1

Szép idő volt, jó idő volt.

Kár, hogy elmúlt, jaj de kár

2

Töredékek

a Bányamérnöki kar 1959-évben történt végleges Miskolcra

költözése előtti három évről, egy korabeli hallgató emlékeiből

1954-ben érettségiztem, a soproni Széchenyi gimnáziumban, „kitűnő” minősítéssel. A

Rákosi Mátyás országos tanulmányi versenyen matematikából döntőbe jutottam. A

korabeli (állítólag hivatalos, de senki nem tartotta be) szabályok értelmében a

maximális pontszámot értem el és az egyetemre felvételi vizsga nélkül juthattam volna

be. Megszállott rádióamatőr voltam, Budapestre a Műegyetem Villamosmérnöki

Karára jelentkeztem, mégis felvételi vizsgát kellett tennem. (Évekkel később

megtudtam mind az írásbeli, mind a szóbeli jól sikerült.) Nem vettek fel, néhány nap

múlva megkaptam a „Hely hiányában, átirányítva Miskolc gépészkarra” levelet (Nem

szószerinti idézet, de ez volt a lényege. A gimi párhuzamos osztályából egy tanulót

„közepes” érettségivel a kedves papa segítségével ugyanide felvettek.)

Elutaztam Miskolcra. A gépész felvételi bizottság előtt bejelentettem, hogy

szívesebben mennék a bányász karra. Örömmel átküldtek a szomszédban folyó

bányász felvételi bizottságba. A bizottságon kérdésre őszintén megmondtam, azért

kérem ide a felvételemet, mert soproni vagyok és a tanulmányaim egy részét így otthon

folytathatom. Tudomásul vették, hazautaztam.

Biztos, ami biztos, Sopronban az u.n. Finommechanika vállalatnál helyezkedtem el,

húsdaráló késeket köszörültem normában. Miskolcról egy sort sem kaptam augusztus

végéig. A vállalat véglegesíteni akart, pár nap fizetés nélküli szabadságot kértem,

elutaztam Miskolcra. Reklamáció, hosszas utánjárás stb. után egy végtelenül barátságos

dékáni hivatali ügyintéző elmesélte (jobb, ha azt mondom bevallotta) mi történt. A

bányász felvételi bizottságban annak idején bent ült egy soproni professzor, bizonyos

Falk Richárd, akit meghatott a felvételi elő-történetem és – megkérdezésem, tudtom

nélkül - azzal a szándékkal, hogy felvetet a soproni geofizikusokhoz - elvitte a

papírjaimat, aztán - a szórakozott professzor stílusában - valahol elvesztette azokat. Az

országos felvételi folyamat lezárult, mindenből kimaradtam.

Az említett miskolci jóakaróm a következőket találta ki: „holnap még lesz nálunk egy

rendkívüli pótfelvételi, délelőtt is, délután is van egy-egy csoport, ott leszek, üljön be

mindkettőre, írja meg az írásbelit, remélem sikerül.”-mondta. A kollégiumok még itt-

ott üres ágyain csöveztem még három éjszakát. A felvételi ünnepség a dudujkai salakos

focipályán volt. Pattantyús Á. Imre beszéde végén körbe ment és a felsorakozott

elsősökkel sorban kezet fogott. „Az egyetem polgárává fogadom”- mondta. Gondolom

éppen előttem megunta és velem úgy fogott kezet, hogy „Jó szerencsét” Elfogott a

keserűség, „Nem vagyok felvéve. Ezt vajon honnan tudta?” Kiléptem a sorból, talán

nem bőgtem, de nem sok hiányzott, sietve a szállók felé indultam. Félúton utolért a jó

3

akaróm: „maga fel van véve, jöjjön a papírokért” Szabó Miklósnak hívták, a dékáni

hivatal vezetője volt!

Így lettem bányász, talán nem bántam meg. Falk Richárd professzor urat nem tudtam

megkedvelni.

--- O ---

Az 1956 őszi szemesztert Sopronban kezdtük. Az évfolyam művelő, geológus, olajos

szakok hallgatóiból állt, a bányagépészek még egy évre Miskolcon maradtak. Az

indexünkbe az előző félév lezárását jelző „Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem

Miskolc; Bánya és Kohómérnöki Kar Dékáni Hivatala” feliratú körbélyegző helyett a

„Műszaki Egyetemi Karok; Sopron„került

Harmadévesek voltunk. Soproni születésű, soproni lakosként sem kollégiumi

elhelyezésre, sem az ottani szokások szerint valamelyik felsőbb éves már meglévő

albérleti lakásába társként, ahogy annak idején Sopronban nevezték „kamarás”-ként

beköltözni nem kényszerültem. Szüleim házából, otthonról jártam az egyetemre.

A miskolci utolsó félévünkbe az ottani, alapvetően gépész tárgyakat preferáló

tantervnek sikerült annyi tárgyat és ennek következtében annyi vizsgát

belegyömöszölniük, hogy, az egyetemi közbeszéd szerint, továbbá az előttünk járók

statisztikája alapján is félelmetes vízválasztónak minősülő matematika szigorlat már

nem fért bele a naptárba. Így a napfényes és sok minden más szempontból kellemes

aranysárga soproni kora őszünkbe jelentős zavaró tényezőként némi szorgos

jegyzetlapozgatás, az egykori ZH feladatok újraolvasásának és az elnyűtt „Obádovics

Dömötör példatár” ismételt megoldásainak is bele kellett férnie. (Évtizeddel később

tudtam csak meg, hogy a „Dömötör” az nem a szerző keresztneve volt). Végül egy

hétfői napon Raisz Iván tanár úr is megérkezett, és a hét következő napjain az

Erzsébet utcai kollégium egyik erre a célra kiürített, félreeső szobájában hajtotta végre

a - keresem a megfelelő kifejezést - a „szelekciót”.

Az egyébként minden bizonnyal korrekt vizsgáztatás előbbi talán kissé otromba

megnevezését egyetlen ügy miatt tartom ideillőnek. Ugyanis a néhány héttel később

bekövetkező és rohamos gyorsasággal kiteljesedő októberi - novemberi események az

esetleges javítás lehetőségét a bizonytalan ködös jövőbe sorolták. Így az indexeinkben

büszkén virító igazolás, vagy annak hiánya emlékezetem szerint jelentős szerepet

kapott sokunk további sorsát illetően.

A Forradalom és Szabadságharc soproni és egyetemi eseményeit mások mellett néhány

szorgos kollegám, több részletes visszaemlékezésben feldolgozta, így ettől eltekintek.

Egyetlen, a jelen visszaemlékezésem címében megjelölt téma szempontjából releváns

és egyéb szempontból is jelentős eseményről mégis szót kell ejtenem. A gyűlésekkel, a

határmenti sajátos eseményekkel, a „hilfe cuccok” raktározásával, ezek alkalmasint

4

Bp.-re kisérésével, stb.-vel elfoglalt hallgatóságot közvetlenül ez nem érintette, és

legtöbbünk csak utólag szerzett róla tudomást.

Az esemény pedig a következő volt: Az Erdőmérnöki Főiskola továbbá a

Bányamérnöki-, valamint a Földmérőmérnöki Kar Tanácsa, a Bányamérnöki Kar

épületében 1956. november 3.-án tartott ülésén elhatározta, hogy a három felsőoktatási

intézmény „Soproni Műszaki Egyetem”-mé alakul és dr. Tárczy-Hornoch Antal

professzor javaslatára az ülés résztvevői „közfelkiáltással” (ismertem a jelen lévő

gyors- és gépírónőt) dr. Vendel Miklós professzort rektornak választották. Más

forrásból tudom, és a későbbiekben még utalok rá, hogy a professzorok döntésükhöz

igyekeztek helyi és különböző országos hatáskörű, vagy annak vélt fórumoknál

támogatást szerezni.

Fontos továbbá megemlítenem a közismert tényt, hogy a nov. 4.-i tragikus

eseményeket követő napokban és hetekben, a soproni hallgatók jelentős hányada

elhagyta az egyetem székhelyét. Az erdészek szervezetten és kétségtelenül a

legnagyobb arányban nyugatra távoztak. Ugyanígy a többi karokról is sokan, ha nem is

ilyen egységesen, de nagy számban választották az akkori elnevezés szerint a „szabad

világot”. Az említett visszaemlékezések szerzői, de néha mások is elég éles vitát

folytatnak arról, hogy pl. a bányászok melyik évfolyamáról és hány fővel és az

erdészekhez viszonyítva milyen hányadban választották a boldogulásnak ezt az útját,

amely vitának nem sok értelmét látom.

Biztos, hogy a nyugatra távozottak jelentős részénél játszott szerepet a

következményektől való félelem, vagy a korábban megélt családi-politikai sérelem. A

mi évfolyamunk ebben a kérdésben sajátos helyzetben volt. Tudom és meggyőződéssel

állítom, hogy sok évfolyamtársam döntésében - a t.i. „maradjak, vagy menjek”

kérdésben – szerepet játszott az említett szigorlat eredménye. Személy szerint

konkrétan senkiről sem akarok ilyen időtávból esetleg valótlant mondani, inkább

elsősorban a pozitív megnyilatkozásokat említem: Pl. a „nekem már megvan a matek

szigorlatom, maradok”. Illetve a kinti menekülttábori első napi töprengésekben a

„letettem a matek szigorlatot, otthon már biztosan mérnök lehetek, hazamegyek” típusú

szövegeket idézem. De akárhogy kerülgetem, tudok néhány egyébként kedves,

szorgalmas, talán csak vizsgapeches egykori évfolyamtársról, akik a mozgalmas

napokban végül is ezért választották az akkor kalandosabbnak tűnő külföldi utat. De

olyanok is voltak, akik hazamentek és otthon a válságos bizonytalan időben mérlegre

tették a megismételendő szigorlat esélyét, aztán a már meglévő technikusi

oklevelükkel, vagy a teljesített négy félévvel középvezetőként, aknászként, beálltak a

termelésbe. Egy szó, mint száz, sokunk döntésében - magamat is ide számítom -

szerepe volt a szigorlati eredményüknek. Ami engem illet, az esetleges felelősségre

vonástól való félelem akkori naiv világszemléletemben fel sem merült. Itthon

maradásomat a sikeres szigorlat mellett elsősorban a családi háttér egyértelmű

állásfoglalása határozta meg. Ebben egyrészt betegeskedő édesapám állapota,

kiskamasz öcsémről való gondoskodás várhatóan hamarosan rám háruló feladata,

továbbá a háború utáni soproni tömeges német kitelepítés megrázó élményeinek

5

emléke játszott közre. Nekünk a Hátulsó utcai poncichter negyed egykori lakóinak

egyáltalán nem tűnt vonzónak a nyugati menekült státusz. Ami az esetleges megtorlás

figyelmen kívül hagyását illeti, arra ugyan az első figyelmeztetéseket a sors hamarosan

megadta. Korai figyelmeztetés volt egy közkedvelt évfolyamtársunk Hun Béla április

végi letartóztatása és még néhány csepegtetett hasonló tartalmú szóbeszéd, ill. újsághír.

A legkomolyabbat évekkel később már padragi körletvezetőként, fiatal családapaként

az ottani buzgó - engem egyébként sem kedvelő - személyzetistől kaptam. A

valahonnan elővarázsolt színes nyugati magazin fotóját az orrom elé dugva kérdezte

meg, hogy az ott látható géppisztolyos csoport általa megjelölt tagja vagyok-e, vagy

sem. Mit tehettem? Letagadtam, de pár hétig elsősorban nem a Hunyadi akna termelési

lemaradása okozta az alvásproblémámat. Rádöbbentem, lehetséges, hogy mégsem a

Kanadába távozott erdészek, olajosok választották a kalandosabb utat. Mindezt azért

hozom szóba, mert nehéz döntés volt ez akkor

Az 56-os novemberi hetekben, a nyitott határ mellett és az átjáróként üzemelő városban

sohasem lehetett tudni, ma éppen ki van még itt, illetve esetleg ki gondolta meg magát

és jött vissza, vagy ki az, aki valami kalandos úton csak hazautazott pl. Borsodba, vagy

Pécsre. Zambó János professzor ennek ellenére -úgy emlékszem november harmadik

hetében, de lehet, hogy már a másodikban - a kollégiumi szobákban lézengő, vagy a

campus különböző épületeiben bóklászó bányász hallgatókat hírnök útján ill.

személyesen összeterelte az „új épület” földszinti előadójába. Bejött, fél lábbal felült

az első asztalra és azt mondta Bányaműveléstani előadás lesz. Ma is és holnap is -

mondják el mindenkinek. Az első napon emlékezetem szerint tízen, tizenöten

lehettünk. Mind a három évfolyamról és talán mindegyik szakról akadt a jelen lévők

között valaki. Az előadásokat sohasem felejtem el. Ezek megtörtént üzemi események

élmények voltak, idézett káromkodásokkal, itt-ott politikai vagy „huncutabb”

poénokkal fűszerezve, de műszaki tartalommal. Napról napra többen lettünk. Egyik

napon sem maradt le az előadás végéről az a mondat, hogy „szükség lesz a

bányászatnak magukra itthon” illetve az, hogy: „mondják el mindenkinek, nálunk újra

folynak az előadások.”. Ez utóbbinak később értettük meg a jelentőségét.

Arra nem emlékszem, hogy meddig voltak ezek a rögtönzött előadások. de lassan

mások is, így - Esztó Péter, továbbá egy-két tanársegéd stb.- bekapcsolódott. Eljött a

karácsony. Az ünnep másnapján bementem az Erzsébet utcai, szinte üres kollégiumba.

Az ismerős portás útbaigazítása alapján valamelyik szobában mégis felfedeztem két

évfolyamtársamat. (Az egyik még ma is él és igen kedves jó barátom, de inkább

maradjon névtelen) Ezek ketten annak idején szoros barátságban lévő, közismerten

vidám fickók voltak. Nem hazudtolták meg magukat most sem. Amikor a szobába

nyitottam aludtak, a két összetolt kollégiumi asztal közé egy felfelé fordított cirokseprű

volt beszorítva, rajta két szaloncukor. Felriadtak, nagy örömmel üdvözöltük egymást.

Kiderült, hogy Ausztria elég távoli városából, Salzburgból jöttek vissza. „A hajójegyük

még mindig megvan. December 24.-én elmentünk az éjféli misére, kibőgtük magunkat,

utána jól berúgtunk és úgy döntöttünk hazajövünk. Reggel óta itt karácsonyozunk”

Nem engedtek az invitálásomnak, hogy jöjjenek el hozzánk, mert estére ígértek nekik a

6

vasutasok egy Pest felé induló vonatot, azt akarták elérni. Mondtam, hogy folynak az

előadások, amint lehet, gyertek vissza, mert januárban vizsgázhatunk is. Hát ilyesmi

történetek voltak akkortájt Sopronban.

Se szeri se száma az oda-, visszamenős- jövögetős, egyének, csoportok vidám,

keserédes, néha kissé vaskosabb történeteinek. Az akkori hangulatunk érzékeltetésére

talán megéri egy kis kitérőt tenni. Akár névvel ellátva is idézhetnék belőlük, de a

következő néhány példa maradjon inkább e nélkül:

Hosszú fárasztó stopposautózás Ausztriában. A meglehetősen szótlan

gépkocsivezetővel németül tudó hiányában a 4 fős társaság kézzel-lábbal

próbál kommunikálni. Nem megy. Valamelyik megjegyzi, hogy: „Azért

szégyellhetjük magunkat, egyikünk sem beszél idegen nyelvet.” Az egyik,

egyébként is gyakori balfogásairól ismert évfolyamtársunk segíteni akar a

helyzeten, megveregeti a velük egykorúnak tűnő sofőr vállát : „Do you speak

english?” kérdezi nagyképűen, mire a sofőr felélénkülve hátrafordul: „Yes,I

do! Wery well. I work’d in West-Germany by a US Army camp” mire

kollegánk a többiekhez: akkor most szarban vagyok!

Döcög a vonat hazafelé Ausztriában, már a magyar határ közelében. Sötét van,

párásak az ablakok, egy állomáson megáll a vonat. A kupé álmos utasai az

ablaknál szunyókáló társukhoz:„nézd, már meg hol vagyunk ?” A kollega kis

nyílást törölget az ablakon: „Ausgangban”-mondja.

Egy ideig a Muck kilátón különböző okokból gyülekezők az érkező rossz hírek

hatására végül is többségükben az Ausztriába való menekülést választják. A

határ osztrák oldalán a völgyben lévő Deutschkreuz faluban a sok fős vegyes

tömeget a csendőrség egyetemistákra és szabadságharcosokra válogatja szét. A

tanácstalanságban aki szab-harcosnak vallja magát viszonylag rosszabbul jár.

A semlegességét féltő osztrák államszervek őket ideiglenesen a Salzburg

közelében levő Siezenheimbe, egy volt háborús fogolytáborba viszik.

Szögesdrót, barakkok, katonai felügyelet. Mások mellett idősebb kollegánk is

idekerül. Mivel magát mindig is büszkén oroszlány környéki nemzetiségi

faluból származó svábnak vallja, ő lesz az egyik barakk tolmácsa. A barakk

osztrák felügyelője „Zugsführer” azaz szakaszvezető és valószínűsíthetően

stájeri, tájszólásban félóránként hangos ordítozással hirdet ki, vagy követel

valamit. Az egyik indulatos kitörését említett kollegánk úgy fordítja le, hogy „

szappanosztás lesz, álljatok sorba!” Ez megtörténik, de a tiszthelyettes nem

hagyja abba az ordítozást. Valakinek gyanús lesz a valószínű félreértés, áthívja

a szomszéd barakk tolmácsát. A megoldás: „Már megmondtam. Ne dobjanak

magyar kétforintost a wurlitzerbe, mert eldugul!” Úgy látszik jelentős

különbség van a kecskédi meg a trofaiachi nyelvjárás között.

Blazírtságáról ismert kollegához a szobatársak: örülünk, hogy visszajöttél, de

mi történt? Elfogyott a pénzem. Hogy, hogy? 50 schillinget kaptunk segélyként

a személyes kiadásokra. No és? A lágerrel szemben volt egy kupi, ott is 50

schilling volt a tarifa.

