Ulysses Moore

Az időkapuA Villa Argo rejtélye

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Ulysses Moore: La Porta del Tempo

EDIZIONI PIEMME Spa, 200415033 Casale Monferrato (AL)

Via del Carmine 5.

Copyright © EDIZIONI PIEMME SpaHungarian translation © Kotsis Orsolya

Minden jog fenntartva.Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rend-szerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon, a ki-adóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni

másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában ki-adásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 20067630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.

Telefon: (72) 777-000E-mail: info@alexandra.hu

www.alexandra.hu

Borítóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatójaFelelős szerkesztő Krommer Balázs

A kiadvány magyar változatát Hársfai László tördelte Megjelent 14,15 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 369 967 3

Az olvasóhoz

A könyv által elbeszélt történet valóban hihetetlen. Mi ma-gunk is kíváncsian várjuk, hogyan végződik majd. Minden egy e-maillel kezdődött, amit egyik kollégánk küldött Cornwallból.

A továbbiakban döntsétek el ti, mit gondoltok a történ-tekről…

Gőzhajó Könyvkiadó

Üdv mindenkinek!Cove Cottage-ból küldöm ezt az e-mailt, ami egy kis, poros szálló Cornwall-ban. Azért írok, mert úgy gondoltam, feltétlenül el kell mesélnem nektek né-hány rendkívüli eseményt, amelyeknek az utóbbi napokban részese voltam.

Miután említést tettetek nekem arról a bizonyos kéziratról, ami olyan nagyon felkeltette az érdeklődésetek, én rögtön útnak indultam Angliába. A szerzőről egyetlen információ volt a birtokomban, nevezetesen a lakhelye: egy bizo-nyos Kilmore Cove Cornwallban. Amikor Londonba értem, béreltem egy ko-csit, ám az utam nem vezetett tovább Zennornál – ahol most is vagyok a tér-kép ugyanis sehol sem jelöl egyetlen Kilmore Cove nevű helyet sem. Így hát feltárcsáztam azt a számot, amit ti hagytatok nekem. Egy kedves hölgy vette fel a kagylót, aki az iránt érdeklődött, hogy melyik hotelben lakom, majd megkért, hogy másnap reggel várjam meg a recepciónál.A megbeszélt időpontban azonban a kedves hölgy helyett egy utazóládát (igen, jól olvastátok: UTAZÓLÁDÁT!) találtam csak a portán, a következő levéllel:

Kedves Uram!Ez a láda tartalmazza azt a kéziratot, amelyet Ulysses Moore külön kérésére továbbítok önnek. Amennyiben a kezében tartott művet kiadásra érdemesnek találja, egyetlen kérésünk az volna, hogy a megjelenő könyv címoldalán jól olvashatóan jelenhessen meg a szerző, Ulysses Moore neve, valamint hogy a kéziratok eredeti sorrendjét szíveskedjenek tiszteletben tartani.

Köszönettel és szívélyes üdvözlettel:Calypso SzigeteA Tengerből Kimentett Remekművek

A ládában egy nagy halom fényképet, rajzot és térképet találtam, valamint egy sor számozott füzetet aprólékos gyöngybetűkkel teleírva, melyeknek fe-kete borítóját rongyosra gyűrte az idő… a szöveg valamilyen érthetetlen nyelven íródott!

Először arra gondoltam, valami buta tréfa az egész. Amikor azonban elkezd-tem átböngészni a rajzokat, a térképeket és a fotókat, rá kellett döbbenem, hogy mindegyik egyazon történet szerves része.

Ez pedig egy olyan különleges történet, amelyet a szerző, hogy megvédjen az illetéktelen kíváncsiskodóktól, egészen furcsa kódolt formában vetett papírra.

Képzelhetitek, micsoda kíváncsiság vett rajtam erőt! Így hát mivel már amúgy is lefoglaltam a szállást egy teljes hétre, nekiláttam, hogy megfejtsem ezt a titokzatos kéziratot. A továbbiakban láthatjátok, hogy az első füzet tar-talmát immár sikerült átírnom.

Pierdomenico

Ui.: csatoltan küldök továbbá két fényképet és egy térképet. A fényképek Cove Cottage-ot és az említett utazóládát ábrázolják. Ha megnézitek a térké-pet, láthatjátok, hogy Kilmore Cove-ot megtalálni teljesen lehetetlen vállal-kozás. Egyszerűen nincs sehol!

sziklaszirten álló ház hirtelen bukkant elő a ka-nyar után. A fákkal körülvett kis kőtorony élesen rajzolódott ki a tengerkék háttérből.A

– A mindenit! – kiáltott fel Covenant asszony a látvány hatására.

A volán mögött ülő férje csak mosolygott. Áthajtottak a kovácsoltvas bejárati kapun, és megálltak az udvaron.

Covenant asszony kiszállt a kocsiból. A kavics megcsi-kordult cipősarka alatt, ő pedig csak állt, és nézett maga elé döbbenten, mint aki hiszi is meg nem is, amit lát.

A ház egy tenger fölé nyúló sziklára épült. A mélyből felhallatszott a köveknek csapódó tengervíz morajlása, a levegőt pedig megtöltötte a sós víz átható illata. Az épület és a körülötte álló fák a tenger és az ég kékjében úsztak, a sziklaszirt lábánál pedig a Kilmore Cove-öböl terült el, né-hány elszórtan épült házacskával.

Covenant asszony még mindig kővé dermedve állt az udvaron, mikor egyszer csak egy fehér szakállú öregember lépett oda hozzá, akinek az idő mély barázdákat vésett az arcára. Élénk és átható tekintete volt. Ahogy bemutatko-zott, Covenant asszony nagyot ugrott ijedtében.

– Nestor vagyok – mondta. – Én vagyok a Villa Argo kertésze.

Tehát így hívják, gondolta az asszony: Villa Argo.Követte férjet és az egyik lábára erősen bicegő kertészt

a tengerre néző oszlopcsarnokig.– Biztos, hogy jó helyre jöttünk? – kérdezte Covenant

asszony, és végighúzta kezét a villa vastag kőfalán, megbi-zonyosodva róla, hogy a ház valóban létezik.

Ekkor a férje kézen fogta és a fülébe suttogott:

A RÉGI AJTÓ

– Kitartás, most jön…A villa belseje, ha lehet, talán még legnyűgözőbb volt.

Egy sor apró szoba volt benne, melyeket a világ minden tájáról származó bútorokkal rendeztek be. Tökéletes volt, mindennek megvolt a maga helye. Életében először Cove-nant asszony úgy érezte, semmit nem kell elmozdítania eredeti helyéről.

– Mondd, hogy igaz… – suttogta a férjének.A férje megszorította a kezét.Tehát tényleg igaz: valóban megvették ezt a házat.Covenant asszony hagyta, hogy egy kis szalonba vezes-

sék, melynek boltíves mennyezete és régi, robosztus, még-is elegáns kőfala volt. A szobába egy boltíves ajtón át le-hetett bejutni, a keleti oldalán pedig egy másik sötét faajtó nyílt valahová.

– Ez a ház egyik legrégibb szobája… – mondta a ker-tész elégedetten. – Több mint ezer éve semmit nem változ-

11

tattak rajta. Annak idején csak egy középkorban épült to-rony állt itt. Moore úr, az előző tulajdonos is csupán az ab-laktáblákat javíttatta meg, és az elektromos áramot vezette be ebbe a helyiségbe – mondta, és a mennyezetről lelógó csillárra mutatott.

– Jason el lesz bűvölve… – állapította meg Covenant úr.

A felesége nem szólt semmit.– Vannak gyerekeik, igaz? – kérdezte a kertész.– Igen. Egy fiú és egy kislány. Tizenegy évesek. Ikrek

– válaszolta Covenant asszony.– Gondolom okosak, vidámak, és teli vannak élettel…

és remélem boldogok lesznek egy ilyen világtól elzárt he-lyen, ahol nincs internet…

Covenant asszony elgondolkozva ráncolta a homlokát.– Hát… gondolom, igen… – válaszolta az asszony kis-

sé meglepetten. – Talán nem túl szép, hogy pont én mon-dom, de tudja, nagyon is függetlenek… – Ekkor hirtelen eszébe jutott a számítógép képernyője előtt kuksoló Jason, de gyorsan megrázta a fejét. – Azt hiszem, internet nélkül is nagyon boldogok lesznek egy olyan házban, mint ez.

– Remek, igazán remek – helyeselt a kertész. – Akkor tehát, ha ön is úgy véli, asszonyom, megkötöttnek tekint-hetjük az üzletet.

Ezután Covenant úr elmagyarázta a feleségének, hogy az előző tulajdonos, Moore úr külön kérése volt, hogy a ház egy fiatal család tulajdonába kerüljön, akiknek leg-alább két gyermekük van.

– Az úr azt szerette volna, hogy a ház mindig tele le-gyen élettel… – tette hozzá a kertész, miközben kivezette őket a szobából. – Mindig azt mondogatta, hogy egy ház gyerekek nélkül halott ház csupán.

12

A RÉGI AJTÓ

– Igaza volt – bólogatott Covenant asszony. Mielőtt ki-léptek volna a szobából, még egy pillantást vetett a keleti falon nyíló sötét faajtóra. Észrevette, hogy az ajtó helyen-ként szinte teljesen elszenesedett, másutt pedig mély kar-colások és vésőnyomok borítják.

– Mi történt azzal az ajtóval? – kérdezte.Nestor megtorpant, az ajtóra meredt, majd megcsóválta

a fejét.– Jaj elnézést – motyogta. – Vegye úgy, hogy nem is

látta azt az ajtót. Már sok mindent kiállt, mióta elvesztek a kulcsok, amik nyitották. Látja azt a négy lyukat? Moore úr úgy vélte, hogy zárak lehettek. Minden elképzelhető esz-közt bevetett, hogy kinyissa az ajtót, de hiába.

– Mégis, hová vezet?A kertész megvonta a vállát.– Ki tudja? Réges-rég talán a lenti ciszternához veze-

tett, ami talán ma már nem is létezik…Covenant asszony végigsimította az elfeketedett, baráz-

dás faajtót, és valami nyugtalanságféle lett úrrá rajta.– Talán jobb lenne, ha valamit elétolnánk, nehogy a

gyereknek az az ötletük támadjon, hogy ki akarják nyitni – fordult a férjéhez.

– Igaza van… – dörmögte a kertész, és kibicegett a szo-bából. – Ez a legokosabb, amit tehet. A gyerekeknek soha nem fordulhat meg a fejükben, hogy megpróbálják kinyit-ni…

13

14

ason mozdulatlanul állt a lépcső alján, és hallgatózott. Egy kósza légáramlat különös, távoli zajokat hozott felé: bútornyikorgást, szélzúgást, állatok lépteinek za-

ját. Az elmúlt héten Jason már többször is gondolt rá, hogy a Villa Argo bútorai bizony önálló életet élnek. Amint az ember kilép a szobából, egyetlen millimétert mindig ar-rébb táncolnak. Egyetlenegyet csupán, sohasem többet, nehogy rajtakapják őket.

JEzúttal azonban valami mást hallott. Nem egy bútor

csusszant arrébb. Nem is a sirályok neszeztek, akik fészket raktak a tető gerendái között, de még csak nem is házfalra futó borostyán levelei között lakó gyíkok vagy a tetőn ga-rázdálkodó egerek futkároztak. Nem bizony.

Ezúttal másféle zajt hallott: határozott, gyors léptek koppanását az emeleten. Kővé dermedve állt hát, és min-den idegszálát megfeszítve hallgatózott. A kopogás megis-métlődött.

Jason gondterhelten szorította össze a száját.– Szóval odafönt vagy… – morogta képzeletbeli ellen-

ségének, mintha csak meg kellene küzdenie vele.Vajon a családból tényleg senki nem vette még észre

őt? Sem anyának, sem apának, sem a nővérének nem tűnt még fel, hogy valaki más is van rajtuk kívül ebben az óriá-si házban?

Jason rögtön észrevette: abban a pillanatban, mikor az első bőröndöket kivették a kocsiból az udvaron.

A Villa Argo túlontúl nagy volt ahhoz, hogy az ember minden szegletét megismerje. Az óriási házban rengeteg szoba volt, egytől egyig tele titkokkal és titokzatos tár-gyakkal.

Amikor Jason először nézett körül a házban, úgy érezte, minden zug azt suttogja a fülébe: „Semmi sem az, aminek látszik! Fedezd fel a titkaimat, Jason!”

15

Ő pedig úgy döntött, engedelmeskedik.

Jason csak állt a huzatos folyosón, és némán bámulta a lépcső mentén lógó arcképeket, amelyek egészen az eme-leti toronyszoba tükrös ajtajáig sorakoztak a falon. Apja elmagyarázta neki, hogy az itt látható arcképek mind-mind a villa előző tulajdonosait ábrázolják, és hogy egy napon majd nekik is lesz egy portréjuk, amit felakaszthatnak a többi közé.

– Azt már nem! Én nem fogok pózolni! – vágta rá rög-tön a nővére, Julia, aki minden egyes alkalommal kétség-beesett már csak a gondolattól is, hogy tizenöt percnél to-vább egy helyben kell maradnia.

Jasonnek azonban tetszett az ötlet. Ettől olyan… fontos személyiségnek érezte magát. Egy igazi felfedezőnek. Vagy szellemvadásznak.

– Oké… bárki is légy… – motyogta.Vajon tényleg egy szellem léptei kopognak az emele-

ten?Előhúzta zsebéből a Rémisztő lények kézikönyvét, a ti-

tokzatos képregényhős, Doktor Mesmero remekművét.Kinyitotta a megfelelő oldalon, és olvasni kezdett: „Ne

gondoljátok, hogy a szellemek némák. Valójában minden-féle zajt képesek kelteni (lépések zaját, lánccsörgést, bú-tortologatást, csilingelést), és gyakran beszélnek is. Mind-emellett ráadásul testet is ölthetnek.”

Jason szíve összeszorult. Egyre inkább beigazolódott gyanúja a láthatatlan ellenséggel kapcsolatban, ugyanak-kor a könyv sorai erősen gondolkodóba is ejtették. Már sokszor feltette magában a kérdést, hogy miért van az, hogy a kísértetfilmek szellemei ide-oda járnak a csukott ajtókon keresztül, de soha egyikük sem surran át mondjuk a padlón vagy a plafonon.

16

A HUZAT

Majd folytatta az olvasást: „Szellemek általában azok-ban a házakban lakoznak, ahol valamilyen befejezetlen feladatuk maradt.”

Valami befejezetlen, hát persze.Akkor tehát valóban egy szellem lehet, aki körbe-körbe

mászkál az emeleten, hogy bevégezzen… valamit.Jason gyorsan átfutotta Doktor Mesmero szellemvadá-

szatra vonatkozó tanácsait, majd visszasüllyesztette zsebé-be a kézikönyvet.

– Most aztán elkaplak… – sziszegte.Ám épphogy fellépett az első lépcsőfokra, valaki meg-

ragadta a karjánál fogva.– Jason! – kiáltotta a nővére, és visszarántotta a lépcső-

ről. – Indulnunk kell!Jason, aki gondolatban még mindig szellemvadászatot

játszott, most igyekezett felidézni magában a való világ eseményeit.

„Indulni? Hová is?”Nem nagyon jutott eszébe semmi, de mivel tudta, hogy

teljesen hiábavaló lenne, ha megpróbálná meggyőzni Juli-át az emeleten lakó szellem létezéséről, inkább követte őt. Hirtelen eszébe ötlött a délutáni program. A szülei Lon-donba mennek majd, hogy levezényeljék a költözés utolsó lépéseit: a törékeny bútordarabok becsomagolását, a papa dolgozószobájának átszállítását, a mama képeinek áthozá-sát… és így tovább. Csak vasárnap reggel jönnek majd vissza a kamionnal együtt. Addig Jason és Julia egyedül maradnak a Villa Argóban, feltéve, ha szó nélkül engedel-meskednek Nestor úrnak, a kertésznek.

17

Hogy legyen mivel elütni az idejüket, engedélyt kaptak, hogy meghívják a házba Rick Bannert, az egyik falubeli fiút, akit nemrég ismertek meg az iskolában.

Az ikrek kiléptek a ház elé.A kert ragyogó napfényben csillogott, az ég alján lassú

felhők úsztak. A távoli horizonton a tenger kékje felett fe-hér páracsík húzódott.

– Te gondolkodtál már azon, hogy vajon miért fehér az ég ott, ahol a tengerrel találkozik?

– Még nem – válaszolta Julia, és leugrott a bejárat előtti négy lépcsőfokról, majd elterült a füvön. Jason követte a példáját, de rögtön hanyatt is fordult, és felnézett az első emeleti ablakokra.

18

A HUZAT

„Talán meglephetem a szellemet”, gondolta. De nem látott senkit.

Nestor türelmesen hallgatta Covenant asszony utasítá-sait, ám mikor az asszony a nyolcadik ponthoz ért a felso-rolásban, a kertész félbeszakította.

– Ide hallgasson asszonyom, én nem vagyok gyerekfel-ügyelő. Másrészt kétlem, hogy a gyerekek mindazt képe-sek lennének végigcsinálni, amit ön felsorolt, végtére is csak egy délutánt lesznek távol!

– És egy éjszakát – pontosított Covenant asszony. – Te-hát mint mondtam, Nestor úr…

Ekkor Covenant úr úgy döntött, felgyorsítja egy kicsit a búcsú pillanatait. Dudált egy párat, ezzel azonban csak fel-paprikázta a feleségét.

– Egy perc! – kiabálta az asszony mérgesen.Nestor gyorsan megragadta az alkalmat, és így szólt: –

Nyugodjon meg, asszonyom, a gyerekek ma egész délután el lesznek foglalva azzal, hogy felfedezzék a házat a kis barátjukkal. Meglátja, estére olyan fáradtak lesznek majd, hogy tizenkét órát alszanak egyhuzamban.

– Igen, de ide hallgasson…– Nem, ne haragudjon, ön hallgasson ide. Közeledik a

nyár, és a parkban igen sok a tennivaló… Majd megmon-dom a gyerekeknek, hogy mit csinálhatnak és mit nem, és talán megkérem őket, hogy segítsenek egy kicsit az üveg-házban. Ennél többet azonban nem tehetek. Elég nagyok már. Meg aztán semmi veszélyes nincs itt.

Covenant asszony még egy kísérletet tett, hogy magá-hoz ragadja a szót, de Nestor nem engedte:

– Még a szikla sem veszélyes. Egyetlen gyereknek sem jutna eszébe, hogy a mélybe vesse magát arról a szikláról. Lehet, hogy még csak gyerekek, de azért ennyi eszük van.

19

– Maga nem ismeri Jasont… – mondta erre halkan Co-venant asszony.

Itt azonban be is fejezték a beszélgetést, mert megér-keztek a gyerekek, hogy elbúcsúzzanak.

Jason persze hátul kullogott, mint akit sokkal jobban ér-dekel a ház, mint az indulni készülő szülei. Ahogy így rák módjára araszolt, hirtelen megbotlott a kerti locsolócső-ben, és egy majdnem tökéletes piruettet mutatott be, ne-hogy hanyatt essen a kavicsos ösvényen.

– Érti már, mire gondolok? – sóhajtott fel Covenant asszony.

Nestor megvakarta fehér szakállát: – Ügyes kölyök, be-levaló.

Julia édesanyja nyakába ugrott, majd behajolt a kocsi ablakán, hogy puszit adjon édesapjának. Jason sokkal visz-szafogottabban búcsúzkodott, még mindig beleveszve sa-ját fantáziavilágába.

– Ide hallgassatok… – kiáltotta Covenant asszony – tes-sék szót fogadni Nestor úrnak! És nehogy valami veszé-lyes dolgot műveljetek!

Jason és Julia mosolyogva bólogattak, míg az öreg ker-tész csak elfintorodott. Az autó elindult, felverve maga mögött az ösvény kavicsát.

20

21

ick Banner minden erejét latba vetve tekert felfelé a sziklaszirten. Homlokát, ahonnan súlyos izzad-ságcseppek csöpögtek ingére, összeráncolta az

erőlködéstől. De egyetlen pillanatig sem fordult meg a fe-jében, hogy hegymenetre váltson a biciklin. A váltó hasz-nálata lányos dolog. Akkor akár gyalog is mehetne.

DA vádlija csak úgy tüzelt, de tudta, hogy ez egészséges

fájdalom, ami megedzi az izmokat. „Erős izmok és jó tüdő. Erre van szükséged az életben” – mondta mindig az apja, aki egész Angliát bejárta biciklivel, Kilmore Cove-tól a skóciai Skye-szigetekig és vissza. Neki aztán nem volt többsebességes mountain bike-ja, ő csak tekert és kész.

Így hát Rick is tekert, összeszorított fogakkal nyomva le a pedált újra és újra, és várta, mikor tűnik fel végre a szeme előtt a Villa Argo kőtornya.

Már a villa gondolatára is megduplázódott az ereje: évek óta arról álmodott, hogy egy nap beléphet ebbe a házba. Napokat töltött azzal, hogy apja távcsövén keresz-tül figyelte a villát, hol a házuk ablakából, hol pedig az apálykor szárazon maradt, alga borította tengerparti sávról. Ha ide kimerészkedett, végre más szemszögből is szem-ügyre vehette a házat.

Ó, a Villa Argo! Az öreg hölgy mindig ott üldögélt a Kilmore Cove-i fehér sziklák csúcsán, egy sótól csipkézett szirten, amit a helyi halászok Salton Cliffnek vagyis Sós Sziklának hívtak. Mennyi történet keringett arról a házról, a szikláról és a különc háztulajdonosról, Ulysses Moore-ról, aki több mint negyven évig lakott ott! És milyen keve-set kell már csak tekernie, hogy odaérjen!

22

AZ EMELKEDŐ

Felemelkedett hát a bicikli nyergéből, és nagy lendüle-tet véve nekiveselkedett az utolsó métereknek.

Rick nyugodt, csendes fiú volt, akit hidegen hagytak azok a dolgok, amikért osztálytársai bolondultak.

Soha nem volt például számítógépe. Ám amikor Miss Stella, a tanárnőjük néhány nappal ezelőtt bemutatta a Kilmore Cove-i iskola egyetlen osztályának Jasont és Juli-át, Rick majd kiugrott a bőréből örömében.

„Micsoda mázli!” – gondolta. Két gyerek, akik nála csupán egy évvel fiatalabbak, és akik semmit sem tudnak a faluról, épp álmai házába költöztek. Az öreg Ulysses halá-la és az ikrek megérkezése új és elképesztő lehetőséget kí-nált: végre bejuthat a Villa Argo falai közé.

Miközben a ház felé tartott, Rick valami fenyegető dol-got észlelt a levegőben. Egy autó félelmetes sebességgel közeledett a háta mögött. Rájött, hogy pont az út közepén kerekezik, de még ideje sem volt, hogy az út szélére kor-

23

mányozza a biciklit, amikor a sofőr vadul rádudált. Rick ijedtében balra rántotta a kormányt, majd teljesen elvesz-tette uralmát a bicikli fölött.

A szeme sarkából látta, ahogy az autó krómozott ka-rosszériája néhány ujjnyira elszáguld a bicikli hátsó kereke mellett, majd bevetette magát az út menti füves árokba.

Néhány pillanattal később Rick kikászálódott a kerékpár alól, és mérgesen odébb rúgta a biciklit. Majd dühösen talpra ugrott az út szélén, és rázni kezdte az öklét a szágul-dó autó felé.

– Igazán nézhetnéd, hogy merre mész! – kiabálta.A sofőr, mintha csak meghallotta volna, nagy fékcsi-

korgások közepette megállt az út szélén. Sötétített üvegű, hatalmas gépkocsi volt, olyasféle, amilyet a gengszterfil-mekben látni.

Ricknek torkán akadt a szó, és gyorsan vizsgálgatni kezdte a kerékpár állapotát. Semmi nem tört el rajta. Leg-alábbis úgy tűnt. Megragadta a kormányánál fogva, és ki-húzta az árokból.

– Rettenetesen sajnálom! – kiáltotta ekkor egy női hang az autó irányából. – Megütötted magad?

Egy elegáns, narancssárga kesztyűbe bújtatott, karkö-tőkkel ékszerezett kar nyúlt ki a kocsi ablakán, és intett, hogy lépjen közelebb.

– Jaj kicsikém, annyira sajnálom… – folytatta a hang. – Minden rendben?

Rick elengedte a füle mellett a „kicsikém” megszólítást, és közelebb araszolt, épp csak annyira, hogy beleshessen az autó belsejébe. Két hosszú női lábat látott, leomló vörös hajzuhatagot, egy gyémántokkal és smaragddal kirakott nyakláncot és egy szempárt végtelenül hosszú szempillák-

24

AZ EMELKEDŐ

kal. Egy pillanattal később édes parfümillat lengte be kö-rülötte a levegőt.

– Nem is tudom, hogyan tehetném jóvá… – suttogta a nő… – Tudod, Manfred néha azt képzeli, hogy még min-dig a ralin van. Nem igaz, Manfred? Azt hiszem, bocsána-tot kellene kérned a fiatal barátunktól. Nem gondolod?

Ekkor kinyílt a vezetőülés felőli ajtó, és Manfred ki-szállt a kocsiból. Zömök fickó volt, banditaarccal. Szürke-fekete csíkos, elegáns öltönyt viselt. Merev mozdulattal meghajolt, és valami bocsánatkérésfélét motyogott, ami Rick számára inkább így hangzott: „Ha kettesben találko-zunk, kitekerem a nyakad.”

– Rendben, Manfred… – dicsérte meg Miss Virágillat a hátsó ülésről. – Szállj vissza a kocsiba! Még egyszer ezer bocsánat, édesem…

25

A narancssárga kesztyű simogatáshoz hasonlatos moz-dulattal búcsúzott. Ezután a kocsiablak becsukódott, Manfred gázt adott, és az autó elszáguldott.

„A mindenit…” – álmélkodott Rick, mielőtt újra fel-szállt volna a bicikli nyergébe – „édesemnek szólított.”

Amikor az út már nem emelkedett tovább, Rick nekilen-dült, és beszáguldott a Villa Argo kovácsoltvas kapuján. Az óriásfákkal, nyíló virágokkal és ösvényekkel tarkított park füvén ott hevertek Nestor kertészkedéshez használt szerszámai, mintha csak munka közben akadt volna hirte-len valami dolga. Az udvarban ott állt a fekete autó, amely kis híján elgázolta.

Rick ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. Miss Na-rancssárgakesztyű ott állt a Villa Argo kertésze előtt, és fe-nyegető mozdulatokkal gesztikulált, mint aki egy nagyon heves vitát folytat. Nestor azonban csak állt szótlanul és a fejét csóválta, mintha valami olyasmiért kérne elnézést, ami nem rajta múlik.

Rick megállt egy pillanatra, és csak nézte a jelenetet. A vita végén a nő, aki szinte tajtékzott, a kertésznek szegezte mutatóujját, és ezt kiáltotta: – Majd meglátjuk!

Ezután visszaszállt a kocsiba, és becsapta maga mögött az ajtót. Manfred gázt adott, egy hirtelen mozdulattal meg-fordult a kocsival, mindenfelé felverve maguk körül a ka-vicsot, és elhajtott tajtékzó asszonyával.

– Még hallani fogsz rólam! – kiáltotta utoljára Miss Méregzsák, ahogy elszáguldottak Rick biciklije mellett.

Rick egy ideig döbbenten bámult a távolodó autó után, majd felült a biciklire, és betekert az udvarra. Nestor épp a járdaszegélyen szétszóródott kavicsot gereblyézte.

– Nagyon mérges asszonyság, igaz? – állapította meg Rick néhány lépés távolságból.

26

AZ EMELKEDŐ

Nestor tekintete szinte villámokat szórt, ahogy felné-zett, de mikor felismerte, halvány mosoly jelent meg a száján. – Oblivia Newton? Felejtsd el, fiú! Az lesz a leg-jobb – válaszolta.

Aztán nagyot sóhajtott: – Te bizonyára Rick Banner vagy. A gyerekek már várnak. Bent vannak a házban vala-hol…

Rick bizonytalanul nézett a Villa Argo bejáratára.– Azért néha leszállsz arról a bicikliről? – ugratta Nes-

tor… – Ha az ikrekhez jöttél, ott menj be, és kiabálj nekik.Aztán mérgesen odébb sántikált, és a kocsibehajtón ma-

radt keréknyomokat kezdte vizslatni.– Rendben, köszönöm! – kiáltotta Rick.Leszállt a bicikliről, letámasztotta, majd elindult fel a

lépcsőkön, amelyek most első alkalommal bevezették őt a ház belsejébe. Néhány pillanattal később a bicikli hatalmas robajjal feldőlt. Rick ijedtében óriásit ugrott, és hátrafor-dult. Ekkor vette észre, hogy a bicikli kitámasztója elfer-dült, amikor beleesett az árokba. Felemelte hát a biciklit, és magában dohogva a falnak támasztotta.

