Timothy Zahn A melléfogás Mara Jade története

A tánc véget ért, a zene elcsendesedett. A lány az utolsó pózba merevedett: egyik lábát a magasba emelve, lábujjhegyen állt, a kezét a feje fölé lendítette – néma ékesszólással könyörgött a csillagokhoz, a Birodalomhoz, vagy talán csak ura elismeréséért. Néhány szívdobbanásnyi ideig kitartotta a pózt. Aztán drámai lendülettel a padlóra omlott, a karja kecses félkörívet írt le teste előtt, mint egy sebesült madár szárnya, lábát térdben behajlítva maga alá húzta, teste ívesen megfeszülve borult előre. Kecs, szépség és stílus: egyetlen pillanat alatt értéktelenné, megadóvá és megalázkodóvá vált. Pontosan az a kombináció – legalábbis így mondták neki –, amit Jabba, a hutt annyira kedvelt a táncosaiban.

És ami valószínűleg az előtte álló kereveten elterülő, kövér, sebhelyes arcú férfinak is tetszett. A másodpercek azonban múltak, és a

férfi csak ült, némán figyelt. A lány a földön maradt, szaporán, kapkodva lihegett, és azon töprengett, hogy vajon fel merjen állni engedély nélkül. A kövér férfi azonban már eddig is jelét adta, mennyire élvezi a parancsolgatást, különösen ha tehetetlen szolgálókról volt szó. Ha szeretne ezek közé a szolgálók közé tartozni, akkor teret kell engednie ennek az önteltségnek.

Úgyhogy türelmesen várta a parancsait, amelyek egypár másodperc múlva el is hangzottak.

– Kelj föl! – mondta a férfi ugyanolyan petyhüdt hangon, mint amilyen petyhüdt az egész teste volt. – Gyere ide!

A lány engedelmeskedett. Közelebbről nézve a férfi még visszataszítóbbnak tűnt, zsíros szaga már-már fojtogatóvá erősödött. De a lány tudta, hogy maga Jabba sokkal rosszabb lesz. Lehet, hogy ez is része a próbának.

– Nagyon jól táncolsz, Arica – mérte végig a férfi. – Igazán jól. Mondd hát, mi mást csinálsz még ilyen jól?

– Bármit, amit az én uram, Jabba, a hutt kíván tőlem – felelte a lány alázatosan.

A férfi elmosolyodott, apró szeme majdnem

eltűnt hájas arcbőrének redői között. – Nagyon jó! – jelentette ki. – Nem amit én

kívánok, hanem amit Jabba gazda kíván. Bölcs válasz; de lehet, hogy nem elég bölcs. Mondd, meglepődnél, ha azt mondanám, hogy valaha én voltam Jabba, a hutt?

Arica szaporán pislogott, felöltötte legjobb buta-értetlen-zavaros arckifejezését.

– Te voltál?… Nem értelek. – Én voltam Jabba, a hutt – ismételte meg a

férfi önelégülten. – Természetesen nem igazából, de egy időben sokan azt hitték a Tatuinon. Jabba ugyanis mindig engem küldött el maga helyett a találkozóira. Így őrizte meg a névtelenségét. A jó csempésznek mindig van egy-két titka. – Az arcáról eltűnt a megdicsőült mosoly. – Most már tudod, valójában kivel állsz szemben.

– Igen, tudom – bólintott a lány. Persze, hogy tudta. A férfi volt a feláldozható figura, akit Jabba azért küldött maga helyett, hogy felfogja a neki szánt esetleges lövéseket. Ez a hülye az áldicsőség és álhatalom fényétől elvakulva nem jött rá, hogy csak az orgyilkosok elé lökött csalétek!

Ugyanakkor azonban Jabbának annyira bíznia kellett benne, hogy rábízza az ügyeit, és ne tartson attól, hogy egyszer csak átáll a másik oldalra. És ennél fogva a férfi valószínűleg részesült abban a mikroszkopikus mértékű nagylelkűségben, amire a hutt egyáltalán képes volt.

Ezzel az emberrel nem szabad ujjat húzni! Legalábbis nyíltan nem…

– Jó – mondta a kövér férfi halkan. – Hát, akkor… Fel vagy véve. Az éjféli váltással kezdesz… sohasem lehet tudni, Jabbának mikor támad kedve egy kis szórakozásra. – Az ajtó felé nézett, és csettintett az ujjaival. Az egyik gamorrai őr ellökte magát a faltól és odadöcögött hozzá. – Az őr majd mutatja az utat. Később még találkozunk, Arica.

– Megtiszteltetés lesz a számomra – hajolt meg alázatosan kifelé hátrálva a lány. Szinte a talpát nyalta a férfinak.

De ez így volt rendjén. Hadd örüljön ez a szánalmas alak a szánalmas hatalmának. Hiába a Birodalom egyik leghatalmasabb bűnözőjének a szolgája, mégis csak egy senki. Arica egyetlen szóval szétzúzhatná; mint ahogy Jabba egész

szervezetét is elsöpörhetné, ha úgy tartaná a kedve; vagy ahogy ezt a mocskos bolygót is lángoló homokká változtathatná egyetlen parancsával. Az, hogy mindez nem történt meg, csak annak volt köszönhető, hogy sokkal fontosabb dolgokra kellett koncentrálnia.

Mert ő Mara Jade volt, a Császár Keze. Luke Skywalker érkezésére várt, hogy elpusztítsa a jedit.

A Császár arca mintha közvetlenül Mara előtt lebegett volna a levegőben, sárga szeme elégedetten csillogott. Tehát bejutottál, üzenték a gondolatai. Skywalker nem bukkant még fel?

Nem, üzente vissza gondolatban Mara. Solo azonban még itt van. Készen állok Skywalker fogadására.

A sárga szem ismét felcsillant, és Mara érezte, ahogy elméjét elönti a Császár elégedettségének melege. Kitűnő. Mindenképpen meg kell szüntetni a veszélyt, amelyet ránk nézve jelent.

Mara megengedett magának egy futó mosolyt. Elpusztítom, ígérte mesterének. De az is lehet, hogy Jabba megelőz.

A melegség váratlanul eltűnt, jeges hideget hagyva maga után. Ne becsüld le ezt az

ellenfelet, intette a Császár elsötétülő gondolatai közepette. Emlékezz a Bespinre!

Mara elfintorodott. Igen. A bespini Felhőváros, és a küzdelem Skywalker és Darth Vader között. Skywalker nagyon jól mutatkozott be abban a csatában – sokkal jobban, mint ahogy arra Vader vagy a Császár számított.

És a küzdelem során Vader felajánlotta neki, hogy együtt forduljanak a Császár ellen.

Vader persze utóbb letagadta az egészet – azt állította, hogy csak meg akarta zavarni Skywalkert, hogy annál könnyebben átállítsa a sötét oldalra. A Császár azonban ismerte Vader gondolatait és érzéseit, így tudta, hogy nem ez a teljes igazság.

Ezért volt itt Mara, és ezért jött egyedül. A Császár Kezeként maga az Uralkodó avatta be az Erő titkaiba… többek között abba is, hogyan rejtse el az érzéseit még az olyan nagy hatalmú Sötét Jedik elől is, mint Lord Darth Vader. A nagyúr persze gyanakodni fog majd, hogy a Császárnak is köze lehetett Skywalker halálához, de sohasem fog bizonyosságot szerezni arról, mi történt. Ha pedig Skywalker meghal, az egész ügy elrendeződik. Vader

egyedül sohasem szállna szembe az Uralkodóval.

Nem felejtem el a Bespint, ígérte meg Mara. Skywalker itt fog elpusztulni!

A Császár elmosolyodott… és akkor egy másik arc tűnt fel Mara látomásában a feje helyén. Egy fiatal, sötét hajú, piros táncosruhát viselő nő arca.

– Te vagy Arica? Mara pislogott, a Császár képe szertefoszlott,

csak távoli jelenlétének utóérzését hagyva maga után.

– Igen – mondta sietve. – Ne haragudj, elgondolkodtam!

– Persze – mosolygott rá a másik nő sokat tudóan. – Fogadni mernék az első heti béredbe, hogy arra gondoltál: hatalmas tévedés volt idejönnöd – intett körbe.

Mara tekintetével követte a kezét. A Táncosok Verme – így hívták a gyakorlótermet, és rá is szolgált a nevére.

– Nem is tudom – válaszolta diplomatikusan. – Jártam már rosszabb helyeken is.

– Hát, a rankor verménél biztosan jobb – vont vállat a másik. – Ne aggódj, a fizetés sokkal

kellemesebb, mint a körülmények! – Remélem is – felelte Mara, és közben azon

töprengett, mi lehet az a rankorverem. – A szóba jöhető mellékes eddig nem tűnt túl csábítónak.

– Aha! – nevetett fel a nő. – A Kövér Ember, igaz? Neked is eljátszotta a Nagyon Fontos Személyiség szerepét, mi?

– Valahogy úgy. – Ne aggódj, jóformán teljesen ártalmatlan!

Később majd elmondom, hogyan tarthatod távol magadtól. Ja, még be sem mutatkoztam: Melina Carniss vagyok. Korábban táncos, most koreográfus, egyfajta mindenes. Gyere, menjünk a trónterembe! Bemutatlak Őkegyelmességének.

Végigmentek a hosszú, sötét folyosókon, amelyek nagyrészt a palota vastag külső falában húzódtak. Mara orrát facsarta a bűz, és azt kívánta, bárcsak részletesebb jelentéseket kapott volna Jabbáról és erődjéről. Talán megfontolandó lenne valahogy kijutni Bestinebe, és Aryon kormányzótól szerezni friss információkat a huttról és udvaráról.

Ez azonban hosszú távon veszélyesnek bizonyulhat. Ahhoz, hogy belenézhessen a birodalmi aktákba, fel kellene fednie a kilétét…

márpedig ritkán neveztek ki igazán tehetséges kormányzókat ilyen porfészkekre, mint a Tatuin. Aryon kormányzó talán túl lusta, vagy túl alkalmatlan ahhoz, hogy Jabba kémei ne férkőzhessenek a közelébe – hacsak nem Jabba kémje ő maga is. És ami még rosszabb, Lord Vader előbb-utóbb a legkisebb moccanásáról is tudomást szerezne.

Meg aztán ez csak egy egyszerű gyilkosság: gyorsan behatolni, gyorsan végezni az áldozattal, gyorsan eltűnni. Nem, ezt egyedül is végig tudja csinálni.

– Ott van a trónterem – mutatott Melina egy boltívre, amely egy gazdagon berendezett terembe vezetett.

– Ó, nézd, úgy látszik, valami műsor is van! Mara visszafojtotta a lélegzetét. A műsort

ugyanis Luke Skywalker adta elő. Illetve egy hologramfelvétel róla. Egy előre

felvett üzenet, amit egy tömzsi R2-D2-es asztromechanikai droid vetített ki, miközben társa, egy C–3P0 protokollrobot idegesen imbolygott mellette. Rendben, ezek Skywalker robotjai, amelyek kulcsszerepet játszottak a Császár drága Halálcsillagának elpusztításában.

– …ajándékot nyújtok át neked, ezt a két robotot.

A protokolldroid felvisított. – Kíváncsi lennék, ki ez – morogta Melina. Nem tudom – nézett a képre homlokát

ráncolva Mara. A Császár összes anyagát elolvasta Skywalkerről: mindent tudott a családi hátteréről, a Tatuinon töltött gyerekkoráról, az Obi-Wan Kenobi vezetése alatt szerzett rövid képzésről és arról a felbecsülhetetlen kárról, amit eddig a Birodalomnak okozott. De ez nem az a bizonytalan, zöldfülű kölyök volt, akit az eddigi felvételeken látott. Ez a Luke Skywalker kiegyensúlyozottan, magabiztosan, az erejében bízva viselkedett.

És az övén jól láthatóan ott lógott egy fénykard. Valószínűleg saját maga készítette ahelyett, amit elveszített a Bespinen.

A Császárnak igaza volt. Skywalker tényleg veszélyesebb, mint Mara hitte volna.

Az üzenet véget ért, a droidokat elvezették (a 3PO folyamatosan jajveszékelt).

– Oké – fogta meg Melina Mara karját. – Húzd ki magad, Arica! Odavezetlek a hutthoz.

Mire visszahozták a protokolldroidot, a trónterem zsúfolásig megtelt a galaxis mindenféle söpredékével. A levegőt füst és zaj ülte meg. A háttérben egy harmadosztályú zenekar játszott; középen, Jabba trónja előtt egy fiatal twi'lek lány táncolt.

Oolának hívták, és nagyon jó volt. Mara a Táncosok Vermébe vezető boltív

mellett állt, a háttérbe húzódva, egyik szemét Oola előadásán, a másikat a termen és a benne tartózkodókon tartotta. Kifejezetten tarka tömeg, állapította meg magában – a Jabba figyelmét magukra terelni igyekvő, nyilvánvalóan feltűnésre éhes senkiktől kezdve egészen a birodalmi körözési listák legémelyítőbb alakjaiig mindenki megtalálható volt. Ha Skywalker eljut idáig, akkor biztos nem üres kézzel fogja tenni ezt.

Megmerevedett. Valahol, a tudata legmélyén felvillantak a veszélyt jelző vörös fények.

Igyekezett uralkodni magán, vett egy mély lélegzetet, lecsendesítette elméjét, testét felkészítette a cselekvésre. Szeme és tudata végigpásztázta a termet, a veszély forrását keresve…

Éppen csak sikerült észrevennie, ahogy Jabba lenyomott egy gombot a trónján, amitől a padló egy része megnyílt Oola alatt.

A táncosnő fültépően felsikoltott, majd hangja elhalkult, miközben lezuhant. Jabba trónja előrecsúszott a csapóajtó alá emelkedő rácsokig, a másik oldalra pedig a talpnyalói zsúfolódtak vadul lökdösődve a jobb helyekért. Mara megpillantotta Melina Carnisst, aki közvetlenül a rács mellett guggolva mohón csillogó tekintettel nézte, mi történik odalent. Újból felhangzott egy sikoly ezúttal azonban távolabbról…

Aztán hirtelen mindenki elfeledkezett a látványosságról. A trónterem másik végében nyíló boltív felől lövések hallatszottak. A tömeg egy pillanatra felbolydult; majd gőgösen félrelökdösve maga elől az őröket, feltűnt egy felfegyverzett, páncélos alak, láncon vezetve egy hatalmas vukit.

És nem is akármilyen vukit! Hanem Csubakkát, Han Solo társát és másodpilótáját!

– Boushh – morogta valaki Mara mellett. – Hát ennyit a Csubakkára kitűzött vérdíjról…

Mara hidegen elmosolyodott. Annyira

egyszerű, annyira klasszikus, annyira fantáziátlan! A legkönnyebben úgy lehet behatolni az ellenség erősségébe – hitték mások –, ha álöltözetben próbálkoznak, és valami olyant hoznak az ellenségnek, amire az nagyon vágyik.

Ez a trükk azonban most kudarcra van ítélve. Homlokát egy kicsit összeráncolva a koncentráció közben, próbálva kizárni a teremben lévő többi elme zajos csapongását, Mara felélesztette magában a Császár erejét, és a páncélos alakra fókuszálta. Megérintette az elméjét…

És szaporán pislogni kezdett meglepetésében. Nem Skywalker volt az! Hanem egy nő.

Egy nő? Mellette közben zajlottak az események:

Jabba túl alacsony összeget ajánlott fel vérdíjként, mire az idegen egy hődetonátorral támasztotta alá az érveit. Mara megvárta, míg véget ért a vita, és elvezették a vukit. Aztán átvágott az újra a mulatozásba feledkező társaságon, és megállt a némán őrködő fejvadász, Boba Fett előtt.

– Bocsásson meg, uram – mondta félénken.

Egyik kezét kinyújtotta a férfi válla felé, majd hirtelen visszarántotta, mintha meg akarta volna érinteni, de aztán rájött, hogy nem lenne bölcs dolog. – A nevem Arica… ma érkeztem. Az a valami a fejvadásznál… nagyon félelmetesnek tűnt. Gyakran történnek itt ilyen dolgok?

A férfi egy hosszú pillanatig szótlanul meredt rá, és közben Mara azt hitte, hogy a játszma véget ért. Boba Fett az évek során tekintélyes mennyiségű csendes munkát végzett a Birodalom számára, és valószínűleg őt is láthatta valamikor a Császár kíséretében. Mara kinyúlt az Erővel, megpróbálta megérinteni a fejvadász elméjét. A férfi azonban tökéletesen uralkodott a gondolatain, semmit sem lehetett kiolvasni belőlük.

– Örülök, hogy megismerhetem, Arica – szólalt meg végül azon a kifejezéstelen hangon, ami annyira megrémítette az áldozatait, és lenyűgözte a megbízóit. – Boushh miatt nem kell aggódnod. Lehet, hogy most őrültnek tűnt, de hidd el, nem az. És senki más miatt sem kell aggódnod. Jabba tudja, kiben bízhat meg. Senki más nem léphet be a palotába. – Megérintette az oldalán lógó fegyvert.

– És általában én is itt tanyázok két megbízatás között.

– Ennek örülök – rebegte Mara. – Köszönöm… most már sokkal jobban érzem magam.

– Örülök, hogy segíthettem. Mara rámosolygott a férfira, és arrébb ment.

Boushh tehát egy létező személy. Mármint az igazi.

De akkor ki ez a nő? Skywalker egyik szövetségese? Vagy valaki a Külvárosokból próbál nevet szerezni magának, és sikerült egy óvatlan pillanatban elcsípnie a vukit?

Tulajdonképpen majdnem mindegy. Mara azért volt itt, hogy Skywalkert elkapja – Skywalkert és senki mást. Mindenki más csak zavart jelent; és Jabba embereinek képesnek kell lenniük a zűrzavar kezelésére.

Néhány, a hutt fülébe suttogott szó erről a Boushh nevű imposztorról épp elég lesz.

Végül, ha már elfogytak a droidjai és a barátai, Skywalker kénytelen lesz személyesen eljönni.

Másnap hajnalban érkezett, mikor Jabba és udvartartása még horkolva igyekezett kipihenni

az éjszakába nyúló mulatozást. Alapos okuk volt az ünneplésre: az éjjel leleplezték és elfogták Leia Organa hercegnőt.

Marát jó előre figyelmeztette veszélyérzete. A legnagyobb meglepetésére a többieket láthatóan váratlanul érte a jedi megjelenése. Skywalker egyszer csak ott termett a trónteremben anélkül, hogy a külső őrség egyetlen pisszenéssel, kiáltással vagy bármilyen zajjal jelezte volna az érkezését. Jabba twi'lek udvarmestere készségesen vezette ura elé.

Skywalker hologramja már felkészítette Marát a jedi önbizalmának megerősödésére. A férfi azonban még így is lenyűgözte.

Miközben a twi'lek odalépett urához, és súgott valamit a fülébe, néhány őr elkezdte körülvenni Skywalkert. Jabba nagyot rándulva ébredt fel, hatalmas, vizenyős szeme szaporán pislogott, ahogy felfogta a helyzet súlyát. Előbb a twi'lekre meredt, majd Skywalkerre.

Aztán felnevetett. A mély, dübörgő nevetés visszhangot vert a

trónteremben, felébresztve az udvartartás még alvó tagjait. Előkerült néhány pisztoly is, de a legtöbb fegyver a tokjában maradt, mivel a

zavaros fejű udvaroncok nem tudták eldönteni, hogy ez a csendes, csuklyás köpönyegbe burkolózott alak barát-e vagy valamilyen valószínűtlen ellenség.

Mara erre a pillanatra várt: döbbent zavarodottság, senki sem tudja biztosan, mi történik, senki sem tudja biztosan, ki hol van. Ideális alkalom a támadásra. A veszélyérzete még mindig nem múlt el, de azért csendesen jobbra lépett, Jabba egyik fiatal őre mögé, aki sugárdárdájába kapaszkodva próbálta nagy nehezen felfogni az eseményeket. A pisztolya hanyagul lógott az oldalán, a tokjában. Mara a háta mögül óvatosan előrenyúlt, ujjai rákulcsolódtak a markolatra…

És megmerevedett, ahogy valami keményen belenyomódott a veséjébe.

Tévedett. A vészjelzés nem Skywalker felől jött.

– Csak szép nyugodtan – suttogta Melina Carniss a fülébe. – Most szépen kihátrálunk a folyosóra. Különben itt halsz meg.

Mara némán, önmagát átkozva tűrte, hogy Melina hátrafelé lépkedve kivezesse a trónteremből. Egy csendes biztonsági őr.

Valószínűleg egyike a sokaknak, akik láthatatlan védőfalat alkotnak Jabba és ellenségei között. Egy ilyen helyen erre számítania kellett volna, oda kellett volna figyelnie rá. Ő azonban csak Skywalkerre és a társaira koncentrált, tehát hanyag volt.

A trónteremből hirtelen zűrzavar és egy lövés hangja szállt feléjük. Mara a nyakát nyújtogatta, de túl messze jártak ahhoz, hogy bármit is láthasson.

– Kíváncsi vagy, mi? – gúnyolódott Melina. – A ti emberetek volt? Itt fordulj be… de csak nagyon lassan!

Mara engedelmeskedett a parancsnak, a szeme sarkából figyelte Melinát, miközben elfordult és végignézett a jelzett járaton. Melinánál volt a pisztoly; de nála, Maránál volt a képzése, a Császár ereje és a felhasználására váló szándék.

Ha most kinyúlna az Erővel és kiragadná Melina markából a pisztolyt…

Lenézett a táncosnő kezére. Nem. Ebből a szorításból nem tudja kitépni. A másiknak legalább egy lövésre maradna ideje.

Akkor talán az elméjét kellene kezelésbe

venni? Számtalan módon képes lett volna ellenfelét lenyugtatni, összezavarni, vagy egyszerűen elkábítani azáltal, hogy az Erővel egyenesen a tudatára csap le. Ezeknek a technikáknak az alkalmazásához azonban időre lett volna szükség, és Melina elmeállapotát figyelembe véve megint csak azzal a végeredménnyel jártak volna, hogy elsüti a pisztolyt.

– Gyanúsan hallgatsz – jegyezte meg Melina, miközben elindultak a járatban.

– Mert fogalmam sincs, mi folyik itt – válaszolta Mara. – Semmit sem csináltam.

– Hát persze hogy nem! – mondta Melina komoran. – Nem férkőztél be álcázva a palotába. Nem hazudtál, ki vagy, mi vagy. Nem szövetkeztél Lady Valariannal Jabba megölésére. – Ismét belenyomta a pisztoly csövét Mara hátába. – Ugye?

Mara szaporán pislogott. Valaki összeesküvést szőtt Jabba meggyilkolására? Itt? Anélkül, hogy ő észrevette volna? Ez már nem puszta figyelmetlenség, hanem szégyen!

– Nem tudom, miről beszélsz! – tiltakozott még egyszer utoljára. – Nem akarok ártani

Jabbának. Tényleg nem. – Hát persze hogy nem! Csak emlékbe akartad

eltenni az őr fegyverét. Erre! – bökte hátba Melina ismét.

Egy újabb alagútba léptek be. A járat először meredeken lejtett, majd vízszintesbe jött, és kanyarogva vezetett a távolba. A bejáratnál két gamorrai őr állt hanyagul lándzsájára támaszkodva. Halkan beszélgettek röfögő nyelvükön.

– Ti meg mit csináltok itt? – förmedt rájuk Melina. – Vigyázz! Gyerünk, mozgás!

A két őr lassan, láthatóan zavartan attól, hogy az alantas koreográfus parancsolgat nekik, egy kicsit kihúzta magát.

– Így már jobb – morogta Melina. – De nem sokkal. Egyébként is, azt hiszitek, ti vagytok a Császári Gárda? Lódítsátok meg a seggeteket, és vigyétek le ezt a nőt a börtönbe! Mozgás! – lökte feléjük Marát. – Ha jó kislány leszel, megkérem Jabbát, hogy gyors halált válasszon neked.

– Lekötelezel – nézett hátra a válla fölött Mara. Még most sem ránthatta ki biztonsággal Melina kezéből a fegyvert. Viszont…

Kinyúlt az Erővel, és élesen jobbra rántotta a

pisztoly csövét. A torkollat felvillant, ahogy Melina ösztönösen lőtt egyet. A dörrenés a szokásosnál legalább kétszer hangosabban visszhangzott az alagút szűk falai között.

Rögtön ezután felharsant a megsebzett gamorrai dühös, fájdalmas üvöltése. A másik őr is felmordult, majd mindketten felkapták lándzsáikat, és elindultak a nő felé, aki ok nélkül megtámadta őket.

Mara sokért nem adhatta volna, ha látja Melina arckifejezését, de nem volt ideje ilyen élvezetekre. Most, hogy sikerült foglyul ejtője figyelmét elterelnie, elérkezettnek látta a pillanatot a cselekvésre. Átsurrant a gamorraiak között, és futásnak eredt az alagútban.

– Állítsátok meg! – kiáltotta Melina. Az őrök azonban nem hallgattak rá. Néhány kapkodó lövés fénye villant fel a járatban, kőszilánkok repkedtek Mara füle mellett.

Aztán már csak a lassú felfogású gamorraiak morgása és Melina dühös, egyre rémültebb kiáltásai hallatszottak. Mara rohant, ahogy csak bírt, remélte, hogy sikerül kikerülnie a tűzvonalból, mielőtt még azok hárman tisztázhatnák a dolgot. Az első lehetőség az

alagút vége felé került elé: bal oldalon egy kanyargós, bűzös folyosó nyílt. Mara még egyszer visszapillantott a zajos csetepatéra, majd bevetette magát az oldaljáratba.

Az alagút rövid volt – alig húsz méter – és majdnem zsákutca. Majdnem. A végét lezáró falba ugyanis egy fél méter átmérőjű, kör alakú szellőzőrácsot építettek – egy rácsot, amely szó szerint rázkódott a mögötte lévő valami üvöltéseitől. Mara óvatosan odalépett a szellőzőhöz, és bekukucskált rajta.

Az üvöltés a legnagyobb és legvisszataszítóbb kétlábú lénytől származott, amelyet valaha is látott. Egy szörnyetegtől, amely a verem mocsoktól bűzlő padlóján heverő csontok számából ítélve vérengző fenevad lehetett.

És ami pillanatnyilag épp Luke Skywalkert akarta desszertként elfogyasztani.

Mara a bűzről teljesen megfeledkezve nyomta az arcát a rácshoz. Látta, ahogy Skywalker kiugrik egy sziklapárkány alól, és átrohan a lény lába között, a verem egy barlangszerű része felé, amit a lány nem látott tisztán leshelyéről. Tökéletes! A szörny rövid úton végezni fog Skywalkerrel, ráadásul több tucatnyi tanú

szeme láttára (az ujjongásuk lehallatszott odafentről), és Vader egyetlen nyomon sem juthat el hozzá vagy a Császárhoz.

Ha pedig a lénynek valamilyen oknál fogva segítségre lett volna szüksége… nos, ő készen állt megadni ezt a segítséget.

A fenevad most megfordult, és Skywalker nyomába eredt. Mara nem látta a jedit, de a felőle érkező zajokból ítélve arra következtetett, hogy Jabba emberei elzárták előle a menekülés lehetőségét. Hamarosan vége lesz az egésznek.

És akkor figyelmeztetés nélkül valami kis tárgy zúgott át a látómezején, és csapódott be a kőfalon lévő kapcsolótáblába. Szikrák villantak… felcsikordult egy gépezet…

És egy nehéz, fűrészfogas aljú kapu zuhant le fentről, pont a nyakánál a földhöz szegezve a szörnyet. A lény még egyszer utoljára felnyögött, aztán mozdulatlanná merevedett.

Mara hitetlenkedve bámult a hatalmas holttestre. Skywalker megölte! Egyedül volt, fegyvertelenül – és mégis megölte!

A döbbent csendben feldübörgő hutt szavakból ítélve Jabba egyáltalán nem örült ennek.

Mara mélyet lélegzett a bűzös levegőből. Rendben. Nyugalom. A lény tehát nem pusztította el Skywalkert – megteszi majd Jabba. És valószínűleg nem kevésbé vérengzően, ha a róla szóló történeteknek csak a fele igaz. Skywalker megtette a magáét. Elképesztő hülyeség és önhittség volt a részéről, hogy egyedül, fegyvertelenül merészkedett ide…

A dögletes levegő szinte megállt a torkában, ahogy két kép jelent meg lelki szemei előtt. Az egyiken Skywalker menekült a szörny elől, a másikon a hologramüzeneten keresztül beszélt Jabbához.

Az új fénykardja! Nem hozta magával a fénykardját!

Illetve nem nála van. A vukinál nem lehet – nem tudná elrejteni. A

protokollrobotnál sincs. Leia Organánál sem lehet.

Az asztromechanikai droid! Csendesen elkáromkodta magát. Nem, nem

Skywalker volt önhitt. Hanem Jabba. És most megint az ő nyakába szakadt ez az egész ügy. Mara hátralépett a rácstól, és valami nyitószerkezetet kezdett keresgélni…

Veszélyérzete egy töredékmásodperccel azelőtt jelzett, hogy meghallotta volna maga mögött a csoszogást a kőpadlón. Megpördült, és küzdőállásba szökkent.

A gamorrai őrök, akiket fent hagyott az alagút bejáratánál, végül rátaláltak. És féltucatnyi barátjukat is magukkal hozták. A szűk járatban kettesével nyomultak felé, elzárva Mara elől a menekülés útját.

Marának se kedve, se ideje nem volt ehhez az egészhez. Kinyúlt az Erővel, és keményen lecsapott a két elöl haladó tudatára. Azok megtorpantak, egy pillanatra megtántorodtak vaskos lábaikon, hosszú lándzsáik csörrenve hullottak a padlóra megbénult mancsaikból. Aztán a mögöttük haladók legnagyobb döbbenetére összerogytak.

Az egyik lándzsa hamarabb Mara kezében termett, mint ahogy a másik a földre ért volna. Az alagút szűk falai között is mesterien forgatva félreütötte a támadók második sorának feléje lendített fegyvereit, majd a halálos energiaheggyel felhasította az arcukat. A két őr megtántorodott, kezüket a sebeikhez kapták, és hanyatt zuhantak a harmadik sorra. Mara

felugrott az első leterített páros hátára, és a pillanatnyilag összegabalyodott őrök mellett átnyúlva elintézte a negyedik párost.

Egy perc múlva már nem volt ellenfele. Hevesen lihegve fordult vissza a rácshoz. Az

energialándzsa vibropengéje hatalmas zajt csapva vágta át a fémet, de Jabba tróntermében valószínűleg épp elég nagy zaj tombolt ahhoz, hogy ne hallják meg. Mara előredobta a fegyvert, majd ő maga is átpréselte magát a szűk nyíláson.

A verem testközelből nézve még undorítóbb volt, mint odakintről. A kapu, amely megölte a szörnyet, elzárta a kijáratot arrafelé, de Mara a szemben lévő falon felfedezett egy félig felhúzott, kisebb ajtót. A vibropenge gyorsan végezte a dolgát, a lány előtt hamarosan feltárult egy meredek, de megmászható felfelé vezető járat. Valószínűleg ebbe a kürtőbe nyílt Jabba csapóajtaja. Mara felkapott egy csontot, amely hosszabbnak tűnt a kürtő szélességénél, és a nyílásba ékelve felhúzta magát rajta. Felváltva a lábára és a csontra támaszkodva elkezdett felfelé araszolni.

Pár méterrel arrébb bukkant fel. Közvetlenül

a csapóajtó alatt a kürtő kiszélesedett, ide zuhantak be az áldozatok. A csontot a kürtőbe támasztva sikerült többé-kevésbé szilárdan megállnia. A falba süllyesztve észrevett egy kis kapcsolódobozt; óvatosan rövidre zárta a megfelelő érintkezőket, és a csapóajtó szárnyai már ki is nyíltak a feje fölött.

Senki sem zuhant le, kíváncsi tekintetek sem fogadták. A beszédfoszlányok távolról szűrődtek felé. Elfintorodott majd remélve, hogy nem késett még el, megkapaszkodott az egyik ajtószárnyban és felmászott.

Fejét óvatosan kidugva a perem mögül, elégedetten nyugtázta, hogy a trónteremben egy teremtett lélek sincs. A gyorsan halkuló hangok alapján be tudta lőni, merre tűntek el az udvaroncok.

A zajokat követve, ügyelve az őrökre, akiket riaszthattak miatta, a többiek nyomába eredt. Skywalker ott van valahol kint; egy kis szerencsével – és az Erő segítségével – talán még utolérheti.

A hatalmas hangárban kavargó tömeg mögött egy óriási vitorlás bárkára igyekeztek

mihamarabb felszállni utasai. Arrébb két kisebb naszád készülődött az induláshoz. Mindenfelé őrök álltak: emberek, gamorraiak és még egy fél tucat más faj. Durván leterelték a bárkáról és a naszádokról azokat, akik nem vehettek részt az utazáson. Akárhol is volt Skywalker ebben a kavargásban – már ha ott volt egyáltalán –, Mara nem látta.

Jabbát azonban észrevette. Hatalmas, lebegő trónemelvényén, egy tucatnyi őr és lakáj kíséretében igyekezett a bárka felvonója felé. Mara a tömegen átnyomakodva odasietett hozzá.

Az őrök szemmel tartották, miközben közeledett, de az arcukon és testtartásukon a szokásos óvatosságon kívül semmi rendkívüli nem látszott. Nyilván nem jutott még a fülükbe Mara állítólagos szövetsége Lady Valariannal.

– Kegyelmes uram! – kiáltotta Mara, megtorpanva a fenyegetően felemelkedő fegyverek fala előtt. – Kegyelmes uram! Kérem!

Jabba felé fordította a fejét. – Arica vagyok, kegyelmes uram – kiáltotta a

lány. – Az egyik táncos. Önökkel tarthatnék? A hutt morgott valamit, majd intett az egyik

őrnek, aki viszont C–3PO-t, a protokolldroidot

bökte oldalba. – Ööö, izé, a hatalmas Jabba azt mondja:

„nem" – fordította a robot remegve, még csak rá sem nézve Marára. A lány követte a droid pillantását az egyik naszád felé…

És meglátta Skywalkert, ahogy büszkén, egyenesen állt, miközben a naszád kirepült a hangár kapuján. A jedi el is tűnt Mara szeme elől.

– Kegyelmes uram, kérem! – könyörgött Mara, és szavaiba az Erővel támogatott, legerősebb elmekontroll-technikákat bújtatta.

Mintha csak egy kőfalra köpött volna. A hutt felkuncogott, a szemét a lány felé fordította, és ismét megszólalt.

– A hatalmas Jabba azt mondja, most el kell menned – közölte a droid, még mindig a távolodó naszád után bámulva. – Azt mondja, a rendelkezésedre bocsát egy terepsiklót, és többé nem akar itt látni.

Mara tekintete egy pillanatra a huttéba mélyedt, kétségbeesetten próbálta kifürkészni ezt az idegen elmét. Vajon rájött Jabba, hogy ki ő valójában, és miért van itt? Vagy egyszerűen csak gyanakodott rá, mint Melina is, hogy egy

összeesküvésben vesz részt, és most így akarja nyomon követni az ellenségeihez?

Mindegy. Egy terepsiklóval nem érheti utol Skywalker naszádját, és egyedül nem is szállhat szembe mindannyiukkal. így vagy úgy, de ideje eltűnni innen.

– Köszönöm Őméltósága kegyes jóindulatát – mondta, erősen megnyomva azt a két szót, amely aztán semmiképpen sem illett Jabbához – a méltóságot és a jóindulatot. – Örökké élj, hatalmas Jabba!

Tehát melléfogtál, remegett végig Mara testén a Tatuin egéről rátűző két tűzforró nap ellenére a Császár dühének jeges hidege. Csalódtam benned, Mara Jade. Nagyot csalódtam.

Tudom, felelte Mara, s a vereség keserű íze összekeveredett a szájában a fogai közé került sivatagi homokkal. De Jabba talán végez vele.

A Császár dühe most szinte fájt. A megvetése belehasított a fejébe. Te tényleg elhiszed ezt?

Nem, sóhajtott fel a lány. Az Uralkodó egy pillanatra elhallgatott. Mara

érezte, ahogy ura mélyen belemerül az Erő áramlataiba. A jövőt fürkészte… Skywalker ráér,

szólalt meg végül. Menj a Svivrenre! A többit majd megbeszéljük, ha visszatértél.

A kép és az érzés szertefoszlott, a Császár befejezte a beszélgetést.

Mara egy sóhaj kíséretében teljes figyelmét visszafordította az előtte elterülő sivatagi tájra. Tehát kudarcot vallott. Az első igazi kudarca, mióta a Császár kinevezte a Kezének. Fájt neki a kudarc. Szörnyen fájt.

De végül is nincs semmi baj. Mindent helyre fog hozni. Skywalker most megszökött, de nem menekülhet örökké. Valahol végül el fogja kapni.

És akkor megöli.