7

Megnéztem az indexemet - 1957 tavaszán az 56/57-es tanév első félévére eredetileg

beírt 9 tárgyból 7 kollokviumot eredményesen teljesítettem. Kettőre a „Politikai

gazdaságtan”-ra és a „Honvédelmi ismeretekre” a dékáni hivatal ügyintézője nagyon

szép kézírással bejegyzést tett. Az elsőre az van írva, hogy „15-22-5/1956 sz. O.k.

határozat alapján törölve” illetve a másikra: ”85-12/1957 sz. O.k értesítés alapján

megszűnt” Antal Mihályné orosz tanárnő valószínűleg humoránál volt, mert az „Orosz

nyelv” vizsgarovatába november 4.-i dátummal írta be a jelest. Ugyanezt Esztó Péter a

„Bányaművelés”-re dátum nélkül tette (pedig a január végi vizsgán a szokásos módon

megkaptam tőle a „hülye vagy fiam” megjegyzést). Úgy emlékeztem, hogy az utolsó

vizsgám az Elektrotechnika volt, ez jeles lett, de ennél a február 2. szerepel, amelyet dr

Pojják tanár úr március 8.-i keltezésű „Ásvány és kőzettan” közepese dátum

tekintetében überel. Egészségére! Ez volt a félév utolsó vizsgája. Valószínűleg csak

ekkor jöttek már a vonatok Miskolcról

Ekkor már világosan láttuk professzoraink, elsősorban Zambó választott taktikáját.

Ahol lehetett szóvá tették, megjelentették, hirdették, hogy az országban először a

soproni egyetemen kezdődött újra a tanítás, itt időveszteség nélkül vizsgázhattak a

hallgatók… stb. Arra ment ki a játék, hogy maradhasson meg a forradalom szülte

„Soproni Műszaki Egyetem”. Mindenütt ezt az elnevezést igyekeztek terjeszteni.

Zambó egyebekben is igyekezett az egyetem stabil rendjét is deklarálni. A forradalmi

emlékek persze izzottak az ifjúságban. Pl. Az egyik kollégiumi szobában rendezett

iszogatás, „Hajmási Péter stb.” nótája „Maléter Péter, Maléter Pál stb. szövegű

refrénnel szűrődött ki (…a fenét szűrődött, harsogott ki ) az ablakon és nem nyerte meg

a pufajkás járőr tetszését. A dékán azonnal intézkedett! Igaz, hogy a delikvenseket az

őrszobáról szinte percek alatt kihozta, de közhírré tette, hogy a meggondolatlan

fiatalokat kitiltotta (!) az ország összes – na vajon honnan is – szóval az ország összes

kollégiumából. Mindezt valószínűleg a valamikori illegális mozgalmi múltja miatt

feddhetetlen és ezért befolyásos, de az egyetemnek mindig segítőkész Bognár Dezső

városi tanácselnök segítségével, aki egyben azt a részben elhagyott lővéri villát is

megjelölte, ahol a vidám fiúk a továbbiakban „kamarázhattak”.

De az erdész professzorok sem tétlenkedtek. Hiteles élménybeszámolók tanúskodnak

arról, hogy az erdészek közül vállalkozó szellemű itthon maradt hallgatók kaptak az itt-

ott még nyitott határ lehetőségeit kihasználva újabb nyugati útra megbízást az esetleg

még ingadozók visszacsábítására az oktatás mielőbbi indítását elősegítendő.. Egyes,

általam nem ellenőrzött forrás szerint Tárczy-Hornoch hasonló módon néhány, a

távozók által kivitt, de itthon szükséges és ritka geodéziai műszerek visszaszerzését

intézte el ugyanezzel a módszerrel. Egyszóval reménykedtünk.

Nem zavart bennünket, hogy az indexünk első félévi 1957. február 21.-én kelt

beiratkozási bejegyzését még a régi „Műszaki Egyetemi Karok; Sopron” bélyegző

díszítette. Nem csak rendes cigarettát, de új bélyegzőt sem lehet kapni -gondoltuk.

Tavaszodott. Meg volt közben a MUK, ( az ifjabb olvasók kedvéért: ”Márciusban Újra

Kezdjük”) továbbá a munkástanácsok kiiktatásának ügye, ami ürügyet adott a soproni

8

karhatalmistáknak is egy-két üzemi pofozkodásra. De az egyetemen különösebb bajt

egyenlőre a fent említetteken kívül nem észleltünk. Inkább a normalizálódás felé tartott

az egyetemi élet.

Esztó Péter professzor bányaműveléstan - ezen belül bányaszellőztetés illetve kutatás

és mélyfúrás – előadásai eleinte nehezen kötötték le a figyelmemet. Megkockáztatom,

hogy nem voltam ezzel egyedül. Előadásain a professzor úr saját könyvéből, vagy a

jegyzeteiből olvasott fel. Járáshibás lévén ezt általában a katedrai asztalnál ülve tette,

Louis Armstrong-ot megszégyenítő rekedtségű hangján.

Igen ám, de az „Esztó előadások” általában negyed óráig tartó „tízpercei”- azaz

szünetei, mindent felülmúló élményt nyújtottak, gondolom velem együtt sokunknak.

Kijött az előtérbe, vagy a folyosóra közénk ült, aki nem fért mellé, azok körül állták.

Szertartásosan rágyújtott. Amíg a cigaretta tartott, néha a második cigaretta végéig is

tartott a szünet is. Kérdezett, válaszolt, szövegelt, ahogy a téma hozta. A beszélgetések

mindig az aktuális előadott tanagyagból indultak ki, de aztán - amíg az idő meg a

cigaretta engedte - parttalanul bővültek. Nem ismert tabukat és határokat.

Példaként beszélgetés foszlányok az Esztó előadások szüneteiből:

Szóba kerül a bányászat, majd az ország gazdasági helyzete, valaki a

hallgatóságból megjegyzi, hogy nekünk még sohasem volt igazi pénzügyi

szakember miniszterelnökünk. Esztó: dehogynem, csak kivégeztük. (Nézünk rá

várakozva???) Hát Imrédyt!

Professzor úr, igaz hogy az ön fiát is letartóztatták? Esztó: igen, nyomós

indokkal! Hogy, hogy? Esztó: egy angol újságíró valamit kérdezett tőle angolul

és ő angolul válaszolt. Néha veszélyes az idegen nyelvtudás

Téma: a vízveszélyes bányák és a sztrájkok. Kitárgyaljuk, majd váratlan

fordulattal Esztó: fiúk! Jön a május elseje. Ehhez semmi köze a ruszkiknak, se a

Münnichnek. Ez a melósok, a banyikok ünnepe, meg a mienk! Eljöttök? Én

megyek veletek az első sorban.

Nagyon sokat tudnék ezekből a tízpercbeli szövegekből idézni, talán a szakmánkhoz is

közelebb állókat, de szándékosan az ellentmondásokat akartam kiemelni. Nagy tudású

tudós volt, hihetetlenül széles spektrumú ismeretekkel. Gondoljuk csak meg

szakmánknál maradva, egyrészt a hazai kőzetmechanikai iskola megalapítójaként, a

bányaszellőztetés tudoraként emlegetik. Másrészt művei alapján a bányagazdaságtan és

a geodéziai területén is maradandót alkotott, Végül, de nem utolsó sorban említem a

mélyfúrási szakmai körökben szerzett elismertségét, amelynek igazolására talán

elegendő, ha megemlítjük az „esztonit” néven-évtizedeken keresztül alkalmazott és a

nemzetközi piacokon forgalmazott fúróiszapot. Amit azért róla nevezett el a szakma,

mert a hazai bentonit alkalmassá tételében Esztó Péter professzornak döntő szerepe

volt.

9

A ellentmondásos egyéniségéről pedig annyit, hogy úgy hallottam a Horthy rendszer

egyetlen olyan kinevezett egyetemi rendes tanára volt, aki a szociáldemokrata pártnak

is tagja volt. Így volt-e, vagy se, nem tudom, megpróbáltam, de nem sikerült

ellenőriznem. Amit viszont biztosan tudok, hogy hívő baloldali - bocsánat nem

baloldali, mert a jelzőt az évtizedek lassan elkoptatják - igazi „munkásérzelmű”

ember volt. Ezt, a ma már nem használatos régi kifejezést tőle hallottam, hallottuk.

De tanár is volt a javából! Talán ezt az is alátámasztja, amit az előadási szünetekben

történtekről írtam. Végtelenül szeretett vizsgáztatni. Néha háborgó, vagy bosszankodó,

szinte hihetetlen történetek keringtek a hallgatók között arról, hogyan utasította

utóvizsgára a delikvenst. Például állítólag a bányaművelési tételek közé kevert, a

hibátlan szilvalekvár főzéséről szóló keresztkérdések okán. Úgy tudom soha nem írta

be a sikertelen vizsgát a leckekönyvbe, csak lehülyézte, lemarházta a tagot és azt

mondta: gyere újra!. Azt gyanítom, a történeteknek abban lehet valami alapja, hogy

Esztó Péter a tanítványai általános műveltségére, vagy elvonatkoztató készségére is

kíváncsi volt.

Álljon akkor itt az én személyes élményem erről. Mélyfúrás és kutatásból vizsgáztam,

azaz ilyen tételt húztam. Érdekelt is a téma, úgy éreztem talán fel is készültem. Egy

darabig egész jól ment. Egy ponton óvatlanul, kérdés nélkül szóba hoztam egy akkor

már nem, vagy talán csak ritkán használt berendezést az. u.n. „Fauk.express” fúródarut.

Esztó: na, édes fiam ennek miből van a kötele? Véletlenül tudtam: manillából

professzor úr. Esztó: Mi ez a manilla? Ez egy növény professzor úr. Az ebből font

kötél ellenáll a nedvességnek. Esztó: jó, jó, de honnan jön ez? Professzor úr, úgy tudom

a trópusokról. Esztó: mit jelent még ez a szó, hogy manilla? Professzor úr kérem, ez

egy város neve. Esztó: és hol van ez? Professzor úr kérem a-, a-, a, a Csendes

Óceánban. Esztó: marha vagy fiam! Az az óceán nagy. Ez a Fülöp szigetek fővárosa és

Kínától délkeletre van. Jegyezd meg! Add ide az indexedet. Beírta a jelest, én meg egy

életre megjegyeztem.

Csak a teljesség kedvéért: az 1957. május.1-i felvonulásra elmentünk. Esztó Péter bácsi

velünk baktatott az első sorban!

Volt egy szűkebb baráti társaságunk az évfolyamon, az „arabus”. Ez még Miskolcon

alakult. Nem mi, hanem a Dékáni Hivatal, ha úgy tetszik a sors alakította. Ugyanis

nyolcunkat költöztette be az E/1 szálló III. em. 306-os szobájába. Négy, emeletes ágy,

két szekrény, egy asztal és a székek (csak kettő, több nem fért be). Az egyik tag

veseproblémákkal küszködött, az alsó ágyon alvó reggelenként néha „ebből kifolyólag”

reklamált. Egy másik a frissen vásárolt gitárját szinte szünet nélkül próbálgatta

(mondjuk nyávogtatta). Valamelyikük elég pikírten szóvá tette, hogy érdekes, a

soproniak a papírt, két p-vel „pappirnak” mondják (a szomszéd szobában is lakott egy

soproni és beszélgettünk) Megint másik szinte szünet nélkül dzsesszt énekelt,

pontosabban dzsessz zenekart utánozott a zongorafutamokkal együtt. Valószínű a

többiekhez is tartozott, és nekem is lehetett valami, a társakat zavaró tulajdonságom

Szóval eleinte elég nehéz volt egymást elviselni. De egy hónap és még talán néhány

10

hét alatt összeszoktunk. És - halljatok csodát! - igaz barátság és egy életre szóló

kapcsolat alakult ki közöttünk. Kiderült, hogy egyenlő arányban, azaz négyen-négyen

jöttünk a Dunántúlról és az Alföldről. Ebben a felállásban fociztunk, stb. Együtt

kirándultunk, barlangászkodtunk a Bükben, kötélen leereszkedtünk a kiskőháti

zsombolyba. Megtanultuk kollegánk dzsessz számait énekelni. Közösen vettünk egy

néprádiót, szereltünk bele forgókondenzátort, esténként üvöltettük a „Rádió

Luxemburg”-ot és a „ muzikjueszé”-t. Sajnos a kondenzátor miatt többé nem fért bele

a szerkentyű a fadobozába, igy ferdén beleállítva a meztelen fémes, feszültség alatt

lévő sasszé virított az asztalon. A takarítónők féltek tőle (mondjuk jogosan) és

vallásosan utálták, időnként feljelentettek bennünket. Valami hivatalos ügyet kellett

intéznünk a portán. Örök poéngyáros, favicceiről és aranyköpéseiről ismert társunk

diktálta a kissé IQ-hiányos portásnak az adatokat. A nevekig eljutottak, de az

emeletszám meg a szobaszán sehogy sem akart összestimmelni. „Na idefigyeljen:

római hármas és arabus háromszázhatos. Érti?” Mire a portás „ne beszéljen itt össze-

vissza, maguk nem arabusok!” De bizony! – volt a válasz –Mi vagyunk az „arabus

306”! Hát így lettünk „arabus”, a szobaszám közben lekopott. Sopronban ’56

szeptemberében ugyan még mind a nyolcan beiratkoztunk. Ketten, azonban különböző

okokból, de azonos időben, még az októberi események előtt itthagyták az egyetemet.

Négyen élünk még (2020 áprilisában) ebből hárman a múlt évi találkozónkra még

összejöttünk, elénekeltük társunk azóta klasszikussá vált, egy praktikus háztartási

eszközt reklámozó dzsessz nótáját…

Majd még írok az arabusról, addig is még egy részlet a vázolt szűkös kollégiumi

szobában történtekről. Beszélgetés közben egyik, Szeged környékéről származó

szobatárs sérelmezte a mezőgazdálkodásból élő, első sorban a kis, egyéni birtokok

tulajdonosainak a városi köznyelv által történő „leparasztozását” és helyesebbnek vélte

a kisgazda megjelölést, amivel többen nem értettek egyet. Óvatlanul közbeszóltam,

hogy Sopronban a szintén gazdálkodásból, szőlőtermelésből élő kisbirtokosokat

sohasem parasztoztuk, ők a város megbecsült polgárai a poncihterek voltak.

Hozzátettem , hogy az én apámnak is volt egy kis szőlője. A nagy ördög előbb már

említett poén gyárosunk összegezte a vitát: „akkor te nem kisgazda, hanem

kisponcihter származású vagy.” Későbbiekben szűkebb baráti körömtől ugyan nem ezt,

hanem a „Gyurcsi” becenevet kaptam, de az egykori beszélgetést és annak poénját

ismerő, egy évvel felettem járó szintén soproni kollegám, az 1957 augusztus végén egy

lővéri „kamarában” mintegy 7-8 fős idősebb erdész-bányász kompánia által rendezett

kvázi illegális szakestélyen keresztapaként ezt a vulgót akasztotta rám. Megtartottam.

Sopron 1957 kora tavasz. A vizsgahónap után, a még mindig bizonytalan közlekedés

miatt lassan hazulról visszautazó, illetve néhány még mindig a határ túloldaláról, de

hazai kerülővel előbukkanó taggal lassan feltelik az évfolyam, Persze így is sokan

hiányoznak. Hiányosan és véletlenszerűen, de mégis hírt kapunk a nyugatra

távozottakról is. Diákbálok még nincsenek, de azért elsősorban a „kamarák” lakói

révén egy-egy „zsúr” meghívás (Sopronban még ez az elnevezés járta), ahol

ismerkedni lehet a lányokkal. Helybeli lévén néha tőlem kértek a társaim is, meg a

11

városbeli ismerős családokból a mamák is ilyenformán oda-vissza információt. Később

megtapasztaltam, hogy ez veszélyes szerep. Ezekben a hetekben békésebbnek tűnt a

hangulat. Hétvégenként néhányan, az évfolyamról, így az arabus kompánia is, a Sotex

kultúrház klubdélutánjaira jártunk. Ez sem táncmulatság, hanem a afféle kulturális

vetélkedő volt. A lemezjátszón felhangzó opera, vagy operett részletről, vagy

klasszikus zenekari műről ki kellett találni a szerzőt, vagy az előadót esetleg a

karmestert. Egy felolvasott regény- vagy versrészlet íróját, költőjét stb. kell

megmondani. Helyi előadó művészek is felléptek. A sikeres megfejtésért, a nyertes

asztalnak némi ital, vagy cigaretta, édesség stb. járt, amit gondolom a szokottnál kissé

borsosabb belépti díjakból fedeztek. Azért hozom szóba, mert ezeken leggyakrabban az

említett Hún Béla kollegánkkal, évfolyamtársunkkal vettünk részt. Illetve korrigálok,

ha ő ott volt az asztal társaságunkban akkor biztos nyerők voltunk. Nagyon művelt,

intelligens jó memóriájú nálunk néhány évvel idősebb fiatalember volt, szinte minden

válasza helyesnek bizonyult. Egyébként is nagyon népszerű tagja volt az évfolyamnak.

Mi egymás között „HÁUEN” Bélának hívtuk, amit ő személyesen a nagykőrösi

tüzérezred értetlenkedő Patkós nevű őstulok tizedesénél vívott ki magának. A betűzött

nevet így írta be a marha a jelentéskönyvbe. Béla egyetlen volt, aki a második évben a

táborfalvi nyári katonásdi után szakaszvezető lett, néhánynak a tizedes, az ilyen

renitenskedőnek mint csekélységem, csak az őrvezetői rendfokozat járt.

Derült égből villámcsapásként ért bennünket a hír, hogy Bélát letartóztatták. Ez május

második hetében történt. Az is belső közkeletű hír volt, hogy a helyi rendőrök, akik

tudták, hogy Hún Béla semmi rosszat nem tett, sőt a város egyebek mellett a

Sopronkőhidai börtönlázadás okos lecsillapítását mások mellett neki köszönheti,

diszkréten előre figyelmeztették. Mondták, hogy Béla tűnj el, mert baj van! Béla azt

mondta: „voltam én már menekült nyugaton, nem tetszett akkor se, most sem megyek”

Az egyetlen volt, akit soproni egyetemistaként 1956-os tevékenységéért elitéltek,

tönkretettek. Szabadulása után lőmesterként dolgozott Oroszlányban. Még oda is utána

nyúlt spiclijével az önkény. Utoljára valamikor a 70-es évek végén a magyar televízió

képernyőjén láttam. Megnyert egy kulturális vetélkedőt. A foglalkozását firtató

riporternek azt mondta: Oroszlányban vagyok bányász.