Már épp mondani akarta a kertésznek, hogy most már neki is jó oka van, hogy mérges legyen Oblivia Newtonra, ám ahogy körülnézett, semerre sem látta az öregembert.

– Sánta, de gyors… – állapította meg magában, és belé-pett a házba.

27

28

z első helyiség, ahová Rick belépett, egy tengerre néző oszlopcsarnok, egy könyvtár és egy szalon kereszteződése volt. Három nagy üvegablak nyílt

a sziklapart felé. Az ablakokon beáramló fény beragyogta a szobát. A falon lévő polcokon halmokban álltak a köny-vek és a folyóiratok, egy kristálylapú asztalkán pedig újsá-gok sorakoztak. A szoba közepén egy nő életnagyságú szobra állt, aki épp egy térdén fekvő halászhálót javított. A nő álmodozó tekintettel nézett a tenger egy távoli pontja felé.

A

– Szép, igaz? – szólalt meg Jason Rick háta mögött, ahogy a szobába lépett.

– Szia.– Szia.Megveregették egymás vállát, mintha már évek óta is-

mernék egymást, majd körbejárták a szobrot.– Anya azt mondta, itt kell maradnia a szoba közepén.– Miért?– Mert így akarta az előző tulajdonos… – Jason végig-

simította a bronzból készült hálót, és Rickre nézett. – Azt mondják, Ulysses Moore egy kicsit furcsa figura volt.

– Igen, azt mondják.– De hát már meghalt… ha meghalt…Rick összeráncolta a homlokát. – Hogy érted azt, hogy

ha meghalt?– Úgy, hogy az én öcsikém szeret fantáziálni – szakítot-

ta meg a beszélgetést Julia. – Szia, Rick. Isten hozott.Ezúttal a köszönés egy röpke integetésre és egy-egy za-

vart mosolyra korlátozódott.Azt leszámítva, hogy az egyikük fiú, a másikuk lány

volt, Jason és Julia szinte egyformák voltak. Ugyanolyan világos hajuk volt, ugyanolyan szemük és ugyanolyan gödröcskék az arcukon.

29

Julia csak egy kicsit volt magasabb és teltebb, mint Ja-son, mintha csak gyorsabban akarna nőni.

Levetette magát a szobor mellett álló egyik fotelba, és így folytatta: – Ha Jasonre hallgatsz, még azt is megtudha-tod, hogy a mi öreg kertészünk igazából egy veszélyes so-rozatgyilkos, aki azért költözött ide, mert itt senkinek ál-mában sem jut eszébe keresni.

Jason kinyújtotta a nyelvét Julia felé, és egy hiábavaló próbálkozást tett, hogy témát váltson. Sikertelenül.

– Az Öcsém imád lehetetlen történeteket kreálni – foly-tatta Julia.

– Ez még előnyére is válhat itt Kilmore Cove-ban… – válaszolta Rick.

Julia arcáról lefagyott a mosoly, mert arra a következte-tésre jutott, hogy ezek szerint Kilmore Cove-ban valóban soha nem történik semmi.

– Mindenesetre – folytatta Rick – ez valóban ideális bú-vóhely. Akarom mondani, szerintetek mégis hány szoba lehet ebben a házban? Száz?

Jason arca felragyogott.– Rád bízhatok egy titkot? Azt hiszem, ebben a

házban…– Ne kezd már megint! – csattant fel hirtelen Julia.De késő volt, Jason már bogarat ültetett Rick fülébe.– Ebben a házban… mi? – kérdezte kíváncsian Rick.– Azt hiszem, lakik egy szellem – fejezte be elégedetten

a mondatot Jason.– Te hiszel a szellemekben? – kérdezte Julia, és felhúz-

ta a lábát a fotelban.Rick rögtön tudta, hogy egy testvérháború közepébe

csöppent. Törte hát a fejét, mi is lehet a legjobb válasz ilyen esetben, mert nem akarta kiábrándítani Jasont, de nem is akart hiszékenynek tűnni Julia előtt.

30

A HÁZBAN

– Hogy érted azt, hogy egy szellem lakik a házban? – kérdezte Jasont.

– Hallottam, hogy valaki mászkál a fölső szinten, pedig a házban nincs senki rajtunk kívül. De én hallottam a lép-teit.

Julia elfintorodott. – Ja, ma este pedig lánccsörgést, ki-abálást és visító kacagást is fogsz hallani…

– Most miért csinálod ezt, Julia? Már megmondtam, hogy igenis hallottam azokat a lépteket az első emeleten. Alatta álltam. Te is ott voltál. A többiek pedig kint, és…

– Egy dolgot feltétlenül tudnod kell, Rick – vágott köz-be Julia. – Jason egy rakás butaságot olvas. Olyanokat, mint annak a londoni fickónak a képregényei, aki ször-nyekre vadászik.

Rick tagadólag rázta a fejét. Soha nem szeretette a ször-nyes képregényeket.

– Hagyd abba! – kiáltotta Jason felháborodva azon, hogy Julia közönséges „londoni fickónak” titulálta Doktor Mesmerót. Majd Rickhez fordult, hogy komoly informáci-óval szolgáljon a dologgal kapcsolatban, ám úgy tűnt, hogy a Kilmore Cove-i fiú valóban nem hallott még Dok-tor Mesmeróról. Hát tényleg létezik olyan angol kamasz, aki soha nem hallott róla?

– Tehát bárhogy is legyen – folytatta Julia –, egy biz-tos: Jason feje tele van vámpírokkal, szellemekkel és far-kasemberekkel, és azt képzeli, hogy a Villa Argóban is ta-lál legalább egyet. Olyannyira, hogy még azt is tudja, ki-csoda.

– Tényleg?Jason bólintott: – Igen, az öreg Ulysses szelleme.Rick hátán végigfutott a hideg.– De… mégis miért jönne vissza a szelleme?

31

– Mert mikor meghalt, itt hagyott valamit, amit nem fe-jezett be – válaszolta Jason.

Rick Juliára nézett, aki intett, hogy kérdezzen csak bát-ran az öccsétől.

– Valamit nem fejezett be? Mégis mit? – kérdezte erre Rick.

– Erre még nem sikerült eddig rájönnöm. Túl keveset tudok róla. Még csak alig egy hete vagyok Kilmore Cove-ban, és nem nagyon ismerem ezt a házat.

– Persze – bólogatott Rick. – Ez a ház valóban óriási.– Együtt felfedezhetnénk szobáról szobára… – javasol-

ta Jason. – És készíthetnénk egy részletes térképet is.– Jason! – kiáltott fel Julia. – Rick biztos nem azért jött

el idáig, hogy felfedezőutat tegyen a házunkban!– Szerintem remek ötlet! – csúszott ki Rick száján, akit

teljesen lázba hozott a gondolat. – Őszintén szólva, én szinte mindennap ezt a házat lestem… kívülről. Úgyhogy én nagyon is benne vagyok. Hű, már a gondolatra, hogy itt lehetek ebben a házban, ezzel a szoborral, a könyvekkel meg veletek… – Hosszú, vágyakozó pillantást vetett a bel-ső szobákba vezető ajtókra. – Én a felfedezőút mellett sza-vazok!

– Toll és papír kell a térképhez! – pattant fel Jason. – Várjatok meg itt!

Otthagyta Juliát és Ricket az oszlopcsarnokban, és elro-hant, hogy beszerezze a szükséges kellékeket.

Amikor egyedül maradtak, Julia az ablak felé fordult, és kinézett a fehéren tajtékzó tengerre.

– Még nem mondtad meg, hogy hiszel-e a szellemek-ben, vagy sem? – kérdezte Ricktől, anélkül hogy ránézett volna.

Rick nekitámaszkodott a szobornak. Érezte annak hi-deg, kemény tapintását.

32

A HÁZBAN

– Az apám mindig azt mondta, hogy léteznek szellemek – mondta. – És hogy mindenkinek megvan a maga szelle-me.

Julia megfordult.– A tied melyik?– Az apámé – válaszolta Rick, és a tekintete megkemé-

nyedett. – Két éve halt meg a tengeren.Mindketten hallgattak, míg Jason vissza nem tért.

33

34

z első emeleten kezdtek a felderítést, hátha a szel-lem nyomára bukkannak, majd lementek a föld-szintre. A kőfalú szoba lett a központ, a ház legré-

gebbi része, itt kezdtek neki a térkép megrajzolásának.A

– Három kályha van… egy a konyhában, egy itt, és egy harmadik odakint. Van három fürdőszoba, két ebédlő, négy szalon, öt hálószoba, egy könyvtár, egy félig könyv-tár és egy… mit írtál ide, Julia?

– Tudósszoba: az a szoba a fa íróasztallal, a könyvtár mellett, amelyiknek festett mennyezete van.

– És a tudósszoba, ahogy Julia nevezi… – összegezte Jason.

– Ez az a lépcső, ahol az arcképek vannak? – mutatott Rick a térkép egy pontjára.

– Nem, ez az a lépcső, ami a pincébe vezet.Rick figyelmesen bólogatott. A pince igazából egyetlen

hatalmas szoba volt, telis-tele zsúfolva bútorokkal és min-denféle limlommal, ahol épphogy annyi hely maradt sza-badon, hogy járni lehessen a sok kacat között. Nem is derí-tették fel túl részletesen, mert nagyon komornak tűnt. Julia szerint, ha valaha is létezett a régi tulajdonos szelleme eb-ben a házban, biztos, hogy esze ágában sem volt odalent meghúzni magát. Ebben aztán mindannyian egyetértettek, és otthagyták a pincét.

Jason a toll végét rágcsálva, kellő távolságból vizsgálni kezdte a térképet.

– Már csak a kis toronyszoba maradt a lépcső tetején, és végeztünk.

– Ja, a világítótorony szobája… – motyogta Rick.– Miért hívod így?– Mert éjszakánként Ulysses Moore mindig ott tanyá-

zott. Késő éjszakáig égett a villany a szobában, mintha

35

csak versenyre akarna kelni az öbölben álló igazi világító-torony fényével.

– Milyen ember volt ez a régi tulajdonos? – kérdezte Julia.

Rick megvonta a vállát. – Igazából nem is tudom – vá-laszolta. – Azt hiszem, Kilmore Cove-ban senki sem tudja.

Az ikrek csodálkozva néztek rá.– Nagyon… titokzatos volt, tudjátok? – folytatta a vö-

rös hajú fiú. – És nagyon visszahúzódó… Soha nem ment le a faluba.

– Negyven éven át?– Igen, negyven éven át.– Az meg hogy lehet?– Ne tőlem kérdezzétek! Volt egy felesége. Az anyu-

kám ismerte a feleségét, aki néha bejárt a faluba áruért vagy halat venni, meg elvinni a postát… és minden olyas-miért, amit a faluban kellett elintézni. Őt azonban… soha senki nem látta. Aztán a felesége meghalt…

– Hogy halt meg?– Nem tudom – csóválta a fejét Rick. – De a feleség ha-

lála után a kertész járt le a faluba.– Nestor?– Igen, ő. Úgy tudom, hogy Nestor már akkor a Villa

Argo szolgálatában állt, amikor még élt a háziasszony, és a halála után ő csinált mindent. Motorral járt be a faluba, mert a lába miatt nem tud autót vezetni, és ő vásárolt be mindent az öreg Moore úrnak.

– Aki soha nem mozdult ki innen?Már a gondolatra is felállt Julia hátán a szőr.– Nem, soha. Azt beszélik, hogy volt az öregnek egy

csónakja vagy hajója, ami a szikla lábánál horgonyzott egy üregben.

36

A TÉRKÉP

– Tényleg! Láttam a falépcsőket, amik lefelé vezetnek. Ki tudja, ott van-e még a hajó…

Rick megint csak a fejét csóválta. Ha még mindig ott lenne a csónak, azt a házuktól biztos észrevette volna.

– De mégis miért gubbasztott mindig idefent? Miért nem ment a faluba? – kérdezte Julia. – És hogy lehet az, hogy soha senki nem látta?

– Azt mondják, hogy egy éktelen nagy seb csúfította el az arcát, és ő szégyenében nem akart emberek közé menni. Ez minden, amit tudok.

Julia hirtelen felvillanyozódott.– De hiszen ott vannak az arcképek a lépcsőfordulóban!

– kiáltotta, és megragadta Jason karját, aki kis híján le-nyelte a tollat, amit rágcsált. A toll azonban kiesett a kezé-ből, és begurult az egyik hatalmas szekrény alá.

– Hé, nyugi! – csattant fel.De Julia teljesen fellelkesedett saját ötletétől. – A lép-

csőfordulóban ott lóg minden ember arcképe, aki valaha ebben a házban lakott, nézzük meg az öreg Ulysses sebhe-lyes ábrázatát!

A hátborzongató látvány gondolatától megbabonázva Rick és Julia kirohant a szobából, Jason pedig lehajolt, hogy kibányássza a tollat a szekrény alól.

– A mindenit! – kiáltotta hirtelen Julia és Rick kórus-ban. – Jason, ezt nézd meg! Ezt látnod kell!

Jason egy pillanatra elfeledkezett hát a tollról, és kiro-hant a folyosóra.

– A mindenségit! – motyogta ő is döbbenten.A lépcső tetején az utolsó kép hiányzott a falról. Csak a

nyoma látszott, egy világos folt a falon.– Épp az övé hiányzik…– Valaki ellopta…– Vagy levették…

37

– De ki és miért?– Hallottátok?– Nem. Mit?– Én igen. De te mit hallottál?– Nem is tudom. Olyan volt…– Honnan jött?– Fiúk! – kiáltotta Julia. – Én nem hallottam semmit!A következő pillanatban ő is meghallotta. Tompa, koc-

canó zaj volt, mintha valaki lépkedne.Lassan mindhárman a lépcső tetején lévő tükörajtó felé

fordultak.Ez az ajtó vezetett fel a világítótorony-szobába.A zaj onnan jött.

Dermedten hallgatóztak egy ideig, ami számukra egy örökkévalóságnak tűnt, de a zaj nem ismétlődött. Így hát, egymást támogatva, elindultak az ajtó felé. A tükörben meglátták saját képüket: három gyerek, akik bizonytalanul lépkednek fel az utolsó lépcsőfokokon.

Jason kinyújtotta a karját, megragadta a kilincset, és le-nyomta. A zár engedett. Az ajtó résnyire kinyílt, és Jason bekukucskált a szobába.

– Na, mit látsz? – kíváncsiskodott a másik kettő a háta mögött.

Jason egy rendezett, tiszta szobát látott, hatalmas író-asztallal a sarokban, a két, tengerre nyíló ablak között, egy hajómodell-gyűjteményt és néhány újságot a földön. A többi ablakból lélegzetelállító kilátás nyílt a sziklára, Kilmore Cove-ra és a parkra.

– Semmit… – suttogta Jason, és kinyitotta az ajtót, hogy mindhárman beléphessenek a szobába. – Egyáltalán semmit.

– Ez meg hogy lehet? – hitetlenkedett Julia.

38

A TÉRKÉP

A léptek zaja ebben a pillanatban újra felhangzott. Tum-tum, tum-tum.

Csakhogy nem lépések voltak. Az egyik ablak félig nyitva volt, a huzat olykor-olykor belekapott, az ablakke-ret pedig ritmikus zaj kíséretében csapódott az ablakfához. Ezt a zajt vélte először Jason, majd Rick és Julia is lépések zajának.

– Íme, a titokzatos szellem… – mosolyodott el Julia, ki-tekintve a lélegzetelállító panorámára.

Jason a Villa Argo parkját kezdte fürkészni az ablakból. Látta a kovácsoltvas kaput, a kavicsos ösvényt és Nestor különálló kis faházát.

Rick letelepedett az íróasztalhoz, és egy pillanatig elját-szott a gondolattal, hogy ő a ház ura. Alatta magas szikla-fal zuhant a mélybe, amelyen hangos robajjal törtek meg a tenger hullámai, a feje felett pedig gomolygó felhőhadak gyülekeztek. Végigsimította ujjával az egyik kis hajómo-dellt. Az aprócska, kézzel épített hajók úgy sorakoztak egy láda tetején, mint egy miniatűr flotta.

– Nagyon is meg tudom érteni az öreg Ulyssest… – mondta. – Nem is olyan rossz dolog itt üldögélni, ennél az asztalnál, venni egy kis ragasztót, fát meg kötelet… és múlatni az időt.

Ekkor egy hatalmas hullám csapódott a sziklának dübö-rögve, szerteszét fröcskölve a vizet a szélrózsa minden irá-nyába.

– Menjünk fürödni egyet! – kiáltotta Julia, és meg sem várva a választ, rohant a szobájába a fürdőruhájáért.

39

40

int összetalálkoztak Nestorral. Az öreg kertész szigorú tekintettel meredt rájuk, és megkérdezte: – Mégis hová készültök?K

A kérdés valójában teljesen felesleges volt. A gyerekek törölközőt szorongattak a kezükben, és mindhárman für-dőruhában feszítettek. Rick is kapott Jasontől egy nadrá-got, ami azonban láthatóan igen szűk volt rá.

Nestor anélkül, hogy megvárta volna a választ, letette a földre a kapát, amellyel dolgozott, és rájuk parancsolt:

– Itt maradjatok, amíg vissza nem jövök!– De uram! – kiáltottak fel az ikrek kórusban.– Egy lépést sem! – pirított rájuk Nestor, és gyors lép-

tekkel elbicegett a háza felé.Eltűnt a házban, majd néhány pillanattal később megje-

lent egy vászondarabbal a kezében. Amikor a gyerekekhez ért, odadobta Ricknek. Egy fürdőnadrág volt, ami határo-zottan jobban illett rá.

– Vedd fel! Jobb lesz – mondta az öreg, majd felvette a földről a kapát, és folytatta a munkát.

Julia szinte csalódott volt.– Hát semmi mást nem akart mondani? – akadékosko-

dott.Rick a háta mögött belebújt az új nadrágba.– Mégis mi a csudát kellene mondanom? – kérdezte a

kertész épp csak egy pillantást vetve Juliára, majd felemelt a földről egy begóniapalántát, és megforgatta az ujjai kö-zött, mintha csak valami drágakő lenne.

– Mondjuk valami olyat, hogy: „De vigyázzatok ám a lépcsőn!” vagy „Evés után három óráig nincs fürdés!”

A kertész szemöldökét felhúzva meredt Juliára.– Tényleg ezt kellene mondanom?– Hát… ööö… azt hiszem, igen – dadogta Julia.

41

– Rendben – válaszolta az öreg, és színpadias mozdula-tot tett. – De vigyázzatok ám a lépcsőkön, nehogy elesse-tek! Ha pedig ettetek, legalább három óráig tilos a fürdés! Most pedig, ha nem bánjátok, tűnés! – mondta, a kezébe vett egy begóniatövet, és még hozzátette: – Szeretnék vé-gezni ezzel, mielőtt leszakad az ég!

– De hiszen süt a nap! – vitatkozott Jason.– Ja a harmadik tanács: ha esni kezd, gyertek ki a víz-

ből! Most pedig menjetek! Egy-kettő! Ott kell lemenni.Nem kellett még egyszer mondani, a három gyerek már

futott is a szikla felé.

– Még életemben nem láttam ilyen felnőttet… – hitetlen-kedett magában Julia, miközben lefelé óvakodott a partra vezető lépcsőn.

Nagyon kellett figyelniük, mert valóban veszélyes volt leereszkedni a sziklafalon. A lépcsőfokok egy részét a sziklába vájták, ahol azonban nem volt elég széles a fal, fa és vas lépcsőfokokkal pótolták ki. Ezekről letekintve a sziklának csapódó hullámokra lehetett látni a mélyben. A szikla tetején könnyen megszédülhetett az ember, mert olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a levegőben járna. Lassan, óvatosan kellett haladni, fokról fokra, mindkét kézzel erősen kapaszkodva a kétoldalt kifeszített kötelek-be, miközben a széllökések, melyek alga- és iszapszagot hoztak magukkal, bele-belekaptak az ember hajába. Minél lejjebb jutottak, annál kevésbé volt ijesztő a mélység, de a lépcsőfokok annál nedvesebbek és csúszósabbak lettek.

– Szerintem pedig Nestor nagyon nagy… – állapította meg Jason.

– Egy kicsit azért figyelhetne ránk! – makacskodott Ju-lia. – Mégis csak gyerekek vagyunk. A gyerekek pedig néha csinálnak butaságokat…

42

A FÜRDÉS

– Te talán igen.Az ikrek egész úton lefelé vitatkoztak. Rick mögöttük

baktatott, hátra-hátrapillantva, mintha csak rajta akarna kapni valakit vagy valamit. Az volt az érzése, hogy figye-lik… Egy alkalommal mintha valami fényeset látott volna megcsillanni a háta mögött. Ekkor aztán eszébe ötlött, hogy talán Nestor az, aki egy távcsövön keresztül mégis csak rajtuk tartja a szemét.

Meg is nyugodott hát, és követte az ikreket.Végül elérték a szikla alját. Egy kis földnyelvre jutot-

tak, melyet két oldalról sziklák védtek a széltől és a kíván-csiskodó tekintetektől. A Villa Argo a fejük felett tornyo-sult a ragyogó napfényben. Sirályok köröztek hangos vij-jogással felettük, a sziklafalba rakott fészkeik körül.

A világ ezen elzárt kis pontján minden ragyogó fehér volt.

Julia volt az első, aki a fölre hajította a törölközőjét, és berohant a vízbe. A víz hideg volt, de kellemesen vérpezs-dítő. Lebukott a víz alá, majd tíz méterrel odébb bukkant elő a felszínen.

– Gyertek! – kiáltotta, hátrasöpörve a haját az arcából. – Ez fantasztikus!

Valóban az volt. A homokos föveny a víz alatt is foly-tatódott, és a víz még beljebb is sekély volt. A tenger itt egészen nyugodt volt, hiszen a kis öblöt mindenfelől szik-lák védelmezték, olykor fehér habokban törtek meg a hul-lámok rajtuk, kis szivárványokat rajzolva a kövek fölé. A hullámok hangja mágikusan ringató volt.

Rick is bevetette magát a vízbe, és nagy karcsapásokkal úszott előre, hogy megmutassa, neki aztán van „erős izma és jó tüdeje”. Na meg hogy gyorsan felmelegedjen.

43

Jason azonban csak állt kint a parton összekulcsolt kar-ral. A víz a lábszárát nyaldosta, és ő elbizonytalanodva bá-mult a habokba.

– Mozgás, te nyámnyila! – kiáltotta Julia, és Rick felé úszott. – Mindig ilyen volt – magyarázta. – Ha a víz nincs legalább negyvenfokos, be se teszi a lábát.

Rick csak mosolygott. Julia haján a vízcseppek úgy csillogtak, mint megannyi gyöngyszem.

– Akkor csak egy dolgot tehetünk… – mondta.A parton Jason megsejtette, hogy valami cselszövés ké-

szül ellene. Megpróbált keménynek látszani, de mikor a jéghideg víz a hátának csapódott, kétségbeesetten felkiál-tott.

A sziklaszirt tetején Nestor elmosolyodott.Amikor meghallotta Jason kétségbeesett kiáltását, majd

Julia és Rick kacagását, tudta, hogy a gyerekek épségben lejutottak a partra. Jó volt megint gyermekhangokat halla-ni a házban. Új feladatot jelentett… Végre megint volt ér-telme csinosítgatni a kertet, virágokat ültetni, amit azután majd az egyikük úgyis tönkretesz egy rosszul irányzott labdával… Jó lesz majd megint új napra ébredni, és meg-hallgatni a kérdéseiket, a kíváncsiskodásukat.

Ha pedig valóban olyan remek kölykök, amilyennek ő gondolja őket, akkor… ki tudja!

Most azonban még csak a nevetésüket hallotta a szél-ben… de már ez a nevetés is sokat jelentett Villa Argóban.

– Soha jobbat… – dörmögte. – Soha jobbat.Aztán lehajolt, és tovább gyömködte ujjával a földet,

hogy megfelelő helyet készítsen az apró begóniatöveknek.Nem volt nála semmilyen távcső.

44

A FÜRDÉS

Később Jason, Julia és Rick a parton hasra feküdtek a tö-rölközőkön, és felsorakoztatták maguk előtt a tengerből ki-halászott kincseiket: két kék színű kavicsot, öt kerek, fehér csigát, egy rakás félbetört kagylót és egy ajtódarabkát rig-livel. Ahhoz, hogy ez utóbbit összegyűjtsék, mélyre kellett merülniük a sziklákon túl, ahol a víz egészen mély és a sodrás is igen erős.

Rick vigyázott rá, hogy ne ússzanak be túl messzire, és az ikrek igazat adtak neki. Végtére is egy pompás, csendes öböl állt a rendelkezésükre a játékhoz. Jason megfogadta, hogy a következő alkalommal labdát is hoz majd magával.

Míg Julia napozott, Rick és Jason nekiindultak, hogy felfedezzék a sziklákat, és nemsokára egy másik kis öbölre bukkantak, amelynek az egyik végéből kis fastég nyúlt vízbe. A stéghez valaki hajókötelet erősített. A tartóoszlo-pok és a pallók korhadtak voltak, mégis ez a stég volt a bi-zonyság arra, hogy az öreg Ulysses itt tartotta a hajóját.

Jason máris fantáziálni kezdett hőstettein, és Rickkel együtt elindult, hogy beszámoljon az újabb fejleményekről Juliának, aki szemmel láthatóan megunta már a napozást.

Jason tolmácsolásában a stég megtalálása fantasztikus hőstörténetté dagadt. Míg azt próbálta elhitetni nővérével, hogy a fejénél fogva ragadott meg egy kétszer akkora poli-pot, mint ő maga, Rick hideg vízcseppet érzett az arcára csöppenni.

Felnézett az égre. Egy fekete felhő takarta el a napot.– Nestor úrnak úgy tűnik, igaza volt – állapította meg. –

Nyakunkon az eső.– Én is érzem! – kiáltotta Julia.Jason abbahagyta annak ecsetelését, hogy miként győz-

te le a hatalmas tengeri szörnyet, és elgondolkodva vizslat-ta a hosszú lépcsősort, mely a házhoz vezetett.

– Menjünk fel? – kérdezte, és nyelt egy nagyot.

45

– Az lesz a legjobb. – válaszolta Julia és Rick egybe-hangzóan.

Jason ímmel-ámmal feltápászkodott, és a dereka köré csavarta a törölközőt.

Alig tettek meg néhány lépést felfelé, az eső valóban sza-kadni kezdett. A vízcseppek olyan hidegek voltak, mint a jég. A lépcsőfokok egyetlen pillanat alatt rettenetesen csú-szóssá váltak. Jason nemsokára megelégelte a végeérhetet-lennek tűnő mászást, nekilendült hát, és futni kezdett felfe-lé a lépcsőn.

– Találkozunk odafönn! – kiáltott vissza csúfondárosan.Julia hátrafordult, hogy egy kis biztatást találjon a mö-

götte baktató Rick nyugodt tekintetében. A fiú vizes haj-tincsei, mint megannyi apró kérdőjel kunkorodtak a hom-lokán. Megrántotta a vállát, mintha csak azt akarná mon-dani: „Hagyd őt futni!”

A következő pillanatban azonban kővé dermedt.Jason elvesztette az egyensúlyát. Ugyanabban a pilla-

natban egy villám hasította ketté az eget, és mint valami fehér ököl sújtott le a tengerre.

– NE! – kiáltotta Julia – JASON!

46

47

hogy megcsúszott, Jason látta, ahogy a villám le-csap, és fehér fénye megvilágítja Salton Cliffet. Majd zuhanni kezdett.A

Nekicsapódott a sziklafal fehér kövének, és úgy érezte, ezer karom szánt végig a mellkasán. Kezei a sziklát mar-kolászták, míg végül, ki tudja hogyan, sikerült megkapasz-kodnia egy hasadékban.

Ujjaival megragadta a nyílás szélét. Megállt. Nem zu-hant tovább. Csak lógott a sziklafalon, egy repedésbe ka-paszkodva, alatta a szédítő mélység.

Rick és Julia futásnak eredtek egészen addig a pontig, ahonnan Jason lezuhant.

– Jason, hallasz engem? – zokogta Julia, aki nem tudta, örüljön-e, vagy inkább kétségbeessen, hiszen az öccse életben van, de egy sziklafal szélén lóg teljesen valószí-nűtlen helyzetben.

Elcsukló hangot hallott odalentről.– Húzzuk fel! Húzzuk fel! – kiabálta Julia, kisöpörve

arcából egy ázott hajtincset.– Épp azon vagyok… – kiáltott vissza Rick. – Segíts

összecsomózni a törölközőket!Ekkor Julia rádöbbent, hogy képtelen bármit is tenni.

Gépiesen felvette a földről Jason törölközőjét, de Ricknek úgy kellett kitépnie a kezéből. A fiú összecsomózta a tö-rölközőket úgy, ahogy az apja tanította csomót kötni.

– Mindjárt kész vagyunk, Jason! Tarts ki! Jövünk! – ki-abált Julia kétségbeesetten, miközben le sem vette tekinte-tét az öccséről.

Jason mondott valamit, a vihar zaja elmosta a hangját.– Mit mondtál? Tarts ki! Mindjárt felhúzunk!– …lami …csa! – mondta ismét Jason, aki úgy lógott a

sziklafalon, mint a kövekhez tapadt kagyló.

48

A RÉS

Ekkor Rick a korláthoz lépett, és a mélybe hajította a három törölközőből rögtönzött kötél végét. Kitámasztotta a lábát, és lekiabált: – Kapd el!

Julia meg sem merte kérdezni, hogy ezek a sebtében kötött csomók elég erősek-e.

Ahogy ott lógott húsz méterrel a tengervíz felett a tomboló viharban, Jason teljesen világos, tiszta fejjel látott min-dent. Ráadásul furcsán nyugodt volt. Pontosan tudta, mit kell tennie.

Először is keresett két megfelelő kiszögellést, ahol megtámaszkodott a lábával, így máris pihentethette kicsit a karját. Egy idő után sikerült stabilan megállnia a lábán anélkül, hogy túlzottan nagy erőt kellett volna kifejtenie a karjával. Amikor egy kis bátorságra tett szert, megpróbált felnézni.

Látta a nővérét, aki valamit kiabál, de nem értette, mit mond. Ő igazából meg volt győződve róla, hogy sikerül egyedül felkapaszkodnia a sziklán, és visszamásznia a lép-csőre. Csak nyugodtan kell mozognia, mit sem törődve az esővel, megtalálni a megfelelő kiszögelléseket, pont úgy, ahogy ráakadt a résre is, ami megmentette az életét.

A rés… ahogy jobban szemügyre vette, Jason rájött, hogy nem egyszerű rés csupán, mint amilyenben a sirá-lyok laknak. A nyílás mind a négy oldala egyforma hosszú volt, mintha csak… emberi kéz alkotta volna. Mély volt, mint egy szoborfülke, és szűk, mint egy lőrés.

De nem szoborfülke volt. És nem is lőrés.– Itt van valami furcsa! – kiáltott fel a másik kettőnek

az esőben.Érezte, hogy a lábujjai megfeszülnek a sziklán.Tapogatózni kezdett az egyik kezével az üregben, teljes

erőből kapaszkodva a másikkal. 49

De csak köveket talált. Köveket és megint csak köve-ket.

Egyszerre valami mállékony dologhoz ért, ami szét-morzsolódott az ujjai között, majd egy nehéz tárgyat talált a kezében. Megpróbált belesni a nyílásba, és egy pillanatra az az érzése támadt, hogy a lőrésen túl… üresség van.

Nagy tágas tér.Gyorsan kihúzta a kezét a lyukból. Ahogy jobban

szemügyre vette a tárgyat, úgy tűnt, hogy egy puha rongy-ba csavart téglát tart a kezében.

Ekkor egy törölköző vége súrolta az arcát. Jason össze-rándult ijedtében, és kis híján kiejtette kezéből a tárgyat.

– Kapd el! – kiáltotta Rick néhány méterrel a feje fö-lött, egy törölközőkből rögtönzött kötél másik végét szo-rongatva.

Jason bedugta a tárgyat a fürdőnadrágjába, megragadta a Rick által készített mentőkötelet, és mászni kezdett felfe-lé.

A felfelé vezető út csupán néhány pillanatig tartott, de Ju-liának óráknak tűnt. Amikor Rick megragadta Jason kar-ját, és biztonságos helyre húzta, a kislány majdnem elájult a boldogságtól.

– Jól vagy? – kérdezte alig hallható, elcsukló hangon.Jason mellkasa tele volt sebekkel és horzsolásokkal.– Igen, persze – válaszolta majdnem közömbös hangon.

– Ide nézzetek, mit találtam! – mondta, és előhúzta a für-dőnadrágjából a különös tárgyat, amit a repedésben talált.

Egy villám hasította ketté az eget.– Mi ez? – kérdezte Rick kiabálva, hogy túlharsogja a

villám utáni dörgés hangját.– Nem tudom – kiáltott vissza Jason. – De érdekes, nem

igaz?

50

A RÉS

Julia érezte, hogy csak úgy gyűlik benne a harag. Az-után, hogy végtelennek tetsző pillanatokig azt képzelte, hogy az öccse lezuhan, és halálra zúzza magát a sziklákon, most hogy végre itt áll előtte tetőtől talpig sebesen, semmi más nem érdekli, csak az a valami furcsa, amit épp most talált.

– Már bocs! – kiabálta. – Ne is törődj vele, hogy mi itt halálra aggódtuk magunkat miattad! Pedig ha tudtuk vol-na, hogy csak azért mentél, hogy begyűjtsd azt az… izét! – kiáltotta, és dühösen elindult felfelé a Villa Argóhoz veze-tő lépcsőn.

– Mi a csuda ütött belé? – kérdezte Jason.Rick a vállára tette a kezét: – Semmi, csak nagyon örül,

hogy nem esett semmi bajod… azon kívül persze… hogy tele vagy horzsolásokkal.

– Horzsolásokkal? Milyen horzsolásokkal…? – Jason a mellkasára nézett, és a józansága pillanatok alatt elpárol-gott. – A mindenit! – kiáltotta, és érezte, hogy forogni kezd a lába alatt a talaj. – Ezeket meg hol szereztem?

Rick azt tanácsolta, hogy inkább menjen most haza, és majd ott gondolkodjon rajta. Szép lassan felmásztak hát a lépcsőkön. A csúcson Jason Rick tanácsára maga köré csa-varta a törölközőt, hogy elrejtse sebeit.

– Ha Nestor megtudja, hogy mi történt, soha többé nem enged le minket fürdeni – mondta.

Jason tökéletesen egyetértett barátjával.

51

52

– Aúúú, ez csíp! – visította Jason a konyhában.– Pssszt, maradj csendben! – torkolta le Julia. – Vagy azt akarod, hogy szóljak Nestornak?

– Ne, de akkor is…– Maradj nyugton, vagy még jobban fog fájni!– Csak azt ne! Ááááá!Rick csak állt, és magában kuncogva nézte a jelenetet.Jason a konyhaasztalon ült, Julia pedig előtte állva egy

vattapamaccsal és hidrogén-peroxiddal fertőtlenítette a se-beit. Bár a sebek csúnyák voltak, szerencsére egyik sem volt igazán mély. Csak kisebb karcolások és horzsolások éktelenkedtek Jason mellkasán, amelyek azonban csak úgy lángoltak a hidrogén-peroxidtól.

Jason összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, majd Rickhez fordult: – Te tudod, mi lehet az? – kérdezte elhaló hangon, és a sziklák között talált titokzatos tárgyra muta-tott, ami ott feküdt az asztalon.

– Kész! – kiáltotta Julia. Jason mellkasa fényesen csil-logott a fertőtlenítőszertől. – Várj még néhány percig, hogy megszáradjon, mielőtt…

Nem volt ideje befejezni a mondatot, mert Rick lecsa-varta a rongyot a titokzatos tárgyról, és Jason, aki alig bírt a kíváncsiságával, leugrott az asztalról, és magára rántotta a pólót.

Az anyag beletapadt a sebbe, mintha csak egy felső bőrréteg lett volna, és Juliát kirázta a hideg, ha arra gon-dolt, mit érez majd Jason, amikor leveszi magáról azt a pó-lót.

– Ez egy kötés! – kiáltotta Rick, és tovább csavarta az anyagot. A kötés lassan engedett. A rongy nedves volt és szakadozott.

Julia letette a vattapamacsot, és közelebb lépett. Rick óvatosan bugyolálta ki a csomagot.

53

– Azt hiszem, ez egy doboz – mondta Rick, miután már majdnem teljesen letekerte az anyagot.

Egy sötét színű fából készült hasáb volt. Mintegy tizen-öt centi hosszú, hét centi széles és három centi magas.

– Ki lehet nyitni… – mondta Rick, ahogy megnyomta, és elcsúsztatta a felső falapot.

– Mi van benne?Amikor meglátták a doboz tartalmát, mindhárman cso-

dálkozva húzták fel a szemöldöküket. A ládikában meg-számlálhatatlanul sok kis sárgolyó feküdt, egy pici perga-mentekercs társaságában, melyet egy vékony cérnával kö-töttek össze. Amikor Rick megfogta a cérnaszálat, hogy kioldozza, az szétmállott az ujjai között.

– Óvatosan… – motyogta Jason. – Ki tudja, mi az…– Lehet, hogy egy középkorból visszamaradt csokolá-

désdobozt találtál, Jason… – ugratta a nővére.Rick hihetetlen lassan és óvatosan kiterítette az asztalra

a pergament.Furcsa jelek és rajzok voltak rajta.

54

A CSOMAG

A vihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ült. Bá-gyadt kis napsugár bukkant elő a felhők közül, fénye meg-csillant az ágakon és a fűszálakon táncoló vízcseppeken.

Nestor az üvegházba ment, hogy kiválogassa a töveket, amiket a kert felásott talajába akart ültetni. Ide menekült az első esőcseppek elől, és élvezettel hallgatta a vízcsep-pek kopogását az üvegház falán.

Nem aggódott a gyerekek miatt.„Vizesek már a tengervíztől, hát kicsit vizesek lesznek

az esőtől is” – gondolta. A legtöbb, ami történhet velük, hogy megfáznak kicsit.

Amikor meglátta, hogy ott ténferegnek az üvegház kö-rül, tudta, hogy nem merik megzavarni őt. Hagyta, hadd tébláboljanak még egy kicsit, mielőtt megtörölte kezét fe-hér kötényében, és kilépett az ajtón.

55

– Mit szeretnétek? – kérdezte. – Összetörtetek valamit?A gyerekek egy cseppet sem voltak hozzászokva az

ilyen gyakorlatias kérdésekhez. Julia könyökével oldalba bökte öccsét, mintegy jelezve, rajta a sor, beszeljen.

Jason hebegve-habogva megszólalt: – Nem… csak hát… szóval… azon gondolkodtunk… mivel maga olyan régóta… Julia azt mondta…

Jason zavara olyan látványos volt, hogy Nestornak erőt kellett vennie magán, hogy ne nevessen.

– Gondolod, hogy még ma sikerül befejezned a monda-tot? – kérdezte gonoszkodva. – Csak nyugodtan…

Nestor nem rossz szándékból volt nyers. Pusztán nyers volt, ennyi az egész, mint minden olyan ember, aki nem nagyon van hozzászokva mások társaságához.

Jason úgy döntött hát, jobb lesz, ha nem kertel, és az öreg felé nyújtotta a pergamentekercset.

– Ezt találtuk… – mondta –, és fogalmunk sincs, mi le-het. Így hát gondoltuk, megkérdezzük.

Nestor félig kitekerte a pergament, épp csak annyira, hogy néhány jel láthatóvá váljék.

– Ezt meg hol találtad? – kérdezte egy levegővétellel, és az arca hirtelen elkomorodott.

Megálltak a lépcsőknél a sziklaszirt szélén, és Jason a mélybe mutatott, majd elmagyarázta, hogy többé-kevésbé hol is találta a pergament, kihagyva a történetnek azt a ré-szét, hogy kis híján nyakát szegte a sziklákon.

Nestor csak állt, és csendben hallgatta.Amikor a fiú a történet végére ért, Nestor még sokáig

állt szótlanul maga elé bámulva, mint aki teljesen belefe-ledkezett a sziklákon megtörő hullámok hangjába és a si-rályok rikoltozásába.

56

A CSOMAG

Majd hirtelen összerázkódott. Visszaadta a pergament Jasonnek, és a fejét ingatva csak ennyit mondott: – Nem… nem tudom, mit mondjak erre. Fogalmam sincs, mi ez.

– Talán valami írás? – folytatta Jason. – Olyasmi, mint a hieroglifák.

– Ezek nem hieroglifák… – torkollta le Julia. – Én már láttam hieroglifákat: azok színesek, és az alakjuk is egész más.

– Meg aztán ez egy pergamentekercs. Az egyiptomiak papiruszra írtak… – állapította meg Rick. – És különben is, egy biztos: hogy egyetlen egyiptomi sem járt Cornwall-ban.

– Honnan tudod? – kérdezte Jason.– Onnan, hogy az egyiptomiak nem voltak valami jó

tengerészek – válaszolta Rick. – Csak nádból eszkábált csónakjaik voltak, amivel a Níluson közlekedtek. Soha nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. És nem ismerték a hajókormányt.

Nestor elismerő pillantást vetett a vörös hajú fiúra.– Akkor hát mégis csak valami vicc… – mondta Julia.

– Én megmondtam, hogy ez csak egy doboz romlott cso-koládé.

Jason felpattant.– Mégis milyen vicc az, hogy valaki eldug egy dobozt a

sziklán, ami tele van földgolyókkal? Meg aztán ez… ez micsoda?

– Kísérőcédula – vágta rá Julia meggyőződéssel. Ki-kapta a tekercset Jason kezéből, és olvasni kezdte: – Iga-zán nagy megtiszteltetést jelentett számomra, hogy részt vehettem az Ön által rendezett fantasztikus vacsorán… blablabla… A mama is mindig ilyet ír, miután a papával meglátogatják a barátaikat.

57

– Szerintem pedig ez nem más, mint egy titkos térkép – mormolta Jason… – Talán egy régi kalózhajó horgonyzott Kilmore Cove közelében… és a kalózok ide rejtették a kincsüket.

– Egyre jobb! – kiáltotta Julia – Először… most meg kalózok!

Nem mondta ki a „szellem” szót Nestor előtt, de Jason és Rick pontosan értették, hogy mire gondol.

– A régi tulajdonos… – kezdte a kertész, de nem fejezte be a mondatot, hanem hirtelen sarkon fordult, és elindult az üvegház felé, szinte mérges mozdulattal kapva le magá-ról a kötényt.

– A régi tulajdonos… mi van vele? – kérdezte Jason, a kertész nyomába eredt, és megállt az üvegház bejárata előtt.

– Hagyd a csudába, kölyök! Nem fontos – mondta Nes-tor, és finoman eltolta az útjából.

– Áúúú! – kiáltott fel Jason, mert Nestor hozzáért a se-beihez.

– Hát téged meg mi lelt?– Semmi – válaszolta Jason, keményen összeszorítva a

fogát. Majd csak állt, és úgy bámult Nestorra, mintha szuggerálná: „Fejezd be, amit mondani akartál!”

Nestor sóhajtott egyet, és megadta magát a szokatlan makacsság láttán:

– Bár nem hiszem, hogy különösebben érdekes lenne… de a régi tulajdonos megszállottja volt a régi nyelveknek. Egy sor olyan könyve volt, ami ezekről a holt nyelvekről szólt. Ősi írásokról és kódokról, meg arról, hogyan kell őket megfejteni… Talán valamelyikben megtaláljátok a kulcsot, amelynek segítségével lefordíthatjátok a perga-men szövegét.

– Köszönöm – mondta hálásan Jason.

58

A CSOMAG

– Most azonban rajtad a sor. Ki vele, fáj valamid? Mi történt?

– Csak egy kicsit fáj, ha valaki hozzáér a mellkasom-hoz.

– Miért?Jason elmosolyodott: – Mert tele van vágásokkal, ami-

ket akkor szereztem, amikor lezuhantam a szikláról.Ekkor Nestor is elmosolyodott: – Te lóvá akarsz tenni

engem, mi? – kérdezte, és fel sem tételezve, hogy Jason igazat mond, elindult az üvegház felé.

59

60

könyvtár az emeletre vezető lépcsőtől balra nyílt. Egy kék és vörös kazettás mennyezetű helyiség volt, két nagy, széles ablakkal, amelyek a kavi-

csos udvarra és a kertre néztek. A fal mellett mindenütt könyvespolcok álltak. A berendezéshez tartozott még egy bivalybőr kanapé és egy zongora, amelyen hegyekben áll-tak a régi folyóiratok, valamint két kényelmetlen forgó-szék. Minden polcon réztábla mutatta a rajta található könyvek témáját: történelem, orvostudomány, földrajz…

A

A három gyerek nekiállt, hogy megkeresse a Nestor ál-tal javasolt könyveket.

– Ezen a polcon kell lennie – jelentett ki Julia egy kis idő után.

– Mi van odaírva?– Paleográfia.– És mégis mi a csudát jelent az, hogy „paleográfia”?– A görög „paleo” szó „ősit” jelent, mint a paleolitikus

ember. A „gráfia” pedig írást, ha jól tudom.Rick és Jason elismerően néztek Juliára.Azután Rick lábujjhegyre emelkedett, és megragadott

egy vaskos kötetet, amelynek a korcán ez állt: Elfeledett nyelvek szótára. A könyvben számtalan rajz, jel és szim-bólum volt, amelyek egy-egy ősi nyelv írásos emlékeit rögzítették: föníciai és indián törzsi ábécék, egyiptomi hie-roglifák, a titokzatos etruszk nyelv, a görög ábécé, a hús-vét-szigeti rongo-rongo nyelv ábécéje, és még sok-sok egyéb nyelvé.

A szótár minden egyes oldala ámulatba ejtő volt: titok-zatos jelekkel, rajzokkal és szimbólumokkal volt tele, tit-kos kódokkal, az idők homályába vesző nyelvekkel, letűnt szavakkal.

Amikor Rick a 197. oldalhoz ért, Jason felkiáltott:– Állj! Ez az!

61

Az oldal közepén a következő volt látható:

– Ez épp úgy néz ki…– Mi van alá írva?Rick fennhangon olvasni kezdte: A képen az úgyneve-

zett „Festo-korong” negyvenöt misztikus figurája látható. A tárgy maga egy szabálytalan szélű, festett agyagkorong, amelyet a XX. század elején két régész, Halbherr és Perni-er találtak a Festo-szigeteken. A rajta látható írás jelenté-sét soha nem fejtették meg…

– Ez aztán jól kezdődik… – sóhajtotta Julia.

62

A KÖNYVTÁR

– A korong mindkét oldalán spirális kígyóvonalban fel-irat található. Az egyes szimbólumok mellett olvasható be-tűk egy fordítási kísérlet eredményei, amelyet Elton Carter paleográfus kezdett el 2003 márciusában…

Az egyes figurák mellett valóban ott állt azok jelentése, világosan leírva a mi ábécénkkel.

– A sétáló emberke jelöli az 1-es számot. A pöttyös ko-rong a mi „A” betűnknek felel meg… – motyogta Jason.

– Próbáljuk meg lefordítani a pergament! – kiáltotta Ju-lia.

Rick a fejét csóválta.– Lehetetlen. Nem elég megfejteni az egyes betűjeleket

ahhoz, hogy egy ősi üzenetet el tudjunk olvasni, a nyelvet is ismerni kell.

– És ki mondta neked, hogy ez valami ősi nyelven író-dott? – csattant fel Jason.

– De hiszen egyértelmű! A Festo-korongon látható je-leket Krisztus előtt néhány ezer évvel használták – olvasta Rick a könyv ismertetőjét.

Az ikrek azonban egy cseppet sem voltak meggyőzhe-tők. Fogták a pergament, és elkezdték kikeresni szépen egymás után az egyes ábráknak megfelelő betűket.

– A bar… – kiabálta Jason az első négy karakter fordí-tását.

Rick még mindig a fejét csóválta.– Ez nem jelent semmit – mondta.– A barlang… – kiáltotta Julia.Az ikrek izgatottan pillantottak egymásra. – A barlang!

– kiabálták egyszerre. Mégis csak volt értelme.Ricknek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hát

mégiscsak lehetséges, hogy a pergamen egy olyan titkos ábécével kódolt üzenetet tartalmaz, ami az ő nyelvükön íródott?

63

Lassanként egy teljes mondat állt össze a jelekből:

A barlang sötétjében használd…

Ebben a pillanatban azonban kifogyott a tolluk.– A csudába! – csattant fel Jason, és mérgesen rázogat-

ni kezdte. – Hozz egy másik tollat! – utasította Juliát.– Hozz te!– De nem tudom, hol vannak.– Hová tetted azt, amivel a térképet rajzoltuk?– Amivel a térképet rajzoltuk? – Jasonnek eszébe jutott,

hogy azt bizony Julia kiverte a kezéből, és ahogy leesett, begurult a szekrény alá. – A szekrény alatt! Mindjárt jövök!

Leszáguldott a lépcsőn, míg Rick és Julia folytatta a szöveg fordítását, betűről betűre hangosan olvasva az egyes karaktereket. Jason kettesével ugrált lefelé a lépcső-fokokon, majd rohant a kőfalú szobába. Egy pillanatra megtorpant, mert az az érzése támadt, hogy egy árnyékot látott maga előtt. Kinyitotta a száját, de egy szó sem jött ki rajta. A fejében úgy kavarogtak a gondolatok, mint egy kalickába zárt ijedt madársereg.

Fentről, a távolból hallotta, ahogy Rick és a nővére hangosan ismételgetik a szavakat: – A barlang sötétjében használd a…

– a fény…– használd a fénylő…!A hirtelen ijedtség lassan elpárolgott Jason lelkéből.

Körülkémlelt, de nem látott senkit. Nem hallott semmilyen gyanús zajt sem. Talán mégis tévedett, és nem is látott semmiféle árnyékot, csak azét a rengeteg bútorét, amivel tele volt a ház.

Óvatosan belépett a szobába.

64

A KÖNYVTÁR

A földön ott feküdt a térkép, amit nem sokkal azelőtt készítettek és otthagytak, mikor elrohantak megnézni az öreg Ulysses képmását. Jason feszülten figyelve keresztül-vágott a szobán. Letérdelt a szekrény mellett, ahol a toll elgurult, és tapogatni kezdett a szekrény alatt.

A toll persze begurult a legtávolabbi sarokba, és Jason-nek teljesen be kellett hasalnia a szekrény alá, hogy elérje.

Amikor végre megtalálta, megpróbálta megfogni, ám ekkor keze hozzáért a szekrény mögötti falhoz.

Mintha fát tapintott volna.Jason kíváncsian lesett be a szekrény alá.A hátsó falon egy ajtó volt.

Néhány perc múlva Jason visszatért a könyvtárba. Odaadta a tollat a másik kettőnek, majd csendben, elgondolkodva megállt egy kicsit távolabb. Csak álldogált gondolataiba mélyedve, míg Rick és Julia be nem fejezte a fordítást. A művelet végeztével Julia négy sorba rendezte a szöveget, mint egy verset, és győzedelmes hangon felolvasta.

Jasonnek végigfutott a hideg a hátán, ahogy meghallotta:

A barlang sötétjébenHasználd a fénylő földet,Világítsa meg a flottát,Mely oda visz, ahova vágysz.

– A mindenit! – dörmögte Rick. – Majdnem értehetetle-nebb, mint korábban!

– Vannak barlangok a közelben? – kérdezte Julia.Rick megvonta a vállát, mintegy jelezve: „Gondolom,

igen. Mindenütt vannak barlangok.” Majd így szólt: –

65

Nem véletlenül Kilmore Cove ennek a helynek a neve, gondolom. A cove öblöt jelent, de akár barlang is lehet. Egy helyi történet szerint az ősi druidák Kilmore Cove-nál egy tengerre néző barlangban gyűltek össze a tavaszi nap-éjegyenlőség idején… ami azonban beomlott, vagy lerom-bolták a római megszállás idején.

– Hallottad, Jason! Druidák! – kiáltotta Julia. – Azt a mindenit… ezer meg ezer évvel ezelőtt!

Miután lefordította a szöveget, Julia úgy érezte magát, mint akit megbabonáztak, hogy részese lehet egy ilyen ti-tok megfejtésének.

Rick felidézte emlékezetében az összes olyan helybéli történetet és legendát, ami barlangról, szurdokról és hajók-ról szólt, és hasztalan igyekezettel próbált valami értelmet keresni a „fénylő föld” szókapcsolatban. Jason azonban, aki máskor kifulladásig ontotta magából a rejtélyek és tit-kos szófordulatok megoldásait, csak állt szótlanul a háttér-ben, a zongorának támaszkodva.

– Jason? Jól vagy? Fájnak a sebeid? – kérdezte a nővé-re.

De a fiú csak bámult a semmibe, mintha egy távoli pon-tot fürkészne Rick és Julia között.

– Jason, elvarázsoltak? Mi van veled? – erőszakosko-dott tovább Julia, és meglökdöste.

Jason szeme ekkor újra felcsillant, mint az üveggolyó a napon. Juliára pillantott: – Tessék? – kérdezte.

– Alszol? – heccelte Julia… – Most, hogy itt állunk egy valódi rejtély előtt, az én öcsikém szundikál. ÉBRESZTŐ! – kiáltotta, és kicsit rosszindulatúan Jason mellkasához ért.

Jason ugrott egy nagyot a fájdalomtól.– Isten hozott újra a földön! – kiáltotta Julia. – Hallot-

tad, amit a druidákról beszéltünk?

66

A KÖNYVTÁR

– Igen… hogyne… – motyogta Jason, a pólóját simo-gatva. – Azt, hogy a druidák…

– Rick azt mondja, hogy valahol Kilmore Cove-nál van egy barlang, ahol a druidák gyűléseket tartottak, és hogy a barlangot beomlasztották a római megszállás idején…

– Nem, nem omlasztották be – rázta meg a fejét Jason.– Ezt meg honnan veszed?– Mert én ma… mikor benéztem azon a lyukon… ott

fenn a sziklán, láttam.

67

68

ason vezetésével mindhárman lementek a kőfalú szo-bába. Magukkal vitték a szótárat, a sárgolyókkal teli dobozt, a pergament és a lefordított szöveget, vala-

mint az egyetlen működő tollat.J

– Nyílt teret láttam odabent, értitek? – magyarázta Ja-son. – Olyan volt, mintha a szikla mögött űr lenne.

– Úgy érted, hogy a szikla belül… üreges?Jason bólintott.– Ez megmagyarázná azt is, hogy találtad a dobozt –

mondta Rick. – Belenyúltál a lyukba, és bent megtaláltad, amit találtál.

Julia fennhangon újraolvasta a szöveget: – A barlang sötétjében… világítsa meg a flottát… Nézd! Nézd! – kiál-tott. – Az üzenet flottáról beszél. A hajók mindig a tenger mellett vannak. Vajon ki írta ezt az üzenetet?

– A régi háztulajdonos – szólalt meg Jason.– Ezt hogy érted?– Az üzenetet Villa Argo régi tulajdonosa írta. Ki más

írhatta volna? A szöveget a mi nyelvünkön írták, az öreg Ulysses Moore egyszerűen csak a Festo-korong jeleit használta a megírásához, hogy titokzatosabbá tegye.

– Azért, hogy ne lehessen megérteni… de vajon mire volt ez jó?

– Ha, mondom, ha a sziklában valóban van egy bar-lang, akkor még az is lehet, hogy a barlangban kincs van – mondta Julia. – És ha mondom ha a barlangban kincs van, az is elképzelhető, hogy az öreg Ulysses Moore egyfajta kincsvadászatot szervezett néhány kiválasztott számára. Egy kicsit úgy, ahogy a kalózok tették, nem? Akik keres-tek egy kevéssé ismert helyet, ahová elrejtették, amit talál-tak, majd készítettek egy kódolt térképet a kincsvadászok-nak.

69

– A kalózok nem találtak kincseket, hanem raboltak – pontosított Rick.

Julia felcsattant.– Akkor is egy flottáról szól az üzenet, vagy nem? Ah-

hoz pedig, hogy flottád legyen, vagy egy nagyon nagy ha-lásznak kell lenned, vagy kalóznak. És kincsednek is kell lennie.

Rick csak grimaszolt egyet, mert egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy amit Julia mond, az valóban úgy van, de eldöntötte, hogy nem vitatkozik.

Julia tovább szőtte a történetet: – Tehát te azt állítod, hogy az üzenetet a régi háztulajdonos írta. Akkor én meg azt mondom, hogy mindezt azért tette, hogy a kincs nyo-mára vezessen minket. Vagyis két dolog biztos: a régi tu-lajdonos és a kincs. Tegyük fel, hogy a kincs a sziklában van. Akkor tehát már csak egy dolgot kell megfejtenünk: mi az a fénylő föld? – Ahogy ezt kimondta, egy pillantást vetett a dobozban lévő golyókra. – És azt, hogyan jutha-tunk be a barlangba?

– Ó, ennél mi sem egyszerűbb – mosolyodon el Jason. – Ha az üzenetet az öreg Ulysses írta, és ő hagyta a bar-langban, az azt jelenti, hogy nagyon könnyen be lehet jutni oda.

– Így igaz.– Vagyis egész pontosan ez annyit jelent, hogy a házból

ment le a barlangba… a Villa Argóból.– Igen.– És én azt is tudom, hogyan.– Ki vele, mire vársz?Jason a fal mellett álló szekrényre mutatott.– Van egy ajtó a szekrény mögött. Ha segítetek elhúzni

a szekrényt, meglátjátok.

70

A SZEKRÉNY MÖGÖTT

Az ajtó ijesztő volt.Nem volt nagyobb, mint a többi ajtó a házban, de sok-

kal-sokkal régebbinek tűnt. Sokkal régebbinek, mint azt ők el tudták képzelni.

A fa sok helyütt meg volt rongálva. Telis-tele volt kar-colásokkal, bevésésekkel, mintha valaki ezer meg ezer ütést mért volna rá. Egy része pedig mintha megégett vol-na.

A gyerekek leültek a földre, és hosszasan bámulták az ajtót. Jól elfáradtak, míg sikerült a szekrényt annyira el-mozdítaniuk, hogy az egész ajtót szemügyre vehessék.

A bútordarabot láthatóan pont azért helyezték ide, hogy eltakarja az ajtót. Most, hogy ez kiderült, az ajtó még na-gyobb jelentőséget kapott.

– Azt mondod, ez az? – kérdezte Julia.Jason a kezébe vette a ház térképét, amit délután rajzol-

tak. Egy X-et rajzolt arra a helyre, ahol az ajtó volt, és így válaszolt: – Persze, hogy ez az. Ez itt az egyike azoknak a titkos ajtóknak, amelyeken keresztül az öreg Ulysses kibe járkál.

– De Jason! – kiáltott fel Julia. – Ulysses Moore HA-LOTT!

– Honnan tudod? Ez a ház olyan hatalmas, hogy köny-nyen lehet, hogy észre sem vesszük. Meg aztán… én lát-tam őt!

Rick és Julia egymásra pillantott.– Mi a csudát jelent az, hogy te láttad?– Amikor lejöttem a tollért ma délután… egy pillanatra

mintha egy árnyékot láttam volna… aztán, HUSS! Eltűnt valamerre, mielőtt még megleshettem volna, ki az…

Jason először Rickre, majd a nővérére pillantott, és ki-olvasta a tekintetükből, hogy nem igazán hisznek neki.

– Nem hiszitek, igaz? – kérdezte.

71

– A barlangot is így láttad? – kérdezte hirtelen kétkedő hangon Julia.

– Ez meg hogy jön ide?Julia felállt.– Milyen naiv voltam… – mondta. – És én még hittem

neked: barlang, rés a sziklában meg átjáró az ajtó mögött… Teljesen elfelejtettem, milyen vagy. Ez is csak egyike a fantáziád szüleményeinek, igaz? Nem is láttál te semmilyen barlangot! Csak kitaláltad!

– Nem igaz! Igenis láttam!– Jason! Esküdj meg! Esküdj meg, hogy ma délután lát-

tál egy barlangot a sziklában!Jason érezte, hogy ereiben megfagy a vér. Pontosan

emlékezett rá, mit is látott a résen keresztül.Egy űrt látott.Nem.Érzékelte, hogy egy űrt lát.Nem.Neki csak úgy tűnt, mintha egy űrt látott volna. Valójá-

ban azonban nem látott barlangot. Nem látott sem álló, sem lógó cseppköveket, sem semmit, ami egy barlangban lenni szokott. Ugyanúgy, ahogy az árnyékot sem látta va-lójában. Mégis…

– Jason…?!Jason elkeseredett pillantással nézett körül: – Én…

nem, nem esküdhetek meg, de… Rick… mondd meg neki, hogy…

Rick bólintott. – Valójában nem is annyira fontos, hogy mit látott, és mit nem… – mondta. – Végtére is a doboz tényleg létezik, és itt van a kezünkben. És létezik az üze-net is, bármi legyen is az értelme. És a csudába is… ez az ajtó is létezik!

72

A SZEKRÉNY MÖGÖTT

– Akkor nyissuk ki! – vágta rá Julia, és újra fellelkese-dett.

Mivel az ajtón nem volt kilincs, bedugta az ujját egy zárnak kinéző lyukba, és rángatni kezdte az ajtót. De az egyetlen millimétert sem mozdult.

– Zárva! – nyafogta. – És különben is, az is lehet, hogy nem vezet sehova…

Rick végigsimította az ajtó megrongált fafelületét, majd letérdelt a zár elé, ahová Julia az imént bedugta az ujját.

– Valóban zárva, de ha nem vezet sehová, ugyan miért van rajta egy helyett négy külön zár?

Julia tüzetesebben megvizsgálta az ajtót.Egy, kettő, három és négy.Az ajtó bal oldalán valóban négy kulcslyuk volt, egy-

mástól nem messze, rombusz alakban.

A gyerekek tanakodni kezdtek, egyre bonyolultabb elmé-leteket gyártva.

Sok apró részletet ismertek már, de egyszerűen nem ta-lálták az összefüggést a részletek között. Két megoldás volt: vagy megint Nestorhoz fordulnak segítségért, vagy újra átkutatják a házat töviről hegyire, fiókról fiókra, hogy megtalálják a zárakba illő kulcsokat.

Vagy…Ekkor hirtelen mintha könnyű fuvallat söpört volna vé-

gig a házon, és a felső szintről tompa koppanás hallatszott.– Ő az! – kiáltotta Jason, és talpra ugrott.De nem ő volt az: csak az ablak nyílt ki újra a torony-

szobában, és csapódott neki megint az ablakfának.A gyerekek felrohantak a lépcsőn, és be a szobába.Rick megpróbálta végleg becsukni a szófogadatlan ab-

lakot: – Meglazult a zár… – mondta, kritikus szemmel

73

vizsgálgatva a keretet. – Azt hiszem, hívnotok kell majd egy szakembert, aki megjavítja.

– Nem véletlenül nyílt ki… – dörmögte Jason, és kör-bekémlelt a szobában.

Ahogy kinézett az ablakon, senkit sem látott a Villa Argo még mindig esőcseppektől nedves kertjében.

Azután tekintete az utazóláda tetején álló hajómodel-lekre tévedt.

– Ez mindig így állt? – kérdezte a többieket.– Hogy? – fordult felé Julia.A kicsiny flotta egyik kis vitorlása egy sötét bőrkötésű

könyv tetején állt.Az apró hajómodell hosszú és keskeny volt, a hajótestet

sok vékony nádszálból építették, melyeket spárgával kö-töztek össze aprólékos munkával.

Rick és Julia gyanakvóan rázta meg a fejét: egyikük sem figyelt fel a könyvre, amikor legutóbb a szobában jár-tak. Bár az is igaz, hogy egyikük sem esküdött volna meg rá, hogy nem volt ott.

Jason óvatos mozdulattal felemelte a hajót, és Rick ke-zébe nyomta.

A modell alaplapján található rézlapocska szerint a hajó neve Nefertiti’s Eye, vagyis Nefertiti Szeme.

– Biztos egy egyiptomi hajó modellje – mondta Rick, a kezében forgatva a hajót. – Egész hajókat készítettek nád-ból és papiruszból…

– De hiszen a papirusz írásra szolgál! – vágott vissza Julia.

Rick megvonta a vállát.– Én úgy tudom, hogy az egyiptomiak sok minden más-

ra is használták papiruszsást.Jason kinyitotta az állványzatként használt könyvet.

Nem is könyv volt, hanem egy napló. Valaki aprólékos,

74

A SZEKRÉNY MÖGÖTT

alig olvasható kézírással feljegyzéseket és jegyzeteket ké-szített újságkivágások, rajzok és fényképek mellé, amiket gondosan a lapokhoz tűzött.

– Egyiptom… – szólalt meg Jason kissé csalódottan. – Ez egy egyiptomi utazás naplója. Sőt… – Gyorsan átla-pozta a könyvet: hieroglifák, Tutanhamon aranymaszkjá-nak reprodukciója, a gyerekfáraó anyjának, Nefertitinek faragott fejszobra, a Királyok Völgyének térképe, ahol a fáraó kincsét megtalálták… – Nagyrészt Tutanhamonról szól a napló. Tele van újságkivágásokkal, jegyzetekkel, aláhúzásokkal és piros körökkel… – Kinyitotta a naplót a középső oldalon. – Úgy tűnik, az öreg Ulysses ebbe a nap-lóba gyűjtött össze minden anyagot az egyiptomi kutatása-iról.

– Pompás dokumentum egy ilyen hajó elkészítéséhez… – állapította meg Rick, még mindig a kezében tartva a Ne-fertiti Szemét.

– Igen. Nagyon precíz ember lehetett az öreg Ulysses, ha a hajókról volt szó…

Rick bólintott.– Talán ez a flotta… – suttogta Julia. – A flotta az üze-

netből, a flotta, ami… oda visz, ahova vágysz. Lehet, hogy ez csak egy szép hasonlat arra, hogy az öreg Ulysses úgy képzelte, hogy ezeknek a kis hajóknak a segítségével kép-zeletben távoli helyeken járhat, és…

– Elképzelhető, de mit jelent a „fénylő föld”?– Talán ezeket a kis fölgolyókat rá kell tenni a hajókra,

és…Ekkor egy papírdarab csúszott ki a napló lapjai közül,

és halk surrogással esett a földre. Jason lehajolt, és felvet-te.

– Ide nézzetek! – kiáltotta.– Mi az?

75

– Olyan, mint egy postai értesítő: Kilmore Cove-i Pos-tahivatal. – Jason megfordította a papírt, és olvasni kezdte:

– Azt hiszem, ez elég bizonyíték arra, hogy Ulysses Moore halott… – mondta Julia az öccsének. – Meg a cso-magját sem vette fel.

De Jason meggyőződését még ez az egyértelmű tény sem tudta megingatni. – Honnan tudod, hogy nem nekünk hagyta ott a csomagot? A nyitott ablak, a napló, az értesítő a naplóban… szerinted ez mind véletlen egybeesés?

– De hát te is nagyon jól tudod, hogy a napló már ré-gebben is ott lehetett. Egyikünk sem figyelte.

– Én azonban azt mondom, hogy fel kell vennünk a csomagot.

76

A SZEKRÉNY MÖGÖTT

– Ha ez így van, akkor ez a szellem nemcsak láthatat-lan, de elég buta is. Ma szombat van, és a postahivatalok szombat délután zárva vannak.

– Ez igaz – bólogatott Rick. – De aki Kilmore Cove-ban él, az tudja, hogy bizonyos sürgős esetekben Calypso kisasszonyhoz lehet fordulni a könyvesboltban. Ő kinyit-hatja a postát.

– És te ismered őt?– Persze. A faluban mindenki ismer mindenkit vala-

mennyire.– Szerinted kinyitná nekünk a postát?– Megkérdezhetjük.Ekkor Julia megállt, és csípőre tette a kezét.– Ne kapkodjatok már össze-vissza. Mielőtt az ablak

kinyílt volna, teljesen mást csináltunk. Meg kell találnunk egy titkos barlang bejáratát, van egy ajtónk, amihez négy kulcsot kell szereznünk, és egy kódolt mondatunk, aminek meg kell fejtenünk a jelentését. Nem hinném, hogy jó ötlet lenne…

De be sem fejezhette a mondatot, mert a fiúk már a lép-csősor felénél jártak.

77

78

ste hat óra körül járhatott, amikor a két fiú kinyit-tatta Nestorral a Villa Argo garázsának ajtaját. A vasajtó éktelen csikorgással emelkedett fel, és ők

egy poros helyiségbe léptek, amelyet a mennyezetről lógó egyetlen villanykörte világított meg gyéren. A garázs nagy részét egy fehér lepedővel letakart automobil foglalta el. Egy régi spider volt az ötvenes évekből.

E– Működik még? – kérdezte Rick, miután kíváncsiság-

ból bekukkantott a lepedő alá.– Nem hiszem. Túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára

használták – válaszolta Nestor, miközben megkerülte a ko-csit.

– Itt van, ni… – dörmögte témát váltva. Fellebbentett egy másik lepedőt, amely két egymásnak támasztott régi kerékpárt rejtett maga alatt. – Tudtam, hogy meg megvan-nak. Gyerünk, kapjátok el őket!

Rick megragadta az egyik bicikli kormányát, Jason a másikét, és kitolták őket a garázsból.

– Hűha! – kiáltott fel Rick, mikor a napfénynél jobban szemügyre vette a biciklit. Régi darabok voltak, sebváltó nélkül, nehéz, fekete öntöttvas vázzal.

– A gumiknak még jónak kell lenniük – mondta Nestor, és egy pumpát nyomott a kezükbe. – Egy kis izommunka, és már működnek is!

Azután előkerített egy olajospalackot és egy rongyot.– Kenjétek be vele a láncot és a féket. Először töröljé-

tek le a port, aztán mehet az olaj, majd megint a rongy, egészen addig, amíg a lánc simán nem fut. De ne spórolja-tok ám az olajjal, mert ha a lánc akad, elszakad.

– Biztos, hogy eljutunk ezekkel a faluig? – kérdezte ag-godalmasan Jason, mikor meghallotta a lánc nyikorgását. – Legalább egy mázsát nyomnak.

79

– A faluba biztos… – válaszolta a kertész. – Régi, meg-bízható biciklik ezek. Ami azonban a visszafelé utat illeti… na az már a tüdőtöktől is függ. Meg a lábatoktól. Mindenesetre Ulysses Moore és a felesége is ezeket hasz-nálta.

Rick gyorsan felfordította a biciklit, és pumpálni kezdte a kerekeket. Nestor elismerő pillantást vetett a fiúra: sze-rette a határozott embereket.

– Megtudhatnám, mi a csudát akartok Kilmore Cove-ban ilyenkor? – kérdezte a gyerekektől.

Jason arca hirtelen kifejezéstelenné vált, annak egyér-telmű jeleként, hogy füllenteni készül, majd egy olyan bi-zarr történettel rukkolt elő, hogy az már szinte hihető volt.

– Ha lehet, próbáljatok meg nem butaságot csinálni! – mondta Nestor. – És vacsorára itt legyetek! A szüleitek megkértek, hogy készítsek nektek vacsorát, és nem szere-tek feleslegesen dolgozni – mondta, majd hátat fordított, és magukra hagyta fiúkat.

Negyedórával később Rick és Jason felpattant a két öreg csotrogány nyergébe. Julia is felszállt Rick biciklijére, ami könnyebb és kisebb volt, és miután lejjebb engedte a nyer-get, ő is készen állt az útra.

Elköszöntek a kertésztől, és kitekertek az udvarról. Ne-kivágtak a sziklaszirten futó, lejtős útnak, lefelé a Kilmore Cove-i öböl felé.

Julia ment legelöl, haja lobogott a szélben, és az első kanyar bevételekor nagyot sikkantott örömében. Mögötte Jason tekert, félhangosan dühöngve valamin, majd Rick zárta a sort, aki még egyszer hátrafordult, és visszaintege-tett Nestornak.

Az öreg kertész szemellenzőt formálva kezével nézte, ahogy a gyerekek eltűnnek a falu felé vezető úton.

80

KILMORE COVE-BAN

– Ki tudja… – dörmögte magában. – Ki tudja, talán a gyerekeknek sikerül…

A lejtő meredek volt, a kerekek őrült sebességgel forogtak, és nemsokára a dombok mögül előbukkantak a falucska házai. Kilmore Cove egy tucat színesre festett kis házból állt, az öböl védettebb sarkában. A parti útba számtalan a szárazföld belsejéből érkező út csatlakozott merőlegesen, egy sor T betűt rajzolva a tengerparti sávra.

Mint minden szombaton, most is sok autó körözött a ki-kötő környékén parkolóhelyet keresve, a sétálóutcán pedig vidám embertömeg hömpölygött.

Julia érkezett meg elsőnek, lepattant a kerékpárról, amit egy útjelzőtáblának támasztott. A tábla arra figyelmeztette az autósokat, hogy ne parkoljanak túl közel a parthoz, mert a dagály elsodorhatja a kocsikat.

– Hé! Lustaságok! – kiáltotta oda a két fiúnak, mikor azok végre utolérték őt.

– Ezt a vacakot… – dühöngött Jason. – Ezen csak két sebesség van: vagy áll, vagy száguld, mint a veszedelem. Ha meghúzod a féket, lecövekel, ha meg hagyod, többé meg nem áll.

– Csak rosszul van beállítva. Meg aztán nehéz is… – magyarázta Rick.

A vörös hajú fiú ismét otthonosan érezte magát. Ez volt az ő világa: a sétálóutca bódéi, a strand a futkározó ku-tyákkal és gyerekekkel és a színes virágokkal díszített, tengerre néző fateraszos vendéglők.

– Hol van ez a Calypso? – kérdezte Julia, miközben boldogan nézte az utcán sétáló embereket.

Rick elindult, maga mellett tolva a biciklit. Felkaptattak egy kis utcán, amely a szárazföld belseje felé vezetett. Ma-guk mögött hagyták egy férfi szobrát, aki egyik lábát egy

81

horgonyon pihentette, és elértek egy kis térre, amelynek közepén egy régi megalitikus kőből faragott szökőkút állt. Benne halkan csobogott a víz.

– Itt, ni – mondta Rick, és egy kis bolt felett lógó fatáb-lára mutatott, amelyen a következő felirat állt:

Calypso SzigeteA Tengerből Kimentett Remekművek

Letámasztották a bicikliket.Rick kinyitotta az ajtót, és belépett. Az ajtófélfára

akasztott csengettyű fémes hangon csilingelt.Calypso Szigete különleges hangulatot árasztott. A kör-

nyezet barátságos volt, a levegő várakozással és titkokkal teli. Könyvek sorakoztak a földön és az alacsony polco-kon, egyfajta labirintusfélét hozva létre, melynek ösvényei magukra vonták a figyelmet.

– Jövök már! – kiáltotta a tulajdonos, amikor beléptek.

Calypso aprócska hölgy volt, csillogó szemekkel és bizal-mat ébresztő mosollyal. Virágos selyemsálat és térdig érő kék ruhát viselt. Egy alacsony sarkú, mandulaszín cipő egészítette ki az öltözékét.

– Rick Banner, micsoda megtiszteltetés! – kiáltott, mi-kor meglátta a fiút, majd hozzátette: – Elhoztad a barátai-dat is? Pompás! Nem, nem… hadd találjam ki. Fogadok, hogy ti vagytok a londoni gyerekek.

– Julia.– Jason.Calypso kézfogása nagyon meggyőző volt: erős, de

nem bántó, barátságos, de nem nyájaskodó.

82

KILMORE COVE-BAN

– Jó jel, hogy ilyen korán betévedtek a könyvesboltom-ba. Hány napja is érkeztetek Kilmore Cove-ba? Nem, nem… hadd találjam ki…

– Egy hete, Calypso kisasszony – válaszolta Jason.– Hát igen. Egy hete – ismételte meg Calypso kisasz-

szony. – Na és hogy tetszik Kilmore Cove? Kicsi, igaz? Eldugott? El van zárva a civilizációtól?

– Dehogy – válaszolta Julia. – Igazából azt gondoljuk, hogy…

– Persze, persze… – vágott közbe Calypso kisasszony. – Nagy megrázkódtatás lehetett a Picadilly Circusról hirte-len a sós sziklákra csöppenni. A Big Ben mellől a mi kis nyamvadt kilátónkhoz. De hát végtére is a Villa Argóban laktok. Ha valaki egy ilyen villában élhet… hát bizony, az maga a paradicsom. Ki is akarna elmenni onnét? A tenger, a kék ég, fák… mi más is kellhetne?

– Valójában… szóval, mi… – szólalt meg Rick.– Persze, persze… tudom én, nem kell lángésznek len-

ni, hogy az ember kitalálja… – kiáltott fel Calypso kisasz-szony –, hogy miért is jöttetek. Mi hiányozhat? Egyszerű. Néhány jó könyv! Bravó, Rick Banner! Majd meglátod, hogy néhány okosan gondolkodó városlakó társasága a te fejedet is a helyére teszi – mondta, majd az ikrekhez for-dult. – Nem tudom, tudjátok-e, de az ifjú Banner épp any-nyira szeret iskolába járni, mint egy szamár.

Julia és Jason elmosolyodott, mert látta, hogy Rick el-vörösödik, és a keze ökölbe szorul a tréfa hallatán. Úgy tűnt, hogy a bőbeszédű boltos kisasszony befejezte mon-dókáját, mert elhallgatott, és meredten nézett a gyerekekre.

– Nos tehát? Milyen könyvet is kerestek?A három gyerek összenézett, mert látszólag mindhár-

man azon tanakodtak, ki is válaszoljon közülük. Julia érez-

83

te, hogy most rajta a sor, és megszólalt: – Igazából mi most nem a könyvek miatt jöttünk, Calypso kisasszony.

– Nem? Akkor mégis mit szeretnétek? – kérdezte a tu-lajdonos hölgy megrökönyödve, és hangja élessé vált, mint a borotva. Jason gyorsan közbelépett, hogy meg-mentse a helyzetet: – A nővérem azt akarta mondani, hogy nem csak a könyvek miatt.

– Az igazi ok valóban a könyv, de lenne egy másik ké-résünk is.

Elmagyarázta hát a postahivatal ügyét, majd Calypso kisasszony kezébe nyomta az értesítőt, amit a naplóban ta-láltak.

Calypso figyelmesen szemügyre vette a papírdarabot, majd megkérdezte: – Ki adta neked ezt?

– Nestor – füllentette Jason hihetetlen gyorsasággal. – És azt mondta, magát keressük.

Calypso egy pillanatig mérlegelte magában a választ, majd így szólt: – De ma szombat van. A postahivatal zár-va.

– Igen, de… – kiáltotta Jason –, ha megtenné nekünk azt a szívességet, hogy kinyitja egy pillanatra, csak annyi ideig, míg felvesszük a csomagot, és…

– Mégis honnan tudod, hogy ez egy csomag?– Hát… igazából nem tudom, csak gondoltam… – vála-

szolta elbizonytalanodva Jason.– Mindenesetre akár csomag, akár nem, ha a posta nyit-

va is lenne, akkor sem adhatnám oda nektek. Világosan ide van írva: a Villa Argo tulajdonosának. Én pedig nem látok mást, csak három gyereket, akik szétdobálták a bi-ciklijeiket a boltom kirakata előtt.

Ekkor Julia és Jason magyarázni kezdték, hogy igazá-ból az ő szüleik Villa Argo tulajdonosai, tehát ez a külde-mény valójában őket illeti.

84

KILMORE COVE-BAN

– Most éppen nagyon el vannak foglalva a költözéssel, ezért nem tudtak eljönni személyesen…

– Nestor azt mondta, hogy meg fogja érteni…Calypso kisasszony legyintett egyet: – Hát persze! Ez

jellemző a Villa Argo tulajdonosaira: mindig valaki mást küldenek a faluba, ahelyett hogy maguk jönnének.

– Akkor ki tudja nyitni nekünk a postahivatalt?– Nem, drágáim, szombat van. Szombat délután a posta

zárva tart.– Három könyv – mondta erre Jason, és kihívóan tett

egy lépést Calypso kisasszony felé.– Mit mondtál?– Azt mondtam, három könyv. Ha kinyitja nekünk a

postát, és megkaphatjuk a küldeményt, elviszünk három könyvet. Választhat, melyiket. És megígérjük, hogy egy héten belül elolvassuk.

Ekkor megszólalt az ajtó felett lógó csengettyű. Egy tu-rista kukkantott be az ajtón, aki azonban amikor meglátta, hogy egy könyvesboltba tévedt, elnézést kért, és becsukta maga mögött az ajtót. Azt hitte, egy romantikus kisven-déglőt talált.

Calypso Szigetére csend telepedett. A tulajdonosnő ti-tokzatos arcán azonban egy mosoly jelent meg.

– Három könyv egy hét alatt, azt mondtad? És ki is kér-dezhetlek, hogy lássam, valóban elolvastátok-e?

– Természetesen – válaszolta Jason.– Rendben, áll az alku! – egyezett bele Calypso kisasz-

szony, és kezet nyújtott. – Három könyv a csomagért cse-rébe.

– Hé! Honnan tudja, hogy csomag? – kiáltott fel Julia, de rögtön el is hallgatott, mert az öccse belerúgott a lábá-ba.

85

Calypso kisasszony eltűnt a pult mögött, magához vett egy hatalmas kulcscsomót, bezárta maga mögött a köny-vesbolt ajtaját, és átvágott a kis téren.

A postahivatal a bolttal szemben állt.

Egy negyedóra múlva a gyerekek a tengerparton álltak. Maguk mögött hagyták a hétvégéző turisták hadát, és egy magányos mólóra vonultak. A sziklaszirt tőlük balra emel-kedett. A kikötő a sok kis hajóval a jobbjukon terült el.

Egy cipősdoboz nagyságú csomagot szorongattak a ke-zükben, amelyet több rétegben barna ragasztószalaggal te-kertek körbe, és három fakó kötésű, szomorúnak tűnő könyvet.

– Te meg azok a remek ötleteid! – dohogott Julia. – Ezt a borzalmas vastagot te olvasod el!

Calypso az Üvöltő szeleket választotta ki neki Emily Brontëtól. Rick a Rejtelmes szigetet kapta Jules Vernétől, míg Jasonnek volt egy hete, hogy átrágja magát Christian Jacq monumentális Ramszeszén.

Jason azonban elengedte a füle mellett Julia méltatlan-kodását, és nekilátott, hogy kiszabadítsa a csomagot a ra-gasztószalagból. Rick letelepedett mellé, és nagyon ügyelt, nehogy a doboz tartalma a kicsomagolás hevében a tenger-ben kössön ki.

Néhány perccel később ott volt a kezükben a ragasztó-szalagtól megszabadított csomag: egy igencsak megtépá-zott mentolos-csokoládés bonbon doboza.

– Reméljük, hogy ez legalább ehető… – jegyezte meg Julia.

Kinyitották a dobozt.– Nézzétek! – kiáltotta Jason.A dobozban egy halom újságpapír közé csomagolva

négy kulcs feküdt.

86

KILMORE COVE-BAN

Régi kulcsok voltak, helyenként rozsdafoltok éktelen-kedtek rajtuk. Minden kulcs feje finoman kidolgozott volt, más-más mintával. Rick véletlenszerűen kivette az egyiket a dobozból, és a fény felé tartotta, hogy jobban lássa.

– Olyan, mintha egy állat lenne rajta – motyogta.Julia leguggolt mellé, és így szólt: – Tényleg. Olyan,

mint egy leguán. Vagy iguána.Valóban leginkább egy nyitott szájú leguánra emlékez-

tetett.Jason is kivett egy kulcsot a dobozból.– Ez meg mintha egy szamár… vagy inkább ló lenne.Megmutatta a kulcsot a barátainak, akik tökéletesen

egyetértettek vele.Julia kezében egy nyulat ábrázoló kulcs volt, és rögtön

meg is kapta az öccsétől, hogy mindenki a hozzá hasonlót választja.

– Még mindig jobb, mint egy olyan állat, ami inkább szamár, mint ló – vágott vissza Julia.

Az utolsó kulcs egy jaguárt ábrázolt.

87

– Ló, leguán, nyúl és jaguár… – mormolta Rick, me-redten bámulva a négy kulcsot. – Milyen összefüggés le-het a négy állat között?

– Az egyik ragadozó, a másik patás, a harmadik nö-vényevő, a negyedik meg hüllő… – összegezte Julia.

– Az összefüggés rendkívül egyszerű: a Villa Argóban van egy ajtó, amelyiken négy kulcslyuk van. Íme a négy kulcs. Egyszerűbb, mint…

– Nincs semmi más a dobozban?– Semmi – rázta meg Jason a dobozt, hogy megmutas-

sa, nincs benne más.Újságpapírdarabok hullottak a földre, és végül egy ösz-

szetekert pergamen, amit Rick gyorsan felkapott a földről.– Nyertem! – kiáltotta. Ezt a pergament is ugyanazok-

kal a hieroglifákkal írták, mint a másikat.

88

KILMORE COVE-BAN

– Most már hisztek nekem? – sziszegte Jason, hosszan vizsgálgatva az immár ismerős írásjeleket. – Az öreg Ulysses igenis titkokat őrzött, és mi kideríthetjük őket.

A tenger felett megint felhők tornyosultak. Úgy tűnt, újra vihar készülődik.

89

90

eljes erőből tekerni kezdtek. Rick és Julia már az első kanyar után messze maguk mögött hagyták Ja-sont. Julia Rick új biciklijével szinte könnyedén

hajtott fel az emelkedőn. Ricknek, aki edzésben volt, szin-tén sikerül feltekernie, Jason azonban képtelen volt hajtani a súlyos vázat, így hát leszállt a nyeregből.

