évfolyam, 4. szám 2019. szeptember September …...XXVI. évfolyam, 4. szám 2019. szeptember – September 2019 Isten iskolájában „Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította

XXVI. évfolyam, 4. szám 2019. szeptember – September 2019

Isten iskolájában „Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Mk 1,22)

A gyülekezetben nem csak egyházi évben és naptári évben, hanem munkaévben is számolunk. A munkaév az isko-laévhez igazodik, tehát szeptember a gyülekezeti hét-közi alkalmak új-raindulásának az ideje is. Átvitt ért-elme is van ennek az egybeesésnek: arra is utal a gyü-lekezeti munkaév szeptemberi kez-dete, hogy Isten nevelni, tanítani akar minket. Iskolapadba akar ültetni időseket és fiatalokat egyaránt. Sokan gondolkodnak er-ről hasonlóan, akik az egész életet iskolának te-kintik, és vallják, hogy jó és rossz események formálnak minket. Bár ezeket is felhasználja Is-ten, hiszem, hogy még inkább taníthat minket a szava. Ebben az evangéliumi igében a hallga-tóság álmélkodását Jézus szóbeli tanítása váltja ki. Az az ige, ami minket is elér igehirdetésen, úrvacsorán, személyes igeolvasáson vagy az evangéliumot megszólaltató sokféle gyüleke-zeti alkalmon keresztül.

Az is kiderül ebből a tudósításból, hogy mindez nem csak a szó szoros értelmében vett tanítás. Jézus szava nem csak az eszünkre akar hatni, nem csak valami külsődleges, megfon-tolható igazság. Ennek a szónak ereje, teremtő

hatalma van. Méghozzá ezt az erőt nem csak arra használja, amire mi talán a legtöbbször vá-gyunk: hogy békességet, örömöt, védettséget adjon. Hanem ezen felül formálni is akar és tud. Nem akarja, hogy a munkaév végére ugyan-olyanok maradjunk, mint a kezdetén voltunk, nem akarja, hogy egy istentisztelet, bibliaóra, ifi vagy más alkalom után ugyanolyanok le-gyünk, mint előtte voltunk. Meg tudja tenni ve-lünk azt, hogy lélekben, hitben, szeretetben, ki-mondott szavainkban és tetteinkben felsőbb osztályba lépjünk. Ebben pedig az segíthet, ha a kortársak által is ámulattal hallgatott igében minél gyakrabban, minél mélyrehatóbban, mi-nél sokrétűbben mélyülünk el. Erre hív minket a mi Urunk: tanítványnak, tanuló közösségbe.

Tóth Károly

Líc

eum

, 191

8. F

orte

pan

/Var

gha

Zsu

zsa

2019. szeptember – September 2019 Christophoros

2

Lélek-zet

Isten alkotása „Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian.” (Ézs 64,7)

Aki fogott már valaha a kezében agyagot, mely körbe-körbe forgott, hogy ahhoz egyetlen mozdulattal hozzáérve elkezdődjön valami egészen új formának a testet öltése, az tudja, hogy nem is olyan egyszerű egy tömbből kecses vázát, gyertyatartót vagy valami mást megalkotni. Sokszor elcsodálkozom, mi mindenre képes az emberi ügyesség, elme, mely annyi mindenre rájön, kész megalkotni gépek és technikai csodák tömkelegét, hogy aztán abból életünket segítő vagy kényelmet adó tárgy lehessen. Azonban amikor a

természet, a tudomány különféle ágainak titkai tárulnak fel előttem, megdöbbenek, milyen fényévnyire van a mi tudásunk mindahhoz, amit Isten alkotott körénk (és persze bennünket magunkat is).

A legnagyobb csoda azonban az, amikor rájövök arra, hogy mindennek célja van, és ez a cél mindenben Krisztushoz vezet. Mert az, amit rossznak, gonosznak vélek felismerni ebben a világban, Krisztusban lesz új teremtéssé, válik olyanná, mely újra betölti

küldetését, eléri célját, vagyis azt, hogy én magam is emberré legyek. Az újjáteremtés csodája a legnagyobb csoda ebben a világban, és ezt a titkot nem rejthetjük véka alá.

Uram! Néha talán fájdalmas, ahogyan kezedbe véve újraformálódik életem. De add, hogy bátran adjam életem kezedbe, mert tudom, a legjobbat akarod kihozni mindabból, ami én vagyok. És a legszebb pillanat, amikor egy-egy vonást vélek felfedezni magamban a Te képmásodból, Krisztusból. Ámen.

Aradi András

Háziszentély Néhány hónappal ezelőtt megnézhettem a bu-dapesti Szépművészeti Múzeum megújult ókori kiállítását. Az egyik teremben tárgyak-kal mutatják be, hogyan hatottak egymásra és keveredtek az ókori vallások. A leírásban sze-repel, hogy Semptimius Severus római császár (uralkodott: 193-211) magánkápolnájában az istenné nyilvánított korábbi császárok szobra mellett ott állt Ábrahám, Orpheusz és Jézus ábrázolása is. Megdöbbentett ez a szemlélet, hiszen nagyon hasonlít ahhoz, amit a XXI. szá-zadban sokan vallanak: a különböző vallások bölcsességei közül kiszemezgetik maguknak

azt, ami éppen megtetszik nekik. De mire jó Jé-zus egy háziszentélyben, más szobrok között? Mire elég tőle néhány idézet az emberi er-kölcsről vagy akár az Atya szeretetéről – ke-verve vallásalapítók és filozófusok akár hom-lokegyenest ellenkező gondolataival? Jézus nagysága nem fér bele egy ilyen keretbe. Saját életünk csodáiról, a számunkra szükséges erő-ről mondunk le, ha csak ennyire tartjuk őt. Gondolatbeli háziszentélyünket vajon merjük-e egészen Jézusnak szentelni?

Tóth Károly

Christophoros 2019. szeptember – September 2019

3

Az ellenség szeretetéről Augusztus elején a perikóparend olyan igét

adott a szószékre, amelyben az ellenség sze-

retetéről kellett szólnom. A hegyi beszéd

Lukács szerinti lejegyzésében különösen

nagy hangsúlyt kap ez a minden keresztény

ember számára kihívást jelentő jézusi felszó-

lítás. Az igehirdető nem különbözik bármely

igehallgatótól abban, hogy Isten üzenete

mindenkit egyformán szólít, bátorít, meglep

vagy megerősít. És bár igehirdetőként min-

den tudásunkkal igyekszünk felkészülni,

adódik úgy mégis, hogy csak hetekkel az

igehirdetést követően világosodik meg egy-

egy bibliai mondat, üzenet. Igehirdetőként

ugyanakkor azon vagyunk, hogy minél pon-

tosabban átadjuk az ige üzenetét, és segít-

sünk abban is, hogy mindezt a gyakorlati,

hétköznapi életünkben is meg tudjuk jelení-

teni.

Az ellenség szeretetének nehéz feladata

elkerülhetetlen. Jézus nem opcionálisan be-

szél erről, nem lehetőségként, amellyel vagy

él az ember vagy nem, hanem felszólítja kö-

vetőit erre. Jézus ezt annak hangsúlyozásá-

val is megerősíti, hogy a nem hívő, pogány

emberek is szeretik azokat, akik velük ked-

vesek, a hívőknek azonban ezt meg kell ha-

ladniuk, és azok felé is szeretettel kell for-

dulniuk, akik nekik rosszat tesznek. Az ige-

hirdetésből – akkor is és azóta is érzem – hi-

ányzott egy olyan gyakorlati kapaszkodó

amely segítségével az ember képes lehet ezt

megvalósítani. Így nem csak Jézus szava dol-

gozott bennem a vasárnapot követően, de

ennek hiánya is, mígnem kezembe került

Anselm Grün német bencés szerzetes egyik

könyve, melyben egészen véletlenül említést

tesz erről a jézusi mondásról. Ő így magya-

rázza Jézus szavait: „Az ellenségeskedés

mindig kivetítésből keletkezik: valaki rám

vetít valamit, amit önmagában nem képes el-

fogadni. De az én döntésemtől függ, hogyan

válaszolok erre: belemegyek-e a játékba, s

azután harcolok az ellenség ellen, vagy átlá-

tok a kivetítésen, elhatárolódom tőle, és az

ellenségben a segítségre szoruló, szorongó

embert álom, aki kivetíti rám félelmét. Hatá-

rozottan állást foglalok a szeretet perspektí-

vája mellett, amely az ellenségben a szere-

tetre vágyó embert látja.”

Hálás vagyok Istennek, hogy folyamato-

san tanít engem is, miközben annak szent

szolgálatát is rám bízta, hogy másokhoz

szóljak, másoknak segítsek az ige megértésé-

ben. Annak fontosságát, hogy szeretettel for-

duljak az ellenséges érzésű emberek felé is,

már értettem, példát is sokat láttam arra, ki

mindenki valósította ezt meg életében. De

Anselm Grün mondatai nyitották meg szí-

vemben azt is, hogy hogyan lehetek erre én

magam is képes. Az ellenséges megnyilvá-

nulásban a szeretetre való mérhetetlen éhsé-

get lehet meglátni. Aki bánt, és például in-

dulatból elküld magától, az – paradox mó-

don – éppen arra vágyhat, hogy ne maradjon

egyedül, de a magánytól való félelmét meg-

élve viselkedik ellenségesen. Egyáltalán nem

könnyű ilyenkor az indulatra nem indulattal

válaszolni. De segítséget jelenthet, hogy ké-

pes lehetek tudatosítani magamban egy

ilyen kritikus pillanatban is, hogy a másik

nem merő gonoszságból, hanem félelemből

viselkedik számomra bántóan. És ha ezt be-

látom, akkor a szeretetre kiéhezett embert

láthatom benne. Így tudok közel kerülni Jé-

zus akaratához, hogy szeressem ellenségei-

met is. Jézus a kereszten is így látta az őt

gyűlölettel a halálba juttatókat Isten szerete-

tére mérhetetlenül kiéhezett és emiatt tehe-

tetlenül gyenge embereknek, és imádkozott

értük az Atya kegyelméért.

Pelikán András


4

A Tízparancsolat, a Hiszekegy és a Miatyánk rövid magyarázata Isten különös rendelkezéséből történt, hogy

azoknak az egyszerű keresztényeknek, akik

nem tudják a Szentírást olvasni, elrendelte a

Tízparancsolat, a Hiszekegy és a Miatyánk

megtanítását és ismeretét, mert ez a három szö-

veg igazán alaposan és bőségesen tartalmazza

mindazt, ami a Szentírásban áll, amit mindig

prédikálnunk kell, és amit minden egyes ke-

reszténynek tudni szükséges. Ráadásul olyan

rövid és egyszerű megfogalmazásban, hogy

senki sem panaszkodhat arra vagy mentegetőz-

het azzal, hogy túlontúl sok vagy nehezen meg-

jegyezhető volna az, ami az üdvösséghez szük-

séges. Mert három dolgot kell az embernek is-

mernie ahhoz, hogy üdvözüljön. Tudnia kell

először is, hogy mit tegyen és mint ne tegyen.

Másodszor, ha már látja, hogy ezt saját erejéből

nem képes tenni és nem tenni, akkor ismerje fel,

honnan kaphat, kereshet és találhat erőt arra,

hogy ezt tegye és ne tegye. Harmadszor pedig

ismerje meg a módját, hogyan keresse meg és

nyerje el ezt az erőt.

Amint egy betegnek is először azt kell felis-

mernie, milyen betegségben szenved, mire képes,

és mire nem képes. Utána meg kell tudnia, hol

van az az orvosság, amely segít neki, hogy

ugyanazt tegye és ne tegye, mint egy egészséges

ember. Harmadszor kérnie kell ezt az orvosságot,

keresnie, beszereznie vagy megrendelnie.

A Tízparancsolat tehát arra vezeti rá az em-

bert, hogy ismerje fel betegségét, hogy lássa és

érezze, mit kellene tennie és nem tennie, mit ké-

pes megtenni és nem megtenni, hogy döbben-

jen rá tulajdon bűnös és gonosz voltára. A Hi-

szekegy ezután azt tárja elé és arra tanítja, hol

találja meg az orvosságot, azaz a kegyelmet,

amely segít neki, hogy igaz lehessen, hogy

megtarthassa a parancsolatokat. Megmutatja

neki továbbá Istent és az ő Krisztusban kinyil-

vánított és felkínált irgalmasságát. Harmadszor

a Miatyánk megtanítja, hogyan kérje, szerezze

meg és nyerje el ezt az irgalmasságot, mégpe-

dig rendszeres, alázatos, bizakodó imádsággal,

akkor ugyanis megadatik ez neki, és Isten pa-

rancsolatainak betöltése révén üdvözül. Ez a

három dolog a Szentírás lényege. Ezért először

a Tízparancsolaton kezdjük el megtanulni és

felismerni bűnünket és gonoszságunkat, azaz

lelki betegségünket, amelynek folytán nem azt

tesszük és nem tesszük, amit kötelesek va-

gyunk. […]

A Hitvallás három fő ágazatra tagozódik asze-

rint, hogy az isteni Szentháromság három szemé-

lyéről szól: az első az Atyáról, a második a Fiúról,

a harmadik a Szentlélekről. Mert ez a legfőbb cikk

a Hitvallásban, amelytől a többi függ.

Itt meg kell jegyezni, hogy a hitnek két faj-

tája van. Először Istent hisszük, azaz ha azt hi-

szem, hogy igaz, amit mondanak róla, ugyan-

úgy, ahogy igaznak hiszem el, amit a törökről,

az ördögről, a pokolról mondanak. Ez a hit in-

kább puszta tudás vagy ismeret. Másodszor Is-

tenben hiszünk, azaz ha nemcsak igaznak hi-

szem el, amit mondanak róla, hanem bizalma-

mat belé vetem, átengedem magam neki, kap-

csolatba merek lépni vele, és kételkedés nélkül

elhiszem, hogy olyan és úgy cselekszik, aho-

gyan mondják róla. Ilyen módon nem hinnék

sem a törökben, sem egyetlen emberben, bár-

milyen dicshimnuszt zengenek is róla. Mert

bizton elhiszem ugyan, hogy derék ember,

mégsem merek teljesen ráhagyatkozni.

Ez a hit, amely Istenre teszi mindenét, s arra,

amit mondanak róla, legyen szó életről vagy

halálról, egyedül ez tesz kereszténnyé, és Isten-

től mindent elnyer, amit csak akar. Ez nem la-

kozhat gonosz vagy hamis szívben, mert élő

hit, és ezt követeli meg az első parancsolat: „Én

vagyok a te Istened, ne legyen más istened!”

Ezért az in (-ban, -ben) szócska nagyon kife-

jező, és fordítsunk rá figyelmet, hogy nem ezt

mondjuk: hiszek Atyaistennek, vagy elhiszem

az Atyaistenről, hanem: „Istenben, az Atyában,

Jézus Krisztusban, a Szentlélekben”. És ez a hit

senki másnak nem jár ki, csak Istennek egye-

dül. Ezért Jézus Krisztus és a Szentlélek isteni

voltát azzal valljuk meg, hogy ugyanúgy hi-

szünk bennük, mint az Atyában. És ahogy

ugyanazt a hitet vetjük mindhárom személybe,

úgy a három személy is egyetlen Isten.

Luther Márton (Luther Válogatott Művei 5.

Bibliafordítás, vigasztalás, imádság, 157-158. oldal)


5

Isten hallgatása és a hívő „Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit fe-leljek én panaszom dolgában. És felele nékem az Úr, és mondá: Írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen. Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jőni, nem marad el! Ímé, felfuvalkodott, nem igaz ő benne az ő lelke; az igaz pedig az ő hite által él.” (Hab 2,1–4)

Habakuk próféta nagy terhet hordoz. Így is kezdő-dik a könyve: „A teher, amelyet Habakuk próféta lá-tott.” A teher, amit hordoznia kell, közteher és mégis egyedül kell hordoznia. A látóhatáron sötét viharfelhők gyülekeznek. A káldeusok törnek előre villámgyorsan, pusztulással fenyegetve or-szágot, hazát, nemzetet, egyházat és egyeseket. A próféta nem néz rémülettel a közelgő vihar felé. Is-ten kezéből tudja fogadni azt is. Imádságában így szól Istenhez: „Nem veszünk el! Ítéletre rendelted őt (tudniillik a kaldeai népet), óh Uram, fenyítőül válasz-tottad őt, én erősségem!” (1,12) Istentől kapja ezt a vi-gasztalást, aki látomásban kegyelmesen megmu-tatja neki, hogy a felfuvalkodott kaldeai elpusztul majd, de Isten igaz népe hite által élni fog. (2,4)

Mindebből azonban most még semmi sem lát-szik, illetve pont az ellenkezője látszik. A káldeu-sok törnek előre. Nincs emberi hatalom, mely meg tudná állítani őket, Isten szabadítása pedig késik. Szorongó szívvel kiált a próféta Istenhez: „Tisztáb-bak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt, és a nyo-morgatást nem szemlélheted: miért szemléled hát a hit-szegőket? És hallgatsz, mikor a gonosz elnyeli a nálánál igazabbat?!” (1,13) Mindig nehéz idők azok, mikor Isten hallgat, sem nem szól, sem nem cselekszik.