Elkezdtünk félni és óvatoskodni, kinek hol és mit mondunk. A városban is történtek

olyan esetek, amik korábban nem fordultak elő. A korábbi törzsvendéglőnkben a

selmeci nótázásba beleordították az internacionálét. Egyik kolleganőnket a várkerületi

zebránál, noha nem ő volt az utolsó átkelő a piros jelzés előtt lefütyülték, szóváltás után

bevitték az őrszobára stb. A határt lezárták, a határsávi igazoltatásokat sűrítették. Egyik

kollegánkat egymás után többször is leszedték a csornai állomáson a vonatról és

bevitték a laktanyába. Igaz ő híres volt arról, hogy a határsáv engedélye sohasem volt,

rendben, vagy ha igen, többnyire nem volt nála

Eljött a második félév vége. Levizsgáztunk. Újabb körbélyegző az indexben.

Nehézipari Műszaki Egyetem; Bányamérnöki és Földmérnöki Kar Dékáni Hivatala

Sopron. (Csak a Rákosi hiányzik az elejéről, meg a közepén díszeleg újra egy

12

vöröscsillagos, búzakoszorús, de közepén s Kossuth címerre hajazó alakú valami, az új

címerünk.)

A szűkebb baráti körömhöz igazodva Pécsre jelentkeztem praxiba. A pécsi széntröszt

István aknára irányított. Ismerős negyedéves kollegával utaztam. A tapasztaltabb

tanácsára vittem a demizson soproni vöröset az üzemi kollegák jóindulatának

megnyerésére. Az üzemvezető nevére már nem emlékszem. Tőle egy kézfogás nélküli

Jó szerencsét-re futotta, aztán felvételi iroda, majd egy mogorva főaknász. Állandó

délelőttös lettem. Valószínűleg egy meddős „baraber” csapaton. Mikor kezd? Akkor

holnap fél hatkor. Az István aknai legényszállón sajnos nincs, hely. A pécsi nagy

munkásszállót majd délután elintézheti. Kérjen heti buszjegyet az irodán, majd a

béréből levonják, kedvezményes nem kerül sokba.

Némi utánjárással sikerül a demizson tartalmára kuncsaftokat találni. Számomra kissé

szokatlan konspirációval a mentőállomás egyik alagsori helyiségben kerül sor a

„kóstolóra”. Két nagyon barátságos, az én akkori szememben „középkorú”

mérnökkolléga. (Talán nem sértem az emléküket: J. Alfonz és B. Gyurka. Az

üdvözlések és az első kortyok utáni, „na, mi újság az egyetemen?” kérdésükre tele

pofával kezdjük mesélni az október-novemberi, majd a januári történéseket, vicceket

sztorikat. A kollegák tekintete elborul. Alig titkolt rettegés ül ki a tekintetükre. Srácok!

Az isten áldjon meg benneteket. Ezekről a témákról itt egy szót se. Eszetekbe ne

jusson. Senki előtt se! Az elakadt társalgás csak nehezen indul újra. Lassan kiderül,

mindketten büntetésben vannak, leváltva, parkoló pályán stb. Segíteni nem tudnak, de

biztatnak, hogy azért nem lesz rossz. Kérdéseinkre, hogy mi is történt kitérők a

válaszok. Még inkább B. Gyurka marad humoránál. Azt mondja ő egy népdal miatt

került bajba. Igen? Mit énekeltél ? Hát azt, hogy: „csak tavasz ne lenne soha már…”

halkan énekli. És? - kérdeztük. „ Háát,… az üzemi párttitkárt hívták Tavasz Jenőnek.”

Na, ezen legalább röhögünk. Hamarosan elköszönünk, a demizsonból alig hiányzik

valami. „Nem, ne hagyjátok itt!”. (Hát, ez nem jött be!)

A pécsi központi legényszálló az egykori kaszárnya hatalmas termeiben vaságyakkal

berendezett tömegszállás. Első éjszaka rendőrségi razzia volt. A pofámba világítottak,

és a személyimet kérték. Hajnalban, felráznak: ”maga reggeles ugye? - Siessen, mert a

busz nem vár. A kivénhedt Ikarus zsúfolva, nehezen kapaszkodik fel a Meszesi

emelkedőn, még egy két kanyar és az István akna. Láncos öltöző, a tegnap bekészített

„sichtest” leeresztem, a kampóra elég gyakorlatlanul aggatom a cuccomat, sikerül az új

lakatomat is lezárni. Valaki a nevemet kiabálja, ő a vájár a nagydarab csillésének is

bemutat. Lámpakamra, dög nehéz CEAG-lámpa. Biléta felakasztás, kas, jelzés,

gyorsan leérünk. Közeli a munkahely, habár egy-két kereszteződésen átmegyünk. Az

István II.-höz menő körvágat. Szerencsére „ablézunk” nincs, mondja a vájár. El van

robbantva, a tegnapi „fóratot” kell csillébe rakni. Méretes a lapát, a csillés kollega jobb

oldalon, nekem a bal jut. A k..va lapát az istennek se akar belemenni a meddős készlet

aprójába se. Néhány perc múlva a vájár kiveszi a lapátot a kezemből. „Majd csillézni

fog, addig fújjon egyet!” –mondja. Hamar megtelik a csille. Jancsi! Menj ki vele,

mutasd meg neki.” Kitoljuk, „a második „platninál” (fordító lemez) tartsd vissza! Lejt a

13

pálya, könnyen leugrik. Majd vigyázz vele. Itt vannak a „telik”. Innen hozz üreset!

Visszamegyünk. Ketten rakodnak. „ Ami az „ullmában” van nagyobb darab azt maga

is bedobhatja!” Megtelik a csille, kitolom. Első platni, nincs baj. Próbálom visszafogni,

leugrik. A szencségit, méghozzá négy kerékre! Próbálkozom. Lehetetlen, meg se

mozdul. Szégyenszemre visszaballagok az „ortra” (a homlokra), szó nélkül jönnek

velem. „ Álljon rá a végire! Na, most.!” „Majd vigyázzon a következőknél.” A

második csille ugyanúgy leugrik. Kijönnek velem, feltesszük.. „Maga ekkora balfasz?”

Hallgatok. Az ötödik csille után amikor betolom az ürest, hátrább, a felakasztott

kabátoknál ülnek és az újságpapírba csomagolt szendvicsüket bontogatják. „Hozott

„sichtest”? Holnap hozzon!” Még négy csillét raktak meg. Szerencsémre nem esett le

egy sem. Kiszállunk. A fürdőben egyik kézzel húzod a zuhanyt a mási kezedben a

szappan. Ha a zuhany húzóját elengeded eláll a víz. Nem egyszerű az élet ! Két méter

körüli legalább száz kilós meztelen muki a képembe ordít. ”Mosott már hátat? Na,

fordulj meg öcsi!” Alaposan megmossa a hátamat, szükség is van rá. Utána én

következem. Először szappan, utána dörgölés, majd újra. „Szenes munkahelyen már

csak ilyen az ember. Kösz, pajti!” Buszozás, kb. fél óra. Nem is ebédelek, a délutánra

tervezett programok lefújva, estig alszom. A csilléskonyhán az éjjelesekkel tudok még

enni. Találok egy nyitva lévő boltot a közelben, veszek kenyeret, meg parízert, meg

egy újságot. Reggel már én is viszek „ sichtest”. A negyedik napon már én is lapátolok.

Rohadt meleg van, a csuromvizes ingemet felakasztom az egyik lámpa mellé. Tudom,

hogy sújtóléges bányában tilos ing nélkül lenni, de a vizes, kőporos ing úgy működik,

mint a smirgli. Az aknász az előbb ment el, vágatkanyarban mégis feltűnik egy „fényes

lámpa”. Mit akar ez megint ? Odaugrok az inghez, próbálok belebújni. A vájár kiveszi

kezemből, visszaadja.. „Csavarja!” .”Ing nélkül dolgozni tilos, de a vizes inget néha ki

köll csavarni. Jegyezze meg!” Odaér a felügyelet, meglepetésre a körletvezető

főaknász. Jó szerencsét! Mi is mondjuk: Jó szerencsét! A vájárral tegeződnek, valamit

az irányról beszélnek meg. Fával, trapéz ácsolattal biztosítunk, hátrább már át van

dolgozva TH-ra. Arról van vita közöttük, hogy nem lehetne- e rögtön TH-val hajtani.

„Ba’...meg, így is le vagy maradva„ - mondja a főaknász. „.Az az ukáz, jövő hónapban

”luknak kell ezen lenni”, majd utána bővítünk. Hajcsatok!” Mire a vájár: „de, ablézt se

adtál, eeekűdted őket Rückerre” (t.i. Rücker aknára) A vita egy kicsit élesedik, a

főaknász lezárja” Erre nekem nincs időm, különben is látom a kobakodon meg a

gyerek ingén (ez én vagyok) szárazon fúrtatok. Nem irom be, de ha még egyszer

elkaplak, elveszem a tőled ezt a „fasza numerát”. Köszön, elmegy és a vájár egy óra

hosszat morog, hogy „ennek mekkora pofája lett, pedig…stb.” Én meg magamban

összegezem a tanult szakkifejezéseket A városban a buszon, vagy az utcán civilben is

meg lehet ismerni a bányászokat. A szemük alatt fekete sáv, azt nem lehet rendesen

kimosni. Az arcokon, a kézfejeken a begyógyult karcolások sötétkékek. A második

héten odalent az „orton”, meg kajáláskor már sokat dumálunk. Főként nőkről,

futballról, piáról, motorbicikliről, de szóba kerül az egyetem is.”Aztán mit is tanútok

tulajdonképpen?” Kérdezi a vájár (néha megmarad a csendőr pertu). Sorolom a

példákat, valahogy a benzin biztonsági lámpára kerül a szó. Valószínűleg nagyképűnek

tűnhet nekik a megjegyzésem, hogy a mérnöki leleményesség egy példája a lámpa,

különösen a ravasz megoldású, a bányában kinyithatatlan, mégis egyszerű rugós-

14

mágneses zárja. „ Én ki tudom nyitni” mondja. Persze, ha tönkre teszi mondom. De

ezért kirúgják, be is zárhatják! „Á, meg se láccik rajta. Nem szoktam – mondja - de ha

akarod megmutatom” A derékszíját rátekeri a lámpa alsó benzin tartályára, a derékszíj

csatját a markában tartva a lámpát eldobja a „fórat” finomszemcsés részére, közben a

csattal a szíjat visszarántja. A lámpa pörögve landol a fóraton. Ötödik, vagy hatodik

próbálkozás után a lámpa felső része elfordítható, kinyitható. Kattan, amikor

visszazárja. „Na, méééhnök eetárs! Tudja mi a centrifugálás?”- röhögnek barátságosan.

Tudom, meg azt is, hogy mi a centrifugális erő – válaszolom. Az előzetesen elképzelt

baráti, városi pécsi programomból nem sok minden teljesült. Egy ballonkabátot vettem

a háromheti keresetemből, többre nem futotta.

Vissza az augusztusi Sopronba. A Tómalom strandján már számos évfolyamtárssal

találkozom. „Mi van ? UVétok van?” „A fenét, itt vannak a lányok. Kamarát is

szereztek nekünk. Itt a Tómalmon 11-kor bekapcsolják az „Autófahrer Unterwegs”-et,

marha jó hallgatni. Ez egy délig szóló, a legújabb német és amerikai lemezeket játszó

zenés műsor volt a bécsi rádióban. A mobil telefon még nem volt kitalálva az úton

lévő autósoknak a rendszám meg az autó típusának, színének bemondásával üzenhettek

a betelefonáló hozzátartozók, főnökök. Az üzenetek között szólt a zene. Napfény ,zene,

pompás a víz, tényleg sok szép lány van itt. A városban a Várkerületen is összefutok

évfolyamtársakkal. Még legalább két és fél, három hét van a tanévkezdésig.

Na, jó. Akkor ejtsünk szót a soproni egyetemista lét előnyeiről, itt-ott az akkori

miskolcival összevetve.

Sopronba a Trianon idejében idekerült selmeci főiskola hallgatói, a város

hovatartozását eldöntő népszavazás előtt és a népszavazás alatti ténykedésükkel azt

hiszem örökre belopták magukat a polgárosias város lakói szívébe.

Nem a helytörténelemmel akarok villogni, hanem először elmondom, amit itt született

gyerekként, kis iskolásként tapasztaltam. Kis túlzással összefoglalva azt, hogy a

főiskolásoknak, a „fösiknek” itt csaknem mindent szabad volt. A „főiskolás”, vagy a

„fösi” elnevezés akkor is meg maradt, amikor az intézményt egyetemi rangra emelték.

Az évenkénti szalamanderes ballagás, vagy a valétabál 1945 után is a város látványos,

illetve rangos eseménye maradt. Rokoni, ismerősi köreimből tapasztaltam, hogy a

főiskolás vőlegényjelölt a lányos ház rangját emelte. Felnőttek kihallgatott

beszélgetéseiből korán szereztem némi információt a lányos mamák ez irányú vacsora-

praktikáiról, persze ritkábban a nagy csalódásokról is. Ugyanígy hallottam, hogy a

fősik-nek annak idején a 30-as 40-es években több helyen a poncihterek házi

borméréseiben a „Burshenschank”-okban hitelük volt, amely szokást a mi időkre több

soproni pincér átörökölte

A soproni egyetemen sohasem volt tömeges létszám. Tanár diák - néha még a

professzorokat is ideértem, de tanársegédig, adjunktusig biztosan - személyesen

ismerték egymást. A „Jó szerencsét!” köszöntés kinn a városban talán nem, de a

Botanikus kert egész területén minden szembejövőnek kijárt. (meg kijár ma is )

15

Sem a miskolci egyetem mai tanárait, sem az egyetem ellátó, kiszolgáló személyzetét

nem akarom megsérteni, tudom, hogy azóta sok minden változott ott is, de egy két

különbséget a miskolci és a soproni egyetemista lét között megpróbálok bemutatni.

Miskolcon a „Kocsedó” goromba (automatikus?) 22 órai központi villanyoltása

után a félig kész rajzaival hazakutyagoló kékköpenyes hallgatót az E/1. szálló

portása a késésért csak, percekig tartó feljegyzős - ha nem feljelentős -

procedúra után engedte be.

Sopronban a kollégium portása az éjfél körül szemmel látható jó hangulatban

érkező hallgatót a kapupénz diszkrét zsebre rakása mellett „Jó szerencsét! Jó

éjszakát Mérnök Úr! köszöntéssel üdvözli, ill. engedi be.

A soproni vendéglőkben, az újságosnál, kisebb boltban vagy a patikában, ha

nem is az első alkalommal, és ha nem is mindenhol, de a legtöbb helyen, pláne,

ha valami jelvény, vagy a hóna alatti jegyzet elárulta kilétét, a „fösiknek” -

kijárt (még a mi időnkben is, talán halkabban) a fenti megszólítás.

Emlékeztek a miskolci UV dombi jegyzetégetésekre? Az egyikből még szinte

tragikus végkifejlettel járó politikai ügyet, kizárásokat is kreált a …. na jó, nem

az egyetem, de az ott működő szemellenzős klikk.

Ellenpéldaként, biztosan hallott mindenki a soproni kőhattyú évenkénti

kitollazásáról. A műalkotásnak valószínűleg nem szolgált, nem szolgál a javára

ez az aktus, de nem tudok róla, hogy bármely egyetemi, vagy városi

hatóságnak, vagy szervnek valaha is eszébe jutott volna az „elkövetőket”

keresnie. De a régebbi évfolyamok továbbadott emlékeiből ismerjük a gyakran

lezárt Valder József utcai vasúti sorompó „fösik” általi évenkénti rendkívüli

működtetésének és más monstre diák csínyeknek a történetét, amelyeket

általában legfeljebb némi fejcsóválás mögé rejtett mosollyal nézett el a város az

egyetemistáknak.

56-ig még a rendőrök előtt is majdnem bocsánatos bűnnek számított Sopronban

a „Tóóóbiásozás” Jó, néha volt egy kis futkosás, fogócska, de legtöbbször ez is

legfeljebb a biztos urak némi ejnye-ejnyéjével zárult. Mondjuk ez megszűnt a

forradalom után és jó néhány gumibotos, rendőrpofonos emléket őriz a mi

évfolyamunk emlékezete is.

Apropó KOCSEDÓ ! Kedves mai hallgatók, tudjátok-e honnan ered az ennek

az épületnek a neve.? Ha igen elnézést, de a biztonság kedvéért mégis leírom én

hogyan tudom. A koreai-amerikai háborúban 1952. júniusának elején Kocsedó

szigetén a koreai hadifoglyok lázadását az amcsik a háborúkban szokásos

radikalizmussal számoltak fel. Hetekig zengett az egész szocialista tábor

sajtója, rádiója a „kocsedói vérengzés” elleni tiltakozásról. Az ugyanezekben a

napokban zajló vizsgahónap egyik epizódjaként valamelyik tanszék „pribékjei”

(bocsánat tanár urak, - ez csak idézet) a félig kész szárnyépületben tartott

kollokviumon kiszórták az egyik évfolyam kétharmadát. A hallgatói zsargon ezt

nevezte második „kocsedói vérengzésnek” Az épületen meg rajta maradt a név.

(Hab a tortán: nemrég egy építészeti szaklapban egy építményre vonatkozóan a

16

„szárnyépület” szinonimájaként használt „kocsedó” elnevezéssel találkoztam.

Jót nevettem, hogy születnek a szakkifejezések)

Nem zárom ki, hogy a „ vérengzés” oka abban rejlett, hogy a korabeli rosszul ,

vagy egyáltalán nem válogatott hallgatói állomány részére, a tudnivalók

átadásával, a frissen létesített egyetem oktató gárdájának még nehézségei

voltak, és vasszigorral próbálták a bizonyára előírt színvonalat elérni, de

gondolom az érintetteket ez nem vigasztalta. Mivel az előbbiek néhány enyhébb

jelét még mi is éreztük, nem csoda, ha ezeket összevetettük az Esztó professzor

úr vizsgáiról írtakkal

Még egy (személyes) példa: Miskolcon a mi időnkben a mechanika tanszéken

volt egy szabály, félévenként legalább két eredményes zárthelyi volt a vizsgára

bocsátás feltétele. Akinek az egyik ZH-ja nem sikerült, vagy valamilyen okból

nem volt meg, annak lehetősége volt egy, minden kart és szakot összegyűjtve

együtt rendezett és az egész félévi anyagra kiterjedő javító ZH-t irnia. A nagy

létszám miatt ezt általában a nagyelőadóban rendezték és a diáknyelv

„Cullmann kongresszus”-nak becézte. A humorizálás ellenére nem volt

dicsőség ezen részt venni. 1956 kora tavaszán jeges ár volt a Dunán. A mohács

környéki károk felszámolásához valamennyi magyar egyetemről önkénteseket

toboroztak Az évfolyamunkról mintegy tucatnyian jelentkeztünk. Budapestről

dunai hajó vitt le bennünket Mohácsig. Odalent katona ruhába öltöztünk és egy

hétig, tíz napig csákányoztunk, bontottunk, talicskáztunk. A magyar sajtó nem

győzött bennünket dicsérni, reklámozni. Hazajöttünk. A vizsgahónap előtti

hetekben meglepetve olvastuk a kifüggesztett tanszéki hirdetményen, hogy

valamennyien „Cullmann kongresszusi tagok vagyunk” Nem volt apelláta, nem

volt kivétel, mert kihagytunk egy zárthelyit. A szóbeli vizsgám végül is

közepesre sikerült, szóvá nem tette, de észrevehető volt a vizsgáztató adjunktus

hozzáállásán a „kongresszusi tagságom” dehonesztáló ténye. Nem lehetett

ugyanis a tanár urak feje káptalan, ki miért kényszerült pót ZH-t írni.

Volt UV Sopronban is, a jó jegyeket itt sem adták ingyen. De a fentiekre végül

soproni ellenpéldaként említem, hogy mind a Rákosi korszak elején az

egyetemről való eltávolításra kijelölteknek, mind az 56-os ügyek miatt

eltanácsolt hallgatóknak több tanszék és professzor az utolsó napon rendkívüli,

akár éjszakába nyúló vizsgalehetőséget biztosított, hogy ne töredék

szemeszterrel kényszerüljenek az érintettek az egyetem - a történelem

bizonyította - ideiglenes elhagyására. Tudom, hogy itt sokkal komolyabb ügyről

volt szó, mint az előbbi pontban ismertetett ”kongresszusi tagság” volt, ezért

nyilván sántít a párhuzam, de az úgymond gépies, a normálistól eltérő

körülményekre tekintettel nem lévő hozzáállást, mint negatívumot illetve ennek

ellenpéldáját akartam érzékeltetni

Ahogy említettem, 1957 nyarán korán, már augusztusban gyülekeztek Sopronba az

évfolyamtársaim. Nagyjából ezt láttam a többi évfolyamnál is.. A fiúk (lányok) jól

érezték magukat a városban, nem várták meg a hivatalos tanévkezdést, ami végül is

szeptember első napjaiban elkezdődött.

17

Az 1957/58-as tanévre a mi évfolyamunk létszáma jelentősen megnövekedett. Először

is megérkeztek Miskolcról a bányagépészek, akik némelyike egyéni bizalmas

kérdezősködés után elmondta, hogy ki mekkora pofont kapott a buzgó miskolci

karhatalmistáktól. Megérkezett ugyanakkor emlékezetem szerint egy 6-7 fős,

egyáltalán nem egységes társság, a „moszkoviták”. A kegyetlen diákhumor ezt a jelzőt

akasztotta szegény ártatlan srácokra. Ők voltak azok az egykori szovjet ösztöndíjasok,

akiket s magyarországi 56- október-novemberi történések miatt a szovjethatalom nem

kívánatosnak minősített és hazazavart. Leningrádtól, kezdve Donyecken át a jó ég

tudja a nagy szovjet birodalom melyik szögletében tanultak és egyébként milyen közel

voltak a diploma megszerzéséhez. Egységesen a IV. évfolyamra suvasztották be őket.

Volt, aki kínlódott is rendesen a hiányok pótlásával, de kiugróan jó tehetségű és kiváló

vizsgaeredményeket produkáló kollega is volt közöttük. A kezdeti idegenkedés után

hamar beilleszkedtek, illetve befogadtuk őket. Rajtuk kívül jöttek néhányan az

előttünk járó évfolyamról is, akik között nem csak „listázók” voltak, hanem olyanok is

akik a zavaros hetekben, hónapokban ezért, vagy azért nem vizsgáztak és évet

veszettek. Átjöttek a harmadévesek is Miskolcról

Aztán hiányoztak régiek és jöttek új tanáraink. Itt neveket is említek. Mint kiderült a

Bányaművelési Tanszék jó nevű egykori adjunktusa, akivel még szeptemberben,

október elején találkoztunk, Salamon Miklós külföldön kezdte meg későbbi nagyívü

nemzetközi karrierjét. A helyére került, a Zirc-Dudari üzemvezetéssel,

bányamesterséggel felhagyó Faller Gusztáv, aki az első napoktól kezdve belopta a

szívét szarkasztikus humorával és közvetlenségével a hallgatók szívébe. Megmaradt és

előbbre lépett Patvaros Józsi barátunk és örömmel üdvözöltük a mindig szolid , kedves

Németh Lalát. Feltűnt, méghozzá elsősorban az igen sajátos járásával a tanszéki

folyosókon Dehény Zoltán (címzetes) adjunktus úr is. A kedves Dehény Zoli - nekünk

akkor Zoli bácsi - tanulmányait egy, a 40-es években a kormányzó által elrendelt

„tömeges moszkvai kiküldetés” szakította félbe, amit aztán ennek a szovjet hadsereg

által a Don folyónál történt megszakítása tett eredménytelenné és ahonnan Zoli

bátyánk 10 db lefagyott és amputált lábúja nélkül tért vissza. A tanszéki személyzethez

tartozott Milkovics úr, a gépkocsivezető is, akire inkább a tanszéki altiszt és a

mindenes és általános ügyintéző megnevezés illett volna és akit egy hírhedten

rosszhírű pesti kocsma neve után Faller Guszti következetesen „Ilkovics”-nak hívott.

A dékáni hivatalban elkezdte regnálását egy hatalmas termetű, mélyhangú, végtelenül

jó indulatú, nem csak az adminisztrációhoz értő, de műszaki tudású és szemléletű

egykori dolgozó tagozatos mérnök, a Végvári Karcsi. Az új hivatalvezető utóbb

említett tulajdonságának előnyeit gyakran tapasztaltuk, lett légyen szó tanulmányi

kirándulás vagy, praxi előkészítéséről, vagy az ösztöndíj mértékét eldöntő „rendűség”-

ről. Mindig jó szívvel gondolunk rá.

Csak színes emlékként hozom elő, hogy feltehetően a forradalom utáni kínai-magyar

politikai jó viszony keretében egy magas jóképű, de kifejezetten ázsiai kinézetű

aspiráns is került a Bányaműveléstani Tanszékre: Csej-Mingh-An ha jól írtam le a

nevét. Ami miatt nem vagyok egészen biztos ebben, annak külön története van.

Pontosan nem ismertük az új aspiráns feladatát és napi rendjét, de azt érzékeltük, hogy

nem csak az európai szokásokat, de a helyi egyetemi íratlan szabályokat is igyekezett

18

gyorsan átvenni. Hangos, viszonylag érthető kiejtéssel viszonozta a „jó szerencsét”

köszöntést, előre engedte a hölgyeket az ajtónál, stb. Az új épületbeli tanszéki folyosó

végén kapott szobát. Tudni kell, hogy - sokat emlegetett jó szemű kollegánk révén -

már előző évben észrevettük és megmosolyogtuk, hogy Tárczy-Hornoch professzor úr

régi főépületben lévő iroda-ajtaján egy jó fél négyzetméter nagyságú névtábla hirdeti

tulajdonosának minden tudományos fokozatát és tiszteleti címét továbbá rangját. A

„dr.”-ek és a „ honoris causá”-k mellet a különböző testületi tagságokból sem volt

ezen a táblán hiány. Ugyanakkor az új épületben a bányamérnöki kar dékánjának az

ajtaján egy kis fekete tábla hirdette, hogy „ZAMBÓ” . Hamarosan titkos

látványosságunk és az általános vidámság témája lett a kínai aspiráns új névtáblája ,

amelyen ez állt :„CSEJ”

A vázolt felállásban és az ismerettett soproni dédelgető légkörben indult békésnek

ígérkező második soproni évünk a IV. évfolyam. Az egyetem esetleges végleges

átköltözésről nem esett szó, gondolom a kormányzat el volt foglalva egyéb

teendőkkel. A város meg azt hiszem ezt úgy vette, amint a mesében a sokat emlegetett

farkast.

Sébor professzor úrnál új tantárgyként felvettük a geodéziát. Kollegáimnak,

persze nekem is, jó alkalmat biztosítottak a Mikovinyi úton, meg a Béke úton

tartott - „még egy kicsit balra, most jobbra stb.”- ordítozásokkal kísért

teodolitos gyakorlataink a tárgybeli tudásunk gyarapítására, de elsősorban a

soproni lányok előtti büszkélkedésre

A bányaművelési előadásokat átvette Zambó professzor úr.

Majdnem annyi Boldizsár Tibor-féle géptant kaptunk, mint a gépészeink.

Elkezdtük a zagyokkal, meg a reagensekkel való pancsolást Tarján professzor

úr botanikus kert árnyas fái alatt megbúvó ásvány- és szénelőkésztési

birodalmában. A gyakorlataink kétkezi műveleteit a türelem élő szobraként

Tompos Endre vezette A választékos modorú Pethő Szilveszter pedig a

didaktikai célokra kitenyésztett Tromp görbék praktikus előnyéről próbált

minket nagy határozottsággal meggyőzni. És hát, megint volt politikai

gazdaságtan is.

A kellemes jó hangulatú egyetemi életünket színesítette, néha egy kicsit a veszély

leheletét hozta a szűkebb kompánia az emlegetett arabus poén-gyárosának,

megmondó emberének néhány rögtönzése. (Aki ismerte tudja kiről van szó. Korán

meghalt, a teljes nevét nem említem, hívjuk Leó-nak, ez volt a második keresztneve).

Tarján professzor úr az előadásain néha akaratlanul utánozta a rosta, meg a légszérben

a szén mozgását. Ezt kollegánk utólag be is mutatta. Figyelmünk ebbéli felkeltése

legfeljebb a következő előadás hasonló részleténél okozott gondot a pukkadozásunk

visszafojtása tekintetében.

Más volt a helyzet a polgazd-nál. Az első órán kollegánk szabályosan jelentkezett és

halál komolyan megkérdezte, jól tudja-e, hogy ez egy folyamatosan fejlődésben lévő

tudomány? Az óvatlan előadó élénken helyeselt, mire kollegánk második kérdése úgy

szólt, hogy esetleg nem halaszthatnánk-e el ennek elsajátítását addig, amíg ez végül is

kialakul. Az előadó „Csikós elvtárs”, javára írom, a válasz nélkül hagyott kérdésnek,

19

sem ott, sem - legalább is tudomásom szerint - később sem lett következménye. Nem

mertünk röhögni, kollegánkat meg mindenfélének, csak normálisnak nem neveztük

utána és egymás között. A tárgyból végül is nem kellett érdemjeggyel minősített

vizsgát tennünk, csak a „beszámolt” szó került az indexeinkbe.

Az olajosokkal már nem volt közös tárgyunk, ami miatt e tekintetben leginkább Szilas

A. Pál- korábban mechanika fedőnéven leadott, a folyadékok mechanikája, azaz

hidraulika előadásait sajnáltuk. Bevallom elsősorban a tőle időnként hallott, egykori

MAORT sztorik hiánya miatt.

Szóba hozok még egy emlékemet. Ezt a többi töredéknél is bizonytalanabbul teszem,

kérem az esetleges olvasót, ha tévesen emlékezem, javítson. (A kevés még élő

egykori, velem együtt megöregedett társam közül kérdésemre, kettő egyáltalán nem

emlékezett erre, egyik félig meddig megerősített.) Richter Richárd akkori docensről

(adjunktusról?) van szó. Emlékezetem szerint tőle is hallgattunk kőzetmechanikát.

Erre nem a szokott helyszínek valamelyikén az új épületben, hanem a Botanikus

kertben lévő, a mai Ligneum helyén már lebontott épületben került sor és a tanár úr

valakit alkalmilag helyettesíthetett. Úgy emlékszem, hogy az egyébként más

tanárainkhoz viszonyítva finoman szólva sem lágy modorú (szégyellem leírni, de

nekem kissé nagyképűnek tűnő) Richter előadásai érdekesek voltak, elsősorban azért,

mert a témát főként táblarajzokkal, kevés képlettel és a korábban hallottaktól eltérő

megközelítésben pl. történelmi nagy alagútépítések említésével adta elő. E sorok írása

közben meglepetéssel láttam, hogy az indexünkben ennek nincs nyoma. Kollegám úgy

emlékszik, hogy ezekből egy vagy kettő volt összesen és ezek fakultatív (!?) előadások

voltak. Az viszont tény, hogy a következő évben tartott diploma védéseink során az

egyik vizsgabizottságban Richter elnökölt. Sok év távlatából már sajnálom, hogy az

általa a bányászat társtudománya a mélyépítés felé mutató irányzat nem kapott

studiumunkban nagyobb hangsúlyt, persze ki sejthette akkor, hogy a hazai

mélybányászat csillaga még a mi időnkben leáldozik

1957 októberében nyílt a belvárosi egykori Esterházy palotában a Központi Bányászati

Múzeum. A múzeumalapító Faller Jenő professzor úr az egyetemi gyűjteményekből

szerzett relikviák átszállításába, némi takarítási, bútorcipelési munkába is bevont

bennünket. A Czottner miniszter és más notabilitások megjelenése mellet tartott nyitó

ünnepségen egy brennbergi bányász mellet történelmi bányász uniformisokba bújtatva

három évfolyamtársam állt fokossal, lámpával, egyéb rekvizitummal díszőrséget, én

meg a karzatról fényképezetem. A város velünk együtt örült a létesítménynek,

erősítette a bányászkar itt maradásában bízók hitét.

A félévről sok minden más nem jut eszembe. Legnagyobb eseményként az ötödévesek

ballagását, majd a valétabált említem. Az utóbbi „megrendezése” ugyanis

hagyományosan a IV. évesekre hárul, így ebben az évben a mi feladatunk volt.

Borsodi, meg talán dorogi kétkezi bányászmúlttal is rendelkező kollegáim látványos

fás-trapéz vágatot rittyentettek a városi művelődési ház, az egykori Kaszinó

lépcsőházába. Így a hosszú ruhás bálozó leányok a gardedámok és a régi egyre

szűkebbnek bizonyuló öltönyükben megjelenő idősebb férfi családtagok valódi

bányabeli hangulatban caplathattak fel az emeleti bálteremig, ami nem lehetett

egyszerű mutatvány, de a hangulatot minden bizonnyal növelte. Fővárosi divatos

20

zenekar, az egyetemi és városi nobilitások és az országos, miniszteriális díszvendégek

emelték az est fényét. Igazi „békebeli” soproni polgári légkör bizonyította, milyen

gyorsan felejt az ember. Hol volt már az 56 október-november forrongó hangulata

Nyugatra távozott társaink nyári mutatós képeslapjai helyett egy két hosszabb levél is

érkezett. Ezek általában pozitív, bizakodó, tartalmúak voltak, az esetleges honvágyat

általában kerülték a levélírók. Az Európai levelek egy-két részlete - pl a kollégiumi

körülményeiket bemutató sorok, még irigykedésünkre is okot adhattak, de azért itt-ott

becsúszott egy-egy árulkodó mondat. Szó szerint már nem sokat tudok idézni, kedves

egykori soproni gimnáziumi, később egyetemi társam leveléből, de egy mondatot

megjegyeztem, így szólt: „itt volt a magyar kosárlabda válogatott. Kimentünk a

meccsre, megmutattuk az itteni sajtfejűeknek hogyan kell drukkolni. Nyertek is a

fiúk!”. A levél Hollandiából jött 1957.decemberében.

Úgy rémlik, hogy a IV évfolyam. I. félévét lezáró vizsgahónap meglehetősen

eseménytelenül, helyesebben rendkívüli esemény nélkül zajlott. Csak apróságok

ugranak be megkopott memóriám valamelyik sarkából, mint pl. az, hogy Boldizsár

professzor úrnál illett a vizsgázónak belépés előtt nagyon gondosan cipőtalpat törölnie,

ellenkező estben jelentősen nőtt az UV-ra utasítás esélye. Úgy emlékszem Zambó a

szóbelit is írásbeliként tartotta egy, a ma divatos tesztlapok mintájára összeállított

kérdések alapján. Vendel professzor úr mindkét tárgyának, mind a földtannak, mind a

teleptannak az elsajátítását dr. Kovács (?) adjunktus (?) kérte rajtunk számon, és mint

említettem vizsga nélkül zárhattuk a polgazd tudományban való féléves

elmélyülésünket.

Az 1958.II. félév kezdetekor új tárgyként a geodézia mellé megkaptuk a „Bányamérés

I.” c tantárgyat. Az első előadásokat a tanszék adjunktusaitól hallottuk. Kicsit bánt,

hogy egyiküknek, aki az pl. elsőt tartotta (erősen kopaszodó közepes termetű, talán

Farkas Pali ?..) csak bizonytalanul jut eszembe neve, a másik viszont Zólyomi Miklós

volt.

Az első két előadás után nagy esemény következett, többszöri előzetes bejelentés után

Tárczy-Hornoch Antal professzor úrtól hallgattunk egy előadást.

