A SZÍNHÁZMŰVÉSZETI

SZÖVETSÉG F O L Y Ó I R A T A

V. ÉVFOLYAM 1 1 . SZÁM

1 9 7 2 . NOVEMBER

FŐSZERKESZTŐ: B O L D I Z S Á R I V Á N

SZERKESZTŐ: CSABAINÉ TÖRÖK MÁRIA

Szerkesztőség:

Budapest V., Báthory u. 10.

Telefon: 316-308, 116-650

Megjelenik havontaA kéziratok megőrzésére és visszaküldésére nemvállalkozunk.Kiadja a Lapkiadó Vállalat,Budapest VII., Lenin körút 9-11.A kiadásért felel:Sala Sándor igazgatóTerjeszti a Magyar PostaElőfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél,a Posta hírlapüzleteibenés a Posta Központi Hírlap Irodánál(KHI, Budapest V., József nádor tér 1.)közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalássala KHI 215-96162pénzforgalmi jelzőszámlára.Előfizetési díj:1 évre 144,- Ft, % évre 72,- FtPéldányonkénti ár: 12,- FtKülföldön előfizethető a Kultúra külföldi képviselőinél(Budapest 62, Postafiók 149)

72.1727 - Athenaeum Nyomda, BudapestÍves magasnyomás

Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató

Indexszám: 25.797A címlapon:Jelenet a kecskeméti Katona József SzínházHamlet-előadásából. Hamlet: Székhelyi József(Iklády László felv.)

TARTALOM

M A L O N Y A I DEZSŐ

Törekvések és eredmények (1)

já téksz ín

M O L N Á R G Á L P É T E R

Vidék? Vidék! (2)

KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR A

királypince vendégei (5)

S Z Á N T Ó E R I K A

Dóm -tér i Rómeó és Júlia (9)

M A J O R O S J Ó Z S E F

Várszínházi esték Gyulán - 1972 (13)

vi lágsz ínházBENKŐ ÁKOS

Jugoszláviai magyar dráma és színjátszás (15)

MOLNÁR GÁL PÉTER

Moszkvai színházi jegyzetek (18)

P Á L Y I A N D R Á S

Dürrenmat t és Ionesco Shakespeare-átdolgozásai (21)

D É V É N Y I R Ó B E R T

Szabadtéri esték Skandináviában (24)

F Ö L D E S A N N A

A harmadik világ színháza (26)

L U K A P A V L O V I C

Dubrovniki jegyzetek - múl t ró l és jövőrő l (34)

B Á T K I M I H Á L Y

New York színházról színházra (35)

négyszemköztK O L T A I T A M Á S

Jelmeztervezés vagy jelmezszervezés? (39)

V Á G Ó P É T E RCsurka, Hubay, Marót i , Szakonyi a drámaíróés a színház viszonyáról (41)

színháztör ténet

C S A P L Á R F E R E N C

Avantgarde és tömegszínház (45)

szemle

L U X A L F R É D

Árnyék és valóság (48)

MALONYAY DEZSŐ

Törekvésekés eredmények

Az elmúlt évadot még be sem fejeztük,máris értékelték és bírálták a színházakműsorát, előadásait, munkáját. De nagyonhelyesen nem összefüggéseikbőlkiszakítva vizsgálták az egyes kérdéseket,hanem szubjektív és objektív feltételeikviszonylatában. Összességében - ha na-gyon leegyszerűsítve is - az fogalmazódottmeg, hogy elkezdődött valami a magyarszínházi életben. A színházak műsorában ésmunkájában új vonások, határozottabbkontúrok jelentek meg. Az előző évekpanaszait visszaidézve ez már majdnemelismerést jelent.

Mi indult el, ha csak a kezdeti lépésektapogatódzó próbálkozásaival is?

i. A színházi profilvitában hálás dologelmerülni, hiszen a kérdés több oldalúmegközelítésére alkalmas. Akik a prob-lémához szubjektív és személyi oldalrólközelítenek, azoknak legalább annyi iga-zuk lehet, mint a kérdést kívülről látók-nak. Ma már nem vitatható, hogy szín-házaink vezetői nemcsak törekednek arra,hogy egyértelműen hirdessék megművészi hitvallásukat, hanem műsorukbanis kifejezik ugyanazt. (Hogy a műsorönmagában még nem a profil, azt jól tud-juk. De - érthetően - az azonosság éskülönbözőség vonatkozásait mindig ittkezdik keresni.) Ezek a megfogalmazásoka művészi törekvésekről, a műsorról, arövidebb és hosszabb távú elképzelésekrőlnagyon egyértelműek és határozottak, nemkötelező protokollnyilatkozatok immár. Aművészi meggyőződés, az elkötelezettség,a feladatban való hit érződik bennük.

Mindegyik színházvezető más módonközelíti meg és más módszerrel kívánjamegvalósítani elképzeléseit. Önmaguktólkérik számon elsősorban az egymástólvaló elhatárolódás feltételeit - azegyébként közösen is megfogalmazhatócél érdekében. Igaz, hogy ez még csakkezdeti igény, de az is tény, hogy a szük-ségességét felismerték. Ha a programokatnézzük, láthatjuk különbözőségüket. Ezmég természetesen nem a megvalósult„profilokat" jelenti, hanem a törekvésekkülönbözőségét. Majd csak az évek

mutatják meg a már most számon kérteredményt. Nem is lenne reális a megfo-galmazások különbözőségét igényelni.Majd szembesíteni kell a nyilatkozatokat amegvalósult eredménnyel.

2. A színházi vezetés soha nem lehetszemélytelen. Akkor sem, ha a legszéle-sebb demokratizmus alapján áll és testü-leti formákat ölt. A színházi vezetésugyanúgy személyessé válik, mint aho-gyan a közös színpadi munkának isegyenként részesei a színészek. A szín-házi vezető - akár „művész", akár nem -fémjelzi a színházat.

A színház mint alkotóműhely sokbankülönbözik más alkotóműhelyektől. Ezrendkívüli sokoldalúságot követel a ve-zetőtől. Legelsősorban azt, hogy a rábízotttehetségekkel jól gazdálkodjék.

Menjünk azonban csak sorjában. Azismert és eléggé kiszélesedett vita során avitatkozók így fogalmaztak: egy mű-vészialkotóműhely szinte alapvető lét-feltétele,hogy azok dolgozzanak együtt, akiknekművészi hitvallása, ha részleteiben nem is,végső célkitűzéseiben azonos. Ez olyanoptimális óhaj, amely nem számol arealitásokkal.

Ha a dolgokat és a problémákat nemvesszük tudomásul - ezzel még nem ol-dottuk meg őket. Az alkotóműhelyekközös munkájának egyik alapvető feltételekétségtelenül az, hogy a megfelelőemberek megfelelő helyen, a megfelelőegyüttesben dolgozzanak.

Mindenfajta vezetés és irányítás legfőbbtulajdonsága az adott helyzet fel-ismerésekell hogy legyen. A helyzet-felismeréselőtt hosszú évre szóló elképzeléseket kellkidolgozni ahhoz, hogy a bekövetkezőváltozó helyzetben okosan és felkészültenlehessen reagálni a változásokra.

Egy helyzet kívülről kezdeményezettvagy erőszakos megváltoztatása ritkánhoz termékeny megoldást. A színházialkotóműhelyeket éppen ezért az összesvárható változások figyelembevételévelkell kialakítani. Ha jó az előzetes és sok-oldalú szempontokat is magában foglalókoncepció, akkor a változó helyzethezvaló megfelelő alkalmazkodással mindigközel juthatunk a helyes megoldáshoz.

3. A színházi alkotóműhely legfonto-sabb munkásai a színészek és a rendezők.Évről évre mind nagyobb felelősségetjelent a végzős színész- és rendezőhallga-tók elosztása. A felelősség évről évre nö-vekszik, mivel a pár éve kialakult új hely-zetben a szerződéskötések szabadságát

össze kell egyeztetni a társulatok kialakí-tásának a feladataival. Amióta nincskötelező vidéki gyakorlat, azóta nincs köz-ponti elosztás vagy személyi irányítássem. A helyzet ellentmondásosságát még-is fel kellett oldanunk. Az elmúlt évadbanelőször vezettük be közös megegyezés éselhatározás alapján az úgynevezettelőszerződéses rendszert. Ennek a követ-kező a lényege: mind a vidéki, mind abudapesti színházak egymással és a vég-zős színészhallgatóval közösen egyeznekmeg abban, hogy az érdekeltek a megha-tározott időre kötött szerződés lejárta utánmelyik színháznál folytatják munkájukat.

Számos eredményt lehet várni ettől amegoldástól. Elsősorban azt, hogy maga apályakezdő színész több évre előre tudjasorsának alakulását. Várjuk ettől amegoldástól azt is, hogy az ebben arendszerben vidékre szerződött fiatalművész budapesti „gazdája" szereprőlszerepre nyomon követi előszerződésestagját, és így jobban megismeri. A fő-iskolai vizsgaelőadások - ha sok mindentmegmutatnak is a pályakezdő növendé-kekről - nem mindenhatóak. Egy idegenvagy ismeretlen környezetben más a képugyanarról a színészi teljesítményről. Akölcsönös és jobb megismerés nem okozmajd olyan ,,kihagyásokat" a fiatal színészpályáján, amilyeneket a múltban ta-pasztaltunk. Várható természetesen az is,hogy az előszerződések ideje alatt a szer-ződő felek - színészek és színházak - ép-pen a tapasztalatok alapján módosítják aszerződést. A kezdeti tapasztalatok aztmutatják, hogy egy vidéki szerződés ígynem ítélet, hanem termékeny része egyművész pályájának, és éppen a legfonto-sabb időszakban, a kezdeti lépéseknél, apálya kialakulásának nagyon érzékenyéveiben.

Ezt a kölcsönösen előnyöket szolgálóelőszerződéses rendszert nemcsak a pá-lyakezdő fiatalokra vonatkozóan lennehelyes bevezetni. Egy ilyen rotációs szer-ződéses rendszer valóban kiegyensúlyo-zottabbá tenné az együttesek kialakításá-nak igen nehéz munkáját.

4. A pályakezdő rendezők színházimunkára való előkészítését is egy átfo-góbb elképzelés alapján kell megszer-vezni. A feladat már a diplomamunkaelőkészítésének fázisában a hallgatók előttáll. Ebben az évben talán már sikerülminden zökkenő nélkül elérni, hogy arendezőhallgatók utolsó évüket mintgyakornokok annál a színháznál töltsék,ahol diplomamunkájukat rendezik. Ez

alatt az idő alatt megismerik a színházat, aszínészanyagot, a művészi feltételeket és akörülményeket, melyeknek együttesismeretében reálisan készülhetnek fel dip-lomamunkájukra. Örvendetes, hogy többszínház már a diplomamunkát megelőzőenfeladatot bízott a végzős hallgatókra, ésezzel növelte önbizalmukat.

A rendezők szerződtetési rendszeréreugyanaz vonatkozik, mint amit a végzősszínészekről mondottunk. A különbségtalán annyi, hogy jóllehet a végzős szí-nészhallgatók évi száma sem sok (kb. 10-15 fő), rendezők viszont csak három vagynégy évenként kerülnek ki a főiskoláról.

5. Átgondolt elképzelésekkel és leg-alább fő vonásaiban kész tervekkel egyreális, az alkotóműhelyi önállóság elvétfigyelembe vevő személyi politika alakít-ható ki. Azonnal itt a kérdés : milyenbiztosítékokat - nem utolsósorban személyibiztosítékot - tudunk teremteni a jövőbenezeknek az elképzeléseknek amegvalósításához ?

Ez a színházi vezetés vagy még ponto-sabban: a színházi vezetők állandóságánaka kérdése, amely sok ellentmondásthordoz. Maguk az érintett személyek vetikfel elsősorban, hogy az ugyanabban azalkotóműhelyben folytatott munka előbb-utóbb olyan művészi fáradtsághoz, sokszorszellemi kimerültséghez vezethet, amelymár károssá válik. Az ajánlott vagyóhajtott személyi cserék ilyen indoklásasokszor megalapozott. A közösalkotóműhelyben dolgozó művészek ha-sonló problémáit kívánta megoldani aszerződtetési rendszer. Minden hátulütő ésnehézség ellenére a tapasztalat az, hogynem a megadott lehetőség szűk, hanem aszerződtetési rendszer bátortalan,ötlettelen alkalmazása gátolja azeredményeket.

A színházaktól azt kívánjuk, hogy kü-lönbözzenek egymástól, legyen profiljuk.A profil végeredményben sajátosmegjelenése azoknak a törekvéseknek éselhatározásoknak, amelyeket az erremegfelelő társak együttes munkájávalalakít ki a színház vezetője. Elvárjuk tőle,hogy megfogalmazza legfőbb törekvéseit,szándékait, művészi hitvallását, és ezzelegyidőben évekre szóló mű-sorvázlatotmutasson be. Ezeknek a várakozásoknaknem improvizációkkal kell megfelelniévről évre. Improvizálással nem lehetprofilt kialakítani.

A koncepciózus színházvezetéshezprogramra, társulatfejlesztési, műsorpo-

litikai elképzelésekre és hozzájuk kap-csolódó résztervekre van szükség. Csak ezteszi hitelessé a vezetői nyilatkozatot. Ígymár évek múlva szembesíteni lehet aszínházvezetőt saját programjával.Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy jól át-gondolt színházi elképzelést meg lehessenvalósítani? Általában azt mondják, hogylegalább öt-hat év.

Ha most már összerakjuk az összes ed-dig felvázolt jellemző tényezőt, akkorkiderül, hogy egy színházi vezető - vagyegy színház - munkáját csak ennyi időután reális helyesen és megbízhatóan ér-tékelni. Ebből az a lehetőség is adódhat-na, hogy csak előre benyújtott művésziprogram alapján adjunk színházvezetői meg-bízást. Hosszú távon majd el lehet jutniodáig is, hogy több benyújtott programotés elképzelést vessünk össze egy-mással,mielőtt választanánk.

6. A magyar színházak külföldi és akülföldi színházak magyarországi ven-dégjátéka; a körzeti színházi rendszer ki-alakulása és mind szélesebb kibontako-zása; az amatőr színjátszással való kap-csolataink és ezek vitája; a színházi pro-paganda hazai és külföldi gazdagodása;drámapályázatok meghirdetése és sikere;vidéki színházi napok és találkozók: ezekaz eredmények is hozzátartoznak az el-múlt színházi évadhoz. A feladatok a jö-vőben is hasonlóak.

Azt, hogy melyik feladat mikor kerülelőtérbe, nemcsak a színházi igény hatá-rozza meg, hanem az a külső környezet,amely a színházat körülveszi. De - a külsőfeltételek és adottságok figyelembe-vételével - a feladatok sorrendjének el-bírálása csak akkor végezhető el helyesen,ha egy jól átgondolt és minden szem-pontból a realitásokon nyugvó program álla színházi munka középpontjában.

MOLNÁR GÁL PÉTER

Vidék? Vidék!

Négy vasárnapon át tartott a rádióban avidéki színházak Ez az én színpadom címűkabaréja, amelyet különös előszeretettelneveztek nem budapesti színházivetélkedőnek. Tíz vidéki színház vetél-kedett . . . nem tudni miért. Valószínűleg alegjobb rádiókabarét játszó vidéki színházcímért. Mire ezek a sorok meg-jelennek,ország-világ tudni fogja, melyik vidékiszínház tud leginkább hang-kabarétjátszani, a szavazóképes közönségmegítélése szerint. Biztos, valami díjat isfog kapni a legkabarébb műsor, deremélhetőleg a következő években ezt aszínházat nem fogják kabarévá sza-kosítani, hanem továbbra is játszhat prózátés zenés darabot, operát és gyerek-drámátvegyesen.

A vetélkedőműsor szervezői büszkénnyilatkozták, hogy az országos erőketegybeszervező monstre-kabaré felvételeisorán olyan tehetségeket fedeztek felszövegírók és színészek között is, akikrőleddig sejtelmük sem volt. Ez koránt-semarra mutat, hogy mennyi rejtett te-hetségünk kallódik kihasználatlanul, csu-pán csak arra, hogy a rádiókabaré szer-kesztői keveset járnak az utóbbi időbenvidékre színházat nézni. Ha jártak volna:nem lett volna számukra az eredménymeglepetés. Latinovits felfedezését, re-mélem, ők sem veszik felfedezésszámba.A kaposvári Koltai vagy a békéscsabaiVárkonyi humora ugyanúgy nem újdon-ság, ahogyan a szolnoki Újlakié sem. HogyHalász László jó vígjátékszínész, az ugyan-olyan evidencia, mint Máriáss József fel-fedezése.

Ne komolytalankodjuk el azonban ezt anagyon komoly kérdést. Mi lesz avetélkedőkabaré befejeződése után?Bővül-e a rádiós étlap ? Nyilván, bővül.Felfedeznek néhány mikrofon elé alkal-mas színészt? Felfedeznek, bizony. Ag-gódom, hogy - miként az lenni szokott -túlságosan is felfedezik, agyonfelfedezik:mostantól kezdve egyikük-másikuk ügye-letes hang lesz a rádióban, hogy azutánhangjuk eluntával visszakerüljenek a nemfoglalkoztatottak közé. Mert nálunkelképzelhetetlen az egyenletesség aszereposztásban. Divatba jöttével vagy

játékszín

agyonterhelnek valakit szerepekkel, vagyévekig nem kopogtat rá a kutya sem.

Mi lesz azonban a többivel, a most felnem fedezettekkel? Néhányszor behívjákőket a stúdióba, és szerepet kapnak. Ha arendező rendezni fog a televízióban, talánmég ott is gondol egyikre-másikra aszereposztás összeállításakor. Sőt: hanagyon beleszerelmesednek a vidéki szí-nészek foglalkoztatásába, akkor a rádióegyik produkciója majd lekocsizik vala-melyik vidéki városba, és vagy a helyistúdió falai között vagy a színháznak egyerre alkalmas helyiségében vesznek felrádiójátékot, irodalmi műsort. Volt márrá példa. Olyankor, amikor a miniszté-rium vagy a sajtó túl makacsul szorgal-mazta a vidéki színészek foglalkoztatá-sát.

Mi lesz ilyenkor? Mi változik meg?Semmi.Néhányan keresnek néhány forintot, és

avval az ábránddal hajthatják álomrafejüket a színészházban (ha van számukrahely), hogy foglalkozik velük a főváros.Felfedezés nincs, nem lesz. És nem szű-nik meg a fővárosi és a vidéki színészetközötti különbség. Nem is szűnhet megilyen karitatív módon.

Ha a vidéki színészélet panaszairólhallunk vagy írunk, legtöbbször azt em-legetik vagy emlegetjük, hogy a vidékiszínész nem televíziózik és nem rádiózik.A filmezést most már kevesebben sorol-ják a panaszos jajok közé, mert a filme-sek - kimerülvén a budapesti egyeztető-lap kínálata - lassan rászoktak a vidékiszínházak „arcaira". Sőt, hovatovább, haki akarnak osztani egy-egy szerepet,előbb a kolozsvári és marosvásárhelyitársulatot gondolják végig. Tanay Bellahamarabb jut eszükbe Schubert Évánál -mert most ő a soros elfelejtett, SzilvássyAnnamáriánál előbb gondolnak SzélesAnnára. A nem erdélyiek közül PatkósIrma van divatban most, de nem kapottfilmszerepet évek-évtizedek óta HamvayLucy, Takács Margit, Szilassy Ibolya,Somogyi Erzsi . . . folytatható a listaBudapestről is, vidékről is.

Ez a színészválasztás természetes (?)ciklikussága.

Folytassuk azonban a televíziózásnál-rádiózásnál. Szükség van rá? Szükség,mert országos ismertséget szerezhet aszínésznek: ha jó színész. És mellékke-resetet adhat: akkor is, ha rossz színész.

De adhat-e vajon művészi fejlődést,kibontakozást, segítséget a művészi pályakiteljesítéséhez? Anélkül, hogy meg-sértenénk a televíziót, a rádiót és a tele-víziózó meg rádiózó színészeket, azt kellmondanunk: nem adhat. A tévé- és rá-diószerepek többsége rutinból előhúzott,készből gazdálkodó ipari munka, mel-lékkereset, hakni, gyorstermék. (Hiszen,ez is oka, hogy a rendezők annyira ra-gaszkodnak a bevált szereposztásokhoz, apofoncsapó kiosztáshoz.) Á szinkronbanvégzett rendszeres munka vagy a gyakorirádiózás tagadhatatlanul hozzá-adhatvalamit a színészi beszédkészségcsiszolásához, a gyors és tömör rögtön-zésekhez, a szerep lényegének sebes át-tekintéséhez. De amennyi előny szárma-zik, annyi el is vész menten, mert aszinkron, a rádió és a tévézés folytonos-sága az anyaszínházi művészi munka ro-vására megy - ha másképpen nem, akkorúgy, hogy az erőgyűjtés, újratöltődés,pihenés idejéből kell szakítani rá időt.Gábor Miklós könyvében olvasható,hogy a színészi lázas tevékenység félre-vezet, azt hiszi a színész magáról, hogydolgozik, miközben csak pénzt keres,miközben kilúgozza magát és fölösleges,mellékes feladatokat lát el.

Á rádiózástól nem gazdagodik a szí-nész, inkább csökken művészi ereje.Csak kereseti forrásként üdvözölhető avidéki színészet szempontjából a mellé-kes kereset. Itt már lényeges problémábaütközünk, de nem tartanám igazságosnakés egészségesnek, ha a vidéki színészetgondjait rádiózással vagy a tévészerepekgyakorításával vélnék megoldani. A vi-déki színészek fizetését kell rendezni -még sürgősebben, mint a fővárosiakét -,rendet teremteni lakáskörülményeikben,és utazási igazolványaik terén. (Régen, avidéki nemzeti színházak - tehát a sze-gedi, pécsi, miskolci - az állami tisztvi-selők jogait élvezték, így a félárú utazásiigazolványt is. Vajon, túlságosan nagytehertétel volna a MÁV-nak, a Szövet

ségnek, vagy tudom is én, kire tartozikennek megoldása pénzügyileg, hivatalilag,ha a vidéki színházak tagjai félárú utazásibizonyítvánnyal tehermentesülnének afővárosba utazgatás költségei alól, éslegalább a lehetőségük meglenne rá, hogy- ha kedvük tartja - megnézzenek Pestenegy-egy színházi előadást,meghallgassanak egy-egy koncertet, vagyegy-egy fontosabb kiállításra felvona-tozzanak?)

Végére hagytam a nem budapesti szín-ház kifejezés megkérdőjelezését. Mind-végig szándékosan használtam a vidékijelzőt, és a jövőben is azt használom, merta nem budapesti (eltekintve attól, hogynehézkes), nem is fedi az igazságot,mesterkélt és álnokul szemforgató. Szem-forgató, mert a problémákat úgy kívánjamegoldani, hogy megváltoztatja a nevet.Mesterkélt és magyartalan, nehézkes éshamis, mert ha megkérdik, hol van Hor-tobágy, senki sem fogja azt mondani: nemBudapesten; ha Szeged után tudakozódikvalaki, sosem fogja válaszul kapni, hogyez nem budapesti város. Van a főváros ésvan a vidék. Ez az ellentmondásfeloldható volna oly módon, ha az országvalamennyi megyéjét Buda-pesthezcsatolnák közigazgatásilag, és Miskolcpéldául Budapest peremvárosa volna. Denem az elnevezésen múlik a dolog.

Vidéki: ez nem minőségjelző. Vidéki: eznem minősítés, hacsak nem egy fővárosiprodukció jelzője. A kültelki - ami aszínházi kritika egyik legsértőbb kitétele -csak akkor bántó minősítés, ha bel-városiszínházra értendő.

A vidéki nem sértés, nem megkülön-böztető jelölés. Földrajzi meghatározás.

Á század elején nem volt sértés vidékiújságírónak lenni, vidéki költőnek, vidékiművésznek, mert a szellemi élet legjobberői vidéken éltek. Á Bakony az őPárizsuk volt.

Nem Budapestre, nem Párizs vagyHollywood után kell ácsingózni, hanemott kell megteremtenünk a magunk Bu-dapestjét, Párizsát, Hollywoodját, aholélünk. Nem felutazni kell a fővárosba,hanem ott nyújtani a legmagasabb és leg-teljesebb emberi-művészi magasságot,ahol vagyunk. Tagadhatatlan, ennek le-hetősége a körülményektől is függ, delegalább annyira a belső tűztől, kitartás-tó], eltökéltségtől, tehetségtől.

Hogyan lehet szellemi fővárost csinálniabból a vidéki városból, ahol működünkvagy' ahol működnünk kell?

Úgy nem lehet, ha a fővárost utánoz-

A „nem budapesti" színházak rádióvetélkedője legföljebb a kabaré helyzeténsegített, a vidéki színházakén kevésbé. Mit jelent a „vidéki" jelző : minőségetvagy földrajzi helyet ? A vidéki színészt - még ha filmen, tévében, rádióban szerepel is -igazán a saját színháza minősíti. Vidéki színházaink keveset merítenek 1 helyisajátosságokból: utánjátszanak.

zuk. Nem lehet pesti utánjátszó színház-ként. Nem lehet fővárosi modorok, stí-lusok, találatok, hangsúlyok lemásolásá-val. Csak úgy lehet, ha a helyi közösségszerves részévé válik a színház, ha kitá-gítja a szűk vidéki városban a méreteketföldgolyóbis méretűvé. Hogy valamelyikvidéki városban eleven-e a színház, magasszínvonalú-e, az természetesen a várostólis függ. Mert színház csak ott virulhatigazán, ahol sok ember nagyjábólugyanarra gondol. Ahol szellemi közösségvan. Ahol szellemi, társadalmi élet van.Ahol nem Budapest felé fordítják arcukat,mint egyetlen országos nap felé, hanemöntudattal, büszkeséggel (és nem gőggel)élik a saját életüket, végzik munkájukat. Avidéki színházak helyzete természetesenvisszatükrözi a vidéki városok helyzetét -mondhatják. Igen, csak a színház éppen avárosok demokratizmusának, helyiöntudatának egybeszervezésében sokattehet. A színház egyik fő feladata belenőnia városba, magasabb erkölcsöt, magasabbtörvényű életvitelt sugallni, emberi-állampolgári küzdésre buzdítani azembereket. A „haladjatok, majd aztánpártolunk, pártoljatok, majd aztánhaladunk" felfogás bukást hoz mindkétfélre nézvést.

Ha visszatekintünk az államosítástóleltelt évekre, színháztörténetünkben jónéhányszor „ugrott ki" egy-egy vidékiszínház, előreiramodott a többiek elé, ésévekig Bezzeg Színház volt, őt emlegettékpéldaként, irigyen, elismerően. Azutánszétzilálódott. Á főrendező Budapestreszegődött. Magával vitte a vezetőszínészeket. Vagy a vezető színészeketvitték el, és a főrendező kifáradt, el-tunyult.

Volt így már Miskolc a vezető helyen.Háromszor Debrecen. Volt Pécs. VoltKaposvár. Néhány éve pedig Veszprém aBezzeg.

Ezek a föllángolások, hamar hervadóvirágkorok személyekhez kapcsolódnak.Katona Ferenc-Lendvay Ferenc pécsiszínházvezetéséhez. Vámos László, majdLengyel György debreceni művészetivezetéséhez.

Vagy jól jön ki a lépés - vagy sem.Vagy elfogadja a város és környékeegyetlen ember ízlését, színházi elképze-léseit, műsorrendjét, játékstílusát - vagyvisszautasítja. Láttunk már arra példát,hogy Debrecenben Brecht és a brechtiszínjátszás tömegeket sodort magával,felkeltette nemcsak az egyetemisták ér-deklődését, hanem a gimnazistákét, és aszínház főrendezője meg színészei haj

nalig vitatkoztak Brechtről és a felvetődöttvilágnézeti problémákról - ipari tanulókközött. Ez arra példa, hogy a városértelmiségi rétegére építették mű-sorukat,figyelembe vették a körülményeket - aztpéldául, hogy az egyetemistáknak mi azízlése, mi érdekelné őket és milyenelőadásban -, és az izgatott nézőkmagukkal sodorták a többit is, tömegsikertcsináltak. De van arra is példa, hogy egyremekül vezetett, kifinomult irodalmi ésszínházi ízlésű színház tökéletesenelszakadt a város rossz ízlésű értelmiségiköreinek nagyképűen sznob és ennekmegfelelően veszedelmesen fél-művelt,ásatag ízlésgőgű nézőrétegeitől. A színházzajos kritikai sikereit más városokbólérkezett szakmai nézők lelkesedése és avárosi közönség távolmaradása közbenjátszotta le.

Egyetlen olyan példát sem tudok azon-ban mondani, ahol a város és megye vagya tágabb tájegység irodalmi, drámai,színjátéki, történelmi hagyományaittudatosan és sorozatosan élesztgetnék,ahol megpróbálnák a színház működésétösszekötni a megye történelmi és művé-szettörténeti múltjával, létrehozni azt akülönleges játékstílust, színházformát,mely csak ott érvényes, csak ott szület-hetik meg.

Sokat morgolódunk a vegyesfelvágottévi műsorrend ellen. Jó volna egyszertanulmányban feldolgozni vagy egy szö-vetségi értekezlet tárgyává tenni, hogy azegy cigány, egy király . . . egy klasszikus,egy modern, egy nyugati, egy népidemokratikus dráma elvek szerinti műsormennyire gátló, mennyire egymástkizáróan közömbösítő, mennyire habarék-program. Meg kellene vizsgálni, hogy aműsorszerkezetnek ez a formája azötvenes évek túl óvatos, kötéltáncosianegyensúlyozgató taktikázgatásánakmaradványa, gyáva, arctalan, világnézetieltökéltség nélküliséget eláruló vonása.Azt is meg kellene vizsgálni, hogy ez afajta műsorépítkezés szükségszerűen fojt-ja el csírájában az önálló gondolkodású,önálló stílusú rendezői, színházi jellem-vonásokat. Utánjátszó színházzá avatja aszínházat. Másodhetes reprízzé. Híreselőadások házilag előállított, belegazda-gított másolataivá teszi az egyes előadá-sokat. Nem rendezői életművek, nemszínházi stílusok követhető gondolati ésstiláris vonulatok épülnek így ki, csupánegy-egy előadás, elszigetelten a többitől,akár a soron következő bemutatótól is.

Meg kellene azt is vizsgálni, hogy anyári játékok mennyire exportelőadások,

Budapestről leruccanó színészek, rende-zők, műsorok keverékei, nem pedig a helyés a környék kultúrájából, múltjábólfakadó természetes megnyilvánulások.

Talán egyedül Veszprém gyanúsíthatóazzal, hogy folytonos kapcsolatot tart amegyében élő írókkal. (Akik azonban csakbajosan sorolhatók a megye írói közé.) Demég ez is több és gyökéreresztésreéletképesebb a színházi „minden-evésnél".Tudnak-e mutatni azonban egyetlenszínházvezetőt, egyetlen - akár fiatal -rendezőt, aki beleásta volna ma-gát aszínházát övező megye színházihagyományaiba, felmutatott volna egyet-len elfeledett színjátéktípust is, akár való-ban elsüllyedt színházi játékformát, akárcsak népi teátrális szokást, és azt ültettevolna színpadra, vagy abból sarjaztatottvolna új színpadi formát? Nem, ehelyettvigyázó szemeiket a fővárosra vetik vagya világ színházi fővárosaira. Találunk vi-déken budapesti, párizsi, varsói, prágai,moszkvai előadásokat, alig valamivelrosszabbul megvalósítottan, csak kicsikétpontatlanul lemásoltan. (Vagy fejezzük kimagunkat illedelmesebben: megihle-tetten.)

Beszélni kellene egyszer a vidéki szín-házaknak saját közönségükkel való kap-csolatáról. Úgy tapasztaltam: ez merőbenformális, vagy ha nem az, túlhaladott tár-sadalmi állapotban született. A vándorlóvidéki időkben, amikor utazó társulatokrótták a vidéki városokat, a „tegyük el alepedőket: jönnek a színészek" kor-szakban erősebb és több szálú kapcsolatavolt egy-egy vándortársulatnak a várossal.Nemcsak a személyi kapcsolatról van szó,a hírverésről, az előadás előttihírharangozó hatáskeltésről, a színháziatmoszféra spektákulumot megelőző fel-keltéséről. Ezek egy része kényszerűensorvadt el, másik felét hagyták elszáradni.A színészek és a színházak többségeelszigetelt idegenként él benne a várostársadalmában. Vagy átmeneti állomás-hely számára a város, vagy ha leszámolt aPestre kerülés ábrándjával: akkor bele-nőa városba, de mint ivócimbora, vadásztárs,szőlősgazda.

Miközben a színházak lemondtak egysereg kapcsolat lehetőségéről, nem nö-vesztettek újakat, nem alakítottak kiszoros és eleven együttélést a várossal.Nem tájékoztatják a közönséget kellő-képpen működésükről, és nem kapnakelegendő tájékoztatást visszafelé: a kö-zönségtől a színház felé. Nincs műsorfü-zet, ha van: díszes szereposztás mind-

össze. (Ez is jobb a budapesti semminélpersze, ahol még ez is megoldhatatlan.) Éscsak a miskolci-egri színháznál találunkbővebben tájékoztató, színesebbenszerkesztett színházi újságszerűséget.

De hiányzik a közönségtalálkozók új-szerű kialakításának, új tartalmú ápolá-sának felhasználása a színházi közönségeligazítására, továbbképzésére, beavatá-sára a színház működésébe, a művészimunka mikéntjébe és megértésének segí-tésébe. S hiányzik a közönség kívánsá-gainak, ízlésének alaposabb felmérése,megismerése is. Ha mégis van: esetleges,kampányszerű, folytatás nélküli, szeszé-lyes.

Tíz esztendeje heveny sajtóviták foly-tak arról: elcsábítja-e a televízió a szín-házlátogatókat? Konkurrencia-e a tévé aszínháznak? A hullámok elültek, mertkialakult a válasz formulája: csak a rosszszínháznak versenytársa a tévé, a jó szín-háznak hírverője, segítője. Beletörődöttebbe mindenki. Elült az izgalom. S bol-dogan folytatták munkájukat ugyanúgy,mintha nem volna televízió. Elfelejtették,hogy bár valóban nem szünteti, nemszüntetheti meg az élő színház vonzását atelevízió, de csökkentheti csábítását,pótszerként elvonhatja közönségét abbanaz esetben, ha a színház nem vesz tudo-mást létezéséről, és ugyanúgy, változatlaneszközökkel kíván élni mellette. Az élőszínházi élmény le tudja győzni akényelmesen falból csorgó műsor csáb-erejét, ha le akarja küzdeni, ha tesz is va-lamit a verseny érdekében. Ha módosíteszközein, működésén.

Vidéken ez fontosabb kérdés, mint afővárosban.

A vidéki színháznak nemcsak a tele-vízió adása jelent versenyt, hanem a pestiszínházak is. Kialakult a vidéki értelmi-ségnél egy újfajta szokás: ha mindenkép-pen színházba akarnak menni, autójukbaülnek és felkocsikáznak Budapestre.Voltaképpen igazuk van, amikor ígysznobkodnak. Budapesten ugyanazt lát-hatják, csak jobb, fényesebb kiadásban.

A pécsi közönség nem kényszerül fő-városi balettet látni, mert van különleges,csakis ott megtekinthető saját balettje,amit a fővárosiak kényszerülnek kocsibaülve megnézni, ha látni akarják.

A vidéki színház elnevezés mindaddigkellemetlenül hangzó lesz, ameddig vidékiszínésznek lenni valóban hátrányosabbhelyzetet jelent, ameddig a vidéki szín-háznem egy vidék színháza lesz, hanemvidékiesen játszó fővárosmajmoló.

KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR

A királypince vendégei

Jegyzetek a Pinkville próbáiról

Működik pedagógus- ésorvostovábbképző intézet, jó néhányfoglalkozási ágban biztosított már aszakmai továbbképzés.Színésztovábbképzés azonban nem léte-zik. Pedig hiánya évről évre érezhetőbbéválik. Újat kereső, sokoldalúságra törekvőszínházaink mind gyakrabban üt-köznekaz „ezt nem tudjuk" falába. A klasszikusés a modern darabok rendezői egyarántsokszor igényelnek mostanában fejlettmozgáskultúrát, akrobatikus meg-oldásokat, jó énekesi képességeket. Ezazonban a színésszel szemben támasztottfokozott igényeknek csak az egyik oldala.Változó életmódunk, változó szokásaink aszínház és közönség kapcsolatánakújrateremtésére is késztetik a szín-háziszakembereket. Ismertek a külföldi példáks a hazai eredmények is, KazimirKörszínházától a Huszonötödik Szín-házig vagy Giricz stúdiószínházi kísér-leteiig. Megindultunk azon az úton, amely- remélhetőleg - az „all round", azaz kissészabad fordításban a „minden-tudó"

színészhez vezet.Hagyományos nagyszínházaink közül

most a Nemzeti Színház lépett ki meg-szokott környezetéből, hogy szokatlan-ságával és váratlanságával is vonzó he-lyen, a közönséggel szorosan összezárvapróbát tegyen másfajta színészi eszkö-zökkel. A választott színpadi mű for-mailag rendhagyó. A vietnami nép ügyemellett emel szót, kissé Brecht tandrá-máinak modorában, az „agitprop szín-ház"

eszközeivel. Sokan nevezték nyak-törővállalkozásnak, amikor híre ment atervezett előadásnak.

A Pinkville anatómiája

A próbafolyamatot ebben az esetben in-kább gátfutásnak vagy akadályverseny-nek kellene neveznünk. Az első nehéz-séget a téma jelentette. Az amerikaiakvietnami agressziójának legutóbbi nyolcéve alatt szinte mindennap olvastuk, sőtláttuk, hogy mi történik Indokínában. Azinformációtelítettségnek az az állapota jöttlétre, amikor az újabb és újabbszörnyűségek híre már nem tudja kiváltaniazt, amit megérdemelne. Szó sincsközönyről vagy cinizmusról, egy-

szerűen beállt az az állapot, ami súlyosbaleseteknél is bekövetkezik. A fájdalom-érzés kikapcsol, mert egyszerűen nemtudja elviselni az ingereknek ezt a töme-gét.

Másodszor: nincs színdarab. A leírtszínpadi mű tartalmaz tizenkét dalt, rész-leteket a tengerészgyalogosok kiképzésianyagából, vallomásokat a My Lai-i vé-rengzés vizsgálati jegyzőkönyvéből, azeredeti drámai dialógusok alig tíz száza-lékát teszik ki a Pinkville-nek.

A játékstílus megválasztását nemcsak amű természete, hanem a budai vár ki-rálypincéjének szűkös keretei is döntőenbefolyásolták. Az amerikai előadásban, azAmerican Place színpadán, amint ol-vastuk, fergeteges mozgást, nagyszámúakrobatikus megoldást láthatott a kö-zönség. A budapesti bemutató nagyjábólugyanazt akarta elmondani; a katonaimechanizmus hogyan csinál gyilkost méga legszelídebb, legerőszakmentesebb,legvallásosabb amerikaiból is. Csakhogy améretek eleve határt szabtak a mozgásnak,a sokkolásnak, a kegyetlen színházhatáselemeinek.

Ezért az ősbemutatóhoz képest a bu-dapesti előadás stilizáltabb. Nincs annyimozgás, nincsenek olyan naturalisztikusrészletek, a hangütés inkább oratorikus.

Díszletekre se hely, se szükség. A ruhákinkább jelzésszerűen utalnak az amerikaihadsereg uniformisaira. Mrs. O'Carey(Csernus Mariann) ruhája is stilizált. Rea-lista felfogásban legfeljebb egy O'Neill-darabban lehetne használni. Itt viszont aGyászoló Anyának kellett megfelelőkeretet adnia. A kellékeknél is cl akartákkerülni a valószerűséget. A puskák: botok,a rohamsisakok műanyagból készültek. Asisakoknak jelképfunkciójuk is van. Akatonák abban a pillanatban szűnnek megvégleg emberiek és egyéniek lenni,amikor a fejükre kerül a roham-sisak.

A. világítás puritánságra törekszik.Színeket nem alkalmaz. A koromsötéttől avakító világosságig terjedő fényerő-különbségek hivatottak biztosítani a vi-lágítás változatosságát.

Próbakoncentráció

A nvelvoktatásban néhány éve megho-nosodott az intenzív vagy más névenkoncentrált módszer, melynek keretében ahallgatók rövid idő alatt óriási anyag-mennyiséget kapnak, de a tanulás idősza-kára minden más tevékenységükkel leáll-nak. Reggeltől estig a nyelvvel foglalkoz-nak, sőt egyes kísérletek során még az al-

vás közbeni nyelvtanulással is megpró-bálkoztak.

A Nemzeti Színház augusztusban szó-ról szóra ezt a módszert vette át. MartonEndre a próbák elején megemlítette, hogyAmerikában látott koncentrált pró-bamódszerrel négy nap alatt elkészültkiváló előadást.

