1

2

Beszteri M. Gézának (és mindazoknak, akik elhiszik, hogy létezhet olyan

helyzet, amelyben az inspiráció totális hiánya az egyetlen inspiráció).

3

Előirat

Amit itt leírok, annak a valósághoz semmi köze. Attól, hogy a dolgok

megtörténnek, nem lesz több (se kevesebb) közük a valósághoz. A dolgok

megtörténnek. Legtöbbször sokféleképpen történhetnének, de mindig csak

egyféleképpen történnek. Miért lenne a valóság pont az a változat? Lehet, hogy

a valóság még meg sem történt.

4

Konyhalány

Szépek és okosak voltunk mi ott, kábé huszonhárman, de legalábbis szebbek és

okosabbak, mint a többiek. A többiek nem utaztak Ausztráliába. Mi, kábé

huszonhárman, utaztunk. Derék emberek voltunk. Előző nap, egy pár száz

kilométerre levő falu egyik panziójában, a tv-szoba faliújságján, egy valahonnan

kitépett kockás lapon értesítve lettünk, hogy holnap utazunk Ausztráliába.

Értesítve lettünk egy kék golyóstoll által. Aláírás nem volt. Senki se tudta,

hogy ki írta tele azt a lapot a neveinkkel, bár tán nem is meditált ezen senki,

rajtam kívül. Sorakoztunk a traiskircheni tábor egyik folyosóján, amíg az

épületen kívül 1986 volt és február. Ki írta ki a neveinket?

Lehet, hogy a panzió tulajdonosa? A panzió tulajdonosa derék ember volt.

Lent a kocsmában néha este tíz után is megengedte a menekülteknek, hogy

üldögéljenek, ha nem volt sok vendég. Derék ember volt .

Lehet, hogy a felesége? A felesége derék asszony volt. Aznap, amikor

megérkeztünk, saját kezével simogatta meg Bob - a fiunk - fejét. Derék asszony

volt.

Lehet, hogy a konyhalány írta ki a kábé huszonhármunk nevét, mert a panzióban

konyhalány is volt. A konyhalány a konyhán dolgozott. Derék lány volt.

Mindig mosolygott. Emlékszem, egyszer ebédosztásnál megcsúszott, amint a

levest vette le a tűzről, és ráöntötte a szakácsra. Akkor is mosolygott. Derék

lány volt.

A szakács nem mosolygott. De ő is derék ember volt. Ő nem írhatta ki a kábé

huszonhármunk nevét, mert ebéd után mindig hazament a családjához. Nagyon

szerette a családját. Legtöbbször már megfőzte az első fogást, és még mindig

nem ment haza. Csak miután a másodikat is megfőzte. Hangos szavát csak

egyszer hallottuk. Amikor a konyhalány ráöntötte a levest. Persze mi

megértettük, és azt is, hogy aznap nem volt második fogás. Az elsőt meg

ráöntötték, de erről sem ő tehetett. Derék ember volt.

Lehet, hogy én írtam oda a kábé huszonhármunk nevét? Nem valószínű. Én

nem tudtam mind a kábé huszonhármunk nevét. Az enyémet tudtam. Én is

derék ember voltam.

Csak osztrák írhatta. Mi, magyarok ott nem írogattunk. Ez érthető. Vagyis én

egyszer kitűztem egy verset. Az utolsó előtti napon. A verset én írtam. Akkor

már ott voltak a neveink. Lehet, hogy mi, kábé huszonhárman, tévedésből

jöttünk Ausztráliába. Bár ez sem valószínű. Mi jönni akartunk. Az a vers, amit

5

odatűztem, nem volt túl rossz vers. Vagy legalábbis Célmesternének tetszett.

Célmesterné derék asszony volt. Célmesternek meg Célmesternének olyan

nevük volt, mintha aznap jöttek volna egy erdélyi faluból. Célmesternek a

bajusza is olyan volt. Pestről jöttek ámbár.Derék emberek voltak. Különösen

Célmesterné, aki az irodalom pártolójává lett aznap. A vers végére odaírtam,

hogy a (nagy) művész egy üveg itallal megtekinthető a szobájában. A

százhuszonkettesben. Amikor az egész család otthon volt, Célmesterné egy

üveg itallal megtekintett. Derék asszony volt. Mások már nem tudtak

megtekinteni, mert később lementem a panzió kocsmájába, hogy berúgjak. Be

is rúgtam (ha már lementem). Én is derék ember voltam. (Ez abból is látszik,

hogy kellettem Ausztráliának.)

6

Az albán

A panzióhoz talán majd még visszatérek. Most egy jó széles folyosón

sorakoztunk Traiskirchenben, a tábori átvevőbizottság ajtaja előtt. A tét nem

kicsi. Aki le tudja adni az összes pokrócot, amivel ő és a családja takarózott az

elmúlt éjszaka, mehet ma Ausztráliába. A családok legerősebb tagjai

sorakoznak.

A traiskircheni tábor épületei semmire se hasonlítanak, amit valaha láttam.

Alighanem a múlt században épülhettek. Laktanyának. Belül járva az volt az

érzésem, hogy a katonák lóval együtt közlekedtek az épületben, olyan tágas volt

minden. A folyosók, a lépcsők, az ajtók és a többi. Ilyen folyosókat ma már,

gondolom, az osztrák laktanyaépítők sem építenek. (Az osztrákokat még ma is

érdeklik a laktanyák — mint kiderült.)

Sorakozunk tehát. Kint mínusz húsz fok lehet. Az épületben (mint a legtöbb

épületben) bennfentesek és nem bennfentesek tartózkodnak. A bennfentesek a

tábor osztrák alkalmazottai és a rendőrök. A nem bennfentesek a tábor

ideiglenes és állandó lakói. Állandó lakók azok, akiket valamilyen (soha meg

nem indokolt) ok miatt egyik ország sem fogadott el az USA, Kanada és

Ausztrália közül. Nagyon sokan két-három éve éltek ott, de egyesek tíz vagy

még több éve ott élőkről is beszéltek. Az állandó lakók arckifejezése az átélt,

elképzelhetetlen mértékű kilátástalanságtól (és talán a dolgok kölcsönös

egymásra hatása miatt) teljesen egyformára alakult a bennfentesekével. A

Kreml-ben államfő temetéskor nem lehet nagyobb biztonság, mint ennek az

épületnek a folyosóin, de úgy látszik, attól még izgulhat az ember, hogy az életét

nem fenyegeti veszély.

Mindnyájunk előtt annyi lepedő, csajka (akarom mondani, alumínium

mélytányér) és pokróc, ahány tagja van a családnak. Számomra

megvilágosodott: az ember tud vigyázni a pokrócaira, ha úgy adódik. A

folyosón csend van, melyet csak az átvevőbizottság elnökének hangja szakít

meg néha: "akövetkező" mondja időnként németül.

Én úgy teszek, mintha nem is figyelnék saját összehajtott rongyaimra, de a

lábam erősen hozzányomom a kupachoz. Ha egy légy száll rá, azonnal

észreveszem. Előttem a sorban egy fotóművész áll. A fotóművészeknek is

vannak módszereik, hogyan kell tíz kiló rongyot megvédeni. Maga előtt tartja,

mint anya a gyermekét szoptatáskor.

Egy borotválatlan albán közeledik a folyosón, ránk bámul. A fotós lassan a falig

tolat, így hátulról megközelíthetetlen. Karjainak szorítása erősödik a lószagú

7

neműn. Tekintete elszántabb, de arca semmit nem árul el félelméből. Én

erősebben nyomom lábammal a csomagot, de azt mutatom, nem érdekel az a

kupac szemét, hátha így mások számára kevésbé kívánatos. Figyelem az albán

minden mozdulatát. Kiszámítom: ha ugrik, bal lábammal egyet lépek, és pont el

tudom kapni a torkát, mielőtt megérinti a pokrócaimat. De vigyáznom kell,

hogy a jobb lábam közben ne mozduljon el a helyéről. Ha a nyakát sikerül

beszorítanom az alsó és felső karom közé, akkor addigra, mire szólítják a

következőt, tán sikerül megfojtanom. Ha nem, az bonyolultabb, mert lábbal kell

előretolnom a holmimat (fedezetlenül), amíg fojtom az albánt.

Az albán közömbösséget színlel. Kezében egy szál cigaretta meggyújtatlanul.

Lélegzetet vesz, és egyet lép a fotós felé, de azonnal vissza is hátrál. Senki se

mozdul. Most rám néz. Nem mozdulok. "Megöllek, ha egyet lépsz" mondom

magamban. Gondolatolvasó. Hozzám se szól. A hátam mögött egy

szülészorvosnak öltözött fuvarozó áll. "Bitte schön"... mondja az albán halkan.

A lábam beljebb nyomom a pokrócaim alá... "Bitte schön, haben Sie bitte”…

Ebben a pillanatban borzalmas ordítás hallatszik a hátam mögül: "Segítsééég!!!-

" üvölti a fuvarozó. Nem fordulok hátra, rávetem magam a pokrócaimra,

testemmel fedezve azokat. "...Segítség!!! Vigyék innen!!! Bitte schön!!!

Hilfe!!!"

Két osztrák rendőr kerül elő sétálva. Sapkájukat menet közben teszik fel.

Kérdő tekintettel bámulnak a verítékében fürdő fuvarosra. Az, válaszul, néma

marad. Kigúvadt szemeit az ajtóra "gúvja", melyen át a rémült albán az udvarba

menekül.

A mosolygó rendőrök odébb sétáltak. Jelenlétük nyugtatóan hat. Látom az

ablakon át, amint valaki tüzet ad az albánnak...

8

Birkózó

A bizottság átvette a pokrócaimat. Kaptam egy rózsaszínű cédulát, amire az volt

nyomtatva, hogy 00132. A tábor az ENSZ felügyelete alatt állt. Az ENSZ, mint

tudjuk, nemzetközi szervezet, ami még mindig jobb, mintha magyar szervezet

lenne. És ha az ENSZ ötjegyű számot lát jónak rózsaszínű alapon, akkor arra

megvan az oka. Egyébként is jóleső érzés volt tudni, hogy valaki figyel minket,

aki allergiás az emberi jogok megsértésére.

Aki a cédulát átadta, olyan pofát vágott, hogy egy pillanatra

elbizonytalanodtam, a pokrócaimat vették át vagy beiktattak elnöki hivatalomba.

- Mit kell tennem ezzel a cédulával? – Kérdeztem a raktárost.

- Kétszázhuszonhatos iroda. Következő! – válaszolta.

Kétszázhuszonhatos iroda. Hm. Úgy gondoltam, talán arra célzott, hogy le kell

adnom a 226-os irodában. Ez valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy csinálnom kell

egy 226-os irodát a cédulából, Így elindultam megtalálni a 226-ost. Tudtam,

hogy a fiam meg az anyja, valahol ugyanebben az épületben, egy bőröndalapra

épített szatyorvár bástyáit védi, és ők is kitartanak az utolsó csepp vérükig.

A 226-os iroda a második emeleten volt. Arról ismertem meg, hogy az ajtaja

előtt állt hétszáz ember. „Az autóbusz félóra múlva indul a repülőtérre…”

Beálltam a sor végére.

Miért nem megy be senki az irodába vagy akár mind a hétszáz? - kérdeztem az

előttem állót.

- Nyiponyemáju - mondta.

Megkérdeztem az előtte állót. " Azért, mert be van zárva az ajtó kívülről. " Igen?

"Igen." Aha. Csak nyugalom. Szóval állunk hétszázan a 226-os előtt, aminek az

ajtaja be van zárva kívülről. A biztonság kedvéért megkérdeztem a beszélgető

partneremet, hogy melyik országban vagyunk. "Ausztriában" mondta. Jó.

Szóval semmi komoly baj. Előfordul, hogy egy-egy ajtó zárva van. Volt ott

még egy ajtó, azon nem volt szám. De mögötte az élet mozgalmasabbnak tűnt.

Valaki bement öt perccel ezelőtt, és egy perccel ezelőtt kijött egy másik valaki.

Beléptem. Egy íróasztal mögött egy be vándorlási szakértő ült.

9

- Elnézést... éppen leadtam a pokrócaimat a raktárban... mennénk tízkor

Ausztráliába. Lenne szíves megmondani, hogy hol kell leadnom ezt a cédulát? -

kérdeztem, és bíztam benne, nem azt mondja, hogy Sydneyben.

A szakértő elkérte a cédulát és jól megnézte. A hátulját is. Aztán megint az

elejét.

- Maga milyen nemzetiségű? - kérdezte.

Azt hittem, a titkos kódokból az is kiderül, hogy milyen tempóban hullik a

hajam, de azért csak válaszoltam.

- Magyar.

- Magyar?

- Magyar.

Vajon megkérdezi-e most, hogy nem vagyok-e esetleg magyar?! Fölvette a

telefont. Elmesélte a történetet, hogy talált egy magyart az irodájában, aki egy

cédulával hadonászik. Aztán letette a kagylót és azt mondta, hogy menjek le az

első emeletre, és a cédulát adjam le a 119-es irodába.

Lementem. A 119-es iroda előtt állt nyolcszáz ember. A hátam alig láthatóan

beremegett. Bementem a mosdóba és belenéztem a tükörbe. Láttam magam

benne. Egy orrom volt és két fülem. „Jó.” Visszamentem a folyosóra,

körbenéztem.

Így pillantottam meg a birkózó olimpiai bajnokot. Ő is ma adta le a pokrócait,

emlékszem, ott állt a sorban egy órával ezelőtt. Ő is ma repül Ausztráliába.

Nézett ki az ablakon, háttal a nyolcszáznak, nézte a tábor hó födte csúcsait.

Ráért.

Ő volt az egyetlen ember az egész nagy menekülttáborban, aki nem félt soha

semmitől. Attól se, hogy le tudja-e adni a pokrócát, attól se, hogy le tudja-e adni

a céduláját, semmitől. Attól sem félt, hogy olyannak fog látszani, mint aki nem

fél semmitől. Úgy mozgott, mintha csak a szabályok betartását ellenőrizni jött

volna. Előző este, a nagy közös hálóban, megkínált whiskyvel, de nem

gondoltam, hogy ez följogosít engem arra, hogy meg kérdezzem, mi folyik itt

mégis.

Nem volt sok időm álmélkodni. A bajnok megmozdult. Elindult abba az irányba,

amerre senki se sorakozott. Gyorsan kellett döntenem. Kiléptem a sorból és

10

kissé lemaradva követtem, le a földszintre. Lassan lépdelt egy ajtó felé, ami az

udvarra nyílt.

Az udvaron bobpálya-szerű, hóba vájt járatok kötötték össze a különböző

épületek bejáratait. A bajnok lustán ballagott előttem. Szürke öltönyben

ballagott. Aztán megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát. Megrémültem. "Ha

elesik, beveri a fejét vagy csak a bokája bicsaklik ki, Ausztráliának számomra

befellegzett..." De még csak el sem esett. Olimpiai bajnokok nem esnek el csak

úgy. "Kurva anyádat" mondta a jégnek, és tovább lépdelt. Az udvar közepén, a

hóvájatok metszéspontjában volt egy kantin. A birkózó benyitott. Követtem.

Kért egy kávét, cukor nélkül. Tudtam, nincs idő hibázni, én is cukor nélkül

kértem.

Amikor fizettem, oldalra nézett és megismert.

– Hello!

– Hello!

– Van egy cigarettád? – mindig ezt mondta.

– Van. – mindig ezt mondtam.

– Ti is Ausztráliába mentek, ugye?

– Mi is.

– Az ausztrálok gyengék birkózásban.

Szemeim előtt, a homályon át, egy bronz pillér kezdett kiemelkedni a padlóból a

következő felirattal: az ausztrálok gyengék birkózásban.

– Igen? Akkor legjobb gyorsan odamenni – mondtam.

A falióra 9.43-at mutatott.

– Ne haragudj, Imre Te leadtad már a rózsa színű céduládat?

– Nem. – Tudod hol kell leadni?

– Nem.

– Tíz perc múlva indul a busz a repülőtérre.

11

– Igen? Akkor menjünk.

Elindultunk. A kijáratnál, az ajtó előtt, megpillantottam az albánt, aki tüzet akart

kérni az átvevőbizottság folyosóján. Összeakadt a tekintetünk. Rávigyorogtam.

Visszavigyorgott, miközben egy kisgyerek cipőjét fűzte. Kiléptünk a kantinból.

– Vigyázz, csúszik!– féltettem a birkózó életét.

– Tudom. Az előbb majdnem hanyatt estem, a kurva anyját, tiszta jég – mondta.

És tiszta jég volt, igen.

Becsúszkáltunk egy emeletes épületbe. A folyosó tele volt sorakozó emberekkel.

Egy nő jött szembe. Hóna alatt fél köbméter irat. Klári volt, a tábor több nyelven

- köztük magyarul is - beszélő egyik alkalmazottja.

– Csókolom, Klárika! De csinos ma – túlzott a bajnok.

– Áá Imre! Hogy mennek a dolgok?

– Minden oké. Bemutatom a barátomat, áá, éé, öö…

– Gusztáv – hazudtam Klárikának.

– Örvendek – hazudta ő is.

Aztán végre Imre föltette a kulcskérdést a kulcsfigurának:

– Klárika! Nyolc perc múlva indulunk Ausztráliába, de nem tudtuk leadni a

rózsaszínű cédulánkat. Mi legyen?

– Adják ide, én elintézem, és üljenek be a buszba! A 16-os épület előtt áll. Sok

szerencsét maguknak!

A 00132 ott lapult Klári markában, szorosan a birkózó cédulája mellett. Kicsit

aggódtam érte. Imrével elindultunk a kijárat felé. Az ajtóból visszanéztem és

láttam, hogy két rózsaszínű cédula talál utat, a gravitáció segítségével, Klári

kezéből egy nagy alumínium hamutartóba. Valahány perc múlva Bécs felé

berregtünk. Mellettem a fiunk anyja, ölében a fiunk, aki hatalmas érdeklődéssel

figyelte az elsuhanó burgerlandi tájat. A szél itt-ott lerugdalta a havat a földről.

A barnássárgás foltokon második világháborús veterán varjak billegtek nagy

önbizalommal. Jól megnéztem őket. Nem tudtam, vajon Ausztráliában vannak-e

12

varjak. Gondoltam, legjobb lesz jól megnézni őket. Lehet, hogy utoljára látok

varjat.

Kapu

Nagyon korán keltünk. Még sötét volt. Megittuk a kávénkat, megtöröltük a

szánkat, és elmenekültünk Magyarországról. 1985-ben ez nem volt túl

komplikált. Én benne lettem volna, hogy csak eljövünk, de menekülni kellett.

Az a módja.

A dolog két lépcsőben zajlik. Először ki kell jutni valahogy az országból, utána

be kell menni egy"menekülttáborba". Van ilyen tábora néhány európai

országnak. Esetünkben a traiskircheni volt a legkézenfekvőbb (az útiköltség

mérséklésére való elsőrendű tekintettel). Megérkeztünk.

A táborba be kell menni. Úgy értem, rendesen be kell menni a kapun. És meg

kell kérdezni, hogy tényleg ez-e a tábor. Miután nincs kiírva. A világon

mindenhol minden intézmény kiírja a nevét, a traktorgyártól az operaházig, az

általános iskolától a börtönig, stb. Hogy itt mi a gond, nem tudom. Valakinek

ezzel baja van, szemmel láthatólag.

Előző nap egy bécsi szállodába lettünk buszoztatva egy soproni buszoztató

egylet által. Onnan Traiskirchenig taxival gyötörtük el magunkat. Emlékszem,

valami villanyvonattal is mehettünk volna, de azon ültek már páran. A taxisofőr

pont kétszer annyiért vitt el minket, mint amennyit mondott beszálláskor, de

nem vitt rossz helyre. Amikor be fordultunk a "bizonyos" utcába, lassított, és

félrehúzódott az út szélén. Lehalkította saját hangját, és azt mondta:

- Azok az épületek ott a tábor, az a kapu a bejárat. Elmenjünk odáig (ötven

méter), vagy kiszállnak és odagyalogolnak?

Nem értettem igazán, hogy mi ez, de nem is erőlködtem, hogy megtudjam. Ő az

osztrák,gondoltam, az nagy dolog. Ok nélkül nem kérdez ilyet.

Kiszálltunk. Lotti magára aggatta a nőiesebb szatyrokat (15 kiló alattiak), én

Bobot meg a maradék konténereket. A bejáratig azon gondolkodtam, nem kéne-

e esetleg megszaggatnom az ingemet, jó lett volna egy kicsit sárba lépni vagy

legalább kutyaszarba, de nem volt egyik se. A nadrágom seggén volt egy

szakadás, vigyáztam, nehogy eltakarja a nagy zöld szatyor. Legszívesebben

betolattam volna a kapun, de féltem, hanyatt eshetek. Gyorsan kitaláltam egy

sztorit, ha esetleg megkérdeznék (az osztrák, ruszki, magyar, vagy ausztrál

13

kémelhárítás például), nem mi szálltunk-e ki abból a fehér Citroenből két perce.

De nem kérdezte meg senki.

Szóval zökkenőmentesen bemenekültünk a kapun. Néhány reményvesztett alak

ólálkodott ott "hátha jön be valaki és akkor majd jól meg lehet nézni". Igen. Jól

meg is néztek. Nincs tán félregombolva a sliccünk... Zavarban voltam. Csak

nehogy kiküldjenek, hogy tessék bemenekülni rendesen. A kapus csak azt

akarta tudni, hogy tényleg ott akarunk-e maradni. Aztán szerzett egy rendőrt,

aki egy irodába kísért minket, ahol mindnyájunk útlevele öt percen belül eltűnt.

Én ezt jó jelnek vettem. Egy évvel ezelőtt ugyanis a svédek , amikor

kiutasítottak az országból, nem tartották maguknál az útleveleinket. Hogy

azokkal itt mi lett, nem tudom. Lehet, hogy egy osztrák rendőr öt éve az én

nevemen csempészi a téliszalámit Győrből Wienerneustadtba. Nem érdekel.

Ők mindenesetre nem mondták meg, mit csináltak velük. Vagy csak

elfelejtettem. Nem fontos. "Bent" voltunk. Nem kis dolog. Ránk zártak vagy

harminc ajtót. Imádtam. Be voltam zárva oda, ahova annyira igyekeztem. A

legjobb dolog a világon. A hálószobánk kilencvenöt méterszer háromszáz

méteres volt. Aztán este lett, aztán éjszaka lett. Mindenki elaludt. A nyitott

ablakon friss szelek fújdogálták be a város szöszmötölését. Minden létező zaj az

élet bizonyítékának tűnt. Csak kellemes zaj létezett. Aztán másnap, a reggelinél

elaludtam. Aztán fölébredtem, hogy tovább élvezhessem bezártságomat.

14

...kalapok

Aztán ebből a táborból elhelyeztek minket a gyönyörű helyre, a tóparti

panzióba, a derék emberek közé, amiről már volt szó, Salzburgtól 70 km-re,

keletre.

A táj: extázis. A házak ablakán, ha nem volt egy tonna muskátli, volt egy tonna

dudavirág. A fű zöldebb volt, mint a zöld festék. És itt kellett tespednünk fél

évig, amit elég jól bírtam. Dolgozni nem volt szabad, így mindenki dolgozott.

Az osztrákok csináltak maguknak törvényt, mi szerint nem szabad a

menekülteknek munkát adni. Minthogy az osztrák mégis adott munkát, a

menekült nem csak kimondhatatlan hálát érzett, hanem még jó adag bűntudatot

is: ez az osztrák még bajba keveri magát!

Így ment ez a boldog hunyorítások nagy fél-évében. Néha, egy-egy hunyorítás

közben, az ember nevét kiírták a faliújságra, valami utalással valamilyen

tennivalóra. A panziónak volt egy emeleti terme, tele székekkel, egy telefonnal

meg egy televízióval. És itt volt a faliújság.

– Igor, , ki vagy írva - mondta Janó a lépcsőn, aki azóta Kanadában ül egy

hokedlin.

– Igen? Megnézem.

Megnéztem. Egy cédula fölgombostűzve. Rajta a nevem, a szobaszámom (mint

egyetlen hiteles adat), egy időpont és az, hogy polizei. Jó jel, gondoltam.

Minden jel jó jel volt abban a gyönyörű, de eléggé jeltelen időben.

A rendőrök minden család férfitagját behívták egy-egy kihallgatásra, aztán soha

senki nem beszélt arról, hogy mi történt ott. Tombolt a diszkréció ez ügyben.

De azért örültem a jelnek. Másnap megjelentem a rendőrségen.

Két nagyon jelentős tekintetű úr várt rám egy szobában. Az egyik úrnak

aktatáskája is volt, és mindkettőnek volt kalapja. Az az úr, akinek csak kalapja

volt, tudott magyarul. Bemutatkozásképpen megkérdezték a nevemet. Aztán,

mielőtt ők is megmondták volna az övékét, beszélgettek egy kicsit németül. (A

német ajkú proletáriátus által beszélt nyelvet egykoron kábé úgy beszéltem, mint

a magyarajkú proletáriátus a magyart.)

Az a magyarul beszélő fáradvány, akiről nekem kellett kitalálnom, hogy

tolmácsolni fog, megkért, meséljem el az életemet tizennyolc éves koromtól az

ország elhagyásáig. Túl voltam már két kihallgatáson a bécsi Ausztrál

Nagykövetségen, s majdnem biztos voltam benne, hogy elfogadnak, így nem

nagyon érdekelt a grünnenfuldi rendőrségi spicli kalandvágya.

(Továbbiakban T: tolmács, R: rendőr, É: én.)

T: Mesélje el az életét tizennyolc éves korától a táborba való belépésükig!

É: Milyen hosszan?

T: Röviden.

É: Tizennyolc éves korom után vártam tizennégy évet, és a családommal együtt

beléptem a tábor kapuján.

15

T: Ennél talán hosszabban...

É: A rendőr nem mondta, hogy nem elég hosszú.

T: Az magát ne zavarja.

É: Az engem nem zavar.

T: Mondja el kicsit részletesebben...Legyen szíves!

É: (A rendőrhöz németül.) Lenne szíves meg-mondani nekem két dolgot?

R: Parancsoljon.

É: Ki ez az ember, aki engem kérdezget, és ki maga?

R: Ez az ember Herr Muzsaréthy Nagy Géza,a grünnenfuldi rendőrkapitányság

magyar tolmácsa. Én dr. Jürgen Hesstopfler vagyok, a kapitányság

parancsnokhelyettese.

E: Nagyon örvendek. Csak akkor nem értem,hogy maguk miért velem akarnak

beszélgetni. (Itt a tolmács közbeszólt magyarul.)

T: Legyen udvarias! Dr Hesstoplfer nem akar semmit magától, és magának

nincs oka udvariatlannak lenni.

É: Így van. Ezért nem vagyok udvariatlan. Viszont maga és a főnöke

udvariatlan, ha akar tőlem valamit Hesstopfler, ha nem. Most a zsaru kezdett el

beszélni a tolmácshoz halkan és gyorsan. Nem is igyekeztem megérteni.

Tudtam, hogy ez a hervadt rögtön elmondja. Úgy is tett. Hátradőlt a székén és

mosolyogni kezdett, ezzel előlegezvén újjá születendő barátságunkat. Ezt

mosolyogta:

T: Ugye, maga harminckét hónapig volt katona?

É: Igen.

T: Tulajdonképpen minket ezzel kapcsolatban érdekelne néhány dolog.

(Mármint hogy őket, kettőjüket, hah! Minő páros tudásszomj!)

T: Tehát lenne szíves pontosan a föltett kérdésekre válaszolni röviden, de

kimerítően?!

É: Nem tudom.

T: Mit nem tud??!

É: Hogy lennék-e szíves pontosan a föltett kérdésekre válaszolni röviden, de

kimerítően.

T: Miért nem tudja?!

É: Mert nem tudom, hogy a kérdéseknek lesz-e értelmük.

Lefordította. A rendőr feje két fokozattal sötétebb lett. (Jessus Nasareus Rex

Judeas! Mi folyhat ezeken a "beszélgetéseken", ha ennek már most bordó a

feje...?)

T: Jó! Folytassuk! Úgy tudjuk, Magyarországon a katonai szolgálat 24 hónap.

Maga 32 hó napig volt katona. Miért?

É: Mert leszerelésem előtt egy hónappal letartóztatott a főtörzs, és nyolc hónapig

sem tisztázódott a félreértés.

T: Miért tartóztatták le?

É: Hogy ne szerelhessek le 24 hónap után.

T: Jó, akkor mondja meg, miért ítélték el!

16

É: Kérdésem van.

T: Inkább válaszoljon...

É: Nem magához van kérdésem. Fordítaná, amit beszélek vagy én kezdjek el

öklendezni németül, mert magának nincs kedve!?

Most a rendőr kezdett el unatkozni. Megemlítette a tolmácsnak, hogy őt is

érdekelné, miről beszélgetünk. A tolmács nem volt boldog.

É: Az a kérdésem, hogy a grünnenfuldi rendőrségnek van-e valamilyen

kapcsolata Ausztria többi rendőrségével vagy legalábbis a traiskircheni

rendőrséggel.

T: Mi köze ennek bármihez?!

É: Nem tudom. De amiket önök kérdeznek tőlem, azokról a dolgokról

Traiskirchenben órákon át kérdezgettek engem a traiskircheni rendőrök. A

jegyzőkönyben még az is benne van, hogy hány lapátnyelet törtem el vitézi

éveim alatt. Dr Hesstoplfernek biztosan van ott néhány jó ismerőse,

megszerezhetné az anyagot. Persze csak akkor, ha nincs ott a táskájában. Mert

ha ott van, akkor miért vagyok én itt! Vagy maguknak nem elég jó a

traiskircheni jegyzőkönyv?

A tolmácsnak ekkorra lelankadtak játékvezetői ambíciói, és durcás pofával

kussolni kez dett. A főnöke már nem volt rá büszke. Magára még egy kicsit

igen. így kezdte:

R: Nézze! A traiskircheni jegyzőkönyv valóban nagyon részletes, de az ottani

kollégák nem fektettek különös hangsúlyt a laktanya elhelyezkedésére és

fölépítésére.

É: Az ön kollégái erre semmilyen hangsúlyt sem fektettek, nyilván, mert ez nem

érdekel senkit.

T: Minket érdekel.

É: Aáá! Magukat! Hát mi érdekli magukat igazából!? Nem kell ám szégyellni,

csak bátran!

Úgy ámultak egymásra, mintha egymást okolnák, milyen hülye a másik. Pedig

nem kellett volna. Mind a kettő hülye volt.

T: Maga jól rajzol. Le tudná rajzolni a laktanya helyzetét a faluban?

É: Én annál sokkal jobban rajzolok. De nem tudnám olyan jól lerajzolni, mint a

kartográfiai vállalat. Rajta van minden autóstérképen. Van egy a panzióban, ha

holnap eljönnek érte, kölcsönadom.

Attól tartok, minket részletesebben érdekel.

É: Aha. Mennyire részletesen?

T: Amennyire lehetséges.

É: Nos. Utolsó kérdésem következik, uraim. En most fölállok és visszamegyek a

panzióba. mert késő van. Mi fog történni? Lebirkóznak a padlóra és behívják az

ajtó előtt álló rendőrt, megbilincselnek s visszaterelnek Magyarországra, vagy

elkönyvelik, hogy eddig tudták pocsékolni az időmet?

Fáradtak voltak. Elvesztették rég a lelkesedésüket, én meg nem nagyon

inspiráltam őket.

17

T: Dr Hesstopfler azt kérdezi, hogy ön nem akar nekünk segíteni?!

E: En nagyon szívesen segítek a doktor úrnak, de nem tudom, hogyan. Viszont

kérdezze meg, hogy bármilyen törvény szerint is köteles vagyok-e én végig

hallgatni a maguk kérdéseit, vagy ez csak egy szívesség.

Rövid s az eddigi legenerváltabb szóváltások után a tolmács így jött:

T: Nézze! Nem köteles. De ez olyan dolog, hogy maga és a családja itt

vendégségben van. És ugye, ha vendégségbe megyünk, akkor viszünk egy üveg

bort. Nem igaz, hogy maga ezt nem érti...

É: Nézze! Én nagyon hálás vagyok Ausztriának, hogy befogadott minket addig,

amíg elutazhatunk Ausztráliába. Ausztria elutasította a letelepedési kérelmünket,

ahogy mindenkiét. Dr Hesstoplfer ezt pontosan tudja. Én ennek ellenére is

nagyon hálás vagyok. Ha kiengednek innen, tíz percen belül itt vagyok egy üveg

borral. Oké?

Fölálltam és felöltöztem.

T: Köszönjük, hogy idefáradt, és sajnáljuk, hogy nem értettünk szót.

É: Ne sajnálják. Szót értettünk.

Fél perc múlva kint voltam az utcán. "Ágról szakadt buzijai" mondtam, de én

sem hallottam. Egy norvég kamion eldübörgött a hangommal.

Az utolsó busz régen elment, de a hó csak térdig ért. Tizenhárom kilométer.

Tyúkfing. Félúton ott az olasz pizza-kocsma. Most gyorsan beborítok egy (nem,

kettő) snapszot a Müllernél, azzal kihúzom az olaszig. Egy órán belül ott

vagyok. Az is lehet, hogy felvesz egy autós-menekült.

A Müllertől kilépve már nem is volt olyan hideg. Az út három kilométer után

érte el a tópartot. Fél órával később az olasz kocsmában ültem. Három pincér

volt ott meg én magam. zavaró tisztaság, virág minden asztalon. Két snapszot

rendeltem, meg egy sört. Az első snapsz után kimentem a mosdóba, lerugdalni a

havat a csizmámról. Közben engedtem, egy kis forró vizet a kezemre. "De jó

forró ez a forró víz" mondtam. Egészen megszépülve mentem vissza az

asztalomhoz, ami a havaimtól addigra úgy nézett ki, mintha három kutya pisált

volna alá. Már nem kapkodtam. A snapsz gyönyörűen vágtatott bennem

szerteszét.

- Kinyújtott lábaimban, ennyi baromság után, de jó ez a zsibbadás - motyogtam

magam alá. de jó ez a zsibbadás - motyogtam magam alá.

– Tessék? - kérdezte a pincér.

– Noch ein Bier bitte!

Már ott is volt. Ausztriában a sört rendesen korsóban szolgálják fel. Gyönyörű,

nagy, szép, csillogó korsóban. Esztétikai élmény. Rágyújtottam, élvezkedtem.

– Hideg van kint? - kérdezte a digó.

– Már nincs - mondtam. - Mikor zártok?

háláltam meg a közeledését.

– Éjfél körül. Hátha betéved még egy-két utas.

– Oké. Mehetsz. Töprengeni szeretnék.

– Bitte?

18

– Á, semmi. Kösz.

Végre otthagyott. A hozzám legközelebb lévő ablak előtt, a hodályon kívül, egy

erős lámpa dolgozott. Szakadt a hó. Gyönyörű kép. A hóesésnek hangja van.

Persze belülről nem hallható. Ott ültem volna órákig. Volt egy laposüvegem, azt

megtöltettem az útra. Nem rajongtam a hátralévő hat kilométerért, de annál az

asztalnál se ülhettem életem végéig.

Két perc múlva megint caplattam a hóban. Nem volt ezzel semmi bajom. A

lábaim megint megszokták a ritmust. Meneteltem.

"Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest..."

Aha! Ez az. Ősi magyar bölcsesség. Mindig ebből van a baj. És én mintha elég

régóta nem lépnék egyszerre... Mindegy. Én menetelek... Ágrólszakadt buzija!

Mégis mit akart? Csak úgy önszorgalomból akciót indít? Vagy mi? Éppen

fölfedezhet hétvégenként egy-két rakétakilövő állomást? Milyen akció ez?

Kiírták a nevemet a faliújságra? Kiírták, én meg mentem? Ez itt mindenképp le

akar fülelni egy atomtámadást a grünnenfuldi rendőrőrs ellen? Nyugdíj előtt jól

jönne, vagy mi???

A tópartra pakolt csónakokat belepte a hó. Ki kellett venni a kezemet a zsebből,

hogy húzzak egyet a laposüvegből. A kristálytiszta forróságból.

Az utolsó hosszú kanyar előtt, ahol 12o-nál kapcsoltam volna vissza az MZ-t

negyedikbe, ha nem lett volna hó és lett volna MZ-m, a kis tisztáson ott állt a

három hómedve. A kicsi, a középső meg a nagy. Bobbal építettük őket egy hete.

Megálltam a maradék folyadék benyelése végett. Egy autó elsercegett a panzió

felé.

– Most már be se szállnék!

Az osztrákok úgy mennek a havon, mint szárazon. Jól. Ismerik a havukat.

A holdfénynél belepisáltam a monogramom a frissen esett hóba.

Jól nézett ki.

Van, akinek emlékoszlop jut. Az is jól néz ki.

19

Arnold Schwarzenegger

A Götzner Horn árnyéka még el sem érte a déli szárny emeleti ablakait, amikor

a beszél getés úgy alakult Brupper Pali meg Bori közt, hogy

„kussoljáltegörénykurvamertbeletaposlakazettingerkukájábaésrádcsukomatetejét

bazmeg." Ilyenkor, úgy négy óra tájt, a Fraun Stein alsó fele szinte feketén

sötétlett, amíg a fölső fele mint ha lilásvörösre lett volna festve a Napnak ama

sikertelen igyekezete folytán, hogy a szinte már érintőleges sugaraival még

átvilágítsa Felső-Ausztria légterét, úgy négy óra tájt, amint mondtam, na persze,

ha éppen nem volt köd. Mert ha köd volt, akkor a keleti erkélysoron állva nem a

Fraun Steinig, ha nem az erkély korlátjáig lehetett ellátni. De most nem volt köd,

a csoda teljes méretben mutatta magát.. Bori minderről semmit sem tudott, mert

a panzióban töltött négy éve alatt a szobája nyugatra nézett. A társalgó hat

ablakából ugyan három a keleti oldalon volt, de oda, a keleti ablakok fölé

szerelték a tévét, és ugye az eltereli az ember figyelmét.

Bori nem tudta, hogy Brupper Pali mit képzel, s kiáltott a férjének, aki csak

addig késlekedett, amíg belerázta magát kék "szabadidőruhája" alsó részébe.

"Veszélyben az asszony, a fölsőrész most nem érdekes, de mégse rugdoshatom a

Brupper fejét gatyába... ilyenkor néha föl szok jönni az Ettingerné, mit szólna..."

Nem akart sok időt vesztegetni. Úgy számította, hogy mire egylábon elugrál a

folyosón a társalgóig, a másik lábára pont sikerül rendesen fölhúznia a papucsot.

"Mindig rossz helyre szok menni az a kurva pánt. Mindig a kislábujjam kinn

marad..." A Fraun Stein hatalmas sziklájának már csak a fölső ötöde világított.

Lent a hegy lábánál már nem lehetett látni, hol ér össze a víz a földdel.

"Melyik?" kérdezte Bori férje. "Az a szemétláda" mondta Bori. Brupper Pali

eldőlt az ütéstől, így azt a barátja adta vissza, aki még a betonozós ruhájában

volt. De ő is kapott egy hasonlót, ő is fölborult, aztán fölkeltek és együtt jól

megverték Bori férjét. A Fraun Stein tetején már csak a legmagasabb fenyő két

legfölső ága világított. De ezt az ablakból már nem lehetett látni. "Mikor

kezdődik a Terminator...?" kérdezte Bori férje. "Nyolc perc múlva" mondta

Brupper Pali. "Akkor hozzátok föl a vacsorát, foglalom a helyet.”

Mire a rendőrök megérkeztek, az ablakok már csak a tv-nézők halványkék arcát

tükrözték vissza, amint éppen beleolvadnak Arnold Schwartzenegger, az

amerikai színekben induló osztrák nemzeti hős plafonra akasztott történetébe.

20

Együléses történet

A Trausee partján, a „festői” Ausztriában megvertem a feleségem. A feleségem

megvertem, mert az összes találékonyságom kevésnek bizonyult ahhoz, hogy

kitaláljam, mit csináljak, hogy ne verjem meg. Csak azért, mert ő akarta, hogy

megverjem, még nem vertem volna meg.

A panzióban követtem el a tettet, a tóra néző ablakú, muskátlis erkélyű

szobánkban. Alattunk Márton, a kamionsofőr verte a feleségét, de ők nem

csináltak ügyet ebből. Nekik is muskátlis erkélyük volt.

A panzióban az emberek szerettek játszani. Én is szerettem játszani, de nem

mindenkivel, és nem mindenféle játékot. A panzióban az élet abból állt (ne

felejtsd el, hogy ott minden ki azért lakott, mert langyos, párás elképzelése sem

volt arról, meddig fog ott lakni, és ha már majd nem lakik ott, akkor hol...), tehát

ott az élet abból állt, hogy az emberek kínjukban játszani kezdtek egymással.

Néhányan nagyon erősen játszani akartak, de azért ha valaki mondta, hogy ő

inkább mégse játszana, nem lőtték le.

Élt ott egy 45 körüli úrilány, Bori, akinek az volt a szakmája, hogy ült a nagy,

közös teremben az asztalnál, és figyelt. Minden létező folyosó onnan nyílt, még

a tetőre vezető ajtóra is rálátott.

Ő már több éve ott élt (a családjával), tehát nála jobban senki se tudott panziósat

játszani. Amúgy eléggé mérsékelten vonzó jelenség lévén mégis mindenki szóba

állt vele, sőt válaszolgattak is a kérdéseire, mert olyan hibátlanul ült azon a

széken, hogy az emberek megborzongtak. Bori mindent tudott. Az emberek nem

merték vállalni a kockázatot, hogy ne játsszanak vele, aki tegezte a panzió

szakácsát is.

Bori nem akart semmi rosszat. Csak tudni akarta, hány abortuszod volt — ha fiú

vagy, ha lány —, hány schilling van a zsebedben, meg hány a szekrényben a

lepedők alatt. Baj ez? Fagyos, koszos délelőtt. A társalgóban mindig nyitva

voltak az ablakok a füst ellen. Leültem Bori székétől (meg Boritól) hat méterre.

Vártam Janót, hogy menjünk gyalog Dorfenschlossenhausenmüssendorfba.

Lentről fölhallatszott, ahogy az osztrákok üvöltöznek a panzió kocsmájában és

csapkodják metál színű Nissanjaik ajtaját. Szívtam a schillingért vásárolt

Symphoniámat, bámultam a mocskos függönyt. Néha a Nap teli pofával süt be

az ablakon. Mint most. Túl világos, hunyorogni kell. Minden, amit látsz, mint

egy összefogdosott fénykép.

Hunyorogtam. Bori megszólalt:

21

– Igor!

– Tessék.

– Te dolgozol?

– Öt perc múlva tizenegy.

Még csak szünetet sem tartott a következő kérdéséig, jelezvén, hogy szarik az

ilyen trükkökre.

– Azért, gondolom, nektek sem ártana egy kis pénz, nem?

Ezt eltalálta.

Először is, mert a hét végén kijött egy rendőr a panzióba és leszerelte az összes

magyar rendszámot az összes magyar Skodáról, Wartburgról, Zsiguliról és más

egzotikus járműről. Így a transzport megszűnt. Azon ábrándoztam, venni kéne

valami jó kis rozsdás Renault-t, ki tudja, lehet, hogy még két hónap múlva is itt

leszünk. Másodszor pedig jól jött volna "egykispénz", mert közeledett a

karácsony, és belegondolni se volt kedvem, mi lesz, ha Lotti nem tud

ajándékokat küldeni Magyarországra, négy hónapja nem látott, nagyszámú

rokonságának. Vagyis Bori fején találta a szeget. Így folytatta:

– Tudod, aki nagyon akar, az mind talál munkát.

– Tévedés. Én például tegnap nagyon akartam, mégse találtam.

– Miért nem kérdezed meg a Brupper Palit?

– Mert a Brupper Pali szokott kérdezni engem. Ez persze nem volt igaz (és ezt

Bori nagyon jól tudta), Brupper Pali, ha akart, szilveszter éjszakáján is tudott

munkát találni. De hát ő Brupper Pali volt.

– Magyarországról honnan jöttetek?

– Tessék?

– Magyarországról honnan jöttetek?

– Liszabon és Volgográd közt van egy dombos vidék. Az apám apja nyerte azt

kártyán még a tizes években, majd fölépítette oda a siklósi várat. Aztán

22

kitagadta az apámat, mert az feleségül vette egy moszkvai bankjegyhamisító

lányát, akivel visszaköltöztek Siklósra. Az apám apja nem tudta elviselni, hogy a

menye képtelen megtanulni a somogyi tájszólást. Menniük kellett. Én útközben

születtem egy török teherhajón, Freemantle-be menet. Freemantle-ben aztán

letelepedtünk, ahol tizenhárom éves koromban ismertem meg Lottit. Ő egy

nyilvánosházban takarított, én pedig lopott biciklinyergeket szállítottam egy

helyi kerékpármegőrzőnek. Lotti akkor kilenc éves volt. Egy gardenpartyról

hazafelé menet a biciklimen teherbe esett, mert tandem biciklim akkor még nem

volt, tudod, egy nyergen kellett osztoznunk. A gyerek megszületett, gyönyörű

kislány lett, tiszta ükapja. Csakhogy két éves korában az adelaide-i Grúz Maffia

elrabolta, és harminckétmilló ausztrál dollár váltságdíjat követelt. Nem tudtuk

kifizetni. írtam a nagyapámnak Siklósra, aki ezt válaszolta: pénzt nem küldök

stop, a gyerek nálam van stop, fölnevelem stop, itt van róla egy fénykép,

kezében egy mai Népszabadsággal stop, még egyszer nekünk ne írjatok stop.

Még egyszer neki nem írtunk. Hanem elindultunk Siklósra. De a jugoszláv-

magyar határon el akadtunk, mert nem volt pótizzó készletünk Valahol el kellett

töltenünk az éjszakát, így jutottunk el Bécsbe, ahol Bob született. Onnan

Traiskirchenbe mentünk a menekülttáborba ahonnan ideirányítottak ebbe a

panzióba. Magyarországon sose voltunk.

Valaki megérintette a vállam:

– Igor ! Jól vagy? Kinek beszélsz? –Janó állt mellettem sálban, sapkában.

– Borinak –mondtam.

– Bori nincs itt!

– Dehogy nincs. Bori mindig itt van. Nem?

– Mindig, de most nincs itt.

Jobbra fordultam, Bori széke felé.

Bori széke üres volt.

23

Igazi Jeffrey Morton

Gyönyörű decemberi reggel. Bécs, fél kilenc (nem elég?). Az ausztrál követség

előtt, kétszáz kilométernyi berregés után, megáll a VW-busz. Elhúznak rajta egy

tolóajtót. Csak úgy kívülről. Lehet, hogy belül nem is voltkilincs. Nagyon jó egy

ilyen tolóajtó. Elnéztem, amíg nyílott. Ha a busz tele lenne krumplis zsákkal,

szempillantás alatt ki lehetne rakodni. Nem túl magas, nem túl alacsony, pont

elég széles. Tud ez a VW, hiába.

Ez a busz nem volt tele krumplis zsákkal, de tele volt magyarral. A sofőr osztrák

volt. Felnőttes munkákat a mi időnkben osztrákok végeztek. Nyolc magyar —

velem együtt — tarkállott a járdán a követség bejárata és a busz között.

Tekintgettek körbe-körbe, és a seggükbe ragadt nadrágjaikat húzogatták.

Prohászka Kálmán mellettem állva kísérletezett elveszettnek hitt bája

visszaszerzésével.

– Igor! Te tudsz járni? — kérdezte.

– Próbálok . Miért szenvedsz, Kálmán? — kérdeztem, hogy enyhítsek saját

szenvedésemen.

– Úgy érzem itt magam, mintha kapanyél lennék egy oltáron.

– Miért? Nem kapanyél vagy egy oltáron..,?

A sofőr németül megszámolt minket. Zehsz, zíben, ojt. A magyar nagyon

könnyen kezelhető. Csak el kell húzni a tolóajtót, a magyar magától beszáll,

kiszáll, hiba nélkül. Imádhatnak is az osztrák sofőrök magyart szállítani. A

követség előtt álló platánok legtöbb ágához még ragaszkodott egy-két levél. A

járdán nem volt sár és a követség homlokzata nem mutatott magából téglát,

betont vagy egyéb ilyen hétköznapi matériát. Kicsit már sajnáltam is Bécset,

amint ilyen szerényen fölkínálta magát, mintegy körítésként, a követség

bejáratához.

Az utazást nem a Volkswagen gyár szervezte tolóajtó tesztelésre, hanem az

ausztrál követség, meg a menekülttábor. Úgynevezett interjúra hoztak ide

minket, annak eldöntésére, hogy megkapjuk-e a bevándorlási engedélyünket

Ausztráliába.

Néhány üvegajtón keresztül eljutottunk egy szobába, ahol volt hat sötétkék szék

és sok kép a falon Ausztráliáról. Pálmás tengerpartról, egzotikus állatokról,

bennszülöttekről, a sydney-i operaházról, gigászi építkezésekről, négyméteres

24

dömperkerék mellé állított kétméteres dömpervezetőről. Gondoltam is

magamban, ebben az országban aztán nem szaroznak a dömperkerék-gyárak. És

volt még a szobában íróasztal hölggyel, s néhány várakozó nem ausztrál. Úgy 26

három év körüli kisgyerek, a hozzájuk tartozó kis- és nagytestvérekkel,

apukákkal, anyukákkal, néhány nagypapa, nagymama. Megijedtem. Lotti is

megijedt. Én nem mutattam Lottinak, hogy megijedtem, nehogy még attól is

meg kelljen ijednie, hogy én megijedtem.

Talán húsz perc telhetett el. Ennyit vártam, hogy tisztázódjon a félreértés, de

nem tisztázódott. Ekkor odamentem az egyetlen bútorhoz a szobában, ami nem

szék volt. Mögötte ült egy nagyon elegáns ötven körüli hölgy. Arcán kemény

szellemi igénybevétel nyomai. Megszólítottam:

– Elnézést, asszonyom! Én meg a családom nem a szovjet film forgatására

jöttünk, hanem interjúra miszter Jeffrey Mortonhoz. De valaki, nyilván

tévedésből, ebbe a szobába vezetett minket.

Letette, ami a kezében volt, de még nem látta elérkezettnek az időt, hogy

fölemelje a fejét. Félpercnyi istentelen szenvedés után látta elérkezettnek.

Egyenesen a szemembe nézett (amitől egy lépést hátráltam) és azt mondta:

– Látja ezeket az embereket? — szemével félkört rajzolt kelettől nyugatig.

– Látom asszonyom. Derék emberek.

– Azt nem tudom. De ezek az emberek mind interjúra jöttek Mr Jeffrey

Mortonhoz. Miben segíthetek?

Elnézést kértem, és úgy éreztem magam (a kedvéért), mint akit rajtakaptak,

hogy háromfogásos vacsorát akar egy hotdog áráért. Visszaköltöztem a

családomhoz a párás sarokba.

– Mi van? — faggatott Lotti.

– Majd szólítanak. Azt mondta a Frau.

Négy óra hossza telt el s már szólítottak is. A követség alkalmazottja elmondta a

neveinket (ahogy tudta) és intett, hogy menjünk vele. Mentünk vele. Mentünk-

mentünk a folyosón, aztán egy résnyire nyitott ajtó előtt megálltunk. Az ajtón

egy név: Jeffrey Morton. Beléptünk. Mortonnak tágas és elegáns irodája volt,

szép, fiatal tolmácsnője, sötétkék öltönye, és az asztalán egy kis fémtáblája,

azon megint a neve: Jeffrey Morton. "Most már ez az úr itt minimum Jeffrey

Morton" gondoltam. Az nem látszott, hogy miszter Mortonnak volt egy utasítása

25

is: néhány bevándorlási kérvényt elfogadni, a többit elutasítani. Elfogadni tízből

ötöt, százból egyet... ki tudja.

Barátságos volt. Bobnak kölcsönadta a sárga Machbox Range-Roverjét, amivel

fiunk azonnal le is költözött a szőnyegre és másfél óra hosszáig tűrte, hogy vele

senki sem gügyörgött. Valamit megérzett rajtunk. Valahonnan kitalálta,

mennyire örülnénk, ha nyugodtan lenne, amíg mi fontoskodunk Mortonnal.

Egész idióta zarándokútunkon ő volt az egyetlen, aki végig ember tudott

maradni. Neki semmivel sem volt könnyebb dolga, mint bármelyikünknek.

Nyolcvan centi magas volt akkoriban.

Amit interjúnak neveztek, az majdnem barátságos volt, Morton tolmácsnőjének

és Mortonnak köszönhetően. A Magyarországra történő visszatoloncoltatás réme

addigra ugyan megszűnt, de arra az esetre, ha az ausztrálok mégsem akarnák

velünk gazdagítani büszke nemzetüket, kezdtek előttünk kirajzolódni egy — ki

tudja, hány évre — menekülttáborban rekedt élet horrorjának körvonalai.

Morton úgy tett, mint akit nagyon érdekel az életünk története és buzdított

minket, hogy meséljünk sokat. Egy óra hosszányi társalgás után így szólt:

– Maguk Magyarországon nem éltek rosszabbul, mint az átlagpolgár. Miért

hagyták ott hazájukat?

– Mert épeszű ember általában nem hajlandó kommunista uralom alatt élni, s én

úgy sejtem, hogy a magyar kommunizmus túléli a szovjetorosz kommunizmust

is (tévedhetek én is harminc évente egyszer), hacsak nem lesz egy polgárháború.

– Maga egy polgárháborúnak jobban örült volna, mint a kommunizmusnak?

– Ilyesminek nem lehet örülni még akkor sem, ha a magyar kommunizmusnak

már az első néhány évébe feltehetőleg többen belehaltak, mint egy közepes

polgárháborúba. Persze legtöbben nem haltak bele, mint tudja.

– Üldözték vagy zaklatták magát Magyarországon?

– Nem üldöztek, mivel nem politizáltam. Zaklatás? Nem tudhatom, hogy mit ért

ön ez alatt a szó alatt.

– Például házkutatások, idézések, kihallgatások, satöbbi - segített Morton.

– Akkor magukat nem tudjuk politikai menekülteknek tekinteni. Van ez ellen

kifogása?

26

– Van ha nem bánja. Mindemellett minek tudnak minket tekinteni, ha nem

politikai menekülteknek – Két kategóriánk van. Politikai és úgynevezett

gazdasági menekült. Önöket gazdasági menekülteknek tekintjük. Mi a kifogása

ez ellen?

– Az hogy nem vagyunk gazdasági menekültek. Bár én attól félek, hogy önök

egyetlen magyart sem tudnak politikai menekültnek tekinteni.

– Miért gondolja?

– Több okból. Ha például Magyarországon valakit az önök fogalmai szerint

üldöznek vagy zaklatnak - sok ilyen eset van -, az illető az életben nem kap

útlevelet, kakálni is csak nehezen tud úgy, hogy a belügyminisztérium ne tudja,

milyen hosszút kakált. Azt persze megteheti, hogy átszökik az országhatáron, de

ön is jól tudja, hogy ha a hős határőrök észreveszik, lelövik, mint a vaslemezt a

lőgyakorlaton. De ha ezt is megússza - ilyen eset is van több -, akkor nem megy

Ausztráliába, mert az túl messze van ahhoz, hogy bármit tehessen

Magyarországért, hacsak nincs annyi pénze, hogy megvegye.

– Folytassa — bólintott Morton.

– Ami a zaklatást illeti, én például zaklatásnak veszem, hogy az anyanyelvemen

nem olvashatok semmiféle sajtóterméket, amit nem kommunisták írnak, íratnak

vagy engednek meg leírni. Zaklatásnak veszem továbbá ama tényt, hogy az

összes magyar rádió és tv-csatorna egy húgyagyú, buzi csürhe irányítása alatt

áll, s zaklatásnak veszem egy részét annak, amit az iskolában tanítanak, s

zaklatásnak veszem, ha bárki, bármilyen módon korlátozni igyekszik bármilyen

szándékomban, ami egyébként nem törvényellenes. És ha még van egy kis ideje,

zaklatásnak veszem, hogy az ország által eltartott, úgynevezett fegyveres

testületek — beleértve a hadsereget — nem a polgárok biztonságát védik, hanem

az uralkodó csürhét, magától az őt eltartó polgárságtól. Én ezt mind zaklatásnak

veszem. Nem veszem viszont zaklatásnak, de nagyon meglepődök, ha önök

mindezt nem veszik zaklatásnak. Morton bólintott, hogy folytassam, ő figyel.

Folytattam.

– A nyugati és egyéb demokratikus országok politikusai folyamatosan basztatják

a tahó kommunista "politikusokat" a nemzetközi fórumokon, a sajtóban, meg

ahol csak tudják, hogy illene nem sértegetni polgáraik emberi jogait. Az ENSZ-

ben még határozatokat is hoznak néha, annyira allergiásak az emberi jogok

sértegetésére. Aztán a polgár valahogy lelécel, és a nyugati politikusok közlik

vele, hogy: "Sajnálom, kisfiam, te nem vagy politikai menekült, tudod mi vagy!,

gazdasági menekült vagy, kisfiam." Szóval ezért gondolom, hogy önök egy szál

magyart sem fognak politikai menekültnek nyilvánítani.

27

Jeffrey Morton elegáns maradt. Mosolygott.

– Úgy tűnik, igaza van – mosolyogta.

– Csökkenti ez az esélyünket? – okvetetlenkedtem.

– Nézze, most nem tudok választ adni bevándorlási kérelmükre. Annyit

mondhatok, hogy az ügyük állása kedvező, és én személy szerint javasolni

fogom az önök befogadását. Csökkenti a pontszámukat, hogy maga ellen jogerős

bírósági ítéletet hoztak, még akkor is, ha katonai bíróság ítélte el, és olyan

ügyben, amilyet polgári bíróság nem is tárgyalhat. Bevándorlási szisztémánk

sajnos nem teszi lehetővé, hogy ilyen jellegű különbséget tegyünk. Önt két hét

múlva behívjuk még néhány kérdésre, amit a kémelhárítás egyik alkalmazottja

fog föltenni. Akkor megkapja a végleges választ, tehát pontosan két hét múlva.

Köszönjük, hogy idefáradtak, mondta az igazi Jeffrey Morton, zarándokutunk

addigi legnagyobb prófétája.

Kiváló sofőrünk érkezéséig volt még vagy három óránk. Imádok gyalogolni

ismeretlen városban. Lotti mindenhol utál gyalogolni. Az idő nehezen múlt.

Koromsötét volt, mire be kúsztunk a VW buszba. Bob már régen aludt a

hátamon, mikor beszálltunk. A hátralévő kétszáz kilométeren képtelenség volt

kitalálni, hogy örüljünk vagy rettegjünk. Hm. Levonnak a pontszámunkból.

Mintha mondjuk most tanulnék írni-olvasni, harminckét évesen. Nem érthetek

mindent. Amíg a krumplifőzelékemet kanalazgattam egy osztrák

menekülttáborban, Ausztrália belépett a Varsói Szerződésbe...

A woifsburgi remekmű feltartóztathatatlanul fúrta magát előre a havas esőben.

Valahol félúton a sofőr félreállt egy pihenőben, megpisiltetni a szállítmányt. A

büfében találtunk forró kávét, de nem ültünk le, cigarettázni visszamentünk a

busz mellé. Köldökzsinór volt a VW, és a sofőr volt az anyukánk. Apukánk nem

volt. Az anyukánk nehezen értette, ha beszéltünk hozzá, de igyekezett. Rendes

anyuka volt. Méltányolta, hogy nem rosszalkodtunk.

Kávés poharam bedobtam az autópálya zöld kukájába, és tudtam, ha

kettéharapom a busz vonóhorogját, akkor sem maradhatunk Európában. De az

ausztrál sem mondott sokat. Békésen visszasercegtünk a panzióba. Dicső

fogatunk érkezésekor néhány ismerős alak tántorgott az épület előtt.

– Mi van, Igor? Befogadtak? - faggatott Márton, a kamionsofőr.

– Honnan tudjam?! Gadza... gzadza... gadzagási... gazdagási... gazdasági

menekült! Az vagyok! Világos?

28

Bob

– Csak nem fogja itt tologatni azt a rohadt buszt? Mi az istennek adod oda azt a

kurva buszt pont most?

Ezt kérdezte tőlem Lotti a bécsi repülőtéren, amikor ment Ausztráliába. Bob

meg én is mentünk Ausztráliába, és a jegyünk Lotti mellé szólt.

Egy ilyen út abból áll, hogy az ember két napig ül egy repülő ülésén. Két napig

ülésen ülni nem egy nagy élmény, de ki lehet bírni. Az ember tudja, hogy volt

két nap az életében, amikor ült egy széken. Amúgy egy csomó dolgot lehet

csinálni ülve is, köztudott. Voltak, akik aludtak, olvastak, beszélgettek, volt, aki

hisztériázott. Vagyis Lotti hisztériázott. Egyedül a gépen. Volt ott néhány

gyerek is, egy évestől tizenöt évesig, de ők nem hisztériáztak. Lotti attól

félhetett, hogy soha többé nem fogunk, mi, hárman, széken ülni két napig. Ha

ezt elszalasztja, gondolta, ki tudja, lesz-e még alkalom... Így aztán hisztériázott.

Mielőtt az ember gépe fölszáll, kicsit ücsörögni kell egy repülőtéren, ahol nincs

lövöldözés, lehet enni-inni, nincs megtiltva a lélegzés, és nem verik az embert

vasrúddal. Lotti mégis "kicsit ideges" volt. Nem szabad azt hinni, hogy a

repüléstől. Bob meg én nem voltunk kicsit idegesek, amitől Lotti valószínűleg

még jobban kicsit ideges lett. Bob indította a társalgást két és fél évesen:

– Anya! Ideadod a sárga buszomat?

Lotti némán és mozdulatlanul meredt bele az előttünk zajló mászkálásba. A

távolság a füle és Bob szája közt lehetett úgy negyven centi. Láttam, hogy nem

szivárog vér a füléből, és úgy emlékeztem, pár perccel ezelőtt még hallott. Nagy

baj nem lehet, gondoltam. Kivettem a buszt egy táskából és odaadtam Bobnak.

Az a busz volt a kedvenc játéka. Imádta, valószínűleg egy csomó olyan ok

miatt, aminek megértéséhez a legtöbb felnőtt túl infantilis lenne. Kaptam egy

vigyort, s már lent is volt a lábunk előtt. Pillanatok alatt kirekesztett az életéből

mindent, ami kevésbé érdekes, mint egy sárga busz. Eltelt így legalább egy fél

kellemes perc. Aztán Lotti megmozdult, nyaka kicsit megrövidült, és lepillantott

Bobra. Azt látta, hogy látja Bobot. Aztán rám nézett, és látta, hogy lát engem.

Ha már lát, gondolta, akkor kérdez valamit. És azt kérdezte, hogy: "Csak nem

fogja itt tologálni azt a rohadt buszt? Mi az istennek adod oda azt a kurva buszt

pont most?!”

Bobra sandítottam. A keze egy pillanatra meg állt, de a brummogást nem hagyta

abba. Aztán Lottira néztem, vártam, hogy befejezze a gondolatot, mert

29

akkoriban még azt hittem,nincs ember a földön, aki azért kinyitná a száját, hogy

föltegyen két ilyen kérdést. De hiába vártam, mert újabb kérdés jött:

– Nem hallasz, Igor?

Na jó, gondoltam. Egy óra múlva indul a gépünk, éppen van időm kipróbálni,

hogy tényleg érdekli-e, hogy hallok vagy nem. Mert itt mintha éppen fölmerült

volna a gyanú, hogy immár nem hallanék... mármint én.

– Mert sokkal igénytelenebbek és kétszer annyit tejelnek, mint a magyar tarka

— válaszoltam, hogy ne legyen már olyan véreres az az egész üldögélésünk.

Lotti az előző pózában ült, Bob meg tovább tologálta a buszát, miután látta,

hogy a falak se kezdtek el sorban ledőlni és az anyukája se kezdte szaggatni

magán a ruhát két kézzel. Lotti nem hallotta a válaszomat. Ha hallotta volna, azt

mondta volna: "Hülye". De nem hallotta, mert a kérdései nem kérdések voltak.

Csak a tényt igyekezett demonstrálni saját maga számára, hogy ő igenis létezik,

és van összeköttetés közte (az előbb még ki tudja, miért elveszettnek hitt

önmaga) és a világ közt.

Nem válaszokat várt kérdésekre, hanem válaszreakciókat életjelekre. Ott, azon a

széken ülve, hetven szatyor közt, nagyon úgy tűnt, hogy Lotti halálra van

rémülve valaminek az elvesztésétől. A magyar határtól alig kétszáz kilométerre

voltunk, de ez a szám egy óra múlva módosulni készült, óránként ezerrel.

Bizonyos kapcsolatokról lehetett szó, melyek bizonyos kontrollal járnak. Így

gondoltam. Van a kontrollnak olyan fajtája, amit az ember nem hajlandó

elfogadni. De ha az ember még életében nem próbált élni az említett kontroll

nélkül (mert rendszeresen önként visszatért a kontroll alá) és egyszer csak

kiderül, hogy ezután anélkül fog élni, akkor lehet, hogy pánikba esik. Nincs

kedvem állítani ezeket, csak kénytelen voltam gondolni valamire. Mindenesetre

Lotti pánikban volt, és ezért ott, életemben utoljára nem őt okoltam. Úgy tűnt,

hogy megrémült a lehetőségtől, hogy elveszti, ami elől menekült. Halálra volt

rémülve.

Részéről ez az egész elmenés is csak demonstráció? És ha majd megérkeztünk,

az ottléte is egy demonstráció lesz? Tudja egyáltalán, hogy nem köteles egész

életében demonstrálni? Sejti egyáltalán, hogy az élete nem arra való, hogy

képviseljen bármit, ami nem ő? Sejti egyáltalán, hogy képviselheti saját magát

is? Ha én megkérdezem, hogy sejti-e, ellenségnek tekint, mert fél, hogy meg

akarom akadályozni "feladata" teljesítésében. Azok, akik sűrűn emlékeztetik,

hogy mennyire szeretik őt, nem értik ezt, vagy csak nem akarnak kimaradni a

játékból? Hogy nem értik, az tuti (ugyan miért értenek!). De játszani is

szeretnek, nem csak nem érteni dolgokat. Részt venni a játékban. Kirohanni a

30

pályára, nagyokat szuszogva és lihegve. Ott lenni. Számokkal vagy bármilyen

ismertetőjelekkel a hátakon. Néha kipillantani a közönségre, besöpörni a

megnyugtató érzést, hogy egy fél tribünre való istenverte hülye figyeli az

igyekezetet. Ha nem is hallják a lihegést, fogják tudni... A lihegés az odaadó

részvétel tünete. Úgyhogy lesz lihegés, nem kell beszarni.

Bob lassan három éves lesz, akár hozzákezdhetek, hogy megtanítsam lihegni,

nem? Csak előbb Ausztráliába kell érni valahogy. Ha megérkeztünk, nem lesz

fontosabb tennivalóm, jó?

Nem fognak belenyugodni, hogy nem taníthatják lihegni. Tudom, húszezer

kilométer nagy távolság, de majd kitalálnak valamit. Lotti segíteni fog. Lottinak

meg segítek én. Az ember segítse a feleségét. Vagyis kit?

Lotti nagyon szereti Bobot. Bob a második legfontosabb dolog számára a

világon. Az első az, hogy ők taníthassák Bobot lihegni. Mert úgy szeretnék...

Olyan boldogtalanok lennének, ha nem tehetnék. Ez a Lotti nem lehet olyan

gonosz, hogy elnézze azok boldogtalanságát, akik őt úgy szeretik...

Miért pont lihegni akarják megtanítani? Azt nem kérdezem meg, hogy miért

Bobot akarják bármire is megtanítani. Azért, mert annyira szeretik Bob

anyukáját. Ők azok, akik annyira szeretik. De miért pont lihegni? Mert az a

legfontosabb, ami eszükbe jut? Vagy ez az egyetlen, ami eszükbe jut? Van

ilyen? Valakik egész életükben ülnek egy széken (néha egy másikon), és amikor

már unatkoznak, elkezdenek jó nagyokat hazudni, de még mindig úgy érzik,

hogy nem tettek eleget, és akkor eszükbe jut: "... Megtanítjuk a kis Bobot

lihegni. Mert az apja,,, hát én nem is tudom... abból én nem nézem ki. Láttuk

közelről egy évig. Egyet sem lihegett. Nem úgy néz ki..." Ezekkel el fog dugulni

a sydneyi repülőtér hamarosan. Úgy sejtem. Aztán majd a lakásunk. Úgy értem,

ha ideérnek, mielőtt elválunk.

Majd Lotti fog elköltözni Bobbal. Én nem, mert majd nehézségeim támadnak

otthagyni Bobot. Majd várni fogok valamire. Nem fogom tudni, hogy mire, de

majd várni fogok. Majd várni fogok valami csodára. Lotti ki fogja számítani,

hogy mikor menjen el. Majd valahogy kiszámítja (papíron golyóstollal). Majd

leírja a dolgokat, amiket elvisz. Majd odaírja Bobot is. Hogy majd a nagy

pillanatban fölmutathassa. Majd fölmutatja, Mindezt majd megteszi, csak előbb

szerez egy kis erkölcsi támogatást. Lesz az is. Az majd fontos lesz, mert erkölcsi

támogatás nélkül a wc-t se szívesen húzza le. De erkölcsi támogatással minden

könnyebb. Levélben is fog kapni erkölcsi támogatást. Majd fogom tudni, hogy

mikor van erkölcsi támogatás a levélben, mert azokat a wc-ben fogja olvasni. A

többit a szobában, köztünk. Ezt majd mind megteszi, mert ezzel tartozik nekik,

úgy tudja. És amíg majd úgy fogja tudni, nem lesz ideje észrevenni, hogy inkább

31

Bobnak tartozik, mint nekik. Ők meg majd nem fogják megmondani Lottinak,

hogy mi az igazság, mert ha megmondanák, esetleg fölmerülne a kérdés (esetleg

azonnal fölmerülne), hogy jó, de mi a ti szerepetek? És az kellemetlen lenne,

mert micsoda válasz az, hogy: "... hát mi tanítjuk Bobot lihegni..."

De ha így lesz is, majd nem fog menni a dolog sehogy se.

Bob sejti valahonnan, hogy a dolgokhoz kábé mekkora levegőt kell venni.

Egyébként se lesz egyedül. Ha én nem keresem, majd keres ő. Tudom abból,

ahogy beszél hozzám. Van az a néhány dolog, amiben biztos az ember.

Leszálltunk Perth-ben. Két nap repülés az egész (még akkor is, ha a föld közben

rossz felé forog). Perth Ausztráliának az a városa, amit néhány ezer kilométer

választ el mindentől, ami nem Indiai-óceán. A repülőtéren negyvenkét fok

meleg volt éjfélkor, és minden holminkat átvizsgálták, nem hoztunk-e be az

országba valami tisztátalan anyagot. Például cigarettás csomagban vagy a

könyvek lapjai közt meg ilyen helyeken. Ezalatt volt időm elmerengni, hogy

azok a legyek, amiknek már nem jutott hely rajtam mászkálni meg a

vámtiszteken mászkálni, majd kicsodán fognak mászkálni. Jó néhány légynek

nem jött össze, mert már minden ember foglalt volt. Bob üvöltött, ahogy bírt.

Kétségbeejtően üvöltött. Soha nem volt szokása üvölteni órákig, még percekig

se.

Aztán megmutatták, hol fogunk lakni, meg hol kell enni, ha megéhezünk. Hajnal

három lett, mire elrendeztük magunkat egy zárható ajtó mögé. Bob meg Lotti

elaludtak egy ágyban, a kimerültségtől a szemüket is alig bírták becsukni.

Az utcák üresek voltak, de már világosodott. Egy fűszálat, egy fát, egy állatot,

egy felhőt, az égvilágon semmit nem találtam, ami emlékeztetett volna bármire,

amit valaha láttam. Ha jött egy madár, bégetett. Gyalogoltam csak úgy

akármerre, mint Cook kétszáz évvel ezelőtt.

Világosodott. Egy kisebb domboldalra felmásztam. A fák törzse meg volt égve.

De csak a törzsük. Köztük homok. Megfogtam. Olyan volt, mint a homok, csak

melegebb. Az autók sokkal nagyobbak és sokkal csúnyábbak voltak, mint kellett

volna. Tízből nyolcat akkor láttam először életemben.

Aztán jött szembe valaki gyalog. Egymás szemébe néztünk. Ötven körüli férfi

volt. Bólintottam is, nehogy azt higgye, hogy nem tudok köszönni. Kérdezett

valamit angolul, amíg egyikünk sem állt meg. "Yes" mondtam, és tovább

mentünk. Fogalmam sem volt, hogy mit mondott. Akkor még nem tudtam

folyékonyan azt mondani, hogy fogalmam sincs, mit mondtál. Azt tudtam, hogy

yes, így azt mondtam. Ha tudtam volna, azt mondtam volna, hogy: Figyelj ide!

32

Te vagy az első ember, aki szembe jött az utcán velem Ausztráliában. Szeretnék

neked adni valamit, bármit, azután: sok szerencsét neked! De inkább azt

mondtam, hogy yes. Pedig biztosan örült volna. Olyan nyílt ábrázata volt, mint

egy jó ismerősnek. Innen kezdve Ausztráliában éltünk.

Bob napi öt percet hisztériázott, Lotti napi tizennégy órát. (Mert tízet aludt.)

Nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Gondoltam, majd elmúlik (mitől fog

elmúlni?). Lotti úgy viselkedett, mint akinek az élete halálos veszélyben van.

Attól félhetett, hogy meg fog halni, vagy valamiért bűnösnek érezte magát, el

sem tudom képzelni. Mindenesetre a halálfélelem összes megnyilvánulását

előadta nekünk, ott, a békés falak közt, s kísérletet sem tett, hogy fékezze magát.

Számomra ebből annyi volt meglepő, hogy szart arra, hogy Bobban esetleg

bizonytalan érzések tonnáit ébreszti fel. De szigorúan csak a lakásunkban

hisztériázott. A nagy közös ebédlőbe akkora mosolyokkal vonult be, hogy attól

féltem, leveri velük a szemközti falról a kitömött vöröswallabyt. Aztán

jóllaktunk, visszamentünk a helyünkre, és innentől kezdve Lotti ha megszólalt,

akkor olyan hangon, mint akinek egyszerre amputálják az összes végtagját.

Bob egyre többet üvöltözött. Elvittük orvoshoz.

– Rendbe fog jönni néhány nap alatt - mondta az orvos. - De próbálják meg nem

fölizgatni, ez a legfontosabb. Van esetleg kérdésük?

– Van - mondtam. - Ha megölöm az anyját, azzal fölizgatom a gyereket?

– Szinte biztos - mondta az orvos. - Mindenesetre várjanak néhány napot. Ha

nem javulna a helyzet, jöjjenek vissza. De én bízom benne, hogy minden

rendben lesz.

Eltalálta, már ami Bobot illeti. Néhány nap alatt rendbe jött. Bírta a terhelést.

Valahogy bírta. Legtöbbször vittem a hátamon valamerre. Megmentette az anyja

életét, engem pedig megkímélt néhány kellemetlenségtől.

Most kilenc éves. Ebből az utolsó hármat úgy élte le, hogy nem együtt laktunk.

Ezt egy állapotnak tekinti, ami elfogadható. Én is annak tekintem.

Szeretem, ahogy beszél hozzám. Ismerem ezt a fajta beszédet. Van az a néhány

dolog, amit az ember nem téveszt össze semmivel. És ez Így van jól (különben

minden lépés után takaríthatnánk a cipőnket).

33

Légy

Vasárnap van, a nagy nyiffanások napja. Bámulok ki a nappali ablakán első

ausztrál lakásunkból. Ez nem egy igazi ablak. Az igazi ablakok kábé

derékmagasságtól indulnak fölfelé, nem szélesebbek, mint amilyen magasak, és

legtöbbször mászik rajtuk egy légy. Ez az ablak a padlótól a plafonig ér, egyik

fele eltolható, mint egy hűtőházajtó. Azért csak bámulok rajta.

Vasárnap délelőtt. (Tipikus eset, hetente meg-ismétlődik.) Készülődünk, azt

csináljuk. Időnk van sok, tehát nem kell kapkodni. De egy igazi készülődésnek

van egy "készülődéstempója". Különben nem lenne olyan, mint egy készülődés,

hanem olyan lenne, minta "nem csinálnánk semmit", ami, szerintem, semmivel

se rosszabb, mint egy készülődés. Szóval készülődünk. Készülődéshangon

szólunk egymáshoz, készülődésmozdulatokkal mozdulunk és készülődéspofával

nézünk egymásra. Megy. A főnyírógép már jó messze van. Még hallom, de a

hangja már csak halk erőlködés, beleveszik a többi, már azonosíthatatlan

nyiszmákolásba, (meg nyüszmékelésbe, nyammogásba, mormogásba,

nyüffenésbe, nyiffanásba — riffanásba —, pár tüffenésbe és egy kattanásba,

mondtam, hogy vasárnap van). Épp befejeztem a kotorászást a szekrényben. Jó

volt. Fehér nadrág meg fehér ing van rajtam. Mint egy szakács (úgy nézek ki).

Akik először látnak majd, nem fogják tudni, hogy úgy nézek ki, mint egy

szakács. Csak én tudom. Valószínűleg így fehér nadrágosan fogok bevonulni a

képzeletükbe. A képzeletnek is van helyzeti energiája, mint aznap kiderült.

– Bob, rajtad van a cipő? — kiált ki Lotti a gőzből fürdőszobahangon.

Bob rám bámul, arca kérdőjel. Meztelen. Vicsorítok, hunyorítok, hogy kiáltson

vissza: igen. Benne van a csalásban. Belerázom a ruháiba, cipőibe, közben

nagyokat pisszegünk meg kacsintgatunk. Igyekezetünk gyümölcseként Bob

immár tetőtől talpig begombolva, befűzve. Szemleképes. Megkímélünk egy

frissen rúzsozott Lottit ilyen kérdések feltevésétől, mint "Te még mindig nem

vagy kész? Hát még ennyit sem lehet rátok bízni?" Régóta éreztük, közeledik a

nap, hogy elmegyünk a Magyar Házba. Most megyünk a magyar házba.

Meghívásunk van a magyar házba magyar estre (mondom magyar estre). Még

nem voltunk ott. Úgy kiöltöztünk, mintha Magyarországra mennénk (bár ott

ritkán öltöztem szakácsnak…)

– Ki vezessen, Igor? — kérdi Lotti.

– Vezess te, ha van kedved — mondtam.

– Á, inkább vezess te, jó?

– Jó.

– Á, inkább vezetek én, jó?

– Jó.

– Hol a kulcs?

34

– Jó.

Valahol, egy olyan kerületben, melynek a nevét először hallottuk, megtaláltuk a

Magyar Házat. Nekem semmi bajom azzal, ha egy épület szakadt. Nekem azzal

sincs semmi bajom, ha megyünk a magyar házba, és kiderül, hogy nincs is

magyar ház, csak egy üres telek, a közepén levert karóval, amin egy cédulára az

van kiírva, hogy Magyar Ház. Az egy pillanatig tartó meglepetésemet csak az

okozta, hogy ez a második magyar ház, amit életemben láttam. Azt hittem, hogy

a magyar házak olyanok, mint a stockholmi magyar ház, ahova két évvel

korábban szintén volt egy meghívásom. Stockholmban kőtalapzatra állított

öntöttvas kerítésen belül volt egy hatalmas zöld kert, annak egyik végében egy

hatalmas fehér ház (végül is nem rossz két szín), az volt a magyar ház. A

kertben a fák alatt itt-ott székek, asztalok, azok körül nyári ruhába öltözött

magyar és svéd hölgyek és urak beszélgettek, vagy kártyáztak beszélgető

kalapban és kártyázócipőben. De semmi baj. Lehet a képzeletnek is helyzeti

energiája, nem csak egy zsák cementnek.

Megérkeztünk. Egy kábé harmincszor kábé harminc méteres telken állt a

magyar ház. A teleknek azt a részét, melyet nem a ház "borított", szürkés-zöldes

sárga fű borította. A birodalom határait földbe kényszerített fakarók jelezték. A

karókat drótháló kötötte össze, a háború utáni magyar baromfiudvarokon

kikísérletezett (és bevált) módon. A drótháló gondosan be volt kenve kátránnyal.

Az acél felületét, ugye, egy idő után barnásvörös anyag vonja be és ugye az nem

tetszetős. De egy gondosan aplikált szurokréteg elejét veszi az efféle

rendetlenségnek. Az így kezelt dróthálón még az Indiai-óceán felől támadó sós

szelek sem fognak ki. Nem könnyű a magyar eszén túljárni. A magyar húszezer

kilométerre a hazájától is megállja a helyét. És persze az ősi kultúra is segíthet

bizonyos esetekben.

A kerítésen belül semmiféle növényt nem hagytak meg, ami magasabb volt fél

méternél. A paréjok legnagyobb része belül maradt a szóráson, így azok

megúszták élve. Nem mondanám, hogy némelyik nem volt ötvenegy vagy épp

hatvan centi magas, dehát a magyar nem lelketlen fajta. Képes belegondolni,

hogy mennyi igyekezetébe kerül egy-egy ilyen mostoha sorsú növénynek, amíg

étlen-szomjan, többnyire tikkasztó hőségben ilyen tekintélyes magasságig

tornássza fel magát. Lelketlen ember az, aki ezt nem érzi. A magyar sose volt

lelketlen.

A fák? Az más. Azokat — tán kettő is lehetett - kivágták, mert csak

beárnyékolnák az aljnövényzet, meg karó is kellett a kerítéshez. A magyar

praktikus is. Mindig is az volt. És persze nem ijed meg a munkától. Az jó, ha

egy nép nem ijed meg a munkától. Idegen földön is hasznára válik.

Az udvarban biztonságban éreztük magunkat. Kígyómarás nélkül eljutottunk a

bejáratig. Tudtam, hogy nem lesz baj. Aztán a házból egy hang se jött. Sehol egy

ember, sehol egy hang. Pedig, saccolásom szerint, körülbelül harminc autó

rakománya volt itt bent, valahol. A harminc autónak a fele (az erősebbik fele)

bent állt az udvarban, a többi a kerítésen kívül az utcán. Néma csendben

35

álldogáltunk a nyitott bejárati ajtó előtt. A betonlépcsőre vörös cement volt

kenve, szépen elsimítva. A lépcsőnek két foka volt. A fölé nyúló kis tetődarabot

erős vascsövek tartották. Látszott, eltartják azok akár még kétszáz évig is

(Jenőkém kérlek). A lépcsővel azonos színűre voltak festve, úgyhogy a

rozsdának itt belülről kellett próbálkoznia, ha akart valamit. A magyar nem adja

könnyen a vasoszlopát. És persze nem pazarló fajta. Nem is mondják az

ausztrálok a magyarra, hogy pazarló fajta. A magyarra nem. Ezt elhiheted

(Lajoskám kérlek).

Valószínűleg nem akarhattunk örökké ott állni a némaságban, mert beléptünk az

előtérbe. Még mindig nem hallatszott semmiféle zaj a sajátunkén kívül. Már

attól féltem, hogy halva találunk valakit. Az előtérben a falak mellbimbó

magasságig vannak sötétszürkére festve olajjal. Ez az a szín, amit a

haditengerészet használ a csatahajókon. Az csak elég jó festék kell, hogy legyen.

Bírja a nedvességet, akármelyik matróz megmondaná. És így az érkező azt is

megértheti, mindjárt az elején, hogy az itt tartózkodóknak vannak kapcsolataik a

haditengerészetnél. Ha egy kis esze van, a víz felől nem támad.

Sehol egy lélek. "Gázszivárgás?" villan át az agyamon. Aztán jobbra fordulunk,

és egy másik nyitott ajtón egy szobányi konyhába látunk. Közepén, két összetolt

asztalon, sütemények. A sütemények körül, élő emberek. Megkönnyebbülünk.

Három magyar háziasszonynak öltözött magyarházi asszony suttog kötényben.

Mi a hétmérföldes nagy suttogóest ez itt?!? Vagy alszik tán a klubvezető...?

Bemutatkozom az egyik süteményes asszonynak és a fülébe suttogom, hogy

üzenetet kaptunk, jöjjünk a magyar estre. Nagyon kedves asszony.

Visszasuttogja, hogy mennyire örül, és hogy menjünk be a nagyterembe, még

tart a fölolvasás.

– Tart a fölolvasás?

– Tart felolvasás — suttogja vissza. — Dé úr olvas föl. Dé úr, Ausztráliában élő

magyar író. Legújabb könyvéből tart fölolvasást.

Megnyugszom. Jobb, mint egy alattomos gázszivárgás, ami halomra öli a

magyarokat saját klubjukban. Az nagyon kellemetlen. A süteményes asszony

odavezet minket a nagyterem ajtajához. Kését, amivel a süteményt szeletelte,

nem teszi le. Gondolom, ha valaki utunkat állná, a helyszínen leszúrná az

akadékoskodót.

Benyitunk. Jó nagy terem, tele székkel, minden hely foglalt. A dobogón asztal,

fölötte a falon, Lenin helyén egy magyar duplakeresztes címer, farost lemezre

festve. A címer alatt a klubvezető (ébren). Idősebb úr, őt már ismerjük. Mellette

Dé úr, szintén idősebb úr, fölolvas. Valaki kerít nekünk két széket.

Lélegzetvisszafojtva leülünk, Bob az ölembe. Az utolsó utáni sort képezzük.

Ellazulva hátradőlhetek. Hallatszik, amint Dé úr hosszabb lélegzetet vesz egy-

egy hosszabb mondat előtt. Nyugalom van. A nyugalom jó dolog. Bár Bob most

éppen nem kívánja.

– Apa — szól bele a templomi levegőbe.

36

– Cs-sss, pszszsz, tsss! Hallgass most! Most nem szabad beszélni! üvöltöm

suttogva.

– De De apa! A bácsinak szabad?

Az előttünk sorakozó negyven tarkó negyven arccá változik. Egyik részük

szigorú arc, hátoldala megannyi szigorú tarkónak. Nyilván a súlyosabb

irodalomrajongók. Másik részük némán vigyorog. Nyilván a nem annyira súlyos

irodalomrajongók. Próbálunk föloldozást nyerni a vigyorokból, megbánó

pofával, némán, igazodva a játékszabályokhoz. Bob elégedett. Elfogadja a

produkciót, amit hátulról provokált, csak amúgy, láblóbálás közben. Helyre áll a

rend. A magyar rendszerető nép. Tudja jól, hogy a rend legnagyobb ellensége a

rendetlenség. Rendetlenség közben könnyen elterelődhet a figyelem a

rendfenntartás szeretetéről. A szeretet fontos dolog. Szerető nép a magyar.

Mindig is az volt.

Már nem emlékszem pontosan a fölolvasott részletre. De úgy rémlik, Dé úr egy

régi magyar ablakról olvasott. Egy sok-sok évvel ezelőtti ablakról, amin talán

kinézett valaki valahová. Talán jó messzire. A történetben, úgy rémlik, minden

nagyon mozdulatlan volt. És csend volt. És az az ablak nem volt tiszta. És azon

az ablakon mászott egy légy. Dé úr halkan, folyamatosan kántált. ültem a

székemen. Jobbra tőlem, tán két lépésre, volt egy ablak. Kinéztem rajta. Tán jó

messzire. Csak az eget láttam, meg egy gyárkéményt. Minden elég mozdulatlan

volt. És csend volt. És az ablak nem volt tiszta. Az ablakon nem mászott egy

légy. A kezemen mászott egy légy.

37

Toshiba

Hazatérek a Co. Ltd.-ből. A bondi beach-i lakásnak három ablaka néz az öbölre.

Mi bajom van vele…?

A járdán tízből tíz járókelő strandruhába öltöztette magát és Coca-Colát iszik. A

bőrük barna. A bolt falára kilenc méteres betűkkel kiírták, hogy Coca-Cola, és

belül a hűtőket telerakták Coca-Colával. Így tízből tíz járókelő bemegy a boltba,

vesz Coca-Colát és issza. Valamikor biztosan esznek is, különben éhen halnának

és nem tudnának Coca-Colát inni. Fönt, a harminc méteres plakáton is Coca-

Colát isznak. Itt lent az igaziak nem csúnyábbak, mint ott fönt a modellek.

Magasszárú tornacipőben és térdig érő nadrágban isszák a Coca-Colát. Ha

keresné őket az anyjuk, apjuk, testvérük, szeretőjük, barátjuk, vagy akárki, nem

tudom hogyan ismerné meg őket. A lépcsőházig harminc méter az út, vigyázok,

nehogy kiverjek egy üveg Coca-Colát valakinek a kezéből.

A második emeleten lakunk. Amíg fölérek, van időm akár hányni is. Senki se

siettet. Bob valószínűleg legózik, Lotti meg telefonál. Benyitok. Bob legózik,

Lotti telefonál. Megismerjük egymást. Bob fölsorolja készülő autója építésének

néhány nehézségét. Teszek egy-két ja vaslatot, megfogadja. Lotti a telefont

befogva elmondja, hol találom meg a táplálékomat. Bemegyek a konyhába,

megtalálom a táplálékomat, táplálkozom. Szemem a borra téved. Még nem

akarok inni. Nem nagyon szeretem a borom ízét, de az első nagy pohár után

mindig tűrhetőbb érzés jár át. A második után még tűrhetőbb. Tudjuk néhányan,

hogy megy ez. De a bor ízét nem szeretem. Utálom az ivást már ötkor elkezdeni.

Várni szoktam nyolcig, kilencig. Várok.

A kávémmal betelepszem a nappaliba a többiekhez, mintha a vonatomat

várnám. Leülök Bob mellé, így most mellette ülök. Lotti befejezi a telefonálást.

Leteszi a kagylót és bekapcsolja a tévét. Egy plafonig föltornyozott hatalmas

rakás szart szívesebben néznék a szobában, mint egy bekapcsolt tévét. De

hárman alkotjuk a családot. Amúgy szép új készülék. Toshiba. El kéne mennem

az orvoshoz? Az orvos is tévét néz. Az orvos hülye, mint a segg. Az orvosoknak

nem szebbnek, hanem okosabbnak kéne lenniük a betegeknél. Lehet, hogy

valamikor úgy volt. Talán az lenne a megoldás, hogy amit az

orvosnövendékekkel tanítanak, azt tanítanák az általános iskolában is. Akkor

senki se lenne rájuk utalva, ha megbetegszik. Persze nem vagyok igazságos.

Bárki megvádolhat, hogy mindig is rühelltem az orvosokat. Nekem semmi se jó.

Nézzük a tévét. A képernyőn egy elmebeteg meg egy másik éppen megfeszített

nyakizmokkal üvölti, hogy náluk kell pokrócot (akarom monda ni, szőnyeget)

venni. Üvöltenek. Nem tudni,miért. Az ausztrálokra rá kell üvölteni, hogy

pokrócot vegyenek? Ha csak mondják nekik,nem vesznek?

38

Nemsokára kezdődik az esti film. A tévében minden este van esti film. Minden

film amerikai. A világ nem lesz elég hosszú életű, hogy annyi szaradék, moslék

filmet produkáljon, mint az amerikaiak naponta. Az ausztrál ember abban a

pillanatban meg van alázva, ahogy bekapcsolja a tévéjét. Hogy ez föltűnik- e

nekik, az egy másik történet. Mindenesetre Coca-Colát már tudnak inni anélkül,

hogy föltűnne nekik.

A legtanulságosabbak a filmsorozatok. Minden film vége felé megölnek egy

amerikait, vagy egy amerikai mélyen a felesége szemébe néz, vagy egy amerikai

csak nagyon jelentős pofát vág, ha már olyan jelentős pofázata van Emlékszem

egy amerikai sorozatra, amelyiknek egyik része azzal végződött, hogy egy úr állt

öltönyben a vászontetős Porsche-je mellett. Rendesen állt. És akkor egyszer csak

kapott egy kiskutyát ő. És a kiskutya belepisilt az ő kezébe. Igen. Es már vége is

lett annak a résznek. Másnap estig találgattuk, hogy az amerikai a Porsche

vászontetejébe vagy az öltönyébe törölte a kezét.

Lehet, hogy többre mennék, ha a dolgokból inkább leszűrném a tanulságot. Mert

belátom,ebben az epizódban is van tanulság. Például az, hogy ha csak teheted,

állandóan filmeztesd magad, mert előfordulhat, hogy lehugyoz egy kutya, és

akkor benne lehetsz egy amerikai filmben.

Ha megszülettél, amíg meg nem halsz, minden este lesz amerikai film a tévében.

És remény is van. Ha majdan egyszer meghalsz, de jól viselted magad

életedben, remélheted, hogy nem az amerikai film elején, hanem a végén halsz

meg.

– Bob, édesem! Menni kéne aludni! — szakadt ki Lottiból az anyai

gondoskodás.

– De anya! Nem fejezhetném be az autómat?

– Szó sem lehet róla! Már így is késő van! Rég az ágyban kéne lenned! Ne

csináld ezt minden este!

Hogy mit ne csináljon minden este, az se Bobnak, se nekem nem egészen

világos. Bobban talán éppen fölmerül a kérdés: vajon minden este csinálna

valami gonoszságot az anyukája ellen... Szar élete lehet az anyukájának, és

mindez őmiatta...

A prüdéria és a fasizmus édestestvérek, mindig is hirdettem. De most nem

hirdetem, másképp terelem el Bob figyelmét. Beviszem lefeküdni. Amíg mossa

39

a fogát, szigorúan leengedek egy nagy pohár bort, amíg az ágyába talál, még

egyet. Mesélek neki talán egy félórát, mire elalszik.

Lotti, vagy végignézi az amerikai filmet és teljesen kimerülve lefekszik, vagy

elalszik a filmen, és arra ébred, hogy elaludt, és elmegy aludni. Nem tudom, ma

melyik változat volt érvényben, tökmindegy. Mindenki alszik. Egy nyelet ital

sincs itthon. A háznak előrelátó asszonya van. Ma vásárolt úgy tizenöt évre való

élelmet. Az a módszere, hogy a boltból kijövet olyan kevés pénzt hagy fizetésig,

hogy egy mocskos hernyónak érezzem magam, ha abból a kevés pénzből még

veszek egy üveg lét. Van itthon hat dollár. Egy üveg whisky tizenhat. De nem

panaszkodhatok, mert emellett van itthon tizenötezer tojás, negyven kilométer

virsli, két targonca banán, négyezer tubus fogkrém, húsz karton Cola, három

bála só és hatszáz tekercs vécépapír. Ha délután bejelentem, hogy veszek egy

üveg bort, Lotti úgy néz rám, mint egy vidéki tanítónő, és azt mondja: "Jó, akkor

Bob nem megy az iskolával az uszodába, mert az két dollár, vedd meg a

borodat." És már dől is hátra a fotelben kényelmesen, arcán a legkisebb

aggodalom jele nélkül. Ilyen érvvel szemben nem létezhet esély a kerek világon.

Fantasztikus, minő szellemi magaslatokra képes emelkedni egy anya, gyermeke

iránti féktelen gondoskodásában. De a ház asszonya már alszik. Nincs kinek

panaszkodnom. Életem önkéntes száműzetéssé nyilvánítom. Hová vezet ez?

Valahol az egész ügy egyre közönségesebb. Tulajdonképpen istentelenül

közönséges ez az egész ügy. Időigényes, fárasztó, sűrű, és egyre istentelenebbül

közönséges.

Olvasok egy félórát, közben majd kitalálom, kit hívjak föl egy huszasért. Fél

egy. Előveszem a Kultusz és áldozatot. Van benne egy írás, ami első olvasásra

kétségbe ejtett. Ezen túl kell jutni, százszor elolvasom ha kell, nem maradhatok

így. Ez az út alkoholizmusba vezet. Hova? Oda már nem. Már iszom

programként. Az a programom, hogy iszom.

… Mindeddig a férfi volt létezésük egyedüli tárgya. A férfiénak ők

semmiképpen nem lehettek egyedüli tárgyai, Desqrieux esete kivételes. A

férfinak többnyire mindegy, mivé lesz általa a nő. Feltehetően egyetlen férfi

dicsőségét sem növelte még, ha egy nő börtönbe jutott miatta — hacsak nem a

társadalomnak valamilyen kóros állapotában. A nő azonban ősidők óta

önérzetének tartozott azzal, hogy buzdította a férfit, vagy kihasználta

gyengeségeit, amíg amaz felemelkedett, vagy elmerült... és ebben van az ő

mélységes elégtételük..."Az agyamra rakódott több mérföldes tályogrétegen

keresztül, ámen.

Nem, azt nehéz lenne állítani, hogy Lotti buzdítana. Ilyesmi még

Magyarországon fordult elő vele egyszer-egyszer. Az sem valószínű, hogy most

éppen a társadalmi felemelkedésemet élném. Bé változat: "kihasználja

40

gyengeségeit" (mostanában egyre gödényebbül iszom), "amíg amaz elmerül". És

ebben van "az ő mélységes elégtétele"? És ezzel az önérzetének tartozik?! A

micsodájának? Az én (meg Bobé is?) feladatom netán az, hogy segítsem házunk

asszonyát önérzetének járó tartozása kiegyenlítésében? Komolyan? Azzal, hogy

elmerülök? Mert ha nem...? Akkor mi lesz? Akkor ő mit csinál? Persze! Akkor ő

elköltözik négyezer kilométerre Bobbal, aztán visszaköltözik, vagy elvitet

engem a rendőrrel éjszaka, vagy öngyilkossággal fenyegetőzik, vagy... De ha jó

leszek és "elmerülök", akkor semmi baj. Olyan rutinnal csinálja, mint aki már

játszott ilyet. Játszott már ilyet? Vagy csak végignézte nagyon közelről? Ha van

bennem egy kis megértés, igazán eljátszhatom ezt a feleségemmel Sydney-ben.

Végül is az önérzetéről van szó. Lehetne bennem egy kis meg értés... nem?

(Ahogy visszatettem a könyvet, az a százdolláros a cipőmre esett.)

Az ajtóból visszanézek a konyhába. Élelmiszerkészletünkkel Hitler még további

két évig bírta volna a háborút. Nem baj.

A taxisofőr szerint már csak a Kings Crosson van esély. Végigjárjuk. Minden

zárva. Még majd kiderül, hogy egy ötmilliós városban vasárnap hajnalban nem

tudok szerezni egy üveg whiskyt. Aztán Paddingtonba értünk. Kifelé jövet az

Oxford St.-en, itt a kerület keleti végén vannak a buzi-kocsmák. Az egyik nyitva

van. Megkérdezem a sofőrt, hogy seggbetolatnak-e, amíg veszek egy üveg piát.

"Én úgy tudom, nem erőszakosak. Lehet, hogy lesz egy-két ötletük, de nem

erőszakosak" mondja unott pofával.

Bent vagyok. Hatszáz decibel, homály. A felszolgálók mind férfiak, kirúzsozva,

mint a csúnya kurva egy rossz filmben. A bár-"girl"- ök rám bámulnak, de meg

nem kérdeznék, hogy mit akarok. Mellőlem meg a hátam mögül már mindenkit

kiszolgáltak, pedig másodpercenként kezdem el, hogy "... elnézést, kap" Mire

eddig elmondom otthagynak a francba. ''Kurva anyátokat! Nem fogtok

kiszolgálni?" mondom csak így magyarul. Erre sem reagálnak. Kezdem utálni a

buzikat, de úgy látszik, megjön a megváltó ötlet:

– Elnézést, hölgyem! — kezdtem.

– Mivel szolgálhatok, uram

– KÉTDUPLAWHISKYTJÉGNÉLKÜLÉSEGYÜVEGBLACKDOUGLAS

TKÉREKSZÉPENNAGYONSZÉPENKÖSZÖNÖM.

– Természetesen, uram — válaszolta a „girl" rúzsozott pofával, és már előttem

is volt az óhajtott áru a legkedvesebb mosoly kíséretében, ami egy buzitól

kitelik.

41

A két duplát jég nélkül kértem, nehogy lenyeljem a rögöket várható

igyekezetemben. Amíg az ajtóhoz evickéltem, magamba préseltem mind a

kettőt, egyből jobb lett. Az utcán szinte fájt a friss levegő.A taxi megvárt.

Beültem. Nem kellett kapkodni többé. Hátradőlve, kinyújtott lábakkal

gyönyörködhettem az elröppenő alulexponált tájban. Az utca salakdomb

szürkületkor az Úr vigyázó szeme alatt, amit jó ideje Coca-Cola reklámnak

álcáz. Kóbor kutyák kánaánja. Kedvükre borogathatják fel az éttermek meg a

különféle lepényárusok elé kipakolt szeméthegyeket. A hadak elvonultak, a

kutyák csak erre vártak. Paradicsom. Igazi kommunizmus. Jut a gyengébbnek is.

Mindenki sorra kerül. Legföljebb várni kell egy kicsit. Valahogy így

képzelhették el Moszkva nagy gondolkodói, amíg golyóálló autójukban

száguldoztak a kihalt Kalinyin sugárúton s nagyokat fingottak a plüss

hátsóülésen. (A sofőr sose merte lehúzni az ablakot.)

„…– Nézd, kedves Kolja. Az értekezleten nem fogalmazhattam ilyen érthetően.

Az egyébként

sem azért van. A tömegek számára a beszéd alapjában véve fölösleges. A

kommunikáció egy szinten túl csak zavarokat okoz az életünkben. Nem kell a

beszéd. Betiltjuk. Egy vakkantás: étel. Két vakkantás: ital. Egyszerűbb így. De

bizonyos megelőzőintézkedések után fogjuk betiltani, nem máról holnapra.

- Egyetértek, kedves Misa. Az ember hajlamos nagy feneket keríteni a

dolgainak. A beszéd ebben föltétlenül a segítségére van. Káros hajlam. Bár talán

a legnagyobb probléma, hogy az ember sokkal igényesebb is, mint a kutya. Nem

gondolod... Nem gondolod, hogy...

- Nem! Egyelőre nem! Be kell látnod, hogy az ember még mindig jobban

idomítható, mint a kutya. Természetesen a kutyát, mint lehetőséget, nem vetjük

el. Szó sincs róla! De egyelőre maradnunk kell az embernél. Ez az átállás egy

hosszabb folyamat lesz, és nagyon komoly előkészítést igényel. Igaz, hogy az

Uljanov Laboratórium eredményei nagyon biztatóak, de tudod jól, hogy közel

háromszázmillió emberről van szó. Ebben ugye nincs benne a határon túli

mennyiség. De ennyi kutyát nem tudunk máról holnapra előteremteni.

Kutatásaink szerint, egyes fajoknál az ellések közti holt időszak a felére

csökkenthető, de az átállás így is elhúzódhat a hároméves terv második felére.

– Nyúl nem jöhet szóba? Sok időt nyerhetnénk.

– Az intézet radikális szárnya javasolta. De a konzervatív szárny azzal érvel,

hogy a nyúl IQ-ja jelentősen elmarad a kutyáétól. Kezdetben az nagy hátrány

lenne. Nekünk nem a minél előbbi átálláson, hanem az átállás zökkenőmentes

42

lebonyolításán kell dolgoznunk. De hagyjuk ezt most, kedves Koljám!

Dolgoztunk ma eleget. Holnap is nap lesz.

– Igazad van, kedves Misám. Az ember törődjön a magánéletével is. Hát

persze! Nem ugrasz fel hozzánk egy órácskára? A feleségem ma

bányászbordalevest főzött, és kisütött egy kövér kijevi tanítónőt grúz

traktorossal töltve.Tudom, Misám, te esküszöl az orosz traktorosra. De ne vedd

tőlem ellenkezésnek, a grúz traktorosnak nincs párja. Kóstold meg legalább.

– Rendben van. De csak egy falatot. Az orvosom szerint kevesebb húst kellene

ennem és többet mozognom. Az unokáim is mondják néha: "Nagypapa, olyan

kövér vagy, mint a Jugor malac a tévében. Dehát... tudod te hogy van ez. Az

ember ebben a korban már nehezen változtat a szokásain..."

A taxisofőr hirtelen megállítja az öreg Fordot.

– Mi a baj? Kifogyott a benzin? — érdeklődök.

– Nem. Megérkeztünk. Tizenkilenc hetven.

– Ja, jó. Tessék. Legyen jó napod.

Úgyhogy megérkeztem az utcára a ház elé, amiben laktunk. Állok a vörös

kivilágítottságban, szorítom az üvegemet, csak nem ejtem el…

A nap éppen tolakodik föl az égre. Fele már kint van a vízből, piros még a zöld

betű is az Advance Bankon már megint. A lépcsőházban egy kihűlt macskaszar

az élet egyetlen jele. Átléptem. (Ha elesek, még eltöröm az üveget...) A

szobámon sem söpörtek végig a nagy változások. "Elég lesz ez a nyomorult

üveg, amíg elalszom?" Kétségbeesés ellen gyorsan nyelek egyet az italból.

Használ, bár közben a lé szintje az üvegben kétségbeejtően csökken. Úgyhogy

megint kétségbeesek, tehát megint nyelek. Mintha rángatnának egy dróton.

Elrángatózom itt a Bondi Beach-i hajnalban egy üveggel a kezemben, egy szoba

közepén. Egész jól megy. A közönség rég hazament, én azért rángatózom.

Ennyire ráérek.

Bemegyek, megnézem Bobot. Betakarom. Csak nehogy fölébredjen a

leheletemtől. Majd nem lehelek. Nem ébred fel. Egyre több autó látja fontosnak

elmenni a ház előtt. Van még három ujjnyi a piából. Kettő (most már). El kell

aludni. Aztán majd meglátj-ukk! El kell most alud...

43

Reggel

Reggel látom, hogy "tegnap" szerencsém volt s hogy világos van. így szokott

kezdődni. Jó, hogy nem hugyoztam az ágyba. Még ihatok. Vannak, akik az

ágyba hugyoznak. De nem én.

Kinek ugatok?! Öklendezek itt egy kicsit. Még a végén összehozok valami

indokot. Nem fog menni. Miért erőltetem? Majd amikor már fogom tudni, hogy

nem tudtam magamnak megindokolni semmit, akkor majd megindokolom, hogy

miért nem tudtam megindokolni. Ha még oda fogok figyelni persze.

No nem. Nem kell jajveszékelni. Még a wc-be szarok a fotel helyett. Még

egyszer se tévesztettem össze az olvasólámpa kapcsolóját a wc lehúzóval. Kinek

ugatok? Vagy simán föladtam, csak nincs kedvem észrevenni? Kinek mondom,

hogy: "Vagy simán föladtam, csak nincs kedvem észrevenni?" Le tudnám írni a

nevét ide???

44

Ópium

– Ugyanis maguk mind alkoholisták - mondta a szakértő, aki valamikor

elhatározta,hogy annyi alkoholistát szoktat le az ivásról, amennyit csak tud.

Mászkáltunk ott abban az épületben (mint akik elfelejtették, hogy mit akartak

egy perccel azelőtt). A kertben hatalmas fák alatt lehetett merengeni, úgyhogy

ha éppen nem volt előadás, merengtünk a jó nagy fák alatt.

– Jó. Mi alkoholisták vagyunk. De mi az, hogy alkoholista?

– Az az alkoholista, akinek állandóan innia kell.

– Miért kell neki állandóan innia? – kérdeztük.

– Mert az agya nem termel úgynevezett természetes ópiumot. A nem

alkoholista agya termel. Így ha épp nem ihat, nincs semmi baja. Ha iszik, csak

azért teszi, mert az ivás segíti a szociális beilleszkedést meg egyebeket, de

bármikor abba tudja hagyni az ivást. Maguknak viszont állandóan inniuk kell,

mert az agyukba csak így juthat el az előbb említett anyag.

– És mi van, ha nincs ópium?

– Az rossz. Az ópium segít átvészelni a "bonyolultabb" perceket, órákat, éveket.

Lelki és fizikai kínokat semlegesít, így védi az agy viselőjét a külső

támadásoktól.

– És mi lesz velünk, ha nem iszunk? Belehalunk a bánatba, ha lekéssük a

buszunkat,vagy mi,

– Két évet kell kibírni. Sokan kibírják. Két év alatt az agy ópiumtermelő

képessége regenerálódik, de csak akkor, ha nem locsolgatják alkohollal. Ezek az

ópiumtermelő cellák a legkisebb mennyiségű alkohol hatására is azonnal

visszafejlődnek és a folyamat csak teljesen az elejétől indulhat újra.

– Ha ebből egy szó is igaz, akkor ez azt jelenti, hogy mi egész életünkben egy

kortyot sem ihatunk?

– Pontosan — mondta a kérdés nagy ismerője.

– És mi van, ha mégis iszunk?

45

– Ha képesek élni a társadalmon kívül, akkor csak annyi, hogy a szervezetük

előbb-utóbb teljesen leromlik. Majd egyre több alkoholra lesz szükség, és egyre

nehezebb lesz hozzájutni, millió különféle ok miatt. Az alkohollal folytatott

üzletet teljes mértékben az állam irányítja és ellenőrzi. Mivel egyre nehezebben

fognak hozzájutni, egyre inkább ez lesz a legfontosabb feladat életükben. Még

később ez lesz az egyetlen. A társadalom nem hajlandó tolerálni az alkoholista

egyént, de a nem alkoholista egyén sem.

– Majd mi alkotunk magunknak társadalmat. Alkoholista társadalmat.

– A meglévő társadalom meg fogja akadályozni. Az állam mindent elkövet,

hogy megpróbálja manipulálni a polgárait. Az alkoholista, mivel jobban

kiszolgáltatott a nem alkoholistánál,könnyebben manipulálható...

Két év...? Én kibírom. Megnézem, hogy igaz-e egy szó is ebből az egészből.

Végül is szabadon választhatok néhányféle manipuláltság közül. Eztán majd

nem iszom. Majd manipulálhatóvá teszem magam ezen az alapon, hogy kevésbé

legyek manipulálható egy másik alapon.

Csakhogy ez nem így megy. Ha valamilyen alapon manipulálható vagyok, akkor

azonnal manipulálnak is. És mivel manipulált leszek, már nem leszek én, így

azon az alapon is manipulálható leszek, amin egyébként nem lennék az, ha én én

lennék. De én nem én vagyok, hanem valaki, aki manipulálható. Minél jobban

manipulált leszek, annál jobban próbálnak majd még tovább manipulálni. Ott

fogok állni tökjózanul, csakhogy éppen nem én leszek már, hanem egy

délnyugat felé fordított szobaantenna, vagy egy elektromos hátvakaró, vagy egy

nyitva tartás-tábla egy kínai pékárubolton, de közben olyan józan leszek, mint az

állat.

Hacsak... hacsak nem jön majd az ópium. Jön majd az ópium! Most mondta a

szakértő, két év az egész és bokáig fogok járni az ópiumban, az én agyam aztán

majd megindul, jut Ópium még a körülöttem állóknak is. Engem aztán nem

fognak manipulálni, csak azért, mert a ványadt agyuk termeli az ópiumot, az

enyém meg nem. Majd termeli az enyém dögivel, csak legyen időtök

félreugrani...

Letelt. Mármint a két év. Kicsit több is. Itt állok. Vagyis most éppen fekszem,

mert éppen nincs miért állnom, szóval fekszem itt. Egészséges vagyok, mint egy

újszülött mocsári teknős. Mozgékony is vagyok, nem csak egészséges, bár

igazából nincs miért mozgolódnom (vagy csak én nem látom értelmét, persze

lehetne tenni ezt meg azt, egész jó, ha akarod együtt is csinálhatjuk), szóval a

mozgékonyságom akkora, hogy még a mozdulatlanságot is megengedhetem

magamnak (kiváltképp fekve), amíg persze legtöbbször meggyőződhetek a

46

legtöbbjük jól ápolt mozgékonyságáról (még így fekve is), de hát most mit

csináljak, ha egyszer mind azt hiszi, hogy állandóan mozognia kell.

Elmozognak. Legföljebb majd emlékeztetnek rá, hogy ők mozognak ám, mikor

majd attól fognak félni, hogy már elfelejtettem, hogy mozognak...

Amúgy most nem érek rá. Egyelőre térdig gázolok a beígért ópiumban.

47

Újságos

– Tegnap nem tudtál kijönni, ugye? – mondja az újságos.

Lementem cigarettáért. Nem gondoltam, hogy ez olyan egyszerű lesz, hogy csak

kérem a cigarettámat, fizetek, és már mehetek is haza hanyatt feküdni és

cigarettázni. Előző nap a japán úgy állt le az autójával a ház mögött, hogy valaki

egy másik autóval nem tudott kijönni. Hogy honnan a picsából tudta ezt az

újságos, nem tudom. Én állok ott a cigarettámért, mire azt mondja:

– Tegnap nem tudtál kijönni, ugye'?

– Tessék? -- és nézek rá, mint egy hülye.

– Tegnap nem tudtál kijönni, ugye?

'Érzem, hogy ezt a mondatot már fejből el tudnám mondani. Miről beszél ez?

Már megint tud valamit rólam, amit én nem tudok... Bezártak volna tegnap a

vécébe?, vagy az utcán a telefonbódéba?, vagy hova? Anélkül, hogy tudnék róla.

Dehát ő az újságos, ő tudja, hogy mit beszél, én meg hülye vagyok, itt állok, és

azt se tudom, hogy tegnap nem tudtam kijön onnan, ahova bezártak.

– Ne haragudj, honnan nem tudtam kijönni tegnap?

– Hát az udvarból. A ház mögül.

Most zavart pofát vág. Én nem akartam, hogy zavart pofát kelljen vágnia, és ő se

akarta. Hogy ő mit akart, még nem tudtam. Én cigarettát akartam.

– Az Az udvarból? A ház mögül?

Egészen összeszedtem magam, és megpróbáltam helytállni. Valami derengett. A

lassan két éve alkoholmentesen regenerálódó agysejtjeim egyikén

fönnakadhatott a történet, amit Fred, a szomszédom mesélt négy perce. Fred, aki

negyvennégyben harcolt a japánok ellen, azt mesélte, hogy a japán (a másik

szomszédom) úgy tette le az autóját, hogy valaki egy ma sikkal nem tudott

kijönni. Erőfeszítésem nem volt hiábavaló:

– Áá! !! A ház mögül! Semmi baj! Tegnap délig be sem indítottam az autót —

mondtam.

De már késő volt. Túl sokáig gondolkodtam. Mire ezt elmondtam, az újságos

már olyan kétségbeesett pofát vágott, hogy attól féltem, nekem kell

megvigasztalni. Már bánta, hogy belekezdett. Ő nem akarta ezt az egészet. Én

se. Én aztán pláne nem. Én cigarettát akartam. De nem volt a kérdésben semmi

rossz szándék. Ő csak egy gyors választ akart kapni, amíg kiszámolja a

visszajárót. Olyasmit, hogy "Nem. Telefonálnom kellett a rendőröknek” Vagy

tán azt, hogy "Nem. A fasz japán miatt." Vagy csak azt, hogy "Nem. Nem

tudom, mit képzel ez.” Megbánta, hogy szólt. Azért ideadta a cigarettámat.

Többet biztosan nem fog egy gyors választ várni tőlem. Fölkínált egy

szövetséget azon az alapon, hogy mi nem vagyunk japánok. Én ugyan magyar

vagyok, nem sokkal jobb. Mégis. Bár lehet, hogy csak azt akarta tudni, hogy

elég korán keltem-e tegnap. Mindegy. Azért adott cigarettát. Ülök a homokon,

szívom a cigarettámat. A sirályok tudják, hogy nem sültkrumplit zabálok, de

48

azért szemmel tartanak. Egy kilométer magasból meg tudják különböztetni a

cigarettát a sültkrumplitól, de azért figyelnek. Néha egyik-másik le is száll,

három méterre. Megvizsgálja, biztos-e, hogy az előbb jól látta, aztán odébb

repül, nem messzire. Figyel. Ellövöm a csikket. Kilencen rárajtolnak. Tudják,

hogy csikk, de rárajtolnak. Még sose történt meg velük, hogy csikknek látták, de

sültkrumpli volt. Azért csak megpróbálják. Mindig is meg fogják próbálni.

Ilyenek. Próbálkoznak.

49

South Pacific Ocean

"...Erre a tehénre se

számíthatok többé. És

nyilván figyelmezteti a

többieket. Ha jobban ura

vagyok magamnak,

összebarátkozhattunk volna.

Eljött volna minden nap.

Még a sajtkészítésig is

eljutok talán."

Beckett

Már javában zúgott a tenger, amikor Mariska mellém telepedett a nagy közös

homokra.

– Mit üldögélsz itt? - kérdezte.

– Épp akartam enni egy kis homokot.

– Zavarlak?

– Dehogy.

– Gyönyörű a tenger.

– Csupa homok a lábad.

– Gyönyörű a tenger - erőszakoskodott.

– Értem én, hogy a tenger gyönyörű. Kiváltképp a fehér habok, ahogy

habzanak, meg a strandpapucsklaffogás. Szikrázó kék ég, fingszag.

– Nem én voltam.

– Lady Rose Hichfield volt. A tenger gyönyörű. Már nem emlékszem semmire,

csak arra, hogy kétezer napja vagyok itt.

– Hogy gyűlölheted ennyire - kérdezte. - Miért ülsz itt, ha ennyire gyűlölöd,

miért nem mész el, mielőtt belehalsz a saját undorodba?

50

– Miről beszélsz? Gondolod, olyan könnyű találni egy helyet, ahova csak úgy

oda lehet menni kétezer nap késéssel? Ahol azt lehet mondani, hogy jó napot

kívánok, megjöttem, csak késtem kétezer napot...

– Ne haragudj, nem értem — mondta. — Ki tudja, hogy te épp hol tartasz a saját

időkáoszodban vagy micsodádban?!

– Én. Ha tudják, ha nem tudják mások, hogy minden kétezer nappal később

történik vagy nem, mint ahogy történne.

– Történne, de mi? — értetlenkedett.

– Történne, ha nem velem történne.

– Hülye vagy?

– Az. De ha azt hiszed, hogy csak úgy ücsöröghetsz velem a homokon, akkor

tévedsz. Velem csak kétezer nap késéssel ücsöröghetsz itt. Nem tudom, van-e

erre időd.

– Kétezer nappal ezelőtt huszonnégy éves voltam, és azon igyekeztem, hogy

megjegyezzem, mi a margarin németül — mondta Mariska.

– Lehet. Azóta eltelt a kétezer nap, megjegyezted angolul is. Én meg még azon

igyekszem, hogy megjegyezzem a dolgokat, melyeket kétezer nappal ezelőtt

kezdtem el elfelejteni. Ha két perc alatt megjegyezném, akkor két perc múlva

pont kétezer nappal lennék elkésve. De tovább fog tartani, mert közben még

meg kell jegyeznem dolgokat, mint hogy a homok sárga, az ég meg a tenger

kék, és hogy mindez milyen gyönyörű.

– Jó. De nehogy azt hidd, hogy nem fogom megkérdezni, hogy mit felejtettél el.

Mit felejtettél el? — kérdezte.

– Nem tudom, elfelejtettem.

– Honnan tudod, hogy egyáltalán elfelejtettél valamit?

– Szeretem azt hinni.

– Miért nem mész vissza Magyarországra? Te nem úgy tudod hogy eljöttem

onnan?

51

– Jó. Miért jöttél el? — kérdezte.

– Tőlem ilyet még csak egyenruhában kérdeztek.

– Levessem, hogy megmondd?

– Ne zavartasd magad.

– Ha valaki rád néz, azt látja, hogy épp meg akarsz halni az undortól, vagy csak

azt hiszi, hogy gyilkos vagy.

– Az ember legyen tapintatos.

– Csak nem tapintatos vagy? — kérdezte Mariska homokos lábakkal, piros

szalmakalapban és kalapszínűre festett mozgékony ajkakkal.

– Dehogynem. Tudod, ha egy-egy pillanatra elfelejtem kigúvasztani a

szemeimet, vagy nem vicsorítok rendesen, vagy csak épp nem habzik a szám,

azonnal meginvitálva találom magam valamilyen játékra.

– Mi a baj a játékkal?

– Látod, aki nem játszik, attól nem várják el, hogy elmesélje, mi a baj a játékkal.

Lehetnék tapintatosabb?

– Van olyan játék, amít játszanál például velem?

– Ó, több is!

– Akkor játsszunk valamit ezek közül! Jó?

– Jó. Például játszhatnánk olyat, hogy te adsz nekem egy ötvenest, én meg majd

megadom, ha lesz miből.

– Tessék. Ráérsz megadni.

– Elég méltányos.

– Gyönyörű a tenger?

– Nagyon. Kiváltképp a fehér habok, ahogy fehéren habzanak. És nézd, ott repül

egy nagyon sirály. Úgy repül, hogy a szárnyával repül. Nem is tudom... én

most... én most legszívesebben...

52

– Legszívesebben mi? - és megfogta a kezem.

– Én most legszívesebben ennék egy kis homokot.

– Zavarlak?

– Nem, ne érts félre. Két pofára szeretem zabálni, tudod, spriccel a homok

mindenfelé, a szemedbe is kerülhet, bevallom, elég csúnyán tudok enni, ha úgy

alakul, néha még morgok is, nem akarnám, hogy ilyen állapotban láss...

megértesz, ugye? Persze, megértesz...

Mariska megértett. Amíg lábnyomokat hagyott a homokban (a buszmegálló

felé), a South Pacific Ocean nagy fehér habjai nagyokat habzottak a kéken kéklő

kék ég alatt, fehéren.

53

Michelle Arwidson blues

Történt. (Hogy ültem az ügynök asztala előtt a munkaközvetítő irodájában és

élveztem a csendet.) Mígnem az ügynök elkezdett beszélni :

– Nos. A menedzser azt mondta, hogy ők kimondottan gyakorlott, tehát

huszonöt-harminc éves gyakorlattal rendelkező személyt keresnek tizenkilenc

éves korig. Magának sürgősen kéne munka?

– Attól tartok, igen.

– Ragaszkodik ahhoz, hogy az itt említett szakmák valamelyikében dolgozzon?

– No nem. Én semmihez sem ragaszkodom.

– Akkor jó. Van itt egy állás. Egy ügyvédi iroda keres valakit sofőrnek és

kutyasétáltatónak. Akarja, hogy megpróbáljuk?

– Föltétlen! Megkérem!

– Megmutatná a jogosítványát?

– Tessék.

– Igen. Ez rendben van. Manuálváltósra is érvényes.

Ausztráliában külön jogosítvány van manuál és automataváltós autókra. Úgy

tudom, nincs külön jogosítvány píros és nem piros autókra.

– Köszönöm — mondja az ügynök és tárcsázza az ügyvédi irodát.

– Halló! Arwidson and Lee?... van egy jelentkezőnk az állásukra. Igen. Nem.

Nem. Igen.

Megkérdezem — felém fordul — be tud menni az irodába negyed háromra?

– Be.

– Halló! Be tud menni. Igen. Elég jól. Igen. Adom! kezembe adja a kagylót. Női

hang:

54

– Halló! Jó reggelt! Michelle Arwidson vagyok.

– Jó reggelt! Igor Van Kasmra.

– Fél ön a kutyáktól, Mr Van Kasmra?

– Nagyon.

– Jó. Akkor várjuk az irodában negyed háromkor, Köszönöm.

– Köszönöm .

Mielőtt kimegyek a munkaközvetítőből, megkérdezem az ügynököt, hányadik

jelentkező vagyok.

– A hirdetés tegnap óta megy. Maga a nyolcadik jelentkező. Sok szerencsét!

Volt időm negyed háromig. Triple Bay Sydney egyik legkifényesítettebb üzleti-

és lakónegyede. Lent az öböl partján fújogattam bele a füstöt a ködbe. Egy

túristabusz kiöklendezett húsz japán túristát a sétányra. Fényképezték az öbölt

meg egymást. Amelyik arra jött el a padom felé, rám mosolygott. Értették,

ahogy japánul beszéltek egymáshoz. Lehet, hogy Japánban is rávigyorognak

arra, aki cigarettázik egy padon. De lehet, hogy csak idegen országban jobban

ráér az ember. Aztán elindultam az öböltől, be a Slampton St. felé, ahol az iroda

volt. Az utcákról reggel már összesöpörték a faleveleket, ami az éjszaka hullott.

Azóta potyogott egy kevés. Errefelé vannak fák az utcákon, és nem meredeznek

szarlefolyócsövek a tömbházak falán. Két jó trükk.

Két óra. Még mindig van egy negyedórám. Beülök egy kávéházba az irodával

szemben. Egyedül vagyok vendég. A pult mögött görögül vitatják a dolgok

lényegét. Az ablak olyan tiszta, mintha nem is lenne. Az utcán nincs nagy

tolongás. A hosszú ebédek utáni hosszú böfögések ideje van. Kinek jutna eszébe

a ködben caplatni... Szemben az A and Lee bejárata. Masszív. A

jogosítványomat ellenőrizte a munkaközvetítő. Ezeket nem fogja érdekelni.

Talán egy darab csontot hozhattam volna a zsebemben...

Elindulok. Pont negyed háromkor nyomnám meg a csengőt, de nem találom. A

fejem fölött, valahol a falban, megszólal egy tégla, női hangon. A napot a női

hangok napjává nyilvánítom.

– Igor Van Kasmra?

55

– Igen.

– Fáradjon be. A kapu nyitva van. Elektromos zárak kattognak (mint a

Markóban), a néhány tonnányi kovácsolt vas lassan mozdul. A vas mögött

üvegajtó. Betolatok. Ami nem tükör vagy aranyozott gipsz, az márvány.

Tisztítószerraktárszag keveredik helytartói és nyilvánosházi eleganciákkal. Az

ajtók maguktól becsukódnak. Én már bent vagyok. A külvilágból ennyi bőven

elég, gondolta valaki egy monitor előtt. Lent semmi nincs, csak egy lépcső

márványlik fölfelé, az oltár felé. A tetején majd örülök, ha leszek egy méter húsz

centi. a többi lekopik a lábamból, mire fölérek. Már látni vélem a cárt, amint a

trónján ül és főtt vaddisznófejet eszik bicskával. Lábánál heverésző vérebek

lesnek a csont(om)ra. Fölérek. Három méter magas tölgyfaajtó, kinyitom. Cár

sehol, csak egy várószoba, jó nagy. Leülök. Szemben is egy ajtó.Az is jó nagy.

Minden jó nagy. Nézem a szemközti ajtót, amíg magamban utálom a kutyákat.

Nyílik az ajtó. Moccanni sem merek.

„… jön a cár! Ütött az utolsó órád. Igor!..." gondolom. De nem cár jön, hanem

Triple Bay legszebb lánya. A legszebb lány, aki valaha ajtón kijött.

– Igor?

– Igen – mondom mondom hasító fájdalommal a szememben.

– Michelle Arwidson - mondja Michelle Arwidson és nyújtja a kezét. Nyújtom a

kezem és meg sem szólalok.

– Igor!

– Tessék - vigyázok, nehogy pislantsak, addig sem látnám.

– Ölelj magadhoz és ne eressz el, amíg meg nem halunk - mondja, vagyis nem

ezt mondja, hanem azt, hogy:

– Megmutatom, hol van a garázs. A kutya pillanatnyilag nincs a házban. Mrs

Arwidson, az anyám, elvitte sétáltatni, mert a múlt héten fölmondott a sofőrünk.

("Fölmondott", gondolom, az egyszerű ember mindig is megbízhatatlan volt. A

sofőrök is néha csak fölmondanak, de hogy közben esetleg milyen lelki törést

okozhatnak egy kutya életében, arra szarnak. Mindegyik csak a saját életével

törődik...)

56

Lifttel megyünk le a garázsba, ami egy föld alatti hangár, föltöltve néhány

halálra csutakolt Porsche-vel, Mercedes-el meg egy nagy Jaguárral. Úgy látom,

ez utóbbi lesz a munkahelyem, mert Michelle Arwidson nekitámaszkodik.

– Ezzel a kocsival kell mennie a mosodába, hetente egyszer, elvinni az iroda

szennyesét és visszahozni a váltást. A mosoda Edgecliffben van, tizenöt percre

innen. Közelebb is lenne, de mi húsz éve odajárunk. Tud kéziváltós kocsit

vezetni, ugye?

– Tudok.

– Üljünk be! Maga vezet, megmutatom, hol van a mosoda.

Beülünk. Tizenkét Coventry-ben öntött henger lát munkához. Michelle babrál a

műszerfalon, kattanás. Középkori kolostori ének. Férfikórus. Csak ének, semmi

cincogás. Sima kőfalak verik vissza a tántoríthatatlan hangokat. Hűvös szél leng

körül, lábam nyirkos köveken tapos. Késő ősz van. Az apátság nyitott folyosóján

állok. A szemközti dombok halványszürkén mutatják magukat a gyenge ködön

át a völgy túlsó felén. Nagy, lusta varjú hintázik a kopasz tölgy tetején, feketén.

Michelle mellettem áll, derekán kötél s így beszél:

– Vittem vörös bort az északi szobába.

A varjú károgva fölröppen. Vitorlázik le a völgy felé. Feketéje beleveszik a

ködbe, hangja még hallatszik.

– El kell indulnom. mielőtt az első hó leesik – mondom.

– Tessék...? - mondja Michelle Arwidson. – Mit mondott?

– El kell indulnom, mielőtt az első... vagyis el kell indulnunk, vagyis

indulhatunk, meleg a motor, azt hiszem.

– Nem indulhatsz el tavaszig. Ki tudja, a hegyekben talán már havazik. Télen

senki se kelt még át a hegyen. Nem engedlek el... mondja Michelle Arwidson,

vagyis nem azt mondja, hanem azt, hogy:

– Tudja, hol van a Cooper St.?

– Tudom.

– Ott van a mosoda, szemben a Westpac Bankkal.

57

– Jó - mondom a legfrissebb információ birtokában.

Elindulunk. A garázsajtó eltűnik a falban, gondolom, sugárbiztos. A Jaguárt az

első lámpáig megszokom, a másodikig megunom. Az ablakok akadásig

fölhúzva, nyugodtan köhöghetnek az utcán a járókelők. Michelle hátra dőlve

bámulja a szélvédőt, mint egy mozivásznat. Térde körül krómozott vas lánc, és

egy táblán a cím: "Michelle Arwidson térde". Nem ülhet itt, fölfázik ezen a

hideg kövön. Nem lehet, hogy baja essen. Az orvos félnapi járás lovon.

Megállítom a Jaguárt, átrohanok a másik oldalra, kiveszem Michelle-t.

– Mi történt? — kérdezi.

– Nem ülhetsz itt, megfázol!

– Honnan tudtad, hogy fázom? Hát tudtad?

– Tudtam, régóta tudom. Én majd megfagytam kabátban. Tüdőgyulladást kapsz.

Tűnjünk innen, amíg nem késő...

– Várj egy fél percet! Csak egy fél perc az egész... – csak egy fél perc volt az

egész, letelt, átállítom az órámat — menjünk be a házba, kezd nagyon hideg

lenni — mondja.

– Igen. Erős ez az északi szél.

Elindultunk. Megyünk, megyek, poggyászom összekészítve, nem várhatok

tavaszig. Poggyászom összekészítve, a ló megitatva. Tavaszra vissza kell érnem.

Lassan ereszkedek le az apátság legjobb lován, a hegy keleti lejtőjének csúszós

kövein. A kórus egyre gyengébben hallatszik, a szél erősödik. Szívom

magamba, lélegzem be a ködöt. Aztán föladom. Fölhagyok azzal, hogy

magamba olvasszam. Helyette én olvadok bele. Lépésről lépésre. Még néhány

méter... még egy... még egy... beleolvadtam. Azért csak megyek. Két lépéssel

hátrébb egy átlátszó fölirat követ:

Itt nyugszom, amint beleolvadtam a ködbe, Lóháton menet.

Amíg volt szemem, néztem az eget.

Néztem eleget, mígnem én is köd lettem.

Most én takarom el az eget.

Lóháton menet.

58

Magyarrr

„Ez hát nemes büszkeségünk,

Melyről annyiszor mesélünk?

Azzal dicsekedni váltig,

Ami szégyenünkre válik...”

Petrovics

"Magyar Élet". Így hívják az egyetlen, egész Ausztrália területén árusított,

magyar nyelvű papíradékot. Sokféle élet van, mint például hosszú élet, betyár

élet, kurva élet, magyar élet stb. Az újságnak az utóbbi nevet adták valamiért.

Éppen vettem egyet, amíg a parkolóőr az ablaktörlőm alá tett egy ötven dolláros

kormányfejlesztési csekket. Ebből is láthattam, hogy szép idő volt.

Húsz perc múlva otthon voltam. A Kidman St.-i lakásomban a vécé ablaka

nézett a tengerre, amit én jó ötletnek tartottam. Mert ha az embert a Föld

középpontja felől egy porceláncsésze határolja is, a körülhatároltság érzése nem

tud eluralkodni az emberen, ha közben fölső arca felől az óceán — mint a

végtelenség egyik szimbóluma — vizslatásának egyetlen akadálya egy nyitott

ablak.

Nem haboztam. Kávémmal és a Magyar Életemmel betelepedtem a vécére, ahol

valamiért sose sajnáltam az időt újságolvasásra. Hozzákezdtem hát néhány elég

fontos dolog véghezviteléhez, és belelapoztam az újságba. Aszongya. "Magyarul

beszélő AUTÓJAVÍTÓ ÉS FESTŐ kedvezményes áron.”

Úgy se kell. Én most elvagyok. Ingyen se kéne egyik sem. Egy hálószobám van.

Aztán meg csak úgy, hogy: "FIGYELEM! ÚJDONSÁG! FIGYELEM! Új

regény a magyar irodalomban. Megjelent a várva várt VÉGZETES

SZERELEM, Milosevicsné, Farkas Mária gyönyörű regénye! Kapható az

írónőnél. Lot 1. Moores Rd. Clyde, VIC. 3978. Telefon (059) 985498. Ára: $16

plusz postaköltség." Leírtam a címet, mert gondoltam: nem fogtok csak ott ülni,

hanem hirtelen rendeltek egyet, most, amikor "új regény a magyar

irodalomban"!

Elhelyezkedek kényelmesen, már amennyire lehetséges, mert bár komplikációk

nem léptek fel (ezek a mai kávék fölérnek egy hashajtóval), de ahogy lapozok, a

59

dolgok kezdenek olyan drámaivá válni, mint egy végbélátültetés. A támla egy

kicsit nyomja a hátam, de hát majd előrébb dőlök, különben sem kell a vécén

feküdni...

„Levél Dél-Amerikából.” Szívem a torkomban dobog. Egyébként csak

elhatározás kérdése az egész. Ha az ember elhatározza, hogy olvas egy cikket,

akkor elolvassa. És ahogy ez sejthető is, én ma igen határozott vagyok.

Megtudom a cikkből, hogy mi történt. Az történt, hogy egy Dél-Amerikában élő

magyar hölgynek a fülébe jutott: egy híres magyar író valahol azt mondta, hogy

az emigrációban élő magyarok nem ápolják kellőképpen a m-(mmm-MMM-

MAAAAuu-elnézést!) magyarságtudatukat. Azt mondta. Csak nem fogja nem

azt mondani... Elolvasom még egyszer a szót. MAGYARSÁGTUDAT. (Előbb

is annak tűnt.) Értem én, szóval azt nem ápolják. Fölállok, úgy ahogy vagyok,

végig nézem magam, hátha találok magamon egyet, de nem látok semmi

szokatlant. Azért a nagy tükörig elcsoszogok (nem olyan egyszerű ez, ha az

embernek a térde alatt van az öve), megnézem magam hátulról is, de amennyire

látom magam, sehol egy magyarságtudat. Visszaülök hamar. Ezek a plasztik

ülőkék nagyon gyorsan kihűlnek. Olvasom tovább a cikket, hátha megtudok

valamit az ápolandó dologról. A dél-amerikai hölgy úgy érzi mélyen (ott lent

délen), hogy igazságtalan a vád. Mert ők ott délen (ahol meleg van télen) igenis

ápolják a magyarságtudatukat! Nem azt mondta, hogy egy nagyobb folyó két

partján tízmillió embernek sejtelme sincs arról, amit már megint nem ápolnak

valahol, és ennek a valaminek az ápolását valaki azokon keresi, akik egy kitalált

nyelven vinnyognak az orvosnál, ha oszlásnak indul a szájpadlásuk, húszezer

kilométerre a jáki templomtól, hanem azt mondta, hogy "de bizony ők ápolják a

magyarságtudatukat". Így, hogy nem kellett többé attól tartanom, hogy nem

ápolják, egészen megnyugodtam. Vagyis ők, ott, Dél-Amerikában igenis vannak

annyira magyarok, amennyire egy magyarnak magyarnak kell lennie. Már ha

emigrációban él. Hm. Van már öt éve is, hogy ééé(elnézést-egyp-illanat-jó)

jóideje emigrációban élek (szóval ilyesmiben), úgyhogy fönnállhat a gyanú,

hogy nem vagyok annyira magyar, mint kéne. Belátom, hogy régebben (a

Kossuth utcában) ez nem volt annyira érdekes, de itt a Kidman St.-en fontos

lehet, vagy Mascot-ban, ahol dolgozom, igen, tényleg... mert talán nem lennék

kellőképpen magyar immár. Hm (prrrrr) márpedig biztosan nem vagyok,

egyszer csak valahol valaki fölállt és azt mondta. Csak ülök itt (mint aki jól

végezte dolgát) és azt se tudom, hogy elég magyar vagyok-e. Ülök itt - ülni

mindenki tud - és azt se tudom, mi az, hogy jobban magyarnak lenni. Mi lesz

ebből...

Lehet, hogy az embernek az a feladata, hogy magyar legyen. De lehet, hogy

csak a magyarnak. De nem... a magyaroknak az, hogy nagyon magyarok

legyenek. Híres írók, lehet, hogy Magyarországon élő magyaroktól is elvárják,

hogy magyarok legyenek. De lehet, hogy tőlük nem, mert ők amúgy is

60

magyarok. Persze könnyű nekik. Nem lehetnek olaszok, miközben magyarok.

Aki amúgy is magyar, annak nem kell nagyon magyarnak lenni? Lehet, hogy

kell. Hm. Nem olyan egyszerű ez. Lehet, hogy az a magyar, aki

Magyarországon született. De most derült ki, hogy attól még lehet kevésbé

magyar (minthogy magyar), hogy többé nem születik meg valahol máshol is. De

lehet, hogy nem értem az egészet. Lehet, hogy én is magyar vagyok. mert

Magyarországon születtem, persze az anyám is meg az apám is meg az övéik is,

de lehet, hogy ez nem jelent semmit. Lehet, hogy tőlem el sem várják, hogy

magyar legyek? Lehet, hogy elvárják (ezt sosem írja az újság). Mindenkitől

elvárják, vagy csak egyesektől?

Petőfinek megengedték a magyarok, hogy azt híresztelje magáról, hogy magyar.

Lehet, hogy a magyar a jobb költőknek megengedi. Nem jobb költőknek nem

engedi meg. Nem tudni, mi lesz azokkal, akik nem is költők (azokkal mi lesz?).

És akik nem is születtek Magyarországon? Lehet, hogy azok kapják a

legnagyobb lebaszást. Lehet, hogy mindenki kap! Lehet, hogy a magyar

mindenkit lebasz. Lehet, hogy a magyar a nagy lebaszó. Lehet, hogy a magyar

lebassza a lengyelt, mert kolbászt vesz a boltban. Hallottam: "persze,

idegyönnek zabáni, otthun meg sztájkónak, büdös a munka biztos..." Bem-et

lehet, hogy nem baszták le a magyarok. Persze ő ápolta a magyarságtudatát, így

megúszta. Lehet, hogy neki azt is megengedték a magyarok, hogy sztrájkoljon

Lengyelországban.

De lehet, hogy a magyar nem is bassza le a lengyelt, mert most a ruszkit bassza

le. Régebben nem ért rá erre, mert a lengyelt baszta le éppen. Lehet, hogy a

magyar meg tudja különböztetni magát a ruszkitól, mert hallja, hogy más

nyelven beszél. Lehet, hogy a magyar jó megfigyelő. Lehet, hogy a magyar,

miután már majdnem mindenkit lebaszott, még lebassza a magyart, ha olyan

országból jött, amely régebben Magyarország volt. Megjön a magyar, erre azt

mondja neki a magyar, hogy "menj vissza a picsába, ahonnan jöttél!".

Lehet, hogy a magyar az, aki mindenkinek megmondja, hogy hova menjen.

Lehet, hogy a magyar csak "majd jön és megmondja". Lehet, hogy ha még nem

mondta meg, még várnunk kell. Majd jön és megmondja. Lehet, hogy most csak

nem ér rá. Tudunk várni. Nem? Majd, ha ráér, megmondja. Ha megkérdezzük

(persze szépen kell kérdezni, ha az ember magyarhoz beszél), lehet, hogy azt is

megmondja, hogy másmilyenségtudat is van-e, vagy csak magyarságtudat. És ha

van, melyik a jobb, a norvégságtudat vagy az elefántcsontpartságtudat. De lehet,

hogy ha vannak is ilyenek, ezek szart sem érnek, lehet, hogy csak a

magyarságtudat ér valamit. Lehet, hogy már figyelmeztettük is azt a sok-sok

népet, jó lesz, ha vigyáznak, a „ságtudatuk" szart se ér.

61

Rendben van. En egyébként is csak itt ülök, én benne vagyok. Legyünk

magyarabbak! Csak megmosom a kezem. Hm? Tessék? Ez az egész nem így

van? Hanem? Ááááá. Értem.

Szóval minden magyar legyen olyan magyarabb, mint ti? Így se egészen? Pedig

így már egyszerűbb. Nem? Tessék? Hogy nem is fontos az egész magyarozás?

Ááá. Jó. Értem. Értem, hogy nem akartok ti annyit szarozni. Hagyjuk az egészet

a francba? Jó. Értem. Tehát elég, ha mindenki olyan lesz, ahogy kéritek? Értem.

És majd megmondjátok, hogy ki-ki jól csinálja-e. Ááá. Akik értenek ehhez,

majd azok mondják meg. Értem. Valóban. Értenek ehhez ők, különben nem

tartanának konferenciát a kérdésről. Még négy tányér csehszlovák nápolyit

kérek a hármas asztalhoz! Hölgyeim és uraim! Most, hogy konferenciánk

végéhez értünk, megköszönöm részvételüket. Bízom abban, hogy a külföldről

jött magyar delegációk is jól érezték magukat, a nyelvi nehézségek ellenére is.

Mert úgy érzem, mindannyian belátjuk, hogy nem egyszerű dolog egyazon

kérdésről vitázni két annyira különböző nyelven, mint a magyar és a magyar.

Én mindenesetre biztosítom önöket, hogy annyit beszéltem, hogy szétrepedt a

valagam. Meg is kérném önöket, hogy álljanak fel és énekeljék el velem

búcsúzóul a magyar magyarság magyarénekét! Zenekar!

A magyarok istenére esküszünk, esküszünk (esküszünk),

Hogy egész addig beszéltünk,

Míg szétrepedt a valagunk.

Dobogókon dobogunk (hogy dobb-dobb-dobb),

Mikrofonba bugyogunk (hogy buggy-buggy buggy),

Jönnek majd a századok, de

Többé már nem lázadok.

Lázadtam már eleget.

Majd ha mégis lázadnánk a jövőben,

Eztán is (mint eddig) majd pont időben.

Nagyobb a rókánál a farkas. Hogyaszongya.

Farkas-barkas jaj, beh szép.

Róka-bóka, az is szép.

Nyulam-bulam, az is szép.

Tyúkom-búkom tojt egyet

(tojást tojott ezeccer),

Van itt még egy kakas is,

Ő is éppen próbálja: Prutty! (sikerült),

Ott gőzöl a cölöpön.

Ha nem mondod, hogy köszönöm,

Lecsapunk a küszöbön. Loccs.

62

Az ülőke kezdi nyomni a seggem. Lehet, hogy nem kéne ennyit ücsörögni itt.

Föl is állok inkább most már. De mi ez??? (Ellentétben az általános esetekkel)

mintha nehezebb lennék, mint amikor leültem. Mi ez...? Csak nem... Csak nem a

magyarságtudatom??! Hát lett magyarságtudatom? Igen, ügy látszik, lett. Annak

a súlya húz le a vécére. Azért csak megpróbálok fölállni. Kicsit remeg a lábam,

de nem hátrálok meg (egy magyar nem adja föl könnyen!). Gyorsan végignézem

magam előlről.

Megint semmi furcsa. Vonszolom magam a nagy tükörhöz, gyors pillantás

hátulnézetem tükörképére, és — Uram-Teremtőm! — ott van! Megvan!

Magyarságtudatom a lemenő Napra emlékeztető vörös ellipszisként rajzolódik

ki a seggemen.

Büszkén viselem, amíg el nem múlik.

63

Kingsgrow

(Költözésnél jobban utálni csak egy másik költözést lehet.)

– Éljen a változás! — üvöltöttem bele Sydney verőfényes reggelébe, és

kibéreltem egy teherautót. Még le sem ment a nap, mire a platón volt az összes

magántulajdonom. Elindultam hát nyugat felé, a lelkesedés különösebb tünetei

nélkül. A nap pont a szemembe sütött, de tudtam, nem tart tovább ötven percnél.

Coogee-ból Kingsgrow-ba kell annyi, ha nagy a forgalom.

Nem tudom, úgy látszik, ha a szemembe világítanak, azonnal elkezdek

meditálni. Mint amikor az írnoki szobában ültem a laktanyában. Adtak egy fehér

papírt, és odatoltak egy olvasólámpát, amivel le lehetett volna világítani a

repülőt az égről. Olyan volt, mintha a szemembe világítottak volna. És mesélte a

százados, hogy mi mindent szeretne, ha leírnék, én meg csak bámultam a fehér

papírt, azt sem tudtam, ki beszél hozzám.

– Meghülyült, katona? — kérdezte százados. Én meg csak bámultam azt a

papírt.

– Meghülyültél?!?! Válaszoljon, ha kérdezem, mert bezáratlak! Álljon föl! —

próbálta megint. De én csak bámultam, mint a holdkóros. Erre kikapcsolta a

lámpát. Egyből összeállt a kép. Fölpattantam, mint akit seggbe rúgtak.

– Nem lassú maga egy kicsit? — érdeklődött.

– Jelentem, én nagyon lassú vagyok — jelentettem.

– Jó. Akkor most szép lassan menjen ki innen a vécébe, és nézze meg, hogy

össze van-e szarva! Ha nincs összeszarva, mossa le! Ha össze van szarva, akkor

is mossa le! Csinálhatja lassan is. Este hétkor van vacsora. Ha addig nem fejezné

be, utána folytathatja. Elmehet.

Elmentem, ha már elmehettem. Ha nem kapcsolja ki azt a lámpát, tán még most

is ott ülök és meditálok, hogy az apátság mögött balra forduljak az ösvényen,

vagy bemenjek az öreg templomőrhöz, aki mindig megkínált vörösborral.

Demizsonban tartotta a vörösbort a spájzban. Volt spájza. Az apátság mellett

lakott egy kisebb épületben. Ha mentem, mindig megörült. Ritkán látogathatták.

64

A falu volt vagy hat kilométerre. Gondolom, hogy mindig megörült, mert

mindig megkínált vörösborral. Néha, mikor a laktanyában meguntam a sok

tarhonyát, vagy csak úgy simán rám jött a sétálhatnék, bementem a klozetba, a

klozetablakon ki az udvarba. Aztán át a kerítésen, és egy óra múlva már fönt is

voltam az öregnél. Ja, néha keresett a fél laktanya, de arra szartam. Volt ott még

vagy hatszáz harcos, gondoltam, majd csak elboldogulnak nélkülem, amíg

borozgatok az öreggel a hétszáz éves apátság árnyékában. Jó hely volt. A

túristák kímélték, mert nem építettek mellé se kocsmát, se éttermet, se

benzinkutat. Ráadásul Szilvásvárad ott volt félórányira. Ott aztán volt minden:

ló, étterem, kocsma, benzinkút, ott tolongott a fél világ. Mi meg az öreggel

ketten bámultuk a csókákat, ahogy vitorláztak le a völgy felé. Télen az öreg

megforralta a bort, úgy ittuk. Aztán este vissza ballagtam a laktanyába.

Elvoltam.

Csak ha a szemembe világít valami, akkor van ez mindig, hogy elkalandozom.

Nem is tudom. Ha vallatnának egy pincében, és a szemembe vetítenének egy

relfektorral, ahogy a vallatók szokták, hát én biztos csak ülnék ott,

szerencsétlenek rugdoshatnák a vesémet, üvöltözhetnének, hogy "ki az

összekötőd?", hát én csak ülnék ott szó nélkül, az a sok dolgozó meg mind azt

hinné, hogy megint kifogtak egy hőst, aki nem köp. Az kellemetlen lehet

Gondolj bele! Otthon már várja őket a család. A vacsora is félig kihűlt. Majd

melegíteni kell. A gyerekek is már kezdik kérdezgetni: "apu mikor jön?, soká

jön ina haza?" Igen. Apu nem tud időben hazamenni. Még dolgozik. Egy pár

bakancsot már szétrugdalt, de még egy kurva cím sincs, se egy név. Ezek a

rohadt hősök nem törődnek azzal, hogy az embernek családja is van...

Szóval rázatom itt magam Kingsgrow-ba menet. Hátam mögött, ponyva alatt a

magántulajdonom. A Nap nem kíméletes. Mire hazaérek, pont kisüti a szemem.

De nem nagy ügy. Majd teszek rá nyers krumpliszeletet.

Ezt a furfangot még a Vendel utcai iskolában tanultam. Szombatonként

hegeszteni tanultunk, és mindig tél volt. Kemény tél lehetett, mert abban a

műhelyben olyan hideg volt, hogy azóta is gyűlölök hegeszteni. De hát meg kell

tanulnunk hegeszteni, mondta a műhelytanár. Úgy tanultunk hegeszteni, hogy

általában valaki más hegesztett, mi meg álltunk abban a betonozott ólban. A

helyiséget fűteni nem lehetett. Nyilván azért, hogy a jó meleg nehogy elvonja a

figyelmünket arról, hogy állunk egy betonól közepén. Régen volt. A Cream épp

hogy fölbomlott, a Beatles még együtt mutatkozott, Beckett Nóbel-díján még

fogott a tinta, La Mans-ban a Ford GT 4o-esek lettek a győztesek, Prágában a T-

54-esek. Ebben a világban szombatonként annyi szerepet kaptunk, hogy álljunk

egy fűtetlen tehénólban és ne tegyük a kezünket a zsebünkbe. Voltak azért

esztétikai követelmények is: kék munkásemberruhát viseltünk és megegyező

színű svájcisapkát. Hogy kinézzünk valahogy. Derháni igazgató úr rajongott a

65

moszkvai férfidivatért. A nevünk a mellünkre volt hímezve, mint az

autóversenyzőknek. Allan J. Foyt, Jack Brabham, Bruce McLaren, Tuza József.

Ezek az ívfényes orgiák nem reggel nyolckor kezdődtek, mint a rendes órák a

többi napokon, hanem hétkor. Számomra a nyolc is elég brutális volt, mivel az

iskola és a házunk közti ötven kilométert a MÁV nevű amatőr szín-játszócsoport

által üzemeltetett járműveken kellett megtennem. Egy fél évem is ráment, mire

megtanultam állva aludni a vonaton. Ha nem akartam elkésni, a becsengetés

előtt három órahosszával kellett kelni. így a szombatonkénti hét órai kezdés

merő szadizmusnak bizonyult. Bár mindent meg lehet szokni. Csak idő és

rátermettség kérdése. Nálam valamelyik hiányzott.

Aztán ahogy kezdtek alábbhagyni az áprilisi fagyok, már át is kerültünk a

gépműhelybe. Ott meg jó fűtés volt. De mielőtt áthelyeztek volna, egyszer a

műhelytanár akkorát vágott rám egy hat milliméteres hegesztőpálcával, hogy

majdnem belekakáltam a frissen mosott kék munkásnadrágomba. De nem

kakáltam be, sőt még egy pisszenés sem hagyta el a számat, ahogy egy főhőshöz

illik, csak álltam, belefagyva a betonpadlóba. Valaki berregtette és villogtatta a

villanyhegesztőt, mi meg álltunk az ól közepén és álmodoztunk, hogy egyszer

majd már nem lesz tél, vagy hogy az amerikaiak megtámadják a Vendel utcát és

kiszabadítanak minket ebből a fagyott, mocskos tehénkeltetőből.

A műhelytanár ült az egyetlen széken, és nyitott szemmel aludt. Ezek mind úgy

rettegtek Derhánitól, mint akinek a táskája tele van lopott holmival. Derháni egy

hóhértermetű tahó volt. Egy azok közül, akikre az ilyen középiskolák irányítását

bízták akkoriban a nagy megbízogatók. Úgy érezhette magát ott, mint egy

amerikai tábornok a vietnámi őserdőben, ahol az ellátás még nagyon jó, az

ellenség meg sose támad. Vagyis mint egy magyar laktanyaparancsnok egy

magyar laktanyában. Derháni szigorúan megtiltotta a műhelytanároknak a

lopást, hogy maradjon neki mit lopni. Így a műhelytanárok mind nagyon féltek

Derhánitól. A rettegés hasznos tulajdonságokat fejleszt ki az emberekben. A mi

műhelytanárunk például tudott nyitott szemmel aludni, és közben a hallása is

olyan tökéletes volt, mint ébren. Én csak ott álltam, és már nem is tudom miért,

csak úgy azt mondtam, hogy "jön a Derháni". A műhelytanár olyan mozdulattal

reagált alig hallható mondatomra, mintha géppisztolyból beleürítettek volna egy

harmincas tárat. Röptében még fölrúgta a vasszéket, és maradék erejével az

ablakhoz vonszolta magát. Verítéktől fénylő arcát a homályos üvegre

tapasztotta, és azt látta, hogy nem látja az igazgatót. Csak a csonttá fagyott

sárösvényt látta az aszfaltos udvar szélén, aztán egy föl-fölröppenő tízórais

zacskót, amivel a gusztustatlan januári szél szórakozott, látta a négy méter

magas téglafalat, ami a szomszédos leánygimnáziumtól védett minket, látta a

szemközti főépület szürke falait a nagy zöld ajtóval, amin az igazgató úr kilépett

volna, ha kilépett volna. Talán látta még a reménytelen, szürke eget, és nem

látta, de kezdte érezni a háta mögött kilenc szarrá fagyott, rohadt kölök

66

istenverte hülye tekintetét. Még nézett ki az ablakon, amikor Szűcs fölröhögött.

Általában Szűcs röhögött először. Ha valaki elkezdi a röhögést, onnantól kezdve

reménytelen. Addig még úgy-ahogy vissza lehet tartani. De azután

megoldhatatlan. Úgy fél perc múltán a röhögés gyöngült, a tanár meg erősödött.

Az ablakpárkányba kapaszkodva lassan fölegyenesedett és felénk fordult. "...

most lenyúl, és kezével összefogja szétfolyni induló beleit, mint Yosarian

navigátora A 22- es csapdájában..." gondoltam, de még vér se szivárgott át a kék

overálján. Bal kezével még kapaszkodott az ablakban, amíg a jobb kezében lévő

hegesztőpálcával akkorát vágott rám, hogy egy pillanatig azt hittem, a karom

lehullott a betonra. Jobb is, hogy ilyen hirtelen jött, mert a meglepetéstől

fölordítani is elfelejtettem. Ez nagy szerencse volt, mert lány is volt a

csoportban. Mégpedig Edit. Én akkor már hallottam Dózsa Györgyről, és

tudtam, hogyan viselkedik egy igazi férfi a kínzócölöpön. Némán néztem a

hóhér arcába és mosolyogtam, mintha most vertem volna meg csocsóban.

Az osztályban mindenkinek V. Ági tetszett a legjobban, mert ő volt a "legjobb

nő". Ezt a minősítést azzal érdemelte ki, hogy azon testelemei, melyek legjobban

megkülönböztették a férfitól — úgy iskolaköpenyben —, legalább egy

deciméterrel nagyobbak voltak, mint a többi lánynak. De nekem Edit tetszett

jobban. Oké. Mindene kisebb volt egy deciméterrel, de hát a nemes, tiszta forma

nem igényel deciméteres hangsúlyokat, gondoltam. De ha nem gondoltam,

akkor is jobban tetszett Edit, mint V. Ági a nagy dudáival.

És pont Edit volt a csoportunkban. Hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról,

meg Editét magamra, így szóltam a gonoszhoz: "anyád karját ütögesd hatos

hegesztőpálcával" és elérkezettnek láttam az időt, hogy Editre pillantsak.

Határozottan megérte. Olyan nézésre, amit ott előadott, utoljára tán Ingrid

Bergman lehetett képes fénykorában, még valamelyik fekete-fehér filmen. Talán

a Casablanca-ban, amikor a néger zongoristát akarta rászedni, hogy játsszon

még egy dalt. Már kezdtek elemelkedni a lábaim a betontól — ahogy szűnt meg

a súlyom —, de a tanár megelőzte a mennybemenetelemet:

– Most bemész az igazgató úrhoz és elmondod, hogy letegezted a műhely-

foglalkozásvezető tanárt!

Tetszett a gondolat, a főépületben lévő hatalmas radiátorokra való tekintettel.

Hogy nehogy meggondolja magát, olyan kilátástalan pofát vágtam, ami tőlem

tellett. Vártam pár másodpercet és kiléptem az akolból. Egy perc múlva már a

vécében szívtam a Simphoniát. Gyönyörű öntöttvas radiátorok ontották a

meleget, mindenem megvolt. Cigarettám, gyufám és az édes szabadság. Csak

Edit hiányzott egy kicsit. De azért kibírtam. Akkoriban két dolog formája hatott

rám valami átlagon fölült lendülettel. A már említett Ford GT 40-esé és Edité.

67

A GT 4o a késői hatvanas évek legtökéletesebb versenyautója volt. Ez a tény

indokolttá tett volna bármilyen formát is, de nem bármilyen formája volt, hanem

fantasztikus. Emlékszem, láttam róla több fotót, de mindig csak olyat, ami az

elejét vagy az oldalát mutatta. A hátulja, már-már úgy látszott, titok marad. Nem

hétköznapi eset, amikor egy tökéletes forma kiegészül az addig ismeretlen

részlettel. Vársz erre a pillanatra, de türelmes vagy. Mert tudod, nem akármire

vársz. Hát így voltam én a GT 4o formájával. Meg valahogy így voltam Editével

is. Aztán egyszer a kezembe került egy kép a GT 4o-ről, amint egy éppen

megnyert verseny után áll a depóban. Kétoldalt szerelők hada, és fényképészek

hada a gép előtt. Egy fotós akadt, aki mögé sétált és megörökítette a látványt

hátulról, leleplezvén a többéves titkot. Ezt a képet tartottam a kezemben, és

valami olyasmi történt, amire vártam. Az ismert tökéletesség olvadt itt össze az

ismeretlen tökéletességgel. Hah! Ilyen pillanatra lehet várni néhány évet, nem?

Alig egy év múlva befejeztük a negyediket is és ott hagytuk a Vendel utcai

iskolát. Edit szépen magával vitte ismert és ismeretlen tökéletességeit, jó nagy

űrt hagyva ezzel az amúgy is űröktől hemzsegő, de állandóan kiegészülni

igyekvő formák szakadozott világában.

Fél perccel azután, hogy lement a Nap, befordultam a kingsgrow-i ház udvarába.

Ültem az erkélyen és számoltam a gipszoszlopokat, de

háromszáznegyvenkettőnél beleugatott a szomszéd kutyája. Bementem a

hodályba megnézni a híreket. Akkoriban herélték ki Ceausescu-t. Hosszasan

mutatták a hullahegyeket. Az egész világ azt játszotta, hogy meg van lepődve.

Jól állt nekik ez a játék. Egy szemmel se volt több hulla, mint amennyire az

egész világ számított. Hajszálpontosan annyi hulla volt. De senki sem mondta a

tévében - letargikussá sminkelt pofával -, hogy: "...Hölgyeim és uraim! A

romániai harcok eredményeként pontosan annyi hulla maradt hátra, amennyi re

mindannyian számítottunk..."

Elhitték egymásnak, hogy meg vannak lepődve, cserébe azért, hogy majd őróluk

is elhiszik, hogy meg vannak lepődve. És ezt mutatta a tévé jó sokáig, egymillió

dollárért percenként. Jó. Nem lehet könnyű olyan üzletet kötni, hogy

mindenkinek megérje.

A szomszéd kutyája egész éjjel ugatott.

68

Beszteri azt mondta

(Ez a fejezet Beszteri Más Gézának szól, meg azoknak, akik élnek-halnak az

útleírásokért. Aki elolvassa, megtalálhatja egy három kilométeres utazás leírását.

A többiektől rögtön itt az elején elnézést kérek! Leginkább az útleírásban

szereplőktől, amiért visszaéltem azzal a helyzettel, hogy azt írok, amit akarok.)

Itt vagyok. Tegnap is itt voltam. Tegnapelőtt is. Kétezer napja vagyok itt. Azt

csinálom, hogy itt vagyok. Csinálok. Ez egy ilyen vidék. Az emberek csinálnak.

Tegnap mentem az utcán, azt csináltam. Tegnapelőtt esett az eső. Azt csináltam,

hogy tudtam, hogy esik az eső (nem mindig esik az eső, mert néha nem esik).

Most éppen esik, két hónapja. Ha nem lennének lefolyók, Noé már eljátszana a

gondolattal, hogy egy-két hajóács után nézzen, akik jól bánnak a góferfával.

Aztán amíg azok elkopácsolnának, Noé kiválasztana minden testnek élő

állatjából kettőt, hogy vele együtt az életben tartassanak meg, tudniillik hímet és

nőstényt. Az tiszta barmok közül és az tisztátalan barmok közül is, az madarak

közül és minden földön csúszó-mászó állat közül kettős menne be Noéhoz a

yachtba, hím és nőstény. Találna Noé (amíg a hajóácsok kopácsolnának az

góferfával) annyi mint kettő hamburgerárust, taxisofőrt, túristát, szörfözőt és

bibliaárust. De nem monda az Úr az Noénak, hogy cselekedné meg ezeket, mert

külde az Úr ehelyett lefolyókat a földre, hogy mind az rengeteg víz azokon

elvezettessék. Úgyhogy marad minden a régiben.

Csak mondom, hogy esik az eső. De nem esik mindig. Néha meleg van, néha

hideg van, néha esik. Leszarom, hogy "hideg van" vagy"meleg van" vagy "esik".

Ismerem ezeket. Meg értem, amikor azt mondják, hogy "már harmadik napja

esik". Ez nem egy meteorológiai észrevétel. Annyira nem nézik marhának

egymást, hogy azt hinnék, a másik nem vette észre, hogy már harmadik napja

esik az eső. Ez azt jelenti, hogy: látod, már harmadik napja esik az eső, de mi

még mindig talpon vagyunk. Más már napsütésben is a padlón fetrengene

kínjában, viszont mi, te meg én, még állunk a helyünkön. Ez azt jelenti.

Amúgy okádni tudnék az esőtől. A szép időtől is, de azt nem mutathatom. Szép

időben ők azt mondják, hogy: szép idő van. Sose tévesztik el. Szép idő van rád

meg rám. Az Úr így juttatja kifejezésre, hogy meg van elégedve velünk. Veled

meg velem. Kétezer napja vagyok itt. Tudom, bárhol lehetnék kétezer napja,

akkor meg ott lennék kétezer napja. De nem bárhol vagyok, hanem itt.

Az hogy hanyatt fekszel és fújod a füstöt a plafonra, kemény munka. Amúgy

szellemi és fizikai munka. Teljes embert igényel. Igazi férfit, aki (ha kell,

hanyatt fekve is) vigasz nélkül is bírja. A kőfejtés is nehéz munka, az is igazi

férfit igényel, de a kőfejtő azért mindig kap némi elismerést. Ha többet nem,

mint hogy holnap is mehet követ fejteni, az is valami. Ezzel már segíthet

69

meggyőzni magát, hogy helyes úton jár. Enélkül már a legjobb kőfejtők is

elmentek volna postásnak vagy út leírónak (csak például).

Ha hanyatt fekszel, az más. Ott csak te tudod, mekkora követ babrálsz, és amíg

babrálod, tudod, hogyha éppen rád dől se lesz tanúd. Ha megtalálnak, azt

mondják majd, ott mászkáltál, ahol nem kellett volna. Hogy a követ te

maceráltad le onnan, az meg sem fordul a fejükben, mert látják, ahhoz daru kell.

Ha azt mondják, hogy rád esett egy nagy kő, akkor nem azt mondják, hogy rád

esett, hanem azt, hogy rád esett, rájuk meg nem esett. Mert majd mindenáron azt

szeretnék elhíresztelni, hogy ugyanazt a játékot játszottátok. Imádják azt

híresztelni.

De nem dől rád marha nagy kő. Elugrasz (mert ismered már) és mész haza, vagy

el otthonról. Nincs okod kidülleszteni a szemed. Egyébként is tudsz te uralkodni

magadon. Veszel újságot, és amíg beszélsz, nem fröcsög a nyálad, nem beszélsz

te ökölvívó mérkőzésről, hanem mész haza, vagy el otthonról. Nem állsz meg

csodálkozó pofával a tükör előtt, hogy te vagy az, aki megy haza, vagy el ott-

honról, vagy hogy életben maradtál, vagy mert te vagy az, aki tudja, hogy valaki

megint életben maradt vagy megigazította a cipőfűzőjét. Beszteri azt mondta,

hogy Jack London azt mondta, hogy: "ha valaki messzi földön utazik, jól teszi,

ha a javát elfelejti annak, amit tanult, és elsajátítja az új szokásokat, amelyek

életbevágóan fontosak azon a vidéken"

Belátom, néha az ember ki van téve a kísértésnek, hogy ilyeneket gondoljon.

Aztán vannak, akik engednek a kísértésnek. Mint ahogy én is majdnem

engedtem a kísértésnek azon a barátságtalan téli napon (amelyiken tizenhat

ember megfagyott), ott, abban az országban, Magyarországtól északra, de a Balti

tengertől délre, amikor egy barátommal utaztunk azon a vidéken.

Tél volt. De nem volt tíz vagy tizenöt fok hideg, hanem harmincnyolc fok hideg

volt. Nulla fokról hűlt le ennyire, úgy másfél óra alatt, s ez azokat aggasztotta

leginkább, akik pont úton voltak.

Harmincnyolc fok hideg volt tehát, és utaztunk egy autóbusz tetején. Nem

kalandvágyból másztunk föl a busz tetejére, hanem azért, mert elsajátítottuk a

helyi szokásokat, már ami az utazást - mint életbevágóan fontos szokást - illeti.

A vascső, amibe kapaszkodtam, kezdte megszokni a minusz harmincnyolc

fokot. A kezem ráfagyott, így nem kellett attól tartanom, hogy leesek. A vidék

utazási szokásai szerint az utasok tizenhat órát vártak egy buszra, ami már

teljesen tele volt. Aztán az erősebbek lerugdalták a gyengébbeket a tetejéről,

mert már ők is szerettek volna utazni. Azok, akik följutottak, megosztották a

munkát egymás közt. Egy részük a fölkapaszkodni igyekvők kezét, másik részük

a fejét rugdosta, amíg a föltolakvók meg nem hátráltak. Jó módszer volt, mert az

alulról támadók közül senki sem bírta tovább néhány másodpercnél. Én meg

csak ültem a busz tetején, és éreztem, nem lesz ez így jó. Mindenki tesz- valamit

a saját érdekében. Nem várhatom el, hogy mások verekedjék ki az én

utazásomat, csak mert külföldi vagyok és nem ismerem a helyi szokásokat.

Amíg tűnődtem, egy utasnak pont sikerült elkapnia a fölső csomagtartó

70

vascsövét, amit én markoltam, mert nem tudtam elengedni. Két kézzel szorította

és lassan húzta föl magát. Bőröndjét a szájában tartotta, így nem értettem, hogy

mit kiabált, de valószínűleg azt kiabálta, hogy segítsem föl, mert ő is szeretne

utazni. Nem volt nagyon nehéz följutni a tető széléig, mert a busz körül a

sebesültek és a hullák majdnem az ablakok alsó széléig értek. Úgy nézett ki,

hogy sokkal több sebesült már nem lesz, mert a váróteremből az utasok

egyszerre akartak kijönni, és mind beszorultak az ajtóba. Ott ültem hát fent és

nem csináltam semmit, amíg körülöttem senki sem volt lusta fejbe rugdosni az

alulról támadókat. "Illene tennem valamit, mielőtt azt mondják, hogy szálljak le,

ha nem tudok rendesen utazni" gondoltam, és jó nagyot rúgtam a legközelebbi

utas fejébe. A bőröndje kiesett a szájából, így a második rúgással könnyebben

eltaláltam. A lábam úgy megfájdult, hogy elhatároztam, én nem rugdalózom

többet, akkor sem, ha leszállítanak. De nem is kellett, mert a támadó elvesztette

az egyensúlyát és legurult az emberdomb oldalán. Valaki megérintette a vállam.

Felé fordultam. Egy erős férfi nyújtotta a kezét és elismerően bólogatott. Adott

egy kis darab papírt is, amin egy név és egy cím állt. "Értékelik itt az igyekvőt,

ha idegen is" gondoltam.

A busz lassan elindult és ráfordult az országútra. Nem láttunk el túl messzire,

mert a szél a szemünkbe fújta a havat, a kitépett útjelző-karókat és a 126-os

P.Fiatokat. Egyszer csak a busz elkezdett lassulni, félrehúzott, és első kerekeivel

a szántás barázdáiban megállt. Mert a sofőr megfagyott. Rövid tanácskozás után

mindenki lemászott a tetőről (már akik életben maradtak). Akartam valamit

mondani az útitársamnak, de nem tudtam mozgatni a számat. Ő rám akart nézni,

hogy mondjak már valamit, de nem tudta mozgatni a szemét. Lemásztunk. A

maradék utasok befeküdtek a busz alá, mert ott nem fújt annyira a szél. Én meg

a barátom már kezdtünk elbizonytalanodni a helyi szokásokat illetően, és inkább

elindultunk vissza, a buszpályaudvar felé. "Nem lehet túl messze, alig jöttünk

három percig" gondoltuk. Az út szélén megfagyott farkasok alkottak kisebb

várakozó csoportot. Nemsokára megpillantottuk az erődöt, és fél órával később

oda is értünk.

Az épület még állt. A buszért folytatott küzdelemben elesetteket és sebesülteket

félig befújta a hó. Belépve az ajtón csak három utast és egy foglyot találtunk. Az

utasok tíz év körüliek voltak, és amerikai babkonzervet ettek. A fogoly egy

asztalnál ült egy széken, s lábai a székéhez voltak kötözve. Írt.

Az egyik gyerek hozzánk lépett, és egy nagy táskából babkonzervvel kínált

bennünket. Elfogadtuk. Aztán odamentünk a székéhez kötözött rabhoz. Épp

befejezte az írást. Bemutatkoztunk. Megörült a jelenlétünknek.

– Jack London vagyok - mondta.

– Ön még megkötözve is ír, miszter London? - kérdeztem, amíg préseltem

fejembe a tőle elkobzott babot.

– Nem szívesen - felelte -, de ezek a bitang kölkök idekötöztek, és ötvenszer

leíratták velem, hogy: "ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha a javát

elfelejti annak, amit tanult, és elsajátítja az íkj szokásokat, amelyek

71

életbevágóan fontosak azon a vidéken. És nem egyedül kezd el babkonzervet

zabálni, hanem megkínálja útitársait is..." Éppen elkészültem. Gondolják, hogy

most már leszedik rólam ezt a rohadt kötelet?

– Ki tudja? — tűnődtem. — Az az igazság, hogy mi sem nagyon ismerjük ezt a

vidéket. Csak átutazóban vagyunk.

Az a kisgyerek, aki az előbb babbal kínált bennünket, most egy-egy nagy zacskó

mazsolát hozott nekem meg a barátomnak. London nyála rácsordult a papírra,

amin az imént dolgozott.

– Kaphatnék én is egy zacskóval? — érdeklődött. — Megcsináltam, amit kértek.

A kisgyerek ránézett, aztán ránk. Mosolygott. Odalépett az íróhoz, aztán

megvizsgálta a dolgozatot. Csóválta a fejét.

– Nagyon rendetlen az írásod, London — mondta.

– Nem tudom elfogadni. írd le még egyszer az egészet, és minden mondat után

írd oda, hogy: és a nyálunkat nem csorgatjuk a dolgozatra. (Néhány évvel

később vagy korábban.): London megrögzött utazó volt. De mivel örökre

megutálta a hideget, elhatározta, hogy ezután csak Alaszkában utazgat. "Elég

volt a rohadt hidegből" gondolta magában. "Megyek Alaszkába." Es elment.

Beszteri is megrögzött utazó volt. De mivel megrögzött matróz is volt, ő hajóval

utazott.

London elment Klondike-ba, Beszteri meg az Új Hebridákra. Mikor már úgy

érezték, hogy elég messze járnak ahhoz, hogy ne találkozzanak túl sok

ismerőssel, leültek egy székre, és föl se keltek, amíg ki nem agyaltak egy

legalább akkora súlyú mondatot, mint: "ha valaki messzi földön utazik, jól teszi,

ha elfelejti a javát annak, amit tanult, és elsajátítja az új szokásokat, melyek

életbevágóan fontosak azon a vidéken. Így ni!" mondták, és belefingottak a

Yukon-delta friss levegőjébe vagy a kikötő kocsmájának füstös levegőjébe. Sok

babot ettek, különben nem tudtak volna reggeltől estig fingani.

Lehet, hogy egy csomó dolgot elfelejtettek. Így tán nem maradt más, mint hogy

agyuk hirtelen támadt kapacitásával belevessék magukat az új szokások

elsajátításába. Hogy mit neveztek új szokásoknak, az azóta sem derült ki. Én

nem tudom, honnan vették, hogy egyáltalán léteznek új szokások a földön. Vagy

csak attól féltek, hogy egyedül maradnak régi szokások nélkül...?

Régi szokásomhoz híven ülök Coogee Beachen. Meg is szólal a harang (vagy

dudálnak?). Jobbra fordítom a fejem, balra az előbb fordítottam. Húsz méterre

tán, munkásokkal, sárga sorompókkal és egy teherautó platójával kezdenek

belebonyolódni fajfenntartási ösztöneik kiélésébe (megeshet, hogy a

létfenntartás ösztöne is nyom valamit a latban). Van köztünk húsz méter, meg a

remény, hogy nem pont a seggem alatt fognak neki ásni. (Remény mindig van.)

És igen. Megint jó helyre ültem. A vezérmunkás az órájára pillant. Órát és

szemeket visel, mint a legtöbb rendes ember. Valószínű, hogy éppen valamennyi

az idő. Majd én is meg fogom nézni az órámat, csak elszívok egy cigarettát,

mielőtt esetleg az indokolt létezés lovasszobrává változom ebben az indokolt

utcában, ami ránézésre egy utcának is tűnhetne.

72

Karácsony

(Párás honvágy blues)

A robajt, amit a cigarettám hamuja okozott (padlóra zuhantában), további zajok

kísérték (először egy lélegzetvétel). Így kezdődött. Párák jöttek-mentek, és

találtak maguknak borospoharat meg ablaküveget, így kezdődött az egyik utolsó

karácsony...

Bizony megint úgy lett

mint már olyan sokszor

Hó takará el a

kutyaszart a sarkon

Fehér most

Kabátom fölfeküdt

a szoba falára

Páraguszti ráült

a borospohárra

Lenyúlom

Legtöbbnek az utcán

nincs most semmi dolga

Vasutas a hóban

biciklijét tolja

Csíkot húz

Tolj tolj tolj

tolj tolj tolj

Kertek alatt a ludaim

Még én itt az összes párát

A pohárról mind lenyúlom

Is tol-nak