T– Menjetek csak tovább! – kiáltott utánuk, és tolni

kezdte a biciklit.– Gyerünk már, te anyámasszony katonája! – kiabált

vissza Julia.Rick mellette pedálozott, kiemelkedve a nyeregből. –

Nagyon nehéz? – kérdezte a fiútól.Rick arca vörös volt az erőlködéstől, és lihegve vála-

szolt: – Nem… nem olyan nagyon!– Azt hiszem, az öcsém ma másodszor is meg fog ázni.– Menj… te menj csak haza… majd én megvárom – li-

hegte Rick.Julia beleegyezett. Fogta a négy kulcsot és a pergament,

és gyorsan tekerni kezdett hazafelé. Pillanatok alatt eltűnt a két fiú szeme elől.

Alighogy Julia eltűnt, Rick a földre vetette magát. Az-zal a biciklivel haladni olyan volt, mintha egy elefántot húzna maga után. Megvárta, amíg Jason utoléri, majd fel-tápászkodott, és elindult mellette gyalogosan.

– Vicces vagy… – szuszogta Jason.Rick érezte, hogy Jason megsértette biciklis önérzetét.– Az apám egyszer… – kezdte, de Jason leintette.– Ne szólj egy szót se, mert még a végén belehalsz az

erőlködésbe.Rick tudta, hogy igazából ma már mindketten közel

voltak ehhez a sorshoz: őt majdnem elgázolta a titokzatos, illatos nő, Jason pedig kis híján nyakát szegte a sziklákon.

91

Csöndben tolták hát tovább a bicikliket, szótlanul hall-gatva a küllők ritmikus surrogását.

– A nagyján túl vagyunk… – szólalt meg Jason egy kis idő után. Ahogy ezt kimondta, esni kezdett. – Minden szombat ilyen Cornwallban?

A vörös hajú fiú nem válaszolt. Néhány pillanattal ké-sőbb azonban fojtott nevetés bukott ki belőle.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Jason, pedig igazság sze-rint neki is nevethetnékje támadt.

Rick csak a fejét rázta, és tovább nevetett.Így aztán együtt nevettek egészen a Villa Argo bejára-

táig, ahol Nestor már várta őket a kapuban.Bentről kihallatszott a kandallóban égő fahasábok pat-

togása.A nap lebukott az esőfelhők közé. A gyerekek harmad-

szor is átöltöztek. Rick kölcsön kapta Covenant úr egyik pulóverét, és egy farmert, ami igencsak nagy volt rá.

Nestor a konyhában tett-vett: zöldséglevest készített pi-rított zsemlekockával. Remek illata volt.

Az eső kopogott az ablaktáblákon. A kandalló tüze nemcsak a helyiséget, de a lelkeket is felmelegítette. A tűz vidáman lobogott, vibráló árnyakat rajzolt a falra, az égő fahasábok pattogása pedig egy öreg óra ketyegésére emlé-keztetett.

Nestor fütyörészett, miközben a levest kevergette. A három gyerek szárazan, meleg ruhában ült a konyhaasztal körül, és szó nélkül figyelte a kertészt.

– Telefon – szólalt meg hirtelen Nestor.Meg ki sem mondta, amikor a Villa Argo telefonja va-

lóban megcsörrent.Julia és Jason szülei akartak megbizonyosodni arról,

hogy minden a legnagyobb rendben van.

92

A VILLÁMOK

– Igen, igen… minden rendben… – füllentette Jason. – Nem. Miért?

Az édesanyja Nestorral szeretett volna beszélni.– Három kis angyal – füllentett az öreg kertész is. –

Észre sem vettem, hogy itt vannak, olyan jók voltak. Ter-mészetesen. Igen, igen, igen. Nem mentek ki a kertből. Még csak az kellene! Nem! Semmi gond. Bablevest. Rendben. Igen, megmondom neki. – Ezzel letette a kagy-lót.

– Jól tennéd, ha hazatelefonálnál, Rick – mondta, és visszament a tűzhelyhez. – Mondd meg a szüleidnek, hogy itt maradsz vacsorára, és hogy itt alszol, ha már így állunk. Ilyen esőben nem kellene hazabiciklizned.

– Komolyan? Hisz ez fantasztikus! – kiáltotta Rick.Micsoda nap! Nem csupán az egész délutánt, de még az

éjszakát is a Villa Argóban töltheti!Jason elkísérte őt a telefonhoz.

Az ég nagyot dörrent, és a lámpák egy pillanatra pislákolni kezdtek. Nestor szórakozottan nézett fel a villanykörtére, amely egy pillanatra kialudt, majd újra felgyulladt.

– Én nem szeretem a babot… – mondta Julia a konyhá-ban.

Az asztalfőn kuporgott, és nyakát nyújtogatva igyeke-zett belelesni a fazékba.

– Tudom. Mondta az édesanyja.– És mit válaszolt neki?– Azt, hogy akkor ma este nem eszik – mosolyodott el

Nestor.Egy utolsó pillantást vetett a fazék tartalmára, majd be-

csúsztatta a zsemlekockát a sütőbe, hogy meleg maradjon. Levette a kötényét, és elindult az ajtó felé.

– Hova megy? – kérdezte Julia gyanakvóan. 93

Nestor a kilincsre tette a kezét, és egy határozott moz-dulattal lenyomta. A zár méltóságteljesen kattant egyet.

– Haza. Készítek valamit magamnak is. Ott a leves, alul meg a kenyér. Egy óráig még meleg. Egyetek, amikor akartok. A tányérok a szekrényben vannak, a poharak pe-dig a mosogató felett. Evőeszközt keressetek a fiókban. Használhatjátok ezt az asztalt is, de ehettek az étkezőben is. Ha befejeztétek, mindent tegyetek a mosogatóba. Vagy hagyjátok ott, de akkor holnap kell elpakolnotok. A mosó-szer ott van alul.

– De… nem…– Mit nem? – A félig nyitott ajtón keresztül hűvös szél

csapott be, esőcseppeket fröccsentve a konyha kövére.– Nem hagyhat itt minket egyedül! Mi még csak gyere-

kek vagyunk!Nestor becsukta az ajtót.– Ide hallgass, Julia! Ti még csak gyerekek vagytok, ez

igaz. De én nem vagyok nevelőnő. Én egy öreg, zsémbes kertész vagyok. Főztem nektek vacsorát, mert megígértem a szüleiteknek, és mert ez az első alkalom, hogy egyedül vagyunk. Ha ez neked így megfelel, akkor minden rend-ben. Ha nem… – Másodszor is kinyitotta az ajtót, be-eresztve a süvöltő szelet. – Itt vagyok a szomszédban pár száz méterre. Csak szólj!

Azzal kilépett az esőbe.

94

95

ulia felnézett a plafonra. – Még ilyet! – kiáltotta, miu-tán egyedül maradt a konyhában. Pontosan olyan, amilyennek képzelte: egy házsártos, sánta vadember.

Persze, hogy egyedül él. Ki tudná ezt elviselni?J

Felállt a székről, és odament a tűzhelyhez. Felemelte a fazék tetejét, és minden ellenszenve ellenére el kellett is-mernie, hogy a levesnek jó illata van. Megkordult a gyom-ra, mintegy jelezve, hogy itt az ideje enni.

Még csak este hét óra volt, de a felfedezőút, a fürdés, a biciklizés és a sok izgalmas dolog után mi sem volt csábí-tóbb egy falat levesbe áztatott kenyérkockánál.

– Még ilyet! – kiáltott fel újra, megrázva a fejét, inkább csak megszokásból, mint felháborodásában.

– Mi történt? – kérdezte Jason, amikor belépett a kony-hába, kezében az Elfeledett nyelvek szótárával és a perga-mennel, amit a kulcsokkal együtt találtak.

Letett mindent a konyhaasztalra, és felkiáltott: – Hűha! Micsoda illat! Miért nem eszünk máris?

Rick is belépett a konyhába, és elújságolta nekik, hogy Villa Argóban maradhat éjszakára. Julia elmosolyodott, mert ennek nagyon örült.

Jason odaadta neki a szótárat.– Először fejtsük meg ezt, utána eszünk.

Nestor csak állt, és nézte a Villa Argo kivilágított konyha-ablakát. Ezerféle gondolat cikázott át az agyán.

Hallgatta, ahogy a gyerekek nevetgélnek, beszélgetnek és kiabálnak egymásnak.

Majd hallotta a tányér- és evőeszköz-csörömpölést. Az öreg házban felgyúltak és kialudtak a fények.

A kertész mosolygott magában. A Villa Argo újjászüle-tett.

– Mint a régi szép időkben… – mondta magában. 96

A KI NEM MONDOTT DOLGOK

A sok egyedüllét során megszokta, hogy hangosan ki-mondja gondolatait.

Igazából azt remélte, hogy a gyerekekkel talán még azoknál a régi időknél is jobb lesz. Eszébe jutott a kora délutáni találkozása Oblivia Newtonnal, és hirtelen úgy érezte, dühében törni-zúzni tudna.

– Soha nem lesz a tied ez a ház, Oblivia… – sziszegte a fogai között.

A fiatal és nagyon gazdag üzletasszony egy hatalmas ingatlanközvetítő céget vezetett. Nestor nem tudta, ponto-san mivel is foglalkozik, csak annyit tudott, hogy házakat vásárol és ad el. Szakszóval „ingatlanközvetítőnek” nevez-te magát. Több pénzt keresett a házak eladásával, mint az építész, aki tervezte, és a kőművesek, akik építették őket.

„A modern világ rejtélyei” – gondolta Nestor.Oblivia csak a pénzt tisztelte, Nestor viszont nem.Ez a különbség volt az, ami Obliviát oly nagyon bosz-

szantotta. Megpróbálta Nestort elhalmozni pénzzel, luxus-lakást ígért neki bárhol, ahol csak Nestor akarta. Bármire képes lett volna, bármit megadott volna, hogy megkapa-rintsa magának a Villa Argót.

– Kérj, amit csak akarsz, megkapod – mondta aznap délután is.

– Rendben. Azt kérem, hogy tűnjön el! – válaszolta Nestor dühtől remegve.

Az eső egyre erősebben zuhogott.Nestor felállt a félig kihűlt vacsorája mellől, és leakasz-

totta a fogasról fekete esőkabátját.– Biztos vagyok benne, hogy ezek a gyerekek megértik

majd, miért olyan értékes ez a ház… – dörmögte, és elin-dult az ajtó felé.

97

Az egyre erősödő viharban a Villa Argo recsegni-ropogni kezdett. A konyhában az utolsó kanál leves is elfogyott. A három gyerek összebújva olvasta fennhangon a második üzenet szövegét. Ha az első üzenetet titokzatosnak talál-ták, ez a második egyenesen érthetetlen volt:

Néggyel egy nyílj ki sorsszerűen,A mottót négyből háromban leld meg,A négy közül kettő a halálba vezet,S csak egy a négyből visz oda le.

Jason megpróbálkozott néhány gyenge lábon álló elmé-letet gyártani, miközben újraolvasta az első üzenetet is, de minden érvelése legalább két helyen logikai buktatóba tor-kollott.

– Az igazság az – állapította meg Rick –, hogy egyálta-lán nem biztos, hogy az első üzenet valóban az első üze-net. Akarom mondani… sokkal valószínűbb volt, hogy ezt a másodikat találjuk meg először, mint az, hogy azt, ami a sziklában volt. Még ha helyes is az elmélet, hogy egy kincsvadászjátékban veszünk részt, nem biztos, hogy jó irányban haladunk.

– Mindenesetre a kezünkben van a négy kulcs – össze-gezte a helyzetet Julia –, és itt az áll, hogy néggyel egy nyílj ki sorsszerűen… blablabla. Az egy, szerintem, az aj-tót jelenti.

– Lehet éppen az egyik kulcs is – vágott vissza Rick. – A sorsszerűen pedig véletlenszerűséget jelent. Szerencsét.

– Feltéve, ha nem azt, hogy az a sorsunk, hogy kinyis-suk – mondta Jason. – A sorsszerű jelenthet… végzetet is.

Jason nem hitte, hogy pusztán véletlen volt, hogy fenn-maradt a sziklán. Vagy szerencse.

98

A KI NEM MONDOTT DOLGOK

Jason, barátait hátrahagyva, elindult a kőfalú szoba felé. Nem gyújtott lámpát. Keresztülment a két sötétbe burkoló-zó szalonon, amelyek most még komorabbnak tűntek: a nehéz, régi bútorok mintha alvó lények lettek volna. A szél és az eső egyre vadabbul verte az ablakokat, néha mintha az egész ház le akart volna csúszni a szikláról. A kis torony nyöszörgött a viharos szélben, a lépcsőforduló-ban pedig hűvös légáramlat söpört végig.

Jason magával vitte a négy kulcsot. Érezte a súlyukat a zsebében. Gépiesen benyúlt a nadrágzsebébe, és megra-gadta őket. Belépett a szobába, és a villanykapcsoló felé tapogatózott. Vaksötét volt odabent.

Egy pillanatra egy villám fénye hasította ketté az eget, és nappali világossággal árasztotta el a szobát. Jason kiné-zett az ablakon.

Egy arcot pillantott meg, aki őt figyelte.Kiabálni kezdett.

99

100

mikor Rick és Julia meghallották Jason kiáltozá-sát, berohantak a szobába, és villanyt gyújtottak. Jason a földön ült, összekucorodva, mintha meg-

verték volna. A kulcsok kiestek a zsebéből, és szanaszét hevertek a földön.

A– Itt van! Itt van! – kiabálta, és zokogva mutatott az ab-

lak felé.– Ki? Hol? Ki van itt? – kérdezte Julia, miközben meg-

próbálta megnyugtatni.De ő maga is ideges volt. Bármit látott vagy hallott

maga körül, összerezzent.– Mit láttál, Jason? – kérdezte Rick.Fejük felett a lámpa fénye elhalványult.– A villám… a villám… – dadogta Jason. Ahogy ott

kuporgott a földön, még kisebbnek tűnt a koránál. – Egy… egy ember állt az ablaknál! Láttam! Hosszú köpenyt… fe-kete köpenyt viselt, és nézett befelé!

Jason szemében olyan rettegés és félelem ült, hogy Ju-lia kénytelen volt hinni neki.

– Egy ember, Jason?– Igen – motyogta. – Egy férfi.– Be vannak zárva az ajtók? – kérdezte Rick irigylésre

méltó józansággal.Julia ellenőrizte a bejárati ajtót, felkapcsolt maga körül

minden létező lámpát.Szerencsére minden ajtót bezártak.Visszament hát a kőfalú szobába, ahol közben Jason

többé-kevésbé megnyugodott.– A régi tulajdonos szelleme volt… – mondta, épp mi-

kor Julia belépett. – Hinned kell nekem, Rick. Förtelmes volt, egy óriási sebhely húzódott végig az arcán…

101

– Minden zárva – szólalt meg Julia. – Egy lélek sem tud bejönni. És ha kint jár is valaki, annak Nestorral gyűlik meg a baja.

Leült a földre, és maga köré gyűjtötte a kulcsokat. Nyúl, jaguár, iguána, ló.

– És odafent? – kérdezte Jason alig hallhatóan. – Mi van odafent?

A lámpa fénye még haloványabbá vált, majd néhány másodperccel később a fények végleg kialudtak. Elment az áram.

– Jaj, ne… – sóhajtotta Julia.– Mindjárt visszatér – bizonygatta Rick.– Halljátok? Halljátok? – kezdte újra Jason.Julia hátán végigfutott a hideg, amikor megérezte a szo-

bán végigfutó jeges fuvallatot. A sötétben tapogatózva megragadta előbb Rick, majd Jason karját.

– Mit… mit kellene hallanunk, Jason? – kérdezte da-dogva.

Jason hallgatott.Ekkor Julia is meghallotta.A szelet.Az esőt. Az éjjeli vihart.A toronyszoba ablakát, amint hangos puffanásokkal

csapódott a keretnek. Mintha csak léptek zaja lenne.Julia összeszorította a száját. Nem akart sírni. De félt,

olyan rettenetesen félt, hogy most kivételesen igazán örült volna, ha a szüleik itt vannak velük a házban.

Rick arca hirtelen felragyogott a sötétben.– Az öngyújtó – szólalt meg. – Apám szerint mindig jó,

ha van az embernél egy.Kiszabadította magát Julia szorításából, és felállt: –

Megyek, becsukom az ablakot.

102

A SORSSZERŰSÉG

– NE! – visította Julia.– Miért ne?– Maradj itt! – utasította a lány. – Mindenki itt marad,

amíg vissza nem tér az áram.– Nincs véletlenül gyertyátok? Vagy elemlámpátok? –

kérdezte Rick.Eloltotta az öngyújtót.– Mi van? Miért oltottad el? – rezzent össze Jason.– Mert megégettem az ujjam – magyarázta Rick.Újra meggyújtotta.– Úgy emlékszem, a konyhában volt néhány gyertya.

Az egyik gerendán láttam őket – mondta Julia.– Oké, akkor megyek, és…– NEM! – kiáltott fel másodszor is Julia, és megragadta

a fiú karját.Aztán úgy döntöttek, együttesen indulnak el megkeres-

ni a gyertyákat. Rick ment elöl, fel-fellobbantva az ön-gyújtó lángját, épp annyi időre, hogy tájékozódni tudjanak a szobából kilépve.

Amikor a konyhába értek, hirtelen visszatért az áram.A Villa Argo minden szeglete újra fényárban úszott, de

ez a fény pislákoló volt, mintha bármely pillanatban ki-aludhatna megint. Magukhoz vették hát a három gyertyát, felmerészkedtek a toronyszobába, és aznap harmadjára is becsukták az ablakot.

Amikor lefelé tartottak az emeletről, Rick hirtelen meg-jegyezte: – Megfigyeltétek, hány ablaka van a toronyszo-bának?

– Nem. Hány?– Minden oldalon egy, vagyis összesen négy – mondta,

majd hozzátette: – Néggyel egy nyílj ki sorsszerűen… ez akár az ablakokra is vonatkozhat.

103

Jason elgondolkodott egy pillanatra, majd megrázta a fejét: – Nem. Nem hinném. A négy a kulcsokra vonatko-zik. Az egy pedig… hát…

– Maga a sors – fejezte be a mondatot Julia Jason he-lyett.

Csak a kőfalú szoba lámpáját hagyták égve, és bezár-kóztak a szobába. Jason továbbra is ki-kitekingetett az ab-lakon.

Felbátorodva egymás közelségétől a három gyerek vizsgálni kezdte az ajtón található négy kulcslyukat.

Négy kis kerek lyuk volt, tökéletesen egyformák, és a következő módon helyezkedtek el:

Semmi nem utalt rá, milyen logika szerint kellene hasz-nálni a négy kulcsot.

– Azt javasolom, először próbáljuk meg csak úgy talá-lomra… – mondta Julia.

– Nem lehet találomra csinálni – ellenkezett Rick. – Kell lenni valamilyen sorrendnek. Kombinációnak. Jaguár, nyúl, leguán és ló… milyen összefüggés van ezek között az állatok között?

– Semmilyen: az üzenet is azt mondja: sorsszerűen – emlékeztette Jason.

– Értem, mit mond az üzenet – vágott vissza Rick türel-metlenül –, de legalább nekünk kell, hogy legyen valami elméletünk.

104

A SORSSZERŰSÉG

– Próbáljuk ki a kulcsokat. Ha elfordulnak, minden rendben. Ha nem, valamit rosszul csinálunk. Ez maris le-het egy elmélet. Mit szóltok?

– És ha elrontjuk a zárat? – ellenkezett Rick. – Talán csak egy próbálkozásunk van, hogy eljussunk a kincshez.

– Próbáljuk meg a jaguárt a legfelső lyukba dugni – ja-vasolta Jason.

– Miért?– „J”, mint jaguár. Ábécésorrendben ez az első állat.– És a leguánt hová tesszük? Jobbra vagy balra? – kér-

dezte Rick.Jason nem tudta, mit válaszoljon.– Meg aztán lehet, hogy nem is leguánnak hívják, ha-

nem iguánának.– Nem is tudtam, hogy ilyen szakértője vagy az állatvi-

lágnak – csodálkozott Julia.– És a többi? Ez meg miféle ló?– Ló ló. – válaszolta Rick. – Ez ló és kész.Jason kezébe vette a jaguáros kulcsot.– Mi van akkor, ha ez nem is jaguár, hanem mondjuk

gepárd? Bár nem, ez határozottan olyan, mint egy jaguár.A nyúl maradt utoljára, amit semmi mással nem lehetett

összetéveszteni nem volt. A nyúl egyértelműen nyúl volt.– Rendben… tehát a jaguár megeszi a nyulat. – próbál-

kozott Jason.– Igen, de a nyúl nem eszi meg sem a lovat, sem a legu-

ánt.– A jaguár mindet megeszi, még ha a ló egy kicsit nagy

falat is – viccelődött Jason.Be kellett látniuk, hogy az állatok táplálékláncban el-

foglalt helyével semmire sem mennek, így hát megpróbál-ták földrajzi elhelyezkedésük szerint csoportosítani őket. A legfelső lyuk jelentette északot, az alsó pedig délt.

105

– A leguán jobbára Amerikában honos, vagyis nyugat, tehát a bal oldali lyuk.

– Igen, de nyulak mindenhol vannak! Meg lovak is! – nyafogta Julia.

Ezután a méretük következett, majd a színük. De bár-hogy csűrték-csavarták is a dolgot, nem sikerült semmi-lyen logikus kapcsolatot találniuk a négy kulcs között.

Végül Julia megelégelte a hiábavalónak tűnő találga-tást, és türelmetlenül felpattant. Megragadta a nyulas kul-csot, és beillesztette a legfelső kulcslyukba.

Elfordította a kulcsot, és… klakk.– Fordul! – kiáltotta.

Rick és Jason egy pillanat alatt mellette termett a másik három kulccsal.

– Hogy csináltad? – kérdezte Jason.– Megfogtam a kulcsot, bedugtam a zárba, és elfordítot-

tam. Add a többit!– Melyiket kéred?– A lovat – döntötte el gyorsan Julia.Fogta kulcsot, bedugta a bal oldali kulcslyukba, és el-

fordította.Klakk.– A jaguárt! – rendelkezett Julia.Klakk.– És végül… a leguánt!Julia kezébe vette az utolsó kulcsot, beillesztette a leg-

alsó zárba. A kulcs könnyedén elfordult.Klakk.

– Kész! – mondta Julia, le sem véve szemét az ajtóról.– Mi van kész? – kérdezett vissza Jason.

106

A SORSSZERŰSÉG

– Az összes kulcsot elfordítottam.Rick egyik kezét nekitámasztotta az ajtónak, és meg-

lökte. Aztán megragadta az egyik kulcsot, és megrángatta kicsit.

– Hát ennél zártabb már nem is lehetne.Julia csalódottan magába roskadt. Rick másodszor,

majd harmadszor is elfordította a nyulas kulcsot a zárban.Klakk. Klakk.– Üresen forognak… – állapította meg.Mindet elfordították négyszer. Majd még kétszer.Az ajtó azonban nem nyílt.Rick elmosolyodott: – Látod, mégis csak van valami-

lyen szabály!– Nyílj ki! Nyílj már ki! – kiabálta Jason, az öklével pü-

fölve a vastag faajtót. Az ütések fenyegetően visszhangoz-tak.

– Hallottátok? – kérdezte, és az ajtóra tapasztotta a fü-lét. – Űr van mögötte…

Amíg Julia és Jason a kulcsokat cserélgették a zárban, és forgatták őket mindhiába, Rick újra az üzeneteket kezdte böngészni, sorról sorra olvasva őket.

A mottót a négyből háromban leld meg… Miféle mot-tót? A négy közül kettő a halálba vezet… Melyik két állat ölhet ezek közül? És melyik visz le?

Amíg Rick a fejét törte, Jason megpróbálta egyenként elforgatni a kulcsokat mind a négy zárban. Bedugott egy kulcsot, elfordította, hallotta, hogy a zár kattan, majd ki-húzta, és a következő zárba illesztette.

Miden próbálkozása ellenére az ajtó hermetikusan zár-va maradt.

Amikor elegük lett, Julia és Jason letelepedett Rick mellé.

107

Ezen a ponton Julia már meg volt győződve róla, hogy a kezükben lévő négy kulcs nem is nyitja az ajtót. – Talán valami varázsige kellene. Mondjuk: Szezám, tárulj! Sze-zám, nyílj ki!

– Vagy: Mondd, jóbarát, és lépj be! – idézte Jason a Gyűrűk Urából.

– Mit is mondtál? – ugrott fel hirtelen Rick, halálra ré-mítve a másik kettőt.

– Mondd, jóbarát, és lépj be! – ismételte meg Jason tü-relmetlenül… – Az egy tündenyelven írt mondat, amit Gandalf olvas Moria ajtaján…

– Nem. Nem te. Julia, mit mondtál?– Azt mondtam: Szezám, tárulj! Vagy: Szezám, nyílj ki!– Nyílj ki! – ismételte Rick, majd újraolvasta a fordítá-

suk első sorát, és felkiáltott: – Lehetséges?– Mi lehetséges?Rick minden eddiginél lelkesebben fogta a négy kul-

csot, és lerakta őket egymás mellé. – „I”, mint Iguána, „L”, mint Ló, „J”, mint Jaguár…

– És „NY”, mint Nyúl? – fejezte be a sort Julia. – Ez így micsoda?

– Í… L… J… és egy Ny – morfondírozott Jason.– Nem. Nem „ílj!”!Rick hirtelen talpra ugrott, fogta a nyulas kulcsot, és a

legfelső zárba dugta.Klakk.– Az óramutató járásával megegyező irányba kell be-

dugni őket – mondta, majd a jobb oldali lyukba illesztette az iguánát, a bal oldaliba pedig a jaguárt.

Klakk. Klakk.– Nem, nem „ílj és egy ny”, Jason! Hiszen az üzenet is

azt mondja: Néggyel… sorsszerűen… NYÍLJ!

108

A SORSSZERŰSÉG

Bedugta a lovas kulcsot a legalsó kulcslyukba. Egy pil-lanatra megállt, és elgondolkodva vizsgálgatta az ered-ményt.

Elfordította az utolsó kulcsot is.Klakk, kattant a zár, és az ajtó félig kinyílt.

109

110

ick hátralépett néhány lépést, majd a földre rogyott izgalmában.R

– Megcsináltad! Sikerült! Kinyitottad! – kiabálta egyszerre Jason és Julia.

A szívük a torkukban dobogott, ahogy az ajtóhoz lép-tek. Vaskos, nehéz faajtó volt, erős ajtófélfába illesztve.

A túloldalán egy szoba körvonalai sejlettek fel a Villa Argo halovány, beszüremlő fényénél.

– Mit csináljunk? – kérdezte Julia kíváncsi tekintettel.Jason nyelt egy nagyot. A vihar hangosan tombolt oda-

kint.– Menjünk… – mondta.Rick még mindig a földön ülve, hitetlenkedve bámulta

az ajtót, mint aki maga sem érti, hogyan sikerülhetett ki-nyitnia. Amikor meglátta, hogy Jason az ajtó felé lép, megállította.

– Nem mehetünk be csak így… – mondta. – Gondoljuk csak át, mire lehet szükségünk. Először is gyertyára. A két pergamenre. A szótárra.

– Mégis mi a csudának kell ide a szótár? – kérdezte Ju-lia.

Rick felállt, és kézbe vette az Elfeledett nyelvek szótá-rát.

– Lehet, hogy további üzeneteket találunk odabent. Azokat pedig valahogy le kell fordítani.

Jason magához vette a golyókkal teli dobozt és az egyiptomi naplót, amiben a postai értesítőt találták.

Rick ellenőrizte, hogy működik-e az öngyújtója, majd kirohant a konyhába, és elővett egy kést. Végül így szólt: – Már csak egy kötél hiányzik. Van köteletek valahol?

– Minek ez a felhajtás? – csattant fel Julia. – Nem az őserdőbe készülünk! Csak bemegyünk, körülnézünk, és kész!

111

Belépett az ajtón.

Jason követte.A ikreket elnyelte a szoba sötétje.– Rick, add az öngyújtót! – kiabálta Julia. – Nem látunk

semmit!– Jövök! Legyetek óvatosak! Lehet, hogy egy gödör

van odabent, vagy valami egyéb.A két ikerben hirtelen tudatosult ez a lehetőség, és ijed-

ten összerezzentek.– Riiiiick… – dadogta hirtelen Jason. – Hozd mááár az

öngyúúújtóóóót!Ekkor Rick végleg letett arról, hogy kötelet keressen.

Fogta a négy kulcsot, és meggyújtotta az egyik gyertyát.Belépett. Egy kör alakú, meglehetősen kicsi szobában

álltak, amelynek minden fala terméskőből épült. Négy ajtó nyílt a szobából, azzal együtt, amelyen beleptek. A padló egymás mellé illesztett kőlapokkal volt kirakva. Mintha csak egy középkori torony belsejében találták volna magu-kat.

Rick a saját gyertyájáról meggyújtotta a másik kettőt, és az ikreknek adta. Majd a gyertyák és külső lámpa halo-vány fényénél elkezdték felderíteni a szobát.

– Négy kijárat… – mondta Rick. – Pontosan úgy, ahogy az üzenet írja.

– A mottót négyből háromban leld meg…– Csak egy a négyből visz oda le…– A négy közül kettő a halálba vezet…Az ajtók egyszerű, fordított U alakú sötét nyílások vol-

tak, amelyeket három vaskos kőoszlop alkotott.– Aúúú! – kiáltott fel Jason, mert a kezére csöppent a

gyertya olvadt viasza.Minden felső, vízszintes kövön stilizált ábrák volt.

112

KEZDET ÉS VÉG

– Jaj, ne… – sóhajtotta Julia. – Újabb állatok!Az előtte lévő ajtó szemöldökfáján egy csapat bika

képe volt látható.– Ezek itt bölények vagy bikák, nem tudom pontosan…

olyanok, amilyenek az őskori rajzokon láthatók – mondta.– Ezen pedig itt halak vannak… sok-sok kis hal –

mondta Jason.– Pillangók… – tette hozzá Rick – Vagy inkább éjjeli

lepkék.– Éjjeli lepkék?– Igen, olyan lepke, ami éjszaka él.Julia elfintorodott, és ez utolsó ajtóhoz lépett, ahhoz,

amelyiken beléptek.– Ez itt a madarak ajtaja – mondta, a magasba emelve a

gyertyát.– Milyen madarak?Rick odalépett mellé, és szemügyre vette a faragott

szemöldökfát.– Albatroszok. Vijjogó albatroszok.Amikor észrevette, hogy az ikrek értetlenül bámulnak

rá, hozzátette: – Az albatroszok tengeri madarak. Vándor-ló életet élnek. Azért hívják vijjogónak őket, mert mikor a hajók felett köröznek, vijjogó hangot adnak.

– Hű de remek…Kintről hangos égzengés hallatszott. A Villa Argo fé-

nyei megint pislákolni kezdtek, elhalványultak, majd ki-aludtak.

– Óriási.– Sötétben maradtunk.Rick, Jason és Julia ösztönösen a gyertyáik lángja elé

tették a kezüket, és egymáshoz bújtak a sötétben.

Jason vette észre a betűket. 113

A Villa Argóban még mindig sötétség uralkodott, és a huzatos szobában a légáramlat fenyegetően rebegtette a gyertyák fényét. A gyerekeknek nagyon lassan kellett mo-zogniuk. Ahogy az ajtókat vizsgálgatták, körbe-körbe jár-va a szobában, Jason észrevette, hogy a fal mellett körben betűket véstek a kőpadlóba.

– Megtaláltam a mottót! – kiáltotta izgatottan. – Nézzé-tek!

Rick és Julia odalépett mellé. Jason letérdelt a földre, és végighúzta kezét a faragott betűkön. Az egymástól egyen-lő távolságra vésett betűk egyetlen hosszú mondatot alkot-tak a földön.

– O… M… E… M… O… T… – olvasta hangosan Jason, boldogan a felismeréstől. Szerencsére rendes betűk voltak. – Végre nincs szükség a szótárra… – mondta.

De tévedett.Az egész szobát körbejárta, végigtapogatva a betűket,

de egyetlen szót sem értett abból, amit olvasott. Az üzenet teljes kört alkotott a fal mentén, ám sehol nem volt sem eleje, sem vége.

Egyetlen érthetetlen betűhalmaz volt csupán.– Ez semmit sem jelent! – nyafogta.Julia is végigolvasta, eredmény nélkül. Rick azonban

csak mosolygott.– A mottó csak egy újabb próba… – mondta. – Egy kó-

dolt üzenet, amit meg kell fejteni. Mint a négy kulcs rejté-lyét vagy a hieroglifákét.

– …ABIUSROMEMOT! – kiáltott fel Jason dühösen, mikor továbbolvasta a betűket.

Ahogy Jasonre nézett, Julia arcán is mosoly jelent meg.– Hát nem remek? Itt állunk a sötétben, egy szikla tete-

jén álló ház titkos szobájában, kint tombol a vihar, és van

114

KEZDET ÉS VÉG

egy rejtélyes üzenetünk, amit meg kell fejteni. Ki is mond-ta, hogy unatkozni fogunk Kilmore Cove-ban?

Rick leült a földre, lecsöpögtetett néhány csepp viaszt a padlóra, és beletapasztotta a gyertyát. Ezután fogta a pa-pírt, amire az üzenetek fordítását írták és az egyetlen mű-ködő tollat. Megkérte Jasont, hogy diktálja neki a padlóra írt betűket.

– Julia, te maradj ott. Így legalább Jason tudni fogja, mikor ért körbe a szobában!

– Én nem akarok meghalni… – mondta Julia.– Nem is fogsz meghalni – válaszolta Rick. – Az ajtó,

amelyiken bejöttünk, ott van és nyitva áll. Akár vissza is mehetünk. Nem kell mindenáron követnünk az utasításo-kat.

– Biztos vagy benne?– Persze. Bármikor visszamehetünk.– M… O… R… S… U… – kezdte diktálni Jason.Rick kétszer is körbejáratta Jasont a szobában, hogy

biztos legyen benne, minden betűt jól jegyzett le.Végül ez állt a papíron:

MORSUIBAABIUSROMEMOTOTEPSEESPETOME

– Remek… – suttogta… – Ez teljesen érthetetlen.– Mutasd! – mondta Jason, és lekuporodott Rick mellé

a padlóra. Ahogy jobban szemügyre vette a betűket, észre-vette, hogy egy helyen két „A” betű van egymás mellett.

– Próbáld meg felosztani a sort!

MORSUIBA/ABUISROMEMOTEPSEESPETOME

115

Felolvasta: – MORSUIBA… Emlékeztet valamire… – tette hozzá.

– Most viccelsz, ugye?– Nem… ezt a szót… MORSUIBA… már láttam vala-

hol a szótárban.Jason majd kiugrott a bőréből: – Komolyan mondod?– Lehet. Nézzük csak meg!Rick feltérdelt, és fellapozta a szótárt a legrégebbi nyel-

veknél. Az ikrek a régmúlt idők hangulatától megbabonáz-va bámulták. Szívük a torkukban dobogott.

– Megvan! – kiáltotta Rick, és a Hold népének nyelve címet viselő fejezetre mutatott. – Ide nézzetek! A suiba szó annyit jelent „gyorsan”.

Lehet, hogy találtak egy értelmes szót az üzenetben?– Próbáljuk meg lefordítani a többit!– Hé! – kiáltotta Jason. – Hiszen ez mindkét irányból el

lehet olvasni! Nézzétek! Ugyanazok a betűk!A második A-tól kiindulva, balról jobbra, ez állt a papí-

ron ABIUSROME. Az első A-tól visszafelé, vagyis jobbról balra szintén ez a szó jött ki. Sőt. Ha egyszer elért az em-ber a mondat végére, a másik irányba indulva jobbra is és balra is újraolvashatta ugyanazt a mondatot. Mintha csak egy gyűrű lenne.

Körkörös szöveg volt, mindkét irányból olvasható. Nem volt sem eleje, sem vége. Egy igazi mágikus mondat.

Egy mondat, ami nem jelentett semmit, legalábbis ab-ban a pillanatban.

A gyerekek belemerültek hát a Hold népének nyelvén író-dott szöveg fordításába. Olyan nép nyelve volt ez, amely-ről egyetlen iskolai tankönyv sem írt soha. Szerencsére azonban az Elfeledett nyelvek szótára pompás segítség volt a számukra. A könyvnek hála sikerült azonosítaniuk a

116

KEZDET ÉS VÉG

mondat egyes szavait, és megalkotni a teljes körkörös szö-veget.

Az eredeti, felosztott üzenet valahogy így hangzott:

ES PET OMEMOR SUIBA ABIUS ROMEMOT EPSE

Ebben a pillanatban az Elfeledett nyelvek szótára valódi csodát művelt: kevesebb mint negyed óra leforgása alatt minden egyes szó jelentését megmutatta.

A mondat így szólt:

GYORSAN MOZGUNK ÉJSZAKÁNKÉNT, PERZSELŐ TŰZ EL NE EMÉSSZEN

Amikor a fordítás elkészült, Rick becsukta a szótárat. A gyerekek csendben bámultak egy pillanatig, elgondolkod-va a mondat jelentésén. Julia szólalt meg elsőnek:

– Nos? – kérdezte, és úgy érezte, mindjárt szétrobban a feje. Mindig is jobban szeretett cselekedni, mint a fejét törni, tenni a dolgokat, és nem gondolkodni rajtuk.

Ez a sok rejtély egymás után fárasztotta. Ugyanakkor csodálta Rick rátermettségét, és büszke volt az öccsére re-mek megérzései miatt.

Jason csak a fejét ingatta.Egyszer csak Rick kibökte: – Tudom már, melyik ajtó

visz oda le.Az ikrek követték.Rick ahhoz az ajtóhoz lépett, amelyiken bejöttek, és

amely fölött az albatroszok voltak. 117

– Mint már mondtam, ezek vándormadarak. Éjszakán-ként a hullámok hátán pihennek, vagy a sziklákon, vagy épp a hajók árbocán. Vagyis nem mozognak sehova éjsza-ka.

Továbbment a halas ajtóhoz.– Ezek itt a víz alatt élnek… tehát nem sok közük van a

tűzhöz.A bikák előtt így szólt:– Ezek már inkább mozognak éjjel, és a tűztől is lehet,

hogy félnek. Az ősi vadászok is a tüzet használták, amikor vadásztak rájuk, sőt akkor is, amikor megsütötték őket. Mégsem hiszem, hogy a mottó rájuk vonatkozna. Nem hinném, hogy különösebben gyorsak lennének.

Ekkor Rick az utolsó ajtóhoz lépett. A másik oldalon áthatolhatatlan sötétség látszott.

A magasba emelte a gyertyát, hogy megvilágítsa a szemöldökfába vésett éjjeli lepkéket.

– A mottó ezekre a lepkékre utal. Éjszakánként gyorsan mozognak, és félnek a tűz lángjától, mert a láng vonzza ők, de ha beleesnek, megégnek.

Ekkor azonban Julia az egyik faragott lepke hátán egy elég jól kivehető mintára lett figyelmes. Mintha csak egy halálfej lett volna. – De… ha ez a helyes ajtó… – jegyezte meg – akkor vajon miért van egy halálfej ennek a lepké-nek a hátán? A halálfej a halálra utal…

– Ez nem halálfej – ellenkezett Rick. – Csak egy folt az állat potrohán, ami halálfejnek tűnik. Optikai csalódás.

– Mindenesetre azt hiszem, Ricknek igaza van… – he-lyeselt Jason, és közelebb lépett az ajtóhoz, hogy bevilá-gítson rajta. – Az üzenet azt mondja: „a mottót négyből háromban leld meg…”, és három lepke van. Erre kell hát menni.

118

KEZDET ÉS VÉG

– Senki nem mondta, hogy most rögtön be kell men-nünk… – ellenkezett Rick.

– Dehogyisnem kell! – csattant fel erre Jason. – Nem véletlenül vagyunk itt. Ha már idáig eljutottunk, a végére kell járnunk.

119

120

küszöbön túl egy lépcső vezetett lefelé. Jason le-világított a gyertyával, hogy jobban lássa a mere-deken ereszkedő lépcsősort.A

– Ez a jó irány! – kiabálta. – Az üzenet is megmondta, lefelé kell menni! Mire vártok hát?

Rick és Julia elbizonytalanodva követték.A lépcsőfokokat a sziklába vésték, ahogy a folyosó fa-

lait is. Ahogy lefelé haladtak, a hideg légáramlatokban egyre erősebben érezték a tengervíz átható illatát. Sós lera-kódás csillogott a nedves falakon.

Jason ment elöl. Mintegy öt lépcsőfokkal járt a többiek előtt. Gyertyájának lángja reszkető fényt vetett a szabály-talan sziklafalra.

A sötétség egyre sűrűbbé vált körülöttük, és a gyertyák fénye egyre haloványabbnak tűnt.

– Jason… – szólalt meg panaszos hangon Julia, amikor látta, hogy a lépcsősor csak nem akar véget érni, és a lég-áramlatok egyre erősödnek. – Menjünk inkább vissza…!

Jason, ha hallotta is, nem reagált.– Gyertek! – kiáltotta. – Gyertek, nézzétek!Julia megragadta Rick karját, és egészen hozzásimult.

Egyszer csak a lépcső véget ért. A mennyezet alig volt magasabb náluk, és a folyosó tovább ereszkedett.

Néhány méter múlva Jason lehajolt, és arrébb tett né-hány követ, amelyek keresztezték útjukat. Ahogy elmozdí-totta őket, hirtelen jeges szél süvített végig a folyosón, fel a lépcsősoron.

– Jason… – visította Julia.Az öccse hátrafordult, és intett, hogy maradjon csend-

ben. Elmozdította az utolsó követ is, majd intett, hogy hallgassák csak. Ekkor a távolban meghallották a tenger semmivel össze nem téveszthető morajlását.

121

– A barlang… – suttogta Jason. – Itt van a közelben… Itt mögötte…

– És ha rossz ajtót választottunk? – kérdezte magában Julia. Már a gondolatra is, hogy tovább kell mennie abban a komor és sötét járatban, kirázta a hideg.

De Jason nem hagyott neki időt az ellenkezésre. Négy-kézlábra ereszkedett, és felemelte a gyertyát, hogy megvi-lágítsa maga előtt a járatot.

Habozás nélkül eltűnt a lyukban.

Rick és Julia hallották zihálását. Néhány másodperccel ké-sőbb pedig Jason felkiáltott: – Gyertek! Itt megint fel lehet állni!

– Mit látsz? – kérdezte Rick, és intett Juliának, hogy menjen csak előre.

– A folyosó itt magasabb, mint az előbb, és ugyanúgy folytatódik tovább. Aztán, azt hiszem, elfordul balra… – válaszolta Jason.

Julia letérdelt a földre. A szikla hideg és nedves volt. Becsukta a szemét, és bemászott a lyukba, ahol nem sok-kal azelőtt Jason eltűnt. Ezegyszer az öccse igazat mon-dott, néhány méterrel később újra lábra lehetett állni. Hát-rafordult és megnézte a lyukat, ahonnét kimászott, miköz-ben azon morfondírozott, miért válik az alagút ezen a pon-ton ilyen szűkké. Ha ők hárman nem volnának ilyen sová-nyak, nem nagyon tudtak volna átmászni a lyukon.

A járat után tehát valamivel jobb volt a terep. Ebben a pillanatban Julia végre nem érezte azt a fojtogató érzést, amit korábban, mert hűvösebb volt. Ám a lentről érkező légáramlat fenyegetően lobogtatta a gyertya lángját.

A kislány kisimított egy szemébe lógó hajtincset, amely a hideg verejtékben úszó homlokához tapadt, és körbené-zett. Nem sokkal később Rick is előmászott a járatból,

122

A SÖTÉT LÉPCSŐ

maga elé dobva az Elfeledett nyelvek szótárát, mintha meg akarna szabadulni tőle.

– Kellett volna szereznünk elemlámpát… – állapította meg, kezével takargatva a gyertya lángját.

Jason hősiesen mutatta az utat a folyosóban. Julia ment mögötte, kezével Jason vállába kapaszkodva. Rick zárta a sort.

Ahogy Jason mondta, a folyosó néhány méter múlva valóban elfordult. A kanyar után azonban olyan hirtelen légáramlat söpört végig a folyosón, hogy eloltotta a gyer-tyáikat. Sötétben maradtak. Julia üvöltött egyet, és maga felé rántotta Jasont.

A jéghideg fuvallat süvítve száguldott végig a sziklák között, fel a lépcsőn, be a kerek szobába, ahonnan indul-tak. A távolból határozott, száraz puffanás hallatszott.

– Jaj, ne! – kiáltott fel Rick, és megfordult a sötétben.– Mi történt, Rick? – fordult felé Julia. – Jason?

Jason… itt vagy?– Itt vagyok! – válaszolta az öccse a sor elejéről. – Mi

történt?– Azt hiszem… a huzat… becsapta az ajtót! – mondta

Rick.– Milyen ajtót? – kérdezte Julia rémülten.– Az egyetlen ajtót, amit be lehetett csukni. Azt, ame-

lyiken bejöttünk. Nem hallottad a csapódást?Ekkor valami nyálkás dolog hozzáért Julia karjához, és

ő hatalmasat sikoltott.

123

– Csak én vagyok! – szólalt meg Jason. – Nyugalom! Nem történt semmi. Rick, újra meg kellene gyújtanunk a gyertyákat…

A sötétben tapogatózva közelebb léptek egymáshoz. Rick kivette zsebéből az öngyújtót, és megpróbált tüzet csiholni, ám abban a pillanatban, hogy fellobbant a tűzkő-ből pattant apró lángocska, a folyosó hideg fuvallata azon-nal eloltotta.

– Ebben a huzatban lehetetlen meggyújtani! – panasz-kodott Rick néhány hasztalan kísérlet után.

Megpróbáltak szorosan körbe állni, de az öngyújtóból csak a szikrák pattogtak. Letettek hát róla, hogy világossá-got gyújtanak.

– Menjünk vissza! – erősködött Julia, aki immár telje-sen meg volt győződve róla, hogy tovább merészkedni a járatban kész őrültség.

– Hova vissza? – kérdezte Jason. – Nem hallottad, mit mondott Rick? A Villa Argo ajtaja becsapódott!

– Hát majd kinyitjuk! Van kulcsunk, vagy nem? Rick elhozta őket.

– És belül is vannak kulcslyukak?– Persze, hogy vannak… – válaszolta Julia, majd gon-

dolkodóba esett. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valóban vannak. – Látta valaki közülünk?

Egy hosszú pillanatig csend telepedett rájuk. Csak a hu-zat fütyülése hallatszott a folyosóban, és a tenger távoli morajlása.

– Én nem.– Én sem.– Rick?Most még a máskor oly precíz és pontos Rick sem tudta

a biztos választ.– Várjatok meg itt! Visszamegyek és megnézem.

124

A SÖTÉT LÉPCSŐ

– NEM! – kiáltotta Julia. – Itt maradunk!– Itt? Hol? A folyosó folytatódik.A gyerekek körbetapogatták a falakat, és megpróbálták

feltérképezni a terepet az öngyújtó fel-fellobbanó lángjá-nál.

– Amikor befordultunk, jött egy hirtelen fuvallat… mintha elmozdítva a köveket egyfajta kürtőt képeztünk volna, amin keresztül a huzat szabadon járva becsapta a Villa Argo ajtaját…

– De a légáramlat nem akkor jött, amikor Jason elmoz-dította a köveket, hanem csak akkor, amikor erre a pontra értünk. A levegő nagyon közelről jön. De vajon honnan?

– Jaj ne! – nyöszörgött Jason, mert rájött. – Nem mehe-tünk előre sem…

– Hogy érted azt, hogy nem mehetünk előre? – kérdezte Julia.

– Úgy, hogy a folyosó egy lyukban végződik – állapí-totta meg Jason. – Itt valami kútféleség van. Innen jön a hideg levegő.

Néhány lépéssel előttük a folyosó padlója egyszer csak eltűnt a lábuk elől. Ott, ahol sziklának kellett volna lennie, hatalmas űr tátongott.

– Lehet, hogy ez valami csapda? – kérdezte Julia.– Ezt hogy érted?– Hát úgy, hogy egy hirtelen légáramlat eloltja a gyer-

tyákat… és mi itt ragadunk. Azután a sötétben botorkálva belezuhanunk a lyukba. „A négy közül kettő a halalba ve-zet…”.

125

– Én meg, ha te, Julia… – mondta Jason –, nem kia-bálsz, és nem rántasz magad felé, beleestem volna. Nem… nem sok hiányzott.

– Nem – ellenkezett Rick. – Kell lennie valami ésszerű magyarázatnak. A levegő nem odalentről jött. Hanem mintha fentről szippantották volna ki.

– Az ablak! – kiáltotta Jason. – Lehet, hogy megint ki-nyílt az ablak a szobában…

Rick bólintott.– Igen. Az ablak kinyílt, huzatot csinált a kerek szobá-

ban, a lépcsőn… te kinyitottad az átjárót és most… itt ál-lunk bezárva ez előtt a lyuk előtt!

– Be kellett volna támasztanunk azt az ablakot! – szólt közbe Julia. – És venni legalább egy zseblámpát…

Jason teljesen elmerült a gondolataiban. Amikor meg-szólalt, mintha még mindig valahol máshol járt volna.

– Szerintetek… ha valahogy átugranánk ezt a lyukat… meg tudnánk gyújtani újra a gyertyákat?

– És mégis hogy akarod átugrani? – érdeklődött Julia. – Sem azt nem tudjuk, hogy milyen mély, sem azt, hogy mi-lyen széles… Nincs semmink, amivel világíthatnánk, fel-téve, ha nem gyújtjuk fel a szótárat.

– Én megmondtam, hogy hozzunk kötelet… – morogta Rick.

Julia úgy döntött, itt az ideje, hogy érvényesítse az aka-ratát. – Az egyetlen megoldás az, ha visszamegyünk. Ha felértünk, meglátjuk, ki lehet-e nyitni az ajtót belülről. Ha nem, majd addig kiabálunk, míg Nestor ki nem szabadít bennünket.

– És ha meg se hallja?– Akkor megvizsgáljuk a szoba másik két kijáratát…– De az üzenetben az áll, hogy a másik kettő a halálba

vezet…

126

A SÖTÉT LÉPCSŐ

A folyosó sötétjében Julia hisztérikus nevetése úgy ha-tott, mint a krétacsikorgás a táblán: – Miért? Te ezt minek nevezed, Rick? Egy gödör előtt állunk, sötétben, fény nél-kül, tapogatózva közlekedünk, és másodpercenként meg-érintjük a másikat, hogy megvan-e még…

Hogy meggyőzőbb legyen az állítása, kinyújtotta a ke-zét… de csak a levegőt markolta ott, ahol az öccse karját kellett volna találnia. – Jason? Hol vagy? – kérdezte.

Eltűnt.

127

128

alójában Jason csak néhány lépésnyire állt tőle. De olyan volt, mintha fényévekre lett volna. Hal-lotta a távolban, ahogy Rick és Julia vitatkozik, de

nem értett velük egyet. Jason biztos volt benne, hogy ez a helyes út. Akkor sem kételkedett benne, amikor becsusz-szant a járatba, és most sem, hogy eltűnt a padló a lába elől.

VLassan, a lábával tapogatózva a földön, odaóvakodott a

gödör széléhez. Cipőjének orra a semmibe lógott. Enyhe szédülés fogta el. A mélyből érkező hideg levegő végigsi-mította bőrét, mint egy hideg, tengerillatú kéz.

Szakadék… Jason fejében visszhangzott a rémisztő szó, amely számára egy feneketlen mély, sötét lyukat jelentett. Egy hatalmas űrt, melynek nincs alja.

Valójában egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tény-leg így van. Az egyetlen fényforrásuk is megszűnt, mielőtt még megnézhették volna, mi is van előttük.

Bárcsak ne jött volna az a légáramlat, bárcsak lenne va-lami más világítóeszközük a gyertyán kívül!

Valami más, ami világít! Talán mégis van valami!Jason megszorította a zsebében lévő fadobozt. A „fény-

lő földet” tartalmazó doboz.A barlang sötétjében használd a fénylő földet, világítsa

meg a flottát, mely oda visz, ahova vágysz.Lassan kihúzta a dobozt a zsebéből. Kinyitotta. Néhány

krétagolyó gurult a kezébe, egy-kettő pedig leesett a föld-re.

Egy, kettő, három…A golyók nekiütődtek valaminek, összetörtek, és a da-

rabkák tovább hullottak a mélybe.Csak estek lefelé.Jason hallotta Julia hangját a háta mögött, de valójában

sokkal inkább a golyók hangjára figyelt.

129

Valaminek nekiütődtek. Pattogtak.Jason eldobott még egy golyót.Egy pillanatnyi csönd, majd tokk, tokk, tokk… majd

megint csönd.Nem lehet szakadék. A golyók nekicsapódtak a gödör

szemközti falának, ami nem is lehetett nagyon messze at-tól a szélétől, ahol ő állt.

Ekkor egy kicsit nagyobbat dobott.Pillanatnyi csönd, majd tokk, tokk, tokk… majd megint

csönd.Harmadszor is eldobott egy golyót.Tokk.A krétagolyó nem esett le. Földet ért a túloldalon.Tehát biztos, hogy nem szakadék volt. Csak egy lyuk.

Egy lyuk, ami kettészelte a folyosót, és ami nem lehetett szélesebb… mint mennyi? Egy méter?

Talán még annyi sem.Egy pillanatig Jason azt hitte, halovány fényt lát felvil-

lanni azon a ponton, ahová a krétagolyót dobta.Egy aprócska fényjelzést, ami épphogy felvillant, már

ki is aludt.„Hogy lehetséges?” – kérdezte magában.– Jason! Jason! – kiabált Julia a háta mögött.Fényévekre tőle.Jason kifújta a levegőt, amennyire csak tudta. Aztán

hagyta, hogy a doboz kicsússzon a kezéből, és a mélybe zuhanjon.

Majd ugrott.

Egyetlen ugrás volt a semmibe, a rejtélybe.A teste a levegőben repült, míg alatta fénylő földgo-

lyócskák tűntek el a feneketlen mélységben.

130

A KIS KAPITÁNY

Jason ugrott, mert biztos volt benne, hogy ez az egyet-len helyes dolog, amit tehet. Mert tudta, hogy ez itt a he-lyes út, ami oda levisz. Ugrott, mert néha, mint mondta, bátornak kell lenni: ugrani kell, és kész. Még akkor is, ha az egyetlen biztosíték az, hogy te tudod, hogy jó úton jársz.

Ugrott, mert bátor volt, elszánt, és egy kicsit talán őrült is.

Senki nem dönthet úgy, hogy hős akar lenni. Hősnek születni kell.

Jason ugrása váratlan véget ért.Kemény sziklára esett.Megérkezett a túloldalra.És végre, mintha csak évszázadok teltek volna el, végre

megkönnyebbülten felsóhajtott.

Rick és Julia hallotta az apró golyók pattogását a sziklafa-lon, de a sötétben nem tudták kivenni, mi is történik való-jában.

A szájuk is tátva maradt a döbbenettől, mikor meghal-lották Jason hangos kacagását.

– De hiszen ez kicsi! – kiabálta – Ez a legkisebb szaka-dék, amit valaha láttam!

– Jason?– Átugrottam! Röhejes! Egy méter széles sincs! Elég

odaállni a szélére, előrenyújtani a lábatokat, és lépni egy jó nagyot. Rick? Julia? Halljátok, amit mondok?

– Hogy érted azt, hogy átugrottad? – visította Julia.– Mielőtt ugrottam volna, eldobáltam a krétagolyókat,

hogy meghallgassam, hányat pattannak. Sokat pattantak. Így hát tudtam, hogy a lyuk átmérője nem lehet túl nagy. Ezért…

– Te megőrültél?! 131

Jason nem válaszolt. Nem nagyon tudta volna megma-gyarázni azt az érzést, ami az ugrás előtt hatalmába kerí-tette. Mint ahogy arra is nehezen tudott volna magyaráza-tot adni, miért is dobta az egész dobozt a mélybe.

– Megtettem, és kész! Ne haragudj!– Ne haragudjak?! Én… én… jöjjenek csak vissza

anyáék, én…Rick megpróbálta megnyugtatni Juliát, majd odalépett a

szakadék széléhez, és megkérdezte Jasont, hogy azon az oldalon is érzi-e a huzatot.

– Nem. Sokkal kevésbé – válaszolta Jason.– Remek.Ezután Rick nagyon óvatosan átugrott Jason mellé, és

néhány próbálkozás után sikerül meggyújtania a gyertyát. A fénye épp elegendő volt, hogy lássák egymást. Rick és Jason állt az egyik oldalon, Julia a másikon.

– Oda nézz! – mutatott Jason a lábuk elé.A „szakadék” valójában alig volt nagyobb, mit egy csa-

tornafedő. Még látszottak a sziklából kétoldalt kiálló rozs-dás vasdarabok.

– Régebben le is lehetett fedve… egy ráccsal – mondta Rick.

Jason kinyújtotta a kezét Julia felé. Ő azonban, tudo-mást sem véve Jason lovagias felajánlásáról, egyetlen lé-péssel átugrotta a lyukat, anélkül hogy lenézett volna.

– Menjünk! – mondta, majd megfogta az egyik gyer-tyát, és elindult a fiuk előtt. – Akkor menjünk előre!

Néhány percig szótlanul haladtak előre, ám a folyosónak egyszer csak megint vége szakadt.

– Már megint! – csattant fel Julia.Rick és Jason is belépett Julia után a sziklába vájt, csu-

pasz falú szobába, amelynek látszólag egyetlen más kijára-

132

A KIS KAPITÁNY

ta sem volt. A barlangszerű helyiség padlója ugyanolyan kőlapokkal volt kirakva, mint azé szobáé, ahonnan elin-dultak. Csak a méretük volt jóval kisebb. A mennyezeten vastag kőből faragott boltív futott végig, hasonló ahhoz, amilyet a gótikus katedrálisokban látni.

– Azt hiszem, itt a vége… – mondta Julia, miután kör-benézett.

Mint már szokásukká vált, a gyerekek itt is elkezdték fürkészni a falakat, a földet és a mennyezetet, minden zu-got bevilágítva a gyertyák pislákoló fényével. Figyelme-sen végigpásztázták a falakat, ügyelve arra, hogy egyetlen apró részletet se hagyjanak ki. Bárki építette is a szobát, biztos, hogy újabb próba elé akarta állítani őket.

– Jaj ne! – csattant fel Julia az első hiábavalónak tűnő kutatás után. – Én aztán vissza nem megyek!

Megállt a szoba közepén, és újra körbenézett.– Nincs egyetlen kijárat sem… – motyogta Rick, végig-

tapogatva az enyhe ívben görbülő falakat. A természetes sziklafal úgy illeszkedett a boltívhez, mint a hajódeszkák a gerinchez. Miután ez a gondolat szöget ütött Rick fejében, egyre inkább az az érzése volt, hogy egy felfordított hajó-test alatt állnak. Eszébe jutottak azok a napok, amikor a strandon a partra vont, száradó csónakok alá bújt, hogy el-rejtőzzön.

– Olyan, mintha egy felfordított hajó belsejében len-nénk – mondta, és a mennyezeten végigfutó „hajógerincre” és a boltíves falakra mutatott.

– És hogy lehet kijutni egy lefordított hajó alól? – kér-dezte Jason.

– Kétféleképpen… – mosolyodott el Rick – vagy futva, ha a tulajdonos észreveszi, hogy ott vagy, vagy… fel kell emelni a csónak szélét, és kicsusszanni alóla.

133

A gyerekek a helyiség széléhez léptek, és centiméterről centiméterre végigtapogatták a padlót a fal és a kőlapok találkozásánál.

– Kő, kő és kő…Julia a szoba közepén a magasba emelte a gyertyát.– Egy… kettő… három… négy… – számolt hangosan.Jason és Rick csalódottan fejezték be a tapogatózást.– Csak kő van mindenütt. Kemény és áthatolhatatlan

kő.TLAKK – hallatszott hirtelen valami nehéz tárgy hangja

a sziklán.Jason és Rick Julia felé fordult, aki a szoba közepén

guggolt.Valami a lábánál újra ezt a hangot adta: TLAKK!Majd megint: TU-TU-TU-TLAKK!– Azt hiszem, találtam valamit… – mondta elégedetten.

134

135

estor a toronyszoba ablakához lépett, és egy hirtelen mozdulattal becsukta.N

– Előbb-utóbb megjavítalak ám… – dörmögte, miközben körbenézett.

Miután Nestor becsukta az ablakot, a lépcsősoron süví-tő huzat hamarosan elült.

Nestor hosszan elnézte az asztal mellett álló hajómodel-leket, és elégedetten állapította meg, hogy a Nefertiti Sze-me alól eltűnt a napló.

Elmosolyodott, kiment a szobából, és becsukta maga után a tükrös ajtót.

A ház sötétjében meglátta a férfi árnyékát, félig elmo-sódva a homályos folyosón. Hosszú ideig állt szótlanul.

– A gyerekek lementek… – suttogta aztán.A vihar tombolt odakint.– Reméltem, hogy megteszik – mondta a férfi.Valójában Nestor is remélte. De már réges-régen meg-

tanulta, milyen nagy különbség van remény és valóság kö-zött.

– Az ajtó becsukódott…– Bölcs dolog.Nestor zavartan körülnézett, és elindult lefelé.Erősen koncentrált, hogy ne rohanjon le a lépcsőn, me-

redten nézett maga elé, és így szólt: – Ügyesek voltak. Ügyesek és szerencsések, de legfőképp mégis csak ügye-sek. Megérdemelték, hogy megpróbálhassák.

– Semmire nem kaptak magyarázatot, sem tanácsot. Le-het, hogy bajuk esett. Elképzelhető… Lehet, hogy nem ju-tottak le. Vagy lehet, hogy sikerült nekik, és… eljutottak az ajtóhoz. És ott?

– Ott… nem tudom.– Ki fogják nyitni. Borzasztó lesz.

136

ODAFENT

– Talán nem. Belevaló gyerekek. Hagytam nekik… – Nestor kijavította magát. – Hagytam Jasonnek egy jelet, amit követhet.

Újabb hosszú csend következett.– Vajon egy tizenegy éves gyerek felismeri a jeleket, és

képes követni őket?– Talán igen. Körültekintően választottam ki őket.Egy pillanatnyi gondolkodás után a férfi megrázta a fe-

jét.– Nem. Valójában véletlen volt, hogy éppen ők lettek.Nestor nem válaszolt. Gyors léptekkel lement a lép-

csőn. Belépett a kőfalú szobába, és ránézett az eltolt szek-rényre, majd a csukott ajtóra.

A gyerekek elvitték a kulcsokat, és csak néhány papír-darabot hagytak a padlón maguk után.

Nestor fájdalmas képet vágott, elindult a bejárati ajtó felé, de útközben finoman megsimította a halászlány szob-rának talapzatát, majd felvette a földről az esőkabátját.

Kinyitotta az ajtót. Zuhogott.Az iménti szavak visszhangzottak a fejében. Ő is pon-

tosan tudta, hogy a gyerekeket a véletlen sodorta ide. De nem is volt sok választása. Vagy ők, vagy Newton kisasz-szony.

– A véletlen olykor a legjobb segítőtárs – dörmögte az öreg kertész, és kilépett a Villa Argo ajtaján.

138

ontosan a szoba közepén négy kockakő volt a pad-lóba ágyazva egymás mellett. Julia rájött, hogy eny-he nyomásra mind a négy kilencven fokkal elfordít-

ható a saját tengelye körül. A kövek forgatása olyan han-got adott, mintha egy gépezet jött volna működésbe.

P– Biztos vagyok benne, hogy itt a megoldás, ebben a

négy kőben – mondta Julia mosolyogva. – Halljátok, mi-lyen hangot adnak, amikor elfordítom őket?

TLAKK! TLAKK!– Azt hiszem, igazad lehet – helyeselt Rick. – De mi-

lyen irányba kell elfordítani őket? És mi van utána?– Nem, ez lehetetlen… végtelen számú variáció létezik

– sopánkodott Jason.Julia határozott mozdulattal forgatni kezdte a köveket.– Te most tudod is, hogy mit csinálsz, vagy csak úgy

forgatod őket? – kérdezte az öccse.– Fogalmam sincs – válaszolta Julia anélkül, hogy ab-

bahagyta volna a kövek forgatását. – De semmi kedvem órákat eltölteni azzal, hogy megpróbáljam kiagyalni, ho-gyan is kell elfordítani ezeket az izéket…

Hirtelen földrengéshez hasonlatos robaj rázta meg a he-lyiséget.

– Julia! Vigyázz! – kiáltott fel Jason.A kislány megvárta, míg elül a zaj, majd újra rángatni

kezdte a köveket a szoba közepén.– Csak egy a négyből visz oda le, nem igaz? – mondta

hangosan gondolkodva. – Hát akkor hajrá! Forogjatok, kö-vek!

Jason látta, hogy a nővére kissé elbizonytalanodik.– Azt mondod, hogy az egyik ilyen kő visz le?TLAKK! TLAKK! TLAKK!– Persze… – válaszolta Julia.

139

Ekkor a szoba padlója remegni kezdett, és fémes hang hallatszott, mintha régi fogaskerekek fordulnának el.

– Ez az! – kiáltotta Julia, és talpra ugrott.Egy száraz koppanással a jobb szélső kő hirtelen felpat-

tant.– A mindenit! Egy csapóajtó! – álmélkodott Jason, elis-

merő pillantást vetve a nővérére.– Ezt mégis hogy a csudába csináltad? – kérdezte Rick,

őszinte rémülettel a hangjában.

A gyertyák ijesztően fogyatkozni kezdtek, így hát a gyere-kek úgy döntöttek, hogy csak egyet hagynak égve, nehogy később sötétben maradjanak. Az egyetlen gyertya fényénél Jason, Julia és Rick bekukucskált a negyedik kő alatt lévő lyukba.

– Mi az? Egy lépcső?Rick tapogatózni kezdett a sötétben, miközben Jason

megpróbált világítani neki a gyertyacsonkkal.– Nem. Ez sima… sőt… azt hiszem, egy csúszda – kiál-

tott fel a fiú kétségbeesetten.A három gyerek tanácstalanul kuporodott le a padlóra.

A gyertya lángja egyre kisebb és reszketőbb lett. Ahogy a sötétség nőtt körülöttük, úgy nőtt bennük az aggodalom. Lepillantottak a lyukra a lábuk előtt, amely szemmel látha-tóan elég nagy volt ahhoz, hogy bármelyikük beférjen raj-ta, és megnézze, hová vezet a csúszda. De egyikük sem mert beleugrani, hogy lecsússzon… ki tudja, hova?

– Bárcsak lenne egy kötelünk! – sóhajtotta sokadszorra Rick.

– Jason, van egy ötletem! – mondta Julia, és megragad-ta a szótárat. Meregetni kezdte a tekintetével. – Gyertek, hallgassátok csak! – mondta, majd odakucorodott a csapó-ajtó széléhez, és lecsúsztatta a könyvet a csúszdán.

140

ODALENT

A szótár pillanatok alatt eltűnt a sötétben.Rick kővé dermedten bámult Juliára.Julia azonban közelebb hajolt a lyukhoz, és hallgató-

zott. Hallotta, ahogy a szótár csúszik lefelé a lejtőn. Csú-szik, csúszik és csúszik… Végül nem hallott semmit.

– Megtudhatnám, mit értél el ezzel azon kívül, hogy el-vesztettük az egyetlen hasznos tárgyat, amink volt? – kér-dezte dühösen Rick.

Julia elgondolkodva vakargatta a fejét. – Fogalmam sincs. Azt gondoltam… hallunk majd valamit. Például, hogy vízbe esik.

– Hogy VÍZBE ESIK?! – Rick hangja idegesen csat-tant.

– Igen, akkor megtudtuk volna, hogy víz van odalent.– És lett volna egy tökéletesen használhatatlan szótá-

runk, ami… – Rick a lejáratra mutatott, és megrántotta a vállát.

– Most már mindegy, leesett – szólalt meg ekkor Jason.– Valóban leesett! – kiabálta Rick. – Mégis a földnek

melyik nyavalyás csücskéből jöttök ti pontosan? Te, ha sö-tétben egy gödör előtt találod magad, nekiállsz átugrani. A nővéred meg, amint talál egy titkos lejárót, beledob egy szótárat, csak hogy hallja, hogy szól… Mégis hogy az ör-dögbe jut ilyesmi az eszetekbe? Az apám mindig mondta, hogy nem szabad megbízni a városiakban, de… a csudába is! Ti olyan gyorsan valósítjátok meg az ostoba ötleteite-ket, hogy az embernek arra sincs ideje, hogy azt mondja: „Ne! Várj!” vagy valami hasonlót!

Felállt, és dúlva-fúlva arrébb ment.Jason és Julia hosszú bajtársi pillantást vetett egymásra.– Azt hiszem, nagyon felhúztad… – súgta oda a nővé-

rének.– Aha – bólintott Julia mosollyal a szája sarkában.

141

Valójában, még ha nehezére is esett beismerni, tudta, hogy Ricknek tökéletesen igaza van. Julia egész nap kor-holta az öccsét az ötleteiért, most pedig épp ő követett el egy teljesen értelmetlen dolgot. Pont azok után, hogy sike-rült egyedül kinyitnia a csapóajtót.

– Majd én kibékítem… – mondta Jason, és a Kilmore Cove-i fiúhoz lépett, aki a háttérben dühöngött.

Árnyékuk az egyetlen gyertya fényénél mint két óriás körvonala vetült a falra.

Julia nézte a lejtőt a lába előtt, majd Ricket, ahogy le-rázza magáról Jason békítő kezét.

Mindkét lábát belógatta a csapóajtón. A cipőtalpa hoz-záért a csúszda síkos kövéhez.

– Ha a szótárnak ment… – suttogta, hogy bátorságot gyűjtsön –, nekem is menni fog.

Aztán ellökte magát, és félig belecsúszott a lejáróba.– Fiúk! – kiáltotta, mielőtt végleg eltűnt volna. – Gyer-

tek, hallgassátok!Jason és Rick hátrafordult.– Julia, ne! – üvöltötte Jason.Rick csak állt sóbálvánnyá váltan.Julia rámosolygott, csakis őrá, mintha azt akarná mon-

dani: „Ne haragudj, Rick, ezt elszúrtam, de most mindent jóváteszek”, és azzal eltűnt a lyukban.

Jason és Rick a csapóajtóhoz futott.– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – üvöltötte Julia valahonnan

a mélyből. Majd: – HUUUUUUU! Majd néhány pillanat-tal később: – ÁÁÁÁÁÓÓÓÓÓÓÓÓ-HUUUU!

Aztán semmi.– Julia! – kiabálta Jason, amikor már nem hallotta a nő-

vére hangját. – JULIA! JULIAAA!Volt valami egészen abszurd abban, hogy a nővére ne-

vét kiabálta egy lyukba a padlón.

142

ODALENT

Rick elrángatta őt a csapóajtótól, mondván, ha nem ma-rad legalább egy másodpercre csöndben, soha nem fogja meghallani, ha Julia válaszol.

És valóban. Ahogy Jason elhallgatott, a távolból meg-hallották Julia hangját: – De hisz ez hihetetlen! Fantaszti-kus! Fiúk! Ez elképesztő!

– Azt hiszem, jól van – állapította meg Rick.– És a csúszda nem vízben ér véget… – nevetett Jason.Ezután ők maguk is becsusszantak a lejáróba, nem fe-

cséreltek több időt a beszédre.A csúszdában sötétség uralkodott. Amíg hanyatt fekve

csúszott lefelé, Jason úgy érezte, hol tágas tereken, hol meg rovarok járataihoz hasonló szűk réseken csúszik ke-resztül. Őrült sebességgel száguldott lefelé, neki-nekiütve a hátát a sziklafalnak. Zökkenőmentesen siklott lefelé a köveken. A járat nyálkás és csúszós volt.

Néhány másodpercnyi rettegés után a kisfiút részegítő érzés kerítette hatalmába: – HÚÚÚÚÚ! – kiáltotta az első kanyarnál ő is, Julia példáját követve. Majd a másodiknál: – ÁÁÁÁÁÁÁÁ!

A háta mögött, odafent hallotta Rick hangját.Minél lejjebb ért, a csúszda annál kevésbé lejtett, bár

még mindig eszeveszett sebességgel száguldott. Végül többé-kevésbé lágyan egy homokos partra pottyant.

Pördült egyet-kettőt a tengelye körül, majd kinyitotta a szemét. Csak akkor vette észre, hogy mindeddig csukott szemmel csúszott lefelé.

Az első, amit meglátott, az Elfeledett nyelvek szótára volt.

Majd észrevette a barlangot és a nővérét.Julia néhány lépésnyire állt tőle, és csodálkozó tekintet-

tel nézett körbe.

143

Lágy tengeri hullámok mosták egy homokos partsza-kasz fövenyét, amelyet minden oldalról óriási sziklafalak határoltak. A fejük felett ezer meg ezer apró fénypontocs-ka villódzott. Lassanként további fények gyúltak egyen-ként a barlang falán.

Jason felállt.– A fénylő föld… – motyogta hitetlenkedve, le nem

véve tekintetét a táncoló fénypontokról.– Nem – szólalt meg Julia. Egy krétagolyót tartott a ke-

zében, amely egyetlen érintésére szétmállott. A belsejében egy kis állat teste feküdt.

– Szentjánosbogarak, Jason.– Szentjánosbogarak – motyogta Jason is.– Ooooooh! – kiáltotta egy hang a hátuk mögött.Jason másodszor is a homokba zuhant egy hatalmas lö-

kés erejétől.Rick megérkezett.

144

145

ason, Julia és Rick megálltak a parton, és végre körül-néztek a barlangban. Körülöttük ezer meg ezer szent-jánosbogár táncolt, apró fénylő pontok, amelyek

mintha most keltek volna életre. Fényük halványan bevilá-gította a barlangot, nyári hajnalok félhomályát vonva köré-jük. A barlang mennyezete azonban sötétbe veszett. A fa-lakat tengervíz mosta minden irányból. A víz felszíne tü-körként csillogott, csak egy-két kisebb hullám nyaldosta lábuk előtt a finom homokot. Nagyobb hullámok robaja hallatszott a falakon túlról, ahol a nyílt víz a vihartól fel-korbácsolva csapódott neki a szikláknak.

J

A kis strandon, ahol a gyerekek álltak, mintegy tíz-ti-zenöt ember fért volna el kényelmesen. Egyik végében kis famóló nyúlt a vízbe, amelyhez egy hajót kötöttek.

Jason, Julia és Rick csak álltak döbbenten a csodálattól. Egyszerre voltak lenyűgözve és megilletődve a látottaktól.

Büszke, kecses kis hajó volt, masszív fából készítették magas farral és hajóorral. Evezők hosszú sora állt vigyázz-állásban a hajó két oldalán. A hajó törzse hol felemelke-dett, hol leereszkedett, követve a tengervíz mozgását, és halkan csörgetve egy láncot, amely a hajó farából futott a vízbe.

– Még soha nem láttam ehhez foghatót… – motyogta Rick évezredeknek tűnő hallgatás után. Teljesen eltelt a hajó látványával.

– Az öreg Ulysses Moore-é lehetett? – szólalt meg Ju-lia.

– A nyakamat rá, nővérkém.– Szerintem inkább egy viking hajóra emlékeztet – je-

gyezte meg Rick.– Azonban nem látok egyetlen kijáratot sem – állapítot-

ta meg Jason, miközben a bogarak röptét figyelte.

146

A BARLANG

Valóban úgy tűnt, hogy a barlangnak nincs kijárata a nyílt vizek felé. Ott állt benne a hajó a tükörsima vízfelszí-nen, mintha csak egy óriás méretű uszodában lenne. Min-den alkalommal, amikor a barlang tetejéről vízcseppek hullottak a tengerbe, a felszínen apró, koncentrikus körök jelentek meg.

– A kérdés most már csak az, miként került a barlang belsejébe egy viking hajó? És hol vagyunk egyáltalán? Az ősi druidák barlangjában?

Senki nem válaszolt.– Azt hiszem, a hajót talán itt bent építették… – találga-

tott Rick. – Talán ugyanazok csinálták, akik az átjárót.Rick változata, mint mindig, most is sokkal ésszerűbb-

nek tűnt.– Milyen nagy lehet?– Legalább húsz méter – válaszolta Rick.– Úgy értem, a barlang?A Kilmore Cove-i fiú megrántotta a vállát. A barlang

hatalmas volt, és ő úgy tudta, hogy akár az egész Salton Cliff alatt elterülhet.

– Miféle helyre csöppentünk, Jason? – kérdezte Julia újabb hosszas hallgatás után.

– Hát, így elsőre azt mondanám… ez itt Villa Argo ma-gánstrandja! – válaszolta az öccse. – Talán egy kicsit bo-nyolult ide lejutni, de meg kell hagyni… igazán szép: ter-mészetes szentjánosbogárfény, egy viking hajócska, privát partszakasz… egy kicsit árnyékos persze, de…

– Nem, ezt a helyet régóta nem látogatta senki – állapí-totta meg Julia.

– Honnan tudod?– Nem láttad, milyen állapotban van az átjáró? Köveket

kellett odébb tolni, meg a lyuk a folyosón… és nem látod a szentjánosbogarakat?

147

– Mi van velük?– El tudod képzelni, hogy Kilmore Cove-ban soha sen-

ki nem szúrta ki, hogy fény szüremlik ki a szikla résein? Hogy a szikla éjszakánként világít?

– Sokan látták – szólt közbe Rick –, csak senki sem tudta elképzelni… ezt.

– Akkor mégis mit gondoltak?– Azt, hogy a házak fénye tükröződik a fehér sziklán,

vagy a világítótoronyé. Vagy valami sokkal fenyegetőb-bet, azt, hogy maga Salton Cliff világít. Fények, árnyékok, helyek, amik feltűnnek, majd a semmibe vesznek, minden tengerparti város tele van ilyen történetekkel, ahogy min-den tengerész beszél a tenger fölött és alatt megjelenő ti-tokzatos fényekről.

– Lefogadom, hogy az apád is…Rick ridegen félbeszakította: – Az apám soha nem be-

szélt olyan hajókról, mint ez. Ezért hát úgy gondolom, ez soha nem ment ki innen. Különben valaki biztosan látta volna, és már keringene róla valami történet. Ez a hajó en-nek a helynek az igazi titka… nem a fények.

A gyerekek felmentek a mólóra. A korhadó pallók vészjóslóan nyikorogtak a talpuk alatt, és a hajó ringatózni kezdett a vízen.

Jason hosszasan nézte az üres evezőszögeket a hajó ol-dalán, és a szép sorban felállított evezőket, amelyek úgy sorakoztak, mint az ólomkatonák. Julia le sem vette tekin-tetét a főárbocról, ami mintegy négyszer olyan magas volt, mint az evezők, és erős, mint egy évszázados fa.

Ahogy ott billegett, követve a hajó mozgását, olyan volt, mint egy hatalmas, az égre mutató ujj.

Rick odaért a hajóorrhoz.– Tökéletes, nem gondoljátok? – mondta, és megsimo-

gatta a fát. Biztonságosnak tűnt, és mivel az ikrek nem vá-

148

A BARLANG

laszoltak, így folytatta: – Csak azt akarom mondani, hogy ha egy tökéletes hajót kellene rajzolnom, épp ilyet rajzol-nék. Ilyen formájút, ilyen főárboccal és evezőkkel, pont, mint a régi hajóké…

– Van neve ennek a hajónak? – kérdezte Jason.– Én is pont azt kerestem…A hajógerincen ez állt:

METIΣ

– Meti…e – olvasta Rick.– Mi?– Metie. A hajót úgy hívják Metie. Ez aztán igazán ron-

da egy név – állapította meg Jason.– Az utolsó betű nem pont olyan, mint egy „E” – je-

gyezte meg Rick. – Talán nem is a mi nyelvünkön írták…– Hát ez nagyon valószínű! Hallottad már a Metie szót

ezelőtt?– Talán megkereshetnénk a mi pompás szótárunkat,

hátha a segítségünkre lehet – vetette fel Julia. – Remek ál-lapotban van az esés ellenére – mondta, és olyan grimaszt vágott, mint Rick, amikor mérges.

– Felmegyünk a fedélzetre? – kérdezte Jason, mit sem törődve Juliával.

A hajó oldala nem volt magasabb, mint egy méter, és a mólón volt egy palló, amit kapaszkodóként használhattak.

Jason szeme felcsillant.Rick felemelte a deszkát, és az ikrek segítségével a hajó

oldalának támasztotta. Majd egy mulatságos mozdulattal meghajolt, és feltessékelte Jasont a hajóra.

– Jason kapitány, csak ön után.

149

Jason a vállára tette a kezét, és hasonlóképpen vála-szolt: – Köszönöm, Rick kapitány.

Majd a nővére felé fordult, aki közben elszaladt a szótá-rért. – Julia kapitány, az új hajónk fedélzetén várok önre!

Ezután gyors mozdulatokkal felmászott a deszkán, és a fedélzetre ugrott.

A hajó az utolsó szögig fából készült. Egyetlen fedélzeti hídja volt, amely a hajó gyomrában található rakteret fed-te. Kétoldalt fából készült padok sorakoztak a felállított evezőknek megfelelően. Minden evező az evezőszöghöz volt rögzítve.

– Így biztos nem áll fenn annak a veszélye, hogy bele-esnek a tengerbe – magyarázta Rick.

– Jól mondja, Rick kapitány – helyeselt Jason, mellette sétálgatva.

– Metis! – kiáltotta Julia, aki időközben fellapozta az Elfeledett nyelvek szótárat. – A hajót Metisnek hívják. Ógörögül van.

– Hát igen… – állapította meg Jason. – a Metis sokkal jobban hangzik, mint a Metie.

– Jelent valamit? – kérdezte Rick.– Mmm… igen. Metis, annyit tesz: „megfontoltság”.

Zeusz első feleségét hívták így, a bölcsesség istennőjét. Hatalmas és okos asszony volt… mint minden nő, termé-szetesen.

Julia becsukta a szótárat, a rakteret kezdte vizslatni, és kissé csalódottan állapította meg: – Teljesen üres! Itt bent semmi nincs…

A lelke mélyén még most is arról álmodott, hogy vala-mi nagy kincset fognak találni a szikla belsejében.

A hajó azonban csupán egy üres héj volt.

150

A BARLANG

A hajó közepén magasodó főárbocon nem volt vitorla, csupán négy vastag kötél lógott le róla, amelyeket vasta-gon lerakódott sóréteg borított. A kötelek az árboc csúcsá-ról indultak, a végüket pedig a hajó orrához és farához kö-tötték.

– Sehol egy vitorla… – dörmögte magában Rick. – Ez a hajó soha nem szállt tengerre. De legalábbis hosszú ideje vesztegel itt. A hajótest épnek tűnik. Kicsit piszkos és al-gás, de ép. Nem láttam hajóférget sem…

– Hajó… micsodát?– Hajóférget. Olyan féreg, ami szétrágja a fát. Lyukat

váj a fába, belebújik, és szép lassan az egészet felfalja.Jason legörbítette a szája szélét, mintegy azt fejezve ki:

„A mindenit!”A két kis kapitány elsétált majdnem a hajó végéig. Ott

aztán a hajótest két oldalán két, a többinél szélesebb és la-posabb lapátot találtak, ezek közvetlenül a hajókorlát két oldala alatt nyugodtak.

– Ezek itt a kormánylapátok – mondta Rick. – A hajó két oldaláról lógnak a vízbe, ezekkel lehet irányítani a ha-jót.

Elmagyarázta Jasonnek, hogy minden kormánylapát „L” alakú falécből készül, és hála markolatának, könnyen kezelhető a fedélzet közepén állva.

– Az mi? – kérdezte Jason egy ajtószerűséghez lépve.A kabin bejáratát régi, nedvességtől kikezdett jutafüg-

göny takarta el. Rick kicsit félve mozdította el, és bené-zett. Meg kellett gyújtania az öngyújtót, hogy lásson.

A kapitány fülkéje határozottan üres volt. Régi rongy-darabok lógtak a falakról és a mennyezetről, még lehango-lóbbá és szomorúbbá téve a szobát.

Az egyik sarokban rideg tábori agy állt, két utazóláda közé szorítva. A szemközti falhoz deszkalapot erősítettek,

151

amely valószínűleg asztalként szolgálhatott. Az asztalon háromkarú gyertyatartó állt, három gyertyacsonkkal. A gyertyatartó mellett egy csukott könyv feküdt az asztalon.

Rick az asztalhoz lépett, meggyújtotta a gyertyacsonko-kat, és remegő kézzel megérintette a könyvet.

– Ez lehet, hogy az utolsó kapitány naplója… – suttogta Julia a háta mögött.

Rick felemelte a könyv fekete bőrkötésű fedelét, és be-lelapozott.

Odakint, a nyílt tengeren hatalmas villám hasította ketté az eget.

152

153

z első oldalra valaki elegáns betűkkel a következőket írta:A

Az utolsó év szeptemberének 17. napja

Minden valószínűség szerint ez lesz a Metisnek, a mi bölcs világjáró asszonyunknak utolsó útja. Miután minden ál-munkat hűségesen teljesítette, elvitt bárhová, ahová vágy-tunk, nincs már miért újra útra kelnie. A kormánylapátot irányító kezek nem bírják már a nehéz munkát. Mert keze-im immár gyengék, izmaim ellanyhultak. Azok, kik engem kísértek, nincsenek többé. Az idő véget vetett kalandozása-inknak. Most, hogy a horgony szilárdan kapaszkodik az aljzatba, e titokzatos tenger iszapjába, már csak az emlé-kek maradtak nekem. Emléke mindannak, amit láttunk és átéltünk, megtapasztaltunk és megismertünk. És maradnak még az álmok, álmok azokról a helyekről, ahol soha nem jártam. Álmok és emlékek, valójában sok a közös bennük. Soká kell őket éltetni, táplálni kell őket kitartóan, hogy vi-gaszt nyújthassanak öreg napjainkra.

Mert megöregedtem, ahogy megöregedett szeretett ha-jónk is, bár ő képes legyőzni minden akadályt, mit az idő emel, követve kapitánya minden parancsát. Ó, kedvesem, állj meg!