1. Mikor Isten hallgat, az a hívőnek is fáj.

„Őrhelyemre állok és megállok a bástyán, és vigyá-zok, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit feleljek én pa-naszom dolgában” (2,1) – így kezdődik a mai szent lecke. A prófétának tehát panasza van. Sőt, 1,3-ban arról beszél, hogy pere és versengése támadt. Mi az, ami fáj neki? Az, hogy Isten késik, várat ma-gára. Tudja ő s tudjuk mi is jól, hogy Isten malmai lassan őrölnek, lélegzete nem a sietős ember kap-kodó, gyors, szaggatott lihegése, hanem a ráérő ember hosszú, nyugodt, észrevétlen lélegzése. Is-ten órájának sétálója lassan jár és nagyokat leng. A hívő ember be is állítja magát a várakozásra (Wal-ter Lüthi), mégis valahányszor ez a jól ismert igaz-ság a mi életünkben válik valóra, nagyon tudunk szenvedni alatta. Sokszor az az érzésünk, mintha valami nagy úr várakoztatna meg minket hivatala előszobájában, hogy ezzel is értésünkre adja fölöt-tünk álló magas méltóságát. Elméletileg tudjuk mi jól, hogy Isten nagyobb, mint az ember, hogy mi

Előtte a teljes jogtalanság állapotában vagyunk, nyomorúságunkra nem köteles megindulni, kö-nyörgő szavunk elől joga van bedugni a fülét, még szinte elé sem köteles en-gedni minket, mert mi csak azt érdemeljük, hogy kidobasson ben-nünket. Isten akkor szól, amikor akar és azt cselek-szi, amit jónak lát. Mindennek az eszünkbe juttatása mégis fájó meg-alázás.

Mikor Isten hallgat, nemcsak a megváratásban rejlő megaláztatás fáj az embernek, hanem maga a várakozás is. Várni nehéz. Különösen akkor, mi-kor nemcsak rólam van szó, hanem az egyéni sor-son túlmenő horderejű kérdésekről is: a népemről, hazámról, nemzetemről, családomról, embertár-saimról, sőt Isten ügyéről. Ilyenkor támadnak meg a kételyek s ezek rendkívül meg tudnak gyötörni.

Hát még ha egyedül kell várnunk! A próféta is egyedül áll a vártán, mint a magános őrszem. Senki sem vár vele. A többiek talán még ki is neve-tik várakozásáért, mint valamikor a bárkaépítő Nóét és a Sodomából menekülésre sürgető Lótot.

Ne szégyelld, csak vidd Isten elé panaszodat. El ne felejtsd azonban, hogy kétféle panasz fordul elő olyankor, mikor hallgat Isten. Az egyik a hívőé, aki Istennek panaszkodik, a másik a hitetlené, aki Isten ellen panaszkodik. Keresztelő János kétel-kedő panaszával Jézushoz fordult és Tamás sem hagyta el kételkedése miatt a tanítványok körét. Mikor Isten hallgat, menj még közelebb Hozzá!

2. Mikor Isten hallgat, a hívő az igébe kapaszkodik.

Így folytatja tovább a próféta fájdalmas terhe sorsának leírását: „És felele nékem az Úr, és mondá: Írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvas-ható legyen. Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jőni, nem marad el!” (2,2–3) Isten tehát fe-leletet, látomást, üzenetet, azaz igét ad a fájó szívű


6

prófétának s azt parancsolja, hogy tegye azt időt-álló módon közhírré. Ne csupán szálló szóval mondja el. Ne viaszlapra írja fel, amiről egy moz-dulattal le lehetne törölni, se papiruszra, ahonnét le lehetne mosni, hanem vésse rá kőtáblára, hogy időtlen-időkig megmaradhasson. Ezt a kőtáblát azonban ne dugja el valami rejtekhelyre, ahonnan csak akkor venné majd elő, ha Istennek arra írt ígé-rete majd beteljesedik s ő ezzel a kőtáblával iga-zolná majd Isten igéjének és ígéretének megbízha-tóságát. Ezt a kőtáblát az élet legforgalmasabb he-lyére kell felállítani, ahol sokan járnak. Kálvin e hely magyarázatánál arra gondol, hogy a temp-lomban kellett ezt a táblát felállítani, mások inkább a piacra gondolnak. Ezenkívül jó nagy betűkkel kell rávésni az igét, hogy a csak futólag arra menők is el tudják olvasni.

Mindezzel Isten meg akarja könnyíteni a hívő-nek azt, hogy az Ő igéjébe tudjon kapaszkodni ter-hes időkben is. Isten ugyanis mindezzel bizonysá-got tesz arról, hogy Őt köti az igéje és ígérete. Mint valami váltót, úgy adja igéjét és ígéretét az embe-rek kezébe. Nem röppenő szóban, hanem megma-radó betűben, minden fenntartás nélkül, minden kockázat vállalásával. Csak azt nem mondja meg, hogy mikor váltja be ígéretének váltóját. Minden-nek megvan a maga rendelt, bizonyos ideje. Ak-kor eljön megakadályozhatatlanul. Ez az idő tel-jessége, ezt azonban emberi spekuláció ki nem számíthatja, emberi türelmetlenség elő nem írhatja és ki nem kényszerítheti.

Ha Isten maga így néz az Ő igéjére, szabad-e akkor nekünk kételkedni abban, hogy Ő célja felé vezeti a világtörténelmet minden ellenkező látszat és rejtély dacára is? A hit Isten igéje mellett való állhatatos megállás, kapaszkodj hát belé, mikor az élet viharzó tengerén minden elsüllyedni látszik!

3. Mikor Isten hallgat, a hívő sokszor új kije-lentést szeretne.

A próféta is sóvárogva vágyakozik valami új kijelentés után. Ezért áll fel őrhelyére s vigyázva fülel, mit szól hozzá Isten panasza dolgában. Miért kér és vár új kijelentést? Hát a régi nem elég? Elég-nek kellene lenni. Isten nem is ad neki új kijelen-tést, csupán a régi igét adja új fogalmazásban, mi-kor így szól: „Ímé, felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke; az igaz pedig az ő hite által él.” (2,4) Mikor pe-dig elrendeli ennek az igének kőtáblára vésését és közhírré tevését, világosan megmutatja, hogy a régi igével meg kell elégednünk s nem kellene új kijelentést várnunk.

Be is kell látnunk, hogy új kijelentés várása min-dig takar valami hitetlenséget, vagy legalábbis kis-hitűséget s lényegében nem más, mint jelkívánás.

Új igét várunk annak jeléül, hogy Isten továbbra is tartja régi ígéretét. Tulajdonképpen szégyenkez-nünk kellene azon, hogy egy új igének jobban hi-szünk, mint a réginek, de a valóság mégis az, hogy a várakozás nehéz ideje alatt valamiképp meginog bennünk a régi ige hitele s vágyódunk annak va-lami új kijelentéssel való megerősítése után.

Isten az Ő csodálatos irgalmából megértéssel fogadja ezt a mi nyomorúságunkat. Mikor Gede-ont kirendeli népe szabadítójául s Gedeon az ige mellé valami jelt is kíván bizonyságul, Isten két-szer is ad jelt a hitetlenkedő Gedeonnak. (Bír 6,36–40) Tamásnak is megmutatja Jézus a testén a seb-helyeket, hogy hitében megerősödjék. (Jn 20,27) Is-ten ugyanis különbséget tesz hívő és hitetlen jelkí-vánás közt. A hívő azért kíván jelt, mert még job-ban szeretne hinni, a hitetlen pedig azért, mert ürügyet keres a hitetlensége igazolására. Ebből azonban nem szabad törvényt csinálnunk. Nincs jogunk új igét követelni. Azért, ha nem kapsz, le-gyen elég a régi! Ha ingadozik a hited, vedd elő a táblát, vedd elő a régi igét s olvasd újra meg újra addig, míg újra meg nem elevenedik előtted s meg nem erősödik tőle a hited!

4. Mikor Isten hallgat, a hívő Krisztus keresztjébe fogódzik.

Ez a mai ó-testámentomi ige új-testámentomi folytatása. A mai szent lecke utolsó mondatának: „Az igaz pedig az ő hite által él” tudniillik új-tes-támentumi folytatása is van, sőt reformátori is. Ez az ige lett Pál apostolnak és Luthernek nemcsak kedves, hanem alapvető fontosságú igéje is. Ezen épült fel egyházunk sarkalatos tanítása: a hit által való megigazulás tana. Habakuknál ez az ige még inkább a hit teherhordozó erejének magasztalása, és bizonyságtétel arról, hogy a hívő át tudja vé-szelni Isten hallgatását és ítéletének viharját. Pál-nál és Luthernél szirmokra bomlik már ez a drága bimbó s ezekre a tételekre feslik szét: A hit Krisz-tusba, Isten Fiába, a mi Megváltónkba vetett hit. Ez által a hit által igazul meg az ember. Az így meg-igazult ember hite által él. Ez a hit az igazi, terhes időket is hordozni tudó erő.

Nehéz az élet? Viharfelhős az ég? Késik a segít-ség? Hallgat az Isten? Fogóddz a Krisztus kereszt-jébe! Ez a kereszt volt Isten legnagyobb ígérete. Egyben a legrégibb is. Évezredek múltak el, míg el-érkezett az idők teljessége és beteljesedett a váltság ígérete. Aki így számon tartja ígéretét s aki ilyen ál-dozatra képes annak valóra váltásáért, hogy egy-szülött Fiát is hajlandó halálra adni érette, annak minden ígérete igen és ámen. Ma is. Ámen.

Túróczy Zoltán (1955. augusztus 14. turoczy.lutheran.hu)


7

Gyülekezetünk életéből

Augusztus 19-én, a páneurópai piknik 30. évfordulóján ökumenikus istentiszteletet tartottak templo-munkban, igét hirdetett Erdő Péter római katolikus bíboros, beszédet mondott Angela Merkel német kancellár és Orbán Viktor magyar miniszterelnök.

Mit jelent számomra az istentisztelet? Ez nem olyan könnyen megválaszolható kér-dés, ha az ember szeretné elkerülni a sablono-kat. Feltöltődés? Igen. Az ünnepnap megszen-telése? Igen. Lelki terhek lerakása és a bűnbo-csánat felszabadító kegyelmének átélése? Igen. Még sorakozhatnának az igen válaszú kérdé-sek, ám summásabbnak érzem azt a kiskamasz reakciót, amely egy kecskeméti konfis órán szü-letett a lelkész kérdésére: „Mit jelent neked, hogy konfirmációórára jársz?” „Egy lépéssel közelebb kerülök Istenhez.”

Korán része lett életemnek az istentisztelet. Szüleim három-négyéves koromtól rendszere-sen vittek magukkal a templomba a vasárnap délelőtti 10 órás alkalmakra. Akkor elsősorban a látnivalók kötötték le a figyelmemet: az oltár-kép, a két apostol alakja, az oltár és szószék szobrai, a karzat szimbolikus falfestményei. Szüleim kezdettől arra neveltek, hogy a temp-lom megszentelt hely, azért a kérdések, felfede-zések közlését az istentisztelet utánra kellett halasztanom. Ma is fontos számomra, hogy csendben hangolódjak rá az istentiszteletre.

Az igehirdetéseket akkor nem értettem. De bevésődtek az énekek, a hitvallás és a liturgia rendje. Később, középiskolás koromban a gyer-mek-istentiszteleteken kántorizáltam, ez ismét formált az istentiszteletekhez való viszonyo-mon. Felnőtt életem úgy alakult, hogy hosszú évtizedekre szórványba kerültünk egyre nö-vekvő családommal. Vasárnaponként eleinte vonattal, később autóval jártunk a 25 km-re lévő anyagyülekezetbe, abban a biztos tudat-ban, hogy titkos követőink vannak, akik hétfőn már jelentik felsőbb fórumon vasárnapi „kihá-gásainkat”. Ennek bizonyítékát később volt al-kalmunk látni káderlapjainkon. Mit jelentett számomra akkor az istentisztelet? Szorongá-sokkal teli, mégis annak biztos tudatában meg-élt alkalmakat, hogy Krisztus népéhez tartozva ott a helyünk. Erőt adó élmény volt annak meg-tapasztalása is ilyenkor, hogy nem vagyunk egyedül.

Azon a hosszú úton, amelyen hitéletem buk-tatóit és felemelkedéseit, megpróbáltatásait és


8

ajándékait megélve eddig végighaladtam, erő-forrás az istentiszteleteken a bűnbánat, bűnval-lás és a kegyelemhirdetés. Az istentisztelet csúcspontja az úrvacsora, amelyben a teljes fel-oldódás, békesség, a Krisztusban kiteljesedő közösség örömét is megkapom. A kereszt-köz-pontú igehirdetések pedig megadják a tiszta ta-nítás biztonságát.

Még két, időszakos istentiszteleti mozzana-tot szeretnék megemlíteni. Az egyik a szemé-lyes áldás, amely a gyülekezet közösségében a személyes megszólítottság áldásában részesít. A másik az a gyakorlat, hogy a nyári időszak-ban az istentiszteletek kezdetétől a hitvallás vé-géig a családok, a gyermek-istentiszteletek

résztvevői is jelen vannak a templomban. En-nek egyrészt abban van a jelentősége szá-momra, hogy gyülekezeti közösségben lehetek velük is, másrészt fontos tényezőnek tartom, hogy ott és akkor a fiatal korosztály is találko-zik korálkincsünkkel, amely nagyon fontos ajándéka hitéletünk gyakorlatának. Gyökere-inkben sérülnénk, ha ezt elhanyagolnánk.

Mit jelent az istentisztelet számomra? Isten teremtő, építő, fenntartó munkájának és áldása-inak megtapasztalását. Ez alázatra és hálára in-dít.

Gerhát Lászlóné

Finnországi látogatás Az elmúlt időszakban új lendületet vett finn testvérkapcsolatunk, ennek köszönhetően és persze sok reménnyel indult július közepén if-júsági csoportunk a finn egyház által négy-évente megrendezésre kerülő ifjúsági találko-zójára Partaharjuba. Az ott töltött napok alatt betekintést kaptunk egy olyan egyház életébe, amely a magyarországinál méreteiben, lehető-ségeiben, társadalmi beágyazódottságában is sokszorta nagyobb, a találkozó lendülete magá-val ragadó volt, de ennél is többet jelentett az

az őszinte kedves fogadtatás, amellyel sei-näjoki-i testvérgyülekezetünk is jelen volt.

A találkozó ideje alatt testvérgyülekezetünk igazgató lelkészével is találkozni tudtunk, és a májusban megkezdett közös gondolkodást folytattuk. Ez a testvérkapcsolat ugyanis sokkal több lehetőséget rejt magában annál, mint hogy egy-két évente ifjúsági csoportok találkozza-nak. Ez egy kiváló alap és az összekapcsolódá-sunk megélésében fontos mérföldkő. Szeret-nénk azonban még közelebb hozni egymáshoz

a két gyülekezet tagjait. Földrajzi, nyelvi és kul-turális távolság is van közöttünk, ennek elle-nére mégis komolyan tudunk kapcsolódni annak mentén, amiben egyezünk: Krisztusban mindannyian megvál-tottak, egymás testvé-rei vagyunk.

Hogy miképpen tudjuk ezt megvalósí-tani, az a következő hó-napok munkája lesz. Ehhez viszont rengeteg erőt és lendületet kap-tunk a júliusi finnor-szági hetünkön.

Pelikán András


9

Gyülekezet- és iskolatörténeti mozaik IX. Előző írásunkban Lackner Kristófról, Sopron je-les, evangélikus polgármesteréről emlékeztünk meg. Most azonban „lapozzunk vissza” két számmal, melyben a Wesselényi-féle összees-küvés ürügyén az 1671-es évtől felerősödő el-lenreformációnak gyülekezetünk életében be-következett súlyos helyzetéről volt szó. Csányi János soproni polgár krónikájában írja, hogy előbb a kőszegiek templomát vették el, majd 1672-ben Pozsonyban követelték az evangéli-kusok által épített két templom átadását. Ennek megtagadása után az ottani négy lelkészt és több polgárt rendkívüli törvényszék elé idéz-tek. Mint lázadókat, elítélték őket. 1673 szept-emberétől a városunkhoz tartozó falvak lelké-szeit is bebörtönözték, erőszakkal áttérésre kényszerítették, vagy száműzték őket. Templo-maikat, iskoláikat fegyveres segítséggel bir-tokba vették. Pozsonyban teljesen megszűnt az evangélikus vallásgyakorlás. 1676-ig még Sop-ronba jöhettek úrvacsorát venni, ekkor azon-ban ezt is megtiltották nekik. (Ezt követően te-lepedett le itt Gálffy Ádám.)

1674. február 28-án városunkban is elvették az összes templomot; március 1-jén valameny-nyi ingó- és ingatlanvagyont. Március 3-án azonban már Lackner Kristóf volt házában: a Tábornok házban hangozhatott Isten igéje. Ez-zel fejeződött be előző számunkban a Lackner Kristófról szóló megemlékezés.

A Tábornok-ház azonban csak ideiglenes megoldás volt, hiszen ezt a város a helyőrség céljaira vette meg. Így bármikor szükség lehe-tett rá. Nem is fért el benne az egész gyülekezet. A bizonytalanság másik oka a „királyi fiskus” leiratának az az ígérete, hogy Sopron „a bécsi diplomácia tagjainak, a királyok, fejedelmek és birodalmi rendek követeinek, tanácsosainak és ügyvivőinek evangélikus istentisztelet tartá-sára 2 prédikátor működését engedélyezi; az erre a célra kijelölt hely megnevezéséig a város-ban, magánházban lehet hirdetni Isten igéjét.” Továbbá: Eggenberg hercegné pedig, míg Sop-ronban lakik, a „maga vallása gyakorlata céljá-ból tarthat udvari lelkészt, s az általa végzett is-tentiszteleten más soproni lakosok is megjelen-hetnek.” (Payr Sándor)

Ki is volt Eggenberg hercegné? Eggenberg Anna Mária brandenburgi hercegnő (született

1609. december 20-án, meghalt 1680. május 8-án) a Bayreuthban lakó Keresztély, branden-burgi őrgróf leánya, herceg Eggenberg János Antal osztrák főmarsall felesége. A katolikus főúr az evangélikus hercegnővel kötött házas-ságához II. Ferdinándtól szabad vallásgyakor-lat ígéretét kapta, melyhez utódjának, III. Fer-dinándnak engedélyét is meg akarta szerezni. A hercegnő Grazba magával vitte Speckner Já-nos – előbbi pindlachi – evangélikus lelkészt, de csak, mint „titkár” szerepelhetett, noha az egész udvarnép evangélikus volt. Ez abban a környezetben nagy feltűnést keltett, s férje azt tanácsolta, hogy a házi istentiszteleteken ne énekeljék hangosan az evangélikus énekeket. Az engedélykérelmet azonban a császár eluta-sította. Négy hónap múlva ismételten szigorú rendelettel utasították a herceget, hogy távo-lítsa el nejének evangélikus környezetét, külö-nösen a „titkár” név alatt ott tartózkodó prédi-kátort. A hercegné fájdalommal volt kénytelen papjáról lemondani. 1649-ben megözvegyült, de gyermekeivel még 1670-ig Grazban maradt. Ez év nyarán Sopronba látogatott. A város, kü-lönösen pedig az itteni vallásos élet annyira ha-tott rá, hogy 1671-ben ideköltözött. Ettől fogva az egyik legerősebb támasza lett gyülekeze-tünknek. Isten gondviselő szeretete éppen a legnehezebb, legpróbásabb évtizedre adta őt evangélikusságunknak. – A hercegné a legte-kintélyesebb osztrák családokkal volt rokon-ságban. Nővére a szász választófejedelemnek volt a hitvese. Férje a leggazdagabb stájer her-ceg volt. Gyermekei házasság révén szintén a legtekintélyesebb osztrák családokkal kerültek kapcsolatba. Nagy befolyását a bécsi udvarban a soproni evangélikusok javára használta fel. – Özvegyi állapotához képest fényes udvara: tit-kára, udvarmestere, udvarhölgyei voltak. En-gedély birtokában, 1674. március 15-én meg-hívta Lang Mátyást udvari lelkésznek. Kántora is volt: Olram Benedek, aki az iskolák 1674-es elvétele után lett itt előénekese. A hercegné a lakása melletti házban rendezett be istentiszte-let céljára helyet. Az emeleti folyosó külső fa-lába egy kőből faragott, szép szószéket csinál-tatott, amelyről Lang az udvaron és folyosókon összegyülekezett híveknek prédikált. Az első


10

ilyen alkalom a húsvét utáni vasárnapon, ápri-lis 1-jén volt. Akik a Tábornok-házba nem fér-tek be, már itt hallgathatták az igehirdetést. (Ennek emlékezetére évente augusztus 20-án tartunk itt istentisztelet.)

Mint már írtam, a Tábornok-ház használata csak ideiglenes megoldás volt. Az istentisztele-tek helyének biztosítására a gyülekezet már március 5-én bérbe vette Schubert János And-rás (Schubert Pál lelkész unokája) és Kramapfel János polgárok házát. Ezek a mai templomunk helyén álltak. Akkor még a templom előtti, mostani téren és a Bünker köz helyén is lakó-épületek álltak. Félő volt azonban, hogy a csá-szári rendelkezés a soproniak részére nem a vá-rosban, hanem másutt jelöl ki istentisztelet cél-jára helyet. Eleink mégsem hátráltak meg. A két házon átjárást nyitottak. A Schubert-ház udva-rán azután deszkából-fából, sietve imaházat építettek. Ez ugyan a Szent Mihály-templom-hoz képest igen szerény és dísztelen Isten haj-léka volt, de az övék! I. Lipót országában má-sutt még ilyen deszka-sátruk sem lehetett az evangélikusoknak. Olyan gyorsan elkészültek a munkával, hogy május 13-án már az új ima-házat felavathatták az itt tartott első istentiszte-lettel. Csányi írja krónikájában: „…templom nélkül, de nem Isten nélkül ünnepeltünk!” Így

városunkban most már két helyen, három lel-kész hirdette Isten igéjét, míg egy szeptember 26-án kelt rendelettel a két soproni lelkészt Kis-martonba nem száműzték.

Három nap állt rendelkezésükre az átköltö-zéshez. Barth és Sowitsch lelkészek azonban a gyülekezet jövője érdekében inkább vállalták ezt, de nem mondtak le lelkészi állásukról. Fe-leségükkel, gyermekeikkel nagy szegénység-ben, szomorú szívvel hagyták el a várost. Ide fél év múlva térhettek vissza, de csakis Eggen-berg hercegné házában tarthattak istentisztele-tet. A fa imaházat nem használhatták. Távollé-tük idején minden lelkészi teendő Lang Má-tyásra hárult. Minden vasárnap és ünnepnapon prédikált, ezen kívül minden hétköznap reggel könyörgést tartott a különböző városrészek-nek. Gyónni, úrvacsorát venni hozzá jöhettek a hívek, de kereszteléshez, temetéshez nem volt joga. Titkon azonban, éjjel jöttek hozzá keresz-teltetni. Később, a hercegné közbenjárására, megkapta erre a királyi engedélyt.

Az Eggenbeg-háznak most már három lelké-sze volt. Nemcsak soproniak, hanem vidékről is annyian gyűltek össze az istentiszteletekre, hogy az szinte népvándorlásnak tűnt. A hivata-los ellenintézkedés nem is maradt el. Csak a bé-


11

csi követek és a soproniak jöhettek istentiszte-letre. A kapuőröknek szigorúan kellett ellen-őrizniük, hogy vidékiek ne jöhessenek be ilyen-kor a városba. Ennek a szomorú esztendőnek a végén azonban az 1675. december 20-án kelt ki-rályi rendelet engedélyezte a Schubert-házban levő imaház újbóli használatát. Ez az engedély csak karácsony után érkezhetett volna meg, de Lilienkron András Pál bécsi dán követ decem-ber 24-én maga jött és hozta meg az engedély hírét. Az evangélikusok a hivatalos iratot be sem várva, az egy év óta üresen és bezárva tar-tott templomukat karácsony ünnepén nagy öröm és hálaadás közben megnyitották. – Jeles látogatói is voltak ennek a szerény imaháznak: 1676 júniusában a góthai herceg, a hercegné unokaöccse, majd a szász trónörökös jött láto-gatásra, akik az imaházat is felkeresték. I.Lipót uralma alatt ehhez hasonló eset: két istentiszte-leti helyszín és három kiváló lelkész – sehol nem volt az akkori birodalomban.

1676. november 26-án, advent 1. vasárnapja előtti szombaton azonban hatalmas tűzvész sö-pört végig a városon. Szinte mindent felper-zselt. Első fatemplomunk is elhamvadt. So-witsch lelkész harmadnap, az alig kihűlt zsarát-nok és szenes hulladék között, a leégett oltár helyén, szabad ég alatt mondott bűnbánati be-szédet. Ezen jelen volt a dán követ is. Csányi krónikájában ezt írja imádságként: „Tekintsen

a jó Isten irgalmas szemekkel a mi bűnbánó könnyeinkre, miként a ninivebeliekére, akkor ismét kegyelmes lesz … kárszenvedéseinket más úton még gazdag áldással pótolhatja.”

Eggenberg hercegné az 1679-es pestis idején udvarával Rusztra menekült, és csak a követ-kező évben tért vissza Sopronba. Hamarosan bekövetkező halála nagy veszteség volt a sop-roni evangélikusoknak. A bayreuthi családi sír-boltba temették el. Búcsúbeszédet felette Lang Mátyás mondott, de ezt követően rövid idővel ő is meghalt.

Kedves Testvéreim! Ha beléptek mostani, szép templomunkba, gondoljatok rá, hogy en-nek a helyén állt az a deszkából készült imaház, ami olyan drága volt elődeinknek! Adjunk há-lát azért, hogy Urunk megkímélte ezt a templo-mot két világháború pusztításaitól! Nyitva várja istentiszteletre gyülekezetünk tagjait. Hallgassunk Isten hívására és jöjjünk hálaadás-sal az Ő igéjének hallgatására, együttes ének-lésre és imádkozásra!

„Te vagy menedékem, erős bástyám az el-lenség ellen. Hadd lakjam mindenkor sátrad-ban, hadd meneküljek szárnyad oltalmába!” 61. zsoltár 4–5

Asbóth Lászlóné

Felhasznált irodalom: Payr: A Soproni Ev. Egyházközség törté-nete; A soproni evangélikus gyülekezet évszázadai. Katalógus

A harang szava „Az épületeknek is van lelkük!” (Az aulával kapcsolatban is valami hasonló fogalmazódott meg bennem.) Hatnak az emberre falakon belül és falakon kívül is. Persze attól függ… Mitől is?

Az Evangélikus templom előtt középiskolás koromban én naponta kétszer biztos, hogy el-mentem, végig a Templom utcán, iskolából jö-vet-menet a Kállai Éva Leánykollégiumtól a Berzsenyiig. Hatalmas szürke tömbje akkor tel-jesen közömbös volt a számomra, illetve a ha-rangja miatt még haragudtam is rá. Mert ami-kor a kollégiumba kerültem – míg meg nem szoktam –, a kezdeti időben sokáig, hosszú he-tekig nem tudtam elaludni a negyedóránként ismétlődő óraütésektől.

Azóta eltelt negyven év. Ma már egészen más érzésekkel megyek el a templom előtt, s ha belépek az ajtaján, úgy érzem, HAZA megyek.

Tizenkét éve ott kezdődik és ott ér véget a tanév számomra is, és boldog részese vagyok ennek az orgonaszavú kezdésnek-zárásnak. Minden alkalommal örömmel várom a gyerekeket év-nyitóra-évzáróra a templom melletti hársfák alatt.

De év közbeni vonulásainkra is büszke va-gyok mindannyiszor, ahányszor nekiindulunk nyolcszáznegyvenedmagunkkal a belvárosnak – az autósok nem kis „örömére”. Hunyadisok hömpölyögnek a zebrákon mindenhol, és az egész város tudja, hogy istentiszteletre me-gyünk. És ez olyan jó érzés, olyan szép látvány, hogy ennyien vagyunk! Még akkor is, ha néha


12

tényleg fennakadást okozunk pár percre a köz-lekedésben. (Soha nem gondoltam volna, hogy mint Szabó Magda Abigéljének híres növendé-kei, a matulások, egyszer még én is vonulni fo-gok gyerekekkel zárt sorokban a templomba! A rendszerváltás előtt hogy is gondolhatott volna bárki ilyesmit! )

Amíg nem voltunk ennyien, néha közös is-tentiszteleten is részt vettünk a másik két isko-lával. Ilyenkor volt tanítványainkat is láthattuk szép számmal a szemközti padokban vagy fenn a karzaton. Boldogan ránk mosolyogtak, ami-kor felfedeztek bennünket, az ismerősök titok-ban még integettek is.

Jó, hogy a templomban mindenkinek meg-van a szokott helye. A gyerekfejek fölé maga-sodó felnőttek jelzik, hogy egy-egy osztály hol foglal helyet. De ha nem látjuk egymást, az ülésrendet mutató kis térképről akkor is leol-vasható, hogy a mocorgó kicsiktől a feszengő nagyokig ki hol ül.

Van úgy, hogy el kell hagyni a padsorok biz-tonságát. Aki igét olvas, vagy szerepel, verset mond vagy énekel, annak ki kell állnia az oltár elé. A gyerekek ezt kevés izgalommal vagy

lámpaláz nélkül megteszik. Nekem viszont re-megett a lábam, amikor – többekkel együtt – a véglegesítés fogadalmához az oltár elé kellett térdelnem… Önkéntelenül felötlöttek bennem a katolikus liturgia sorai : „Uram, nem vagyok méltó…”

Azóta csak remélni tudom, hogy talán mél-tóvá váltam a munkámmal, napi igyekezetem-mel.

Katolikus lévén gyerekkorunkban saját fa-lunk evangélikus templomát talán nem is lát-tam belülről egyszer sem. Nem emlékszem rá. Pedig apánk evangélikus volt. A szüleink közti megállapodás alapján mi anyánk vallását kö-vettük, és a katolikus templomba jártunk. Az evangélikusokról csak annyit tudtunk, hogy az ő templomuk van a temető mellett.

Most már talán az evangélikusság mibenlé-téről, tartalmáról is van némi fogalmam. A lé-nyege, azt hiszem, valami nagyon emberi, töm-jénmentes, ciráda nélküli Isten-keresés és Isten-szolgálat. (Ez utóbbi szót, hogy szolgálat, ne-mes értelemben egyedül tőlük hallottam han-goztatni, és tudom, hogy minden alkalommal, amikor kimondják, komolyan is gondolják.)

Remélem, azzal a tizenkét évvel, ami mögöttem van, s még amit hozzátehe-tek, a magam módján én is jól szolgál-tam Istent a rám bízott berkein belül.

Azt is csak remélni merem, hogy az az útra bocsátó áldás, amit év végén osztályfőnökként a nyolcadikosokkal együtt kaptam, elkísér majd, és ele-gendő lesz további életemre.

A Luther-rózsa pár éve beköltözött a hímződobozomba is a barátnőm jóvol-tából. Így nemcsak a templom előtti kö-vön , hanem egy porcelán gyűszűn ki-csiben otthon is mindig emlékeztetni fog arra, hogy pályám betetőzésekép-pen Isten kegyelméből miféle közösség-nek lehettem a tagja a hivatásom által.

Kedves nekem kicsiben is, nagyban is szimbolikájával ez a „nem hervadó virág”!

Kedves a térre kihallatszó orgona-szó, a padsorok között ünnepélyesen vonuló zászló !

És már nem haragszom az órára meg a harangokra!

Pécz Ágota


13

Deutsche Seiten

Aller Anfang … ist leicht? Gedanken über Neuanfänge

Das neue Schul- und Arbeitsjahr bringt neue Herausforderungen – für manche weniger, für man-che mehr, etwa wenn der Weg an eine neue Schule führt oder in einen neuen Aufgabenkreis am Arbeitsplatz. Schüler des Lyzeums haben Gedanken formuliert, was bei Neuanfängen hilft und was sie leichter macht.

Ich glaube, Neuanfänge sind immer etwas Be-sonderes, egal wie groß oder klein sie sind. Es gehen einem sehr viele Gedanken durch den Kopf: Wie wird es sein? Wird es schwer? Was für Aufgaben erwarten mich? Es gibt indes auch manches, was uns den Neuanfang erleich-tern kann. Ich denke, dass uns Menschen viel helfen können, die uns nahestehen und uns kennen. Sie wissen von unseren Schwächen und Sorgen und können auch ohne große Worte erahnen, welche Hilfe wir benötigen. Sie können uns geeignete Ratschläge für den Neu-anfang geben und uns seelisch unterstützen.

Adam Krutzler

Wenn etwas Neues anfängt, hilft mir Gott

durch meine Freunde, die in einer ähnlichen Si-tuation sind oder waren und wissen, wie ich mich gerade fühle. Es ist leichter, sich Schwie-rigkeiten zu stellen, wenn man nicht alleine ist. Wir können miteinander über die Probleme

sprechen, und der, dem es besser geht, kann dem anderen helfen.

In der Schulklasse ist es zum Beispiel so, dass man sich fragt: Wie gut werde ich Mathe-matik oder Grammatik verstehen? Wie werden meine Leistungen sein? Doch zugleich helfen wir einander. Wäre ich ein guter Mathematiker, würde ich meinen Klassenkameraden helfen – und wenn jemand ein Profi in deutscher Gram-matik ist, hilft er den anderen.

Doch Neuanfänge sind mehr als die Frage nach einzelnen Schulfächern. Es ist eine große Hilfe, wenn man mit jemandem über seine Ge-fühle sprechen kann. Alleine, dass man dar-über sprechen kann, ist schon eine große Hilfe. Doch man erfährt dann auch, dass man mit sei-nen Fragen und Sorgen nicht alleine ist – auch das stiftet Gemeinschaft. Ich hatte schon solche Gespräche – und wenn man sich danach um-armt, dann ist das der Höhepunkt des Tages.

Botond Hegedüs


14

Ein Neuanfang in meinem Leben war, als

ich den Fußballverein gewechselt habe. Mein

alter Verein in Sopron hat mir sehr viel gege-

ben. Ich habe dort angefangen, Fußball zu

spielen, habe mich dort sehr gut entwickelt

und habe mich sehr wohl gefühlt. Wir waren

zudem sehr erfolgreich. Doch dann ab der

U11 hat der Verein die besten Spieler in die

U12 befördert. Das hat unser Team ge-

schwächt, und es gab viele Streitigkeiten un-

ter den Spielern und unter den Eltern. Mit

zwölf Jahren habe ich dann beschlossen, zum

Verein in Mattersburg zu wechseln. Am An-

fang war ich skeptisch, ob es eine gute Ent-

scheidung war, dass ich dorthin gegangen

bin, da Mattersburg doch eine bessere Mann-

schaft ist. Ich konnte zwar sehr gut Deutsch

sprechen, doch in Österreich gibt es verschie-

dene Mundarten, die ich nicht verstehe. Da

war also die Frage: Wie wird es sein im neuen

Team, werde ich mithalten können – und

werde ich überhaupt alles verstehen?

Meine Eltern brachten mich jedes Mal zum

Training, was mir für das Training viel Kraft

gab. Ich fasste Mut, und auch meine neuen

Trainer haben mich sehr unterstützt. So er-

lebte ich, dass ich mich – trotz anfänglicher

Skepsis – beweisen konnte, die Sprache ver-

standen habe und nun beim neuen Verein

glücklich und erfolgreich bin.

Fabian Kruse

Wenn man eingeschult wird oder man die

Schule wechselt und man niemanden in der

Klasse kennt, dann hat man manche Sorge

und Angst: Werde ich Freunde finden? Wer-

den mich die anderen mögen? Oder ist die

Schule sehr schwer? Sind die Lehrer nett?

Werde ich ein guter Schüler sein? Solche Fra-

gen hat sicherlich jeder gehabt. Aber wenn

man über diese Dinge nachdenkt, wird einem

die Angst genommen. Immerhin sind manche

der künftigen Mitschüler in einer ähnlichen

Situation. So kann man manche Sorge able-

gen und eine Vorfreude auf das Neue entwi-

ckeln. Man kann mit einem gewissen Opti-

mismus ans Neue, Unbekannte herangehen –

und ich denke, dass solche Motiviation von

Gott kommt. Denn er will uns Kraft geben

und die Angst nehmen.

Henrik Theurer

Ich glaube, Gott hat mir immer dann ge-

holfen, wenn ich mir selbst geholfen habe.

Will heißen: Ich habe etwas getan, wollte be-

stimmte Schwierigkeiten angehen – und in

diese Situation hinein reicht Gott mir seine

Hilfe. Es gab mehrere Momente, etwa beim

Führerschein oder beim Lernen, bei denen ich

das merkte: Ich muss schon selbst etwas tun

– aber ich kann dann auch spüren, dass Gott

die Motivation und das Gelingen dazu gibt.

Wenn wir im Leben nichts tun, dann brau-

chen wir auch keine Wunder erwarten.

Andererseits gibt es auch Momente, in de-

nen wir ohnmächtig sind – und uns bleibt nur

das Gebet, etwa wenn jemand krank ist. Dann

frage ich mich: Wie kann Gott das zulassen?

Wie kann es sein, dass Menschen alles versu-

chen und trotzdem nichts erreichen? Wie

kann das sein?

Meine Mutter meint, dass alles einen

Grund hat. Wenn Gott etwas geschehen lässt,

dann hat das seinen Grund. Vielleicht stärken

schwere Erlebnisse eine Person oder eine Ge-

meinschaft.

Ich denke: Gott will uns lehren, dass wir

unsere Möglichkeiten und Talente ausnutzen

sollen. Wir sollen auch etwas geben, etwas

tun – und nicht nur etwas erwarten. Wir sol-

len für unsere Ziele tun, was wir können – na-

türlich ohne andere zu beleidigen oder zu

schädigen. Gott hilft uns das zu erreichen,

was er für uns als gut ansieht.

Das Problem mancher Menschen ist, dass

sie Gott nicht ehren. Sie sollten ehren, was sie

von Gott bekommen haben und nicht nur

jammern, während sie Probleme aktiv ange-

hen müssten.

Mark Kónya


15

Wie Gott uns von Irrwegen wegführt Heutige Damaskuserlebnisse

Als Paulus nach Damaskus ging, um die dortigen Christen zu verfolgen, erschien ihm Christus, der ihn blendete und fragte: „Saul, Saul, was verfolgst du mich?” Wir sind nicht Paulus – und machen andere Erfahrungen als er. Wie kann Christus uns heute von unseren Irrwegen abbringen und auf den rechten Weg leiten? Darüber haben Schüler des Lyzeums nachgedacht.

Das Beispiel anderer

Eigentlich müssen wir uns in unserem Leben

nur umsehen, unsere Umgebung beobachten,

dann sehen wir eine Reihe von guten und

schlechten Beispielen, die uns helfen können,

unser eigenes Handeln zu überdenken. Ein Bei-

spiel: Ich bin auf dem Deák-Platz unterwegs

und sehe einen gehbehinderten Mann, der

Mühe hat, die Straße zu überqueren. Dann be-

obachte ich, wie ein ihm unbekanntes Mädchen

zur Hilfe kommt und ihm über die Straße hilft.

Vielleicht komme ich über mich ins Nachden-

ken: Hätte ich das auch gemacht? Vielleicht

hätte ich mich in diesem Moment ja in Ausre-

den geflüchtet, dass ich keine Zeit habe. Viel-

leicht hätte ich weggeschaut. Vielleicht hätte

ich mir gedacht, irgendjemand wird schon hel-

fen. So kann dieses Mädchen für mein Handeln

ein Vorbild sein. Ebenso können wir auch aus

schlechten Beispielen lernen: Wir sehen ein fal-

sches Verhalten und dessen Konsequenzen, er-

tappen uns bei dem Gedanken, dass auch wir

das hätten sein können, der so handelt, um

fortan umso bewusster nach dem richtigen Ver-

halten zu streben.

Rajmond Kis

Wenn sich schlechte Gefühle relativieren

Manchmal entdecken wir, dass wir anderen

Menschen etwas Schlechtes wünschen, etwa

weil uns etwas Schlimmes angetan wurde und

wir Rache nehmen wollen. Der andere soll ler-

nen, dass er mit uns so nicht umgehen darf –

und ähnliche Gedanken können sich in uns

breit machen.

So kann es zum Beispiel sein, dass ein ande-

rer Mensch, der sich uns gegenüber feindlich

verhalten hat und dem gegenüber wir

schlechte Gefühle hegen, plötzlich einen

schweren Unfall erleidet und im Krankenhaus

liegt. Wenn so etwas geschieht, verschwindet

der Gedanke sofort, dass man irgendwie Rache

an ihm nehmen will. Im Gegenteil: Man kommt

ins Nachdenken, warum man so viel Lebens-

kraft auf seine schlechten Gefühle gelenkt hat.

Manchmal ist das der Weg, wie Jesus in un-

ser Leben sprechen kann, denn manchmal ver-

ändert sich unser Denken in solchen Situatio-

nen und man sieht ein, dass man nicht wegen

unnötigen Dingen zornig sein soll.


16

Vielleicht ist dies eine Station auf dem Weg

dahin, dass man – auch ohne Unfall des ande-

ren – Herr über seine schlechten Gefühle wird

und manchem schlechten Gefühl nicht mehr

Raum in seinem Leben gibt, als es verdient.

Lilla Brandt

Das eigene Trauma

Ein schmerzhafter Weg des eigenen Lernens

ist der, dass wir selbst Traumata erleiden, dass

wir Konsequenzen unseres falschen Verhaltens

erleiden müssen. Dies können zum Beispiel

schwere Erkrankungen sein, die aus einer un-

gesunden Lebensführung resultieren, oder

aber ein Unfall, der irgendwann geschieht,

nachdem wir über lange Frist Verkehrsregeln

grob missachtet haben. Freilich bleibt zu fra-

gen, ob Gott uns diese Zeichen konkret

„schickt“, oder ob er uns einfach langfristig nur

nicht davor bewahren kann, dass wir uns selbst

schaden.

Natürlich muss es nicht zur Katastrophe

kommen, manchmal genügen auch schon

kleine Zeichen, die wir an eigener Haut erfah-

ren. All das kann die Denkweise verändern

und zu einer Umdeutung führen, welche Werte

im Leben wirklich zählen. Familie und Ge-

sundheit bekommen dann zum Beispiel einen

höheren Platz. Ein solches Erlebnis mag

schmerzvoll, aber auch heilsam sein, zumal

Wunden am eigenen Leib oder an der eigenen

Seele wohl die nachhaltigste Veränderung be-

wirken.

Rebeka Varga

Eine plötzliche Eingebung

Mancher hat das vielleicht schon erlebt: Man

ist fest entschlossen, irgendetwas zu tun, was

man in diesem Moment vielleicht als richtig be-

hauptet, wovon man aber insgeheim weiß, dass

man auf dem falschen Weg ist. Und dann, ohne

dass man es recht erklären kann, trifft einen der

Gedanke: Warum eigentlich? Man bekommt ei-

nen plötzlichen Gedanken, den man nicht steu-

ern kann, von dem man auch nicht weiß, woher

er kommt, der einen schnell Abstand nehmen

lässt vom ursprünglich gefassten Plan und auf

einen vernünftigen Weg führt. Ich denke, Gott

ist es, der uns solche Gedanken schickt, weil er

das Beste für uns will.

Daniel Kruse

Zeit für sich

Um Gott in sein Leben sprechen zu lassen,

ist es manchmal notwendig, zur Stille zu fin-

den, Zeit für sich zu haben. Wenn man Zeit für

sich findet und diese Zeit zum Beispiel in der

Natur verbringt, kann man leichter klare Ge-

danken fassen und gewinnt zu manchem Prob-

lem, das einen gerade beschäftigt, einen gewis-

sen Abstand. Das kann auch davor schützen,

dass man Irrwege einschlägt. Man nimmt sich

Zeit ohne Stress, kann den Kopf leeren und mit

klaren Gedanken über Herausforderungen und

bevorstehende Entscheidungen im Leben nach-

denken. In der Stille kann Gott leichter zu Wort

kommen.

Zsófia Rausch

Das Gewissen

Um vom Irrweg abzukommen, kann uns

unser Gewissen wichtige Signale geben. Wir

haben es eigentlich immer und überall dabei

und immer zur Verfügung – und im Regelfall

meldet es sich von selbst zu Wort.

Wenn ich zum Beispiel jemandes Gefühle

verletzte, dann fühle ich mich sehr schuldig. Es

beschäftigt mich am Tag, und auch nachts liege

ich wach und denke über das nach, was ich ge-

tan habe. Deshalb versuche ich niemanden zu

verletzen.

Ich denke, das schlechte Gewissen ist ein

Weg, auf dem Gott uns sagen kann, wenn wir

etwas falsch gemacht haben. Und das gute Ge-

wissen ist nicht nur, wie der Volksmund sagt,

ein sanftes Ruhekissen, sondern auch eine Be-

stärkung Gottes, dass wir auf dem richtigen

Weg sind.

So ist es wichtig, dass wir uns nicht selbst

abrichten und gewissenlos werden, sondern

auch auf diesem Weg den lebendigen Kontakt

zu Gott pflegen.

Réka Resperger


17

Von Tanz-Europameisterschaften zum Musikalischen Advent Im Gespräch mit Elmira Bali

Vor gut zwei Jahren wurde sie in unserer Gemeinde konfirmiert – und seither gehört sie der Ju-gendgruppe an. Das ist schon an sich etwas Bemerkenswertes. Doch ihr Engagement in der Ge-meinde – dazu gehört auch ihre Mitarbeit bei der Kindergruppe und Kinderbibelwoche – ist auch deshalb nicht selbstverständlich, weil sie es als Tänzerin bis zu Europameisterschaftswürden brachte.

Das Tanzen ist eine Herzensangelegenheit für dich …

Ich tanze seit zwölf Jahren beim „Mozgás Rit-mus Lendület Club Sopron“. Dazu gehörten un-gezählte nationale und internationale Wettbe-werbe in verschiedenen Formationen und ver-schiedenen Tanzrichtungen wie Modern Contem-porary oder Showtanz bis zum Gewinn der Euro-pameisterschaften. Doch jetzt ist in mir der Ent-schluss gereift, dass ich nicht mehr an Wettbewer-ben teilnehme, sondern den Tanz nur noch als Hobby fortsetze. Ein Auftritt in Sopron wäre schon noch denkbar, aber auf Reisen gehen möchte ich nicht mehr. Das war kein leichter Ent-schluss.

Dein Tag beginnt sehr früh, denn du gehst in Fertőd zur Schule und besuchtest danach bisher immer noch Tanz- und Trainingsstunden. Doch anstatt danach nach Hause zu gehen, machtest du dich auf den Weg in die

Gemeinde und kommst zur Jugendgruppe. Warum ei-gentlich?

Wenn wir gefragt werden, warum wir zur Ju-gendgruppe kommen, dann sagen wir immer: „Weil die Gemeinschaft gut ist.“ Das sage ich jetzt auch. Denn es ist so. Wenn es die Jugendgruppe in meinem Leben nicht geben würde, dann würde mir etwas fehlen. Vielleicht kann man das gar nicht besser in Worte fassen.

Gab es ein Erlebnis in der Jugendgruppe, über das du sagen würdest: „Genau deswegen komme ich!“

Eigentlich denke ich mir das nach jedem einzel-nen Treffen der Jugendgruppe. Ich denke jetzt zum Beispiel an das letzte Treffen der Jugend-gruppe vor der Sommerpause. Wir haben viel ge-lacht und ließen indessen verschiedene Erinne-rungen des zu Ende gehenden Jugendgruppen-Jahres Revue passieren. Jeder brachte sich ein –


18

seine Gedanken, seinen Humor, seine Persönlich-keit. Wir haben gespürt, wie sehr wir eine Gruppe sind. So etwas tut gut.

Dir ist auch die Gemeinde als ganzes ans Herz gewach-sen.

Wenn ich die Gemeinde so betrachte, dann denke ich: Wenn es sie nicht gäbe, müsste man sie erfinden. Es ist gut, so einer Gemeinschaft anzuge-hören, die einen solchen Zusammenhalt hat und in der man weiß, dass man Hilfe bekommt, wenn man in Probleme gerät. Seit der Konfirmation hat die Gemeinde für mich einen immer wichtigeren Stellenwert bekommen.

Du hast ja auch in der Kindergruppe und bei der Kin-derbibelwoche angefangen, Verantwortung für andere zu übernehmen.

Es begann damit, dass ich Stunden zu sammeln hatte, die ich als Gemeinschaftsdienst in der Schule anerkennen lassen kann. Die wollte ich gerne in der Kindergruppe „ableisten“. Aber ich merke, dass ich schon lange nicht mehr wegen der Stempel und Unterschriften dabei bin. Ich habe die Kinder sehr ins Herz geschlossen und sie wür-den mir sehr fehlen. Ich möchte auf jeden Fall als Leiterin der Kindergruppe weitermachen.

Oskar Aizenpreisz bricht nach dem Abitur zum Stu-dium in Richtung Dresden auf – und du wirst ihn heuer als Moderatorin des „Musikalischen Advents“ beerben.

Ich habe über die Anfrage viel nachgedacht und mit anderen darüber gesprochen. Mich hat es sehr gefreut, dass du mir diese Aufgabe zutraust und an mich gedacht hast. Und ich dachte mir, dass es eine wirklich gute Möglichkeit ist, sich in die Gemeinde einzubringen und zugleich auch selbst davon zu profitieren. Es wird mir ja später in der Schule oder im Berufsleben auch nicht scha-den, wenn ich die Erfahrung gesammelt habe, schon mal vor mehreren Leuten auf der Bühne ge-standen zu sein – noch dazu auf Deutsch, wo ich doch eine zweisprachige Schule besuche.

Also haben dich die bisherigen Veranstaltungen des Musikalischen Advents auch angesprochen.

Ja, mir hat alles gefallen. Eure Moderation hat mich sehr angesprochen, aber auch die einzelnen Vorträge – denn jeder hatte etwas Einzigartiges. Ich habe als Mitglied der Jugendgruppe natürlich unserem eigenen Auftritt entgegengefiebert. Und den Auftritt derjenigen, die ich näher kenne, wie Boti und Zsombor, habe ich natürlich auch mit Spannung erwartet, zumal wir sie im Vorfeld frag-ten, was sie vorbereiten, und sie uns in ihren Ant-worten alle möglichen falschen Fährten gelegt ha-ben. Also, diese Veranstaltung ist eine gute Sache, weil sich viele mit ihrer Persönlichkeit einbringen können und verschiedene Bereiche des Gemein-delebens dort zusammen sind. Ich freue mich, dass ich dieses Jahr mitwirken darf.

Holger Manke

Zum Vormerken – für die Terminkalender:

Der diesjährige Musikalische Advent findet am Freitag, 6. Dezember 2019 um 17 Uhr im Gemeindehaus statt.

Zu Gast bei Deutschen in aller Welt Im Gespräch mit Jürgen Harich

Rund um die Welt leben Menschen deutscher Muttersprache. Jürgen Harich, Gymnasiallehrer in Tuttlingen, reiste ein Jahr lang rund um die Welt, um diese Gruppen kennenzulernen. Nach den weiten Zielen folgen nun die nahen – und so besuchte er auch unsere Gemeinde und unsere Stadt.

Sie interessieren sich für das Leben deutschsprachiger und donauschwäbischer Gruppen weltweit. Das ist mit Ihrem familiären Hintergrund ja nur teilweise zu erklären, denn einen solchen Hintergrund hat manch anderer auch. Was gab den Anstoß, dass sich bei Ihnen ein so großes Interesse entfaltet hat?

Meine Vorfahren sind Donauschwaben und lebten als deutsche Volksgruppe im ehemali-gen Jugoslawien. Gajdobra, Mramorak und Franzfeld – das sind die Heimatorte meiner lie-ben Großeltern. Schon als Kind hörte ich immer sehr gerne zu, wenn meine Omas und Opas von ihrer Heimat erzählten. Diese Geschichten


19

haben mich bis heute sehr geprägt. Ich bin unheimlich stolz auf meine Großeltern und auf meine gan-zen donauschwäbi-schen Verwandten. Sie haben durch den Völkermord in Jugo-slawien und durch die Vertreibung un-endlich großes Leid erfahren. Und den-noch oder vielleicht auch gerade deshalb: Ihre Heimat haben sie nie vergessen. Dieser geschichtliche Hintergrund war si-cher einer der ersten Anstöße, warum ich mich heute so sehr für die deutschsprachigen Minderheiten interessiere. Es gibt ja sehr viele deutschsprachige Gemeinschaften auf der Welt. In Deutschland ist dieses Phänomen vie-len Leuten nur nicht bewusst. Das finde ich sehr schade. Deshalb ist in mir sozusagen aus-gehend von meinem familiären Hintergrund die Idee gereift, die deutschsprachigen Minder-heiten weltweit zu besuchen und über deren heutige Situation ein Buch zu schreiben. Seit nahezu drei Jahren bin ich nun schon weltweit unterwegs und ich erlebe immer wieder neue tolle Begegnungen. Mein Ziel ist es, dass diese deutschsprachigen Minderheiten in Deutsch-land nicht vergessen werden.

Sie haben sich ein Jahr Zeit genommen – ein Sabbat-jahr von Ihrem Dienst als Gymnasiallehrer – und be-suchten weltweit deutschsprachige Gruppen, zum Bei-spiel auch in Südamerika. Welche Eindrücke haben Sie von dort mitgenommen?

Ja, im Sommer 2018 begann meine große Weltreise, die mich genau ein Jahr zu den deutschsprachigen Gemeinschaften weltweit führte. Angefangen hat dieses Abenteuer für mich in Brasilien. Dort besuchte ich neben den dortigen Donauschwaben unter anderem auch die Hunsrücker- und die Pommerndeutschen. Das war schon sehr faszinierend für mich zu se-hen, mit welch freudiger Hingabe und mit wel-

cher Liebe dort die deutsche Kultur noch ge-pflegt wird. Aber auch die pommerndeutsche Mundart dort zum Beispiel zu hören, ist immer eine Reise wert. In all diesen Regionen gibt es deutschsprachige Radiosendungen oder Zeit-schriften, welche oft auch noch im Dialekt ge-schrieben sind. Allein das ist natürlich schon sehr spannend, da viele dieser Dialekte ja in Deutschland oder in Europa nur noch sehr sel-ten zu hören sind. In Brasilien gibt es unzählige deutschsprachige Chöre, Theatergruppen, Sportvereinen und ähnliches mehr. Mindestens jeder zehnte Brasilianer hat deutsche Wurzeln. Darauf sind diese Leute fast zweihundert Jahre später nach der Einwanderung ihrer Vorfahren immer noch sehr stolz. In Blumenau im Süden Brasiliens wird beispielsweise nach dem Kar-neval das zweitwichtigste Volksfest der dorti-gen Brasilianer gefeiert: Das Oktoberfest.

Ich könnte natürlich noch viel mehr über Brasilien oder Südamerika erzählen, insgesamt kann man aber sagen, dass die genannten Bei-spiele stellvertretend für nahezu alle anderen deutschsprachigen Minderheiten weltweit sind.

Weitere deutschsprachige Minderheiten au-ßerhalb Europas habe ich bisher in Paraguay, Peru, Chile, Argentinien, in den USA, in Ka-nada, Namibia, Südafrika, Singapur, Austra-lien und Russland besucht. Innerhalb Europas


20

war ich bis jetzt in Rumänien, Ungarn, Kroa-tien, Serbien, Italien und in Polen und habe den dortigen Deutschsprachigen einen Besuch ab-gestattet. All diese Leute haben mich überall sehr herzlich empfangen. Teilweise sind da richtige Freundschaften entstanden, die ich nicht mehr missen möchte.

Gab es Begegnungen mit Gruppen, bei denen Sie merkten, dass der Glaube eine besonders wichtige Rolle spielt und die Identität der besuchten Gruppe beson-ders prägt?

Der gemeinsame Glaube und die Kirche ver-bindet natürlich. Die jeweiligen Gemeinden ha-ben nahezu überall noch deutsch- oder zwei-sprachige Gottesdienste. Die Sonntage dienen dann teilweise natürlich auch als Treffpunkte, um weiter die deutsche Sprache zu pflegen. Be-sonders hervorheben möchte ich an dieser Stelle die Amischen in den USA und in Kanada. Das Besondere ist dort neben ihrer sehr konser-vativen Glaubensrichtung und ihrer Lebens-weise die Tatsache, dass man untereinander ei-gentlich nur noch englisch spricht, die Gottes-dienste oder auch die Gebete zuhause aber noch in deutsch stattfinden. Dafür müssen alle Kinder auf eine amische Schule, um das Schrift-deutsch in der gotischen (!) Schreibweise zu ler-nen. Das ist wirklich sehr einmalig und das gibt es weltweit nur noch bei den Amischen.

Spannend war sicherlich auch mein Besuch bei den Mennoniten in Paraguay. Dort sieht man schon in deren Leitmotiven „Gemeinnutz und Glaube“, dass die Religion für diese deutschsprachige Volksgruppe eine große Rolle spielt. Deutsch ist dort neben dem Spani-schen die Alltagssprache. Untereinander reden die Mennoniten ihr Plattdeutsch. Zu einem ty-pischen Sonntag gehört dort neben dem Got-tesdienst auch das gemeinsame Mittagessen und der Bibelkreis, bei dem nachmittags dann hauptsächlich über die Predigt gesprochen wird.

Ähnlich ist dies auch bei den Nataldeut-schen in Südafrika. Man muss sich vorstellen, dass die dortigen Farmer teilweise über ein bis zwei Stunden zum Gottesdienst anreisen und dann gehört der Sonntag natürlich der Ge-meinde und man ist froh unter Gleichgesinnten sein zu können.

Vor und über Ostern besuchten Sie Ungarn – auch unsere Stadt und unsere Gemeinde. Was ist von die-sem Besuch besonders in Ihrem Herzen?

Sicherlich die Gastfreundschaft und die Art und Weise, wie man mich aufgenommen hat. Beeindruckt hat mich aber auch das Interesse der Leute an meinem Projekt. Man hat mir viel über die Geschichte der Ödenburger Region berichtet. Dankenswerterweise durfte ich mich mit vielen Institutionen, also den deutschspra-chigen Vereinen, den Schulen, den Kirchenge-meinden in Verbindung setzen und mir wurde vieles auch vor Ort gezeigt. Besonders im Her-zen sind mir aber die jeweiligen Personen ge-blieben. Man macht in Sopron und Umgebung noch sehr viel für die deutschsprachige Min-derheit. Das hat mich sehr gefreut. Egal ob es die Jugendlichen oder die Senioren sind – in Ungarn tut man etwas für die deutsche Mutter-sprache. Mehrsprachigkeit und Integration auf der einen Seite, aber auch die Pflege der deut-schen Sprache und der deutschen Kultur – das funktioniert hier sehr gut und ist mehr als lo-benswert! Dafür bedarf es sicherlich auch im-mer neuer Anstrengungen und Ideen. Das Ver-gangene bewahren und nicht vergessen, aber auch offen sein für Neues. Dieser Spruch passt sicherlich auch sehr gut auf Ödenburg.

Sie sind aufgebrochen, um deutsche Gruppen weltweit zu besuchen, doch ich kann mir vorstellen, dass die vie-len Begegnungen Sie auch geprägt und verändert ha-ben. Inwiefern sind Sie jetzt „ein anderer“ als vor Ih-rem ersten Aufbruch?

Das stimmt, vor allem das Sabbatjahr mit meiner Weltreise hat mich sehr geprägt. Es gab ja jeden Tag neue Erlebnisse und Eindrücke, die mich teilweise auch sehr bewegt haben. Man wird nachdenklicher und es wird einem klar, wie gut es einem doch geht. Vieles, was eigentlich für uns selbstverständlich ist, lernt man erst im Ausland dann zu schätzen. Insge-samt bin ich in vielen Dingen lockerer gewor-den. Ich schätzte jeden Tag aufs Neue und bin dankbar für das Erlebte! Ich glaube ganz fest daran, dass Gott mich auf dieser Reise begleitet hat und mir Vieles auch ermöglicht hat. Ja, durch diese Reise bin ich sicherlich auch wie-der gläubiger geworden!

Holger Manke


21

Unter der Oberfläche Es war wie immer, wenn wir zusammenkamen. Manchmal vormittags, oft auch nachmittags, stun-denlang. Es gab unendlich vieles, worüber wir uns unterhalten konnten. Wir, die zu Beginn „nur“ Kolleginnen waren, später aber echte Freundin-nen wurden. Sie wurde mir ein bisschen wie eine mütterliche Freundin, da sie um einiges älter war als ich, an Lebenserfahrungen bedeutend reicher.

Sie verabschiedete sich von mir immer mit vis-zontlátlásra. Nie mit einer der damals üblichen, in-formellen und leger klingenden Grußformeln, sondern mit dem vollen Wort, klar und deutlich, wie beiläufig, ausgesprochen. Zu Beginn, als sich unsere Freundschaft erst zu entfalten begann, fiel mir das gar nicht auf. All die Jahre hindurch blieb sie jedoch bei diesem Abschiedsgruß. Langsam wurde er mir befremdlich, als wollte sie mich plötzlich auf Distanz halten nach all den vertrauli-chen Gesprächen. Doch fragte ich nie nach, wa-rum sie mich eigentlich auf diese Weise verab-schiedet. Nach und nach gewöhnte ich mich da-ran, der Gruß wurde ihr „Markenzeichen“. Das war eben ihre Art, sich von mir zu verabschieden. Ein bisschen machte sie mich damit doch jedes Mal, wenn auch jedes Mal etwas weniger, stutzig.

Dann wurde sie krank, unsere Plauderstunden brachen aber nicht ab, im Gegenteil, sie wurden länger und tiefgründiger. Und jedesmal: „Auf Wiedersehen“. Bis eines Tages. Trotz Verabre-dung konnte und durfte ich sie nicht mehr sehen. Ihr Sohn, ein Arzt bat mich im Salon zu warten.

Ich wartete länger als eine Stunde, in der gewohn-ten Umgebung und dachte über vieles nach. Auch dann fiel der Groschen noch nicht, obwohl ich, ohne sie sehen zu können, gehen musste. Erst als ich den Tag darauf die Nachricht von ihrem Tod bekam, wurde mir der tiefe Sinn des Wortes be-wusst. Ob sie mir bei all unseren Begegnungen diese Bedeutung bewusst oder unbewusst hatte vermitteln wollen, weiß ich bis heute nicht. Da sie tief gläubig war, vermute ich, sie wollte mich im-mer wissen lassen, es liege nicht in unserer Macht, ob wir uns auch tatsächlich wieder sehen würden.

Als ich endlich den wahren Inhalt des Wortes begriff, war ich tief traurig, auch erbittert und böse auf mich selbst, dass es so lange gedauert hat, bis ich draufgekommen bin, was Auf Wiederse-hen/Viszontlátásra tatsächlich bedeutet. Nicht die saloppe, lässig hingeworfene Variante wie Wie-derschaun oder viszlát, sondern das volle Wort, laut und richtig artikuliert.

Und dann habe ich beschlossen, sozusagen in ihre Fußstapfen zu treten und meine Freunde im-mer so zu verabschieden. Auch wenn sie das zu-nächst befremdend empfinden, so hoffe ich, dass sie irgendwann, so wie ich es schaffte, die Oberflä-che des Wortes durchdringen.

„Denn Worte sind dazu vorhanden, um kund-zugeben, was man noch nicht weiß.“ (Dante) Und was man immer hofft: Ein Wiedersehen mit de-nen, die einem nahestehen, denen man nahesteht.

Erzsébet Ghiczy

Mein Bibelwort Teil 22

Fürchte dich nicht, ich habe dich erlöst. Ich habe dich bei deinem Namen gerufen, du bist mein. Jesaja 43, 1

Ich habe viel darüber nachgedacht, welches Bibel-wort ich wählen soll – meinen Taufspruch oder vielleicht meinen Konfirmationsspruch? Welcher liegt mir mehr am Herzen? Je mehr ich darüber nachdachte, fiel mir immer wieder dieses Bibel-wort ein: „Fürchte dich nicht, ich habe dich erlöst. Ich habe dich bei deinem Namen gerufen, du bist mein.“ Vielleicht haben wir dieses Bibelwort schon so oft gehört, dass es uns etwas „abgenutzt“ erscheint. In der Tat, dieses Wort ist sehr bekannt.

Vielleicht wollte ich es deshalb zuerst nicht wäh-len – und doch habe ich mich letztlich dafür ent-schieden.

Von klein auf ist das mein liebstes Bibelwort. Das erste, dessen Bibelstelle ich wusste. Und das Lied, das auf dieses Psalmwort geschrieben wurde, „Ne félj, mert megváltottalak“ mochte ich immer schon. Es ist wohl das bedeutendste Bibel-wort meines bisherigen Lebens.


22

„Fürchte dich nicht.“ Gleich zu Beginn schenkt dieses Bibelwort dem Leser und Hörer – und ei-nem Kind besonders – ein ganz großes Sicher-heitsgefühl.

Die Fortsetzung spricht für sich: „Ich habe dich erlöst.“ Die Liebe, die Hilfe, die Zugehörigkeit zu Gott. Er hat uns erlöst!

„Ich habe dich bei deinem Namen gerufen.“ Das erste, das jemand von uns erfährt, wenn er uns kennenlernt ist unser Name. Unser Name ist unser Identifikationsmerkmal – und er, er nennt unter so vielen Menschen auch mich bei meinem Namen.

Und schließlich: „Du bist mein!“ Es ist das beste Gefühl, wenn man weiß, dass man wohin gehört. Wir „sind“ nicht einfach nur, sondern wir „sind die Seinen“.

Gott spricht uns in diesem Bibelwort durchge-hend direkt an: „Fürchte dich nicht, ich habe dich erlöst, ich habe dich bei deinem Namen gerufen, du bist mein.“ Dieses Bibelwort ist meines!

Márta Gabnai

Du stellst meine Füße auf weiten Raum. Psalm 31, 9

Seit einiger Zeit denke ich über dieses Bibelwort nach. Einige der Abschnitte meines Beitrags ent-standen an meinem Wohnort Aachen, andere an meinem Arbeitsort München. Als ich diese Zeilen schrieb, saß ich in 10.000 Meter Höhe zwischen beiden Städten. Einzelne Gedanken kamen mir wiederum während des Deutschen Evangelischen Kirchentages in Dortmund oder auf dem Renn-rad, als ich neulich mit Freunden den Alpenpass Col de l'Iseran überquerte. Und Sie, liebe Schwes-tern und Brüder, lesen diese Zeilen in meiner Hei-matstadt Sopron oder gar auf einem anderen Kon-tinent. Unsere Wege spannen einen weiten Raum auf. Mögen wir noch so hart dafür arbeiten, wir verdanken diesen Bewegungsraum Gott, unse-rem Herrn. Denn er stellt unsere Füße auf weiten Raum.

Verlassen wir die Bildebene, so ermutigt uns der Psalm „In Gottes Händen geborgen“, in schwierigen, engen Situationen nicht zu verzagen, sondern Gottes Hilfe wahr- und anzunehmen. Im

Text zeigt Gott dem Beter in einer Situation, in welcher nach menschlichem Maß alles am Ende zu sein scheint, Auswege auf und schafft Weite. Das Psalmwort schenkt Geborgenheit und Frei-heit zugleich.

Auch uns hilft Gott aus dem biblischen Netz. Erkennen wir unsere Geborgenheit in Gottes Hän-den! Gerne teile ich ein persönliches Beispiel, das mich in letzter Zeit beschäftigte.

Seit etwas mehr als einem Jahr promoviere ich an einer der führenden technischen Universitäten Deutschlands. Im frühen Sommer 2019 stand ich bereits vor einem beruflichen Wechsel. Eine von Machtkämpfen nicht ganz freie Situation führte dazu, dass ich die Wahl hatte, mit meiner For-schungsgruppe zu einem vorgegebenen Lehr-stuhl zu wechseln, oder einen Neustart zu wagen. Auch wenn es mir sehr schwerfiel, das starke, ein-gespielte und mit mir vollständige Team zu ver-lassen, wollte ich die erste Option aus verschiede-nen Gründen nicht. Blieb also der Neustart mit sei-nen Herausforderungen. Doch diese musste ich nicht allein meistern: In den vorhergehenden Mo-naten sah ich mehrmals, wie Bekannte den Wech-sel wagten. Ich hatte Gesprächspartner, die meine Gedanken reflektierten und mich unterstützten. Zum richtigen Zeitpunkt entdeckte ich die Stellen-anzeige bei einem bekannten Professor. Der lang geplante Urlaub in den Alpen gab mir die Mög-lichkeit, über meine Zukunft nachzudenken. Wei-tere Zeichen und Helfer der göttlichen Fügung – wie es meine Mutter immer sagt – folgten, und auf


23

einmal wurde mir klar, vor welchen Möglichkei-ten ich stehe. Aus der engen Situation des Wech-sels wurde ein neues Dissertationsthema, das viel-leicht noch besser zu mir passt, als das vorherige. Gott zeigte Auswege auf und schuf Weite. Dafür bin ich dankbar.

„Gott, ich freue mich und bin fröhlich über deine Güte, dass du mein Elend ansiehst und kennst die Not meiner Seele und übergibst mich nicht in die Hände des Feindes. Du stellst meine Füße auf weiten Raum.“

Pál Horváth

Kommet her zu mir, alle, die ihr mühselig und beladen seid; ich will euch erquicken. Matthäus 11, 28

Einmal besuchte ich eine lutherische Kirche in Schweden, als man dort eine Gruppe von Män-nern begrüßte, die kurz zuvor aus dem Gefängnis entlassen wurden. Viele von ihnen waren drogen-abhängig. Die Kirche gab ihnen einen warmen, si-cheren Raum der Begegnung und bot ihnen In-tegration in ihre Gemeinschaft an. Nebenbei be-merkt: Nicht alle der dortigen Gemeindeglieder freuten sich darüber, dass sie gerade das machen mussten, was ihnen ihr Glaube vorschreibt. Ich dachte mir: Wie vieles müssen diese Männer schon durchlitten haben, ehe die Kirche sie will-kommen hieß.

Mein eigenes Leben verlief weit weniger dra-matisch – mit einer mich unterstützenden Familie und vielen weiteren Annehmlichkeiten und Vor-teilen. Doch emotional litt ich Jahre lang, bis ich von Studenten ein Buch bekam, in dem erklärt ist, dass das Christentum kein Schwindel, sondern die Wahrheit ist.

Seither weiß ich, an wen ich mich wenden kann, wenn ich mühselig und beladen bin – oder wenn es irgendein anderes Gebetsanliegen gibt: Als ich für neue Studenten betete, da wir keine an-dere Einnahmequelle hatten, klingelte mein Tele-fon sofort. Als ich mit einem Schlaganfall und spä-teren Herzproblemen im Krankenhaus war, konnte ich dem Tod gelassener begegnen, als

wenn ich nicht an ein Leben nach dem Tod glaubte.

Ein englischer Liedtext – hier in deutscher Übersetzung – drückt für mich besonders gut aus, was Gott mir und uns zuspricht:

„Du kannst nach Hause kommen, dein Leben voller Wut und Schmerz lassen. Du kannst nach Hause kommen. Du musst nicht im Regen drau-ßen bleiben. Gott wartet, wartet auf dich. Lass dein altes Leben zurück, das kann dir leicht gelingen. Keine Kämpfe, Angst oder Sorgen mehr. Gott wartet, er war immer schon da. Du kannst nach Hause kommen. Gott war mit dir, du warst nie al-lein. Du kannst jederzeit nach Hause kommen, komm rein.“

Dr. Richard von Fuchs

Bedanken, wofür man nicht dankbar genug sein kann Das Leben eines Menschen besteht aus mehreren Phasen: Kindheit, die Zeit als Teenager, junger Er-wachsener, Eltern und Großeltern. Manche dieser Phasen sind kürzer, andere länger. Die wohl be-deutendste ist die, wenn das Kind seine Gymnasi-alzeit abschließt, „reif“ wird – und beginnt seine Flügel auszuprobieren und das elterliche Nest zu verlassen.

Die Reifeprüfung ist nicht nur im Leben des Kindes, sondern auch im Leben der Eltern ein

Meilenstein. Das frühe Aufstehen, die Jause-Vor-bereitung, das Wettrennen zum Bus, das Warten auf den Bus, die gemeinsamen Fahrten, das Hin-bringen und Abholen zu und von den verschiede-nen Nachmittagsprogrammen, das gemeinsame Lernen, das Abhören der Hausaufgaben – von der Aufregung vor den Klausuren und Abfragen ganz zu schweigen – sind zwar allesamt ermüdend, je-doch auch ein wertvoller und schöner Teil dieser Lebensphase.


24

Das Kind ist „reif“ geworden. Na ja, aber wem ist diese Reife zu verdanken? Dem Kind selbst oder den Eltern – oder vielleicht den Lehrern?

Freilich, die Eltern versuchen oft – mit mehr oder weniger Erfolg – das Kind dazu anzuspor-nen, die vor ihm liegenden Aufgaben zu bewälti-gen. Sie waren diejenigen, die sich mit dem Kind über seine Erfolge gefreut haben und die es in sei-ner Traurigkeit getröstet haben. Aber man darf ne-ben den Eltern diejenigen nicht vergessen, ohne die der Erfolg der Reifeprüfung so nicht möglich wäre, und das sind die Lehrerinnen und Lehrer.

Ich denke an die Lehrer, die sich – manchmal mehr als ihre Schüler – auf die Stunden vorberei-ten, die ihre Wochenenden und Nächte mit der Korrektur der Klassenarbeiten verbringen, die al-lerlei Ausflüge der Schüler organisieren und die außerdem oft selbst Eltern sind.

Die erfolgreiche Reifeprüfung unseres Kindes ist ohne die gewissenhafte Arbeit ihrer Lehrerin-nen und Lehrer unvorstellbar.

Ihre beispielgebende Rolle und ihre Ermuti-gungen trugen in hohem Maße dazu bei, dass fast alle Maturanden zu Hochschulen oder zu Univer-sitäten in Ungarn oder im Ausland zugelassen wurden.

Das Evangelische Dániel-Berzsenyi-Gymna-sium (Lyzeum) zu Sopron ist seit langer Zeit mit seinem ausgezeichneten pädagogischen Pro-gramm zur Vorbereitung der Schüler auf die Rei-feprüfung und auf die Zulassung zu Universitäten und Hochschulen auf einem vorbildlichen Weg. Neben dem Lehrmaterial spielen auch der Ge-meinschaftsgeist und der gegenseitige Respekt eine wichtige Rolle. Das „Team“ des Lyzeums gibt seit jeher ihren Schüler Anstöße zum Denken, zur

Vermehrung des Wissens und zum lebenslangen Lernen.

Es wäre natürlich unmöglich, die Namen aller Lehrer aufzulisten, die durch ihre selbstlose Arbeit unsere Kinder „reif“ gemacht haben, doch eine Lehrerin möchte ich unbedingt namentlich nen-nen: Mária Wildné Vinczepap, die die von allen geliebte, hochgeehrte, unlängst verstorbene Klas-senleiterin der legendären 12C war. Es wäre un-möglich alle ihre Verdienste aufzulisten, aber das wichtigste ist: Sie hat aus ihren Schülern eine Klasse geformt – und zwar eine Klasse, die auch aus der Ehre ihrer Klassenleiterin gegenüber alles tat, um bei den Reifeprüfungen und den Aufnah-meprüfungen die Ergebnisse zu zeigen, die dem Geiste ihres Unterrichts entsprachen. Ich denke, die Klassenleiterin muss bei den Reifeprüfungen vom himmlischen Katheder aus zufrieden auf ihre Klasse geblickt und die guten, schönen Ergebnisse anerkennend gewürdigt haben.

Schließlich muss noch jemanden erwähnt wer-den. Die legendäre Klasse 12C hätte ohne einen le-gendären Pfarrer nicht entstehen können. Der Pfarrer Holger Manke schmiedete nach dem Tod von Mária Wildné Vinczepap die Interessenten für den evangelischen Glauben noch enger zu-sammen. An ihrer statt wurde er zum echter Seel-sorger der Klasse.

Die aufopfernde Arbeit, die Professionalität, das Engagement des Lehrpersonals des Evangeli-schen Dániel Berzsenyi Gymasiums (Lyzeum), der Lehrerin Mária Wildné Vinczepap und von Pfarrer Holger Manke trug maßgeblich bei, dass die Absolventen schöne Zeiten im Gymnasium er-leben konnten. Vielen Dank an alle!

Dr. Norbert Frank

Sechs prägende Jahre Erwachsenwerden mit der Gemeinde

Ich war schon immer am evangelischen Leben interessiert, auch wenn ich nicht als kleines Kind getauft wurde. Ich erinnere mich an die evangelischen Religionswettbewerbe, an de-nen ich mit sechs Jahren teilgenommen habe. Es war also nicht weiter überraschend, dass ich 2013 mit dem Konfirmandenunterricht ange-fangen habe – und inzwischen auch von Pfarrer

Sándor Gabnai getauft wurde. Ich habe ihm vieles zu verdanken, denn er hat mich in das Gemeindeleben eingeführt – und mit ihm auch Volker Menke, der damals mein Kindergrup-penleiter war. Er hat mir geholfen, neben mei-nem Glauben auch meine deutschen Sprach-kenntnisse zu verbessern.


25

Nach der Konfirmation führte mein Weg ge-radewegs in die damalige Jugendgruppe. Ich war deutlich jünger als die anderen Mitglieder, aber ich habe einfach gefühlt, dass ich dazuge-hören will. Also habe ich mitgemacht. Am An-fang war es um ehrlich zu sein ein bisschen schwer: Ich habe mich lange nicht als Teil der Gruppe gefühlt. Aber dann ist es zu einer Reise nach Finnland gekommen, wir haben uns mit Jugendlichen der Partnergemeinde in Seinäjoki getroffen und uns auch innerhalb unserer eige-nen Gruppe gegenseitig auch besser kennenge-lernt. Dazu kamen noch die freundlichen Bezie-hungen mit den finnischen Familien, die bis heute bestehen.

Mein Glaube hat also auch dazu beigetra-gen, Freundschaften und alle anderen mensch-lichen Beziehungen mehr schätzen zu können. Dafür bin ich unendlich dankbar, denn ohne sie wäre ich wahrscheinlich nicht der Mensch, der ich heute bin.

Und da war eine Juliwoche im Jahr 2015, seit-her fühle ich mich immer mehr als ein richtiges Mitglied der Jugendgruppe und auch der Ge-meinde. Ich kann mich nicht genau erinnern, aber ich schätze, es ist irgendwann in dieser Zeit pas-siert, als Holger mir im Gang der Schule entge-gengekommen ist und mich fragte, ob ich Lust hätte, im nächsten deutschen Gottesdienst mitzu-wirken. Natürlich habe ich ja gesagt, es fühlte sich als eine große Anerkennung an. Wir kannten uns damals nämlich noch nicht wirklich. Ich habe eigentlich heute noch keine Ahnung, woher er meinen Namen kannte.

Ich kann ruhig sagen, dass diese Begegnung eine der wichtigsten meines bisherigen Lebens war, denn ohne unseren lieben Pfarrer könnte ich heute nicht sagen, dass ich eine „Gründe-

rin“ des neuen „kis-ifi“ – der auch heute beste-henden Jugendgruppe – bin, dass ich wahre Freunde in der Gemeinde gefunden habe und dass ich unzählig viele Erlebnisse und Erfah-rungen gesammelt habe.

Ich hatte die Möglichkeit, nach Deutschland zu fahren und neue Leute kennenzulernen. Da-neben konnte ich viele Konfirmandenwochen-enden in Révfülöp und auch einige Kinderbi-belwochen miterleben und mitgestalten. Es half mir dabei, meine Kompetenzen im Miteinander mit anderen zu verbessern, seien es Kleinkin-der oder Erwachsene. Ab und zu habe ich auch die Gelegenheit, etwas im Christophoros zu schreiben, und es macht mich immer glücklich, wenn ich sehe, dass in der Kirche und im Ge-meindehaus sowohl die Jugendlichen, als auch die erwachsenen Gemeindeglieder unsere Ge-meindezeitung lesen. Es ist gut, Teil einer „Brü-cke“ zwischen Generationen zu sein.

All diese Ereignisse – und noch viele, die ich jetzt nicht konkret erwähnt habe – haben mich zu dem Menschen gemacht, der ich heute bin. Mein Glaube und meine Gemeinde waren oft Schutz-orte und eine seelische Unterstützung, die Men-schen in der Kirche sind meine Freunde, mehr noch: meine zweite Familie geworden.

Ich habe vielen zu danken, dass sie meinen Weg in der Gemeinde begleiten, auch wenn ich heutzutage nicht so häufig anwesend bin.

Ich schreibe diese Zeilen an meinem Schreibtisch in Wien, nachdem ich mein erstes Studienjahr erfolgreich abschließen konnte. Ich glaube daran, dass Gott mich in den letzten Jah-ren in der Gemeinde auf diesen Weg vorberei-tet hat, und hoffe, dass ich auch die noch vor mir liegenden Herausforderungen mit seiner Hilfe annehmen und bestehen kann.

Réka Szabó


26

In Kontakt mit Gott und der Welt – aber auch mit mir selbst Gedankensammlung der „Kibiwo“

In gutem Kontakt sein – mit Gott, der Welt, dem Mitmenschen und mit mir. Das ist wünschens-wert und wichtig, aber nicht immer ganz so einfach. Die Kinder – manche von ihnen erst sieben, acht oder neun Jahre alt – und die Leiter der diesjährigen Kinderbibelwoche haben sich ihre Ge-danken dazu gemacht.

In Kontakt mit mir selbst

Ich – das Licht der Welt? Was bedeutet mir das? Jesus sagt: „Ihr seid das Licht der Welt!“ Das

gilt auch für jeden von uns. Durch uns ist die Welt heller. Wir sind wichtig und wenn es uns nicht gäbe, wäre die Welt nicht so schön. Doch als „Licht der Welt“ haben wir auch eine Ver-antwortung gegenüber den anderen Menschen und der Natur.

Minna Czövek

Wie kann ich glücklich sein? Es gibt Dinge im Leben, die tun uns gut.

Wenn ich zum Beispiel Eis esse oder mit meiner Familie zusammen bin, dann ist das für mich Glück. Wir sollen dem Zeit geben, was uns gut tut.

Kornél Horváth

Wie kann ich mich in Dankbarkeit üben? Wir sollen den Dingen Zeit geben, die uns

mit Dankbarkeit erfüllen. Wir haben zum Bei-spiel einen Hund. Ich bin dankbar, dass er zu uns gekommen ist und wir ihn in die Familie aufgenommen haben. Wenn ich ihm zu essen oder zu trinken gebe und wenn ich ihn streichle, dann spüre ich Dankbarkeit.

Petra Podmaniczki

„Liebe deinen Nächsten wie dich selbst“ – Wann brauche ich Zeit für mich?

Man kann dem anderen Menschen nicht hel-fen, wenn man selbst körperlich oder seelisch

ausgelaugt ist. Dass es mir gut geht, ist die Vo-raussetzung dafür, dass ich anderen etwas Gu-tes tun kann. Deshalb sollen wir unsere eigenen Interessen nicht zu sehr in den Hintergrund stellen im Gedanken daran, dass wir selbst nicht so wichtig wären. Unser Bedürfnisse sol-len auch ihren guten Ort in unserem Leben ha-ben. So achten wir also darauf, wann der Punkt erreicht ist, ab dem wir nur noch zu unserem Schaden uns anderen zuwenden, denn spätes-tens dann müssen wir Zeit und Aufmerksam-keit auch auf unsere eigenen Anliegen wenden. Schließlich können wir danach uns auch wie-der mit erneuerten Kräften den Mitmenschen zuwenden. Das Gebot „Liebe deinen Nächsten wie dich selbst“ handelt also nicht nur davon, dass wir uns den anderen zuwenden, sondern ebenso auch davon, dass wir auf uns selbst ach-ten müssen.

Petra Varga

Was brauche ich, um mit mir selbst im Rei-nen zu sein?

Es ist für jeden Menschen wichtig, dass er sich selbst liebt, dass er mit sich selbst im Rei-nen ist und weiß, dass er sich auf sich selbst verlassen kann. Wenn wir uns selbst nicht lie-ben und uns nicht wohl fühlen in unserer Haut, wie sollen uns dann andere lieben oder sich ne-


27

ben uns wohl fühlen? Wir müssen uns so ak-zeptieren, wie wir sind: „So bin ich, das ist meine Persönlichkeit. Ich bin ich.“

Gott liebt uns und nimmt uns an – und wir dürfen dankbar dafür sein, dass wir wir sind. Unser Freunde lieben und akzeptieren uns so wie wir sind – mit all unseren Fehlern. In der Familie, gegenüber Verwandten und in ande-ren zwischenmenschlichen Kontakten sollen wir auch wir selbst bleiben. Es bringt nichts, wenn wir eine Maske tragen wollen, uns als et-was ausgeben wollen, was wir nicht sind. Neh-men wir uns also grundsätzlich so an wie wir sind – und wenn wir an uns arbeiten wollen, dann gehen wir es an, betrügen uns dabei aber nicht selbst. Jeder Mensch ist einzigartig und ein Wunder.

Fanni Hirschler

Was kann ich tun, um die schlechten Ei-genschaften in mir zu besiegen?

Es ist nicht leicht, unsere schlechten Eigen-schaften zu besiegen. Ich denke, dass enge Ver-traute uns helfen können. Wir können sie fra-gen, und sie sagen uns ihre ehrliche Meinung und können Kritik konstruktiv äußern. So kön-nen wir schlechte Eigenschaften verbessern.

Eine andere Möglichkeit ist, wenn wir einfach in uns selbst schauen. Wir können darüber nachdenken, ob wir zu den anderen Menschen nett waren und ihnen gegenüber richtig gehan-delt haben. Eine Frage kann lauten: Möchte ich, dass andere so mit mir umgehen, wie ich mit anderen umgehe?

Adam Krutzler

Wie können wir uns selbst vergeben? Ich verzeihe mir selbst nur schwer. Wenn

ich in einer solchen Situation bin, dann denke ich zuerst darüber nach, was ich getan habe und welche Lösungen mir einfallen. Wenn ich einem anderen Menschen etwas Schlechtes ge-tan habe, dann muss ich zunächst mit ihm re-den, ihm sagen, dass ich das Geschehene be-dauere, und kann um Entschuldigung bitten. Erst danach kann ich in mich selbst gehen und darüber nachdenken, wie ich mir selbst ver-zeihe. Ich kann meine Gedanken niederschrei-ben oder während des Sports oder eines Spa-ziergangs mit dem Hund nachdenken, so kann ich mir wieder näher kommen.

Elmira Bali

In Kontakt mit der Umwelt

Wie können wir die Umwelt schützen? Wir selbst können die Müllproduktion ver-

ringern und den Müll selektiv sammeln. Zu-dem können wir in einer Gruppe Müll in der Stadt und in der Umwelt sammeln. Auf der Erde bedeutet der Mensch die größte Gefahr. Wenn er einen Strohhalm in die Natur wirft, denkt er nicht daran, dass daran ein Tier ster-ben kann. Es gibt größere Projekte, die man mit Spenden unterstützen kann – zum Beispiel zur Reinigung der Meere. Wenn ich groß bin, möchte ich helfen.

Kata Szabó

Welche Verantwortung habe ich der Um-welt gegenüber?

Gott hat die Welt erschaffen – und wir sollen sie mit dankbaren Augen sehen. Die Erde nährt

uns, schenkt uns Harmonie und Ruhe. Doch daraus erwächst auch Verantwortung. Wir ha-ben die Pflicht, die Erde zu schützen.

Luca Horváth

Wie können wir andere dazu bewegen, die Umwelt zu schützen?

Wenn wir jemanden sehen, der Müll nicht in die richtigen, dafür vorgesehen Müllbehälter wirft, dann sollen wir ihn ansprechen und an sein Gewissen appellieren. Wollen wir unseren Kindern eine vermüllte Welt hinterlassen? Häufig hilft schon ein verständiges Wort. Die Welt gehört uns nicht, wir sind nur zu Gast. Passen wir auf die Erde auf!

Gellért Grieszler

In Kontakt mit dem Mitmenschen

Wer ist mein Nächster? Als meine Nächsten betrachte ich meine

Mitmenschen, bekannte und unbekannte gleichermaßen. Ich versuche, Acht zu geben auf die, die um mich herum sind. Im Rahmen meiner Möglichkeiten versuche ich ihnen zu-zusichern, dass jemand da ist, an den sie sich

im Bedarfsfall wenden könnten, der ihnen zu-hört, der hilft und der ihnen beisteht.

Ich halte es für wichtig, dass wir erkennen, wer Hilfe benötigt, und dass wir ihre Situation verstehen. Versuchen wir uns in ihr Denken hineinzuversetzen, ihre Schwierigkeiten und


28

Sorgen zu erkennen, die sie bedrücken. Rei-chen wir die helfende Hand denen, die in Prob-leme geraten sind – auch dann, wenn wir sie nicht kennen. So wie es der Samaritaner getan hat, als er dem verletzten Mann half. Er kannte ihn nicht, stammte aus einem anderen Volk, und er half dennoch, als es notwendig war.

Je mehr Menschen nach dem Doppelgebot der Liebe und nach der „Goldenen Regel“ aus der Bergpredigt leben, desto mehr ersetzt die Liebe den Hass und desto mehr Menschen könnten mit dem guten Wissen und Gewissen leben, dass sie etwas für das Glück ihrer Nächs-ten getan haben.

Johanna Jakab

Was können wir tun, dass wir andere nicht verletzen?

Es ist wichtig, dass wir andere nicht verlet-zen. Achten wir auch auf die Gemütslage der anderen, denn es kann sein, dass wir schon mit einem kleinen, unglücklichen Witz zum fal-schen Zeitpunkt jemanden verletzen. Achten wir auf unsere Mitmenschen, stehen wir ihnen bei, heitern wir sie gegebenenfalls auf, helfen wir ihnen. Reden wir nicht hinter deren Rücken über sie, verurteilen wir sie nicht wegen ihrer Probleme, sondern helfen wir ihnen lieber.

Dániel Szabó

Wie können wir anderen verzeihen? Wenn mir zum Beispiel mein Bruder meinen

Trinkjoghurt wegtrinkt, obwohl er weiß, dass es meiner ist, dann verzeihe ich ihm das. Viel-leicht kann man das ja auch lösen: Er kann mir seinen Trinkjoghurt anbieten oder mir einen neuen besorgen.

Ádi Horváth

Was tun wir dafür, dass uns an-dere verzeihen?

Wenn wir jemanden verletzt ha-ben, zum Beispiel indem wir etwas nicht Schönes zu jemandem gesagt haben, dann können wir ihn einla-den, sich mit uns zu treffen, und dann können um Verzeihung bit-ten. Wir können ihm erzählen, wie es uns geht und warum wir gesagt haben, was wir gesagt haben. Dann versteht er uns besser. Es ist gut, wenn wir dem anderen sagen, was wir denken, und ebenso auch seine Meinung anhören, damit wir da-nach wieder ein gutes Verhältnis haben.

Zsigmond Róth

Wie war das, als dir statt einer Strafe wider Erwarten Verzeihung zuteil wurde?

Von anderen Menschen Verzeihung zu er-halten, ist eine wahre Erleichterung. Wir kön-nen uns auch weiterhin aufeinander verlassen und die Zuneigung ist ungebrochen. Zum Glück handelt Gott nicht nach unseren Ver-diensten an uns, sondern wir dürfen immer mit seiner Gnade rechnen. Wenden wir uns an ihn, dann beschenkt er uns immer mit Gnade.

Edit Róthné Mrkva

Wie können wir auch die lieben, die uns nicht so nahe am Herzen sind?

Viele Menschen knüpfen nur schwer Freund-schaften, vielleicht weil sie Enttäuschungen er-lebt haben und jemandem vertraut haben, dem sie nicht hätten vertrauen sollen. Doch es bringt nichts, sich nach einer Enttäuschung von der Außenwelt abzuschotten, weil das für uns schlecht wäre. Das gilt auch für den Kontakt mit anderen Menschen. Wir sollen andere an unser Herz heranlassen, denn sonst finden wir nicht heraus, was für innere Werte der andere hat, und wir bleiben bei Äußerlichkeiten stehen.

Márk Hirschler

Was bedeutet dir die Kindergruppe? Es ist eine Gruppe, die voller Fröhlichkeit

ist. Die Spiele und das Basteln sind sehr kreativ, und die Gemeinschaft ist hervorragend. Ich mag die Kindergruppe sehr.

Dávid Kohlmann

Was bedeutet dir die Kinderbibelwoche? Die Kibiwo ist für mich wie eine Familie. Für

das, was Gott an uns tut, können wir nie genug


29

danken. Und bei der Kibiwo gibt es Menschen, die uns vermitteln, dass Gott hier ist. Wenn ich

dorthin komme, dann nehmen sie mich mit Freude auf.

Barnabás Orbán

In Kontakt mit Gott

Was bedeutet dir der Gottesdienst? Ich kann Gott nahe sein und mit ihm „per-

sönlich“ sprechen. Ich fühle, dass es mir wich-tig ist, sonntags in den Gottesdienst zu gehen, in der Gemeinschaft zu Gott zu beten und sein Wort zu hören.

Máté Szabó

Was bedeutet dir Gott? Gott ist jemand, an den ich mich immer

wenden kann, wenn es Probleme gibt oder wenn ich Hilfe brauche. Gott verzeiht mir. Gott schützt mich, wenn ich es brauche. Und er er-hört meine Bitten. Gott liebt mich – und wir alle bedürfen seiner Liebe.

Gabi Varga

Wie können wir mit Gott in Kontakt sein? Durch das Gebet. Ich bete mehrmals am Tag.

Ich lobe ihn. Außerdem kann ich auch im Reli-gionsunterricht viel über ihn erfahren. Auch das hilft, mit ihm in Kontakt zu sein.

Csenge Honti

Wie ist Gott im Alltag da? Er gibt uns zu essen und zu trinken. Er hilft

uns, Frieden zu finden. Er gibt uns Hilfe, wenn wir sie brauchen.

Zoé Czövek

Wie gibt Gott uns Kraft? Gott gibt uns durch unser Herz Kraft. Gott

schöpft aus seinem Herzen Kraft und schenkt sie mir. Er tut das dann, wenn wir es benötigen, zum Beispiel wenn wir schwach sind.

Benedek Czigány

Wann hast du gespürt, dass Gott dir nahe ist? Gestern bin ich beim Spielen gestürzt. Ne-

ben mir stand Edit néni, die mir half, wieder aufzustehen. Ich denke, Gott hat mir durch sie geholfen. Und ich spüre, dass Gott nahe ist, wenn wir gemeinsam singen.

Theo Manke

Was bedeutet es dir, dass du dich immer an Gott wenden kannst?

Glück und Freude. Es ist gut zu wissen, dass Gott mit uns ist. Er hilft in schweren Dingen und verzeiht uns auch.

Gergely Horváth

Wie nimmt Gott uns die Angst? Gott kann uns Mut schenken, mit dem unsere

Ängste gemindert oder ganz weggenommen werden können. Er kann uns Kraft geben, dass wir eine beängstigende Situation überstehen, die uns Angst macht – oftmals verbunden mit der Einsicht, dass das, was uns Angst gemacht hat, doch nicht so beängstigend war. Auch so kann er uns Mut schenken, das nächste Mal nicht die Angst über uns herrschen zu lassen.

Barnabás Kohlmann

Wie können andere durch uns zu Gott finden? Ich kann andere Menschen zu Gott führen,

in dem ich andere einlade, an einer kirchlichen Freizeit oder an der Kibiwo teilzunehmen. Dort fühlen sie sich wohl und kommen wie nebenbei auch Gott näher. Und ich kann meine Erfah-rungen mit ihnen teilen, wie Gott und die kirchliche Gemeinschaft mir bisher geholfen haben.

Olivér Orbán

Was ist, wenn man Gott nicht in seiner Nähe spürt?

Manche Menschen fühlen sich von Gott ver-lassen, weil sie viel Unglück und Schicksals-schläge erlitten haben. Sie denken, dass sich Gott womöglich von ihnen abgewendet hat. Andere spüren Gott in ihrer Nähe nicht, weil sie erfolgreich sind und gar nicht das Gefühl haben, Gott zu brauchen, weil sie auch alleine wunderbar zurecht kommen. Sie belächeln mit-unter auch diejenigen, die sich in der Gemeinde einbringen und denen der Glaube wichtig ist. Ich bin sicher, dass Gott sie auch dann nicht verlässt, sondern sie an seiner Hand führt. Manchmal kann es jedoch Jahre oder Jahr-zehnte dauern, bis jemand eine Ahnung davon bekommt, dass Gott auch in diesen Zeiten an ihrer Seite war. Ich denke, es ist das Wirken des Heiligen Geistes, wann und wie (und ob) man Gottes Spuren in seinem Leben entdeckt. Gott gestaltet den Weg von uns Menschen zu ihm ganz unterschiedlich. Ich kann mir gut vorstel-len, dass Zeiten von „Gottesferne“ im Leben ei-nes Menschen auch zu Gottes weisem Rat-schluss gehören und auf ihre Weise eine Art


30

Gotteserfahrung sind. Ich denke, viele werden seine Nähe später um so mehr schätzen und die richtigen Worte für die finden, die das Gefühl haben, Gott sei fern von ihnen.

Holger Manke

Was bedeutet dir das Gebet? Zu beten bedeutet für mich zur Ruhe zu

kommen. Während des Betens spüre ich, dass Gott meine Worte erhört. Die ausgesprochenen

Gedanken und die in Worte gefassten Gefühle, die ich zu Gott auf den Weg schicke, kommen ganz sicher bei ihm an. Es tut gut, zu spüren, dass er mich – und mit mir so viele andere Men-schen – anhört. Das Gebet verleiht mir auch Kraft, dass ich die mir anvertrauten Aufgaben so gut wie möglich lösen kann.

Tünde Krutzlerné Szarka

Einladung zur Kindergruppe

Die Kinderbibelwoche („Kibiwo“) findet mit denjenigen Kindern statt, die an der Kinder-gruppe teilnehmen.

Interessierte Kinder von der 1. Klasse bis zum Konfirmandenalter sind herzlich eingeladen sich der Kindergruppe anzuschließen: Wir treffen uns an jedem 2. und 4. Mittwoch im Monat von 16.30 Uhr bis 18 Uhr im Gemeindehaus.

Engedjétek hozzám jönni…

Táboroztunk… Nomád tábor – Élet a pusztában és Állatok a Bibliában. Ezekkel a címekkel tartottuk meg idei gyülekezeti gyerektáborainkat.

„Áldjad, lelkem, áldjad, életem, mindig áldjad az Urat!

Hálaének drága illata az, ha szívemből fakad!” Nyári táborunkban megismert ifjúsági ének

kezdő sorai ezek. Az eddig számomra is isme-retlen dallam hamar bekúszott a fülembe, a szöveg pedig a nyár és táboraink mindennapja-inak megtapasztalt valósága lett.

A következőkben hadd álljon itt egy szívből fakadó bizonyságtétel: Áldom az Urat, hogy vágyat adott a szolgálatra. Áldom az Urat, hogy június utolsó hetében hat

napon át a Rábcakapi Ifjúsági Központban ott-honra leltünk 22 gyermekkel.

Áldom az Urat, hogy gondoskodott rólunk má-sokon keresztül is, különösen a Kriskó Család ál-tal, akik a sajátjukból adtak önzetlenül.

Áldom az Urat a csodálatos időjárásért, a ter-mészet szépségeiért, melyeket csodálhattunk.

Áldom az Urat, hogy átélhettük a közös éneklés erejét és áldását.

Áldom az Urat a nehézségekért és a nehézsé-gekben is megtapasztalt békességért.

Áldom az Urat, hogy tanulhattunk önmagunk-ról, a közösség megéléséről.

Áldom az Urat a személyes, csendes beszélge-tésekért, imádkozásokért.

Áldom az Urat a jókedvért, a játékos percekért. Áldom az Urat az Igéért, mely valóban élő és

ható. Áldom az Urat, hogy megőrzött minket minden

bajtól. Áldom az Urat, hogy július közepén megtarthat-

tuk napközis gyerektáborunkat is 60 gyermek-kel Sopronban, a gyülekezeti házunkban.

Áldom az Urat a tanított bibliai történetekért. Áldom az Urat a fiatal, középiskolás segítőkért. Áldom az Urat a kirándulás öröméért. Áldom az Urat, hogy a győri állatkertben, a nagy

tömegben minden táborozóra őrző tekintete vigyázott.

Áldom az Urat, hogy tanított bocsánatot kérni felnőttet és gyermeket is.

Áldom az Urat a gyerekekért, akiket már régóta ismertünk és azokért is, akiket most ismertünk meg.

Áldom az Urat az adományokért, melyeket a családoktól kaptunk nap mint nap.


31

Áldom az Urat, hogy társakat adott a szolgálat-ban: Baráth Mónika, Biczóné Pityer Gabriella, Benéné Halász Alexandra, Cséry Ágnes, Gerhát Orsolya, Kovácsné Tóth Anna, Lázár Anikó, Lá-zárné Tóth Szilvia, Matus Klára, Németh Sza-bina, Pelikán András, Tóth Károly, Vámos Jó-zsefné és még sokan mások.

Áldom az Urat, hogy erőt adott a szolgálathoz és áldást a szolgálatban.

Áldom az Urat, hogy Vele, az élő Úrral találkoz-hattunk.

Zárásként egy másik ifjúsági énekünk szö-vege: Tied a dicsőség és imádás, Felemeljük kezeinket, Így dicsérjük szent neved. Ó, hatalmas, kezed nagy csodákat tesz, Veled senki nem ér fel, Veled senki nem ér fel!

Vele tényleg senki és semmi nem ér fel! Meg-tapasztaltuk csodáit, keze nagy hatalmát!

Egyedül Istené a dicsőség! Őri Katalin

Ausztriai gyermekirodalmi írónő látogatása a Hunyadiban 2019. május 9-én második alkalommal látoga-tott el gyülekezetünk iskolájába Manuela Eitler-Sedlak építész-írónő az ausztriai Purbachból. Az eredetileg építész végzettségű és 17 éve épí-tészként is dolgozó írónő 2015 óta ír könyveket gyermekeknek, melyeket személyesen ő és csa-ládja illusztrálnak.

Német nemzetiségi tagozatos 2.c osztályos tanulóink számára nagy örömöt jelentett, hogy a 2017. decemberi látogatása folytatásaként is-mét eltölthettek vele egy vidám hangulatú rendhagyó németórát iskolánk könyvtárában.


32

Manuela a boldogság témakörét dolgozta fel élménypedagógiai módszerek segítségével. Először a „Glück” című újabb könyvéből me-sélt a gyerekeknek a boldogságról, melyet a

könyvben is meg-írt lufidobálás kö-vetett tanulóink nagy örömére.

Nem maradha-tott el a könyvben megismert „bol-dog arc” elkészí-tése sem, melyen virágszirmok for-májában helyez-kedtek el a szá-mukra boldogsá-got jelentő szavak.

Végezetül a boldogság tornyának megépí-tése maradt, melyen keresztül azt tanulhatták meg a gyerekek, hogy a boldogságukért egyen-egyenként ők is felelősek.

A rendhagyó németórát követően megmu-tattuk vendégünknek az első látogatása óta megépült aulát, melyet építészszemmel érdek-lődve tekintett meg.

Az írónő személyes meghívását Juhászné Molnár Zita intézte, az írónő és a gyerekek kö-zötti könnyebb megértést szolgáló fordítást Magyarné Lang Mária vállalta. A rendhagyó né-metóra zökkenőmentes lebonyolításában Kisné Maráz Mónika osztályfőnök és Juhászné Molnár Zita segédkezett, a fotókat Schöll Ádám és Tele-kes Zoltán készítette.

Juhászné Molnár Zita

Hunyadis hittantábor Mindig nagyon jó érzés visszatérni volt iskolámba, a Hunyadiba. Ezért is esett nagyon jól, mikor tavaszi szünet környé-kén Tünde néni és Márta néni

megemlítette, hogy lesz nyáron hittantábor, jól jönne egy kis se-gítség, lenne-e kedvem táboroz-tatni. Persze, hogy volt ked-vem.

Így június 17-21. között én is minden nap ott voltam a hunya-dis hittantábor-ban. Egyszer sem bántam meg, hogy igent mondtam a kér-désre.

A tábor „bá-zisa” a suli gyö-nyörű aulája és az

ebédlő volt, itt voltak a reggeli éneklések, a póló festés, hunyadis sapkák kiosztása.

Hétfőn Fertőrákosra buszoztunk, ahol a kő-fejtőt végigjárva egy volt hunyadis diák ide-genvezetését hallhattuk. Ebéd után a szokásos meseolvasós csendespihenő következett. Las-san eljött a délután, a táborozók hazamentek, hogy aztán másnap reggel az aulában énekelve várják az aznapi izgalmakat. Az Erdészeti Mú-zeumba sétáltunk át, ahol a mesék világába ka-lauzoltak bennünket; készült hamuban sült po-gácsa, tarisznya, rövid színjáték, sőt, gonosz erőt távol tartó varázsszer is. Szerdán megint útra keltünk, ezúttal Nemeskér volt az úti cél, ahol a gyerekek az ottani templom és gyüleke-zet történetét megismerve egy –a segítő diákok által készített – akadályversenyen vettek részt. Másnap megint az Erdészeti Múzemba men-tünk, de most egy egész napos játék vette kez-detét, amit délután egy finom fagyival zártunk le. Eljött a péntek, a tábor utolsó napja, azonban ez sem telt tétlenül. Az evangélikus templom-hoz mentünk, hogy a gyűjteményt megszem-lélve saját gyülekezetünk történetét is megis-merjük. Aznap sokat énekeltünk, még a játszó-téren is dalra fakadtunk.

Rengeteget tudnék még mesélni erről a hét-ről, hiszen mindannyian fantasztikus élmé-nyekkel gazdagodtunk. Nagyon várom a jövő nyarat és vele együtt a jövő évi hittantábort is.

Jakab Jázmin


33

Június. A tanév utolsó hajrája, prog-ramjainak lezárása, s egyben a búcsú pillanatai is. Iskolánk Diákönkor-mányzata az idei tanévben 9 olyan ak-tív nyolcadikos tanulótól búcsúzik, akik az elmúlt évek során példaér-tékű, lelkes és önzetlen közösségi munkát végeztek a Hunyadiért, Diák-társaikért.

Köszönöm a segítőkészségüket, kö-szönöm, hogy ezt a munkát, a tenni-akarást Szüleik is fontosnak tartották, hogy engedték a gyerekeket egy jó csapat részese lenni! Bíztatták őket,

hogy az így szerzett tapasztalatok meghatározó élményeket adnak.

Ezeknek a gyerekeknek nem volt gond, hogy korán reggel vagy este kellett pakolni, ha a tanórák közötti szüneteik is feladatokkal volt tele. A közös pizzázások, a nevetések, beszélgetések közössé-get formáltak, ahol a szeretet élővé és foghatóvá vált!

Isten áldását kívánom életükre és eredményes szép jövőt kívánok!

Móritz Adrienn

Tervezett programok

Csoportjaink alkalmai

Hétfői bibliaóra minden hétfőn 15 órakor a Fabricius Szeretetotthonban

Szerdai bibliaóra minden szerdán 18 órakor a kisteremben

Női imaóra szeptember 5-én és 19-én, októ-ber 3-án és 17-én, csütörtökön 19 órakor a klub-szobában

Nőslénykör (férfi beszélgetőkör) a hónap 2. hétfőjén, 20 órakor a klubszobában. Tervezett őszi dátumok: szeptember 9., október 14., nov-ember 11.

Énekkar minden szerdán 17 órakor a klub-szobában

Barkácskör-Bastelkreis (kétnyelvű) min-den pénteken 15 órakor a társalgóban

Filmklub a hónap 3. hétfőjén 18 órakor a kis-teremben. Tervezett időpontok: szeptember 16., október 21.

Gyermek-istentiszteleti teaház szeptember 8-án és október 13-án a gyermek-istentisztelet után a kisteremben

Baba-mama-kör október 2-án és 16-án, szer-dán 10 órakor az ifiteremben

Fifi szeptember 21-én és október 19-én, szombaton 9.30-tól a nagyteremben

Ifi–Jugendgruppe (közös, kétnyelvű) csü-törtökönként és péntekenként felváltva 18 óra-kor az ifiteremben

Kirchenkaffee a hónap harmadik vasárnap-ján a német istentisztelet után a kisteremben

Glaubensgesprächskreis – német beszélge-tőkör a hónap második és negyedik péntekén 15.30-kor a lelkészi hivatalban, legközelebb: szeptember 13-án, 27-én október 11-én, 25-én.

Kindergruppe – német gyerekcsoport a hó-nap második és negyedik szerdáján 16.30-kor a kisteremben, legközelebb: szeptember 11-én, 25-én és október 9-én.

Egyéb

Szeptember 14-én, szombaton 17 órakor könyv-bemutató és koncert a Soproni Evangélikus Le-véltár 17-18. századi zenei anyagából, Sylvia Leidemann közreadásában. A koncerten közre-működik: Gastón Gerónimo (barokk hegedű, Uruguay), Posvánecz Éva (barokk hegedű), Máté Balázs (barokk cselló), Sylvia Leidemann (continuo, Argentína)

Szeptember 25-én, szerdán 17 órakor Felfe-dezések az orvoslásban címmel Dr. Simkó Emil orvos tart előadást a gyülekezeti házban a Mú-zeumok őszi fesztiválja keretében.

Október 5-én, szombaton jótékonysági ruha-vásár lesz a nagyteremben.


34

Október 11-én, pénteken délután 17 órakor a Kórus Spontánusz jótékonysági koncertje lesz a nagyteremben a Doborjáni Ferenc iskola javára.

Október 12-én, szombaton 10 és 16 óra kö-zött Kétség és bizonyosság címmel országos evangelizációt tartanak Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban. Igét hirdetnek Kon-dor Péter és Gáncs Péter püspökök, tanúságté-tellel szolgál Olaj-Rabóczky Anett életvédő és Lackfi János költő.

Október 15-én, kedden 10 órakor A nagy fel-fedezések és a reformáció címmel rendhagyó történelemóra lesz a gyülekezeti házban a Mú-zeumok őszi fesztiválja keretében.

Október 19-én, szombaton gyülekezetünk lesz a házigazdája a dunántúli evangélikus fér-fikörök találkozójának. A program 9.30-tól 16

óráig tart gyülekezeti házunkban. 9.30-kor: nyi-tóáhítat (Tóth Károly lelkész). 10 órakor: elő-adás „A hit harca” címmel (Bencze András lel-kész). 11 órakor: előadás „Korszakhatárok – a 6. X” (Dr. Schneller István építész, teológus). 12.30-kor: közös ebéd. 13.30-kor: rövid város-nézés. 14 órakor: Petanque bemutató és ver-seny. 14.30-kor: Fórum – beszámolók a férfikö-rök életéből. 15.30-kor: záróáhítat (Koháry Fe-renc lelkész). Az ebéd miatt előzetes jelentke-zést kérünk.

Október 28-án, hétfőn 10 órakor Nagy felfe-dezők nyomában – barkácsoljunk együtt! cím-mel gyerekek hajókat, kincsesládákat és térké-pet készíthetnek a gyülekezeti házban a Múze-umok őszi fesztiválja keretében.

Konfirmáció

Szeptemberben konfirmációs csoportokat indítunk a soproni evangélikus gyülekezetben, szere-tettel várjuk a 7. osztályt elkezdő vagy nagyobb fiatalokat, evangélikusokat, más felekezetűeket és meg nem keresztelteket is. Tájékoztató a magyar csoportokba jelentkező fiataloknak és szüleiknek: szeptember 13-án, pén-teken 17 órakor. Az órák tervezett időpontja: péntek, 16.15 és 17 óra (szeptember 20-ától). Az első alkalom a német csoportba jelentkezőknek és szüleiknek: szeptember 12-én, csütörtökön, 16 órakor. Az órák tervezett időpontja: csütörtök, 16 óra. További információ elérhető a lelkészi hivatalban vagy az idei konfirmációt vezető lelkészeknél:

Holger Manke német lelkész Tóth Károly magyar lelkész +36-20/770-3644 +36-20/824-62-87 [email protected] [email protected]


35


Istentiszteleti szolgálati beosztás 2019. iskolakezdés – reformáció

szeptember 8. (Szentháromság ü. utáni 12. vasárnap) 8.00 magyar: Tóth Károly 9.00 német: Holger Manke 9.00 gyermek-istentisztelet (tanévnyitó):

Pelikán András 10.00 magyar (személyes áldással): Tóth Károly 15.00 Balf: Tóth Károly 16.00 Fertőszentmiklós: Tóth Károly szeptember 12. 17.00 Wochenpredigt: Holger Manke szeptember 15. (Szentháromság ü. utáni 13. vasárnap) 8.00 magyar (úrvacsorás):Dr. Simon Attila 9.00 német (úrvacsorás): Holger Manke 9.00 gyermek-istentisztelet: Tóth Károly 10.00 magyar (úrvacsorás): Dr. Simon Attila 15.00 Balf (úrvacsorás): Dr. Simon Attila szeptember 19. 17.00 Wochenpredigt: Holger Manke szeptember 22. (Szentháromság ü. utáni 14. vasárnap) 8.00 magyar: Tóth Károly 9.00 német: Holger Manke 9.00 gyermek-istentisztelet (Szalamandra-tó-

nál): Pelikán András 10.00 magyar: Tóth Károly 15.00 Balf: Tóth Károly 16.00 Fertőszentmiklós: Tóth Károly szeptember 26. 17.00 Wochenpredigt: Holger Manke szeptember 29. (Szentháromság ü. utáni 15. vasárnap) 8.00 magyar (áldozati gyűjtéssel):

Pelikán András 9.00 német (áldozati gyűjtéssel): Holger Manke 9.00 gyermek-istentisztelet: Pelikán András 10.00 magyar (áldozati gyűjtéssel):

Pelikán András 15.00 Balf: Pelikán András október 3. 17.00 Wochenpredigt (úrvacsorás): Holger Manke október 6. (Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap, aratási hálaadás) 8.00 magyar: Tóth Károly 9.00 német: Holger Manke 9.00 gyermek-istentisztelet: Pelikán András

10.00 magyar (a magyar konfirmandusok be-mutatkozásával): Tóth Károly

15.00 Balf: Tóth Károly 16.00 kórházkápolna: Tóth Károly október 8. 18.00 teremtésünnepi istentisztelet a nagyte-

remben: Pelikán András október 10. 17.00 Wochenpredigt: Holger Manke október 13. (Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap) 8.00 magyar: Pelikán András 9.00 német: Holger Manke 9.00 gyermek-istentisztelet: Tóth Károly 10.00 magyar (személyes áldással):

Pelikán András 15.00 Balf: Pelikán András 16.00 Fertőszentmiklós: Pelikán András október 17. 17.00 Wochenpredigt: Holger Manke október 20. (Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap) 8.00 magyar (úrvacsorás): Tóth Károly 9.00 német (úrvacsorás): Gertraud Winter 9.00 gyermek-istentisztelet: Tóth Károly 10.00 magyar (úrvacsorás): Tóth Károly 15.00 Balf (úrvacsorás): Tóth Károly október 24. 17.00 Wochenpredigt: Holger Manke október 27. (Szentháromság ünnepe utáni19. vasárnap, Bibliavasárnap) 8.00 magyar (áldozati gyűjtéssel):

Pelikán András 9.00 német (áldozati gyűjtéssel): Holger Manke 9.00 gyermek-istentisztelet: Pelikán András 10.00 magyar (áldozati gyűjtéssel):

Pelikán András 15.00 Balf: Pelikán András 16.00 Fertőszentmiklós: Pelikán András október 31. 17.00 német a nagyteremben: Holger Manke 18.00 ökumenikus a református templomban:

Tóth Károly november 1. 17.00 székely kapu: Tóth Károly 18.00 Balf, temetőkápolna: Tóth Károly

Minden vasárnap a 10 órakor kezdődő istentisztelethez csatlakozóan úrvacsora van.

Minden vasárnap 15 órakor istentisztelet a Fabricius Endre Evangélikus Szeretetotthonban (Sopron, Kisfaludy u. 10.). (A hónap első vasárnapján úrvacsorás istentisztelet.)

Christophoros

A Soproni Evangélikus Egyházközség újságja 9400 Sopron, Színház utca 27. e-mail: [email protected] web: http://sopron.lutheran.hu tel: 99/523-002; fax: 99/523-003 számlaszám: 11737083-20006895

Nyomtatva 400 példányban. Várható következő megjelenés: 2019. reformáció Felelős kiadó: Pelikán András

Documents

évfolyam, 4. szám 2019. szeptember September …...XXVI. évfolyam, 4. szám 2019. szeptember – September 2019 Isten iskolájában „Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította