ALEXANDERBERNÁT

NAGY EMBEREK

EÖTVÖS JÓZSEF · JÓKAI · KATONA · MADÁCHMICHELANGELO · MIKSZÁTH · PETŐFI

ROUSSEAU · SHAKESPEARESPINOZA · TAINE

P A N T H E O N K I A D Á S

TANULMÁNYOK

NAGY EMBEREK

A L E X A N D E R B E R N Á T

T A N U L M Á N Y O KN A G Y E M B E R E K

SAJTÓ ALÁ RENDEZTE: SZEMERE SAMUP A N T H E O N K I A D Á S

865. - Krakauer-nvomda. Budapest. Felelős vezető: Várnai Sándor.

E L Ő S Z Ó

Ennek a kötetnek terve, valamint címe is,Alexander Bernáttól származik. A „Tanulmányok“sorozatban a „Filozófia“ és a „Művészet“ után har-madiknak szánta ezt a kötetet, amely nagyjában azitt közreadott dolgozatokat tartalmazta volna. Szán-déka megvalósításában időelőtti halála akadályoztameg. Halálának tizedik évfordulója alkalmábólazok, akik közelállottak hozzá, e ma is frissen ható,nagy jellemző művészetről tanúskodó dolgozatokközrebocsájtásával véltek emlékének méltóképenáldozni. Ez a kötet is bizonyára megtalálja majd azutat a magyar olvasóhoz, aki egy gazdag szellemeredeti látását, nemes eszményiségét, az ítélet finom-ságát és biztosságát, a gondolatkifejtés világosságátés szellemességét mindig meg tudta becsülni.

Budapest, 1938. szeptember havában.Szemere Samu.

Könnyű őt csodálni, nehéz ezt a csodálatot sza-vakba foglalni, lehetetlen megmagyarázni, annyirasajátos és egyedülálló. Új volt és egyetlen maradta maga nemében. Olasz volt és firenzei, de még-sem volt hazája a szó mindennapi értelmében; arenaissance művészetének leghatalmasabb képvise-lője, de mégsem tartozik egy iskolához sem. Valamititkos gótika él benne, mondják némelyek, ő a ba-rokk megindítója — mondja róla Riegl. De ezeketa stílusokat évszázadok választják el egymástól.Első mestere a festészetben Ghirlandajo volt, deműveiben nyoma sincs Ghirlandajo hatásának.Kortársa volt Donatellónak és alkalma volt meg-bámulni a firenzei Battistero bronzkapujának dom-borműveit; Ghiberti nagy művész volt, de Michel-angelo soha sem követte őt. Mikor az ifjú Michel-angelo legfogékonyabb volt művészi benyomásokiránt, Róma egészen az antik művészet bűvöletébenélt; egész Itália el volt telve azzal a tudattal, hogynincs magasabb eszmény, mint az antik művészetetmegközelíteni, — antikon értve a rómait, hisz gö-rög eredetű műveket annakidején csak elenyészőszámban ismertek. Innét renaissance a neve — azantik világ újjászületése. Még sohasem volt vi-rágzó művészeti kor, mely oly kevéssé tartott volnaigényt eredetiségre, mint ez. Ügy érezték, hogy aközépkor szellemi rabszolgaság volt, melyből azantik kultúra újjászületése szabadította föl az em-bereket. Hiszen igaz, hogy a régiek felfedezésemegnyitotta az emberek szemét, feltárta előttükazt, amit a középkor eltakart, a természet és a vi-lági élet szépségeit; de szenvedélyes törekvésük amúltnak új életrekeltésére mégis meddő maradt,

8

mert a kitűzött cél lehetetlen és elérhetetlen.Ami halott, hosszú időre halott marad. Azélet oly mélységekből fakad, ahová el nem ér em-beri akarat, még a leghatalmasabb sem. Michelan-gelo munkásságában az újonnan felfedezett antikművészet erős ösztönzést jelentett, de sohasem utá-nozta azt. Az ő Mózesét a görögök nem értették volnameg. A legnagyobb modern szobrász, Rodin, beha-tóan tanulmányozta Michelangelót és finom érzék-kel állapította meg, hogy közte és a görögök közöttmilyen mélyreható különbség van. A mi korunk bi-zonyára szegény az alkotásban, de távoli művésze-tek sajátosságait megérteni és megérezni jobbantudjuk, mint bármely kor előttünk. Talán éppen ez,egyik jele művészeti életünk teljes dekadenciájanak. Nincs saját stílusunk, de minden stílust él-vezni tudunk.

De, hogy visszatérjünk Michelangelóhoz: nemérthetjük őt meg az antik művészet nélkül, de éppoly kevéssé az antik művészetből. Mert ő modern— vagyis michelangelói. Nincs elődje, s ami mégkülönösebb, nincs utódja sem. Természetesen vol-tak, akik utánozták, azaz karikatúrákat gyártottak.A nagy, magános egyéniségek hatása nem köz-vetlen, ők inkább megváltoztatják az egész szellemilégkört, amelyből aztán nem utánzás, hanem va-lami egészen új születhetik. Különös az is, hogyMichelangelo magát elsősorban szobrásznak érezte;aláírása: „Michelagniolo Buonarroti, sculptore“volt. Mindig hangsúlyozta szobrász voltát. De kinagyobb: a Mózes és a Medici-sírok alkotója, vagya Sixtina mennyezetének festője? És nem áll-e ezekmellett egyenrangú magasságban a San Pietro ku-polájának építője? Nem volt-e Michelangelo a leg-nagyobb rajzoló is, akit a világ ismer? És nem sza-bad lebecsülnünk a szonetteket és más költeményeitsem, még ha leginkább tükrözik is a korízlés hatá-sát. Tagadhatatlan, hogy Michelangelo a legegye-temesebb művészi zseni, ki eddig élt, bár igaz az

9

is, hogy szüksége volt a firenzei napra, a rómaihumuszra és a renaissance légkörére, hogy ily szé-dítő magasságba emelkedhessék. öröm emberneklenni, ha arra gondolunk, hogy ilyen ember is lé-tezett. Ha Bernard Shaw Dubedatja halálos ágyánazt vallja: „hiszek Michelangelóban“ stb., ez isten-káromlásnak tűnik ugyan, de mégsem oly szörnyű,mint azoknak a tömegeknek a példája, akik semmimásban nem hisznek, mint saját nyomorult énjük-ben és annak múlandó élvezeteiben.

Yan-e olyan formula, mely Michelangelo egye-dülvalóságát olyan normának rendeli alá, mely őtértelmünkhöz is közelebb hozzaj Nincs. Ezt új-ból éreztük, mikor azt a vaskos kötetet olvastuk,melyet az öreg Georg Brandes újabban kiadott.Brandes, ki nemrég Goethéről és Voltaireről írtkönyvet, egyúttal kétkötetes életrajzot ígér Ju-lius Caesarról és ezzel együtt új kiadását a hatkö-tetes „A 19-ik század irodalmának főirányai“ címűművének, melyből ifjúságunkban feledhetetlen éssokirányú ösztönzést merítettünk; Brandes, Európanagy öregeinek egyike, kit minden, ami nagy, ellen-álhatatlanul vonz; Brandes, ki hazájának szellemimozgalmaira döntő befolyással volt, azokra a moz-galmakra, melyeknek többek között Ibsent köszön-hetjük; Brandes, ki szellemi rugalmasságát, érzé-seinek és értelmének frissességét, nagyszerű elő-adóművészetét épségben megőrizte, nyolcvanegyéves korában, miután több mint hatvan kötetet mármegírt, termékenységét még fokozni is tudja. Ez aBrandes legújabb könyvében megmutatja, hogy aképzőművészetek terén is teljesen otthonos, hogyitt is a legeredetibb forrásokból merít, elsősorbanaz eleven szemléletből, hogy pontosan ismeri Itáliatörténetét, Michelangelo művészetének összes szín-helyeit, és hogy mindenekfölött megvan a képes-sége, hogy ebbe a művészetbe magát beleélje, je-lentőségét és értelmét felfogja. Kitűnő, pompásművet alkotott. Témáját azonban nem merítette ki.

10

Mégis sokat nyújt. Elsősorban Michelangelo, azember érdekli őt, éppen úgy, mint Romain Rollan-dot, kinek munkáját többször idézi. De ő jobbanfeltárja előttünk a művészt és korát. Bepil-lantunk a nagy művész életének tragédiájába, ami-ben II. Gyula síremlékének meghiúsulása oly nagyszerepet játszott. (Mély megrendüléssel olvassukazt a fejezetet, melynek címe „A Rovere-síremléktragédiája.“) De egységes, befejezett képét enneka szellemóriásnak nem adja könyvében. Ennek meg-vannak az okai.

Michelangelo életéből nem értjük meg művé-szetét, művészetének történetéből nem értjük megéletét. Hasonlóan, mint Shakespearenél, a másikmodern művész-óriásnál, kikhez még Dantét ésGoethét sorolhatjuk és aztán pontot tehetünk.Shakespeare művészete szintén megfoghatatlan,talán még megfoghatatlanabb, mint a nagy firen-zeié. Fiatalságában szegény és elhagyott, iskolaiképzettség nélkül való, később színész, ki sohasemjut nagyobb szerepekhez: ez volt élete. És műveibenaz emberi gondolkodás és érzés legszédítőbb magas-latain jelenik meg előttünk, szinte egy holdkórosbiztonságával és mégis a tudatosság teljes napfényé-ben. Ki mer itt magyarázni1? Ki nem érzi itt azt,hogy az emberfeletti szellemek csak szellemükbenemberfelettiek, de egyebekben a mindennapi élettörvényeinek vannak alávetve? A szellem a vég-telenségben él, és a végtelenség csak a szellembenés csak a szellemé. De pszichológusaink mindig rőf-fel akarják mérni a végtelenséget.

Amit a művészet a művész életéből merít, több-nyire jelentéktelen és olyasmi, ami mással is köny-nyen helyettesíthető. Igaz, hogy Michelangelo csakItáliában és Rómában fejlődhetett, de sem Róma,sem Firenze nem tették azzá, ami volt, mert mindezsaját szelleméből fakadt. Mint ember olyan volt,mint sok más, mint művész emberfeletti volt, akár-csak emberi alakjai, melyeket alkotott. Brandes és

11

Romain Rolland, különösen az utóbbi, a művészt azemberből akarják magyarázni, ezért szeretettel mé-lyednek el az emberben, de ez nem megy erőszakos-ság és mesterkéltség nélkül. Hevességéből akarjákmagyarázni alakjainak titáni hevességét, nyugta-lanságát, izgatott nagyságát, pedig épp ez a heves-ség csodálatos és titokzatos módon elrejtve és mé-gis nyilvánvalóan megmarad a ködben. Dávidé aelöntő küzdelem előtt áll: de jól meg kell néznünk,hogy észrevegyük, hogy a következő pillanatban el-hajítja a követ Mózes rettenetes a maga haragjá-ban. De ülve ábrázolja; ha állna, rémülten vissza-hökkenénk dühétől. Végtelen erő árad a kőből ésbronzból, de nem azért, mert ő maga erős volt, ha-nem mert szelleme mindenekfelett szerette az erőtés nagyságot, erőt, nagyságot és szépséget. De őmaga nem volt szép és egészen különös gyengesé-gei voltak. Kortársai szinte elhalmozták elismeré-sükkel, de ő ritkán viszonozta szeretetüket. Rollandazt mondja: „il hai't: il fut hai. Il aime: il ne futpás aimé“ (gyűlölt és gyűlölték, szeretett és nemszerették.) Szinte valami általános gyűlölettel vi-seltetett az emberekkel szemben. Félt tőlük. Azt ál-lítják, hogy üldözési mániában szenvedett, melyetapjától örökölt volna. Lehetséges. De biztosabb az,hogy ismerte az embereket, vagyis az embert, báregyes esetekben nem volt valami jó emberismerő.De aki az embereken átlát, az ritkán szereti őket.

Michelangelo egyike volt a nagy gyakorlatipesszimistáknak. Minden rosszat feltételezett azemberekről. És nem volt-e igazai Egyszer félel-mében Firenzéből Velencébe, egyszer meg Rómábólmenekült, de hiszen az emberek nyugodtan öldö-költek, reggelinél, ebédnél, egyáltalán minden étke-zésnél, izgalom nélkül és tekintet nélkül a sze-mélyre. Michelangelo korán lett híres, elismert,csodált és istenített. De ez nem gátolta meg az em-bereket abban, hogy rágalmazzák, intrikáljanak el-lene és megpróbálják elragadni tőle megbízásait.

12

Hogy is hőkölt volna meg az irigység hihetetlen te-hetsége előtt? Hiszen az irigység a legkitartóbb, alegelterjedtebb szenvedély és a legveszedelmesebb is.Mindent inkább megbocsátanak az emberek egy-másnak, mint a természetes előnyöket. Kevesenirígylik az embert pénzéért, hatalmáért, állásáértés hasonlókért, de hozzáférhetetlen jellem és leta-gadhatatlanul nagy tehetség megbocsáthatatlanok.És Michelangelónak az volt a szerencséje — vagytalán szerencsétlensége? — hogy sohasem ismertékfélre. Ez persze nem szabály, hisz gyakran igennagy tehetségek is nehezen érvényesülnek. DeMichelangelo idejében értettek a művészethez, ésaki nem ismerte volna fel, nevetségessé vált volna.Michelangelo kortársai többek közt Leonardo daVinci és Raffael voltak, de ő mindkettőt túlélte.Nagy kortársait nem kerülte el, ezt nem is tehettevolna, mert teljes elismeréssel vették körül, de nemszerette őket, nem engedte őket közel magához éskevés érzéke volt nagyságuk iránt. Az életben isegyedül állt. Voltak irigyel, ellenségei, bámulói, dekevés barátja. És ezek is vagy jelentéktelenek, vagyoly különösen szép pédányai az emberi nemnek,hogy természetesen kortársai is, az utókor is a leg-csúnyább gyanúsításokkal illették. Különben, havalakinek alkalma volt Aretinótól, a világirodalomlegzseniálisabb, legszemtelenebb, leghazugabb éslegaljasabb revolverzsurnalisztájától fenyegető le-veleket kapni, annak örökre elmehet a kedve az em-berektől. De még jogosultabb félni tőlük. Nem állaz, hogy a nagy pesszimistáknak az a különös sze-rencsétlenségük volt, hogy a legsötétebb gazembe-rek akadtak útjukba, ami pesszimistává tette őket.Dehogyis, csak élesebb szemük volt, mint az opti-mistáimat. Mert csoda volna, ha átélhetnénk egyéletet a nélkül, hogy válogatott rossz emberek útjátne kereszteznők. Nagy művészünk nem becsülte azembereket; az volt a szerencsétlensége, hogy érzé-kenyebb volt a többinél. De nem érte-e őt az a bal-

13

szerencse, hogy miután megkapta a megbízást aRovere-emlékműre, miután gigászi tervét elkészí-tette és egész lelkével belevetette magát a mű nagyeszméjébe, akkor egyik napról a másikra megfosz-tották ettől a megbízástól? Gondoljuk el, hogy aMózes ennek az emlékműnek csupán egyik mellék-alakja lett volna! Michelangelo természettől fogvanem volt zord és keserű; de azzá tették. Súlyosanszenvedett az élettől. Vagy hihető-e, hogy olyanzseni, mint az övé, kényelmes utitárs az életben? Alegnehezebb, legszörnyűbb terhek egyike. Voltakpl. korszakai, melyekben megígért munkákat nemfejezett be. Megváratta a megrendelőt két, három,tíz évig is, anélkül, hogy a kisujját mozdítottavolna. Ezen talán Brandes csodálkozhatott, kinektolla mindig szófogadó és szolgálatkész volt. A mel-lett még bámuljuk Brandest, ki nem szokott érték-telent írni. De mit tudhatunk azokról a gátlásokról,melyek Michelangelónak útjába álltak? Mit tudottő maga ezekről? A művészi koncepció a tudattalanmélységeiben sarjadzik és gyakran magától pat-tan ki, ha ideje elérkezett. Néha azonban habozikés tesped ez a termékenyítő erő. Michelangelominden gátlás mellett is egyike a művészettörténetleghatalmasabb munkásainak. A Sixtina mennye-zetét egyhuzamban, a legnagyobb technikai nehéz-ségek között, évekig a hátán fekve festette. És rit-kán, fontos munkáknál sohasem, tűrt segítőket magamellett. Azon a meredek, magas csúcson, melyen 8állt, nem volt másnak helye. De lelkében a legna-gyobb ellentétekkel küzdött. Őrjöngő munkaláz ésteljes tétlenség, de egészben a legnagyobb munka-teljesítmény, melyet egy zseni valaha produkált.Mert rendszerint a tehetségtelenek a legszorgalma-sabbak. Nem emészti őket az energia tüze. Michel-angelót pápai barátja, II. Gyula pápa is „il terri-bile“-nek nevezte. Ez nem jelentett akkor csupánrettentőt, félelmest, hanem egyúttal magasztost is:de Michelangelo tényleg félelmet, tiszteletet, sőt

14

szinte borzalmat keltett. Az emberek érezték, hogyegy más világból való, mint ők. Csak ő maga nemérezte ezt. Mert ha tudta volna, nem félt volna tő-lük és kevésbbé gyűlölte volna őket. Azt is tudtavolna, hogy védve van gonoszságuk és irigységükellen. Mert ki irigyli az isteneket? Hiszen nem olya-nok, mint mi! Michelangelo glóriát hordott a fejekörül, ostoba szemek számára láthatatlanul, de min-denki számára érezhetően.

Itt aztán művészete és természete, jelleme,egyénisége annyira találkoznak, hogy eggyé vál-nak. Michelangelo a fenség művésze; mikor Bran-des azt mondja róla, hogy művészetében a pátoszuralkodik, bizonyára ezt érti pátoszon. Mert pátosz,a szó közönséges értelmében idegen volt tőle.Michelangelo sohasem dem or strati v; erőfeszítésnélkül is nagy. De művészet egy sajátos, hogy méga fenséges fogalmat is át kell formálnunk, hogy al-kalmazhassuk rá. Nála a fenséges szép is; helyeseb-ben: oly tiszta, oly ritka, oly nagyszerű, hogy aszépség fenségessé válik. Szép és fenséges a Dá-vidba. Oly fiatal, oly tökéletes, oly pompás erejé-ben és szépségében. Csupa önuralom, alig sejthet-jük, hogy nemsokára a rettenetes Góliáthot megfogja ölni. De amint ezt megértettük, biztosak isvagyunk benne. Milyen gyönyörűség az emberi test,igaz, hogy ehhez a Dávidhoz kell hasonlítania. HaMichelangelo hitvallását megformulázta volna, aznem hangzott volna istentagadásnak. De a világirésze ilyesfélekép hangzott volna: Hiszek a test-ben, hiszek a szépségben, hiszek az életbei:, melya szenvedélyek viharaiban is megőrzi a vonalakvarázshatalmát. Mily szép ez a Dávid! És nem isaz eredeti hat a legszebben, az a Dávid, melyet amester eredetileg a Signoria elé tervezett és amelymost az Accademia-ban áll, hanem az a másolat,amely magasan fenn a Piazzale Michelangelón áll,mint a legszebb firenzei sétaútnak, a Viale deiCollinak megkoronázása. Mily utólérhetetlenül

15

nagy és hatásos ez a túl-karcsú és mégis erőteljesfiatal test, melyben titokzatos isteni erő lüktet, ésez a szabad fej, amint a szabad térben hatalmasankirajzolódik. Ezt. a vonalat egyetlen görög szob-rász se merte volna megteremteni. Mikor nemrégújra láttam,hosszú idő után, úgy tűnt, mintha mégsohasem láttam volna ilyennek. Isteni hírnök! Mitér itt minden leírás, látni kell őt, csak nézni, hall-gatva nézni. Hol van ehhez hasonló az életben és aművészetben? És amellett fiatalkori mű. De min-den műve fiatalkori, mert ő maga volt az örök fia-talság, egészen aggkoráig. Azaz nem öreg és nemfiatal, ő az élet, az örök Ember. És a Mediciek; olymások és mégis hasonlók, mert ugyanabból a vi-lágból szállottak alá. Nem annyira emberfelettiek,mint emberenkívüliek. És ezeket az alakokat bizo-nyára modell nélkül alkotta. Minden a fejében élt,az egész anatómia, a mozgó test anatómiája. Nemutánozta a természetet, mert természetfeletti vilá-got teremtett. Gyönyörű, amit Brandes mond aSixtina istenábrázolásairól. Soha még Istent ígynem ábrázolták. A Megváltót, a nagy Szenvedőt,a Vigasztalót sokszor és sokan mutatták meg ne-künk. De Istenhez magához voltaképpen még senkisem mert hozzányúlni. Míg Michelangelo meg nemalkotta a világ alkotóját, mert az ő ecsetje minden-nel megbirkózott. És a Szibillákat, a prófétákat ésújra meg újra az ifjúságot, az élet teljességét, ma-gát az életet és mindent.

Sokat írtak Vittoria Colonnához való kapcso-latáról, melyről Brandes mondja a leghelyesebbet.Ez a viszony az elképzelhető legtisztább volt, mintahogy általában az érzéki szerelemnek igen csekélyszerepe volt életében és még csekélyebb művésze-tében. Bár számára csak a meztelen test létezett,ezek a meztelen testek nem éreznek és nem is kel-tenek vágyat, öregkorában, Vittoria Colonna ha-tása alatt, hívő és buzgó keresztény lett, annyira,hogy szégyellte és megtagadta korábbi pogány és

16

bűnös művészetét. A nyolcvan éves művész egyszép szonettjében ezt vallja:

Vihar- s hullámverdeste csolnakomban,Fáradt hajós, a révbe érkezém,Ahol, mit valaha is tettem én,A jóról, rosszról számadásom most van.

Mi dőreség, ámulva érzem mostan,Hogy a művészetet hő vágy tüzénAz istenség trónjára helyezém,Szolgálva őt hívságos ábrándokban.

Hová levél, te szép szerelmi álom?Halál lehe érinti testem-lelkem,Kettős alakban közeleg felém.

A művészet nem oltja szomjúságom,Csak szeretet, mely haláltól se retten,S keresztről tárja karjait elém.

De a szonett-forma sok mindent magyaráz éssok mindent eltakar. Aki teljesen megtért, az nemírja: „Hová levél te szép szerelmi álom?“ Életénekelmúlt szépségei csak borzalommal tölthetik el, denem csalhatják ki belőle a fájdalmas sajnálkozásfelkiáltását: „te szép szerelmi álom!“ Nem adha-tunk igazat Brandesnek, aki szerint ez a szonett atridenti zsinat szellemét tükrözi. „Egy ilyen költe-ményben még a szikrája is kialudt mindannak, amivalaha a renaissance nagysága és ereje volt, — csu-pán a liamu maradt meg.“ Nem a tridenti zsinatölte meg a renaissancet, magától aggult az el. DeMichelangelo művészete egészséges és erős maradt.Az Utolsó ítélet a Sixtina falán egyenrangú a többiművekkel. Csak más. Mindenki meztelen rajta, ésKrisztus maga, mint egy ifjú Néró, mint pogányhős, kérlelhetetlen bíró, ki az elkárhozottak gonosztermészetét a poklokra küldi. És végül, utoljára

17

megalkotja az egyetlent, az utolérhetetlent, a SanPietro kupoláját, amely örök jelképe marad az örökvárosnak és az örök művésznek.

Mindig újból és újból el fogunk zarándokolniRómába, a Sixtinába, és Firenzébe, a Medici-kápol-nába, hogy támaszt nyerjünk Michelangelóban ésmegerősítsük általa hitünket az emberiségben és aművészetben. Sohasem volt erre nagyobb szüksé-günk, mint ma, mikor művészet és emberiség egy-aránt lesújt bennünket. És ha örökre el volnánkveszve, legalább gyönyörű sírkövek, nagyszerűfestmények és sírfeliratok díszítik sírboltunkat.Talán ez a művészet és ez az élet is új renaissance-tfog létrehozni, — új művészetet és új életet.

SHAKESPEARE A VILÁGIRODALOMBAN

Világirodalom! A szónak aranycsengése van,melynek derűs hangja a fegyverek zaján keresztülis, ezen a mai napon fokozott erővel, elhallatszikhozzánk. E szó jelenti egyikét azoknak a szent me-nedékhelyeknek, ahová a háború fúriái nem üldöz-hetnek bennünket. Egy pantheon képe kél bennünk,hol a szellem nagyjai fényes csoportokban gyüle-keznek; ritkán bocsátanak új jövevényt magukközé, de távozni sem igen távozik valaki körükből.De nem, nem pantheonhoz hasonlít a világiroda-lom, nem holtak síremlékeinek temploma ez. Amia világirodalomhoz tartozik, az mind élő, az minda mai napig is eleven erő, mely a népek lelkéneklegmélyén tanyázik, annak legjavát sűríti magába,hogy azután széjjel ossza az egész világban. Akikebben részesülnek, mind rokonságba kerülnekegymással.

Valamennyien Ádámtól származunk, mondjaa biblia; de ez csak testi rokonságát, egységét biz-tosítja az emberi nemnek. A lelki ezzel nincsenmegadva, azt a bábeli zűrzavar óta magunknakkell megteremtenünk a fejlődő szellem erejével.Ennek egyik legfelső eszközlője a világirodalom.Mennél inkább van világirodalom, annál inkábblétesül az emberi nem szellemi egysége. Nagy téve-dés azt hinni, hogy ez a szellemi egység tény, melymegvan, akár akarjuk, akár nem. Az nem tény,hanem penzum, amely fel van adva nekünk, minterkölcsi kötelezettség. Ezen dolgozik az emberiség,évezredek óta, nem tudva róla, sőt gyakran akarataellenére. A szellemnek is van ösztöne, ez viszi előre,ez kényszeríti, hogy mintegy maga-magát keresse,elaprózva, elszórva térben és időben, mégis rejtel-

19

mes kapcsolatban; ujjongva, ha egy nagy elme al-kotásaiban magára talált, magára ismert, de hamarmegfeledkezve a boldogító látományról, újra bo-lyongásnak indulva, újra el-eltévedve, mégis mint-egy mágneses erő által a helyes irányba terelve.Mily vakok látó szemükkel azok, kik azt hiszik,minden a világon puszta véletlen, a dolgok más-kép is történhettek volna, nincsenek célok, nincse-nek nagy feladataink, nincs belső kapocs, melyösszetart bennünket. Az anyagi világ egységékor),melyet egy mitikus kozmikus erő, a vonzás, eszkö-zöl, mindnyájan föltétlenül hiszünk és megbízunk;hogy a szellemi világnak is megvan a maga kozmi-kus összetartó ereje, belső kapcsolatos egysége, ettőla gondolattól visszariadunk. De nem világosabb,egyszerűbb, nyájasabb, közvetlenebb gondolat azutóbbi mint az előbbi! Mi az, hogy az anyag ré-szei vonzódnak egymáshoz, mozognak egymás felé,mintegy tartják és meghatározzák egymást! Tu-lajdonképpen oly érthetetlen, hogy majdnem kép-telenségnek tetszik. Mennyivel nyájasabb és ter-mészetesebb a szellemi vonzódás törvénye, hogyegymást meg akarjuk érteni, egymásban gyönyö-rűséget találunk, egymást elismerjük! E szellemigravitáció törvénye szüli a világirodalmat. A vi-lágirodalom az a munkafolyamat, mellyel az em-beri nem szellemi egységének az előbbrevitelén fá-radozunk. Ez a munka sohasem érhet véget, mintsemmi szellemi; ezért a világirodalom nem készvalami, hanem folyton csak leendő, fejledező, nö-vekedő. A világirodalom nagy történeti folyamat.E folyamatnak egyik leghatalmasabb mozzanataannak a Shakespeare-nek a költészete, ki háromszáz évvel ezelőtt halt meg, de életében legtöbbettett az emberi nem szellemi egységének érdekében.

I.

De mielőtt Shakespeare világirodalmi szere-péről elmélkednénk, meg kell fontolnunk, mik a vi-lágirodalmi szereplés általános föltételei. Hogyanjuthatni be a világirodalomba?

Nem a puszta tehetség révén, ha az még olykiváló is. A művészi formálásban való rendkívülikészség, ügyesség, legfinomabb érzék magábannem elegendő, ámbár egyike a legértékesebb em-beri tulajdonságoknak. A kortársakra tett nagy ha-tás éppenséggel nem biztosítja valamely költő vi-lágirodalmi halhatatlanságát. Valamely művészhazája határain túl való legszélesebb elterjedéseesetleg csak annyit jelent, hogy mindenütt akad-nak, akik silány olvasmányban kedvüket lelik, sőtbizonyos silányságok legbiztosabban számíthatnaknagy közönségre. A fantáziát vagy az érzékiségetcsiklandozó művek így tesznek szert bizonyos vi-lágirodalmi látszatra, mely azonban inkább azirodalmi műfajt, mint magát az irodalmi alkotástilleti. De azoknak a műveknek sincs világirodalmijellegük, melyeket mindenki magasztal és senkisem olvas, melyek inkább irodalmi múmiák, minteleven erők. Azonban azt se higyjük, hogy mertvalamely mű egy időre kiszorul az olvasó közönségkegyéből, ezzel már elvesztette világirodalmi jel-legét. Sőt az is megeshetik, hogy valamely alkotásnem is maga tesz világirodalmi hatást, hanemazokban a művekben éli igazi életét, melyeket szült,melyeket inspirált, melyek tőle kapták igazi érté-küket. Tehát mi teszi valamely mű világirodalmikarakterét? Általánosságban könnyű volna felele-tet adni erre a kérdésre. Új és nevezetes értékeketkell adnia a világirodalmi műnek, csak ezek ma-radnak fönn és lehetnek hatással a világra. De mikazok a nevezetes értékek?

Azt hiszem, bárom mozzanat jő tekintetbe,

21

Az első a nemzeti, a második a korszakbeli, aharmadik a művészformai szempont. Más nincs.

Nincs világirodalmi mű, melynek nemzeti ka-raktere ne volna. Minden ilyen műnek írója nem-zetének lelkét szólaltatja meg. Aki ezt a legigazib-ban, a legmélyebben tolmácsolja, az a legegyeteme-sebb érvényt adja művének. Itt van egy példájaannak, amit az ellentétek csodálatos egymásba valóátcsapásának nevezhetünk. Az emberiség egymás-tól elkülönülő, egymás ellen forduló népegyénisé-gekké differenciálódott. Az idegen az ellenség, ígyérzik a népek. Az idegen mindenre képes, az ide-gen nem is ember: hányszor hallottuk a világhá-ború szörnyű dulakodásai közt. De mennél mélyeb-ben nemzeti valaki, annál kevésbbé marad idegen-nek. A legmélyebb ponton a legközelebb állnakegymáshoz a nemzetek. Valamikor talán egy voltaz emberiség; azután differenciálódott nemzetekké,melyek egymás ellen fordultak; de mennél nemze-tibbé váltak a nemzetek, annál inkább közeledtekismét egymáshoz; a rugékony acélfonal így térvissza kezdőpontjához, miután legmesszebbre el-távozott tőle és ott van legnagyobb feszítő ereje.Homerost és Sophoklest és Platót, a leggörögebbgörögöket, legjobban értjük, fordítjuk és szeretjük;a bibliát az egész emberiség szívébe zárta; Shake-speare, a legangolabb angol, Németországiján mégma sem találkozik olyannal, ki le ne borulna előtte.Hogyan lehetséges ez? Nyilván úgy, mint ahogya szín fogalmát sem a piros, sem a kék, sem azibolya nem meríti ki; a színek természetüknélfogva sokfélék; de ámbár a pirosban semmi sin-csen a kékből, azért mindkettő szín, egyik sem pó-tolhatja a másikat, nagy baj volna, ha bármelyikhiányoznék. Ami az emberiségben értékes, nem férel egy nemzet lelkében; az egyes értékek el van-nak osztva; mennél jobban kifejlődik valamelynemzet, annál tisztábban ragyog a reá bízott ér-ték; és mennél tisztábban ragyog, annál egyete-

22

híresebb a hatása. Nem más szépség-e a gorög és agót templom, a német belsőség, a francia formás-ság, a magyar hév, az angol egyéniesség? És megkell gondolnunk, hogy a nemzetek jelleme nem olyegyszerű és egyszerű szóval jelezhető, mint a szín,de azért nem kevésbbé határozott. Próbáljuk elgon-dolni, hogy valaki egy költői műben azt dicsérnémeg, hogy se nem német, se nem francia, se semminemzeti jelleme nincs, csak tisztán emberi; azolyan volna, mint a szín, mely se nem piros, senem sárga, csak szín, vagy oly íz, mely sehogyansem ízlik. A nagy költők a nemzet lelkét szólal-tatják meg; a világirodalmiak a nemzeti számárahódítják meg az emberiséget, ők értik meg egy-mást legjobban, mint Goethe Shakespearet és őketérti meg mindenki, mint Shakespearet és Goethét.

De a nemzetinek a kifejlése az időhöz vankötve, mint az egyéniség kifejlése is. A művésziegyéniség fejlődésének igaz, jelentős törvényeitnem ismerjük, a nemzetekét sem. Goethében fejlő-dése kezdetén fogamzott meg Faust gondolata,Shakespeare közel volt a negyvenhez, midőn Ham-let alakja kibontakozott lelkében. Petőfi ifjú volt,mikor legjobb verseit írta. Még különösebb a nem-zetek sorsa. Homeros költeménye a görög szellemifejlődésnek majdnem őskorába esik; Shakespeareaz angol szellem ifjú korában mint csoda születikmeg; Goethe Luther és Leibniz után jelenik meg,mint oly ragyogó csillag a német nemzet egén,hogy minden egyéb elhomályosul mellette. Nekünkcsak a XIX. század közepén születik meg Pető-fink és Aranyunk, kikkel számot tartunk a világ-irodalmi Nobel-díjra. Mi áldja meg a korszako-kat, hogy ily csodákat szülnek? Melyek a termé-keny korszakok? Senki sem tudja. Bizonyos, hogynémi készülődés előzi meg a nagyok fölléptét, atermőföld rögeit előzők munkája lazítja. Homerosis valószínűleg korábbi fejlődés csúcspontja, Sha-kespeare előtt figyelemreméltó drámaírók egyen-

23

getik az ő útját, Goethe felforgat egy már érettirodalmat, a mi nagy költőink is eleven irodalmiélet méhéből születnek. De ne becsüljük túl ezeketaz előzményeket. Szükséges, de nem döntő ténye-zők. Senki sem tudja Shakespearet Marlowe-bólvagy Green-ből leszármaztatni, se Goethét vagyPetőfit korábbiakból, ők olyanok, mint Tátránkcsúcsai. A felföldből emelkednek ég felé, de mi afelföld magassága őhozzájuk képest! A csodás fel-szökkenés hatását teszik ránk és joggal, ők alko-tók és az alkotás örök csoda. Az alkotásnak nin-csenek előzményei; amelyiknek van, az nem is al-kotás. Fontosabbnak látszik az, hogy a kor legyenarra való, hogy alkotásuk számára anyagot szol-gáltasson. Mert amily bizonyos, hogy az alkotás-nak nincsenek előzményei, oly bizonyos az is,hogy az agyagot, melybe az éltető lelket beleszik-ráztatja, a föld, azaz a kor szolgáltatja. Az világ-irodalmi költő, író, ki kora lelkét tudja megszó-laltatni. A nagy költő nemzetének és korának leg-belsejét tárja föl előttünk, biztosabban, mint a böl-cselő, a történettudós, a politikus, a gondos meg-figyelő. Azok ki vannak téve annak a nagy ve-szélynek, bogy a fölszínen maradnak, bogy a sa-ját mindennapi lelkűket beleképzelik a korba; akor lelke mélyen rejtőzik, nem a megfigyelésnektárul föl, hanem a tudattalan intuíciónak. Nem isigaz, bogy a világirodalmiak megelőzik korukat,ezért nem értik meg őket azonnal, ezért kell a kor-nak soká nőnie, míg föléri őket. Senki sem előz-heti meg korát, amint nem ugorhatja túl az árnyé-kát. A látszat ebben az esetben is, mint rendesen,csal. Csak a kifejezésben újak, csak a valót lát-ják meg először, csak az alkotás aktusában előznekmeg mindenkit, de a kort nem szülik, ez szüli őket.Eredetiek, de többnyire nyílt titkot tárnak föl, nemtávozhatnak sem nemzetük, sem koruk köréből. Apróféták sem jövendölnek, csak következtetnek. Aveszély, melyet megjósolnak, nem lesz. hanem van;

24

de ők látják, míg a többiek vakok. Ez tulajdon-képpen annyira egyszerű igazság, hogy magátólértetődik, csak valami oktalan kultusz, idololatriaakarja velünk elhitetni, hogy az egyén elszakadhatmindazoktól a kötelékektől, melyek a közönségesembereket fogva tartják, kortól, nemzettől, és vala-mi isteni szabadsággal föléjük lielyezkedhetik. Azegyén, bármily nagy, fenséges, körül van fogvaazoktól az egyetemes hatalmaktól, melyeket nem-zetnek, korszaknak nevezünk. Nem ő parancsolazoknak, hanem azok parancsolnak neki, illetőlegő nekik munkatársuk, eszközük, végrehajtójuk ésebben, nem pedig valami képzelt szabadságban vanaz ő nagysága. Minden néma ezen a világon, némaés sötét; a költő egyike azoknak, kik a sötétségetmegvilágítják, a némát megszólaltatják és ebbenvan az ő eredetisége és nagysága. Az a nagy kü-lönbség az eredeti és a különködő közt, hogy amazúj, emez szeretne új lenni; amaz új természeténélfogva, emez újságot hajszol, azzal, hogy másképcsinál mindent, mint mások csinálják. Amaz járgyors, ruganyos léptekkel, előre, fölfelé és messzemegelőz mindenkit; emez bukfenceket hány és ígyakarja elhitetni a világgal, hogy röpül. Az erede-tieskedő eltávozik a tömegtől, gyakran utána kul-log, vagy legfölebb félre vonul, hogy figyelmetkeltsen. Az eredeti elöl megy. De ez nem annyittesz, hogy megelőzi korát, legfölebb annyiban, hogykorának kvintesszenciája. Főerénye, nagy dicsőségea hűség, hogy hű nemzetéhez, biven lát, híven érezés híven beszél. Homeros a görög fejlődésnek egyikkorát hihetetlen plaszticitással tette szoborszerűenérzékelhetővé. Dantéből jobban ismerjük meg a kö-zépkor életét sorsfordulója pillanatában, mint ezertudós könyvből. Shakespearet nem lehet igazánmegérteni, ha nem tudjuk kora lelkét, Goethe a né-met fejlődés egy meghatározott korszakának nagytolmácsa és Petőfi a magyar renaissance gyö-nyörű tükre és tükörképe. Csak akik így bent él

25

tek korukban, nemzetükben és híven tükröztek,válhatnak a világirodalom alakjaivá és hajtóerőivé.

De mondottuk, hogy még egy harmadik moz-zanat jő tekintetbe, a művészi forma. Világirodal-mivá az a művész válik, az a költő, ki megragadjaazt a formát, ki meg tudja ragadni, ki úrrá válikrajta, amely forma alkalmas annak a kifejezésére,megörökítésére, amit meglátott, megtalált. Az aforma teszi láthatóvá, érezhetővé, hatékonnyá azta lelki tartalmat, mely a művész előtt föltárult.Megalkothatja azt a formát, de jobb, ha készen ta-lálja. Ez az, a forma, amit másoktól meg lehet ta-nulni, ami néha lassú fejlődés eredménye, amibena művésznek vannak előzői, aminek a használatá-ban láthatóan fejlődik, habozva, keresgélve, inga-dozva, néha el is bukva. Ne higyjük, hogy a formamellékes valami, nem vesszük abban az értelemben,melyben mellékesnek tekinthető. Nincsen úgy, hogyelőször van a művésznek mondani, kifejezni valójaés azután keresi hozzá a formát; mindkettő egy,csak kutató gondolkodásunk tesz a megérthetőségvégett különbséget a kettő közt és választja el egy-mástól. Maga a művész is, csak ha már megfor-málta a megformálandót, kimondotta a kimondan-dót, érti meg maga-magát, eszmél maga-magára.Az ő számára együtt születik meg a kettő. De men-nél fejlettebb formát talál a művész készen magaelőtt, mennél inkább rendelkezik vele, annál maga-sabbra emelkedhetik, ha — szárnyai vannak. Azemberiség hősi korszakát csak az epikus műformatudta igazán kifejezésre juttatni. Ezen lelkesedetta költő, ezen és hallgatói lelkesedésén. A múltakcsodálatos hőseit és azok tetteit kellett énekelni éselmondani, ennek költői műformája minden bizony-nyal Homeros előtt fejlődött ki, de Homeros láng-elméjében tökéletesítve és szinte véglegesítve. Aztállítani, hogy ez a Homeros nem létezett, művecsak úgy összealakult kész kis énekekből, amelyek

26

talán szintén úgy lettek, mint a szél összehordtalomb halmai, majdnem olyan állítás, mintha aztmondanók, hogy Faust-ot Goethe betűszekrénnveljátszva véletlenül összerázta az egyes betűk töme-geiből. Igaz, hogy az eposz műformáját a lángészígy megalkotta, de utána mégsem támadt Home-rosnál nagyobb epikus, tehát a műforma készenlétenem használt sokat az utódoknak; de részint azértnem használt, mert nem volt még ily hőskora azemberiségnek és ez megerősíti azt a gondolatunkat,hogy nemzet, kor és műforma szorosan egymás-hoz tartoznak, tulajdonképpen belsőleg egyek; ré-szint pedig használt is, mert ennek a műformánakköszönjük, hogy létrejött Dante Isteni színjátékaés más nagy elbeszélő költeményei az irodalomnak,a mi Arany Jánosunké is; és használt oly kép is,hogy Homeros hallatlanul gazdag bányájából me-rítettek a görög tragikusok és utánuk ezek utánzói.

A nemzetnek megvan a maga hirdetője, ki vala-melyik erre alkalmas korszakát a neki megfelelőműformában örökéletűvé, egyetemessé, világiro-dalmivá teszi. Más nemzetek autochtón eposzai ismutatják, hogy hasonló okok hasonló jelenségeketszülnek. Hajlandó vagyok hinni, hogy a műfor-mák kialakulásán évszázadok, esetleg évezredekdolgoznak, itt érintkezik művészet és mesterség, azintuíció és a tanulás, az állandó és a mulékony. Igenérdekes megfigyelni, hogy a modern magyar köl-tészet szintén eposszal kezdődik, mintha a költőérezte volna, hogy hőskorunk felidézése természe-tes kezdete az új magyar dicsőségnek, de ez a hős-kor félig-meddig a képzelet alkotása volt, a korigaz érzésének és gondolkodásának pedig éppen-séggel nem felelt meg. Eredetit és nagyszerűt csakArany tudott alkotni Toldi-jában, mely a közép- ·kor és a renaissance határkorszakának idejét idéziföl abban az időben, amidőn a magyar nemzet újraily mesgyét készült átlépni és Toldiban, jelessé-geiben és gyöngeségeiben, egészen magára ismer-

27

hetett. Hogy mégis a nemzet inkább Petőfibenlátta magát fölmagasztosítva, abban része van Pe-tőfi meteórszerű, ragyogó föllobbanásának és tra-gikus elmúlásának, de nemcsak ennek. Ennek akornak a lelke igazán már nem a történeti vissza-pillantás és szimbolizmus volt, hanem az élet győ-zedelmes fölkiáltása és ujjongása, a múlttal valófenséges nem törődése, a kezdeményezés és újjá-teremtés nagyszerű illúziója, egyszóval nem azepika, hanem a líra. Ezért van, hogy eddig nemArannyal, hanem Petőfivel vonultunk be a világ-irodalomba, bár Aranyt jobban fordították né-metre, mint eleinte Petőfit. De korának legmélyebbvonását nem Arany, hanem Petőfi foglalta for-mába, nem epikusán, hanem lírikusán. Aranynakkésőbb jött meg az ideje nálunk is, bizonyára megfog jönni a világirodalomban is, mert nem kevésbbémagyar Petőfinél, korát csak más formában fejezteki, de ezt a formát oly művésziesen érezte és al-kotta meg, hogy már ezzel is világirodalmi jog-címre tett szert.

De nem folytatom ezeket az elméleti fejtege-téseket. Ha itt-ott meredek útra vezettek bennün-ket, talán oly kilátópontra is juttattak, honnét Sha-kespeare-nek világirodalmi szerepét és jellegétegész kiterjedésében áttekinthetjük.

II.

Hogy az a korszak, melyet a renaissance ne-vével jelzünk, az egyéniség érzésének hatalmas ésmerőben új föllendülését jelenti, bőven tudjuk ésnem szorul szorosabb bizonyításra. Állítsuk egy-mással szembe a trójai háború idejét, eseményeités bármely renaissance-korbeli költeményt vagyprózai elbeszélést: a különbség kézzelfogható.

Trójánál az egész görög nép, fejedelmeinek veze-tése mellett, részt vesz a háborúban; a fejedelmek

28

kiválnak, de csak mint népük fejedelmei; a ke-resztes háborúk eposzaiban van egy nagy eszme ésegyéniségek, kik ez eszméért élnek, halnak. A no-vellák már műalkotásuknál fogva az egyéniség áb-rázolására helyezik a súlyt, a fődolog itt, hogymicsoda különös dolgok történhetnek meg az em-berrel, pl. egy mór nőül vesz egy fehér velencei nőt,ki a mórt szereti és a mór féltékenységében meg-fojtja a fehér nőt. Az ember ki van szakítva majd-nem összes kötelékeiből, csak azok maradnak meg,amelyek a vele történt nevezetes eseményhez vagyannak megértéséhez szükségesek, különben ő jó-formán mint elvont ember, mint egyéniség lépelénk, ámbár igaz, hogy az egyéniség rajza többé-kevésbbé a fölszínen marad, inkább az vonzza azembereket, hogy a szabad élet új áramlásában milyvéletlenek találkoznak egy ember életében. A kö-zépkori élet megkötöttségében kevesebb ily dologtörténik, illetőleg föl nem tűnik. A keresztes hábo-rúk kavarták így föl az emberiséget, az emberekelszakadnak talajuktól, a szél véletlensége viszi ésforgatja őket, elvesznek vagy meggazdagodnak éshírnévre tesznek szert, mindenesetre fölszabadul-tak a középkori szilárd rendi megkötöttség alól ésmagukat érzik. Én — én vagyok, renaissance-koriszózat, az Én gyakran fordul elő akkori címer-igékben. A kóbor lovag, a kóbor diák, a kóbor ka-landor, a bandita, a bandavezér, mindegyik a magamódja szerint individualista. Ezt az individualiz-must néha mint valami pogány dolgot állítjákszembe a kereszténységgel, melynek zsarnoki kö-tött rendje ellen lázadást jelent. Nem igaz. Az in-dividuum magaérzése elsősorban sémi és keresz-tyén vallási érzésből fakad; de a sémi érzésben túl-erős a faji és népi vonás, a keresztyén ennek széj-jeltörését és ezzel az egyéniség érzésének elmélyí-tését jelenti. Mind elsősorban Isten gyermekei va-gyunk, a hozzá való fiúi viszony a legfontosabb,nem hogy mily néphez tartozunk; ő törődik ve-

29

lünk, mint apa fiával, velünk, egyénekkel, érde-münk szerint, az érdem pedig a lélekben van, hogymilyen a lelkünk; saját lelkünkbe kell elmélyed-nünk, lelkünket megismernünk, annak gondját vi-selnünk. Az egyén mint olyan értékes; Isten tö-rődik vele és létének perspektívái a végtelenbevesznek. A görög pedig olyannak tekinti magát,mint a fa mulékony levelét, annyi van, nem igenkülönböznek egymástól, ma zöldek, holnap elher-vadnak, esetleg a forma becses, nem az egyes pél-dány. Ez a különbség legrövidebb formulája: apogány görög és római példánynak érzi magát ésez fojtogatja egyéniségének különben oly természe-tesen keletkező érzését. A keresztyén pedig egyén-nek érzi magát és ez teszi számára elviselhetővé,hogy a külső életbe, annak szigorú rendjébe, a hit-községbe, a céhbe, a társadalmi rétegébe, az or-szágba kell beleilleszkednie. Midőn azután a keresz-tes háborúk, a lovagi élet, az új gazdasági fejlődés,a népekben meginduló gazdagabb differenciációszéjjeltörik a helyi, rendi, foglalkozásbeli stb.megkötöttségét, nem valami pogány új dolog törelő az emberből; ellenkezőleg, a meglevő, de telje-sen meg nem nyilvánult keresztyén individualiz-mus érvényesül, fokozott erővel. Most teljesebblesz a harmónia külső élet és belső magatartás kö-zött. Az individualizmus túlzásai pedig onnét van-nak, hogy a megkötöttség elleni nagy reakcióhozcsatlakozik a készen álló vágy, hajlandóság szaba-don rendelkezni maga-magával. Az ember még azIstennel is szembeszállhat, ha úgy tetszik neki;szerződhetik az ördöggel, — kinek mi köze hozzá?— ha kész elviselni ennek következményeit. Azáradás valóban óriási, a föld mélyéből is rejtőzővizek törnek elő, az égből pedig szakad a felhő. Akülső életre, a háborúkra vonatkozók, az emberekféktelen becsvágya, hihetetlen pompaszeretete,szörnyűséges kegyetlenkedése, borzasztó bűnök-ben, kicsapongásokban való fetrengése csak kis

30

példa mindezekre. Fontosabb, hogy a nagy hitújí-tási mozgalom, mely Lutherben kulminál, csakisebből az érzésből magyarázható. Ezt jól látta Au-guste Comte, ki a maga nagy rendszeretetével aprotestantizmust mint fegyelembontó elemet, melya társadalom anarchiájához vezet, elítéli. De mű-vészet, irodalom és filozófia igazi kifejezői az újemberi érzésnek és magatartásnak. Az nem vélet-len, hogy a francia Descartes, tehát annak az or-szágnak a fia, mely sok okból kevésbbé hajlik azindividualizmushoz, azzal lép föl, hogy új belsővilágot akar magának teremteni, melynek mindenalkatrészét saját egyéni ítéletével akarja igazolni,— je pense, done je suis. De az sem véletlen, hogySzt. Ágoston tizenkét századdal előbb ugyaneztugyanígy mondotta, majdnem szóról-szóra. Igaz,hogy Bacon ezzel szemben főleg hatalmat, hasznotkeres a tudás útján, knowledge is power, de ezcsak azt bizonyítja, hogy az angolok már akkor is— angolok voltak, Bacon pedig rossz keresztyénvolt. A művészet individualizmusa pedig nem csakabban nyilvánul, hogy nem a műhely a fő többé,hanem a mester, aki a saját maga modorát hang-súlyozza, de az talán nem is oly fontos, mint hogyaz egyéniség ábrázolása, abba az irányba való el-mélyítése a művészet főfeladatává válik. Milyhemzsegése az érdekes karakterfőknek már a XV.század olasz beszédes, naivan elbeszélő, epikus ké-pein, mily érzék az egyénileg jellemző iránt mégaz idealista Rafael Athéni iskolájában is, mily me-rész elvetése a görög tipikának Michel Angelonagy szoborműveiben, aki csak ideális folytatójaés betetőző je Donatello és társai egyéniesítő művé-szetének.

De az egyéniség igazi művészete a dráma, mertleginkább előrehatolhat az ember belsejéig. A szob-rászat csak plasztikus formáját adja az embernek,és ami plasztikájában kifejezésre juthat; a festé-szet csak fölszínét mutatja a testnek és ami a bel-

31

seiből meglátszhatok rajta; az építészet csak laká-sát készíti és belsejéből azt, ami így nyilvánulhat;a költészet lelkét zengeti előttünk, de a líra csakhevét, érzését, az eposz csak cselekvését főleg minttömeg vezérét vagy tagját, a dráma adja őt magát,testi-lelki mivoltában, az élet legillúziósabb színé-ben, cselekvését és cselekvésének forrását, legbel-sejét. Igaz, hogy a görögöknek is volt drámájuk, deez epikusán és lírikusán indult, az istenek és hő-sök tiszteletének vallási szertartásaként és kezdet-ben a kar uralkodik benne, mint merőben anti-individualisztikus elem, a kar együttes énekébeu,mely a karbeliek egyéniségét egészen elnyomja, dea hősökét is érinti. Mert a kar jelezi ezeket példá-nyoknak, eszmeképviselőknek; Antigone kötelessé-gek konfliktusának esete; rajta minden csak azeset érdekessé tétele végett van és említtetik;Oedipus sorsa annyira nem egyéniségéből folyik,hogy már régen születése előtt el van döntve, megvan határozva, és amit tesz, csak látszólag tesziszabad akaratból, valójában pedig sorsának teljessététele végett cselekszi cselekedeteit, örök bűneitbünhődi. Lehetséges ilyen dráma is, nyilván, hi-szen van! De az igazi drámát, az individuum fel-tüntetésének műformáját Shakespeare alkottameg. Újra kitűnik ebben az esetben is, hogy a dol-gok folyásának nagy vonásai semmiképpen semfüggnek a véletlentől. Nem Shakespeare az elsődrámaíró a renaissance-ban. Olasz-, Spanyol-,Francia- és Angolországban majdnem egy időben,egy évszázadon belül indul virágzásnak a dráma.Az irodalom keresi az új eszme kifejezésének mű-vészi eszközét. Próbálkozik az egyházi drámával,mely talán valamely hiány homályos érzésébőlszármazik és inkább a közönségnek vágyakozását,mint a művészetnek törekvését fejezi ki. Az egy-házi dráma teljesen elsorvad és egyszerre megjele-nik a színpadon, alig tudni honnét, hogyan, a farce,a karakterrajz, az egyéniség, a művelt föld legkü-

32

lönbözőbb pontjain; először Olaszországban, majdSpanyol- és Franciaországban, közben Angliában.Még pedig a karakterrajz: Itáliában MacchiavelliVarázsital-a (La mandragola), talán az első ko-moly kísérlet ezen a téren, de jóformán elszigetelvemarad; Spanyolországból említsük Calderon Ζ,αΙα-meai bíró-ját és Az élet álom drámáját, melybena lélek mélységeibe tud a költő leszállani; Francia-országban Moliére drámáiban dobog az újkor szíve,de valamennyi fölé emelkedik és korban is meg-előzi az utóbbiakat Shakespeare. Ő hódítja meg azegyéniséget a színpad számára, vagy megfordítva,a színpadot az egyéniség feltüntetésére. Ez az ővilágirodalmi jogcíme, ő alakítja át a dráma mű-formáját az új lélek kifejezésére. Most eszmél azegyéniség itt magára és pillantja meg magát Sha-kespeare drámáinak tükrében. Neki nem kell két-ségbeesve várnia a nagy sikert, mint azoknak, kikállítólag megelőzik korukat; ha. nem tudják is, mi-ben van az ő igazi nagysága, hiszen még ma semlátják azt igazán és tévelyegnek, midőn keresik, deő sohasem a félreismert, a korát megelőző láng-elme. Mindenki otthon van az ő színpadán, ő azújkor lelkének igazi kifejezője. Csak a puritaniz-mus és a polgárháborúk felhője takarja el egyidőre kortársai előtt, de e felhő elvonulása utánújra kél az ő napja és mennél előbbre megyünk,annál inkább megértjük és megismerjük magunkatbenne. És most hadd vessünk legalább egy futó-lagos pillantást ebből a szempontból az ő drámáira.Nézzük, mit jelent az egyéniség rajza az ő művé-szetében.

III.Shakespeare elsősorban jellemrajzoló, ember-

alkotó; minden művészi eszközzel rendelkezik,mely erre a célra szolgál. A legkopottabb kifeje-zés a világon, ha azt mondjuk, hogy alakjai élnek,

33

de nincs jobb; valóban benn vannak az élet csodáslégkörében, megvan bennük az a kimondhatatlanvalami, amit az élet lehelletének kell mondanunk.Legfölebb még azt kell hozzátennünk, hogy belül-ről élnek és ez győz meg bennünket arról, hogynem mondva csinált alakok. Hogy ez a színpa-don a fő, a dolog természetéből folyik, mert hiszenmint élő, jelen alakok lépnek elénk és ha rossz aszínész, vagy rossz az alak, belső ellentmondás tá-mad, az élő alak helyett bábot látunk. De még jobb,ha a színész rossz, mint ha az alak az, mert külön-ben, ha kitűnő színész gyatra alakot ábrázol, szín-művészeiében gyönyörködünk ugyan, de annál fá-jóbban érezzük a költői alakítás hiányát. Mitmondjak még erről, amiről nem lehet eleget mon-dani, de amit minden szó nélkül is megértünk? Azélő alak a drámában mindent kipótolhat, annak hiá-nyát semmi. A dráma meséjét sokszor évszázadokformálják, módosítják, simítják; a költő átveszi,néha majdnem készen kapja; és mindez nem hasz-nál neki semmit, ha az alakok nem élnek. Miótaaz emberalakítás művészete a drámában oly mélyenalászállt, — aminek okait nem ismerjük, — min-dent megpróbáltak, hogy a hiányt eltakarják, ér-dekes, fordulatos meséket kerestek és találtak ki,szívszorongató vagy vidám bonyodalmat, a való-ság nyers vagy stilizált átültetését, optimizmustés pesszimizmust, korszerű problémákat, a napégető kérdéseit, szatírát és tréfát, erotikumot ésmisztikumot, melyek oly rokonok egymással, poli-tikát és vallást — mind nem használt semmit. Nemmondom, hogy színházi siker nem fűződött egyik-másik kísérlethez, sőt, ha a szerzők elég bátrak aművészetet mint ballasztot egészen kidobni hajó-jukból, akkor bizonyos fajta siker biztosítva van;de azt se mondom, hogy azokban a kísérletekbennem érvényesülhetnek nagy művészi kvalitások,melyeket csodálunk és szeretünk; de a fő mégishiányzik, az élő alak, és ez fagyossá teszi a levegőt.

34

Mit csinálhatnak bábok, ami engem nagyon érde-kelhetne; mit mondhat egy báb, mit érez egy báb?Van-e szükség egy meggyőző, vitatkozáson fölülálló bizonyítékra? Ha végig nézünk a világirodai-mon, hány élő drámai alak marad meg képzele-tünkben? Elsősorban állnak a Shakespeare-iek,Hamletet ismerem, Othellót is, Leart, Brutust,Shylockot, III. Richárdot, Macbethet és a ladyt,Falstaffot, Percyt, csodálatos! még a Lear bolond-ját is, ezek mind élnek és valóságok. A görög hő-sökre is szívesen emlékezem, mint a görög szob-rokra, de éppen csak ily módon, mint nagy mű-vészi alkotásokra, de nem mint élő színpadi drá-mai alakokra. A legtöbben csak mint szimbólumokélnek, melyeket évezredes tradíciók rohanó árjaaddig görgetett és hömpölygetett, míg az egyéni-ségnek minimuma maradt meg bennük és így szol-gálhatnak legjobban szimbólumokul, eszmei kép-viselőkül. A római irodalomból semmi sem maradtmeg bennem, legfeljebb a fösvényre, a hetvenke-dőre emlékszem, de nem éppen mint egyénekre,hanem mint emberi ferdeségekre, gyarlóságok kép-viselőire. Ezek példányok, jó példányok, de nemegyének. Azután a Zalameai bíróra emlékszem, aMisantkropera, Wallensteinra, Faustra, Götzre,egészben igen kevés alakra. Ügy, mint Shakespea-re-éire, egyáltalában nem. Shakespeare egészenegyedül áll.

A laikusok azt hiszik, a fotográfiák képek, amásolatok élnek; mentői hívebbek, annál élőbbek.Ez a döntő tévedés. Realizmusnak nevezték azt aművészi irányt, mely a valóság gondos másolásáratörekszik, míg az idealizmuson valamikép ennek azellentétjét értik, eszmék föltüntetését, mint ame-lyek a valóságon, legalább a költészetben, a mű-vészetben, uralkodjanak. A realizmusnak lehet mű-vészi értéke, az idealizmus ürességekbe süllyedhet,de mindez nem jő tekintetbe, ha Shakespeare-rőlvan szó, ki fölöttük áll ezeken a megkülönbözteté-

35

seken és sok tekintetben mondva csinált ellentéte-ken. Shakespeare nem másoló, nem realista, nemidealista, egyszerűen alkotó. Szóról-szóra igaz,hogy készen veszi az anyagot és a maga lelke le-helletét fája a formált agyagba, mire az él. Ilyenegyszerű ez, csak érteni kell hozzá! Soha sem lát-tam Learhez hasonlót, Shakespeare sem látott,senki sem látott és most mind nagyon ismerjük.Nem azért, mert nagyon szenvedélyes, nem is meg-indító, szívszakító sorsa miatt, ez mind hozzátar-tozik, fontos, de csak azért, mert akit illet, az élű;költői alakítás élő alakja. Sziluetteket mások istudtak Shakespeare előtt ollóval kivágni, emberisajátosságokat is megfigyelni, megrögzíteni, ki-csúfolni, ostorozni, fölháborításunkra vagy meg-kacagtatásunkra fölhasználni, de nem erről vanszó, hanem kész, egész, háromdimenziós emberek,egyéniségek megalakításáról és ez oly ritka, hogymajdnem kiváltsága Shakespeare-nek. A kornak ésaz embernek kellett e célra találkozniok, mint min-dig, ha valami nagy dologról van szó a világtörté-netben. Ez volt az a kor, melyben az emberek azegyéniségérzés kezdetén már túl voltak, de éppezért gyönyörködtek benne, büszkélkedtek vele,sokszor beléje mámorosodtak. Megérezték, meglát-ták, megszerették egymásban és magukban az egyé-nit. Az egyikben, angol földön, ahol a hajlandó-ság az egyéni iránt mind a mai napig a legerő-sebb, talán a legegyoldalúbb, ez a szeretete az egyé-ninek titkos erőket indított meg, melyek ezt azembert Shakespeare-ré avatták. Sem azelőtt, semazóta nem találkozott össze ez a kettő: ily kor ésily ember. Azóta az egyéniségérzés életelemünkkévált, melyre nem gondolunk többé, mely nem iz-gat, legfölebb most, midőn talán újra átalakuláselőtt áll, mert oly túlságba nőtt, hogy rombolvarombol és mégis nagy dologból nevetségessé vált:de erről ne szóljunk. Az bizonyos, hogy Shake-speare ezért a mienk és a drámában jóformán csak

36

ő, mint világirodalmi alak. Mert körülbelül ugyan-azon a fokán állunk a fejlődésnek, ami a lényegetilleti, mint ő és kora. Az igazi drámát ő teremtettemeg; angolnak kellett lennie, renaissance-ember-nek és — Shakespeare-nek. A műformák sem élnekelvont életet; csak ha a nekik való tartalom meg-kíván egy bizonyos formát, csak azt, mert csak azneki való, akkor létesül, él, virágzik, hogy azutáne föltételek elmúltával elhervadjon, esetleg átala-kuljon.

Most értjük, miért bánik Shakespeare oly szu-verén nagyúrisággal drámáinak anyagával, mesé-jével, a cselekvés menetével és sokszor különösrészleteivel. Nem rossz helyen kereste az anyagot;régi, naiv krónikákban, novellakönyvekben, melyekakkor rendkívül kapósak voltak, közönségüknektermészetesen kedvében jártak és annak kíváncsi-ságát, romantikus érdeklődését, fantasztikus for-dulatokban való kedvét tükrözték. Ezek a történetek éltek az olvasó közönség lelkében, neki valókvoltak, mintha lelkéből származtak volna. Ez pom-pás anyag volt Shakespeare számára, amennyirelehetett, nem változtatott rajta. Mást tett, megte-remtette az embereket, kik a krónikákban és novel-lákban szerepeltek. Elképzelte és megtestesítetteőket. Ha még oly furcsa volt is az elbeszélés, őnem kételkedett benne; vannak emberek, kikenmegeshetett, amit a novellakönyvben olvasott, csakel kell képzelni, illetőleg megalkotni őket. Nemminden király olyan, mint Lear; de Learrel meg-történhetett, ami megtörtént, mert Lear olyannaiv volt, annyira nem emberismerő, mint rendesena királyok, kiknek nincsen alkalmuk az embermeg-ismerés keserű munkáját vállalni. Egyébiránt min-den apa csak a másikban látja az apai szeretetszertelenségeit és ferdeségeit; ha saját magunkrólvan szó, gyöngeségünket vak szemmel takarjuk. Ésígy mehetnénk végig az egész soron, mindig aztlátva, hogy Shakespeare egész gondtalanul, néha

37

talán gondatlanul is merített forrásaiból, némely-kor kész drámákat dolgozott át, Plutarchosból, Ho-linshedból egész lapokat egyszerűen leír, de mostértjük, hogyan és miért történhetett ez. őt azok azegyéniségek érdekelték, kiken megesett, amit for-rásai mesélnek, nem maguk a mesék. Azok jók vol-tak, mihelyt és mert mesélték őket. Azok neki olya-nok voltak, mint a viaszk, szabadon formálta. Ottés akkor változtatott rajtuk, ahol a többi közt azegyéniségrajz ezt követelte. Hamlet e tekintetbenművének koronája. Ennek csodáit külön könyvbeniparkodtam feltárni.

Az egyéniségrajznak is vannak fejlődési foko-zatai; álljunk meg egy pillanatra még ennél az egypontnál. A különösségek, elferdülések észrevevéseés ábrázolása az egyéni rajznak többnyire első stá-diuma. Shakespearet is ezek vonzották drámáinakelső csoportjában. Csak néhányat említek, Shy-lockot a Velencei kalmárban, III. Richárdot ésFalstaffot. Shylockban a zsidónak karakterevonzza, talán épp mert különösség, tudni való, hogyAngliában akkor nem laktak zsidók, legfölebb mintvalósággal vagy látszatra kitértek. Ebben a regé-nyes vígjátékban más igazi jellemrajz még nincs;nevezetes pl. hogy Antonio, a királyi kereskedő,búskomorságra hajlik; ez fontos vonás, mert ezteszi némileg indokolttá, hogy bizonyos nembánom-sággal írja alá a veszélyes kötvényt. Ámde Shake-speare éppen csak említi ezt a vonást, mégpedig adráma első sorában: Valóban nem t,om, oly búsmért vagyok. Itt nem gondol egyénalakításra. Érzi,de még nem rajzolja alakjait, csak ha külön okösztönzi. Mulatságos figurák vannak a darabban,sablonosak is, régi mód szerint vázoltak is, de Shy-lock nem bocsátotta el a költőt. Más költő talán afont húst elhagyta volna, Shakespeare megtartottaa font húst és azt kérdezte, hogy lehet valaki olyembertelen, hogy ilyet kikössön és azután ördögimakacssággal ragaszkodjék is hozzá! Ekkor elmé-

38

lyedt, beleélte magát ebbe az alakba, szinte azzávált és egyikét adta a legmélyebb, legigazabb alko-tásainak. III. Richárd is bizonyos ósdisággal kez-dődik; Richárd föllép és mintegy programjátadja jellemének, hogy mért olyan, amilyen és hogymit szándékozik tenni. Itt is a szörnyeteg-ember iz-zítja a költő képzeletét, amely azután hallucinató-rikus erővel ragadja meg az alak képét és belsőlegoly igazzá teremti, hogy ha nem volt is soha ilyember, Shakespeare óta van és el nem múlik. De arendkívüli az alakban adja a képzeletnek az ösz-tönzést, hogy belsőleg átélje. A gonoszság, melyszinte művészi kedvteléssel tökéletesíti magát, vá-lik az alak éltető centrumává. Falstaff alakjánakkristályosodási centruma még mélyebben rejlik,mert az alak szuverénitása mellett még az is érde-kes, hogyan telhetik benne kedve a királyfinak, ki-ből azután nagy király lesz. Oly részletes rajzotnyerünk, hogy mi is majdnem megszeretjük a ha-szontalant, a mi lelkünkben is kelnek vágyak, ki-rúgni a hámból és egy pillanatra elmerülni a majd-nem állati vigasság mocsarában. Nem árthat olynagyon, Riki királyi herceg is kizökken belőle.Ilyenek a jellemtanulmányok az ő első korszaká-ban, melyben főleg a történeti képek vonzzák; ezekkorlátokat vetnek a költői alkotásnak, mely nemtávozhatik messze a történeti hűségtől, de épp eb-ben a korlátozásban próbálja meg és fejti ki ere-jét. A föld szilárd talajáról lehet csak felszállni amagasságba.

Egész emberalkotó ereje a nagy tragédiákbanbontakozik ki, Hamletben, Othellóban, Learben ésMacbethben; a többieket is említhetném, de példá-kul ezek a legalkalmasabbak. Ezt a korszakot nemaz emberi elferdülésből való indulás jellemzi, nem akülönös vonás izgatja a fantáziát, hanem a rend-kívüli eseményeknek, sorscsapásoknak, szenvedé-seknek, szenvedélyeknek a lélekbe való becsapása.Hogy mi a tenger, a vihar teszi láthatóvá; hogy

39

mi lakik az emberi lélekben, csak ily rendkívüliesemények hatásából tűnik ki. Most válik az egyé-niségrajz a legtartalmasabbá. Most látjuk, hogy azemberi lélek a maga indulataival, sejtéseivel, ho-mályos ösztöneivel, gondolkodásával bonyodalmasrendszere az egymásra ható erőknek, melyek egy-más kifejlését és munkáját meghatározzák és ala-kítják. Shakespeare lélektanához képest az eddi-giek csak nyers vázlatok és durva absztrakciók.Nem kell mondanom, hogy ez a lélektan merő in-tuíció, élet, valóság, nem boncoló tudomány. Nincsmeghatóbb a belső föltárásának e művében, mintmidőn Hamlet a színészek távozása után fölkiált:mi vagyok ént Nem érti maga-magát, de a költőtudja és mi is tudjuk. Ki mert ilyen mélyre szállni alélek rajzában? Az alak a költő lelkében él és seholmásutt, ez természetes; de a költő lelkében szinteönállóan, a maga törvényeit követve él, mgga aköltő sem igen változtathat rajta, csak mind job-ban megláthatja, ez Shakespeare rendkívüli művé-szete. Az is nevezetes és igazi shakespearei vonás:mindegyik egyéniség fejlődik előttünk. Othello ele-jétől végig, boldog biztosságából a szenvedély vi-harán keresztül a sápadt halálcsillag feltűnéséig.Lear is, mint Odysseus, bejárja a kiábrándulás ésszenvedés nagy világát, míg végre révbe, a halálcsendes partjához ér. Macbeth is a pokol kapujá-ból, mely megnyílik előtte, minden poklokon át akiengesztelő csatatéri halálhoz jut el. Hamlet alegnagyobb utat teszi meg; a legbelsőbb életet éli,a leghomályosabb utakon jár, a legvégzetesebb mó-don eltéved és a végén mégis diadalmasan rátalálmagára. A görögök inkább a lelki élet sztatikájátadják, Shakespeare a dinamikáját. A dráma ő ál-tala válik lélek-történetivé. S míg a tragédiákbanaz élet mélységeit tárja föl, vígjátékaiban játszikaz eseményekkel, az emberekkel, a világgal és asorssal. De játék közben eltakarja az egyéniség bel-sejében megnyíló szakadékokat, hogy szédülés nél-

40

kül tehessük meg a vidámság isteni kószálását atündériesen szépnek látszó világban.

De talán legragyogóbb vonása művészetének,mikép eszközli a jellemek koordinációját az egyesdrámákban. Mondottam, hogy a meseanyagra nemhelyez nagy súlyt, csak ott komponálja, ahol azegyéniség rajza azt szükségessé teszi. Azonban alegfinomabb érzéssel komponálja a jellemek együt-tesét. Komponálja, de nem tesz erőszakot rajtuk.Azaz, azok a jellemek vannak együtt, és olyanok,melyek, mint ilyenek, a főegyéniség kifejléséhezszükségesek, de mindegyik belsőleg igaz, egyiketsem hamisítja meg, hogy célját elérje. Ez az intu-íció legnagyobb diadala. Együtt és egyszerre látjaaz egészet és olykép alakítja, hogy a belső harmó-nia teljes iegyen. Othello nem kerül bajba, ha nincsott Jagó; de Jagó épp oly igaz, mint Othello. Jagónem ér célt, Othello nem bódul el, ha Desdemonanem oly tiszta, hogy nem is sejtheti, mi történikkörülötte. S valamennyi egyéniség így vág össze,még a háttéri Emilia és Cassio is, meg a többiek.Ellentétek és kiegészítések így oszlanak meg és ve-zetik egymást. Ez nagyobb színharmónia, mint alegnagyobb festőké. Hamletet, csak azért, mertolyan, amilyen, érheti az a sors, mely éri. De perszekell hozzá egy gonosz Claudius és egy frivol,gyönge Gertrud. De Hamlet hajladozó lelke föl-egyenesedik Horatio barátjának férfiasságán, mígLaertesben azt az ellentétet utálja meg, melyrőlszenvedései közepeit néha talán azt hitte, hogy jóvolna, ha ilyen volna. Polonius nélkül ez az udvarnem volna olyan amilyen, de Poloniusszal az udvarképe még nem teljes, kell még hozzá Rosenkrantzés Güldenstern és Osrick; de Fortinbrasnak is vanszerepe, egy kis szögeletkő ő, de a maga egyenessé-gével és példájával hozzájárul az egésznek az ösz-szetartásához. A tragikus hangulat teljessé tételé-hez pedig Ophelia bús csillagzata ontja sápadt, szo-morú fényét. Ilyet nem gondol ki elemző gondolat;

41

ez az, amit a költészet világában legmagasabb rendűszintézisnek kell mondanunk.

De sietek befejezni mondanivalómat, különbentárgyam elragadna és visszaélnék türelmükkel.Még azt se teszem, bár előadásom címe följogosí-tana rá, hogy miután így megmondottam, mily jogcímen jutott Shakespeare a világirodalomba, mostkutatnám, mily hatással volt annak továbbfejlődé-sére. Talán mondhatnék egyet-mást. De a szellemvilágában az igazi hatások nehezen mérhetők.Utánzás, kölcsönvétel, átformálás gyorsan terem,de az utánzások nem az igazi hatások. Van idő, mi-dőn elburjánoznak, azután egyszerre jő a nagy her-vadás. A legtöbbet a németek utánozták Shake-spearet, de kevés áldás volt ezeken az utánzásokon.Ma nem írnak shakespeare-i drámákat és ha írnak,azok szegényes könyvtári életet élnek. Visszahoz-hatjuk-e újra a renaissance-nak azt az ujjongását,mellyel az egyéniség érzését átélte és művészilegalkottat Annak a kornak az örömei és fájdalmainem a mieink. De amit szültek, az ő művészetük:örök érték. Csakhogy nem lehet és nem kell ezt azértéket utánozni, másolni. A művészetben is áll,amit a tudományban magától értetődőnek tekin-tünk: Nem lehet Amerikát kétszer fölfedezni. Amiaz egyéniség érzésében művészi formálást engedettmeg, azt megformálta Shakespeare, úgy látszik min-den időre. Azért nem hatás nélkül való ő az utánakövetkező idők művészi alkotásában sem. A Shake-speare-ek igazi hatása nem az utánzásra csábítás,hanem a művészi erők magára eszméltetése. Akioly nagy szellem hatását képes volt megélni, az in-kább az, ami, mint annak előtte volt. Ez az, amitmagára eszméltetésnek kell nevezni. Faust nemutánzása semmiféle shakespeare-i műnek, Hamlet-nek sem, de az ember szívesen teszi a két nevet egy-más mellé. Hamlet nélkül talán Faust meg semszületik, vagy nem így. A világirodalmi élet igazmivolta az, hogy a régi értékekhez újak kelnek ki

42

a teremtő elmék lelkéből; az újak a régiekhez csat-lakoznak és együtt készítik elő a végtelenben el-érendő célt: az emberi szellem testvériesülését. Eza mi hitünk. E hitvallás oltárán áldozunk maShakespeare emlékének, ki az összes eddig élt köl-tők közt legtöbbet tett, hogy e hitünkben megerő-södjünk és belőle reményt és vigaszt merítsünk.

J E A N J A C Q U E S R O U S S E A USzületésének kétszázadik évfordulóján.

Június 28-án lesz kétszáz éve, hogy Rousseauszületett; itt az alkalom, hogy fölújítsuk emlékeze-tét, mert a jelen mindig hálátlan a múlt iránt; méga legnagyobb emberek emlékével is úgy tesz, minta virággyüjtő, aki a virágot lepréseli, papír közédugja és az élettelent, színevesztettet végül elfe-lejti. Valamivel jobb sorsa van Rousseau-nak, mertegyénisége csak művein át hatott, művei pedigmegmaradtak és még ma is élnek. Nem élnek olyintenzív módon, mint keletkezésük idején, de élnekés könnyűvé teszik egykori és most is tartó hatá-suk magyarázatát. Ez legyen most, ezen a helyen,feladatunk. Nem életét akarjuk elmondani, amelyismeretes, nem műveit elemezni, ami bajosan férneel ebben a keretben. Csak történeti jelentőségétakarjuk fölfüntetni. Föllépésének hatását, annakelőzményeit és következményeit. Mit tett; mibőlszármazott, amit alkotott, és mi származott alko-tásaiból. Hogyan aránylik a maga korához, a múlt-hoz és a jövőhöz. Ne higgyük, hogy ezzel a kegyeletművét végezzük. Ha írókról van szó, ily történetivisszatekintés tulajdonképen a jelenben való el-igazodásunkat segíti elő. Rousseau legfontosabbművei az Új Helóise, az Émile, a Contrat social,majdnem egyszerre jelentek meg, a szerző ötvenéves korában, tehát százötven évvel azelőtt. Száz-ötven év ily művek életében nem számít. Igazi iro-dalmi értékeket az idő tán egyáltalán nem bánthat.Amit az idő eltemet, az igazában sohasem élt.

Rousseau történeti helyzetét az jellemzi, hogyvalószínűleg ő volt a legnagyobb irodalmi hatalom,mely valaha ezen a földön élt. Ezzel nem döntöttükel e művek esztétikai vagy tudományos érté-

44

két, még eredetiségüket sem, csak hatásukat te-kintjük. Színházi kísérletei igen szerények; nagyregénye nem műremek, Émile-je mint rendszerespedagógiai mű meg nem állhat. De ha e míívek ha-tását nézzük, azonnal megértjük, hogy a szokásosművészi, irodalmi, tudományos kritika mily szegé-nyes mesterség, még akkor is, ha a kritikus kris-tálytiszta becsületességű; e nélkül a legaljasabbmesterségek egyikévé válhatik. De mit értünk iro-dalmi művek hatásán? Természetesen nem az ol-vasók vagy az eladott példányok számát. Mert hamég oly kegyes jóindulattal nézzük is az embere-ket, azok száma, akik érték szerint választjákmeg olvasmányaikat, mindig kisebb lesz, mint atöbbieké. De a mű hasznos, szükséges, tanulságosvolta se jő itt tekintetbe. Itt egyes-egyedül az ha-tároz, hogy a mű mily mélységre terjedő változá-sokat tudott előidézni az emberekben, ha nem isaz író saját nemzedékében. E tekintetben pedig seó-, se újkori mű nem vetekedhetik Rousseau fent-említett három művével. Tudom, hogy a bibliátkell első helyre tenni irodalmi hatás szempont-jából is, csakhogy a biblia nem pusztán irodalmieszközökkel hatott, hanem azok segítségével, akikvallási kultusz középpontjába tették; ehhez a ha-táshoz képest irodalmi hatása elenyésző. Shakespe-are is szóba jöhetne, de ő neki a színház sietettsegítségére, hatása mindenesetre állandó, de szinteészrevehetetlen és mint művészi alkotások általá-ban, az övéi is inkább az ízlést módosítják, és csakaz ízlésen át amennyire lehet, az embert. Nagyirodalmi hatások egyáltalán csak a könyvnyomta-tás óta lehetségesek és csak a nemzeti nyelvek iro-dalmi használata óta, de akkor csak a XVI. század-tól fogva kémlelhetjük az időket. Szóba jöhetnemég a XVI. század vallásos irodalma, de mint nemtisztán irodalmi hatás mellőzhető, és a XVII.-benDescartes, ki Rousseau előtt a legnagyobb irodalmierő, noha tisztán tudományos műveket ír és egyes-

45

egyedül az észre iparkodik hatni, ő nagy fölfedezőés egyszersmind nagy átalakító. De Descartes utánmindjárt Rousseau jő és Rousseau után Kant.Mindegyik nagy történeti missziót teljesít és sze-mélyes tulajdonságainál, élete sorsánál fogva cso-dálatosan alkalmas e misszió teljesítésére. Mind-hárman, akik annyira különböznek minden tekin-tetben — Descartes arisztokrata lélek, ki elbújikaz emberek elől, Rousseau a plebejus csavargó, akia sorsnak szinte regényes üldözöttje, Kant a nyu-godt nyárspolgár, aki mint egyetemi tanár a leg-rendesebb életpálya végén hal meg, — mindhármanmegegyeznek abban, hogy forradalmi lélekkel szü-lettek, tudva vagy nem tudva róla, szembeszállnaka világgal, a küzdelemhez való erőt lelkűk legmé-lyéből merítik és sikert érnek. Ezek nem tudósok,kik könyveket kompilálnak, sőt a tudósok közöt-tük sem nagyon eruditusok, se Kant, se Descartesnem nagyon járatosak a filozófia történetében,amely mint diszciplína az ő idejükben még alig léte-zett; ezek a tudósok, mint mások is, igazságokattalálnak s tévedésekbe bonyolódnak, amint ez nemlehet máskép; és ha művészek, mint Rousseau, ép-penséggel nem mesterei a művészeti formának: deműveik nagy indulatok szüleményei. Lelkűkbentudomány, művészet mint nagy élmény születikmeg. Még a legszelídebb és a legfélénkebb is közöt-tük, Descartes, a legobjektívebb és legnyugodtabbhangon elbeszéli, hogy mikor az iskolából kilépett,azt látta, hogy semmit sem tud, hogy senki sem tudsemmit, hogy tudomány nem létezik. Ezt abban akorban mondta, mikor sok helyütt az egyetemi ta-nárok kinevezésükkor megesküdtek, hogy Aristote-lestől semmiben sem fognak eltérni. Ugyanő mon-dotta, hogy semmit sem fog igaznak elfogadni, amitsaját eszével át nem látott, igaznak föl nem ismert,ezzel hirdetvén a tudomány terén az ész föltétienautonómiáját. Nem ő volt az első, aki hasonlókatmondott, ámbár senki sem mondotta volt ekkora

46

hangsúllyal. Ezek a gondviselésszerű emberek azon-ban akkor mondanak ilyeneket, amikor szükség vanrá, ők a kor lelkét szólaltatják meg. Rousseau, hogyegyelőre csak jelezzem, harcra száll a kor egész kul-túrája, sőt a kultúra ellen általában. Hadba szállaz egész társadalmi, jóformán az egész történetiélet ellen. Üj állami rendet, új nevelést követel. Nemnagy túlzással azt lehet mondani: felfedezi a ter-mészetet, a természet szépségeit, alkot új nyelvetezek kifejezésére, megváltoztatja az európai közön-ség érzésmódját. Hogy mikép olvasták, arra jellemzőanekdota gyanánt mesélik, hogy Kantnak egészéletrendjét megváltoztatja Émile olvasása. Kant-ban, a porosz kisváros nyugalmas polgárábanis megnyilvánul a forradalmi szellem. Nem csakhadat izén az egész eddigi filozófiának, ő, Königs-berg városának legszerényebb lakója, hanem a magafilozófiáját egyenesen Kopernikus tettéhez hason-lítja; szinte skolasztikus formákban, igényte-lenül tanítja nagy újításait, de az egész XIX. szá-zadra kiterjed nagy hatása, mely részint tőle köz-vetlenül ered, részint azoktól, akik kifejezetten az őgondolkodásából indulnak. De ezek közt, és bizo-nyára lehet még másokat is említeni, Rousseauhatása, mely közvetlenül tőle ered, a legnagyobb.A francia forradalom tényezői közt ő egyike a leg-erősebbeknek. Az ő szavától lázban égett nemcsakFranciaország, hanem egész Európa. Voltaire sok-kal kedvesebb, finomabb, művészibb, szellemesebbíró, az ő hatása sem csekély, de ez a hatás mégisinkább irodalmi. Kant és Descartes a gondolkodá-son keresztül hatnak az elmékre és elsősorban tu-dományreformátorok. Rousseau a lelkeket, az em-bereket hódítja meg, mindenütt megjelenik, a pa-lotákban és kunyhókban, a tudományos akadémiák-ban és műhelyekben, küzdve és sokszor, sokbangyőzve. Ez a nehézkes, félszeg, majdnem idétlenember, kit sokan szántak, még többen kicsúfoltak,aki semmiféle rendes iskolába nem járt, az ország-

47

utakon csavargott, egy ideig lakáj is volt és méghírneve magaslatán is hangjegyek másolásávaltengette életét; aki egy műveletlen nővel élte végigéletét és gyerekeit nyomban születésük után a le-lencházba küldte; ez a hihetetlen ember, ez a testi-leg folyton betegeskedő és szellemileg sem egészenép ember, aki élte végén az üldözési mánia kétség-telen és végzetes tüneteit mutatta, oly hatalomratett szert az irodalom útján, hogy a XIX. századigsenki sem vetekedhetik vele ily tekintetben és azótase tudnánk senkit melléje állítani. Tüneményesalak, tüneményes élet, tüneményes hatás. Az ő mű-ködése a XVIII. század legnagyobb történeti ese-ménye.

Rousseau nevének említésekor tán mindenek-előtt az a paradox gondolata jut eszünkbe, mellyelaz emberiség kultúrái fejlődése ellen fordul. Ezt agondolatot először abban az értekezésben fejtette ki,mellyel a dijoni akadémia azon pályakérdésére fe-lelt, hogy a tudományok és a művészetek helyre-állítása az erkölcsök rontásához vagy javításáhozjárult-e hozzá. Rousseau azt feleli, hogy a rontásá-hoz és megnyeri a pályadíjat 1750-ben. Kifejti,hogy mennél inkább tökéletesedtek a művészetek éstudományok annál inkább megromlottak a lelkek;hogy az a kevés nép, melyet a tudományok mérgemeg nem fertőzött, erényes maradt, boldogságotélvezett és mintául szolgált más nemzeteknek, mintpl. a régi rómaiak; hogy a tudományok és művé-szetek bűneinkből keltek életre; ezek szülték a fény-űzést, mely a népek erejét sorvasztja, ezek rontottákmeg az ízlést és így tovább. Ez volt későbbi társa-dalmi filozófiájának, világfelfogásának első csirájaés ha e munkája után Rousseau meghalt volna, senkisem sejthette volna, mi lesz később ebből a csirából.A munka nagy feltűnést keltett ugyan és egy csapás-

48

sal híres emberré avatta szerzőjét, kinek sok híresemberrel, professzorokkal, akadémikusokkal, Vol-taire-rel, Nagy Frigyessel, d’Alembert-rel vitába kel-lett bocsátkoznia, de ezek a kis hullámok hamarelcsöndesedtek volna. Csak tartalmát tekintve, eztaz eleő értekezést ma igen jaientéivfelennek keik neítélnünk. De a dijoni akadémia mintegy továbbkergette a megkezdett úton. Üj pályakérdést tűzöttki, hogy mi az emberek közt fennálló egyenlőtlen-ségnek az eredete és vájjon a természet törvényeigazolja-e ezt az egyenlőtlenséget. Rousseau aztfogja felelni, hogy a tulajdon, mely a társas élet-ből következik, oka az egyenlőtlenségnek és a ter-mészet törvénye nem igazolja, mert természettőlfogva az emberek egyenlők és jók; a társadalomrontotta meg őket. Ebben a műben fordul elő az atétel, hogy a gondolkodó ember megromlott állat.Ebben a műben rajzolja a primitív emberiségnekazt az idillikus boldogságát, mely sehol másutt,mint az ő lelkében, nem létezett. Ezentúl ezt a gon-dolatot fogja variálni, kifejleszteni és nagy íróiűvészettel hirdetni. A három nagy mű ebből a gon-dolatból fog kifejleni. Az Új Héloise dicsőítenifogja azt az erényt és boldogságot, azokat az érzel-meket, melyek a természetes állapotból fakadnak.Az Émile annak a nevelésnek az eszményét fogjamegrajzolni, mely a társadalomnak az egyén fejlő-désére való hatását ki akarja rekeszteni és Émiletmajdnem egészen a természetre bízza, hogy az ok-tassa és formálja. A Contrat social pedig azt azideális államot szerkeszti meg, melyben az egyen-lőtlenségnek a társadalmi életben való megszün-tetése vagy csökkenése egyedül lehetséges. Az egészépületet betetőzi a savoyai vikár hitvallása, a jóistenségben való hit, aki nem alkothatta másképaz embert, mint eredetileg jónak. Ezzel a kör visz-szatért kiindulásának pontjához. Az ember erede-tileg jó. A történeti élet megrontotta. De nem leheta történeti életet, hogy úgy mondjuk, visszacsi-

49

nálni; nem lehet meg nem történtté tenni, nem le-het a történeti élet tényezőit kiküszöbölni, nem leheta tudományokat és művészeteket megsemmisíteni,nem lehet visszatérni a természeti állapotba. Delehet a bajokat csökkenteni. Lehet az észt, a gon-dolatot arra használni, hogy a társadalmi és államiéletet reformáljuk. Julie és Saint Preux az ÚjHéloiseben új erkölcsi életnek hirdetői és példányai.Emile egy megjavult emberiség nemes képviselője.A jövendő államban meg kell szüntetni az egyen-lőtlenséget a közakarat hatalmával. Az aranykorgondolata bontakozik ki előttünk. Egy új ideáljavan az emberiségnek, a természetnek engedelmes-kedő ember, aki jó, gyengéd, nemes és erkölcsös.Erkölcs és természet az új ideál fővonásai. Mindezpedig abból a vázlatból fejlődik, mely az első ér-tekezésben a paradox gondolat vakmerőségével ésaz első kísérlet tökéletlenségével, esetlenségével ésfélénkségével jelenik meg előttünk.

Nem juthat eszünkbe, hogy az előadott néze-teket itt megbíráljak és másokat, eltérőket, ellen-téteseket szembeállítsunk velük. Könnyen mond-hatnók, hogy a társadalom keletkezése épp oly ter-mészetes folyamat, mint akár az evés, ivás, mertha nem volna természetes, nem keletkezett volna.Számon kérhetnék Rousseautól, hogy mit ért tulaj-donképpen ezen a természeten, melyet annyira ma-gasztal és melyet boldogságunk forrásává akar ten-ni és hogy mit csináljunk azzal a boldogsággal,mely tulajdonképen a legprimitívebb lelkiállapotboldogsága. Mert nem a gondolatok helyességérőlvan szó, hanem világtörténeti jelentőségükről ésennek magyarázatáról. Hogyan keletkeztek ezek azeszmék Rousseauban és hogyan terjedhettek elszerte a világban, lelkesedést és rajongást keltve?Történeti hatásukkal ezek a gondolatok túlmenteka puszta elméletek, stílusgyakorlatok vagy művé-szi alkotások körén. Saját erejüknél fogva szuve-rén módon világhódító és átalakító hatalommá kon-

50

stituálták magukat. Ez sem a véletlen műve nemlehetett, sem a logikától nem függött, amint álta-lában a véletlennek sokkal kisebb hatalma van adolgok fölött, mint gondolnók, és a mi logikánk nemmindig a dolgok lényegében gyökerező logika.

Mégis sokan mondották, hogy Rousseaut a leg-közönségesebb véletlenek vitték paradoxonok ésszélsőségek azon útjára, melyen járni látjuk. Azelső értekezés keletkezéséről a következő adatainkvannak. Maga Rousseau mondja önéletrajzában,mely egyike a legcsodálatosabb műveinek, hogymidőn egyszer meglátogatta Diderot-t vincennes-ifogságában (1479), útközben olvasta a Mer eure deFrance-ot, melyet magával vitt. Ráakad benne adijoni akadémia említett pályakérdésére. Egy-szerre — úgymond — egy más mindenséget látottmaga előtt, más emberré lett. Vincennesbe érkez-vén, a delíriummal határos izgalom vett rajta erőt.Diderot — írja — észrevette, én megmondtam nekiaz okát és felolvastam neki egy részt, melyet ceru-zával egy tölgyfa árnyékában írtam. Ő buzdítottengem, hogy engedjem gondolataimat szárnyalniés pályázzak a jutalomra. Máskor is erről szól-ván, azt mondta, hogy amit akkor érzett, az valamirögtöni ihlet volt. Leroskadt egy fa alá és ottakkora izgalomban töltött egy félórát, hogy mellé-nye egészen átázott könnyeitől, anélkül, hogy észre-vette volna, hogy sírt. Ellenben Marmontel azt írja,hogy Diderot neki ezt a jelenetet egészen másképmondotta el. Diderot azt kérdezte Rousseautól, akiszólt neki a pályakérdésről és hogy pályázni akar:„Mit fog felelni?“ Rousseau azt mondta: „Hogy aművészetek és tudományok nemesítették az erköl-csöket.“ Erre Diderot: „Minden köznapi ember ígyfog felelni és ezen az úton csak közhelyeket fogtalálni, míg ha tagadólag felel, a filozófiának és

51

ékesszólásnak új, gazdag, termékeny mezőt nyit.Igaza van, mondja Rousseau, miután egy pillanatiggondolkodott, követni fogom tanácsát.“ És e percóta, mondta Marmontel, Rousseau szerepe és álarcameg volt állapítva. Maga Diderot is említi egyikművében, hogy Rousseau tanácsot kért tőle ez ügy-ben és ő azt mondotta neki:„Maga azt a nézetetfogja vallani, melyet senki sem vall.“ „Igaza van,“felelte Rousseau. Lemaítre, aki Rousseaut szinteszemélyes gyűlölettel tárgyalja, szívesen idézi eze-ket az adatokat; elismeri ugyan, hogy Marmontelés Diderot nyilatkozatai megbízhatatlanok, mertMarmontel rosszakarója volt Rousseaunak, Dide-rot pedig ellensége, mégis arrafelé hajlik, hogy vé-letlen vezette Rousseaut a maga veszélyes útjára.A véletlennek bizonyára van szerepe az emberidolgokban, de csak nagy szükségességeknek álta-lunk nem könnyen felismerhető határai közt.

Az a rendkívüli megindultság, melyről Rous-seau a Vallomások-ban említést tesz, nemcsak nemvalószínűtlen, hanem az igazság bélyegét hordjamagán és nagyon érdekes, sőt fontos adat. Semmiok nincsen rá, hogy őt ebben az esetben akár ha-zugsággal, akár kiszínezéssel vádoljuk. Az a Rous-seau, aki életének nagy eltévelyedéseit nyíltan ésbűnbánóan bevallja, aki hihetetlen, szinte példátlanőszinteséggel föltárja legtitkosabb bűneit, miért ta-lálná ki azt az izgatottságot, melyet akkor átélt?Rousseau nem hazudik. Sőt nem találhatja ki azta dolgot, ha legalább valamit belőle át nem élt.Tudjuk, hogy exaltált ember volt és nagyon clhisz-sziik, hogy a pályakérdés felolvasása alkalmávalaz a gondolat, mely akkor milliók lelkében szuny-nyadt, benne hangos életre ébredt, őt magát meg-lepvén és viharos hevességgel megtámadván. Egy-szerre látott. Ily gondolatok nyugodtabb embereklelkében is villámlással és mennydörgéssel jelennekmeg.

Rousseau gondolata éppenséggel nem volt me-

52

rőben új, de nem ott voltak előzményei, ahol Le-maitre keresi őket, Montesquieuben, Marivauxban,Duclosban; azok sokkal messzebbre nyúlnak ésmélyebben rejtőznek. Az egész modern fejlődés for-radalmi szellem« és mint ilyen ellenfele a múltnak,melyet le kell rombolnia, hogy a maga házát fel-építhesse. Mennél erősebb azonban az ellenfél, eb-ben az esetben a középkori állam, egyház, tudo-mány, világfelfogás, mennél nagyobb az anyagihatalma, mennél szélesebb az érdekköre, annál el-keseredettebb, negatívabb lesz a forradalmi szel-lem. A történeti alakulás ellen az ész jogát fogjaszegezni. Hogyan gyűlölik az újkor kezdetén Aris-totelest, kit a konzervatív hatalmak a magukmegtámasztására használnak fel! A primitív Ra-mus is mer a maga retorikájával Aristoteles ellenküzdeni. Descartes végre elvileg kimondja, hogyaz ész autonóm és maga dönt az igazság dolgában.A tekintélyek tekintélyét ő végzi ki ezzel. De ő azelméleti igazságok, a tudomány terén akar ma-radni. Az államot és az egyházat nem akarja bán-tani, mert, úgymond, ezek nagy testek, ha ezeketledöntjük, nehéz őket újra talpra állítani. A törté-netileg keletkezett városok, úgymond egy másikhasonlattal, nem oly kényelmesek és rendesek, minta mérnökök terve szerint készült újak, de azért nemlehet a rendezetlen város házait egyszerre lebon-tani; hol laknának azalatt a lakosok! Descartes-nak könnyű volt, szenvedelmes matematikus és filo-zófus volt, ki egyedüli boldogságát a gondolkodás-ban találta. De azért magára nézve levonta a kon-zekvenciákat, talán inkább, mint Rousseau. Kilé-pett a társadalomból. Otthagyta hazáját, barátait, atársaságot, elbújdosott Németalföldre, még lakhe-lyét sem tudatván barátaival. Kiadója révén érint-kezett a világgal. Életével és szavaival mondotta,hogy nem akar tudni a történeti fejlődésről. Mittermelt ez! Tévedéseket és megfelelő téves cselek-véseket. Az észben kell bíznunk. Hasonló úton járt

53

Spinoza. Sokkal aktívabb a történeti hatalmakkalszemben, mint a Tractatus theologico-politicus bi-zonyítja, de ő is elvonultan él és az élet legfőbbértékét az elméleti gondolatban találja. Egy másikerő ugyanabba az irányba hajtotta őket. Az emberigondolkodás fölszabadítója nem a klasszikái iroda-lom volt, az csak egyengette az utat, egyébként pe-dig már a renaissance is ideális emberi életet látottés konstruált magának az ókorban és ezzel az idea-lizált ókorral, mely bizonyos tekintetben hasonlí-tott Rousseau természetéhez (1. az ő régi római-jait!), vétett ugyan a tudomány ellen, de előrevitte az emberiséget. De az igazi felszabadító az újmatematika és az új matematikai természettudo-mány volt, amely az emberi szellemet újra magabí-zóvá tette, látását a végtelenig tágította, a haladáscsalhatatlan és boldogító tudatát keltette benne,íme itt rejlenek az újkori szellem nagy, új, bélyegzővonásai: szuverénitása az emberi szellemnek, nagyoptimizmus, mintául a matematikai gondolkodásbiztonsága és szükségessége, történetellenes fölfo-gás, individualizmus. A matematikai szellem anti-hisztorizmusát nem kell bizonyítanom. A matema-tikai tételnek nincs története. Vagy tudom, vagynem tudom. Amíg nem tudom, tévedek; amikor tu-dom, nem értem, hogyan tévedhettem. Ami pedigDescartesnak félénk teoreticizmusát illeti, enneknincsen semmi jelentősége. Descartes csak magáranézve mondhatott le eszméinek a gyakorlati életrevaló alkalmazásáról, ő neki nem fájt annyira a vi-lág, ámbár később eléggé szúrta még őt is, ki nemakart semmit sem tőle. De még ő is akarta, hogygondolatai érvényesüljenek és az ő óvatosan megfo-galmazott munkáit is a protestáns ortodoxok Hol-landiában nyilvánosan elégették. Csakhamar jöttegy más nemzedék, mely nem volt türelmes és le-mondó s ez követelte, hogy az új gondolat hódítsameg az életet is. Az új gondolatvilágot nagy rend-szerré szélesítette Newton és a tizennyolcadik szá-

54

zad már tanúja a régi rend ellen minden oldalrólintézett, mind hevesebbekké váló támadásoknak.Mindenki tudta, hogy a múlt: az elferdülés, a jelen:a küzdelem, a jövő: a diadal. Ami történeti, az vol-takén észellenes. Nagyon messze vagyunk-e mégRousseautól!

De még valami van. A matematikától is azt le-het mondani, amit a szuronyokról mondottak: ha-dakozni lehet velük, de pihenni rajtuk nem. A ma-tematika itt kitűnő szolgálatot tesz mint faltörőkos, de életet rája alapítani nem lehet. A matema-ticizmus uralkodása alatt az eleven, bővérű életforrásai elszikkadnak. Már a prédikátorok is a szó-széken matematikai formákban prédikálnak, defi-niálnak, bizonyítanak, következtetnek. Spinoza amaga misztikus istenlátását a matematika páncél-jába szorítja és fölismerhetetlenné teszi. A közép-kori élet melege, meghittsége, jámbor istenhite régelveszett. A művészet a gazdagok gőgjét, elfínomo-dott érzését és érzékiségét szolgálja. A régi erköl-csöt nem pótolja más, mint az egyén harci kedveés szuverén magaérzése. Amíg a harc hevesen fo-lyik, a küzdők nem érzik, hogy lelkük tulajdonképpkiürült és majd ha győznek, nem lesz, miért küz-döttek és győztek. Az európai emberiség lelkéneklegmélyén nagy, új életvágyak ébredeznek. Nemtudják, hol nyílnak az új élet forrásai, de ösztön-szerűen egy meghatározott irány felé fordulnak. Anagy érzelmesség kora kezdődik. Az lesz az új vi-lág embere, az lesz úr az embereken, aki a szívekheztud szólni, tehát se Voltaire, se Montesquieu, mégDiderot sem. Az emberek szíve Rousseau felé repül.Ő fogja kiegészíteni Descartes művét. Ő az emberiboldogság szempontjából fogja fölvetni a történetkérdését. Boldogabbak lettünk-e a történet folya-mán! A kérdést előbb-utóbb föl kellett vetni; mi-helyt a szív megszólalt, a kérdés felhangzott. Amúlt az ész szempontjából esztelen, a boldogságszempontjából boldogtalanná tett bennünket. Nem

55

a tekintélyeket kell meghallgatni, ha az igazságotkeressük; és nem a társadalmi mesterséges rendbiztosítja boldogságunkat. Ez véletlen ötlet lettvolna? Hiszen az egész renaissance sóvárogvanyújtja ki karját az ideál felé! Bacon mondja, min-denekelőtt az előítéletektől kell megtisztítani az el-mét, melyekkel a múlt tele tömte. Descartesmondja: az elfogulatlan ész megtalálja és átlátjaaz igazságot. Csak egy lépés van még hátra, eztmegteszi Rousseau. Ő fogja kimondani: Az elfogu-latlan, a természetes szív pedig jó és megtalálja aboldogságot. Mihelyt egy nagy emberi szív éreznifogja az idők jajját, a társadalmi rend félszegsé-geit, a kor csapásait, melyekről Hamlet szól, akkora menekülés legyőzhetetlen heve fogja kergetni.Rousseau mindig idegen maradt főrangú barátainakkörében és boldognak csak a magányban, a termé-szet ölén érezte magát, melyet annyiszor fölkere-sett. De hová fusson? A tiszta szív országába, amelycsak a társadalmi rend keletkezése előtt állottfenn? Ez Rousseau „természete“. Az ideál. Oda kellbennünket vezetnie az új nevelésnek. Ott természe-tes lesz a szerelem. Ott megfürdünk majd a fele-dés Léthéjében és megtisztulunk bűneinktől. Ottemberek leszünk. Csak egy mélységesen szerencsét-len, érzékeny ember mondhatta ezeket. Aki kez-dettől fogva a társadalmon kívül élt, szegényen,szenvedőén; aki sóvár szemmel nézte ennek sür-gését, forgását, míg végre beléje jutott. De sohaotthonosnak nem érezte magát benne. Esetlen, idét-len volt és sokat szenvedett. Nevettek rajta, bámul-ták, mint valami exotikus állatot, ő meg büszkevolt és szökött az emberek elől. És ekkor felfedeztea természetet és boldognak érezte magát. És hir-dette a szenvedőknek az új evangéliumot, a termé-szet szépségeit, a szív érzéseit, a kultúrái élet mes-terkedéseinek utálatát. Megtörtént pedig, hogy Jé-zus óta senkit sem hallgattak szívesebben és na-gyobb áhítattal, mint Rousseaut.

56

Meg kellett hallgatniok. Az egész modem életrettenetes elfajulásait csak ő látta egész rútságuk-ban, aki mint idegen, mint vendég került bele ebbeaz életbe. Csak ő látta, de mindenki érezte. A törté-netírók egy része még mindig Rousseaut vádolja,hogy az ö eszméi keltették életre a terrort, holott azállapotok tűrhetetlenekké váltak. E nélkül Rousseauművei csak olvasmányok maradtak volna. De men-nél hatalmasabban fejlődött a modem gondolat, azúj tudomány, annál tragikomikusabb volt az ellen-tét az új ideális és a régi reális világ között. Ezérthallgatták mint új evangéliumot, amit Rousseauhirdetett. És ez több mint külső analógia Rousseaués Jézus kora között. Rousseau korában az írástu-dók és farizeusok ott voltak ugyan az olvasói kö-zött, de gúnyosan mosolyogtak, vagy bambán bá-multak. A nagy sokaság azonban nagy gyönyörű-séget és példátlan izgalmat érzett.

Még ma is megrezegteti szívünket. Mert a sza-vaknak dupla jelentésük van, az egyik a sajátla-gos, a másik a szimbolikus. A tudat fölszínén csaka sajátlagos van és a fölszínesek, a lélekben szegé-nyek, az üresek csak ezt az értelmet tudják. Ezekmondották, hogy Rousseau orángutángokká akarbennünket visszavarázsolni, vagy négylábú, legelőállattá. Mintha bizony némely emberre vonatkozó-lag ehhez nagy varázslat kellene. A mélyebb érzé-sűek, majdnem azt mondanám, Rousseau szavaival,a természetes emberek a szimbolikus értelmet is leg-alább homályosan érzik. Mindenki, aki az állami éstársadalmi rend (ha ugyan rendnek lehet az ilyes-mit nevezni) rettenetes visszaéléseit, üldözéseitérezte — és ki nem érezte szerte a világban — Rous-seauhoz csatlakozott. Minden visszaélést a törté-net igazolt, minden harag a történet ellen fordult.A tiszta ész, a természetes szív — ezektől a jelsza-vaktól visszhangzott egész Európa. A történeti ha-talmak garázdálkodása készítette elő Rousseau ha-tásának talaját. Voltaire utálta Rousseaut, de ő is

57

hirdette a keresztes háborút az „infame“ ellen. Debenne sokkal erősebb volt a negatív kritika, minta pozitív lelkesedés és a jövőben való hit, melyRousseaut lelkesítette. Rousseau volt a kor embere,ezért hatott a korra.

De Rousseau gondolataiban nemcsak a sajátkorának jajja és sóvárgása szólalt meg, az embe-riség legmélyebb, legszívszorongatóbb problémájais rejlik bennük, melyet a büszke huszadik századsem oldott meg. Ez a probléma a múlt és a jelen,az individualizmus és univerzalizmus viszonyánakégető kérdése. Föl lehet-e a jelent a múltnak ál-dozni, a kegyeletet az életnek? A múlton állunk, dea jövő felé kell néznünk. Tűrhetjük-e, hogy a múltbéklyóba verjen bennünket? Azzal a múlton fölne-velkedett lelkűnkkel fordulunk sokszor, szükségeshálátlansággal, a múlt ellen s szükségleteink, vá-gyaink, belátásunk szerint akarjuk berendezni éle-tünket. Hányszor nem törünk ádáz dühhel amamúlt ellen, mely minden lépésünket megnehezíti!Hiszen a XIX. században nagy próbát tettünk. Na-gyon is hátratekintettünk. Minden lépésnél kérdez-tük: szabad-e előre mennünk? Egészen a liisztoriz-musnak engedtük át, dobtuk oda magunkat. És na-gyon mcgállottunk. Félénkségünket pedig nagyonis kihasználták ellenünk. Bizony vissza akartakbennünket cipelni a múltba, és nem tudom, nemcipelnek-e, mert ezt csak akkor érezzük majd, hamár késő lesz, ha megérkeztünk.

Nem tudom, hogy a hisztorizmus szülte-e a re-akciót, vagy a reakció a hisztorizmust, de bizonyos,hogy tőszomszédok és testi-lelki jó barátok, kikegymást hűségesen segítik. Mert Rousseau eszméiszószerinti alkalmazásukban kudarcot vallottak, az-után nagyon is hátráltunk és kész volt a szentszö-vetség, mely sokkal tovább tartott, mint a politikaitörténet tartja.

Innét van, hogy a XVIII. század hangjai újrafölhangzanak, az utópiák szirénahangjai, a múlt

58

becsmérlései, a rombolás ádáz dühe. És az univer-zalizmus ellen felszólal az anarchikus individualiz-mus. Kilépni a társadalomból, maga-magába vo-nulni vissza, megtagadni a nagy közösségeket, me-lyek idáig neveltek bennünket, veszedelmes jelei azúj időnek. De nagy különbségeket látunk. Rousseauhite, szeretete, bizalma hiányzik. Rousseau az egészemberiséget akarta boldogítani, de a mai idők in-kább a terror korszakához hasonlítanak. Hát iga-zán nem lehet semmit a múltból tanulni? Nem tá-mad-e föl új próféta, aki a történeti fejlődés gon-dolatát kibékíti a haladáséval, az egyén szuverénsé-gét a szolidaritás gyémántkapcsolatával? Hogy’várjuk ezt a megtisztult, megbékült Rousseaut, kia lelkekhez tud szólni! Mert mégis a szóé a hata-lom, a szerető gondolat keltette szóé, melynek ővolt a világon egyik legnagyobb mestere.

T A I N E H I P P O L Y T E E M L É K E Z E T E

Néhány nap múlva lesz tíz éve, hogy Tainemeghalt, midőn írói pályájának épen negyvenedikévfordulójához ért és a negyven év alatt bámu-latos munkaerővel, kitartással és folyton fokozódóés tisztuló tehetséggel a XIX. századnak egyik leg-érdekesebb irodalmi épületét emelte. Az épületetmost áttekinthetjük egész kiterjedésében, megvizs-gálhatjuk alaprajzát, bejárhatjuk minden részét.Az első pillantásra arányainak hatalmassága tű-nik szemünkbe. Taine óriási munkákat írt, az an-gol irodalom történetét öt kötetben, a jelenkori Fran-ciaország történetét tizenegy kötetben, az értelemlélektanát két kötetben, képzőművészeti tanulmányo-kat, úti képeket, összesen közel negyven kötetet,de ez csak a felső építmény, mely még sokkal ha-talmasabb földalatti alapokon nyugszik. Mindezek-hez a munkákhoz nagy előtanulmányok kellettek,népek egész irodalmának elolvasása, ezernyi ezeradat, megfigyelés, tény gyűjtése olvasás és utazásközben, laboratóriumban és kórházban, a természetölén és a nagyvilágban. De ez épületnek részeibenvaló változatossága is nevezetes. A szigorú, elvontfilozófiának megvan a maga szárnya, még na-gyobb az irodalmi kritikáé, nem kisebb az iroda-lomtörténeté és az esztétikáé, és legnagyobbnaklátszik a történeté. Szinte megzavarodunk: Vájjonegy ember építette és vájjon egy épület-e, vagy csaképületek halmaza? De ha eligazodunk benne, zava-runk megszűnik. Mert ámbár ember műve sohasemlehet teljes és befejezett és nem előre megállapítottterv szerint készül — a körülményeknek nagy ré-szök van dolgaink intézésében — Taine műve mégisegységes, egy gondolat kifejezése, egy ember meg-

60

nyilatkozása. Ez az épület nem sablonok szerintkészült. Erős egyéniség műve ez, mely minden ré-szére rányomta annak a főgondolatnak a bélye-gét, mely az ő sajátja volt és egész belső életét ma-gába foglalta. És mennél tovább időzünk ebben azépületben, annál inkább megszeretjük. Mint temp-lomban, úgy érezzük magunkat benne. A világ för-telmes harcainak zaja nem hatol el ide; komoly,áhítatos csönd áhítatot kelt lelkűnkben, itt is is-tenség lakozik, az igazság istensége, melynek tisz-teletére a nagy mester ezt az épületet rakta. Hiú-ság, érdek, képmutatás, hazugság egyetlen követsem hordott ide. De ha komoly is az épület, mégsemkomor. Az épületnek van dísze és mindenekfölöttjólesően világos. Ablakain át megpillantjuk a ter-mészet szépségét, az egyetlen vigasztalást, mely-lyel az építőmester emberi szenvedéseit enyhítette.És nyomban eligazodunk mindenütt. Művész em-ber építette, ki szereti a rendet, szereti a formaszépségét, szereti a fényes világosságot. Nem azégbetörő nagy középkori dómok jutnak eszünkbe,képzeletes külső díszekkel, inkább a görög oszlop-csarnokos templomok, melyek magaslaton, de nemmagasan emelkednek s nyugalmas, világos rend-jükkel oly jólesőn nyugtatják meg lelkünket.

Ha pedig azt kérdezzük, hogy gyorsan rom-boló korunkban mi maradt meg épen abból az épü-letből, melynek alapköveit a mester ötven év előttkezdte rakosgatni, az ő és műve dicsőségére aztfelelhetjük: minden ép állapotban van és ma sempuszta történeti emlék, mely mellett hűvös tiszte-lettel elhaladunk. Az utolsó tíz évben talán nemoly tömegesen keresik föl mint azelőtt, mikorTaine szinte korlátlanul uralkodott a szellemekenFranciaországban, de mostani közönsége, miutána divat áramlatát követő tömeg el-elmaradoz, a ja-vából való. A csodálok tábora, valamint az ócsár-lóké is lassan-lassan a tanulók seregévé olvadegybe. A külső jelek is hatásának elevensége mel-

61

lett szólnak. Munkái temérdek kiadásban forognaka közönség kezén. Egyesek, mint az Origines kö-tetei, melyek politikai vonatkozásaik miatt a szen-vedélyeket is izgatták, huszonhárom kiadást értek,de az angol irodalom történetét is, mely tárgyánálfogva csak közepesen érdekli a franciákat, mártizedik kiadásban olvassák, a szigorúan tudomá-nyos lélektani művet is most kilencedszer adtákki. A kiadónak az egyes kötetek címlapjára kitettszámai után indulva, a kötetek összevéve közel öt-száz kiadásban, tehát valószínűleg több mint fél-millió példányban terjedtek el, nem számítva anémet, angol, olasz stb. fordításokat, melyekhez aPhilosophes classiques, a művészetelmélet, az Ori-gines és az Angol irodalomtörténet magyar fordí-tásai is járulnak. E művek pedig nem szépirodal-miak, engedményeket sem tesznek a nagyközön-ségnek, és habár jól járható lejtős úton, de mégisaz elvonás igen magas fokára emelkednek, tehátfőkép tartalmuk eredetiségével, erejével és újsá-gával, valamint formájuk szépségével hatnak.Belső hatásuk jellemzésére is érdekes adatokkalrendelkezünk. Taine eszméi körül, még élete folya-mán, nagy irodalmi mozgalom keletkezett; a szak-emberek, saját elméleteik világába zárva, nehezeb-ben indultak meg, annál nagyobb forrongást kel-tett az irodalomban, melyet az irodalmi kritikamegújiításával fenekestül fölkavart; az egész rea-lisztikus regényirodalom, Zolával az élen, őt val-lotta mesterének, habár Taine épenséggel nemviszonozta ragaszkodásukat. Az újabb nemzedékreazután nagyobb hatása volt, mint bármely kor-társának, Renant sem véve ki. Franciaország leg-jobb írói, kritikusai, történet- és irodalomtörténet-írói őt vallják mesteröknek. Brunetiére, Faguet,Soréi, Lavisse, Bourget, Anatole France, Lemaitre,Vogüe, hogy csak a most már öregebbeket nevez-zem, tőle tanultak, részben nyomába léptek, demindenesetre, mielőtt saját út jókra tértek, ő vele

62

állottak szóba és intézték el dolgukat. A XIX. szá-zad második felének nem volt írója egész Euró-pában, kinek oly fényes udvara volt, mint neki, ésez az üdvartartá9 a legnemesebb volt: önálló em-berek, kik megőrizték függetlenségüket, sereglettekkörülötte. Ez a férfiú nyilván szellemek nagy éb-resztője is volt. Az európai szellemi élet nagy té-nyezője gyanánt áll előttünk. Külföldi hatása isjelentékeny, ámbár az ő esetében is tapasztaljuk,hogy a művészet van legkevésbbé nemzeti határokközé zárva; mihelyt elvont nyelven kezdünk be-szélni, a nyelvhatár hegységgé magaslik, melyen átcsak szűk és meredek hágók vezetnek. Mégis neve-zetes, hogy az első, ki igen terjedelmes mono-gráfiát írt Taineről, az olasz Barzelotti volt, amásodik a svájci Giraud; az angolok három ízbenis lefordították az angol irodalomtörténetet, a né-metek közül Zeitler és Wetz foglalkoznak behatób-ban vele. A mi irodalmunk is sokat köszön neki,egyebek közt, hogy Péterfyre és Riedl Frigyesrenagy ébresztő hatással volt. De mihelyt valakiakkora magaslatra emelkedett, ki bír láthatatlanhatásainak, melyek sokszor a legbecsesebbek, pon-tosan utána járni?

Érzem, mily súlyos feladat háramlik reám,midőn ezen a helyen kell szólanom róla és elevemagam szorítom szűkre elmélkedéseim határait azóriási Taine-területen. Bennünket ezen a helyenmégis csak nagy munkásságának vezérlő szem-pontjai, főbb eredményei érdekelhetnek és mint-hogy róla mint történetíróról már illetékes férfiúemlékezett meg az Akadémiában, inkább a filo-zófust, az esztétikust, az irodalomtörténetírótfogom vizsgálni. De azt tőle tanultuk mindnyájan,hogy irodalmi művek méltatása, megértése elsősorban lélektani föladat; az eszméket bele kell he-lyezni annak az embernek a lelkébe, melyből fa-kadtak, hogy belőle megérthessük. De magát azembert is bele kell helyezni abba a talajba, mely-

63

ből kinőtt, környezetébe, nemzetébe, korába, mertezek formálták. Semmi sem él és létezik elszige-telve ezen a világon és semmit nem érthetünk megigazán, ha csak elvontan, természetes kapcsolatai-tól elkülönítve tárgyaljuk. Ez volt Taine egyiktanítása, melyet híven alkalmazott és melyet illikreá is alkalmaznunk. Ezért rövid pillantást aka-runk vetni életére, elméje fejlődésére, hogy elméjealkatát megismerhessük. Szelleme mivoltából szár-maztathatjuk aztán le élete alkotásait, műveinekvezérgondolatait. Én is tanítványának, sőt szemé-lyes tanítványának vallhatom magamat. Most vanhuszonkilenc éve, hogy mint lelkes hallgatójaelőtte ültem az École des beaux arts híres hemicik-likus termében és egy télen át teljes sorozatát hall-gathattam művészettörténeti előadásainak. Hálávalemlékszem egyszerű, tartalmas, eleven, de mindenretorikai díszt megvető szavára. Mind lelkesedtünkérte, ámbár csak most tudom, hogy ifjú korunkbanmily keveset értünk meg a nagy mesterek gondo-latainak velejéből. A mesterek hatnak reánk, de ahatás mivoltára csak sokkal később eszmélünk ésa mester nagyságát is csak később tudjuk meg-becsülni. Iparkodom majd, erőmhöz képest, leg-alább némileg megfelelően megrajzolni ezt a nagy-szabású alakot, hogy így is megháláljam, amit tőlekaptam.

I.Taine külső életének folyása egyszerű, egye-

nes, meglepő kanyarulatok és esések nélkül való.1828 április 21-én született Youziersben, régi, azArdennesekben gyökeredző, lassan-lassan társadal-milag magasabbra emelkedő polgári családból.Egyik igen eszes ősét, Pétert, a városkában, mely-ben lakott, a filozófusnak nevezték; anyai nagy-atyja is tudományos hajlamú ember volt, kinek fi-

64

lozófiai és matematikai értekezéseit unokája ke-gyeletesen őrizte; atyja ügyvéd volt, művelt, jó-kedvű, szép tehetségű ember, kinek verseit és da-lait még ötven évvel halála után is emlegették éstudták. Maga tanította fiát a latin nyelv elemeire,de korán halt meg, midőn fia tizenharmadik évébelépett. Anyjáról Taine mindig megindító gyöngéd-séggel emlékezett meg; negyven éven át, mondjaegyik végrendeletében, ő volt egyetlen barátnőm;szíve csupa gyöngédség és odaadás volt; soha nőnem volt mélységesebben és igazabban anya, mintő. Apja betegsége alatt, majd halála után anyjaés annak két bátyja gondoskodtak a fiatal Taineneveléséről. E nevelés útja is nyílegyenes volt.Másfél évig Rethelben volt egy penzionátusban, deszabad idejét két hajadon nagynénjénél tölthette,kiknek könyvtára gazdag táplálékkal kínálta nagyolvasókedvét. Onnét Párisba küldték egy interná-tusba, de midőn a fiú gyöngélkedni kezdett, édes-anyja, hamarosan lebonyolítván ügyeit, Párisbantelepedett le és fiát magához vette. A fiatal Tainerendkívül kitartással és koraérettséggel tanult.Minden tanulásra ösztönözte, a család szűkös álla-pota, saját nagy tudásvágya, a Taine-család vilá-gának komoly légköre. Mindenki körülötte tanult;nagyatyja, két nővére, kik rendkívül sokat olvas-tak, az egyik azonkívül szenvedélyesen szerette azenét, a másik a festőművészetet. A zenét Hippo-lyte is egész életén át szerette és művelte, a festő-művészet iránt is akkor ébredt érzéke. Mindez kü-lönben csak éleszthette, de nem szülte azt a kivéte-les tanulókedvet, hevet, szenvedélyt, mely a fiatalTaineban már ekkor tüneményes módon nyilatko-zott. Ez az ember már gyermekkorában csak atanulásnak élt. Az iskolai tanulmányok idejének éserejének csak egy részét kötötték le, a többit egyébstúdiumokra fordította, még pedig gondosan meg-állapított terv szerint. Jegyzetei és értekezései, me-lyek gimnáziumi éveiből fönmaradtak, bámulatun-

65

kát keltik. Egyébiránt a francia iskolák előtt istisztelettel meg kell hajolnunk. Talán nagyon isformalisztikus nevelést adtak e korban növendé-keiknek, de legalább ezt a föladatot kitűnően vé-gezték és a tanulók megbecsülhetetlen készségetszereztek a módszeres gondolkodásban és a gon-dolatok világos kifejezésében. A fiatal Taine ki-tűnő médium volt e célra és korán hajlik a filozó-fia felé, melynek rendszeressége és elvontsága ki-elégítést ígér legfőbb szellemi szükségleteinek. Már1847-ben, miután a retorikát elvégezte, azt írjaegyik tanárának, hogy a következő, gimnáziumiutolsó évére, melyet filozófiai osztálynak neveztek,szeretetet és talán némi készséget is ígérhet a filo-zófia iránt; „ha nem csalódom, úgy tetszik előt-tem, mindig elég könnyen értettem az elvont dol-gokat és megtaláltam az egyetemes eszméket.“ (Sije ne me trompe, il me semble, que j’ai toujours euassez de facilité a comprendre les choses abstraiteset a trouver les généralités. H. Taine. Sa vie et sacorrespondance. Paris 1902.)

Mennyire beváltotta ígéretét! Kézirataiból ki-tűnik, hogy ez évben tényleg intenzív módon fog-lalkozott filozófiai problémákkal, Jouffroyval, lé-lektani kérdésekkel, a panteizmussal, Spinozával,a széppel, stb. Legnevezetesebb egy nagy érteke-zése az emberi végzetről (De la destinée humaine),melynek bevezetésében a húsz éves ifjú megdöb-bentő komolysággal számol be eddigi lelki fejlődé-séről. Az egész Taine nyilatkozik meg előttünk,szellemi alkatának egész alaprajza, fölismerhetően,tisztán. Még nevezetesebb, hogy ő maga ismerimagát. Valóban e szellemi fejlődés története min-den részletében a jövő nagyság kezese. Mindenmegvan, az eredeti tehetség és hajlam ereje, tisz-tasága és öntudata, mely tudja az útját, biztosanrálép, soha nem habozik, soha el nem hagyja, míga külső körülmények csak segítik munkájában.Azt írja ama bevezetésben, hogy azokhoz az em-

65

berekhez tartozik, kik magukba merülve élnek éskik számára csak egészen belső szenvedélyek, fáj-dalmak, örömök, cselekedetek léteznek. Igaza van,ilyen lesz ő egész életében, tisztán elméleti szel-lem, mely a való életet mindig csak mint tanul-mány tárgyát fogja tekinteni, tehát elvontan, hi-degen, tárgyilagosan, mintha idegen volna e vilá-gon, melyhez voltaképen köze nincsen. Azután el-mondja belső fejlődését. Tizenöt éves koráig nyu-godtan és tudatlanul élt. Ekkor kelt föl benne azész, mint a nap sugara. A kritika szelleme ébredtbenne. Ennek először vallásos hite esett áldozatul.A fájdalom rezgése nélkül beszél a tudásnak efanatikusa hitének rombadőléséről. A következőhárom évben gyönyörűséggel tanult és növelte ér-telmét. Hévvel tanulta a történetet és a régisége-ket, mindig egyetemes igazságokat keresvén,tudni akarván az egészet, hogy mi az ember és atársadalom. Megnyilatkozás gyanánt hatott ráGuizot könyve az európai civilizációról. Kerestea történet egyetemes törvényeit (je me mis a cher-cher les lois générales de l’histoire). De átlátta,hogy előbb ismerni kell magát az embert. így ju-tott a filozófiához. Újra megvizsgálta azt, ami avallásos hitből megmaradt benne, Isten léteiét, alélek halhatatlanságát, a kötelesség törvényét.Nem talált bizonyosságot. Kezdett kételkednimindenben. A kételkedés romboló müve eleintenagy diadalérzettel töltötte el lelkét, majd elszo-morította. A kételkedés légkörében a fiatal, tettrevágyó lélek megfullad. Szenvedélyesen szerette atudományt, a művészetet és főleg a természetet ésnem tudta, mit kezdjen erejével és szeretetével.Ura volt magamagának, testének, lelkének; azoka durva szenvedélyek, melyek az embert megvakít-ják és elhódítják, nem bántották; „egész lelkem,úgymond, a tudás szükséglete felé fordult, és annálinkább emésztődött, mert összes erőit és vágyaitegyetlenegy pont felé irányozta“. Ez az állapot

67

hovatovább tűrhetetlenné vált előtte, míg végre apanteizmus felé fordult. Ez mentette meg. Egy-szerre megvilágosodott előtte a metafizika. Olymagaslatra emelkedett, ahonnét az egész filozófiailáthatárt áttekinthette, a rendszerek ellenkezéseitmegérthette, birtokába jutott a módszernek. Mostűjra hévvel a munkához fogott, a felhők eloszlot-tak, átlátta tévedéseinek forrását, megpillantottaa kapcsolatot és az egészet. De fölteszi magában,hogy folytatni fogja kutatásait, soha nem fog meg-állani, mindig újból meg fogja vizsgálni elveit.

íme, a vallomás, melyet talán érdemes voltismertetni. Csak most került nyilvánosságra, Taineelőbb már idézett életrajzában, melynek első kö-tetét a család néhány hónappal ezelőtt adta ki; eza kötet közli Taine ama leveleit, melyeket 19. évé-től 25. évéig, tehát éppen fejlődése korában írt,továbbá számos más becses eredeti adatot. Csakmost érthetjük meg e rendkívüli szellem rendkívülifejlődését. E fejlődés lényege az, hogy Taine volta-képpen már húsz éves korában készen van. Nemigaz, hogy fájdalmas vallásos vívódásokon mentkeresztül, mint némelyek eddig hitték. Nem igaz,hogy az 1848-iki februári forradalom nagy hatás-sal volt lelkére, ezt a filozófiai vallomást március6-án kezdte írni és a nagy eseménynek nyoma sin-csen benne. Schopenhauer is a szabadságharcágyúdörgése mellett írta az okság tételének négyesgyökeréről szóló értekezését. A filozófiának e fa-natikusai oly világban élnek, hová ágyú dörgésenem hallik. De Taine szellemének irányát is meg-ismerjük. Taine keresi a történet egyetemes tör-vényeit. Ez lesz életének tartalma, ezen a fölada-tán fordul meg minden. Midőn tehát később egé-szen a történetírásra adja magát, nem válik hűt-lenné maga-magához, nem is tér el eredeti irányá-tól, csak ifjúkori programját tetézi be. Addig isminden ezt a célt szolgálja. Ezért tanulja a filozó-fiát, Itt azután átmegy a filozófus tipikus fejlő-

68

désén. A kételkedés gyötri. Gyötri testét, lelkét,boldogtalanná teszi. így gyötrődött Descartes két-száz évvel előbb és kétségbeesésében fogadalmattett, ha Isten megvilágosítja elméjét és kivezetiebből a sötétségből, a lorettói szent szűz oltáráhozfog zarándokolni. A XIX. század filozófusa azon-ban más légkörben nő fel; Descartes óta nem hiábamúlt el két évszázad; Descartes gondolataiból szü-letett meg az a rendszer, mely a fiatal Tainenakmenedéket nyújt; Spinoza panteizmusa. Ez Tainebelső életének legfőbb eseménye. Spinozizmusábólfognak kisarjadzani főbb gondolatai. Spinozisztikuslesz egész gondolatvilágának bélyege. Spinoza leszvezércsillaga életének. Mint Spinoza fogja imádnia természetet, csak nem fogja mondani: Deus sivenatura, el fogja hagyni a deust.

Külső élete eseményei pedig programszerűenbonyolódnak le. Elvégezvén a középiskolát, nagykitüntetéssel teszi le a két baccalaureatusi vizsgá-latot. A versenyvizsgálaton pedig, mellyel az ÉcoleNormáléba való felvételért pályázott, mint első ke-rült ki, noha versenytársai közt később világhírrekerült tehetségek voltak, About és Sarcey. Anagy alkotások a körülmények szerencsés találko-zását is megkövetelik. Ez az óriási munkaerő azÉcole Normáléban oly helyre jut, hol szabadon ésmindenképpen támogatva csak hajlamainak élhet.

II.

1848 vége felé lépett Taine az École Normáléba,és ott tanult három évig. Nem részletezhetem ta-nulmányainak módját és körét, szellemének kiala-kulását — gondolnom kell még elvégzendő felada-tom nagy terjedelmére — de mégsem szakadhatokel azonnal életének ettől a korszakától, melyben lé-nyének érce még puha, de szinte szemünk előtt ke-ményedik és ölti végleges formáját. Taine nagyontartózkodó ember volt, mindent, ami egyéniségét,

69

fejlődését, magánéletét illette, gondosan elrejtettea nyilvánosság előtt; végrendeletében meghagyta,hogy iratai, levelei közül csak a közérdekűeket sza-bad közzétenni; a család tisztelte is akaratát, demégis úgy értelmezte, hogy ami fejlődésére fénytvet, kiadta levelei gyűjteményében. Eddigi élet-írói közül csak Giraud tekinthetett be az írásokba,ő is csak utólagosan, midőn műve első kiadása márkészen volt. Most látjuk, hogy Tainet egészen csakakkor fogjuk ismerni, ha a gyűjtemény másodikés harmadik kötete is előttünk lesz, de filozófiaifejlődését huszonötéves koráig ebből az első kötet-ből értjük meg és csak most érthetjük meg.

Az École Normale a francia iskolák közt egé-szen külön helyet foglal el. Névleg középiskolai ta-nárokat képez, de oly mély és széles alapot vet atanulmányoknak, annyira száműzi az ilyféle isko-lák rémét, az idomítas szellemét, mely különbenannyira átjárja a francia közoktatásügyet, hogyebből az iskolából kerültek ki Franciaország leg-szabadabb szellemei, legkiválóbb tudósai és írói.Akkor pedig virágjában volt, ha nem is abban, amia tudományos nevelést illeti, de a reakció még ránem tette a kezét, az intézet igazgatója, Dubois,és a tanulmányok igazgatója, Vacherot, a kiválófilozófus, oly szabad mozgást engedtek a növendé-keknek, hogy éppen ebben az időben a sok tehetsé-ges, törekvő fiatal elme vitatkozásaiból, érintkezé-séből, egymásra hatásából szellemi elektromosság-gal telített légkör vette körül, izgatta és éltette ezta nemes ifjúságot. Sarcey és About emlékezéseibőltudjuk, hogy Taine itt az elsők közt is csakhamaraz első lett. Sarcey írja: Többet éreztünk iránta,mint barátságot: bámultuk és tiszteltük. Ez a foly-tonos, megfeszített munkásság, mely azonban sem-mivel sem csorbította szellemének nagy szabását,képzeletének elevenségét, jellemének kedvességét,ámulatba ejtett bennünket. Nem volt tanulmány,melybe nem hatolt be végső zugáig; élő szótár volt,

70

melyhez folyton kérdéseinkkel fordultunk és melyhatalmas és barátságos jókedvűséggel hagyott la-pozni magában. Történet, bölcsészet, irodalom,természettudomány, matematika és fizika — min-denben otthonos volt. Nem osztozott a mi ostobaelőítéletünkben bizonyos ismeretek, például az élőnyelvek iránt; és míg mi szellemesnek találtuk ki-csúfolni angol és német tanárainkat, ő megtanultaezt a két nyelvet; már akkor gyűjtött anyagot azangol irodalomtörténet számára, melyet későbbmegírt. Óriási spongyához kell hasonlítanom eztaz elmét, mely minden pórusán át magába szíttá akönyveket, az embereket, a dolgokat; megtelt ve-lük, fölfuvódott és csak meg kellett szorítani, hogyaz ismeretek zuhataga áradjon ki kezünk alatt. Alegnevezetesebb pedig az volt, hogy ez az egész tu-dás rendezve, lajstromozva, címezve élt bámulatosrendben ebben az enciklopédikus főben ... Arrais ráért, hogy művészettel foglalkozzék; szerette aképeket és értett hozzájuk; imádta a zenét és elégjól zongorázott... Nem tudott csevegni, mintAbout; nem szeretett szellemeskedni. De ha egyeszmét kifejtett, ritka szabatossággal, bőséggel, vá-lasztékossággal beszélt. Szelíd hangon beszélt,gesztus nélkül, egyhangúan, semmi szónoki nemvolt benne... Arca és egész személyisége csöndesés a végsőkig szívós jellemerőt árult el. A legerő-sebb és legtürelmesebb akarat lakott benne. (Sou-venirs de jeunesse. III. éd. Paris 1885. A külsődolgoknak e rajza kitűnő, és nagyon megfelel an-nak, amit már tudunk Taineről.

Belsejét főleg Prévost-Paradolhoz írt leveleimutatják, ki egy évvel később lépett az Écoleba.A főhelyeket idéznem kell, különben hihetetlenekvolnának a következtetések. 1849 elején, tehát 21éves korában írja barátjának, hogy új láthatárnyílt meg előtte a tudományban és az életben. Ter-mészete és meggyőződései nem változtak, de fej-lődtek. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a bol-

71

dogság lehetetlen, a nyugalom az ember legfőbbcélja, ehhez pedig megdönthetetlen meggyőződésekkellenek. „Nekem vannak, igen is vannak és nap-ról-napra megerősödnek és szélesbednek; hiszem,hogy az abszolút, láncolatos geometriai tudománylehetséges; dolgozom rajta; már két-három nagylépést tettem benne. Ki mondta neked, kérdi barát-jától, hogy az igazság elérhetetlent Az csak nembizonyíték, mert te nem találtad meg. Neked egyhiányzik, a módszer. Nem arról a közönséges mód-szerről beszélek, mellyel már a filozófiai osztályelső hónapjaiban untatnak bennünket. Van egyfelsőbb, világosabb, biztosabb módszer, a Spi-nozáé. ..“ (i. h. 48. 1.) íme, lényének iránytűje állan-dóan erre a pontra mutat.

Semmit sem akar az élettől, csak nyugalmatés alkalmat a gondolkodásra. Egyelőre bántja,hogy érzi föladata óriási voltát és ereje fogyaté-kosságát. Sok szomorú órája van, világfájdalmasérzése, -mely nála mélyebb forrásból fakad. Kép-zelete a tökéletességet, a föltétlent keresi és nemtud meghitt viszonyba kerülni a fogyatékos való-sággal. Az emberi élet látványa olyképpen hatreá, mint a tenger, mikor vésszel fenyegeti a ha-jót. Az ember sajnálja a hajósokat, de a tenger olynagy, annyi szépség és élet van a hullámok és fel-hők mozgásában, az emberek erőlködésében, vesze-delmükben, hogy az első keserűséget különös örömérzése váltja fel. „Ez az én érzésem. A tökéletes-nek, a dolgok logikai és szükséges kapcsolatánakismerete ismerteti meg velem az ember gyökerestökéletlenségét és boldogtalanságát, mely az ő igazitermészete; de a szükségességnek, a tökéletesnek,ennek a nagy dolognak a látványa édes; az emberigazi életének és igazi természetének látványa meg-vigasztal engem; az igazságnak és a létezőnek alátványa elegendő ahhoz, hogy a lelket megtöltseés a kínokat eloltsa, melyek a boldogtalanság isme-retének nyomában kelnek. Ezért szeretem any-

72

nyira a természet dolgait. Az ég, még ha szomorúés ködös is, leveletlen, kopasz fák, az északi szélegyhangú zúgása, egy kopár síkság képe, néhányszegényes fűszál mozgása, mely a fagyos levegőbenzizeg, mindez szép és elbájol engem és a szabadtermészet talán az egyetlen dolog, mely teljes elé-gedést adott nekem.“ (I. h. 55. 1.) Ez az ember nemcsak olvasta Spinozát, hanem teljesen átéli, meg-újítja lelkében. Hogyan lehetett ekkora hatása afiatal lélekre'? Nem is volt rá akkora hatással, csakmegfelelt neki. Spinoza lett az ifjú Taine filozó-fusa, mert Taine oly nagyon fogékony volt iránta,hasonlított hozzá. Taine fele úton találkozott Spi-nozával. Nem fog mindig az ő útján járni, de eza találkozás mégis döntő esemény Taine életében.Gondolkodásának általános jellemző vonása spino-zisztikus lesz.

És most szellemi alkatáról már teljesebb képetalkothatunk magunknak, összes szellemi tehetsé-gei közt egy fejlődik ki szinte mértéktelenül, azelméleti gondolkodás, a megismerés ereje. A dol-gokat megérteni: neki igazi szenvedélye. Magama-gát és a világot és mindent — nem egyszerűentudni, hanem — átlátni, összefüggésben fölfogni:minden egyebet kiszorít, vagy magába olvaszt lei-kéből. Maga mondja magáról, hogy a művészeteketis csak a gondolat révén, a szépet a filozófia ésaz elemzés útján értette meg (I. h. 79. 1.) Neki jó-formán minden csak tárgy, melyhez csak a meg-ismerés viszonya köti. Fog ő ismeretanyagot, té-nyeket gyűjteni, mint az angolok, de sohasem azangolok módjára; sohasem a tudósoknak azzal amániakális buzgalmával, mely lassan-lassan agyűjtés kedvéért való gyűjtést mindennemű gyűjtőégő szenvedélyévé teszi. Rengeteg tudása csak elő-foka annak, amit fődolognak tekint, a megértésnek.A megértés, ha ily abszolút hatalomra tesz szertegy lélekben, csak a tudás rendszeresítésében találmegnyugvást. A rendszer föltételezi, hogy téte-

73

leink hierarchikus rendbe kerüljenek, a részlegesekegyetemesek, az egyetemesek egyetemesebbek alárendelődjenek. Ezért mondja Taine magáról, hogyszereti az egyetemesítést. Vacberot azt mondjaróla, hogy ő volt a legkiválóbb, a legmunkásabbtanítványa. Bámulatosan sokat tudott. Példátlanhévvel gyűjtötte az ismereteket. Kitűnt fölfogásafinomságával, gyorsaságával és erejével. Csak na-gyon is gyorsan ért meg, fog föl mindent, ítél ésformuláz. Túlságosan szereti a formulákat és de-finíciókat, melyeknek nagyon is sokszor föláldozzaa valóságot, anélkül, hogy sejtené, mert teljesenőszinte. Taine kiváló tanár lesz, de azonfelül ésmindenekelőtt elsőrendű tudós. Szelíd jellemű,szeretetreméltó modorú, de rendíthetetlenül erős lé-lek, elannyira, hogy senkinek gondolkodása rá ha-tással nincsen. Egyébiránt nem ebből a világbólvaló. Spinoza jelszava lesz az övé: él, hogy gondol-kodjék. Ami erkölcsiségét illeti, azt hiszem, ez azelőkelő, kivételes lélek nem ismer más szenvedélyt,mint az igazságot. (I. h. 123. 4. 1.) Soha tanár nemtalálta ki úgy növendéke jellemét. Tegyük hozzá,miért kellett Tainenek Spinozát szeretnie. MertSpinoza metafizikai rendszere leginkább megfelelily elmének. A tételek matematikai szigorúsággalkövetkeznek egymásból. Az egész rendszer egycsúcsban végződik. Az egész világ olyan, hogymegérthető, a szükségesség fonalán következnek ajelenségek, éppen úgy, mint a rendszerben az elmé-leti tételek. A világ jelenségeinek rendszere azonosa gondolatok rendszerével. Ordo et connexio idea-rum idem est ac ordo et connexio rerum. És ezt át-látni a legfőbb, az egyedüli boldogság a földön.Taine lelkének minden zugába bevilágíthatunk.Még szomorúságát is értjük, mert a megértés leg-nagyobb örömei is hűvösek és melankólikusak. Atermészet iránt érzett szeretete is beleillik ebbe alélekbe, mely korán szokott a magányossághoz ésmelyet az élet heve és irracionalizmusa jobban

74

nyugtalanított, mint a néma természet. És hogyígy megértjük a fiatal Tainet, nem a mi érdemünk,egyesegyedül az övé. Az ő leikénél világosabb, át-látszóbb alig létezett. Ő maga olyan, mint egy ma-tematikai demonstráció.

III.De vissza kell térnünk, a keret kedvéért, Taine

életének külső körülményeihez. Mondottuk, hogyélete folyása egyenes volt, de egy pont kivételével,melynél, ha Taine szemével nézzük, erősen meg-tört. Midőn 1851-ben az École legkitűnőbb növen-déke tanári vizsgálatra jelentkezett (agrégation dePhilosophie), a Sorbonne tiszteletreméltó bírái fé-nyesen megbuktatták, alighanem Spinoza miatt,kit a jelölt nagyon is jól ismert. Jellemző, hogy avizsgáló bizottságnak ezt az egy jelentését nemtették közzé, azután egészen elveszett, sőt együttveszett vele Taine egész dossziéja. Sebzett öntu-dattal, de egyébként elég nyugodt lélekkel viselteel kudarcát és újabb kísérletre készült. Közbenelfogadta a helyettes tanárságot a neversi collegefilozófiai osztályában, de rövid tanári pályájaújabb meg újabb kudarcokat tartogatott számára.Tanulmányai persze nem pihennek. Vizsgálatairaelőkészít egy nagy értekezést az érzetekről; Hegeltakarta volna tárgyalni, de Vacherot lebeszélte,mert a Sorbonne gyanús szemmel nézte Hegelt.Behatóan foglalkozik természettudományokkal,anélkül, hogy fantasztikus világfölfogása megren-dülne, csak modernné válik; megtelik a német filo-zófia és Goethe révén vitalisztikus szellemmel; avilág nem puszta matematikai egyenlet, hanem élőorganizmus gyanánt tűnik föl előtte. De a közbe-jött politikai események még ezt a filozófiai ana-chorétát is fölrázzák elmélkedéseiből. A decemberiállamcsíny után a tanári testület föliratot szer-keszt, melyben nemcsak hű odaadását, de háláját

75

is kifejezi az államcsíny szerzőjének. Taine nemírja alá. De miután a plebiscite hét millió szava-zattal szentesítette az államcsínyt, Taine is meg-adta magát és letette a megkívánt hűségesküt. Köz-ben megszüntették a filozófiai agregációt — a filo-zófia úgylátszik nem illett be az új rendszerbe —és Taine kénytelen volt nem pályát, de vizsgá-latéi, váltezta+ni és az irodalmi agTegációra ké-szülni. Közben fölmentik állásától egy kedves in-telem kíséretében, mellyel a közoktatási miniszter,H. Fortoul tudtára adja, hogy a retorikai tanszékhelyettesévé nevezi ki Poitiersben, de ha továbbis veszedelmes elméleteinek híve marad, kénytelenlesz lemondani szolgálatairól. (Je me verrais dansla nécessité de renoncer ä vos services. I. h. 251. 1.)Taine elfoglalja új állását; ragaszkodik a tanár-sághoz, melyben tudományos munkássága kielégítőés egyedüli menedékhelyét látja. Újabb csapás-számba megy, hogy az 1852. évre az irodalmi vizs-gálatokat is fölfüggesztik. Tainenek nem maradegyéb hátra, mint doktorátusra készülni, ami ta-nári előmenetelét biztosítaná. Két dolgozatot ír,egyet francia nyelven az érzetekről, egyet latinula külső észrevevésről. Ezek a kérdések most máréveken át foglalkoztatják, e dolgozataiból sarjad-zik majd ki nagy lélektani munkája. De a Sor-bonne ezúttal is bevehetetlennek bizonyult, visz-szautasítja Taine dolgozatait. Nem felejtette elTaine szóbeli vizsgálatát, melynek szelleme rom-lással fenyegeti az Universitét és a filozófiai ok-tatást; most még nagyobb eretnekségeket találtTaine írásaiban. De bármennyire bánthatta isTaine lelkét ez a második bukás, szándékában megnem ingatja. De minthogy filozófiáról írni és be-szélni ránézve veszedelmesnek bizonyult, most iro-dalmi doktorátusra készül. És hogy újra balsorsne érhesse, most előre bejelenti, hogy Lafontaine-ről szándékozik írni és előre megkérdezi az ille-tőktől, mily eredményekhez jusson, hogy eszméi

76

számára így előre egészségi és lapossági passzusteszközöljön ki. (I. h. 297. 1.) Még ezzel sem értekvéget az ő kis megpróbáltatásai. 1852 végén újállásért kell folyamodnia és ámbár Poitiersbennagyon óvatos volt és nézete szerint nagyon alkal-mazkodott fölebbvalói szelleméhez, mégis kemé-nyen megbüntették és Besangonba helyezték át azelső osztályba! Ez egyértelmű volt a felmentésé-vel. Taine most nem ellenkezett tovább. Párisbament, szabadságot kért, melyet örömmel megadtakneki, és írta értekezéseit. Megírta Lafontainejétfrancia nyelven és a De personis Platonicist lati-nul. Közben leckéket adott, hogy vagyona csekélyjövedelmét annyival megszerezze, amennyi szerényéletmódjához szükséges volt. A többi időt főleg atermészettudományoknak szentelte. 1853-ban má-jus végén végre doktorrá avatják. De minthogy atanárságáról egyelőre le kell mondania, azonnalegy akadémiai pályakérdésen dolgozik, mely TitusLiviusról szól. Némi incidensek után a pályadíjatmegnyeri és ezentúl tíz éven át csak az irodalom-nak él. Küzdelmei és szenvedései mély nyomokathagytak benne. 1854-ben egészen kimerült állapot-ban a pyrenaei fürdőkbe kellett mennie, de ez acsupa ész ember betegségét is értékesítette. Ez út-jából hozza haza egyik legszebb könyvét, a Vo-yage aux Pyrénées, mely 1855-ben jelent meg. ATitus Livius csak ezután, bizonyos korrektúrákután láthatott napvilágot 1856-ban. És mintha avizsgálatok elmúltával és a tanári pályáról valólemondásával nagy gát tűnt volna el, mely tanul-mányai eredményét hatalmasan földuzzasztottalelkében: most csak úgy ontja az irodalmi munká-kat. Monod összeszámította, hogy 1855-ben tizen-hét tanulmányt tett közzé a Revue de l’insructionpublique-ban, 1856-ban húszat. Ugyanekkor kezdipublikációit a Revue des deux mondes-ban és 1856-ban a Journal des Debats-ban. A legkülönbözőbbtárgyakról ír ez a bámulatosan enciklopédikus fő,

77

de nagy munkái is előbb fejezetenként jelennekmeg. így kapjuk a francia filozófia történetét aXIX. században, mely ugyan nem bosszúirat aSorbonne filozófusai ellen, de oszlató kritikájával,játszi hangjával, szellemes formájával mégis úgybat, mintha az volna és Tainet egyszerre az ifjúFranciaország egyik fővezérévé avatja. A könyv1857-ben jelent meg. A szenvedélyes kritikákraTaine egy szóval sem felelt, bölcsen vélekedvén,hogy a polémia a legtöbb esetben igen áldatlan,terméketlen, idővesztegető foglalkozás. 1858-banjelent meg esszéinek első gyűjteménye és 1864 ele-jén az angol irodalomtörténet, melyből számos rész-let előbb az említett folyóiratokban látott napvilá-got. Mily óriási munkásság, mely nemcsak nemlankad, hanem minden új győzelméből újabbakraszerez erőt. Most végre a kormány is elfelejti régiigazságtalanságait, 1863-ban Duruy miniszter ki-nevezi examinatornak a Saint-Cyri fölvételi ver-senyvizsgálatokhoz. És ámbár az Akadémia Angolirodalomtörténetétől megvonja a jutalmat, de amipéldátlan eset volt, azt határozza, hogy másnaksem adja ki és emiatt támadt keserűségeit oly ke-véssé felejti, hogy Tainenek 1878-ig kell várnia,míg tagjává választja. Ugyancsak 1864-ben kine-vezik az École des beaux arts esztétikai tanszé-kére. Ekkor írja meg azt a ragyogó művét, melyVoyages en Italie címe alatt egyike legelterjed-tebb munkáinak és mely először a Revue desdeux mondes-ban, 1866-ban könyvalakban, két kö-tetben jelent meg. Tanszéke is gazdag irodalmigyümölcsöket hoz. A művészet filozófiája címűműve ugyancsak ez években keletkezik és részen-kint jelenik meg 1865—1869-ig; 1865-ben a kisebbvagy különálló dolgozatok hajlékot találnak azEssaik második gyűjteményében. És mintha ki isakarta volna pihentetni elméjét e súlyos munkák-tól, 1863—1865-ben barátja, Marcellin lapjában, aVie parisienne-ben, szellemtől szikrázó tárcákat írt

78

a párisi életről, melyek 1867-ben összegyűjtve je-lentek meg az angol humoristákra emlékeztető cím-mel: Graindorge (Árpaszem) Tamás úr élete ésnézetei. És mig ezek, hogy úgy mondjam, a fölszí-nen történtek, egy további műve hasonlít azokhoza hegyi folyókhoz, melyek hol a fölszínre kerül-nek, hol a föld mélyében folytatják útjokat, mígmindenféle járuléktól megdagadva végleg kitör-nek. Említettük a doktorátusra írt nagy lélektaniértekezését az érzetekről; erről és az értelem el-méletéről sokszor esik szó leveleiben; egész iro-dalmi munkássága különben is lélektani alapokonnyugszik és lélektani kérdések körül forog. S míg1860—1870-ig ennyi könyve jelenik meg, az Angolirodalomtörténet, A művészet filozófiája, Azolasz út, az Essaik, Graindorge, ezt a hihetetlentermékenységet éppen 1870-ben betetőzi az Intelli-gence-ról szóló két kötet, filozófiai világfölfogásá-nak érett, korszakos formulázása. Élete is virág-zásnak indult. 1868-ban, negyven éves korában,nőül vette Denuelle kisasszonyt, egy híres párisiépítész leányát, ki méltó társa lett szellemi és szív-beli életének és a komor filozófus előtt a földi bol-dogságnak eddig előtte elzárt világát is megnyi-totta. Ezentúl külső életét is magához és nagy sze-repéhez méltóvá alakíthatta. Gyönyörű birtokotvett az Annecy tó partján, ahol az év nagy részéttermékeny magányosságban tölthette. Mert ez azelasztikus szellem még távolról sem tekintette föl-adatát befejezettnek. Több ízben fordult meg Ang-liában és ez utazások eredménye egyik legszebbkönyve a Notes sur L‘Angleterre, 1871-ben. De ekkortalán még maga sem sejtette, hogy szellemi te-vékenysége új, nagy feladatot fog maga elé tűzni.A német-francia háború őt is, ki népek életét, lel-két, kifejlését oly éles szemmel nézte, a földig súj-totta. Számot akart magának és a világnak adni,hogyan süllyedhetett Franciaország, ennyire. Ő,ki eddig mégis inkább irodalmi, esztétikai, filo-

79

zófiai, lélektani kérdésekkel foglalkozott, mostFranciaország egész lelkét kezdte vizsgálni, hogyhazája betegségéről és a betegség gyógyszerérőlvéleményt mondhasson. 44 éves korában fölcsapotthistorikusnak. Élénken emlékszem, mily ámulatfogott el bennünket 1874-ben, midőn az École libredes sciences politiques-ban, melynek egyik alapítójavolt, előadást tartott a francia forradalom okairól.De amiben akkor oly meglepő, új fordulatot lát-tunk, azt ma szelleme természetes kifejlésének is-merjük fel. Kezdettől fogva a történeti fejlődéstörvényeinek keresését tűzte ki céljául. Angol iro-dalomtörténete nem is irodalomtörténet, amint szo-kás írni, hanem az irodalmi művek értékesítése afaj, a nép lelkének a megismerésére, ami ő szerintea fődolog a történetben. Hasonló természetűek mű-vészettörténeti művei. Irodalom, művészet, tudo-mány ő előtte dokumentumok, melyek a történetiélet mozgató erőit tárják föl előttünk. Nem termé-szetes-e, hogy most ezt a módszert saját hazája tör-ténetére alkalmazta? Csak ki kellett bővítenie mód-szerét és ennek alkalmazását. Eddig a főcél volt anép, a faj lelkének megismerése; forrásokul szol-gáltak irodalom, tudomány, művészet, állami éstársadalmi élet, de az utóbbi inkább mellékesen.Most ez nyomult előtérbe és a cél is tágabb lett:a nép, a faj fölismert leikéből meg akarja magya-rázni népe történetének viszontagságait. Gyakor-lativá teszi tudományát a szó legfelső és legneme-sebb értelmében. Franciaország betegségének leg-mélyebb okait és a betegség leghatékonyabb orvos-ságát keresi. Ismeri az új feladat óriási nehézsé-geit, mert hiszen új fajta forrásokat kell vizsgál-nia, melyek nem oly kényelmesen hozzáférhetők ésmelyek tárgyalása az értelem új fegyelmezését ismegköveteli. Ifjúkori energiája ébred föl benne.Lemond minden állásáról, abbahagyja a tanítást,gyűjti emberfölöttinek látszó erővel a rettenetesnagy anyagot, melynek földolgozását 1875-ben

80

kezdi közzétenni. Eleinte minden harmadik évbenjelen meg egy-egy kötet, 1878-ban, 1881-ben, 1884-ben: az V. csak 1890-ben láthatott napvilágot, aVI. kevéssel halála után, mely végre pihenést pa-rancsolt e gyönge testben lakó hatalmas léleknek.Meghalt 1893 márc. 5. De azóta sem hallgatott elegészen. 1894-ben egy új kötet Essai-1 gyűjtöttekkisebb dolgozataiból és 2—3 kötetre való anyagmost is van még. 1896-ban kiadhatták francia útijegyzeteit, melyeket napról-napra írt, utazásai köz-ben, de amelyek formáján még se kellett változ-tatni. És most jelennek meg levelei, melyek e rend-kívüli ember egyéniségét is megközelíthetővé te-szik. Száz évben egyszer látunk ilyet, ha egy nagytehetség, egy nagy munkaerő és az igazság kere-sésének ekkora szenvedélye így találkoznak egyemberben.

IV.

Mi ennek a nagy munkásságnak szellemi tar-talma, egységei Mi az, ami benne új és értékes!Mivel növelte Taine szellemi birtokunkat! És hanem szabad is részletekbe bocsátkoznunk és idéze-tek halmazával meg diszkussziókkal fölfogásunkatmegtámasztanunk, a fődolog általános jellemzésé-ről és megítéléséről e helyen sem szabad lemonda-nunk. Éppen Tainetől tanultuk, hogy a legjelentő-sebb emberek és művek velejét mikép kell néhányfőtételbe foglalnunk. Föladatunk egy részét magaTaine teszi könnyűvé. Ez a legöntudatosabb írószámtalan helyen formulázta, szabatosan és szigo-rúan, világfölfogását, módszerét, törekvése cél-pontjait és indítékait. Az angol irodalomtörténetbevezetése egész módszertani értekezés. Az előszóaz Essaik első gyűjteményéhez programját adjakritikáinak. A Philosophes classiques-ban már ko-rán vázolta filozófiája alapgondolatait. Carlyle ésStuart Mill elemzésében, főleg az utóbbiéban ki-

81

fejti, miben egyezik velük, miben tér el tőlük. AzIntelligencc-ban nemcsak lélektant, de filozófiátis ad. Egyénisége is, bár sehol sem tolja előtérbe,mégis akaratlanul elárulja magát számos, őt közel-ről érintő esszében, pl. abban, melyet személyes ba-rátjairól, Woepkéről, Marcellinről írt, vagy mely-ben azokat az írókat tárgyalja, kikkel együtt érez,például Balzac-ot, Stendhal rajzában. Graindorge-ban is, bár egy amerikai disznókereskedő álarcamögé bújik, ez átlátszó álarcon keresztül könnyenTainenek a szatírától kissé szomorú, elmélázó ar-cára ismerünk. A Voyage aux Pyrénées-ben semvonja meg tőlünk egyénisége megnyilatkozásait.Angol irodalomtörténete is tele van egyénivonatkozásokkal. Igaz, hogy életének jelszava,Spinozaként, sine ira et studio tekinteni az emberidolgokat, de ehhez a jelszóhoz csak annyiban ra-gaszkodik, hogy soha, sehol, semmiben alantas ér-dek, köznapi érzés, gyűlölet vagv szeretet nem ve-zérli. De se nem száraz, se nem színtelen, se nemhideg író. Indulat nélkül soha senki nem hódí-totta meg az embereket. Tainet nagy szenvedélyhevíti, az igazság szenvedélye, az egyetemes igaz-ságok nagy szeretete, mellyel az ellenállókat ismagával tudja ragadni. Aki őrá bízza magát, azon-nal érzi, hogy ez az ember csak egyet akar: meg-ismerni a dolgot és meggyőzni bennünket igazáról,de nem azért, hogy neki legyen igaza, hanem hogyaz igazságnak megadassák minden dicsőség. Sem-miféle hiúság nem bántja. Ennyiben egészen ob-jektív szellem. Az is spinozisztikus vonás benne,hogy azokat a jelenségeket, melyekben a dolgoktermészete erősebben nyilvánul, lelkesítik; kiválóérzéke van az emberi dolgok nagysága iránt. Nag.)erejét minden nagy erő rokonszenvesen érinti. Leg-elvontabb okoskodásaiban, legobjektívebb elemzé-seiben lendület, rejtett melegség és az előrehato-láson érzett gyönyörűség nyilatkozik. Bizalmun-kat még növeli, hogy érezzük benne, hogy ez az

82

ember nem magának ír, tanítani akar bennünket.Nagyon rosszul tették, kik őt a tanári pályától el-zárták, mert ő született tanító volt. Nem nyugszik,míg meg nem értettük, míg meg nem győzött ben-nünket. Így is ír. Világosan és elevenen. Halkankezdi és mindig erősbíti hangját, míg végre teljesakkordban hangzik. Az elmének azt a játékát, me-lyet szellemességnek nevezünk, nem szereti. Demindig találóbban, mindig koncentráltabban for-mulázni gondolatát, míg végre gondolat és szó egé-szen egybeolvad: stílusának jellemző vonása. Vanvalami szónoki benne, de a szónoki dísz nála csakegy: a gondolatnak minél plasztikusabb kifejezése.Rendkívül szereti a hasonlatot, mert a világosításnehéz műveletét ez támogatja legnagyobb mérték-ben. Kifogyhatatlan a színes, találó, szuggesztívhasonlatokban. Az ő előadásában a gondolatok iga-zán megelevenednek. A legelvontabbat is valamelykonkrét jelenséghez köti; ha a lélektanban egy lelkijelenséget fejteget, akkor ő maga. lép föl, sétál ve-lünk a Szajna partján és a látottakhoz, tapasztal-takhoz fűzi elvont okoskodásait. Van fantáziája,de ez annyira fegyelmezve van, hogy egészen in-telligenciája szolgálatában áll, mint egyébkéntminden benne. Olybá tűnik föl előttünk, mint egymagányos vándor, ki szomorúságában nagyon sze-reti a természetet, de bármit lát, embert vagy vilá-got, mindenen keresztül a nagy Egységet keresi,az Egyet és Mindent, az örökkévalót, a Törvényt.Mihelyt ezt pillantotta meg, szeme fényleni kezd,arcát pír borítja, hangja megszólal és hirdeti azIgazságot. Aki ily módon gondolkodik és beszél, ésmaga magát is oly nyugodtan elemzi, mintha ide-gen volna, hogyan lehet azt meg nem érteni, főlegmióta leveleiben legbenső vallomásai is előttünkvannak!

Taine szellemének tartalmát fejlődéséből,melynek megindulásáról már szólnunk kellett, ért-hetjük meg legjobban. Taine fejlődése pedig épp-

83

oly átlátszó, mint elméjének alkata. Hasonlít azorganikus testek fejlődéséhez. Rövidítve és kon-centrálva ismétli az egész korszak fejlődését. Tainenehány év alatt átéli az elmúlt századok fejlődé-sét, hogy képessé váljék a maga kora föladatainakfölfogására és megfejtésére. Mert csak az fejlődikszerencsés és egészséges módon, ki ezen az úton odajut, hogy a maga kora kérdéseit érti meg és azokrakeresi a feleletet.

A spinozismusból, mint láttuk, indul, még pe-dig annak eredeti formájából, melynek matemati-kai jellege van. A matematikai gondolkodás ébre-désével kezdődött a modern tudomány, e gondol-kodásnak általánosításával a modern filozófia ésépenséggel nem véletlen, hogy a modern filozófiá-nak első formulázója, Descartes, nagy matematikusis és utódja, Spinoza, matematikai módszer szerint,more geometrico, tanítja a filozófiát. Azt sem te-kinthetjük véletlennek, hogy Franciaország a ma-tematikai szellem, a matematikai filozófia hazája.A francia szellemben legerősebb a szükséglet a gon-dolkodásban való rend, világosság, módszer ésrendszer iránt és ki mit szeret, ahhoz ért is. Sokatbeszéltek Taine szellemének nem francia vonásai-ról, melyek hol a német, hol az angol szellemreemlékeztetnek, ő maga tényleg bámulatosan elsa-játította e két nemzeti szellem ismeretét. De min-dig francia maradt, telivér francia, kinek istenségoa módszer és rendszer, ki szereti a matematikát ésmindent matematizál. Egy Beethoven-szonáta hal-latára mondta, hogy szép mint egy szillogizmus.Ö nevezte a történetet eleven geometriának. Nemis véletlen, hogy ez a matematikai irány legtovábbél Franciaországban. Kant már 1762-ben megdöntiazt a tételt, hogy a matematikai módszer megfelela filozófiának: Holbach báró még 1778-ban kiadjaa Systeme de la nature-t, mely a matematikai szel-lem materialisztikus hajtása.

Az első, ki a matematikai panteizmus merev-

84

ségét átlátja és megdönti, Leibniz, aki a XVII.század béte noireját, Aristotelest, rehabilitálja, tőletanulja az organizmus gondolatát, melyre hova-tovább a kor természettudománya is rászegzi te-kintetét. A XVIII. század végén, mikor a franciaszellem még mindig mechanizmusnak hirdeti a vi-lágot, a németek már kezdik az organizmus képealatt fölfogni és az organikus világ titkait kutat-ják és fokonkint fölfedezik. Goethe és Schelling ispanteisták, de az ő fölfogásukban a világegyetemélő organizmus, melynek részei úgy viszonylanakegymáshoz, mint az organizmus tagjai. Ezzel a né-met gondolkodás egy heurisztikus gondolatra tettszert, mely megújítja az összes tudományokat ésámbár szertelen spekulációban vissza is éltek vele,mégis a legtermékenyebbnek bizonyult. Az organiz-mus jellemző sajátosságai, hogy egyes részei nemkonglomerátumot alkotnak, hanem egységet, hogyez az egység olyképpen variálható, hogy ha azegyik része változik, a többiek is mind megfelelőváltozáson mennek keresztül, hogy az organizmussajátosságai közt van hierarchia, vannak fölé- ésalárendeltek; vannak, melyekből mások következ-nek, esetleg van oly egy, melyből mind a többimegérthető, végül az organizmust jellemzi, hogyfejlődik, hogy nem agglomeráció, mechanikus ösz-szetétel útján keletkezik, hogy mindjárt az egészvan meg, csak nem élesen differenciálva, inkábbmint vázlat, mely mindinkább színesedik, teljese-dik és növekedik. Meglehet, hogy maga az organiz-mus is csak speciális esete a mechanizmusnak, deez éppenséggel nem érinti az organisztikus föl-fogás nagy heurisztikus értékét. Az egész németfilozófia ezen fölfogás hatása alatt áll és az orga-nikus testek tudománya is egészen új fejlődésnekindul, midőn a specifikus organisztikus sajátos-ságok kerülnek vizsgálat alá. Taine gyorsan át-megy a modern filozófiai fejlődésnek ezen a fázi-sán is. Már 1851-ben írja Prévost-Paradolnak:

85

Egyik része a világnak föltételezi a másikat, mintaz emberi testnek egyik szerve szükségessé teszimind a többieket; és a világ egy, mint az emberitest (et le monde est un comme le corps humaini. h. 151. 1.). Igaz, hogy ez a fölfogás még nagyongyanúsan elegyedik az eredeti spinozismussal,hogy az egész világot egyetlen egy törvényből, alétező önfenntartásából akarja leszármaztatni, deaz organizmus gondolata nem távozik többé leiké-ből. Ugyané leveléből látjuk is, hogy természettu-dományi tanulmányok hatoltak be spekulációjába,melyekre éppen Prévost-Paradol buzdította. „Mi-alatt én neked Spinozát adtam, írja ugyanebben alevélben, te Burdachot adtad nekem (ki a Schel-ling-féle természetfilozófia egyik főembere volt)és Geoffroy-Saint-Hilairet (híres francia zoológus),én természetvizsgáló lettem (naturalista), te megmetafizikus (152. 1.). Majd később, 1864-ben, aztírja E. Havetnek (1. Monod könyvében 115. 1. éstovább): Soha sem állítottam, hogy a történetben,vagy az erkölcsi tudományokban a geometriaiakhozhasonló teorémák vannak. A történet nem a geo-metriához hasonlít, hanem a pszichológiához és azoológiához. Valamint hogy állandó, de mennyisé-gileg meg nem mérhető viszonyok állnak fenn azélő test orgánumai és funkciói között, azonképpenvannak szabatos, de számbeli megbecsülésre nemalkalmas viszonyok a tények ama csoportjai közt,melyek a társadalmi és erkölcsi életet alkotják...Carlyleról való gondolatai közt pedig ezt találjuk:Az utóbbi ötven év óta Németországban kidolgo-zott összes eszmék egyetlen-egyre vezethetők visz-sza, a fejlődésére (Entwickelung), melynek értel-mében valamely csoport összes részeit egymáshoztartozóknak és egymást kiegészítőnek (solidaireset complémentaires) tekintjük, úgyhogy mind-együk szükségessé teszi a többit és valamennyiegyütt, egymásra következésükben és ellentéteik-ben nyilvánvalóvá teszik azt a belső kvalitást, mely

86

összehozza és termi őket. (Litt. angl. V. 271. s köv.)Ide kapcsolja ő be a francia szellemnek, melynekképviselője gyanánt érzi magát, szerepét és hiva-tását a jelenben. Világossá kell tennie és alkalmaz-nia a német szellem e vívmányát.

De ennek megértésére még egy fejlődési fázisismerete szükséges. A mechanisztikus és vitalisz-tikus filozófia kizárólag Franciaországban és Né-metországban fejlődik, míg az angol szellem egé-szen más úton jár.

Mindegyik filozófiai irány egy-egy moderntudományra támaszkodik, ennek módszereit egye-temesíti, annak vezérlő gondolatát alkalmazza. Amechanisztikus filozófia a matematikából indul ésvégül a világegyetemet geometriai módon fogjaföl. A vitalisztikus az élet jelenségeit nézi, az or-ganizmus eszméjét teszi uralkodóvá és végül a vi-lágegyetemet egységes nagy élő valónak tekinti,melynek vannak orgánumai és van fejlődése. Azangolok egyáltalán idegenkednek ezektől a nagyegyetemesítő gondolatoktól. Bacon, a legbátrabbköztük, ki az egész tudást meg akarja újítani, (in-stauratio magna), végül csak a kísérleti módszerelméletével gazdagítja a tudományt; Locke főlegaz ismeretek eredetét vizsgálja és még inkább meg-erősíti az angol szellemet a filozófiai egyetemesí-tések iránt érzett idegenkedésében. Hume a leg-kritikusabb és a legszkeptikusabb valamennyi kö-zött. Ki akarja mutatni, hogy igazi ismeret csakaz érzéki benyomásokból ered és annyiban igaz,amennyiben megfelel ezeknek, végül pedig, hogyépp ezért az igazi ismeret nem lehet egyéb, minttapasztalati tények és tapasztalati ténykapcsolatokkonstatálása és minden, mi a tapasztalaton kívülvan, kétséges. Csak a tapasztalati tudás igazi tu-dás és a tapasztalati tudás csak tények tudása. Eza filozófia párhuzamosan fejlődik a franciával ésnémettel, de a XVIII. században behatol a fran-cia gondolkodásba, és részben a szenzualisztikus,

87

részben a materialisztikus iskolában érvényosül,míg Németországban minden törekvés oda irányul,hogy ezt az irányt megegyeztesse a némettel és amibenne létre jogosult, egy magasabb fölfogás in-tegráns részévé tegye. Ennek a nagy egyeztetésiiránynak első képviselője Leibniz, a másodikKant. Franciaországban még Taine föllépése előttComte áll legközelebb Hume fölfogásához; ő is el-lensége minden metafizikának, ő is tények és té-nyek viszonyainak konstatálására szorítja a filo-zófiát, csak szkepticizmusa nem oly gyökeres, azegyetemes gondolatokban nem csak hisz, hanem ép-pen erre alapítja pozitív filozófiáját, azonfölül sa-játos történeti fölfogást a szellemi élet fejlődésé-ről kapcsol össze pozitívizmusával és végül a tár-sadalmi tudományok művelésébe helyezi át gon-dolkodása súlypontját. A francia szellem a magamatematikai hajlamaival húzódik a rideg liumeiz-mustól. Comte is elsősorban matematikus volt ésa matematikából indult, Taine is kivált matema-tikai hajlamaival és bár nem foglalkozott behatóanmatematikával, a matematikai fölfogásmód mind-végig megmaradt benne. De az angol empiriszti-kus fázist megtaláljuk gondolkodása fejlődésében.Láttuk, hogy szinte kezdettől fogva foglalkozottaz ismeretek eredetének kérdésével, az érzetekkelés észrevevésekkel; az értelem egész lélektanátmegírni legkorábbi irodalmi tervei közé tartozik.Ezen a réven ismerkedhetett meg az angolokkal,kiknek kutatási módszere különben az összes po-zitív tudományokban diadalmaskodott. MidőnTaine lemondott a tanári pályáról és Párisban ké-szült a doktorátusra, igen behatóan foglalkozottfiziológiával, zoológiával, orvosi tudományokkalés e tudományokban a szellem határozottan anti-metafizikus, minden spekulációtól tartózkodó ésha nem is szkeptikus, de mégis főkép tények kon-statálására szorítkozó és tényeket csak nagyon óva-tosan egyetemesítő volt.

88

Íme az újkori filozófiai fejlődésnek háromnagy fázisa, a mechanizmus, a vitalizmus, az em-pirizmus; ezeket élte át Taine, ezek hatottak gon-dolkodására, ezek sajátságos szintézise biztosít nekihelyet a XIX. század gondolkodói közt, ezekbőlfakad azután, amivel ő nevelte a XIX. század szel-lemi kincsét. Csak meg kell még kísértenünk föl-tüntetni, ámbár ez ily általánosságban éppen nemkönnyű, hogyan hatották át egymást ezek az ele-mek az ő gondolkodásában. Más helyen részletesenki fogom mutatni, hogy legmélyebb nyomokat ha-gyott benne Spinoza monisztikus világfölfogása.Igaz, hogy az angoloktól megtanulta, hogy a szub-stancia fogalma csak szubjektív mivoltű, lélekta-nilag keletkezett látszat, melynek objektív értékenincsen, Spinoza világfölfogása pedig egészen aszubstancia fogalmán épül. Ezért nem ismerték föleddig Taine kifejlett világfölfogásában a spinozis-must. De nem képzelhetünk-e el spinozismust Spi-noza szubstanciája nélkül? Spinoza rendszerénekfőgondolata máskép is formulázható. A fődolog azbenne, hogy szellemi és anyagi jelenségek nem kétkülönböző sorozata a jelenségeknek, hanem azon,egy sorozatnak két különböző oldala, továbbá,hogy ez a sorozat nem a véletlen műve, hanem aszükséges kapcsolat eltéphetetlen kötelékével vanegymáshoz fűzve, végre, hogy e sorozat a magaegészében egységet alkot. Három tehát lényeges.Minden egy, minden szükséges és a dolgok meg agondolatok rendje azonegy. Íme a szubstancia fo-galmát kihagytuk az egész gondolatsorból és a gon-dolatsor megáll. Így hagyja ki Taine is. Taine ta-nítja, hogy lelki és testi jelenségek olyanok, mintkét nyelven írott könyv, mint egy idegen nyelvenírott könyv interlinearis fordítással; ugyanaz azértelem, de kettős a nyelv. Némely helyütt azegyik szöveget tudjuk olvasni és megérteni, máshelyen a másikat; a fizikai jelenségeknek nem is-merjük szellemi ekvivalensét, a szellemieknek nem

89

materiális megfelelőjét; de a könyv egy, az értelemegy és a megfelelőség kitalálása a haladó tudományföladata.

Ez a nézete tellát spinozisztikus. De a szub-stancia fogalmának is van ekvivalense az ő gon-dolkodásában, melyet két helyen fejteget, a Philo-sophes classiques-ban (1857) és a Stuart Mill-ttárgyaló remek esszében, melyről maga Mill mon-dotta, hogy lehetetlen kevés lapon pontosabb ésteljesebb képét adni művének, mint filozófiai elmé-let összességének tartalmáról. (Le positivisme ang-lais. 2 éd. 1878. Préface datálva »1864 január«, 5. Ϊ.)E helyeken megmondja, mennyiben követi az an-gol empirizmust, hol tér el tőle. A Philosophes clas-siques-ban, a könyv végén, két filozófus beszélegymással, Péter és Pál. Péter egészen a tapaszta-lat embere, Pál: maga Taine, kinek két legjobbanelhasznált könyve Spinoza Etikája és HegelLo-gikája. Pál is a tényekből indul, de ez csak a kez-det. A tények közt van hierarchia. Vannak részle-tes és vannak egyetemes tények, vannak tények,melyek okozatok, tények, melyek okok és tények,melyek okok okai és így tovább. Milyen tehát eljá-rásunk? Mindig a tények körében maradunk, csaktények csoportosításával foglalkozunk. Mikora csoportok megvannak, minden csoportot he-lyettesítünk azon tény által, melyből leszármazik.Azután a tényt egy formula alá hozzuk. Majd cso-portba szedjük az egyes formulákat és keressük azta magasabb rendű tényt, melyből levezethetők. Eztfolytatva, elérünk azon egyetlen tényhez, mely atöbbinek mindnek oka. És hogyan jutunk el az egye-temes, a fölérendelt tényékhez? Absztrakció útján,ügyelvén arra, ami a csoportban azonos. Taine lé-lektana majd később be fogja bizonyítani, hogy azértelem főműködése az absztrakció. Ha majd a tu-domány ezt a munkát az egész világra, az egésztörténetre nézve elvégezte, akkor eltűnik szemünkelől a mindenség, mint azt elménk közönségesen

90

látja. A tények formulákba szorultak Össze; a világrendszerré lett, megalakult a tudomány. Most ke-resni fogjuk a legfőbb formulát, tényt, törvényt,mert ez a három egy. Most tudjuk, mit értsünk ter-mészeten. A szükségességek e láncolatában a világ:egységes, oszthatatlan lény, melynek tagjai: azegyes jelenségek. A dolgok végső csúcsán, az elér-hetetlen éter fényözönében felhangzik az örök axi-óma és e formuláknak folyton terjedő összhangjá-ból, kimeríthetetlen hullámzásaiból támad a min-denség... Minden élet annak az egynek a mozza-nata, minden lény annak az egynek a formája. Be-lőle fakad a dolgok sora, melyeket törhetetlen szük-ségesség lánca kapcsol egymáshoz. Nincs neve: azindifferens, a végtelen, mindenható teremtő erő,egy név sem meríti ki teljesen s ha nyugodt fön-ségében elénk tárul, nincs emberi elme, melyet ret-tegés és bámulás földre ne sújtana. De ugyané pil-lanatban az elme föl is magasztosul; elfeledi ha-landó kicsinyes voltát; rokonérzéssel öröme telika végtelenségben, mely az ő gondolata is és résztvesz nagyságában.

íme Taine gondolata fejlődése kezdetén, me-lyen soha lényegesen nem változtatott. Tíz évvelkésőbb, midőn Mill rendszerét elemzi, más nyelvenugyanezeket mondja a magáéról, melyet szembeál-lít M illével. Két nagy művelete van az elmének,mondja ott, a tapasztalat és az absztrakció; két bi-rodalma van, az összetett tényéké és az egyszerűelemeké. Az első az okozat, a másik az ok. Az elsőfoglaltatik a másodikban és belőle következik, mintprincípiumának következménye. Mindkettő egyér-tékű, mindkettő egy, két szempontból nézve. Ez anagyszerű mozgó világ, az összebonyolódott esemé-nyeknek e zajongó zűrzavara, ez a végtelenül vál-tozó és sokszerű örök élet néhány elemre és azokviszonyára redukálódott... És itt is kifejti, hogymindig magasabbra emelkedhetünk, a törvények-hez, a törvények törvényéhez. Belső erő hoz létre

91

minden eseményt, kapcsol össze mindent, amiössze van téve, épít mindent. Ezek a nemző erőkpedig nem egyebek, mint a dolgok elemei és a cse-lekvő erő, mely által a természetet képzeljük, nemegyéb, mint a logikai szükségesség, mely az egyiketátváltoztatja a másikká, az összetettet és az egy-szerűt, a tényt és a törvényt. így megállapítjukeleve minden tudomány végső határát és kapjukazt a hatalmas formulát, mely a lények lerontha-tatlan kapcsolatát és spontán termését megállapít-ván, a természetbe helyezi a természet mozgató ere-jét és egyúttal minden élő lény belsejébe mélyíti ésszorítja " szükségesség acélkapcsait. (Litt. angl. Y.411. 1.)

Ha pedig ez Taine gondolata, akkor az Gp:noza. A szubstancia helyét pótolta a világtörvény,a világformula, a legegyetemesebb és legegysze-rűbb tény fogalma, melyből minden származik, vas-szükségességgel. Ez Spinoza. A kapocs pedig a vi-lág logikája: ez Hegel. Eljutni eljutunk ezekhez atörvényekhez és a törvények törvényéhez a tapasz-talat útján: ez az empirisztikus elem Taine gondol-kodásában. Az egyes ténycsoportokat pedig orga-nizmusok módjára kell fölfogni: ez Goethe, Schel-ling, Hegel. így kapcsolódnak elméjében fejlődéseegyes fázisainak leülepedett gondolatai. Megáll-eez a szintézis? Erről itt nem szólhatunk behatóan,de a végén legalább érinteni fogjuk.

VI.E magaslatra fölérve egy pillantással átfog-

hatjuk Taine élete művét, meglátjuk egységét, meg-értjük mivoltát. Láttuk, hogy Taine filozófusnakkészült, de élete körülményei az irodalom, a törté-net felé terelték. Ha azok az események közbe nemjönnek, előbb kaptuk volna meg az értelem elmé-letét, esetleg azután egy filozófia történetét, mely-nek vázlatát megtaláljuk legkorábbi iratai közt. Afilozófiából kezdettől fogva a történet filozófiája

92

vonzotta. 1852. június 20. azt írja Prévost-Paradol-nak: „Elolvastam Hegel Történetfilozófiáját; szép,de nagyon hipotétikus, nem elég szabatos. Mindin-kább kérődzőm azon a nagy filozófiai pástétomon,melyről szót ejtettem neked és amely abból állna,hogy a történetből tudományt csináljak, megadvánneki, mint az organikus világnak egy anatómiát ésegy fiziológiát.“ (I. h. 247. 1.) Még érdekesebb egy1851-ből datált füzete a filozófia történetéről, akövetkező jegyzettel: A filozófia történetében, vala-mint a történetben mindent újból kell csinálni, avégén pedig, miután elmondotta, hogy a rendsze-rek előadását el kell különíteni megítélésüktől,minden rendszert formulába kell foglalni, osztá-lyozni, mint a zoológiában, származása törvényeitmegtalálni, az egyetemes folyást kutatni, melynekminden rendszer egy-egy pontja, minden iskolaideális típusát és ideális fejlődését bemutatni, akülső hatásokat vizsgálni, ezt írja: szóval az em-beri szellem zoológiáját megcsinálni, a pszicholó-giának mint fiziológiai és anatómiai elvnek segít-ségével. (121. 1.) Más füzetben pedig ezeket talál-juk: A történet célja törvényeket vagyis egyetemestényeket találni, segítsége a lélektan. (179 1.) Ígyindulva, bizonyára ezen az úton haladt volna to-vább. De minthogy ezt az útat elzárták előtte, ke-rülőt kellett tennie. A tiszta filozófiával keveseb-bet foglalkozott. A Philosophes classiques és azIntelligence egyedüli szakmunkái a filozófiában;az akaratról akart munkát írni, de csak egy kis tö-redék készült el; Millt elemezte az angolok közül;ez minden. E helyett az irodalom, a művészet éskésőbb a történet felé fordult. De ezekben érvénye-sítette filozófiai fölfogását. Egy szóval kifejezve:az organizmusról való fölfogását átvitte és alkal-mazta az irodalmi, művészi és történeti életre. Ezaz ő műve, művének sajátossága, eredetisége ésértéke.

De nem az elv kimondása az ő főérdeme, ha-

93

nem annak részletezése és alkalmazása. A szellemiéletet in concreto fogta föl organizmusnak, míg az őföllépéséig csak a testet tekintették organizmus-nak, a szellemi életet pedig vagy függeléknek, minta materialisták, vagy önálló valóságnak, melynektoto genere különböző törvényei vannak, mint azidealisták. Taine nem volt materialista. Ámbársokszor mondotta, hogy a szenvedélyeket úgy nézi,mint a kémikus a vitriolt és több ily félét, nem eb-ben van művének sajátos jellege. Ő volt az első,ki azt mondotta, hogy az egyén szelleme is oly mó-don tárgyalandó, mint növény, vagy állat, azaz,mint organizmus, melynek legjellemzőbb sajátossá-gait mutatja. Melyek ezek a legjellemzőbb sajátos-ságok! Kétségkívül ezek közt van, hogy fajtájánaklényeges tulajdonságait mutatja. Ez a race elmé-lete. Továbbá, valamint a növény és állat fejlő-dése ezen fölül függ a külső körülményektől, a klí-mától stb., azonképpen az egyén fejlődésére is amiliő van döntő hatással. A tényleges fejlődés kö-rülményei is fontosak. A körülmények, ható erőknem találnak tabula rasa-t maguk előtt, hanem márfejlődött valót és ehhez alkalmazkodik az ő hatá-suk. Ez a moment elmélete. De van mindezeknélfontosabb. Az organizmust egysége jellemzi legin-kább; az, hogy a részek belsőleg összefüggnek, egy-mást föltételezik, az egyik a másikból, valamennyiegy legegyetemcsebb vonásból, princípiumból, esz-méből leszármaztatható. Ez a kölcsönös összefüg-gés, dependence mutuelle és az uralkodó tehetség,a faculté maitresse elmélete. Ezek a kifejezések jel-szókká lettek és mint ilyenek .annyira elkoptak,hogy eredeti jelentésük egészen elcsenevészedett.Azért értsük meg jól: ha egy ember szellemét vizs-gáljuk, tudnunk kell, hogy ez a szellemerőknek or-ganikus rendszere, mint bármely organikus test.Minden összefügg benne. Az egyik jelenség ilyenvagy amolyan alakulása döntőleg hat a többire.Keresnünk kell, melyek azok a jelenségek, amelyek

94

okádó természetűek, azaz amelyekből mások kö-vetkeznek és keresnünk kell azt, melyből vala-mennyi leszármaztatható, mely tehát valamennyitmagyarázza. Szóval, nem szabad semmit az ember-ben elszigetelten tekinteni, hanem mindent min-dennel való kapcsolatában. Mert minden összefügg.De ez nem minden. Az egyént a maga egészébensem szabad magában tekinteni, mert nincsen ma-gában. összefügg népével, lakóhelyével, az őt meg-előző történeti fejlődésével. Ne felejtsük soha: min-den összefügg. De még ez sem minden. Itt mindigegyénekről szólottunk, mintha más szellemek nemvolnának. De a nép lelke is oly organikus egység,mint az egyéné. Igaz, hogy csak az egyénekben él,nyilatkozik, de nincsen hozzákötve ehhez vagy ah-hoz az egyénhez, vagy ehhez vagy ahhoz a korhoz.Nem lehet független az egyénektől általában, defüggetlen egyes egyénektől. Több, egyetemesebb,tartósabb mint az egyén. Ezt is meg kell vizsgálni,mégpedig a mondott módszer szerint. Meg kell ta-lálni a nép, a faj jellemző tulajdonságait és qualitémaítresse-jét. S míg az egyén inkább függ a faj-tól, addig a faj inkább függ a miliőtől. Sőt orga-nikusan fejlődik a filozófia, vallás, politika, művé-szet is. Mindegyiknek megvan a saját belső mi-volta, mely megállapítja, micsoda fajtákra oszlik,milyen fejlődéseken mehet keresztül, mily körül-ményektől függ. Aki ezekkel a tudományokkal fog-lalkozik, annak először óriási tényhalmazt kellgyűjteni, hogy a megmagyarázandó jelenség szemeelőtt legyen. Tények nélkül nincs szellemi tudo-mány sem. Nem ténycsoportokat kell összehal-mozni, hanem az egyes tényeket, főleg azokat, me-lyek jelentősek, petits faits significatifs, melyek-ből maga Taine oly hihetetlen mennyiségeket gyűj-tött. Azután a tényeket részeikre kell bontani, azígy nyert elemeket összehasonlítani és így tovább.Ugyanígy kell tennünk azokkal a tényekkel, me-lyek kapcsolatokra vonatkoznak. Tudományunk

95

képe legyen a világnak, annak belső alkatát ésbelső kapcsolatát tárja föl szemünk előtt.

Az elmélet, mint elmélet nem egészen új; máraz ókorban tudtak a klíma hatásáról; Herder isalkalmazta; Taine maga vallja, hogy eszméje Mon-tesquieu óta a földön hever, ő csak fölszedte. (Mo-nod 117. 1.) Láttuk, mi benne spinozisztikus, mitartozik Goethére, Hegelre. A történeti fölfogásegységét Hegelnek köszönjük. Hogy az emberiségegyes korszakai egy-egy eszme változatos kifeje-zései, hogy egy korszak politikai, egyházi, művelt-ségi, tudományos története összefügg egymással,közös jelleget mutat, ő dedukálta bámulatos dialek-tikai erővel és földolgozta hatalmas enciklopédiáitudással. Azt is tudjuk, hogy amint Taine formu-lázta módszeres elveit, azokba bizony hibák, túlzá-sok csúsztak be. Ma a race, miliő, qualité maítresseelveiről meglehetősen fennhéjázva szólnak és ezzelelintézettnek veszik Taine műveit. Valójában pe-dig mindez nem is érinti Taine igazi érdemét.

Taine módszere nem az egyedüli és nem azegész módszer. Taine eredményeihez szó fér; ezena téren matematikai pontosság és egyértelműséglehetetlen, és akik azt tanítják, hogy Taine meg-találta a tudományos, exakt kritika és történetírásmódszerét, valószínűleg tévednek. Aki elolvasta azAngol irodalom történetét, bizonyára szükségétfogja érezni, hogy még egy angol irodalomtörté-netet olvasson, mely a régi vagy más módszerekszerint íródott. Hasonlókép vagyunk az Origines-nal. Ez a mű nagy változást idézett elő a franciaforradalom történetírásában, de a francia forrada-lom történetét nem adja és a többieket nem pó-tolja. S mindez mégsem érinti Taine igaz érdemeit.

Taine gyönyörű irodalmi és történeti arcképe-ket rajzolt az Essaikhan, például Balzacét; az angolirodalomtörténetben, például Shakespeare-ét, Po-pe-ét, Swift-ét, Byron-ét, a francia történetben, aPhilosophes classiquesban (Cousin, Jouffroy), de

96

már Sainte Beuve észrevette és azóta százszorismételték, és minden figyelmes olvasó újra tapasz-talja, hogy ami az egyénekben egyéni, kisiklik ke-zéből. Az egyén mindig mint nagy egyetemes szá-lak szövedéke jelenik meg előttünk, de Taine elő-adásában nem a szövedék egyéni volta válik vilá-gossá előttünk, hanem a szálak egyetemessége.Minden elvonttá lesz ebben a nagy szellemi mű-helyben, emberek, események, korszakok. Igazánsub specie aeternitatis nézi a dolgokat, mint Spi-noza, mestere, mint ez Taine szellemének is meg-felel, mert csak az egyetemes tárgya az értelemnek,az egyéni a szemléletre tartozik. Ez az ember, akimindent meg akar érteni, mindent először egyete-mesít. Mindenütt keresi a törvényeket. De van-nak-e a történetnek törvényei? Hiszen ami a tör-ténetben, a művészetben, az irodalomban előfordul,az mind csak egyszer fordult elő, az így nem ismét-lődik többé soha, ellenben Taine minden történet-ben az állandót keresi, ami nem változik, ami volt,van és lesz; lehet-e ezt még történetnek mondani?Van-e a spinozizmusban egyáltalán helye a törté-neti fejlődésnek? Tainet mindig a legnagyobb ér-deklődéssel olvassuk, de találjuk-e benne történetiszükségletünk kielégítését? Érdekli-e őt a szingu-láris, ami egyszer volt, mint ilyen? Mindezek akétségek sem bántják az ő tulajdonképpeni ér-demét.

Sőt egy oly kritikai megjegyzéstől sem tartóz-kodhatunk, mely Taine világfölfogásának legmé-lyéig nyúl. Taine az értékek világával foglalkozott,mégpedig mind a bárom nagy értékcsoportéval, azigazsággal filozófiai művében, a széppel esztétikaiés kritikai irataiban és a cselekvéssel történeti mű-veiben. Alapelve az, mint Spinozáé, hogy ezeket azértékeket úgy fogja leírni, elemezni, csoportosí-tani stb., mintha vonalak és felületük, vagy növé-nyek, állatok volnának. Helyes. Ezeket lehet is ígytárgyalni. Az igazságok lelki jelenségek, a műalko-

97

tások emberi produktumok, a cselekvések pedigmozgások. De akkor teljesen ki kell zárni az értékfogalmát. Akkor a gondolatok, műalkotások és cse-lekvések közt nem szabad értékbeli különbségettenni. Lehetséges-e ez? Tainenek van mechaniszti-kus lélektana, melynek a logika csak egyik része.De konnét veszi aztán az igazság, a logikai kap-csolat, az eszmék belső összefüggésének azt a lán-colatát, melyet Pál úr oly lelkesen dicsőített? Mi-ért értékes az egyetemesítés, miért bízunk benne,miért segít bennünket a gondolkodásban? A me-chanisztikus lélektan, ha ez a belső élet egyedülielve, kizárja a logika lehetőségét. Taine a Művé-szet filozófiájában leírja, mi a művészet föladataés hogyan fejlődtek a művészetek Görög-, Olaszor-szágban és Németalföldön. De hogy mi a szép, aztez az esztétika csak mellékajtón tudja becsem-pészni a rendszerbe. Nyilvánvaló, hogy vagy vanforrása a lélekben az esztétikai értékeknek és ak-kor azt ki kell fejteni, vagy le kell mondani az esz-tétikai értékmeghatározásról. Hasonlóképpen va-gyunk a cselekedetekkel. Taine megírja a franciaforradalom történetét. De miért háborog a forra-dalom szörnyetegei ellen, ha mindez szükségképtörtént és ha ezt a szükségességet oly objektív mó-don akarja leírni, mint zoológus a maga dolgait?Még soha nem láttuk, hogy a zoológus mint ilyena tigrisre vagy hiénára haragudott volna. Vagyvannak értékek az emberi életben és nemcsak té-nyek, akkor ezek forrását ki kellett volna mutatni,vagy nincsenek, és akkor nem is kell róluk szólni ésakkor logikát kell csinálni az igazságnak, esztéti-kát a szépnek, erkölcstant a jónak fogalma nélkül.

Taine ezen a téren nem adott új szintézist. Neis követeljük tőle, mert adott egyebet.

Főérdemének tekintem, hogy ráirányozta fi-gyelmünket, véglegesen, visszavonhatatlanul, aszellemi életben megnyilatkozó törvényszerűségre.Mert meglehet, hogy a történeti életnek nincsenek

98

törvényei a szó legszorosabb értelmében, de hogya véletlen, az egyéni mellett törvényszerűség isnyilvánul a történeti életben, azt Taine nemcsakposztulálta, hanem fényes példákkal bizonyította.Ahogyan az Originesben az esprit classique-otelemzi, örökbecsű marad legalább is módszer tekin-tetében, de eredményében is mindig eleme lesz azigazságnak. Pszichológiája is, egyoldalúságábanis, egyike a legegyöntetűbb műveknek, melyek etéren vannak. Ahogy ő irodalmi arcképeket meg-rajzolt, nem az egyedüli módja a rajznak, de amaga szempontjából hatalmas. Sainte Beuve egyé-nibb képeket fest, de Taine tág horizontokat nyitmeg szemünk előtt. Az angol irodalomtörténet mé-gis a múlt század egyik legnagyobb alkotása anéplélektan terén. Taine nem mint filozófus kor-szakos, de mint pszichológus, mint az egyének, né-pek, korok lelkének elemzője, magyarázója. Ahováaz ő keze nyúlt, azt nem lehet többé a régi álla-potba visszahelyezni. Mindenkinek, aki az ő tár-gyaival foglalkozik, le kell számolnia vele. Sokszortévedhetett a qualité maitresse és a dépendancesmutuelles kimutatásában, de minden tévedése istanulságos, és hogy egyáltalán ezeket kutatjuk,mégis csak az ő érdeme. Az irodalomtörténet, azegyetemes történet, a kritika képe teljesen megvál-tozott az ő föllépése óta; ezt vallják a franciák ésha a többiek nem vallják, hiúságból és nemzetielfogultságból történik. Ő az alkalmazott lélektan-nak legnagyobb mestere, ki valaha élt.

Miben rejlik ereje? Nem volt szaktudós, szo-batudós a szó rossz értelmében. Az igazságnakegy nagy ideálja élt lelkében, melyet hihetetlenenergiával szolgált. Széles látása volt, mely az em-beri tudás legtöbb területére kiterjedt és így igazánmeg tudta látni a nagy kapcsolatokat, melyeket el-mélete posztulált. Ez óvta meg a szobatudománynagy betegségétől, az elszigeteléstől, mely jegyze-teket jegyzetekre halmoz és soha még csak meg

99

sem sejti a dolgok lényegét. Az volt, amit saját el-méletében nem tudott eléggé méltányolni, de gya-korlatban a kortársak szeme elé állított: sajátos,gazdag adományú, nagy és nemes egyéniség. Aqualité maitresse elmélete őrá igazán illik. Mindentehetsége a megértés szenvedélyének gyújtópontjá-ból áradt szét. Ez fedeztette fel és alkalmaztattavele a szellemi törvényszerűség nagy gondolatát.Ennek állott szolgálatában az a megfeszített mun-kásság, mely életét emésztette. Hogy terjessze agondolatot, írta a világosság fényében ragyogóstílusát. Ez fosztotta meg az élet gondtalan élve-zésének nagy örömeitől. És aki annyi embernekűrömet szerzett, világosságot gyújtott, elméjét éb-resztette, az melankolikus rezignációval járt a ma-ga magányos útján, mint idegen az emberek közt,csak a természet csöndjében találván némi vigasz-talást és megnyugvást. De ha magának nem szer-zett is boldogságot, a mienkhez hozzájárult: alakjauz emberek történetében lélekemelő példává neme-sedett.

S P I N O Z A

I. Spinoza élete

Baruch de Spinoza szülei házáról, ifjúságáról,neveléséről, ifjúkori tanulmányairól igen kevesettudunk. Két bővebb életrajza maradt fenn, az egyikogyColerus nevű papé, aki véletlenül Spinozánakegyik régibb lakásában lakott, 1693-ban került Am-szterdamba mint a s‘G ravenhage-i luteránus községnémet papja, összegyűjtötte, amit Spinozára vonat-kozólag megtudhatott és tetszetős életrajzzá dolgoztaföl. Egyik főforrása volt Van der Spyck festő, kinélSpinoza élte utolsó hat évében lakott és ki termé-szetesen sokat tudott mesélni róla. De Spinoza ifjú-koráról egyik sem tudhatott sokat. Még abba is, amittudhattak, sok hiba csúszott be. A történeti igazság-gal általában abban az időben még könnyedén bán-tak, életrajzok kritikai földolgozása pedig a döntőszempontok nem-ismerése folytán még egészen kez-detleges volt. Colerusról azonban dicsérően meg kellemlíteni, hogy ámbár Spinoza tanításaitól mintbithű pap irtózott, mégis hőse iránt nagy szimpátiátmutatott és erkölcsi jellemét tisztelte és csodálta.Spinoza házigazdája is hasonló lelkű volt. Mintcsekély műveltségű embernek alig volt sejtése lakójanagyságáról, de szerette és tisztelte és csak jót mon-dott róla. Ennek a két embernek köszönjük, hogySpinoza élete nem vált szörnylegendává és a hírhedt„ateista“ életét nem sikerült befeketíteni, amihez pe-dig még a ,szabad“ Németalföldön is nagy hajlan-dóság mutatkozott. El kellett mint a történet nagyparadoxonját fogadni, hogy valaki nagy „ateista“

101

lehet és tisztalelkű ember maradt élte utolsó lehel-teiéig. Mily varázs áradhatott ki ebből az emberből,hogy rettenetes híre ellenére mindenki, aki érint-kezett vele, magasztalta! A másik életrajz, melyetegy Lucas nevűnek tulajdonítanak, akinek személy-azonosságát se tudjuk biztosan megállapítani, elégrejtélyes jellegű. Ez a Lucas mint Spinoza tanít-ványa lép elénk és nagy csodálattal beszél mesteré-ről. Először 1719-ben jelent meg az életrajz egy ak-kori folyóiratnak, a Nouvelles litterairesnek tizedikkötetében; ugyanebben az évben külön is megjelent.Minthogy a szövegben célzások vannak egy lefolytháborúra, nem lehetetlen, hogy az életrajz már 1678-ban készült, egy évvel Spinoza halála után; bizo-nyos, hogy 1688-ban már megvolt. Késő megjelenésetalán onnét van, hogy nem merték kiadni. Hiszen azemlített első kiadásokat is úgy eltüntették, hogy aligegynéhány példány maradt meg belőlük. Lucas élet-rajza nem érték nélkül való, ámbár arról, hogy egyLucas nevű tanítványa lett volna Spinozának, sem-miféle más forrásunk nem tud semmit, az a Lucaspedig, kinek ezt az életrajzot tulajdonítják, hírhedtember volt. Az életrajz írója mégis valahogy hozzá-férkőzhetett Spinozálioz, mert elég olyan adat fog-laltatik benne, mely hitelesnek fogadható el és másforrásokból nem maradt reánk. Az összes életrajziforrásokat Freudenthal összegyűjtötte, lefordítottaés mintaszerűen, a legnagyobb gonddal Lebensge-schichte Spinozas cím alatt 1899-ben kiadta. Márelőbb, 1896-ban Meinsma „Spinoza en zijn Kring“(most németül is Spinoza u. sein Kreis 1909) egy aSpinoza-irodalomban korszakos művet bocsátottközre; neki sikerült először Spinozát az akkori Hol-landiába állítani be, eleven képet alkotni környeze-téről, egész „milieu“-jéről és egész új világításba he-lyezni az akkori szellemi és társadalmi mozgalma-kat. Újabban C. Gebhardt mintegy kivonatát adjaFreuden thal művének (Spinoza Lebensbeschreibun-gen und Gespräche 1914. Phil. Bibl. 96b. F. Meiner),

102

újra lefordítja az idegen nyelvű forrásokat, de nemteszi fölöslegessé Freudenthal forrásművét, melySpinoza családjára vonatkozó adatokat, sírkőfel-iratokat, levéltári közléseket stb. is hoz és mindentudományos és művészi Spinoza-életrajznak min-denkorra mellőzhetetlen alapja. Ő maga 1904-benkiadta ily nagyszabású művének első kötetét. Spi-noza, sein Leben und seine Lehre I. Das Leben Spi-nozas. A második kötet megírását már nem élhettemeg. Az irodalomban még mindig első helyen állKuno Fischer Spinozája, nagy történeti művénekharmadik kötete, melynek legújabb kiadását a szerzőhalála után Gebhardt gondozta és látta el jegyze-tekkel. Egyéb életrajzi adatokat, kortársak nyilat-kozatait stb. Freudenthal és Gebhardt művei hoz-zák. Az óriási Spinoza-irodalmat, mely még folytonnő, itt nem ismertetjük, csak épp az életére vonatko-zókát említettük, a filozófiájának ismertetésével,magyarázatával, méltatásával és kritikájával fog-lalkozókra még csak futó pillantást se vethetünk.

Spinoza szülei Spanyolországból származtak, deSpinozának apja valószínűleg Portugáliában, Figu-eirában Coimbra mellett született. Spanyol maradta családi nyelve. Baruch már Amsterdamban szü-letett 1632-ben, november 24-én. Az ő anyanyelve isa spanyol volt, kifogástalanul nem beszélt és nem írthollandul. A szülők nem voltak épp gazdagok, deúgy látszik, elég tisztes jólétben élhettek Amster-damnak a szegényebbektől lakott városrészében,Vlooienburgban, a ház még ma is áll. Az apa, Mi-hály, a hitközség több díszes állását töltötte be, köz-becsülésben álló ember volt. Háromszor nősült meg,három feleségétől több gyermeke született, de csakBaruch élte túl és egy első házasságából való leánya,Rebekka. 1664-ben halt meg, mikor Baruch 22 évesvolt. Hogy egyébként mily karakterű volt, ismeret-len előttünk. Lucas írja és elbeszélésének hangjábólannak igazságára lehet következtetni, hogy Spinozaapja józan eszű ember volt, ki korán tanította fiát,

103

hogy a babona-hitet ne tévessze össze az igazi jám-borsággal. Egyszer próbára tette fiát, ki akkor tíz-éves lehetett és elküldte egy öreg nőhöz valamelyadósság behajtására. A fiú belépett hozzá, aki a bib-liát olvasta; a nő jelt adott neki, hogy ne zavarja,még nem kész. Aztán leszámolta a fiúnak a pénzt,dicsérte a fiú apját, hogy az mily becsületes emberés intette a fiút, hogy atyja példáját kövesse. Ezzela pénzt a fiú zacskójába akarta tenni. De a fiú,mondja Lucas, fölismerte a nőben az áljámborságjeleit, amire apja figyelmeztette volt, utána szá-mította az aranyakat és kettőnek a hiányát állapí-totta meg. A jámbor nő egy rést alkalmazott az asz-talon, melyen át eltüntethette az aranyakat. A fiúbüszke volt erre a kalandjára, mondja Lucas, bol-dog, hogy atyja megdicsérte és ezentúl még inkább,mint eddig, figyelte meg az effajta népséget és olyfinom gúnyt öntött ki rájuk, hogy mindenki megvolt lepve tőle. A szülei ház szellemébe ez némi bete-kintést enged, nem valószínű, hogy a szertartásokhozúgy ragaszkodtak volna benne és általában az am-szterdami zsidó hitközség családjaiban, mint régitradíciójú helyeken. Nem szabad elfelejteni, hogyezek majd mind újzsidók voltak, a zsidóságot úgykellett megtanulniok és inkább kifelé játszották abuzgóságot és a szertartásokhoz való végső ragasz-kodást; nem igen jöhetett ez belülről. A gyerme-keket sem nevelhették ezek a marranok oly hagyo-mányos benső szellemben, melyet maguk is inkábbfitogtattak, mint éreztek. Ez érteti meg az Urielda Costák és Spinozák föllépését, akikhez hasonlók,de nem épp mint demonstratívok, fölös számmallehettek. A zsidó egyházi jámborság olyan, mintminden egyházbeli: addig teljesen ép, míg meg-sértésének a gondolata sem merül föl. A Spinozáksoha sem elszigetelt jelenségek: csak tragikus kép-viselői oly belső viszálynak, melyet a közönségesemberek megalkuvásokkal, elhallgatásokkal és tette-tésekkel oldanak meg. Sőt az amsterdami hitköz-

104

ség nagy szigorúsága da Costa és Spinoza esetébenarra vall, hogy a község a nagy zsidó hitközségekelőtt féltette talán nem éppen kifogástalan egyházihírnevét.

Spinoza tanulmányai.

Az amsterdami zsidó hitközségnek kitűnő hétosztályú iskolája volt, Az élet fája (éc chájim) nevű,melybe Spinoza is került és melyről részletes tudo-másunk van. (L. Meínsma 155. 1.) Az első osztály-ban héberül olvasni tanultak a gyermekek. A máso-dikban a Mózes öt könyve olvasását tanulták, a szo-kott éneklő módon. A harmadikban Mózes öt köny-vét spanyolra fordították; a negyedikben sor kerülta prófétákra, melyeket szintén spanyolra fordítot-tak; az ötödikben Rasi kommentárjait tanulták; ahatodikban a talmudot vették elő, a héber szónok-lattant és poézist. A legfelső osztályban Saul LeviMorteira oktatta az ifjúságot a talmudban, a mis-nákban és tószafotban. (Saul Levi Morteirának volta legnagyobb fizetése: 600 frt évenkint és 100 kosártőzeg.) Minden osztálynak megvolt a maga különmestere. 1641-ben, mikor Spinoza talán már a har-madikat járta, Sabbathai Horovitz, híres németrabbi látogatta meg az iskolát és nagyon meg voltelégedve eredményeivel. Tőle tudjuk, hogy a tanít-vány csak a 13. életév után kezdhette meg a talmudtanulását, tehát a. fiatal Spinoza is csak 1646-bankerülhetett az említett híres Saul Levi Morteirakeze alá.

Tehát ez volt Spinoza nevelő iskolája, itt indultmeg szellemi fejlődése. Elképzelhetjük, hogy rend-kívüli szelleme már az iskolában is megnyilatkozott.Lucas mondja róla, hogy még nem volt tizenöt éves,amidőn oly nehézségeket mutatott föl, melyeket alegnagyobb tudósok is alig tudtak megoldani és aztis látta, hogy tanítóit zavarba hozta. Hogy őket ne

105

ingerelje maga ellen, úgy tett, mintha feleleteik ki-elégítették volna, csak följegyezte őket, hogy a magahelyén és idejében felhasználhassa. Nagy jártassá-got szerzett a bibliában, úgyhogy magyarázóra nemvolt szüksége. Elhatározta, hogy csak saját magátólkér tanácsot és semmi fáradságot nem kímél, hogyaz igazságot megtalálja. A biblia vizsgálata utánugyanoly pontossággal olvasta és újra olvasta atalmudot. Lucas nem sokat tudhatott a talmud ter-jedelméről, midőn azt gondolja, hogy azt oly köny-nyen el lehet olvasni és újra olvasni.

Lucas egyébként is igen naiv, midőn azt hiszi,hogy a 15 éves tanítvány könnyen zavarba tudjahozni a tanítómesterét. A talmud a disputálás leg-nagyobbszerű tengere, amelyen mindenki mindentétellel, de annak ellentétével is előre tud jutni. Ottnem jönnek egykönnyen zavarba a disputálók, leg-fölebb, hogy mindenki ezt az ellenfeléről hiszi. Ilye-neket nem tudhatott meg Lucas magától Spinozától,ez legfölebb mende-monda volt, vagy az ő saját kép-zelődése. Csak annyi bizonyos, hogy Spinoza nagynyelvtehetségével, éles kritikai eszével aránylaghamar sajátította el azt az egész héber tudományt,melyet ott tanítottak, mást pedig abban az iskolábanegyáltalán nem tanítottak. Bizonyára rendkívül ki-magaslott az egész iskolából. Éles kritikai esze volt,melyet nevelése nem homályosított el.

Miért járt ebbe az iskolába? Rabbinak szán-ták-e? Lehet, de nem tudjuk biztosan. Az a hét isko-lai esztendő nem látszik elegendőnek erre a célra.De a tanfolyam befejezése után tovább is használ-hatta az intézet könyvtárát, talán külön oktatástvagy útmutatást is kapott a híres rabbiktól, kik aziskolában tanítottak. De nincs kétség benne, hogyegyebek tanulásához is hozzáfogott. Ott Amster-damban nem olyan viszonyok voltak, mint egy len-gyel jesiván, ahol csak zsidó dolgokat és jóformáncsak a szentírást és talmudot tanulták. De mind-erről nem tudunk biztosat. 1632-ben született, 1639-

106

ben beléphetett az iskola I. osztályába és 1646- vagy1647-ben befejezte a tanfolyamot. Onnét kezdve 9évet kell számítanunk, amikor kirekesztették a zsidókközösségéből és további négy évet, 1661-ig, amikortudományos levelezése megindul. Számot kellene te-hát 12—13 évről adnunk, amelyről a kirekesztés té-nyét mellőzve, adataink egyáltalán nincsenek. Detekintve, hová jutott el 1660-61-ben, megállapíthat-juk, mikkel kellett ez idő alatt foglalkoznia. Te-kintve, hogy akkor fiatal ereje duzzadó virágjábanvolt, nem tudhatjuk, mennyi idő kellett neki azegyes tanulmányokra, de ez nem fontos. Egy inten-zív, tartalmas fejlődésen ment keresztül, mert 1660-ban jóformán készen volt egész filozófiájával.

Héber tudományával, melyet az iskolában ka-pott, nem foglalkozhatunk, de bizonyos, hogy na-gyon bő terjedelmű és nagyon alapos volt. Errőltanúskodik a Teológiai-politikai értekezés címűműve, mely ugyan csak 1670-ben jelent meg, derészben magában foglalja az Apológiáját, melybena kirekesztéshez vezető vádakkal foglalkozott, és abibliai szöveg bámulatos kritikáját, amiről alábbszólunk majd. Ezt a tudását, legalább alapvetését,még az iskolában kellett szereznie. Igaz, hogy köny-nyebben szerezte, mint keresztény teológusok, demeg is haladta őket mind, korának legnagyobb bib-liatudósa volt és még később is héber grammatikátírt, mely megvan művei közt és ezen a téren is mes-ternek tünteti föl. Hogy a talmud és bibliai tanul-mánya mennyire élesítette eszét annak, ki különbenis oly éleselméjű volt, könnyen elképzelhetjük. Hakésőbb el is fordult a zsidó hittől, szellemi magatar-tásának sok vonását az iskolának köszönte, nem isemlítve erkölcsi világfölfogását, melynek zsidó gyö-kereiről még bővebben lesz szó.

De vagy még az iskolában, vagy közvetlenülutána, foglalkoznia kellett a zsidó filozófusokkal,akik nem fordulnak elő a tantervben, de akiket is-mert és sokszor idézett. Itt első helyen állott Mai-

107

monides Móré nebuchimja (A tévelygők útmuta-tója), kit töbször idéz, úgyszintén idézi Gersonidest,Chaszdai Kreszkaszt, Ábrahám ibn Ezrát, aki a bib-lia kritikájában egyik vezére volt, Leo EbreónakDialogusai-ja megvolt a könyvtárában, és másokat.E zsidó skolasztikusok művei vezették be a közép-kori filozófiai gondolkodásba. Hátrahagyott műveielőszavában, melyet barátja Jarig Jelles írt, emlí-tés történik róla, hogy ifjúkorától fogva a tudo-mányokban nevelkedett és fiatal éveiben sok évenát a teológiával foglalkozott, de teológián értettéka bibliai tanulmányokat, a hitet szolgáló filozófiát,tehát az említett írók is mind ide tartoznak és ezekavatták be a filozófiába. Ebben a filozófiában fő-leg aristotelikus tanítást talált, de sok platonizmustés újplatonizmust is. Ide tartozott a hírhedt Kab-bala is, melyben sok az újplatonikus elem, de ke-verve lélektelen misztikával, babonával és fantasz-tikus értelmetlenséggel. Spinoza kora azonban ked-velte és tanítói közül Manasse ben Izráel és Morteirahívei voltak. Spinoza undorodott a Kabbalától, fe-csegőknek nevezi a kabbalistákat, kiknek őrültségénnem lehet eléggé csodálkozni. Hogy néha-néha azagyva szóáradaton és fantasztikus ömlengésekenkeresztül az újplatonizmus monizmusa is keresztülcsillan, igen természetes, de még természetesebb,hogy ez a monizmus ebben a környezetben nem ha-tott Spinozára fölvilágosítólag és irányítólag. HatehátDunin-Borkovski egy különben érdekes feje-zetben Spinoza kabbalisztikus tanulmányainak na-gyobb jelentőséget tulajdonít és ha nem is nagyonhatározottan, mégis némileg belőlük származtatjale Spinoza némely tanítását, annak a gyakori illú-ziónak esik áldozatul, hogy azt hisszük, mert mitalálunk bizonyos hasonlóságokat egy gondolkodóés előzői közt, ezt a hasonlóságot ő maga is érezte.Kant mondotta, hogy vannak ily hasonlóságok, deazokat csak a fejlett gondolat világosságánál lát-hatjuk meg. Szóval Spinoza gondolatainak fényé-

108

nél láthatunk hasonlóságot némely gondolata és aKabbala közt, de ezt ő maga nem is láthatta. Nem aKabbala érteti meg velünk Spinozát, inkább megfor-dítva, Spinoza a Kabbalát. Nem kabbalai gondola-tokból származtak spinozaiak, hanem spinozaiakbóllátjuk, mily értelmük lehet azoknak az egyes gondo-latoknak, melyek valószínűleg újplatonikus for-rásokból beletévedtek abba a hulladéktömegbe, melyaz emberi babonahit, tévelygő fantázia, beteges kép-zelődés hitvány salakjaként évszázadokon át lera-kodott. Ebből a szemétből szedte volna Spinoza gon-dolatait, ő, ki mindenek fölött a tiszta, világos, kri-tikus, megalapozott gondolkodás embere volt? Ilyföltevés mellett semmi sem szól, ellene minden. Dekorának teológusait megdöbbentette ez a panteiz-mus, melyhez az utakat nekik a tradíció homokjaeltemette. Mi természetesebb, mint hogy mindenkia titokzatos kabbalában reménykedett; az fogja aparadox rendszer keletkezését és forrásait fölmu-tatni. Még nem rég jelent meg egy egész modemkönyv Spinozáról (Lasbax E. La hiérarchie dansl’univers chez Spinoza, Paris 1919), mely, hogyújplatonikusnak tüntesse fel Spinozát, a kabbalaközvetítését sem veti meg. De Spinozának semmiköze a kabbalához, melynek képviselőit lenézi ésőrülteknek tekinti, nemcsak amulettjeik, egyéb ba-bonáik, számtitkaik stb. miatt, hanem mindenképenés egyetemlegesen. Spinoza világa a fény, a kabbaláéa kísérteties sötétség. Ha az újplatonizmus némelygondolatában mindhárom irány, Plotinosé, a kab-baláé, Spinozáé érintkezik, ez nem onnét van, hogySpinoza a kabbalából szedte gondolatainak akár-csak csiráit is, hanem mert az újplatonikus gondo-latok akkor annyira éltek az irodalomban, hogyegyenes és járható úton juthatott hozzájuk Spinoza.Hogy Spinoza akkor vagy később keserves belsőküzdelmeken ment-e át, mint Dunin-Borkovski kép-zeli, nem tudhatjuk. A zsidó filozófusok erre nemigen adtak okot; a kabbalisták, akiket nagyon le-

109

nézett, még kevésbbé. Könnyű útja semmiesetre nemvolt. Neki is egy világot kellett teremtenie, meglevőés átalakítandó gondolatokból és nagy esze, gyorsfelfogása, éles kritikája ezt a feladatot nem köny-nyítették meg neki. Minden talpalatnyi földet különmeg kellett hódítania. De ezek nem vallási, hanemfilozófiai küzdelmek voltak. Hogy romba döntöttoltárokat nagy érzelmességgel sajnált volna, nemlátszik valószínűnek. Az ész embere, az igazságfanatikusa volt, kinek egy tévedés kiirtása nem vé-rezte meg szívét. Az elvont gondolkodás nagy mes-tere volt, nem a fantázia nyugtalanított áldozata.Később oly magaslatain a léleknek tartózkodott ál-landóan, ahonnét a mindennap gondjai igen csekélyerővel hatottak föl hozzá. A zsidó hit szertartásáhoza marranok Amsterdamjában alig ragaszkodtakerősen. A zsidó vallás dogmáinak metafizikai részese volt nagyon megrögzítve és a zsidó filozófusokpéldát mutattak neki ezek sokféle fölfogásához. Azsidó ethika alapgondolataitól pedig soha sem pár-tolt el, csak szublimálta őket. A lélek üdvössége afődolog a világon és csak a tiszta gondolat szerez-heti meg az embernek; ez volt az a főgondolata,melyet egész metafizikai rendszere szolgált.

Spinoza világi tanulmányai.

Hogy mikor lépett be az európai gondolkodásközösségébe, nem tudjuk. De hogy nagy munka volt,a dolog mivoltából folyik. Amily természetes volt,hogy bibliai és általában héber tudásban a kereszté-nyek nem mérkőzhettek vele, mert abban nőtt fel,épp oly bizonyos, hogy egyéb tudásban a — mond-juk — 16—18 éves csak gyerek volt azokhoz képest,kik a triviumot és quadriviumot elvégezték és be-iratkoztak az egyetemre. Nem tudott latinul. Még aközkézen forgó tankönyveket sem olvashatta, nem isemlítve a tudomány és irodalom klasszikusait. Min-

110

denekelőtt latinul kellett megtanulnia. Hogy zsidótudósok akkor latinul is tudtak és írtak, nem voltrendkívüli eset, tanítói közt is voltak, akik ékes la-tinsággal írtak könyveket. Colerus említi, hogyelőször egy német diák adott neki latin órákat, talánmég az éc chájim ideje alatt, ami nem lehetetlen, deazután, valószínűleg az ötvenes évek elején, jobbkézbe került, egy Franciscus van den Emdenébe,akinek úgy látszik nagy szerepe volt életének ekorszakában. Érdemes róla néhány szót mondani.Meinsma mindent összeszedett, amit idáig róla tudnilehetett.

Van den Emden Antwerpenben 1600-ban szüle-tett, kiváló tanuló volt az egyetemen, úgy hogy már18 éves korában tanári állással kínálták meg, egyideig a jezsuita rend tagja volt, kilépett belőle, 42éves korában megnősült, 1643-ban leánya született,akinek tán szinte szerepe volt Spinoza életében;Klára Mária volt a neve, gyönge gyermek volt.kissé sánta és púpos is, de rendkívüli szellemű, kinagy hírre tett szert, összesen hét gyermeke született Van den Emdennek.Miből tartotta fenn népeicsaládját, nem igen tudjuk. 1650-ben mint könyv-kereskedőt találjuk Amsterdamban. 1652-ben, mi-kor könyvüzlete nem nagy sikerrel járt, iskolátnyitott, melyben főleg latint tanított. Az iskolátsokan látogatták, Van den Emden kitűnő tanító le-hetett, tanítványai kedvvel tanultak, sőt ami elégcsodálatos, meg is tanultak latinul. Yan den Emdenszerette a római irodalmat, ennek pezsgő, elevenéletébe vezette be tanítványait, eljátszatta tanít-ványaival Terentius drámáit, persze latinul, maga isírt iskolai drámát és bár az egyházi tanács ellenke-zett vele, 1657-ben elő is adatta a saját és Terentiusegyik drámáját, még pedig nyilvánosan a színház-ban. Talán ránk nézve még fontosabb, hogy Vanden Emden járatos volt a modern filozófiában, is-merte Descartes, Bacon, Hobbes műveit, a nagy újasztronómiai felfedezéseket és az új matematikát,

111

moly nélkül Descartes-ot nem lehetett megérteni. Ilymentor kellett a fiatal Spinozának. Csak azt kellenetudnunk, mikor került Van den Emdenhez. Bizonyos,hogy még 1657-ben nála volt, mert akkor kötött ba-rátságot egy Kerckrinck nevű fiatal emberrel, akiegyszerre kedvet kapott a tanuláshoz és 18 éveskorában Van den Emden tanítványa lett. Két évután készen volt az előkészítő tanulmánnyal és1659-ben már beiratkozott a leydeni egyetemre. Ez aKerckrinck már 1661-ben mint orvostudományi írólépett föl és 1665-ben híres ember volt. Erről aKerckrinckről írja egy barátja, hogy két év alattúgy megtanult latinul, hogy hibátlanul írt és be-szélt rajta, a görögöt is némileg értette, oly jártasvolt a filozófiában, mintha egy emberéleten át fog-lalkozott volna vele stb. stb. Így tanultak és taní-tottak akkor. Colerus mondja, hogy Kerckrinck és afiatal Spinoza, aki akkor 25 éves volt, mindkettenbeleszerettek a nagy szellemű Klára Máriába, deKerckrinck, a 18—20 éves, legyőzte Spinozát ebbena nemes versenyben és főleg egy drága gyöngy-sorral megnyerte a leány kegyét és elvette. KláraMária 1657-ben tizennégy éves volt. Mi igaz ebből,mi nem, sohasem fogjuk tudni. A regényírók, minteddig, úgy továbbra is féket ereszthetnek fantá-ziájuknak. Hogy az egész történet képtelenség, senkine mondja. Mért ne szerethette volna a csupa-szel-lem Spinoza a rendkívüli leányt, kinek hírével azegész város tele volt! Freudenthal kategorikusankimondja, hogy ez a szerelmi viszony soha sem lé-tezett, mert Spinoza egy valószínűleg 1660-ban írtművében igen becsmérlőleg nyilatkozott az érzékiszerelemről. De már néhány sorral később aztmondja, hogy filozófiai elvei ellenére mégis hő sze-relemre gyuladhatott a leány iránt és megkérhettea kezét, de szegénysége bizonyosan nem engedte,hogy a maga kétes sorsához kösse egy szeretett nőét.Aztán kiadója, Rieuwertsz azt mondotta: Spinozá-nak soha sem volt hajlandósága a házassághoz. Ezek

112

nem argumentumok. Szívesebben gondolunk egySpinozára, aki egyszer életében szerelmes is volt.Mit tudjuk mi, mikor kérte meg kezét? Talán mikorKlára Mária latinra tanította, mert a leány helyet-tesíteni tudta atyját a tanításban. Talán később, mi-kor már Spinoza meg tudta keresni kenyerét? Talánegyáltalán nem kérte meg kezét, csak szerette aleányt és leküzdötte szerelmét. Csak az bizonyos,bogy Kerckrinck vette el Klára Máriát, de nem ta-nuló korában, hanem 1671-ben febr. 27., amikor aférfi 32, a leány 27 éves volt. A leány atyja jelenvolt az esküvőn mint „XIV. Lajos tanácsosa és or-vosa“, és éppen készült, hogy Párisba tegye át la-kását. Ott azután szomorú sors érte. Politikai okokmiatt elfogták és felakasztották a nagytehetségű,sokat hányatott, lelkes embert, kinek hálás emléke-zésünket biztosítja, hogy Spinozát nevelte és taní-totta. De hogy mikor került hozzá, mindezek utánsem tudjuk. Meglehet, hogy már az ötvenes évekelején, meglehet, hogy Kerckrinckkel egyidőben.Valószínű, hogy az egyháztól való elválását meg-előzte a modern gondolkodásba való beavatása: ak-kor mégis előbbre kell tenni Van den Emdennél valótanulását. Hogy szülei házát apja halála előtt (1654)elhagyhatta, nehezen hihető. Csak annyi bizonyos,hogy az ötvenes években meg kellett tanulnia lati-nul és be kellett hatolnia a modern filozófiai és ter-mészettudományi gondolkodásba, amire valóbanelég idő áll rendelkezésére. Meglehet, hogy Van denEmden hajlékot is adott a fiatal Spinozának, akiviszont segítette őt a fiatalok tanításában, úgy hogymint tanítványa és segédje időzött volna Van denEmdennél. De abban nem lehet kétség, hogy Vanden Emden házában új világ nyílt meg előtte, olya-nokkal érintkezhetett, akik az akkori szabad, mo-dern gondolkodás hívei voltak,' megszerezte a to-vábbi tudományos haladás feltételeit és teljesenelidegenedett a zsidóságtól. Tudott jól latinul, na-gyon járatos volt a latin irodalomban (Terentius,

113

Cicero stb.), megismerkedett a korában virágzó neo-skolasztikával (Suarez, Bellarmin stb.) és ismertea modern filozófiát, természettudományt és mate-matikát. Ez tíz évre elég nagy munka, de egy Spi-noza ezt elbírta. Ha Freudenthal azt mondja róla,hogy bizonyos tekintetben autodidakta volt és az„egyetemi oktatás áldásában“ nem volt része, akkora magunk részéről ezt nem sajnálattal említjük.PYeudenthal ne tudná, hogy ily hatalmas elmék,minő Spinozáé volt, nem illenek bele semmiféle is-kolai oktatás merev kereteibe? Sőt, ha van valami,ami kivételesen kedvezőtlen nevelési helyzetétjobbra fordította, akkor ez bizonyára az volt, hogynem kellett az iskolai idomítás kárát és kínjait, me-lyek a formalisztikus skolasztikái oktatás idejébenigen nagyok lehettek, elszenvednie. Tudott tanítókvezetése nélkül tanulni és hogy mily sikerrel, mu-tatják az eredmények.

A kiközösítés.

1656-ban történt életének nagy katasztrófája,a zsidó egyházból való kiközösítése. A kiközösítésformulájában bennfoglaltatik, hogy az elöljáróságurai tudatják, hogy már régóta Baruch de Spinozagonosz véleményeiről és cselekvényeiről tudomástszereztek, és különböző eszközök és ígéretek segít-ségével iparkodtak őt gonosz útjairól eltéríteni. Ezeka „gonosz cselekedetek“ természetesen a vallási szer-tartások elhanyagolása és mellőzése volt, ami a jám-bor zsidónak mindig igen nagy bűnnek tetszett. A„gonosz vélemények“ pedig ugyancsak a vallásravonatkoztak. Lucas egész regényt mesél a kiátkozá-sáról, ami őt is, Colerust is tán jobban érdekelte,mint Spinoza egész, filozófiája. Lucas szerint kétfiatalember, tanulótársa irigységből vagy egyébokból agent provocateurként lépett fel ellene. Kér-ték, hogy igaz véleményeit tárja föl előttük, semmi-

114

kép nem fogják elárulni. Spinoza eleinte Mózeshezés a prófétákhoz utasította őket, azokra kell hall-gatni. De ha azoknak kell hitelt adni, mondta azegyik, akkor nincs anyagtalan való, Istennek testevan, a lélek nem halhatatlan és az angyaloknakvan valódi szubstanciájuk. Szóval belevitték Spino-zát ilynemű teológiai vitatkozásokba és az eretnektanítások hangoztatásába. Spinoza gyanút fogván,kerülte ezután a két álbarátot, ezek pedig kezdtékrossz hírét kelteni, hogy hiába reménykednek bennetanítói mint Izráel leendő nagy oszlopában, ellen-sége ő a zsidó hitnek. Erre megidézték az elöljárókés rabbik elé és nagy fenyegetésekkel iparkodtakvisszatéríteni a helyes útra. Nem érdemes Lucasszínes elbeszélését bővebben ismertetni, vagy a ki-közösítés rémes és kegyetlen szövegét lefordítani.Tény az, hogy az egyházi átkot Saul Levi Morteiraés Izsák Aboab rabbinusok 1656 jul. 27-én kimond-ták rá. Előbb, mint maga az átok szövege hangoz-tatja, visszatérésre akarták bírni fenyegetésekkelés ígéretekkel. Állítólag 1000 frt. évi járadékot ígér-tek neki, ha legalább látszatra hű marad a zsidó bit-hez, résztvesz az isteni tiszteletben, zsidó szertartá-sok szerint él, stb. Irtóztak a botránytól, melyeta nagyhírű ifjú elpártolása okozna, mikor a kité-rések úgyis elég sűrűn fordultak elő és Uriel daCosta esetének emléke is még élt a községben. DeSpinozával nem lehetett hit és őszinteség dolgábanalkudozni, még kevésbbé lehetett őt megvesztegetnivagy megvásárolni. Ez a zsidóságra nézve tragikuskonfliktus volt. Féltenie kellett a hitközség jó hí-rét, sőt megmaradását is, mert ily esetek halmozó-dása még a község létét is veszélyeztetheti. ViszontSpinoza sem hátrálhatott, ragaszkodnia kellettahhoz, amit igazságnak tekintett. Az valószínű, hogykevésbbé fanatikus papok elejét vehették volna azajos összeütközésnek és a községre nézve ez lettvolna a fődolog. De Saul Levi Morteira némilegIsten helytartójának érezhette magát, ki Zeusz vil-

115

lámáival is rendelkezik és féktelen bosszúvágyában,hogy a hűtlen tanítványt megbüntesse, kimondtará a nagy átkot, mely minden zsidónak megtiltja,hogy érintkezzék vele. A zsidók elfelejtették, hogymennyit kellett nekik vallási üldözőktől szenved-niük és ha hatalmuk lett volna, talán ők is elégettekvolna a hitehagyottakat. Nem tanultak semmit sa-ját szenvedéseikből. Ily kizárásokkal a kizárók ma-gukat rontják meg, akit pedig büntetni akarnak, aztsokszor el sem érik. Spinoza mint zsidó sokkal ke-vésbbé veszedelmes volt a zsidóságra nézve, mintaz „aposynagogos“. Mint ilyen, szabadabb volt ésa jog látszatával szólt a zsidóság ellen. Amellettmily csúf dolog, hogy az üldözöttek oly hamar ül-dözőkké alakulnak át! Hogy a dolog nem voltpuszta teoretikus mulatság, mutatja az, hogy Urielda Costát az átokkal oly szörnyű helyzetbe hozták,hogy bűnbánatot kellett mutatnia, a bűnbánattalpedig halálba kergették. Az ily kizárások egyszer-smind gyilkossági kísérletek, melyek csak néha nemsikerülnek, ha a kizárt keményebb fából van fa-ragva. Állítólag gyilkossági kísérlet történt Spinozaellen, amikor egyszer a színházból kijött; Bayle em-líti, de még az átok kimondása elé teszi. Colerus istud e dologról, de van Spijckra hivatkozik, ki állí-tólag még látta az átszúrt kabátot, amelyet Spinozamegőrzött volna. A dolog nem egész lehetetlen, detényszerű alapja a dolognak nincsen, a jó Spijckesetleg maga is hitt a maga kitalálta meséjében, ésBaylenak, ki a világi tudományokban való kételke-dés nagymestere, a vallási fanatizmusnak pedig fá-radhatatlan üldözője volt, kapóra jött az a gyilkos-sági kísérlet, melyet tán ő is csak van Spijcktőltudott. Akármint van, Spinozának nem történt baja,se gyilok, se egyházi átok nem ártottak meg neki,az előbbi azért nem, mert valószínűleg nem létezett,az utóbbi pedig, mert Spinoza föl nem vette. Lucasmondja és lehet, hogy igazat mond, hogy mikorSpinoza megtudta a kiátkozás napját (nem jelent

116

meg személyesen!), azt mondotta: „Helyes, sem-mire se kényszerítenek, amit magamtól nem tettemvolna, ha a botránytól nem riadtam volna vissza.“(Atyja 1654-ben halt meg március 28-án, ránézvefia kiátkozása szörnyű csapás lett volna; érthető,hogy apja életében nem engedte meg a viszony el-fajulását; de sőt még 1655-ben is egy alkalommalmegjelent a templomban és egy szertartás végzésé-ben részt vett, amelyért egy csekély pénzösszeg fi-zetése járt.) „De minthogy így akarják, örömmellépek az előttem megnyitott útra, azzal vigasztal-ván magamat, hogy az én kivonulásom ártatlanabblesz, mint az első hébereké Egyiptomból.“ (A bib-liában áll, hogy a zsidók kivonulásuk alkalmávalaz arany- és ezüstedényeket elvitték és a ruhákatis, melyeket Isten parancsára tőlük kölcsön kértek.Exod. 12. cap. 35. 36. v.) „Ámbátor az én életemnincsen jobban biztosítva, mint az övéké volt, énsenkinek nem veszem el semmijét, bármily igazság-talanságot tesznek is velem, dicsekedhetem vele,hogy semmit szememre nem hányhatnak.“ Lucaspersze nem érti a helyzet igaz mivoltát. Spinozajóformán független volt mindenkitől és mindentől,tehát senki sem férkőzhetett hozzá. Független voltkülsőségektől, mert bár teljesen vagyontalan volt,de mint tudományos kézműves, meg tudta keresnikenyerét, nagyszerű optikai köszörűs volt, az ő mun-kája híres volt tudományos körökben, azonkívülpedig oly kevés kellett neki, hogy az már a semmi-vel volt határos, végül pedig barátai annyira sze-rették, hogy nem hogy kérnie kellett volna kölcsönt tőlük,de inkább fáradságába került adományaikat elhá-rítani magától. Ha megtiltották a zsidóknak a velevaló érintkezést, az őt nem bánthatta, mert semmiüzleti dolga nem volt velük. De belső zavarba sejutott. Képzeljük el a nagyszerű Spinozát, aki fö-lött indulatos papok ítélkeznek oly dolgokban, ame-lyekhez Spinoza százszor jobban értett. Nem argu-mentumokkal jöttek, hanem hatalmi szóval. Ő pedig

117

nem valami üres libertinizmus alapján, (amint ak-kor az atheizmust, radikalizmust, szabadgondolko-dást nevezték), hanem a legalaposabb bibliai tudás-sal és talán már nagyrafejlődött filozófiai meg-győződéssel szállt szembe támadóival. A vádakra,amelyeket ellene emeltek, egy nagy, spanyol nyel-ven írt apológiában felelt. Ez foglalta magába bib-liai kritikáját első formájában. Ez a mü azonbannem jelent meg, de Bayle, Colerus és Hallmann em-lítik; az utóbbinak jelentése Spinoza kiadójától,llieuwertsztől származik, aki Hallmann szerint aztmondotta neki, hogy Spinoza halála után annakminden kéziratát kiadták, kivéve egy nagy munkát,melyet Spinoza a zsidók ellen írt és melyben igenkeményen bánt velük. E munka még a Tr. theoLpol. előtt készen volt, de Spinoza nem adta ki, ami-ből azt következtették, hogy nem akarta kiadatni.Nála, a kiadónál, megvolt a kézirat, de valakinekodaadta... (Ezek után talán valamikor még elő-kerül.) Bayle mondja, hogy tudva van, hogy sokatbelőle átvett a Tr. th. p.-ba, ami valószínű és ter-mészetes. Hogy milyen hatást tett, látjuk az íté-letből.

Spinoza belső fejlődése.

Belső fejlődésének fokát, pontját a kizárás ide-jén nem állapíthatjuk meg. Föltehet j ük, hogy na-gyon előrehaladott volt, de hogy jóformán kész lettvolna, mint némelyek fölteszik, nem hihetjük. Degondolata sietett az érés felé. Az elítélés után rövididőre Ouverkerkbe ment, Amsterdam mellett, aholaz amsterdami zsidó temető volt. Úgy látszik, azsidó rabbiknak sikerült a keresztény papokat meg-győzni róla, hogy Spinoza minden vallás veszedel-mes ellensége, kit száműzni kell, de Spinoza ottcsak néhány hónapig maradt, talán mennonita ba-rátok körében, kildiez vonzódott és kik szerették,

118

azután visszatért Amsterdamba. Hiszen akkor voltKerckrinck-kel együtt Van den Emdennél, kinélvalószínűleg lakott, kinél tanult és tán tanított is,segítvén a mestert a kisebb növendékek oktatásá-ban és a héber tanításban, melyben mester volt.Valószínűleg az ötvenes évek vége felé filozófiairendszere alapvonalaiban megvolt. A sors szeren-cséje akarta, hogy a 19. század hatvanas éveibenegy munkája került elő, mely kéziratban lappangottHollandiában és melyet főművének, az Etliikánakelső vázlata gyanánt tekinthetünk. E műről termé-szetesen még bővebben kell szólnunk. Első nyílt éshiteles hírünket e műről abban a Stoke—Hallmann-íéle útleírásban találjuk, melyből már egyebeketidéztünk. Rieuswerts megmutatta a kéziratot Sto-ké-nak, aki Ethikának nevezte. Minthogy sokkal cse-kélyebb terjedelmű, mint a későbbi nagy Ethika,ezt kis Ethikának nevezhetjük. Ezt a kis Ethikát,melyet némelyek sokkal előbbre tesznek, a legóva-tosabb kritika alapján, Freudenthallal és másokkal1658—1660-ban írottnak keltezhetjük. A kis Ethikanemcsak formában, de fontos részletekben is eltéra nagy Ethikától, de a főgondolatok mégis készenvannak és így 1658—1660-ban a rendszer megvolt.így tehát mondhatjuk, hogy Spinoza körülbelül tízév alatt is nem lépésről lépésre haladt, hanem egymegalkotta új világfelfogását. Valószínű, hogy e tízév alatt megszerezte az akkori modern tudást ésnagy intuícióval a hegy tetején termett és majdfelülről ment lefelé, majd ismét alulról kereste ok-fejtés útján az útat fölfelé. Merész koncepcióban éstürelmes lépésről lépésre haladásában senki semmúlta fölül. Ez az ő belső fejlődésének hozzávető-leges története. De még két mozzanatot kell említe-nünk, melyről külső élettörténetének folytatásábanakad alkalmunk szólani. Ezek nélkül e belső törté-netet se tekinthetjük teljesnek.

1661-ben megindul levelezése, melyben kevéséletrajzi adatot találunk (a kiadók az ilyeneket tel-

119

jesen értékteleneknek találták, ily leveleket el ispusztítottak, másokból pedig a személyi részeketkihagyták; szerencsére sikerült ezeket a holland for-dításban megtalálni és így megmenteni), de ez akevés is megbecsülhetetlen, mert föltétlenül hiteles.Kevéssel előbb elhagyta Amsterdamot és letelepe-dett Rijnsburgban, amely főgyűlőhelye volt egyikszektának, melyhez Spinoza vonzódott, a kollegiá-nusoknak; ezek összejöveteleiben részt szokottvenni, de formailag nem tért át hozzájuk. Akkori-ban természetesnek találták, hogy keresztény hitretért, némelyek tényként elmondották, de nem voltigaz. Rijnsburg közel van Leydenhez, mely akkoris híres egyetemi város volt. Itt maradt Spinozaközel három évig. Talán itt írta meg véglegesen akis Etliikát. Akkor már sokan foglalkoztak gondo-lataival és tanítványainak vallották magukat. Az őszámukra írta a kis Ethikát, erre vall a mű befeje-zése, melyben arra inti őket, hogy legyenek óvato-sak a mű gondolatainak terjesztésében: „Nem aka-rom ezzel azt mondani, hogy egészen magatoknáltartsátok, hanem, ha valakivel közlitek, semmifélemás érdek se vezessen benneteket, mint felebará-totok üdvössége.“ Hogy mikép használták föl meg-hittebb tanítványai ezt a művet és Spinoza egyébmegfogalmazott közléseit, kitűnik egyik legmeg-hittebb emberének, Simon de Vriesnek egyik leve-léből (8. ep.) „Kollégiumunk ilykép van berendezve.Az egyik (de mindenkire kerül sor) felolvas (tána már matematikailag megformulázott Ethikánakegy részét, melyet Spinoza elküldött nekik, vagykorábban a kis Ethikát), megmagyarázza, amit ol-vasott, saját felfogása szerint és azután bizonyítmindent a tételek egymásra következése és rendjeszerint. Ha nem tudjuk egymást meggyőzni, érde-mesnek tartjuk azt följegyezni és önnek megírni,hogy lehetőleg felvilágosítson bennünket és hogyaz ön vezetése mellett babonahitűek és kereszté-nyek ellen az igazságot megvédelmezhessük és az

120

egész világ támadása ellen megállapíthassuk.“ Spi-noza e levélre feleltében csak mellékesen jegyzi meg,hogy a „kollégium“ bölcsen van berendezve. A kisEtbika némely része magán viseli annak a jellegét,hogy szóbeli közlés, előadás után rögzítette meg amester írásban. De majd minden műve tanító jel-legű. Nem az írás csalja ki leikéből a gondolatokat;a megfogamzásnak vége; a gondolat már megfor-málódott és a mester — azt mondanók — fölényesentanítja, ha ily érzés nem volna egészen távol tőle.Aki gondolatot produkál, mindig megfeledkezik ma-gáról, de fájdalom, vagy előbb, vagy még inkábbkésőbb, nagyon is emlékszik magára, tud magáról;Spinoza a legobjektívebb gondolkodók egyike. Egé-szen odaadja magát a gondolatnak. De minden mű-vében, a kis Ethikában is, mint mester szól tanít-ványaihoz. Gondolatai meg vannak formulázva, elő-adja, tanítja őket. Mások konfessziószerűen írnak,vagy a gondolatért való küzdelmük látszik meg írá-sukon. Spinoza tanít. A „kollégium“ kérdéseket in-téz hozzá, mire ő dönt. Ezzel a dolog el van intézve.Polémiái is ilyenek. A levelek többnyire feleletekoly kifogásokra, kételyekre, melyekkel a levél íróielébe járulnak. Spinoza minden hivalkodás, kese-rűség nélkül, nyugodtan és kimerítően elintéz min-dent. Mintha sohasem lett volna tanuló, mindjárttanító.

A Descartesról szóló mű.

A szomszéd Leydenből is jöttek hozzá tanulók.Az egyiket, Caseariust, Descartes filozófiájábaavatta be, 1662—1663-ban. Descartes nagy író isvolt, nemcsak a tudósok számára írt, sőt első művét,Discours de la méthode, francia nyelven írta (1637),az iskolai tudománytól mintegy a nagy nyilvános-ság elé menekülve. Második művét, Méditations, la-tin nyelven írta ugyan, de hogy francia nyelven is

121

megjelenjen, erről maga gondoskodott (1641). Csakharmadik műve, a Principia philosopldae (1644),rendszeres munka, mely úgyszólván iskolai rendbenfoglalja magába gondolatait. De Spinoza, mikor Ca-seariust tanította, már tovább ment és a filozófiairendszernek megfelelő formaként a matematikaielőadásmódot teremtette, amire egyébként magaDescartes, aki nem volt ugyan barátja ennek azelőadásmódnak, mégis mintegy példát adott. Mate-matikailag formulázva és bizonyítva diktálta Ca-seariusnak Descartes filozófiáját, még pedig a Prin-cipia II. részét és egy darabot a III.-ból. Az első-ből semmit, holott ez a tulajdonképeni filozófiairész. 1663-ban Amsterdamban meglátogatta bará-tait és megmutatta nekik a diktátumot. Annyiramegtetszett nekik, hogy arra kérték, hogy egészítseki Descartes Princip. I. részének előadásával és en-gedje meg, hogy kiadhassák. Spinoza teljesítette ké-résüket, még Amsterdamban, ott időzése alatt, kétbét alatt megírta a megkívánt kiegészítést (1. ep.15.) és a mű még 1663-ban jelent meg, saját nevealatt; Renati des Cartes Principiorum pbilosopliiaepars I. et II.. more geometrico demonstratae per Be-nedictum de Spinoza, Amstelodamensem, accesse-runt eiusdem Cogitata metaphysica... Amstelodamiapud Johannem Rieuswertsz 1663. A költségeket Ja-rig Jelles, Spinoza egyik bű tanítványa fizette. Azelőszót egy másik híve és barátja írta, Ludwig Me-yer, Spinoza megbízásából, aki megkívánta, hogyaz olvasókkal tudatni kell, bogy a mű nem az ő gon-dolatidnak a kifejezése és hogy némely pontban egé-szen eltérő meggyőződései vannak. E mű igen nagyfeltűnést keltett és Spinozát egy csapással a híresfilozófusok közé sorozta. Ma már nehezen tudjukelképzelni, hogy egy mégis főleg reprodukálómunka hogy kelthetett ekkora föltűnést.

Descartes idősebb kortársa volt Spinozának,Hollandiában írta meg főbb műveit és 1650-ben baltmeg Svédországban. Híre már akkor is világhír

122

volt, noha csak 1637-ben jelent meg a Discours dela méthode. De világszerte érezték, hogy Descartesgyökeresen újat hozott, szemben a régi és új sko-lasztikával, a görögök felújításával, a fantasztikustermészetfilozófiával és az új asztronómiával. Hoztaa föltevéstelenség győzedelmes elvét. Semmit se fo-gad el igaznak, mielőtt ésszel nem igazolta. Min-denben kételkedik, míg be nem bizonyította. Nincstekintély, csak az ész belátása, amely szuverén. Ésnem szorítkozott az elvek kimondására. Módszerétis föltárta és egyszersmind alkalmazta. A Discoursde la méthode nem paragrafusokba szedett tudósmű, hanem konfesszió, belső fejlődésének idealizáltképe, mely tulajdonképpen csak kimondta, amit azelfogulatlanabb gondolkodók éreztek és e műhözcsatolva volt három értekezés, az új módszeres gon-dolkodás kísérletei, egy geometriai, mely az anali-tikai matematika módszeres alapvetése, egy dioptri-kai és egy a meteorokról, melyekben fontos optikaiés fizikai kutatások foglaltatnak. Négy évvel későbbjelentek meg az Elmélkedések (Meditationes deprima philosophia), melyekben a Discours meta-fizikai részei monológszerű előadásban kibővülnek;e műben már bennfoglaltatnak akkori híres tudósokellenvetései, kikkel Descartes a kéziratot közöltette(Caterus, Mersenne, Hobbes, Arnauld, Gassendi smások) és Descartes feleletei. Végül jött a nagyösszefoglaló, rendszeres munka, a Principia philo-sophia, nem említve néhány vitairatot, és a Pas-sions de l’áme, lélektani elemzése az emberi szen-vedélyeknek. (A francia állam mintaszerűen adattaki, 1897—1908-ban, az összes műveket Adam és Tan-nery szerkesztésében tíz kötetben, melyben Descar-tes levelezése öt kötetet foglal el.) Ezek a művekíorradalmositották a tudományos világot, hevesellenállásra találtak a teológusoknál, főleg az új-skolasztikusoknál, kik a tanszékek birtokában vol-tak, és nagy irodalmat szültek. Javában dúlt aharc, mikor Spinoza műve megjelent, mely nem volt

123

egyszerű reprodukció. Matematikai módon adta előDescartes gondolatait, nagy objektivitással, felső-séggel és kritikával, összesűrítve, úgy hogy min-denki mintegy egy pillantással átfoghatta. Nem tör-téneti módszerű könyv, ilyet akkor ezen a téren nemismertek, de mesteri összefoglalása annak a taní-tásnak, mely akkor az egész világot foglalkoztatta.Aki semmitse tudott Spinozáról, mégis ismerteDescartes-könyvét. Igazi nagy sikere volt e könyv-vel.

Persze otthon volt Descartes filozófiájában,mint kevesen. Valószínűnek tartom, hogy Descarteskorszakos hatással volt Spinozára. Ha Kant aztírta, hogy őt Hume rázta föl dogmatikai álmából,úgy Spinozát Descartes, azzal a különbséggel, hogySpinoza sehol nem emlékezik meg ily hálásan Des-cartesról. Azt hiszem, a zsidó és keresztény skolasz-tikusoktól meggyötört lelkére Descartes megisme-rése mint villámcsapás hatott. Egyszerre világosanlátott. Hagyomány, okoskodás, szillogizmus, azmind semmi, a filozófiai tételek legvilágosabbja:gondolkodom, vagyok, ez minden igazság mintája,a skolasztika épülete egyszerre összeomlik Descar-tes csapásai alatt. Nem is annyira a tételekben volta nagy különbség Descartes és a skolasztika közt,mint inkább a tételek összekapcsolásában, belső ér-telmében, megszerzése módjában, általában a gon-dolkodó egész magatartásában. Descartes is tanítjaés bizonyítja Isten létét, sőt még az ősrégi ontológiaibizonyítást is átveszi Anselmustól, mégis más az őistene és más a skolasztikusoké, és más az ő bizo-nyítása, mint emezeké. Nagyon jól tudta ezt magaDescartes, aki épp úgy, mint idősebb kortársa, Ba-con, magát forradalmi korszakos embernek tudta,és mindig aggódva kerülte a lehetséges összeütkö-zéseket, melyekben az ellenfél túlságosan kedvezőhelyzetben lett volna vele szemben. Nem sikerültneki egészen, csak a jezsuitákkal maradt majd éltevégéig jó viszonyban, de különben az egyház hamar

124

kezdte üldözni. Németalföldön is, ahol élt és ahola francia követnek meg kellett ct védelmeznie, mígiratait a hóhér nyílt piacon elégette, de halála utánFranciaországban is üldözték műveit és emlékét.Így tudta ezt különben akkor is az egész világ, min-den szabadabban gondolkodónak őrizkednie kelletta túlbuzgóktól, két tábor állott egymással szemben,az ellenfél felfogása szerint a hívőké és hitetleneké,ámbár közvetítések és kompromisszumok kísérleteiis napirenden voltak. Hogy Spinoza hová tartozott,nem kell mondanunk, őt mindenki akkor Cartesiushívének mondotta, ő is a föltevéstelen gondolkodáshíve volt, ő is a matematikát a tudományos gondol-kodás mintájának tekintette, ő is minden teológiá-tól távol állott, még távolabb, mint Descartes, akiúgy rendezte a filozófia és teológia közti viszonyt,hogy az egyik ne avatkozzék a másik dolgába, tehátteológiai okokkal ne lehessen filozófiai tételek ellenföllépni. Spinoza radikálisabb volt, nála a teológia,amennyiben nem filozófia, semmi. De a kritikai gon-dolkodásban Descartes mutatott neki utat. Spino-zában a kritikai gondolkodás egész rendszerének alelke, annak minden tételét úgy kell bizonyítani,mint a matematikai tételekét, ugyanazon a módonis, matematikailag. Ha Spinoza nem említi is Des-cartes-ot oly hálás módon, mint Kant Hume-ot, eznem hálátlanság; mindenki tudta, hogy mit köszönSpinoza Descartesnak. Midőn halála után barátaikiadták műveit, az előszóban, mely Jarig Jelles ba-rátjától ered, az van, hogy „szándéka kivitelébena nagyhírességű kiváló filozófusnak, René Descar-tesnak müvei nagy segítségére voltak.“ Ez a kije-lentés abból a körből eredt, amely legjobban ismerteSpinozát. Descartes, mint a kor legkiválóbb filo-zófusa, leginkább hatott Spinozára, döntőleg avat-kozott be gondolkodásának menetébe. Ha Spinozaezt így nem nyilatkoztatja ki, ennek több oka van.Az első az, hogy Spinoza az ő filozófiáját tanította,sőt könyvet írt róla és az előszóban csak kevés

125

pontot jelölt meg, melyben az ő nézetei eltérnekDescarteséitől. Formai tekintetben egészen Descar-tes-ista volt. Spinoza oly személytelen volt az igaz-ság dolgában, hogy még a maga nevének a kitételétsem kívánta munkái elé. Amit Descartes-tól átvett,azt ő és igen sokan az igazság elveszthetetlen birto-kának tekintették, szinte a tudomány közkincsének.Legfontosabb azonban az, hogy Spinoza inkábbérezte Descartes-tól való eltéréseit, mejyek valóbanfőbenjáró princípiumokra vonatkoztak, mint meg-egyezéseit. Nem is egészen egyenes út vezetett Des-cartes-tól Spinozáig. Spinoza lelke nem mint üreslap került Descartes keze alá, melyre ez azutánsokat följegyzett. Tele volt az írva azzal, amit ad-dig gondolt, kissé szanaszét és aminek a káoszábólegy teremtő gondolat hatása alatt Spinoza új vilá-got teremtett. Descartes filozófiája ebben a teremtőmunkában fontos tényező volt, talán iniciáló, deerről csak később szólhatunk.

Spinoza egyéb művei.

Ugyanakkor, mikor a Descartes-müvet írta, mármegindult az Etliika végleges formulázása, mely-nek útját a levelek alapján pontosan követhetjük.A kis Ethika nincs matematikai módszer szerint(more geometrico) írva. Csak a függelékben, mely-ben szigorúbb formában összefoglalja gondolatait,és mely valószínűleg valamivel későbbi keletű, in-dul meg a pontosabb formuláció, „alapelvekkel“,„tételekkel“, „bizonyításokkal“, „következmények-kel“. De itt csak hónapokról lehet szó. Már első le-veleiben, melyeket Oldenburgnak írt, (1661. ep. 2. 3.)közli vele az Ethika első tételeit, külön mellékleten,mely elveszett ugyan, de könnyen rekonstruálható.(L. Kuno Fischer 217—221.) 1663-ban, mint egySimon de Vries-hez intézett leveléből kitűnik, ta-nítványai már az Ethika kezdeteit olvashatták. Ep.

126

23-ból kitűnik, hogy a mű címe is meg van márállapítva: Ethika. Egy 1665-ben írt leveléből kitű-nik, hogy a III. rész már a 80. tételig haladt. Mint-hogy a III. rész végleges formájában csak 59 tétel-ből áll, nyilvánvaló, hogy a mostani negyedik rész-nek a kezdete is megvolt már. Meglehet, hogy a műcsak három részre volt akkor tervezve és kidolgo-zás közben változott meg a mű kompozíciója. Decsak 1675-ben volt a mű egészen kész, és Spinozaakkor ki is Akarta adni, el is vitte Amsterdamba,de közben mind nagyobb méreteket öltött az ellenevaló izgatás, úgyhogy egyelőre elhalasztotta a műkiadását, mely azután két évvel később, halála utánmegjelent az Opera posthuma-ban.

Közben 1670-ben megjelent tőle a Tractatustheologico-politicus, mely óriási feltűnést keltett sámbár sem a nyomdász, sem a megjelenés helyenem volt igaz, mégis hamar tudva volt, hogy Spi-noza a szerzője és a teológusok minden oldalról meg-támadták. Már 1665-ben fogott hozzá a műhöz,melynek egyik levelében (ep. 30.) azt jelöli ki célul,hogy a teológusok előítéleteit eloszlassa, hogy azateizmus vádját magától elhárítsa és hogy a filozó-fia szabadságát megvédje. Ezt az utóbbit különbena címlap is jelzi, mely szószerint fordítva így hang-zik: „Teológiai-politikai traktus; néhány értekezésttartalmaz, melyben megmutattatik, hogy a filozofá-lás szabadságát nemcsak a jámborság és az állam-ban való béke kára nélkül meg lehet adni, hanemhogy csak az államban való békével és a jámborság-gal együtt szüntethető meg.“ Mottója: „Abból is-merjük meg, hogy Istenben maradunk és Istenbennünk marad, hogy a szelleméből adott nekünk.“(János lev. cap. IV. v. 13.) Minthogy a Descartes-könyvet nem ő adta ki, hanem barátai, ez az egyet-len munka, melyet élte folyamán ő maga adott ki,igaz, hogy névtelenül és a nyomdász és hely hamismegnevezésével. Hogy azonban már előbb is ateistá-nak mondották, kitűnik abból, hogy ezzel a munká-

127

val el akarja magától hárítani az ateizmus vádját.Máskülönben is városának és talán az egész kor-nak egyik leghíresebb embere volt, kit nevezetesebbutazók sűrűn felkerestek. A mű nemhogy csökken-tette volna az ateizmus vádját ellene, hanem termé-szetesen rendkívüli mértékben növelte. Atheus volta rendes megnevezése.

Fölvetődik az a kérdés, miért szakította félbeaz Ethikán való intenzív munkát, mely formailagmég bizonyára nem volt egészen kész, hiszen ha1665—1670-ig kizárólag foglalkozott volna is a Tr.tli. p.-szal, még további öt évig (1675-ig) volt rajtamunka és félbeszakította oly munka kedvéért, amelynem feküdt nagy filozófiai munkájának egyenesvonalán. Itt megemlíthetjük még, hogy a kis Ethikaután egy másik munkába fogott. Tr. de intellectusemendatione, az értelem megjavításáról szóló tr.,mely hagyatékában megvolt, az Op. Posth.-ban megis jelent, de csak mint töredék, holott belső kapcso-latban állott a nagy Ethikával, barátai tudtak isróla, egyik tanítványa, Tsirnhaus, olvasta is, mertegy saját munkájában, a szerző megnevezése nélkülfelhasználta és maga Spinoza súlyt helyezett e mű-vére és bizonyára be akarta fejezni. De 1655-bensem az Ethikát nem fejezte be, sem az Emendationnem dolgozott tovább, hanem úgy látszik mindenegyebet félretéve, a Tr. th. p.-t h’ta, mely vissza-vitte ifjúkorának gondjaihoz és gondolataihoz, lé-nyegében pedig nem egyéb, mint a biblia kritikája,habár azzal egybekapcsolva, hogy a teológusok gőg-jét és követelőzéseit megtörje. De miért fogták mostegyszerre el ily gondok?

Ezt a kérdést a régebbiek föl se vetették, mapedig nem is kell fölvetni; oly egyszerű a megol-dása. Spinozát éppenséggel ne képzeljük szürke, avilágtól elvonult szobatudósnak. Ő csak nem akartsemmit a világtól, de ha a világnak szüksége voltrá, rendelkezésére állott. Mikor Hágában lakott, na-gyon is sokan felkeresték és zavarták. Ostoba be-

128

széd, hogy rongyosan járt és cinikusan semmit setörődött a világgal. Csak otthon, a munkánál nemöltött díszruhát, egyébként, mint illik is, tisztes volta megjelenése. Megegyezően írják majd mind, akikemlítik, hogy kedvelt ember volt a társaságban, ele-ven és szellemes és államférfiak keresték a társasá-gát. Holandiában akkor két párt küzdött egymás-sal, a de Witt-eké, melyhez Spinoza is tartozott ésaz orániaiaké, kiket ma talán háborúspártiaknak, re-akciósoknak, nacionalistáknak mondanának. A pro-testáns papság, mely ott elég jelentékeny, az utób-biakat támogatta, míg Jan de Witt a toleranciát hir-dette és a papság uralkodási vágyai és követelőzéseiellen föllépett. De Witt természetesen az állam föl-tétlen szuverenitásának megalkuvást nem ismerőhíve volt, éppen ezen nyugodott az ő uralkodásánaka princípiuma. Maga is jó író volt és egész sora a ki-váló íróknak támogatta, kik közül csak Pierre ésJean de la Court-ot, Lambert de Weltheysent,Meyert, Huddét, Beuningent, Cuffelert említjük,kik mind neves emberek voltak és de Witt államel-méletét és gyakorlatát támogatták és fejtegették.Jan de Witt kereste Spinoza személyes ismeretségétés úgy látszik, ő fizettetett neki 200 frt havi államipenziót. Spinoza pedig nem fúrta be magát egészenmetafizikájába, melynek csúcspontja különben semvolt metafizika, hanem — ethika. Az emberi léleknyugalmát, boldogságát, megtisztulását kereste el-méleteiben is. Ehhez pedig a közösségben, az állam-ban való életre volt szükség, ami Spinozánál nemtoldás-foldás volt, hanem, mint látjuk majd, integ-ráns része filozófiájának. Kellemes, okos, vonzó tár-salkodó volt, kit az emberek tiszteltek és szerettek.Hogy Jan de Witt körében ő is résztvett az államiszuverenitás fontos kérdésének megvitatásában, ma-gától értetődik. így írta meg a Tractus theologico-politicust, mint azt a könyvet, mely első pillantásracsak az Ó-testamentum kritikai elemzése, de tulaj-donkép a kornak egy égető és a filozófiának egy

129

örök problémáját tárgyalja. A biblia kritikájávaligazolja a zsidó vallással szemben elfoglalt állás-pontját; államtanával segíségére siet Jan de Witt-nek; és a gondolkodás szabadságának követelésévela filozófia életkérdését szólaltatja meg, oly hangon,mint előtte tán soha senki, utána is csak a legsza-badabbak, kik az ő nyomdokain indulnak. Ez ma-gyarázza, miért hagyta abba az Etliikát, miért nemfejezte be az Emandátiót. Maga a mű pedig tisztántudományos; Spinoza a mű alkalmi okaira nem cé-loz, személyekkel nem bajlódik; azt is az örökké-valóság szempontjából, sub specie aeternitatis, írta.

Így számot adtunk műveiről, melyek ebben azidőrendben keletkeztek:

1. A kis Ethika 1660 körül. Csak a 19. századközepe táján került elő.

2. Az Emendatió, melyet 1661-ben kezdett megés soha be nem fejezett.

3. A Descartes-könyv 1663-ban megjelent.4. A Tract, theol. pol. 1670.5. Még egy töredék akadt hagyatékában, a

Tract, politicus, melyet élte végén (1675—1677.) írt.6. Az Ethika, melyet már 1661-ben kezdett meg,

de csak 1675-ben fejezett be végleg.7. A szivárványról van egy kis értekezése, mely

soká lappangott, végre előkerült.8. Héber grammatika (Compendium gramm,

linguae hebr.), mely hátrahagyott művei közt volt.9. A Pentateuchust állítólag holland nyelvre

fordította, de halála előtt elégette.10. Nyolcvanöt tudományos levele maradt, me-

lyeket kiadás végett maga gondosan előkészített ésmelyek a hátrahagyott művekben jelentek meg. Alevelek 1661—1677-ből valók. Egyik legfontosabb,legérdekesebb és filozófiájának, valamint tudomá-nyos egyénisége megismerésének megbecsülhetetlenforrása.

130

Spinoza egyénisége.

Spinoza életét kevés esemény tarkítja. 1660-banRijnsburgba költözött és ott maradt 1663-ig. Ide va-lószínűleg a kollegiánsok társasága vonzotta, jám-bor, szelíd, egyszerű embereké, kik a keresztény hi-tüket mintegy a végsőkig egyszerűsítették, hivatá-sos papokat nem tartottak, mindenkinek megenged-ték, hogy felszólaljon, azaz prédikáljon, csak az írás-hoz és a szent vacsorához ragaszkodtak. Nem vetteföl a vallásukat, de szívesen időzött körükben, melyerkölcsi felfogásában talán legközelebb állott hozzá.1663-ban a Hága melletti Yoorburgba ment, ahol1669-ig maradt. Hogy Hága közelségét kereste, bi-zonyára hágai barátainak köszönhetjük, akik aztánrávitték, hogy magába Hágába költözködjék, aholeleinte egy Velen nevű özvegynél lakott a Veerkain,azután Van der Spijck festőnél, a Paviljoensgrach-ton, kiről már szó volt. A Rijnsburgban, Voorburg-ban és Hágában töltött 17 év alatt írta meg ránkmaradt műveit.

Hogy egész egyszerűen élt, szükségleteit a mi-nimumra redukálta, mindenki vallja, aki róla írt.Nem volt semmije, örökségétől meg akarták fosz-tani rokonai, ő megnyerte a port, de azután lemon-dott minden igényéről, csak egy fiiggönyös ágyattartott meg magának. Eleinte, úgy látszik, optikailencsék köszörüléséből élt, talán jómódú barátai issegítettek rajta, de végső igénytelensége ezt a segít-séget is majd semmire redukálta. Halála után fenn-maradt heti számlái mutatják, hogy komikusán ke-vés kellett neki, holott akkor már bizonyos jó mód-ban élt, mert egyik leglelkesebb barátja, de Vries,aki előbb nagyobb pénzösszeget ajánlott fel neki,majd általános örökösévé akarta tenni, végül 500forint évi járadékot ajánlott föl neki, de mindezthiába; végre mégis rávette, hogy 300 forint évi já-radékot fogadjon el, amihez úgy látszik, Jan deWitt részéről még évi 200 forint járt. Hogy mikor-

131

tól fogva meddig élvezte ezt a nagyobb évi jövedel-met, nem tudjuk. Életmódján ez mitsem változta-tott, csak értékes könyveket vehetett. Mikor meg-halt, nem maradt utána semmi készpénz, de min-den megfizetődött a hagyaték eladásából. Könyv-tárát is eladták. A könyvek leltára megvan, abelga Servaes von Rooijen kiadta 1889-ben. L. Freu-denthal említett művét és az én német könyvemetSpinozáról. (Kiadta Ernst Reinhardt, München,1923.) A latin klasszikusok közül sok megvan benne,Ovidiust ésTerentiust gyakran idézi műveiben. Spa-nyol írókból megvan Cervantes, Gongora, Quevedo,Grácián, stb. Kevés filozófiai mű. Nyelvismereteitmég Freudenthal is túlozza. Spanyol volt az anya-nyelve, jól tudott héberül és latinul, elég jól hollan-dul, bár majd minden művét latinul írta. Egy ke-veset tudott görögül. Hogy franciául, németül, ola-szul, portugálul is úgy, ahogy értett, mondják.Spijck mondja, hogy jól rajzolt és Masaniello kosz-tümjében önarcképét készítette, amely Altkirchgyűjteményében (Spinoza im Portrait 1910.) meg-van.

Finom modorú ember volt, aki elbájolta társa-ságát világos gondolkodásával, annak találó kifeje-zésével és szellemes előadásával. 1661-ben írja nekiOldenburg, akivel eleinte sok levelet váltott és akisokat forgolódott a nagy világban, „alapos tudásaszövetkezve szeretetreméltóságával és finom modor-ral (mely előnyökkel a természet és saját törekvésea leggazdagabban ellátták önt) annyi vonzó erővelvannak az emberekre, hogy minden előkelő jelleműés jónevelésű ember szeretetét megszerzik Önnek.“Jó barát volt és jó barátai voltak. A legelőkelőbbkörökben is szerették és főkép államférfiak szíve-sen keresték föl, hogy józan, egészséges ítéletét meg-hallgassák. Leibniz, aki nem éppen kifogástalanulviselkedett vele szemben, azt mondja róla, hogy di-csőségvágyó volt, mások hozzáteszik, hogy nagybüszkeséget is mutatott. A nagyra vágyást Kortholt

132

is említi, a büszkeséget a modern francia Nour-risson. Se az egyikre, se a másikra se Spinoza régiéletrajzírói, se egykorúak nem adnak alapot. Spi-noza szinte emberfölötti módon objektív volt, csakaz igazságot kereste és nézte. A tömegtől, az igaz,idegenkedett. Tervet vulgus nisi metuat, mondja azEthikában IV., 54. Sehol. Ijesztő a tömeg, hacsaknem fél. Elképzelhetetlen, hogy az egyenként talántűrhető emberek mivé válnak, ha együtt vannak, hatömeggé lesznek. Már 20—40 ember is tömeggé vál-hatik, ha valamiféle szenvedély, indulat egybefor-rasztja. Korán fölismerhette, hogy ily tömeget nemlehet meggyőzni, fölvilágosítani, belátásra bírni. Havannak benne, akiket nem sodort magával a köz-őrület, azokat a gyávaság tartja vissza az ellenál-lástól. Mégis neki vetik szemére, hogy gyáva volt!Egy újabb holland író, kinek érdemei vannak Spi-noza körül, Antonius van der Linden és Spinozafrancia fordítója Saisset, megegyeznek abban, hogySpinoza nem volt bátor. Hiányzik benne az a bátor-ság, mely helyt áll meggyőződéséért, mondja amaz;emez pedig: „Dicsérték erényeit, de erényei szer-zetesek: szüzesség, szegénység, megadás. Cselekvő,termékeny erőknek semmi nyomuk. Inkább fél azemberektől, mint szereti őket.“ Ami a bátorság hi-ányát jelenti, arra nézve, hallgassuk meg, amit Ol-denburgnak ír: azelőtt sok ember esztelennek, rend-ellenesnek, képtelennek tetszett neki. Nem ismerteőket eléggé. „Most azt mondom, hadd éljen min-denki saját kénye szerint, vagy ha úgy akarja, haddhaljon meg azért, mit üdvösségnek gondol, hacsakmegengedi, hogy én az igazságért éljek.“ Ez volt aző bátorsága. Az igazságért élni. Nem félt a haláltól.Nem volt gyáva. Mikor a félrevezetett tömeg a deWitt testvéreket a nyílt utcán széjjeltépte, Spinozaannyira magánkívül volt, hogy egy lapra fölírta:Ultimi barbarorum és oda akart rohanni a szörnyűtett színhelyére, hogy az írást kifüggessze. Házi-gazdája visszatartotta és nem engedte az utcára

133

lépni. Tudta, hogy halála közel van, nagyon el voltgyöngülve, tüdőbajos volt, amit a csekély koszt,amelyen élt, az üvegpor, melyet munkája közben be-lélekzett és hogy néha hetekig nem hagyta el szobá-ját, amikor művein dolgozott, nem éppen javított;de nyugodtan nézett a halálnak elébe és mindentúgy intézett el, hogy halála után azonnal hozzáfog-hattak hátrahagyott műveinek, főleg az Ethikánaka kiadásához. Kevés ember élt ezen a földön, aki-nek az Igazság annyira fontos, kizárólagos ügyevolt, mint Spinozának. Mit akarnak tulajdonképpentőle! Tán párbajoznia kellett volna? Vagy kihívniaaz egész világ bosszúvágyát, mint néhányan kortár-sai közt, kiket börtönbe cipeltek és halálra kínoztak?Spinoza az igazságért élni akart. Minthogy azonbanrészint gonoszságból, részint értelmetlenségből, ré-szint pedig mindkettőből az igazságnak tömérdek azellensége, az embernek nagyon óvatosnak kell len-nie. Caute, óvatosan! volt körirata egy pecsétnyo-mónak, mellyel Spinoza leveleit pecsételte, hogysoha el ne felejtse, mire nyilván hajlandósága volt,különben nem ismételte volna annyiszor magának.Ha igaz az, mit Lucas mesél, hogy két tanulótársacsalta Spinozát tőrbe és vitte a szinedrion elé, akkoraz nagy tanulsága volt Spinozának egész élete szá-mára. Caute! Légy óvatos, ha emberekkel van dol-god. Ez nem gyávaság, hanem az igazság szolgálatá-ban vállalt kötelesség. Különben soha sem tagadtameg az igazságot, soha félelemből nem hazudtoltameg magamagát. Mikor a kis Ethikát köröztette ta-nítványai körében, nem azt írta nekik, hogy ne kö-zöljék másokkal, hanem csak olyanokkal, kik azigazságot keresik. Mikor a Tr. th. pol.-t kiadta, igaz,hogy nem írta ki nevét és a kiadó is óvatos volt, deSpinoza nagyon jól tudta, hogy neve mint szerzőénem maradhat titokban, nem is maradt. Bízhatottugyan de Witt pártfogásában, akinek tán egyenesösztönzésére írta a művet, de még de Witt életébenmegindult a mű és szerzője ellen az ostrom, ami Spi-

134

nozát annyira nem ijesztette, hogy 1675-ben kiakarta adni az Ethikát. Gyáva embernek nem ilyena magatartása. Spinoza fölötte állott minden vád-nak. Amit ateizmusának mondottak, soha sem voltateizmus, élete tiszta volt, az egész emberből ki-szivárgott valójának nemessége. Dicsvágya?1673-ban Károly Lajos pfalzi uralkodó választófeje-delem felajánlotta neki a filozófia tanszékét a hei-delbergi egyetemen, azzal a hozzáadással, hogy tel-jes szabadsággal filozofálhat, a választófejedelembízik benne, hogy nem fog visszaélni vele a nyilvá-nosan elismert vallás kárára. Képzeljük el, a sze-gény, kitaszított, üldözött, zsidó származású Spi-noza a heidelbergi egyetem tanára, hivatalos állás-ban, nagy tanulósereggel, magas polcon, ahol sza-vának százszoros visszhangja támad! Spinoza nemfogadja el az állást. Két okot hoz föl, először, haaz ifjúság oktatásának szentelné magát, le kellenemondania a filozófia továbbviteléről. (De hiszen azEtliika, a főmű, már akkor készen volt!) „Azutánaz az aggodalmam van, hogy nem tudom, mely ha-tárok közé szorítandó a filozofálás szabadsága,hogy ne keltsem azt a látszatot, mintha a nyilváno-san elismert vallást zavarni akarnám.“ A dicsvá-gyók nem így szoktak beszélni, a gyávák tudnakkompromisszumokat kötni, az igazság hivalkodótrombitásai pedig egy szép és dicső állásért min-denre képesek. Ami meg a szerzetesi erények ki-csinybevételét illeti, ez ellen a jezsuita Dunin-Bor-kovszki is felszólal, de Spinoza idejében nem tartjaőket rendkívülieknek. Ő a 17. század biográfiai iro-dalmából első kapásra vagy száz személyiségettudna fölsorolni, akik erkölcsi nagyságban részintközelállottak Spinozához, részint még meg is halad-ták. Mily áldott idő lehetett az! Miért nem említiDunin-Burkovski legalább azokat, kik Spinozátmeghaladták? De ezt mellőzve, nagyon szeretnőktudni, hogy mily erényeket kívánt volna SaissetSpinozának a szerzetesiek helyett, melyek szemében

135

úgy látszik oly keveset érnek! Nem volt-e elég aktívés termékeny erény, hogy ez a teljesen magányos,teljesen vagyontalan ember pusztán csak lelki ere-jével, lemondása hősiességével kivívta magának fel-tétlen függetlenségét, gyenge testének bámulatosmunkaerejét, gondolkodása szabadságát, megsze-rezte magának mindenek bccsülését, úgy hogy mégazok se igen merték bántani, akik egyébként errenagy hajlandóságot éreztek! Hát mit kellett volnatulajdonképpen csinálnia! Hősi pózba vágni ma-gát! Nagy gesztusokkal kompromittálni az igazsá-got! Mindössze csak arról van szó, hogy nem úgytett, mint az akkori „libertinusok“, nem élt feslettéletet, nem szidta, bántotta és botránkoztatta a másvallásos meggyőződésűeket, csak a bibliát bírálta, deerős tudományos alapon, amit kortársai istenkárom-lásnak tekintettek, míg a 19. század tudománya újrafölvette ezt a munkát. Ő meg tudta becsülni az egy-ügyű lelkek vallásos hevületét is, nem tartozott apedánsok közé, kik a maguk meggyőződése mindenformájához ragaszkodnak. Ha csak a jóra való in-dulatot látta, a lélek jóságát, az emberszeretetet, ak-kor ezt az embert megbecsülte és azt is, aki ebbenbuzdította és ily cél felé vezette. Van den Spijckéketnem hogy visszatartotta volna a templom látogatá-sától, ellenkezőleg, buzdította őket és utána beszéltvelük a prédikációról, ahogy illett és kell. A kolle-giánsok is szerették, legbuzgóbb hívei közül a legtöb-ben ezekből kerültek ki. Mesélték, hogy nyugtalanulhalt meg, hogy kábította magát és több ilyfélét, demindez hamisnak bizonyult; készült a halálra ésnyugodtan halt meg. Mindazok a mesék, melyek egyAtheus-nak kikiáltott ember sírján felburjánoznak,mind hamar elhervadtak. Mégis túlsokan ismertékés a becsületes Van der Spijck és a derék Rieu-wertsz és a többiek mind, akik ismerték és túlélték,bár nem értek föl hozzá, bár nem hatolhattak belelke mélységeibe, szinte túlvilági fényben látták ra-gyogni alakját maguk előtt. így történhetett, hogy

136

Schleiermacher, a keresztény teológia nagy alakja,megújítója és mind máig ható ereje, a Reden überdie Religion c. művében mondhatta: Áldozzatok ve-lem együtt egy hajfürtöt a nagy, a szent, a kiüldö-zött Spinoza szellemének. Életének és filozófiájánakcsudálatos egysége áldottá tette életét és győzedel-messé filozófiáját.

Ideális emberi lélek volt. A nélkülözéseket, me-lyeket megszabott magának, nem érezte nélkülözé-seknek. A legfőbb egyszerűség volt életében, lelké-ben, magaviseletében. Az egyszerűekhez, a gyöngék-hez vonzódott. Ha szünetet tartott munkájában, le-ment Van der Spijekékhez és kis pipáját szíva elbe-szélgetett velük. Nem volt mogorva lelkű, rosszkedvű, elkeseredett, örök derű vetett rá világossá-got. Nem volt sötét aszkéta. Nem vetette meg az életegyszerű és természetes élvezeteit, melyeket az Ethi-kában egyenesen ajánl, mint a lelket megerősítőket,csak maga nem igen kereshette őket. Neki nagyobbfeladata, volt és fel kellett használnia minden pilla-natot, melyet teste gyarlósága szabadon hagyott,hogy annak élhessen. Néha hetekig nem hagyta elszobáját. Rendesen éjjel írt, a reggeli órákig.

Mi adta meg lelkének ezt a rendkívüli erőt!Egy nagy áldás simította fáradt lelkét. Mélyen megvolt győződve, hogy megismerte az igazságot. Midőnegy a katholikus hitre áttért protestáns tanítványaőt egy nem éppen szerény levélben felszólította,hogy kövesse példáját, Spinoza ez egyszer élesen fe-lelt. Burgh, ez a fanatizált ifjú neve, azt kérdezitőle, honnét tudja ő, hogy az ő filozófiája a legjobb,mire Spinoza feleli: Ego non praesumo me optimaminvenisse philosophiam, séd veram me intelligerescio (ep. 76.). Nem állítom, hogy a legjobb filozófiáttaláltam, de tudom, hogy az igaz filozófiát fölfo-gom. Hegel is mondotta, hogy: Krisztussal mond-hatom, nem hogy tudom az igazságot, hanem hogyaz igazság vagyok (ego sum via, veritas et vita).Hegel nagy emfázissal mondja, Spinoza egyszerűen,

137

de az indulat hevében; soha többé ígv nem nyilat-kozott. De ez nem volt önhittség benne, mely egy-szer kipattant, különben pedig mélyen rejtőzött ben-ne; az emberi értelem korlátozottságát ismerte, nemistenítette magát, de szükségkép meg volt győződveróla, hogy aki az igazságot tudja, az tudja is, hogyaz igazságot tudja. És midőn a rendszer mind tel-jesebbé épült, és végül ott állt előtte mint a nagyközépkori dómok egyike, egy stílusnak egy lendü-letéből megszületve, hamar elfelejtette, hogy ő adóm építő-mestere, az szinte maga teremtette megmagát benne. Semmi szakadást, semmi diszharmó-niát nem érzett magában. Minden összevágott, a fő-gondolat, a rendszer, az élet. Ez teszi őt a mi ko-runkban, mely a diszharmónia kínjait nyögi, lélek-emelő, megnyugtató, fölötte emberi látvánnyá.

Jó polgára volt hazájának, ki résztvett annakküzdelmeiben, gondjaiban. Küzdött Jan de Witt ol-dala mellett a gondolkodás szabadságáért, Hollandiafelvirágoztatásáért. De Jan de Witt halála után isnagy tekintélye volt, amiről egy rejtélyesnek tetszettepizódja életének tanúskodik. Condé herceg, az el-lenséges francia haderő vezére meghívta SpinozátUtrechtbe hadiszállásába. Mi bírta rá a sír szélénálló embert, hogy az ellenségnek ezt a meghívásátelfogadja? Most már ismerjük az egész kérdés hát-terét. Spinoza a holland vezetők tudtával tette megezt az utat. Ezek bizonyára fel akarták használniezt a körülményt, hogy Condéval érintkezhessenek.Spinoza azonban nem találkozott Condéval, akit egyalárendeltje, Stuppe tett kíváncsivá Spinozára.Condé épp Spinoza megérkezése előtt volt kénytelenelutazni a hadiszállásából, ahová vissza se tért.Stuppe kénye-kedve szerint érintkezhetett Spinozá-val, akivel teológiai megbeszélni valói voltak, mígSpinoza, megunván Stuppét, meg a hosszú várást,hazatért Hágába. De mikor otthon gazdája mon-dotta neki, hogy a polgárság rossz szemmel nézi eztaz utazást, meg tudta őt nyugtatni. Ha halálra ke-

138

résnek is polgártársaim, igazolni tudom magamat.Mint jó polgára hazájának tette meg az utat, nemtörődve veszéllyel és következményekkel. Nem isbántotta őt senki. Emberi emléke is tisztán maradtreánk.

II. Spinoza filozófiája

A panteizmus történeti fejlődése.

Spinoza első műve, a kis Ethika, tökéletlen váz-lata a nagy Ethikának, mégis fontos a mű keletke-zésének megértéséhez, ez pedig némileg útbaigazítfilozófiájában. A nagy Ethika azzal az igénnyel lépugyan föl, hogy abszolút formában, matematikailag,tanítja az abszolút igazságot, de a kis Ethika mu-tatja, hogy nem ebben a formában született; ez afilozófia megvolt, mielőtt ezt a formát öltötte; aforma csak arra való volt, hogy a talált igazságotmeggyőzően bebizonyítsa. A nagy gondolatok nem abizonyítás útján jönnek létre, a bizonyítás csak lát-hatóvá teszi mások, de néha maga a filozófus előttis, amit az intuíció egyszerre megláttatott vele. Ez akis Ethika jelentősége. A kis Ethika sem konfesszió-szerű mű, nem vallomás az első belső látásról, az ise látásoknak már a fogalmak, az akkori fogalmaknyelvére való transzpozíciója, már a tanítónak a fej-tegetése, aki a tanítványok meggyőzésének módjaitkeresi; mégis közvetlenebb mű, közelebb áll Spinozaelső gondolataihoz és ezzel ott, hol a nagy Ethikanagyon is elvont és mesterkélt, mégis jobban meg-érteti velünk a filozófus eredeti intencióit.

De tudnunk kell, mit keressünk benne, — min-den keresés, csak ha célpontjai vannak, lehet sikeres.

Spinoza rendszere: panteizmus. De panteizmusnagyon sokfélét jelent és minden korszakban más.Ez a panteizmus fogalmának vizsgálatából is ki-tűnik.

139

Panteizmus jelenti isten és a világ kettősségénekvalamiképpen való megszüntetését. Kettősség, dua-lizmus, jelenti, hogy a világ és isten két egymástólgyökeresen különböző princípium. A világ nem is-ten, isten nem a világ. Tehát szinte föltételezi e ket-tősség gondolatát. Amely korszakban ez a kettősségmég nem fejlődött, vagy nem élesedett ki, még nemvált filozófiai problémává, abban igazi panteizmusnem bontakozik ki. A régi görögök magát a világotistenítették, az eget, a tengert, a földet, beszédmód-juk panteisztikusan hangzik, de ez nem panteizmus.Csakhamar antropomorfizálták isteneiket, majdegyénítették, de ezek az istenek is mintegy a világ-hoz tartoztak. Az eleaiak könnyen elbántak ezekkelaz istenekkel, Xenophanes átlátja, hogy ezek csakemberi képzelmények, ha a lovak isteneket képzel-nének, lóformára gondolnák őket, csak a világ van,semmi egyéb, az panteisztikusan hangzik, de az el-lentét isten és a világ között nem nagy feszültségetmutat, ezeket az isteneket könnyíi elhárítani a gon-dolkodás útjából. Mégis Parmenides, az eleai iskolalegfőbbje, nagy következetességgel szövi azt a gon-dolatát, hogy a világot saját magából kell magyaráz-nunk. Ennyiben, habár az isteni princípium nem isjut szóhoz gondolkodásában, az ő rendszerét tekint-hetjük a panteizmus mintegy ősi sejtjének. Az elsőigazi dualista Anaxagoras, aki az anyaggal szem-beállítja, mint tőle gyökeresen különbözőt, a gon-dolkodást, a núsz-t. Mihelyt a gondolkodást is azanyagból akarjuk magyarázni, újra helyreáll a mo-nizmus; csak egy princípium van, az anyag, ez min-den, de ezt a monizmust nem panteizmusnak nevez-zük, hanem materializmusnak, mert a gondolat iscsak az anyagnak valamiféle módosulása. Az elsőtudományos materializmust Demokritus, az ato-misztikus iskola feje hirdette, ki majdnem kortársavolt a nagy dualistáknak és idealistáknak, Platon-nak és Aristotelesnek. Platon közel áll a panteiz-muslioz, mert az anyagi világot mintegy árnyékká

140

süllyeszti, úgyhogy csak az isteni princípium van,ele hogy mit jelent ez az árnyék, ezt a kérdést nemoldja meg. A tiszta gondolatnak, mint világmozgatoprincípiumnak, eszméjével Aristoteles oly közel jutaz abszolút dualizmushoz, hogy filozófiai jelentősé-get ő adott ennek az álláspontnak. De érthető, hogyő utána fejlődhetett ki az első nagy panteisztikusrendszer, az újplatonikus iskola megalapítójáé, Plo-tinos-é, ki istent és a világot egy nagy kifejlési sormintegy két kapcsolatos végtagjának gondolta ésezzel a világ és az istenség ellentétét a rendszeregységében megszüntette. Mondhatjuk, hogy csakisten van, mert a világ is az istenségnek, bár leg-alantasabb, megnyilatkozása. De Plotinos is márzsidó befolyás alatt állott, kinek gondolkodását azsidó Philon, az első és egyetlen nagy zsidó filozófusvele közvetítette, ki viszont a görög műveltség lég-körében, Alexandriában, fejlődött. Igazi dualizmusta zsidóság tanított. Isten és a világ teljes és merőellentét. Isten tiszta szellem, a világ pedig vak,sötét, tehetetlen anyag. Semmi közösség a kettő közt.Az ellentétet még élesíti, hogy a világot isten egyszavával a semmiből teremtette. Bármily nagynaktetszik a világ, semmi az Isten végtelenségéhez ké-pest; bármily hatalmasnak látjuk, hatalma semmiIsten mindenhatóságához képest. A keresztény vi-lágfelfogás, amint kifejlődött, egészen átvette ezt adualizmust, de súlyosbította azzal, hogy az anyagotnemcsak a szellem ellentétének, hanem ellenségénekis tekintette, a bajok és a rossz kútforrásának, a le-küzdendő gonosz princípiumnak; a földi élettelszembeállította a mennyeit, a szellemit a testivel,melynek értéke amahhoz képest a semminél keve-sebb. A dualizmus a végsőkig kiélesedett, metafizi-kai és erkölcsi tekintetben.

Ez a dualizmus, ha az idők folyamán a világiélet értékének szembetűnésévei sok tekintetben eny-hült is, az egyházak tanítása és tekintélye folytánmind a mai napig fennmaradt. De filozófiai tekin-

141

tetben majdnem kezdettől fogva belső ellenséggelkellett megküzdenie. A dualizmus saját belső dialek-tikájánál fogva újra és újra magától megszülte amonizmust is, mint materialisztikus, vagy mint szo-rosan panteisztikus világfelfogást. Az egyház taní-tása nem engedte a monizmus nyílt hirdetését, me-lyet majd ateizmusnak, majd materalizmusnak bé-lyegzett, így a panteizmus e nyomás alatt különbözőalakokat öltött, de az alakoskodás mögött kevés fá-radsággal fölismerhetjük a folyton üldözött, folytonújra feltámadó panteizmust.

A zsidó monoteizmus mintegy siettette a válsá-got. Kés hegyire állította a problémát. Mérhetet-lenül megnövelte az Isten és a Világ fogalmánakbelső feszültségét. A görög istenhez vezetett út a vi-lágból, sőt ki sem kellett menni a világból, hogy veletalálkozhassunk, a zsidó istennek nincs helye a vi-lágban. A zsidó isten minden, de mellette a világsemmi. A biblia metaforái, ha erről szó van, a leg-nagyobb alárendeltséget fejezik ki; az egek zsámolyaaz Úrnak, stb.; nem szabad képet faragni istenről,de nem is lehet. Igaz, hogy isten teremtette a vilá-got a semmiből, egyszerű legyen parancsával, de ateremtmény nem hasonlít teremtőjéhez. Csak az em-berben van hasonlóság istenhez, aki a maga képmá-sára teremtette és akibe a maga lélekzetét fújta beleés ezzel adott neki életet, de ez inkább az antropo-morfisztikus néphit reflexe és a gyakorlati élet után-rezgése, mert hiszen emberi szempontból tekintve, azsidó nép nagyon is értékelte a világi életet és máséletet nem is ismert, a lélek halhatatlanságát csaksokkal később tanította. Nagyon jellemző, hogy azsidó gondolkodás nem vetette föl azt a kérdést,hogy mi a világ, ha isten a semmiből, akaratával,teremtette, micsoda a szubstanciája, milyen a ma-radandósága. Ha akarom, ez a monoteizmus a leg-merevebb dualizmus; miután a világ lett, istenhezsemmi köze és hasonlósága; istent nem szabad azember formájára fölfogni, nem szabad képben vagy

142

szoborban ábrázolni. De ha akarom, ez a dualizmuscsak egy hajszálnyira van a panteizmustól, mert avilág isten mellett jóformán semmi, semmiből lett,csak mintegy háttere istennek, aki minden. Spinozapanteizmusát Maimon akozmizmusnak nevezte, azazoly monizmusnak, mely isten javára a világot ta-gadja; mások elfogadták ezt az elnevezést, a többiközt Hegel is; de inkább lehetne az egész zsidó val-lási felfogást velejében akozmisztikusnak nevezni.De csak metafizikailag, ha ugyan a zsidóknak voltmetafizikájuk, mert érzékük nem volt hozzá; a gya-korlatban nagyon is megigenlették a földi életet. Dea lelki horizontnak azon a tájékán, ahol a metafizi-kai kérdésnek kevéssé határozott árnyékképe tűnikfel, ott isten fénye ragyog nekik, a világ pedig mintelenyésző sejtelem ködlik. De íme kitűnik, a leg-szélső monoteisztikus dualizmus nem nagy távolság-ra van a panteizmustól. Ahol isten annyira fölötteáll a világnak, a világ annyira semmis mellette, ottcsak egy lépés kell hozzá, hogy a kettő egybeolvad-jon, eggyé váljon, akozmisztikus alapon. Ha túloz-zuk a kifejezést, mondhatjuk, hogy ez a panteizmusmonisztikus célját úgy éri el, hogy a világot tagadja.

Xenophanes és Parmenides panteizmusa, mintláttuk, nem ilyen. Ellenkezőleg ott az istenek olygyöngék, hogy egy lehellet elfújja őket és marad avilág. Ezt is panteizmusnak nevezhetjük, de ez akozmisztikus panteizmus. Ilyen a stoikusoké is, melyazonban materialisztikus színezetű. Az újplatonikuspanteizmus közelebb áll az akozmisztikushoz, mertistent, ha lehet, még magasabbara helyezi a világfölé, mint a zsidó, csak azzal enyhíti akozmizmusát,hogy ezt a csekély értékű világot is az ősvalóvalegymivoltúnak tekinti. Az egész középkoron át buj-kál a panteizmus. Hogy mi istenben vagyunk és is-ten bennünk, ez az apostoli mondás sok panteiszti-kus gondolatmenetnek szolgál takaróul. Csak dinantiDávidot említjük, ki már nem igen takargathatjapanteizmusát. A középkor első felében, amennyiben

143

filozofálnak, javában újplatonizálnak és csak nehe-zen állhatnak meg e filozófia lejtőjén, mely a pan-teizmus felé hajlik. De ez a panteizmus lassan-las-san jelleget változtat és újplatonikusból eleaivá fej-lődik. A döntő fordulatot a világi és tudományosélet fölvirágzása, főleg az új asztronómia adja, Ageocentrikus világfelfogás megdőlése a végtelen vi-lágűrben a csillagrendszerek végtelen számára irá-nyozza az ember tekintetét. E csillagrendszerek nagytörvényes rendje áhítattal tölti meg a gondolkodóklelkét. Kopernikus és Kepler, kik maguk is a dél-olasz vagy görög matematikus iskola hagyományai-ra hivatkoznak, egyengetik az új természetszemléletipanteizmus útját, melynek végén feltűnik GiordanoBruno mártíralakja, ki az új panteizmust az előre-haladottak filozófiájává teszi Európában. Ez a pan-teizmus, ha az új asztronómia biztos alapjáról emel-kedik is föl, tele van kozmikus poézissel, szárnyalólelkesedéssel, merész lendülettel, melyek művésziszínt és a végsőig fokozott életérzést adnak neki.Az újplatonikus panteizmus új alakban támad föl.Hogy Spinoza ismerte-e Brúnót, nem bizonyos, bárnagy megegyezéseket találunk. Hogy a Bruno kel-tette nagy panteisztikus áramlat valamely megnyi-latkozásában őt is érte, legalább is valószínű.

A szigorú tudományosságot szomjazó lelkét na-gyobb erővel fogta meg Descartes. Descartes se ál-lott távol a panteizmustól, de józanabb gondolkodás-sal jutott el hozzá és sohasem élezte ki annyira,hogy az egyházak e miatt fordultak volna ellene.Descartes a legmerevebben választotta el a testet alélektől. A test kiterjedt, a lélek gondolkodik, semmiközük egymáshoz. Azaz mégis van: az ember test-ből és lélekből áll. A test tud valamikép hatni alélekre és a lélek is a testre, de így is merőben kü-lönböznek egymástól; a kölcsönhatást azután igenmesterséges konstrukcióval iparkodik elfogadhatóvátenni. A tényállás az, hogy a lélek és test különvá-lasztását filozófiailag igazolja; a kölcsönhatás pe-

144

dig tény, melyet nem lehet tagadni. Ezt a tényt és-ezt a filozófiát elég mesterkélten iparkodik meg-egyeztetni egymással, csakhogy a filozófia is meg-maradjon, a tény is elismertessék. E dualizmus elle-nére a gondolat viszi Descartes-ot a panteizmus felé.Metafizikai főfogalma a szubstancia, melynek meg-határozása megegyezik az Isten fogalmáéval. Aszubstancia az, aminek fogalma magában van, ma-gában áll meg és nem szorul semmi más fogalomraa megértéséhez. Klasszikussá vált definíciója az,hogy szubstancia az, ami olykép létezik, hogy sem-mi másra nem szorul ahhoz, hogy létezzék. De ilyencsak egy van: isten. Test és lélek is szubstanciák, demás fajták, nem igaziak, teremtett szubstanciák.Igazi bizonyítéka is csak egy van istennek, kit nemlehet más fogalom segítségével bizonyítani, csakmagamagából, mert hiszen magában és magától van.Isten fogalmából következik, hogy léteznie kell. Eza híres Anselmus-féle ontológiai bizonyíték. Van ta-pasztalati bizonyítéka is isten létének, de ez mégiscsak másodsorban jön. De ha csak egy szubstanciavan, isten, akkor a világ is istenhez tartozik, mint-egy elmerül benne; de ezt a végső konzekvenciátDescartes nem fejti ki. Ilyen kérdéseket Des-cartes, aki békében akart élni az egyházzal, ateológiának enged át. Utána Geulingx és Male-branche oly utakon járnak, melyek még közelebbjutnak a panteizmushoz, mert az aktív erőt a világ-egyetemben egészen istenre hárítják, aki minden ha-tásnak, kölcsönhatásnak, változásnak egyedüli esz-közlője.

Spinoza panteizmusa.

Spinoza alaposan át- és földolgozta Descartesgondolatait és ha nem maradt meg ennél a rend-szernél, ez nyilván azért is volt, hogy semmiképnem akart a gondolatok feleútján megmaradni, vé-

145

gig szeretett gondolni minden gondolatot. Nem tu-dott mit kezdeni a „teremtett“ szubstanciákkal. „Te-remtett“: az nem filozófiai gondolat, az teológia, aza titkok titka. „Teremtett“ annyit tesz igazában,hogy „nem tudom, hogyan lett“, amivel le is mond-tunk a gondolkodásról. Ilyféle gondolatok nem áll-hatták távol Spinozától. De kételyek nem alkotó ere-jűek, csak alkalmat adhatnak azután az alkotásra.Valószínűnek tartom, hogy a panteizmus is készen-létben állott lelkében. Csak egy szubstancia van,amely természeténél fogva csak egyetlen lehet. Igenám, de a kiterjedés merőben más, mint a gondolko-dás, hogyan fér ez össze az egy szubstanciával? Le-het-e a gondolkodást a kiterjedésből leszármaztatni(materializmus) vagy a kiterjedést a gondolkodás-ból (idealizmus vagy spiritualizmus)? De itt van amodern fizika (Galilei), amely az anyagi változá-sok szigorú rendjét, autonómiáját, kapcsolatosságáttanítja. Az anyagi változásokat csak más anyagiváltozásokból lehet megmagyarázni. A lelkieket csaklelkiekből. Descartes mesterkélt konstrukciói nemállhatnak meg. A gondolkodás egyes mozzanataizárt sorban folynak le, az anyagi világéi hasonló-képen. össze kell kapcsolni a két egymástól teljesenfüggetlen sort az egy szubstanciával! Nagyon való-színűnek kell tartanunk, hogy ezekkel a gondolatok-kal küszködött a fiatal Spinoza. Ebbe a káoszba kel-lett becsapnia az alkotó villámszikrának, hogy ren-dezett gondolatsor keletkezzék.

De a dualizmust mindenkép ki kell küszöbölni.Tudjuk, hogy a szubstancia egy, nem létezhetik kétszubstancia, mert akkor az egyik határt vetne a má-siknak, azaz nem volna az, ami a másik, nem volnavégtelen, korláttalan. Lám az ember állítólag kétmerőben különböző szubstanciából áll, ha azok csakteremtett szubstanciák is, mégis egy, nem vagyunkösszetákolva, az egyéniség egy és oszthatatlan. Ésa világ is egy: a természet a maga végtelen sokféle-ségében mégis egy, a csillagok egymást tartják,

146

vonzzák, hatnak egymásra, minden egybe van kap-csolva mindennel. A szubstancia egy, az ember egy,a világ egy. Ebből következnék, hogy a szubstanciaugyanaz mint isten és ez ugyanaz, mint a világ.Isten = Világ = Szubstancia. Ez a célpont, mely-hez el kell jutnunk. Csak egy nagy akadály meredelénk: a gondolkodás és a kiterjedés dualizmusa. Agondolkodás nem kiterjedés, a kiterjedés nem gon-dolkodás. A monizmust ránk parancsolja a szub-stancia fogalma és ránk parancsolja a világ és azember szemlélete. De ez a monizmus nem fér meg agondolkodás és kiterjedés dualizmusával.

A villámszikra ez volt: istené a gondolkodás;ez volt a filozófia és teológia legősibb meggyőző-dése. A gondolkodás nem valami, ami független is-tentől; ez az ő akciója, az ő tevékenysége, az ő sajá-tossága, egy készen álló műszóval: az ő attribútuma.A kiterjedés is az övé, isten nemcsak gondolkodó,hanem kiterjedt való is, isten kiterjedt. Ez volt azúj gondolat, mely egyszerre világosságot gyújtottSpinoza elméjében. Ezt a gondolatot senki Spinozaelőtt nem gondolta. Hogy némelyek itt felhozzák,hogy a zsidóknál előfordul az a kifejezés, hogy Is-ten a szellemek helye, csak mutatja, mennyire nemértették meg az illetők Spinozát és nem e zsidó ki-fejezés értelmét. A régebbi panteisták, akik a vilá-got istenítették, persze testinek képzelték istent, deazok nem mentek keresztül Descartes szigorú iskolá-ján, azok talán költők voltak, de nem filozófusok.A kiterjedés és gondolkodás nem szubstanciák, seteremtettek, se nem-teremtettek, hanem az egy is-tennek, az egy szubstanciának ellentétes attribú-tumai. Hogy mikép lehet az egy szubstanciának kétés éppen két attribútuma, mely ellentétes, azt nemkérdezhetjük, mert akkor azt is kérdezhetjük, ho-gyan lehetséges, hogy van szubstancia? A véghezvagy a kezdethez értünk, melyen túl ránk nézvenincsen semmi.

Ez a gondolatmenet tükröződik a kis Ethiká-

147

ban. Aki a bizonyító szövegeket szeretné olvasni,nézze meg a szerző német Spinoza-könyvét.

Ez tehát Spinoza rendszere egyik oldalánakmintegy alaprajza, képzelt genetikai fejlődésében.

Ehhez még hozzáadandó, hogy Spinozánakgondja volt e rendszer egyik szépséghibájának el-tüntetésére. Miért van a végtelen szubstanciánakkét, épp csak két attribútuma? Ezt csak nem leheta kifejtett főgondolatból leszármaztatni? Tapaszta-latból tudja Spinoza, hogy gondolkodás és kiterje-dés van és úgy tesz, mintha ezt a szubstancia fogal-mából leszármaztatná. De nem úgy tesz. A szub-stancia végtelen lévén, végtelen sok attribútumavan, ámde mi ezekből csak kettőt ismerünk meg,az emberi megismerés korlátoltságánál fogva. Igenszellemes emberek fölvetették azt a kérdést, hogynincs-e a rendszerben célzás rá, hogy a többi vég-telen sok attribútumból is valamit tudhatunk éspróbálták is kitalálni, hogy mikre gondolhatottSpinoza. De Spinoza ezt a pontot egyáltalán nemszívesen érinti, igen érthető okokból, mert egyéb-ként az emberi elme megismerő képességét igen ma-gas fokra teszi és hogy miféle korlátok szűkítettékitt látó erejét, egyáltalán nem teszi szóvá, úgyhogyazt kell hinnünk, hogy a végtelen attribútumokrólnem elmélkedett. A rendszer harmóniáját az mentimeg, hogy a végtelen szubstanciához jól illeszthetia végtelen számú attribútumokat. Hogy mi csakkettőt ismerünk meg, az tapasztalati tény. Spinozanem nézi le a tapasztalatot, habár alantasabb érté-kűnek tartja. De az általános tapasztalatra, amirőlitt van szó, többször szokott hivatkozni.

Ezzel azonban csak a rendszer egyik oldalánakalapvonalait vontuk meg. Az eddigi megállapodásokújabb problémákat vetnek felszínre, melyeknekmegoldása és a rendszerbe való beillesztése új nagyfeladatokat adott föl gondolkodásának. Hatalmaserővel fogott ehhez a munkához.

Eddig csak istenről és a világról volt szó; lát-

148

tűk, hogy ez a panteizmus nem akozmizmus; a világnem tűnik el istenben; inkább hasonlít az eleai pan-teizmushoz, de az újplatonikustól sem áll távol; aszubstancia fogalma csúcsa az egész rendszernek;Spinoza rendszere nagy szintézise a kétfajta, pante-izmusnak; a kis Ethikában, melyben a természetgondolatát hangsúlyozza és istennel azonosítja, ha-sonlít Brúnóhoz; a nagy Ethikában, mely rendsze-resebb épület, a szubstancia, ill. isten fogalmávalindítja meg a tárgyalást, tehát hasonlít Plotinos-hoz; végül e két motívum nagy harmóniába olvad.A kérdés eldől az ember tárgyalása alkalmával. Azembert nem lehet a szubstanciából vagy istenbőlleszármaztatni. Az ember van. Az embert a tapasz-talat adja. Hogyan lehet az ember mivoltát az egye-temes szubstanciából leszármaztatni!

A panteisták az egyéniséggel kissé könnyenszoktak elbánni és Spinoza gondolatainak tárgyalá-sában jól hangzik, ha az egyéniséget, az egyes em-bert, a mulékony hullámhoz hasonlítják, melynekléte csak végtelenül keveset fodrozza a végtelen ten-ger fölszínét. Az egyén jóformán semmi. Volt —nincs. A végtelen szubstanciához, avagy istenhez,avagy a nagy természethez képest mi is lehetne azegyes! De e hasonlatoknak kevés alapjuk van Spi-noza filozófiájában. E filozófia nagyobb részét azember tárgyalása foglalja le. E filozófia főcélja azemberi boldogság vizsgálata, miben keressük és ho-gyan érjük el, a legnagyobb tért ennek szenteli, alegnagyobb súlyt erre helyezi. Az összes eddig is-mertetett gondolatok a világ és isten mivoltáról,egységéről, vagy kettősségéről, szóval a rendszermetafizikai része, csak alapja a többinek. E rend-szer röviden azt tanítja: isten egy, és az emberakkor boldog, bölcs és jó, ha istent megismeri,Nincs tulajdonképpen választófal metafizika és em-bertan közt, mert isten megismerése a legfőbb böl-csesség és erkölcs. Ezért a mű címe nem filozófia,nem metafizika, hanem Ethika. Jellegét a címében

149

mintegy homlokán hordja: Ethika. De mindenenvégig kell menni: Istent alaposan kell ismerni, azembert is, a megismerést is, az akadályokat, a végsőgyőzelmet is. Ha egy pillantást vetünk Descartes fi-lozófiájának jellegére, egyszerre látjuk a nagy kü-lönbséget Descartes és Spinoza közt. Nem fogalmak-ban kell azt keresnünk, hanem a gondolkodás egészjellegében. Descartes az igazságot keresi és csak azt.Ha kérdik tőle, honnét merítsünk útmutatást a cse-lekvésre, azt fogja felelni, előbb az igazságot kellismerni, azután tudni fogjuk, hogyan cselekedjünk.De addigi Ideiglenes szabályokat állapítunk meg.Spinozának pedig a cselekvés, az erkölcs, az emberilélek belső rendje a fő, a többi ennek szolgálatábanáll. Spinoza zsidó, keleti ember, hasonlít is a nagykeleti bölcsekhez. De ő az egyedüli közülük, aki anyugaton el tudott terjedni. Mintha hallanék a zsidóimádságot, halljad Izráel, isten egy, csakhogy iste-nen mást ért. De ha a jámbor zsidó isten gondolá-sába elmélyed, az ő igéjét tanulja éjjel-nappal, ak-kor a megegyezés Spinozával még teljesebb. Spi-noza is azt tanítja, istent gondolni a legfőbb elmé-leti és gyakorlati bölcsesség.

Spinoza egyéniségtana

Spinoza metafizikája három oszlopon nyugszik:a szubstancia, az attribútum, a módusz fogalmán.A szubstancia magába foglal mindent; az attribútu-mokat és móduszokat, tehát az egész világot. Aszubstancia egy és oszthatatlan és végtelen; a min-den-egység; egy-mindenben és minden-egyben. Ittnagy kérdés vetődik föl. \rajjon az attribútumoksokfélesége reális-e? És már előbb kérdeztük: ho-gyan lehetséges, hogy az egy szubstanciának végte-len sok, egymástól reálisan különböző, sőt ellenté-tes attribútuma legyen? Ez a kérdés oly bomlasztóhatású a rendszerre, hogy némely kiváló filozófus,

150

I. E. Erdmann, a híres filozófia-történetíró vezetésemellett, úgy iparkodott a kérdést megoldani, hogyaz attribútumokat csak különböző felfogásmódok-nak tekintette. A szubstanciát lehet kiterjedtnek éslehet gondolkodónak tekinteni; ez nem lényegbeli,csak fölfogásbeli különbség; ez magán a szubstan-cián nem változtat, mely marad egy és ugyanaz.Más szóval: Erdmann Kant fenomenalizmusát,szubjektív idealizmusát viszi bele Spinoza filozófiá-jába, hogy teljesen érthetővé tegye. Tagadhatatlanis, hogy Spinoza kifejezései sokszor úgy hangza-nak, hogy ily fölfogást megengedhetnének, ha filo-zófiájának egész jellege nem ellenkeznék vele. Spi-noza nem kételkedik a dolgok objektív valóságában;nem mi visszük bele a mi fölfogásunkat a világ-képbe, melyet saját természetünk mivoltához ké-pest mi alkotunk, hanem felfogásunk nem egyéb,mint szubjektív képmása az objektív valóságnak.Tehát kiterjedés és gondolat reálisan különböznek,mégis az egy szubstancia attribútumai. Ha Spinozaegy lépéssel tovább megy, Kanthoz ér, de ezt az egylépést nem teszi meg. Azt se kérdi, hogyan lehetsé-ges, hogy két attribútum (és a végtelen sok többimind) szubstancialiter egy lehessen. Ha ezt a kér-dést fölveti, akkor meg kell tennie azt az egy lépést,mellyel Kanthoz érne. De nem veti föl. Ezek azok ahatárok, melyeket Spinoza át nem léphetett. Ilye-nek minden filozófus gondolkodásában akadnak.

Az egy szubstanciától nem vezet igazi út az egyszubstancia végtelen sok attribútumához; vájjon amóduszokkal hogy vagyunk? A „modus“ módosu-lása a szubstanciának, azaz a módusz: a szubstancia,amennyiben determináltnak tekintjük, vagy: a mó-dosított szubstancia, vagy ha külön tekintjük a tes-teket és külön a gondolatokat, akkor a módusz: azattribútum, amennyiben módosítottnak tekintjük,tehát a testek a kiterjedés módosulásai, a lelkek pe-dig a gondolkodáséi. De valamint a szubstancia egy,ámbár végtelen sok az attribútuma, azonkép a szub-

151

stancia egy, ámbár végtelen sok a módusza. Min-den módusz az egy szubstancia módosulása. Devalamint az attribútumok, ámbár a szubstanciát te-kintve egyek, megjelenésükben merőben különböz-nek, azonkép a móduszok is, azaz az egyes dolgok,ámbár a szubstanciát tekintve, mind az egy szub-stancia módosulásai, megjelenésiig külön vannakegymástól, realiter különböznek. Én nem vagyok te,te nem vagy én, külön vagyunk, de mint az egyszubstancia móduszai vagyunk egyek. Az egyén te-hát valódi egyén, minden egyén külön van, de va-lamennyien szubstancialiter egyek. Ez az egységtannem rontja le az individualizmust, sőt szinte meg-követeli, nem hogy megtűrné. Hogy az egyén van,nemcsak az úgynevezett és mellőzhetetlen általánostapasztalat tudatja velünk; maga az egyéni tudatminden gondolkodás alapja. Nincsen „gondolkodás“,hnem ez van: én gondolkodom. Ezt Spinoza mes-tere egész filozófiája alapjává tette. De az egyénekszéjjelhullanának, ha nem volnának szubstancialiteregyek, azaz valamennyien az egy szubstancia módo-sulásai.

De ez a gondolat két más gondolattal kiegészí-tendő, különben Spinozát nem értjük meg, még fe-lületesen sem. A móduszok még máskép is kapcsola-tosak. Egymást határozzák meg, azaz az egyik amásikat. A dolgok hatnak egymásra, rendjük sze-rint; minden egyedet más egyed módosít, azaz léte-sít és tesz ható erejűvé; de ez is csak úgy, hogyelőbb ő rá hatott más egyed, erre meg ismét másés így tovább a végtelenig. így teszi Spinoza a kau-zalitás törvényét filozófiája integráns részévé ésezzel filozófiáját természettudományi panteizmussá.A fantasztikus panteizmus isten mindenféle meg-nyilatkozásával dolgozik; Spinozáé szigorúan tudo-mányos. Isten, avagy a természet, avagy a szub-stancia csak móduszokban, egyedekben elszórva je-lenik meg előttünk; nem rajtuk kívül van még egy-szer, hanem bennük; csak egyedek vannak tapasz-

152

talatilag tekintve, de ezek az egy szubstancia mó-duszai; ez a szubstancia (isten, természet) nem nyi-latkozhatok meg máskép, mint az egyedek&en, azegyedek által. A misztikusok közvetetten beavatko-zást, hatást várnak a legfőbb lénytől. Spinoza ta-nítja: ami a világon történik, csak egyes dolgokáltal történik, melyek hatnak egyik a másikra. Min-den mechanizmus útján történik. Spinoza mond-hatná: minden hatás mechanikus, de minden a min-denegynek a körében folytatódik. A természettudósminden hatást, ha lehet, matematikailag származtatle, a panteisztikus filozófus is. Az eredményt te-kintve, semmi különbség köztük, de a filozófus min-den egyedet az egészből ért meg. A kauzalitás olyan,mint a láncsor, melyből egy szem sem hiányozhatok.És ami az egyik attribútumra áll, a többiekre is ér-vényes; de mi csak a gondolkodást ismerjük a töb-biek sorából, a gondolatok tehát épp oly szigorúanösszefüggnek, mint a testek, az egyik a másikat ha-tározza meg, miután ő is más gondolat által meg-határoztatok és így tovább a végtelenig. Minthogypedig a szubstancia egy, akár a gondolkodás, akára kiterjedés szempontjából nézzük, a két sor telje-sen párhuzamosan halad. A gondolatok rendje éskapcsolata azonos a dolgok rendjével és kapcsolatá-val, ordo et connexio idearum idem est ac ordo etconnexio rerum. Ez az Ethika II. részének híres 7.tétele, mely egy csapással megváltoztatja az akkorannyira vitatott kérdést, hogy mikép hatnak a tes-tek a lélekre és a lélek a testekre. A felelet Spinozarendszerében ez: nem hatnak egymásra. Mert testés lélek egy, illetőleg az egy szubstanciának csakmás attribútumból való felfogása. A dolgok rendjeés a gondolatok rendje nem két különböző valami,aminek megegyeztetése annyi fejtörést okozott ametafizikusoknak. A párhuzamosság bennük nemegyéb, mint két különböző felfogásmód eredménye.

Ez az egyik. A másik gondolat, mely Spinozarendszerét megvilágítja, a következő. Az előbbi gon-

153

dolat is már szükségessé teszi, hogy a gondolkodásés kiterjedés mivoltát közelebbről vizsgáljuk. Hogymi a kiterjedés, a tér, azt most mellőzzük, ennek avizsgálatnak a gyakorlat adja meg alapját. De mia gondolkodás? A lelki élet általában? A gondolko-dás nem egyéb, mint megismerés. Minden egyébmegnyilatkozása a lelki életnek a megismerés deri-vatuma. De mi a megismerés? Nem egyéb, mint va-lamely tárgy gondolata, ideája. Minthogy a szub-stancia egy, de különböző attribútumai vannak, min-den dologhoz (rés) hozzátartozik a dolog gondolata(idea). Minden gondolat dolog gondolata, megisme-rése. A kettő elválaszthatatlan egymástól. A sko-lasztikában beszélnek a gondolkodás intenciójáról,azaz a gondolat vonatkozik a tárgyra. Ezt a kifeje-zést Spinoza sohasem használja, mert azt a látsza-tot kelti, hogy a gondolat és tárgya két dolog, holotta kettő egy, csak máskép jelenik meg. Minden gon-dolathoz íiozzátartozik tárgya, mert gondolat =tárgy gondolása és tárgy gondolat tárgya. Nincsgondolat tárgy és nincs tárgy gondolat nélkül. Hogyez a két attribútum elválaszthatatlan egymástól,nyilvánvaló. Hogy a többi attribútum hogyan vi-szonylik egymáshoz és a gondolkodáshoz, nem tud-juk, mert semmit se tudunk róluk. Spinoza sohasem nyilatkozott a többi attribútumokról. Csak akis Ethikában fordul elő az a kifejezés, hogy egye-lőre csak e két attribútumról van tudomásunk. Re-mélte-e, hogy később többet is megismerhetünk, nemtudjuk. Ezt az egyelőrét az Ethika nem ismételte.

Spinoza ismeretelmélete.

De nyomban új kérdés vetődik föl. Hogy férössze ezzel az elmélettel az a tény, hogy sokszortévedünk, tehát hamis megismerésünk van, vagy pe-dig, hogy a megismerés fejlődik, tökéletlenből töké-letesebbé, vagy tökéletessé válhatik. Említettük,

154

hogy töredékben maradt ránk Spinoza egyik mun-kája: Az értelem javításáról, melyet ugyan nem fe-jezett be, de mindvégig fontosnak tartott és kiadásvégett fölvett e célra rendezett hagyatékába. Hogyfér az az elmélet össze az értelem javításának gon-dolatával és általában a gondolkodás fejlődésével!A metafizika szerint a gondolatok rendje azonos adolgok rendjével, a megismerés tehát kezdettőlfogva mintegy készen áll; tény pedig az, hogy foly-ton tévelygőnk és szükségünk van ismeretelméletre,mely a tévedés forrásait föltárja és elkerülését ta-nítja.

Már a kis Ethikában megállapítja, hogy háromfajta ismeret van és ehhez az Értelem javítása c.töredékben és a nagy Ethikában lényegtelen elté-résekkel ragaszkodik. Ez a három ismeret az érzéki,amely inadekvát, az értelmi, amely adekvát és azintuitív, amely az adekvátnak legmagasabb foka.Adekvát gondolat az, melynek egy igaz gondolatminden tulajdonsága vagy belső ismertetőjele meg-van. Spinoza ismeretelmélete nyilván az általánostapasztalat tárgyából indul. Tény az, hogy fejlődé-sünkben először az érzékek útján jutunk ismeretek-hez. Mi értékük van ezeknek az érzéki ismereteknek!Csekély. Az érzékek zavaros, megcsonkított ismere-teket adnak. A testek hatnak érzékszerveinkre. Eza hatás testi jelenség (retina elváltozása, a halló-ideg megilletése stb.), ennek a testi jelenségnek meg-felel persze lelki, de ez a testi jelenség is csonka,összefüggéséből kiszakított részlet, tehát a megfelelőlelki jelenség is csonka, tökéletlen, nem teljesen meg-bízható. A megismerés legalsó foka a tapasztalat,melyet az említett okoknál fogva bizonytalannakmond (experientia vaga). Hasonló természetű a je-lekből való ismeret, pl. szavakból, amely valójábanolyan, mint a bizonytalan tapasztalatból való; ezértegybe is foglalható vele. Ez az elsőfokú ismeret.

De ez a velejében ugyancsak tapasztalati is-meret, mely a dolog közös tulajdonságaira vonat-

155

kozik, nem csonka, zavaros, határozatlan, az fo-galmi ismeret, az adekvát, az észbeli, az felsőbb-rendíí, másodfokú ismeret. Minthogy ennek alapjais az érzéki benyomásokban rejlik, azt mondhatjuk,nem minden tapasztalati ismeret oly bizonytalan,mint előbb mondottuk. De erről Spinoza nagyon ha-tározottan nem nyilatkozik. Az általános tapaszta-latra, mint megbízhatóra és mellőzhetetlenre több-ször hivatkozik; lionnét tudná különben, hogy azember gondolkodik, akar, hogy vannak ismereteink,stb. Hogy a fogalmi tudás igazi tudás, soha semtagadta és nem is tagadhatta, mert hiszen egész fi-lozófiáját fogalmakból konstruálta, főleg mikor elő-adja és bizonyítja. De a tapasztalati és fogalmi tu-dásnak egymáshoz való viszonyát sehol élesen megnem határozta. Mert van még egy faja a tudásnak,a harmadik, az intuitív, melynek jellemzését minda háromszor, amidőn előadja (a kis Ethikában, azEmendatióban és a nagy Ethikában), csak példáitadja és mindháromszor ugyanazzal a példával. Le-gyen három szám adva, melyből egy negyediketakarunk megállapítani, mely úgy viszonylik a har-madikhoz, mint a második az elsőhöz (például:1: 2=3: x). A gyakorlati ember a másodikat meg-szorozza a harmadikkal, a szorzatot pedig elosztjaaz elsővel (6: 1=6). Miért? Mert így tanulta. VagyEuklides VII. könyve 19. tantételének bizonyítása,t. i. a viszonyszámok közös tulajdonságai alapján.Az első eljárás helyessége véletlen. Ha nem őriztevolna meg helyesen emlékezetében az eljárást, kön y-nyen tévedhetett volna. Nem ismeri eljárása helyes-ségének okát. A második eljárás föltétlenül helyes,bizonyos, de közvetett, bonyodalmas. Van egy har-madik eljárás: csak ránézek a három adott számraés azonnal, minden közvetítő gondolat, szabály, fo-galom nélkül tudom, hogy a keresett szám 6. Ez azintuíció. Soha Spinoza más példát nem ad, mindiga hármas szabályt, soha fogalmilag nem magya-rázza. Nyilván a fődolog előtte ennek a tudásnak

156

közvetetlensége, momentánsága. Ez a legfelső fokútudás, ez feltétlenül adekvát, bizonyos. De csak eny-nyit mond róla: Az ismeret harmadik neme Istennémely attribútumának adekvát képzetéből a dolgoklényegének adekvát ismeretéhez halad...; s minélinkább értjük meg e mód szerint a dolgokat, annálinkább értjük Istent s ezért a lélek legfőbb erénye,azaz a lélek hatalma vagy természete, vagyis leg-főbb törekvése: az ismeret harmadik neme szerintérteni meg a dolgokat (1. Balogh—Alexander: Spi-noza Ethikája, 265. 1.). Ezt a legfelső rendű tudástcsak kevéssé illusztrálja a hármas szabály példája,csak annyit exemplifikál, hogy mint amaz, a leg-felső tudás közvetetten, momentán, feltétlenül bizo-nyos. A tudományos előadásban azonban ennek aligvehetjük hasznát, mert ott bizonyítani kell, amintSpinoza maga is az Ethikát nemcsak a másodikfajta ismeret módja szerint adja elő, hanem annakis legszigorúbb módján, more geometrico, geomet-riai módon. Ebben az intuitív megismerésben ke-resték és látták meg Spinoza miszticizmusát. A kisEthikában valamivel több van erről, mint a nagyEthikában. Ott az intuitív megismerésről azt mond-ja Spinoza, hogy a tárgy (a dolog) benne közvetet-leniil nyilatkozik meg az értelemnek és egyesül alélekkel (Gebhardt fordítása, 113. 1.) és ez az egye-sülés, a léleknek Istennel eggyé válása — mert Is-tent ismerjük intuitív módon — minden fajta misz-ticizmusnak veleje. De a nagy Ethikában ezt mel-lőzi, mert szigorúan végiggondolva az Ethika alap-gondolatait, a lélek nem egyesülhet Istennel, merthiszen egy vele, és Spinoza az ilyen miszticizmus-nak még látszatát is kerülni kívánja. Vagy a meta-fizika álláspontjára helyezkedünk, akkor az egye-sülés említése fölösleges; vagy az egyéni megisme-rés szempontjából nézzük a dolgot, akkor elegendőa közvetetlen megismerés megállapítása. Spinozaismeretelmélete, akármint nézzük, nem egészen vilá-gos. Az érzéki „megismerés“ nem téves, csak nem

157

teljes. A fogalmi ismeret adekvát, de nem érzéki,meggyőző erejű. Az intuíció teljes és tökéletes, defő jellemzője, hogy az egyest istenből ismerjük meg.Hogyan és mikép, a filozófus nem mondja meg. Ér-dekes megemlíteni, hogy a gondolat és test paralle-lizmusa merevnek és késznek tünteti fel az eszmékrendjét. De midőn Spinoza a gondolat természetétvizsgálja, kitűnik, hogy a gondolat nem kész, nem„néma“ valami, mint táblán a kép, hanem cselekvés,aktus, a megértés cselekedete. De van-e a geometriaitermészetű világban cselekvés? És ki a cselekvő!Nyilván a lélek, a gondolkodás. A kis Ethikában agondolkodás valami passzívum, a dolog maga érvé-nyesül a lélekben, a nagy Ethikában a lélek passzi-vitása mellőztetik, a cselekvés, aktivitás gondolatalép helyébe, de teljesen uralkodóvá mégsem válik.Végül pedig a gondolatról is van gondolatunk, azaztudjuk, hogy gondolkodunk. Ezt abban a híressévált klasszikus mondatban fejezi ki: Valamint avilágosság magamagát és a sötétséget teszi nyilván-valóvá, azonkép az igazság magamagának és a té-vedésnek normája. Sane sicut lux se ipsam et tene-bras manifestat, sic veritas norma sui et faisi est.Üjra kérdezzük: megmagyarázza-e Spinoza ismeret-elmélete azt a kétségtelen tényt, hogy tévedünk! Azismeretelmélet azonban Kant előtt nem volt kritikaitermészetű és nem állott Spinoza gondolkodásánakhomlokterében.

A végtelen és a véges.

Más képet mutat Spinoza filozófiája, ha a szub-stancia fogalmából indulunk és mást, ha az egyestnézzük és keressük az utat a szubstanciához. A szub-stanciától a móduszhoz egyenes az út, de szürke ésegyforma; az út, mely a módusztól a szubstanciá-hoz visz, gazdag (a tapasztalat gazdagsága) és for-dulatos, hogy a tapasztalat adta anyagot beledolgoz-

108

hassuk. Itt több kérdés tolul elénk: a főkérdés, mi-lyen helye van a móduszok világának a világ egé-szében?

A szubstancia nem függ senkitől, magában ésmagától van, egyedül van, nincsen párja, mindnek,ami van, a szülője, megronthatatlan, és ami szárma-zik belőle, mind szükségkép származik. Valamint alogikai következtetésben a zárótétel a premisszákbólfolyik, szükségkép, megváltozhatatlanul, azonképami a testek világában történik, szükségkép folyikokaiból. Ok és okozat — ez a világ. Az okság leg-egyetemesebb törvénye a világnak és az okság jel-lemzője a szükségesség.

De hogyan származhatik az örökkévaló szub-stanciából az időleges, a föltétlenből a föltételes, avégtelenből a véges? Ez tulajdonképpen a kérdésekkérdése. A filozófiának voltaképi feladata a világ-nak, a mi világunknak a magyarázata. A mi vilá-gunk véges, változékony, múlandó. Utal egy vég-telenre, állandóra, örökkévalóra. De hogyan szár-mazhntik az ilyen? Tagadhatatlan, hogy a mi vilá-gunk amolyan; tagadhatatlan, hogy gondolunk egymás világot, mely emilyen. Ámde, hogy szülheti ezamazt? Hogyan kerül a végesség, múlandóság, fel-tételezettség a világba? Honnét e süllyedés? Ez min-den panteizmusnak főkérdése. Mely bűneset ker-gette ki a szubstanciát a végtelenség és örökké-valóság paradicsomából?

Plotinos hasonlattal felel erre a kérdésre. Va-lamint a fény eltávolodván forrásától, folyton ve-szít erejéből, míg végre sötétségbe vész, azonkép azörökkévalóság kisugárzása mindig csekélyebb ér-tékű alakulást szül, míg végre az anyagi világ mi-nimális értékű valósága származik. Ezzel velejár avilág atomizálása is. Spinoza is keres valami közve-títést szubstancia és véges módusz közt. Nem lehe-tetlen, hogy a közvetítési gondolat nem tudjuk melykonkrét történeti alakulat révén jutott el hozzá azújplatonizmusból, de a kérdést soha ebben a for-

159

mában nem vetette föl, tehát a problémát nem ebbena formában látta. Ragaszkodik hozzá, hogy valóság-gal csak a szubstancia van, és a szubstancia módu-szai, de a móduszok kétfélék: a végtelen és a végesmóduszok. A végtelenek közvetetlenül egy isteni att-ribútum föltétien természetéből folynak és ami ilyvégtelen módusz, abból ismét folyhatnak végtelenmóduszok. Példát is mond. A gondolkodás attribú-tumából folyó ily végtelen módusz az abszolút vég-telen értelem, a kiterjedéséből a mozgás és nyugvás,mint a facies totius mundi, az egész világ ábrázata,mely folyton változik ugyan, de lényegében mindigugyanaz marad. A kis Etliikában ezt a végtelen mó-duszt isten fiának is nevezi. De igazi közvetítéstvégtelen és véges között így sem érünk el. Mert avégtelen móduszból is mindig csak végtelen móduszfolyik, sohasem véges. A végtelen módusz itt ésmindenütt, ahol szóba kerül, a mindenség törvény-szerű kapcsolatosságát jelenti. A kiterjedt testek anyugvás- és mozgásnak egy bizonyos viszonyábanvannak egymással, azaz a mozgás egyetemes törvé-nyének vannak alávetve. Ez a törvényessége a min-denségnek örök és változatlan. Nem tartozik Isten-hez, a natura natúr ans-hoz, hanem a természethez,natura naturata, de ez a törvényesség közvetetlenülIstenből származik. Ugyanez áll a gondolkodásranézve, habár a gondolkodás egyetemes kapcsolatos-ságáról nem ád oly tiszta példát. Itt azonban csakaz érdekel bennünket, hogy nem kapunk a végtelenmóduszok útján feleletet arra a kérdésre: hogyanértsük meg a végest a világban, mely nem egyéb,mint maga az Istenség? Nyilván az érzéki fölfogás-sal függ össze. Ha a dolgokat Istenre vonatkoztatvafogjuk föl, akkor igazság gyanánt fogjuk föl, subspecie aeternitatis, az örökkévalóság szempontjából.Ez a kifejezés igen gyakran fordul benne elő ésmint ilyen, behatolt az egyetemes filozófiai nyelvbe,jelezvén általánosságban az egyetemest, a lényegest,az örökkön örökké valót a dolgokban; az érzékek el-

160

aprózzák előttünk az egyetemest; a gondolkodás,mely mindig iparkodik az egészet állítani helyre,visszavezet bennünket a való igazhoz. Eszerint teháta véges csak az érzéki emberi fölfogás szülöttjevolna.

Ide kell vennünk a térről és időről való fölfogá-sunkat is. A tér érzéki fölfogásunk szerint véges-nek, oszthatónak, részekből állónak tetszik; értel-mileg tekintve végtelen, egyetlen, oszthatatlan. Azidő tisztán pszichológiai termék; nem attribútumaa szubstanciának, mint a tér, hanem egyáltalán nemreális. Tudjuk, csak a szubstancia van és móduszai.A tér a szubstanciához tartozik, az idő nem. Aszubstancia nem időbeli, az örökkévaló, annak nin-csen se múltja, se jelene, se jövője, mert semmiféleidőbeli kategória nem illik rá. De az idő semmisé-géről se nyilatkozik határozottan Spinoza. Hiszenminden, ami véges, időben van, a véges pedig tényr

melyről az általános tapasztalat eléggé értesít ben-nünket.

A tér fontos szerepet visz Spinoza gondolkodá-sában, egész filozófiáját mintegy általhatja, sőt való-színű, hogy midőn a szubstanciáról szól, mindig atér lebeg előtte, mint paradigmája metafizikájának.Egész párhuzamot lehet vonni tér és szubstanciaközt.

A tér végtelen — isten végtelen. A tér örökké-való — isten örökkévaló. Minden térbeli alak mint-egy bennfoglaltatik a térben. Minden, ami van, Is-tenben van. Minden egyes térbeli alakot más térbelialak határok közé szorít — minden egyes dolog Is-tenben van determinálva más egyes dolgok által.Minden térbeli alak örökké igaz. Ha egy térbeli alaktörvényét megállapítom, ez nem most igaz, vagy teg-nap volt igaz, vagy holnap lesz az, az az időn kívülvan, az örökké igaz. így vagyunk a dolgokkal is.Sőt az örök móduszokat is a tér illusztrálja. A há-romszög általában más, mint pl. az egyenlőoldalúháromszög. Amannak az egyetemes törvényét az

161

egyes háromszögek variálják, de mindegyik en-gedelmeskedik az egyetemes törvénynek, mindegyik-nek a szögösszege 180° stb. A háromszög általábanolyan, mint az örök móduszok a metafizikában. Sőta háromszög egyetemes törvénye mintegy szüli ma-gából a háromszög összes lehetőségeit és ennyibenez mintegy közvetítő, mely a tér fogalmából elvezetaz egyes konkrét téralakokhoz. Spinoza more geo-metrico adja elő egész filozófiáját, de a geometriamintegy mintázhatta egész filozófiáját, nemcsakannak előadását. Nem mondjuk, hogy Spinoza tu-datosan vette a geometriát mintának, de minden el-vont gondolat valamely konkrétumból szívja élet-erejét és nem lehetetlen, hogy midőn Spinoza Isten-ről elmélkedett, titokban, tudattalanul mindig atérre gondolt. Hogy a tér gondolata döntő volt gon-dolkodásában, már ott is láttuk, ahol metafizikája,panteizmusa keletkezéséről szóltunk. Filozófiájaakkor kristályosodott ki, amikor azt a gondolatottalálta, hogy Isten nemcsak gondolkodó, hanem ki-terjedt való is. A gondolat pedig nem egyéb, mint atérbelinek gondolása, megismerése. Tehát a tér meg-ismerése Isten megismerése. A tér Spinoza filozó-fiájában a saját maga megismerésére ébred.

Az indulatok.

Hogyan sarjad ki ebből a geometriai filozófiá-ból a tulajdonképpeni ethika, az erkölcstan, melypedig kezdettől fogva csúcspontja Spinoza gondol-kodásának, mely az egész rendszernek a nevét adta?Van-e a háromszögek, körök stb. világában különb-ség jó és rossz, rút és szép, célszerű és célszerűtlen,szükségesség és szabadság közt, mely fogalmak nél-kül pedig nincs ethika? Hol görbül el ez a nyíl-egyenes gondolat az erkölcsi értékelés felé? Vagyel kell-e vesznie az erkölcsi értékelés fogalmának egeometriai merevségek végtelen vonalán?

162

Spinoza rendszerének ez a része a legcsodásabb.Nem segít ugyan a metafizika hiányain, de köze-lebbi vizsgálatra kitűnik, hogy ez a metafizika igen-is hordozhatja az ethikát és az ethikája adja mega rendszernek igaz értelmét. Bár kevés tért szen-telhetünk ezeknek a gondolatoknak, mégis elég vi-lágossá tehetjük tételünket.

Az érték fogalmát ismerettanában találja meg.Spinoza lélektanában az, amit ma intellektuálisnakmondanak. A lélek alapvető tulajdonsága a gondol-kodás. Amit akaratnak mondanak, az is gondolat.Ezt már az ismerettanból tudjuk; a gondolatokrendje azonos a dolgok rendjével. Gondolkodniannyi, mint megismerni. Megismerni annyi, mintdolgot gondolni. Egyébként gondolkodás vagy aka-rás nem való valami. Csak egyes gondolatok van-nak és egyes akarások. Spinoza nem ismer el úgy-nevezett erőket, tehetségeket a lélekben, szigorú no-minalista, ellentétben a skolasztikusok többségével,akikhez pedig ebben a tekintetben számítani szok-ták. Még egy helyreigazítást kell tennünk; Spinozamást ért akaraton, mint mi, Descartesból indulva,akaraton az igenlést és tagadást érti, t. i. hogyvalamit igaznak vagy hamisnak tartunk, de azigenlés nem valami, ami a gondolaton kívül van,hanem maga a gondolat. Pl. A lélek megigenli, hogya háromszög három szöge egyenlő két derékszöggel.Ezt gondolni és megigenelni azonegy. Ebből követ-kezik, hogy szabad akarat nem létezhetik. Márazért sem, mert „akarat“, mint mondottuk, nem lé-tező való, az egves akarásokban pedig nem vagyunkszabadok dönteni, a gondolat mintegy magamagátigenli meg.

De mint tudjuk, van adekvát és inadekvát gon-dolat, íme az egyetlen nagy értékkülönbség, amelygondolható. Az érzéki gondolat tökéletlen, zavaros,csonka ismeret. Ha ebbe bele tudjuk kapcsolni azerkölcsi gondolatot, akkor erkölcsi élet lehetséges,akkor lehet értékkülönbség cselekedeteinkben.

163

Három új fogalom megállapítása szükséges ecélra. Nemcsak gondolataink vannak, hanem indu-lataink is. Az indulat (affectus) testi változás,melynek azonban szellemi felel meg, a testi válto-zás tudata. A testi változásnak az a sajátsága, hogya test ható erejét vagy növeli vagy csökkenti. Azindulat továbbá vagy cselekvés vagy szenvedés. Ak-kor cselekvés, ha az indulatnak mi vagyunk teljesoka; akkor szenvedés, ha nem vagyunk teljes oka.Adekvát ok, inadekvát ok. íme az új fogalmak: in-dulat, cselekvés és szenvedés, adekvát és inadekvátok. Ezekről eddig nem volt szó. Végül még egyfogalomra van szükségünk, az önfenntartásé. Min-den dolog rajta van, iparkodik, törekszik, hogy lététfenntartsa, hogy létében megmaradjon. De ez nemvalami új erő, vagy tehetség a lélekben. Magánaka dolognak lényege az. így vezeti be Sninoza azakarat fogalmát lélektanába, azét az akaratét,melyet mi is akaratnak nevezünk. Előbb azt mon-dotta, hogy az értelem és az akarat egy. Most meg-elevenedik a kép. Van bennünk valami, ami mint-egy mozgató erő bennünk, a conatus, a törekvés, akívánság, melyen az egész lélektan nyugszik.

Előbb úgy látszott, hogy Spinoza az értelembenlátja a lélek mivoltát, tehát'mint ma mondanók,tiszta intellektualista. Most kitűnik, hogy épp úgynevezhetjük a mai filozófiai nyelven voluntaristá-nak, mert a conatus, a törekvés, akarás, mindenvalónak lényege. De nyilvánvaló, hogy az akaratnála kettőt jelent. A gondolatban rejlő igenlés éstagadás egyik értelme az akarat fogalmának; a lét-fenntartás, mint minden dolog lényegével azonos ér-telmű, a másik, melyet a lélekre vonatkoztatva aka-ratnak, a testre és lélekre vonatkoztatva törekvés-nek (appetitus) mondunk.

Ezekből a fogalmakból építi föl Spinoza indu-lat-elméletét, mely filozófiájának egyik legtökéle-tesebb, jóformán külön, mégis szerves része. Kivo-nata ennek az elméletnek nem adná igaz képét.

164

Majdnem tisztán lélektani tanulmány, mely csakkezdet pontjával, azután eredményével illeszkedikbele a rendszerbe. Először rendszeresíti az indulatokelméletét. Az alapindulatok ezek: a törekvés, mely-lyel velejár, hogy vagy növeli, vagy csökkenti a testhatóerejét, aminek lelkileg az öröm vagy a szomorú-ság indulata felel meg. Ezekből származtatja le azösszes indulatokat, a szeretet és a gyűlölet, a rokon-és ellenérzést, a reményt és félelmet, a bosszúságotés kétségbeesést, a lelkifurdalást, a részvétet ésellentétét (amire nincs külön név), a fennhéjázást, ajóakaratot, a dicsvágyat és becsvágyat, a haragotés bosszúvágyat, a bámulatot; a megdöbbenést, alenézést, az alázatot, a lelki erőt, a lelki nemességet— hogy csak néhányat említsünk, melyeknek nagy-szerű elemzését és definícióját adja; mind a mainapig sincs más ily klasszikus elmélete e matériá-nak. Erre következik az indulatok erejének, hatá-sának a vizsgálata. Itt a főtétel az, hogy indulatotcsak indulattal győzhetünk le. A belátás nem ele-gendő, hacsak nem indulat erejével lép föl, de vé-gül azt kell mondanunk, hogy mindenki a magahasznát akarja. És ez helyes is. Hasznunkat kellkeresnünk, ez a jó. Tehát tiszta utilitarista Spinoza?Ha úgy tetszik, az. Csakhogy igazi hasznunkat kellkeresnünk. Ebből azonnal kitűnik, hogy csak ember-társainkkal együtt találhatjuk meg javunkat, amiállamelméletének alapja, melyben Hobbes-szal egyúton jár. De létünket csak úgy tarthatjuk fönnigazán, ha az ész parancsai szerint élünk. Tehát abelátás első és egyetlen alapja az erénynek. Mint-hogy pedig a lélek legfőbb java isten megismerése,ezért a lélek legfőbb erénye istenismeret.

A rendszer befejezése pedig az igazi szabadságmegállapítása. Az indulatban szenvedünk, elszen-vedjük a világ hatásait, rabjai vagyunk a tökélet-len megismerésnek, az érzékiségnek. A tiszta gon-dolkodásban cselekvők vagyunk, az örök igazságfelé fordulunk, kilépünk a végesnek folyton változó

165

világából. Istenben vagyunk, tiszta öröm fog el ben-nünket, szeretjük az öröm okozóját, szeretjük istent,Istenben nincsen indulat vagy szenvedély, nincsenöröm és bánat, mert hiszen tökéletes, nem örülhet,mert tökéletessége nem fokozódhatik, nem bánkód-hatik, mert tökéletessége nem csökkenhet. Isten nemszerethet és nem gyűlölhet. Nekünk szeretnünk kellistent, mihelyt megismertük, de nem kívánhatjuk,hogy ő ezt a szeretetet viszonozza. De minthogy is-tenben az eszmék teljessége foglaltatik, a mi tes-tünk eszméje is megvan benne, mint örök módusz,tehát lényében lelkünk halhatatlan.

Így elérkeztünk a spinozizmus záró gondolatá-hoz, az istenismerethez és istenszeretethez. Minthafülünkbe csengenének a héber imádság szavai, sze-ressed Istent egész lelkeddel, minden erőddel. Nemazonos Spinoza gondolatával, de emlékeztet rá. Azamor intellectualis Bei zsidó jellegű. „A léleknekistenhez való szellemi szeretető nem egyéb, mint aza szeretet, mellyel isten magamagát szereti, nemamennyiben végtelen, (mert annyiban nincsen bennese gyűlölet, se szeretet, A. /?.), hanem amennyibenaz emberi lélek mivolta által megismerjük, ha eztaz örökkévalóság némi módja szerint fölfogjuk; az-az a léleknek istenhez való szellemi szeretete részeannak a végtelen szeretetnek, mellyel Isten maga-magát szereti.“ Ez az ismeret intuitív. Ezért az in-tuitív ismeretből fakad lelkünk igaz boldogsága.

Így az emberi boldogság nem az erény jutalma,hanem maga az erény. A bölcseség vezet el hozzá.Nem az elvont, a holt boldogság, hanem az, amelya világ és az élet gondolkodó, intuitív felfogásábólszármazik. Itt van a szabadság. Ha nem indulatokés szenvedélyek hajtanak és kínoznak bennünket,hanem a magunk észbeli belátása vezérel. Nincsellentét az aktív élet és a gondolkodás közt. Gon-dolkodás az egyedüli igaz cselekvése lelkünknek.

Spinoza istene nem valami határozatlan, el-mosódó valami. Az egyéniség istenben gyökerezik.

166

Isten magamagát szereti. Ez az ismeret intuitivmódon ismeri meg istent, az egyéniség épít nekünkhidat istenhez. Az egyén a szabadság princípiuma.Mennél inkább átszellemülünk, annál nagyobb mér-tékben vagyunk halhatatlanok.

Spinoza filozófiáját fölszínes gondolkodók amaterializmus egyik fajtájának, mások meg atheiz-musnak minősítették. Kortársai a nagy „atheus“-nak mondották. Nem materialista és nem atheista.Sőt filozófiájának végszava még a szigorú párhu-zamosságot test és lélek közt is elejti és a lélekneka test fölött való primátusát hirdeti. Mert íme, a tel-jes gondolat elvezet bennünket istenhez, isten meg-ismeréséhez és boldogító szeretetéhez.

És e végső következtetés végett alkotta megrendszerét, melyben tán vannak a következetességetveszélyeztető rések, de mely a világ és isten, a lélekés isten, a gondolat és cselekvés, az emberi élet ésboldogság egységét, mint gondolkodásunk elutasít-hatatlan követelését hirdeti.

SHAKESPEARE ÉS KATONA JÓZSEF

Még ma is csodálatosnak tetszik Katona Bánkkánjának keletkezése, mellőzése és föltámadása.Keletkezik, mikor állandó színházunk, drámánk, fő-városunk, irodalmi életünk nem volt; részt veszegy pályázatban, melynek bírálói, köztük a kiválóDöbrentey Gábor, észre sem veszik; megjeleniknyomtatásban, de nem az olvasóközönséget hódítjameg, hanem a színházét egy nagy művész játékarévén. írta pedig egy huszonhárom éves ifjú, ki,miután néhány évvel később kijavította, örökreleteszi a drámaírói tollat. És erről a műről tűnik kimind határozottabban, hogy a mai napig, gazda-gon fejlődő drámairodalmunkban is, legértékesebbtragédiánk. Mennyi izgató kérdés rejlik e tények-ben!

Akaratlanul is Shakespeare felé fordul gon-dolkodásunk. Őt tanulmányozván, igazodunk elmindenben, ami az újkori tragédiát illeti, ő tőlekérdezzük a drámaírás feltételeit, a dráma mivol-tának és fejlődésének törvényeit. Más nemzetek-nek is volt sajátszerű tragédiájuk, de csak Shakes-peareé vált világirodalmi erejűvé. A nagystílűtragédiában ő a mi mértékünk, kihez mindent ha-sonlítunk; ő a típusnak az a képviselője, kinek fej-lődésében analógiákat keresünk minden fejlődésmegértésére.

A mi esetünkben még közelebbről érdekel ben-nünket Shakespeare. Katona József tanulmá-nyozta Shakespeare műveit, Bánk bán-ja felismer-hetetlenül a Shakespeare-féle tragédia bélyegétmutatja. Vannak, akik Bánk bánt egyébnek se te-kintik, mint tehetséges kezdő író érdekes Shake-speare-utánzatának. Érdemes megvizsgálni, mitköszön Katona Shakespearenek, miképpen hatott

167

rá a nagy angol költő. Ily vizsgálódás nem nehéz-ség nélkül való, mert a ráhatás a lélek mélyébenmegy végbe és a szerint, hogy milyen ez a. lélek,nagyon különböző. Némelyiket csak fölszínesenérinti, mást leigáz és a legkiválóbbakat fölszaba-dítja. Mindenesetre fontos tanulságokat szolgáltataz író értékének, mivoltának megítélésére.

De bármily kényes is ez a vizsgálódás, nemszabad kitérnünk előle. Minden, ami szellemi, fejlő-dés eredménye és csak e fejlődés történetéből ért-hető meg igazán. Matematikai tételeknél mellőz-hetjük, hogy miképpen alakultak, de már az orga-nizmust genetikusán kell magyaráznunk, a szellemterén pedig csodás kontinuitás tárul föl előttünk,sűrű szövevénye a jelenségeknek, mely néha a leg-távolabbit is összeköti. Hogyan érthetnők meg azegyest, ha nem ebben a kapcsolatban nézzük!Igaz, hogy sűrű fátyol takarja a szelleminek fejlő-dését, és mennél nagyobb ennek az értéke, annálrejtelmesebb a keletkezése. De éppen azért mindenkis világosság itt hasznunkra válhatik.

És mindenkinek, aki Bánk bánnal foglalkozik,nagy segítsége akad. Gyulai Pál éppen Bánk bán-ról egy egész könyvet írt. Nem szabad hozzáfog-nunk a munkához, mielőtt neki, ki köztünk van,köszönetét nem mondunk, azért a soknemű segítsé-gért, melyet műve a legfontosabb kérdések vitatá-sában szolgáltat. Némelykor szinte sokallanunkkellett ezt a segítséget, ő utána Bánk bán-ról írnivajmi könnyű, de újat mondani annál nehezebb.De ez csak növeli a segítség értékét. Más pontbólindulva, más kérdés útján járva és mégis a fődol-gokban ugyahhoz a végponthoz érve, nagy meg-nyugvást érzünk. Bizonyságát látjuk benne annak,hogy a mi utunknak megvan a jogosultsága; nemhaszon nélkül jártuk. És talán ő is szívesen veszi,hogy midőn az ő műve szolgál az új nemzedéknekis világító tornyul, ezzel maradandó értékét még őmaga tapasztalhatja és élvezheti.

I.

Katona fejlődése Bánk bán megírásáig meg-lepő módon hasonlít Shakespeare történetéhez.Shakespeare, mint tudjuk az angol dráma legfor-rongóbb korszakában kerül kis vidéki városbólLondonba és a színháznál talál alkalmazást, eleintetalán, mint a rendező segéde, de csakhamar, mintszínész és író, kinek egyik fontos teendője a mű-sor ellátásáról gondoskodni. Több színház állottfönn egymás mellett, melyek versenyeztek egymás-sal és minthogy e színházak közönsége szenvedé-lyesen szereti ugyan a színpad termékeit, de egész-ben mégis korlátolt számú, folyton új darabokatkell adni, valószínűleg minden két-három hétbenegyet, ha új nincsen, régit, többé-kevésbbé átalakítva,az ízlés divatjához alkalmazva. Az írói tulajdon-jog kérdése nem zavarja a színházakat, az író ren-desen örökáron adja el darabjait a színháznak,nyomtatásban ki sem adhatja, hogy más színházel ne játszhassa; a színház korlátlanul rendelkezika birtokában került művel. így kezdi Shakespearedrámaírói pályáját, átalakít, színre alkalmaz régiműveket egymaga, vagy másokkal szövetkezve,utánozza kortársait és bizonytalanul tapogatódzvakeres új utakat. Innét van, hogy olyan műveket istulajdonítanak neki, melyeket halála után barátaiföl sem vesznek összes művei gyűjteményébe, mígviszont vannak neve alatt művek, melyekhez talánalig van köze. Titus Andronicus-ban nem ismerünkShakespeare kezére, VI. Henrik első részét taláncsak átalakította, viszont van egy János királydráma, melyet 1591-ben játszottak és később az őneve alatt adtak ki; ez a mű merőben más, mint aző János királya. A Felsült szerelmesek meséje olylaza és vékony, stílusa pedig oly virágos és mester-kélt, hogy csak az ismeri föl benne Shakespeareerejét, ki ez erő későbbi alkotásait oly behatóan

170

vizsgálta, hogy gyönge megnyilatkozásai számárais érzéke támadt.

Ezek voltak Shakespeare inasévei, de ezekben tanulja meg művészete mesterségét. A mes-terség minden művészetben fontos, de egyikbensem nehezebben elsajátítható, mint a drámai köl-tészetben. Az az anyag, melyet a festő vagy szob-rász földolgoz, kézzel fogható test; a költőnek máraz anyaga is szellemi, a nyelv, melyet céljai szerintkell formálnia; a festőnek, szobrásznak mintája istestibb, maga a látható természet, melyet utánoz,mellyel tehát minden pillanatban összehasonlít-hatja a maga utánzását; a drámaíró absztraktumotutánoz, az emberi életet, emberi jellemeket, csele-kedeteket, indulatokat, melyeket csak képzeletbenláthat maga előtt. A festőnek, szobrásznak keve-sebb baja van műve szerkezetével is, mert közegea tér, melyet a szem egy pillantással átfog; a drá-maírónak egy ideális valamit kell a képzelet, azértelem, az érzelem számára úgy tagolnia, hogy aképzelet kiegészíthesse, az értelem fölfoghassa és aszív meginduljon rajta. Végül a festő és a szob-rász inkább az egyéni szemlélet számára alkot, adrámaírónál lényeges, hogy művét azonegy időbennagy tömeg nézi; a tömegnek mint ilyennek meg-van a maga külön lélektana, melynek törvényeit adrámaíró el nem hanyagolhatja. Minderrről bőveb-ben lehetne szólni, de ennyi is elég annak a megérté-sére, hogy miért nem virágozhatik a dráma elevenszínházi élet körén kívül. A görög dráma nemzetiés vallási közügy volt, a spanyol dráma is; a fran-cia dráma a finom társadalmi élet virága volt, azangol a hatalmas, pezsdülő nemzeti életé. Amidőn aszínházak gomba-módon elszaporodtak a már ak-kor is népes Londonban, midőn egész sereg nagyúrnak külön-külön színtársulata volt, mely oltalmaalatt állott, midőn minden évben százszámra ter-mettek a drámák, keletkezhetett Shakespeare, kinégy-öt évig, huszonkét éves korától huszonhatéves

171

koráig megtanulta, amit meg lehet tanulni, a drámainyelv, a drámai utánzás, a drámai kompozíció, aközönséggel való bánás technikáját, idegen dara-bok színrehozatala,átalakítása, utánzása közben.Midőn ezzel készen volt, megírta első nagy reme-két: Romeo és Júliát.

Kicsinyítve, halványítva, minden tekintetbenleszállítva: ebhez hasonlít mégis Katona Józseffejlődése. Midőn 1809-ben Pestre érkezett filozófiáttanulni, sorsa csakhamar a színészek közé vezetteés körülbelül öt évig, 1815-ig, mikor a magyar szí-nészek Pestet elhagyták, érintkezett velük, mintműkedvelő színész, mint rendező és drámaíró. Min-dent összevéve, mondja Gyulai, úgylátszik, hogya kitünőbb fiatal színészek közé tartozott, s hacsengő hanggal nem is volt megáldva, de a szen-vedély fölfogásához és kifejezéséhez értett. Igaz,hogy a magyar színház akkor még csak tengődöttPesten, hogy még nem volt állandó épülete sem,sorsa nem volt biztosítva, a virágzó német színházmellett üvegházi növénynek tetszik előttünk, deezt az üvegházat oly hő járta át, mely a természe-tes fejlődés sok föltételét pótolta: nagy erkölcsierő, a nyelvért, a nemzeti műveltségért való lelke-sedés. Midőn Shakespeare Hamlet-ben a művészetetés a drámát dicsőíti, csak nagy művészi és er-kölcsi föladataira hivatkozik; a magyar dráma út-törői nyomorúságuk mélyéből a nemzeti dicsőségegének csillagait nézik és ebből a látványból merí-tenek bátorságot és kitartást. A magyar színművé-szet első évtizedeinek története tele van a nemesrajongás példáival, melyek mellett szívesen elfe-lejtjük a sok léhaságot, szalmatüzet, kezdetlegessé-get és hibát. A hiányzó közönséget is pótolta ez arajongás szülte képzelet, ez varázsolta a szegé-nyek elé azt a boldogabb jövőt, melynek úttörőigyanánt tekintették magukat. A nemzeti érzésadott némileg egészséges színt annak a gyöngepalántának, melyről józan hideg szemlélő sose hitte

172

volna, hogy nagy fejlődésre hivatott. A nemzetiérzés vitt a színház körébe oly férfias, erős, éplelket, mint aminő Katonáé volt, ez élesztettebenne a tehetséget, ez avatta drámaíróvá.

Nem annyira a színészi próbálgatásait tart-juk fejlődésére nézve fontosnak, mint drámaíróitevékenységét. Bámulatos termékenységet muta-tott ebben az öt évben, melyet a színháznál töltött,ami mellett jogi tanulmányait is befejezte, joggya-kornoki teendőit sem mulasztotta el. Tíz darabjamaradt fönn ebből az időből, néhány fordítása éseredeti műve pedig elveszett. Valóságos oszlopa le-

*) Gyulai Pál csak írói jellemére és sorsára ért-hette a következő szavait: „Sorsa és önmaga akartákúgy, hogy darabonként törjék meg hite, büszkesége,erélye, mert kevés volt benne a támadó erő és semmiabból a szilaj elszántságból, mely óhajtani szokta azakadályokat, hogy győzedelmeskedjék rajtok“. Hein-rich Gusztáv túlmenvén Gyuláin, ezeket mondja: Erély-telen, ingadozó, félénk ember volt, és — azt hiszem —talán beteg is ... tépelődő szelleme, problématikus jel-leme. elégikus hangulata eleve is alkalmatlanná tettékőt oly életpályára, milyen akkor a magyar színész ésíró pályája volt. Egyetemes Philologia közi. VII. (1883)937. 1. Nem tudom, mely tényeken alapszik ez a jellem-rajz. A források csak elmélázó, magábavonult, zárkó-zott természetét emlegetik. Horváth Döme pöriratairólazt mondja: „nem igen találkozik irattár, hol a férfiasjellemet, nemes szívet, ritka becsületességet, szakértőavatottsággal páros szorgalmat tanusitólag, példányulszolgálható szebb kincsek és szebb ügyek rejtőznének.“(Miletz János, Katona József Budapest, 1886. 62. 1.) Ju-nius is (Zilahi kiss Béla) csak ennyit mond: Csöndes,méla. hallgató ember volt; röviden és szenvedélyesenbeszélt, miért a nép percegő pennájú Katonának hívta.(Katona József élete, Budapest. Magyar Könyvtár.76. 1.) Hogy lemondott az írói pályáról, annak úgy lát-szik nem erélytelensége volt az oka. Kontemplativ lé-lek volt, de talán még sem erélytelen, ingadozó. A vi-szonyok nem engedték meg, hogy a harctérnek arra ahelyére jusson, hol erejét kimutathatta volna. A viszo-nyok még a küzdelmet is szinte lehetetlenné tették neki,amint ezt Gyulai Pál meggyőzően kimutatta.

173

hetett a műsornak, melyet, habár nem minden napjátszottak, éppen a közönség csekély számánálfogva, folyton meg kellett újítani. Katona, úgy lát-szik, minden évben négy-öt drámával tudott elké-szülni. Magától értetődik, hogy se nagy eredetiség-ről, se nagy műgondról nem lehet szó. Ne felejt-sük, hogy egy tizennyolc-huszonhárom éves ifjú-val van dolgunk; Katona a nap, majdnem aztmondanék, a pillanat számára dolgozott, ennekszükségleteit elégítette ki. Gyönge tehetséget ilymunkásság megölhetett volna, neki nagy áldásáravált. Megismerte a színpadot. Látta, miként kellcselekvényt a színpadon széjjel teríteni, jelenetetmegszerkeszteni, párbeszédet szövögetni. Kitombol-hatta magát. Szabadfolyást engedhetett az indulat-szülte szóárnak, tobzódhatott színfalhasogató beszé-dekben, túleshetett a gyermekbetegségeken. Mennélhevesebb volt a láza, annál gyorsabban és gyökere-sebben gyógyulhatott ki belőle. Heves költői tem-peramentumok javában szertelenkednek abban azéletkorban, melyben Katona már öntudatos és ma-gán uralkodó művészettel Bánk óáw-ját írta. Shake-speare Titus Andronicuskt huszonöt-huszonhat éveskorában írta. Mindent összevéve, Katona a gyer-mekifjú éveiben páratlanul heves, gyors fejlődésenment keresztül, melynek végén oly megállapodott,kész, leszűrt költőnek tűnik fel előttünk, minthaévtizedek érlelték volna meg szellemét. Mindezt apesti színtársulatnál töltött időnek köszöni.

Milyenek ezek a kezdő darabok! Itt egy új, lát-szólag megfejthetetlen csodára akadunk. Ezekneka daraboknak jóformán semmi közük sincsen anemzeti élethez, melynek lelke különben is magá-ról nem tudva, szunnyadóit. Shakespeare kortársaiés maga Shakespeare is részben idegen forrásokbólmerítettek, melyek inkább a fantáziát izgatták éselégítették ki, de ez a fantázia egy nagyratörő, vál-lalkozó nép fantáziája volt, mely már akkor is azegész világon otthon érezte magát, hódító hadjára-

174

tokra indult, körülhajózta a világot és a maga vál-tozatos, virágzó, erélyes életében a nagy, megren-dítő eseményekhez és sorsfordulásokhoz hozzá voltszokva. Egy része a drámáknak hazai krónikákbólvolt szedve, a többiek tárgyát is a nép mesemondó ésmesehallgató kedve ismeretessé tette. De amelydrámákat Katona kora szült, azok izgatták ugyana képzeletet, de csak ennek a kornak, ennek a kö-zönségnek képzeletét. Németországban keletkezett arémdráma, idétlen leleményeivel, nevetséges bor-zalmaival, együgyű cselekményével, ez származottát Magyarországra. Ellentétül szolgált az érzelgősdráma, beteges könnyhullatásával, lapos erkölcsévei, egyhangú szókereplésével. Egy szellemi tartal-mából, erkölcsi érzéséből, nemzeti fejlődése feltéte-leiből kifosztott népréteg irodalma volt ez, egy mégkiskorú nép irodalma, melynek ízlése gyermekies-ből gyermekessé, naivból ostobává, érzelmesből ér-zelgőssé, férfiasból szókkal vagdalkozóvá torzult.Ily darabokat fordítottak, utánoztak Magyarorszá-gon is, melynek közönsége igazán naiv lélekkel, sőtnémi áhítattal és az újság ingere következtében azigazat a hamistól megkülönböztetni nem tudó íz-léssel élvezte a színház új gyönyörűségét. Közbenjátszották Schillert, Shakespearet is, de a még te-hetetlen nyelvnek ugyanabba a köntösébe bújtatva,ami máris külsőleg egyformává tette őket a többiek-kel és az előadásnak is ugyanabban a stílusában, amia megkülönböztetést még nehezebbé tette. A közön-ség nem sokkal többet értett Hamletból, mint aHaramiákból, és a Haramiákból, mint más rémdrá-mákból. A fődolog volt a dühöngés, az ártatlanokszenvedése, a gonoszok körmönfont gazsága, a hi-hetetlen fordulat, a végén a nagy meglepetés, a bű-nösök megbüntetése, a jók megjutalmazása. Ham-letot is Kazinczy fordításában adták nálunk* és

*) Kazinczy fordítása e cím alatt jelent meg:Hamlet szomorújáték VI. felvonásban. Shakespearemunkája, úgy mint ez a mi Játszó-színeinkre léphet. A

175

e fordítás szerint, mely Schröder német fordításaután készült, Hamlet a darab végén nem hal meg,hanem diadalmaskodik a gonoszon.címlapon nincsen meg a fordító neve és a megjelenéséve, de az előszó végén áll: Budán a királyi lakhelybenIkerhava 22-én 1790. Kazinczy. Lásd a fordításra vo-natkozólag Greguss Ágost Shakespeare pályája. Bu-dapest 1880 371. 1. De Greguss valami tévedés következ-tében nem vette észre, hogy Hamlet a darab végén nemhal meg! Azt írja: „Végződik a haldokló Hamlet szavai-val.“ Kazinczy fordításában, illetőleg Schröder átdol-gozásában Hamlet nem utazik el Angliába, csak készülelmenni, de a király a VI. felvonásban, elutazása előttmég egyszer hivatja azon ürügy alatt, hogy kibékítseLaertesszel, de igazában, hogy megmérgezze. Párbajrólegyáltalán nincsen szó. Midőn Hamlet a király előttmegjelenik, ez búcsúpoharat ürít Hamletnek szerencsésútjáért és kívánt visszatéréséért. Hamletet meg föl-szólítja, hogy Laertesért igyék, ki neki megbocsátjaatyja megölését. De Hamlet a neki nyújtott poharat le-téteti „egy kevéssé“; ebben a pillanatban bejő a király-né és mielőtt a király megakadályozhatná, fölkapja aHamletnek szánt mérgezett italt és a Hamlet egészsé-gére iszik belőle, azután Hamletnak nyújtja. Hamletleteszi a poharat és most kér bocsánatot Laertestől, mintaz eredeti szöveg szerint a vívás előtt. A király újrasürgeti Hamletet. Békepoharat! De most a királyné márérzi a méreg hatását és fölkiált: A borban méreg volt.„Méreg? — mondja Hamlet — Itt a méreg néked, átko-zott gyilkos.“ (Kardot ránt és általdöfi a királyt.Most a királyné fölfedi a nagy titkot, hogy a ki-rály ölte meg első urát és ő „megegyezett férje megöle-tésében“. Hivatkozik szavai igazságának bizonyítására,hogy a halál utolsó pertzentéseiben igazság vagyon és azég villámmal és menydörgéssel is igazolja szavait. A ki-rályné bűnbánóan hal meg, Laertes is megváltja, hogytudott a mérgezett italról és bocsánatot kér és a darabHamletnek e szavaival végződik: „Hamlet (megszorítjakezét) Laertes. — A szegény anyám! — Ti, akik elhal-ványodva és lelántzolva az álinélkodás által állatok kö-rülöttem és ezen hallatlan történetről iszonyodtok, legye-tek tanúk közöttem és Dánia között ez irtóztató eset fe-löl; mert én tőletek várom igazoltatásomat s kétségbe-hozott nevem helyreállatását“. Tehát ezt a Hamletetlátta Katona a színpadon, esetleg játszotta ő maga.L. Schröder átdolgozásáról: Loehning, Die Hamlet-Tra-gödie Shakespeares, Stuttgart, 1893. 12-14. 1.

176

Katona első drámái ennek a körnek az ízléséttükrözik. Ha Katona nem írta volna Bánk bánt,mind a jól megérdemelt feledés éjjelébe merültekvolna. így gondosan kutatgatják bennük Bánkbán szerzőjét, de oly sötétség van, hogy csak itt-ottlátunk némi fényt derengeni, és nehezen vesszükészre, hogy honnét jő. Gyulai és Bayer A magyardrámairodalom történeté ben gondosan elemzikőket, Gyulai szigorúbban, Bayer enyhébben, deBayer is csak egy-két jobb jelenetre akad, melyekjelentőségét túlozza. Itt-ott Hamlet-reminiszcenciá-kat találunk, de ez a Hamlet nem az igazi, ez a megnem értett, a retorikusra fordított Hamlet. A maiszínpadon egyik darab sem előadható, mind primi-tív, egy elmúlt ízlés múlékony terméke. A legtöbb-nek eredetisége gyönge lábon áll. Az eredetiek isinkább rossz novellákból vannak merítve, melyeketa szerző nyilván csak színre alkalmaz, elég ügye-sen, de minden igaz eredetiség nélkül.* Fejlődéstsem igen látunk bennük. A földolgozás sikere in-kább a forrástól, a tárgy alkalmas voltától, mint aköltő tisztuló, fejlődő művészetétől függ. Monos-tori Veronika 1812-ből nem jobb, mint a Borzasztótorony 1814-ből, igazán nehéz köztük válogatni.

*) Heinrich Gusztáv meggyőződése szerint „Katonamind e darabokban német drámákat dolgozott át, több-kevesebb önállósággal“. (U. o. 937. 1.) Istvánnak meg istalálta Heinrich az eredetijét egy Xavier Girzick nevűszínésznek a művében. (U. o. 938.1.) Mint a szövegből ki-tűnik, én sem helyezek nagy súlyt e művek „eredetisé-gére“ és Heinrich sem hiszi, hogy ezek a művek for-dítások: átdolgozásoknak nevezi őket és valószínűnektartja, hogy itt-ott még önállóbb az idegen művekkelszemben, mint István királyban. (941. 1.) Fontos volnae kérdés eldöntése Ziskára és Jeruzsálem pusztulásáranézve; az előbbinek „eredetisége“ mellett Katona Jó-zsef jegyzetei szólnak, melyek mutatják, hogy törté-neti könyvekből merített adatokat; az utóbbi eredetinekvagy valamely drámai mű igen szabad és önálló átdol-gozásának tetszik. Heinrich csak annyiban tulajdoníta kérdésnek jelentőséget, „amennyiben Katona fejlő-

177

Luca széke karácsony éjszakáján (1812) mintája amegvadult rémdrámának; a férj háziorvosávalmegöleti hűtlennek vélt feleségét, de az orvos sze-reti a nőt, nem öli meg, csak álomitalt ad neki éshat hónapig a kriptában fogva tartja, kenyéren ésvizen; a műben van valami Rómeóból, tudniillik azálomital, Hamletból: a nő fiának tettetett őrültségeés a Haramjákbóh a fogva tartott áldozat. Egyetlenderült sugár benne a Luca széke népies mondája amaga népies szereplőivel. István című drámájáhozis a mintát a németeknél keresi, amint ezt Heinrichkimutatta, a magáéból csak formát adott, egyetlenegy igaz magyar vonást se. Ziska című, két részbőlálló drámájának nagy érdeme, hogy a költő bennea való történet felé fordul, melyet gondosan át-tanulmányoz. Még messze van Bánk bán szellemé-től, de az egészségesebb tárgy lelkének jobb erőitköltögeti. Sejti Ziska nagyságát, vagyis inkább,hogy Ziskából nagy alakot lehetne teremteni. Meg-csendül Petur hangja, midőn Ziska a király előttelpanaszolja a nép nyomorát. Látszik, hogy a költőelőtt többször meg jelen a magyar történet és csaka nevek mások, a lényeg magyar. De a jellemrajzvelőtlen marad, a cselekvény tartalmatlan, csakegyes jelenetek sikerülnek. A költőnek még nincsen

dése e munkáktól, ha eredeti művei volnának, a Bánkbánig oly óriási ugrást mutatna, melyet sem lélektani,sem irodalomtörténeti szempontból sem megérteni, semkimagyarázni nem lehet. De ha azok ifjúkori dolgoza-tok a színpad számára, talán gyorsan, a mindennapiszükség kielégítésére készített fordítások, vagy átdol-gozások, természetesen semmi csodálatos a dologban“.(U. o. 941. 1.) De az ugrás mindenesetre óriási, amint akövetkezőkben ki fogom fejteni. Ezek a kezdő művekmindenesetre csak viszonyosán eredetiek, akár átdol-gozások, akár utánzások és egyebek nem lehetnek.Ezektől Bánk bánig csak óriási ugrás vihette a költőt,mint Shakespearet Titus Andronicustól Romeo és Jú-liához. Vagy nem csodálatos-e, hogy Bánk bán szerzőjeszázadunk egyik legjobb írójának nevezi Kotzebuet ésGirzick prózáját fordítja?

178

sejtelme a történeti élet nagy problémáiról, erői-ről, igaz értelméről. A második rész egészen ella-posodik és romantikus történetbe vész. A történetiművek közt bizonyára a legkerekebb Aubigny Cle-mentin, mely nyilván idegen forrás után készült,nem tudjuk mennyi eredetiséggel, minthogy a for-rást eddig nem tudták megtalálni. E forrás aXVIII. század műve lehet, mely a vallási fanatiz-mus ellen küzd és a türelmességet hirdeti, gondo-latok, melyek elszigetelten állanak Katona művei-ben. A borzasztó torony igazán borzasztó, a lovag-drámák teljes apparátusával, melyet csodálatosmódon tényleg előadtak 1814-ben. Egy fattyúnakömlengései emlékeztetnek a Lear királyban előfor-duló hasonló kifakadásra, ámbár Leart eléggé utá-nozták a német színpadokon és így kerülő úton isjuthatott ez Katona darabjába. Legmagasabbraemelkedik Katona tehetsége Jeruzsálem pusztulá-sában, ha ezt eredeti darabnak szabad néznünk. En-nek a meséje se kerekded és tragikus emelkedésérőlnem lehet szó. De némely jelenetben, főleg, mely-ben a zsidó nép vezérei föllépnek, van grandiózitásés valami újat veszünk észre: az indulatnak míívé-szi rajzát. Egy éhező nő megőrül, megöli és meg-főzi saját gyermekét: ez mintha a rémdrámákbólidetévedt részlet volna, és mégis más is, a költőmár művészi tudatossággal festi ezt a részletet. Afestőművészetben is vannak nagy képek, melyekegészben rosszak, de itt egy fej, ott egy alak olyansikerült, hogy az ember ki szeretné vágni és különkép gyanánt nézni. Ilyen művészi részletek vannakebben a műben. A költő már nem tombolja ki in-dulatait, hanem művészi intencióval részletezi,festi. A lélek érdekli, az indulat. A darabnak nincsközépponti cselekvénve, minden csupa vázlat, akompozíció gyönge, de a részletek közt akad szép,például azé az öreg házaspáré, mely verseng, hogymelyikük haljon meg előbb. Itt is nyilván a tárgyihlette meg a költőt, iparkodik a maga lábán állni,

179

a maga leikéből meríteni. Egyetlen egy fönnmaradtvígjátéka, Rózsa, inkább alkalmi tréfa, mint igaziszínmű. (Lásd Bayer József elemzését az Irodalom-történeti Közlemények IV. évfolyamában.)

Volt-e Shakespearenek hatása rá ebben a kor-ban? Ismeri Shakespeare egyes műveit, Hamletetállítólag maga játszotta, .Rómeóból, Learből, Mac-betból akadnak egyes reminiszcenciák, úgy, mintSchillerből is, de mindezek nem lelkét ihlették meg,csak képzeletét izgatják és retorikáját táplálják.Figyelmessé válik az emberi lélek nagy rohamaira,melyeket indulatai szülnek. Így hatott Shakespeareminden időben a másod- és harmadrendű tehetsé-gekre, vagy a szunnyadó lelkekre. Nem is mond-hatni, hogy bármely darabjában Shakespearet utá-nozta volna, mesében, szerkezetben, problémákban,hangban. Csak egy-egy nagyon hatalmas részlet mé-lyebben benyomul képzeletébe és egészen más ösz-szetételben, más célzattal jelentkezik. Majd Ham-let pózjában pillantjuk meg egyes alakjait (Ziska,Lázár), majd Macbethre emlékeztető messziről egy-egy lelkifurdalásoktól üldözött hőse (Venczel),majd a tettetett, vagy valódi őrültség rajza csá-bítja. Meseszövésében, tárgyválasztásában őt ebbena korban inkább kedvelt Kotzebueja, Zieglerje éshasonló rangú írók izgatják. Gyermeki hévvel gyö-nyörködik a lovagdrámák romantikájában és érzel-gősségében. Csak midőn a történet talajára téved,egyenesedik ki magasabbra.

És mégis van valami ezekben a kezdetlegesdarabokban, ami mutatja, hogy Shakespeare pél-dája, bár Katona maga sem tud róla, mélyebbenhat lelkére. E lapos, néha idétlen mesék keretébenitt is, ott is egy-egy kifejező arc tekint ránk. Ka-tona Józsefnek már ezekben a darabokban is érzékemutatkozik a jellemző, az egyéni iránt. Még na-gyon ügyetlen ebben a legnagyobb művészetben,de alakjában az élet szikráját sejtjük. Némelykorcsak karrikatúrát látunk, némelykor csak erősen

180

bélyegzett külső ismertető jelet, némelykor csaksikertelen törekvést az egyénités iránt, de ezekbena kísérletekben rejtett erő küzdelme nyilvánul. Ahagyományos gonosztevők, nagylelkűek, jámborok,együgyűek mellett, vannak összetettebb jellemek,melyek a költő előtt megjelennek, ki hiába iparko-dik nagy látományait mások előtt is láthatókkátenni. Legjobban sikerülnek neki az egyszerű, erő-sen fölbuzduló, becsületes, de parlagi emberek, kik-nek vonásai bizonyos rajzbeli lendületet és biztos-ságot árulnak el, mint Alpári Farkas és a Vad To-biz. Jeruzsálem pusztulásában már egész kis kép-tár akad különböző arcképekből: Titus, Berenice,Simon, Eleázár, Ziskában is maga Ziska, Voda,Venczel. Kitől tanulhatta volna ezt az érzéket, hanem Shakespearetől, akinek ez a főereje? Még nemtud alakjaival mit csinálni, külön van a mese, kü-lön az indulat, külön az egyéniség és távol van azeszmei emelkedettség és az eszmei egység, de mé-gis különböző készségek kifejlődtek és várják azta szikrát, mely átjárván őket, egységes költői erőegymást támogató szerveivé tegye. Honnét jött eza szikra és mi az ő mivolta?

II.Akik érthetetlennek találják, miképen követ-

kezhetett Katona fejlődésében nyomban a Bor-zasztó toronyra,: Jeruzsálem pusztulása, a Rózsa ésBánk bán, talán egyazon évben, nyilván azt hiszik,hogy minden költői fejlődés egyenes vonalban ha-lad fölfelé, vagy föl és le, a költői erő lendüléseiés ereszkedései szerint. Van ilyen fejlődés is, de ta-lán ez a ritkább eset. Gyakoribb, hogy vannaknagy, váratlan emelkedések, főleg a pálya elején,de néha a végén is, mint Madách példája mutatja.Nem mintha ezek a meglepő fordulatok igazánmegtagadnák a folytonosság nagy törvényét. Mind-

181

ennek megvannak a maga előzményei, csakhogytompa szemünk nem látja meg őket. Nekünk ma-gunknak is ilyenkor csodásnak tetszik a magunkmegváltozása. Úgy érezzük magunkat, minthailyenkor megnyílt volna szemünk, mintha új embervolnánk: új útra térünk, saját magunkra eszmélünk.Csak az imént biztosan jártuk a régi utat, most érez-zük, hogy ez nem a mi utunk, és elfordulunk tőleörökre. Shakespeare Titus Andronicus után sohasemírt többé hasonló darabot. Corneille a Cid után soha-sem tért többé vissza régi modorához. A lélek mű-helyének sötét részében készülnek azok a nagy vál-tozások, melyeket mi magunk is belső forradalom-nak érzünk, mert lelkünknek öntudatlanul működőműhelyébe magunk sem tekinthetünk be. Ne keres-sük Katona fejlődésében se az átmenetet az előbbidarabok és Bánk bán között, mert ily átmenet nincs.Van némi készülődés erre a forradalomra, de azérta forradalom mégis forradalom maradt. Jeruzsá-lem pusztulása és Bánk bán között ég és föld a kü-lönbség. És ezt Katona maga is tudta, azért neveziBánk bánt első szülöttjének. Ez arra is vonatkoz-hatik, hogy nyomtatásban ez a műve jelent megelőször, de miért nem tett soha kísérletet sem előzőművei kinyomtatására? Mert tudta, hogy eddig asötétben támolygott és most világosságot látott ésbiztosan járhatott. Gyulai Pál is mondja: „Egy-szerre mintegy férfiú lett s vergődő géniusza szárny-rakelt“. Az új Katonában sok lesz még a régiből,de mindennek más lesz a színe, minden tökéletese-dik, minden becsesebb szolgálatot végez, mert egymagasabb erő parancsol neki. Ami pedig Katoná-ban új, abból semmi sincsen a régi Katonában, mertez választja el a két korszakot egymástól.

Ha ezt a változást egy kifejezésben össze tud-nók foglalni, a fődolgot meglátni és megnevezni!Ha így mintegy megtudnók lesni a léleknek ezt arejtelmes forradalmát!

Mi az, ami Bánk bántam új vonás? S miből

182

származtathatjuk?Új-e a tárgy megválasztása, a jellemek festése,

a cselekedetek indokolása, az indulatok mélyítése ésrészletezése, a kompozíció?

Kétségtelenül mindebben nagy haladás mutat-kozik. A magyar történetből választott tárgyat, deelőbb is Istvánról írt drámát és Ziskaban is magyarviszonyokra céloz. A jellemek festésében is újnaktűnik fel előttünk, egész sor jól megrajzolt alak állelőttünk, a főszemélyről nem is szólva, a büszke,nagy becsvágyó, de erkölcsileg zabolátlan királyné,a német, érzelmes Izidora, a gyöngéd, gyermekdedMelinda, a hatalmas Petur, Simon és Mikhál, mintháttéri, de jellegzetes alakok, még a gonosz Bibe-rach is más, mint a régi drámák gonosztevői éscselszövői, a méregkeverő orvos, Kopár Tamás, arómai Floras, a fattyú Svertling, a gaz Rollandstb. De láttuk, hogy a régi Katona tehetségének ezaz oldala ígért legtöbbet. Ez bizonyítja leginkább,hogy drámaírónak született, mert ez az igazi drá-maíró legfőbb ereje: hogy egyéniségeket tud for-málni és beléjük az élet szikráját költöztetni. Nemcsodálkozhatunk rajta, hogy itt akadunk a legfőbbváltozásra, de hóimét származik, mely központierő fakasztja? A cselekedetek indokolása is más,teljesebb és igazibb, az indulatok a lélek mélyébőlfakadnak, a kompozíció is egyszerűbb és áttekint-hetőbb, minden, minden magasabb színvonalon áll,de mi emelte oda?

Van Bánk bánban valami, ami teljesen új: aköltő szeme megnyílt az emberi nagyság számára.Nagy, hatalmas királyi alakot tud koncipiálni.Nemcsak koncipiálni, hanem átélni. Föl tud emel-kedni egy nagy lélek színvonalára.

Ismerjük azt a nevezetes értekezését 1821-ből:Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíntköltőmesterség lábra nem tud kapni. Ebben egynevezetes vallomása foglaltatik, melyet szinte vé-letlenül mond el, egészen más célra, mint hogy köl-

183

től lelkét föltárja előttünk. A drámai művészet aka-dályai közt említi a cenzúrát, mely tudvalevőlegazért nem engedte meg Bánk bán előadását, mertBánk bán nagysága meghomályosítja a királyi há-zat. Katona kifejti, hogy a cenzúrára való tekinteta költő lelkét szabad röptében korlátozza. „A szá-zadok lelkei nyomattatnak le, ha azokra az író amostani körülmények köntösét kénytelen aggatni.“Azután így folytatja: „Midőn én egy erkölcstelen-séget utáló feliciánust indulatjának illő polcáraviszek — midőn egy Bánk bánt megölt becsületé-nek omladékára fölállítok, hogyan szedhessem énkiszabott kőtára fájdalmaimat: én vagyok Bánk,én Feliczián — miképen lehessek én csak tűrhetőmértékben is ez, ha minden harmadik fölkiáltásnále gondolat, hogy csak Író vagyok, kiver elemem-ből?“ Majd nagyobb hévvel folytatja: „Ez nemhistória, hol az érzéketlen toll beszél: ez én magamvagyok, én, a XIII. században élő hatalmas Bánk,kinek tenyerére koronák tétettek le, én Zách Feli-czián, aki megfertőztetett magyar becsületéért egykirályi Ház-népet akar eltörölni.“ íme a maga mi-voltára ébredt drámaíró, aki bele tudja magát kép-zelni egy gondolt alak leikébe, aki idegen egyéni-séggé alakul át, aki meglátott emberi nagyságot,meglátta és átéli.

Eddigi drámáiban vannak hősök, de nincseneknagy emberek. Katona keresi a nagyságot, de mégnem látja, nem érzi. István, Ziska, Titus Vespasi-anus szeretnének nagyok lenni, de nem tudnak;mindez „história, hol az érzéketlen toll beszél.“ Eza fiatal lélek el tud képzelni, némi borzongással,véres eseményeket, vérfagyasztó kínokat, ki tudgondolni erőszakos, lármás embereket, meg tud szó-laltatni átkozódó, dühöngő indulatokat, de mindezcsak siket lárma, nem hódító nagyság. Bánk bánnagy alak. „Lépése alatt“ — úgy mond ő maga, em-lített értekezésében — „reng Magyarország; egyhatalmas, egy királyi Bánk, nem mint jobbágy öl,

183

hanem mint Élet-halál ura, hazájának és becsületé-nek teszi meg, mint vetélkedő vetélkedőjén, a magaerőszakos áldozatját.“ Ilyennek érzi ő Bánk bánt.Ez a nagy fordulat belső életében. Többet mond-hatunk: ez a nagy csoda. Mert a dráma történeté-ben kevés példa akad ily alaknak ily korai koncep-ciójára. Zengzetesebb, ügyesebb, színesebb, kedve-sebb tehetség akad akárhány, mélyebb érzésű, na-gyobb szabású, mely ennyire megérti az emberinagyságot igen kevés. Mily bábalakok e Bánk bánmellett a híres Cid hősei: don Gormaz, don Diegoés maga don Rodrigo kicirkalmazott retorikájával!Kevés szavú, komoly érzésű, de belül forrongóember volt Katona, a nagyság elszigetelő érzéselakott benne.

Hisszük, hogy ezt az új érzéket, a nagyságmegérzését köszöni Sbakespearenek.

Shakespearet is ez az érzék különbözteti megkortársaitól és az ifjú Shakespearet a férfiúvá ser-dülttől. Titus Andronicus nem igazi nagy ember,csak esztelenül makacs, esztelenül hiú és övjoitgőenbosszúálló. Ifjú lelkek a szertelenségben keresik alélek nagyságát. Valamint hogy őket csábítja, ra-gadja a pillanat és megrészegíti a szó, azonképenhőseiket is. Shakespeare Titus Andronicus utánegyelőre nem is ír tragédiákat, hanem vígjátéko-kat és történeti drámákat. A történeti élet valósá-gába merül, mihelyt érte a biztos alapra helyez-kedik, nő meg az ereje. A történet tárházai a nagycselekedeteknek, benne van meg mindaz, ami azemberi életben nagy, megrázó, milliókra kiható. Atörténet próbálja meg a költő erejét és tűzi ki nekia legnagyobb feladatokat, mert voltaképpen csaka nagyság műveit láttatja meg vele, melyekhez nekikell megalkotnia a műveket végrehajtó nagy em-bereket. A történet azt mondja: ez meg ez tör-tént; a költőnek kell kitalálnia, milyeneknek kel-lett lenniök a cselekvő embereknek, hogy ez meg eztörténhetett. Ez a jelentése annak, ha azt mondjuk,

185

hogy a költő megeleveníti a történetet. És itt aköltő nem csupa imaginárius mennyiségekkel dol-gozik. A valóság talaján áll, a tény meg van adva,biztos és nem is közönséges tény, a történeti életsúlya, jelentősége, nemzetekre kihatása meg vanbenne. Shakespeare Shylockjában vannak nagyvonások, de Shylock mégis gyenge alak III. Ri-chárdhoz hasonlítva. Csak a történeti darabok utánírja meg Shakespeare nagy tragédiáit, de mind-egyiket történeti dráma módjára, mindegyiknek vantörténeti háttere, ha mondái is: Hamletben végig-húzódik Fortinbras alakja és hadjárata, Othelloa velencei köztársaság katonája, Learben is a fran-cia király avatkozik a játékba, Macbeth igazi tör-téneti alak, Julius Caesarról, Coriolanusról nem isszólva, melyeknek anyagát egyenesen a történet-ből meríti. Shakespeare a történeti élet iskolájábajárt. Költői intuíciója itt ébredt fel, ez keltette ér-zékét a nagyság iránt. Nagy tragédiáinak hőseiszintén mind emberfölötti nagyságúak. Lábukalatt reng a föld, mint Katona mondja Bánkról;akik nem hadvezérek, azoknak lelke nő óriásivá,mint Brutusé, Hamleté.

De csak a nagy költői lélek kerül ki győztesenebből a próbából. A történet csak felszólítja a köl-tőt, hogy nagyot, valószer üt, életet gondoljon;hogy mennyiben tud megfelelni ennek a felszólítás-nak, a benne lakó istenségtől függ. Katona József-nek a mi kegyetlen sorsunk csak egyszeri próba-tételt engedett meg és ezt az egy próbát kiállottafényesen. Gyulai Pál, midőn Katona életének e kor-szakához ér, azt mondja: „Kettőzött szorgalommalfogott Shakespeare és a magyar történelem tanul-mányozásához.“ Ennek a tanulmánynak az az ered-ménye, hogy szeme megnyílt az emberi nagyságszámára és magyar tárgyon nyílt meg. Shakespearefölébresztette és ő meglátta a magyar történetnekegyik nagy alakját. Nem utánozta Shakespearet.Mindent lehet utánozni, nyelvet, alakot, szerkeze-

186

tét, hangulatot, többé-kevésbbé fölismerhető módon,csak ezt az érzést nem, ezt a középponti erőt, melymindent áthevít, átalakít. Shakespeare az ő korairodalmi szokása szerint egész jeleneteket vett átforrásaiból, de a fődolgot, az alapérzést magábólmerítette. Ahogy Shakespeare hatott Katona Jó-zsefre, csak a nagy költői erő hat egy nagy költőiszívre: fölkelti, lángragyújtja, de égnie ennek amaga erejéből kell. Semmi sem bizonyítja KatonaJózsef erejét, mint hogy Shakespeare így tudotthatni reá. Bánk bán alakjaiban, a cselekvény mo-tívumaiban, a fékeveszett indulatokban semmisincs, ami Shakespeareből volna véve. Bánk bánnem úgy féltékeny, mint Othello, nem úgy töpren-kedő és habozó, mint Hamlet és mégis Bánk bántolvasva, Shakespearera gondolunk. Bánk bán tra-gédiája a Shakespeare-tragédiák típusához tarto-zik. Ki merem mondani, hogy Katona és Shake-speare rokon lelkek, Katona megindult azon a föl-felé vezető úton, melyen Shakespeare oly szédí-tően magasra emelkedett. Katona megérezte Sha-kespeare mivoltát, nem mint kritikus, hanem mintköltő, közvetlenül ennek köszönjük Bánk bánt, ezbizonyítja, mily lélek lakott Katonában. Hogymiért szakadt meg pályája, fájdalmasan világoselőttünk. Gyulai Pál után erről nem kell továbbbeszélni.

III.

Az igazi, az emberi nagyság érzéséből indulvaformálta meg Katona József a történet-nyujtottaanyagot. Megérezte, megértette a tragikum mivol-tát. Shakespearenél is a tragikum az egyén kiváló-ságából fakad. A nagy, kiváló egyéniségek hívják,vonzzák a sors villámait, nemcsak mert kimagas-lanak az emberek közül, hanem mert közéjük semillenek; érzékenyebbek, indulatosabbak, lelkiisme-retesebbek, makacsabbak, becsvágyóbbak, elfogul-

187

tabbak, mint a többi emberek, ki-ki a maga sajátostermészetéhez képest. Brutust erkölcsi fönsége ra-gadja Caesar meggyilkolására és ugyancsak ez afönsége riasztja vissza azoktól az eszközöktől, me-lyekkel vállalkozása sikerét biztosíthatná. Ha meg-öli Antoniust, talán övé a győzelem, de akkor őCassius lett volna és nem Brutus, erős ember, denem tragikus hős. Hamletet is erkölcsi életének tisz-tasága miatt bénítja meg anyja gyalázata, nagy-bátyja gazsága és az udvar léhasága; ha azonnalbosszúra siet, akkor Laertes lett volna és nem Ham-let, kegyeletes fiú, de nem tragikus hős. Othellótis becsületes lelkének naiv hiszékenysége, vak bi-zalma ejti meg, inkább őt szánjuk, mint ártatlanáldozatát. Macbeth is királyi természet, ki érzi,hogy uralkodásra hivatott és ezért nem tud véde-kezni lelke démonjai ellen, melyek oly szörnyű erőretesznek szert benne. Mindez nem meríti ki az ala-kok mivoltát, mert Shakespeare egyéniségeit éstragikumukat formula nem merítheti ki, de ennekegy pontját megvilágítja, mely Bánk bánban isfeltűnik. Bánk bán is érzi az ország nyomorát,mint Petur, Petur szenvedélyesebben, Bánk mé-lyebben, de azért irtózik az összeesküvésektől, mertő nem Petur, mint Brutus nem Cassius. 0 az egye-nes tett, a nyílt szó, a kényes becsületérzés embere,csak ez a magatartás illik hozzá. Bánk föllépésea II. fölvonásban az összeesküdtek közt Shake-spearehez méltó, oly nagy, oly hatalmas itt Bánk.Ezt a fölvonásunkat odaállíthatjuk a világirodalomremekei mellé, oly művészi benne a hangulatok vál-takozása, az ellentétes erők küzdelme; a kifejezésereje és Bánk kimagasló nagysága. Bánk bán istudja, hogy a királyné gyalázatos tetteket visz vég-hez, hogy az országot nyomorba süllyeszti, hogy akirály szerelmével visszaél; az ő vére is forr, az őindulata is szörnyű, de még erősebb a maga meg-tartóztatása, erkölcsi ereje és bölcs belátása. Ha eza féken tartott indulat kiszabadulna! Ilyen Othello

188

is, aki különben egészen más, de ez is egyike azok-nak, kiknek lelkében démonok laknak, melyeket ha-talmas erővel megzaboláz. Mi lesz, ha ezek vala-mely oknál fogva kitörnek! És Bánk leikéből ki-szabadul a démon. Kiszabadul, mert oly királyi lé-lek. Megbecstelenítik nejét és a királyné részesbenne, nem részes a kivitel módozataiban, de ré-szes a csábító szándékának fölkeltésében és erköl-csileg felelős magáért a tettért is. Bánk nem félté-keny, mint Othello, nem lázadó, mint Petur, nem aszabadságért ideálisan rajongó, mint Brutus, Bánka legjobb hazafi, leghívebb alattvaló, de szerelem-mel csüng nején és féltékenyen őrzi becsületét. El-vesztette becsületét, el nejét ugyanakkor és ugyan-az miatt, aki az országot is végveszélybe döuti.Most is okoskodhatnék, mint az összeesküvők gyü-lekezetében, de akkor nem ember volna, hanemtöbb is, kevesebb is. Ember lévén, ily ember, kiannyira tiszteli még a bűnös koronás főt is, kiannyit küzdött magával, ki a királynét még megis védelmezte az összeesküvők ellen, most a szen-vedély válik úrrá fölötte. Othello szenvedélyét isannak az emléke, mennyire bízott Desdemonában,fokozza a végsőig. Othellónak is mondhatnók,hogy fontolja meg a dolgot, ejtsen szigorúbb, gon-dosabb vizsgálatot, mintha a szenvedéllyel okos-kodni lehetne. Bánk bán tragédiája is innét kezdveegy fékevesztett szenvedélynek meglepően finomrajza. Ő mindjárt tudja, hogy meg fogja ölni akirálynét:

Mely gondolat lesz agy velőmben elsőZsengéjekor már meghatározás?Épülj föl, izmosodj meg gondolat!

Ami azután következik, csak megizmosodása e vé-res gondolatnak, a tett végrehajtása előtt és két-ségbeesés a tett után. Midőn megtudja, hogy a ki-rályné ártatlan Ottó merényletében, ez semmi ha-

189

tással nincsen, rá. Nem azon fordul meg az ő tra-gikuma. Nem is Melinda halálán. Mindez csak atragikus szimfónia vége, diszharmónia, mely búsfájdalomba oldódik és kihangzik. Tragikuma nagyleikéből fakad, melyet a szenvedély végzetes szük-ségességgel kiforgatott mivoltából és magamagá-val halálos összeütközésbe vitt. Hasonló módonveszett el Othello, Brutus, Lear, sőt Macbeth is.Egyiket sem utánozta Katona és hozzájuk rokonalakot teremtett. A kivitel egyben-másban a kezdőgyöngeségeit mutatja, a koncepciót Shakespearesem szégyellette volna. Tragikus lángészt vesztet-tünk Katonában.

Ehhez a királyi Bánkhoz igazítja Katona azegész tragédiát, úgy mint Shakespeare is alakjáhozidomítja az egész drámai anyagot, úgy mint min-den igazi drámai költő művében, a főalak jellem-rajza, sorsa uralkodik az egész drámán. Ebben isKatona hatalmas drámai ösztöne nyilvánul. Hogytragikus lehessen Bánk, erős ellenfelet kell veleszembeállítani, úgy mint Brutust csak Caesar meg-ölése teheti tragikussá. Otto halála nem számítana,féreg el taposása nem tragikus. A királynénak bűn-társnak kell lennie, de ha nagyon is, ha egyenesenaz volna, akkor Bánk tragikumának ereje mégiscsökkenne. Innét a királyné bűnösségének az azigen finom félhomálya, mely bármely drámaíró-nak becsületére válnék. Az ölés jelenetében a ki-rályné erős, bátor, szenvedélyes, nagyratörő asz-szonyként lép elénk, ezért oly hatalmas ez a jele-net, csak ezért ölheti meg egy Bánk azt az asz-szonyt. És mindezt kitalálta Katona! Szinte hihe-tetlen ebben az életkorban, a drámaírás akkori vi-szonyai közt a drámaépítés ekkora bölcs érzése.Emellett mégis kevesebbet számít, hogy ez a ki-rályné kevéssé indokoltan egy semmi Ottót Me-linda elcsábítására ösztönöz. A fődolog az volt,hogy Ottót minél gyöngébbé, a királynét minél erő-sebbé, Melindát minél ártatlanabbá kellett tennie.

190

E célra találja ki, illetőleg veszi át a régi drámalomtárából a gaz Biberachot és az italok romantiká-káját. Megbocsátunk ennek a kopott romantiká-nak, a cél és az eredmény kedvéért. Biberach nemJago ugyan, inkább Jago karrikaturája, de mégistöbbet ér, mint Katona eddigi cselszövői; a va-rázsitalok rekvizitumával pedig, melyre a költő rávolt szorítva, oly művészi diszkrécióval bánik,hogy észre is alig vesszük. Biztosak lehetünk ben-ne, hogy a következő drámáiban már nem élt volnaezzel a szertárral. Hiszen még csak reggel volt aző lelkében, a nap fölkelt, ragyogóan, de a völ-gyekbe még sem hatolt mindjárt. Ebben a völgy-ben lakik még Izidora is, kit nem volna nehéz egé-szen kitörülni a darabból.

De teljes napfényben úszik a drámának az arésze, melyet az összeesküvők foglalnak el. Milyhatalmas alak Petur! Ő magyarázza Bánkot, ő szol-gál mértékül hozzá. Mily óriás Bánk, aki mellettegy Petur is kicsiny. Mily biztos ez a költő azarányokban, ha két ily alakot mert egymás melléállítani és Petur mellé a többieket, kik mind ösz-szevéve nem érnek fel Bánkhoz. De a drámánakeme vonatkozásairól még más szempontból különkell szólnunk.

IV.

Hogy Shakespeare milyen önálló lelket ihle-tett meg Katona Józsefben, legjobban mutatja mű-vének az a része, melyet egészen a maga leikébőlmerített. Bánk bán nemcsak nagyszabású jellem-dráma, hanem magyar történeti tragédia, melynekmagyar vonásaihoz még hasonlókat sem mutatShakespeare drámai költészete. Egészen más szel-lem leng Shakespeare költészetében. Van Shake-spearenak tíz történeti drámája, két nagy tetraló-gia és két különálló mű, melyekben az angol tör-ténet fényes és szomorú napjait, villongásait, nagy

191

fordulatait hatalmas erővel megeleveníti. Rend-kívül erős történeti és politikai érzéket mutat ezek-ben a darabokban, mely némelykor háttérbe isszorítja a drámai költészet követelményeit, az egy-séges szerkezet nagy drámai jogait. E történetiszínművek révén Shakespeare nagy hatással voltnemzetének politikai nevelésére, nemzeti érzésénekfejlesztésére, a nemzeti dicsőség tudatának fokozá-sára. E darabokban látjuk kialakulni véres küzdel-mek közepette Anglia államiságát és e rémes há-borúk alatt némelykor még Shakespeare templo-mában is elnémulnak a múzsák. De minket itt leg-inkább az a körülmény érdekel, hogy e drámákbansehol sincsen szó a nemzet alkotmányos jogairól,azokról a nagy politikai eszmékről, melyek Angliá-ból terjednek szét a világon és nem sokkal Shake-speare halála után oly hatalmas kitörést idéztekelő. Mindaz, ami emberi és nemzeti, annak Shake-speare páratlan hirdetője és megszólaltatója, de azalkotmányos küzdelmek nem érdeklik. Az ő törté-neti világa az erő és erőszak, az egyéni nagyság ésküzdés káprázatos világa. János király előtörténetemeglepően emlékeztet Bánk bán előtörténetére. Já-nos király majdnem ugyanakkor és ugyanúgy juttrónra, mint Endre; nem Jánost illeti meg a trón,hanem bátyját, Godofrédet és ennek halála utánfiát, Artúrt; de János anyja a férfias, becsvágyóElenóra, addig fondorkodik, míg a király megvál-toztatván végrendeletét, Jánost nevezi ki utódjává;maga János Artúr életére tör és csak Artúr halálaután tekinti trónját biztosítottnak. Endre is Imrehalála esetére remélhetné a trónt, ha útját nem állnáImre fia, László; és Endre neje, Gertrud, kinek jel-leme hasonlít Elenonóráéhoz, szítja benne a nagyra-vágyás tüzét. A polgárháborút csak a véletlenakasztja meg, László halála, mely után Endremegkoronáztatik. Szeszélyes véletlen következté-ben még névegyezés is akad: a trónörökös Lászlóanyjának neve Konstancia, mint az angol Artúré-

192

nak. Nos hát, az angol János uralkodása alatt csi-karják ki az angolok királyuktól a Magna Chartát1215-ben és Shakespeare darabjában erre még cél-zás sem történik. Ennek megvan az oka Shake-speare egyéniségében, neveltetésében, állásában ésErzsébet királyné kora szellemében, melyben anemzeti dicsőség fénye egy időre elhomályosítja azalkotmányos jogok iránti érzéket, de maga ez atény egyik jellemző vonása Shakespeare történetifölfogásának.*)

Ennek éppen az ellenkezője tűnik föl Bánkbánban. Ami a történeti tartalmat illeti, mindenütt

*) Shakespeare történeti fölfogására vonatkozómegjegyzésemet némelyek kétséggel fogadták; igazolá-sukul néhány kiváló irodalomtörténetíró véleményétidézem. Így Ward Ad. William (A history of englishdramatic literature. Vol. I. London, 1875.) azt mondja,hogy ha a kor fogékony volt is oly történeti rokon- ésellenszenv iránt, mint amilyenről V. Henrik elemzésé-ben szólt, „egy dolog iránt legkiválóbb képviselői is sü-ketek voltak és ez a nép politikai fejlődése“ (to onething its most prominent represantatives as yet turneda deaf ear; and this was the political progress of thepeople). Erzsébet zsarnokságának hódolt a nemesség éshízelegtek költői; ő a nép nagy tömegét gyermekekneknézte, kik természetüknél fogva a folytonos gyermek-ség állapotában vannak ... Erzsébet uralkodásának köl-tői, a legnagyobb is köztük, nem voltak látnokok. Ésképtelenség volna, ha azt kivánnók, hogy igenis azok-nak kellett volna lenniök. Ward aztán kifejti, hogy eaaz adomány Shakespeare alkotása körén kívül állott(was foreign to his sphere of creation) és körülményeiis távoltartották ennek gyakorlásától. Nem azokkalaz osztályokkal érintkezett, melyekben ezek a törekvésekforrongtak és történeti forrásaiban sem találta őket.És így „ámbár Shakespeare oly közel volt a forradalomkorszakához, ennek közeledése nem vetett előre árnyé-kot az értelmére“. (489. 1.) Rümelin. (Shakespearestudien.2. Aufl. Stuttgart, 1874) hasonló módon kifejti, hogy azonkor történetében, melyet Shakespeare földolgozott, sokfontos dolog történt, mely egészen távol esett tőle, anormanok és angolok összeolvadása, a Magna Chartábólkifolyólag a polgári szabadság alapjainak folytonostovábbfejődése stb. „Mindez költőnk látkörén kívül esett.“

193

a tiszta magyar érzés vonásaira akadunk. A ma-gyar történet szelleme szól hozzánk, és Beöthy szépkifejezése szerint a magyar történet nagy tragi-kuma olvad itt össze Bánk egyéni tragikumával.Petur a magyar érzés, a magyar alkotmányos jogképviselője. „Meg kell erősítenie — úgymond —·régi (szent első királyunktól kitett) szabadságbelijussainkat.“ Shakespeare darabjaiban az erő küzderő ellen, Petur és társai erkölcsi alapon állanak,a magyar alkotmánynak százszor megsértett, demindig leronthatatlannak bizonyult erős alapján.

(125. 1. és tov.).Brandt (Shakespeare. Berlin, 1894) is említi,hogy Shakespeare royalista költő; a közönséges emberekönkormányzatát semmibe sem veszi. Dowden (Shakes-peare. A critical study of his mind and art. 11 ed. Lon-don, 1897) nem fogadja el Rümelin nézetét, vitatkozikvele, helyesen rámutat arra, hogy Shakespeare nem aXIX. század emberének szemével nézhette a történetet,hogy nem szűk pártember, de azt ő sem tagadhatja,hogy az említett politikai mozzanatok nem érdekelték,nem érdekelhették. Mi sem kívánjuk, hogy Shakespearemás lett volna, de tanulságosnak tartjuk Katona ma-gyar érzését és fölfogását éppen ez össszehasonlítás ré-vén a maga egész ereditéségében föltüntetni. (LásdDowden művében főleg a 322. és akire Dowden ott hi-vatkozik F. Kreyssig Shakespeare-Fragen 97. 1.) ElzeKarl. W. Shakespeare. Halle, 1876.) is megvédi Shakes-pearet azon szemrehányás ellen, hogy a polgári rendetkicsinyli, de ő is elismeri, hogy a polgári rend mégakkor nem volt az, amivé később vált, Brandes (Shakes-peare. 1898.) a Magna Charta elhagyását János király-ban abból magyarázza, hogy Erzsébet királyné nemszerette, ha királyi hatalma korlátozását emlegették.VischerFr. Th. (S hake spear e-Vortraege. IV. 1901.) ha-tározottabban mondja ki nézetét: „Egyet nem titkol-hatok és azonnal ki kell emelnem, mint lényegest: Azalkotmányos jogról való megemlítést mellőzi Shakes-peare“. Ugyanígy nyilatkozik a Vortraege I. kötetében(55-59. 1.), ahol Shakespearenek ezt a sajátosságát ma-gyarázza; a puritánokat, mint mások is említették már,azért nem szerethette, mert ezek üldözték a színházat,a drámát, a színészeket. Julius Caesar fönti elemzése isShakespeare politikai fölfogásának föltüntetéséheznémi adalékul szolgálhat.

194

Még feltűnőbb a különbség, ha Julius Caesart néz-zük, melyben Brutus és Cassius a közszabadság ésköz.ió nevében esküsznek össze Caesar ellen.

De itt is csak erőről van szó. „Caesar vagyBrutus? Caesarban mi van? Miért volna hang-zóbb e név, mint tied?“ — mondja Cassius Brutus-nak. — Nem mondja: Caesar meg akarja dönteniRóma alkotmányát: azt mondja, hogy Caesar nemkülönb Brutusnál és mégis uralkodni akar. Nemmondja: Nem tűrjük a római alkotmány lerontá-sát, hanem mondja: Nem tűrünk urat, királyt. Mi-dőn Casca hírül hozza, hogy a szenátus másnap ko-ronát fog ajánlani Caesarnak, Cassius feleli: Akkortudom, hová döf a vasam, rabságtól Cassiustmentse Cassius. Folyton ismétli: Mi gyöngék va-gyunk és Caesar erős. Midőn Brutus magában töp-renkedve elhatározza, hogy Caesarnak meg kellhalnia, csak ezzel indokolja: A nagyság visszaélhatalmával, midőn azt elszakítja a lelkiismerettől.Itt is van egy hatalmas jelenet, amidőn az össze-esküvők találkoznak. De senki sem említi a ró-maiak jogát, alkotmányát. Csak arról van szó, hogyCaesar ereje ne uralkodhassék a rómaiak erején.Midőn Brutus igazolja tettét a fórumon, újra csakazt említi, hogy a rabságtól szabadította meg arómaiakat. Két fél állott egymással szemben, a ró-mai polgárság és az egyeduralomra törekvő Cae-sar. Szabadságról és rabszolgaságról volt szó,mintha idegenek harcolnának egymással, nem jog-ról, alkotmányról. De a magyar összeesküvők aSzent István adta jussukra hivatkoznak.

És ugyanezen az alapon, mint Petur, áll Bánkbán is, csakhogy az ügy másik oldalát nézi. A ma-gyar király hozzátartozik a nemzethez; ez nemmeghódított ország, melyet a király leigázott, a ki-rály a nemzetből nőtt ki, nem mint dísze, de nemis mint korlátlan ura, hanem mint betetőzése, ki-egészítője, lényeges életszerve. Innét a királyhozvaló törhetetlen hűség, mely sohasem fajulhat rab-

195

szolgasággá, de éppen olyan nehezen csaphat átzendülésbe. Ezért utálja Bánk a sötétben ólálkodóösszeesküvést, mint Brutus is, de nem általánosemberi büszkeségből, mint Brutus, hanem mertmagyar úr, kinek önérzete éppen oly büszke, mintkirályához való hűsége törhetetlen. Mi szükség sö-tétben bódorogni? kérdi fennkölt érzéssel. Ha tör-vény és szokás szerint cselekszetek, nemcsak én,hanem minden magyar segítő kezét sietve nyúj-taná. És ezt nyomban megértik az összeesküvők.A szerző így folytatja: Mind, Peturon kívül (mint-ha hályog esnék le szemökről): Igaz. Vannak rend-kívüli esetek, midőn egy Bánk fölegyenesedhetikés egészen közel a királyhoz érve, büszkén mond-hatja: Árpád és Bor vére közt folyó dologban bírócsak Magyarország lehet, de azért még ebben azesetben sem harcol Endrével Bánk. Szent vagy teén előttem — Istenem s Hazám után a legszentebb.Még a vad Peturt is legyőzi Bánk, midőn őt sajátszavaira emlékezteti, melyeket csak a vad szenve-dély felejtethetett el vele: Az Isten nem segít sohafölkent királyok ellen. Ezt az érzést a huszonhároméves ifjú egészen a maga leikéből merítette, illető-leg a magyar történetből, melyet a legbámulatosabbintuícióval megértett. Aki így föl tudja fogni egynagy történeti fejlődés lényegét, az igazán hátra-tekintő próféta, aminek a történetírót nevezték.Igen, ez a magyar történet tragikuma: A király-hoz való hűség, küzdve az idegen befolyások ellen,melyek a nemzettől elfordítják a király szívét. Aszerető szív, melynek szeretetét nem értik meg,meggyanúsítják, végül valójából kifordítják: amagyar történet tragikuma. És ha rossz tragédiavolna Bánk bán, de ezt az egyet meg tudja velünkéreztetni, nem biztosítaná ez fönnmaradását? Adrámában egyéb is van, mint kottára szedett szó,háborgó indulat, arckép és mese: benne van, bennelehet költői szívnek az az érzése, melyben egy egésznemzet érzése megnyilatkozik. Milyen szomorú

196

idők voltak azok, melyekben senki meg nem értetteBánk bánt!

De ő nemcsak hátratekintő próféta volt, meg-sejtette ő a történeti fejlődés jövőjét is. Tiborcalakja szinte kísértetiesen emelkedik fel a történetiélet határvonalán. Ez más hang, mint a Peturé,az elégedetlen nemességé, mely félti a nemzet jo-gait és a nemzet nemzeti voltát. A nép jajszavahangzik itt föl, a magyar paraszté, ki, midőn job-bágyi sorból a szabad emberek közé szabadították,állapotának nem javulását, hanem rosszabbodásátérzi. Az egész Shakespeareben nincsen meg ez ahang, akkor a nép még néma volt, a hatalmasokévolt a világ, a többi hátterül szolgált, az csőcselékvolt, melyet Shakespeare lenézett, mint Caesarban,Coriolanban, VI. Henrik második részében. Ka-tona mély részvéttel ad hangot a magyar nép szen-vedéseinek. így alig beszéltek a magyar népről őelőtte és csak sokkal később ő utána. Csak háromévtized lefolyása után szabadítják föl a Tiborco-kat és ugyanakkor kergetik a magyar népet a for-radalomba. Ez a huszonhároméves ifjú előrete-kintő próféta is, de még ennél is több, becsületesszív és a dolgok mélyéig tekintő lélek. A világ-irodalomban nem tudunk drámaírót, ki ily érettelmével látta volna huszonhároméves korában amúltakat és jövendőket. És ezt az embert kellettelveszítenünk akkor, amikor szellemileg megszüle-tett.

Fejlődik pedig az akkor még német Pesten,kóbor színészek társaságában, szűk szellemi táplá-lékon élve, a nemzeti tespedés korszakában, mikorMagyarország csak a történet egy színes, de be-fejezett epizódjának látszott.

Kettős feladatot tűztem volt ki magamnak.Nem akartam és nem akarom Katonát Shakespearemellé állítani, de az a remény biztatott, hogy a leg-nagyobb drámaíró élete, fejlődése minden dráma-író megértésére és így Katonáéra is analógiákat

197

szolgáltathat. Ebbon a reményben talán nem csa-lódtam. Bátran mondhatjuk, hogy Katona Józsefrokonságot tarthat a nagy angol költővel. Csak azvolt neki végzete, nekünk mégis nagy büszkesé-günk, hogy száztíz év előtt Magyarországon szüle-tett, amikor és ahol könnyen megtörténhetett, hogyaz emberek akkor halnak meg szellemileg, mikormásutt megszületnek. Shakespeare huszonöt-hu-szonhat esztendős korában kezdett drámákat; írni.Katona huszonhárom éves korában befejezte ezt apályáját.

Második feladatom volt, hogy vizsgáljam, minőhatással volt Shakespeare Katonára. Feleletemerre a kérdésre ez: Shakespeare nagy hatással voltKatonára: felébresztette. Úgy hatott rá, mint egynagy lélek hat egy nagynak induló lélekre. Eztbizonyítja az, ami Katona müveiben emlékeztetShakespearere, és még inkább az, amiben Katonaeltér tőle. Utánozni egyáltalában nem utánoztaShakespearet. Shakespeare Katonára nézve azvolt, ami Shakespearere nézve az ő nemzeténekszellemi élete volt. így pótoltuk mi, szegény múl-túnkban, a képzelet világával a való világ hatásai-nak hiányát. Katona Bánk kanjában tükröződika magyar történet tragikuma; Katona költői pá-lyájában a magyar irodalomé.

E Ö T V Ö S J Ó Z S E F G O N D O L A T A I

„Eötvös gondolatai“ a legnagyobb téma a ma-gyar irodalom múltjában. E gondolatok világa pá-ratlanul gazdag, éppoly mélységes, a legszélesebbkörű és rendkívül változatos. Maga Eötvös szintegondolattá fokozódott egyéniség. Bármely tevé-kenységbe merül, megjelenik mögötte a „Gondolat.“Mint publicista és államférfiú ő jóformán az egye-düli történetünkben, aki egyetemleges gondolatokmagaslatán eredő fénnyel iparkodik megvilágítania múltat és jelent, hogy biztos utat találjon a jövőszámára. Azt a rendkívül magas színvonalat,melyre a negyvenes évek politikai küzdelmei ha-zánkban emelkedtek, elsősorban Eötvös gondola-tainak köszönjük. Ő nem éri be a rutin, a közönsé-ges józan ész abszolút diktátumaival, hanem se-gítségül hívja a történet és az államférfiúi tapasz-talat tanulságain iskolázott államfilozófiai gondo-latot. Nála ez nemcsak az értelem, hanem a legfi-nomabb erkölcsi érzés ügye, mert hiszen a haza sor-sát nem lehet a rutin élettelen mechanizmusának,a politikai ösztön kockázatos merészségének, aszenvedély vak hevének átengedni. Csak a gondo-lat vezérel biztosan a gyakorlati élet terén is, errekell szert tenni; mindaddig nyugtalanul habozik,ami persze a rutinosokon, az ösztönösökön, a szen-vedélyeseken sohasem esett meg. Eötvösnek, a kétízben miniszternek, pártja vezéralakjának, a nagy,eleven, termékeny publicistának igazi élete a Gon-dolatban van, minden egyéb csak kirándulás, melyonnét indul és oda tér vissza. Gondolat pedig je-lenti nála az egyetemes, az összefoglaló, a filozófiaigondolatot. Páratlan és tény volta ellenére szintehihetetlen dolog, hogy a szabadságharc után meg

199

nem roppan, el nem ernyed, ellenkezőleg a legna-gyobb szellemi rugékonysággal, a legnyugodtabbkörültekintéssel, kritikai óvatossággal megírja AX I X . század eszméit, azt az államfilozófiai re-mekművet, mely az ő nemzetének, az ő korának szó-lott, de melyről kitűnt, hogy egyetemes érvényű ésörök értékű. Hogy ez hasznára vált-e politikai ésállamférfiúi működésének, hogy a filozófiai gon-dolat megbízható kalauz-e ezen a téren, hogy sza-bad-e a politikusnak „gondolkodni“, nem vizsgá-lom e pillanatban, tudjuk, hogy ő maga ezen is so-kat gondolkodott, míg a kortársai közül némelyekfantasztának nézték és a mi kortársaink közül so-kan most kezdik felfedezni értékét, mert mindin-kább átlátjuk, hogy egyetemes gondolat nélkül apolitika mégis csak tévelygés, a világtalanoknakvakok által való vezetése. De a megértés minden té-ren Eötvös lelkének szenvedélye. Mint költő is in-kább filozófus, mint művész, illetőleg sajátságosés nem mindennapi művészet az övé: a gondolatművészete. Mint 24—25 éves ifjú írja első nagyművét, a Karthauzit, melynek I., II., III. része1839-ben, a IV. 1840-ben, az V. 1841-ben jelent meg.A munka túlon-túl telítve van elmélkedésekkel.Ennek az ifjúnak gondolkodó ereje minden pilla-natban megakasztja, megállítja elbeszélő tehetsé-gét, melynek pedig sok érdekes mondanivalójavolna. A szerző látta s megalkotta alakjait, melyek-ben gyönyörűsége telhetett. De még nagyobb gyö-nyörűsége telt az így megalkotott alakok boncolómegértésében, minden tettüknek, érzésüknek, egészsorsuknak egyetemes gondolatok légkörébe emelé-sében. Ennek a fiatal embernek van színes fantá-ziája és mélységes, igaz érzése, de ez mind prédá-jává lesz gondolatainak. Csak fiatal embertől te-lik az a naiv pedantéria, mellyel minden érzelmetmintegy megállít útján, hogy kikérdezze, titkátfürkéssze, gondolat útján megértse. Tudja ő érez-tetni velünk alakjainak érzését és ez elég, ez min-

200

den; de a Gondolatnak ez a szenvedelmes bajnokamindent odahurcol a Gondolat ítélőszéke elé, hogyezé legyen minden. Lelkében a Gondolat mindigféltékenyen őrködik, hogy más ne foglaljon el ben-ne túlságos helyet. Üssük föl a könyvet bárhol. Ittvan a XXVI. szakasz. A regény hőse azt feleli ba-rátjának, aki arra kérte, hogy írja le neki egészéletét, hogy azt nem teszi, az ő sebei úgy sem fog-nak gyógyulni. Ezt Gusztáv így érzi, ez az érzésjellemzi lelkének mostani állapotát. De ezzel Eöt-vös Gondolata nem éri be. Gusztáv keresi, miértnem gyógyulhat be a sebe. Azt mondja: Kinek fáj-dalmai a külvilágtól jönnek, azt az idő vigasztaljamMert eltávozván szenvedéseinek eredetétől, azok ki-sebbeknek látszanak előtte. A gyermek is olyan.Üj játékszer elfelejteti vele a régit. De ha az em-bernek a szíve beteg, annak a baját az idő nemgyógyítja. Az idő gyógyító ereje egyáltalán nemellenállhatatlan. Az idő a külső fájdalmakat le-rontja, de a keblünkben rejlőket még növeszti. Azembernek a jövője a múltban fekszik egészen. Haa mezőn a vetés csírái elromlottak, hasztalanárasztja rája később meleg sugarait a nap. Ámdenem látjuk-e, hogy minden fájdalom idővel eny-hül? Az a búskomor fölfogás valami patologikusjelenség. De vigasztaló gondolat-e ez? Az élet ne-künk az, aminek látszik. Most a szerző erre a gon-dolatra veti magát. Pedig vigasztalás, úgymond, haa gazdát, kinek háza leégett, arra intjük, mily cse-kély szikra kellett egész vagyonának lerontására.Egy vigasztalás megvetni a világot, az életet, az em-bereket, megvetni mindent és a magányba vonulni,azzal a szörnyű tudattal, hogy elátkozott, ki embe-rekben bízik. Most migy elmélkedés következik abizalomról. A növény, az állat nem csalja meg azembert, a kutyát talán azért teremtette Isten, hogybajban egészen elhagyatva ne álljunk a világon.Emberekben ne bízzunk, a legjobb is önző. Most azönzésről elmélkedik a szerző. Az ember állhatatos-

201

nak hiszi szívét, míg végre eljő szívének Galileijeés megmutatja neki, hogy ő változott, szíve szün-telen önmaga körül forog, önös ... Az erény sokszornem más, mint szerencsés véletlen. Ismerd tenma-gadat, szól a bölcs.

Jaj annak, ki tanácsát követi, kinek tudo-mány az emberismeret. Csak az vigasztal ebbenbennünket, hogy magunkat jobbnak hisszük a töb-bieknél. De eljő a pillanat, midőn felfedezzük,hogy nem vagyunk jobbak másoknál; ha magunkatismerjük, akkor fájdalmunk orvosolhatatlan. Ak-kor, ha végre látjuk, mi keveset bízhatunk önma-gunkban, mondjuk, elkeseredett szívvel, elátkozott,ki emberben bízik! Oly önösek az emberek, hogycsodálkozni kell azon, a társadalom miként állhatfenn. Ügylátszik, csak a hit és a hiúság tartja ösz-sze a világot. De aki elveszti a hitet, aki átlátja,mily dőreség a dicsőségért lelkesedni, aki végigélvezett mindent, mi marad annak hátra a világon?A sír. De be kell-e várni a halált, nem lehetne-eelébe menni? Nagy elmélkedés az öngyilkosságról.Miért kárhoztatják? A szívnek is megvan a mér-lege és ha nagyobb a fájdalmas terhe, ellensúlyátveszti. Ez csak száraz kivonata a ragyogó gondo-latsornak, mely e fejezetben foglaltatik. Közelebb-ről vizsgálván ezeket a reflexiókat, kitűnik, hogyfölötte jellemzők Gusztáv lelkiállapotára, melybena melankólia dialektikája az emberi élet értékeitegymásután meg akarja semmisíteni. így lesz agondolatok kapcsolata eleven lélektani rajzzá, de afő a szerző előtt mégis a gondolatok dialektikája.És ilyen a regény elejétől végig, míg végre a sze-retet apoteózisában fejezi ki az emberi élet igaz ér-telmét, miután gondolatban bejárta és felfogta azemberi élet hullámos mozgását. Ez Eötvösnek min-den tendenciától ment lélektani regénye, valóságostobzódása a gondolkodásnak, az élet előtte könnyenmegnyíló mélységeinek és sorsfordulatainak meg-értésében. Később reflexiója mérséklődik, de ke-

202

vésbbé drámai lesz és regényeinek meséje, cselek-vénye, alakjai egészen a gondolat szolgálatába sze-gődnek.

E gazdag gondolatvilág föltüntetése, elemzése,méltatása nem lehet egy szűkre szabott előadás fel-adata. Néhány általános vonás kiemelésére kell szo-rítkoznunk, melyek inkább a gondolkodó egyéni-ség jellemzésére szolgálnak.

Eötvös gondolkodásának alakja rendkívül ér-dekes. Hogy milyen valamely gondolkodás, a motí-vumokból tűnik ki, melyek megnyilatkozásra indít-ják, a szellemből, mely áthatja, a termékenységből,mellyel produkál és a célból, melyet szolgál. Hogymely irányban működik, mily termékeket hoz létre,miféle hatást tesz és mily értékűek alkotásai, az,habár a gondolkodás alkatával is kapcsolatos, ittcsak másodsorban jő tekintetbe, mert nagyrészt akortól, a körülményektől, az eseményektől függ,melyeknek taglalásába itt természetesen nem bo-csátkozhatunk. Eötvös gondolkodása, hogy egykvantitatív kifejezéssel éljünk, mindenekelőtt rend-kívül erős, de ez az erő nem merül ki szellemesség-ben, ami a gondolkodás játéka, nem merész kombi-nálásban, ami a spekulatív és konstruktív elmék:sajátossága, nem enciklopédizmusban, ami a mély-séget el nem érő szellemek kárpótlása: ez az erőmindig egyetlen egy célpontra irányul: a megér-tésre. A megértés akarata valóságos szenvedélyeszellemi alkatának. Meg akarja érteni az emberiéletet minden formájában, az egyén lelkét, a tár-sadalmak és államok alakulását és természetét, azeszmék erejét és működését. Ez a megértési akaratnem szorul nála külön erőfeszítésre, nagy neki-lendülésekre, buzdításokra, rendkívüli alkalmakra,ez mintegy magától, állandóan, folytonosan mű-ködik. Gondolkodása mindig résen áll, hogy azeléje kerülő jelenséget földolgozza. Voinovich a

202

Gondolatok című kötethez írt becses jegyzeteibenmondja, hogy mindig hordott magával kis jegyző-könyvet s gondolatait séta közben is föl szokta je-gyezni mindenről, ami foglalkoztatta. Már ifjanmegvolt ez a szokása. Jegyezgetéseivel legfőbb el-foglaltsága idején sem hagyott fel, bár szellemé-nek gazdagsága és szüntelen munkája mellett lehe-tetlen volt mindent föl jegyeznie. Ülésen, mialattelnökölt, időt talált érdekes aforizmusok leírására,sőt miniszteri audienciák alatt is megteltek kis pa-pírszeletek érdekes mondásokkal. Egy részét ezek-nek a gondolatoknak feldolgozta nagyobb művei-ben, amit föl nem dolgozott, bele került a Gondo-latok című kötetbe, melynél érdekesebb, elmemoz-dítóbb olvasmány alig van irodalmunkban. Sokily gyűjtemény akad a világirodalomban, de majd-nem valamennyi fárasztó olvasmány, Eötvöséüdítő. Mert az ő gondolatai nem játékok, nem el-mésségek, nem puszta szellemes ötletek, hanemmindig a megértés vágyából születtek és azért nyu-godtan fénylenek, míg az elmésségek nyugtalanulés nyugtalanítóan villámlanak. Legtöbb aforiz-musa vagy kezdete, vagy sűrített kivonata egy ta-nulságos eszmesornak. Akárhány olyan akad, melydióhéjban fontos tudományos igazságokat tartal-maz és nagy területeket bevilágít. Mindig komo-lyan veszi gondolatait és azért mi is komolyanvesszük őket. Lelkéből születnek eszméi és nekünkis lelkünket fogják meg. Nem merek sokat idéznibelőlük, mert akkor csakhamar kitűnik, hogy alegjobb előadás Eötvös gondolataiból az volna, hanéhányat felolvasnék belőlük, ámbár ezek a gon-dolatok mégis inkább csöndes olvasásra és a hozzá-juk fűződő nyugalmas elmélkedésre valók. Ki mon-dott szebbet, bölcsebbet, igazabbat pl., mint Eötvösebben az aforizmusban: Nemcsak minden jó tett,de még minden jobb gondolat és nemesebb érzés ismeghozza jutalmát. Mert ha a világ elfeledi is leg-szebb tetteinket, szívünk, mint az edény, mely egy-

204

kor drága illatot foglalt magában, megtartja min-den érzésnek nyomait. S ha van valami, mi a jobbembert az élet bajai közt vigasztalja, az azon meg-győződés, hogy éltének minden pillanatában ön-tudatlanul saját jövőjén dolgozik. Életünk termé-keny földjében minden megtermi gyümölcsét s va-lamint a bűn vagy tévedés nem marad büntetésnélkül, úgy minden jó meghozza jutalmát legalábbaz által, hogy jobbá tesz bennünket. (35l. 1.) Mitbámuljunk inkább ezen a gondolaton, annak for-máját, mély bölcsességét, világos igazságát, vagyazt a nemes lelket, mely benne megnyilatkozik ésmely kötelességének tartja, folyton építeni maga-magán, szünetlen munkával, egy ideális tervezetmegvalósítása végett? És ilyen gondolat száz megszáz akad.

A megértés azonban ő benne nem hideg szen-vedély, valamely absztrakt kíváncsiság kielégíté-sének akarata. A szellemiek terén egész lelkünkbele van bonyolítva a megértés munkájába. Azelső, mi hozzája tartozik, a megértés akarata. Eöt-vös született mestere és tanítója a gondolkodásnak.A közlés vágya époly erős benne, mint a megér-tésé. Eötvös nem tartozik a hallgatag, a tartóz-kodó egyéniségek közé. Amiről mélyen meg vangyőződve, arról meg is akarja győzni az embere-ket. Egyike azoknak ő, kik, midőn írnak, egészenfeltárják belsejüket, egészen odaadják magukat.Ha bármit olvasunk tőle, ennek az odaadásnaklüktetését érezzük írásában. Amit ő tud, hadd tud-ják mások is. Mert fölötte fontos, hogy az igaz-ságot ismerjük, az visz bennünket előre, ezért ter-jeszteni kell a tudást, ez erkölcsi kötelességünk.Ezért szereti Eötvöst az ifjúság, mert érzi, hogy ezaz író a legőszintébb lélekkel közeledik feléje és őkodaadást odaadással hálálnak meg. A politikai életterén Eötvös sokszor a második helyre szorult, demint író mindig az első helyen fog állani. Valaminagyszerű lírizmus van egész lényében, mint álta-

205

Iában a magyar irodalom aranykorában, mely alíra terén emelkedett legmagasabbra; ez nála agondolat lírizmusában nyilvánul. De irodalmi ala-kulásában is a megértetés vágya teremti meg ma-gának legalkalmasabb, legmeglepőbb formáit. Leg-erősebb fegyvere e téren a hasonlat, mely a gon-dolat terjesztésében mégis leghathatósabbnak bi-zonyul. Egész irodalmunkban nincsen senki, ki etekintetben vele mérkőzhetnék. Hadd idézzek errenéhány találomra kijegyzett példát. Ész és szív— bizonyára elkopott téma, melyről ma senki nemmerne írni. Ő azt mondja, hogy a kettő viszonyaahhoz hasonló, mely mélység és a világosság kö-zött létezik. Annyira együtt nyilatkoznak több-nyire, hogy látszó különbségek mellett mégis azongondolatra jutunk, nem ugyanazon kútfőből ered-nek-e1? Mily találó, igaz és mennyire jellemzi őtmagát! Minden aforizmusát átélte. A szív a mág-nestűhöz hasonlít, mely csak akkor nyugszik, hatermészetes hajlamának megfelelő helyzetbe jut.Az ember boldog lehet oly helyzetben, mely meg-győződésével, de sohasem olyanban, mely érzelmei-vel ellentétben áll. Sokat elmélkedik az emberi ki-válóságról. Egy helyen azt mondja: Nagy népsze-rűséggel bíró emberek, közelebbről ismerve, ritkánszeretetreméltók. Az ok ugyanaz, melyért a legszebbfreskókép sem tetszik. Az egyes vonások nagyonis durvák és erősek. Vannak emberek, kiknek eré-nyei körülbelül azt a hatást teszik ránk, minthaAmiaki a legszebb dallamot trombitán fújná. Künnaz uccán nagy élvezettel hallgatják a bájló zenét,de jaj annak, kit a sors a trombitás közelébe állí-tott. — Hozzá kell gondolnunk az ő finom, szenzi-tív lényét! Elmés hasonlat: Hogy a tüzet eloltsuk,sokszor nem szükséges egyéb, mint hogy azt széj-jelszórjuk; a halom izzó parázs sötét széndara-hokra oszlik fel, melyek között rövid idő múlvaegy szikrát sem találunk. Hasonlót tapasztalunktömegeknél. Úgy látszik, mintha ezeknél is a lelke-

206

sedés képessége a csoportozás lehetőségétől függne.— íme a tömegek lélektanának csirája. — Nézzükezt: Senki sem tagadhatja, hogy a politikai agi-táció hazánkban nagy eredményeket vívott ki, deebből nem következik, hogy azt újra megkezdjük.Idáig olvasva, figyelmünk nincsen nagyon le-kötve. De most jő az elmés hasonlat: A forrás amustot borrá változtatja, de ha a bort újra for-rásba hozzuk, csak ecet lesz belőle. A hasonlat meg-kapó és fokozott figyelemmel olvassuk az aforiz-mus fejtegető végét. Az embert egy helyen narancs-fához hasonlítja, mely gyümölcsöt és virágokategyszerre hord ágain. Itt a hasonlat nem megkapó,de azzá válik a hozzáfűzött elmélkedés által. T. i.így folytatja: Ki ifjúkorának lelkesedését és mé-lyebb érzelmeit elveszté s kit az élet poézise egé-szen elhagyott, attól ne várjon senki hasznos vagynagyszerű tetteket. Ez a vallomása az ő lelkének.A hasonlatok oly plasztikussá teszik gondolatait,hogy e tekintetben alig van párja a világirodalom-ban.

Egyébként is odavetett gondolatainak remek aformájuk. Az a kimért periódus szerkezet, mely akor stílushajlamaiból reáragadt és pl. a Karthauzi-ban némelykor oly türelmetlenné tesz bennünket,itt igen ritkán zavarja figyelmünket. Nem gondo-san nem tud írni, de itt a szépen írás szándéka,a gondolat pillanatnyi feltűnése és megnyilatko-zása folytán, nem túlozza ezt a gondot. Mily tömörpl. ez a gondolat: Elménk és kedélyünk nyugalmaa legfőbb, sőt az egyetlen boldogság, melyet a föl-dön találhatunk s miután az elsőt csak erős meg-győződés, a másodikat csak erős akarat által ér-hetjük el, életünk főfeladata az, hogy e kettő után-törekedjünk. Vagy ez: önmagunkban hordjuk azemberismeretnek egyedüli, de biztos kulcsát; s hamégis kevesen jutnak e tudományhoz, az ok abbanfekszik, mert kevesen tudunk és még kevesebbenakarunk visszaemlékezni saját múltunkra. Ezt is

207

csak igen bölcs ember írhatta. Szereti az elmés el-lentétet, de nem szereti a paradoxont, a szellem-nek ezt a flirtölését az igazsággal. Mily szép ez:Irigy ember, ha mást kitűnő állásban lát, helyénszeretne lenni. Valóban ambiciózus ember nem kí-vánja soha másnak a helyét, de annál magasabbat.Az író művészetről azt a nagyon igaz gondolatottaláljuk: Jó író csak az lehet, ki azért ír, hogygondolatait kifejezze; — ki azért gondolkodik,hogy írjon, jó mesterember lehet, de valódi mű-vész nem lesz soha.

A megértés uralkodó vonása máskép is vissza-hat az egész szellemi alkatra: azokat a funkciókatfejleszti, melyek az ő célját szolgálják. A legfon-tosabbak bizonyára a következők. Megértésen kü-lönbözőket értünk a megértendő tárgy sajátossá-gához képest. Az összetettet megértjük, ha részeirebontjuk, a következményeket, ha föltételeiket tud-juk fölmutatni, a fajt, ha neme alá soroljuk, azegyszerűt, ha elkülönítjük minden egyébtől. A ter-mészettudományok megértő folyamatához tarto-zik a kvantitatív viszonyok pontos megállapítása,a szellemi tudományokéhoz a beleérzés, a megér-tendőnek belső átélése. Mindennemű megértés be-tetőzése a rendszeralkotás, a tudás összefoglalása,egységesítése. Nem akarok most mindezekre a moz-zanatokra kitérni, csak jelzem a figyelembe veen-dőket. A „megértők“ ritkán jó megfigyelők. Any-nyira sietnek a megértés ösztönétől hajtva a vég-hez, az egyetemes tételhez, mely alá sorozhatjáka megértendőt, hogy figyelmük nem szegeződikmindig elég feszülten az egyesre, a részletre, mely-nek pontos megfigyelését alábecsülik. A megérten-dők hasonlóságát könnyebben észreveszik, mint akülönbségeket. A legáltalánosabbat gyorsabbankoncipiálják, mint a közbensőket, melyek a való-sághoz közelebb állanak. A görög filozófusoknakez volt a bajuk, elsiettették az egyetemesítéseket,melyekkel nemcsak elébe vágtak a speciális tények

208

megismerésének, hanem azt egyenesen megakadá-lyozták. Ezek a fogyatkozások kisebb-nagyobbmértékben Eötvösben is találhatók, nem mint az őalkatának sajátosságai, hanem mint olyanok, me-lyek az egész irányt jellemzik és a szellemi tudo-mányok terén ma is nagyon gyakoriak. Szíveseb-ben említem azonban, hogy Eötvös elemzései igenfinomak; hogy eltökélt szándéka, mint azt nagyállambölcseleti művében kifejti, a tapasztalatianyag gondos vizsgálatából kiindulni; hogy a tör-ténet megértésének fontosságát teljesen fölismeri,hogy történeti jelenségekbe való beleélése a leg-kiválóbb. Kevesen vannak, kik oly finom, behatótörténeti érzetekről tesznek bizonyságot, mint Eöt-vös. Nagy művének első koncepciója is egy nagytörténeti konstrukció terveiből fakadt. A Gondola-tok- ban is történeti aforizmái a legbecsesebbek.Hogy gondolatvilágában nem fog megállani a rész-leteknél, hogy nagy összefoglalásra fog törekedni,előre tudhatjuk. Bámulnunk kell energiáját, mely-lyel ő, kit a viszonyok és körülmények politikaireform-küzdelmeink terére szólítottak, szellemihabitusához híven azon a téren, melyen legjárato-sabb volt, nagy összefoglalást, egységes, rendsze-res alkotást tudott véghezvinni. Szellemi érdeklő-dése mindenre kiterjedt, társadalmi és konkrétpolitikai kérdésekre, közigazgatásra, törvényalko-tásra, vallásra és művészetre, természettudományra,erkölcsi életre, és nagy rend volt a fejében. Hívőlélek volt, az elvont metafizikai problémák nemingerelték, esztétikai és etikai kérdésekben nemérezte a rendszerezés szükségét, de mindenben erősmeggyőződései voltak az alapvető dolgokról, me-lyek az életben való eligazodására teljesen elegen-dőknek bizonyultak. Csak a történeti fejlődés ésaz állam problémája ingerelték, itt nem találtnyugtot, míg szigorú rendszer alapján a múltat,a jelent és a jövőt egy nagy koncepcióban egységbenem foglalta és itt szellemének alkata és az alkotás

209

egyéb korbeli és tudományos föltételei a legma-gasabbra képesítették. A XIX. század eszméivelbeírta nevét az európai államtudomány elsői közé.

Még gondolkodásának rugóiról, szelleméről,célpontjairól kell röviden szólnunk. Eötvös gon-dolkodása a legnemesebb értelemben utilitarisztikusvolt. Bármily erős volt intellektuálizmusa, meg-értő akarata, soha eszébe nem jutott, hogy a tudo-mányt csak magáért a tudományért művelje (méga művészetet sem a művészetért), hogy elvont gon-dolatvilágba mélyedjen és hogy a gyakorlati és er-kölcsi élet minden tekintetét mint az emelkedéstmegakasztó ballasztot eltávolítsa. Ezt az egész em-bert, ezt az erkölcsi pátosztól áthatott embert asors odaállította a nemzeti létért való leghevesebbküzdelem terére, hogyan vonhatta volna ki magátalóla? Habozás nélkül odaállott a küzdők közé éshű maradt a zászlóhoz élte utolsó pillanatáig.Egész gondolatvilágát, mint akkor minden jóravalómagyar ember, a nemzeti küzdelem szolgálatábabocsátotta és ez a tényező bizonyára a legfonto-sabbak egyike volt. Hitt a gondolat erejében ésbelevitte oda, ahol leghevesebben dúlt a harc. AGondolatok-ban, melyben annyi vallomása foglal-tatik, a főszakasz utolsó gondolata ez: Két dologramegelégedésre tekinthetek vissza. Az egyik az,hogy bármennyiszer csalódtam, bármennyiszer ké-telkedtem egyes nézeteimben, érzelmeimben soha-sem ingadoztam és egyes eszmékhez sohasem vesz-tettem el bizalmamat. A másik az, hogy egész éle-tem az eszmék létesítésének volt szentelve s mintmagamat, úgy minden tehetségemet csak az esz-mék eszközének tekintettem. A mondat elejéből ki-hagytam ezeket a szavakat „s ezt tőlem még elle-neim sem tagadhatják meg“. Elleneim? Ez akkorvolt. Ki ma az ő ellene? Valóban Eötvös nem voltpesszimista, nem volt szkeptikus. A Karthauzi-

210

ban egész kódexét találjuk a pesszimizmusnak,mely Madáchra is nagy hatással volt, de Madáchegészen sohasem gyógyult ki a pesszimizmusból,Eötvös kigyógyult. A Karthauzi az ő pesszimizmu-sának könyve, melyből épp ezzel a könyvvel tel-jesen megszelídült. Ezentúl hitt az eszmékben, hittaz emberiségben, sőt hitt az emberekben. Sokszoróva int bennünket, hogy ne bízzunk túlságosan azemberekben, de még kevésbbé bizalmatlankodjunk.A nagy meglepetések közé sorozta, hogy sokszoraz embereket sokkal jobbaknak találjuk, mint gon-doltuk. Világfájdalma ifjú korában inkább vissz-fénye volt az akkori európai áramlatoknak, mintsaját valójának színe, mely a legépebb szellemi éserkölcsi alkatról tanúskodott. Idealista volt a szólegjobb értelmében. Amint szellemileg, értelmilegodaadta magát olvasóinak, úgy erkölcsileg nemze-tének, polgártársainak. Ez a született báró volt azelső igazi demokrata hazánkban, kinek demokrataérzése, lelke a modern Magyarország kialakulásá-hoz nagy akadályokat hárított el. Ha eszmei em-ber, minő ő volt, demokrata, akkor igazán az, akkoraz ő hite csodaerővel hat. Egész gondolatvilága,melynek most tudományos részleteit mellőzhetjük,a szabad egyéniség gondolatában csúcsosodik ki,ezt adta át nekünk ideál gyanánt, ezért kell küz-denünk a jövőben, ennek a küzdelemnek a lehető-ségeiért senki annyit nem tett, mint ő. ő nekünktöbb mint gondolkodó, mint tudós, mint költő,mint író, mint miniszter, mint államférfiú; nem-zetének megváltói, prófétái, vezérei közé tartozik,kire áhítattal s büszkeséggel gondolunk.

A templom egyike a világtörténet legnagyobbintézményeinek. Egész nap nyitva áll, hogy a hí-vők zaklatott szíve minden pillanatban felkeres-hesse és vigasztalást találhasson benne. Még a leg-utolsó faluban is a templom a legszebb épület,amelynek belseje, művészi dísze, tisztasága, nagytérsége, ideálokra emlékeztető berendezése föleme-

211

lik az egyszerű paraszt lelkét. Más világban érziott magát, jobb, felsőbb, gyönyörűséges világban.Nekünk Eötvös gondolatvilága ily templom. Min-dig nyitva áll előttünk, minden pillanatban belép-hetünk abba, kimenekülve a mindennapi élet süketzajából, szennyességéből és öldökléséből. Ez jobb,nemesebb, felsőbb világ, melyből mindenki javulva,fölemelve távozhatik. Sok-sok kétséget ott meg-oldva találunk, találunk ideálokat és egy ideálisember tiszta lelkét. Mily különös, hogy oly kevesenélnek az alkalommal! Micsoda Magyarország volnaaz, mely ettől a remek templomtól el tudna ide-genedni! Száz éve annak, hogy Eötvös József szü-letett; a második század indult meg, most másod-szor fog megszületni eleven hatásra és közremű-ködésre nemzeti életünkben.

P E T Ő F I S Á N D O R

December 31-én századik fordulóját éri Petőfiszületésnapja; tekintélyes próbaidő, különösen hahozzávesszük, hogy a száz évből hetvenhárom évemár a földben nyugszik, örökre ismeretlen helyen.A nagyvilág valamennyőnk közül csak egyet ismer,de ezt az egyet igazán ismeri. Mint ahogy a magashegycsúcsról gyakran csak egy kiszökellő tornyátlátjuk a távoli városnak, de magából a városbólsemmit. A legfiatalabb mind a nagyok közül, akiketaz emberiség dicsőségünkre világrahozott. Ezért őszól a legközvetlenebbül hozzánk és az emberiség-hez. Azután visszafelé haladva az időben az örök-ifjú Goethe következik, akinek megadta a sors,hogy egy világnyelven fejezhesse ki magát s ki-teljesedhessék. A többi nagy ember megközelítésé-hez fortélyos kulcs kell s még az sem nyitja min-dig a zárat. Akinek megadatott, hogy a nagyok em-lékezetének világába beléphessen, azt csodálatosérzés fogja el. Hát ennyire emelkedhetik az ember?Magunk is emelkedünk velük. Büszkeség és alázatpárosul bennünk. De a büszkeség nem mindennapi.Nem a magunk személyére vagyunk büszkék, hanemembervoltunkra. A méltóság érzete ez, minden ér-zelmek között a legfinomabb és legemberibb. Haígy megválunk személyiségünktől, alázatosak le-szünk, mert személytelenné válni: az alázatosságegyetlen útja, A nagy emberek vezetnek el bennün-ket az emberi szív e legfinomabb rezdüléseihez. Kö-zöttük van Petőfi is.

Vájjon megérdemeltük-e őt? Hogy osztoznakmeg a nemzetek a nagy embereken? Ki fejti mega felosztás titkos törvényét? A szellemvilág üstökö-seinek milyen a keringési pályája és ideje? Ember

212

nem tudhatja. Olyan ez mint az isten ajándéka. Kisejtette volna meg Petőfit a fejlődésben levő egy-szerű fiúban, akihez hasonló számos ezer volt?Igaz, előtte járt Csokonai, Petőfi Keresztelő Já-nosa, előtte Vörösmarty, Széchenyi, Deák, Kossuth.De hiábavaló kísérlet kielemezni hozzájuk valókapcsolatát. A nagy ember megjelenése mindig fel-mérhetetlen csoda. Marlow, Kyd, Green, Nash meg-magyarázzák-e Shakespearet? Olyan rendkívülieka nagyok, hogy kortársaik sohasem ismerik fel snem becsülik meg az értékeiket. Megérzik rajtuka rendkívülit, de az értelem semmire sem megy ez-zel. Korának legbiztosabb ítéletű kritikusai nemismerték-e teljesen félre Petőfit? De tovább menvemég azt is kimondhatjuk, hogy a nagy embereknekmaguknak sincs sejtelmük igazi nagyságukról. Ér-zik, hogy mások, mint a többiek, de éppen azért,mert mások s mert csak magukat ismerhetik, nincsmeg bennük az összehasonlítás mértéke. Petőfiérzi magáról, hogy király a költészet birodalmában,de az ínség ezer alakjában lép elé, a mindennapgondja rágja, a szenvedély gyötri, nem tudja elha-tárolni halhatatlan géniuszát a köznapi embertől.A nagyokat száz, kétszáz vagy még több esztendő-vel haláluk után fedezik fel, ismerik meg s helye-zik a csillagok közé. Odáig csak nagy ismeretlenek,akiket néha még vállon is veregetnek.

Egy funkciójuk nyilvánvaló: nemzetünk ere-jének legfinomabb kivonatai. Kereken kimondva:a nemzet bennük válik tudatossá. Azt is mondhat-nék: a nemzet bennük küszködik önmaga megisme-réséért. Kibővíthetjük a képet: a próbálkozás nemsikerül az első nekifutamodásra. Eleinte sokszorcsak botladozás. Nagy nyugtalanság érezhető a szel-lemvilágban. Ott vannak Csokonai, Berzsenyi,Vörörsmarty, akiket szeretünk, akik drágák .nekünk.Azután következnek Petőfi meg Arany, akik test-vériesen megosztják a rájuk szabott sorsot. Mind-egyikük más módon fejezi ki a nemzet lelkét. Pe-

214

tőfi hangját az egész világ megérti, bár a fordításvégtelen soktól megfosztja a többi nemzetet. De eznem lényeges. Ezt a fényt a fordítás sem homá-lyosíthatja el. A maga nemzete számára azonbanmindjárt meghitt barát. Ezen mit sem változtataz, hogy a tudós bírálók eleinte félreismerték. Anemzet is csak úgy téved, mint a gyermek. Nemtudja megkülönböztetni a valódi értéket a hamis-tól. Hihetetlenül tud rajongani a teljesen érték-telenért is.

Nemzet! Kicsoda a nemzet? Csak a részegkénttántorgó, véletlenül adódó tömeg? De hiszen a ha-lottak és a még meg nem születtek is a nemzetheztartoznak! De még a pillanatnyi nemzet is homá-lyosan megérzi a nagyok értékét. Petőfi olyan ha-mar vált híressé, hogy hamarabb már nem is lehe-tett. Shakespearet pedig még Hamlet előtt a nemzetnagyjai közé sorozza egy tudós kortársa. Nem isszólva a Werther-lázról, amely járványszerűen dü-höngött Németországban. Moliére-nek és Dante-nakbizonyára sok ellensége akadt, de világraszóló di-csőségük Herakleshez hasonlított, aki már bölcső-jében megfojtott kígyókat. Éppen olyan szükség-szerű az igaz érték félreértése, mint felismerése.A félreismeréshez nagy mértékben hozzájárul atárgyi érdeklődés is, amely hozzátapad minden mű-alkotáshoz.

Petőfi nemcsak nagy költő, hanem korának ésa szabadságharcnak is költője. Szocialisták és anti-szocialisták egyaránt felvonulnak ma is a korzónfelállított szobra elé, amely szónoki pózával bűvösenvonzza magához a tüntetőket. Azonban Petőfi, a po-litikus költő, más, mint a költő Petőfi, ő és Aranyegyforma mértékben — ha lehet itt egyáltalán mér-tékről beszélni — szabadították fel, és pedig vég-legesen, a magyar géniusz nyelvét. A világok küz-delmében csak a beszélő nemzetek számítanak.Mert az emberi nyelv nem ráadásképen járul aszellemhez, amely nélküle is meglenne valahogy,

215

hanem ő szüli a szellemet éppúgy, mint a szellemőt. Ez éppen a beszéd csodája, a tüzes nyelveké,amelyeket a nagy emberek küldenek nemzetükre.Petőfi naggyá tette Magyarországot, de előbb Ma-gyarország nagyra növelte őt. Természetesen nemmondjuk azt, hogy tehát nem Széchenyi, Kossuth,Deák jelentik Magyarország dicsőségét, hanemPetőfi, Arany, Vörösmarty. Nem mondjuk azért,mert valahogyan mind összetartoznak, mert vala-mennyien a népiéleknek ugyanabból a mélységé-ből emelkednek ki. De a világ számára Magyaror-szág mindig Petőfi nemzetét és Petőfi Magyaror-szág költőjét fogja jelenteni. Istentől elrugaszko-dott emberek voltak, akik ezt az országot szétda-rabolták, megcsonkították. Főbenjáró bűnt követ-tek el.

Mi újat hozott Petőfi nemzetének, az emberi-ségnek?

Mindenekelőtt a magyar szellemmel ajándé-kozta meg a világot. Ez nem nemzeti túlzás. Nem-zeti és emberi szellem feloldhatatlanul kapcsola-tosak. Ellentmondásnak látszik, mert a nemzetiszellem sajátos, az emberi pedig általános. Azon-ban lelkűk mélyén emberiek mind a nemzeti szel-lemek. Ha mélyre ásunk, az általános emberibentalálkoznak a nemzeti szellemek. Éppen ezért a leg-nemzetibb szellemek egyben a legemberibbek. ímeGoethe, Shakespeare, Dante, Moliére, Sophokles,íme a biblia. Kell ezt még magyarázni? Amit azegyes nemzetek kitermelnek, az a nagy szellemekközvetítésével ohrad belé az emberiség szellemébe.Milyen szegény lenne a világ Goethe, Shake-speare, Dante, Moliére és Dante nélkül! S ha törül-nék sorukból Petőfit, mennyire megcsonkítanák azemberi szellemet! Petőfi azzal, hogy nemzete lelkétfejezi ki, nemesi levelet állít ki számára. A törté-nelmi könyvek máskép tudják, azokból teljesenhiányzik irodalom és művészet, legfönnebb függe-lékképen bigyesztik oda. De mit is kezdjenek a

216

nagy emberekkel a történészek? A felszínen a kü-lönböző nemzetek szellemei szétágaznak, a mélybenközelednek egymás felé s egységre törekszenek.Azok a nemzetek, amelyek magukra találtak, meg-értik egymást. Petőfiben és Petőfi által a nemzetekmegértik Magyarországot, és Magyarország a többinemzetet. A világszellembe olvasztotta Magyaror-szágot, de bennünket is megismertetett a világszel-lemmel. Amíg felfelé mászunk a magas hegyre, út-közben mintha eltévedtünk volna. Ha a csúcsra fel-értünk, elénk tárul a hegycsúcsok egész világa. Pe-tőfivel Magyarország a nagy csúcsok látókörébe lé-pett, mert éppen ő a magyar szellem kimagaslócsúcsa. A nagy ember tehát nem a véletlen szülötte,hanem nemzetének kiemelkedése. A nemzetnek kü-lönös erőket kell hordoznia belsejében, hogy ily fel-emelésekre képes legyen. Nagyon is jogosult tehát anemzetnek az az érzése, hogy nagyjait a maga di-csőségének tartja. Így is van. A nemzet pedignagyjainak a dicsősége.

És mi a tartalma annak az új szellemnek, ame-lyet Petőfi ajándékozott nemzetének, a világnak?Mélyreható kérdés, de nem lehet olyan egyszerűenmegfogalmazni. Ami a dolgok mélyén van, azt nemlehet szóval kifejezni, azt meg kell érezni, meg kelllátni. Olvassátok Petőfit ti, akik eredeti nyelvenolvashatjátok. De előbb felejtsétek el, amit tanul-tatok róla. Zárkózzatok be vele s adjátok át maga-tokat neki.

Megérzitek majd, hogy ez itt a természet és azifjúság. Amikor Petőfi dalolni kezdett, öreg voltmár Európa, öreg és mesterkélt. Szellemi érelme-szesedés. Múltbanézés. Hisztoricizmus. A költők,írók, művészek hátukon cipelték az elmúlt éveket,nem kevesebbet, mint tizenkilenc évszázadot ésbüszkék voltak terhűkre. S ehhez még hozzáadtáka görög meg egyiptomi évezredeket, nyögtek beléés jubileumokat ültek. Mi, a tizenkilencedik századgyermekei, mondogatták a csalhatatlanság hang-

217

ján, az aggság titkos sóhajával. Aki tíz lépést tettelőre, elfogta a kétely, hogy mögötte az évezredekhosszú oszlopsora mit szól hozzá, s aggódva nézettkörül. Nem valami elmúlt dologért lelkesedtek. Akiköltött, festett, faragott, úgy érezte, hogy valaki,akinek az ítélete fontos, lesi a munkáját. Mindenttörténelmileg konstruáltak meg. Mint ahogy ma aspengleriánusok aggódva kérdik maguktól s azegyiptomi, mágikus, görög és a többi kultúrától,hogy messzire van-e még a nyugati kultúra tel-jes pusztulása, szabad-e még lélekzeni s valamibebelefogni, mielőtt még „úgyis minden mindegy“lesz. A tizenkilencedik század közepén a hegeli kon-strukciók hatása alatt a hangulat inkább optimistavolt. Ma elképzelhetetlen az ilyen optimista kicsen-gésű történelmi konstrukció. Ha Spengler könyvé-nek ezt a címet adta volna: A nyugati kultúra gló-riája, nem akadt volna száz olvasója sem.

S íme , egyszerre a távoli Magyarországból fel-tűnt Petőfi s azonnal nagy hatással volt a franci-ákra és németekre egyaránt. Hisztoricizmusnak,multbanézésnek semmi nyoma. Tüzes ifjúság. Maszületett meg a világ. Velem született meg. Ilyes-mit persze nem mond az ember, még csak nem isgondol, ezt csak érzi és éli. Mivelhogy éppen fia-tal. Fiatal a költő, fiatal a nemzet is. Az a pillanatez a nemzet életében, amely meg nem ismétlődik.Hogy más nemzetek életében is volt-e ilyen pilla-nat, nagy hirtelen meg sem tudnám mondani. Azthiszem, hogy bár más módon, de hasonló pillanatotélt át Anglia Shakespeare korában. Az éber nem-zetek között alvó nemzet felébredt. Mindent újnaklát. Elragadtatva ébred tudatára a világnak. Azálmot nem kell kitörölnie szeméből, támolyogva,jajgatva, zokogva elvégezte ezt már helyette azidősebb nemzedék. Amikor az ember nehéz álmá-ból ébred, olyan, mintha agyonverték volna. De en-nek vége. Tudatosan élvezheti a világot, s a világpompás. A magyar Alföld valóságos csoda! Talán

218

eddig még nem is nézte meg senki. Mit beszélnekSvájc hegyeiről, a Tátráról, mélységekről, szaka-dékokról? Nézzétek meg a végtelen síkságot! A gé-meskutat! A pásztort! A nyájat! S micsoda nagy-szerű élmények. Szerelem. Volt-e már szerelmesvalaha valaki? Hát persze, Petrarca, Komeo, min-denki. De ez mind nem az igazi szerelem. Én va-gyok szerelmes. A világ szerelmese. Szőkék és bar-nák, csodálatos! Az emberek járnak-kelnek, sírnakés nevetnek, küszködnek, gúnyolódnak, Isten tudja,mi mindent nem csinálnak. A költő lehunyja sze-mét. Minden elvonul lelki szeme előtt. Komolyanfigyeli. De hiszen mindezt el kell mondani! Eddigmég nem mondta el senki. És felhangzik a nagy-szerű dal. A költő énekel, a dalnok, aki friss érzék-kel, érintetlen lélekkel nézi a világot, vidáman és el-komolyodva, kíváncsian és bölcselkedve tűnődik éstöpreng ez a fiatal költő, költője mindennek, amicsak fiatal.

Új hang volt ez az európai irodalomban sörökre új is marad, mert örök az ifjúság, az előíté-letnélküliség, a közvetlenség, a lélek naivsága, a szóés hang természetessége. Amikor természetesség-ről beszélek, nem értem rajta a naturalizmusnaknemsokára kitörő nyavalyáját, amelyről Petőfineksejtelme sem volt. Az európaszerte dühöngő natu-ralizmusnak nevezett valami minden inkább, csaknem természetes, sőt teljes ellentéte a természetes-nek, természetellenes, a természet majmolása. Szán-dékos fintor, az utcakölyök grimasza, hogy a nyárs-polgárt bosszantsa vele. Petőfi természetes volt.Az volt a nézése, a szava, a ritmikus formája.Utálta a mesterkedést. Ahogy a nyelvére került,úgy mondja ki a szót, csakhogy éppen művészialakban kerül a nyelvére. Ez is veszélyes. Petőfiminden második olvasója úgy érezte, hogy erre őmaga is képes. Csak el kell lesni, hogy beszél a pa-raszt. Petőfinek azonban nem kellett a paraszttóltanulni, ő maga is a népből való volt, csakhogy nála

219

minden arannyá változott, aranyló műremekké. SőtPetőfi néhány dala valóságos népdallá vált, ame-lyet még ma is énekel a mit nem sejtő nép. Ő iselmondhatná: úgy dalolok, mint a madár. Nem so-kat magyarázta költészetét, azonban egyszer beszélróla A természet vadvirága című költeményében,ahol haragosan így kiált fel:

Mit ugattok, mit haraptokEngemet, hitvány ebek!

A költemény minden szakasza ezzel a refrénnelzárul: „A korláttalan természet vadvirága vagyok én.“

Nem verték belém tanítók Bottal a költészetet,Iskolai szabályoknak Lelkem sohsem engedett. Támaszkodjék szabályokra, Ki szabadba félve mén,A korláttalan természet Vadvirága vagyok én.

Petőfi kimerészkedett a szabadba, csak ottérezte jól magát, az volt az eleme. Ott feléled, uj-jong, maga is eggyé válik a természettel, amely ál-tala hallatja szavát, ő maga az ős természet. Ne-vet és sír, mint a gyermek. Nagyon vidám tudlenni. És milyen gazdag! Az egész magyar élet fel-tárul előtte, megismerteti magát vele. Mindent meg-látott és bámulatos hatalmával művészi formábaöntött: a természetet, a hétköznapot, a komikus em-bert. Művészete természet, ösztön, formaszeretet,legfelsőbb művészi akarat. Nála minden dallá vá-lik. Egy új világ Kolumbusa, pedig ezt a világotlátta mindenki, de csak ő fedezte fel. Gazdag és ki-meríthetetlen, mint maga a természet. Dalaiban avilág énekel, ritmusa egyszerű s mégis olyan fi-nom dallamú, mintha hangtalan énekkel kísértevolna verseit. A világirodalom nagy lírikusai mes-

220

terkéltek Petőfi mellett. Úgy érezzük, hogy nemis költötték ezeket a verseket, hanem maguktól ter-mettek, mint mezőn a virág. A korláttalan termé-szet vadvirága ő. Alig tudom leírni e sorokat, da-dogó szavak helyett költeményeire vágyom, amelyekfelszítják, de csillapítják is szomjúságomat. Csakaztán tudom folytatni az írást, s miközben melódiáifülembe csengenek, elszégyenlem magam. Mit ér asok beszéd isteni költészete mellett.

Petőfi a szabadság, a harc, a forradalom köl-tője volt. Nem is lehetett más. Vannak, akik az er-kölcs őrének teszik meg a költőt, tanító célokraakarják kizsákmányolni, a maguk erkölcsének ta-nítására. Csakhogy a költő művész. Petőfi meg-látta, megszerette és megénekelte a természetet. Sze-rette, átélte és megénekelte a szerelmet. De szeretteés megénekelte a népet is, amelyet nagynak, erős-nek és szabadnak akart látni. Lantja nem hallgat-hatott. Keserűséggel töltötte el, amit a közéletbenlátott: a közöny, a gonoszság, az emberi rosszaka-rat, az uralmon levők konok ostobasága, az elnyo-mottak gyávasága, a kegyetlen kor minden nyo-morúsága. Mindez megláttatta vele az ország igaziállapotát. S a művészből szatirikus lett, Tyrtaeus,a küzdő ország katonája. Tehetett-e egyebet1? Mostmár a tárgy fontossága beleszól művészetébe. Vanköltői tárgy, amely magát a szellemet jelenti, vanérdek, amely a világ érdeke, van politikai szenve-dély, amely már több a politikánál, mert legmélyénérinti a világot. E költemények legtöbbje nem idő-höz kötött, a birkózó emberi szellem legnagyobbmagaslatára emelkedik, s ez mindig vonz bennün-ket, ez már önmagában is csupa költészet.

Az 1848. év örökre szent esztendő marad szá-munkra, többek között azért is, mert Petőfi nyel-vének, fantáziájának, formaművészetének erejétszabadságvágyának szolgálatába állította. Mi volnaaz ember e nélkül a vágy nélkül. El lehet eztnyomni? Ki lehet irtani a nélkül, hogy az emberiség

221

testben-lélekben ne vallaná kárát? Aki itt megszó-lal, az már egy másik Petőfi, de éppen erről a Pe-tőfiről nem mondanánk le. Most már több a mű-vésznél, látnok, harcos és vértanú. Ne feledjük,Petőfi lírai költő, aki lelke legmélyét a legközvet-lenebbül tárja fel. Most elbújjék? Lénye harmó-niáját értéktelen cserépként töresse szét? Nem voltsoha nála igazabb, nyíltabb, őszintébb lírai költő.Életét olyan őszintén foglalja dalba, mint Goethe.Hogy megismerjük, nem kell életrajzát elolvasni,csak időrendben a költeményeit. Petőfi semmi semvolna enélkül a belső harmónia nélkül. Ezért sze-retjük úgy, mint testvérünket, mint Isten küldött-jét, mint egy szent embert. Emberfölötti méreteketölt népéért való lelkesedésében, népe gyengéin ér-zett haragjában, népe megmentéséért lobogó tüzé-ben. Goethe más, de az Elysiumban megértik egy-mást, mert egy a szándékuk. S amikor szemünk lát-tára önmagát múlja felül a művészet, s a fantáziaizzó zsarátnoka az eszme világából átcsap a való-ságba s a költőt lobogó fáklyává teszi, míg végülis megszenesedik és eltűnik, akkor azt kell monda-nunk, hogy embernél, művésznél több volt, merthatalmas tragédiává formálta életét, s halála köl-temény, amelyet csak Isten gondolhatott ki. Az ért-hetetlen és megfoghatatlan itt történéssé vált. Leg-nagyobb költőnk a legnagyobb hősünk; melyiknemzet dicsekedhetik még ezzel?

M A D Á C H I M R E

Rövid egymásutánban ünnepelhettük Petőfi ésMadách születésének századik évfordulóját és zordnapokban megadatott emlékeznünk a magyar re-naissance dicsőséges ébredésére. De mily nagy akülönbség a kettő között, és mennyire különbözikMadách mindenki mástól! Petőfi tüzes, kirobbanóés expanzív szellem, aki szinte egy lendületteljut el alkotó erejének tetőpontjára és akinekinkább saját egyéniségével kell küzdenie, mint te-hetségével és a közönséggel. Könnyen szárnyaló,mint a madár, rokona a pacsirtának bűbájos éne-kében és a sasnak egetvívó röptében. Csupán akorlátlan szabadságban találja meg önmagát ésitt a földön folyvást beleütközik a valóságba, úgy-hogy még legjobb indulatú barátai is fejüket csóvál-ják valószerűtlenségén. Madách, a legjobbnemesi családok egyikének ivadéka, erélyes ésokos anyja híven őrködő vezetése alatt komolylelkiismeretességgel' befejezi tanulmányait, a hagyo-mányok egyenes útját járja, megyei hivatalt vál-lal, korán nősül és minden kilátása megvan arra,hogy nagyobb erőfeszítés nélkül karriert csináljonazon a téren, amelyet mint kívánatost ő maga vá-laszt magának. Csupán két akadály áll útjában.Az egyik az, hogy beteges. A másik: rendkívül érzé-keny, szentimentális hajlamú, titkos költő, akiazonban drámáival és lírai költeményeivel nem mera nyilvánosság elé lépni, csupán drámapályázato-kon vesz részt, melyek az ismeretlenség homályá-ban maradó költőnek kevés sikert hoznak. Ekkorlecsap rá a forradalom vihara, megfosztja családiboldogságától és a nyilvános szereplés lehetőségé-

223

tői, és ő magára marad mint elhagyott, kivetett jó-szág az akkori közélet sivár fövénypartján.

Hogy lelkében mi történt ebben a korszakban,arról a zárkózott, nehézvérű ember keveset engedsejtenünk. De lassan-lassan magához tér és 1859-ben, egy év leforgása alatt, megírja Az ember tra-gédiáját, amely Arany János pártfogásával ha-marosan híressé fogja tenni. 1862-ben jelent meg eza mű és általános, őszinte elismerés fogadta. A si-ker új életkedvet önt Madácbba, nekilát régi drá-mái javításának és újak írásának, de már 1864-benoktóber 2-án a halál megváltja súlyos testi szenve-déseitől. Irodalmi hagyatéka: egynéhány történetiés mitológiai dráma, mely sohasem tette volna ne-vét halhatatlanná, — néhány igen szép lírai köl-temény és „Az ember tragédiája“.

Ez utóbbi, életének főműve, oly nagy hatásttett minden azóta élt nemzedékre, hogy jelentő-sége még ma is nőttön-nő nagyságban és mélység-ben egyaránt, Ritka eset ez az irodalomban. Egy ki-váltságos szellem a legkülönbözőbb formákban pró-bál megnyilvánulni, anélkül hogy sikerülne való-ját érvényre juttatni. Aztán belső sugallat oly útravezeti, amelyen célhoz jut és eléri a legnagyobbat.Talán boldogabbak a Petőfik, akik nem ingadoz-nak, nem keresik útjokat. De tisztelettel hajiunkmeg a fájdalmas emberré-válás misztériuma előttis. Ebbe a misztériumba emberi elme be nem hatol.De az eredményt meghatva, emberi részvéttel ésbámulattal nézzük.

Sokat írtak „Az ember tragédiája“ értelméről,holott ezt nem nehéz a költeményből kiolvasni. Deennél fontosabb a mű jellege, faja és szelleme, ami-ről még sok újat lehetne mondani; bár nehéz eztmindenki számára érthetően kifejezni. Azt hi-szem, hogy az idő, amely a költemény megjelenéseóta elmúlt, segített szemünket megnyitni erre vo-natkozólag. Azt mondanám: ennek az alkotásnaklegnagyobb jelentősége a monumentalitásában rej-

224

lik. Ma, mikor oly ritkán van benne részünk, többérzékünk van a monumentalitás iránt. Monumenta-litáson értem maradandó, nagy gondolatok ábrázo-lását lényüknek megfelelő, egységes formában.Monumentális egy piramis a hozzá tartozó szfinx-sorral, de nem monumentális a budai királyi vár,bár pompásan fekszik és méreteiben is hatalmas.Nem a tömegben rejlik a hatás, kell hogy magas-rendű értékek jussanak benne kifejezésre, kénysze-rítő egységben és a mindennapi élettől messze el-távolodó művészi formában. „Az ember tragédiája“monumentális mű: az emberiség egész életét áb-rázolja, fejlődését, jelentőségét, értelmét, a para-dicsomtól kezdve egészen a jégkorszakig, és eztegységbe foglalja Ádám alakja által, aki az embe-riség képviselője és szimbóluma. Van ebben az al-kotásban valami merevség, akárcsak a piramis-ban, amely egyébként az első történeti kép hátteré-ben meg is jelenik. Folyton ismétlődik ugyanaz ajelenet — Ádám küzd és elbukik — de ebben azismétlődésben, amely szinte geometrai jellegű,mint a piramis, kifejezésre jut az emberi ha-talmak működésében mutatkozó szabályszerűség,az az örök törvényszerűség, amely alázattaltölt el bennünket. Ez monumentális. A modernirodalom többnyire a kicsit, a groteszket, az önké-nyest keresi, amely a mindennapi életbe beleszőve,a pillanat kíváncsiságát felkelti, de ezek a művekhamar el is tűnnek a feledés mélységeiben. Nemuntátok még meg végleg ezt az irodalmat? Hogytudjátok még mindig elviselni? Hisz minden csáb,amellyel felruházzátok, végül is csődöt mond. Azexotikus és az erotikus, a kalandos és a lírai, az ok-kultista és a perverz regény, az őskori barlanglakóéés a jégkorszakbelié, a hívőé és a misztikusé, —mit akartok velük? Ki nem unja már őket halá-losan? Monumentális volt Balzac és még egy-néhányan az irodalomban, a dráma terén pe-dig a görögök és Shakespeare. Monumentális az,

225

ami egy egészre utal, még ha nem hat is tömegével.Ami figyelmünket a mindennapiság fölé emeli ésaz egyénfölöttire, az örökkévalóra irányítja. Milynagyszerű érzés belépni „Az ember tragédiája“fenséges csarnokába! Igaz, hűvösség honol itt, sőtnéha jeges hidegség, de az ember folyton a végte-lenség felé halad benne. És sehol sincs a nagyságüres gesztusa, hanem ő maga, a Nagyság.

Természetesen a sok kínálkozó jelenet közöttválogatni kellett és erről aztán sokat vitatkoztak.Azonkívül a történeti hűség kérdését is kutatták.És mivel dicsérni akarták a művet, örömmel álla-pították meg, hogy a költő egyes jelenetekben szi-gorúan ragaszkodott az igazsághoz, amivel jóvá-tette azt, hogy másutt annál szabadabban bánt ela történeti anyaggal. Mily hibás okoskodás! Nema költő tanulta jeleneteit a történelemből, hanemazok a jelenetek tanítanak bennünket úgy szemlélnia történelmet, ahogyan ő velünk láttatni kívánja.Ami pedig a valósághoz való viszonyát illeti, nyu-godjunk bele: ez a Fáraó, ez a Miltiades, ez a Tank-réd, ez a Kepler, ez a Danton, ez a londoni jelenet,ez a falanszter, sőt még ez az Ádám és ez az Éva,ez a Lucifer és ez a paradirsom sem létezett sohaa valóságban. Mindez költészet, az emberiség köl-tészete, Madách költészete, az emberi szellem köl-tői alkotása. A természetben nincs mintája a pira-misnak, de az obeliszknak sincs, az oszlopnak és adiadalkapunak sincs. Mindez költemény, az emberiszellem szülötte, a művészé, a költőé. De próbál-jatok csak kutatni, boncolni kedvetekre, sohasemfog sikerülni Ádámot a lélektanból és a jeleneteketa „hatások“ alapján magyarázni. Igaz, a paradi-csomi jelenetek emlékeztetnek a Faustra, a Tower-jelenetben Ádám és a polgárleány epizódjaFaustra és Gretchenre, a világűrbeli jelenet eszünk-be juttatja Kain és Lucifer röptét Byron Káinjá-ban, és mégis itt minden tökéletesen más! Ennekaz organizmusnak egészen más törvényei vannak.

226

Goethe Faustjának első lírai monológja monumen-tális, érezteti a mindenható tudás tehetetlenségé-nek örök tragikumát; erről Madáchnál szó sincs.Madách a történelmi Ember szintézisét adja, min-den megjelenési formájában, a kezdettől egészen akeserves végig. Ezt csakis szimbolikus, geometriai,egyenesvonalú formában lehet ábrázolni, alkalmaz-kodva e költői test sajátos lelki törvényeihez,amelyben érvényes az, hogy a szellem alkotja megmagának a lelket. És nézzétek meg magát a költőt,— olvassátok többi drámáját. Csodálkozni fogtokbizonytalanságán, ingadozásain, gyámoltalansá-gán. És azután olvassátok el újból, egyfolytában„Az ember tragédiáját“. Itt a költő egy holdkórosbiztonságával járja a maga útját, habozás, keresés,ingadozás nélkül, — az egész oly egyöntetű, olyegységes, mint egy természeti alkotás, olyan, mintamilyen, mert más nem is lehetne. Ez az: Madáchátélte művét! És bár e mű átfogja az egész emberi-ség történetét és már terjedelme is nagyszabású, ésbár Apolló megtagadta a költőtől a könnyed daladományát s Aranynak itt-ott csiszolnia kellettnyelvét és ritmusát, mégis Madách egy rövid évalatt befejezte e művét, anélkül, hogy sokat változ-tatott és javított volna rajta, úgy mint többi mun-káin. Gondolkodásának ereje, „lényegszemlélete“megihlették költői tehetségét, költői tehetsége szem-léletessé tette számára gondolatait, a nagyság irántiérzéke sugallta monumentális stílusát és monumen-tális érzéke egységet teremtett ott, ahol a történé-szek nem képesek azt megtalálni, abban a káosz-ban, amelynek neve: az emberiség története. Ez azaz új vonás, amelyet a magyar irodalom Madách-nak köszönhet: a költőien megformált, szintétikusgondolat ereje. Költőink egyúttal nagy gondolko-zók is voltak, így mindenekelőtt Vörösmarty, Arany,Eötvös. De mégis Madách volt az, aki a magyarirodalmat a monumentális, szimbolikus formábaöntött, költőien átszellemített gondolat szférájába

227

emelte. Igaz, hogy követői alig voltak, de ez nem isszükséges. Követők többnyire utánzók, utánzók pe-dig kontárok. De Madách él és hat, megértjük őt,és gondolatai átszövik nyelvünket. Itt magaslikelőttünk, komoly tekintetét a végtelen felé fordítva,és mindnyájunkat magunkbaszállásra int. Ő magasaját nagyságának emlékműve, az örök gondolatéletrekelt formája.

A sok részletkérdés közül, amely e költemény-hez fűződik, talán egy sem oly lényeges, mint az:optimista vagy pessimista-e e mű alapgondolata!Én magam is Madáchról szóló első munkámban,mely ötven évvel ezelőtt jelent meg, de azóta istöbbször, behatóan foglalkoztam ezzel a kérdéssel.De mit tudtunk mi és mit tudott maga Madách errőla kérdésről! Csak a ma élők illetékesek benne. Avilágháborúban és azután nyílott csak meg előttünkaz emberi természet a maga „nagyságában“. Amirebüszkék voltunk, amibe kapaszkodtunk, hogy jogés igazság változhatatlan, sziklaszilárd tengelyeiaz emberi életnek, annak most vége. Talán mindigis hazugság volt, csak nem tudtuk, hogy az. Állatokszéttépik egymást, ha kell és lehet, de nem állítanakfel világpropaganda-irodákat, hogy ellenfeleikre ahazugság pergőtüzét rászabadítsák. Felfalják ellen-felüket, de nem hazudják azt, hogy az orvos ezt adiétát írta nekik elő. Madách nem adott ugyan va-lami remek erkölcsi bizonyítványt a tömegről, demit tudott ő a tömegek lélektanáról! Vagy talántévedtünk! Madách mindezt már tudta! Valóban,fölülmúlhatatlan az az aljasság, amellyel a dema-gógok Miltiades ellen fordulnak, éppúgy az a go-nosz együgyűség, melyei a tömeg minden befolyás-nak enged! Van-e valóság, mely túltesz e jelenete-ken! Vagy: mik a mai dőzsölök a régi Róma kéjen-ceihez képest! Ide nézzetek, ti romlottak: éjjeli mu-hi tó, pezsgő, meztelen táncosnők, mindez gyermek-játék a régi Róma kicsapongásai mellett. Igen, Ma-dách mindent sejtett, sőt mindenről tudott. És

228

amellett mindent fametszet-stílusban ábrázolt, ne-hogy mesterkéltség, költői szépítés az igazságotmegzavarja. Lehet-e a keresztény eszme bomlásátplasztikusabban kifejezni, mint ő teszi a Tankréd-jelenetekben! A tudomány megalázó helyzetét ok-talan udvaroknál, küzdelmét a babona ellen, képvi-selőinek gyakran felháborítóan méltatlan viselkedé-sét, mindezt Madách ugyancsak jól ismeri, jobban,mint bárki más, — és csak erre nem vet különösebbsúlyt, annak csak az az oka, hogy sokkal fontosabb-nak érzi a tudomány csődjét a döntő kérdésekben,mint a hatalmasok ostobaságát és a tudósok bár-gyúságát. Madách csupán azt az aljasságot nem is-merte még, amely ma az európai népek nemzetköziviszonylataiban szokásos. Azt, hogy egy országotegyszerűen szét lehet darabolni és részeit árulók-nak adni árulásuk jutalmáért; hogy mindezt a jogés igazság ürügye alatt lehet tenni; hogy e gaztettelszemben egyetlen tiltakozó, az aljasságot megbé-lyegző szó sem hangzik el; azt azonban, hogy a gá-lád tett után sokan a szétda rabolok közül komolyarccal részvétüket fejezik ki a szétdaraboltnak, —ezt Madách talán képtelenségnek tartotta volna.Azokat a bestiális emberi tulajdonságokat, amelye-ket a háború óta irtózattal kell átélnünk, Madáchmégsem ismerte tapasztalatból. Ő csak úgy általá-nosságban gondolta, mint mi is, mint Schopen-hauer vagy Leopardi, hogy az emberiség voltaképnyomorult egy társaság, de erre nem szabadtúlsókat gondolnunk, mivel ezzel a nyomorult tár-sasággal együtt kell életünket eltölteniink. De azta szörnyűséget, hogy lehetséges a saját fajtánkatmegrontani, megmérgezni, erkölcsileg lezülleszteniés mint ilyent aztán mindenek fölé helyezni, Ma-dách bizonyára elképzelhetetlen gondolatnak tar-totta volna.

Régebben ahhoz az eredményhez jutottam,hogy Madách vezető gondolata az volt, hogy azEmber tragédiájának tárgya a nemes egyéniség hi-

229

ábavaló küzdelme a tunya, bárgyú, gonosz, állha-tatlan, ítélet nélküli tömeg ellen. így Miltiadesnekel kell buknia, mert nagyon is nemes s a népet em-berszámba veszi. Róma hanyatlásának idejében,amikor a tömeg baromi módon tivornyázik, a ne-mes Sergiolus is dőzsöl, mint a többiek, csakhogyegy jobb világ sejtelmes emlékeitől terhelten. Tan-krédnak, a kereszténység hősének, vigyáznia kell,hogy a pátriárka fanatikusai meg ne kövezzék.Keplernek, a világtudósnak, őrizkednie kell, hogyura s ennek udvara át ne adják az eretnekek mág-lyájának, mint ahogy anyja is boszorkánykéntfogva van. Danton, aki mindent odaad a nép sza-badságáért, vérpadra jut. S mi a dolgok sora ma!Erkölcsiség, becsület, szüzesség, igazság dajkame-sévé lettek. S mi lesz holnap? Ha a kapitalisztikusvilág megfullad majd bűnei mocsarában, egy kom-munisztikus világrenddel fognak kísérletezni, azemberélet racionális üzemével, amely még elviselhe-tetlenebb, őrültebb, fonákabb lesz minden eddigirendszernél. Mi van tehát hátra? Erre a furfangoskérdésre a költőnek nem kell feleletet keresnie; a fi-zika szolgál mentő gondolattal. A világ új jégkor-szakba lépett, minden megfagy. Finita la comme-dia. Mert ez igazán nem tragédia. Ez az önmagátmarcangoló emberiség, amely ostobább és gono-szabb, semhogy azokra a kevesekre hallgatna, akikjobb útra akarják terelni, előbb erkölcsileg és szel-lemileg pusztul el, hogy azután a fizikai megsem-misülésnek méltatlanná vált áldozata legyen. Ez amagyarázat ráillik a történeti folyamatnak vala-mennyi jelenetére, kivéve az elsőt, ahol a Fáraómaga veti el az egyeduralmat, a hatalmat, a dicső-séget, hogy a közösségért éljen.

S mégis, ez a felfogás nem az egész igazság.Nem lehet egy igaz felfogást teljességgel ráfeszí-teni általános fogalmak keretére, mert a felfogásokelszakadnak s a keret eltörik. Madách nem vá-lasztja oly élesen külön a kategóriákat. Számára

230

Fáraó, Miltiades, Sergiolus, Tankréd, Kepler, Dan-ton Ádámnak történeti megvalósulásai, de Ádámaz ember, s ember és emberek között, vezetők ésnép között a szakadék nem, oly nagyon mély. Még-sem lehet azt mondani, hogy Fáraó, Miltiades, Tan-kréd stb. a mennybe jutnak, a többiek mind pediga pokolba. A bűnben valamermyien szolidárisak.Dantont lefejezik Robespierre vádjára, de Robe-spierre is vérpadra jut.

Amikor Ádám ezekből az álmokból, amelyeketvilágtörténelemnek nevezünk, fölébred s átgon-dolja, amit megélt, úgy vélekedik, hogy számáranincs egyéb hátra, csak az öngyilkosság. Ekkormegtudja Évától, — aki az emberiség álmát, nohaÁdámnak minden álmában jelen van, nem álmodtavele együtt, — hogy anyának érzi magát. Most Ádámle van fegyverezve. Nem, tőle függ, hogy álmaibóllevonjon valamilyen tanulságot, vagy hogy a tör-ténelem folyamát megakassza kicsiny forrásánál:minden úgy történik majd, ahogy megálmodta.

Nos és aztán? Hiszen akkor a történelem alegértelmetlenebb élmény, amelyet a szellemnek ezaz önmegismerése még rémítőbbé tesz.

Ádám könyörög Istenhez, hogy világosítsa föl.Három kérdést intéz hozzá: halhatatlan-e a lelke?nem nemesbedik-e mégis az emberiség mindenek el-lenére? s jutalomban részesülnek-e a nemesek vér-tanuságukért? Látnivaló, hogy a nemes egyéniségkérdése nem az egyetlen, amely szívén fekszik; fog-lalkoztatja, de nem kizárólagosan. Első helyen álla halhatatlanság kérdése, de ez a mü gondolatszö-vedékében eddigelé észrevétlen maradt. Másodikhelyen azonban a haladás kérdése áll.

A halhatatlanság kérdése természetesen egy-általán figyelmen kívül marad, de Isten skolaszti-kus agyafúrtsággal bebizonyítja, hogy a legna-gyobb szerencsétlenség volna az emberekre, ha fe-leletet kapnának erre a kérdésre. A nagyok vérta-núságáról joggal hirdeti az angyalok serege, hogy

231

az ilyen vértanúság magában hordja jutalmát. Ma-rad mint döntő kérdés: előbbre halad-e az emberi-ség? De erre a kérdésre már Ádám maga felelt ma-gának. A világűr-jelenetben megismeri az élet érté-két. Azt mondja hiábavalóan vívott küzdelmeiről,hogy mégsem voltak oly hiábavalók:

... bármi hitványVolt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt, és így nagy és szent eszme volt. Mindegy, kereszt vagy tudomány,

szabadság

Vagy nagyravágy formájában hatott-e, Előre vitte az embernemet.Oh, vissza hát a földre, új csodára.

Ezt persze nem láttuk az egyes jelenetekben, költöileg Madách nem szemléltette, hiszen minden jelenet annak az eszmének csődjével zárul, ame-lyért Ádám küzd vagy él; nem is látta még, ami-kor az idézett szavakat mondja, a jégkorszakot, amely mint abszolút szellemi dermedtség véget vet minden küzdelemnek, minden törekvésnek. Isten valóban egészen más feleletet tart készen. S csak benne tárul föl teljesen a költő véleménye.

Isten munkára szólítja föl. Hallgasson szívére,akkor egy hangot hall majd, amely fölemeli és ve-zeti. Ez a hang a mennyből jő. Ha mégis elné-mulna, a nő tisztább érzéke ezt a hangot megőrzis költészetté és dallá, magasztosítja. Így új szem-határok nyílnak. A történeti élet vigasztalanságafölé emelkedik a művészet glóriája, amelynek őr-zője a női szív, s a művészet és a nő által támad azembernek elpusztíthatatlan magasratörekvése. Föl-téve, hogy a jégkorszak üres káprázat. Ezért utolsószava Ádámnak: „Csak az a vég! csak azt tudnámfeledni!“ De az Úr felel: „Mondottam, ember:küzdj és bízva bízzál!“

232

Madách itt is megelőzi korát. Igaz, hogy a tör-téneti életből csupán két mozzanatot emelt ki, a sza-badságvágyat és a kenyérkérdést; a népek és fa-jok gyűlölködését, amely bennünket szerencsétlen-ségbe dönt, mellőzi; de a művészetben felfedezi azéletfenntartó és életfokozó törekvést és erőt, mintlegjobbjaink is manapság. Ámde nem szószólójasem a sztoikus, sem az epikureus, s a legkevésbbé abuddhisztikus morálnak, amely azt tanítja, hogyaz egyén forduljon el a világtól s meneküljön ott-honába, hogy megtalálja békéjét. Tanítása: a mű-vészet által vissza az élethez. Tudja azt, amit ke-vesen tudnak, hogy ennek a csendes menedékhely-nek is, ha eloldódik az élettől, el kell tűnnie. Ha aművészet nem szükségszerű funkciója az egyetemeséletnek, akkor csakhamar egyáltalában semmi. Ma-dách költeménye hatalmas kiáltás az emberéletpusztájába, vagy emlékműve az ember reményeinekés aggodalmainak, nyomasztó kétségeinek és föl-emelő harcikedvének. S mégsem sírkamra, mint apiramis. Az élet igenlése mindenek ellenére. Nyíl-tan és becsületesen megnyugszik a lét nagy rej-télyei előtt. Számunkra pedig csak egy marad: ateljes emberélet teljes kockázata.

J Ó K A I M Ó R

A nagyokMegindult szívvel fogunk tollat, hogy nagy Jó-

kainkra emlékezzünk. Huszonegy éve halott már,de mintha testi szemünkkel látnok szelíd, mosoly-gós arcát, csodás szemét, arányos alakját, csendesmozdulatait, még kellemes hangja is fülünkbecseng. Az istenek és emberek kedvence volt, meny-nyei ajándék nemzete számára, amellyel összeforrt,amelyért tanúságot tett, amely önmagát ismerte fölbenne és szerette. Semmi sem ért fel e nagy ember-nek népéhez való viszonyával. A népnek köszön-hette lelke kincseit, de amit kapott, százszorosánvisszaadta neki örök tulajdonul.

Feltárul előttünk a népek fejlődésének nagytörvénye. Semmi sem látszik múlóbbnak, a vélet-lentől függőbbnek, mint az, hogy az ember szóra-kozásképen, kíváncsisága kielégítésére, tanulás ésfejlődés céljából elolvas egy könyvet. Aztán ismétmásikat. Az egyiket csendes elmélyedéssel, a mási-kat idegesen sietve, s egy idő múlva eltemeti őketemlékezete. Száz hang hat az olvasóra, benyomá-sok beláthatatlan hullámzása, emberek beláthatat-lan sora. Hol itt a törvény, a rend, az eredményiDe ha eltelt bizonyos idő, akkor felismerjük, hogya nemzet a nagyjaiban él, a nagyok pedig a nem-zetben, hogy a nemzet formálja nagyjait, s e na-gyoknak nagysága a nemzetet, hogy a nemzet elő-rehaladt, fejlődött, hogy a néma nemzetnek meg-jött a szava, tudja, hogy mit akar s mit kell akar-nia. A nemzet tagjai között ősi eredetüktől fogvasok a közös vonás és nagyjainak életműve által ezekszáma még nő. A közös vonások teszik a nemzetet,

234

s számuk növekedése még inkább nemzetté teszi.Minden nemzetnek megvan a maga napja, nagy-jai e nap gyujtótükrei, amelyek megsokszorozzákés nagyobb hatásúvá teszik a sugarak világítóerejét.

Lelketek mélyén tiszteljétek a nagyokat, első-sorban saját nagyjaitokat, de más nemzetekéit is,mert mindezek a nagyok összefüggenek egymással,mindegyik hat a másikra. Boldog az a nemzet,amelynek nagyjai századok óta tekintélyes szám-ban növekednek, ezek az igazán nemes nemzetek,lelki nemességűek, ezek bajosan válhatnak hűtlennéönmagukhoz. Bennünket csak azok a nagyjainkmentettek meg, akik mintegy száz évvel ezelőttszülettek: Vörösmarty, Kossuth, Széchenyi, JókaiEötvös, Deák, Petőfi, Arany, akiknek nagy ne-mesi levelét a világszellem állította ki. Nem sokatjelentett, hogy utánuk apály következett, ha nemis teljes apály. A világszellem alkotását is szünetelőzi meg s elmaradhatatlanul követi egy másikszünet, mint ahogy a hullámhegy két hullámvölgy-ből emelkedik ki. Nagyjaink a védelmezőink, a me-nekvésünk, a reménységünk és bizodalmunk. Nél-külük a világtörténelem műve végre nem hajtható.Sokan gúnyolódnak a mi jubileumlázunkon. De vanmű-jubileum és van természetes. A mű-jubileumonaz elnökök és bizottsági tagok akarnak szerepelni;a természetes jubileumban azonban nagyjaihoz me-nekül a nemzet a jelen ínségében, mintha ígyszólna: nem voltunk mindig ilyen mélyen, Vörös-martyt, Kossuthot, Petőfit, Jókait nemzettük, azúj Magyarország nagy építőmestereit. íme a mér-ték és irány, hogy mérhessetek! Jegyezzétek meg,ha a törpék ordítanak, attól még nem lesznek na-gyobbak. Jókai ünneplése hatalmas tanűságtételea régi Magyarországnak és annak, hogy milyennekóhajtjuk a jövőt. Nem akarunk hűtlenné válni múl-túnkhoz, ahogy ezt szuggerálni szeretnék nekünk.Mindenek ellenére Deák politikáját, Eötvös József

235

liberális szellemét, Kossuth hazafiasságát követjük,s az irodalomban Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jó-kai vezetnek bennünket. S ezzel még csak ki semmerítettük nagyjaink sorát. A nemzet egyfelől ho-mályosan sejti, másfelől világosan látja, hogy múlt-jától meg akarják fosztani avégből, hogy a szel-lemi nagyság igazi mértékétől elüssék, hadd lát-szod janak nagyobbaknak a törpék. Éppen ezért vi-harosan ünnepli nagyjait. Rövid időközben két hő-sének, Petőfinek és Madáchnak nagy lendületű,bensőséges, pompás ünnepet rendezett, s még ezeketis felül fogja múlni Jókai ünneplésében. A nem-zet nem osztályoz, hálás minden nagy fiának. Dea szükség s a veszély egyre nő. Petőfi és Madáchünneplésébe beleszólt a hollókárogás, de csak an-nál viharosabban ünnepeljük Jókait. A sors kegyesvolt hozzá, ellenfeleit minden megerőltetés nélkülverte széjjel.

Az enfant gaté

A világ nagyjai mérhetetlenül sokfélék, mind-egyik más, kettő sem akad, aki egymáshoz nagyonhasonló. Az egyik zárkózott, a másik nyílt. Azegyik ünnepélyes, súlyos, papos, a másik könnyű-szárnyú, teljesen közvetlen. Az irodalom nagyjaiközt vannak hallatlan termékenységűek, hosszúéletkorúnk, s vannak töprengő, nehézkes elmék,akik sohasem elégedettek önmagukkal, s végül isaz értelmetlen halál életük kincsétől megfosztjaőket. Míg mások könnyedek, nem adnak a ceremó-niákra, ők idegenül elzárkóznak. Most csak az iga-zán nagyokról beszélünk; nincs szó azokról, akiknagyok szeretnének lenni, sőt van is bennük bizo-nyos nagyságra való képesség, de nem jutnak előre.Jókai az egész nemzet enfant gáté-ja, becegyerekevolt. Lényében semmi törés, testileg-lelkileg egy-aránt szép. Élete pályáján semmi számottevő aka-

236

dály, korán feltörő tehetség, amely azonnal elisme-rést talál. Hihetetlenül fiatalon, tizenhét éves korá-ban drámát ír, A zsidó fiút, az Akadémia díjárapályázik vele s csaknem meg is nyeri. Akadémiaidíjnál, ahol a legkülönösebb dolgok történhetnek,ez nem is olyan csodálatos, azonban a pályázat bí-rálói között nem kisebb emberek találtattak, mintVörösmarty és Bajza, az akkori irodalom legke-ményebb bírálója, s ők a Zsidó fiúra szavaznak.Jókai első rímei kilencéves korában jelennek meg,irodalmi pályafutása huszadik évével kezdődik,huszonkét éves korában pedig egy tekintélyes iro-dalmi folyóirat szerkesztője. Minden fáradozás nél-kül tárulnak fel előtte a kapuk és érlelődnek megtehetsége gyümölcsei, hogy szinte ölébe hullnak.Elismerésért, levegőért és napfényért nem kellettküzdenie. Legjobb barátja, Petőfi másolta le Azsidó fiút, amelyet az Akadémia szabályai szerintidegen kézzel kellett leíratni. Petőfivel együtt lakikPesten, vele együtt elsodorja a forradalom szele.Mindketten belekerülnek a nagy felfordulás forga-tagába, amely egész valójukat a végsőkig feszíti.Ilyen élmény ezer esztendőnkint egyszer akad sazt, aki megéri — ha fogékony, — egy más szfé-rába emeli. Jókai számára olyan ösztönző erő volt,amely csak élete végén aludt ki. Egész sora az ese-ményeknek, amelyek, mint a történeti jelenségek ál-talában, csak egyetlen egyszer találkoznak össze.De hogy ennek az összetalálkozásnak Jrkai Mór aneve, az páratlan szerencse a maga és nemzeteszámára. A forradalmat a nemzet vezéreivel együttéli át, az egyik párt főorgánumát szerkeszti, leg-elői van mindig, közvetlen közelből szemlélhet min-dent, a küzdelemben mindig résztvesz, a mozgalomnagy hősei közül való, azzal együtt bukik el, mene-kül s hónapokat tölt egy kis faluban rejtőzködve.

Szerelmi élete is szerencsés. Az egész világ el-lenzi a nagy tragikával való szerelmét, különös-képen anyja. De Jókai ellenál, ragaszkodik akara-

237

tához, hogy feleségül vegye, feleségül is veszi smegtalálja boldogságát ebben a házasságban, amely-nek mindenki szörnyű jövőt jósolt, amely miattPetőfi szakított vele. És Jókainak lett igaza: há-zassága áldássá vált, Laborfalvi Róza a legjobbfeleség, boldogsága támasza, leghívebb barátja,menekvése sok bajában. Jókai, aki oly gyengének,engedékenynek, lágynak látszott, ebben a küzde-lemben is győzött. Minden előbbre viszi. A forra-dalom szörnyű viharai után csaknem ötven évignyugodtan és szakadatlanul dolgozhat, teljességgelkiélheti lángelméjét, azzá lehet, amivé lenni hi-vatva volt. Minden idők irodalomtörténeténekegyik legszebb képe.

Amikor 1894-ben ötvenéves írói jubileumát ün-nepük, példátlan örömujjongásban tör ki az egészország. Hogy mennyire elhalmozták a tisztelet meg-nyilvánulásaival, arra sokan emlékeznek még a maélők közül. Akkor jelent meg összes műveinek elsőkiadása száz teljes kötetben, amelyhez később foly-tatásképen még húsz kötet járult s még ez sem ölelifel minden írását. De mindez a sok siker, ez a bősé-ges szerencse nem szállt a fejébe, nem forralta felvérét, nem mozdítja ki csendes nyugalmából; to-vábbra is egyszerűen, mondhatni szerényen élt. Alényén nem eshetik folt. Hűséges, segítésre kész, jó,nemeslelkű, egyenletes lénye tökéletes harmóniábanteljesedik ki. Szerencse gyermeke. Enfant gáté-jaa szerencsének, korának, nemzetének; a határtalannépszerűség veszélyes öleléséből tisztán, érintetle-nül kerül ki. A lángész minden kötelességét telje-síti, de jogaival nem él. A legnagyobb csoda azon-ban, hogy kezdettől fogva benne él a politikai élet-ben, politikai író, szerkesztő, a képviselőház tagja,körülötte zúg a zavaros víz, de neki nem esik semmikomolyabb baja. Legfönnebb annyi, hogy a leg-utolsó „mameluk“ is jelentékenyebb és bölcsebb po-litikusnak érzi magát nála, s hogy Madarászék ha-zaárulónak nyilvánítják, de enyhítő körülményként

238

javára írják, hogy költő. Amikor azonban 1899-ben,tizenhárom évvel felesége halála után újra meg merházasodni, széles körben vége a népszerűségének.Pedig úgy látszik, hogy ennek a házasságnak mégöt, mélabúsan boldog esztendőt köszönhetett. A köz-vélemény azonban az volt, hogy Jókai nem a magaura többé, mindenestül a felesége tulajdona. De azsem ejtett sebet rajta. Továbbra is magának élt, mégcsendesebben, mint eddig. Emberi és költői lényea legszeretetreméltóbb volt. Ez a bohém király nemakart más lenni, csak író és költő, azonban az életkirálya is volt, amely becézte, de el nem rontotta.Sugárzó fényben ragyog előttünk mint fajtájánakpompás típusa, lelkéhez örökre hozzáforrva.

Aere perenniusVájjon azok közül való-e Jókai, akik soha nem

avulnak el egészen? Vagy megfizeti ő is adóját azidőnek? Hányán mondják már ma is: „Hja, ifjú-koromban rajongtam Jókaiért, visszafojtott lélek-zettel olvastam a Magyar nábobot, zokogtam és teleszívvel kacagtam rajta, megindított és fölemelt azolvasása, de ma már...“ Ma már a La gargonne-tkell olvasni, ez időszerű, s a legújabb detektivre-gényeket, ha hozzájutunk a detektivfilmtől. Devégtére az ifjúság egy része ma is Jókait olvassa snem látja kárát, a felnőttek pedig... ki tudja, ol-vasnak-e még holnap? Deák Ferenc szenvedélyesolvasója volt Walter Scottnak, aki pedig már akkoris kissé elavult. Mindent összevéve: inkább DeákFerenc legyen az egyetlen olvasóm, mint száz senki.Egyébként Jókai még ma is a legolvasottabb ma-gyar író, megmondhatják a könyvkereskedők és ki-adók, a kiadói még azt a fényűzést is megenged-hetik maguknak, hogy csak Jókait adják el s másraügyet sem vetnek. Az új ötven kötetes Jókai a leg-kitűnőbb üzlet lesz, az új nemzedék olvasni, falnifogja: végre egy sereg könyv, ami nem szobadísz,

239

amin kedvtelve legel a szem, kellemes órák ígérete.Igen ám, csakhogy az öregek nem olvassák már ésfőleg nem az „intellektuellek“. Azt hiszem, ezzel nemsokat törődnek a kiadók. Bár az idők jele, hogy azintellektuellek számára is akadt kiadó. Erre a jel-szóra is szükség van: kis halak jó halak, tudniillik,amikor nem akad nagy. Az öregek nem olvassákmár Jókait? Annál rosszabb nekik. Nem ambíciónk,hogy az öregek közé számítsanak, de ha már nemtérhetünk ki előle, hangosan és ünnepélyesen kije-lentjük, hogy éppen ebből az alkalomból vaktábanelőszedtünk egy sereg Jókai-regényt s csaknem vala-mennyit élvezettel és lelkesedéssel olvastuk végig.Nyelvében a neologizmusok olyanok csupán, minta szép arcon az itt-ott elszórt szeplők (ez csak nemárt az arcnak). Szarvas Gábor szabadított meg tő-lük, akit éppen olyan szigorúan megróttak Jókaibírálói, mint magát Jókait. És ő is éppen olyan ra-gyogó győzelmet aratott, mint a nagy költő. Igen,de a kritikusok, Gyulai, Salamon, Kemény, Péterfynem győzték Jókait kisebbíteni. Hát akkor mit ün-nepiünk rajta? És az utódok Jókai-tanítványok-e?Nem fordultak-e teljesen el tőle? Erről nem tudunksemmit. De az a Mikszáth Kálmán, aki ugyancsaknem az utolsó, mindjárt Jókai után következik asorban, két kötetes Jókai-életrajzot írt, amelyet óva-tosan kell ugyan olvasni, de nagyon érdekes könyv,egészen sajátos, Jókai szelleme él benne. Csaknemmindenki így van vele, s ha nem, csak ő látja ká-rát. Akadnak kritikusok is, akik elbeszélő műveketírnak, s ugyanakkor elvetik a bíráló bombát. Csak-hogy a bomba nem robban fel, az elbeszélő mű pe-dig nem, ragad el senkit. Mindezzel azonban nemakarjuk azt mondani, hogy az elbeszélő irodalom-ban csupán a Jókai-fajtának van létjogosultsága.Azt sem tagadjuk, hogy Jókai egyes műveit ésegyes szempontjait patina lépté el, ami nem emeliértéküket. Száznál több regényt, több száz novellát,néhány tucat drámát (azokat nem számítom, ame-

240

lyeket regényeiből összeszabdaltak és szabdalnakmég ma is) sok sok apróságot, útleírást, memoárt,cikket írt, a magyar népi szellemet jellemző anek-dotákat gyűjtött; ki tudna mindent felsorolni?Vulkán volt, amely a nagy kitörések alkalmávalnemcsak lángot és lávát szórt, hanem hamut is ...Vannak írók, akik csiszolnak és esztergályoznak, át-meg átformálnak, toldoznak-foldoznak — hiszen azalkotóerő szüneteit is ki kell valahogy tölteni — ésvannak vulkánok, amelyek gazdag belsejükből sza-kadatlanul ontják az izzó lávát, amelyek zúgnak ésmorajlanak, titkos kapcsolatban vannak a földgolyóalapzatával, s amelyek a természetes vulkánikuserőkkel ellentétben örömet, áldást, termékenységetterjesztenek. Melyik ér többet? Balga kérdés! Ma-guk az írók nem választhatnak szabadon, olyannakkell lenniök, amilyenek, úgy kell cselekedniük, ahogycselekszenek. Fecseghetnek a kritikusok, mindencsodabogárra szükség van, minden jelentős erő meg-leli a maga közönségét. „Igen ám, csakhogy a mű-vészet megkívánja a forma tökéletességét. S azefféle házinyúl-szaporaságú termékenység kizárjaazt.“ Ez csak a terméketlennek, a koldusnak, a sze-génységnek az érvelése, amelyet az igazi művésznekmeg kell vetni. Ha előny a formálás, simítás, csi-szolás, amellyel az eredetileg pongyola vázlatot tö-kéletesítjük, ez semmiesetre sem a legfiatalabbakelőnye, a legújabbaké, a legigényesebbeké és egybena legmeddőbbeké, akik tragikus bukfenccel akar-ják elkápráztatni a közönséget. Ezekre a nyers ki-jelentésekre egynémely kritikus és alkalmi bölcselőpöffeszkedése indít bennünket. Egyébként mi ma-gunk is a szabadság, a sokféleség, az igazi alkotóerők egyenjogúságának elvét valljuk az irodalom-ban. Egyszóval: Jókai- és Keménypártiak vagyunk.Nem hagyjuk, hogy a Jókai közönségét a másiktáborból a gőg fegyverével bombázzák, nem félünkezektől a bombáktól, bizonyságul inkább magunk isa bombázott táborba állunk. Nem tűrhetjük, hogy

241

Jókai irodalmi termékenységéből fegyvert ková-csoljanak ellene. A lángész termékenysége a leg-nagyszerűbb adományok közül való. Jókai maga anagyszerű természet, a munkája is olyan. Ha gyen-gébb műveket írt, nem törődik vele, azonnal követiegy remekmű. Minden műve után megfiatalodikezért örökifjú marad. Ezt nem tudják megbocsá-tani neki a méltóságteljes öregek. Az ifjúság ter-mékenysége, teremtő ereje, virágzó optimizmusa,vidámsága él benne; elragadja a pillanat, a délibáb,amelyet maga varázsol elő a sivtagban, ő maga amagyar nábob, mérhetetlen szellemi kincsek birto-kosa, jóságos és nagylelkű, megajándékozza az egészvilágot és nem kell bosszút állnia senkin. Az iroda-lom legtökéletesebb lovagja. Ha belép egy szalonba,felfigyel mindenki. Pillantása, megjelenése, be-széde a világ legremekebb charmeur-jéé. És ál-modozó! Ő maga nem tudja, de akik körülállják shallgatják, azok észreveszik, hogy glória fonódikfeje fölé. Vagy valami finom, éteri kis burok? Nemegészen erről a világról való. Ez a burok megóvjaa feloszlástól. Aere perennius. Nyugodtan ünne-pelhetitek, szavatok nem árthat neki, ércnél mara-dandóbb anyagból van alkotva. Kossuthhoz áll leg-közelebb, mint ahogy Arany Deákhoz, VörösmartySzéchenyihez. Ez a három pár: aere perennius, érc-nél maradandóbb.

Faculté maitresseEz a kifejezés azt jelenti, hogy van a lélekben

egy uralkodó képesség, tehetség, tulajdonság,amelynek a többi alárendeli magát, amely vala-mennyin uralkodik s a maga számára használja fel.Az az új ebben a kifejezésben, amelyet Taine alko-tott meg s amely az ő irodalomtörténeti módszerét fe-jezi ki, hogy a lélekben csak egy ilyen faculté mait-resse található, s éppen ez határozza meg a lélek egy-

242

ségét, erejét, alkotóképességét. Ha felfedeztük a lélekfaculté maitresse-ét, jellemezni tudjuk, megértjükés megértetjük és értékét is megállapíthatjuk.

Ez módszertani tétel; annyit ér, amennyi hasz-nát vesszük. Alkalmazzuk Jókaira. Melyik az őfaculté maitresse-e, uralkodó képessége?

Valósággal hódító erejű, plasztikus, érzéki fan-táziája.

Hogyan, hát nincs szüksége minden költőnek,de különösképen a regényírónak fantáziára? Nemfügg-e egyáltalán minden művész a fantáziától?Mit jelent ez a szó, fantázia? Nem túlságosan ha-tározatlan, sokértelmű, elmosódó, általános kife-jezés?

De tartsunk csak ki ennél: Jókai lángelméjétkülönös mértékben, különösképen fantáziája jel-lemzi.

Fantázia jelenti egyfelől azt a tehetséget, hogya távollevőt érzéki elevenséggel tudjuk magunkelőtt látni, hallani és látni tudjuk azt, amit csak el-gondolunk; ezt a fajta szellemi tevékenységet jele-nítő nek nevezem.

De fantázián azt a tevékenységet is értjük,amely egy fajtának a lényegét foglalja össze ésplasztikusan állítja elénk. Valamit megérteni any-nyit jelent, mint lényegét megállapítani. Ez tehát afantázia intellektuális munkája. Ha a költő a fös-vényt akarja ábrázolni, lényegét megállapítani, ak-kor az általa ismert összes fösvényeket összefogvateremti meg ennek a fajtának a típusát. Ezért afantáziának ezt a funkcióját típusalkotónak neve-zem.

Emlékképeink bizonyos indulatok hatása alattkönnyen hamisakká válnak, azaz olyan változásonmennek keresztül, amely indulatainknak megfelel.Akit szeretünk, annak képét megnemesíti, megszé-píti emlékezetünk, az ellenszenvesnek, gyűlöltnekképét viszont befeketíti az emlékezet. Az emlékezet-nek ezt a kettős irányú megváltoztató működését a

243

nyelvhasználattól eltérőleg nevezzük eszményítés-nek. Aki tehát ellensége képét a róla alkotott esz-méje értelmében feketébbé, ördögibbé teszi, éppenúgy eszményít, mint az, aki szerelmesében a szép-ség mintaképét, minden erény megtestesítőjét látja.Az eszmény is különböző, plusz és mínusz előjelűlehet.

Végül, hogy hamarosan végére érjünk a dolog-nak, a szellemnek egy olyanfajta működését is fan-táziának hívjuk, amely lényegesen eltér a jelenítő,típusalkotó, eszményítő működéstől. Amikor a sze-rencsejátékos elképzeli, hogy ha megüti a főnyere-ményt, villát vesz, Olaszországba utazik, remeküleszik, iszik, pompásan él, vagy valami jóléti intéz-ményt alapít, stb., akkor légvárakat épít, mert hiszterveinek egyelőre összes alapja a tulajdonábanlevő sorsjegy, meglehetősen gyenge csalóka bázis,amely csupán a sorsjáték rendezőjét teszi gazdaggá,a játékosok nagyrésze azonban elveszti pénzét.Efféle légvárakat építünk valamennyien, felsőbb-rendű tudatunk ébredésétől elhalásáig. Ettől a ter-vezgetéstől eltérnek a gyakorlati életben előfor-duló konstrukciók, amelyek ember- és világisme-reten épülve fel, gyakorlati cél felé irányulnak,bárha a határok néha elmosódnak is. A fantáziá-nak ezt a munkáját újatalkotónak nevezzük, s ezaz, amire gondolunk, amikor az írói, költői fantá-ziáról beszélünk, bár az előbb felsoroltak sem ke-vésbbé fontosak.

Hogy áll a dolog Jókaival? Fantáziájának je-lenítő ereje kiváló, kevés hozzá hasonló van a világirodalomban. Lelkében a szemlélt képek kimerít-hetetlen kincsét halmozta fel. Agya nem feljegyzé-sekkel, nyersen realisztikns anyaggal, nem fény-képmásolatokkal dolgozik. Megteremti a tárgyat,amelyről ír, látja a képet, amelyet megnéz. Gyö-keréig szemléltető. Évekkel ezelőtt munkáiból egészsorozatot gyűjtöttünk össze ezekből a képekbőlMagyarhon szépségei cím alatt, amely ma nincs

244

kezünk ügyében, de emlékszünk rá, hogy micsodaörömet szerzett kiválogatásuk, s még nagyobbat akorrektúra-ívek átnézése. Például a rianás, a tor-dai hasadék leírása; bizonyára mindenkinek szemeelőtt van még az Üj földesúrból az árvíz leírása, aFekete gyémántokból a bányaégés, az Egy az Is-tenből Torockó leírása, stb. Útikönyv számáramindez persze hasznavehetetlen, mert Jókai egé-szen önkényesen találja ki a színhelyeket, de min-dennek megvan a belső összefüggése, költői való-sága. Az épület tégláit a valóságból veszi, de mű-vészileg rakja össze. Még egyszer ismételjük: meg-teremti azt, amit leír. Igen fontos tartozéka ez el-beszélései költői hatásának. Az ember otthonosan,biztonságban érzi magát nála. A színtér szilárd. Akert, a rét, a kastély, a fény és pompa, a néptömeg,a temetés, a gyászoló hátramaradottak mind a re-gényhez tartoznak, ott vannak a maguk helyén; amaga módján valóságos világ ez, amely hozzá tar-tozik a cselekvényhez. Az ember sohasem vágyikátlapozni a leírásokat, mint néha-néha Balzacnál,amikor például olyan pontosan írja le egy szobaberendezését, mintha leltárt venne fel. Igaz, hogyJókai nagy siettében — napról-napra írta a tár-caregényeket — néha megtéved, megváltoztatja aregény folyamán a szereplők nevét, úgyhogy azolvasó nem tud eligazodni, de ilyesmi mindenki-vel megtörténik. Szemléltető ereje elbűvölő. Jókaimaga bizonyára sohasem élte még át egy bányaégését, de bányája úgy ég, hogy belé borzadunk.Jelenítő képzelőerejével csodálatos feszültséget te-remt a mesében.

Éppen ezért nehéz mereven elválasztani egy-mástól jelenítő és újatalkotó képzelőerejét. Csak-hogy újatalkotó fantáziája oly bonyolult, lé-lektanilag annyira nincs kibogozva, hogy tudomá-nyosan nehéz megfejteni a viszonylatokat. Jókai azelbeszélő művészet egyik legnagyobb építőmestere,ezt még legkíméletlenebb bírálói is elismerik róla,

245

Regényeinek finom szövedéke csodálatraméltó.Nem a szerkezet technikája a döntő, hanem a for-mák ,lágy rajza, az ezer egymásba fonódó szál, azelbeszélő nemes szempontja, s az, ahogy elmerült atörténetben és formálja. Az ember bámulja az újdetektivregények íróit, pedig többnyire csak lélek-telen mesteremberek. Művészettel szövik a cselek-ményt, meglepetéseket tartogatnak, amelyekkelrajtunk ütnek, de mindez csak dresszura, a szellemnyoma nélkül, elmejáték, akrobata mutatvány. Jó-kai regényeiből a költő nemes lelke szól. Az EugéneSue nyers trükkjei távol vannak tőle. Jókai is megakar lepni, ő is felkorbácsolja kíváncsiságunkat, demagatartása mindig költői és konstruktív fantáziá-ját a költő lelke irányítja. Az elbeszélés alkotó ré-szei nemcsak találomra függenek össze, a költőnekpontos számítással kell azokat egybeillesztenie. Jó-kainál a legfőbb vezető a nemzeti és emberi értéke-kért való lelkesedés. Legjobb művei honi földönjátszódnak, tehetségének erős gyökerei ide-húzzák. Legelragadóbb a mese menete. Meleggyengéd érzelmei, természetes előadásmódja, min-denütt átütő szeretetreméltó egyénisége, ragyogóhumora, amellyel ő maga a mese fölött ragyog ésaz érzelem szálaival mégis hozzákapcsolódik, mind-ez az ő szóval meg nem magyarázható, nem ele-mezhető, páratlan művészete. Regényeit nem is le-het mosoly és könny nélkül végigolvasni. Mese-világa napfényes és felemelő. Ez ma talán néme-lyek fülében elavultnak hangzik. Azokéban, akik aszociológiáért, analízisért, a legnagyobb mértékűtudatosságért, a piszokért és nyomorért, az ínsé-gért és őrületért, a borzadályért és kétségbeesésért,a való és költői világ összekeveréséért lelkesednek.Ezek persze nem lelvén meg Jókainál, amit keres-nek, elvetik őt. Nem akarjuk azt mondani, hogynincs és ne is legyen másfajta művszet, mint a Jó-kaié. De az övéről nem mondunk le. Azzal se hoza-kodjanak elő, hogy Jókainak ma már csak történeti

246

értéke van. A legutolsó szóig igaz, hogy az ötvenesévekben szellemi életünk egyik legfőbb faktoravolt, hogy műveivel újjáteremtette az olvasó közön-séget, hogy nemzedékeknek szolgált gyönyörűsé-gül, hogy évtizedeken át irodalmi vezetője volt amagyar szellemnek, hogy az új Magyarország mű-vészi kultúrájáért többet tett, mint legtöbb kor-társa együttvéve. De még ennél több is igaz: a ma-gyar szellem és magyar kultúra örök értékeinekképviselője. Éppen olyan élő ma is, mint Petőfi,Arany, Madách, Eötvös, mint minden igazi mű-vész. Vannak művészileg is tökéletes regényei. Ba-rátunk ő, aki mindig szeretettel fogad. Nem múltákfelül és nem, cáfolták meg.

S most elérkeztünk művészete legtöbbet vita-tott pontjához, elbeszélő művei jellemző erejéhez.Mondják, hogy ebben gyenge, romantikus, elavult.Gyenge a típusalkotó ereje. Alakjai angyalok vagyördögök. Az emberig nem jut el, meg sem látja.Jellemzés helyett idealizál. Hősei a végletekig tö-kéletesek, vagy pokolian gonoszak. Mindent tud-nak, s még többet mernek, mint amire képesek. A.kritikusok nem győzik eléggé hangsúlyozni ezeketaz állítólagos hibákat: az életben és művészetbenegyaránt komédiázott. Meg kell vallani, hogy a lé-lekelemzés nem volt Jókai erőssége. De hogy is ál-lunk azokkal a lélekelemzőkkel? Azok megkonsti’u-álnak egy lelket s azt elemzik. Vájjon megbízha-tunk-e ebben? Elemezni csak azt lehet, ami advavan. De csakugyan adva vannak-e ez újabb regény-hősök? Nem eszményített alakok-e ők is abban azértelemben, hogy az író valamilyen eszméjének fe-lelnek meg, abba a formába vannak öntve? Termé-szetes, hogy ahhoz az eszméhez idomulnak, s hogyaz elemzés napfényre hozza azt, amit az író alak-jába öntött. Nem akarjuk Jókait azok kárára di-csőíteni, akik a maguk törvényét követik, de efféledoronggal nem hagyjuk agyonverni. Mert Jókaihősei a legnemesebb erények megtestesítői, különö-

247

sen nőalakjai, amelyek a világirodalom legszebb-jei közé tartoznak. Gazembereit nem akarjuk vé-delmünkbe venni, nekünk magunknak is ellenszen-vesek, néha túlontúl rosszak. De a költőnek nyil-vánvalóan erős árnyékra volt szüksége az eszmé-nyi alakokat elözönlő vakító fény mellé. Egybencsomópontra is, mert különben a mese minden el-lenállás nélkül gördülne tovább. De az eszményialakokról nem mondunk le. ők mutatják meg ne-künk, hogy Jókai korában milyenek voltak az em-beri és nemzeti ideálok; mit jelentett a becsület,bátorság, kitartás, erő, nemes lélek, kötelességtudás,önfeláldozás. Jókai nem érzelmes, nőalakjai semazok. Tudnak szeretni, küzdeni, kitartani. Hát úgymegváltozott a világ, hogy ezek az ideálok már el-múltak? Nagy bajunkban ma is hozzá fordulunk,segítsen rajtunk. Jókai széltében-hosszában ismertea nép életét. Regényeiben százával örökített megalakokat, tudta, hogy gondolkodik, beszél, érez, vi-selkedik a nép, éppen abban tévedett volna, ahogylegjobbjaink értékelik azt, ami nemes? Ekkora akülönbség Jókai és népe, Jókai és a mi korunk kö-zött? Ilyen hamar megváltoztunk? S ha így van,akkor miért olvassuk Jókait még ma is? Kinekne esnék jól a jelen zavaros tombolásából Jókaicsendes képzeletvilágába menekülni? Persze a je-len destruktív erői nem érhetnek célt, ha nem gya-lázzák meg s nem rántják sárba a magyar szellemiélet minden hősét. Vagy-vagy! Vagy azok a hősök,vagy a mai gyűlölködők. Jókai fantáziája világo-kat ölelt, de ezt nem tudta volna elképzelni. Mi Jó-kaival tartunk.

Résumé

Jókai legfőbb kincse vakító, gazdag, mérhetet-lenül termékeny fantáziája volt, különösen e fan-táziának jelenítő ereje, újatalkotó működése, ide-ális lendülete. Ha fantáziáról szólunk, a teljes rnű-

248

vészlelket értjük rajta, amely azonban a teljes em-ber lényeges része. Jókai szerencse fia volt, a magaés a mi szerencsénké. Legfőbb szerencséje azonbannemi kortársainak példátlan elismerése, hanem amaga és művészete között kifejlődött harmónia. Atársadalmi érintkezésben mindig kissé idegen ma-radt. Szelíd, csendes, magábamélyedő volt, másszférákban élt, eszményi alakjai között, akik kü-lönböző néven bár, de nem voltak mások, mint őmaga. Százszorosán visszatükröződött bennük. Mű-veiben a maga vágyait, szerelmét, reménykedését,aggódását, szenvedését tárta fel. Olyan bizalma-san voltunk vele, mintha közülünk való lett volna.Folytonosan megajándékozott bennünket; néha aztgondoltuk: aki olyan bőségesen adakozik, csökkentiaz adományok értékét. Olyan volt, mint valamennyiművész: naiv, az embereket maga szerint ítéltemeg, sohasem kereste a maga hasznát, boldogulá-sát. Most, amikor századjára fordul a születés-napja, helyénvaló a magunkbaszállás. Jókai nemvolt a szó közönséges értelmében vett regényíró.Igaz, úgy érintkezett velünk, mint magához hason-lókkal. Azonban látnok volt, Isten kiválasztottja,álmodozva járta útját s emberalakjában halhatat-lan tetteket vitt véghez. A sorstól ajándékul kapottnagyjaink közül ő a legszeretetreméltóbb. Jólesikrágondolni. Ember volt, költő, művész és olyan ma-kulátlan, amilyen ember csak lehet. Hivatását tel-jesen betöltötte. Őrizzük emlékét érette magáért sazért a szent ügyért, amelyet olyan híven szolgált.

M I K S Z Á T H K Á L M Á N

A dicső győzelem tüzes szekerén láttuk emel-kedni, azután egyszerre eltűnt szemünk elől éstöbbé nem láttuk. Siratjuk, ámbár megmenekült ahaldoklás nagy emberi nyomorúságától és ámbárnem vesztettük el. Mert az alkotókhoz tartozik,akiktől a művek erednek, melyekben az alkotó szel-leme tovább él. Ezekből a művekből áll össze a nem-zet kincsesháza, mely fölött a nemzet szelleme őr-ködik. Mikszáth Kálmán elköltözött az életből anemzet történetébe: Ott is olyan helyet foglal el,ahonnét mindig meghalljuk szavát. Nemcsak hatá-saiban él tovább, mint a tett emberei, hanem egyé-niségében, ami a szellem történeti alakjainak nagykiváltsága.

Mikszáth Kálmán egyike azoknak, akik a nem-zetnek irodalmi vezéreihez való viszonyát gyökere-sen megváltoztatták. Ez a viszony régebben hason-lított ahhoz, mely a primitívebb társadalmakban,de a fejlettebbekben is, a községet papjához fűzi.Tiszteli és szavára figyel vasárnap, de a hétköznapa gondoké és indulatoké. Az irodalmi élet sem voltnekünk mindennapi életünk, még vasárnapi sem.,legföllebb ünnepnapi. Az irodalmi község mindigkicsiny volt, ma sem túlságosan nagy. Az író sok-kal idegenszerűbb alakunk nekünk, mint a pap.Ezt az idegenszerűséget az író is érezte, és ez méginkább eltávolította tőlünk. Petőfi volt az első, akiezt a viszonyt megváltoztatta, utána Jókai, ő utánaMikszáth. A többieket sem kicsinylem, még ebbena tekintetben sem. Mindegyik nagy írónak megvana maga nagy rendeltetése, a maga nagy hatásköre.De Petőfi, Jókai és Mikszáth többet tehettek a ma-gyar irodalom és a magyar közönség összeolvasz-

241

tásáért, mint talán a többiek együttvéve. Ők a nagynépszerűek, de ennek a szónak sokkal nagyobb je-lentősége van, mint gondoljuk.

Jólesik a gyászból elmenekülni a gondolat vi-lágába, amely az egyedüli nagy vigasztaló a föl-dön. Mikszáth dicsőén folytatta, amit előzői kezd-tek, őróla is mondhatjuk, a birodalmat gyarapí-totta, új tartományokat szerzett, lelkeket hódítottmeg, egyesegyedül művészetével. Telivér művész-ember volt, akinek a formálásban telt kedve, nemis tudott máskép tenni, mint mindennek formátadni. De teljesen ép művészi lélek volt, mindig aközönség számára írt, nem volt magában töpren-kedő, a szándék mindenképen távol állott művé-szetétől, nem jutott eszébe agyonfinomítani a for-mát. A nagy mesemondó mindig a hallgatóinak be-szélt, magát adta, de egynek érezte magát hallga-tóival, föléjük emelkedett, de úgy, mint mikor azember saját magából saját maga fölé emelkedik.A művészembernek nagy szociális funkciója van,mint minden nagy lelki erőnek, amely a magamunkáját végezvén és csak ezt nézvén, mégis orgá-numa a közösségnek, annak extraktuma, annak he-lyében dolgozik. Így énekelte Petőfi a magyar népdalát, így zengte el Jókai a magyar nép moderneposzát, így írta meg Mikszáth a magyar nép min-dennapi életének humoros krónikáját. A valóság-gal csak egyetlen egy módon tudunk győzelmesenmegbirkózni, ha a humor fényét vetjük rá, ha ját-szunk vele azon határig, ahol az erkölcsi értékekkezdődnek, ha odaadjuk magunkat neki, látszólagvisszavesszük magunkat, de csak évődtünk vele,mert szeretjük és a világért nem hagynók. így for-málta e halhatatlan krónikás a magyar nép, a ma-gyar élet humoros képét, könnyből és mosolyból,tréfával és szent lelkesedéssel, hű és ideális lélek-kel. Mint krónikás, legközelebb áll a valósághoz, amindennapi élethez, olvasói lelkéhez. Nem tógábanjelentkezett nemzete előtt, hanem munkás-zubbony-

251

ban, a mindennapi munkában, ebbe vitte bele a mű-vészetet. Költészete a műhelyben, a szántóföldön,az utcán fogant meg.

A tudákosak, a kritikusok, a szabály-emberekkétkedve, habozva fogadták. Mikszáth csak nép-szerű mondották. Népszerű pedig, mert jóízű anek-dotákat tud és az országgyűlési folyosó érdekessé-geit kiaknázta. A jóakarók gondolták: az anekdotaMichelangelója. Ha nem mondta senki, akkormondhatták volna. A szerencsétlenek nem tudják,hogy nincsenek anekdoták és nincsen országgyű-lési folyosó. Az országgyűlési folyosó a legszür-kébb hely a világon, ahol ügyeket intéznek el, ér-dekeket hizlalnak és pletykákat beszélnek. Az csakazóta érdekes, mióta Mikszáth tollára vette. Azsurnaliszták pedig megtanulták tőle a megtanul-hatót, a gesztust, a szemhunyorítást, a felsőség ér-zésének kifejezését, és kiaknázzák a megnyitott bá-nyát. A közönség ezt másképp tudta. Ámulva, bá-mulva, megfogva, megragadva olvasta a karcola-tokat, hihetetlen érdeklődéssel, csak ezeket, semmiegyebet — mit lehetett mellettük még olvasni? — ésúj szemmel nézte, amit Mikszáth láttatott vele. Akarcolat Michelangelója, mondhatta volna, ha olyszellemes lett volna, mint kritikusaink. A természetiránt igazságosabbak vagyunk, mint a művészetiránt. Senki sem hányja szemére a cseresznyének,hogy nem oly nagy, mint a dinnye, nem olyan ízű,mint a körte, és nemi lehet megsütni, mint a gesz-tenyét. És hogy szeretjük a cseresznyét! Aki egy-szer megkóstolta, szegényebbnek ítélné a vilgot, hanem volna. ínyük van az embereknek és esztétikaiízlésük az elfogulatlanoknak. Hogy mily formábanalkot a művész, nem rajta áll, legalább nem csakrajta, hanem a körülményeken. Hogy mit kezd aformákkal, az ő tehetségének a műve. Mikszáth, akor humoros krónikása, a nagy novellista, a bájosmesemondó, a magyar formáknak egyik legna-gyobb művésze. Nem filozófus? Hála Istennek!

252

Nem szociológus? Áldassék a végzet érte. Annyiszociológusunk van, kell lenni egy Mikszáthnak is.Ő a mindennapi életbe vitte be a poézist, a művé-szetet, a mindennapi élet nyelvébe, a mindennapiélet látásába. Aki ebből a cseresznyéből evett, nemhagyja el többé. Az olvasó közönség és írók vi-szonyát valamennyi közt ő tette legbensőbbé, mertazt nézi, amit mi, úgy beszél, mint mi, és ezzel ami látásunkat és beszédünket művészivé tudtaavatni.

Bámulom, mily könnyedén mondják az embe-rek, hangsúly nélkül: Mikszáthnak humora van.Becsületesnek lenni, ahogy most jár a világ, —mondja Hamlet, — annyi, mint egynek kétezerbőllenni kiszemelve. Ha ily arányban élnének a hu-moristák! Az igazi hámor sokkal ritkább, fájda-lom. Azt a sors egész nagy korszakokban egy-kétembernek szokott adni. Ezek az emberiség igazi jó-tevői. Nem, mert megnevettetik az embert, azt aclownok általában jobban tudják, hanem mert föl-derítik és fölemelik. Az élet nyomorúságai ellenők vérteznek meg bennünket, nem hazugsággal,nem feledéssel, mert ezek bizonytalan szerek és in-kább csak a fiatalkorban használnak, hanem bölcsmegadásra és mosolygásra való tanítással. A há-mor nem kíván áldozatot értelmünktől, csak a szí-vet ébresztgeti. A humor látja meg a gyermek is-teniségét, az együgyűek kedvességét, a különcökferdeségét és mindezzel földeríti szívünket. A liú-mor nem rántja ki a kardját, hogy hadonásszonvele, de nem is görnyed, hogy ne bántsák, nincsenhősi pózban, nem viseli az alázatosság köntösét,nem hunyja be a szemét, hogy ne lásson, nem kia-bál és nem suttog; nem panaszkodik, nem esik két-ségbe; főképp pedig nem pózol; ha keresed, egy-szerre magad fölött állónak pillantod meg, hara-gudnál reá, de nem lehet, kedves mosoly ül az aj-kán, oly felsőséges, oly szabad, nincsenek címei,nincsen hatalma, nincsen pénze, mégis oly felsősé-

253

ges, oly szabad, oly derült, oly nyugalmas, oly ma-gában bízó, olyan könyörületes; most érzeti, föl kellnézni hozzá, úgy illik, mert ő az, akinek k; kell ma·gaslania, őneki, az emberiség jótevőjének. Ezt nemlehet egyszerűen úgy intézni el, hogy a tibbi köztvan Mikszáthunk és a több közt Mikszáth humo-ros író. Ki van ő választva és mi őbenne. Annyittesz ez.

Egyet a körülmények adtak nekünk, azt a sze-rencsét, hogy negyven éven át fejlődhetett. Mertvannak, akik mindjárt készek, csodaemberek, Pe-tőfi, de a legtöbbnek időre van szüksége, hogy meg-tisztuljanak és kifejlődjenek. Mikszáth fejlődésegyönyörű. Olyan ő, mint a győzelmes hadvezér,mindig nagyobb terület ura. S amint nő években,lelke megtisztul. Eleinte alulról nézi a dolgokat,később mind magasabbról. Eleinte gúnnyal üldöziőket és szinte pesszimista lesz, ki majd a cinizmus,majd a fölháborodás felé hajlik, később jóságosabb,kedvesebb. Eleinte eszes, később bölcs. Ez a termé-szetes fejlődés. Mielőtt az embereket megismerjük,csodáljuk őket; midőn megismerkedünk velük,kezdjük őket utálni; azután új ismeretséget kötünk:saját magunkkal. Itt is így állunk. Imádjuk, lenéz-zük magunkat Most újra az emberek felé fordultekintetünk. Kiválasztottaknak most nyílik meg aszemük. Ekkor a Mikszáthok azt mondják: nemvagyok sokkal jobb tinálatok. Gyarló vagyok énis. De ti se vagytok olyan rosszak, mint gondoltam.Furcsa egy dolog ez az emberi élet, bolond, érthe-tetlen, semmi. De ez a semmi a mi mindenünk. Haaz, akkor „Let us make the best of it.“ Éljük ki,amennyire lehet. Nézzük játékait és teremtsünk ejátékból új világot, mely a mi örömeink világa lesz.

T A R T A L O M J E G Y Z É K :

ELŐSZÓ.Írta Szemere Samu .......................................................... 5

MICHELANGELO.Megjelent a Pester Lloyd 1923. december 25-iszámában. Magyar ra fordította RévésznéAlexander Magda .......................................................... 7

SHAKESPEARE A VILÁGIRODALOMBAN.Megjelent a Budapesti Szemlében 1916. ......................... 18

JEAN JACQUES ROUSSEAU.Születésének kétszázadik évfordulóján. Megje-

lent a Budapesti Szemlében 1912. ................................... 43HIPPOLYTE TAINE.

A Magyar Tudományos Akadémiában felolva-sott emlékbeszéd. Megjelent a Budapesti Szem-lében 1903. ........................................................................ 59

SPINOZA.Megjelent a Népszerű Zsidó Könyvtárban ..................... 100

SHAKESPEARE ÉS KATONA JÓZSEF.Megjelent a Budapesti Szemlében 1902. ........................ 167

EÖTVÖS JÓZSEF GONDOLATAI.Születésének századik évfordulóján. Megjelent a

Budapesti Szemlében 1913. ........................................... 198PETŐFI SÁNDOR.

Születésének századik évfordulóján. Megjelent aPester Lloyd 1922. december 24-i számában. Ma-gyarra fordította Benedek Marcellné ........................ 212 MADÁCH IMRE.

Születésének századik évfordulóján. Megjelent aPester Lloyd 1923 január 21-i számában. Ma-gyarra fordította Révészné Alexander Magda. ....... 222 JÓKAI MÓR.

Születésének századik évfordulóján. Megjelent aPester Lloyd 1925 február 18-i számában. Ma-gyarra fordította Benedek Marcell .............................. 233MIKSZÁTH KÁLMÁN.Megjelent a Vasárnapi Újságban 1910 júl. 5-én............. 249