Az olvasótól előre is elnézést kérek, semmi kétségem Tárczy hatalmas szellemi

képessége, ez irányú teljesítménye tekintetében és semmiképpen sem akarom, emberi

tulajdonságait negatív színben feltüntetni. Emlékét sokakhoz hasonlóan jó szívvel

őrzöm. Le kell azonban írnom, hogy a nagyhírű, nagytekintélyű és zseniális tehetségű

emberek megszokottól, a hétköznapitól eltérő tulajdonságaiból sokat mondhatott

magáénak. Híre ment, hogy a tanszéken vasfegyelmet és mindenkitől feltétel nélküli

tekintély tiszteletet követel.

Az egyetemi főépület magasföldszinti sarkán volt a tanszéki előadóterme, amelynek

hosszanti oldalában lévő, a folyosóra nyíló szárnyas ajtaján lehetett be- és kijutni. A

rövidebb oldalán, a tábla bal sarka mellett volt egy kisebb egyszárnyú ajtó, ami egy

rövid korridorral vezetett a – majdnem azt írtam szentélybe - szóval a professzor úr

irodájába, amelyiknek nyilván volt a folyosó felé is ajtaja. Professzor úr előadása előtt,

a teljes tanszéki személyzet, a mi időnkben mindkét adjunktus és a három tanársegéd

bevonultak és szó nélkül helyet foglaltak az első hallgatói padsorban. Némi várakozás

21

után a kis ajtón berobbant Tárczy, akit természetesen felállással üdvözöltünk, ő a

katedráról szó nélkül intett, hogy leülhetünk. A teljes csendben ugyan hosszúnak tűnő

ideig, de a valóságban azt hiszem csak legfeljebb néhány másodpercig a professzor

fel- és alá járkált a tábla előtt, majd megállt, felénk fordult, egyik karját a markába

fogott krétával együtt a magasba tartotta és váratlanul nagyon hangosan azt kiáltotta,

hogy „ Na!” További kisebb hatásszünet és némi járkálás után: „akkor beszéljünk az

észlelési adatok hibáiról” Elég gyorsan beszélt. A fontosnak tartott szavakat krétával

felírta a táblára. Képletek, hosszú matematikai levezetések következtek. A váratlan

pillanatokban elrikkantott „Na” indulatszó és a tábla előtti szótlan járkálás többszöri

beiktatásával kb. nyolcvan percben a geodéziai mérések során felvett adatok

előforduló hibáit, az ebből erdő ellentmondások jellegét és következményeit foglalta

össze. Miután az ember ezeket a külsődleges gesztusait megszokta és a mondandóra

tudott figyelni a gondolatmenetet lehetett követni. Egyszer csak, nekem úgy tűnt egy

mondat közepén elhangzó „ Na” után azt mondta: „erről fognak az urak a félév során

még többet hallani” majd meghajlás, vagy biccentés nélkül kirohant a kis ajtón.

Vártam, hogy tapsolni fogunk-e, de ez nem történt meg. A félév során több előadást

nem tartott, a kiegyenlítő számítást, aminek a bevezető előadását tőle hallottuk a két

adjunktus, többségében Zólyomi Miklós adta le.

A Sébor féle geodézia felszíni, többnyire a botanikus kerten kívüli hangulatos terepi

(utcai) mérései mellett ebből a tárgyból is mértünk - kisebb létszámú csoportokba

osztva - a főépület alagsorában rövid „bányabeli” sokszögeket, a gyakorlatok lényeges

eleme azonban nem ez volt. Az átkozottul hosszú és igen sok szorzásból osztásból álló

kiegyenlítő számítási feladatokat az első emeleten berendezett számológép szobában

lehettet megoldani, ha valaki nem vállalta az otthoni „gyalogos” értsd kézi számolós

eljárást. A számológépek, tekerős, karos, húzós, nyomós mindenféle zajos mechanikus

dögök voltak. Ha valaki a számolási sorozatnak valahol a közepén tévesztett az csak

az órákig tartó folyamat végén derült ki, lehetett újra kezdeni, vagy valahol a

számsorba belecsalni, hogy a végén „zárjon” a feladat. Az utóbbi elég veszélyes

műveletnek bizonyult, miután kiderült, hogy a beadott feladatot javító

tanársegédeknek elég gyakorlott a szeme ehhez.

Néhány éve egy mai nagy mélyépítési beruházás felmérő technikusát faggattam a

helyszínen, van-e valami computeres programjuk ilyen célra. A kérdést sem értették.

Kicsit utána néztem, kiderült, hogy a műszerük ami szöget, távolságot mér és némi

kiegészítéssel méretpontos helyszíni térhatású fotót készít, a mért, eltárolt adatokat a

felszíni irodába érve többféle „drót nélküli” kapcsolattal automatikusan rakja bele a

computerbe, amelyik az aktuálisan kiegészített térképet köpi ki, az ilyen ókori

kérdések felvetését értelmetlenné, de legalábbis feleslegessé teszi. Úristen! Mit

kínlódtunk vele annak idején. De ne feledjük, a vágatok és alagutak, cm pontosan

lyukadtak, hála Tárczy-Hornoch-nak és a kiegyenlítő számításnak!

A félév végén a bányamérési vizsga ismét sajátos szertartásrendben folyt.

Vizsgáztatók az adjunktusok voltak, de a jelesért a professzor úrhoz kellett a

delikvensnek bemennie. Állítólag ez vonatkozott az elégtelenre is, de erre vonatkozó

konkrét példáról nem tudok.

22

A gyakorlatomra „Jó” az elméletre „Jeles” minősítést kaptam. Az utóbbinak a

történetét kisebb kitérő árán elmesélem, leírom:

Zólyomi Miklóst apró gyerekkorom óta ismertem. Az Ötvös utcában laktak, ahol

édesapámnak a háború előtt az üzlete volt és ahol én igen sok időt töltöttem. Zólyomi

Miklóst akkor még Pittner Miklósnak hívták és ahogy az fiúk esetében gyakori, hogy

szeretnének sokkal hamarabb, mint azt az idő megengedi nagyok lenni és ehhez

valakit mintául választanak az én választott „nagy fiu” példaképem ő volt. Az

utcabeli többi kissráccal együtt bámultam, amikor megjelent a nagyon szép cserkész

egyenruhájában, a zöld nyakkendővel és a pompás liliomos szíjcsattal. Az alapvetően

barátságos, de hozzánk kisebbekhez némi fensőbbséggel viszonyuló Miklósnál láttam

először sok akkori hozzám hasonló fiú álmát, egy éles és fényes valódi tőrt, bőrtokkal

és élénken emlékszem hogyan irigykedtünk az oldalvasakkal felszerelt talpú spéci

síbakancsára a lécekről, botokról már nem is beszélve. Mérnök édesapjáról az

idősebbektől hallottam, hogy egykor a fertői nádgazdaság bérlője volt, amely

körülmény a már felnőtt Miklós káderlapján a származás rovatban éktelenkedve,

valószínűleg elég sok kellemetlenség forrása lehetett, felteszem ezért magyarosított

édesanyja lánykori nevére és lett Zólyomi Miklós. A kellemetlenség ez esetben csak

eofizmus, ha figyelembe vesszük, hogy Miklóst az 50-es évek elején osztályidegennek

minősítve kirúgták az egyetemről és csak több év késéssel szerezhette meg

kitüntetéses diplomáját. Miklóssal, a félév elején ugyan ismerősként üdvözöltük

egymást, de ebből mindössze az következett, hogy az egykori „nagy fiú - kisebb

kölök” viszonyból eredő, jóindulatú, de kissé lekezelő modorát velem szemben

megtartotta. Engem meg feszegetett az öntudat. A kiegyenlítő számítást az összes

levezetéssel együtt megtanultam, ha úgy tetszik bebifláztam. A két vizsgáztató közül

szóbelire Zólyomi Miklóshoz kerültem. A vizsga első 10-15 perce különösebb

esemény nélkül folyt, egy rövidebb példát kaptam, megoldottam, utána egy levezetést,

az is sikerült. A folytatásban - elnézést az olvasótól a diák szakkifejezésért - Miklós

alaposan „megfingatott”. Szóval még egy példa, egy másik levezetés, majd egy

csodálkozó mondat: „Hát öregem, te megtanultad a kiegyenlítőt!”. Majd kérdőjellel

„négyes?” Neeem, jeles – mondom. „De akkor be kell menned a profhoz és az ki is

rúghat „ Bemegyek! Miklós az indexemmel eltűnt a kis ajtóban, majd egy perc múlva:

„Vár a prof.” majd hozzátette” Egy kalappal…” Köszönés után a professzor úr az

íróasztala előtti székre mutatott, az indexemmel a kezében azt kérdezte: „maga

Sopronban született?” az „Igen, professzor úr, itt jártam középiskolába a szüleimnél

lakom” válaszom után átadta az aláírt indexet „Jó egészséget a szüleinek. Viszont

látásra”.

Büszke vagyok a Tárczy-Hornoch aláírásos jelesemre. Köszönöm Miklós !

Néhány éve ott voltam Zólyomi Miklós temetésén. Székesfehérváron a nagyon szép

díszes régi családi kriptájuk előtt búcsúztatta egykori geológus kollegája A

gyászbeszédben a méltatások mellett hangsúlyt kaptak a közösen átélt vietnami

háborús napjaik. Változatos élete volt. Nyugodjék békében !

Még egy kiegészítés a Bányaméréstani Tanszékről őrzött emlékeimhez. Tárczy-

Hornoch Antalról szóló leírások valamennyien megemlítik a tudományos munkálatai

23

mellett a geodéziai műszerek pontosságának fokozása, a műszertechnika tökéletesítése

terén végzett kiemelkedő tevékenységét is. Az utókor számára azonban névtelenek

maradnak azoknak a segítőinek a neve akik többségéről legalább is sejthető, hogy

szerepük volt a professzor ez irányú sikereinek elérésében. Ezek egyikéről az egykori

tanszéki, később a Tárczy által vezetett Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézet.

műszerészéről szeretnék megemlékezni. Ö pedig teljes nevén Bummer Antal, akit

azonban széles körben csak „Pepi”-nek, később „Pepi bácsinak” ismert a szűkebb és

tágabb szakmai közönség. Én egy másik becenéven, de kortársaimnál jóval korábban

ismertem meg őt. A háború előtt szüleimmel a Hátulsó utca és a Pejacsevits köz

sarkán lévő több lakásos, nagy udvarral és pincékkel rendelkező, a Stornó család

tulajdonában lévő bérházban laktunk. Itt lakott a korán elhunyt Bummer szűcsmester

özvegye is, két már legénysorban lévő fiával együtt. Bummer néni az egykori

monarchia valamelyik olasz nyelvű tartományából került feleségnek a kétnyelvű

Sopronba, németül csak valamennyire, magyarul pedig egyáltalán nem tanult meg.

Néhai szeretett édesanyám mesélte egyszer, kissé bosszankodva, nevetve, hogy együtt

mentek a piacra Bummer nénivel és anyám néhány szavas német tudásával és Bummer

néni tört németségével folytatott társalgásuk hallatán az ismerős poncihter asszony azt

mondta: Frau Németh! Ich wuste das nicht, Sie auch italianisch sind, - azaz én nem is

tudtam, hogy maga is olasz. A két fiút mamájuk következetesen olasz keresztnéven

szólította. Közülük az idősebb Bummer Aldó-ra csak halványabban és úgy

emlékszem, hogy a nagy udvar valamelyik szögletében a könyveit bújta, végzéshez

közeledő kohómérnök hallgató volt és viszonylag hamar eltűnt a szemünk elől.

Évekkel később megtudtam, végzett mérnökként a csepeli WM művek egyik felelős

beosztásban lévő alkalmazottja volt, és utoljára úgy látták, hogy 45-ben magas rangú

szovjet tisztekkel ült be egy személyautóba. A fiatalabb Bummer Antonino-t

édesanyja és a házban mindenki „Nino”-nak, mi gyerekek „ Nino-bácsinak”

szólítottuk. Nino ugyanis örökké maga köré gyűjtött bennünket. Nagyon szépen

énekelt és minket is megtanított először az „Oh, sole mióra „ később amikor az jött

divatba a „Dzsovinezzá”-ra, (helyesen a Giovanezza) meg már nem emlékszem mire.

Ő mutatott gyönyörű színesen nyomtatott képeket a „Dzsoja e Lavoró„ ( nem tudom

hogyan írták a címét) korabeli olasz magazinból, de nem utolsó sorban megtanított a

pincéjében lévő fotó laborjában előhívni, fixálni, nagyítani stb. Emlékszem a kidobott

varrógép vázra szerelt tekercselő gépére, amin, ha jók voltunk mi is dolgozhattunk. A

házban afféle aranykezű ezermesterként ismerték. Arra is emlékszem, amikor

udvarolni kezdett a nagyon szép Gréti-nek a későbbi feleségének az egyetemen is

tevékeny Diebold fotós mi időnk-béli asszisztensének „Gréta néni”-nek Azt, hogy

mikor lett Nino-ból az egyetem műszerésze és vált „Pepi”- vé nem tudom,

mindenesetre engem 58 tavaszán nagyon szívélyesen üdvözölt, főleg amikor

elmagyaráztam, hogy ki is vagyok. Egy sérült geodéziai műszer sürgős éjszakai

javításán én is jelen voltam. Hosszú , ezért elhalasztom leírni, hogy a műszer hogyan

sérült és miért volt sürgős a javítása. Későre járt, amikor Nino ,- ez időben már Pepi -

azt mondta, „most akkor egy nagyon távoli célra kellene vele irányozni, hogy

pontosan beállíthassam a távcsövét, erre jó lesz az a csillag”. Közbevetett

javaslatunkra, hogy menjünk ki a kertbe , mert a pinceablakon felfelé a műszer hosszú

24

okulárjával nem látunk ki. „Dehogynem” volt a válasza. A földre rakott folyadék

tükröződő felületével ezt is megoldotta. A módszerrel később Padragon egypár újítási

díjat bezsebeltem a borostyán-telepi meredek gurítók irányba állításával.

Az egyetem egész szelleme oktat, nem csak a professzorok. Ne felejtsük a műszerészt.

Bummer Antalnak hívták.

A félév első felében, felteszem a vizsgahónap után hamarosan - a pontos dátumot nem

sikerült kiderítenem, de az erről készült fotókon még téli ruházatban vagyunk láthatók

- tanulmányi kirándulás következett Dorogra. Emlékezetem szerint a kirándulás fő

témáját eredetileg a Bányagéptani Tanszék kiválóságai találták ki a számunkra. Ez a

mamutszivattyú és annak egy érdekes újszerű alkalmazása, az u.n. „víznívó alatti

homokkitermelés” volt.

Különösebben az sem lepett meg bennünket, hogy a kirándulásra gyakorlatilag az

egész Bányaművelési Tanszék személyzete csatlakozott. Azt is természetesnek vettük,

hogy a kirándulás második napján Zambó János professzor úr, dékán úr is csatlakozott

hozzánk. Az autóbuszos úton Faller Gusztáv személyes figyelmét és tetszését a

többször említett Arabus azzal nyerte el, hogy a busz nagyobb társságának nóta

szüneteiben kollegánk „alumínium-edényes” dzsessz nótáján kívül, jó hallású

társaimra alapítva a bánfalvi tűzoltózenekar, illetve a Pjatnyickij asszonykórus

gyakorlott paródiáját is előadtuk. A nap további részében a tanulmányi kirándulások

szokásos szertartásrendje szerint, a helyi tájékoztató előadás után bányajárás, majd az

említett, ténylegesen technikai nóvumnak számító mamutszivattyús homok bányászat

megtekintése következett. A napot szintén az ilyenkor megszokott esti piaparti, egy kis

éjszakai séta követte, ahol Dehény Zoltán bátyánk megtanított bennünket a lehúzott

redőnyökön való „gitározásra”, t.i. felülről lefelé széles mozdulattal végighúzta az

öklét a redőnyön, aminek jelentős hanghatása azonban felkeltette egy helyi egyenruhás

„szerv” érdeklődését. Ezt a békésnek nem induló „érdeklődést” kilétünk felfedése és

főleg annak az adjunktus általi elővezetése, hogy „Lévárdi elvtárs személyes vendégei

vagyunk” pillanatok alatt lecsillapította.

Bevallom Lévárdi Ferenc akkori trösztigazgató nevét én akkor hallottam először. Amit

akkor még szintén nem tudhattam, a Dorogi medence Annavölgyi bányásztelepülésén

született dr. Lévárdi Ferenc kiváló bányamérnök volt Az 1950-es évtized bányaipari

felső vezetői közül azon ritka kivételek egyike, aki az 56-os forradalomban nem

menekült el és nem kért menedéket a legközelebbi szovjet alakulatnál, hanem végig a

helyén maradt. A magas képzettségére, szaktudására nem utolsó sorban helyi

származására alapozott vezetői tekintélyével elérte, hogy mind a forradalom, mind

annak leverését követő napokban sikerült a vízveszélyes bányákat az elúszástól

megmentenie. Tevékenységét egyrészt az októberi forradalmi napok hangadói, majd

pedig az utána következő hatalom képviselői egyaránt elismerték. Az ebből eredő

térségi és, mint később kiderült az ország új vezetéséhez fűződő kapcsolatai révén

kiváló tájékozottságnak örvendhetett. Mindezeket az alább elővezetendő sejtéseim

alátámasztására írtam le.

25

Azt sejtem ugyanis, hogy Zambó János dékán nem véletlenül és valószínűleg nem a

mamutszivattyú miatt utazott velünk Dorogra. Zambó János a szerencsésen rövid

amerikai hadifogságából hazatérve 1946. július 1-től Sopronban a Tárczy-Hornoch

vezette Bányamérési Tanszéken vállalt adjunktusi állást. Ugyanebben az időben kiváló

tanulmányi eredményei alapján tanársegédként Lévárdi Ferenc is itt dolgozott.

Feltehetően jó viszonyban voltak.

A két kiváló férfiú jó és bizalmas viszonyára vonatkozó sejtésemet az említett

munkakapcsolaton kívüli okkal alátámasztandó még egy apró élményemet leírom. A

hitelesség látszatának elnyerése céljából az optimálisnál talán részletesebben,

hosszabban, amit az olvasó remélem, megbocsát.

A kirándulás másnapját a dorogi futballcsapat melletti lelkes szurkolásunk jutalmaként

egy gazdag és főleg potya vacsora zárta a helyi Technika Házában. A vacsora

végeztével a többség elment, négyen-öten (- már megint az arabus -) visszamaradtunk,

a klub egy kisebb szobájában leültünk tarokkozni. A szoba melletti helyiségből a

vezetőségi összejövetel, talán bankett egyre emelkedettebb hangulatának zajai

szűrődtek ki. Kis idő múlva a mi helyiségünk szárnyas ajtaja felpattant, az ajtóban

megjelenő Faller Guszti és egy helyi kollega hangos „Balekság, zsugát eldobni!

Befelé! Szakestély!.” parancsára beóvakodtunk a bankett színhelyére. Egyik asztalról,

lekapták a terítőt, leültettek bennünket. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy

a szakestélyekről való mai tudásom szerint ez a buli nem nagyon hasonlított arra

aminek Gusztiék mondták, inkább afféle „ereszd el a hajamat” kanmuri lehetett. A mi

balek szerepünk csak az első percekre korlátozódott, hirtelenjében előkerített két

lámpát tartottunk az egyik felszólaló mellett, aztán röviden Guszti próbált

produkáltatni bennünket, közepes sikerrel. Segítettünk a „mindnyájan voltunk

egyszer” éneklésében, a továbbiakban pedig nóták, köztük pl. a csárdabeli száz szál

gyertyás betyárnóta „el-ordítozásában”. Végül a bányászhimnusz intonálásában. Az

alkohol befogadó a kapacitásának láthatóan vége felé járó társaság, valami helyi

szokásnak engedve ezután felpattant az asztaltól, körbeálltak és az ismert „ez a nóta

körbejár”- helyett valami „hatszázéves kanveréb „ és annak alkatrészeiről szóló refrén

után egy-egy tagot betaszigáltak a kör közepére, akinek énekelnie kellett, amit a kör

átvett. Mi már ekkor csak a nézők és valamennyire a nóta-rásegítők voltunk

Kisvártatva a színjózannak tűnő Zambót lökték be középre. A sokunk által ismert

mélyen lehajtott főtartással, talán fél másodpercnyi szünet után, igazán fülbemászó

mély hangon elkezdte:

„Salve mater, regina coeli…. „

A nagyon szép dallamot egy valaki vette át, hasonlóan jó latin szövegismerettel:

Lévárdi Ferenc. A többiek közüli talán még valaki, de Zambó néhány ütem után

abbahagyta, nagyot legyintett, azt mondta: Tudtam, hogy mind bencés volt…” majd

egyenes határozott léptekkel megindult a teremből kifelé, természetesen a társaság is

követte. A partinak vége volt.

A dorogiak talán megmondhatnák hova járt Lévárdi gimnáziumba. Zambó abba a

soproni bencés gimnáziumba, ahova én is jártam két évet, mielőtt szétrúgták,

államosították volna ezt az iskolát. Úgy tudom a dal magyar népi eredetű, nagyon régi

26

szép Mária dicséret, amelyet a felsőbb osztályosoktól már hallottam annak idején

énekelni. Lehet, hogy még korábbi élmények is összekötötték Zambót és Lévárdit?

Akárhogy volt, biztosra veszem, hogy régi személyes kapcsolatukra alapozva kérhetett

és kaphatott Zambó János a jól tájékozott Lévárditól a soproni egyetem illetve a

bányászkar további várható sorsáról információkat. Lévárdit a látogatásunk után

röviddel a nehézipari miniszter első helyettesévé nevezték ki. Megismétlem 1958

tavasza volt.

Nem akarok hazudni, hogy annakidején Zambó viselkedése, esetleges elszólásai

alapján pontosan észrevettük volna, hogy a kapott információk miatt reményei az

egyetemi kar, azaz a bányamérnök képzés Sopronban tartására vonatkozóan ez

időponttól számítva szertefoszlottak volna. A sok év távlatából azonban mégis ezt

feltételezem. Visszagondolva ekkor kezdtek el szóbeszédek terjedni az idősebb

professzorok tájékozódásáról, különböző soproni, Sopron környéki az egyetemen

kívüli, úgymond „bázisok” kialakítására. Faller múzeumára, Tárczy_Hornoch

Képezde utcai, geofizikai kutató intézetére, Vendelnek a Fertőpart mindkét országbeli

savanyú kútjaival kapcsolatos programjára gondolok. Továbbá néha pletykákat, ill.

inkább viccesebb történeteket arról, hogy Zambó és a „régiek” pl. Tárczy-Hornoch

viszonya „nem felhőtlen”. Szintén csak utólag és elég sok év távlatából felteszem

ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy Zambó 1958 első felében már belátta, hogy a

maradás melletti reménytelen harc helyett realista megoldásokat kell keresni az

átköltözés zökkenőmentes lebonyolítására.

Május, vagy június hónapban viszont én is tényleges bizonyosságot szereztem arról,

hogy nem sok remény van a bányászkar és az egyebek maradásra. Ha az olvasó nem

unja, megint személyes élmény következik, ez esetben még így 62 év távlatából is

egy elég kellemetlennek tűnő emlékem,

A földmérő és geofizikus kar egyik hallgatója bizonyos Kocsis József előzetes

bejelentés nélkül megbeszélésre hívta az Erzsébet utcai kollégium ebédlőjébe

néhányunkat, azt hiszem véletlenül azokat, akiket éppen elért. Kocsis Jóskát korábbról

távolról ismertem. Politikailag mindig aktiv, 56-elött hallgatói párttitkár, 56 után az

egyetemi KISZ megalapítója, évekkel később, már végzett földmérő mérnökként

soproni városi tanácselnök helyettes lett. Tanult ember lévén egyértelmű politikai

hovatartozása ellenére az egyetemhez érzelmileg is kötődő valaki volt. Hallomásból

tudom, hogy utóbbi tulajdonságát az egyetem, főleg az erdészek szerencséjére későbbi

magas városi tisztségében is megőrizte. Szóval ez a Kocsis Jóska, aki akkor a

forradalom utáni időben az egyetemen újra potentátnak számított az összerántott

megbeszélésen elmondta, hogy információja szerint másnap Budapesten a Nehézipari

Minisztériumban egy nagygyűlés lesz az összes magyar bányavállalat képviselőinek

részvételével. E gyűlésen szerinte célszerű lenne a soproni egyetem KISZ

szervezetének képviseletében a bányász hallgatók közül valakinek, vagy

küldöttségeként valakiknek részt venni és felszólalni, az ipari vezetők támogatását

kérni a bányamérnökképzés Sopronban maradásához. Véleménye szerint ebben az

ügyben az egykori soproni tanársegéd, a nemrég kinevezett Lévárdi Ferenc biztosan

támogatást fog adni, nála kellene jelentkezni, mondta. Az ötletet mindem jelenlévő

27

lelkesen üdvözölte, Kocsis erre a feladatra eredetileg a hozzá hasonló beállítottságú,

Trombitás Pistát akarta kijelölni aki, valami lemondhatatlan egyetemi programja miatt

(ZH, vagy vizsga miatt, már nem emlékszem) kimentette magát és végül is, azt

hiszem egyszerűen csak a „ki ér rá holnap?” alapján, Magdics Mátyás évfolyamtársam

és én kaptunk megbízást a képviseletre. A felolvasandó szöveget hirtelenjében a

helyszínen összeállítottuk, leírtam. Másnap hajnali indulással, győri átszállással

felvonatoztunk Budapestre, a Markó utcai székház portáján, a Soproni Egyetem KISZ

küldöttségeként, Lévárdi miniszterhelyettes elvtárshoz jelentkeztünk be, a titkárságára

irányítottak bennünket. A titkárság népes hölgykoszorújában egyik csodálkozó

titkárnőnek Matyi elszavalta jövetelünk célját, aki megkért bennünket, hogy várjunk a

folyosón. A folyosón, a lépcsőn a hivatali nagy jövés-menés közben, némi várakozás

után egyszer csak feltűnt a sietős Lévárdi. A fiatalság megismételhetetlen

bátorságával, vagy ha úgy tetszik pofátlanságával az első lépcsőfokon elálltuk előtte a

szöget. Lévárdi nem volt barátságtalan, annak ellenére, hogy mindhármam fél lábbal

álltunk a lépcsőn, lekezelt velünk és tegezve üdvözölt bennünket, talán kutatott az

emlékezetében, hogy kik vagyunk. Miután gyorsan eldaráltuk, hogy miért vagyunk itt.

láthatóan elkedvetlenedett és kb. azt mondta, hogy ma itt ezen a gyűlésen fontosabb

témák lesznek napirenden és ezt elővezetni biztosan nem lesz lehetőség és a téma

egyébként sem aktuális, de várjatok, mindjárt küldök valakit és rohant tovább. Néhány

perc múlva egy barátságos sötét öltönyös, nyakkendős fiatalember fordult oda hozzánk

azzal a kérdéssel, hogy „Ti vagytok a soproniak?” Az igen válaszunk után azt mondta,:

„No, akkor gyertek velem!” Annak ellenére, hogy természetesen bemutatkozott, a

nevét nem jegyeztem meg, továbbá sejtésem se volt, hogy egyébként kicsoda. Mai

eszemmel tudom, hogy ő lehetett Lévárdi Dorogról magával vitt titkára, későbbi

államtitkárok miniszterhelyettesek nélkülözhetetlen, hasonló beosztásban ténykedő

rutinos segítsége, a nevet nem írom le az olvasók között biztosan lesznek akik

kitalálják. A lépcsőn le, majd páter-noszteren az alagsorba, vagy csak földszintre.

Annak ellenére, hogy elég nagy tempót diktált, végig kérdezgetett bennünket,

érezhetően nagy egyetemi tájékozottsággal a soproni helyzetről, professzorokról,

tanársegédekről név szerint említve azokat. Jövetelünk általam röviden ellihegett

témáját egy szóval sem kommentálta. Választ nem váró „Éhesek vagytok, ugye?”

kérdéssel beterelt bennünket a még majdnem üres minisztériumi ebédlőbe.

„Válasszatok valamit, bár nem tudom mi van már készen”. Sietősen megebédeltetett

bennünket, majd átvezetett egy üveges előterébe, ahonnan be lehetett látni egy a kor

divatja szerint szokásosan felzászlózott elnökségi asztallal berendezett legalább száz

fős még üres terembe, feltehetően a meghirdetett nagyülés színhelyére. Az előtérben

lévő pult mellé készített sörös rekeszekből „Látom van táskátok, tegyétek el.”

felkiáltással mindkettőnk kezébe nyomott egy-egy üveget. Egy leterített asztalon

kibontott cigarettás csomagok, dobozok voltak szép sorba rakva. „Ebből is vegyetek”

Sohasem felejtem el én egy marék aranyvégű Budavár cigarettát tömtem zsebre. Még

mindig nem egészen értettük a helyzetet, de kísérőnk megkérdezte, „Bejelentkeztetek

a portán? Igen? Nem baj, majd elintézem„ - megjegyzéssel egy kapualjba vezetett

bennünket, kinyitotta s személyközlekedésre szolgáló kis ajtót, kezet fogott velünk és

változatlanul barátságos hangnemben azt mondta .”Gyerekek, viszont látásra, jó utat

28

hazafelé. Vigyázzatok magatokra. Kicsit szédülten léptünk ki a viszonylag csendesebb

Szemere utcára. Matyi hozzám fordulva azt mondta: te, minket jól kirúgtak innen! Én

meg azt vázoltam Matyinak, hogy mit kívánok Kocsis Jóskának és melyik felébe.

Másnap Faller Gusztinak friss élményként beszámoltunk az esetről. Szó szerint már

nem tudom idézni, de kb. ezt mondta: „Hülyék vagytok, miért nem kérdeztetek előtte.

Remélem a „gazda” nem tudja meg.” Házhoz mentünk egy pofonért. Trombitás

Pistának, (Trombinak) ugyan elmeséltük, de évfolyamtársainknak Magdics Matyival

megegyezve egy ideig nem dicsekedtünk a kalandunkkal, Kocsissal pedig utána

sokáig nem találkoztunk, amikor újra láttam már úgymond „post festam” voltunk, azaz

mindenki tudta a várható költözést, így nem hoztam szóba a falnak menesztésünk

történetét.

Szaladt az idő, eljött a vizsgahónap. Egyik vizsgámról már írtam. Leraktam a többit is,

váltakozó sikerrel, mert ugye érdekes, jó programjaink voltak az egyetemen kívül is.

Vizsgáztunk újra „polgazd” ból is, „Jót” (négyest) kaptam. Egyszerűen nem

emlékszem mi volt a tételem. Viszont tisztán emlékszem, hogy közénk, a vizsgára

várakozók közé szuszogva érkezett az ősz óta új társaink egyike, a kissé korpulens, de

mindig vidám „moszkovita Gyuri” aki azt mondta: „srácok két dologra kell

vigyáznom, hogy el ne aludjak, és el ne hányjam magamat - az elsőre , mert másnapos

vagyok, a másikra a téma miatt”- nagy röhögés díjazta a humorát.

A geofizikusoktól váratlan hír érkezett: mind a két karról jelentkezni lehet a Freibergi

Egyetem meghívására NDK-ás praxira, feltétel német vagy orosz nyelvtudás. Az

utazás költségét és valami minimális keletnémet márkában fizetendő ösztöndíjat is

ígértek. Az út augusztus második felére volt tervezve.

Jelentkeztem, szerencsére bekerültem a „keretbe” Érdekes módon mások mellett

Magdics Matyi is. (Csak évekkel később gondolkodtam el azon, hogy nem valami

Kocsis féle jóvátétel lehetett-e az emlékezetes minisztériumi malőrért) Örültem a

lehetőségnek. Később jutott eszembe, hogy így kiesik a nyári kereset, aminek viszont

fontos szerepe volt a költségvetésemben. A múlt nyári pécsi „baraber” tapasztalatom

miatt az újabb pécsi, ráadásul a hivatalos praxin kívüli munkavállalás nem tűnt vonzó

alternatívának. Megkerestem Faller Gusztávot, akiről úgy tudtam, hogy ő is jön az

NDK-.ba. Guszti azt mondta, hogy a lehetőséget átadta Németh Lalának, amit nekem

halkan azzal a népi bölcsességgel indokolt, hogy „Akinek csengő van a fütyijén, az

jobb, ha nem rázza” .A munkalehetőségre viszont felajánlotta, hogy Dudarra be tud

ajánlani egy kis „lapátbalhéra”.

Mint kiderült Magdics Matyit hasonló anyagi megfontolásokból szintén érdekelné az

ügy, ebből kifolyólag ketten utaztunk az utolsó június 30.-i bányaműveléstan vizsga

után másfél héttel később Zircre és onnan a reggeli munkásvonattal Dudarra. Szenes

elővájáson dolgoztunk bő két hétig. Eleinte egy vájár és mi ketten csillések

felállásban, később külön-külön csapatokon, de változatlanul szenes elővájásokon.

Egyetlen nem túl kellemes élményem innen egy késő esti, a délutános műszak

kiszállása közben kezdődő, de az éjszakába nyúló áramszünet, amit másik 11 emberrel

kissé szoros közelségben az ikerakna hosszabb tartózkodásra nem sok kényelmet

biztosító szállító kasában töltöttem. Ezen kívül sok részlettel nem akarom e sorokat

29

szaporítani, mindössze annyit, hogy mivel későbbi sok éves megrögzött

középdunántúli szolgálatom során ez volt az egyetlen alkalom, amikor Dudaron

dolgoztam ez a két hét adott alkalmat a kiváló természeti adottságokkal rendelkező

bakonyi falvak által kínált kiegészítő jövedelmi lehetőségek és a helyileg kialakult

„nyugisabb” munkatempó közötti összefüggés „ort közeli” megtapasztalására. Sorsom

alakulása azt hozta, hogy néhány későbbi évemben ugyan elég sokat bosszankodtam

ezen, de akkor nyáron igazán jó emlékekkel és a keresetemmel viszonylag elégedetten

utaztam augusztus elején vissza Sopronba.

Budapesti indulással, Prágai néhány órás megszakítással vonatoztunk a Bad Schandaui

német határállomás felé, amikor vonatszakaszunk alvó közönsége arra riadt, hogy egy

spenót színű uniformisba bújtatott, nagyon csinos, feltehetően minimum „D” méretü

melltartót viselő hölgy elénekli, hogy:„dobrivecser.-csehoszlovenska-pasová-

kontrolááá” Kitört belőlünk a nevetés. Azóta sem értem ezt az egyébként is dallamos

szláv nyelvet miért ezzel az éneklő hangsúllyal adják elő gyakorlói. Drezda, rövid

városnézés, Zwinger, tovább Freiberg, ahol rövid eligazítás után másnap egy kisbuszra

raknak bennünket irány Nieder-Lausitz barnaszén vidéke, közelebbről Senftenberg, a

„VEB Franz Mehring Braunkohlen Kombinát”.

1958 augusztus végén vagyunk Az első napok felületes benyomásai, közül az

előszobás, saját fürdőszobás diákszálló, a „Hitler autópálya” a nálunk akkor még

ismeretlen utcai neonvilágítás stb. azt jelzi, hogy a háborúvesztés ellenére az

életminőség tekintetében kissé előbbre vannak, mint mi. A pezsgő forgalmú

változatosan apró magán bolthálózat és az elfogadható áruválaszték pedig azt, hogy a

„szocializmus építésében” pedig hátrább vannak. Berlin még nyitva van. (Későbbi

évek NDK-s kirándulásaimon volt alkalmam tapasztalni, hogyan változott ez az

összehasonlítás mindkét tekintetben fokozatosan ellenkező előjelűvé).

A „kombinát” brikettgyárból és óriás külfejtésből áll. Mi nem - az itteni méretek

szerint - csinos kisvárosnak minősülő Senftenberg-ben, hanem néhány km-rel

távolabb, a brikettgyárnak telephelyet adó Brieske-Ost faluban, ott is az egykori

lengyel fogolytábor a „Pohlenláger” barakkjaiban lakunk. Munkaruhát is kapunk,

aminek szokatlan mintázatán és méretén jól kiröhögjük magunkat. Összesen négy

kísérő tanár jött velünk, a már említett Németh Lalán kívül ketten a Geofizika

Tanszékről, a negyedik idősebbről már nem tudom honnan. Delegációnk tagja egy

budapesti minisztériumi ismeretlen hivatali beosztású valaki, (talán 40-50 éves ezért

nekünk „öreg muki”) aki a kor divatja szerint, nem is titkoltan a megbízható komiszár

szerepét tölti be, ő a Szikorszki elvtárs. Kollektív útlevelünk van amit Szikorszki et.

őriz , így a kötelező nyáj összetartás érvényesülhet. (No, nem mindig)

Elkezdjük a munkát, ami egyik napon a brikettgyár különböző, de egyformán

kibírhatatlanul büdös berendezéseinek meglehetősen érthetetlen német

idegenvezetéssel történő, létrán fel, lépcsőn le, átbújós, „Vorsicht, heiss!”, átugrós

bejárásából állt. Más napokon a külfejtés óriás gépmonstrumain, a csodálkozó

melósok, főleg fejkendős melósasszonyok közötti téblábolásunkból állt. Azt hiszem a

geofizikusaink is hasonlóan töltötték a napjaik első felét. Ezt többnyire egyénenként

elkülönítve különböző berendezéseken tettük.

30

Én elég sok időt az egyik óriásbagger vagontöltő darujának végén a „ Ladeführerin”-,

egy becslésem szerint 50 éves özvegyasszonynak a mintegy 15 m magasan kóválygó

fülkéjében töltöttem. A lassan induló beszélgetésünkben arra kérdésemre, hogy miért

van ilyen sok nő itt a munkahelyeken azt mondta az idősebb férfiak meghaltak a

háborúban, a fiatalok - így az ő két fia is - elmentek nyugatra. A néhány férfival

folytatott ritkább és általában nagyobb csoportban bonyolított beszélgetéseink főként

Puskásra, és a németek világbajnoki címére szorítkoznak (érdekes ilyenkor egységes

németségről beszélnek). Csak eleinte meglepő, hogy a jóval ritkább személyes

beszélgetésekben az esetlegesen politikára, vagy a magyar 56-ra utaló célzásaink

általában a beszélgetés megszakadásával járnak. Ugyanakkor igen sokszor szóba

kerülnek, mintegy a német nemzeti büszkeséget sejtető olyan témák, hogy a szovjet

IZS motorkerékpár nagyon hasonlít a DKV-ra, vagy pl. az én Zorkij

fényképezőgépemre szinte minden beszélgetésben megkapom, hogy az Leica és így

tovább.

Az üzemi konyhán kapunk étkezést. Gyakran hangzik el kollegáimtól a kérdés:

Hogyan tudnak ettől a sok „Geműze” kotyvaléktól ekkorára nőni ezek? Az egyik

különösen érdekes ízű és állagú levesről kérdésünkre a pattogós beszédű konyhás

asszony teljes komolysággal mondja: „das feine kleinkatzen Suppe ist” Brrr! Hasonló

meglepetés, a magyar prézlis-karfiol itteni cukrozott változata is. Egyetlen

megbízható, a büfében külön térítés ellenében kapható virsli majonézes krumplival

amit „ Bockwurst mit Salat” fedőnéven forgalmaznak. Akad kollega, aki a két hetet

ezen tengeti végig.

A Brieske-i lányok csinosak, elevenek sokat beszélnek. Többen csak a vakációjukat

töltik itt, egyébként valamelyik drezdai vagy berlini egyetemen tanulnak, ők egy kicsit

feljebb hordják az orrukat. A helyi csitrik elhívnak bennünket a falusi, szemre jól

felszerelt stranduszodába. Sikoltozva, egymás után „bombával” ugranak a vízbe. Nem

lehet ez hidegebb, mint a mi közismerten hűvös Tómalmunk! - gondolom. Gavalléros

nekifutásból startfejes, elakad a lélegzetem, a víz 17fokos. Hülyék ezek ?

A második héten szerencsére időben eszembe jut a Bányaműveléstani Tanszéktől

írásban kapott hivatalos praxi feladatom, ami kb. úgy szól, hogy: írja le a

meglátogatott bányaüzem méreteire és teljesítmény mutatóira vonatkozó adatokat.

Ismertesse az alkalmazott gépeket, leírások, rajzok, vagy fényképfelvételek

segítségével. Elmondom a néha felbukkanó helyi üzemi összekötőnknek, aki azt

tanácsolja, menjek be a „Betriebsabrecnung”-ba adatokért. Ez itt kint a Brieske-Ost

faluban a brikettgyárnál van, bemegyek, elmondom, hogy miért jöttem. Udvariasnak

egyáltalán nem mondható fogadtatás, keretében egy szemüveges „Genosse” hoszzú -

(de a felét sem értem) - elutasításában többször szerepel a „ wachtsamtkeits”- éberség

kifejezés. Kérdésemre, hogy akkor ki adhat az adatok kiadására engedélyt az a válasz,

hogy a konszern vezérigazgatója valahol bent Senftenberg-ben. Elmondom Szikorszki

et.-nak, sejtem, hogy sokat nem tud segíteni, de azt kérdezi biztosan jól értettem-e és

ha igen menjek be a konszern központjába. (Szikorszki nyelvtudásáról annyit, hogy

tanúja voltam a később, a delegációnk szerte ismerté vált bolti feketebors

vásárlásának, ami a :”kleine, scwarze und hapci” szöveg segítségével, egyébként

sikeresen zajlott).

31

Némi előszobáztatás után bejutok - az állítólag tízezer márkás fizetésű-

Generaldirektorhoz. Termoszpalack az íróasztalon, kockás konyharuha, fekete kenyér,

zsebkés és egy darab „Wurst” a kézben. A nevemet kétszer megkérdezi, a szövegemet

minden mondat után megismételteti. Ez még nem baj, biztosan rossz a kiejtésem, de a

kortyok, falatok és kérdések közbeni fejcsóválás már nem biztató. Kisebb hümmögés

után hosszabb politikai szöveg következik, azzal a kezdettel, hogy Genosse

„Nemecz”, ich weiss, dass Ungarn auch zur unseren Freundschaftslager gehört … azaz

világos előtte Magyarország a baráti táborhoz tartozik. Utána viszont a sokszor

előforduló már ismert „ wachtsamtkeits” szóval megtűzdelt beszéd végén, nemcsak

mondja, hanem az ujjával mutogatja is: „nur alles zu den Augen und Ohren”, tehát

csak mindent a szemnek és a fülnek. Nem nyújt kezet, pedig itt még az iskolás

gyerekek is jattolnak, kegyes kézlegyintéssel bocsát el… A „munkás vezérigazgató”.

Megoldom. Az egyik faliújságon találok egy munkaverseny kihívást elég sok

termelési adattal, itt nem működik a „wachtsamtkeits”, a röpiratot elteszem. A

külfejtésen tilos fényképezni, de valamennyien kapunk egy A4-es madártávlati fotót.

Véletlenül megismerkedek a berlini Humbolt egyetem német egyetemi hallgatójával,

aki itt gyűjt hasonló adatokat a végszigorlatához és sok mindennel már készen van,

Rábeszélem, hogy egy délutánra adja kölcsön elolvasni. Kiírom a gépek nevét, adatait,

a rajzokat pedig a Pohlen Láger egyik napsütötte zugában a Zorkij-jal lefényképezem.

Otthon kiderül, hogy váltakozó sikerrel, de a célnak megfelelően. Elvégre is, amint

hallottam, mi is a baráti táborhoz tartozunk !

Az senftenberg-brieskei üzem egyébként mindent megtett, hogy jól érezzünk

magunkat a munkaidőn túl is. Egy középkorú művelt, választékos modorú szőke

hölgyet bizonyos Frau Hildegard B..-t, mint üzemi kultúrfelelőst megbízták a

délutánjainkat, estéinket betöltő programok szervezésével, Hildegard asszony ezt a

feladatát igazi német 120%-os alapossággal látta el. Emlékezetes a csónakos, nagyon

érdekes spreewaldi kirándulásunk. Hasonlóan a részünkre szervezett footbal stadion -,

helyi képtár-, koncert-, majd valódi operalátogatás is. A még ki tudja milyen kultúr

program után Hildegard asszony az utolsó vasárnapunkra némi szabadkozás és

előzetes véleménykérés után beszervezett bennünket a helyi „békeharcos egyesület”

autóbuszos kirándulásába. A kirándulás célját képező „béke-nagyülésre”, jó két órás

buszozás után a lengyeleknek gondolom fájdalmas Odera-Neise határral ketté

választott Forst-Lausitz nevű városban került sor. A busz Brieskéből a kocsma elől

indult. A felszálláskor kiderült, hogy a helybeli békeharcos szövetség, vagy egyesület

mintegy 10-15 minimálisan 40-50 éves csinosnak és szépnek igazán nem mondható,

de minket meglehetősen nagy érdeklődéssel méregető hölgyekből áll. Az egyik,

szemmel láthatóan a többieknél is több tavaszt megért dámára valaki közülünk azt a

halk és rosszindulatú megjegyzést tette, hogy ez meglehet az Ernst Thalmann

öreganyja. A busz útközben többször megállt, eleinte az útba eső kocsmák sörkészletét

apasztani, később ennek következményeit elhárítani.. A nagyülés szabadtéren

kétnyelvű szónoklatokkal, vastapsokkal és mozgalmi dalokkal viszonylag

eseménytelenül lezajlott, majd a hazafelé buszozás a délelőttihez hasonló sűrűségű

megállásokkal tartott a késő estig. Közben érvényesült a közkeletű népi bölcsesség

tétele, miszerint a fiatal férfi számára csak addig csúnya és öreg a nő, amíg sem ő sem

32

a partner nem ivott eleget. Leszállás után, mivel a helyi kocsma már zárva volt, a

jórészt párokra szakadt társaság, Hildegard valószínűleg csak udvariasságinak szánt

meghívását komolyan véve elindult a nevezett háza felé. A házig én is velük tartottam,

de onnan - mielőtt valaki igazmondásomat kétségbe vonná utólag igazolhatóan-

részben egy, a kapunál óvatlanul szerzett vérző ujjsérülés, de leginkább az egyre

növekvő fogfájásom miatt a hazaballagás mellett döntöttem. Az éjszaka további

lefolyásáról közvetlen információm nincs, mindenesetre a másnap délelőtti, az ott

tartózkodásunk végét jelentő busz-induláskor az előző napi érett hölgyek pityergős,

zsebkendő lobogtatós népes csoportjától, a kiforduló busz lépcsőjéről visszaintegető

Szikorszki elvtárs hangosan megjegyezte. Na srácok, ezeknek a vénlányoknak

csináltatok olyan karácsonyt, amit nem felejtenek el egyhamar. Belépett a buszba és

azt fűzte hozzá: hallom még az Ernst Thalman nagyanyja is elkelt.

Kérem az olvasót, higgye el az ezt követő még két németországi napról, köztük a

megismételt Freibergi látogatásról csak az egyre elviselhetetlenebbé, utólag megítélve

mondhatom kissé veszélyessé váló fog gyulladásom emléke maradt meg bennem.

Hazaérkezésem után fogászat, szájsebészet, láz miatti szobafogság gátolt meg - óriási

szerencsémre - az út résztvevőinek a löverekben lévő „Hatvan ház” vendéglőben

tartott búcsú bankettjén való megjelenésben. Elmondás szerint a teljes létszámból csak

én hiányoztam. A jó hangulatú bankettről hazafelé tartó társaság azonban egy

félreértés és ebből keletkezett vita folytán sűrű rendőrpofonokkal gumibotozással

tarkított őrszobai történetbe keveredett, amitől őrangyalom illetve a fogam megkímélt.

További friss itthoni hír volt, hogy rövid időkülönbséggel az „arabus” két tagja is

nősül. Egyikük kollégista volt, a másiknak aki „kamarázott” igyekeztünk a selmeci

hagyományoknak megfelelő költöztetést rendezni, mondjuk az egykor szokásos kis

kocsis szamárfogat nélkül, de elég terjedelmes bőröndökkel és nem csendben. Hiába,

ezek a soproni lányok értették a dolgukat.

Az 1958 őszi, nekünk utolsó aktív, azaz előadásokkal, gyakorlatokkal betöltött

félévünk sajnos azokkal a kósza, de egyre valósabbnak tűnő hírekkel kezdődik, hogy

végleges az egyetem közeli átköltöztetésének terve. Tanáraink megnyugtatnak ugyan

bennünket, hogy ti még itt fogjátok a diplomátokat megvédeni, megkapni. Feltűnnek

az egyetemen állítólagosan különböző (miniszteriális vagy miskolci?) ügyintézők,

akik a professzorokat interjúztatják, hogy milyen feltételekkel jönnének Miskolcra és

egyebek mellett milyen szolgálati (?) lakásra tartanának igényt. Az erről szóló hírek

persze általában vidámabb hangvételű anekdoták formájában jutnak el hozzánk.

Gyulay Zoltán állítólag azt mondta, hogy életében egyszer már volt szolgálati lakása

és, ha egy ehhez hasonlót kaphatna azzal elégedett lenne. A további kérdésekre

előadta, hogy egykori munkáltatója a MAORT ezt a lakást teljes berendezéssel juttatta

neki és az előszobából emlékezete szerint kilenc ajtó nyílott, aztán a kérdező zavarán

jót mulatott.

Az anekdotának valószínűleg lehetett valami valóságtartalma. Gyulay Zoltán

professzor úrnál nem hallgattam, nem vizsgáztam, de számtalan esetben voltam tanúja

sugárzó műveltséget, utánozhatatlan finom humort tartalmazó megnyilatkozásainak és

különleges helyzetfelismerő készségének Az 56-os forradalmi eseményeket ugyan

33

kihagytam ebből a beszámolóból, de tudom, hogy személyesen Ő volt az, aki ezekben

a zavaros napokban vásárolt egy ív postabélyeget, amit a Röttig-Romwalter

nyomdában „Hazádnak rendületlenül. 1956 Sopron” ferde felül-nyomattal láttatott el.

Filatelisták tudják, hogy ezek a ritkán felbukkanó bélyegek ma mennyit érnek. De

tanúja voltam annak a finom tréfának is, amikor a korabeli fűzött, puhatáblás, nagyon

ócska papíron nyomott, olcsón terjesztett regénysorozat Falk Richárd részére félretett

példányát előre elkérte a terjesztőtől és „Ez a könyv számozott példány, 01

sorszámmal dr. Falk Richárd tulajdona” szöveget nyomtattatott bele ugyanitt. Az

időben kissé előre ugorva emlékszem arra a Veszprémben elmondott beszédére is,

amelyben az újonnan üzembe helyezett önjáró fejtésbiztosításunkat úgy méltatta, hogy

Shakespeare Lady Machbet – jéből idézve azt mondta a gonosz pusztulását a birnami

erdő megindulása okozta, az ácsolatok erdejének megindulása ősellenségünk a fejtési

omlás végét jelenti.

Visszatérve az 1958. I. félévi tanrendünkre, abban összesen három Faller tantárgy

szerepelt, Faller Gusztáv „Munka jog”- ra oktatott bennünket. Faller Jenő professzor

úrtól, aki lassan belefáradt a Brennberg újranyitására irányuló szélmalom harcába

„Bányászat Történet”-ről és a „Üzemgazdaság”-ról hallgattunk előadásokat. Ez utóbbi

tárgy eleinte kissé nehezen kötötte le a magát már csaknem mérnöknek érző és ennek

megfelelően nagyképűsködő társaságunkat, időnként elég hiányosak voltak a

padsorok. Faller professzor úr közhírré tette, hogy a következő alkalommal zárthelyi

írás lesz és az esetleges hiányzás félévvesztéssel járhat. Faller professzor tekintélynek

számított, mindenki komolyan vette a felhívást és az előadó szépen megtelt.

Professzor úr bejött, felült a katedrára és utasított bennünket, hogy mindenki vegyen

elő egy A4-es papírt, vagy füzetlapot. Felvázolta a feladatot: ”háromszakos üzemet

vezetsz, a bányászok nyílt lángú lámpával világítanak, holnap karbidosztás lesz,

fogalmazzatok egy hirdetményt. Nem lehet hosszú, férjen rá a lapra. Minden tudnivaló

legyen benne, elfoglalt ember vagy, nincs sok időd erre, 15 perc alatt el kell készülnie

a hirdetménynek. Óra indul! Szigorúan betartva az adott időt, körbesétált, mindenki

elől, akár kész volt akár nem elvette a papírt. Felült a katedrára és egyenként név

nélkül elkezdte felolvasni az irományokat. Egy-egy mondat után hangosan felnevetett,

egy idő után természetesen mi is. Az egyre nagyobb általános derültséget kérdésekkel,

megjegyzésekkel fokozva, „Édesapám, hol lesz végül is ez az osztás a máriapócsi

búcsúban, vagy a kis raktár mögötti placcon? De te semmit se írtál erről!” vagy „és az

éjjeleseiddel mi lesz, azok baglyok?” „ Ja, hogy te a tárgy ragját két tével a sajátot

meg „ly”-nal szoktad írni?” „ ki rendelte el ezt, a helyi plébános?,” stb. Az általános

derültséget lassan csendesebb szégyenkezés váltotta fel, mindenki ráismert a

dolgozatára. Az óra végén felállt, átváltott magázásra és azt mondta: ”mérnök urak,

kapják össze magukat! Ne felejtsék a bányatelepen maguk lesznek az értelmiség.

Járjanak az előadásaimra, nem bánják meg!”

A Bányamérés II.-n is történtek érdekességek, aknát függélyeztünk. Ez úgy zajlott,

hogy a régi épület férfi WC-iben minden szinten egy-egy kb. négyzetméteres körbe

korlátolt négyzetes lyukkal áttörték a födémet,. A padlásról lógott le az a súllyal terhelt

acélhuzal, amelynek az egyre csillapodó kilengését az alagsorban lehetett megfigyelni,

34

azaz észlelni. Gyakran előfordult, hogy a WC látogató ellenállhatatlan vágyat érzett az

acélhuzal közelebbi vizsgálatára, minimum a megpendítésére. Ilyenkor a pincéből

felhangzó vad indiánordítás, jutasi őrmestert megszégyenítő káromkodásokkal keverve

jelezte, hogy egyesek több órás munkája veszett kárba. Az ismétlődő eseteket

elkerülendő WC őrséget kellett szervezni, ami szintén nem volt népszerű feladat.

Az alagsori mérések egyik említésre méltó epizódja volt a már érintőlegesen említett

eset, amikor egy idő előtt megoldott köldökcsavar és az állványláb megrúgása

következtében egy Wild T-2 typ. teodolit egy szaltó után a kőpadlón megsérült. A

balesetnél nem voltam jelen, csak a hírére kapcsolódtam be a soron kívüli javítás

kieszközléséhez - amint kiderült feleslegesen - szükségesnek vélt protekció

szerzésébe. Szintén csak hallomásból van információm a reggeli professzori raporton

történtekről., Ahol is a fővesztésre, de minimum ejnye-ejnyére számító adjunktus, a

gyakorlatvezető tanársegéd, az elkövető és a műszer „jobb,mint újkorában” állapotát

jelentő műszerész előtt Tárczy-Hornoch állítólag megbocsátóan csak valami olyasmit

jegyzett meg, hogy ilyen eset csak később nagy karriert elért ifjakkal szokott

előfordulni. Az egyetemi legendáriumban őrzött mondattal állítólag egykori

tanársegédjére Zambó Jánosra célzott.

Az Építéstan tárgyunkat jegyző neves soproni építész Winkler Oszkár érdekes

előadásaira szívesen emlékszem, annál kevésbé a vizsgán őt helyettesítő, később

ugyancsak soproni notabilitássá érlelődő Kubinszky Mihály finoman szólva is

türelmetlenül érdes modorára.

További tárgyainkat nem említve feljegyzem a félév nagy és szokás szerint élénk

városi érdeklődésre is számot tartói eseményét az 1958. november 8-án este 9 órai

kezdettel megrendezett Valétabálunkat. Valéta elnöknek már korábban

megválasztottuk az olajos Trombitás Pistát. A bál az összes kötelezőnek tekintett

külsőséggel együtt ismét a Liszt Ferenc Kultúrház, értsd a Kaszínó összes termében,

számos országos és helyi nobilitás disz védnökké választása utána IV. évesek szorgos

előkészítő munkája eredményeként zökkenőmentesen került megrendezésre.

Legmagasabb rangú díszvendégként dr. Lévárdi Ferenc miniszterhelyettes jelent meg

egy ragyogó szépségű hosszú ruhás ifjú hölgy kíséretében. Fellépett Kelényi György

és zenekara, több népi (értsd cigány-)zenekar és a belépti díj meglehetősen borsosnak

ítéltetett, mert 20, azaz húsz forintot kóstált.

A vizsgahónap szokásos eseményei helyett idézem a hivatalvezető Végvári Karcsi

előzetes figyelmeztetését, aki arra intett bennünket, hogy az utolsó félévi vizsgáinkat

vegyük nagyon komolyan és igyekezzük a legjobb érdemjegyeket elérni, mert a

vállalati, bányaüzemi toborzó, válogató küldöttek érkezésekor még nem lesz a

kezünkben diploma és rólunk alkotott véleményüket e jegyek alapján alakítják ki.

Karcsi vélekedésétől a válogatás általam tapasztalt szempontjai némileg eltértek.

Elsőként leginkább azok a társaink keltek el akik az NB II. focibajnokságban szereplő

soproni csapatok valamelyik kurrens posztján csillantották meg tehetségüket, utána

következtek az egyes medencékből származó és kellő helyileg érvényesíthető rokoni,

vagy ismerősi kapcsolatokkal rendelkezők. Persze valamennyiünkre sor került,

legfeljebb nem egészen úgy, ahogy előzetesen Karcsi figyelmeztetésétől függetlenül is

elképzelte az ember. A korábban vonzónak ítélt „bennmaradást” az egyetemen, az

35

esetleges tanársegédi állást a kora őszi költözködési hírek elfújták. Faller Guszti révén

tett ez irányú tapogatódzó lépéseimet lemondtam. Mivel különösebb utánjárás nélkül

a pécsi tröszthöz kaptam, igaz csak gépész témájú diplomatervet ismét szerettem volna

valami félre eső bányatelep helyett a nagyvárosi léttel kecsegtető pécsi szénhez

kerülni. Kiderült, hogy ott telt ház van, elhatároztam, hogy akkor megyek a pécsi

uránhoz, itt nem volt tülekedés, másrész a szegről-végről rokon és sokáig nálunk lakott

idősebb kollegám már ott dolgozott.

A diploma feladatot meglepetésemre a Boldizsár féle Bányagéptan Tanszéktől kaptam,

a rövidített címe: „Pécs, Széchenyi akna, IX. szinti forrásfoglalás, IV. szinti átemelő

állomással.” Leutaztam Pécsre. A Széchenyi aknai gépészeten kimondottan barátságos

fogadtatás, maximális segítségnyújtás az adminisztratív teendők, leszállási engedély

megszerzése, bányabeli kíséret stb. tekintetében. Mondják, hogy a tervet elkészítésre

ők is megkapták, de még csak a kezdeteknél vannak, örülnek a segítségnek. Kicsit

értetlenül fogadják a IV. szinti átemelő állomásra vonatkozó feladatot. Ott üzemben

van egy szivattyúkamra, kicsit régi, de megbízhatóan működik, a kapacitása is

elegendő. Tartsd meg! - tanácsolják. Megkapom a rajzokat adatokat, mindössze két

nap után visszautazhatok Sopronba, nekilátok a feladatnak.

Közben a városban is híre megy az egyetem (legalább is egy része) várható

elköltözésének. Édesanyámat meglátogatja régi barátnője, egy fél zsebkendőt tele sírva

mondja , hogy szeretett lányát az unokával együtt elviszi a geofizikus férje, lehet hogy

Budapestre, de valószínűbb, hogy a távoli Miskolcra. Apám régi szaktársa a Balfi

utcából meséli, hogy a bányászhallgató lakói őszre már nem foglalják a szobát.

Erdészt nehéz lesz szerezni, mert azok a lőveri városrészt kedvelik. Szüleim tudomásul

veszik a bejelentésemet, hogy mégis Pécsre megyek,

Édesanyám szó nélkül, de láthatóan elgondolkodva hallja az „urán”-t.

Úgy emlékszem valamikor február közepén Patvaros Józsi általános eligazítást tart a

diplomatervek formai követelményeiről, a beadási határidőkről, egyebekről is hasznos

tanácsokkal lát el bennünket az új épület földszinti kisebbik előadó termében. Ez a

terem asztalokkal és a hozzá tartozó székekkel van berendezve. A terembe váratlanul

belép Zambó János. Patvaros majd hanyatt esik a megtiszteltetéstől, jelenti a dékán

úrnak, hogy miről van szó. Zambó meghallgatja, és felénk fordulva megkérdezi, hogy

mindenkinek van-e állása. A kórusban mondott igen után komótosan elindul körben a

teremben, néhányunkat megszólítja és halkabb kérdésekkel, megjegyzésekkel vált az

illetővel szót. A közelembe kerül, azt hiszem, hogy már megy kifelé, ehelyett

váratlanul rá hasal az én asztalomra. „Maga hová megy?- kérdezi. „Professzor úr

kérem, megyek Pécsre az uránhoz.” - mondom. Az ismert dörmögő hangján azt

mondja: ”Jó lesz maga Dudarra körletvezetőnek” - azzal feláll. Jó szerencsét! –mondja

a terem felé és kimegy. Alig várom a megbeszélés végét, illetve még a hivatalos vége

előtt felügetek az emeletre. Szerencsémre Faller Guszti a helyén van. Mesélem mi

történt. Azt mondja: „akkor mese nincs, oda mész, ahova a gazda mondja” Napokig

rágódom az ügyön, aztán belenyugszom, nem is volt olyan rossz előző nyáron

Dudaron a „lipity-lapaty”

36

Azért a szivattyúméretezéshez, a vezeték ellenállás számításához stb. kell a segítség,

be kell futkosnom a géptanra. A rajzokat ugye nem lehet egy az egyben másolni, mert

felsőbb évesektől hallottak alapján ezen el lehet csúszni. Pausz, tuski, aztán fénymás

stb. van dolog elég. Rajz segítséget az erdész haveroktól is kapok, némi „folyó

fizetség” ellenében. Gépírót - régi ismerős leányzót - a dékáni hivatal adminisztrátora

személyében kapok. Itt vagyok szemtanúja a Gyulai - Falk könyves tréfának. Nem

unatkozom.

Otthon édesanyámat meglátogatja testvérhúga Hegykőről. Édesanyám apja, anyai

nagyapám ehhez a faluhoz tartozó uradalom kovácsa volt, Hegykőn jártak iskolába a

lányai, köztük a legidősebb az én anyám. Gyerekkoromban nyaranta elég sok időt

töltöttem én is ebben a Soprontól mintegy 20 km-re lévő Fertő melletti faluban. Az

akaratlanul is kihallgatott beszélgetés félmondataiból valamin gyanút fogok, a

kérdéseimre hamar összeáll a kép. Zambó János Hegykői születésű. Néhai szeretett

édesanyám egyszerű asszony volt, de a világ dolgait figyelemmel kísérte, tudta, hogy

az atombomba, meg az urán az nem valami jó dolog. Egykori iskolatársának Zambó

nővérének elpanaszolta fiával kapcsolatos anyai aggodalmát. A többit az olvasó

kitalálhatja.

Az „arabus” utolsó kalandját is leírom. Beadtuk a diplomatervet, vártuk a bírálatot és a

diploma védés időpontját. Nagyon ráértünk. Menjünk kirándulni! Az egyik, már nős

társunk felesége a kölcsönző boltot vezette. Kerékpárt és egyebet úgy lehetett bérelni,

hogy le kellett adni a személyi igazolványt, amit a kuncsaft a tárgy visszaadásakor, a

díj kifizetése után kapott vissza. Nekem volt saját biciklim. Irány a Fertő part,

Fertőrákoson egy kellemes kisfröccs. Tovább a parton Balf felé, majd az u.n. Fehér

úton fogunk visszatekerni. A nádas előtt a fűben: nézzétek egy gólya! Megszállott

fotósunk elölről, térdelve oldalról, közelebb kúszva alulról fotózza. Hagyd már azt a

gólyát, menjünk! Elindulunk, de a semmiből előkerül egy kiskatona géppisztollyal,

kéri a személyiket, nekem van, a többieknek nincs, a magyarázkodást meg se hallgatja.

Jön a másik is, ugye nem a semmiből, hanem lemászik a gólya mögött álló toronyból.

Ez a samesz, másik a sarzsi. Ez vigyáz ránk, a másik a torony alól telefonál. Elég

hangos, halljuk mi is: „feltételezett határsértők, a tornyot fotózzák, egy helyi lakos

vezeti őket.” Várni kell. A kisfröcs mondatja egyikünkkel: srácok mit szarakodtok

lőjetek le vagy hadd tekerjünk tovább. Na, ezt nem kellett volna. Újabb telefon,

sürgetés. Balf irányából berobog egy vippon., Ezen két fegyveres egy tányérsapkás, de

ez sem hallgat meg bennünket elveszik, felrakják a kerékpárokat, mi maradjunk, Hova

viszitek, Balfra az őrsre. Tiltakozunk, ha akarjátok futunk utánatok, gyalog, de ne

kelljen itt dekkolni. Végül a tisztnek valami derenghet, miután megtudja, hogy „fösik”

vagyunk. Végül mi is felülhetünk, sokan vagyunk, meg a bicajok, úgy nézünk ki mint

egy cirkuszos autó. Az őrsre, - ez egy parasztház - már velük együtt röhögve futunk

be. Az udvaron röplabda meccs beállunk, A tisztnél, aki behozott bennünket eggyel

magasabb sarzsi vakarja a fejét, halljuk amint a társának mondja: ba..meg! Most má’

jelentenem kell a 48-asnak. Eltelik a délután, haverkodunk az állománnyal, még

vacsorára is meghívnak, de várni kell. Robogva érkezik egy teherautó. Felszállni!

Kerékpárok felrakva, a platón rajtunk kívül négy fegyveres. Nincs beszéd, maradjanak

csendben! Sopronban, ha valaki a megbeszélt időpontig, vagy késő estig nem ér haza

37

és a kocsmában sem tudnak róla, azt a Lackner utcai őrszobán, vagy a Flandorfer

utcában az egykori 48-as tüzérlaktanyában a határőr parancsnokságon keresik. A

teherautó ide fut be velünk. Leszállni, kerékpárok a falhoz, maguk az emeletre.

Alighanem főhadnagy a rangja, egyenként próbál faggatni bennünket, de valamelyik

mindig beledumál, csönd!- ordítja. Rövid idő múlva jön egy, ha jól nézem őrmester

karszalaggal, „kapuügyelet”. Nem tiszteleg, egyáltalán nem katonás stílusban. „

Főhadnagy eetárs! Engedd már el ezeket a fösiket, mert a nők megtámadták a

laktanyát. Röhögve lerak egy marék személyi igazolványt az asztalra. A főhadnagynak

a kihallgatásokból már valami dereng a kölcsönzőről. Belepillant az egyik

igazolványba, mondja a nevet, miután a válasz,” jelen” összefogja a többivel odaadja

és azt mondja: Na menjenek a ….(nem idézhető). A kapunál kollegánk nem is kissé

gömbölyödő felesége, két húga, másik kollega felesége, egy potenciális barátnő, tehát

elég népes női csoport. Hülyék vagytok? Nem lehetett a boltot miattatok bezárni!!

Megkaptam a diplomatervem bírálatát. Sillay Vilmos (Isten nyugosztalja, több jót nem

kívánok neki) a 30,7 m-es átemelő szivattyú kamra átnézeti rajzán a kamra teljes

hosszát mm-ben feltüntető kótán 30720 –at, azaz hibásan 20 mm-rel nagyobb méret

feliratát „súlyos hibának” minősítette. Ezt csak példának említem, ugyanis a többi

bíráló mondata is hasonló tücskészést tartalmazott. Egy összefoglaló kifogása volt,

hogy kritika nélkül átvettem a régi átemelő kamra kialakítását és berendezéseit.

Elégségesre javasolta a terv elfogadását. Először a keserűség, később a düh majdnem

szétfeszített. Ez a régi szivattyúkamra egyébként magán viselt egy két szokatlan,

talán az extravagáns szó jobban illik rá - megoldást. Először is téglával, nem

idomkővel, nem a megszokott harcsa szelvényre, hanem függőleges oldalfalú kapu

szelvényre volt kialakítva. A több szivattyút tartalmazó kamrákban általánosan

nélkülözhetetlen körvezeték külön erre a célra kiképezett, a kamrát körülölelő egészen

kis szelvényű vágatban futott. A szívó vezetékeket a kosarak kiemelhetőségét

lehetetlenné téve majdnem csak csőszerű a körvágat alatt átbújó szűk vágatokban

helyezték el, extra volt a kábelvezetés, a kábelcsonkok elhelyezése stb.- nem

folytatom. Magamnak összeírtam mindent, egy két tippet még a pécsiektől egy

nehezen összehozott telefon beszélgetésből szereztem. A Boldizsár Tibor vezette

bizottsághoz kerültem, a bizottság egyik tagja Vajk Artúr volt, a többieket nem

ismertem, vagy csak már a nevükre nem emlékszem. A folyosón várakozva

összetalálkoztam az érkező Sillay-val. Azt hiszem a helyes kifejezés az, hogy

nekimentem. No, nem fizikailag, hanem egy sor kifogására, ahogy a nyelvemre jött a

válaszokkal. Az ajtóra mutatott: „Fiatalúr, majd odabent!” Boldizsár professzor

általános géptani, még csak nem is szivattyús kérdései után, a IX. szinti rajz egy

részletéről érdeklődött valamit, majd mintegy gyorsolvasással hangosan olvasta Sillay

bírálatát, illetve többnyire csak az egyes megjegyzések elejét az „és így tovább” -bal

befejezve. Odaért az átemelő kamra kritikáját hiányoló részhez, ezt szó szerint

felolvasta, majd maga előtt kiterítette az átnézeti rajzot és azzal a megjegyzéssel,

hogy: „Ezen könnyen segíthetünk, a jelölt lépjen közelebb és mondja el a

véleményét.” Odaléptem és soroltam, hogy ez miért túlhaladott, ez miért célszerűtlen,

ez miért költséges. Boldizsár egyszer-egyszer bólintott. Belelendültem, de közben

38

észrevettem, hogy a bizottság tagjai egyre derűsebbek. Sillay szó nélkül vigyorgott,

elhallgattam. Az asztal Sillayval ellentétes szélén ülő Vajk Artúr felállt Boldizsár

hátához lépett a vállára tette a kezét és azt kérdezte: ”Tibor! Te tervezted?” Az igen

válaszra általános kacagás tört ki a bizottságból az én ingem meg vizes lett.

Boldizsárral vizsgán akkor találkoztam először, de eszembe jutott a múlt évi lábtörlős

diák monda. Boldizsár professzor úr összehajtogatta a rajzot és azt mondta: „A

jelöltnek sok mindenben igaza van, a kamra a háború előtt készült, ma már biztosan

másképpen terveznénk, de úgy tudom működik. „Uraim, a diploma tervet jó, azaz

négyes minősítéssel elfogadásra javaslom.” Körbepillant az asztalnál ülőkön,

bólogatás, kezet nyújt: ”gratulálok” Lejattolok mindenkivel, utolsóként Sillay-val.

Az Ady Endre úti épülettől édesapám Várkerületen lévő munkahelyéig futottam

bejelenteni, hogy mérnök vagyok.

1959. május 18.-án győri átszállással ledöcögött velem a bakonyi vonat Veszprémig.

A Középdunántúli Szénbányászati Tröszt személyzetise Laznik elvtárs, Szokody Laci

művelő, Takács Feri gépész évfolyamtársammal együtt az épület előtti

buszmegállóban felültetett egy „fakaruszra”. Másfél órai rázatás, majd egy félórás

gyaloglás után jelentkeztem az Aschner Lipót feleségének nevét viselő Jolán aknán,

hivatalos nevén, Jókai bányán. Új fejezet kezdődött.

Szép idő volt, jó idő volt…

Veszprém, 2020. 04. 15. a COVID-19 közepén

Németh György