A Nemzeti művészeinek nem voltennyire rövidre szabva az ideje, de azértnem voltak sokkal jobb helyzetben. Azelmúlt évad végén mindenki megkapta aszerepét azzal, hogy augusztus közepénpontos szövegtudással köteles megjelenniaz első próbán. A nyári szünet alatt módvolt a zenei korrepetálásra, az érdekeltekdalaikat is megtanulhatták. Martonútravalóul még annyit mondott aszínészeknek, hogy ne úgy közeledjeneka szöveghez, mint egy Csehov-dráma ese-tében szokásos. Nem kell pszichológiai-lag elmélyedni. Sőt, a lélektani motivál-gatás kifejezetten káros is lehet, mert azelőadás később kidolgozandó, de kör-vonalaiban máris határozottan kirajzo-lódó stílusa ellen hat, a mondanivalóthatástalaníthatja.

Amikor augusztus közepén az egyikelső próbára bemehettem, a királypin-cében külön-külön mindenki tudta a sze-repét, a dalait, a jelenetek mégis szana-szét gurultak, az előadásnak csak azatomjai voltak meg. A feladatok sokféle-sége, különneműsége miatt Marton ren-dezőbrigádot alakított. A darab elején akiképzésre bevonuló Charlie-század egyrésze a színház ismert színészeiből, másikrésze a színház stúdiójában tanuló fiatalstatisztákból állt. Az utóbbiaknak csakegy-egy kiáltásnyi szövegük van, adalokat is csak kórusként éneklik, viszontpontos, katonás mozgásuktól sokban függaz előadás sikere. A stúdiósokmozgásának koreográfiáját Bánhidy Atti-la dolgozta ki, majd a részleteket TatárEszter építette össze a főszereplők jelene-teivel. Igen fontos szerep jutott SimonZoltánnak, a zenei vezetőnek. Az elsővárbeli együttes próbán néhány alapvetőnehézséget neki kellett leküzdenie. A mégszokatlan akusztikai körülményekhez al-kalmazkodva megteremtette a hangszerek(két gitár, orgona, dob, piszton) hie-rarchiáját. Ezt aránylag gyorsan sikerültmegoldani, a fiatal zeneakadémisták biz-tosan uralták hangszereiket, s jól fogták azeneszámok stílusát. Nagyobb próba-tételvolt ének és zene egymáshoz illesztése.Eleinte még nem is javította az énekesekelőadói hibáit, mert ének és zenehangerőbeli egyensúlya, külön-külön tisz-

ta hangzása is problematikus volt. Ami-kor a mozgásban levő énekes a zenekarttakaró falhoz ért, egyszerre elbizonytala-nodott, mert „árnyékba" került. A zene-kar ugyanígy járt, nem hallotta a fal mö-gött az énekest. Újabb és újabb „piano",„forte", „sordino", „pianissimo" jelzésekkerültek a kottákra, mire végre tisztulnikezdett zene és ének viszonya, s ki-alakult a további munka alapját biztosítóharmónia.

Az esti, várbeli próbák adták fel a lec-két másnap délelőttre. Reggel a színházépületében már fél tízkor megkezdődteka mozgásgyakorlatok, a csoportos jelene-tek (a „csontpuhító", a fegyverkiosztás, abevetés, a vietnami lány megerőszako-lása stb.) végtelenségig folytatott ismét-lései. A cél az volt, hogy lecsiszolódjonminden esetlegesség, beidegződjék min-den egyes mozdulat és szó.

Délelőtt tizenegykor kezdődtek az em-lékpróbák a főszereplőkkel, MartonEndre vezetésével. Ezek a szerepek értel-mezése szempontjából igen fontosak vol-tak, hiszen korábban nem tartottak elem-ző próbákat. Az előzetes elképzeléseknem lehettek eléggé körvonalazottak,mert hiányzott még az előadás közege, azene, koreográfia, szöveg, ének együttesdimenziója. Irodalmi elemző próbákhelyett cselekvő elemzés folyt hát, a hang-súlyok és mozgások beállítása közbenmódosult, alakult, fejlődött az értelmezésis. A színészek - kivétel nélkülvalamennyien - olyan realista festőhözhasonlítottak, aki váratlanul absztraktfeladatot kap, s a keze mindig amegszokott ecset-vonásokat akarja,ösztönösen a valóságos világot festené.

Hogyan kell stilizálni?

Hiába volt a kezdeti instrukció, mindenkia realista színjátszás falához támaszko-dott. Marton újra elmondta, hogy a ki-képzés, az idomítás mechanizmusát kellbemutatni, nem szabad realista történetetjátszani. A hosszú és kulcsfontosságúelső jelenet, A kinyírás iskolája közbenilyen rendezői vezényszavak röpködtek:„szárazabban!", „félelmet keltően!". Azőrmesterek (Csurka, Izsóf, Szersén) ha-marosan belejöttek az idegtépő ordíto-zásba. A rendező mégsem hagyta abba agyakorlást. „Túl sok a szenvedély. Tihidegfejű mészárosok vagytok, ezt csi-náljátok már húsz éve, innen mentekmajd nyugdíjba. Legyetek vérfagyasz-tóak, szenvedély nélkül."

Az effajta rendezői utasítások egy ré-szét meg tudták oldani a szereplők, má-

sik részét azonban nem. Nagy stress-hatásként nehezedett néhányukra az idő-hiány. A pattogóan, sürgetően, szándé-kosan a darab szellemében rendelkezőMarton Endre keménysége egy-két eset-ben idegzárlatot okozott. Volt, aki egy-szer csak nem bírta a feszültséget és ki-borult. Néhány órás távollét azonbangyógyítóan hatott, s az esti próbára isjótékony hatással volt.

A stilizálásra vonatkozó rendezői el-képzelések az esti összpróbán azért vál-tak világosabbá, mert a jelenetek össze-dolgozásakor kiderült, hogy Marton mi-re gondol, mit akar elkerülni.

A vietnami lány megerőszakolási jele-netében a koreográfia szerint a lány vo-naglott, sikoltozott, szabadulni akart akatonák kezéből. A katonák vad bikák-ként ordítva rohantak rá. Marton nemengedélyezte a vonaglást, a sikoltás he-lyett egy éles pisztonhangot kért a zene-kartól, a katonákat pedig csatakiáltásrautasította, mondván, hogy a jelenetbennem lehet semmi erotika, itt is az ellenségmegsemmisítése történik, csak éppen máseszközökkel.

A rendező időnként saját ötleteit ismegnyirbálta a gyakorlat próbája után.Először a vetítés közben Szersén - azegyik kiképző őrmester - kezébe mutató-pálcát akart adni. Aztán rájött, hogy fe-lesleges, a pálcát elhagyták.

A legnagyobb színészi feladatot PathóIstván (Názáreti Jerry) kapta. Nemcsakazért, mert főszerep, hanem mert fizikai-lag, mozgásban is a legnagyobb próba-tétel. 0 , az erőszakmentes „virággyer-mek" és „Jézus-forradalmár" lesz az őr-mesterek kiválasztott áldozata, akineklátványos megtörése után könnyebbenmegy az egész század megpuhítása.

Pathó könnyebben birkózott a „külső",akrobatikus mozgást jelzésekkel váltókoreográfiai feladatokkal. Ha kel-lett,macskaszerű puhasággal mozgott,máskor meg azonnal hozta a katonás ke-ménységet. A darab képtelen és főlegmotiválatlan mélylélektani fordulatánál,mely szerint a legszelídebb bárányból lesza legvadabb tigris, jó néhány megoldássalmegpróbálkoztak. Egy alkalommal úgylátszott, hogy félelmében lesz örömka-tona, majd a javított változatban az ideg-összeomlást követő fásultság állapotábanvezeti a csapatot My Lai-ba. A harmadikvariáció: a kompenzálás. Az őt ért sérel-meket, veréseket, megaláztatásokat má-sokon torolja meg. Marton végül mind-egyik megoldást elégtelennek érezte, snem volt hajlandó belemenni a lélek-

tani indoklásba. Történt némi szövegrö-vidítés, a kábítószeres jelenet ritmusátfelpörgették. Elmaradtak az álom realistarekvizitumai, a behunyt szem, a motyogás,a vizionálás. A Doki (Sinkó László) általvégrehajtott lelki keresztre feszítés utánJerry kicserélve lép elénk. Félelmetes,vérengző bestia, igazi szuperőrmester.Magyarázat nincs, csak a tényt látjuk.

JelenetmegoldásokA nyolc jelenet hangulata, funkciója je-lentősen eltér egymástól, jóllehet külön-külön mindegyik ugyanazt a szellemetsugározza. A kinyírás iskoláját a drill és aszavalókórusok határozzák meg. A má-sodik, harmadik és negyedik jelenet moz-galmas, cselekményes. Jerry a falon átmegszökik, elfogják, visszahozzák ésmegbüntetik. Amikor már második nap-jalóg kikötve, egy hálóba felakasztva, azőrmester még borzalmas vietnamifényképekkel is gyötri. Ezek a jelenetekcsak a külsőségekben jelentettek a társu-latnak újszerű feladatot. A futások, fek-vőtámaszok, szuronygyakorlatok, béka-ugrások főleg a segédrendező TatárEszternek és a koreográfus BánhidyAttilának okoztak gondot. De nem avégrehajtás, hanem a helyszűke adott sokmunkát. Hogyan lehet stilizáltan, mégisnevetségesség nélkül a katonai ki-képzőtábor hangulatát megteremteni aligpár négyzetméteren? A délelőtti próbákonTatár és Bánhidy nemegyszer hajoltak akirálypince térképe fölé, hogymegtervezzék ezt a különleges hadmű-veletet.

Mennyivel egyszerűbb volt a dolga azamerikai társulatnak a hatalmas AmericanPlace színházban. Ott az előadás kezdeténnagy csattanással bezárták a kapukat, amegafonok minden irányból ordították afogadó szöveget, s a nézők között sza-ladgáló újoncok és ordítozó őrmesterekláttán a közönséget hamar elfogta a rek-ruták félelemérzése. A budai királypin-cében le kellett mondani a sokkoló ke-gyetlen színház kínálkozó lehetőségeiről.

Az ötödik jelenet, a hajóút Vietnamba,átmenetet alkot. A játékritmus lelassul. azeddigi mozgalmasságot teljes mozdu-latlanság váltja föl, a hangulat meditatív. Aképet Marton a sötét óceánra helyezi. Csakkis kézi lámpák világítanak, s mi-közben aszereplők beletörődötten és apatikusanmonologizálnak, egy fény-szóró lassankörbepásztáz.

Megérkezik a század Vietnamba,következik a hatodik jelenet fordulata.

Megjelenik Doki (Sinkó László), a pszi-chológiai hadviselés mestere. Ez a figuraíróilag is egységes, jól megfogott. Sinkómindjárt a próbák kezdetén ráérez, hogyő nem dolgozhat az őrmesterek módsze-rével. Itt már szabadtüzelési zónábanvannak, a megfélemlítés már helytelenmódszer. Nem pattogóan, hanem kedveshangon hívja elő az emberekből a sza-dista indulatokat. Természetesen ő is alegrosszabb médiumot, Jerryt választjaki, s fojtottan, kéjes izgalommal fokozzaa fiú gyötrelmeit. Sinkó három fokozatotépít föl. Először a jelenetet bátraneltávolítja minden lehetséges valódiélethelyzettől. Majd megteremt egy kép-letet, végül a képletet megtölti élettel,anélkül, hogy a jelenetet visszahelyeznéegy valószínű szituáció keretei közé.

A tévébébi dala brechti songként előadvailleszkedik ehhez a megoldáshoz.

A hetedik jelenetben a Da Nang-i légi-támaszponton vagyunk. A magyar elő-adás számára ez absztrakt tér. Nincs re-pülőgépzúgás, őrség, polgári alkalmazott,nem kell semmiféle valóságillúzió. Avietnami partizánok rakétatámadásátMarton fénnyel jelzi, a támadás hatásátpedig hangszórón sugárzott izgatott rá-dióparancsokkal s a stúdiótagok pontosanmegtervezett kapkodó, menekülő,megbújó mozdulataival.

Gelley Kornél (Százados), a jelenetegyik főszereplője eleinte nehezen barát-kozott a feladattal. A megsebesülés stili-zálása volt, ennek egyik része. A másikpedig az előadás kitűnő ritmusú ének-száma, a vietnami lány megerőszakolását

George Tabori-Stanley Walden: Pinkville (a Nemzeti Színház előadása a budavári palotában).Pathó István (Názáreti Jerry) és Sinkó László (Doki)

követő Ők voltak. Gelley hangja erős, jólviszi a számot, a probléma az, hogy ez ahang túlságosan kellemes, szintebonvivánszerű. Estéről estére folyik az„érdesítés", míg végre a főpróbára kiala-kul az a nyers, durva hangszín, amelyet aszövegkörnyezet megkövetel, s amelyGelley fölényes énektudásával, zenei érzé-kével párosulva az előadás egyik legsike-resebb dalbetétjét teremtheti meg.

„Hogyan fejezzük be?"Bonyolult feladvány volt a vietnami sze-replők kérdése. Amerikában ázsiai szár-mazású színészek játszották őket, de nemvietnamiak. Ott viszont - természetesen -az amerikai katonákat amerikaiak, köztükjó néhányan Vietnamot megjárt leszereltveteránok játszották.

Mint a próbafolyamat során annyiszor,itt is két változat született. Az első szerintnem lettek volna vietnamiak, szerepüketmagyarok játsszák néhány vietnamiasutalással. A vietnami lányt játszó magyarszínésznő megkapta a rendezői utasítást,mely szerint a nagy támadás előttimonológot úgy mondja el, mintha ő lennea vietnami nép jelképe. Emelt hangon,ünnepélyesen, minden szót tisztánkifaragva, mint egy ázsiai Johanna amáglyán.

A második (csak a budai várban játszott)megoldás szerint a magyar előadásban ere-deti vietnamiak szerepelnek. Természe-tesen amatőrök, hiszen valamennyiendiákok, ipari tanulók. Igaz, hogy ebben azesetben föl kell áldozni a már szépenkidolgozott dikciót, de Marton Endre

úgy vélte, a veszteségnél fontosabb az afölfokozott drámaiság, amit az igazi viet-namiak megjelenése teremthet. Szerepükalig néhány szó, két vietnami dal és az abizonyos Johanna-monológ.

A vietnamiak mindössze négy napigpróbáltak. A dalok és a mozgások meg-lepően gyorsan illeszkedtek a hivatásosszínészek jeleneteibe. Valló Péter rendezőszakos, Marton egyik asszisztense azösszpróbákon kívül délelőtt-délután kor-repetált velük. A főpróbára a passzív jele-netek (a My Lai-i támadás előtt és alatt)kifogástalan tempóban és színvonalonmentek, jó volt a vietnami kislány dala is.Sajnos, a hatásos monológ nem sikerült.

A My Lai-i vérengzés, az előadás utol-sójelenete megoldásában mintegy össze-foglalását adja a rendezői stílustörekvés-nek. Marton a katonai mechanizmus véreshappy endjét ismét jelzések sorozatábólkívánta felépíteni. A békés vietnami falulakosainak érkezését halk gitárhang kíséri.(Simon Zoltán lekottázta a vietnamikislány által eladott népdalt, és azt játsszákpianóban.) Csernus Mariann ebben ajelenetben vietnami asszony. Magasfejhangon beszél, figyelmezteti a gye-rekeket, hogyan viselkedjenek, ha meg-jelennek az amerikaiak. A gyerekek viet-nami lánc-lánc-eszterláncot járnak, mi-közben nagyon halkan dobpergés indul,távolról ütemes léptek hallatszanak. Kö-zeledik a halált hozó gépezet. A katonákcsak akkor válnak láthatóvá, amikor avietnamiakhoz érnek. A tömeggyilkos-ságot egy hatalmas vörös lepedővel jelzik,melyet a vietnamiak fölött lobogtatnak. Avietnamiak eltűnnek, utolsónak csak az akisfiú marad, aki korábban cocát,cukorkát, rágógumit árult az amerikailégitámaszponton. Az ő halála után Martona mozdulatot kimerevíti, és mindenki egygyilkosan agresszív pózban mondja elazokat a vallomástöredékeket, melyeket anyomozási jegyzőkönyvből vett át Tábori.

Á zárókép Marton és Tatár Eszter közösötlete. Tatár javaslatára szövegcseréthajtottak végre. Mrs. O'Carey (Csernus)epilógusa, melyben elmondja, hogy „ad-tam nekik egy derék fiút, és ők gyilkostcsináltak belőle", előbbre kerül. LegvégülSzersén beszél, mint Vietnamot jártveterán, s az utolsó mondat a magyarelőadásban: „A háborúnak nem akar végeszakadni." Marton erre a mondatraidőzítette a színészek szembefordulását aközönséggel, kilépésüket a szerepből.Leveszik rohamsisakjukat, és ezzelvisszanyerik arcukat.

George Tabori-Stanley Walden: Pinkville (a Nemzeti Színház előadása a budavári palotában).Az előtérben: Szersén Gyula, Izsóf Vilmos, Pathó István és Csurka László (Iklády László felvételei)

SZÁNTÓ ERIKA

Dóm téri Rómeó és Júlia

Rendezte: Vámos László

Fiatal Rómeó és fiatal Júlia. A szegediDóin térre adaptált veronai szerelmesek-nek nem színészi feladat fiatalnak lenni,hanem természetes létezés. Micsoda erő ez!Vámos László rendezői varázskalapjábóltoppantak a hatalmas, „bejátszhatatlanul"

gigászinak látszó színpadra, hogyérvényesítsék a fiatalságukban rejlő csodát.A főiskolai ismeretlenségből vagyfélismeretlenségből színre lépő KútvölgyiErzsébetre és Kalocsay Miklósra óriásifeladat hárult: a több ezer főnyinézősereggel közös szertartást celebrálni. Eszertartás fő hatáselemei - Vámos rendezőiszándékai szerint - nem a mű rejtőzőszépségei, árnyalatai, gondolati gaz-dagsága, társadalmi erővonalakkal valómeghatározhatósága, még csak nem isköltészete, hanem varázslata és sodrása. Arendező nem találta alkalmasnak ezt ahatalmasra tágult színházat arra, hogykísérletet tegyen (más rendezők kísérle-teihez kapcsolódva vagy azokkal szembe-fordulva és polemizálva) egy olyan Rómeó

és Júlia-előadás létrehozására, amely a műkönnyen felszívódó s némileg márközhelynek ható szépségénél nagyobb,teljesebb s az embert mélyebben meg-mozgató élményt nyújthat.

Nem áll rendelkezésünkre ilyen jellegűfelmérés, de valószínűnek látszik, hogy aDóm tér közönségének jelentős részeelőször találkozik itt a legismertebbShakespeare-művel. A tér körül turista-buszok várakoztak, és bizonyos, hogysokakat nem elsősorban a várható művésziélmény vonzott ide, hanem talán a csillagoség alatt folyó attrakció, amely kellemeslezárása lehet egy tiszai fürdéssel kezdettnapnak. Ha ehhez a tényhez hozzátársítjuka színpad és a nézőtér hatalmas méreteit,nem nehéz nagyon is pontos magyarázatottalálni Vámos László rendezőielképzelésére, s nyomós érveketfelsorakoztatni mellette. Az adottságoktagadhatatlanul meghatározták a szegediRómeó és Júlia jellegét, hozzájárultak hi-báihoz és erényeihez, amelyek ugyanmeghatározott körülmények között je-lentkeztek, de létrejöttük talán mégsemmagyarázható kizárólagosan a szegediszabadtérrel.

A Vámos László rendezte előadás nem vitairat. Tétje: a színvonalas közönségsiker. A

szerelem szenvedélye árad a színpadról. De a drámában ugyanilyen erős a szerelemre

támadó erők elleni szenvedély is. A színpadon zajló „magántörténetben" két család

civakodik - ki tudja, miért -, s mert a véletlenek is úgy akarják, meghalnak a fiatalok.

készségekkel fölényesen rendelkező szí-nészek számára is fizikai-pszichikai tar-talékaik mozgósítását követeli meg. Ez atény valóban kockázatossá teszi a vállal-kozást. Kockázatossá, de nem kísérletté.

Úgy hiszem, önmagában nem tehető amű egészét érintő koncepcionális kérdésséaz, hogy milyen évszám jelzi a Júliát ésRómeót játszó színész születési dátumát.Fiatal vagy kevésbé fiatal színészek aszínpadra állított mű középpontjában - ezugyan különböző előadásokat eredményez,de csak különbözőeket s nem egymásnakellentmondó színpadi megvalósításokat. Aszám, amely a szerelmesek életkorát jelzi,nem rendelkezik bűverővel. Erősenmotiválhatja, de ön-magában nem dönti elaz előadás stílusát, jellegét, mondandóját.Még az e tárgyban sokat emlegetett,Zeffirelli rendezte filmváltozatot is döntőenmeghatározták egyéb jegyek is: Zeffirellitöbbek közt azt a furcsaságot követi el,hogy erőteljesen rögzíti a cselekményidejét a trecentóra, s evvel - bármennyireparadoxnak tűnik is - a konvenciókhoz ké-pest némileg anakronisztikussá teszi aszemünkben. Kamaszai egy brutális és vadvilágban élnek és halnak. Zeffirellifilmjében egy fikarcnyi sem marad érin-tetlen abból a szelíden hömpölygő, szo-morú és megható darabból, amit meg-szoktunk. Igaz, a mű gondolati mélysé-geivel néhány ponton ő se sokat bíbelődik,de hogy teljes és érzékletes világot teremtfiatal hősei köré - nem kétséges. Filmjénektétje az érzékletesség, s ebben ugyanolyanhangsúlyt kap a gyümölcsösök kicsattanóvalóságossága, mint Rómeójának ésJúliájának nagyon is földi, szemmel láthatófiatal szépsége.

Ha a fiatal szerelmespár némileg régies,néha bizony ,;operai" beállítások közepébekerül a színpadon, s egy jól ismert és sokponton nyilvánvalóan elavult da-rabértelmezésbe kell beilleszkednie, ez a„környezet" határozottabban nyomja rá abélyegét az előadásra, mint a főszereplőkéletkora.

A szegedi színpadon a tragikus vélet-lenek miatt halálba rohanó fiatalok tör-ténete jelenik meg, következetesen sok

Az azonban ennek a „Dóm színház-nak" a kizárólagos erénye, hogy többezren látták három estén át Shakespeareremekét. Ez óriási nyereség, melyet azelőadás elnagyolt, megvalósíthatatlanrészletei nem semmisítenek meg.

Amit sajnálni lehet, inkább az, hogyazt a rendezői koncepciót, amelyet Vá-mosnak talán legfőképpen a körülmé-nyek diktáltak, néhány olyan kritikusimegállapítás kísért, amely egyetlen - hi-bákkal és ellentmondásokkal terhelt -megoldást, mint színházi programnyi-latkozatot és üdvözítő ars poeticát mél-tatott. „A szöveg margóján nem filozofálfölöslegesen (mert éppen Shakespeare-től tudja, hogy az elszántság természetesszínét a gondolat halványra betegíti)", -„anélkül (rendezi meg), hogy lábujj-hegyen leskelődnénk a sztori palánkjántúlra, mögöttes gondolatokat kutatva" -állapítják meg elégedetten Vámosról, akimár nagyon sok „szöveg" margójáneredménnyel filozofált, s szinte mindigmögöttes gondolatokat keresett a „sztoripalánkján" túl.

A szegedi Rómeó és Júliának sem asikeres, sem a sikertelen megoldásai nemigazolják azt a színházat, melyben agondolatot az érzelem vetélytársánaklehet kijátszani. Miért hinnénk el, hogy apontos szöveg- és helyzetelemzés árt ahatásosságnak? Miért akadályozná anéző érzelmeinek felkeltését, ha a„sztori" mögött egy világ tárul fel, aszimpla mese helyett komplex valóság?

A Dóm téri előadás nem vitairat. Nemhinném, hogy rendezője annak szántavolna. Tétje - láthatóan - a jó értelembenvett, színvonalas közönségsiker (tehátnem közönségbecsapás!) és két fiatalszínész tehetségének szakítópróbája volt.

2.

Kísérlet-e - mint sokan állították - kétismeretlen főiskolás színészre bízni a„veronai halhatatlanok" szerepét? Tény,hogy ilyen formátumú szerepeket rend-kívüli körülmények között (tehát nagyszínpadon, szabadtéren) eljátszani ko-moly erőpróba. Gyakorlott, a szerepfor-máláshoz szükséges szakmai-technikai

Shakespeare: Rómeó és Júlia (Szegedi Szabadtéri Játékok). Kalocsay Miklós (Rómeó), Maros Gábor (Benvolio) és Harsányi Gábor (Mercutio)

színnel és szépséggel. A szerelem színei-nek és szépségének felidézése - igen, ezolyasmi, amivel rokonszenvezünk, de nemfedheti el, hogy a shakespeare-i műbennemcsak ez van. Nem mintha a R-meó és

Júlia sorai közül nem áradna a szerelemszenvedélye, de ugyanolyan erővel árad aszerelemre támadó erőkkel szembeniszenvedély is. S a tragikus véletlenekmögött mindig jól megmutatkozik a tra-gikus szükségszerűség.

Az a szelíd és megbocsátó fájdalmútörténet, amit látunk, kevesebb, mintShakespeare Rómeó és Júliája.

3.

Vámos László rendezése megold néhányolyan, mások által megoldatlanul hagyottrészletet, amely elnagyoltan mindig „al-kalmas" arra, hogy aláássa egy előadáshitelét, hangulatát megbontsa.

A báli találkozás, a „zarándok-játék",„pálma-játék" képekkel zsúfolt szövege smindeddig fázisokra széthulló cselekvés-sora egyszerűen természetes élethelyzettéválik. Kútvölgyi Erzsébet Júliája és Ka-locsay Miklós Rómeója úgy éli át az egy-másra találás, a szerelmes érintés gyönyö-rét, hogy szavak és mozdulatok egy ter-mészetes, belső indíttatású, egymásból

újra és újra feltöltődő folyamattá válnak.Ez a máskor élettelen és túlkomplikáltjelenet többnyire némi feszélyezettséggeltölti el a nézőt: az egész olyan ügyetlen éssuta, hogy jobb lenne túllenni rajta.Ezúttal forró és szenvedélyes pillanatok-nak vagyunk tanúi, a szerelem lázánakönfeledt és dadogó kitárulkozását látjuk,két ember titkának lettünk részeseivé.

Megkapó és felejthetetlen. Akkor isfényesen igazolnák két fiatal színész te-hetségét, ha nem tudnánk szerepépítke-zésük egészéről is elismeréssel beszélni.

Úgy hiszem, mindkét alakítás megkö-veteli magának azt a megbecsülést, hogyelhagyjuk a közös fiatalságuknak szólótöbbes számot és az értékelésben a pon-tosan és „igazságosan" kiosztott azonosmennyiségű elismerő és elmarasztaló jel-zőt.

A közfelfogás Júliáét tartja jobb sze-repnek, s úgy hiszem, jogosan. Ezúttalazonban az érdekesebb, a közhelyeknek,kézenfekvő szerepmegközelítésnek jobbanellenálló színészi munka Rómeót formáljaki. Kútvölgyi Erzsébet tehetséggel ésbájjal, szép mozgását, tiszta, árnyalat-gazdag hangját jól hasznosítva játsszavégig szerepét, de ő maga mindvégigkülön és kissé távol létezik Júliától. Szin-

te csak a Rómeóval való párjelenetekbensikerül rátalálnia a szerepben rejlő igaz-ságra. Akit látunk, Júliaként, nem egyé-niség, hanem absztrakció, akiből hiányzika különös; akinek szavak helyett költészetcsordul ki a száján. Így - tökéletes illúziótnyújtó lénye ellenére - az élő Júliával adósmaradt. Egy szimbolikus, általános Júliáthívott életre, mert nem sikerültképzelőerővel megteremtenie - arendezővel együtt - az egyszeri Júliát.

Kalocsay Miklós ezzel a többlettelajándékozta meg nézőit. Technikai bi-zonytalanságaiért, hangjának kisebb erő-tartalékaiért, egyenetlen, hullámzó szín-vonalú játékáért kárpótol az az imponálóés sikeres merészség, amellyel adottsá-gaiból, de még színészi fogyatékosságai-nak a felhasználásával is gyúr egy Ró-meót, egy Kalocsay-féle Rómeót - sajátelképzelései szerint. Láthatóan jól ismeriezt a Rómeónak nevezett fickót, s nevet-séges és megható kölyöknek tartja, akitszinte falhoz lapít a megdöbbenés az ér-zelmi fölindulástól. Ennek a Rómeónaksaját gesztusai és egyéni, bolondos hang-súlyai vannak, s bizony ettől nem lehetelfelejteni. Egy főiskolás odáig merész-kedik, hogy kidobja az összes „hőssze-relmes-közhelyet" a kelléktárából, majd

Shakespeare: Rómeó és Júlia (Szegedi Szabadtéri Játékok). Mensáros László (Lőrinc barát) és Kalocsay Miklós (Rómeó)

utánahajítja a kedves, bolondos „kamasz-közhelyeket" is, és egy olyan srácot faragmagából, aki állandóan fel-le liftezik afelnőttség és az infantilis serdülő-korközött, s átmenet nélkül lendül egyikből amásikba. Igaz, Kalocsaynak nem sikerültöretlenül megtalálnia az elindított figuraszerves folytatását a mű második részében.A groteszk humorú, tiszta, zabolázatlanindulatú, kiszolgáltatottan őszinte - hiszenfelszínességét is minden szerepjátszásnélkül elvállaló - Rómeó nem mindig sajátkaraktere szerint vesz részt a tragikusanegymásba következő „fekete"

szituációkban. Ilyenkor ő is a drámai„áriázáshoz" folyamodik. Az első részbenmegteremtett figura azonban olyan erős,hogy némileg besugározza atartalmatlanabb pillanatokat is.

Félig sikerülten is a legtöbbet tetteRómeóért, amit színész drámafiguráérttehet. Saját egyéniségéből kölcsönzöttösszetéveszthetetlen és egyszeri vonásokatneki.

4.Az előadás értelmezésbeli hiányai leg-többet Mercutio alakjának ártottak. Nemlehet megérteni képekkel zsúfolt tirádáit,indulatos, gúnyos kifakadásait, ha nem

tisztázott magatartásának valóságos tar-talma, a viszonya a többiekhez. Shakes-peare drámájában Mercutio nemjópofáskodó fenegyerek, akit a véletlenkerget az értelmetlen halálba. HarsányiGábor Mercutiója nem több. Ennyi: egy -ki tudja, miért - szüntelenül szavakkalzsonglőrködő fiú, akinek a halálán csakannyira lehet megrendülni, amennyibenminden emberi halál megrendítő. Virtuózpojáca. Az az áradó energia és színgaz-dagság, amellyel Harsányi Gábor ezt adimenziók nélkül hagyott Mercutiótmegvalósítja, azt jelzi, hogy nem a színészlehetőségei maradtak a figura alatt, hanema rendezői koncepció elégedett meg ezen aponton a látványos ürességgel.Pontosabban: Vámosnak Mercutioértelmezésében meg kellett elégednieennyivel, mert az ő Rómeó és Júliája -mint többen dicsérőleg megállapították --csak és kizárólag a szerelemről szól. Azígy létrejött „magántörténetben" két családcivakodik - ki tudja, miért -, s mert avéletlenek is úgy akarják, meg-halnak afiatalok. Nincs szó hatalmi harcról,feszültséggel terhes, elviselhetetlenlégkörről, a feudális anarchia ön-magátharapdáló tarthatatlanságáról, te-hátMercutio koravén szkepszise, világot

megvető haragvásai, az állandó viszálykilátástalan ismétlődéseitől való undora,cinizmussal körülbástyázott kívülállásasem teremthető meg elegendő hitellel. Aszegedi színpadon látható Mercutiotragédiájától megfosztottan ágál a lát-ványosságot bámuló többiek között. Ha-lála szerencsétlen véletlen, akár egy ten-gelytöréstől bekövetkezett autóbaleset.Vív, sebet kap, meghal. Tragédiája csakannak a Mercutiónak lehetne, aki egymegvetésre méltó világ elől magányábazárkózott, s ezért védve érzi magát. Akinem emberszeretetből, hanem épp meg-vetésből „pacifista", s így saját ügyébensose rántana kardot.

Jellemének, helyzetének tisztázatlanságamár korábban is érezteti a hatását. A Mab-monológ önálló s inkább hatás-vadászó,mint hatásos szavalattá válik attól, hogy abenne foglalt gondolatok nem illenek a„vásári mutatványos" Mercutio szájába.Nem érezzük mögötte a korai és fájdalmasillúzióvesztést. Mindez nemcsak azértkelthet fájdalmas hiányérzetet, mertHarsányi Gábor egy mélyebbenértelmezett Mercutióhoz is szerep-osztásitelitalálat lenne, hanem azért is, mert aMercutio halálába torkolló jelenetsormozgásrendszere, látványvilága

Kútvölgyi Erzsébet (Júlia) és Kalocsay Miklós(Rómeó) a Szegedi Szabadtéri Játékokelőadásán

ragyogóan kidolgozott. Végre egyszerhazai színpadon olyan vívási jelenetet lát-hatunk, amelynek valóságos dinamikája ésritmusa van, s a nézők figyelmét nem

a színészek ügyetlenkedése vonja magára.A Tybalt kardját forgató Janka Béla ésHarsányi-Mercutio összecsapása fe-szültséget és illúziót tud teremteni. Ket-tőjük fergeteges mozgássorozatából jönlétre a megsebződött Mercutio lassú ésszakaszos mozgáselemekből álló halála.Mercutio koreográfiai remekléssel hagyjael a világot és a színpadot.

Mennyi nagyszerű részlet! S mennyi ért-hetetlen „kihagyás !"

Szemes Mari olyan dajkát formál, aki-nek színpadon túli életét könnyedénhosszabbítja meg a néző képzelete. Túl-lendül az élet örömeire fogékony, vérbőparaszt-szolgáló hálás, de sokszor rep-rodukált kliséjén. Az általánost egyedigesztusokra bontja: a dajka saját érzékitapasztalatait támasztja fel a friss szerelemközelsége, de már némi fölényt is társíthathozzá, hiszen a test lázadásainak korszakaelmúlt, s eljött a szomorú szabadság ideje.Szemes Mari győzi humorral a részleteket:ahogy Júlia báli ruhájának uszályátigazgatja az utolsó pillanatokban is, vagyahogy elismeréssel fedezi fel Rómeókeménykötésű combjait - maga amegidézett reneszánsz. Alakításának igazimélysége azonban ott tárul fel, amikorRómeó elárulására próbálja

rávenni Júliát. Nagyszerűen megőrzi ahelyzet kettősségét, egyszerre taszít, ne-vetésre ingerel és szánalmat kelt. Árulásaellenszenves, de ugyanakkor meghatóannaiv és álcázatlan, híjával van mindenféle„intellektuális csomagolásnak". Ez a ta-karatlanul vállalt galádság azonnal emberiés megható, átüt rajta a kényszerítettség,az „ilyen az élet" keserű belátása.

Szemes láthatóan sokat tud arról azembertípusról, amelyet a shakespeare-idajka képvisel. Eleget tud róla ahhoz is,hogy ne elégedjék meg a típus jelzésével.Dajkája azért utánozhatatlan, mert ottkezdi a figuraformálást, ahol általában azilyen erősen karakterizált szerepeknél abbaszokták hagyni. Á típus már ön-magábanhálás és karakterisztikus egyéniségnekhatna. Szemes a típusjegyeket ismertnekveszi, háttérbe szorítja, és tudatos vagyösztönösen rátalál - szinte mindegy - azegyén hangsúlyaira és gesz-tusaira.

Capulet nehezen bemérhető szerepeHoresnyi Lászlónak jutott. Alakításaegyszerű és emberi igyekszik lenni, teleapró megfigyeléssel és árnyalattal, de asokszor zengetésre csábító szövegnek nemtud ellenállni. Szaval, és nem is mindig jól.

Annál különösebb, hogy megfejthetetlenmarad az a szereposztási felkiáltójel,amelyet Escalus herceg kapott. Nehéz el-

Shakespeare: Rómeó és Júlia (Szegedi Szabadtéri Játékok). Mercutio halála. Kalocsay Miklós, Harsányi Gábor és Maros Gábor (Iklády László felvételei)

hinni, hogy Vámos csak azért osztottavolna Darvas Ivánra ezt a szerepet, mert akitűnő művész épp arra járt. A hercegjelentőségét vagy jelentéktelenségét adarabértelmezés dönti el. Minél jelentékte-lenebb a központi hatalmat képviselőEscalus, annál jelentősebb a szerep. Egytehetetlen ember kenetteljes ágálása, naivhite, hogy van befolyása a dolgokra, majdszembetalálkozása a jóhiszemű intelmekokozta csődtömeggel és tragédiával - eznagy feladat, amely óriási színészitalálékonyságot és iróniát követel.

Vámos rendezése azonban komolyanveszi a kenetteljességet is, az intelmeket is,a békülékeny zárszó ma már komolyanvehetetlen idilljét is. „S fájdalmasan szólmajd a krónika: Hogy élt s halt Rómeó ésJúlia" - simít el minden viszályt a herceg, ésmegelégedéssel nyugtázza a dühödt - ésérdekellentéteikkel szembeállított -ellenfelek váratlan meg-békélését. Vankézfogás, lesz aranyszobor, potyoghatnak akönnyek az elérzékenyültek szeméből.

Ez így alig több egy passzív mesélőszerepénél. Darvas Iván kedvetlenül sta-tisztál a köré szervezett tablókép kellősközepén, s olyan jellegtelen, mint aki egyilyen rövid vidéki kiruccanásra egyéniségétki se csomagolta a bőröndből. Ha egyszerépp csak fizikai jelenlétére támasztanakigényt .. .

A megmagyarázhatatlan dolgok közészámítom, hogy a zenészek csak Júliasiratási jelenete után érkeznek, s így el-vész a menyegzőre készülődés vidám-ságából a halottsiratás szomorúságába valóhirtelen váltás hatástöbblete. Ettől aztánérthetetlen, hogy miért kerül a díszletekalapszintje fölé Júlia szobája, ha apárhuzamos történés lehetőségével nem éla rendező. Így csak azt a hátrányt „él-vezhetjük", hogy a fent elhelyezett Júlia-szoba olyan kicsi, hogy szinte nem adjátékteret.

Székely László és Vámos László közösdíszletei egyébként sem meggyőzőek. Hafunkcionális térelosztó elemeknektekintem őket, nem funkcionálnak elég jól.Leszűkítik a játékteret, nem biztosítanakvilágosan értelmezhető járásokat aszínészeknek, indokolatlanul forognak,anélkül, hogy jelentésük variálódna.

Az égő napsütéstől perzselt, indulatoktólszikrázó veronai utcák hangulatát kellenemegidézniük. Nem idézik. Nehézkesek éscsúnyák. A szem legszívesebben lebontanáőket, hogy mögöttük az égbolt s a Dómvalóságos falai látszódjanak.

Áprily Lajos: A bíboros (Gyulai Várszínház). Szoboszlay Sándor (Báthori András) és Bicskey Károly(Mikó Miklós) ( Ik lády László felv. )

szerűség próbáját; konfliktusaik természeteés gondolati töltése meglehetősen csekélyfeszültségteremtő erőt rejtegetett.Ugyanakkor elvitathatatlan e drámákkulturált, színvonalas színpadra állításánaka jelentősége. Nem kevesebbről van itt szó,mint hogy a gyulai Várszín-ház, színháziéletünknek ez a lobogó lelkesedésből ésalkotó fantáziából össze-gyúrt vállalkozásae kilenc évad során úttörő tevékenységetfejtett ki történelmi drámáink megismertetéseés népszerűsítése terén - s ezenközben egyMadách-mű élővé avatására is futottaambíciójából.

Calderón, Goldoni, Lope de Vega vagyMoreto vígjátékainak „népszerűsítése"

hálásabb feladat. A Várszínházvígjátékbemutatói eleddig leginkább eműfaj spanyol klasszikusait exponálták; eza program olykor a monotónia kísértésévelkacérkodott . . . Mindenesetre e„köpönyeges, kardos játékok" többnyirefrappánsan s igényesen szórakoztattak (Kétúr szolgája, Furfangos menyasszony, Két székközt a pad alatt), még ha bágyadtabb, fakóbbprodukciókkal is volt alkalmunk találkozni(Donna Diana).

*

A Várszínház idei évadja csak kevéssécáfol rá az eddigi tapasztalatokra, bár aművészi színvonal megszokott átlagáhozképest némi visszaesés tapasztalható.

Áprily Lajos A bíboros című történelmidrámája nemcsak drámairodalmunkban, deaz Áprily oeuvre-ben is meg-lehetősenhangsúlytalan epizód. E vélekedésünket avárszínházi produkció min-den jóakarataellenére sem cáfolhatta meg.

M A J O R O S J Ó Z S E F

Várszínházi estékGyulán - 1972

Idén nyáron kilencedszer invitáltak afanfárok Gyulán Várszínházat nézni.Ezeknek a gyulai várszínházi estéknekkülönös varázsuk, megejtő atmoszférájukvan. A föllobogózott, fénycsóvákkal öleltvár kicsiny méretű ugyan, a mi sze-münknek mégis impozáns, messzi rég-múltat, marcona történelmet idéző; azüdülővendégek s a hűséges zarándokoknyüzsgése a megilletődött alabárdosoksorfala között; s a várudvarba érve: szín-ház az ódonul hűs téglafalak természetesfoglalatában.

*

Ezeknek a várszínházi estéknek rangosprogramjuk is van. Á magyar történelmidráma alig ismert, méltatlanul feledettértékeinek a felkutatására szövetkezett ittkilenc évvel ezelőtt egy lelkes csapatMiszlay István vezetésével - s e mellé azeurópai vígjátékirodalom egy-egy reme-kének a bemutatását fogalmazták megcélul. Mármost ha a Várszínház produk-cióira gondolunk: időálló értékek meg-győző fölfedezésének jobbára csak a Csákvégnapjai esetében örvendhettünk. Sár-közy Dózsája, Szigligeti Ede Béldi Pá/ja ésA trónkeresője, Jékely Zoltán A fejedelmivendége, vagy Kós Károly István királycímű drámájának problémavilága,művészi értékei már kevésbé állták a kor-

A dráma Báthori András erdélyi feje-delem tragédiába torkolló sorsát próbáljabevilágítani. Ez a Báthori, mielőtt rászántavolna magát a fejedelemségre, Warmiapüspökeként, majd bíborosként, a hu-manista eszmények lelkes felvirágozta-tásában lelte hivatását. E meghitt tevé-kenysége közepette érte őt kalandorter-mészetű öccse, Báthori Zsigmond hívószava: vegye át kezéből Erdély kormány-zását. A bíboros nemes illúziókkal eltelvefölvállalja a „világi dicsőség kísértését";ám hamar kiderül, hogy török és németharapófogójában, székelyek bé-kétlenségétől kísérve a humanista esz-mények gyakorlása nem időszerű csele-kedet. Báthori András naiv a politikához,erőtlen a kormányzáshoz: vereséget szen-ved a havasalföldi vajdától, s meneküléseközben éri a „farkasvérre" szomjazó szé-kelyek gyilkos fejszecsapása. Mi ebből

a tanulság? Talán csak nem a korabelihumanista krónikástól, Kovacsóczy Far-kastól mottóul vett idézet, mely szerint„az emberi szellem hiába fáradozik, mi-kor az égi előrelátás az ellenkezőre tö-rekszik"? Aligha, hiszen itt nagyon isevilági küzdelmekről van szó; pontosab-ban egy felvilágosult humanistáról, akikimozdulva tudós könyvei és szent erek-lyéi védőőrizetéből, képtelen az őt körül-vevő bonyolult történelmi szituáció föl-mérésére, s valójában értetlenül szenvedivégzetét .. .

A dráma költői-nyelvi erényei lebilin-cselőek; Áprily rebbenő érzékenységűköltészete ezúttal is maradandó élménytszerez. A míves dikciók persze nem fe-ledtethetik a mű alapvető dramaturgiaigyengéit: jelenetsorainak laza építkezését,a jellemek motiválatlanságát, a drámaiizzás hiányát. Igen sok figurát moz-

gat ez a dráma, feltehetően a főhős sor-sának mind árnyaltabb exponálása céljá-ból - csakhogy e fontos funkcióhoz mér-ten vonásaik túlságosan is elmosódottak,jellegtelenek, s így inkább csak lazítanaka mű amúgy sem igen feszes konfliktus-csomóin.

A produkción látszik, hogy MiszlayIstván értő, tisztelő híve Áprily munkás-ságának, ezt a drámát azonban nem tudtaérdekfeszítő előadássá avatni. Miszlaynéhány nagyon szép, ihletett hangulatújelenetet komponált a Várszínház szín-padára - de akadt olyan is, amelyet kidol-gozatlanul hagyott. Bensőséges atmosz-férát kelt a heilsbergi kastélyban játszódókép, csakúgy, mint a fejedelem és MikóMiklós meditációi a „történelmi nagyoksírjainál". Lélektanilag színesen motivált,kellően feszes ritmusra fogott a törökkövetek jelenete. Föltűnt viszont, hogymennyire összekapott és megoldatlan azelőadás fináléja - s talán a csata-jelenet isizgalmasabbá válna, ha a feje-delem ésvezérkara kicsivel jobban „izgulnának", snem lecövekelve, a fejünk felett szúrósanelnézve végszavaznának egymásnak. Ajelenetváltások hosszadalmasak, csaktovábbnyújtják az egyéb-ként is komótostempót - mindebben döntően közrejátszikCsányi Árpád nehézkesen dekoratívdíszletmegoldása is.

Az előadás népes és kiváló erőkből állószereplőgárdát foglalkoztat; közülükazonban egyedül csak a Báthori Andrásalakját megformáló Szoboszlay Sán-dornak nyílik módja képességei fölra-gyogtatására - s ő kiválóan él is ezzel alehetőséggel. Élményszerűen idézi elénka humanista benső derűjét, lelkes ábrán-dozásait s mind szorongatóbb kétségeit is.Epizódnyi szerepüket frappáns ka-rakteralakítással teszik emlékezetessé:Bicskey Károly (Mikó Miklós), MáriássyJózsef (Lippo), Siménfalvi Sándor (Musz-tafa, török követ), Bángyörgyi Károly(Rescius) és Gelley Kornél (BáthoriIstván).

*

A Várszínház idei vígjátékbemutatója,Racine: A pereskedőkje leleményes, bárkissé irodalmias ötletnek látszott.

Racine komédiája a pereskedés megszál-lottairól szól, azokról, akiknek élete a bí-rósági termekben zajlik, csak ott boldo-gok. Az élet tényei csak akkor foglalkoz-tatják őket, amikor felbukkan egy-egykicsinyke sértés, jogtalanság, törvény-könyvbe ütköző csekélység - mert ezt márát lehet élni, fel lehet fokozni, ki

Racine: A pereskedők (Gyulai Várszínház). Horváth Gyula és Tordy Géza (MTI fotó - TormaiAndor felv.)

világszínházlehet színezni, lehet gyártani a pörös ira-tokat, lehet zargatni a bírót. Racine bíró-jameg aztán igen-igen örül is, ha zargatják.Az ő életeleme ugyanis az ítélkezés, slegörömtelibb pillanatai azok, ami-kor a„börtön", „gálya", „bitó" szavakatpattogtathatja. E kóros mániákat Racine azArisztophanésztől szabadon átvettkutyajelenetben pompáztatja a legfénye-sebben: a vádlott ez alkalommal egy szo-morú szemű boxer, „aki" meglehetősenkeveset ért a ceremóniából - viszont annáljobban értik a dolgukat a törvény őrei.Vádolnak, védenek, érvelnek, ítélnek,jogszabályokat citálnak, egyszóvalelemükben vannak - hogyisne, mikor a„vádlottat" szárnyasevés bűne terheli!Nyilvánvaló, hogy a korabeli nézők egy-némelyikét sérthette, hogy „tisztes" polgáritulajdonságaiból ily durva vicceketfaragnak. Mindazonáltal e pallérozottanmulatságos komédia legjobb élcei a mainéző számára is tartogatnak egy-két me-ditatívabb pillanatot. Illyés Gyula finomanárnyalt, nyelvi ötletekben gazdag fordításakiválóan szolgálja okulásunkat: rendkívülszellemesen avatja „maivá" alátszatproblémákkal való fontoskodás, s atévedhetetlenség pózában tetszelgőítélkezés jellemtulajdonságait.

Sándor János rendezése jól láthatóan adarab cselekményfonalának gondos fel-fejtésére törekszik. Rengeteg ötlettel tűzdelitele a színpadi történést - jórészteredménytelenül. A pereskedők cselek-ménybonyolítása meglehetősen naiv, he-lyenként kidolgozatlan - s azt kell tapasz-talnunk, hogy a rendező minden igyekezeteellenére sem pezsdül élettelibbé. Ahelyzetkomikumok sűrű és minden-áronvaló színpadi megszervezése töredezettéteszi a játékritmust. Az íróilag halványanmintázott motívumok rendezői„részletezése" a magatartásformák élesmegfogalmazásának a rovására történik: afrappánsan, illetve kevesebb leleménnyelfölépített színpadi szituációk forgatagábanhangsúlyukat vesztik azok a bizonyosjellemtulajdonságok, amelyek pedigleginkább érdekeltté tehetnék a nézőt ajátékban. A „kutyajelenet" meg-komponálása bravúros rendezői munka:Sándor Jánosnak itt kiválóan sikerültegymásra villantania a szituáció és a ka-rakterek abszurd jellemzőit. E jelenet fé-nyében érezzük csak igazán: rendezésénekmindvégig ily feszesen s koncentráltankellett volna színpadra fogalmaznia Racinevígjátékát.

A színészi alakítások közül kiemelkedikDégi István játéka a bíró szerepében.

Teljes, torz nevetségességében, hátbor-zongató hitelességgel idézi elénk az ítél-kezés őrültjeinek a típusát. Tordy Géza -mint már annyiszor ezen a színpadon -ezúttal is remek mókamesternek bizonyul.Alakításának lendülete, finom humoraélményszerű, magával ragadó. HorváthGyula a kelleténél harsányabb,„könnyedebb" eszközökkel kelti életre apereskedő-mániákus Hepcia polgárszerepét - partnere, Szentirmay Évaugyanakkor épp a játék ritmusának éshangsúlyainak arányos érzékelésével for-málja hitelessé a butácska grófnő szerepét.A két szerelmesnek hálátlan feladat jutott:szerepük igencsak halovány, el-nagyolt.Pap Éva kedves derűje, vonzó lénye mégiseleven színt visz a játékba; SomhegyiGyörgy viszont - noha szerepe valamivelgazdagabb játéklehetőséget nyújt -képtelen élővé avatni a figurát. Játékábanfeltűnően sok a hamis hang és szín;szereposztási tévedés. Timár Béla eredetikarakterfigurát állít elénk.

Langmár András díszletei ötletesen,színesen „játsszák be" a Várszínház szín-padát. Jó térkialakítása, leleményes meg-oldásai igazán nem okolhatók a játék rit-musának töredezettségéért.

Mindkét produkció díszleteit Bata Ibolyatervezte. A bíboros jelmezei nincsenekvégiggondolva, helyenként kifejezettenstílustalanok. Munkája a vígjáték esetébenmondható sikeresebbnek: itt formájában,színeiben egyaránt változatos, hangulatosjelmezekkel lep meg.

*

A gyulai Várszínház idei bemutatóinakszínvonalcsökkenése azokat a kritikusészrevételeket hitelesíti, melyek már né-hány évvel ezelőtt is a program színesebbétételét, felfrissítését sürgették. Jövőrejubileumi évad, s a feltehetően „ünnepi"produkciók mellett ez egyben jó alka-lomnak ígérkezik a bőséges tapasztalatoktanulsággá érlelésére. Hisz minden bi-zonnyal a Várszínház vezetőinek is fel-tettszándéka, hogy ezeket a csakugyankellemes, hangulatos nyári estéket mű-vészi vonatkozásban is élményszerűvéavassák -- mint ahogy az eddigi évadoksorán egynéhányszor ez sikerült is. A vál-lalkozó kedv megújulásának, a műsorter-vezés igényesebbé és ötletesebbé válásá-nak kérdése, hogy a gyulai Várszínház necsak „megkapó színfoltja", rangos missziótszolgáló vállalkozása, de tartalmas,izgalmas eseménye is legyen szín-háziéletünknek.

BENKÖ ÁKOS

Jugoszláviai magyardráma és színjátszás

A vajdasági magyar dráma egészen ahatvanas évek végéig messze elmaradt alira, az epika és az értekező próza mögött.A két háború közötti drámai kísérletek -Somogyi Pál : A díj (19 z7) ; SzentelekyKornél: A fény felgyúl és ellobog (1929);Debreczeni József: Illetlen utca (1933);Tamás István: Aranyhal (1936) - legfeljebbműkedvelő előadásokon kerülhettek aközönség elé.

A felszabadulás után jelentősen meg-változott a helyzet. A Szabadkai Nép-színház magyar társulata az elmúlt z 5 évalatt (1944-197o) 1 z jugoszláviai magyaríró 22 darabját mutatta be. Sajnos, e vi-szonylag magas szám megközelítőleg semjelent ugyanennyi értékes drámai alkotást.

A negyvenes évek jugoszláviai magyardrámái közül mindössze egy kapott szín-padot. Igaz, ez óriási közönségsiker volt:Weigand József Kéz a kézben (1949) c.színműve közel száz alkalommal került aközönség elé, noha az igazán komolyértékeket, a valóság drámai megragadását,a meggyőző lélektani és logikai mo-tivációt s a nyelvi igényességet hasztalankeressük benne.

Az ötvenes években született 1 z szín-padi mű között már találunk értékesebbeketis. Így Sinkó Ervin akkor nagyon időszerűtörténelmi és erkölcsi kérdéseket feszegetődrámáit, az Elítélteket (1952) és a Szörnyűszerencsét (1955), Kvazimodo Braun IstvánMagdics-ügyét (1953) és MajtényiMihálynak a közép-osztály válságátábrázoló színművét, A harmadik ablakot (195 8). Ezek a művek azonban nem értek eltartós sikert, viszonylag hamar feledésbemerültek. A színpadot az igénytelenebb,könnyebb fajsúlyú darabok uralták - köztükSulhóf József ál-népszínművei, a Kidőltmájusfa (1953) és az 1955-ös bemutató ótatöbbször is felújított Parasztkisasszony -,amelyek érthetően nem tudtak változtatni avajdasági magyar drámairodalom egé-szének kedvezőtlen összképén.

A hatvanas években a jugoszláviai ma-gyar irodalom és az egész szellemi életpezsgése, örvendetes fejlődése figyelhetőmeg. Am, a drámairodalom még ekkor iscsak lassan, nehézkesen bontakozik ki. Hacsupán a színpadi deszkákig eljutottmunkákat vennénk figyelembe, akkor

1969-ig, az Áfonyák bemutatójáig nem isigen beszélhetnénk eredményekről. Lip-pay Etelka habkönnyű vígjátékainak(Boldogság részletre, 196o; Fő a nyugalom,1961) és Kvazimodo Braun István zenésjátékának ( A tóparti ház, 1962) roppantközönségsikere még inkább a tenniva-lókra figyelmeztettek.

A színpadtól függetlenül azonban ha-tározottan megindul a fejlődés, először ahangjáték műfajában. A jugoszláviaimagyar írók számára kétségtelenül a„láthatatlan színház" volt a drámaíráselőiskolája. Öregek és fiatalok, MajtényiMihálytól Tolnai Ottóig egyaránt kipró-bálták erejüket a rádiójátékban. És nem isakármilyen eredménnyel. Erről tanúskodika hatvanas évek legjobb hangjátékainakegy részét tartalmazó Almok szirt-jén(1969) C. gyűjteményes kötet. A hatvanasévek közepétől már színpadra szántdrámákkal is egyre gyakrabban találko-zunk a vajdasági magyar folyóiratok ha-sábjain. Feltétlenül említést érdemel kö-zülük Gobby Fehér Gyula színpadonugyan nehezen elképzelhető, de komoly ésaktuális kérdéseket az abszurd felé hajlóformában felvető Nagy építése (Híd, 1965),Guelminó Sándor Özvegye (Új Symposion,1968), valamint Podolszki József és VajdaGábor groteszk-abszurd játéka, Azállapotos menyasszony (Híd, 1969).

A jeget Deák Ferenc Áfonyák c. versesdrámája törte meg, amelyet 1969 tava-szán sikerrel vitt színre a Szabadkai Nép-színház magyar társulata. A dráma cselek-ménye egy kolostorban játszódik, mely-nek lakói szerzeteseknek álcázott gonosz-tevők. Közéjük toppan be egy becsületesfiatalember, a későbbi György barát.Megjelenése megzavarja a kolostor lakói-nak megszokott életét. A drámai szituá-ció, a mű alapkérdése világos : milyensors várhat egy velejéig romlott közös-ségbe betévedt becsületes emberre ? Deákválasza pesszimista ugyan, de meggyőző,valódi feszültséget és igazi drámát tudteremteni. A parabolisztikus dráma igensokféle értelmezési lehetőséget kínál azolvasónak, nézőnek. Logikusan felépített,szerkezetileg egységes mű az Áfonyák,kitűnő expozícióval, jól előkészített éskellően motivált tragikus végkifejlettel. Ajugoszláv színházak nagy seregszemléjén- a Sterija Játékokon - méltán hozottelismerést a szerzőnek és a jugoszláviaimagyar színjátszásnak.

Gobby Fehér Gyula és Varga Zoltánegyfelvonásosainak - A statisztikusok, Azútitárs - bemutatójára a magyar nyel

vű kiadó, a Fórum drámapályázatánakelőestéjén került sor, az újvidéki rádióművészeinek közreműködésével, akik abemutatót követő vidéki turnén is siker-revitték a két vajdasági magyar szerződarabját. Bár ezek az egyfelvonásosok márcsak jellegüknél és terjedelmüknél fogvasem hasonlíthatók Deák drámájához,mégis érdekes, valóság felvetette időszerűkérdéseket boncolgató, értékes alkotások.A groteszk hatásokkal élő Statisztikusok azolykor teljesen hamis adatokkal ésösszesítésekkel-kimutatásokkal manipulálóstatisztika leleplezésén keresztül súlyosegzisztenciális problémákra kérdez rá. Azútitárs pedig - mint Varga Zoltánmegannyi munkája - erkölcsi kérdést teszfel: vajon elfogad-hatja-e a „nagymenő"fia a temérdek pénzt és a méregdrágakülföldi kocsit munka nélkül? A válasznyilvánvaló: nem fogadhatja el. De abban,hogy mégis szemrebbenés nélkülelfogadja, legalább annyira bűnös az apa,a hatalom pozíciójában súlyosjellemtorzulást szenvedett egykoriforradalmár.

A Fórum nagy drámapályázatát egysikertelen pályázat előzte meg, amelyet azÚj Symposion folyóirat írt ki 1969-ben. A12 pályamű közül mindössze kettő -Sáfrány Imre Magellánja és Tóth FerencÁramkorlátozása - bizonyult érdemesnek amegosztott 3. díjra. E „beszédes" ténymellett a bíráló bizottság jelentése is apályázat sikertelenségéről tanúskodik.Hadd idézzünk ez utóbbiból né-hányjellemző mondatot: „Egyetlen teljesegészében következetes gondolatisággalfelépített, dramaturgiailag jólmegszerkesztett, kidolgozott pályamunkátsem találtunk. A legtöbb művet hol-misejtelmes, de éretlen és megfejthetetlenjelképesség, szintén csak felsejlő politikai-társadalmi allúziókkal megtűzdelt,lényegében üres, gyökértelennek érzett éshamis moderneskedés jellemez, amely agondolati tisztaság, valamint a sikeresdrámaszerkesztés helyett elsősorban bizarrjelenetekben vagy csak ötletszórvá-nyokban nyilvánul meg. Ugyanakkor,igaz, jóval szórványosabban, mintegyellenpólusként található a vidám jeleneteknyárspolgári dilettantizmusát idézőpályamunka is. Á beküldött kísérleteknéhányában akad egy-egy jó, ígéretesötlet, de ez rendszerint - a vékonyka íróiszándékkal együtt - gyorsan felszívódik azerőltetett modernizmus, a nélkülözhe-tetlennek hitt morbidság, vagy a semmit-mondó bőbeszédűség útvesztőin." (ÚjSymposion, 1969. 56)

Ilyen előzmények után került sor 1971januárjában a Fórum drámapályázatánakeredményhirdetésére. A pályázat sikeres,eredményes volt: igaz, makulátlanremekművek nem születtek, de a be-érkezett 25 dráma közül a bíráló bizottsághetet talált kiadásra, illetőleg elő-adásraérdemesnek.

Az első díjat Majtényi Mihály nyerte Aszáműzött c. drámájával, amelyet az elmúltév májusában mutattak be az új-vidékirádió magyar stúdiójának művészei. Aszerzőt már régen foglalkoztatta a téma.Tomiban most ősz van c. elbeszélésébenmár felvillantotta a száműzött Ovidiusalakját. A Száműzött Ovidius életé-nekegyik epizódjáról, sikertelen szökésikísérletéről szól. A római birodalomtegnap még körülrajongott, ünnepeltköltője egyik napról a másikra kegyvesz-tetté válik. Császári parancsra Tomibaszáműzik a barbár géták közé.Rettenetesen szenved a honvágytól,nehezen törődik bele új helyzetébe. Amvégül ivócimborákra, majd barátokra lel,mégpedig éppen őrzőjében, Cornelisszázadosban s annak feleségében,Calviában. Paradox helyzet: a hatalomhelyi képviselői éppen a kegyvesztettköltővel való kapcsolatuk sorándöbbennek rá, hogy végső soron maguk isszáműzöttek. A költő szeretné viszontlátniszeretett Rómáját, de tart a szökéstől. Nemis alaptalanul. Szökési kísérlete nemsikerül, így sorsa az örök száműzetés lesz.Érdekes építkezésű, gondolatgazdagdráma a Száműzött.

Tóth Ferenc Jób c. verses drámájánakjutott a második díj. Az álbibliai történethőse olyan ember, aki - legalábbis látszó-lag - úgyszólván teljességgel nélkülözi ahősi vonásokat. A lehető legjobb, leg-szelídebb, legjámborabb lélek, aki lázadás,lázongás, sőt zokszó nélkül tűri asúlyosabbnál súlyosabb testi-lelki meg-próbáltatásokat. A szerző éppen erre,hősének ad abszurdum vitt, már-márhihetetlen béketűrésére építette fel para-bolisztikus drámáját. Olyan szituációkbahelyezi hősét, amelyek ma is elképzelhe-tők, olyannyira, hogy Jób szenvedéseiegyre jobban hasonlítanak a ma tisztes-séges embereinek, a hős kései gyermekei-nek gyötrelmeihez. Tóth Ferenc nem ítéliel hőse viselkedését, ám akarva-akaratlanazt is értésünkre adja, hogy a meg-aláztatások és megszomorítások zokszónélküli tűrésével - s ez a magatartás közelirokona a „Ne állj ellen a Gonosznakerőszakkal!" tolsztoji elvének - valójábansemmit sem ér el. Így vezet el bennünket aszerző a parabola „megfejtésé-

hez", a dráma végső tanulságához, amelyetmeggyőzően foglalt össze Bori Imre: „ Jóbtragikuma éppen abban rejlik, hogy báréppen az ellenkező módon jár el, mintmegszoktuk s mint a történelembőlmegtanultuk, sorsa semmivel sem jobb,mint azoké, akik türelmetlenek, sőt, aszenvedések még nagyobb sora vár rá,mint amit a lázadók megélhetnek." (Ma-gyar Szó, 1971. V I I I . 21. ) A dráma egyébtanulságokat is kínál, melyek közül a leg-fontosabb talán az, hogy a személyesélmények, vívódások, szenvedések ered-ményeképpen létrejött belső meggyőződésmindig mélyebb, őszintébb és szilárdabb,mint a kénytelen-kelletlen elfogadottdogmák.

Gobby Fehér Gyula harmadik díjasdrámájának cselekménye a középkorban,egészen pontosan 1302 és 1307 közöttjátszódik Buda városában, de mint min-den igazán jó történelmi dráma, ez is ajelenkor olvasójához, nézőjéhez szól. Abudaiak szabadsága - a szabadságukért ésnemzeti függetlenségükért küzdő budaipolgárok önmagában is érdekes és tragikustörténetén keresztül a függetlenség és azelkötelezettség ütközési lehetőségeitvizsgálja. Anjou Károly és III. Vencelhívei között elkeseredett harc dúl. Ebben aküzdelemben a budai polgároknak is állástkell foglalniuk. Elhatározásukat a drámafőhőse, Márton fogalmazza meg: abudaiak nem óhajtanak részt venni atrónviszályban, a pápai átok ellenére iskészek megvédeni szabadságukat ésfüggetlenségüket. Kihirdetik a városfeloldását az egyházi átok alól, a néphezhű papok továbbra is elvégzik az egyháziszertartásokat, sőt, megtörténik az avilágra szóló botrány, hogy Buda városakiátkozza VIII. Bonifác pápát és hazaikövetőit. A budaiak szabadsága jólfelépített, egységes, remek dialógusokkal.A szerző végig nagy rokonszenvvel kíséri abudai polgárok szabadságküzdelmét,amely végül is elbukik: Márton az ellenségkezébe kerül, lófarokra kötve hurcoljákvégig a város utcáin, holttestét pedigmáglyán égetik cl. A pápát kiátkozó Lajospapot és társait ahogyan a KépesKrónikában olvashatjuk - „kézen-lábonmegvasalva börtönbe vetik, ahol bánatoslelköket kiadják."

A negyedik helyen Varga Zoltán végzettA tanítvány c . drámájával, amely a szerzőegyik kitűnő elbeszélésében, a N á t á n b a nfellelhető drámai magra épül. A történeti-bibliai cselekménybe szerve-sen épül belea hatalom és erkölcs lehetségeskonfliktusairól szóló mai mondani-

való. Dávid király és Nátán próféta sze-mélyében Varga méltó ellenfeleket ütköz-tet meg. A konfliktust a próféta szem-szögéből vizsgálja. Elítéli az erkölcsi el-tévelyedései miatt hatalmával visszaélő,Uriást halálba küldő, Bethsabét megka-parintó király túlkapásait. De utána mégtovább megy: Nátán tanítványán keresztülmagát a prófétát is bírálja. Mert a pró-fétaság sem mentes a különféle veszélyek-től, buktatóktól. Nátán is csak a börtön-ben döbben rá, hogy még Dávid gyalá-zatos tetteinek is van némi mentsége,hiszen uralkodásának mégsem a hatalmitúlkapások képezik a döntő, meghatározóoldalát, másrészt a királyi hatalommagában hordozza az önkény veszélyét,végül az is elképzelhető, hogy magaBethsabé sem nagyon tiltakozott a csábításellen. Így aztán Nátán nagyrésztmegtagadja korábbi elveit, kiábrándul,cinikus lesz, elbukik. Bukása akkor válikteljessé, amikor tanítványa öngyilkos lesz,mivel ez az önkéntes halál végső soron azegykor tisztelt, de manipulálóvá ésmegalkuvóvá vált mestert vádolja. Ala-posan átgondolt, jól felépített, ízig-vérigintellektuális dráma A tanítvány. A szerzőremekül használja ki a témában rejlődrámai lehetőségeket és biztos kézzelvezeti a cselekményt a tragikus végkifejletfelé.

A Fórum drámapályázatának pálya-munkái közül kétségtelenül Majtényi,Tóth, Gobby Fehér és Varga drámái alegjobbak, legsikerültebbek. Ez nem je-lenti azt, hogy a befutott darabok közöttnem található még - esetleg némi átdol-gozással jó néhány színpadképes mű.Ezek egyike-másika azóta már megjelent aHíd-ban: így Kopeczky László Aida neménekel c. színműve (1971. 3.) és Bog-dánfiSándor Bűnösök c. színpadi játékából egynagyobb szemelvény (1971. 6.). Érdekes,hogy a legjobbnak ítélt drámák szerzőicsaknem kivétel nélkül történelmi ésbibliai keretet választottak mondani-valójuk kifejezésére. Szeli István ezt egy-részt a divattal magyarázza, másrészt az-zal, hogy a szerzők „talán úgy vélik, hogygátlástalanabbul, fenntartások nélkülszólhatnak bizonyos társadalmi je-lenségekről, ha a cselekményre történelmiköntöst adnak". (Magyar .Szó, '97'.V I I I . 21.)

Deák Ferenc nevét azért nem találjuk adíjazottak között, mert a pályázatra be-küldött drámáját még az eredményhirdetéselőtt próbálta a Szabadkai Nép-színház,erről a sajtóban is megjelentekközlemények, így a szerző akarva-aka-

ratlan megsértette a jeligés pályázatokegyik alapvető követelményét, a névte-lenséget. A bíráló bizottság ezért nemvette figyelembe az értékelésnél aL égszo m j c. időközben sikerrelbemutatott és a Sterija Játékokra is eljutottDeák-drámát.

A L é g s zo m j a közelmúlt történelméneklegbonyolultabb időszakáról, a felsza-badulás utáni negyedszázad történetérőlszól. A nehezen elmesélhető, mozaik-szerű képekből-jelképekből összeállócselekmény középpontjában egy vajda-sági magyar parasztcsalád élete áll. Deák acsaládtagok egyéni életsorsán keresztülveti fel a legkényesebb, legfájóbb kérdé-seket: a közönyt, a folytonos megalázta-táshoz vezető tunyaságot, az oktalan fé-lelemérzést és kisebbrendűségi érzést.Ostorozza, 'mert szerinte elsősorban ezeka tulajdonságok vezettek a magyarlaktatelepülések elnéptelenedéséhez, a moz-dulatlanságból való kitörési kísérletekkudarcához. Az emeletes színpad felsőrészén a főhős, Donát vívja elkeseredett éskilátástalannak tűnő küzdelmét a jobb,emberibb életért, alul pedig a „nyomorú-ságos kishitűsége miatt" huszonöt esz-tendőn át szenvedésre, tengődésre kár-hoztatott család sorsát követhetjük nyo-mon. Donát egyre tágítja a jelképes élet-teret, közben azonban fokozatosan ritkul alevegő, a hőst rettenetesen kínozza, majdmegöli a légszomj. A levegő után kapkodóDonát utolsó szavait a nézőkhöz intézi,mintegy rájuk bízva a fenyegető tragédiaelkerülésén való további töprengést, segyszersmind azt is jelezve -- nyitvahagyott mondatával -, hogy a küzdelemmégsem egészen kilátástalan: „Együttfulladunk meg mindnyájan, kivéve, ha ..."A Légszomj építkezése el-tér ahagyományostól. Deák nem tartjatiszteletben az időrendet s hőseit - talán acsaládjával folyton vitázó Donát és amegalázottság, kiszolgáltatottság jelképé-vé növekvő anya kivételével - inkább csakjelzésszerűen ábrázolja. Bizonyára acselekménynek ez a nyers váza is érzé-kelteti, hogy a Légszomj a szó szoros ér-telmében életbe vágó kérdéseket felvető, anézők értelmére és érzelmeire szinteazonos intenzitással ható jelentős dráma,amelytől - a kényes téma ellenére - tel-jességgel idegen mindenfajta nacionaliz-mus vagy búsmagyarkodás. A szerző eztfélreérthetetlenül ki is mondatja egyikszereplőjével: „Ne legyél nagy magyar.Nem ezt kérem én tőled! De legyélannyira, hogy élj!" Deák Ferenc azÁfonyákkal és a Légszomjjal alegjelentősebb

mai jugoszláviai magyar drámaíróvá lépettelő. Es hogy fejlődése mennyire töretlen,annak szép bizonyítéka a Tor c. legújabbdrámája (Híd, 1972. 3.), amelynekdramaturgiája - mint a szerző maga mondja- „nem az avantgarde jegyében fogant.Bizonyos értelemben higgadtabbvonalvezetésű, főleg erkölcsi kérdésekettaglaló műről van szó. Idegen cinizmusszövi át, és ez az, ami új dráma-íróigyakorlatomban". (Magyar Szó, 1972. I.29.)

Ha igaz, hogy egy irodalom nagyko-rúságának valódi fokmérője a társadalmidráma jelenléte és fejlettsége, akkor ahatvanas évek eredményei és a sikeresdrámapályázat alapján immár a jugoszláviaimagyar irodalomról is elmondhatjuk, hogyegyre jobban megfelel ennek a kö-vetelménynek. A vajdasági magyar írók -noha nagy többségük „kezdőnek" számít adrámaírásban - végre vállalkozni mertek aközönséget is érdeklő és foglalkoztatótársadalmi és erkölcsi problémák drámaiformában való megjelenítésére. Am adrámapályázat sikere a jugoszláviai magyardrámairodalom fellendülésének csupán alehetőségeit, mindenképpen csak a kezdetétjelzi. Mert a dráma csak akkor töltheti beigazán hivatását, ha visszhangot tud kelteniaz olvasók, de mindenekelőtt a nézőkkörében. A további előrelépéshez most máraz szükséges, hogy az egészséges fejlődésifolyamat ne szakadjon meg, hogy a legjobbművek mielőbb eljussanak a közönséghez,azaz „életben maradjanak". Az írókmegtették a magukét, bizonyítottak. A szótmost a színházi szakembereknek ésművészeknek kell átvenniük. Az ered-ményes drámapályázattal - amely nem-csaka hetvenéves Majtényi Mihály alko-tókedvének adott új lendületet, hanem egészsor fiatal tehetség jelentkezését is lehetővétette - és a remélhetőleg hamarosan nyitóújvidéki magyar színházzal mindenbizonnyal kezdetét veszi a jugoszláviaimagyar drámairodalom és színjátszásegyüttes és tartós fellendülésének időszaka.

MOLNÁR GÁL PÉTER

Moszkvai színházijegyzetek

Gálabemutató a MHAT-ban

Moszkva színházaiban jó néhány premierenvoltam már, de egyik sem volt ennyirepremier, minta MHAT bemutatója. A többipremier már hetek óta műsoron volt, mertmoszkvai szokás szerint az új, produkciókategy hónapon keresztül premiernek nevezik.Voltaképpen elő-premiernek tekinthetőkezek, sorozatos nyilvános főpróbáknak.Mindvégig javítható, változtatható aprodukció. (Igaz : később is.) Akadt olyan apremierek között, ahol szvetteres fiataloknyüzsögtek a nézőtéren, és annyiramegtöltötték a Malaja Bronnajaszínháztermét, hogy végig álltak a falakmellett; mi is - Gyurkó Lászlóval és IglódiIstvánnal - föl-váltva támaszkodtunk afalhoz, így néztük végig a Rómeó és Júliarendetlen be-mutatóját.

Ez sem volt tehát olyan igazi premier-lázas premier.

Egy este jegyet kaptam a Művész Szín-házba -- még a múlt év tavaszán történt ez -, ahol Vologyin új drámáját játsszák.Előreláthatólag érdekes rendezésben.

Mitől látható előre, hogy ez a rendezésérdekes lesz?

A rendező személyétől. Oleg Jefremovjegyzi rendezőként az előadást, a Dulszineatoboszkája, vagyis Tobozói Dulcinea címűdarabnál, az az Oleg Jefremov, akit atavalyi évad elején neveztek ki a MHATművészeti vezetőjévé, a nemzetközi szín-házi közvélemény meghökkenésére és aMűvész Színház öregeinek megbotrán-kozására. Jefremov ugyanis mindaddig,amíg az egyik leghagyományosabb szovjetszínházi intézmény élére nem került -Moszkva úttörő hajlandóságú színházát, aSzovremennyiket igazgatta. Ennek aszínháznak zabolátlan és vihart keltőelőadásai pedig akkora távolságra esnek aMűvész Színház higgadt értékeket görgetőhagyományaitól, mint ... de nem. Ezt nemlehet megoldani hasonlattal. Érzékeltetnitalán csak úgy lehet, ha lefordítanánk atávolságot magyar mértékegységre. Tehát:Jefremov kinevezése olyan képtelenhúzásnak tetszett, mintha Paál Istvánt, aSzegedi Műegyetem ön-tevékenyszínjátszóinak vezetőjét hirtelen kineveznéka budapesti Nemzeti Szín-házfőrendezőjévé ... És ez nem bizarr

társítás : a távolság legalább ekkora, mégabban az esetben is, ha tudjuk, hogy Jef-remov 1949-ben a Művész Színház isko-láját végezte el, amelynek tanára maradtlediplomázásától 1957-ig. Ekkor meg-szervezte a fiatal színészek stúdióját,ugyancsak a MHAT színiiskolájának nö-vendékeiből, és a következő évben veze-tésével megnyílt a Szovremennyik nevetviselő kísérleti színház. (Jefremov sajátszínházának megnyitásáig a KözpontiGyermekszínház színésze volt, Efroszkezei alatt nevelődött, és működéseösszeforrott a szovjet drámaírás új hullá-mának olyan neveivel, mint például Vik-tor Rozov.)

Amikor megérkezett Jefremov kine-vezésének híre, mindenki találgatni kez-dett.

A cél nyilván az volt, hogy friss vértömlesszenek az elzsibbadt öreg társulatba.De vajon lehet-e századunk egyiklegnevezetesebb, az egész világra kiter-jedő hatású színházi intézményét átala-kítani, gyökeres reformoknak alávetni éstermészetétől elkülönböző irányba terelniműködését? És ha lehet, vajon ez az újirány nem jelenti-e egyben a 75 esztendősintézmény halálát is? Nem el-hantolása ezSztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko színházának?

Persze, miközben szívünk sajgott akonzervált szépségek elvesztése miatt -titokban drukkoltunk a vérátömlesztéssikeréért. A nagy újítók életművénekkötelező sorsa teljesedett be a MHAT-onis: a nagymesterek tanítványai tanítvá-nyainak tanítványai megmerevítették abölcs elveket, a tanulságokat tanokkámeszesítették, a tanításokból talmudotcsináltak, a színház eleven életét mú-zeummá rögzítették. Többé már nem azizzó és igaz színház volt fontos, nem is azigaz elvek gyakorlatban való kama-toztatása, sem a folytonos felülvizsgálás ésaz élet változásaihoz való igazítás : azőrhely lett fontossá. Kezdetben mű-vészielevenségű őrtornyában posztoltak, későbbkiváltságaikat védték. Ha elő-adásaikbanmég élt a költői szépség, újabb bemutatóikmegfáradt iskolásságában már múmiaimumusság volt érezhető: a MHATöregjeivel ijesztgették a színházművészetálmodni vágyó kisgyerekeit. Mertkisgyereknek hatotta MHAT öregjeihezképest mindenki.A ma negyvenöt éves Jefremov valósággal

taknyosnak számít, és amikor a változásszükségességét érzékelő Borisz Livanovkilépett a régi Sirály-színrevitelekhagyományából, és új utat keresett

néhány éve: Trepljovot, a tizennyolc évesforradalmárian elégedetlen lázadót a po-cakját széles spanyol övvel leszorító OIegSztrizsenovval játszatta, Csuhraj Negy-venegyedikjének egykori szőke hősével, aLeningrádból átszegődött és a MűvészSzínháznak mozinépszerűségét kölcsönzőszovjet Gerard Philipe-pel. Nyinát pedig, aSirály hősnőjét az ugyancsak LeningrádbólTovsztonogovtól - átszerződött, tokásodóDoronyinára osztotta Livanov. Ez a két,élete teljében járó, a sikerektől kissémegkopott színész volt hát három éve aMűvész Színház fiatalsága. Es még az őmegjelenésük is féltékenységet,belháborút, klikkharcokat eredményezett.

Hogyne kevert volna vihart Jefremovitteni megjelenése.

Most pedig Vologyin darabjának pre-mierje az első olyan bemutató a MHATfalai között, amit már az új művészetivezetés állított színpadra.

A bemutató ezért ígérkezett izgalmas-nak: hiszen most mindennek ki kell de-rülnie: vajon jefremov hajlik hozzá aszínház stílusához, vagy megpróbálja amúlt század utolsó évei óta féltékenyenőrzött eredményeket kócos igyekezettelszétbombázni.

A nézőtér képe olyan, mint a világminden színházában egy-egy „fontos"

bemutatón. Itt van „mindenki". ViktorRozov, aki hétköznaponként kedves bá-csikának érződik, jószívű darabok érzel-mes megszerkesztőjének, most előkelőenfeszít a drámaírók elnökét megillető előreszóló helyen. Itt vannak a kritikusok,ugyanúgy csevegnek, fecsegnek, mintbárhol másutt a világon. Itt a premierekelmaradhatatlan nézőkellékei:professzorok és professzornék. Ékszerekmindenfelé: nem régi családi kincsek,hanem modern vonalú ötvösmunkák ésdrágakövek. Maxiruhák keverednek azegyetemisták pulóvereivel, minden úgyvan, mint idehaza egy bemutatón, vagyPárizsban, vagy bárhol.

Vologyin Dulcineája természetesenDon Quijotéról szól. Cervantes meghalt,Don Quijote meghalt - mondja az elő-játék, amit commedia dell'arte-álarcos,táncoló maszkák adnak elő egyszecessziós előfüggöny előtt -, csak az élt,aki soha nem létezett, csak a képzeletszülötte volt: Dulcinea. És elindul a játék,egy parasztház előtt a gazda, felesége mega lányuk hallgatják a pohos, italos vendégfecsegését. Az öreg Sancho Pansa mesél arégi kalandokról. Nem hisznek neki,kinevetik. S nemis jogtalanul: Sancho ré-

szeg, Sancho öreg, Sancho ostoba, ésmindenre rosszul emlékezik. Végül szóbakerül Dulcinea is. Benne azután végképpnem hisznek. Csúfolják Sancho Pansahazugságait - a paraszt, a felesége és leá-nyuk vőlegénye. A lányuk azonban vé-delmébe veszi a legendákat. Don Quijoteigenis élt, Dulcinea igenis létezett. A lo-vag szerelmes volt belém, mert én vagyokDulcinea. És elindul, otthagyja a családját,ott a begyepesedett kérőjét, hogy a lovagmegmaradt lándzsájával útra keljen, ahalott nevében folytassa a harcot azigazságért. Kalandokba bonyolódik, mertha minden legenda volt is, valakinek azértfolytatni kell a tiszta életért a harcot.

Három dolog tetszett a Tobozói Dulci-

neában,Vologyin drámájának alapötlete, bár

hosszú párbeszédes állóvizek, statikusjelenetek bő lére eresztett terjengősségévelbeszéli el megjelenítés helyett a történetet.(A darab szinte egyidőben született meg aMan of La Manchával - és jellemző módonnem Vologyin drámája, hanem a musicaljárta be sikerrel a Szovjetunió színházait.)A másik vonzó az előadásban a keretjátékkidolgozottsága, némiképpSztanyiszlavszkijnak 19o5 környéki stí-lusára rímelhető, finom és artisztikus,kissé misztikus maskarádé kecsessége. Ezta színház fiataljai játszották, énekelték éstáncolták el. Ezek már valóban fiatalok,nemcsak a Művész Színház tagjaihozképest azok: hiszen Jefremov valósággalkifosztotta távoztakor a Szovremennyiket,magával csábítva a legtehetségesebbtagokat. A harmadik pedig I. A. Dimentdíszlete volt, ez a növényektől kipusztítottkomor sziklafal, amely mintha egysziklakatlanba helyezte volna a játékot,egy terméketlen és fullasztó krátermélyébe, ahol semmi szín, semmi élet,csupán grafitszerűen fénylenek a sziklák,és egy-egy házacska áll tövük-ben. Denem csak ez a fenyegető, állandóhegycsuszamlást és sziklagörgeteget ígérőkőfal volt a díszlet kizárólagos jelleg-zetessége, hanem a lábánál meghúzódóviskók vagy paloták szürrealistán kígyózóálomszerűsége, ahol egymásba akaszkodóemberalakok, Michelangelo rabszol-gatorzóira emlékeztető, félig az anyagbanmaradt, onnan iszonytató erővelkiszabadulni vágyó testek ingerítették aszínház naturalizmushoz szokott nézőit.

A szokatlanságok között legkevésbéörvendetes a színészi játék kiegyensúlyo-zatlansága volt.

Színházi verseny

A most lezárult színházi évadban Jefre-mov feje fölött szaporodtak a viharfel-hők. Megkockáztatták Ginzburg Levelek atúlvilágról című könyvének színpadra ül-tetését, de ez hamarosan lekerült a mű-sorról. Bemutatták Roscsin új darabját, aValentyin és Valentyinát (a József AttilaSzínház Egy fiú meg egy lány címmeljátssza). Mégpedig egyidőben mutatták bea Szovremennyik Színházzal, és míg otttömegeket vonzó siker lett, a MHAT át-rendezésre, színpadi átszerkesztésre, újjelmezek elkészítésére kényszerült.

Eszembe jut erről, hogy néhány évvelezelőtt két budapesti színház is meghir-dette a Rómeó és Júlia színrevitelét. Ver-senyre vállalkoztak, bízva benne, hogyképesek szellemi izgalmat gerjeszteni,tudták, a két előadás kétféle élményt nyújtmajd, és nem kell attól félni, hogy akielmegy az egyik produkcióhoz, az márnem talál újat a másikban.

Végül mindkét színház elállt ettől aművészi versenytől.

Mi volt az oka? Nem lehet pontosantudni. Talán a minisztérium intette óva-tosságra a két színigazgatót, helytelenít-vén, hogy ugyanarra a produkcióra pa-zarolják szűkös színházi költségvetésün-ket. Vagy a versengésben irodalmi sza-lonszemléletet szimatolt valaki, minthacsak a sznobokat érdekelné ez a színi ve-télkedés, belterjes jelenség volna két szín-ház azonos darabválasztása, keveseketérintő szakmai belügy. Meglehet, maguk aszínházak rettentek vissza produkcióikegymás mellé állításától. Nem bíztak ön-nön erejükben. Vagy talán győzött az apraktikus szemlélet, hogy egy Budapestnagyságú város színházlátogató közön-sége képtelen eltartani egy szezonban kétazonos darabot; nem kell a rendezők ésszínészek erőit arra fecsérelni, hogyugyanazt a drámát vizsgáztassák meg,helyesebb, ha más művekre fordítják.

A színházművészet barátainak tehát lekellett mondani arról az érdekességről,hogy egyszerre, egy időben és egy helyenegy dráma kétféle fölfogását szembesít-hessék. El kellett vetni annak a lehetősé-gét, hogy a két színház stílusát kristály-tiszta összehasonlításban érhessük tetten.Szomorúak voltunk a lehetőség elvesztésemiatt, de beletörődtünk.

Moszkvában azonban évtizedek ótatalálunk drámákat, amelyek egyszerre kétvagy akár több színházban is futnak mű-soron. Nemcsak Bulgakov darabjairól vanszó, a Menekülésről vagy a Turbinéknapjairól, de például a Kis Színházban,

Osztrovszkij házában (ahogyan a Comé-die Moličre-é) játsszák a leghagyomá-nyosabb módon Gogol A revizorát.Néhány száz méterre a Kis Színháztól, aMHAT-nak is műsordarabja A revizor, ésitt nem a XIX. századi stílust őrzikféltékenyen, hanem a XX. század elejé-nek alkotói módszereit tükrözi az elő-adás. Idén márciusban azután a SzatíraSzínház tűzte műsorára A revizort, Va-lentyin Prucsek rendezésében, aki a híres-nevezetes mejerholdi előadás egyik részt-vevője volt, és aki évtizedekig húzódozotttőle, hogy a nagymester után ő is színrevigye Gogol szatíráját.

Mi lehet az oka annak, ha egyetlen vá-ros többféle felfogásban is színen tudjahosszú éveken át tartani ugyanazt a drá-mát ?

Elsősorban természetesen a városnagysága. Moszkva lakosságának jó részeszínházszerető, színházlátogató, színház-pártoló, színházértő.

A második ok azonban, hogy a szovjetszínházakban nem kell vitatkozni a szín-házművészet önállóságáról. Nem minthafelszabadították volna magukat az iro-dalmi alapanyag követése alól, és függet-lenednének előadásaik a dráma írott ré-szétől. Mégis minden előadás, mindenrendezés önálló gondolati lelemény, sa-játos látomás és sajátos értelmezés. Mind-egyik színpadra vitt mű más és más, nem-csak az egyes rendezők vitatkozó, gon-dolkodtató szellemi izgalma következté-ben, de azért is, mert az egyes színházakegymástól elkülönülő stílusában játsza-nak, másfajta művészi elvek szerint szer-vezik meg a színészi játékot és a szceni-kai keretet, és bár a színházak között na-gyon kevés a közlekedő utcácska, még-sem süketen és vakon mennek el egymásmunkája mellett, hanem kiszűrik mind-azt, ami alkalmazható saját színházukhagyományaihoz. Nyílt szakmai vitákfolynak. Az elvi háborúskodások közbennem rejtik véka alá a színházak saját stí-luseszményüket, de ennél fontosabb,hogy egy-egy előadás olykor polemikusválasz valamely másik színház rendezőifelfogására. Moszkvában elsősorban mű-vekkel vitáznak. A MHAT hagyományosSirály-előadása ellen támadt hét évvel ez-előtt Efrosz Tennessee Williamsre emlé-keztető színpadi hangulata, akkor még aKomszomol Színházban. Két évre rá egypillanatig sem titkolva, hogy Efrosszalvitatkozik, a Művész Színház másodiknemzedékének nagy alakja, a színészLivanov is megrendezte a Sirályt. Vrubelfestményeinek modorában készült a dísz-

let. Tehát szakítottak a Siskin-féle orosz-erdő-ábrázolással, az ezüstderekú nyír-fákkal, az átlírizált orosz tájjal, amelyetszelíd bánat leng be, és amelynek tágashűvösében annyira borongós szomorú-sággal tébláboltak mindaddig a szerep-lők. Vrubel szecessziós világa, ez a művidekadencia, minden szállal Európáhozkapcsolódó képi világ szellemi hátterétadta a játékhoz. Nemcsak mutatós vagy„érdekes" kulisszaháttér volt ez, hanemhangsúlyozta, hogy ez az a stílusmanír,ahonnan Trepljov dekadens drámakísér-lete kinő, ezek szerint az elvek szerintalkotja meg stilizált-misztikus színda-rabját, szemben a naturalista természetes-ségű franciás szalondarabokkal, ahol esz-nek-isznak és trécselnek az emberek. Azenei kíséret is a darab korának modernzenei világából került a Sirály színpadára:Szkrjabin muzsikáját használta föl aláfes-tésül Livanov, ezt a szintén szecessziósanfűszeres zenét, amely Párizst és Európátjelenti a darab szereplői számára . . . ki-tágított Oroszországot . . . magát a Mű-vészetet.

Arkagyinát Javorszkája emlékirataibólrekonstruálták, a nagyszerű Sztyepanova(Fagyejev özvegye) számára. Javorszkájanagy színésznő volt - a pétervári Alek-szandrinszkij Színház vezető tagja -, te-hát nem az a narancssárga hajú vidékikomikáné, akivé nálunk „modernizálták".

Tagadhatatlanul nem volt nagy művészitalálat a Sirály. Mégis jégrepedést jelzett.A MHAT nagy öregjei is elégedet-leneklettek a konzerv-szépséggel, a be-fagyasztott ihlettel szemben ráuntak,hogy évtizedek óta halott mesterek mégévtizedekkel korábban készült instruk-cióit folytassák pedáns hűséggel. Jólleheta Művész Színház megtorpanásának ésbenaftalinozottságának legfőbb oka azvolt, hogy nem akadt olyan nagy erejűmester, aki kirántsa a társulatot a hagyo-mányokba belerekedt kátyúból, új iránytszabva őrizze meg a színház értékes ha-gyományait, és továbbfejlesztve őrizze anagy elődök örökségét. Sztanyiszlavszkijés Nyemirovics-Dancsenko utódai közöttegy sem akadt, aki vállalkozhatott volnaeredeti és sajátos hangra, új látásra. De haföltételezzük is, hogy volt ilyen erőstehetség, akkor sem bontakozott ki aféltékeny öregek között az eleven művé-szet. Mindenki unta már azt, amit csinál,mégis csinálnia kellett, mert a többiek rá-kényszerítették a hagyomány strázsálását.

Ebben a színháztörténeti helyzetbennevezték ki Jefremovot, akinek a Szov-remennyik Színházban utolsó ténykedése

éppen az volt, hogy ő is beleszóljon aSirály-vitába, és megrendezze a magaCsehovját, persze Szovremennyik-módra.

Végül ki kell mondani, hogy nem csu-pán pénzkérdés az egymással felelgetőprodukciók műsoron tartása, nemcsak anagyszámú és lelkes színházi közönségéltető közege hív életre ilyen kísérleteket,nemcsak az a szemlélet, amelyik tudomá-sul veszi, hogy más rendező más szerep-osztásában, más díszlettervező játékteré-ben a másfajta mozgásképletek, tempó-ritmusok és másféle hangmodulációkmásik darabot mutatnak föl a nézőnek. Alehetőséget elsősorban mégis az adjameg, hogy a rendezők telítettek gondo-lattal, egy-egy előadásukban merőbenmást tudnak adni közönségüknek, képe-sek fölgyújtani érdeklődését, és bele tud-ják a nézőket alkotói módon vonni vi-táikba.

Az utolsókVégére kellene egyszer járni annak a je-lenségnek, miért támadnak föl szinteegyidőben bizonyos drámák tetszhalá-lukból, vagy (ideiglenesen) igazi halá-lukból. Gorkijnak A z utolsók című drá-mája nem tartozik a remekművek közé,de az elmúlt évadban majdnem egyidőbenés egymástól függetlenül mégis háromváltozatban jelent meg előttem. Előbb aPécsi Nemzeti Színház mutatta be.Ugyanazokban a napokban vetítette aMagyar Televízió is a Leningrádi GorkijSzínház művészeivel fölvett megfilmesí-tést, stúdióban elkészített színházias vál-tozatot, és ugyanakkor Jefremov is meg-rendezte a ritkán játszott Gorkij-drámát.

A szovjet kritikák a Művész Színház újszakaszának egyéves összefoglalása-kéntfoglalkoztak az előadással, többen újfejezetnek tekintették.

Az előadás finoman hagyományos, hahiányzik is belőle a MHAT legjobb elő-adásainak költészete. Mégsem annyira fá-radt és iskolás, mint az utóbbi évek mű-vész színházbeli előadásai. Nem ráz föl,nem sodor magával, de mesterségbelilegmajdnem kifogástalan, és egységesnekmondható.

Ha újdonságot keresünk az előadásban -és miért ne tennénk, hiszen Jefremovfeladata éppen a régi intézménymegújítása -, akkor a legszembetűnőbb: aszínpad megszerkesztése szakít a mű-vész színházi hagyományokkal. Nincsbeépített illúziószínpad. Tördelt és szab-dalt, igen tágas színpadi teret látunk. Ateljes színpadmélység távolságából gya-logolnak elő és el a szereplők, oldalt a

PÁLYI ANDRÁS

Dürrenmattés Ionesco Shakespeare-átdolgozásai

„Shakespeare drámájának javított válto-zata" - írta Ionesco Macbett című darab-jának címe alá, mintegy műfaji meghatá-rozásként. Ami pedig a címet illeti, egyiknyilatkozatában kifejtette, a két t nemelírás, ez hivatott megkülönböztetni mű-vét Shakespeare drámájától. S ClaudeOlivier így kezdi kritikáját a LettresFrançaises-ben: , , A tévedés kizárva. Io-nesco új művében minden e címváltoztatásszínvonalán marad. Gyerekzsúrraemlékeztet ez a darab, olyan zsúrra, amitaz iskolaév végén a legbutább és leglus-tább gyerekek rendeznek. Az erőltetettötletek és a lapos viccek csak hangsú-lyozzák a gondolati ürességet. Az erkölcsitanulság egyébként önmagáért beszél:éljen a zsarnok, aki uralkodik felettünk, sfőként ne tegyünk semmit trónfosztásáért;az, ami utána következik, ugyan-ilyenrossz lesz, ha ugyan nem még rosszabb."

Nemcsak Claude Olivier ilyen kegyet-len Ionescoval a Macbett kritikai megíté-lésében, s ez ritka a sajtóháborút, botránytés rajongást egyaránt keltő Ionesco-bemutatók történetében, a párizsi kultu-rális sajtó szinte egy hangon szólalt meg.Amikor Brecht újraírta a Coriolanust

vagy az Antigonét, átformálta a shakes-peare-i vagy szophoklészi anyagot, s újperspektívát fedezett fel benne, új jelen-tést adott a drámának - írja Gilles Sandiera Quinzaine Littéraire-ben. Ionesco nemtud mást, mint kabarétréfákat pro-dukálni, s nincs rémesebb, mint a meg-vénült gyerek, aki bohócot csinál ma-gából. Matthieu Galey - a Nouvelles Lit-téraires-ben Ionesco eltévelyedésének, nevezia Macbettet: lehetne ez a darab az emberikapzsiságnak, hatalomvágynak, az ember„ragadozó" természetének szatírája, deIonescóban prófétikus ambíciók gyul-ladnak, a tréfa értelmét veszti, a tragédiaviszont nem születik meg. Guy Dumur aNouvel Observateurben Barbara GarsonMacBirdjét, Stoppard Rosencrantz ésGuildenstern halottját említi: IonescoMacbettje szerinte is messze elmarad eShakespeare-parafrázisok mögött.

Ionesco és Dürrenmatt

Folytathatnánk a sort. Álljunk meg még-is ez utóbbi kritikus kínálta szempontnál.Úgy tetszik ugyanis, manapság aShakespeare-parafrázisok korát éljük. ÁGuy Dumur említette példák mellé kí-vánkozik Dürrenmatt János királya is.Igaz, Dürrenmatt Shakespeare-adaptá-

ciójának bemutatója 1968-ban volt Ba-selban, Ionesco Macbettjének premierje1971-ben a párizsi Rive-Gauche Szín-házban (a volt Théâtre de l'AllianceFrançaise-ben). A János királydramaturgiai elemzését már Márton Veraelvégezte a SZÍNHÁZ 1968/1. számában,s azóta a drámát a Szegedi NemzetiSzínház be is mutatta (ebben az évadban aJózsef Attila Színház műsortervén isszerepel). Miért is említjük most, IonescoMacbettje mellett? Részben indokolja ezt,hogy a János király a közelmúltban kerültkönyvalakban is a magyar olvasó kezébe,Görgey Gábor virtuóz fordításában.Lényegesebb azonban az a tanulság, amite két darab összevetése kínál.

Mit jelent Shakespeare a XX. század-ban és a XX. századnak? Termékenyoltóága-e ma is a drámának ? Hat-e méga költőkre? Ezeket a kérdéseket HevesiSándor tette fel, még a század elején, az aHevesi, aki tanúja és alakítója volt - ter-mékeny alkotója - az új Shakespeare-kultusznak. Századunk Shakespeare-re-neszánsza az igazi Shakespeare keresésétírta zászlajára. Igaz, tovább szaporodott aXIX. század burjánzó, sokszor nagyon ismellékes kérdéseket vizsgáló Shakes-peare-irodalma. Újra elhalkult a vita,

színpad szobájába kis lépcsőn járnak föl aszemélyek: hangsúlyozottan színpad ez aszoba (színpad a színpadon), ezeknek akispolgároknak mindennapi színpada, ahollejátsszák életük szerepeit. Balról hatalmaselőszobaajtó és előszoba: a fogastelezsúfolva kabátokkal; előtte - háttal anézőnek - álló tükör, időről időremegvizsgálják magukat benne a szereplők,hajukat igazítják meg, vagy csakgyönyörködnek vonásaikban, termetük-ben. A tükör előtt hatalmas öblös karos-szék. A színpad közepén várkastélykéntemelkedik a faragott pohárszék. Termé-szetfeletti nagyságú. Talán akkora is van,mint a Madách Kamaraszínház egészszínpada. A bútorok nem valóságosbútorok, még akkor sem, ha a legkisebb

részlet is kidolgozott rajtuk, és a pohár-szék ajtajai mögött igazi edények, palac-kok és szalvéták sorakoznak. Nem igazibútorok ezek, mert a festészeti rövidülésszabályai szerint torzították el vonalaikat.Fönt, a színpad magasában, különbözősíkokban ugyanilyen torzított keretek akereskedőősök arcképeit fogják körül.Egészen hátul, a homályos mélyben, zon-gora áll: ott klimpírozgat a nyomoréklány. Jobbra elöl szalongarnitúra.

Egy széthullott polgári család széthullottélete jelenik meg a bútorok és a díszletekjelképes nyelvén. Már nem tartja össze abútorok egyvelegét a valóság. Már nemvalóságos életforma ez, csak teátrálisjelképiségében, szétcsúszott, meg-lazultösszevisszaságában létezik, hogy

az utolsók utolsó föllángolását még egy-szer el lehessen játszani színterükön.

Jefremov másfél éves művészeti veze-tése nem változtatta meg a Művész Szín-házat. Értékálló ítélet sem vonható le.Egyelőre úgy látszik, az ellentábor dia-dalmaskodik, mert a MHAT-ban nagyobba széthúzás, mint valaha. Ennek pedigszínházivilág-szerte az szokott az okalenni, hogy nincs igazi nagy siker,csökkent a népszerűségük. Jefremov el-sősorban színész, annak izgalmas és gro-teszk egyéniség - mintha Cserkaszovművészetének folytatója volna -, rendezőiés színházszervezői sikereit egy felismertművészettörténeti pillanatban az azonoselvű és eltökéltségű szövetségesek barátisegítségével érte el.

A Shakespeare-parafrázisok korát éljük. Dürrenmatt János királyának bemutatója 19 68-ban volt Baselban, Ionesco Machettjének 1971-ben Párizsban. A két munka nemegyenértékű. Dürrenmatt tiszteli az eredetit, Ionesco profanizál. Dürrenmatté jó darab,Ionescoé rossz. Dürrenmatt lépést tett a dialektika felé, Ionesco végképp elszakadt a tár-sadalmi közegtől.

amely a drámaköltő puszta létét is két-ségbe vonta; de szenvedélyes, elfogultvélemények csatáznak ma is arról, hogyBrecht, Dürrenmatt vagy Beckett szín-háza tagadja-e Shakespeare-t, vagy éppbelőle táplálkozik ? Eddig még senki semírt könyvet a Shakespeare és korunk újdrámaírása címmel - jegyzi meg Jan Kott,s ő maga is csak arra vállalkozik, hogy aShakespeare-Beckett párhuzamot megvonjaA Lear király vagy A játszma vége címűtanulmányában. E tanulmány elsőlapjairól mégis érdemes néhány sortidéznünk, mely jelzi Kott szemléleténekrugalmasságát is: „Meghökkentő, milyengyakran hangzik el a »shakespeare-i«jelző, amikor Brecht, Dürrenmatt vagyBeckett színházáról esik szó.Természetesen e három drámaíróesetében, kik egy-úttal háromfajtaszínházat képviselnek, a »shakespeare-i«jelző is háromfélét jelent: vérbő, marógúnnyal átitatott drámaírást,inkoherenciát és a műfajok keverésétDürrenmattnál, epikus jelleget Brechtnél,új Theatrum Mundit Beckett-nél."

Jól látta már Hevesi, hogy a shakes-peare-i drámát nem lehet összeházasítania dekorációs színpaddal, hogy a XIX.század látványos és festői színpadképei,jelmezcsodái ugyanolyan távol esnekShakespeare-től, mint a modern színpadtechnikai trükkbemutatói, vagy a XVIII.század szalondrámává finomított, happyendes Rómeó és Júliája. Jan Kott is hozzá-fűzi a fentiekhez: a három említett drá-maíró, minden különbözőségük ellenére,egyaránt közelebb áll Shakespeare-hez ésa középkori moralitásokhoz, mint a XIX.századbeli akár romantikus, akárnaturalista drámához. Ebben az érte-lemben, és csakis ebben az értelembennevezhető az új színház antiszínháznak -vonja le tanulságképp ismert tételét alengyel színházi esztéta.

És Ionesco? Kott nagyvonalú. Ionescotegyütt említi Beckett-tel, s ha szellemesidézetre van szüksége, azt Ionescotólveszi: „A komikum az abszurditás érzése,s reménytelenebbnek tűnik a tragikumnál;a komikum nem mutat a helyzetbőlkiutat." Dürrenmatt is azt mondja, hogy„a komédia a kétségbeesés kifejezése", dehozzáteszi: „A tragikus azonban mégakkor is lehetséges, ha a tiszta tragédiamár lehetetlen. A tragikumot kifejthetjüka komédiából, mint borzalmasmomentumot, mint feltáruló szakadékot:ahogy Shakespeare-nek is sok tragédiájatulajdonképpen már komédia, amelybőlfelível a tragikum."

Jan Kott felfedezi Shakespeare-ben az„új színház", az „antiszínház" forrását,elmélete mindmáig a modern színháziirodalom egyik szenzációja: Peter Brook-tól Ionescóig a mai színház legkiválóbbegyéniségeit és kóklereit egyaránt „ta-nítványainak" vallhatja. Kott demonst-rálja Dürrenmatt és Ionesco rokonságátShakespeare-rel, Dürrenmatt és Ionescopedig ellenállhatatlan csábítást érez, hogyShakespeare drámáit kézbe vegye. Alap-vetően más-más igénnyel közelítenek aműhöz. Nem véletlen, hogy Dürrenmattegy gyengébb Shakespeare-drámáhoznyúl, Ionesco remekműhöz. Dürrenmatttiszteli az eredetit, Ionesco profanizál.Dürrenmatt dramaturg, csak épp a dra-maturgból előbújik a drámaíró, s beleköl-ti saját világképét az átdolgozásba; Iones-cóban ugyanaz az ördög munkál, mintamikor Brecht-paródiát ír, Shakespeare-tmégsem akarja kicsúfolni, a drámaköl-tészet óriásával inkább igazolni szeretnéönmagát. Innen a nála szokatlan már-márpatetikus hangvételű befejezés.

A komédia értelmeHozhatnánk sok apró példát DürrenmattJános királyából, mellyel a drámafeszesebb lett. Dürrenmatt alig változtat aszereplőkön, híven követi Shakespeare-ta jelenetezésben, s csak néhány színt vonössze. Á két mű dramaturgiaiösszevetését azonban elvégezte már Már-ton Vera említett cikkében, s ezúttal azátdolgozás lényegére szeretnénk figyel-münket irányítani, arra, hogyan jelent-kezik a dürrenmatti világkép a Shakes-peare-dráma újjátöltésében.

Mit olvas ki Dürrenmatt Jan Kottelemzéséből? A módszert jól megvilá-gítja egy példa. Shakespeare-nél a har-madik felvonás első jelenete a francia ki-rály sátra előtt játszódik, s a belépőConstancia átkait szórja János és Fülöpbékekötésére, Blanka és Lajos frigyére.(Rövidesen meg is jelenik Pandolf pápaikövet, aki sürgeti, hogy bontsák fel aszövetséget, és indítsanak egymás ellenháborút.) Dürrenmatt ezúttal módosít ahelyszínen: Franciaországban vagyunkugyan, de nem a királyi sátor, hanem egylerombolt katedrális előtt. Katonák asz-talt hoznak, megterítik, később felszol-gálnak. Á shakespeare-i átkok itt az es-küvői lakomán hangzanak el, miközbenmindnyájan habzsolva esznek. (Blanka ésLajos esküvője a lerombolt katedrálisbanzajlott le.) Ez a látszólag nem túl jelentősszínhelyváltozás és azok a cselekvések,melyeket Dürrenmatt a shakes-

peare-i jelenetbe belesző, Jan KottShakespeare-elemzéseire és Peter BrookShakespeare-rendezéseire emlékeztetnek.Egy-egy külsőséges motívum hangsú-lyozása, módosítása az egész drámahangsúlyán változtathat: Dürrenmatt rej-tett jelentést olvas ki a Shakespeare-műből; olyan jelentést, aminek csak le-hetősége rejlett az eredeti drámában. Sezért a János király már nemcsak Shakes-peare műve, hanem Dürrenmatté is,ahogy Peter Brook is társalkotóként lépShakespeare mellé előadásaiban.

Shakespeare, aki maga is ismeretlenszerző darabját dolgozta át (s a Shakes-peare neve alatt fennmaradt János királydramaturgiai fogyatékosságai azt jelzik,ugyancsak időszűkében lehetett, amikoraz adaptációt készítette), nem említi adarabban János király történelmi művét,a Magna Chartát. Dürrenmatt, színpadijegyzetei szerint az előadás kezdetét jelzőhárom gongütést három kivégzéssel he-lyettesítette. A dürrenmatti János király evéres némajátékkal indul - és a MagnaCharta bejelentésének aktusával zárul.Ezek a módosítások pedig megszabják ajáték műfaját, mely a tragédiából a ko-médiába vált. Igaz, Dürrenmatt nem fe-ledkezik meg róla, hogy a komédiából isfelívelhet a tragikum. Nem téveszti szemelől a történelem dialektikáját, s a shakes-peare-i dialektikus szemlélet nem vész elnyom nélkül a dürrenmatti tételből: azésszerűtlen rendszer ésszerűsítése (a feu-dalizmusról van szó) - meglehetősen re-ménytelen vállalkozás. Igaz ugyan, hogy aMagna Charta mégsem egészen lebe-csülendő történelmi eredmény. Dürren-matt ennek hátterében az esztelenségigfokozódó feudális hatalmi viszályt raj-zolja meg. Átdolgozását így indokolja azutószóban: „Shakespeare ideológiai kép-letei - János = Anglia és Fülöp = Fran-ciaország - a mi számunkra tarthatatlanok.A mi képletünk így fest: János = Fülöp =feudalizmus. Az én átdolgozásomban ahatalomért folyó politikai harcnakvagyunk tanúi egy rendszeren belül,amely rendszerbe nemcsak a Plantagenet-ek és a Capetingek tartoznak bele, ha-nem - mert ideológiai értelemben meta-fizikailag indokolják létüket a dinasztiák- az egyház is." Kérdezhetnénk, ha János,Fülöp és az egyház egyenlő feu-dalizmussal, akkor milyen erők közt fo-lyik a dráma? Dürrenmattnál a drámaiellenfél nem más, mint a rendszer éssze-rűtlensége.

Ezért komédia Dürrenmatt János királya.Nem hamisította meg a shakes-

peare-i drámát, hanem megírta a mai Jánoskirályt. Valahogy úgy, ahogy Jan Kottújraolvasta Shakespeare-t. Dürrenmatt „apolitika komédiájának" nevezi darabját, desietve hozzáteszi: „egy bizonyos politikakomédiája". Ez a komédia meglehetősenszkeptikus játék, de Dürrenmatt jelzi: „egybizonyos rend-szeren belül" az. Arról nembeszél, nem akar beszélni, ami afeudalizmuson túl van. Méltán hiányoljukdarabjából a tágabb történelmi horizontot,de ez mit sem változtat azon, hogyDürrenmatt János királya jó darab. Ésmellesleg gondolatilag,történelemszemléletét tekintve is az írójelentős lépést tett a metafizikától adialektika felé.

És egy értelmetlen komédiaHa megkérdeznénk lonescót, ő is „apolitika komédiáját" olvasta-e ki Shakes-peare-ből, föltétlen megtagadná a dür-renmatti megállapítás második felét, az„egy bizonyos rendszeren belül" meg-szorítást. Ionesco bevallott szándéka, hogyabszolutizálja ezt a komédiát. JóllehetShakespeare drámájának „javítottváltozataként" jegyzi művét, a Macbett-neknem sok köze van ShakespeareMacbethjéhez. Gondolatiságát tekintve pedigegyszerűen semmi. A gondolat, mint afentebb idézett kritikák után sejthettük,amúgy is sovány a Ionesco-darabban.

Shakespeare-nél csak annyit tudunk megCawdor thánról, hogy áruló volt éskivégezték. Ezt azonban nyomatékkalmondja el a költő az expozícióban. Cawdorhalálának, amivel a dráma kezdődik, fontosszerepe van: csak össze kell hasonlítanunkMacbeth halálával. Cawdor halála sztoikus,mint Senecáé; Macbeth már nem hisz asenecai méltóságban. Ez a shakespeare-idráma íve. Ionesco behozza a színpadraCawdort, azaz Candort (mert nemcsak acímen, a szereplők nevén is gondosanváltoztat egy-két betűt), s kiirtja a játékbóla shakespeare-i ívet. Candor és Glamisösszeesküvést sző Duncan főherceg ellen.Á „puccs" azonban kudarcot vall: Duncantkét hű embere, Macbett és Banco megvédi.A kísértetek azonban Macbettben felszítjáka hatalomvágyat, s a hős vezér, aki el-tetteláb alól Duncan merénylőit, hallgat akísértetekre: azok úgy látják a csillagokból,Macbett a trónra fog kerülni. Hisz nincsmég egy Macbett, aki a merénylőtlefegyverezhetné! Macbett meg-öliDuncant, megöli Bancót és egész családját- Banco ugyanis azt a jóslatot kap-

ta, hogy leszármazottai kerülnek a trónra -,feleségül veszi Lady Duncant. S ekkorkiderül, a kísértetek rászedték: nem LadyDuncant vette el, csupán egy kísértetet,Lady Duncan pedig útrakelt fiáért, Ma-colért, aki nagy sereggel érkezik, megöliMacbettet, s bejelenti: ő Banco elcseréltfia.

Idéztük már a Ionesco-darab párizsisajtóvisszhangját, s most tegyük hozzá: aLe Monde kritikusa, Bertrand Poirot-Delpech más hangnemet ütött meg, mintaz említett kritikák. Poirot-Delpech bi-zonyos történelemfilozófiai ambíciót vélfelfedezni Ionesco művében, úgy látja, aMacbettben a szerző, mintegy harmincszínpadi művel a háta mögött új útralépett: A z orrszarvúbeli Béranger Ionescohasonmása volt, s a korábbi darabokban azíró számára voltaképp csak Bérangerlétezett, a külvilág nem. Itt jelenik megelőször Ionesconál reális értelemben avilág: Béranger menekült az uralkodáselől, Macbett uralkodni akart. Ionescoihletője természetesen Shakespeare,pontosabban jan Kott Macbeth-interpretációja: Ionescónál az uralkodó,vagyis az, aki hatalmat kap a kezébe,helyzetéből eredően gyilkosságra vankárhoztatva - olvassuk a Le Mondeban.

Ez lenne hát az a revelatív fordulatIonesco írói pályáján? Jegyezzük megmindjárt: az, amit Poirot-Delpech aIonesco-hős, azaz Béranger és a külvilágviszonyának megváltozásáról mond, tu-lajdonképpen formális szempont. Hasonlórajongással fogadták sokan Az orrszarvúBéranger-ének „lázadását" a rinocérosszáválás ellen, annál is inkább, mert anovellaváltozatban még Béranger isrinocérosz lett; míg Ionesco nem nyilat-kozta, hogy Béranger lázadásának egye-düli oka: a színpadon nem tudta másképpbefejezni a történetet. Bizonyos értelem-ben valóban más Macbett és a világ vi-szonya, mint Béranger-é volt a korábbiIonesco-darabokban; a lényeg azonbannem változott, legfeljebb az érem másikoldalát látjuk: Béranger épp azért meneküla trón elől, mert nem akar Macbett lenni. Sez már a Jan Kott-féle koncepciónak,legjobb esetben is, vulgarizált változata,hamis leegyszerűsítése.

Mit is mond Kott a Macbeth, vagy a halálfertőzöttjei című írásában? „A történelmet aMacbeth a legegyszerűbb formájáraredukálja, egyetlen képre és egyetlenhatárvonalra: itt azok vannak, akik öl-nek,ott pedig azok, akiket ölnek." lonescónálmár csak azok vannak, akik

ölnek. A történelem pedig, az a bizonyos„legegyszerűbb forma" is eltűnik az írólátóhatáráról. A komédia reménytelenebba tragikumnál, mert nem mutat a hely-zetből kiutat; s ilyen értelemben aionescoi redukált Macbeth, vagyis a Mac-bett nem több, mint egy „gyilkosok egy-más közt" címkével ellátott, itt-ott ízet-lennek tetsző, felduzzasztott kabarétréfa.Hol az a shakespeare-i éjszaka, melyben -ez is Kott metaforája - Macbethmeggyilkolta az alvást? ShakespeareMacbethjében a történelem, a világ -lidérces álom; de ez a lidérces álommábénult világ is totális. Negatív lenyomat avilág szépségéről és gazdagságáról.Ionescónál élettelen konstrukció.

Dürrenmatt tartotta magát a shakes-peare-i jelenetezéshez, s jelentős szöveg-részeket is átvett. Ionesco egyetlen rész-letet vesz át, úgy-ahogy szó szerint aMacbethből : Malcolm tirádáját a negye-dik felvonás harmadik képéből. Ez egyéb-ként a Ionesco-darab befejezése: a shakes-peare-i mondatok Malcolm, azaz Iones-conál Macol utolsó szavai. Aligha vélet-len ez a játékot lekerekítő idézet; érdemesis közelebbről szemügyre vennünk. Annális inkább, mert e példa fényt vet aionescoi „átdolgozás" elvére is. Ashakespeare-i sorok így hangzanak:

az én

Kéjvágyam végtelen: nincs annyi szűzlány,

Asszony s matróna, hogy kioltaná

Gyönyöröm szomját, és vágyam letörne

Minden mérséklő akadályt, amely Dühöm

útjába állna. Macbeth is jobb, Mint egy ilyen

király .. .Ésezenkívül

Gyalázatos természetemben úgy

Elburjánzott a veszett kapzsiság, hogy

Irtanám az urakat, ezt a földért, A z t a

hazáért, vagy az ékszeréért ...

Állhatatosság, irgalom, alázat,

Istenfélelem, tűrés, hősiességÍze hiányzik belőlem, de annálSzebben tenyészik a sokféleképpElágazó űr. Ha tudnám, pokolbaÖnteném az egyetértés tejét

S zűrzavarrá kavarnám az egész

Világot.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ionesco Macolja ehhez még józanulhozzáfűzi: „Ebből a hercegségből előszöris királyságot csinálunk - én leszek akirály. Aztán császárságot - én leszek acsászár. Császár a császárok felett. Im-peratorissimus." Majd eltűnik a ködben, adarab véget ér.

Shakespeare-nél az idézett sorok a

Macduff-fel való párbeszédben hangzanakel. S ott, ahol Ionesco elvágja az idézetet,Shakespeare megcsillantja a maga világát:Macduff szavaira Malcolmban felébred azemberi élet reménye, s mind-járt kiderül:az iménti öngyalázás csupánkétségbeesésből fakadt. Ionesconál ez akétségbeesés, melyből a shakespeare-i hősúj életre kel, az abszolút igazságot jelenti:komolyan veszi Malcolm tirádáját.

Ezzel saját „ars poeticáját" tagadja meg:a komédia komolyra, pontosabbanálkomolyra fordul. Mintha a régi szen-tenciát a világ abszurditásáról már nemtudná oly könnyed humorral ismételgetni,mint azelőtt: görcsös, erőltetettigyekezettel Shakespeare-t idézi igazo-lásul. De még Bertrand a Le Monde kri-tikusa is megjegyzi: „Jobb szeretemIonescot, ha mindennapi életünk furcsa-ságait karikírozza, mintha történetfilozó-fiával foglalkozik." Talán nem is Jan Kottelemzése ihlette meg Ionescot, ha-nemMalcolm tirádája ? Egy Shakespeare-remekmű néhány sora, melyek - termé-szetesen kiszakítva összefüggéseiből - úgylátszott, őt igazolják ?

Ionesco Macbettje jószerivel nem isérdemelné meg e szószaporítást. A jelen-ség, az, hogy Ionesco, mint a készületlendiák - hogy Claude Olivier hasonlatánálmaradjunk - igazolni igyekszik ma-gát. AShakespeare-kultusz Shakespeare-divatotis szült, s így a legjobb, leglátványosabbérv a színpadon Shakespeare. De hogyjutott ehhez a Shakespeare-bekapaszkodáshoz az abszurd színház best-seller szerzője? Hisz egy-két évtizedeelőfordult, hogy három-négy darabja sze-repelt a párizsi színházak műsorán. Kikbőlállhat ma az a közönség, mely Ionescofáradt szentenciáira még kíváncsi?Valamikor, az ötvenes években elsődarabjai - kimondatlanul is - a nyugatipolgár világháborús csömörét, apolitikusmagatartását fogalmazták meg. Jelentőstársadalmi réteg életérzését, gondolko-dásmódját szólaltatta meg műveiben, me-lyeket akkor sem lehetett éppen haladószellemű alkotásoknak nevezni. De leg-alább volt valamiféle bázisuk. S főként életvolt azokban a Ionesco-komédiákban. AMacbett dramaturgiai-stilisztikai szárazságaazt jelezheti, hogy Ionesco végképpelszakadt attól a társadalmi közegtől,amelyben alkot. Elapadtak a rejtettforrások is, melyek létezését ő mindigtagadta, de amelyekből sajátos, szellemeshumora valamikor táplálkozott.

nem üzleti vállalkozások. Inkább vala-mennyinek államilag felkarolt népjólétijellege van - néhány közülük ingyeneselőadás -, ennek előnyeivel és hátrányaival.

Itt van mindjárt a koppenhágai Tivoli-kert mindennapos látványossága, a Pan-tomim Színház. A nyári idény valamennyiestéjén ugyanazt a commedia dell'artedarabot játsszák immáron több mintnegyed évszázada. Már a környezet és akülsőségek is megakadályozzák, hogy azelőadást teljesen komolyan vegyük. ATivoli - a dán Vidám Park - főbejáratánbeözönlő és az elektromos játékbarlangokfelé igyekvő tömeg a Pávaház vagymásképp a Kínai Pagoda „csicsás"exteriőrjében pillantja meg a színpadot, ésha kedve kerekedik, ülve vagy állvabámészkodik egy órácskát. Az egésznekolyan a hangulata, mint gyermekkoromliliputi színházának. Nem mintha a pro-dukció - már begyakorlottságánál fogva is- nem lenne virtuózan megoldott. Azismertető méltán büszkélkedik azzal, hogyaz egész világon ez az egyetlen hely, aholmég az ősi, hagyományos rendezésbenmutatják be a commedia dell'artepantomimokat. (Szövegtelen, de jelleg-zetes commedia dell'arte so gge t tó t látunkmegelevenedni Pantalone és Harlekinszerelmi vetélkedéséről.) A nép szóra-koztatásnak tehát cseppet sem színvonal-talan megoldása ez, és mintha egy fájó

D É V É N Y I R Ó B E R T

Szabadtéri estékSkandináviában

Színházi szempontból a nyár három hó-napja éppen úgy uborkaszezon Skandi-náviában, akárcsak nálunk. Júliusi dán,svéd, norvég utamon tehát nem láttamszenzációs előadásokat a világ négy ég-tájáról összesereglett sztárokkal. Mégisúgy érzem, van jogosultsága e tudósítás-nak. Egyrészt igen keveset tudunk Észak-Európa színházi életéről, másrészt nyárigondjaik annyira hasonlatosak a mieink-hez, hogy mindenképpen érdekes ta-pasztalataikat a hazaiakkal összevetni.

Ami a műsorok összképét illeti, fel-tűnőa maiság hiánya. Shakespeare-t játszanakés klasszikusokat, idegenforgalmiínyencségnek számító színházi, illetve népihagyományokat újítanak fel, tehátnagyjából az a koncepció uralkodik, amelynálunk a gyulai, szentendrei stb. alkalmijátékokat élteti.

Viszont kifejezetten kommersz célzatú„nyári izét" sem láttam sehol hirdetni. (Ezta funkciót inkább a szabadtéri revük,könnyűzenei műsorok hivatottakbetölteni.) A produkciók szembetűnően

A gripsholmi kastély színházterme

nosztalgia éltetné ama boldog, de végképpletűnt idők után, amikor „igazi" és „alan-tas" művészet útjai nem váltak el. Pro-menád színház -- ha van ilyen ! -, ment-hetetlen jelentéktelenségben.

A stockholmi Halwyl-múzeum udvaránjátszott Rómeó és Júlia viszont azokhoz anyári. kísérletekhez sorolható, amelyek ahelyszínt teszik meg a produkciófőszereplőjévé.

A környezet oly tökéletes telitalálat,hogy szinte hihetetlen, hogy itt azelőttmást is, például Pergolesi-operát, misz-tériumjátékot stb. bemutattak. A patrí-ciusház udvara mintha az angol színházalaprajzi kívánalmai szerint épült volna.Két emelete adja a játéktér háromszintestagolását. Az alsó szinten reneszánsz ab-lakok, boltívek, városkapunak beillő ajtók- mindez irigylésre méltóan illik adrámához. Egy díszkút is ott pompázikközépen, hogy a veronai utca illúziója mégtökéletesebb legyen. Amikor pedig a nézőaz első emeleten az erkélyt is meg-pillantja, igazán már csak a szemét tudjadörzsölni.

A fiatal rendező, Bernard Krook, va-lósággal habzsolja a lehetőségeket. Azegységes hatás érdekében igyekszik adarab valamennyi, hagyományosan szoba-belsőben játszódó jelenetét az adott külsőtérre átfogalmazni. Ahol ez sikerül - ötleteirevelációerejűek. Á darab új fénybenragyog fel. Rómeó és Júlia például nemCapuleték bálján ismerkedik össze, a fiúnem teszi be a lábát családi ellenségeiházába. Júlia a mulatság egy zene-szünetében a tánctól felhevülten szalad kia térre, hogy a kút vizétől felfrissüljön, ésitt szólítja meg őt Rómeó. Ugyancsaksajátos poézis lengi körül a szerelmesekbúcsúját attól, hogy nem Júlia hálókam-rájában, hanem a városkapuban játszódikle.

Kár, hogy a cinteremjelenetre a ren-dezőnek egyszerűen nem volt ötlete és akulisszatologatások az előadás stílusátmegbontják. Néhány dramaturgiai vál-toztatással sem tudtam egyetérteni példáulazzal, hogy a Herceg intő szavait Lőrincszájába adják a darab végén. Viszontfeltétlenül a produkció javára kell írnimég, hogy a szimultán játékterekenszakadatlan folyamatossággal két óra alattlepergett a tragédia.

A színészek pályakezdő fiatalok, nagyrészük frissen végezte el a főiskolát, és aprodukció saját vállalkozásuk. Nem ta-gadom, volt is az egésznek valami „csináldmagad" amatőr slampossága, amikülönösen a világítás és a jelmezek sze-

gényességében, valamint a statisztériateljes hiányában volt tetten érhető.

Hasonló koncepciót követett az Osló-ban látott Ahogy tetszik-produkció - demagasabb művészi szinten. Ez is fiatalrendező, Kjetil Bang Hansen és egy fiatalszínészekből álló állandó együttes, aTeatret Vort munkája. Izgalmas éskövetkezetes - talán Jan Kott elemzésétkövető - elképzelést valósítottak meg,amennyiben nyelvismeret hiányában megtudtam ítélni, egyáltalán nem nyári szín-vonalon.

A rendező itt is az összes színt egyetlenhelyszínre, az Ardennes-i erdőre vontaössze, de maradéktalan következetesség-gel. A játéktér egy töltésen húzódott, aszó szoros értelmében, mert legalább i5-3o méter hosszú, de csak 3 méter mélyvolt. Ez az egész előadásnak valami„szélesvásznú" hatást kölcsönzött, szinténa shakespeare-i folyamatossághoz el-engedhetetlen egyidejűséget biztosítva,de a stockholmi függőleges tagolássalellentétesen a színpad szélességében.

A produkció egyébként a divatos kor-szerűsítés jegyében Izészült szellemesen,ötletesen. Ez az Ardennes-i erdő afféleidőtlen hippitanyának tűnt, roppant köz-vetlenül szerelmeskedő, csöppet semprűd fiatalokkal. Fehér, gyűrött és ron-gyos, meghatározhatatlan rendeltetésűalsóneműikben minduntalan eltűntek abokrok között, az egyetlen méla Jacqueskivételével, aki talpig feketében pipáz-gatott. Ha e Shakespeare-bemutatóból askandináv színház mindennapjaira kö-vetkeztetünk, elsősorban a közvetlensé-get, a pátoszmentességet, valamint -különösen az oslói előadásban - a virtuózmozgáskultúrát írhatjuk javukra.

Most térjünk rá az ünnepi előadásokra.

Különösen Svédországban népszerűek anyári fesztiválok, melyeknek elsősorbanidegenforgalmi vonzerőt tulajdonítanak.Szinte valamennyi a múzeumi koncepciójegyében szerveződik.

Júliusban, tartja például előadásait adrottningholmi nyári opera. A főszereplőitt maga az intézmény; tulajdonképpenegy színházmúzeum, amelynek az előadáscsak egyik kiállítási tárgya. A színház1766 óta megszakítás nélkül üzemelnagyjából változatlan körülményekközött. Már a XVIII. század végénhajókon közelítette meg esténként azelőkelő közönség a festői Mälar-tócsücskében fekvő Királynő Szigetét,ugyanígy gyülekeztek a tökéletesen nyírtfrancia parkban, foglalták elbársonyszéküket az apró néző-téren,szemben a klasszicista színház jellegzetesperspektíva-kulisszáival. (Ha-csak nemtitkosrendőr volta kedves néző, mert ezesetben a proszcéniumpáholyban volt ahelye, háttal a színpadnak, farkas-szemetnézve a közönséggel.) Az előadásokszcenikai megoldásai is kegyeletesenhagyományosak. Úgy választanak dara-bot, hogy lehetőleg mozgásba hozhassáka tökéletes épségben maradt színpadi gé-pezeteket: a villám- és mennydörgéskel-tőt és a boszorkányos illúziót nyújtó hul-lámmasinát. A repertoár Glucktól Ros-siniig terjed, mi éppen egy ismeretlenRossini-opera, a La Pietra del Paragonemegtekintését mulasztottuk el, mert je-gyet szerezni szinte lehetetlen, pedig vég-ső ráéhezettségünkben még a horribilis3o korona (210 forint) belépti díjat ismegkockáztattuk volna. A svédek egyéb-ként azzal vigasztaltak, hogy e színházieseménynek korántsem a zenei vagy szí-nészi színvonal a fő erőssége.

A színházat a drámakedvelő III. Gusz-

Dalarnai parasztház falfestménye: Éliás mennybemenetele

táv építtette a nagyközönség - értsd: azudvari nemesség - számára. Magamagánakés szűkebb házanépének a gripsholmikastélyban rendezett be egy tökéletes kisháziszínházat. (A cselédség a mennyezetkazettáinak leselkedőlyukain át követhetteurai játékát.) Ez a miniatűr színház is, aholutoljára az angol királynő tiszteletéretartottak házielőadást, tökéletes képet ad abarokk teátrum jellegzetes világáról.

Sajnos, ugyancsak nem láttam a Gotlandfővárosban, Visbyben megrendezett ünnepijáték egyetlen programját, FreidrichMehler helyi vonatkozású operáját. Visbyszinte teljes egészében mű-emlékváros,falai, épületei a XII-XIII. századi fénykordicsőségét őrzik. A gótikus templomromokkörnyezetében játszódik a műcselekménye, melynek középpontjában adominikánus kolostor priorjának, egybenaz első svéd szépírónak, Petrus deDaciának és egy kölni apácafőnöknőszerelmének misztikus históriája áll. Adarabot a szerző vezényletével 1929 ótaszakadatlanul műsoron tartják.

Úgy látszik, az ilyen irdatlan hosszúsorozatok nem mennek ritkaságszámban anyári fesztiválokon. A svéd népművészetirezervátum, a dalarnai Leksand községbenjátszott Himlaspelet is immár több mintharminc éve, pontosan 1941 óta vonzza azérdeklődőket. Kétségtelen: nemindokolatlanul. Erről szerencsére már mintszemtanú számolhatok be.

Á Himlaspelet (Mennyei játék) affélevallásos, oktató színmű, jellegzetesen aXIX. század romantikus népszemléleténekmodorában. Naiv néptanítói buzgalomcseng-bong a primitív, páros rímelésűversekben, egy kissé a mi népszín-műveinket idézve emlékezetünkbe. Acselekmény is a hitoktatók példázataibólismerős. Egy fiatal lányt boszorkánykéntmegégetnek. A jóisten tehetetlen a földiigazságszolgáltatás ostobaságával szem-ben, mindössze arra képes, hogy a lánykedvesének, az egyszerű parasztfiúnakútját egyengesse az égbe, hogy szerelmévelmég éltében találkozzon. Á fiú neki is vága csodálatos zarándoklatnak, ám hiábahallgatja meg a bölcs bibliai prófétáktanácsait, a Kéjvágy, a Falánkság, azIszákosság eltéríti céljától, és így csakhalálos ágyán segítheti az isteni kegyelemszerelmese karjaiba.

Hangsúlyozni szeretném: a szöveg-könyv nem középkori misztérium vagynépi játék, hanem a romantikus népiességjellegzetes terméke. Es mégis népművé

szeti értékűvé emeli a szcenírozás, a szín-padra állítás stílusa. A leksandi díszítőmű-vészet sajátossága ugyanis, hogy szentjeita maga korának ruházatába bújtatja. Ez aszívmelengetően gyermeteg ego-centrizmus groteszk népi humort sugározaz áhítatos témára. A leksandi színielőadásugyanezt a népi ábrázolásmódot követi.Így mikor megpillantjuk a gatyás-bőrkötényes, pipázó prófétákat vagy agondterhelt, elnyűtt redingotban sze-rénykedő Úristent, egyszerre átjár ben-nünket a népi elidegenítés rafinált két-értelműségének gyönyörűsége. Vegyükehhez a játék eredeti népi hangszerekenkísért dalait, színes-kedélyes táncait, va-lamint a görög színházakhoz hasonló,tökéletesen megválasztott természetikörnyezetet, és megértjük varázsát modernkorunkban is.

Az egyetlen mai témájú előadást Stock-holm stadionnyi szabadtéri színpadán, aVita Bergenen láttam. Itt ingyenes elő-adásokat tartanak. Én éppen egy műked-velő produkciót láttam, a Freedom Chile-t(A szabadság gyermeke), egy New York-iegyetemi amatőr együttes előadásában.Felejthetetlenül unalmas volt. Nálunkhasonló színvonalú produkciót kiselej-teznének egy járási bemutatóról is. Idé-zeteket olvastak fel Martin Luther Kingmunkásságából, valamint spirituálékaténekeltek hozzá, csattanósan megcáfolvaazt az előítéletet, hogy a négerekizgalmasan adják elő a spirituálékat.Megkérdeztem svéd barátaimat, miértadják elő ezt a tömény unalmat. Azt fe-lelték, hogy Svédországban igen magas azadó, és az állam efféle ingyenes előadá-sokkal térít vissza valamit polgárainak. Ígymár értem.

FÖLDES ANNA

A harmadik világszínháza

Tunéziai tudósítás

Könnyű volt Mátyás király parasztjánakeldönteni, meddig van messzi a messzi. Demit mondjon a mai magyar kritikus, aki alégi menetrend szerint fél nap alattér el Tunéziába a Harmadik világ színházacímmel megrendezett nemzetközi kol-lokvium színhelyére - s ebből is majd kétórát várakozással tölt Rómában -, deugyanakkor a tanácskozás témájától szinteholdévnyi távolságban érzi magát.Közvetlen élmények híján - a hazaigyorstalpaló kurzus, Keszthelyi Tibor Af-rikai irodalom című könyvének áttanulmá-nyozása, néhány antológia és tanulmány,Wole Soyinka hozzáférhető drámáinakelolvasása - legfeljebb arra jó, hogy ameghívón szereplő nevek egyikét-másikátlegyen mihez kötni. És hogy felcsigázza azutazó érdeklődését: vajon merre tart akultikus eredetű és organikusan komplexafrikai színház, mitől lett siker a zuluMacbeth Londonban, és kiknek játszanakaz afrikai egyetemi társulatok? Mitjátszanak Persepolisban, amikor nem PeterBrook nemzetközi jellegű és rangúszínházi kísérletére figyel a világ? Meny-nyiben afrikai és mennyiben arab Tunéziakultúrája?

Bőröndöm ugyan napokra elkallódott alégi utak és repülőterek útvesztőjében, de akérdőjelek szerencsére mind velemmaradtak. Nem a szereplés, hanem azinformációszerzés, a tanulás vágya hajtott,amikor megérkeztem az ITI mellett mű-ködő Nemzetközi Színházkritikusi Szer-vezet - az Association Internationale desCritiques de Théâtre - hammameti kon-ferenciájára.

És most engedtessék meg nekem egy pármondatnyi kitérő vendéglátónk, a CentreCulturel International d'Hammametdicséretére. Ez a szervezet a tuniszi fő-várostól 70 kilométerre fekvő világhírűés egyre felkapottabb tengeri üdülőhelyenszékel, és rendeltetése szerint részben egy,a mi Szigligetünkhöz hasonló, hazai ésnemzetközi célokat szolgáló alkotóház.Szigligetre emlékeztet tágasságában, ésabban, hogy egy hatalmas ős-parkbanépült, ám ebben a tengerpartig húzódó s alegnagyobb forróságban is enyhet-árnyatadó csodálatos zöld rengetegben nemegyetlen kastély, hanem

Ezzeddine Madani Az-Zanj című, Hammametben bemutatott darabjának szereplői megköszönik a tapsot

több, hagyományos stílusban tervezett, la-pos tetejű, hófehér épület és szelídítettkeleti pompával dekorált pavilon rejtőzik.A luxus és a puritanizmus érdekestalálkozása ez. A konferenciaterem szom-szédságában valóságos kerengővel övezettmárványpadkás uszoda, ám a vendégektöbbségét a hatalmas, amfiteátrum-szerűszabadtéri színház nézőtéri karéjábanépített puritán egyszerűségű föld-szinti ésalagsori szobácskákban helyezik el.Szezonban -- nyári kongresszusok,konferenciák idején - mindig telt ház van.Á Centre ugyanis nemcsak alkotóház, denemzetközi kulturális kapcsolatokat szol-gáló nemzeti intézmény is. S míg a háló-éstanácskozóhelyiségekben a közelből stávolról érkezett vendégek szinte egy-másnak adják a kilincset, esténként aszínház helybeli és környékbeli nézőket ésa luxusszállókban üdülő külföldieketfogadja. A nyári színházi program gerincétminden évben a hammameti színházifesztiválon szereplő műsordarabok, ven-dégjátékok alkotják. A fesztivált hirdettéka plakátok akkor is, amikor augusztus elsőhetében vendégként Hammametbeérkeztünk.

17 ország 35 kritikusaA nemzetközi színházkritikus szervezetelső afrikai tanácskozásának napirendjéreezúttal egészen új téma került. A kriti-kusok a harmadik világ színházáról kí-vántak a harmadik világban, Tunéziában

tanácskozni. A programot ismertető elő-zetes meghívólevélen az előadók között aharmadik világ szellemi életének Európa-szerte ismert nagyságai is szerepeltek: atöbbi között Leopold Senghor szenegáliállamfő, költő és rendező, az afrikai nyu-gati kulturális orientáció egyik kimagaslóreprezentánsa, Aimé Césaire, a négritudeélő klasszikusaként tisztelt martinique-iköltő és Wole Soyinka, nigériai drámaíróés rendező, akinek angol nyelvű színpadialkotásait hazája határain túl is ismerik.Azt vártam - és gondolom nemcsak én -,hogy mögöttük és a harmadik világotképviselő többi, a témában elsősorbanilletékes alkotóművész mögött a részt-vevő európai kritikusokra inkább csak afelvevő, az információkat befogadó tanúkszerepe vár. A jelenlevők össze-tételeazonban némiképpen áthangolta aprogramot. Meglepetésemre mindösszehárman képviselték a fekete Afrikát -Barthelemy Kotchy, az elefántcsontparti,abidjani egyetem előadója, Dapo Ade-lugba a nigériai ibadani egyetem szín-házitanszékének professzora, valamint néhánynapig a nagynevű szenegáli rendező,Alioune Diop - és nyolcan Francia-országot(köztük természetesen a kritikusszervezettisztségviselői, valamint Jean Duvignaud,a témában szakértőnek számító, ismertszínházszociológus, Roger Planchon, aTNP világhírű rendezője és a franciatelevízió egy (az afrikai szín-házzalfoglalkozó) szíriai származású

munkatársa. Még különösebbnek, sőtbizonyos értelemben jelképesnek éreztem,hogy Fekete Afrika két küldötte csak aszervezet adminisztratív titkárának, amindig tevékeny Florence Goudchauxasszonynak tolmácsi segítségével értettegymással szót, mert az ibadani professzor,(anyanyelvén kívül) csak angolul, azabidjani csak franciául beszélt. Ha ettől azegyébként elhanyagolhatatlankörülménytől eltekintünk, máskülönbennagyon is illusztris társaság vett részt akollokviumon. Vendégként Jean Darcante,az ITI főtitkára; Belgiumot a szín-házkritikus szervezet díszelnöke, RobertChesseley, Lengyelországot a szervezetelnöke, Roman Szydlowski, Angliát azalelnök, Ossia Trilling képviselte. Aktívszerepet játszott a tanácskozáson a Ma-gyarországon is többször járt amerikaiszínházkritikus, a New York-i egyetemprofesszora, Henry Popkin, valamintFarrokh Gaffary, a persepolisi fesztiválfilmigazgatója, iráni filmrendező, akirőltalán érdemes megemlíteni, hogy a magyarfilm kiváló ismerője, s jelenleg egyVámbéryről szóló film előkészítőmunkálatain dolgozik. Olaszországothárom, Svéd-országot, Jugoszláviát két-két, Hollandiát és az NDK-t egy-egykritikus, illetve dramaturg képviselte.Nagy létszámú és nagy tekintélyűküldöttséggel képvisel-tették magukat aMaghreb országok, Marokkó és avendéglátó Tunézia. Házi-gazdánk, TaharGuiga, a Centre igazga-

tója, jónevű író, Mohammed Aziza pedigaz arab színházról írott alapvető tanul-mánykötet szerzője. Sajnos, hiányoztakviszont a tanácskozásról India, Kína,Japán, Latin-Amerika vagy a Fülöp-szi-getek színházi kultúrájának reprezen-tánsai. A hozzászólásokban említett vagyrészletezett színházi tapasztalatok, élmé-nyek alapján a résztvevőknek az a meg-győződése alakult ki, hogy jelenlétükfeltétlenül gazdagíthatta volna a világ-méretű tapasztalatcserét.

A résztvevők összetétele magától ér-tetődően meghatározta a tanácskozás jel-legét is. Meghatározta, ha úgy tetszik,negatív értelemben is: az érdemi kérdésekmegfogalmazói között jó néhányanmaximális rokonszenvvel, mégis „kívül-ről", tehát európai szemszögből, az Eu-rópában látott vendégjátékok és alkalmilátogatások, hosszabb-rövidebb tanul-mányutak során szerzett helyszíni tapasz-talatok birtokában szóltak. Ugyanakkor azigazsághoz itt is hozzátartozik - amitszélesebb értelemben Kalmár Györgyfejtegetett nemrégiben a Népszabadsághasábjain -, hogy sok európai szakértőalaposabban ismerte a fejlődő országokkulturális gondjait, mint az érdekeltek, akonferenciáról távolmaradó érintettek jórésze. A rendelkezésre álló tapasztalatokgazdagsága, a széles látókör és azáltalános szakmai hozzáértés éppen ezértnyilvánvalóan feljogosítja a harmadikvilágon kívüli szakembereket is a gondokmegosztására. Feljogosítja és talán köte-lezi is. Mégis biztos - és a jelenlevőkközül szinte mindenki hangsúlyozta is -,hogy az európai kritikusok nem kínál-hatnak a harmadik világban érvényes re-ceptet, nem oldhatják meg az afrikai vagyarab közönség színházi kultúrára nevelé-sének feladatát, s nem takaríthatják megmég a kísérletezés kockázatos kalandjaitsem kollégáik számára. Nem is ilyenfajtatörekvés jellemezte vagy indokolta a ta-nácskozást, nem is csak az érdekeltek vé-leménycserére való ösztönzése, hanem abevallott, jól felfogott európai érdek is. Azeurópai kritikusok mind égetőbbszükségét érzik annak, hogy megismerjéka nyugatitól távol álló, részben általaihletett-ösztönzött, de ugyanakkor sajáthagyománnyal, arculattal is rendelkező,kezdetlegességükben is távlatokat érzé-keltető új színházi kultúrákat. E törekvéspolitikai aktualitását, gondolom, nem kellindokolni. Esztétikai-színházi mo-tiválásával azonban többen is foglalkoz-tak a tanácskozás során. Legrészleteseb-ben talán a vitát indító Jean Duvignaud

és Ossia Trilling, aki Bartókot és Picassótihlető élmények említése után a harmadikvilágból érkező együttesek feltűnő európaisikerét s az Európába áramló, egyregyakrabban kimutatható keleti és afrikaihatásokat elemezte. Példatárában PeterBrook stílusa éppen úgy helyet kapott,mint Grotowski színházi forma-nyelve.Ezt a példatárat gazdagította Duvignaudaz avantgarde színháznak a harmadikvilágéval rokon stílusjegyeire valóutalása: a nem megírt, csak végig-gondolt, félig rögtönzött szövegek alkal-mazásának, a modern spontaneitásnak agyakorlatát, a színházi rituálék, vad rit-musok hódítását valóban alig lehet azafrikai hagyományok hatásától elszakí-tani.

A napirend szerint a tanácskozás min-den napján más téma került terítékre. Aszümpozionokon gyakran tapasztaltformális viták elkerülése végett ezúttalnem előre elkészített, egymást követő, devalójában egymástól független referátu-mok, hanem a bevezető expozé nyománszületett hozzászólások voltak hivatva aproblémák tárgyalására. Ez a kötetlenségs a kitűzött témák közötti szoros kap-csolat némileg fellazította ugyan a napi-rend tervezett keretét, de mindenképpenhelyesnek bizonyult.

Beszélhetünk-e a harmadikvilág színházáról?

Szokatlan dolog, hogy a tanácskozókmegkérdőjelezzék magát a témát, amely-nek tárgyalására összejöttek, de Ham-mametben ez történt. A legelső napirendipont - amely már eleve is kérdéskéntkerült megfogalmazásra - pontatlan, mertlefordíthatatlan címe így hangzott:Egységnek tekinthető-e a harmadik világszínháza? S még mielőtt bárki válaszolnipróbált volna a kérdésre, többen és többoldalról belevágtak kritikusi bonckésük-kel a premisszába. Nem a mondatbanrejtőző állítást, a harmadik világ színhá-zának létét vonták kétségbe, hanem akérdés alanyát, magának a harmadik vi-lágnak a megjelölését s a fogalom tartal-mát. A bandungi konferencián születettmegnevezés, amely a „fejletlen" és „fia-tal" vagy „elmaradott" országok érték-ítéletet kifejező epiteton ornansának ki-szorítására született, többek szerint, fő-ként az itt tárgyalt vonatkozásban, túl-ságosan tág. Hiszen ebben az esetbennemcsak lingvisztikai egységről nem be-szélhetünk, de földrajziról és társadal-miról sem. Ezen túl, a harmadik világfogalma bennünk, európaiakban elsősor-

ban Afrika képzetét idézi, holott ezen avitán nyilvánvalóan a „régi" és az „új"

világon kívüli országokra utalt.Többen, éppen a harmadik világbeli

országok gazdasági, társadalmi és kultu-rális különbségéből kiindulva, nemcsak aharmadik világ színházának egységétvitatták el, hangsúlyozva a kultúrák poli-fóniáját, de kétségbe vonták az egymástólstátusban, színvonalban és hagyománybanszélsőségesen eltérő színházi kultúrákegyüttes kritikai megközelítéséneklehetőségét is. Több felszólalásban meg-fogalmazódott a kétely: vajon mi az ér-téke egy olyan közös nevezőnek, amelyaz afrikai, az arab és a latin-amerikaiszínházak problémáit közös kalap aláveszi.Ugyanakkor egy - a vitában résztvevő -marokkói rendező felszólalásában többérdekelt nevében vállalta a harmadikvilág színházának megnevezését, sőt kö-zös ügyét és misszióját is, s az egyes or-szágok kultúrájának polifóniája és azEurópától való együttes elhatárolás közöttnem látott ellentmondást.

Ha nem vágta is el a gordiuszi csomót,de a már fenyegető homouzion-homoiu-zion vitának elejét vette a tanácskozásonelnöklő Roman Szydlowski, aki szerintnehezebb e téren érvényes definíciót al-kotni, mint magát a tényt - az Európánkívüli színházi kultúrák létét és gyorsulófejlődését - regisztrálni. Ezúttal azonbankivételesen a könnyebb feladat a fonto-sabb: ez készteti az európai kritikusokatarra, hogy számba vegyék és nyilvántart-sák a világszínház új jelenségeit, s hogyszembenézzenek azok hatásával.

Az első napirendi pontot még négykövette. Sorrendben: A színházi kritikahelyzete és szerepe a harmadik világban;A harmadik világ színházi fejlődésének főtendenciái, A nyugati színház hatása ésbefolyása; és végül - Az információ-csere,a színház és közönség viszonyánakváltozása és az audiovizuális eszközökszerepe a harmadik világ színházában.Ezek a problémakörök, bár a tanácsko-záson módszertani szempontból különkerültek tárgyalásra, voltaképpen szoro-san és sokszorosan összefonódtak a fő-témával. (Legfeljebb a tanácskozás utolsómelléktémája - A színházi fesztiválokszerepe, szervezése és hatása - volt az,ami csak részben, a harmadik világ szín-házának részvételét illetően kapcsolódotta korábban tárgyaltakhoz. Am ez a téma,valószínűleg éppen ezért, meg is maradt atanácskozás perifériáján, és inkább in-formatív, mint elvi síkon került tárgya-

A viták színhelye: a Centre Culturel de Hammamet (a szerző felvétele)

lásra. Beszámolómban erre éppen ezértnem is kívánok kitérni.)

Eredetiség - és a modellek importjaAz érdemi viták gyújtópontjába ezúttal isaz afrikai kultúra évtizedes vitakérdése, asaját hagyományokhoz visszanyúló, önállófejlődés és a nyugati szellemi orientáció, afejlettebb országok kulturális mintáiátvételének dilemmája került. Ha egyetlenmondatba kívánnám a tanácskozáskötetnyi anyagát summázni, Tahar Guigátidézném: „Modelleket nem lehet ugyanúgyimportálni, mint gépeket." A tunéziai írófelszólalásában saját pá-rizsi diákkorárahivatkozott, amikor Afrika-szeretőhazafiak a kulturális elmaradottság minélgyorsabb felszámolására a francia példakövetését látták egyedül célravezetőnek.Azóta a fel-fellángoló viták ellenére isnyilvánvalóvá lett: egy országot a szellemirabszolgaság alól felszabadítani csak sajátalkotó energiáinak felszabadításával lehet.A másolás, az át-vétel - legyen bármilyenjó szándékú, pontos vagy hűséges - nempótolhatja a teremtést: egy tunéziaiMoliére-előadás, ha a párizsit követi,Guiga szerint gyökértelen és hatástalanmarad. Csak a hazai tradíciókhoz,körülményekhez alkalmazott szellemiimport viheti előbbre a nemzeti kultúrákügyét. S ez nemcsak a

klasszikusokra, hanem a modern törek-vésekre, a nyugati avantgarde másolásárais vonatkozik. Sőt, arra különösen. Mertha azonos évszámot írnak is a különbözőföldrészek országaiban, a történelmi fej-lődés feltette aktuális kérdések nagyon iseltérnek.

A legtöbb felszólalásban előkerült ahagyományok kérdése. Guiga is, a szene-gáli Diop is hangsúlyozták, hogy még aszínházi hagyományokban szegény or-szágoknak is megvannak azok a kultúra-forrásai, amelyekhez érdemes vissza-nyúlni: a színház előtti írásos és oráliskultúra, de mindenekelőtt a folklór, azarab mesevilág és krónikás hagyományolyan szellemi tartalékot jelent, amelyönmagában feleslegessé teszi a kölcsönkincsek után való ácsingózást. Moham-med Aziza, az arab színház tudósa kifej-tette, hogy mivel az iszlám világban nemlétezett a nyugati értelemben vett szín-házikifejezési forma, a múlt században mégérthető és szükségszerű volt a szín-padiművek és eszközök importja. A kez-detleges fordításirodalomnak akkor ismegvannak a maga érdemei, ha Racine,Moličre, majd Shakespeare műveinekarabra fordítása csak előkészítette a szín-házi fejlődésnek azt a későbbi periódusát,amelyet már az „adaptáció korszakának"

neveznek. Ebben az időszakban a

világirodalom tudatos újraolvasására vál-lalkozó szerzők már a maguk közönségé-nek ismeretében, a hazai igények tudatosszámbavételével a klasszikus művek in-tegrálására vállalkoztak. Az újjáterem-tett,arabbá lett klasszikusok valószínűlegirodalmi értelemben, értékben nem érnekfel az eredeti művekhez; de az arab szín-házi kultúra szempontjából lebecsülhe-tetlen érdemekkel rendelkeznek.

Nem könnyű konkrét élmények és is-meretek híján elképzelni egy tunéziai hő-söket felvonultató Moličre-adaptációt. Degondolom, francia kollégáink ugyan-olyan aggódó érdeklődéssel hallgattákvolna, ha á hazai Duda Gyuri sikeréről,politikai és népszínházi jelentőségérőlszólok. Valószínűleg más, a helyemen ülőmagyar kritikus sem kerülhette volna elazokat az asszociációkat - a magyar nyel-vű színház önállóságáért vívott harc tör-ténelmi emlékét, a klasszikusok hazaiadaptációjára történt évszázados kísér-leteket -, amelyek engem kísértettek. S haa Magyar Elektrára büszkék lehetünk,miért ne hinnénk, sőt tudnánk, hogy az

arab nyelvű Oidipusz is szerves részévélehetett egy ország saját színházikultúrájának? Be kell vallanom, hogy mégaz aktuális színházi modellek import-jakörüli vitában is ráismertem nem egy,honunkban aktuális problémára. Ez tá-

A hammametí színház (a szerző felvétele)

masztotta alá a bennem is megfogalmazó-dott konklúziót: az elzárkózás és a másoláskáros végleteivel szembefordulva csak akonkrét társadalmi-kulturális vi-szonyoknak megfelelő, valóban megter-mékenyítő, az adott hagyománnyal integ-rálható európai hatások segíthetik a kor-szerű és elkötelezett színházkultúra ügyéta harmadik világban. Az olyan szellemi,színházi áramlatok, amelyek nemcsak in-formálják, de valóban bekapcsolják ahazai színháznézőket a világ szellemi vér-keringésébe, s amelyek az ő saját kérdé-seikre válaszolnak.

Arról, hogy ez a törekvés hogyan ér-vényesül a gyakorlatban, szinte mindenérdekelt és megfelelő tapasztalatokkalrendelkező hozzászóló beszámolt. Az irániGhafary elsősorban a perzsa folklór ésmesevilág elemeinek megújításáról, TaharGuiga a folytatható arab krónikáshagyományokról szólt. Különösen érde-kesnek éreztem Khaznadar szíriai rendezőBrecht-előadások során kiérlelt ta-pasztalatát. Ő volt az, aki a brechti gon-dolatot először próbálta az arab elbeszélőhagyományok stílusában tolmácsolni.Főként a rendezők, gyakorlati színháziemberek hangsúlyozták, hogy a fejlődésorganikusságának igénye nem jelentheti amegtermékenyítő kölcsönhatások taga-dását, az információcsere és a nemzetközitapasztalatok jelentőségének lebecsülését.

De még azt sem, hogy a harmadik világminden országának ugyanúgy kell végig-járnia a fejlődés útját, mint az európaikultúra korábbi letéteményeseinek. Na-gyon is valószínű például, hogy a roman-tika bizonyos állomásai, a XIX. századjellemző kifejező eszközei ki fognak ma-radni a XX. század második felében meg-gyorsult, harmadik világbeli szellemi er-jedésből. Valószínű és remélhető, hogy anyugati kultúra válságjelenségeit is ki-kerülhetik azok, akiknek társadalmi fej-lődése ezt nem indokolja. Annál is in-kább, mert a kiábrándulás importja a le-hető legkiábrándítóbb színházi jelensé-geket szülheti: a tartalmát vesztettpesszimizmus, amelynek a közönségköré-ben sincs visszhangja, könnyenkomikumba fordulhat.

Brecht, Beckett és Ionescoa harmadik világban

Elvben és általánosságban ezekben a kér-désekben a tanácskozás minden résztve-vője egyetértett. Vitára inkább ott kerültsor, ahol a kulturális, színházi jelenségekkonkrétan vetődtek fel. Több tunéziaiküldött előtérbe helyezte az avantgardeszínházi törekvések szolgai másolásánakveszélyét, s azt, hogy a legmodernebbeszközök is érvényüket vesztik, ha szer-vetlenül, az adott színházi kultúrától ésközönségtől elszakítva kerülnek szín-

padra. Roger Planchon rendező is azegyes produkciók eltérő társadalmi kö-rülményeit állította reflektorfénybe azért,hogy az önmagát túlélt polgári színházcsődjének, válságtüneteinek másolásátólóvja a harmadik világ színházát.

Hazai fülnek talán különösen hangzik,ha Beckett marokkói, Brecht szíriai elő-adásának problémáiról szólunk. Egyál-talán, van-e, lehet-e létjogosultsága azabszurd drámának a harmadik világban ?A téma keltette vihar azt jelzi, hogy ezzela kérdéssel a nyugaton nevelkedett, a pá-rizsi, londoni színházi kultúra tanítvá-nyaként hazatért, harmadik világbeli al-kotók kivétel nélkül szembekerülnek.Végig kell gondolniuk, hogy vajon mitmondhat Brecht és Beckett vagy akárIonesco azoknak, akik talán Shakespeare-tsem ismerik. A Hammametben hallottakalapján, nehéz eldönteni, hogy a harmadikvilágbeli abszurd premierekben mennyi anyugatra kacsintó maga-megmutatás - az,amit hazai viszonylatban sokszor„vidékiségnek" nevezünk még ma is - ésmennyi a legmodernebb törekvésekintegrálására történő kísérlet.Mindenesetre érdekes volt az a differen-ciálás, amelyet Beckett életművén belültettek többen, mondván, hogy bár nemminden darabja találhat visszhangra aharmadik világban, a megváltásra hiábaváró ember lelkiállapotát, a Godot prob-

lematikáját talán senki nem fogadhatjaolyan érzékenyen, mint az arab néző. Ashakespeare-i clown-hagyományt folytatóhumornak is megvan, meglehet avisszhangja a harmadik világban. Sőt, az iskiderült, hogy Ionesco Az orrszarvújánakelőadása az iráni demokratikus erők harcitettének számított: az allegorikus, deegyértelmű drámai választ a nézők egyközvetetten politizáló színház állás-foglalásának érezték.

A mondanivaló közvetlen és közvetetttársadalomkritikai érvényén túl, a felszó-lalók elsősorban az avantgarde színháztradíciótörő, kontesztáló hatásában kerestéka maguk számára a példát. S hogy van-e amodellek importja ellen tiltakozó, szuverénfejlődést igenlő álláspontok s a büszkénhírül adott abszurd sikerek között tartalmiellentmondás, ezt sem Budapestről, semHammametből nem merném eldönteni.Annál kevésbé, mert a felszólalásokbólnemigen derült ki a legfontosabb, hogykiknek játsszák ezeket a műveketMarokkóban, kikhez jutnak el az írott éselőadott színházi információk Ibadanban.Valószínű, hogy a színházhatósugaraáltalában s a modern európai jellegűtörekvéseké különösen - meglehetősenszűk. Talán még Marokkóban élhet atömegekben a legelevenebben a színházhoz,a látványossághoz való vonzódás, ahol egy-egy fesztivál több ezres nézőtábort mozgatmeg. Nigériában azonban egyelőre inkábbegy szűk értelmiségi és egyetemista rétegaz, amely az angol nyelvű színházi kultúraközönségbázisát alkothatja. A harmadikvilág le nem győzött sárkányának, azanalfabétizmusnak riasztó számadatait is-merve azonban ma még valószínűleg korailenne a színházi közönség kiszélesítését akulturális felszabadítás előterébe állítani.

Ezt éreztem a harmadik világbeli szín-házi kritika problémáinak tárgyalásai soránis. Hogy egyelőre korai a kritikai, kritikusinormák számonkérése ott, ahol kritikusnaklenni még nem foglalkozás, ahol a sajtó, atömegkommunikáció alap-vető feladatacsak a kultúra propagandája lehet. Nézőkettoborozni és az alkotókat bátorítani:alighanem ez ma a tárgyalt országokközönségteremtő kritikájánakmegkülönböztető hivatása. A kritikusok amaguk kritikai gyakorlatát pedig nemelsősorban a hazai törekvésekkel szembenszerzik meg, hanem első-sorban a nyugatiművek és hatások szelekciójában, az átvételkritériumának kutatásában, módszereinekorientálásában.

Ám, ha a szakszerű sajtókritika gye-rekcipőben jár is, például Afrikában ér-demes felfigyelni arra, hogy milyen tuda-tosan törekszenek a harmadik világban aze téren mutatkozó elmaradottság fel-számolására. Hogy például az afrikaiegyetemeken már évekkel ezelőtt meg-szervezték a nálunk hiányzó színházi,színháztudományi tanszékeket. Hogy lba-danban szélesebb körű és szervezettebb,céltudatosabb a színháztörténész- illetveszínházkritikus-képzés, mint Budapesten.A kritikusok képzésére irányuló erő-feszítések sem önmagukban fontosak, ha-nem mert jelzik: a harmadik világbanmegszületett nemcsak a saját színházikultúra, de az önálló esztétikai-kritikaikoncepció igénye is. A jelenlevő illeté-kesek meghallgatták az európai nézeteketés tapasztalatokat, mint ahogy elolvassáka nyugati szakirodalmat is, de egyre tu-datosabban keresik a maguk útját.

Az elkötelezett, demokratikus, szuverénharmadik világbeli színház saját cél-kitűzéseit és eszközeit.

Három estea Maghreb színházak nézőterén

Elvek, tények, érvek után - sort kellenekeríteni a harmadik színház világánakbemutatására vagy legalábbis a legjellem-zőbb tendenciák és törekvések színpadimegvalósulásának kritikájára. Ehhez vi-szont legalább egyesztendős földkörüliszínházi utazásra lenne szükség. Ehelyettbe kellett érnünk Tunéziában három szín-házi estével, ami, valljuk be, még a Magh-reb színház megismeréséhez is kevés. Mégakkor is vagy talán akkor különösen, hahárom estén három ország arab

Tunézia, Algír, Marokkó - színház-kultúrájából kaptunk ízelítőt.

Főszezonban - ami a nemzeti jövedel-mének negyedrészét az idegenforgalombólszerző országban természetesen egy-beesikaz üdülési idénnyel Tunézia szívében atengerparton egész sor fesztivál zajlikpárhuzamosan. Augusztusban anemzetközi rangú karthagóin kívül Ham-mamet és Monastir festői szabadtéri szín-padán. (A legnépszerűbb, helybeli töme-geket megmozgató tuniszi Medina Fesz-tiválra valamivel korábban kerül sor.)Külső körülményeit tekintve, de prog-ramjában is a reprezentatívabb ezek közül akarthagói előadássorozat, amelynek az idéna pécsi balett műsora is része volt. Aprogramon kívül is sok vendéget vonz aprodukciók színhelye, a történelmipatinával rendelkező, korszerűen felújított,sok ezer fős amfiteátrum. De csak hír-

nevükben nem versenyezhetnek ezzel atöbbi színházak, mert az élmény, amit aközönségnek nyújtanak, nem sokbanmarad el a karthagóitól. Hammametben atengerrel szemközt, hatalmas, fák karé-jában aszimmetrikusan kiképzett, lénye-gében teljesen modern körszínház a fesz-tivál színhelye. Az előadás, amelyet lát-tunk, remekül illusztrálta, hogyan tágít-hatja a rendező még tovább elképzelései-vel a hatalmas színpadot, játéktérnekhasználva a felfelé törő padsorokat, fel-kiáltójelként a látványba iktatva a kör-bensorakozó világítótornyokat. Monastirbanviszont, hova Hammametből kétórásautóbuszút után érkeztünk, mint-ha egyerőd falai közé szorulna a közönség: aRibat majdnem tizenkét évszázados,patinás falai között rozoga éskényelmetlen székek, padok sorakoznak.Am a csodálatosan szép, mindig csillagoséjszaka itt is a tervezhetetlenülgyönyörűséges környezet varázsával te-tézi a nézők örömét.

Első színházi esténket „otthon", Ham-mametben töltöttük, a fesztivál megnyi-tóján, ahol az ország északnyugati részé-ről érkező szfaxi színházi társulat Ezzed-dine Madani Az-Zanj című arab drámá-jával vendégszerepelt. A mű tartalmátlegalább három változatban hallottuk, is-

Ezzeddine Madani : Az-Zanj című darabjánakfősz er ep lő j e

mertetésre már csak ezért sem vállalkoz-nék. Annyi kétségtelen, hogy nagy meg-lepetésünkre egy több idősíkban játszódóarab történelmi revüt láttunk, amelynektémája a háború és béke, tartalma,üzenete pedig a béke nehézségeinekapoteózisa. Könnyű megnyerni egyháborút - hirdetik a hősök, mert csakbátorság és hadiszerencse kell hozzá. Demennyivel nehezebb megtervezni ésfőként megnyerni a békét. Az első -múltbeli - képek a rabszolgaságkörülményeit idézik, a továbbiak ahódításét, a sóbányában dolgozómunkások embert ölő robotját, majdkontrasztként, a felszabadult élet-örömés a gépkorszak monotóniájánakösszecsapását. A városalapítás nagy mű-vének dicséretét kórus és tánckar hirdeti.Á népes szereplőgárda fókuszában két,narrátorfunkciót is betöltő „gondolat-hordozó". A vallást, a megtartó erőt ésvalószínűleg a konzervativizmust kép-viselő prédikátor, egy mindvégig zöldbeöltöztetett markáns arcú férfiszínész amüezzinek jellegzetes hanghordozásávalkommentálja az eseményeket, a szerző

gondolatainak tolmácsaként megidézettértelmiségi pedig, akinek vörös-feketebetűkkel, írásjelekkel dekorált fehér jel-meze a jelenkori kommunikációs eszkö-zök képzetét is kelti a nyelvet, szövegetnem értő nézőben.

A társulat, amely Madani darabjánakelőadására vállalkozott, meglehetősen új,amatőröket is foglalkoztató félprofiegyüttes, Moncef Souissi viszont, az el-ismert tunéziai rendezők közé tartozik.Tudatos törekvése az arab teatralitásmegteremtése. A kitágított nézőtérreszerkesztett, néha szinte fergeteges moz-gás, amelyet egyszer-egyszer valóságoshangorkán kísér, nemcsak a miszámunkra volt a szöveg árnyalatainakpótlására hivatott. Helybelikollégáinktól tudjuk, hogy a tunéziainézők közül is sokan voltak, akik arabanyanyelvűek ugyan, ám az archaikusdialógus árnyalatait alig-alig követték. Akitűnő koreográfia érvényesülésételősegítik a színek: a szolid és inkábbcsak a színpadi építmény szcenikailehetőségeire épített díszlet éppenZubeir Turki erőteljes kontrasztokra épí-

tő jelmezeivel együtt kezd élni. A rende-ző, bár a legharsányabb eszközöktől semriad vissza, koncepcióját mégis elsősor-ban a képzőművészeti és mozgásélmé-nyek összhatására, a színek s a ritmusvarázsára alapozza. Kiemelkedő színészialakítással, az igazat megvallva, nem ta-lálkoztunk. De különleges tartalmi sze-repe volt a produkcióban a tömegekmozgatásának. A kihallgatás, üldöztetés,kínzás, életöröm drámai effektusát - leg-alábbis a mi számunkra - elsősorban aszínpadi mozgáselemek közvetítették.Ennek volt köszönhető a cselekményé-ben kissé vontatott darab érzékelhetősikere is.

Az arab színházzal való második talál-kozásunkra Monastirban került sor, aholaz algíri Nemzeti Színház vendégjátékanyitotta meg az ötödik fesztivált. A mű-soron egy hazai szerző, Cateb Yacineműve, A kaucsukszandálos ember szerepelt.

Az előadás meghirdetett időpontjábanszinte csak lézengtünk az erőd udvarán.Á nézők csak félóra múlva kezdtek szál-lingózni, mintha megsejtették vagy ta-pasztalatból tudták volna, hogy az elő-adásra még további negyedórákat kellvárakozniuk. Ez egy olyan országban,amelynek közvéleménye, hagyományaszerint, „minden óra, minden perc alkal-mas a halálra" - magától értetődik. Ez-úttal azonban, mint utóbb kiderült, egymagas rangú vendégdelegáció érkezésemég jobban kitolta a kezdés időpontját.Igaz, ezalatt megtudtunk egyet-mást abemutatásra kerülő darabról, és elgyö-nyörködhettünk a puritán kőfalak ko-morságát feloldó színes díszletoszlopok-ban, amelyeknek stilizált kaktuszt ésismeretlen írásjeleket egyszerre idézőszeszélyes formája elegendő anyagot ésösztönzést adott a nézők fantáziájának.

Bár a darab adott volna ugyanannyit!Bár a szöveg ne kötötte volna meg didak-tikus hangvételével, különleges, de nemtörténelmi konkrétságával a néző asszo-ciációit. Hiszen a vállalkozás maga - egy-szerre izgalmas és tiszteletre méltó. CatebYacine műve - az indokínai szabadság-harc apoteózisa. A szerző arra törek-szik,hogy a küzdelmek gyökerét, eredetét isközel vigye a kortársi drámához. A múltés jelen kapcsolatát, a történelmi fejlődésszervességét kívánja ábrázolni, ámsajnos, mindezt csak illusztrálja a szerző.A dokumentumjellegre törekvősokszereplős, sokjelenetes színmű száza-dokra pergette vissza a történelem lapjait.Megidézte a többi között Maria

Színházi plakát Tunéziában

Antoinette-t, a sansculotte-okat és a ja-kobinusokat, bemutatta a Bastille ostromáts egy 1833-ból való „történelmi riportot"is. Ámde mindez s nyomában akolonizáció elnagyolt krónikája csak arrajó, hogy hátteret, távlatot adjon a jelennek.Á jelennek, amelyben történelmi erőkhelyett - a színpadon! - hősök és bábokmérkőznek. A szemünk előtt pergőtörténelmi revüből szinte semmi nemmaradt ki. Hirosimát ugyanúgy megidézi -vetített képek formájában - a cselekmény,mint a kínaiak hosszú menetelését.Szerepet oszt a szerző Mao Ce-tungra ésaz ifjú Ho Si Minh-re is. Mindez azonbannem hitelesíti, hanem sajnos inkább csakvulgarizálja a témát. Mi, akik még őrizzüksejtjeinkben a szocialista realizmust komp-romittáló sematizmus emlékét, fájdalmasérzékenységgel reagáltunk a zászló-lengető héroszok és zakós-nyakkendősimperialista bábok hiteltelen árnyékbok-szolására. A színpadon megelevenedőtörténelmi olajnyomat túlságosan naivahhoz, hogy hitele legyen. A börtönben aszenvedésből nyíló rózsa, az építőkmosollyal kísért dala, a trófeaként meg-lengetett levágott női fej bennünket ilyenharsány formában már nem rendít meg.Joggal állapította meg Hammametben aharmadik világ színházáról folytatottvitában Peter Selem jugoszláv kritikus,hogy a politikai színház elkötelezettségecsak szándék marad, ha a jó és rossz szimp-lifikált szembenállásával megelégszik. S avalóságot meghamisító, apologetikusábrázolásmód végső soron visszájárafordítja a forradalmi szándékot is, és ha-tástalanságában retrográddá válik. Pedigaz előadás néhány eleme, a drámadokumentumjellegét kiemelő, dehangulatfestő elemként alkalmazottvetített képsor, a songok ésszavalókórusok szöveg-intarziája, amaszkos hősök néha irigylésre méltóankidolgozott, stilizált mozgása jelzi, hogyaz algíri együttes eszköztára elég gazdaglenne ahhoz, hogy valódi színházi élménytadjon. S meglehet, egy más jelrendszerhezszokott, más elvárásokkal közelítő, amienknél naivabb közönség még a drámajó szándékú, tiszteletre méltóeszmeiségéhez is könnyebben találja megaz utat.

Számunkra a Mustafa Keteb rendezteelőadás legfőbb tanulsága nem a sematiz-mus buktatói közül adódik - hiszen ezen atéren nem sok újat láttunk -, hanem a stílusstilizáltságából. Abból, hogy az arabszínháznak még az ilyen, kevéssé sikerülthajtása is mentes a valóság olyanfajta

szolgai másolásától, amelynek pedig sokpéldáját láttuk, és híven követi a magatradícióját: ábrázolás helyett jelezni,idézni kívánja a valóság elemeit. Ragasz-kodik alapelvéhez, s a színház, naivitásá-ban és gazdagságában egyaránt - színházmarad.

Marokkói művészekkel találkoztunk akövetkező színházi estén. S bár a vállal-kozás szerényebbnek tetszett - Tarib AlejA kádi a körben című mesejátéka kerültelőadásra -, az eredmény felülmúlta azelőzőt. Az Al Khina Essaghir nevezetűszínház - úgy mondták, Kis Maszkot jelenta név arabul - Casablancából érkezettMonastirba, s a hírek szerint Marokkóegyik legeredményesebben dolgozóhivatásos együttese.

A műsorán szereplő szimbolikus, epikusmesejáték témája az igazság; meséje pedigaz igazság felderítésének nehézségei körülforog. Az előadás aktuális eszmeimondanivalója: ahol nincs jog, nincsigazság sem. Maga a sztori a naivitásigleegyszerűsített. Volt egyszer, hol nemvolt, hogy a szegény család fiát felökleltea gazdag ember szamara . . . Hogy történt,hogy nem, hogyan keresik a falubeliek amaguk igazságát, s hogyan kell a kádinak,a falu bírájának kihámoznia azellentmondásos vallomásokból a való-

A monastiri színházi fesztivál műsorfüzetéből

ságos történetet? Hiszen mást vall a pa-naszos, mást az atya és a szamártulajdo-nos, mást a tanúk s a védők. Á színpadicselekmény voltaképpen az igazság csű-rése-csavarása és felderítése körül zajlóbírósági komédia. Am a mese mögöttfelsejlenek, s mind erőteljesebben kira-gyognak a szatíra színei. A mesehősök,mint megtudtuk, maguk is részben alle-gorikus figurák. Megvallom, megfejté-sükhöz a kulcsot az arab kollégáktólkaptam, magyarázatuk nélkül nem biztos,hogy rájöttem volna a meglepő azo-nosításra, amely szerint a két hosszú fül-lel jelzett s a szamarat megszemélyesítőgitározó figura a szerző képviselője, amajom pedig a falubeli, közvéleménytalkotó értelmiségé. Érdekessége az elő-adásnak, hogy a szerző szószólóját a drá-ma írója maga játssza, méghozzá jelenté-keny alakítókészséggel s kitűnő ének-hanggal. Könnyebben követhető voltszámunkra a bírósági komédia másodikfelvonása, amely tartalmában kissé elsza-kadt az elsőtől, szellemében azonbanszervesen összefüggött vele, s amelynekhőse az az anekdotabeli férj, aki a nász-úton fedezi csak fel, hogy felesége, akit amenyegzőig szűzlánynak vélt, terhes. Akádinak itt úgy kell a panaszt orvosolni,hogy a férj, az asszony s a jövendő gyerekis jól járjon, az igazság, az erkölcs és aboldogság se szenvedjen csorbát.

A vérszegény történeten jókat derülőközönség magatartása, reagálása pontosanjelezte nekünk is, mikor robbantak ahumor petárdái, a baksisrendszerre és másaktuális visszásságokra utaló be-mondások, s mikor vált a szofisztika ér-zékeltetésére hivatott, sokszor önmagábavisszakanyarodó jogászi érvelés és mese-bonyolítás unalmassá. A songok minthaegy keleti Kurt Weill műhelyében szület-tek volna, előadásuk tempója azonbanmeglehetősen elmaradt a mi ritmusigé-nyünktől. Mint ahogy a mű meseszövéseés az előadás kitartott stílusa is végül fá-rasztóvá vált. Színészi játék tekintetében ahárom közül ez a legnagyobb színpadikövetelményeket támasztó musicalelőadásvolt a legsikeresebb.

Ha a vita sejtette velünk az európai és aharmadik világbeli színház távolságát, ahárom előadás demonstrálta is. Tapasz-talatok, konkrét színházi élmények nélkülazonban papirosízűek maradnak a teóriák.A téma megköveteli, hogy ne csaknézetekkel, hanem előadásokkal isvitatkozzunk. Ez szolgálja az európai és agyorsan fejlődő harmadik világbeliszínház fejlődését is.

LUKA PAVLOVIC

Dubrovniki jegyzetek -múltról és jövőről

Minden év júliusa és augusztusa a mű-vészeti események olyan áradatát zúdítjaszépséges déli városunkra, hogy az arravetődő utasnak ugyancsak fejtörést okoz,merre tartson: a Bunić térre, a Sponza-palota átriumába, a Domonkos-templombavagy a Lovrjenac-erődbe. Esetleg aRektor-palota átriumába, a Revelon-teraszra, a Zeneiskola parkjába? Vagytalán a Gundulić térre? E természet adtaszínpadokon valami különleges, értékes ésizgalmas művészi élmény várja. Azembernek olyan érzése támad, mintha azegész város hatalmas színpaddá terebé-lyesedne a mediterrán éjszakában: az ódonfalak, az utcák, a lépcsősorok, a tengerpart.Ez az érzés hatalmába kerít min-den utast,művészetrajongót. S aki legalább egy estételtölt a zene vagy a dráma szentélyeiben,magával viszi az élményt, feledhetetlenül.

Az örök értékekről

Gyakori eset, hogy a feledés pora kímé-letlenül belep egy-egy művészi alkotást,míg valaki hosszú idő után fel nem fedezimúlhatatlan értékét. A sors eme játékaolykor hosszú ideig tart, de néha megtör-ténik, hogy már a következő nemzedékfelfedezi az elfeledett művet, s így az újbóléletre kel. Ez a „játék" rendszerintkétféleképpen érvényesül. Előfordul, hogyegy műalkotás értékét a kortársak sokrabecsülik, ám az idők folyamán be-bizonyosodik mulandósága. Máskor atudatlanság vagy a szűklátókörűség sem-mibe veszi, sőt elvetteti az illető alkotást,hogy aztán - a közeli vagy a távolabbi -jövő feladata legyen maradandóságánakfelismerése. Íme, ez utóbbihoz hasonlósors várt Benetovićra és Naljeskovićra is,akik az ünnepelt Držić (idősebb, illetvefiatalabb) kortársai, de évszázadokon átcsak a dubrovniki géniusz árnyékábanhúzódtak meg. Létükről és műveikrőlcsupán a kortárs irodalmárok tudtak.

Valószínű, hogy a maga korában mind-kettő igen népszerű volt, darabjaikat elő-adták. Am az újabbkori színház egyáltalánnem méltatta figyelemre őket, s nemértékelte jelentőségüket. Műveiket „szín-padiatlannak", „játszhatatlannak" tekin-

tették, s még a dubrovniki Nyári Játékokfesztiválműsorán sem kaptak helyet.

Dubrovnik egyik természetes színpadán,a Bunić téren felfedezés tanúi lehettek anézők. Benetović A hvari nő (Hvarkinja)című művét adták elő a belgrádi JugoszlávDrámai Színház művészei. A rendezőMiroslav Belović és a jól összefogottegyüttes ajándéka volt ez az este, melyetemlékezetessé tett az uraságokról ésegyszerű emberről szóló üde kis történet,a naiv és épp ezért bájos konfliktus.Mindezek kedvéért pedig szívesenelfelejtettünk egy-egy gyengébb részletet,az előadás stílusától elütő értelmezést,néhány olyan pillanatot, amikor elmaradta hasonló előadások lényege: a báj, akellem és a frisseség.

A Három farce előadásáról

Dubrovnik nagy szülötte, Držić darabjai aJátékok védjegyét képezik. Mindenek-előtt a Dundo Marojéra gondolunk, amely-nek különböző rendezői és színészi meg-formálásai emlékezetesek maradtak, Bo-jan Stupica interpretálásától kezdve egé-szen Kosta Spajić Gundulić téri rende-zéséig. De több okból indokolt és örven-detes, hogy a Dundo Maroje mellett egyolyan előadást is láthattunk, melynekszerzője ugyancsak dubrovniki, amellettDržić kortársa. Nikola Nalješkovićról vanszó, akinek eléggé ismeretlen és csakrészben felkutatott, ám értékes életművé-ből három darab tanúsítja szerzőjénektehetségét. E három komédia híven mu-tatja Nalješkovićot, korának sajátos víg-játékíróját. Á zágrábi művészek vendég-játékát úgy kellett fogadnunk, mint egyismeretlen mű színpadi életre keltését, solyan erőfeszítést, melynek végső célja anéhány száz évvel ezelőtt megírt szövegkorszerű felidézése.

Božidar Violić rendezése magábanhordozta az enyhe stilizációra való törek-vést. Az előadásban Nalješković egy bal-ladaszerű és két farce-töredéke alkotottegy egészet, alapjában véve realisztikusan,de engedve a játékos bohózat köve-telményeinek. A harmadik komédia(amely a pásztorjáték elemeit tartalmazza)túlságosan is különbözik az előző kettőtől,nehezen tűri az adott keretbe sűrítést, s ígyinkább csak lehetőség előadóistílusgyakorlatra. Bár e részletet igen-csakjátszhatóvá tették, sőt, olykor túl-játszották (például a szatír bevezető jele-netével és táncával), mégis kiderült, hogyaz előadás harmonikusabb lett volna, haaz első részlet is farce-jellegű, hasonlóan amásik kettőhöz, melyekben remekül

érvényesült a rendező hajlama az ilyentípusú színház iránt.

Úgy tetszik, az együttes java része nemvolt képes a rendezői felfogás jelentősmomentumainak a teljes tisztaságig ésszuggesztív hatásig való felfokozására.

Mégis, a Három farce előadását úgy fo-gadtuk, mint a Nyári Játékok műsoránakfelfrissítését.

A természetes színpadokattraktivitásáról

A természet adta dubrovniki színpadokbiztosítják, hogy az attraktivitás kellő-képpen érvényesüljön, létrehozva az elő-adás külsőségeit: a színpadkép hitelessé-gét, a környezettel való összhangot, elevekiküszöbölve a három oldalról elkerített„varázsdoboz"-színházat, amely meg-akadályozná a tér rugalmasabb kezelését.A műsor összeállítói, rendezői, díszlet-tervezői számára nem marad más, minthogy a megfelelő darabot elhelyezzék atérben, az előadás alapelképzelése szerint.A feladat igen kényes: melléfogás és sikeregyaránt lehetséges.

A Lovrjenac-erőd, a Revelin, a Bunićtér, a Sponza-palota vagy a Rektor-palotaátriuma, a Gundulić-nyaraló, a Zeneiskolaparkja egyedülálló lehetőségekkelrendelkezik, s valóságos bűn lenne meg-fosztani őket e tulajdonságuktól egy olyanelőadással, melynek dramaturgiai szövetee környezettel semmiképp semegyeztethető össze. A rosszul kiválasztottmű által elvész a színpadtér és az előadottszöveg szükségszerű egysége. Nem ritkaeset azonban, hogy olykortúlhangsúlyozzák a természetes színpadot,a külső ragyogást, és kevesebb gondotfordítanak a dráma térbeli elhelyezésére. Ehibák jóformán mindig előfordulnak, dekeletkezésük okai néha nehezen érthetőek.Az attraktivitás nem elegendő, különösen,ha nincs alárendelve az előadás többiösszetevőjének. Bizonyos, hogy a valódiérték nem tűr engedményeket semmilyenértelemben: a hiányos rendezői elképzelés,a nem meg-felelő szereposztás, azalkalmatlan jelmez vagy a felületes díszlet(Dubrovnik esetében: az önmagábanhivalkodva ragyogó építészeti környezetvagy impozáns épület) megbosszuljamagát.

Egy impresszív építészeti részlet ön-állóhatást válthat ki az előadáson kívül is.Izgalmas élmény lehet a szemlélő szá-mára, de a maga eredeti rendeltetésénekmegfelelően. A Játékok legjobb előadásaiszerencsés esetekben a külső és a belsőszépség közötti harmónia bizonyítékai.

Epilógus helyett

A jövőt illetően fölvetődik egy fontoskérdés. Kissé furcsa, hogy a Játékokanyagi fedezete Dubrovnik városát s aváros adminisztratív hovatartozása folytána Horvát Szocialista Köztársaságot terheli,holott köztudott: Dubrovnik a két nyárihónapban talán az egyetlen olyan hely,ahol a jugoszláv művészet - mindenekelőttszínházi és zenei - eredményei együttesenláthatók. A Játékok jugoszláv jellegébőladódóan minden szempontból szükségeslenne a szélesebb körű pártfogás, amaximális feltételek megteremtése, hiszena cél: a jelen mű-vészi értékeinekösszegezése.

Mindazok, akik a világ sok országából,a művészet és a kultúra számos főváro-sából Dubrovnikba igyekeznek, elvárják,hogy a jugoszláv művészek legki-válóbbjait láthassák, s olyan művésziélményben részesüljenek, amely megfelelművészetünk rég megalapozott tekinté-lyének. A művészet, mint a népek közöttiegyüttműködés egyik megjelenési formája,feltétlenül megérdemli, hogy nemesszerepével egyenrangúan kezeljék.Dubrovnikot, a művészi tevékenység egyikfontos központját pedig úgy kell tekinteni,mint szűkös földrajzi és adminisztratívérdekeken kívül eső helyet. Az anyagilehetőségek csak alapot adnak az érdekesés indokolt kezdeményezésekszületéséhez. Am ha a Játékok nyújtottaeredmény nem fejlődésről, ha-nemvalamelyes stagnálásról tanúskodik (emegállapítás persze csak feltételes), akkorez komolyabb elemzésre szorul.

Egy hozzávetőleges visszatekintéskönnyen kimutatná, hogy voltak olyanelőadások, amelyek ma is emelnék a Já-tékok művészi tekintélyét, bizonyítanákváltozatosságát azon a széles skálán,melyet a dubrovniki természetes színpadokkínálnak a közönségnek. Ma is sokanemlékeznek a Gradac park (Goethe:Iphigeneia a Tauruszok között), a Rektor-

palota (Racine: Phaedra) és a Revelin(Corneille: Cid) gyönyörű estéire. A mű-sorból való kiiktatásuk helyett célszerűbblett volna felújításuk, felfrissítésük, ki-csiszolásuk. Így nem történt volna meg,hogy a dubrovniki természetes színpadoknémelyike elhagyatottá vált, feledésbemerült, pillanatnyi névtelenség mögé rej-tőzik. Shakespeare Hamletjének vissza-térése a Lovrjenac-erődbe egy bizonyí-tékkal több: nem kell eltörölni a már ki-alakult hagyományokat.

(Ford.: Vujicsics Marietta)

B Á T K I M I H Á L Y

New York színházrólszínházra

1.

New York-i látogatásom első napjait egyszínes borítójú, kellemes formátumúalbum olvasgatásával töltöttem; címeTheatre 4, az International Theatre Insti-tute, az ITI amerikai tagozatának legújabbkiadványa, az I970-71-es színházi évadrólszól. A neves szerzők bevezetőtanulmányai után (az Off Broadwayrólpéldául Clive Barnes, a New York Timesrettegett kritikusa írt), amelyek a Broad-waytól egészen a nyugati partvidék, LosAngeles és San Francisco színházaiigölelik fel valóban a teljes amerikai szín-házi életet, vagy másfél tucat szubjektívhangvételű írás következett. Szerzőik kö-zül néhányról nyilvánvaló volt, hogymilyen érdemek alapján kerültek a kö-tetbe, Arthur Miller például vagy HaroldPrince, a Company és a Cabaret rendezője;mások nevét csak az elkövetkező hetek-ben tanultam meg, mint Ming Cho Lee-ét,A két veronai nemes díszlettervezőjéét;megint másokét az elkövetkezendő he-tekben sem tanultam meg, de ennek okabizonyára csak az idő rövidsége volt.

A bevezető tanulmányoknál (amelyekvégül is az egy évvel korábbi színházihelyzetet rögzítették) jóval érdekesebb-nek bizonyultak ezek a kisebb terjedelmű,a színházi élet egy-egy sajátságos vo-natkozását megvilágító írások, amelyekszinte kivétel nélkül és teljes terjedel-mükben panaszokat soroltak fel.

Íme, néhány a panaszok közül: a Broad-way kommerciális; az Off Broadway méginkább az; az Off Off Broadwayn viszontbárki színre kerülhet, s ezáltal az adilettantizmus melegágyává válik; apénzzel rendelkező producer (gyakran aproducer felesége) diktálja a feltételeket,osztja ki a szerepeket, szól bele még akosztümök tervezésébe is; a színházakbannincsenek tisztességes öltözők, társalgók,mosdók, a színpadok nem alkalmasak abedíszletezésre. És így tovább, panaszoktucatszámra, lassan már attól féltem, hogyhiába töltöm itt a drága időm, talán nem isérdemes leföldalattizni a Broadway vagymég annál is messzebb az Off Broadwayszínházaihoz, s felfedező útra indulni azOff Off Broadway pince- ésüzlethelyiségei között. Ez utób-

biakban - erről a műsorkalauzból érte-sültem - igen gyakran elmaradnak még ameghirdetett előadások is, mert ha aszereplők egynémelyikének dolga akadvalahol a nyugati partvidéken, s úgy dönthogy előbb oda utazik, akkor csak azutánfolytatja az előadásokat.

Aztán elkezdtem színházba járni - éskiderült, hogy mégis nagyon érdemesvolt. Szégyelltem is magam, hogy rá nemjöttem már előbb: ahol ennyien (és ilyenegybehangzóan) panaszkodnak azok kö-zül, akik a színházat csinálják, ott igazánnagy baj nem is lehet a színház ügyével, aszínházcsinálók személye a garancia erre.

Ez persze erős túlzás. Az viszont igaz,hogy a Broadway, az Off Broadway és azOff Off Broadway, e három - hajdanábannagyon is eltérő - színházi negyed közöttelmosódtak a határok. Részint azért, mert- mint azt Richard Barr, a Theatre 4-benírja - az Off Broadway egyes szín-házaiban már ugyanannyiba kerül színrevinni egy produkciót, mint a Broadwayn,s ennek egyenes következményeként ajegyárak is a Broadway áraihoz kezdenekhasonlítani. Lényegesebb ennél, hogy azOff Off Broadwayn gyakran ingyenfellépő színészeket, darabjaikat ingyenátengedő írókat, a még így is szükséges -nem is jelentéktelen - összeget előlegezőproducereket sokszor a művészet sze-reteténél is jobban lelkesíti az a lehetőség,hogy az előadás felkerülhet az Off Broad-wayra, s akkor ebből még pénz is lehet.

Ugyanígy az Off Broadway producereielőtt a Broadwayra való feljutás céljalebeg, s valóban : a Broadway legnagyobbsikerei és legjelentősebb előadásai szintekivétel nélkül az Off Broadwayról ke-rültek oda.

Így hát - némi költői túlzással - aBroadway „előszobáinak" is nevezhetjüka másik két színházi negyedet, nemcsakazért, mert mindig találhatunk olyan elő-adásokat, amelyek egy vagy két évvelezelőtt „egy osztállyal lejjebb" szerepel-tek, hanem azért is, mert a feljutás vágyabizony meglátszik jó néhány Off Broad-way-beli előadáson: eleve úgy készültek,hogy a Broadwayn is sikert arathassa-nak.

S hogy a helyzet még bonyolultabblegyen: jó néhány, ma Off Broadwaynaknevezett színház néhány évvel ezelőttmég Off Off Broadwaynak számítottvolna földrajzi elhelyezkedése, jellege,játékstílusa alapján, és csak az Off OffBroadway már említett rapszodikus mű-sorrendje miatt igyekeznek a színházak

egy „Off"-ot elhagyni a hovatartozásukatjelentő névből .. .

2.

Így például sokáig abban a hitben voltam,hogy Eugenie Leontovich Anna K. címűdarabját az Off Off Broadwayn láttam;csak hetekkel később, a hirdetéseketolvasgatva derült ki, hogy tévedtem. Ahirdetések szerint a szezon „OffBroadway szenzációját" mulasztja el, akinem nézi meg az Actors Playhouse elő-adását, és valóban nagyon könnyen elkép-zelhető, hogy el is mulasztotta, aki zároshatáridőn belül nem nézte meg: amikorén láttam, már csak negyedéig volt tele akicsiny színház.

A négyszögletes terem sarkában he-lyezkedett el a színpad, a mindössze egylépcsőfoknyival megemelt, aránytalanulnagynak tetsző tér. Rajta színészek jön-nek-mennek, cigarettáznak és beszélget-

nek, mialatt a közönség - már sötétben -elfoglalja a helyét. A játék kezdetét Euge-nie Leontovich megérkezése jelzi: ekkora jegyszedők, majd példájukat követve anézők is, tapsolni kezdenek.

Eugenie Leontovich - voltaképpen csakróla kellene írni. Úgy mondják, a NewYork-i színház legidősebb aktív művésze;Mejerhold-tanítvány; a Cseresznyéskertangol fordítója; pályája nem-csakizgalmas, de tiszteletet ébresztő is. De azAnna K. valahogy nem illik bele azösszképbe.

Anna K. nem más, mint Anna Kare-nina; ez az előadás sem más, mint aTolsztoj-regény dramatizálása. De ebben adramatizálásban Kafka-reminiszcenciákszólalnak meg (nem véletlen a cím, ahíres Kafka-hősre utaló rövidítés), pediga dramatizálást, a rendezést és az egyikfőszerepet - Vronszkij édesanyját -vállaló Eugenie Leontovichnak

érezhetően a dráma „oroszos", érzelmes-szenvedélyes világához van több köze,mint a kissé erőltetett Kafka-párhuzam-hoz. A keretjátékban egy színiiskola nö-vendékei vitatkoznak életről, halálról,szerelemről és irodalomról, majd néhányjelzés, egy-egy kelléktárgy és jelmezdarabsegítségével, egymás után több szerepet iseljátszva megelevenítik Anna történetétnegyven (!) rövid jelenetben. S mert csaka rendező-dramaturg-főszereplő oroszszármazású, a többiek közül senki, az semcsodálható, hogy az előadás még annál is„oroszosabb", mint azt várnánk: a kitörőszenvedélyek, ziháló mellek és szélestaglejtések mellől csak a harmonikaédesbús hangja hiányzott.

Egy másik előadás, amelyet szintén OffOff Broadwaynak néztem (s mint kiderült:tényleg onnan került át az Off Broadwayranéhány hónappal azelőtt) FernandoArrabal műve, az And They Put Handcuffson the Flowers . . . (És meg-bilincselték avirágokat). Arrabal maga rendezte azelőadást, s ez az előadás nem hagyottkételyt az írói szándék felől sem. A darabelőtörténete: Arrabal, aki 1955 ótaPárizsban él, 1967-ben vissza-tértSpanyolországba, ahol néhány órán belülletartóztatták, miután a spanyol államranem a leghízelgőbb kijelentést írta egyautogramkérő fiatalember könyvébe. Afiatalember rendőrségi besúgó volt ...Arrabal közel egy hónapot töltöttbörtönben, ahol rabtársai arra kérték: írjonróluk, ha kiszabadul. Így született az Ésmegbilincselték a virágokat.

A homályos terembe lépő nézők egyrongyos ruhájú hegedűs zenéjére foglaljákel helyüket. Abbamarad a zene, smegvilágosodik a terem közepén elhe-lyezett, vasrácsokkal körülvett cella. Eb-ben és ekörül folyik a játék, itt elevenedikmeg a rabok mindennapi élete, brutálisfizikai szenvedéseik sorozata, s itt vált átmindez különösebb magyarázat nélkül aképzelet két síkjára: a múlt valóbanmegtörtént eseményeire s a rabok vá-gyaira, reményeire.

Az előadásból az úgynevezett „ke-gyetlen színháznak" szinte egyetlen elemesem hiányzik, sőt talán a világ „leg-kegyetlenebb előadásának" címére ispályázhatna. Talán éppen a terem kicsi-sége, kamarajellege miatt van ez így: ameztelen hátakra lecsapó korbács szinte anézők arcába vág; érezzük a nyílt színenkiürülő vizelet szagát; megborzongunk,amikor ez a vizelet vérré válva vörösrefesti a benne mosdó hős kezét éshomlokát. Arrabal egy nyilatkozatában

David Rabe: Pavlo Hummel alapkiképzése (a New York-i Shakespeare Fesztivál előadása). AlbertHall, William Atherton és Victoria Racimo

megvédte az erőszak, a kegyetlenség al-kalmazását a színpadon; „A színháznakelsősorban erőteljesnek kell lennie -mondta -, a közönség számára veszélyes-nek és fölvillanyozónak. A mai színházmegmutatja, hogy a régi értelemben vetterkölcs képmutatás. A mai színház a fel-nőttek álmairól szól, az eltitkolt vágyakról,a rejtett indítékokról. Ez a színház azzalvádolja meg a nézőket, hogy erő-szakosak,pornográf hajlamúak, provokatívak - dehát alapjában véve valóban ilyenekvagyunk, és ezt nem kellene szégyellni.Nyomorultak vagyunk - de azértemberek."

Arrabal következő darabját Gilles deRais-ról írja, aki háromezer gyereketgyilkolt meg, közben nagy államférfi ésbőkezű, közkedvelt férfiú volt. „Benneegyesült a jó és a rossz a lehető legtöké-letesebben - mondja Arrabal -, és ter-mészetesen nem történelmi drámát akarokírni róla." A kérdésre, hogy van-e ilyenember ma, a XX. században, így válaszolt:töméntelen. És körbemutatott a teremben ...

3.Furcsa módon csak „alulról fölfelé",vagyis a Broadway felé áramlanak a sike-res produkciók, arról egyetlenegyszer semhallottam, hogy egy előadás „lekerült"

volna az Off vagy az Off Off Broadwayra.Feltehetőleg megvan ennek is a gazdaságioka. De hogy ez így van, bizonyára keserűperceket szerzett a köz-ismert, haladószellemű írónak és publicistának, GoreVidalnak, akinek az An Evening withRichard Nixon and .. . (Egy este Nixonelnökkel és ...) című darabjarekordgyorsasággal, néhány nap alattbukott meg a Broadwayn, pedig - NewYork-i színházi szakemberek véleményeszerint - az Off Broadwayn és különösenaz Off Off Broadwayn valószínűleg sikerelehetett volna.

A Broadway közönsége szinte kizárólagszórakozni jár színházba. Nem véletlen,hogy ebben a közel 30 színházbanmajdnem kivétel nélkül musicaleket ésNeil Simon-műveket játszanak: a prózaidarabok - az utóbbi hónapokban egy Ha-rold Pinter-, egy Michael Weller- és egyClifford Odets-dráma - néhány hét alattlekerült a műsorról. Ez a középosztálybeliközönség a színházat nem politikaiküzdőtérnek tekinti, s ha az író és a rendezőazzá teszi, akkor ők otthon maradnak . . .A fiatalok és az idősebbek, akik még tanúivoltak a Broadway „nagy" korszakának, sakik számára politika és

színház ugyanazt jelenti, nem ide járnakszínházba. Ráadásul ez a Nixonról szólódarab nem is túl jó, s talán a fenti fejte-getésen kívül ez is hozzájárult a kudarc-hoz.

Gore Vidal, a televíziós „talk-show"-k,kerekasztal-beszélgetések elmaradhatatlanrésztvevője, ezúttal is két egymássalvitatkozó figurát állított színpadra, akik-nek az egyszerűség kedvéért Pro ésCon(tra) a neve, s akik ezúttal Nixonelnökről vitatkoznak. Vitájukhoz döntő-bírónak előbb George Washingtont, majdtöbbek között Trumant, Eisenhowert,Kennedyt hívják meg; jelen vantermészetesen Nixon is mint vádlott és -az amerikai törvényhozás egyik szín-padon jól kihasználható sajátossága ez -mint tanú. A darab végig eredeti doku-mentumokra épül; Vidal a teljes szövegetnéhány mondat kivételével a szereplőelnökök beszédeiből és írásaiból idézi.Walter Kerr, a New York Times-ban kö-zölt metszően okos és gúnyos kritikájavégén meg is jegyzi: „Ha mindaz, amit aSchubert Theater színpadán láttunk, csakVidal képzeletének szüleménye volna,mennyivel vidámabb estét töltöttünkvolna el." A sikertelenség fő okát ő abbanlátja, hogy Vidal nem tesz többet, mintemlékeztet bennünket Nixon köz-ismertbaklövéseire és a felidézés önmagában -minden drámai művészi sűrítés nélkül -nem elegendő a színpadi hatáskeltéshez. Smint írja, nem valószínű, hogy Nixon híveiakár csak a színház közelébe jönnének is,míg ellenségei álmukból felébresztve isfújják mindazt, amit a parókás, maszkosszínészek Nixon bűn-lajstromábólfelsorolnak.

Ami menthető volt ezen az estén, az azelőadás érdeme: a Nixont játszó George S.Irving, akinek alakítását Kerr olyan jónaktalálta, hogy javasolta: alkalmazzák Nixonválasztási hadjáratában - Nixonszerepében .. .

4.

Ez volt tehát egy Broadway-bukás, néz-zünk most egy Broadway-sikert. S még-hozzá ne is a megérdemelt sikerek közül,hanem egy olyat elsőnek, amelyben aBroadway legrosszabb hagyományai úgytalálhatók meg, mint az emlékezetesállatorvosi tankönyv címlapján szereplőlovon a lóbetegségek. Ilyen ló az életbenállítólag nincs is; ilyen darab és előadásviszont van. Címe: A Funny ThingHappened on the Way to the Forum . . .(Furcsa dolog történt a Fórum felé vezetőúton ...)

A két szerző - Burt Shevelove és LarryGelbart - a címlap tanúsága szerint Plau-tus-drámákra alapozta művét. Ez azeredményen nem látszik meg. A darabinkább egy rossz Feydeau-utánzat, ál-landó félreértésekkel, álruhákkal és téve-désekkel fűszerezve, s mindez rettentőenlassú, minden egyes poénnál leálló, ha-tásszünetet tartó, kabaréstílusú előadás-ban. (Mivel úgyszólván minden sor poén,van hol szünetet tartani.) Nemhiába azegyik szerző - Burt Shevelove - rendezteaz előadást: egyetlen verbális ötletét semengedte kárba veszni. A könnyedségnekvagy iróniának nyoma sincs: olyan ko-molyan veszik az egészet, hogy attól mársírni kell.

Megérdemelt siker: Don't Bother Me, ICan't Cope (Hagyj békén, úgysem megy).Ez is musical, természetesen, méghozzáfekete musical; író-zeneszerzője,rendezője és összes szereplője fekete,fehérek csupán a nézőtéren ülnek, igaz,ott viszont mindenki fehér, egy-egyvéletlenül odatévedt feketén kívül. Nemmintha ők nem járnának színházba, aNegro Ensemble Company előadásaitpéldául szinte csak ők látogatják, de aBroadwayra - részint anyagi okokból,részint megszokásból - nem járnak. Azelőadás fehér közönségnek készült. Nemmintha bármifajta „Tamás bácsi"-han-gulata lenne, egyszerűen más a megköze-lítési módja, elsősorban szórakoztatniakar, s szórakoztatva ráébreszteni va-lamilyen alapvető igazságra. (Ebben azesetben talán helyesebb lett volna úgymondani, hogy igazságtalanságra.)

A zenét és a szöveget Micki (vigyázat,női név!) Grant írta, s ő játssza az egyikfőszerepet is. Prózai rész szinte nincs is,egy-egy szó csupán, amely elindítja kép-zeletünket, s figyelmünket a Harlem ut-cáin játszó, verekedő gyerekekre, a fehéremberrel nehezen szót értő fekete fiata-lokra, a munkát nehezen találó felnőttekreirányítja. A többit a zenére és az énekrebízzák, s így összefüggő történet helyettérzésekről szól a darab, becsületesen,bátran és mindig annyi iróniával,amennyi kell ahhoz, hogy megóvjon anéhol bizony fenyegető szentimentaliz-mustól.

5.S végül még egy ok, amiért ma már lehe-tetlen mechanikusan Broadwayról, OffBroadwayról és Off Off Broadwayrólbeszélni. Ez az ok a New York Shakes-peare Festival, a Public Theater és JosephPapp. A három voltaképpen egy és

Jelenet Shakespeare: A két veronai nemes cíművígjátékának amerikai musicalváltozatából

ugyanaz: Joseph Papp, a lengyel emigránscsaládból származó producer előbb azingyenes nyári szabadtéri Shakespeare-fesztivált valósította meg a Central Park-ban, ahol a városi tanács először használatidíj fizetésére akarta kötelezni, míg végülévi 3 5 0 ezer dollár segélyt utalt ki számára(azon a 3 0 0 ezren kívül, amit máshonnankap), s egy gyönyörű, olasz reneszánszstílusban épült palotát, a hajdani AstorKönyvtárat is bérbe adta (ezt hívják mostPublic Theaternek) évi 1 dollárért ..

Nem mintha Papp nem érdemelne megminden támogatást: az utóbbi évek nagysikerei közül talán a legnagyobbak fű-ződnek az ő nevéhez, például a Hairbemutatása is. A hivatalosan Off Broad-waynak számító Public Theater öt (!)színháztermében öt darabot játszik egy-szerre, de ezek a darabok sorra fölkerül-nek a Broadwayra, mint David Rabe kétdrámája, a The Basic Training of PavloHummel (Pavlo Hummel alapkiképzése) ésa Sticks and Bones (Gumibotok és csontok)vagy a szabadtéri Shakespeare-fesztiválonbemutatott The Two Gentlemen of Verona (Akét veronai nemes).

A Pavlo Hummel alapkiképzését azóta márBostonban játsszák; ez volt az egyik elsődráma, amely Vietnamról szólt. Ésmindenesetre az első, amelyet Joseph Papp- mint mondotta - „érdemesnek tartottbemutatni". Aztán akadt egy második is -és azt is Rabe írta. Ez volt a Gumibotok éscsontok, amelyet Jeff Blecknerrendezésében most a John Golden Theaterjátszik a Broadwayn.

A szín egy középosztálybeli családháza, helyesebben „a" középosztálybelicsalád háza; minden nyugodt, rendezett,kiegyensúlyozott, még az is rendjén van ésmindenki egyetértésével találkozik,

hogy az idősebb fiú Vietnamban harcol,hiszen a hazájáért teszi, legalábbis a családígy gondolja. Távirat érkezik: a fiúmásnap hazatér. S másnap valóban csen-getnek: egy szanitéc lép be, bevezetve a -vak fiút.

A darab legerőteljesebb jelenete követ-kezik ezután; a szülők nem akarnakegyedül maradni a fiúval, s a fiú sem akarotthon maradni: nem is hiszi el, hogy va-lóban otthon van. A helyzetet a szanitécoldja meg: parancsára a fiú vigyázzbavágja magát, s a szülők is belenyugszanak amegváltoztathatatlanba, mikor meghalljáka szenvtelen választ: „Nem maradhatokegy perccel sem tovább - mondja aszanitéc -, kinn a mentőautók tucatjaivárakoznak féllábú, félkarú, lábatlan, karnélküli, félvak és vak katonákkal, akikethaza kell szállítanom Buffalóba ésRochesterbe, Columbusba és Omahába,Houstonba és New Orleansba"; városokatsorol föl hosszan és kitartóan, köz-ben márkinn is van az ajtón, felbőgnek a motorok,és még mindig halljuk: Duluthba ésMinnesotába, Memphisbe ésCincinnatiba.. .

S kiderül később az is, hogy a fiúnak ahazatérés első pillanatában volt igaza:valóban nincs és már soha nem is leszotthon ebben a házban, nem azért, mertvak, hanem mert családja, környezete, azaz Amerika, amelyet ebből a darabbólmegismerhetünk, nem képes befogadni aháború sérültjeit, mert akkor a háborút istudomásul kellene venni. S erre nemhajlandó.

Ez a darab nyerte 1970-ben a kritikusokdíját - így mindössze heti tízezer dollárráfizetést jelent a színháznak, vagyisJoseph Pappnak. Ez majdnem be-kebelezné a 6 5 o ezer dolláros szubvenciót,s azt nem is erre adták. Szerencsére vanPappnak olyan produkciója is, amelyikviszont heti 90 ezer dollárt hoz; a máremlített A két veronai nemes.

Tipikusan amerikai, sőt New York-isiker ez a „rock-musical", európai nézőcsak értheti, de nem érezheti az előadást.Pedig Galt MacDermot - a Hair zene-szerzője - zenéjéhez, John Guare verseihezés Mel Shapiro rendezéséhez éppen errevan szükség: érezni azt a New York-ilevegőt, amely a produkcióból árad. Alevegőszimbólum itt különösen érvényes:ez a szabadtérre, utcára, parkra rendezettelőadás még itt, a St. James Theaterben isszabadtérinek tetszik; nem változott azépületállványzat hatását kel-tő emeletesdíszlet, a színészek ugyanúgy egydarabonként 15 0 0 dollár értékű mi-

niatűr rádióadóval a ruhájuk alatt játsza-nak, mint a 2 3 0 0 személyes szabadtériDelacorte Theaterben, szappanbuborékokatfújnak, és átgyömöszölnek a szűk színpadibejárón egy hatalmas kínai sárkányt:utcaszínház ez a javából, harsány, jókedvű,határozott kontúrokkal. A szereplők csakszabad idejükben szőnek szerelmicselszövéseket, napközben dolgoznak,akárcsak a nézők; Milano hercegeújraválasztását készíti elő, akárcsak Ri-chard Nixon. S ahol a dalok a brechtihagyományt élesztve plakátszövegek, acselekményt magyarázzák, megóvják anézőt attól, hogy állandóan rettegjen:követni tudja-e a cselekményt vagy sem.(Ezt az utolsó félmondatot egyébként aversszövegeket író John Guare nyilatkoztaa műsorfüzetben: még egy bizonyíték adarab jellegzetesen prakticista amerikaivoltára.)

S a Public Theater legutóbbi, májusibemutatója, a That Championship Season (Abajnokság éve), amelyben egy hajdanközépiskolás bajnok kosárlabdacsapattagjai gyűlnek össze edzőjük házában,hogy felelevenítsék a régi dicsőséget, smellesleg azért is, hogy gyakorlati ten-nivalókat beszéljenek meg: jelenlegi kor-rupt érdekszövetségüket megerősítsék.

Egyetlen éjszaka története a darab, amelymegnyerte a New York-i Kritikusok Díját,s amelyet egybehangzóan az utóbbi éveklegizgalmasabb, társadalmilagleghaladóbb, legfigyelemreméltóbbalkotásának nevezett a máskor csöppet semudvarias amerikai kritika. „Az amerikaiálom" ismét egy másik oldalrólmegvilágítva, ahol a hősök elrontott,kallódó életében csak a húsz évvel ezelőttnyert bajnokság ezüst kupája ragyog -egészen addig, amíg meg nem tudjuk, hogyazt is csalással szerezték, s hogy ezzel őkvalamennyien tisztában vannak, detisztában vannak azzal is, hogy első-sorbansaját magukat kell becsapniuk ahhoz, hogybecsaphassanak másokat.

Ez az előadás jelentette számomra alegnagyobb színházi élményt a New York-iegy hónap alatt. A. J. Antoon rendezésébenöt tökéletesen megrajzolt karakterfigurajátszotta végig a három fel-vonást. A NewYorker bírálója, Edith Oliver a következőszavakkal fejezte be a darabról írt kritikáját- s ez a mondat idekívánkozik ennek a NewYork-i színházról szóló cikknek a végére:„Ha valaki még mindig aggódik a NewYork-i színház jövőjéért, menjen, nézzemeg A bajnokság é v é t . - és ne aggódjontovább."

négyszemköztJelmeztervezésvagy jelmezszervezés?

Beszélgetés Poós Évával

- Kezdjük egy „kényes" kérdéssel. A z utóbbiévekben Kaposváron dolgozott, majd akecskeméti színház tervezője lett, ma is az. A„vidéki" jelző még mindig - szerencsére egyreritkábban - valami lekicsinylőt jelent egyesekszóhasználatában. A legutóbbi példa erre a„nem budapesti" színházak rádióvetélkedője.Használjuk most a „vidéki" jelzőt arra, ami avalódi tartalma : földrajzi megjelölésként. Mitjelent vidéki tervezőnek lenni?

- Vállalom a „vidéki" jelzőt. Szívesendolgozom vidéken. Elsősorban azért, merta vidéki sokműfajú színház. Csakoperettben, csak görög drámában, csakShakespeare-ben gondolkozni nem jó. Aváltozatos lehetőség energiát fejleszt. AHamlet után például egészen más jel-legűfeladat volt a Dollárpapát tervezni az évadvégén. Egyébként sem becsülöm le a„könnyű" műfajt. Egy operett jel-mezeinekmegtervezése - éppen azért, mert az egészelőadásban jobban kell vigyázni, hogy neengedjünk az ízlésből - van olyan feladat,mint egy Shakespeare-királydrámáé. Amásik dolog, ami miatt szeretek vidékenlenni: a nagyobb munkalehetőség. Igaz,hogy most már gyakorlatilag megszűnt akötelező tervezés-szám, de egy vidékitervezőre mégis több darab jut évadonként,mint pesti kollégájára.

- Milyenek a munkafeltételek?- Ezen a téren, úgy hiszem, megszűnt a

főváros és a vidék közötti ellentét. Aztlehet mondani, hogy a körülmények egy-formán rosszak vagy - mondjuk - vidékenegy kicsivel rosszabbak. A legnagyobb baja megfelelő műhelyek hiánya. Ez közösgond Pesten és vidéken. Teljes műhelye(cipész- és kalaposműhelyen kívül női ésférfi szabótára) Magyarországon csak azOperának van. A Nemzeti Színházé ismajdnem ilyen, de a különlegesebbigényeket már nem elégíti ki. Vidéken mégarra sem alkalmas a saját műhely, hogypreparálja a ruhákat, vagy-is megadja azt ahatást, amit a tervező el akar érni.Általában három-három főből áll egy férfiill. egy női műhely: egy férfi főszabászból,egy női főszabászból és két-két varrónőből,illetve szabóból.

A gombfelvarrást illetve a kisegítő varrásimunkákat nemegyszer már az öltöztetőkvégzik.

- A jelmezkölcsönző nem segít a gondokon? Segít. De nem szabad elfelejteni,

hogy a színpadi jelmez nemcsak ruhábóláll. Ez még beszerezhető a kölcsönzőbőlvagy elkészíthető a műhelyben. De holvannak még a kiegészítő kellékek : a cipő, aharisnya, a kesztyű, a fejdísz stb.? Sőt, hamondjuk egy századfordulós ingre vanszükségem keménygallérral, ezt semcsinálja meg a műhely.

Végül is akkor hogyan lehet hozzájutniezekhez a kellékekhez ?

Ha nem méretre készülő holmikrólvan szó, könnyebb a helyzet: a legyezőt,napernyőt, lornyont, ékszereket köl-csönözni lehet. Ha mai környezetben ját-szódik a darab, akkor is meg vagyunkmentve, mert ami az áruházakban kap-ható, azt mi is megvehetjük, bár nem alegszerencsésebb, ha a néző ugyanazt látjaa színpadon, amit az utcán. A problémák akorabeli kellékeknél kezdődnek. Afejdíszek még megrendelhetők a jel-mezkölcsönzőnél. Ha a tervező kötöttvagy horgolt anyagot képzel el, rendelke-zésére áll a Váci utcai különlegességikötőszalon. Korabeli lábbelik, csizmákelkészítéséért megint csak a kölcsönzőhözvagy valamelyik KTSZ-hez kell fordulni.Vidéken, például Szolnokon még olyanPatyolat sincs, ahol elvállalnák azanyagfestést. Kecskemétre kell vinni. Sőt,ha mondjuk bársonyt akarok festetni,akkor egyenesen Pestre.

- Ez a technikai nehézkesség sajnos meg-látszik az elkészült jelmezeken. Nemcsakvidéken, Pesten is. Általában úgy tetszik,mintha az előadásokban a legkevesebb gondotéppen a ruhák elkészítésére fordítanák, mint-haa jelmezeknek nem volna dramaturgiaifunkciójuk. A prágai Nemzeti Színházban

láttam Brecht Kurázsi mamáját. A jelmezekvalamilyen különleges eljárás folytán való-színűtlen realitással viselték magukon a har-mincéves háború nyomait, anélkül, hogy natu-ralisták lettek volna. Elsősorban a katonákegyenruhájára gondolok. Az egész egyszerűenhátborzongató volt. Nálunk sohasem tapasz-taltam ehhez hasonlót. Nem is fog. Volt már olyan, hogy a

főszabász „szívére vette", hogy el akarjáknyűni a „szép, új ruhát", amelynektermészetesen éppen az lett volna afunkciója, hogy elnyűtt. Az efféleérzékenységre nem árt vigyázni, mert

a szabász szakmájában az alacsony fizeté-sek és a különleges szakmai képzettségmiatt gyakorlatilag nincs utánpótlás.Egyébként ha nem így lenne, akkor semvolna mód az anyagok tökéletes prepa-rálására. Egyszerűen nincs hol. Az NDK-ban külön műhelyek léteznek, ahol azanyagokat égetik, fújják, rongyolják.Külföldön különben egész katalógusokvannak, amelyekből a tervező otthon ülvekiválaszthatja a kornak megfelelő anya-gokat, stílusokat, mintázatokat, színeket.Ezek a katalógusok kizárólag színpadivagy filmjelmezek elkészítésére szolgál-nak, a bennük fölsorolt anyagok nemtartósak, egy idő után szétmennek. Ter-mészetesen olcsóbbak is, mint a „való-diak".

- A z t hiszem, ez nálunk egyelőre utópia.Térjünk vissza a valósághoz. Hogyan találkiutat mégis a tervező ?

- Elsősorban úgy, hogy megpróbálnemcsak jelmeztervező lenni, hanem pél-dául textiltervező is. A múlt szezonban akecskeméti Bánk bán ruháit úgy képzeltemel, hogy a merániak egységesen gazdagon,brokátba öltözzenek, a magyarok pedigrusztikusan, puritánul. Egy textil-iparművészeti KTSZ-ben találtam egymegfelelő motívummal ellátott brokátot.De nem volt elég színskálájuk. Vittemszínmintát, és megkértem őket, hogy különszőjék le az anyagokat. A KTSZ elnökevolt olyan kedves, hogy csupaszívességből, minden megbízó vagymeghatalmazó levél nélkül meg-csináltatta. Ehhez még tudni kell, hogy atervező köteles minden darabhoz pénz-ügyi előkalkulációt adni, amelyért azután őfelel. Mindezekből látható, hogy nálunk atervezés-megvalósítás kettősségébőlaránytalanul az utóbbira helyeződik ahangsúly. A tervező többnyire nemannyira tervező, mint inkább szervező.

- Beszéljünk most mégis az előbbiről. Végülis ki dönti el, hogy milyen lesz az a jelmez,amelyik a színpadra kerül?

- Sajnos vidéken néha furcsa „elvárások"

jelentkeznek. Elsősorban a dekorativitástekintetében. Á tavalyi szezon Bánk bánja akecskeméti színház nagy ügye volt. Ahagyományok és a korízlés a tíz évvelkorábbi előadás szintjét igényelték volna.Azon az előadáson pedig a díszmagyarokdomináltak, sujtással, prémmel,mindennel. Csakhogy a szín-házi ízlés tízév alatt sokat változott, arról nembeszélve, hogy a díszmagyar-stílus ellennemcsak a saját ízlésem tiltakozott, hanema történelmi hitelesség igénye is

mást írna elő. Így a rendezővel együttmás megoldást választottunk. Tulajdon-képpen nagy dolog, hogy egy vidékiszínházban lényegében egy tervező viszivégig a szezont, tehát az ő ízlése dominál -ha ezt nem befolyásolná sok minden más.Az említett esetben az, hogy nem-csakegy operetthez kell látványos, „tapsos"

ruhát tervezni, hanem a Bánk bán-hoz is.Ezt egyaránt elvárja a színház és aközönség, mivel egy színház elégíti ki akülönböző ízlésű és kultúrájú színház-látogatót.

- A z elmondottak azt bizonyítják, hogylegkevésbé arról esik szó a tervezésben, amineka legfontosabbnak kellene lenni : a jelmeznekaz előadás egészében elfoglalt helyéről. Az

Poós Éva jelmezterveiből. Bánk bán(kecskeméti Katona József Színház, 1971 )

előadás egészéért pedig a rendező felelős, tehátneki kellene meghatároznia a jelmezek funk-cióját az adott produkcióban. Végül is mi aszerepe a rendezőnek a jelmeztervezésben?Milyen a viszonya a rendezőkhöz? Milyen a jórendező - a tervező szemszögéből? Minttervező mennyire igényel önállóságot a magaszámára?

Udvornik a Bánk bánból

- A jó rendező véleményem szerintinspirál. A jó rendező intuíciót ad, nemgyakorlati tanácsot. A jó rendező az elő-adást szervezi meg, a díszleteket és a jel-mezeket a tervezőre bízza. Nem az a jórendező, aki azt mondja: „Miért van az adíszítés a bal oldalon, tegyék át jobbra!"

Ilyenkor én tiltakozom: „Mondja meg,hogy mit akar kifejezni az előadás egé-szével és az illető szereplővel! A részletek

Brecht: A kaukázusi krétakör, Kormányzóné(kecskeméti Katona József Színház, 1970)

megoldása a tervező feladata." A rende-zők egy része „általában" gondolkodik,színészben vagy szituációban. A látványegészét ritkán fogják át. Pedig a terve-zőnek ez fontos lenne, hogy az összhatástki tudja kalkulálni. De legtöbbször a vé-letlenre van utalva: vagy jól jön ki a lé-pés, vagy nem.

- Általános ez a jelenség?- Nem. Nem minden rendező ilyen.

Horváth Jenőnek például legnagyobbtervezői élményemet köszönhetem: aKaukázusi krétakör kecskeméti előadását,amelyen Jobba Gabi játszotta Grusét.Horváth Jenő nem tartozik azok közé arendezők közé, akik megölik a tervezőfantáziáját. Ő tág teret enged a tervező-nek, csak az előadás alapgondolatábólnem enged. A többi már a munkatársakközötti kontaktuson múlik, lévén a szín-ház kollektív művészet. Hogy mennyireígy van, azt egy furcsa példa bizonyítja.A Macbeth szép előadás volt Kaposváron.Nem sokkal később Kecskeméten is el-határozták, hogy előadják a darabot.Gazdasági megfontolásból kölcsönkértéka kaposvári jelmezeket. Gondolták, hogykis igazítással jók lesznek. Csak-hogy akecskeméti drámaértelmezés különbözötta kaposváritól, más volt a rendező, aszínészek egyénisége is, úgyhogy

azok a ruhák, amelyek ott a helyükönvoltak, itt, az egyébként igen érdekeselőadásban, nem találták a helyüket min-den esetben. Hogy mást ne mondjak, akecskeméti díszlet stilizáltsága, amelynem jelezte a helyszíneket, „ütötte" a -kaposvári realista díszlettel szinkronbanlevő - jelmezeket. Egy előadás jel-mezeitnem lehet büntetlenül „átültetni" egymásik előadásba.

- Van-e kapcsolat napi divat és színpadiruha között? Vagy hogy pontosabbanfogalmazzak: a jelmeztervező - különösen, hanő - és a magánember között? Megvalósultterveit figyelve, úgy tűnik fel, szívesen használszőrmét. Ugyanakkor - ha nem veszi tolako-dásnak - saját öltözködésében is gyakori aszőrme .. .

- Természetes összefüggés van viselet, atervező egyénisége, divat és jelmez között.Minden kornak megvan a magaszépségideálja, amely - még az arcberen-dezés tekintetében is, alkatról nem be-szélve - igen rövid időközönként változik.Én hajlamot érzek a dekorativitásra, ezlehet, hogy a gyengém. Szeretem, ha egyruha hatásos és szép, ha ez nem öncélú. Ahatásvadászatot mindig igyekszemelkerülni. A dekorativitás mit sem értartalom nélkül. Egy jelmez ön-magáértsohase kapjon tapsot. j

- Mi a jelmez tulajdonképpená funkciója?Képzőművész-e a jelmeztervező? Egyáltalán :önálló művészet-e a jelmeztervezés? Es:művészet-e ? Vagy „csak" mesterség?

- Napjaink képzőművészeti ágai közöttnincsenek meg azok az elválasztó határok,amelyek régen megvoltak. Egy Borsos-szobor szobor is és térplasztika is. Egyfestmény faldekoráció is. Ha megszövik,faliszőnyeg vagy „csak" textilminta.Elmosódtak a határok iparművészet ésképzőművészet között is. Talán ezért vanaz, hogy a tervezők sem érzik kielégítőneka maguk számára a tervezést. Elismerésseladózom azoknak, akik a tervezésen kívülgrafikai vagy festő-művészi tevékenységetis folytatnak. Az is jó dolog, hogyambicionálják a kiállításokat. De ha valakielsősorban tervező, akkor vállalja, hogy„csak" tervező. Ez nem lealacsonyító. Ajelmez csak szín-padon jelmez. Az afunkciója, hogy szín-padon jelenjen meg:egy adott színdarabban, egy adottszínészen, egy adott díszletben, egy adottrendezői elképzelésben. Ne legyünksznobok: a jelmez-tervezés nem önálló.Alkalmazott művészet.

Koltai Tamás

Csurka, Hubay, Maróti,Szakonyi a drámaíró ésa színház viszonyáról

A magyar dráma az utóbbi években elő-relendülőben van. Nemcsak a bemutatottművek mennyisége biztató, minőségük is.Némelyikük eljutott Európa jelentősszínpadjaira. Vajon azt jelenti-e ez, hogyelmúltak a gondok a magyar dráma körül?Emlékszünk még dráma-íróink korábbipanaszaira, amelyek szerint színház ésszerző kapcsolata esetleges, a rendezőknem mindig tekintik szívügyüknek amagyar dráma ügyét, másod-, sőtharmadszereposztásban osztják kialkotásaikat.

A kérdés most ez: érvényes-e ez a hely-zet ? Ha igaz, amit néhányan állítanak,hogy a dráma lehagyta a színházat, vagyisa megírás pillanatnyilag minőségben meg-előzi a megjelenítést, akkor ez vajon ser-kentő vagy gátló tényezője lehet a to-vábbfejlődésnek? Nem kell-e valamittennünk annak érdekében, hogy színház ésdrámaírás szinkronba kerüljenek?

Elég igényes-e a színház mostanában?Eleget követel-e a drámaírótól? Az utóbbiévekben túl sokaz adaptáció. Nem mutat-eez is elkényelmesedésre?

A kérdések választ várnak. Ezért ke-restük meg Hubay Miklóst és CsurkaIstvánt, akik mindig eredetileg színpadraírt drámákat alkotnak; Szakonyi Károlyt,akinek eddigi három színpadi be-mutatójaközül az egyik adaptáció volt, és MarótiLajost, aki ebben az évadban mutatkozikbe drámaíróként.

Maróti LajosTénylegesen majdhogynem a drámaírássalkezdtem írói működésemet. Tizenkilencéves voltam, amikor az első darabomatmegírtam. Egy bencés kolostor lakójavoltam akkor, s időmet főként a filozófiaitanulmányok kötötték le. Pannonhalmánhatalmas könyvtár volt. 49-5o-ben volt ez,a látókör - a drámát illetően - Pirandellóigterjedt. Abban az évben három drámátírtam meg, a színre-kerülés legkisebbreménye nélkül, hiszen szerzetesnekkészültem. Az első jelentősebb lökéstegyébként még régebben a rádió adta. 36-ban szüleim egy akkor igen jónak számítókészüléket vásároltak, nagyon sokathallgattam. Valószínűleg ez a hatásszűrődhetett tovább. Az

egyik darab egy passiójáték volt, a máso-dikat egy zsidó orvos könyve ihlette:„Mengele segédorvosa voltam". Azután arendből lényegében kirúgtak - a filozófiatúlságosan alapos tanulmányozása volt azok -, elmentem fizikus-matematikusnak.Elméleti fizikusnak készültem. El-végeztem az egyetemet, elhelyezkedtem.57-58-ban publikálták először verseimet.Esszét, regényt is írtam. Mindemellett éltbennem a titkos nosztalgia, hogy kétembert beszéltessek, s ezek között valamitörténjék, robbanjon. Mrožek hatása alatt -65 táján olvastam őt - keletkezett elsőhangjátékom, a Sínek. Négyen utaznak egyvonaton, s észreveszik, hogy a kocsi alattnincsenek sínek. Szerintem nem iskellenek oda sínek . . . Ezt benyújtottam arádiónak, akkor még hiába. Aztán az újmechanizmus bevezetése után ezek agondolatok már rárímelhettek ismertdolgokra - előadták. A következő hang-játékom, a Giordano Bruno után egy seregajánlatot kaptam színházaktól. Both Bélaszerződést ajánlott. Több színház is kérte adarabot, de egész estét betöltő darabformájában.

- Tehát az ajánlat nem új darab írására,hanem egy már meglevő tupírozására szólt?

- A színház kollektív dolog. Én asportban is a csapatjátékokat szeretem, ezvonz engem a színházhoz, mert a dráma-írás maga épp olyan magányos mesterség,mint más írói tevékenység. Vannaktapasztalati szabályok. A magyarközönség nem megy be kétegyfelvonásosra .. . Ennek ellenérenemigen álltam kötélnek. Úgyhogy aNemzeti végül is a Giordano alapján kötöttvelem szerződést egy új darabra. (AGiordano színpadi változatában mellesleg aprobléma egy más metszetét akartam adni,mint a hangjátékban.) Végül is a Kolostorcímű regényem színpadi változatát fogadtael a Nemzeti. De ez miattam történt így,nem a színház miatt. A 45-48 közötti időknemzedék-váltásáról akartam darabot írni,de nem úgy sikerült, ahogy szerettemvolna, és időlegesen félretettem.Pihenésképpen kezdtem foglalkozni aKolostorral. Várták azt, kapták ezt...Marton Endre, akkor még mint főrendező,elvállalta, hogy megrendezi. A győriszínház a Vénasszonyok nyara címűdarabom bemutatására készül, s amiskolciak egy musical írására kértek felHippiakvárium című regényem alapján. Ittgondolkodási időt kértem. Szeretnék élőszínházi tapasztalatokat szerezni előbb. Aszínházak kezdeményezése tehát döntőmódon játszott közre az indulásomban.

Igen, ami a megkeresést illeti. De végül isebből egyelőre nem születtek eredeti színpadiművek, legalábbis a jelenleg bemutatásra várókközött nem szerepelnek ilyenek.

A kezdeményezés talán nem jó szó,az inspirációt mindenképpen tőlük kap-tam. Á tanulóiskola azonban számomra arádió volt. Ott le kell kötni a közönséget,sőt a közönyből, indiszponált helyzetbőlkell kimozdítani. Nem lehet linkelni. Ésnem lehet nem szerkeszteni. Amikorrájöttem, hogy a rádió mint műhely, mitjelent, fordítottam a dolgon: a rádióbanpróbáltam ki, amit már eleve színpadraképzeltem - például a V é n a s szonyoknyarát.

A Gondolatnál elfoglalt irodalmi vezetőiállása bizonyos mértékig mentesíti a „piacitörvényektől", s ez az átlagosnál kedvezőbbhelyzetet biztosít az induló drámaíró számára. Bizonyos mértékig igen, s ez a tény

némiképp ellensúlyozza, hogy az élő iro-dalomban elfoglalt helyzetemet tekintve -senkihez sem tartozom, semmiféle cso-portosuláshoz, véd- és dacszövetséghez,baráti társasághoz stb. Természetesen, havalaha is diszkrepancia adódna íróihivatásom és kiadói munkám között (el-sősorban időhiány formájában), nem azíróság lesz az, amitől megválok.

Mi tehát a saját maga előtt is bevallott ésvállalt státusa? Az íróság. Az én státusom és ran-

gom az, hogy író vagyok. Ahogy ilyenkor kérdezni szokták, vala-

milyen általános következtetést le tud vagy leakar vonni ebből az írói váltógazdaságból? A zírói státusról például?

- Az értékítéleteknek semmiféle jelen-tősége nincs. Igen kevéssé szoktam törnia fejem a kollégáim ilyetén dolgain. -Szeretem, ha jót írnak rólam. De ennek sedőlök be. Én tudom legjobban, mit ér az,ami az anyaggal való birkózás utánkikerül a kezem alól.

Írónak vallotta magát. Mint más szak-mában is mesterlevéllel rendelkezőnek, mi avéleménye ennek a mesterségnek a presztízsé-ről?

- Amikor először jártam külföldön -Olaszországban - hivatalos úton, meg-lepetve láttam, hogy neves olasz írókmilyen nagy tisztelettel forgolódtak egypolgármester körül. Azóta nálunk is el-kezdődött - úgy érzem - a hivatali rangsúlyosodása. Az alkotó ember rangja pe-dig csökkenőben.

- Mit vár a bemutatás előtt álló darabjaitól?- Nagyképűség lenne, ha dramaturgiai

elképzeléseimmel meg akarnám váltani aszínházat. Meg ez a pillanat sem a leg-alkalmasabb, hogy erről beszéljek. Min-denesetre vannak elképzeléseim, ame-lyekkel a jelenlegi színház nem nagyonkvadrál, de noha hiszem, hogy jó felétapogatok, ha valaki most azt mondja,hogy, öregem, ez egy dilettáns elképzelés,akkor legalábbis el kell gondolkodnom.Ez egész egyszerűen szakmai gyakorlatkérdése.

- Az egész irodalom akkor ér valamit,ha élénk reagálásra készteti az olvasót. Ászínház sincs más helyzetben, mint azirodalom egésze. Egy „rázós" témávalattól függően lehet boldogulni, hogy atársadalomnak mekkora ellenérzése van asaját problémáival szemben. Előbb-utóbbminden téma realizálható, ez afáziseltolódás viszont azt eredményezheti,hogy a mű már nem robban, csak tudo-másul vétetik.

Szakonyi Károly

- Mi a véleménye a színpadi adaptációkról? Sokszor nem lesz igazi dráma belő-

lük. A Viszontlátásra, drága például nagyonszép, hangulatos, de narratív,visszafogott, az epikus anyag nem hagytamagát áttenni. A Macskajátéknál más ahelyzet - itt az alapanyag, a levelezésközelebb állt a drámához. Végül egyharmadik lehetőség: Fejes Rozsdatemetője.Itt a drámai mag biztosította a sikeresáttételt. Ezt az előadások nagy száma isbizonyítja, ez a mű nemcsak regény-ként,színpadi formájában is tömegeket tudottvonzani. A példák természetesenkiragadottak, de az biztos, hogy nemformai keresgélés volt a cél, hanem újtartalom átemelése a prózából a drámába. Igen, de ez elég régi példa.- A Tótéknál is ez volt a helyzet. Ez a

groteszk hangvétel is megelőzte a magyardrámai eredményeket. Tehát mindez egy késés kényszerű beho-

zásának tekinthető?- Igen. Ez nem divatkérdés volt, ha-nem

jelentős mondandójú művek átmentése,hogy ezzel megtermékenyítsék adrámaírást.

- Ezek szerint tudatos, koncepciózus tevé-kenységéről beszélhetünk a színházak részé-ről?

- Az eredmény mindenképpen ez volt.Akár Fejes, akár Örkény esetében.

- És ezt a szép tendenciát máig hatónak érzi?- Az adaptálás az írót is megterméke-

nyíti. A Pisti a Tóték következménye.

- Nem fenyeget az a veszély, hogy az adap-tálás kiszorítja az eredeti drámát?

- Nem tudom, mennyi kiszorítható darabvan készen. Tíz évvel ezelőttről vannaktapasztalataim, amikor még a Nemzetinélvoltam. Akkor nem volt elég dráma.Osváth Béla még élt, ő igazán drámapártivolt, mégis már akkor erősenszorgalmazta Sánta Árulójának adaptáltszínrevitelét. Természetesen én is jobbanszeretem, ha eredeti drámát látok. Ezszakmai szempontból mindenképpen kí-vánatosabb, még akkor is, ha csetlik-botlik. Ebből a szempontból többet jelent,mint egy gördülékeny adaptáció. Az aszempont is nyilvánvalóan közre-játszik,hogy kényelmesebb és biztonságosabb aszínház részéről egy már meg-jelent vagyelhangzott művel próbálkozni. De asummája az elmondottaknak az, hogy adrámák mennyiségi és minőségielégtelensége miatt szükség volt annakidején ennek a folyamatnak az elin-dítására.

- És ma?- Ma már otthonosabban mozognak az

írók a dráma műfajában. Azt ebben aszobában nem tudom kijelenteni - mintmondtam is -, hogy mennyi dráma vankészen. De a megtermékenyítés folyamata- általánosságban - már lezajlott. Sokáigúgy látszott, hogy az elmondandókategyszerűbb más műfajban megírni. Adráma nyíltabb, kockázatosabb. Jó páréve jelentősen megváltozott a helyzet, aközönség is másképpen érzékeli adrámákat ma már. Lényeges dolgokróligazabban beszélnek ma, mint korábban.Ma tehát olyan mértékben már nincsszükség adaptációra, mint régebben. Mostegy újabb fáziseltolódás van, a drámaszaladt előre a színjátszáshoz képest.

- Ahogy korábban a próza a drámáhozképest?

Igen. Együtt jár-e ezzel valamiféle konfliktus

író és színház között?- Azt hiszem, most helyesebb, ha a saját

gyakorlatomra térek át, hogy a sze-mélyeskedést elkerüljük. Természetesen,mint mindenki, én is fontosnak tartom asaját szövegemet. De tudatában vagyokannak, hogy a végleges formát csak a szí-nész és a rendező személyisége által mó-dosítva, velük együttműködve nyerheticsak el. Tehát csak a színházi munkábantökéletesedhetik. Ennek következtében elis várom, hogy amennyi életet én leheleka darabba, annyit adjanak ők is ma-

gukból. Nem becsülöm annyira a sajátszövegemet, hogy a produkciótól ne vár-jam el azt a pluszt, amellyel megfejti aművet. Az író részéről együttműködés-revan szükség, nem gyanakodva figyelésre.Ilyen együttműködés tökéletesen perszeakkor valósul meg, ha a színház-nak olyanhatározott profilja van, amelyet az írómondanivalójával tud biztosítani, illetve ezaz, amire szüksége van. Nemmondhatnám, hogy a színházak ilyeneklennének. Időnként akad egy-egy elszántrendezői nekirugaszkodás, de ezekrendhagyó esetek. Kapkodás, idő-hiány,túlterheltség. A mi színházainkvoltaképpen üzemek.

Úgy gondolja, hogy a „színházi üzem"

és a határozott profil kizárja egymást?Nem feltétlenül. De ahhoz legalább

két-három szezon kell, hogy egy színházmegtalálja a maga közönségét, ha valamiújba kezd. Mert a színházaink, ha hatá-rozott profillal nem rendelkeznek is, de aztazért tudják, kikből áll a közönségük. Ésazon vannak, hogy azt kiszolgálják. Eznem is csoda, egy nagy színházat meg-tölteni gond. Ezért kellene óhatatlanulvállalni azt, hogy ne egy szezonban gon-dolkodjanak. Akkor nem lenne akadály aprofijelleg.

- Az amatőr csoportokkal mi a helyzet? Tavaly volt egy vita, ahol azt java-

solták, hogy az írók rájuk támaszkodja-nak. Tartok tőle, hogy ez nem annyira ránkhatna termékenyítőleg, hanem rájuk, rosszértelemben: profisodni kezdenének. Aszínházakat kell megújítani, még annak azárán is, hogy a vérátömlesztés eleintenehézségeket okoz.

Mire gondol? Függetleníteni a színészeket egy pro-

dukció idejére. Bárhol a világon úgy kez-dődik egy próbálkozás, hogy összeáll egy-pár ember és elkezd dolgozni. De úgysemmiképp, hogy egy társulati ülésen,ahol jelen van húsztól hatvanévesig bi-zonyos számú színész, bejelentik, hogyszeptembertől új stílus lesz. Lengyel is-merőseimnek feltűnt, hogy nálunk a pla-kátokon milyen nagy betűkkel szedik aszínészek nevét. Aztán meg is bizonyo-sodtak róla, hogy a mi közönségünk aszínészért megy színházba. Tehát min-denképpen a színész szerepe dominál. Énsemmiképpen sem akarok a színészekellen szólni, az ő hivatástudatukat vagybármit kétségbe vonni, vagy tagadni azörömüket, a munkakészségüket egy-egyszerep esetében. Én csak azt mondom,hogy a mi színházi kultúránk nem segítielő kellőképpen a darabok kiteljesedését.

És privát jó szándék ennek a helyzetnek amegváltoztatására nem elegendő. Intézményesített jó szándékra gondol? Arra se. Az igazság az, hogy pontos

elképzeléseim nincsenek. Talán el kéneindítani egy végzős főiskolai osztályt,együtt, mutassák meg, mit tudnak, adninekik néhány évet, legyen belőlük vala-mi. Mert ha ez az állapot marad, meg fogállni a magyar dráma fejlődése. A továbbitermékenyítő hatáshoz egy dinamikusabbszínházkultúra kell. Nem lehet elvárni,hogy az írók összmunka, együtt-működéshiányában írjanak. Nem két tábor áll ittszemben egymással, ez mind a kettőnekérdeke.

Csurka István- A magyar drámaíró panaszkodik. Igaz, amagyar író is, de a drámaírónak min-denmásodik szava panasz, ócsárlás, nemcsakma, már Katona korában is.

- Miért van ez, ennyire azért talán nemnyilvánvaló, nem természetes „sors" ez? Vagy nem játsszák, vagy nem úgy

játsszák az író darabjait, ahogy az el-várná. Nem a legkeményebb megoldásrainspirálják. Én eddig írtam öt vagy hatdarabot, most nem tudom pontosan. Hakorunk statisztikai szemléletének meg-felelően akarnék válaszolni, akkor tulaj-donképpen nem kéne panaszkodnom. Deez nem így van. A legjobb darabjaim sorsaegyáltalán nem olyan, hogy ha azbefolyásolna, akkor ezeknek a darabok-nak a nyomán igyekeznék továbbfejlődni.A türelmi idő nem használ se a darabnak,se az írónak. Drámát, igazi drámát nemlehet megfontolásokkal írni, a dráma nemtűri a féligazságokat. Mindig ez áll a pa-naszkodások hátterében. Ezek a kallódá-sok és a következményeik. n ennek valamilyen magyarázata? Van, de azt hiszem, ezt nem kell itt

most részletezni. Valamit a közvetlen okokból talán mégis

lehetne .. . Én szeretek drámát írni. Nem okoz

nehézséget, hogy figurák megszólaltatásánkeresztül fejezzem ki magam. És amikorott állok teljes valómban, és egy vagyokazzal a színésszel, és az emberek nevetnek- mondjuk az nagy dolog. És mégis aztkell mondanom, hogy a magyar drámaírókaz írók társadalmán belül nem tudtaktekintélyt szerezni maguknak. Egy versirodalmi körökben nagyobb becsületetélvez, és nagyobb ön-érzetet is kölcsönöz,mint egy darab. Az a dilemma létezik mais, hogy író-e a drámaíró vagy szerző.

- Ki tekinti őket szerzőknek ? Ők maguk. A színházak azelőtt a

szerzőkre épültek, nem az írókra. - Most mire épülnek? Ez most összekuszálódott. Nem a

szerzőkre, az biztos. Illetve: nem magyarszerzőkre. Sikeres szerző: ez blöff. Ilyennálunk nincs. Es nem is megy minden-kinek ez. Én a Szék, ágy, szauna címűbukást egy évig írtam. A legjobb darab-jaimat nem is mondom meg, hogy meddig,mennyivel rövidebb ideig. Nem akartamén rossz darabot írni, sikereset akartam. Ezballépés volt, de annyi eredményemindenesetre megvan, hogy rájöttem,magamat se tudom átverni. Tény-legesen amagyar darabokra kellene épülni aszínházaknak. És az se természetes dolog,hogy most megkérdeznek négy vagy ötembert, s én most egy válogatott csapattagja vagyok. Egy válogatott csatártól -jobb helyeken - elvárják, hogy mindighozza a jó átlagformát. Én pedig nemhozom. De ez csak nekem meg a hozzámhasonlóknak probléma, ez a SimonTemplar .. . Neil Simonra gondol?- Mindegy. Ez három utcával számol : a

New York-i 42. utcával, a Váci utcával ésa Petőfi Sándor utcával. Ebből a hárombólkettő mindig bejön. És nem hiszem, hogyprobléma lenne számára, hogy író vagyszerző. Akkor mi a teendő?- Írni kell, mert senki helyettünk meg

nem írja a darabjainkat. Az írónak a magaeszközeivel kell harcolni. Divatoktólfüggetlenül. Sajnos, egy-egy színdarabotnem lehet csak úgy odalőni, aztán mégegyet, még egyet. Az ember egyszer csaknem lő többet. Hiányzik a céh is. A gond,amit a formára kellene fordítani, a mes-terségre.

- Ez nem a színházak, a dramaturgiákgondja kellene hogy legyen ?

- Kellene. De nem is ez a legfőbb baj,hanem az, hogy nincs értő közvélemény.Ami más műfajoknál megvan. Dráma-barátok nincsenek.

Színházbarátok? Az más. A színházaknak olyanoknak

kellene lenniük, hogy én például ne men-jek az egyik színházhoz soha, a másikhozviszont többször is. Es akkor sokkal többmunkával, sokkal szívósabb erőfeszítésseltudnék csak bekerülni egy olyanválogatottba, amelybe most bekerültem.

Hubay MiklósHubay kérdéseinkre szép Hubay-cikkbenválaszolt. Íme :

Van-e gazdája a magyar drámairoda-lomnak ? Azon túl, ami a színházak mű-során megjelenik? Mert ami egyszer mű-sorra került, annak persze hogy van gaz-dája. Azzal már törődik a színház, a sajtóstb. De ez csak egy része az élő drámairo-dalomnak. A másik része az, amelyikkéziratban van, esetleg nem is kéziratban,mert folyóiratban jelent meg vagykönyvben . . . Ki az, aki áttekinti a drá-mairodalomnak ezt a felét? A színházakdramaturgiái. Jó, de ha azt látjuk, hogyFüst Milánra harminc év után figyeltekföl, Weöresre szintúgy, hogy Sarkadi úgyment el, hogy öt előadatlan darabja voltaz asztalfiókjában. S Tamásinak? Számbavettük már a hagyatékát ? Mennyi amagyar drámák átfutási ideje ? A könyv-kiadásban tudjuk, hogy sok, és sírunk ismiatta ... De amíg egy-egy Németh-,Illyés-, Csurka-dráma eljut a bemutató-ig... Mi az átfutási idő átlaga? S amíg adráma nem akad színpadi horogra, ki tudróla? Ki törődik vele? A kritika sem, csakelvétve. (A színházi kritika is csak aprodukciókban prezentált műveket tartjaszámon.) Persze minden rendben volna,ha bízhatnánk a színházak árgusszemében. De bízhatunk-e?

A meglevő drámák - ha kéziratban, hanyomtatásban - de legalább megszülettek.De ki a felelős gondviselője a magyardráma lehetőségeinek ? Ezek sínylik csakigazán a gazda hiányát. A műfajok, atendenciák és az egyes írói oeuvre-öklehetőségei.

Kezdjük a műfajokon. Ha megszűnik aPetőfi Színház, ki törődik 'azzal, hogyhányunkban zápult be a musicalíráskedve és lendülete? Ha az igazgatók nemtartják kifizetődőnek a rövidre fogott, sű-rített drámák bemutatását („az egyfelvo-násosoknak nálunk nincs sikere"), s ha azIrodalmi Színpadon is csak módjávallehet neki helyet szorítani, ki az, akinekészre kell - kéne - vennie, hogy a moderndráma világszerte fellendülésben levő,izgalmas, keresett műfaja kerül nálunkúgy margóra, hogy aki művelni kezdte,rájön, hogy nem érdemes. És aki művelnitudná, tudja azt is, hogy nem érdemes. Dea külföldi egyfelvonásosok kiadásakönyvsiker. Csakhogy azok jobb éghajlatalatt születtek meg. Holott egy-felvonásosaink világsikerei (Karinthy)figyelmeztethetnének rá, hogy nem volnaszabad ezt a műfajt elsorvadni hagyni.

A tévének persze érdemes írni egyfel-vonásosokat. De a legtöbb drámaíró azértfontosnak tartja, hogy műve előbb szín-padon kapja meg a konszekrációt. Műve

csak ezen a réven épül bele a maga íróioeuvre-jébe. A tévékritikusok leglelke-sebb fogadtatása is kevés ahhoz, hogy azirodalom utána számon tartsa a művet. Ésaz írónak ez is számít.

Irányzatok is elpanghatnak. A divato-sak mellett az éppen kevésbé divatosak.Mint például mostanában a vígjátékmellett a társadalmi horderejű dráma.Meg-gondolkoztatónak tartom, hogy arealista hagyományokra épülő dráma majobbára csak úgy születik színpadra,hogy az író nagy vargabetűt téve, előbbregénynek megírja. (Vészi, Galgóczi,Jókai Anna, Molnár Géza stb.) Aszínházak kezdeményező kedve itt csaktallózva jár a könyvsikerek után. Lehet,hogy az író-nak így kifizetődőbb - deéppen tenni kéne arról, hogy a drámaírásis minimum olyan biztonságos éskifizetődő legyen, mint a regényírás,mert szellemi életünk és az országszámára nagy luxus regényt írni és kiadnidrámaszinopszis helyett.

Egy-egy írói oeuvre kialakulásánakmegvannak a maga belső fejlődéstörvé-nyei. Es ezt éppen úgy figyelembe kénevenni (kinek ?), mint egy rendezői kon-cepciót vagy mint egy természetszerűenmeghatározott színészi alkatot. Ha csak aszínházak felelősek itt a drámairoda-lomért, az egyes drámaírói művek kitel-jesedéséért, a baj már egy aszinkronitássalkezdődik. A színigazgató a jövő évi sze-zonban gondolkozik, s egy drámaíróiszándék megvalósulása csak ritka és sze-rencsés esetben tud ezzel az „adj uram-isten, de szezonkezdetre" óhajtással lépésttartani . . . Érdemes elolvasni az Iroda-lomtörténeti Közlemények legújabb szá-mában Móricz Zsigmond és NémethAntal kínkeserves levelezését - Németh aszezonban gondolkozott, Móricz pedigfolytatta a maga időrabló küzdelmét adrámai formával, ki-kifulladva, előlegrerászorulva...

És másról is szó van. A gondolatnak ésa formának azokról a sajátos újdonsá-gairól, amikkel a drámairodalombanszolgálni tudnánk, s a jelenleginél foko-zottabban tudnánk szolgálni, ha a szín-házak kitartóbb partnereink lennének, snem csak egyes produkciókra szövetsé-geseink. Nekem eddig volt vagy tizen-nyolc bemutatóm - tizennyolc rendezőrendezésében. Egyikkel sem kerültemkétszer össze. (Csak amikor a Nemzeti-ben dolgoztam, akkor fordítottam Martonkeze alá három darabot is. Ehhez perszekellett ez a színházi szoros kapcsolat.) Detöbbi drámaírótársamat is csak ritkánlátom kitartóbb, „sorssze-

rűbb" kötésben egy-egy rendezővel. Pe-dig ma már látjuk, hogy színháztörténetijelentőségű volt a Sarkadi-Horvai és azIllyés-Gellért páros.

Külföld felé van képviseletünk - aSzerzői Jogvédő. De a magyar színházakfelé ki képvisel minket? Elszakadtunk aszínházaktól .. .

A színházak dramaturgiáin nem dol-goznak írók. Tíz-tizenöt évvel ezelőtteltűntek az aktív drámaírók a fordítók ésátdolgozók sorából. Különféle szín-háziintézményeknél sem igen mutatkozikolyan tendencia, hogy írókat szervezeti-leg bevonjanak a munkába.

Lecsökkent a drámaíró és a színházviszonyának intenzitása. Ennek követ-kezményeként a drámaírás nem fejlődikkellőképpen, és a színházművészetre iskárosan hat vissza ez a jelenség. Nagyonsok rendező megfosztja magát a fejlő-désnek attól az iskolájától, amit egy ké-szülő, eredeti és esetleg a számára izgal-mas műnek az előkészítése jelent.

Ami az adaptációkat illeti, se ellene, semellette nem akarok nyilatkozni. El-képzelhető egy eredetileg drámába valógondolat, amely színházi hívás hiányábanmásban öltött formát. Ennek csak örülnilehet. A régi típusú rigorózus dramatur-gia ma már érvényét veszti. Egy-egy íróigondolat metamorfózisa más, mint aXIX. században. Minden rendező tudja,hogy bármit színpadra lehet vinni, sokkalkevesebb az akadály. Annak ellenére,hogy én eleve színpadra fogalmazok,egyáltalán nem vonom kétségbe az adap-tálások értékét, hiszen az összes Piran-dello-dráma novella volt eredetileg, azOszlopos Simeon is, az Örkény-drámákis. Hogy milyen metamorfózison át go-molyog elő a dráma, az nem érdekel.Amit azonban alapvető problémának tar-tok, az az, amit elmondtam. Nonszensz-helyzetben van a magyar drámairodalom.A szomszédvár szerepébe kényszerítet-ték: irodalom kontra színház, színház-centrikus vagy irodalomcentrikus szín-ház: ezekkel az áldilemmákkal találkoz-hatunk. Hogy ez hova vezet, ha így foly-tatódik, nem tudom.

Ezen a nyáron az Írószövetség egyesszakosztályaiban megbeszélés volt arról,hogy lehetne az irányzatok jobb kirajzo-lódását elősegíteni, bátorítani. A drámaiszakosztályban is volt ilyen vita. Az ered-mény: a legizgalmasabb tendenciák ki-futási lehetőségeként az amatőr mozga-lommal való összefogást tudták java-solni.

Vágó Péter

színháztörténetCSAPLÁR FERENC

Avantgardeés tömegszínház

A Munka-kör öt esztendeje

A Munka-kör 1928-33-ban folytatottszínpadművészeti tevékenységében - akára kortárs művészeti, politikai csopor-tosulások közül a Zöld Szamár, a Rend-kívüli Színpad, a 100 % vagy épp a SzegediFiatalok mozgalmában - a magyar szín-háztörténetnek a 20-as évek közepénkezdődő izgalmas és tanulságos epizódjatükröződik. Az epizód lényegét és végsőértelmét így lehetne összefoglalni: azavantgarde színházi törekvések a baloldalifolyóiratok lapjairól eljutottak a színpad,pontosabban a baloldali munkásszínpadokdeszkáira, az elméleti munka után agyakorlati megvalósításig.

A folyóiratok lapjaira szorítottság kor-szakában Kassák folyóiratai, a bécsi Ma ésa már idehaza megindított Dokumentumvolt a magyar avantgarde színházitörekvések legfontosabb fóruma. MagaKassák az új színházzal kapcsolatos néze-teiről a Ma 1924-ben megjelent Musik undTheater különszámában szólt először. Ezekteljes összhangban álltak általános mű-vészeti elveivel. Kassák abból indult ki,hogy az új színház is, akár az új irodalom,építészet, festészet, zene és film, öntörvé-nyű művészet, organikus egész, mely „akorban élő emberek felérző képességét,rendező akaratát és uralkodó erejét",egyszóval a jövőbe mutató tendenciákatfejezi ki. Ehhez azonban meg kell szaba-dulni az író epikus, a színész illusztráló ésa festő dekoráló szerepén nyugvó ha-gyományos színpadi hierarchia uralmaalól, s létre kell hozni az egymás melléhelyezett elemek, a fény, hang, szín ésmozgás szintézisét. Az irodalmi művek„transzponálása" helyett az anyagszerűségés tárgyilagosság elvén nyugvó s a szigorúkonstruktivitással egységbe hozó„elsődleges alkotást". Egy új műfajnak kellmegjelennie, mely a jól ismert konst-ruktivista frazeológiával szólva „inkábbegy megkonstruált géphez vagy a modernvároshoz, mint az eddigi színpadművé-szethez fog közel állni".

Ezeket a gondolatokat, melyek inkábbcsak összefoglalták eléggé elvont formá-ban a korabeli avantgarde színházi törek-vések, az ún. „teljes színház" lényegét,Kassák a Tisztaság könyvében kiegészítette

az első eredmények „felmutatásával". Arevüben már felismerni vélte az új mű-fajés ezzel az új színházművészet csíráit, arevüköltőben pedig az általa elképzeltalkotó „organizátort."

1929-ben, a Munka-kör keretei közöttvégzett gyakorlati tevékenység során a„konstruktív", a „teljes színház" gondolatáta hazai valósághoz, a mozgalmiszükségletekhez, a kör nevelő, az új em-bertípust megteremtő szándékához iga-zította. A kollektivitást kifejező új „szin-tetikus" műfaj a „szocialista kultúreste"

lett.1928 végétől kezdődően alakultak meg a

Munka-kör kultúrcsoportjai. A kör íratlantörvényeit követve a közösség min-dentagja részt vett valamelyik kultúrcsoportmunkájában. A szavalókórus mint-egy 4ofőből állt. Tagja volt többek között a festőVajda Lajos, Schubert Ernő és KepesGyörgy, az iparművész Kovács Zsuzsa, atipográfus Lengyel Lajos és Basch Tibor,Kassák nevelt lánya, a tánc-művész NagyEtel, Justus Pál, Barabás Tibor. A nagyszavalókóruson kívül létrejött egy 1 0 -1 5tagú kamarakórus is. A kórusokat SimonJolán, Kassák felesége vezette, akit olykorHeimer Jenő helyettesített. A művek kivá-lasztásában és betanításában részt vettKassák is.

A szavalókórusokkal párhuzamosanműködő népdalkórus munkáját JustusGyörgy irányította. Tanácsaival, Kassák ésNádass József verseinek megzenésítéséveljelentős segítséget nyújtott Kadosa Pál.

Színjátszócsoport mint olyan külön nemlétezett. A közreműködők a kör tagjaiközül kerültek ki esetenként a szatirikus ésagitatív jelenetek szerepei szerint. Abetanítás munkáját Simon Jolán, Kassák ésGró Lajos irányították.

A szocialista művelődési est Piscatordialektikus, nevelő színházának és a ko-rabeli német proletkult amatőr színháznaka példája nyomán született. Kizárólagoscélja az volt, hogy a proletár hallga-tóságosztályöntudatát erősítse, hogy ak-tivizáljon. Megvalósítási formáját tekintvetulajdonképp montázssor volt: különbözőműsorszámokból összeszerkesztett„organikus egész".

Mindenekelőtt tartalmi és formai vál-tozatosság jellemezte. Hatott rá a két igaziszórakoztató tömegszínház, a cirkusz és avarieté is. A változatosságot részbentechnikai eszközökkel, színes háttér,világítás, plakátok, rajzok, agitációsjelmondatok alkalmazásával, szóló

és csoportos előadók, zenés és prózaiszámok, a szatirikus és komoly hangvétel,a nevelés és szórakoztatás váltogatásávalés gyakori összekapcsolásával érték el.Szándékuk, mint az epikus szín-házé, nemillúzióteremtés, hanem demonstrálás volt.A hagyományos szín-háztól ésmegoldásoktól való elkülönülését az isindokolttá tette, hogy az elő-adók nemhivatásos művészek voltak, hanem - mintGró Lajos írja (Gró Lajos: A szocialistakultúrestéről. Munka kultúrstúdiója, 1932.I. sz. 8. 1.) - „jó-részt egész nap dolgozóvagy a munka-nélküliségben kimerültmunkások", akik számára meg kelletttalálni a művészi színvonalat biztosító új,egyszerű formákat.

A szocialista művelődési test gerincét aszavalókórus produkciói alkották. Ma-gában a szavalókórus-formában megva-lósulhattak Kassák és a kör művészeti,ízlésbeli elvei: a kollektivitás, a tisztaság,a plasztikusság és a monumentalitásratörekvő egyszerűség. Ezek szabták meg aMunka szavalókórus előadói stílusát. Abemutatott művek nagyrészt Kassáknak,Nádass Józsefnek és Justus Pálnak azegyüttes számára írt kórusversei voltak,ezeken kívül Toller, Whitman, Stramm,Sandburg, Jouve, Déry Tibor, VárnaiZseni és mások költeményei. KassákMájusi kórus, Bányászok hajnalban,Gyerekek az utcán, 1931 és a korábbrólvaló, de ugyancsak előadott Mesteremberekvalamint Nádass József Harc előtt és A misorsunk, Justus Pál A mi életünk, DéryTibor Csárdás c. alkotását közösmozzanatok, a verskezdettől a befejezésighúzódó érzelmi-gondolati ív hason-lóságavagy épp teljes azonossága rokonítják.

A szavalókórus műsorának másik főgondolata a háborúellenesség volt. ATábornok úr című „kínai versen" valamintC. Sandburg Háború című költeményénkívül bemutatták Kassák Eposz Wagnermaszkjában című versciklusának egy részétis, mely a kultúrestek műsorán először azegyik egyéni versmondó, Heimer Jenőelőadásában szerepelt, s a siker hatásárakészült kórusvers belőle.

A szavalókórus produkciói révén kapotthangot a hallgatóság megannyi közösérzése és élménye, az aktivizáló, mozgosítószándék.

A Munka szavalókórust - a külső meg-jelenést tekintve mindenekelőtt ebbenkülönbözött az együttes a 100 % kórustól -vezényelték. A kórustagok egyenruhájátKassák gondolta ki: a férfiak sötétkék

vászonból készült munkászubbonyt, anők ugyanebből az anyagból való oroszinget és szoknyát viseltek.

Az együttes legnagyobb vállalkozásáraaz MTE (Munkás Testedző Egyesület)193o. március i6-án, a Városi Szín-házban rendezett fesztiválján került sor,ahol Kassák Egy nap életünkből címűkórusdrámáját adta elő: szólisták, torná-szok bevonásával, árnyjátékokkal, szín-padi tömegjelenetekkel. E produkciópróbáin Hont Ferenc is megjelent, taná-csaival, észrevételeivel segítséget nyúj-tott. Kassák költői szépségekben gazdagkórusdrámája a Kassák-Nádass-féle kó-rusmű-modell legtökéletesebb megvaló-sulása volt, igazi tömegszínpadi alkotás,mely a szimultán előadás folytán egy-szerre szuggesztív vizuális és hallásél-mény lehetett, az értelemre és érzelemreegyaránt hatott.

A szavalókórus produkcióival formá-ban, tartalomban és hangulatban éles el-lentétet alkottak a színjátszócsoport mű-sorszámai. Ezek a szovjet és német szo-cialista kabaré példája nyomán születetttöbbnyire szatirikus hangú aktuális élő-újság-jelenetek voltak, szövegüket Kas-sák, Nádass József, Justus Pál és SzántóRóbert írták. „A magam törekvése - em-lékezik önéletrajzi könyvében NádassJózsef (Nádass József: Láng és korom,Bp. 1961.) - a színpadi kísérletezésekkeretében a mondanivaló erősítése volt.Már túljutottam azon, hogy a formabon-tás az elsődleges feladat. Egyre kevésbéérdekeltek Jessner, Reinhardt, Gemier éstársaik esztétikailag színvonalas bravú-roskodásai, viszont Mejerhold, Sztanyisz-lavszkij és főleg Piscator megoldásaiföllelkesítettek."

Az előadott jelenetek egy része - Kas-sák: Asszonyok a háború után; Szántó Ró-bert: Püspök jelenet - a háború ellen agitált,Kassák Szolgálók élete című jelenete amunkás-paraszt szövetségért. A legtöbb afasizálódás folyamatát leplezte le, erősszatírával, mint például Kassák-NádassDiktátor-iskolája vagy Szántó Róbert A jóember és a bűnös című börtönjelenete, melya nyomorgó fiatal munkanélküliből lettalkalmi betörőnek, az 1931 októberé-benstatáriálisan halálra ítélt és kivégzettOnódi Lászlónak az esetét elevenítettemeg. A polgári vagy arisztokrata világegy-egy jellegzetes figuráját tette erősenkarikaturisztikus eszközökkel nevetsé-gessé többek között az ismeretlen szer-zőjű Kérlek alássan, izé és Zelk Zoltán Afutballdrukker című rövid szatirikusszínpadi műve. Bemutatásra került Ná-

dass Józsefnek a Száműzött királyok asz-taltársasága és a Bethlen Istvánról szóló,Justus György által megzenésített Beth-len-oratóriuma, valamint a Parlament címűjelenete, Kassák Kíntornása és egy változótartalmú páros jelenete Pistuka és apukacímmel. Zelk Zoltán bohócjeleneteket ésaktuális politikai strófákat írt, melyeketzenebohócnak maszkírozva öccse, ZelkTibor adott elő Korniss Dezső és KisSándor segédletével. Justus Györgymintegy 30 jelenethez, szatírához kom-ponált zenét, legtöbbször Nádass Józsefszövegére.

A bécsi Stehgreiftheater mintájára kí-sérleteztek a kultúrestek keretében ún.rögtönzött jelenetekkel is. A közönségsoraiba elhelyezett „közbeszólók" - ezekrendszerint Zelk Zoltán, Lengyel Lajos,Kis Sándor vagy Heimer Emil voltak -magát a közönséget is közbeszólásrakésztették, a játékban való aktív részvé-telre. A Stehgreiftheater ösztönző hatá-sának bizonyára szerepe volt az aktuális,élőújság-jelenetek megszületésében is.

A népdalkórus, melynek tevékenységea Munka-kör zenei tevékenységének ré-szeként külön tanulmányba kívánkozik,magyar, orosz, román, szlovák és afrikainépdalokat adott elő. Mozgalmi indulókis előadásra kerültek, így például Nádass-Justus György Munka-indulója, H. EislerSzolidaritás dala, Szabó Ferenc Fel, muzsikcímű indulója, J. R. Becher Der grossePlan c. művének részletei Justus Györgyzenéjével.

A csoportos produkciókkal egyéniműsorszámok váltakoztak, főleg Kassák,Nádass József és Justus Pál versei, song-jai a kultúregyüttes szólistáinak, HeimerJenőnek, Verzsenyi Margitnak és NagyDezsőnek az előadásában. A Munka kez-deti időszakában Nagy Etel moderntáncszámokat, Szalmás Piroska pedigBartók zongoradarabokat adott elő, vagykísérőként működött közre. A hivatásosművészek közül gyakran szerepelt VidorFerike és Somló István, valamint CsabaiLászló tenorista, a későbbi ismert ameri-kai operaénekes.

A szocialista kultúrestek - melyek kö-zül nem egy valamely aktualitáshoz kap-csolódó „tematikus", „alkalmi" rendez-vény volt - általában 5-6 szavalókórus-ból, 4-5 népdalkórusból, 3-4 szóló szám-ból, 3-4 jelenetből állottak, melyeketkulturális vagy gazdasági témájú előadásegészített ki bevezetőként vagy két pro-dukció között. Ezeket a mozgalom ideo-lógusai (Gró Lajos, Nádass József, NádasEndre, Falus Ervin vagy épp maga Kas

sák) tartották. Az est rendszerint a sza-valókórus szereplésével zárult. A műsor-számok filmszerű gyorsasággal és folya-matossággal követték egymást. Nemegyenként, hanem összességükben akar-tak hatni. Maga az egész est szintetikusvisszaverődése akart lenni a nézőtér aka-ratának. Ebben Piscator és Mejerholdszínházán kívül jelentős szerepet játszottaz orosz film ihlető hatása is. Ezzel s azakkori szocialista valóságábrázolást jel-lemző neue Sachlichkeittel hozható kap-csolatba az egész kultúrest tárgyszerű,kemény és reális jellege, a lényegre kon-centráló puritán eszköztelensége, min-den hagyományos „művészkedéstől" valótartózkodása, a személyes sorsot ésproblémákat háttérbe szorító kollektívszemlélete. „Nem művészetet akarunkcsinálni - vallotta idézett írásában SimonJolán. - Szavakban ki akarjuk mondaniéletünket és hisszük azt, amilyen mérték-ben meg tudunk felelni ennek a fel-adatunknak, ugyanolyan mértékben, ön-kéntelenül a dolgok lényegéből fakadókényszerűséggel közeledünk a felé az újművészet felé, mely belőlünk és értünkkell hogy szülessen életre."

Az estek kezdetben a Vasas Szakszer-vezet Magdolna utcai székházának kiselőadótermében, majd a TTE (Termé-szetbarátok Turista Egyesülete) Nagy-diófa utcai központjának nagytermébenzajlottak le, havonta új műsorral. Az elő-adások legtöbbször főpróba címen men-tek, melyeket bemutató nem követett,mert ezeket a rendőrség megakadályoz-hatta vagy megzavarhatta volna. Vendé-geket csak a kör tagjai hívhattak meg.„Ennek ellenére - írja Nádass önéletrajziművében - a közönség köre egyre bővült.Nem a csoportba tartozó baloldaliművészeket is gyakran meghívtunk.Horváth Árpád, Bálint György, ZsoltBéla és mások szintén eljöttek." Ezeknekaz estéknek az emléke jelenik meg KassákA z út vége című regényének egyik részle-tében: „Vagy háromszázan gyűltünkössze a teremben . . . úgy éreztük ma-gunkat, mint egy óriás hajó utasai kint aszabad tengeren ... A közönség, az aközönség, melyről most is láthattuk, hogymennyire egy velünk, összecsaptatenyereit és zuhogott a lábaival ..."

Gyakran szerepeltek a szakszervezetek,az SZDP valamint a különféle kulturálisszervezetek színpadain, Óbudán,Csepelen, Kispesten, Újpesten, Rákos-palotán. Kétszer műsort adott a Nyugat-barátok Körében és számtalanszor azifjúmunkásság túráin. 1931 nyarán az

együttes Bécsben az osztrák Schutzbundegy csoportjának is bemutatta műsorát,majd ez év végén a szlovenszkói mun-kásakadémia meghívására Csehszlová-kiában: december 25-én Érsekújváron,másnap Galántán, 27-én pedig Pozsonybana Városi Színházban.

Tevékenysége egyébként kezdettől fog-va döntően hatott a csehszlovákiai Sarlósmozgalom kulturális munkájára. Pozsony-ban a Sarlós fiatalok előbb diák-szavaló-kórust, 1931 tavaszán pedig munkás-sza-valókórust alakítottak. A Sarló 1931. szep-temberi kongresszusán elfogadott kultu-rális program nagyszabású munkás mű-velődési mozgalom megteremtését irá-nyozta elő. A Munka 1931. decemberi elő-adóútja után egymás után alakultak meg aszlovenszkói városokban a szavalókórusokés színjátszó gárdák. Idehaza számosmunkásszervezet a Munka-körtől kértkórusoktatókat.

A Munka-kör együtteseinek tevékeny-ségéhez, elveinek, eredményeinek pro-pagálásához jelentős segítséget nyújtott asaját folyóirat, a Munka. Közölte többekközött Piscatornak A szocialista színház ésközönsége című cikkét, Justus Györgynek amozgalmi zenéről, Simon Jolánnak aszavalókórusról szóló írását, Kassáknak aMájusi kórus című kórusversét és az Egy napéletünkből című kórus-drámáját, beszámoltaz MTE fesztiváljáról és a csehszlovákiaielőadóútról. Következő lépésként 1931decemberében a kör a Munka Kultúrstúdiójacímmel új folyóiratot indított, melyet GróLajos szerkesztett. Egyetlen megjelentszámában cikket hozott a kultúrestekrőlGró Lajos, a népdalkórusról pedig JustusGyörgy tollából, két kabarészövegen kívülközölte Kassáknak az 1931 és NádassJózsefnek A mi sorsunk című kórusversét,Kassáknak A szolgálók élete című jelenetét.Az utóbbi miatt indított rendőrségi eljárásokozta a folyóirat gyors meg-szűnését.

A csoport egyik legérdekesebb és ön-maga számára is legtanulságosabb vállal-kozása Brecht-Weill Koldusoperájából né-hány részlet előadása volt. Magáról a műrőlmagyar nyelven Nádass József számolt beelőször a Korunkban a bécsi bemutatókapcsán. 1928 őszén a Munka NádassJózsef tollából interjút közölt a bécsibemutató akkoriban Pesten tartózkodórendezőjével, Karlheinz Martinnal. Azosztrák rendező Brecht művé-nekméltatása után felajánlotta e segítségét aMunka számára. Valószínűleg ekkorszülethetett meg a csoport vezetői-

ben a Koldusopera-részletek házi bemuta-tásának gondolata. 1929. december 31-énaz akkori Esplanade szálló különtermé-ben zártkörű szilveszteri előadás kereté-ben került sor néhány song megszólalta-tására: kevés díszlettel, dobogón. A szö-vegeket közös munkával Nádass József,Justus György és Körmendi Zoltán ül-tették át magyarra. A songok dallamáraszinte teljesen új, az egész darab gondolatilényegét közvetlenül összefoglaló agitatívverseket írtak. Bicska Maxi monológjábólígy lett a Cápa-dal, melyet Kovács Györgyharmonikakíséretével maga Justus Györgyadott elő. „Kezdet-leges eszközeink ésműkedvelő gárdánk ellenére - emlékezikönéletírásában Nádass József - a részletekhatalmas sikert arattak. Több közülük akultúrestek műsorába is bekerült.

A darab és a siker hatására 1932-benNádass József és Justus György „csú-fondáros, szatirikus, songokkal teletűzdeltjátékot" írt, Játék, amelyben egy herceg iselkallódik címmel. Színházi előadásáraazonban nem akadt vállalkozó: Jób Dá-niel, a Vígszínház igazgatója visszaküldtea darabot. Ez lett a sorsa Kassák és NádassJózsef közösen írt háromfelvonásosdrámájának is. „Egy külföldről hazatértfiatalember volt a hőse, kommunistasággalvádolt - emlékezik idézett könyvébenNádass József. - Házkutatás, a polgáricsalád széthullása és más illetlen dolgokszerepeltek benne." A szerzők ekkor máraz avantgarde-nak a realizmussal valószintézisére törekedtek. A darab kézirataévtizedekig lappangott, előkerülése utánpedig Kassák - nyilván nem ok nélkül -méltatlannak találta a publikálásra.

A csoport tevékenysége a statárium idejealatt, Sallai és Fürst kivégzése után is mégjó ideig tovább folyt: egyre nehezebbkörülmények között. „Vértanúink emlékétidéztük" - írja Kassák nyilván az egyikakkor bemutatott estre utalva Az út végecímű regényében. Az utolsó vállalkozásegy Gorkij-est volt 1933 januárjában. Aműsor keretében - Kassák beszéde, orosznépdalok és Gorkij Viharmadár címűversének megszólaltatása után - mutattákbe Kassák és Nádass József közösen írtGorkij című egyfelvonásos drámáját,melyet külön kiadvány-ként a Munka ismegjelentetett.

A darab alapszituációja, a bírósági tár-gyalás, a szocialista vádlott és az állam-hatalmat képviselő bíróság politikai vitájaa korabeli német proletkult tandrámákegyik leggyakoribb sablonja volt,

igen alkalmas eszmék, gondolatok, moz-galmi célok közvetlen propagálására.Ugyanakkor ez az alapszituáció Magyar-országon 1933-ban fájdalmasan és bátranaktuális volt: a statárium utáni helyzetre, afokozódó üldözésekre, a terrorhullámrautalt, valóságos esetek egész sokaságára.A Gorkij ellen fellépő törvény-széki elnökszájába olyan jellegzetes mondatokat adtaka szerzők, melyeket Töreky, Horthyvészbírája használt Sallai ellen astatáriális tárgyaláson. Maga a darab semfikció : az 19o1-ben illegális pártmunkamiatt letartóztatott Gorkij ügyénekbírósági tárgyalását eleveníti meg. Avádlott, a tanúk és a bíróság tagjainakszavaiból kirajzolódik az író és politikusGorkij arcképe. Ez volt a szerzők legfőbbszándéka, s e szándék közvetlen,didaktikus érvényesülése már-márszétfeszíti a szituáció kereteit. A tárgyalássorán részletek hangzanak el Gorkijlevelezéséből, szó esik a Viharmadárról,Leninről és az Iszkráról. A darab közepénelhelyezett szavalókórus-betét az epikusszínház elidegenítő effektusának szerepéttölti be: megbontja a szín-padi illúziót, s ajáték példázatértékére figyelmeztet.

1933 tavaszától a Munka kultúrgárdá-jának további tevékenységére már nemvolt mód. A TTE, vezetősége kitiltott egyegyüttest a Nagydiófa utcai székházból, aszociáldemokrata ellenőrzés alatt állószervezetek többé nem engedélyeztékfellépését. A próbák, a rendszeresműsoros estek megtartása lehetetlennévált. A tagság lassan szétszéledt: a festőkés Zelk már 1930 elején kiváltak a körből,nemsokára Justus Pál, majd 1933 nyaránKassák legközelebbi és legrégibb mun-katársa, Nádass József is.

A Munka-kör színpadművészeti tevé-kenysége az egyik legjelentősebb hazaikísérlet volt az avantgarde tömegszín-házmegteremtésére. Maradandó értéketazonban nem hozott. Hagyományellenes-sége, a dolgokat leegyszerűsítő, a szemé-lyiséget háttérbe szorító szemlélete, tu-datformáló szándékának direkt módonvaló jelentkezése következtében a nép-frontpolitika korszakában folytathatatlankísérletnek bizonyult. Inkább maradandótanulságokkal szolgált: a kortárs haladószínházmozgalmakkal együtt egy politi-kailag, művészileg bonyolult, nehéz kor-ban a színház társadalmi hivatására, ki-meríthetetlen lehetőségeire, a formai,technikai korszerűség, a kísérletező bá-torság örök szükségességére figyelmez-tetett.

szemleL U X A L F R É D

Árnyék és valóság

Gábor Miklós könyvéről

Bizonyára nem volna érdektelen GáborMiklós naplójának irodalmi szempontúelemzése - világos beszédű, kitűnő sti-liszta! -, minket most mégis az alkotó ésalakító ambíció összefonódása érdekelleginkább.

Naplót, memoárt nem egy színész írtmár. Gábor Miklóst sem eddig megjelentkét kötete különbözteti meg tőlük. Ha-nemegy olyan belső igény, amely legalábbisszokatlannak tűnik. Nincs az apszichoanalitikus, aki lényegretörőbb vá-laszt fakaszthatott volna, mint Gáborönmagától: „Hova vágyom? Nem vá-gyom-e egyszerre két helyre legalább ?.. .A színész helyzetében csak a színész tu-datával állhatok. Ezt viszont már aligbírom. Nyilván ezért írok. Illetve: amiírásra kényszerít, az teszi nehézzé színészisorsomat. Új életet kell kezdenem: ez akonfliktusom!"

Mi is ez a konfliktus ? Két műfaj össze-ütközése? A megérlelt előadóművészethelyett vagy mellett izgató erővel lép felaz alkotó ambíció? Kétségtelenül ez is, devan sokkal egyszerűbb magyarázat. GáborMiklós intellektusára gondolunk, akikevésnek érzi a színpadot, és ezért akartollat ragadni. A színészet egyúttalmesterség is, és ebbe a mesterségbe belelehet fáradni, átmenetileg persze. S ilyen-kor menekül a papírhoz. Csupán egyva-lamit téveszt szem elől: ha nem volnaszínészi múltja, jelene, sikere és problé-mája - nem volna írnivalója sem. Hiszenminden megfigyelése - tegyük hozzá:bölcs megfigyelése - nem egyéb, mint azízig-vérig színész vadászösztöne, aki le-csap a nyersanyagra, hazaviszi, meghány-ja-veti (gyakran úgy, hogy leírja), az-tánérlelten kamatoztatja a színpadon. S azteszi ezt a játékot igazán széppé, kötetétmegtámadhatatlan vallomássá, hogymindezt ő is tudja: „Ez a napló, mindaz,amit írtam és még írni fogok, valami máscélt szolgál, szolgája színészetemnek,vagy még inkább kereső életemnek. Költősose voltam, csak a színpadon. Ami ezenkívül van: legyen szerény."

Figyeljünk fel erre a szigorúságra, az

elégedetlenségre önmagával szemben. Ittvan a nyitja mindennek: fáradtságnak,fejlődésnek, csúcsoknak - és persze azíráskényszernek is. Mint egy nagyon bölcskamasz, akinek a mozdulatai kapkodóváválnak a tiszta indulattól. Költő barátja isészreveszi ezt, amikor megjegyzi:„Benned mindig van valami brutálisangyerekes, ami áttöreti veled rendezőidprecizitását."

A keresés voltaképpen az élet, s egyszínész keresése nem más, mint művé-szete. Lehet rapszodikusan keresni, kap-kodni akár, de a csapongásból mindig le-tisztul valami, amit leginkább felelősség-nek nevezhetnénk: „Ami a művészetbennem élet-halál kérdés, az blöff" - mondja.

Gábor Miklós naplója pszichológiailagsem jelentéktelen írás. A legtöbb napló, azövénél sokkal határozottabbak, megszer-kesztettebbek is analitikus után kiáltanak,mintegy anamnézisei az író válságának.Gábor viszont önmaga ül le ágya mellé,állapítja meg a diagnózist és pedzi a te-rápiát is. - Milyen gyakran foglalkozikpéldául álmaival, de mindig helyére téveezeket az álmokat. Mintegy illusztrálva amegelőző vagy következő nappalokat.Nemegyszer álmában is dolgozik: „Ördögvigye Hamletet! Nem elég, hogy ha estejátszom, egész nap másra se tudokgondolni, nem elég, hogy hosszú és fá-rasztó, de aztán még aludni se hagy!Hajnalban nyugtalan szervezettel - egyelméleti vita közepén ébredtem. Mint atermészetrajzi filmek gyorsított felvételeina növények, burjánzik az agyam, tisztánés ingerülten, az egész túl gazdag, szintemegijedek, nem is bírom követni, újrameg újra kiugrom az ágyból, hogyfeljegyezzek néhány mondatot." S köz-ben, ártatlan arccal, mint egy gyerek, deugyanannyi csúfondáros kíváncsisággalkérdi: ,,... míg aludtam, honnan tudtam,hogy élek ?"

A művésznek azonban nemcsak az ön-magához, énjének kiteljesedéséhez valóutat kell keresnie és megtalálnia, hanem aközönséghez vezetőt is. Gábor Miklós eztaz utat igyekszik éppoly lelkiismerettel,megalkuvások és hízelgések nélkülvégigjárni, mint az önmagához vezetőt. Akettő persze végső fokon elválasztha-tatlan, ezért is vallja Stendhallal együtt:,,... az ember csak addig tud dolgozni,amíg másoknak akar tetszeni, amíg ahiúság dolgozik benne . . . Í g y aztán azember mindig a társadalomhoz lyukad ki,követelni kezd egy társadalmat, melynekérdemes tetszeni." - Mi más ez, mint benem vallott népművelési program,

a közönség, a társadalom érzékenységévelszemben támasztott permanens igény.

Az idáig vezető út viszont egyelőre televan buktatókkal.

Gábor Miklós gyakran értetlenül állszemben a közönséggel, és ez az értet-lenség nemegyszer őt magát ingatja meg:„Az egész művészeti közélet abból áll,hogy az emberek nyilvánvaló tényekenvitatkoznak, míg végül úgy tűnik, hogynem is nyilvánvalóak." - Máskor viszonthatározott, és nem enged saját álláspont-jából: ,,... a modern színház főgondja, hogyHamletről is bebizonyítsa, hogy nem hős.Az én főgondom, hogy Kis Jánosról isbebizonyítsam, hogy hős .. . Nincs olyanrossz, amivel ne azonosítanám magam.Egyetlen szerepemben sem találok másmegoldást." - Feltétlenül igaza van; enélkülIII. Richárdot lehetetlen volna eljátszani.

Igen, akárhogy is nézzük, ez a könyvegy színész kitárulkozása. Színészé, akimegunván a minduntalan változó masz-kokat s a mögéjük szorult vallomásokat,ezúttal saját személyében lép elénk, be-vezet minket önmaga rendelőjébe, sze-mérmetlenül kérdez, és szégyenkezés nél-kül felel is. Mi ott ülünk, megtisztelve abizalomtól, s miközben figyeljük ezt azönvallatást, egyben látjuk Gábor Mik-lóst,a színészt, mint önmaga szavainakillusztrációját. Ha csak az irodalmat nézzüka könyvben: élveboncolásnak vagyunktanúi. Ha a színészt szeretnénk jobbanmegismerni-úgy könyve retrospektívelemzés. Es ez legalább annyira izgalmas.

KÖVETKEZŐ SZÁMAINK TARTALMÁBÓL

Sziládi János:A Dózsa testvérek

Osztovits Levente;

Egy ilyen fönség, nézd ...

Szántó Erika;Candida

Hermann István :Az Etna kráterében

Molnár Gál Péter:Avantgarde vagy amatőr?(A Belgrádi Színházi Fesztiválról)

Mészáros Tamás:Színészek a rendezésről

N. Krimova:A csodálatos színészek hazájában