Te, kinek törzsét a szent tölgyfának törzséből faragták, kérlek: hagyd megpihenni evezőidet!

Nincs többé kapitányod. És nincs többé a Tolvajok ASz-szonya sem, ki ellen küzdenünk kellene a tomboló vihar-ban.

Álmod legyen hát édes, drága Metis, lám, most magad-ra hagylak.

154

AZ UTOLSÓ NAPLÓ

Rick végighúzta ujját a papíron, lapozott egyet, de látnia kellett, hogy a napló többi oldala üres.

– Mit szóltok ehhez? – kérdezte.– Felismertem – válaszolta Jason, majd fogta a torony-

szobában talált naplót, és a hajónapló mellé helyezte. Talá-lomra felütötte az egyik oldalon, és összehasonlította a két írást. Ugyanaz az ember írta mindkettőt.

– Ez itt az öreg Ulysses utolsó naplója, a búcsúüzenete.– Távoli vidékekről és messzi partokról beszél… –

szolalt meg Julia. – Nagy dolgokat vihetett véghez ezzel a hajóval. Az ő Metisével.

– Vagy legalábbis úgy képzelte… – helyesbített Rick. – Nem hinném, hogy ezzel a hajóval valaha is kievezett vol-na a nyílt tengerre.

Jason tovább lapozgatta az egyiptomi naplót.– Itt mégis úgy beszél Egyiptomról, mintha ott járt vol-

na – motyogta.– De biztos, hogy nem ezzel az evezős hajóval! – kiál-

tott fel Rick… – Ennek itt nincs se motorja, se kazánja, de még vitorlái sincsenek!

– Evezői viszont vannak!– És szerinted van olyan épeszű ember, aki nekiáll át-

evezni Angliából Egyiptomba? Én kétlem. Arról nem is beszélve, hogy ha véletlenül létezne is ilyen őrült, biztos, hogy ezzel a hírrel minden televízió tele lenne.

Rick hangja keserű volt. Míg az utolsó napló sorait ol-vasta, egyre az apja járt az eszében, akinek nem adatott meg, hogy a tengert járva megöregedjen. Nem volt ideje, hogy összegyűjtse és ápolgassa az emlékeit és álmait. Még arra sem, hogy búcsút vegyen a hajójától. A tenger egy nap elragadta őt a hajóval együtt, és úgy döntött, többé nem adja vissza.

155

De mivel ezt túlságosan nehéz lett volna mind kimon-dani, inkább bocsánatot kért Jasontől, majd idegesen fel-a-lá kezdett mászkálni a kabinban.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Julia egy idő után.– Menjünk – válaszolta Rick.Kilépett a fedélzetre a szentjánosbogarak fényébe, ami

lassanként megnyugtatta a lelkét.– Rick?Jason és Julia a kabin ajtajából nézték őt.Rick elmosolyodott. Majd körülnézett, és így szólt: –

Merre kell mennünk szerintetek, hogy kijussunk ebből a barlangból?

A fedélzetről jobban szemügyre tudták venni a barlang belsejét.

A partszakasznak, ahová a hajót kikötötték, a csúszdán kívül semmilyen más kijárata nem volt. A tengervíz min-denütt kitöltötte az üreget, egy picike száraz partszakaszt hagyva csak szabadon, az ellenkező oldalon. Ez a szem-közti kis strand semmiben sem különbözött attól, amelyik-re ők érkeztek. Ott is volt egy kis famóló, pontosan olyan, mint amelyikhez a hajót kötötték. Ám a csúszda helyett a falban szűk lépcsősor vezetett felfelé egy kőboltozatos aj-tóhoz, amely kísértetiesen hasonlított a kerek szoba ajtói-ra.

– Valami azt súgja nekem, hogy ahhoz a lépcsőhöz kell eljutnunk. És be kell mennünk azon az ajtón – szólalt meg Julia.

– De mégis, hogy jutunk oda?Bárhogy is szerették volna, úgy tűnt, semmilyen össze-

kötő út nincs a két partszakasz között.A tengert leszámítva természetesen.

156

AZ UTOLSÓ NAPLÓ

Rick kihajolt a korláton, és a sötét, petróleumszínű vi-zet bámulta a lába alatt. Felmérte a távolságot, ami a part-tól elválasztotta őket, majd megrázta a fejét.

– Hát… jó sokat kellene úszni. – mondta – És remény-kedhetnénk, hogy nincsenek örvények a vízben.

– Te el akarsz úszni a másik partig? – kérdezte Jason döbbenten.

– Van más briliáns ötleted?– Megpróbálhatnánk keresni valami ösvényt a part

mentén. Csak kell lennie… valahol.Julia elgondolkozva mászkált a fedélzeten.– Talán megpróbálhatnánk használni a hajót – mondta

egy kis idő elteltével. – Szerintetek nehéz lenne?– Miiiii? – csattant fel Rick. – Méghogy nehéz! Van

róla elképzelésed, mi kell ahhoz, hogy ez a hajó elmozdul-jon innét? Mégis ki fog evezni? És kormányozni?

– Talán elég csak felhúzni a horgonyt, és…Rick hirtelen elvörösödött, és egész testében reszketni

kezdett:– Ne gyertek megint az ostoba városi ötleteitekkel! A

hajó nem játékszer! Azzal tudni kell bánni, ismerni kell. Erő kell hozzá, rátermettség és szerencse, hogy valaki irá-nyítani tudja. Mi pedig egyikkel sem rendelkezünk ezek közül.

– Alábecsülöd magad, Rick – mondta Jason. – Tévedsz. Mindegyik megvan bennünk. Te ismered a tengert. És sok mindenhez értesz. Hány órája bolyongunk már sötétben, csak azért, hogy megtudjuk, mi van előttünk? El akartunk jutni ide. És sikerült. Itt vagyunk. Törtük a fejünket, hogy megoldjuk a rejtélyeket: titokzatos írásokat fejtettünk meg, rejtett értelmet kerestünk, zárat nyitottunk ki, köveket mozdítottunk el… ezt én rátermettségnek nevezem. Per-sze… te azt mondod, erő is kell hozzá. Egyedül egyikünk

157

sem erős. Hiszen csak gyerekek vagyunk. De együtt, hár-masban, talán meg tudjuk csinálni. Ha te megmondod, mit tegyünk és hogyan, megpróbálhatjuk. Meg aztán… én sze-rencsés is vagyok. Ma már kétszer tettem kockára az élete-met. Julia is legalább olyan szerencsés, mint én.

Julia kíváncsian nézett rá. Jason pedig így folytatta:– Igen, szerencsések vagyunk, mert egy héttel ezelőtt

még otthon ültünk a szobánkban, és a számítógéppel ját-szottunk, mint minden más gyerek Londonban… most meg itt vagyunk, egy hihetetlen barlangban, egy mágikus hajó fedélzetén a barátunkkal, aki… aki éppoly varázsla-tos, mint minden, ami körülöttünk van. Ez nem lehet más, mint szerencse… Hihetetlen szerencse, amit nem dobha-tunk csak úgy sutba.

– Jól mondtad! – kiáltott fel Julia, és ez egyszer tökéle-tesen egyetértett öccsével.

Jason odalépett Rickhez, és hozzátette:– Nézd azt a partot, Rick. Nincs nagyon messze. Én

meg szeretném próbálni, oda szeretnék érni ennek a fada-rabnak a hátán. Inkább így, mint a sötét vízen úszva. Ha mégis beleesnénk a vízbe, akkor majd úszunk. De addig is én azt hiszem…

– …hogy nem véletlenül jutottunk el idáig – fejezte be a mondatot Julia.

– Igen. Én is azt hiszem, nem véletlen jutottunk el idá-ig. Nem halljátok magatok körül? Egy hang azt mondja: „Megtaláltátok. A tiétek. Húzzátok hát fel a horgonyt! Le-gyetek ti ennek a hajónak a kapitányai! A Metis kapitányai egyetlen napig!” Bátorság, Rick! Mondd meg az igazat! Mondd, hogy megpróbáljuk elnavigálni ezt a hajót innen… oda!

Jason először arra a strandra mutatott, amelyiken álltak, majd a szemközti partszakaszra bökött. Az ujja egy pilla-

158

AZ UTOLSÓ NAPLÓ

natra megállt a levegőben, és az izgalomtól remegve muta-tott a távolba.

Amikor leengedte a karját, látta, hogy Rick szeme csil-log.

– Mit válaszolsz hát, Rick kapitány? – kérdezte kissé érces hangon, mint egy filmbeli kalóz. – Megmozdítjuk ezt a ladikot?

Rick ökölbe szorította a kezét. Mérges volt, meghatott, hitetlen és egy kicsit esztelen is.

Egy pillanatnyi belső küzdelem után azonban így vála-szolt:

– Rendben. Induljunk, Jason kapitány! Próbáljuk meg!Julia a vállára tette a kezét.– Julia kapitány – mondta Rick anélkül, hogy felé for-

dult volna –, ígérem, hogy kijutunk ebből a barlangból, és nem lépünk be addig újra, míg meg nem fejtettük az ösz-szes titkát!

Ezután ugrott egy nagyot, és így kiáltott: – Hajrá! Indu-lás!

Egyszerre indultak neki, mintha mindhárman pontosan tudnák, mit is kell tenniük.

Rick kiadta az első parancsot: mindent tegyenek a kapi-tányfülkébe, amire az út során szükség lehet.

Jason szalutált neki.– Parancsára, Rick kapitány!

159

160

ick megpróbált felmászni a főárbocra, egyenként lépegetve a fába vésett bevágásokba. Az volt a célja, hogy leakassza legalább az egyik, csúcsról

induló kötelet, és másképp próbálja hasznát venni.R

Zsebébe dugta a Villa Argo konyhájából hozott kést, összeszorította a fogát, és elindult felfelé az árbocrúdon. Amikor félúton lehetett, ott, ahol tudta, minden pillanatban az életét kockáztatja, ha visszazuhan a fedélzetre, Julia lé-pett ki nevetve a hajókabinból.

– Ide nézzetek! – kiáltotta. – Az utazóládák tele vannak kötelekkel!

Rick bosszúsan csettintett nyelvével. Nem értette, hogy nem jutott ez előbb az eszébe, majd óvatosan elindult lefe-lé.

– Mi a csudát kezdünk ezzel a rengeteg kötéllel? – kér-dezték tőle az ikrek kíváncsian.

Rick szemügyre vette a köteleket. Nagy részük a vitor-lák rögzítésére szolgált. Néhány már elhasználódott, de néhány még jó volt. Kivitte a fedélzetre, és titokzatos arc-cal a földre tette őket, majd a csörlőhöz vezette az ikreket, ahhoz, ami arra szolgált, hogy felhúzzák a horgonyt. Úgy tűnt, a csörlő működőképes. Egy nagy fadobból állt, ame-lyet egy „L” alakú fogantyú segítségével lehetett forgatni, hogy felcsévélje a horgony láncát.

A fogantyú azonban nem akart elfordulni. Berozsdá-sodhatott az idők során. A gyerekek együttes erővel pró-bálták megmozgatni, hol maguk felé rántva, hol meg eltol-va kicsit.

– Gyerünk!– Erősen!– Hajrá!Már épp feladni készültek, amikor a kar nyikordult egy

nagyot, és engedett. Óriási erőfeszítések árán sikerült el-

161

forgatniuk a dobot először csak egy negyedfordulatnyit, majd felet, végül pedig egy egészet.

Egy rövidke láncdarab tekeredett fel a dobra.Lassan, nyögve, lihegve és fújtatva a gyerekek felhúz-

ták a horgonyt a mélyből. A vasmacska legalább olyan sú-lyú volt, mint ők hárman együtt.

Amíg Rick és Jason a horgonnyal bajmolódtak, Julia kihajolt a korláton, hogy megnézze, a vasmacska nem tesz-e kárt a hajó oldalában.

– Már látom! – kiáltotta hirtelen. – Sikerült! Felhúztuk!Abban a pillanatban megmozdultak.A hajó lassan siklani kezdett a zárt tengeröböl tükörsi-

ma vízén.Rick otthagyta a csörlőt, és kiadta a parancsot:– Jason, a kormányhoz! Julia, te eressz le egy pár eve-

zőt, egyet a jobb, egyet meg a bal oldalon.Julia csak állt, és bámult rá meredten, mint aki nem tud-

ja, mit is kell tennie.– Menj már! Ereszd le az evezőket. Egyet itt, egyet meg

ott.Jason odaért a kormánylapátokhoz, megragadta a nye-

let, és vörös hajú barátjára nézett, várta a következő paran-csot.

– Engedd le! – kiáltotta Rick.Jason egyetlen mozdulattal leengedte az egyiket. A la-

pos falapát hatalmas csobbanással merült el a vízben, kis híján magával rántva Jasont.

– Ne így! Meg kell tartanod őket a hajónak támasztva! Tartsd erősen! Ne mozgasd!

Jason szeme kidülledt az erőfeszítéstől, és legszíveseb-ben visszakiabált volna: „Könnyű azt mondani! Gyere, és csináld te, ha tudod!”

162

AZ ÁLMOK KIKÖTŐI FELÉ

– Elindultunk! – kiabálta Julia. – Nem! Nem is! Fordu-lunk!

És valóban. Egy pár méternyi előresiklás után a hajó le-cövekelt, és mintha egy örvénybe került volna, először a part, majd az öböl közepe felé fordult. Végül pedig meg-állt.

Rick dühödten leengedte a másik lapátot azon az olda-lon, ahol állt, és újabb parancsot adott Jasonnek:

– Jason, gyere ide! Valahogy meg kell fognod mindkét kormányrudat. Julia és én megpróbálunk evezni. Te csak tartsd egyenesben ezeket! Először az egyiket, aztán a má-sikat, oké? A hajó orra nézzen mindig az ajtó felé!

– De Rick!– Próbáld meg! Először az egyikkel, majd a másikkal!– Oké, megpróbálom! – válaszolta Jason, és erősen

megragadta a lapát nyelét.Rick Juliához szaladt, és utasította, hogy fogja meg az

evezőt, ő maga pedig megragadta a szemközti lapát nyelét.– Tudsz evezni, Julia?– Nem! – nyöszörögte a kislány.– Ó a csudába! – kiáltotta Rick kétségbeesetten, és hát-

ranézett. Rögtön tudta, ha nem kezdenek el rögtön evezni, a Metis bármelyik irányba elfordulhat. Még az is lehet, hogy zátonyra fut a parton. – Akkor helyet kell cserélne-tek! Te mész a kormányhoz, Jason pedig evez! Gyerünk! – üvöltötte.

– Jason, megyek kormányozni! – kiabálta Julia.Jason kissé elbizonytalanodva és félve bólintott. A két

kormánylapát között állt a hajó farában, és hol az egyik, hol a másik lapátot igyekezett kézben tartani.

Gyorsan helyet cserélt hát nővérével, és lehuppant az evező mögé.

– Te legalább tudsz evezni, Jason? – kérdezte Rick.

163

– Persze! – hazudta Jason.– Akkor jó! – vágta rá Rick. – Háromra húzunk! Evező-

ket a vízbe! Bemerít, húz, felemel, bemerít. Érthető?– Igen – válaszolta Jason, bár egy szót sem értett az

egészből.– Egy, kettő… három! – kiáltotta Rick.Leengedte az evezőt, teljes testsúlyával nekifeszült, és

húzta. Majd kiemelte a vízből. Jason megpróbálta utánoz-ni. Hallotta, ahogy az evező a vízbe csobban, húzott egyet, majd kiemelte.

– Újra!Megismételték a mozdulatsort.– Újra! – kiabálta Rick.Jason óriásit húzott a lapáttal, és hatalmas vízsugarat

fröcskölt a levegőbe.A hajó meg sem mozdult.– Valami nem engedi! – kiabálta Julia. – Nem mozdu-

lunk!– Az lehetetlen! – csattant fel Rick, negyedszer is fel-

emelve az evezőt. – Lehetetlen!De nem tudott mást mondani. Juliának igaza volt. A

hajó egy centit sem haladt semerre, még a rossz irányba sem. El sem fordult.

– Csak állunk!– Nem – találgatott Rick. – Valami máshoz vagyunk ki-

kötve!Valóban olyan volt, mintha egy másik horgony tartaná

a hajót a móló mellett.– Meg kell keresnünk a másik horgonyt! – mondta

Rick.

Míg a fedélzeten bolyongott, Jason agyában furcsa gondo-lat ütött szöget. Elkergette, de az újra meg újra visszatért.

164

AZ ÁLMOK KIKÖTŐI FELÉ

Talán nincs is semmilyen második horgony. Talán a Metis készen áll az indulásra, csak hiányzik valami… egy cél. Az útmutatás. Valami eszköz, talán a fedélzeten, ami segít a tájolásban, olyasmi, mint a radar a repülőgépeken. Talán azt kellene inkább keresni.

De az is lehet, hogy valami új keletű motor rejtőzik a hajó belsejében. Még akkor is, ha a raktér üres.

Jasonnek az az érzése támadt, hogy a hajó egész egy-szerűen arra vár, hogy megtudja, hová is kell mennie. Mert talán ez a hajó nem közönséges hajó. Talán varázshajó… A naplóban az állt, hogy törzsét a szent tölgyből faragták. Ez tehát azt jelenti, hogy valamilyen formában maga a hajó is szent.

Gondolataiba merülve, Jason elért a kormányrudakhoz, ahol korábban állt.

Automatikusan megragadta.– Mit csinálsz, Jason? – kiáltotta szinte abban a pilla-

natban a nővére.Jason épphogy felnézett.– Megpróbálom mozgatni! – válaszolta, és rángatni

kezdte a lapátot a vízben.A hajó nem csinált semmit, mintha csak valami vissza-

tartotta volna.– Ez a hajó soha nem mozdul el innen! – kiabálta Jason,

újra nekifeszülve a lapátnak.Megpróbált megnyugodni. Hagyta, hogy gondolatai

újra szárnyra kapjanak. Látta magát, Jason kapitányt a vi-haros tengeren hajózni ismeretlen földek felé. A barlang falai szélesen szétnyíltak, a vitorlák pedig, mint egy va-rázsütésre, maguktól kifeszültek.

– Talán eveznünk kellene megint! – kiáltotta Rick.– Nem. Ez nem az evezésen múlik… – válaszolta Jason

kapitány a kormánylapátot mozgatva, hogy eltolja magu-

165

kat egy jéghegytől, amelynek gondolatban nekiütköztek. – Ez a hajó szerintem nem evezőkkel megy!

– Akkor mégis hogy? Vitorlákkal? Motorral? Álmod-ban talán igen!

Jason a sötétben repkedő szentjánosbogarakat nézte.„Lehetséges?” – kérdezte magától. – „Lehetséges,

hogy… csak úgy lehet elmozdítani ezt a hajót, ha…”Jason a kapitány naplójára gondolt. Abban le volt írva,

hogy ez hajó bárhová elvisz, ahová akarod.Egyiptom…Az öreg Ulysses járt ott. Járt ott, méghozzá ennek a ha-

jónak a fedélzetén. Jason olyan biztos volt ebben, mint ab-ban, hogy mi van a zsebében. Hogy még biztosabb legyen, benyúlt a zsebébe.

Elővette az egyiptomi naplót, amelyen korábban a Ne-fertiti Szeme állt.

– Egyiptom… – mondta magában.Ahogy ezt kimondta, érezte, hogy a kormányrúd re-

megni kezd a kezében.Egy fuvallat megzavarta a szentjánosbogarakat, és azok

körözni kezdtek a levegőben.– Mi történt? Mi ez a szél? – kiáltotta Rick a fedélzeten.– Egyiptom… – suttogta Jason, egy kicsit hangosabban.A kormányrúd megint megremegett, és a szentjánosbo-

garak szétrebbentek. Mintha csak sejtettek volna valamit, a barlang fala felé vették az irányt.

– Jason! Sötétedik! – kiabálta Julia. – Valami készül!Jason bólintott. Valóban, valami készült. A hajó vála-

szolt neki. Visszatette zsebébe a naplót, és mindkét kezé-vel megragadta a kormányt.

– Kapaszkodjatok! – kiabálta minden megmagyarázha-tó ok nélkül. – Most!

– Vigyél minket Egyiptomba! – kiáltott fel hangosan.

166

AZ ÁLMOK KIKÖTŐI FELÉ

– Jason, mi a csudát művelsz? – kérdezte Julia üvöltve.Egy harmadik szélroham söpört végig a hajón, amely

olyan erős volt, hogy hanyatt lökte Juliát a fedélzeten.– Mondtam, hogy kapaszkodj! – kiáltotta Jason. A kor-

mányrúd táncolni kezdett a kezében, őrülten forgott min-denfelé.

– Igen, Egyiptomba! – kiáltotta újra Jason. – Vigyél minket Nefertitihez, és Tutanhamon kincséhez!

Rettenetes szél kerekedett, és a tenger óriási hullámokat vetett.

A szentjánosbogarak eltűntek, és a barlangra teljes sö-tétség borult.

167

168

blivia Newton gyors léptekkel járt fel s alá házá-nak márványpadlóján. Bűnözőképű sofőrje, Manf-red, aki elvitte őt a Villa Argóba, hirtelen belépett

az oldalsó ajtón.O

– Manfred! – visított fel Oblivia, halálra rémülve a hir-telen belépőtől.

A sofőr bűnbánó ábrázatot vágott, mintegy bocsánatot kérve, amiért megijesztette.

– Newton kisasszony… mondanom kell önnek valamit – motyogta.

Halkan, rekedt hangon beszélt.Oblivia azonban elment mellette, és a folyosó végén

álló kék ajtó felé indult, jelezve, hogy nem kívánja, hogy megint megzavarják.

Manfred a nyomába szegődött.– Figyeltem a gyerekeket, ahogy meghagyta nekem.

Lemásztak a sziklafalon, hogy fürödjenek. Még az eső előtt…

– Aha.Oblivia cipősarkai egyre gyorsabban kopogtak a már-

ványlapokon.– Amikor felfelé jöttek, az egyikük lezuhant.– Remek. És túlélte?– Sajnos igen… Megkapaszkodott egy repedésben, a

másik kettő pedig felhúzta, és hazavitte.– Nagy kár. Majd legközelebb.– Még nincs vége. Fél órával később bementek bicikli-

vel Kilmore Cove-ba. Könyvekkel jöttek vissza.– Hát olvasnak is! Méghogy a mai gyerekek nem olvas-

nak! Olvassanak csak, addig sem csinálnak semmi rosszat!– Hát épp erről van szó.Oblivia hirtelen megtorpant.– Ezt meg hogy érted?

169

– Nem tudom hogyan, de… ma éjjel, mielőtt visszajöt-tem volna, fényeket láttam a barlangban.

Oblivia szép arcát éktelen harag torzította el.– Fényeket? Az meg hogy lehet?– Nem tudom, Newton kisasszony. Az igazság az,

hogy…– Mégis hogy jutottak le? Mi az ördögöt merészel az a

vén bolond? Nestor nem állíthat meg engem! Most már aztán végképp nem!

Oblivia megragadta Manfred vállát, belemélyesztve hú-sába mind a tíz körmét. Manfred beharapta a száját a fáj-dalomtól.

– Mi mindent úgy csinálunk, mint eddig! – sziszegte Oblivia. – Mintha nem történt volna semmi. Folytatjuk. Világos? Számítok rád, Manfred.

– Igenis, kisasszony… – dadogta a sofőr.Csak akkor mert lélegzetet venni, mikor Oblivia elen-

gedte a vállát, megfordult, és kinyitotta a folyosó végén a kék ajtót.

– Rám számíthat – suttogta, amikor az ajtó becsukódott, és egyedül maradt a folyosón az átható parfümillatban. Majd megtapogatta a vállát, és hozzátette: – Tolvajok ASz-szonya…

Eközben a szikla belsejében, a barlang falai között hatal-mas vihar kerekedett. Mintha a gyerekek egy óriási, sós vízzel teli kő mosógép belsejébe kerültek volna centrifu-gálás közben. A hajó fel-alá hánykolódott a hullámokon, a tengervíz átcsapott a fedélzeten.

A kötelekbe és az evezőpadokba kapaszkodva Rick és Julia megpróbálták a fedélzeten tartani magukat, de a harc kilátástalannak tűnt.

170

A KAPU ŐRE

Jason a kormányrúdnál állt, és minden erejét arra össz-pontosította, hogy megzabolázza a lapátot, mely úgy ug-rált a keze között, mint egy megvadult csődör.

– Sikerülni fog! – kiabálta. – Kapaszkodjatok!Amikor úgy tűnt, hogy pillanatok múlva a fejükre om-

lik a barlang, és örökre maga alá temeti őket, a vihar egy-szerre elült.

A hajó, mely néhány pillanattal korábban még olyan magas hullámokkal küzdött, mint a főárboc, most nyugod-tan ringatózott a sima vízfelszínen. A hullámok elcsitultak, és a hajó lassan a szemközti móló felé siklott.

Jason leroskadt a kormányrúd mellé. Julia a jéghideg tengervíztől csuromvizesen kimászott az egyik evező pad alól, amely alatt megkapaszkodott. Rick is elengedte a kö-telet, amelyre az életét bízta, és dörzsölgetni kezdte fájó kezét.

Egyiküknek sem volt se kedve, se ereje ahhoz, hogy megszólaljon. Minden, ami velük történt, teljesen elkép-zelhetetlen volt. Elképzelhetetlen és félelmetes. A vihar nem tartott tovább három percnél, de ez volt a leghosszabb és leghihetetlenebb három perc, amit valaha is átéltek.

– Jason, minden rendben? – kérdezte Julia, amikor fel-tápászkodtak a fedélzeten.

Mindhárman tetőtől-talpig vizesek voltak, és majd megfagytak. A hajó fedélzetén és a raktérben állt a víz.

– Mi történt? – kérdezte Jason, és nagy nehezen felállt.Rick és Julia azonban csak a fejüket rázták.– Nem tudjuk. Csak úgy történt, és kész.– A túlparton vagyunk, Jason.A kisfiú megdörgölte a szemét, és körülnézett. Való-

ban. A hajó átszelte a belső tengert, és most nyugodtan ringatózott a másik kis móló mellett.

– Nem… ez nem lehet – mosolyodott el.

171

– De, mondom, hogy a másik parton vagyunk. Nézz csak oda! – Julia a lépcsősorra mutatott, amely az ajtóhoz vezetett, és amit előtte csak távolról láttak.

Rick közben megpróbálta levetni magáról a vizes ruha-darabokat.

– Később kiderítjük, mi is történt. De most meg kell szárítkoznunk, csuromvizesek vagyunk.

– A kapitány utazóládájában voltak ruhák… – emléke-zett vissza Julia.

– Nézzük meg! – mondta Jason.A kapitány kabinjában valóban találtak ruhákat, amik

legalább háromszáz évesnek tűntek, olyan porosak voltak. Szerencsére a vihar megkímélte az utazóládákat, és a tar-talmuk száraz maradt. Negyedszer is átöltöztek hát aznap. Magukra húzták a kinyúlt nadrágokat, a rongyos ingeket és egy-egy pár kemény, fatalpú szandált. Arra sem volt erejük, hogy a kinézetükkel vicceljenek, csak fogták a szó-tárat és azt a pár dolgot, amijük volt, és partra szálltak.

Lehajtott fejjel, még mindig összezavarodva a történ-tektől, keresztülvágtak a kis strandon, és felmentek a töre-dezett kőlépcsőkön.

– Én csak azt kívánom, hogy ne valami újabb furcsa meglepetés várjon ránk az ajtó mögött… – sóhajtotta Julia, amikor az ajtó elé értek. – Nem hinném, hogy képes len-nék még egyet elviselni.

Az ajtó kőboltozatába három teknősbékát véstek. Rick felmutatott az állatokra, és elmosolyodott:

– Lassan járj, tovább érsz… és tovább élsz.Az ajtó látszólag zárva volt, de szerencsére semmilyen

bonyolult zárrendszer nem volt rajta.Jason megérintette. Egyetlen kicsi lökésre az ajtó rés-

nyire kinyílt.A kisfiú megfordult, a barátaira nézett, és megkérdezte:

172

A KAPU ŐRE

– Megyünk?Rick és Julia bólintott. Így hát kinyitották az ajtót.

Folytatjuk.

173

1. A régi ajtó. 92. A huzat 143. Az emelkedő. 214. A házban. 285. A térkép. 346. A fürdés. 417. A rés. 488. A csomag. 549. A könyvtár. 6210. A szekrény mögött 7011. Kilmore Cove-ban. 8012. A villámok. 9213. A ki nem mondott dolgok. 9714. A sorsszerűség. 102

174

15. Kezdet és vég. 11216. A sötét lépcső. 12217. A kis kapitány. 13018. Odafent 13719. Odalent 14020. A barlang. 14721. Az utolsó napló. 15522. Az álmok kikötői felé. 16223. A kapu őre. 170

Nyomta és kötötte a Kinizsi NyomdaFelelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató