· Web viewA 11. századig az Indiából, Indonéziából, Kínából és Afrikából jövő árucikkek (fűszerek, elefántcsont, drágakő, stb.) az iszlám államok területén

História 1999-0910

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1999-0910Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Az ezeréves magyar államról .................................................................................................. 12. .......................................................................................................................................................... 3

1. Kína az ezredfordulón ............................................................................................................ 32. Képek ...................................................................................................................................... 5

3. ....................................................................................................................................................... 111. A kínai Nagy Fal ................................................................................................................... 112. Képek ................................................................................................................................... 12

4. ....................................................................................................................................................... 131. India ...................................................................................................................................... 132. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 211. India a feudális szétforgácsolódás korában, 6-12. század .................................................... 212. Képek ................................................................................................................................... 21

6. ....................................................................................................................................................... 231. Brahmanizmus hinduizmus� ................................................................................................. 232. Képek ................................................................................................................................... 24

7. ....................................................................................................................................................... 251. Japán ..................................................................................................................................... 252. Képek ................................................................................................................................... 28

8. ....................................................................................................................................................... 321. Az iszlám világa az ezredfordulón ....................................................................................... 322. Képek ................................................................................................................................... 34

9. ....................................................................................................................................................... 401. Az iszlám .............................................................................................................................. 402. Képek ................................................................................................................................... 40

10. ..................................................................................................................................................... 421. Az eurázsiai sztyeppe népei .................................................................................................. 422. Képek ................................................................................................................................... 46

11. ...................................................................................................................................................... 511. Bizánc ................................................................................................................................... 512. Képek ................................................................................................................................... 54

12. ..................................................................................................................................................... 591. A császárváros, Bizánc ......................................................................................................... 592. Képek ................................................................................................................................... 59

13. ..................................................................................................................................................... 601. Déli szlávok két egyház között ............................................................................................. 602. Képek ................................................................................................................................... 64

14. ..................................................................................................................................................... 681. A nyugati szlávok 1000 körül ............................................................................................... 682. Képek ................................................................................................................................... 72

15. ..................................................................................................................................................... 761. A Kijevi Rusz létrejöttének körülményei ............................................................................. 762. Képek ................................................................................................................................... 79

16. ..................................................................................................................................................... 841. A legendadús változat ........................................................................................................... 842. Képek ................................................................................................................................... 85


História 1999-0910

17. ..................................................................................................................................................... 881. Termelés és önfenntartás a Kárpát-medencében .................................................................. 882. Képek ................................................................................................................................... 91

18. ..................................................................................................................................................... 941. A Német-római Birodalom 1000 körül ................................................................................. 942. Képek ................................................................................................................................... 97

19. ................................................................................................................................................... 1011. Gazdálkodás a német területeken ....................................................................................... 1012. Képek ................................................................................................................................. 101

20. ................................................................................................................................................... 1041. A császárság és pápaság küzdelme a 11. században .......................................................... 1042. Képek ................................................................................................................................. 104

21. ................................................................................................................................................... 1061. A Francia Királyság ............................................................................................................ 1062. Képek ................................................................................................................................. 109

22. ................................................................................................................................................... 1121. Az észak-atlanti világ az elsõ ezredfordulón ...................................................................... 1122. Képek ................................................................................................................................. 115

23. ................................................................................................................................................... 1211. Vikingek, normannok, varégok .......................................................................................... 1212. Képek ................................................................................................................................. 121

24. ................................................................................................................................................... 1221. Közép- és dél-amerikai kultúrák ........................................................................................ 1222. Képek ................................................................................................................................. 124

25. ................................................................................................................................................... 1301. A romanika megjelenése Európában .................................................................................. 1302. Képek ................................................................................................................................. 130


1. Az ezeréves magyar államrólGLATZ Ferenc

Az ezeréves magyar államról

Ezredvégi jegyzetek

Az államról. Hatalmi állam – szolgáltató állam

Az állam területigazgatási szervezet, amely a területén élő népek (polgárok) köznapi életének kereteit biztosítja. Működteti az erre szolgáló intézményeket. Közösségmegtartó erő.

A régi történetírás – mind a polgári, mind a marxista – az államot elsősorban hatalmi erőként mutatta be: külső és belső funkcióját hangsúlyozta. Ez az egyoldalú felfogás a 19–20. századi európai nemzetállami összeütközések eredményeként alakult ki, mind a politikai gondolkodásban, mind a történetírásban.

Az európai politikai adminisztrációk – mind az egy-, mind a többpárti adminisztrációk – máig szenvednek ettől az európai örökségtől: gyakran a politikát a hatalommegszerzés és a hatalommegtartás technikájaként fogják fel, nem pedig a közösség működtetésének eszközeként. Kevés gondot fordítanak a társadalom, a közösség versenyképességének erősítésére. Ezért hangsúlyozzuk évek óta: az európai – és így a magyar – állam jövője: a hatalmi állam felváltása a szolgáltató állammal. Az európai államrendszerek ezeréves történelmének tapasztalataiból levont következtetésünk ez.

Mind a „hatalmi”, mind a „szolgáltató” funkció benne rejlik az államok történelmében. A politikai harcok, a háborúk iránti egyoldalú érzékenység az újkori történetírásban eltakarta ezt a kettősséget. A figyelem csak a „hatalomra” irányult. Mind többet tanulmányozzuk a társadalmat működtető kultúrát, technikát teremtő ember történelmét, annál erősebben domborodnak ki az állam szolgáltató vonásai.

Tanulmányozzuk az európai, a dél-amerikai, a keleti kultúrák történelmét. Következtetésünk: azok a népek maradtak fenn, amelyek képesek voltak az életfeltételeket szervező területigazgatási egységeket (államokat) alkotni. Minden szervezetben hasonló ismertetőjegyek: a termelés, a kereskedés, a napi közösségi érintkezés rendjét szabályozó törvények; azok betartását felügyelő és ezek fenntartását az adóból ellátó intézmények együttese. És természetesen a területet, a helybéliek javait védelmező katonai szervezet.

A magyar állam: minden itt élő nép megtartója

A Kárpát-medencében 1000 körül megindult államszerveződés minden itt élő, vagy ide beáramló nép életben maradásának feltétele volt. Itt élő szláv, maradék avar, germán és más népek, a nemrég megtelepült magyarok előnyére is szolgáltak. (Hozzávetőlegesen egy időben jönnek létre modern államok a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódó területen. A római, majd a Frank Birodalomra épülő nyugat-európai állam- és közösségszerveződés kiterjeszkedése a keleti peremterületekre. A lengyel, a cseh, az orosz, a horvát államok születésének kora.)

A Kárpát-medence új és gyorsan erősödő államszervezete törvényeivel szabályozta a belső rendet, a napi munkavégzés, kereskedelem, művelődés, hitélet, családi élet, öröklődés szabályait, a természet és ember viszonyának kereteit. A kiszámíthatóság, az életbiztonság vonzotta ide a nagyszámú betelepülőt a 11. századtól. Németet, franciát, itáliait, zsidót, örményt, szlávot. Lovagot, kézművest, földművest, írástudót, papot egyaránt.

Ez az állam volt a bölcsője a szlovákoknak a 13. században, továbbéltetője a török elől menekülő szerbeknek a 14–15. században. Ez az államszervezet az európai nemzeti újjászületés 19. századában hazája nemcsak a magyar, de a szlovák, délszláv, román nemzeti mozgalmaknak is. Nehezen fogadják el a velünk évszázadokig egy igazgatási keretben élt testvéri nemzeteink politikai elitjei ez a tényt: a Kárpát-medencei magyar állam érdeme, hogy minden itt lakó etnikumnak-nemzetnek védelmezője volt. (Adott esetben külső – és nemcsak keletről, de nyugatról is fenyegető – támadásokkal szemben.) És nehezen fogadják el nemzettestvéreink a történelmi tényt: a magyar állam minden itt lakó etnikum nemzetállama volt. Nem csak a magyarok állama, ahogy azt a régi történetírás sulykolta atyáink generációinak fejébe. Nem csak a magyar volt államalkotó. Államalkotó volt mindenki, aki törte a földet, szabályozta vizeinket, irtotta a bozótot, kiknek keze nyomán szárba szökkent a gabona, szaporodott az állat, épültek az utak, a házak. Magyar, szláv, román, német, zsidó. Kik magukkal hozott vagy itt kibomló hagyományaikkal, érintkezési, termelési szokásaikkal ezeket a


csodálatos, élet-erős kultúrákat alakították. Egymást megtartó kölcsönviszonyok.

Vajon nem feledkezünk meg most, az 1000. évfordulón, hogy az igazgatási szervezet értelme: az egyén, a közösség életerejének minél teljesebb kibomlását biztosítani?

A magyar állam: befogadó

A magyar állam befogadó igazgatási szervezet volt. És a magyar etnikum, a magyar nemzet is. Az államalapító Szent István híres soraiban foglaltak, rövid időszakok kivételével, érvényre is jutottak. „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Rövid korszakok voltak a kirekesztők győzelmének korszakai: az 1938–45 és az 1949–56 közötti idő. Amikor származás, vallás, majd osztály-hovatartozás alapján taszítottak ki hasznos nemzettársakat közülünk. Sőt, megalázták őket. Mint ahogy rövid és rossz végű akció volt az is, amikor a századelőn állami erővel próbálták akadályozni az államon belüli nem magyar népek anyanyelvi oktatási intézményeit. (Ahogy ezt tették azután a szomszédos államokban 1920 után nyolcvan esztendeje az ott élő magyar nemzetiségűekkel.) I. István és a magyar állam vezetőinek gondolkodásában a nomád sztyeppei népek etnikai-vallási bölcs türelme és a keresztény univerzalizmus épült csodálatosan egymásra.

Életben maradásunk, versenyképességünk alapja ezer éve vezéreszme. Jó alapelv, hasznos alapelv 2000-ben is...

A keresztény állam: a társadalmi modernizáció eszméje

A kereszténység: társadalmi modernizáció volt. Nem egyszerűen az „egyén” és a „földöntúli”, ember és Isten, ember és természet viszonyának átértékelését jelentette, hanem egy új életrend felvételét. Keresztény egyházainknak elgondolkodtató kérdés: vajon az újkori társadalmi-politikai harcok nem fedik-e el teljesen a kereszténység nagy – máig érvényesíthető – társadalomszervező erejét? Az ateisták és hívők, az egyházi és civil szervezetek közötti harcok zajában elvész a tanítás történelmi alapja: az élet, az utódnevelés biztosítása szent, a kölcsönösség, a szeretet, a szociális kegyesség, a türelem elsőrendű parancs; s hogy az ember nemcsak termelő, harcoló, de egyben lelki életet élő lény! Feledésbe merül, hogy a tízparancsolat tulajdon-, család- és életvédelme kemény modernizációs alapelvek voltak! S hogy az egyházszervezet az európai kultúra bábája volt. A szerzetesek nemcsak hittételekre, imádságokra tanították a helyi társadalmat, de gazdálkodni, szőlőt, növényt nemesíteni, sőt vízvezetéket építeni. Az egyházi hiteleshelyek a jogszerűség biztosítói, az írásbeliség műhelyei voltak. A hitélet pedig a közösségi viselkedés, gondolkodás, éneklési szokásrendek kerete.

Mennyi félelem él a mai nemhívő társadalomban attól, hogy a kereszténység eme érdeméről beszéljünk! És általában attól, hogy elismeréssel szóljanak a vallások – legyen szó a kereszténység különböző felekezeteiről, de ugyanígy a zsidókról vagy a világ más részein mohamedánokról, buddhistákról – közösség-nevelő erejéről.

*

Jegyzet. Az év utolsó napja. Készül 1999 mérlege a Naplóban. Határainkon belüli politikai civódások a koronáról alig szólnak a valódi ünnepről, az államalapításról, a magyar államiságról, kereszténységről. Lanyhuló figyelem a szociális feszültségek, a nemzeti kisebbségek iránt. És ostoba kísérletek a kirekesztés erősítésére. Határainkon túl, szomszédainknál az előretörő új generációk értetlensége a magyarság keserveivel szemben. Pedig azt hittük, a trianoni generációk nyugalomba vonulásával csillapodik majd a bizalmatlanság velünk, magyarokkal szemben. Nyugati határainkon pedig megjelenik az idegenellenesség politikai programja. A nyugati politikai elit „elítél”, „hangoskodik”. Ahelyett, hogy a mulasztásait elemezné, amely mulasztások miatt az új veszélyek megjelennek.

„Jól kezdődik” az új év, az évezred utolsó – legalábbis a keresztény időszámítás szerint utolsó – esztendeje. De az újragondolást nem szabad feladni. S azt sem, hogy a magunkat megtartás érdekében a világgal mérjük magunkat.


1. Kína az ezredfordulónECSEDY Ildikó

Kína az ezredfordulón

Uralkodók, vallások, kultúra

A Talasz-völgyi csata hatására, 751 óta két részre oszlott Ázsia: nyugatra az arabok világa helyezkedett el, keletre pedig a kínai kultúra hódított, többnyire a kínai császárság hadaival, de katonai sikerek nélkül is.

I. Alapfogalmak

Kína nevének eredete

Kína neve a Kr. e. 11. század óta szerepel a rituális bronzedényeken, és jelentése: „Középország” (Csung-kuo, mai pekingi írás szerint Zhong guo). Ez a szó Kína fogalmát jelenti mind a kínai hagyományban, mind a Kínával foglalkozó szakirodalomban. A név jelentése tehát nem a „világ közepe”, ahogy korábban értelmezték a nevet. Kína mindenesetre az egyetlen ország, amelynek kultúrája – kezdettől fogva – ugyanazon a helyen található, folyamatosan fennmaradt, az ország máig a világ élvonalában található; tehát voltaképpen az egyetlen folyamatos kultúra a világon.

A kínai civilizáció már évezredekkel a kínai császárság és a történelmi Kína megszületése előtt kialakult. Kína múltját általában a kínai császársággal azonosítják. A császárság azonban csak Kr. e. 221-ben kezdődött és 1911 végéig tartott. (Vagyis tovább, mint 2100 év.)

A kínai kultúra területe

Mind a kínai hagyomány, mind a világ számára a kínai állam legnagyobb kiterjedése jelenti Kína területét, akármikor került is e terület a kínai állam vagy még inkább a kínai kultúra befolyása alá és bűvkörébe. A kínai civilizáció területe így hozzávetőlegesen akkora, mint Európa; Ázsiának mintegy 10 millió km2-ét foglalja el, beleértve Tibetet és a part menti szigeteket is. (Noha például Tajvan szigete csak a 17. század óta tartozik hozzá.)

A történelem kezdete Kína számára mindig is csak „régi kor” volt. Akkor szakadt meg ez a hosszú korszak, amikor idegenek léptek a kínai császárság földjére, és a császári hivatalnokok kénytelenek voltak aláírni azokat az „egyenlőtlen szerződéseket”, amelyekkel a külföldi hatalmak katonai erejét reprezentálták, és amelyekkel csak a kínai kultúra védekezése volt szembeszegezhető. Kína újkora tehát 1842-ben kezdődött az ópiumháborúk első szakaszát lezáró, 1842-ben megkötött nankingi szerződéssel. Megjelentek ugyan korábban is külföldi kereskedők, de a kínai császárságnak volt elég ereje ahhoz, hogy a hatalomtól távol tartsa őket.

Nyelvek, népek

Egy ilyen hatalmas ország természetesen a magáétól különböző nyelveket és népeket is magába zár, az 1950-es évek vége óta 55 nemzetiséget, az 56. nemzetiség az a han, amely a voltaképpeni kínaiakat jelenti. A nyelvészek szerint sino-tibeti (han) a nyelve és írása azoknak a császárkori kínai alattvalóknak, akik a Han-dinasztia idejében a császári főváros (fővárosok) körül éltek; hivatalnokaik innen vitték el a környékre a kínai civilizáció vívmányait.

II. Kína őstörténete

Természetesen Kína „császárkora” előtt is volt kínai kultúra (kb. Kr. e. 6000-ben). Ekkor kezdődött a kínai kőkor kultúrája, és előtte kerámiakultúrák virágoztak – keleten a színes jangsao, nyugaton a fekete vagy sötét lungszun.

A kínai történelem azzal a három uralkodócsaláddal kezdődik, akiket „három dinasztia” gyanánt tartott számon az írástudói hagyomány.

Az első dinasztia a Hszia (Kr. e. 21–17. sz.), ezt az időszakot a vízszabályozó nagy Jü korszakának tulajdonítják. Innen is származik az a félreértés, amely később hidraulikus társadalmaknak mondja azokat a keleti földműves civilizációkat, az ázsiai termelési mód világát, amelyek az öntözéses földműveléssel alapozták meg


civilizációjukat.

Két fázist különböztetünk meg az első uralkodóházban: az első nagy császár, a „vízszabályozó Jü” a hagyomány szerint úgy jut uralomra, hogy megöli az apját. Valószínű politikai oka ennek az, hogy túl kicsiny közösségekben a gátépítés, aminek ő volt a mestere, veszedelmes. Ha valamelyik település ebből a gátrendszerből kiesik, veszélyezteti a szomszédját. A vízszabályozó nagy Jü mindenekelőtt a vízelvezetést szabályozta.

A második dinasztia a Sang vagy Sang-Jin (Kr. e. 17–11. sz.). Az első kínai írásjegyek létrejöttének ideje a második dinasztia kora, tehát az írás annak a Sang-háznak a terméke, amelynek neve kereskedelem vagy tanácskozás jelentésű. A Sang-kor végén jöttek létre először azok a fogalmak, amelyek olyan gyakoriak voltak később a kínai hagyomány megőrzésében.

A harmadik dinasztia a Csou (kb. Kr. e. I. évezredtől 221-ig), amely a kínai civilizáció vívmányait a környékre elterjesztette, azokra a kis fejedelemségekre, amelyek katonai hódítás nélkül – ebben a korban – „kínai államok” lettek, pusztán tiszteletből. Ekkor jött létre mindaz, ami fontos volt a kínai császárok idején, mindenekelőtt az a közösség, amely képes volt fenntartani az egyszer már létrejött vívmányokat.

III. A császárság kora

A császárság létrejötte után a nagy Han-dinasztia (Kr. e. 200–Kr. u. 200) megteremtette az egységes nyelvet, írást és irodalmat. A déli és északi dinasztiák uralma után a Tang-ház ezt erősítette meg (618–907); ekkor jött létre, a Tang-házat követő dinasztiácskák után egy egységes dinasztia, a Szung-ház (1000–1400).

Az írás, a birodalom egységének letéteményese

Az uralkodó körül legfontosabb hivatalnokai foglaltak helyet és elvárták, hogy uralkodójuk gazdagságából számukra is jusson valami. Az uralkodó azonban csak akkor lehetett gazdag és bőkezű, ha a császárváros körüli alattvalók adója ezt lehetővé tette. Éppen ezért az alattvalók legfontosabb kötelessége az adófizetés volt, az uralkodónak pedig a legfontosabb dolga, hogy róluk gondoskodjék az Ég rendeletére. (Az égi mandátum, amely minden dinasztia fennállásához szükséges volt, csak addig biztosította az uralkodóház fennmaradását, míg ezt a parancsot teljesítette.)

Kezdetben egyes írásjegyeket kiejtésük alapján mások helyett is használtak, ez biztosította az írástudók munkájának könnyebbségét. Az idegen törzsek a kínai császári hivatalnokok írásai alapján használták az év beosztását és adóztak a jó alattvalók kötelessége szerint. Az írás fontosságát mutatja, hogy a központi nemzetiség, a han uralomra jutásának alapja is a kínai írás elterjedése volt. Ez az írás azonban az idegen törzsekre hátrányos volt. Az írás rajza ugyanis csak egyes termékek és tárgyak leírására volt alkalmas. A kínai írás nem foglalta magában a fonetikus elemeket, vagy csak olyan módon zárta egyes írásjegyekbe, hogy a későbbi koroknak és tudósoknak is problémát okoz az egyes írásjegyek kiejtésének megállapítása. (Kínában ugyanis csak a 7. század elejétől írták le a kiejtést.)

A gazdálkodás: a kultúra mércéje

A kínai civilizáció alapját a földművelés teremtette meg. A mindennapi élethez szükséges termékeket, az étkezés alapját a földművelés termelte, és ez az egész életformát meghatározta. Kínában csak az számított kulturáltnak, aki földműveléssel foglalkozott. Ezért számított szent könyvnek a Dalok Könyve (Si King), amelyik a földművesek életét írja le. De: ha a földművest a tevékenységében akadályozta például a rossz időjárás, akkor táplálta az uralkodó hombárja, és ezt az elvet erősítette az, hogy az uralkodó és a nép között elvben közvetítő hivatalnok neve: „apa–anya”.

Ebben a rendszerben természetesen hátrányban éltek a nomád törzsek, amelyek állattartással foglalkoztak. Ez – a kínai felfogás szerint – nem tartozott hozzá a kulturált gazdálkodáshoz. A kulturált földművelés és a „barbár” állattartás együtt jelentette Kína gazdaságát. Az egyes alattvalók tehát nélkülözni voltak kénytelenek a másik gazdaság javait.

A harmadik gazdaság, a kettő termékeit kicserélő kereskedelem, szintén „barbár” foglalkozás, amit csak a külföldiek űznek.

A kereskedők nem tartoztak a kínai társadalom megbecsült rétegei közé. (A kereskedő ugyanis a gazdag emberek közé való volt, és kivonhatta magát a hivatalnoki adózás kötelezettségei alól.) A kínai történelem bizonyos időszakaiban a haszonszerzés és kizsákmányolás képzete társult a kereskedő tevékenységével, mert


gazdagsága nem termelés útján jön létre, mint a földműveseké, és nem is engedéllyel, mint a hivatalnokoké. Bizonyos korszakokban, bizonyos rétegek felfedezik ugyan, hogy a haszon, amit a kereskedelem termel, megadóztatható, tehát legális is lehet. Ezt a felismerést hangoztató személyek azonban később gyakorta a lázadás gyanújába keverednek.

Hiedelem, vallás, filozófia

Még a császárkor előtti időben jöttek létre azok a hiedelmek, amelyek a kínai alattvalók mindennapi életét is irányítják. A városok és a hivatalnokok életét a konfucianizmus alapozza meg, tehát az első névről ismert filozófus (Kung-ce, Kr. e. 551—479) tanai irányítják, és az a szent könyv, amely ezt összefoglalja („Beszélgetések és mondások”).

A körülöttük élő földművesek a taoizmus képviselői, a Tao-tö-king, „Az Út és Erény Könyve” (Kr. e. 6. sz.) tanai alapján. Ez a szent könyv idővel minden kínai hagyomány foglalatává válik, legalábbis a császárkor előtti időben. Fő elve a „nemcselekvés”. Rajzos alakja az elefántot tartalmazza, tehát az udvarban végzendő értékes munkákra vonatkozik, az elefántcsontból készülő ékszerekre utalva. Ezt tagadják meg a taoisták az első időszakban, ezért lázadó az ő fellépésük, és ezért tűzik zászlajukra a parasztlázadások.

A két alapvető kínai hiedelemvilág két világvallás eszméit adja a világnak. A császárkor első évszázadaiban még egy harmadik hiedelemvilág is csatlakozik az első kettőhöz a Csou-kori Kínában: a legizmus. Ez utóbbiban a törvény az uralkodóra is vonatkozik, ami már önmagában véve is lázadás, mert korlátozza az uralkodó hatalmát. A korai Kínában ez haladó tan, mert előkészíti a kínai társadalmat az egységes elvek alapján uralkodó császár fogadására, aki jutalmaz és büntet, és eszerint szabja meg hivatalnokai és alattvalói társadalmi rangját. Az első kínai császárok legisták. Hamarosan azonban a tan lázadónak számít, mert képviselői nem konfuciánusok.

A császárkor első évszázadaiban megérkezik Kínába a mitikus és mindmáig érvényesülő vallás: a buddhizmus. A kínai hagyományt a taoizmus alapozza meg és a buddhizmus folytatja, tehát a földművesvilágban ez a két vallás az uralkodó, míg a városban, az írástudók világában a konfucianizmus hódít. A mai kínai kultúrában a hagyományos falusi élet a buddhizmus szokásai szerint zajlik.

Tárgyi emlékek

A kínai kultúrának vannak az egész társadalom számára fontos épületei is, amelyek képviselik a múlt kultúráját és közösségeit. Ide kell számítanunk elsősorban azokat a palotákat, amelyek az egyes fejedelemségek vívmányait a császárvárosokba próbálták átmenteni. A régi kultúrának nem csupán a „palota”, hanem a „templom” is a képviselője. A fővárosokban és nagyvárosokban a legnagyobb vallásokat is ezek képviselik. Vidéken azonban, ahová az idegen vallások vezetői, képviselői kiszorultak, a kolostorok jelentik az épületet, amely védelmezte és táplálta a körülötte élőket. Ezek az alattvalók, kereskedők és piaci árusok hallották először azokat a történeteket, amelyekből az elbeszéléseket írták, regényeket és színdarabokat szerkesztették.

Van egy építmény, a kínai Nagy Fal, amely mind a mai napig tanúsítja a kínai császárság tiszteletét Ázsiában. Nem annyira a védekezés hozta létre és fejlesztette – bizonyos időszakokban nem is volt alkalmas a kínai kultúra védelmére –, inkább a kínai kultúra külföldről megnyilvánuló megbecsülése tartotta számon. A Csou-korban kezdődött az építése, tehát már a kínai császárkor előtt, amikor az egyes északi, északnyugati államok kapcsolatot tartottak fenn a sztyeppei törzsekkel – az „ázsiai hunokkal” és a későbbi korszakokban is ez választotta el Kína földműves népét a „barbár” törzsektől, például az „ázsiai avarok”-tól. Először csak a Csou-kori fejedelemségek északi falai körül azokat tartalmazta, amelyek a kínai civilizáció északi védelmére szolgáltak. A 15–16. században épültek ma is látható formái, de mind a mai napig születnek újabb és újabb részletei.

2. Képek







1. A kínai Nagy FalPÁRIZS Ágnes

A kínai Nagy Fal

A Pekingtől északra húzódó hegyek között fut, nyugaton a Csilien-san hegység lábától indul, keleten a koreai határnál lévő Jalu folyóig ér a 3200 km hosszúságú fal. A leágazó mellékfalakkal együtt a kígyóalakzat hossza 6500 km.

Építésének története 3 ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor a Kína északi területén lévő kisebb államok vezetői állandó harcban álltak egymással, területeik védelmére falakat emeltek. (Ezt az időszakot a hadakozó fejedelemségek korának nevezzük.) Kr. e. 221-ben Csin fejedelme, Cseng bekebelezett hat másik államot, és kinevezte magát Si Huang-ti néven Kína első császárának. Az északi falak kivételével mindent leromboltatott, a maradékot összeépíttette. Elsősorban a betörő hun és egyéb nomád törzsek támadásai ellen volt szükség a megerősített falakra. A munka kilenc évig tartott, Meng Tien tábornok vezetésével, aki igen kemény kézzel, de nagyon jól szervezetten irányította a mintegy 300 ezer ember munkáját. A katonákból, fegyencekből és a környék munkára kötelezett lakóiból álló igen vegyes összetételű munkástömeg zord körülmények között dolgozott, végkimerülésig. Nem véletlenül nevezik a Nagy Falat a világ leghosszabb temetőjének. A szélsőséges időjárás mellett az élelem-utánpótlás is gyakran akadozott, a nehéz fizikai munka jelentős részét pedig kézi erővel kellett elvégezni.

Si Huang-ti építkezését követően komolyabb felújításra és továbbépítésre a Han-dinasztia (Kr. e. 200 – Kr. u. 200), majd a Ming-dinasztia (1368–1644) császárainak uralkodása alatt került sor. Ez utóbbi dinasztia uralkodói elsősorban a be-betörő mongol Jüan-dinasztia tagjainak támadásait kivédendő, folytatták az építést.

Az építőanyagot a környékről gyűjtötték össze, ahol nem volt kő, ott helyenként vert falat készítettek. Az egyes szakaszok építését a 11 erődváros valamelyike irányította. A falat végig katonák őrizték. Méretei változók, szélessége 6 méter és 40 cm közötti, magassága átlagosan 8 méter. A szélesebb falrészeken lőréses párkányzatot, 15 kilométerenként pedig tűzjeladásra jelzőállomásokat alakítottak ki. A környék ellenőrzését biztosították a 180 méterenként épített tornyokkal is.

Bár sok szenvedés kapcsolódik a fal történelméhez, mégis a mai napig a kínaiak összetartásának és egyben kitartásának legfőbb nemzeti szimbóluma maradt.

A taoizmus

A Kr. e. 6. században Kínában létrejött két nagy vallási irányzat egyike a legendás filozófus, Lao-ce tanításain alapuló taoizmus. A tanok hosszú ideig szóbeli hagyomány útján terjedtek, csak jóval később foglalták azokat írásba (Tao-tö-king). A tao titokzatos természeti erő, amit bizonyos mágikus módszerek segítségével az ember is kiismerhet. Így úrrá válva a természet felett megértheti a múltat, és előre láthatja a jövőt is. Ez a gondolat adja a taoizmus elméleti alapját. A taoizmus nagyszámú papsága legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy a – különböző szertartásokon keresztül – a taóba, valryis a világtörvénybe minél tökéletesebb betekintést adjon. A tao változtathatatlan és örök, ezért annak érvényesüléséhez mindenkinek a lehető legtökéletesebben kell alkalmazkodnia. S mivel ennek kibontakozását egyetlen dolog, az emberi szenvedély zavarhatja, le kell mondania mindenkinek egyéni vágyairól. Ez a tökéletes állapot, a nemcselekvés (vu-vei) állapota. A taoizmus istenei közül kiemelkedik Sangti, az ég-isten, és Lao-ce, akit a 2. században istennek nyilvánítottak. Szinte megszámlálhatatlan, ún. másodrangú isten és istennő szerepel a népi mondákban és mítoszokban. A taoista egyházi szervezet szigorú hierarchián alapul, élén a taoista pápával, akinek alá vannak rendelve a különböző rangú papok, szerzetesek és szerzetesnők.

A konfucianizmus

A Kr. e. 6. században, Kínában létrejött másik jelentős vallási irányzat, a Kung Fu-ce tanításain alapuló ún. konfucianizmus. Kung Fu-ce a taoizmussal szemben lépett fel, bár az ő világképének középpontjában is a tao áll. Szerinte a taónak nincs mágikus ereje, a tao végzetszerű hatalom, amelyet emberi erő nem befolyásolhat.

A tao az emberi magatartást is megszabja. Kívánatos vonásoknak tartja: a jóságot, igazságot, fegyelmezettséget, értelmességet és őszinteséget. A tao, mint örök erkölcsi törvény, benne él az emberben, ezért az ember természeténél fogva jó. Ez az eredeti állapot azonban megbomlott, helyreállításához az erkölcsi követelmények


betartása mellett az ősi vallásos szertartások gyakorlására is szükség van. Különösen nagy hangsúlyt fektet az ősök tiszteletére, ami meghatározta a konfucianizmus fő erkölcsi tanításait is. Ezek: a fiú köteles megadni az illő tiszteletet az apjának, a fiatalabb testvér tisztelettel és alázattal tartozik az idősebb testvérnek, a feleség köteles megadni a tiszteletet a férjnek, az ifjabb barát az idősebbnek, az alattvaló a felettesnek, és mindenki köteles magát alávetni a császárnak.

A Kr. e. 3. század közepén a hatalmon lévő Cin-dinasztia fellépett a konfucianista tanításokkal szemben, mert az gátat vetett hatalma abszolút kibontakoztatásának. A hatalomra kerülő Han-dinasztia vette pártfogásába a vallást, sőt államvallássá tette. Kung Fu-ce mestert isteni rangra emelték, tanításait írásba foglalták, megszerkesztették. 1911-ig, a császárkor végéig megőrizte államvallás jellegét.

2. Képek


1. IndiaPUSKÁS Ildikó

India

A szubkontinens az ezredfordulón

A szó, India, tartalmát tekintve maga a térség története. Ma kettős értelemben használjuk: szűkebb értelemben az Indiai Köztársaság rövid neveként, tágabban a Himalájától délre elterülő, négy és fél millió négyzetkilométernyi földrajzi térséget jelenti. A térségben – Srí Lankától eltekintve – öt modern állam él: az Indiai Köztársaság, Pakisztán, Banglades, Nepál és Bhután. Az India elnevezés előzménye a Kr. e. 5–4. századi Akhaimenida-uralkodók, I. Dareiosz (Kr. e. 521–486), I. Xerxész (Kr. e. 486–465) feliratain jelent meg, és az Indus folyam középső és alsó folyása mentén megszervezett szatrapeiát (adózási és hadkiegészítési körzet) jelentette. A Hindus névforma az óind Szindhu folyónévből képzett tartománynév. Ezt ismerték meg a görögök, ebből alakult ki az Indosz menti területek jelölésére az India szó, s jelentette ettől kezdve a nyugati világ számára mindazon területeket, amelyeket az Indus mentén vagy azon túl megismertek és leírtak.

I. Észak-India

A hódító iszlám

Az óperzsa–antik névhagyomány (Hindus) továbbvivői a muszlim hódítók lettek, akik közül az elsők éppen az Indus alsó folyása mentén, Szind térségében léptek először (Kr. u. 711-ben) India földjére. A hamarosan szárazföldön is támadó arabok 724-re magukénak mondhatták a régió feletti uralmat. Az igazi külföldi fenyegetés azonban az afganisztáni Ghazna központtal létrejött, a közép-ázsiai türkök* (oguztörökök) által alapított Ghaznavidadinasztia harmadik uralkodójának, Mahmúd-nak 997. évi trónra léptével vette kezdetét.

Már a dinasztiaalapító emír betört Indiába, és térdre kényszerített egy helyi uralkodót. Ez többször is fellázadt, ám próbálkozásai kudarcba fulladtak, s Pésávar környéke Ghaznavida-fennhatóság alá került. Ez a helyzet szinte tálcán kínálta a lehetőséget a harcias és zsákmányéhes türk Mahmúdnak, aki legalább tizenhétszer rohanta le Pandzsáb és Gudzsarát térségét. Végigpusztította hindu templomait, hatalmas mennyiségű kincset és nagyszámú embert, főként nőket hurcolt el. E hadjáratok révén olyan gazdagságra tett szert, amellyel fővárosát ő és utódai az iszlám kultúra egyik legjelentősebb központjává tették, s nemcsak az épületek pompájával, hanem az odacsábított szellemi nagyságok jelenlétével is.

A kor legnagyobb Észak-India-leírója, egy muszlim

Mahmúd udvarának két igazgyöngye Firdauszí, a Sáhnáme költője és al-Bírúní, a korabeli iszlám világ legjelentősebb tudósa és a középkor legnagyobb India-ismerője volt. Mahmúd nem mindig várta meg, hogy kegyeit a patronálandó maga keresse, ha hírneve alapján fontosnak tartotta, hogy udvarához tartozzék, maga vitette oda a kiválasztott személyt. Ez történt a khwárizmi (horezmi) születésű al-Bírúníval (973– 1048) is. Horezmi ifjúkoráról alig tudunk többet, mint hogy hihetetlen tudásszomjjal tanult meg mindent, amit korának tudománya és kultúrája közvetített. Páratlan tudományos érzékkel elemezte mindazt, amit megismert, sok esetben modern tudományos vélekedéseket is megelőlegező végeredményre jutva. Saját anyanyelve vagy a költészet szépségeinek kifejezésére különösen alkalmas perzsa helyett munkálkodása nyelvéül az arabot választotta. (Amely arab nyelv a korban a tudósok nyelveként szolgált.) Megtanult görögül, héberül, szírül, s amiben évszázadokig az egyetlen külföldi tudós volt, szanszkritul is, és feltétlenül beszélte kora észak-indiai köznyelvét, az apabramsát; ez utóbbi éppen e korszakban indult meg az önálló újind nyelvekké fejlődés útján, de irodalmi közformája Észak-India-szerte a lingua franca szerepét játszotta.

Mahmúd 1017-ben rendelte udvarába al-Bírúnít. Utóbbi függősége ellenére élhetett azzal a lehetőséggel, hogy talán mint az uralkodó asztrológusa és asztronómusa – ne csak találkozzék kora híres indiai bráhmana tudósaival, hanem meghívasson (odavitessen?) közülük olyanokat, akiktől tanulni akart, illetve akikkel meg akarta vitatni azokat a megfigyeléseit, kutatási eredményeit, amelyeket India (valójában Észak-India) földrajzi-történeti és kulturális viszonyait illetően összegyűjtött.** Páratlan volt pártatlanságra törekvése, az hogy nem egyedül az iszlám szempontjait érvényesítette kutatásaiban, hanem maximális pontosságra, megbízható ismeretekre törekedve szövegkritikai elemzésektől sem riadt vissza a korabeli India leírásában. A kérdések megvitatását pedig egyenesen szükségesnek tartotta. Mindez az egyik fő művének tekinthető az India története c. munkájában öltött testet.


Noha al-Bírúní nem járt a Dekkánon, sem Dél-Indiában, kultúr- és vallástörténeti elemzései alapvetően igazak ezekre a térségekre is. Munkája az ezredforduló műveltségének tükre is. Asztrológiai művében („Az asztrológia elemei") a geocentrikus világképből indult ki, amikor a földi tulajdonságokat a szférák közvetítette égi archetípusok visszatükröződéseinek tekintette, amivel számos természeti jelenségre is meg-próbált magyarázatot adni. Ugyanakkor a Föld méreteire, fokbeosztásaira vonatkozó gyakorlati mérései csaknem a mai adatokkal egybevágó eredmények-re vezettek. Azt a megfigyelését, hogy az Indus medre eredetileg tengerfenék lehetett, amelyet maga a folyam töltött fel, mint zseniális megsejtést, új keletű tudományos magyarázatok igazolták.

A szubkontinens földrajzi leírásában az óind purána-irodalom (eredetmondákat, kozmológiai szövegeket, istenek és királyok családfáit tartalmazó, szanszkrit nyelvű epikus írások) adatait követte, azokat azonban saját méréseivel egészítette ki, s ahol indokoltnak látta, korrigált is bizonyos adatokat.

Munkájának legérdekesebb részei az indiai vallások és az indiai társadalom le-írására vonatkozó fejezetek. Ezek meg-írásához az óind forrásokat felhasználó szerző ütköztethette a régebbi korokra vonatkozó adatokat a kortársaktól és személyes benyomások alapján nyert ismeretekkel. Külön említést érdemelnek az ind időszámításra, pontosabban időszámításokra vonatkozó leírások; al-Bírúní ugyanis, érthető módon, az iszlám időszámítást használta, de meg akarta érteni az indiai helyi időszámításokat is, amelyek felől igen alaposan tájékozódott mind a régi történeti hagyományt őrző purána-irodalomból, mind a csillagászati szakirodalomból, mind pedig a helyi hagyományt jól ismerő tudós bráhmanok információiból. Igen bonyolult számításokat végzett, hogy érzékeltesse, hogyan viszonyulnak az észak-indiai érák egymáshoz. Amilyen sokféle időszámítást használtak Észak-Indiában az első ezredfordulón, olyan sokfélét ismert Dél-India is, hiszen ott is többnyire a dinasztiaváltásokkal mérték az időt a mitikus-kozmikus időszámítás-elméletek mellett. Az azonban nyilvánvaló, hogy a keresztény időszámítás ezredfordulója semminemű indiai idő-számítás, sem az iszlám időszámítása szempontjából nem „kerek” évforduló, s nem társult hozzá speciális képzet.

Az átmenet korszaka

India történetében az első ezredforduló minden szempontból átmeneti időszaknak bizonyult.

Az ezredforduló történelmi térképéről ekkorra tűnnek el olyan – még nagyhatalmi státust elérő – hatalmak, mint a Gurdzsara-Pratihárák (8–10. század), akiknek sikerült átmenetileg az Araböböltől a Bengáli-öbölig kiterjeszteni hatalmukat Észak-Indiában. A feudális függésbe kényszerített korábbi kisdinasztiák egymás után léptek a függetlenség útjára, amely folyamat a Ghaznavidák megjelenésével felgyorsult. A Csandélá-dinasztia a Dzsamná folyó és a Vindhjá-hegység közötti területen emelkedett fel, és a 9. századra mind jelentékenyebb feudális hatalommá nőtte ki magát, amely fénykorában a vallás és kultúra patronálásában jeleskedett. Utóbbi legékesebb példái a khadzsuráhói erotikus szobrokkal díszített, általuk épített hindu és dzsaina templomok. A dinasztia a muszlim veszély ellen fellépők sorában elszenvedett sorozatos vereségei után Adzsmér vazallusává süllyedt, és a 11. század végére felolvadt a veszteségeiket kiheverni nem képes hatalmak táborában.

II. Dél-India

Dél-India dinasztiái: a Csólák birodalma

Dél-India, mint történelme során mindig, más képet mutat. A térség legjelentősebb politikai-katonai-kulturális nagyhatalma, a Csóla-dinasztia uralta királyság, amely mintegy ezer éven át (200–1279 között) folyamatosan jelen volt nemcsak a mai Tamilnádu térségében, hanem váltakozó szerencsével harcolva nyugati és déli szomszédaival, a keralai Csérákkal, a nyugati Csálukjákkal, a legdélibb tamil területeket uraló, ugyancsak ősi Pándjákkal (Kr. e. 4. század – Kr. u. 14. század), azok rovására terjeszkedett, vagy fordítva, a szomszédok terjeszkedtek a Csólák rovására. A Csólák éppen a 10–11. században kerültek összetűzésekbe a Dekkán ekkor legjelentősebb két dinasztiájával, a Nyugati és a Keleti Csálukjákkal. Ők a Málwá-fennsík és Konkan, illetve keleten a telugu nyelvterület (Vengi) urai voltak, s forgandó szerencsével bár, maguk is sikeres hódítók, mígnem a 12. században számos kisebb királyságra nem estek szét.

Az ezredforduló s az azt szorosan követő időszak mindezen dinasztiáknak a fénykora volt. A Csólák igazi birodalommá nőtték ki magukat: expanzív külpolitikájuk és külkereskedelmük révén kiterjesztették befolyásukat Délkelet-Ázsia térségére egészen Indonéziáig, délen ismétlődően – a Pándjákkal rivalizálva érte – meghódították Srí Lankát, s kereskedelmi kapcsolataik révén elérték az Arab-félszigetet is. Kelet felé kulturális expanziójuk maradandó nyomokat hagyott dinasztiaalapításaikkal, templom- és palotaépítészetükkel, a kereskedőkolóniák révén meghonosított vallási hagyománnyal s a hinduizmus első „exportálása” révén is, valamint a dél-indiai írásbeliség, a dél-indiai művészeti formák meghonosításával. Ezek csapódtak le a jávai Borobudur, a Khmer-királyság”*** nagy építkezéseiben, pl. Angkor-Wat templom- és palotaépítészetében.


Művészet, vallás: a művészetek reneszánsza

Ugyanekkor Dél-India-szerte fantasztikus szépségű templomok, templomvárosok, paloták épültek, elsősorban a Síva-kultusz jegyében, de a vaisnava (Visnu-követő) hinduizmus monumentális építőművészete sem kevésbé lenyűgöző. A mindenkori fővárosok szépségéről, gazdagságáról csak a tamil irodalomból és a templom–palota építészet megmaradt emlékei alapján alkothatunk fogalmat. Az épületek nemcsak kánonikus alaprajzukkal, lenyűgöző arányaikkal, hanem dús szobrászati díszítettségükkel is a világ kulturális örökségének páratlan csoportját alkotják. Az építészetnek effajta reneszánsza talán csak az európai gótikát és az iszlám ugyanezen korszakát jellemezte.

Dél-India művészete a bronzszobrászatban viszont minden kortárs művészetet felülmúlt: a kisplasztikától a nagyméretű bronzszobrokig, a tökéletes arányok, a tartalom és forma felülmúlhatatlan egységét megjelenítő vallási és világi szobrok a Csóla-művészet példátlan virágzásáról tanúskodnak. A templomokat díszítő epikus-mitologikus jelenetek mellett ekkor jelennek meg a klasszikus templomi táncok ábrázolásai, amelyeket az istenek tiszteletére táncoltak bámulatosan kecses és szép táncosnők, s amely táncokat éppen eme örökségből, meg az ősi tudást szájhagyományként őrző mesterek emlékezete alapján emelték a mai India legszebb élő kulturális emlékei körébe.

Vallás és művelődés

Az első ezredforduló vallástörténetileg is igen fontos korszaka Indiának. A buddhizmus, miután Ázsia-szerte sikeresen elterjedt, Indiában a peremterületek kolostoraiba szorult vissza. Nem is tudnánk még élő gyakorlatáról, ha a korai muszlim hódítók krónikaírói meg nem emlékeztek volna a Szind térségben s itt-ott Dél-Indiában megbúvó egy-egy kolostorukról. A dzsainizmus aszketikus vallása, mely a lélek örökké-valóságát hirdette, mindig a kevesek kiváltsága volt: a nyugat- és dél-indiai dzsaina kolostorokban azonban élénk szellemi élet zajlott. Kéziratok tömege készült, új tudományterületek születtek, s a népnyelvi szövegek lejegyzése is itt történt meg először. A dzsainák puritán szépségű szobrászata különös ellentétben áll némely fantasztikusan díszített templomuk lenyűgöző szépségével – mindemellett az alkotók gyakran egy-szerű barlanglakásokban húzódtak meg.

Az ezredforduló képe nem lenne teljes az új vallási áramlatok megemlítése nélkül: a klasszikus hinduizmus és a hozzákapcsolódó filozófiai iskolák korábbi formái mellett megjelenik az áhítatos istenszeretet, a bhakti irányzata, amely az istennel való érzelmi azonosulás révén keresi a megváltást, s amely érzést páratlan szépségű erotikus képekben fogalmazzák meg a kor költői – északon és délen, férfiak és nők, legyenek bár Síva vagy Visnu követői, vagy az utóbbi irányzatból önállóvá váló Krisna-bhaktié, aminek észak-indiai térnyeréséről éppen al-Bírúní tudósításai árulnak el legtöbbet.

Egyetemek, erdei iskolák

Általában a vallási intézmények voltak az oktatás központjai, s több helyen ekkor is működtek az ókorban alapított egyetemek: Taxilától Nálandáig, és a dél-indiai templomvárosok intézményeiben. Élt az erdei iskolák szokása is, hiszen hagyományosan ez volt a tradicionális ismeretek – a varnákra tagolt társadalom minden rétege számára pontosan előírt tanulnivaló – elsajátításának színhelye. Az iskolákban fekete palatáblát használtak és fehér íróvesszőt; az írás általános alapanyaga a pálmalevél volt, amelyre ekkortájt kezdték a szent örökséget és a világi hagyományt nagy mennyiségben feljegyezni, nem véletlenül volt külön foglalkozás az írnokság. De írtak a szerzetesek, papok, tanítók, mesteremberek – általában: az írástudás a műveltség része volt.

Az erősen hierarchizált társadalom minden rétegével kapcsolatban megfogalmazott elvárásai között nemcsak a törvények és vallási előírások betartása szerepelt, hanem az is, hogy kinek mikortól, mit és mennyi ideig kellett tanulnia. Ez volt a garanciája az indiai hagyomány évezredeken át lehetséges fenntartásának, megőrzésének. Ebben szerepet játszott agtiru vezetésével működtetett hagyományos iskolarendszer is, meg a klasszikus szanszkrit nyelv őrzése, ismerete — ez utóbbi ma is sok hagyományőrző családban a műveltség része.

Újind nyelvek

A középind nyelvekből ekkor – a 10–11. század körül – születnek meg a később nemzeti nyelvekké váló újind nyelvek, a hindí, a bengálí, a maráthí, a gudzsarátí, ekkor válik önálló irodalmi nyelvvé a nagy múltú tamil mellett a kannada, a telugu, s válik ki a tamilból a rnalajálam.

A világi irodalom délen gazdagabb; ott az írásbeliségnek több, másféle emléke is fennmaradt: bronzlapokra írt adománylevelektől, kőbe vésett királyfeliratokon át, sokféle írásalapanyagra írt mindenféle szöveg. Nem szabad


elfelejteni, a szóbeli hagyományozást mindig többre becsülte az indiai kultúra, mint az írásbeliséget, amelyet – egy kicsit – kényszerűség teremtette megoldásnak tekintettek.

*

Korszakváltó időszak volt ez India történetében, de mint mindig, soha nem úgy változtak a dolgok, hogy az új „felülírta” volna a régit, hanem az értékek, a nagy múltú hagyomány megőrzése mellett alakították ki – tudatosan és öntudatlan – az újat, és illesztették egybe a régivel.

* A türk és sztyeppei népekről vö. e. számunkban Fodor István cikket. (A szerk.)

** Vö. a brahmanizmusról írottakat! (A szerk.)

*** Vö. a khmerekről a 20. században, Jordán Gyula Polpot halott c. cikkét a História 1998/7. számában. (A szerk.)

2. Képek






1. India a feudális szétforgácsolódás korában, 6-12. századNAGY Béla

India a feudális szétforgácsolódás korában (6–12. század)

A Gupta Birodalom szétesése után (5. század vége), Indiában meggyengült a központi hatalom. Észak-Indiában több független királyság jött létre, melyek uralkodói korábban a Gupták alkirályai voltak. 640-ben mintegy 70 királyság létezett, 750 után, ezek területén, három jelentősebb birodalom alakult ki. Ezek a következők: a Rástrakúta Dekkánban, a Palasz keleten és a Gurdzsara-Pratihára északnyugaton.

Több sikertelen kísérlet után, 712-ben az arabok meghódították Szindet, India nyugati tartományát, valamint Nyugat-Indiát. (Az iszlám tehát Indiában is tért hódított.) Bár az arabok 738-ban eljutottak Udsainig, ott azonban megtorpantak.

Délen 907 óta egyre növekvő befolyásra tett szert a Csóla Birodalom, amely 1000 körül élte virágkorát, s a 14. század elejéig állt fenn.

Észak-India feudális széttagoltsága lehetetlenné tette az összefogást a határok védelme érdekében. Ezzel szemben a kis-ázsiai hódítók fejlett hadseregei (a gyorsan mozgó lovasság) katonai fölényben voltak, a török hadvezérek több zsákmányszerző hadjáratot vezettek Indiába.

Mohamed, a ghaznai szultán 1001-től több ízben behatolt Észak-Indiába, és bekebelezte birodalmába a Pandzsábot. Mohamed Ghori, 1175-ben megkezdte ezen területek meghódítását és 1206-ban létrejött a Delhi Szultanátus.

2. Képek



1. Brahmanizmus hinduizmus�PÁRIZS Ágnes

Lexikon

Brahmanizmus — hinduizmus

A 800 körül Sankara által kidolgozott indiai vallási rendszer a buddhizmus és az iszlám hatása alatt alakult ki. A brahmanizmus megreformált változata, amely az indiai társadalom felső rétegének támogatásával, a buddhizmus ellen jött létre. A modernizálás lényege abban állt, hogy a brahmanizmust a tömegek igényeihez igazították, bizonyos fokig demokratizálták. A látványos szertartásokon már nemcsak a társadalom felső rétegei vehettek részt. Bárki megőrizhette őseitől örökölt és számára legmegfelelőbbnek tartott hitét, amellyel az egyetlen, de többféle úton megközelíthető igazság elérésére törekszik. Ezért a hinduizmus nem is tekinthető egységes vallásnak, sokféle vallási irányzat és szokás együttesét jelenti. Ezeket bizonyos – mindenki számára kötelező érvényű – vallási tanítások fogják össze. Ezek szerint: tisztelni kell a három fő istent, Brahmát, Visnut és Sívát, el kell ismerni a Védákat (négy részből álló, az ősi vallási hiedelmeket, szokásokat is leíró szöveggyűjtemény), valamint el kell fogadni a karmantant (azt, hogy miként születik újjá valaki, az az előző életének cselekedetei által meghatározott végzettől, a karmantól függ) és a reinkarnációt (az ember lelkének újjászületése, lélekvándorlás). A hinduizmusban megtalálhatók az ősi indiai hit elemei, a totemizmus és fetisizmus is. Nem volt térítő vallás, mivel csak az lehetett hinduista, aki valamely kasztnak a tagja volt. A buddhizmussal szemben nem terjedt túl India határain.

A buddhizmus

A Kr. e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében terjedt, akik a brahmanizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak. A buddhizmus megalapítója Gautama Buddha (a buddha megtisztelő cím) Kr. e. 560–480 között élt. Királyi családból származott, csodás körülmények között született. Kiváló nevelést kapott, azonban megrázó élményt jelentett számára az a felismerés, hogy a betegség, a szenvedés és a halál mindenki osztályrésze. Ezért elhagyta családját, lemondott a gazdagságról, és hét évig önsanyargató életet élt. Egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra (megvilágosodott, vagyis buddha lett), hogy a megnyugvás a szenvedés lényegének megértéséből és leküzdésének megtanulásából adódik. Ettől kezdve hátralévő életét tanítással töltötte.

A buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, s így csodálatos erők működnek benne. A mágikus képességek többsége akkor jelentkezik, amikor a kiválasztott ember eléri a teljes megvilágosodást (bódhi), és ezzel buddhává, megvilágosulttá válik. A történelmi időkben csak egy buddha létezett, Gautama, a Sákja-törzsből való bölcs. A szent iratok szerint azonban Gautamát több buddha előzte meg és fogja még követni. Gautama tanairól egyetlen sor írás sem maradt fenn, azokat később tanítványai foglalták írásba. A legrégibb irat a páli nyelvű Tri-pitaka (három kosár), amely az alaptanításokat írja le. Ezek kiindulópontja az a felismerés, hogy az egész élet szenvedés, melynek oka az élethez való ragaszkodás. Akinek sikerül lemondania a javakról, az előbb-utóbb kiszabadul az újabb szenvedéseket hozó újjászületésekből, és eljut a Nirvánába, a teljes megsemmisülés, a nemlét állapotába. A buddhizmus nem tanítja a lélek egységét, a világ valamennyi jelenségét átmenetinek tartja. Az egyén külső és belső világa is egyszerű elemekre oszlik szét, amelyek azonban szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve. A világtörvénynek (dharma) végtelen megnyilvánulási formája van.

A Nirvánát öt kötelező etikai szabály betartásával lehet elérni, amelyek a következők: nem szabad ölni sem embert, sem állatot, nem szabad elvenni más tulajdonát, nem szabad érinteni más asszonyát, nem szabad hazudni és nem szabad bort fogyasztani. A buddhista szerzeteseknek a szabályok betartása mellett teljes vagyontalanságot és szüzességet is kellett fogadniuk.

A Kr. e. 3. században Ceylonon és Nepálban, misszionáriusok térítő tevékenysége útján a 1. századtól Kínában, a 4. században Koreában és Indonéziában, Japánban a 6., Tibetben a 8., Mongóliában és a mai Oroszország egyes területein pedig az első ezredfordulótól terjedt el.

A buddhizmus elterjedéséről lásd színes térképmellékletünket. (A szerk.)


2. Képek


1. JapánFARKAS Ildikó

Japán

Az önállú japán hatalom születése: a Heian-korszak (794–1185)

A szigetország történelmének ez az időszaka az új főváros, Heian (ma Kiotó) felépítésével kezdődött. A „kínai módra” épült főváros, azaz centralizált, bürokratikus-arisztokratikus császárság, egy más hatalmi-politikai és társadalmi struktúra korában fejeződött be 1185-ben. A kialakult és megerősödött szamurájréteg vette kezébe a valós politikai hatalmat, amit – ezt követően – 700 évig megőrzött. Úgy is mondhatnánk, hogy a korábbi „ókori” rendszerű állam egy feudális jellegű társadalommá és állammá fejlődött.

A Heian-korszak jelentősége azonban nem csak ebben állt. Az állami élet minden faktorát uraló kínai modell dominanciája fokozatosan eltűnt, megjelentek például a japán nyelven és japán írással írt sajátos műfajok, vagyis kialakult a nemzeti kultúra.*

Természeti viszonyok

A mai Japánt alkotó négy nagy sziget közül az északon fekvő, Hokkaidó csak a 19. században került a központi állam teljes körű fennhatósága alá. Ezer évvel ezelőtt az akkori állam Honsú (a legnagyobb sziget), Sikoku és Kjúsú szigeteken volt, mintegy hétmilliónyira becsült népességgel.

Ezek a szigetek a monszunövbe tartoznak, kevés, csak rizstermesztésre alkalmas földdel. (A föld kb. 10%-a művelhető.) A terület nagyobb része nehezen járható, magas hegyekkel, mély, néhol szakadékszerű völgyekkel, sebes folyású, keskeny folyókkal szabdalt, erdőkkel borított vidék, az emberi élet számára meglehetősen zord körülményekkel. Az éghajlat változatos: áradásokkal, erős széllel érkező tavasz, meleg, nagyon csapadékos, fülledt, párás nyár, tájfunokkal terhes ősz, fölöttébb hideg, sok havat és hófúvásokat hozó tél jellemző erre a tájra. S ha mindehhez még hozzávesszük a vulkanikus tevékenységet és az évi több száz, kisebb-nagyobb földrengést az ezekkel együtt járó szökőárral, földcsuszamlásokkal, hegy-omlásokkal – amelyek a gátakat, a rizsföldet s az évi termést egyaránt elpusztíthatták az akkori időben –, talán jobban megérthetjük a japánok egyedi viszonyát a természethez és saját természetimádó vallásuk, a sintó eredetét is. Ez a nép a természetben, annak isteneiben (kami) látta élete irányítóit, akik szinte megszámlálhatatlanul sokan voltak (vannak), s a természeti jelenségekben „lakoztak”.

I. Igazgatás, társadalom, műveltség

Gazdaság

A 8. századi joggyűjtemények (Ricurjó) meghatározták az állam szerkezetét és szabályozták működését is.

Ezek értelmében az uralkodó – akit ekkortól neveztek tennónak, „mennyei császárnak” – az ország egész területe és népe felett abszolút hatalommal bírt, mintegy istenként uralkodott. Hatalmát a törvényeknek megfelelően az intézmények és a kinevezett hivatalnokok révén gyakorolta. A hivatalnokréteget az udvari rangok szerint szigorú hierarchikus rendbe sorolták, s ennek megfelelően különböző juttatásokban részesítették őket (tisztségviselői föld, járandóság).

A korábban nemzetségi tulajdonú földeket ekkor „állami” földdé, az azokon élő szolgálónépeket pedig „állami” néppé nyilvánították. Ebből a tisztségviselők – hivataluk betöltésének az idejére – a rangjuknak megfelelő nagyságú földet kaptak használatra, a többi művelhető területet pedig sakktáblaszerűen felparcellázták (nyilvántartásba vették), és hatévenként újraosztották az erre jogosult földművelőknek. E területet eladni nem lehetett, a földműves halála esetén a birtok az államra szállt vissza.

Az állami és a magánföldeket megművelők között – akik eredetileg csak használatra kapták a földet – kialakult a földesgazdák rétege, akik bizonyos területeket már birtokukként kezeltek. Az adózás és a robot terheit a földművelők viselték: adózni kellett a föld tulajdonosának, az udvarnak, a tartományi hivatalnak, a birtok intézőjének, s igen jelentős volt az évi munkakötelezettség is (előfordult, hogy évente több mint hatvan nap) – elvégre a templomokat valakiknek fel kellett építeni.


A rizstermesztés – amely kb. a Kr. előtti 3–2. század folyamán terjedt el a szigeteken – meghatározta a japán nép közösségi szerveződését is. Az árasztásos rizstermesztéshez e közösség összehangolt, fegyelmezett munkájára volt szükség, elkülönülni, „egyénieskedni” nem lehetett, hiszen valakinek a rizsföldjét külön elárasztani lehetetlen volt. A gátépítéshez technikai tudás is kellett, az együttes munkát vezető irányította, akinek mindenki engedelmességgel tartozott, s aki mindenkiért felelős volt. A japán faluközösség így kialakult rendszere aztán az egész társadalom működésének a mintája lett, s tulajdonképpen mind a mai napig meghatározza a japánok társadalmi szerveződését, csoporttudatát.

A falvakban laktak a parasztok különböző rétegei: a tehetősebb, saját, nagyobb méretű földdel, szolgákkal is rendelkező földesgazdák, a kisebb földterületet birtokló parasztok, valamint a bérlők és a föld nélküli, másoknak dolgozó parasztok. A társadalmi skála legalján a szolgák és a számkivetettek helyezkedtek el, akiknek a jelenlétére csak homályos utalások vannak a szórványosan előforduló forrásokban. A falvak lakói nagyrészt önellátóak voltak, illetve egyes területeken bizonyos árucikkek előállítására szakosodtak, amelyeket aztán a fő-városba szállítottak. A falubeliek helyi isteneket imádtak, megvoltak a saját ünnepeik, amelyek meghatározták a falu életét a közös munkákon kívül is.

Az országot egyenlő közigazgatási egységekre, tartományokra osztották, amelyeket a fővárosból négyévi szolgálati időre kiküldött tartományi főnökök irányítottak. A tartományokat további egységekre, kerületekre, majd járásokra bontották, s végül az alapegység egy 2–3 családból álló kisközösség lett. E szisztéma segítségével a lakosságot nyilvántartásba vehették, s ez képezte az adószedés alapját is. Az egységek vezetői feleltek a külső kötelezettségek teljesítéséért (adófizetés, közmunka), s egyben a belső ügyeket is intézték (a termelés irányítása, igazságszolgáltatás).

Ez a rendszer külföldi minta átvétele volt: a térség legerősebb hatalma, a Kínai Birodalom számított példának a politikai berendezkedésben, az ideológiában (konfucianizmus, buddhizmus), a kultúrában (a kínai írásrendszer), a művészetben, de még a divatban is. Ricurjó-állam tehát nem az addigi japán fejlődésben gyökerezett, s így a központosított, bürokratikus monarchia inkább csak eszmény maradt Japánban, működni valójában még száz évig sem működött, noha a törvények még évszázadokig érvényben maradtak. A sajátos japán fejlődés azonban utat talált a törvények között is: az örökletesség és a nemzetségi elv nem tűnt el, s előbb-utóbb ismét ez irányította a társadalom mozgását. A tisztségeket az azokra rátermettek helyett egyre inkább egy-egy nagy hatalmú család tagjai kapták meg, örökletessé téve a magas rangú hivatalokat és az ezzel járó földbirtokokat is.

Idővel a gazdálkodás technikája is fejlődött, a rizst már nem magról vetették, hanem palántázták, a kalászaratás helyett szárról arattak, s ezeket a munkákat a falu közösen végezte. 1000 körül már általános volt a vasból készült mezőgazdasági eszközök használata. A rizs mellett zöldségeket, gyümölcsöket is termesztettek, de az állattartás nem volt jellemző, legalábbis nem élelmezési célokra. A japán étrend ugyanis a rizsre, a zöldségekre és a tengeri vagy édesvízi halakra épült.

A császár és tanácsadói

1000-ben az udvari arisztokrácia köréből a nagy hatalmú Fudzsivara család emelkedett ki. A japán császárság intézményének jellegzetessége, hogy maga a császár személye inkább csak szimbólum volt, már a kezdetektől fogva, mintsem a politikai hatalom valóságos birtokosa. Az a néhány erőskezű császár, aki függetleníteni tudta magát a nagy nemzetségektől és egyedül kormányzott, inkább kivételnek mondható a japán történelemben. A császár isteni személy. A 8. századi japán krónika írja: a sintó panteon főistenének egyenes ági leszármazottja volt az első japán császár, a legenda szerint Kr. e. 660-ban. Szent és sérthetetlen. A japán császári dinasztia az egyedüli a világon, amely ugyanazon országban megszakítás nélkül uralkodik a császárság kialakulásától a mai napig.

A császár elsősorban mint vallási vezető tevékenykedett, és a legitimáció forrása volt a legfőbb államhivatalokat birtokló – ténylegesen kormányzó – nemzetségek számára. A császári családot soha nem mozdították el helyéről, a hatalmat valójában gyakorló nemzetségek is megelégedtek a legfőbb tisztségekkel és a tényleges hatalommal, de nem törtek az uralkodói székre. A Fudzsivarák uralmának „igazolását” az adta, hogy a kiskorú császárok mellett régensi, a nagykorú császárok mellett pedig főtanácsadói rangban álltak. Uralmuk legfényesebb korszaka a 11. század volt, amikor – éppen az általunk tárgyalt években – a legnagyobb Fudzsivara személyiség – Micsinaga – volt a régens (966–1027).

Művelt nők és férfiak

Az udvari nemesség a fővárosban, a császári palota közelében lakott, fényűző rezidenciáin. Anyagi jólétét a tulajdonában lévő virágzó nagybirtokok jövedelme biztosította. Az udvari rangokat viselő állami hivatalnokok a


tényleges igazgatási feladatokat átruházták a kisebb tisztségviselőkre. Ily módon a vezető hivatalnokok megengedhették maguknak azt a luxust, hogy ne foglalkozzanak olyan „alantas” dolgokkal, mint a munka, s életüket a művészeteknek és kedvteléseiknek szenteljék.

A kínai klasszikusok ismerete és a versfaragás tudománya elengedhetetlen feltétele volt a férfiak műveltségének. A nők – akiknek már ekkor is illett szerénységet tanúsítaniuk –, még ha ismerték is a kínai nyelvet és a költőket, ezt inkább eltitkolták a férfiak előtt. A művészetben, az etikettben, az öltözködésben és a viselkedésben való jártasság többet számított bármilyen harci vagy tisztviselői erénynél.

Az arisztokrácia poligám volt, a házasságokat a családi érdekek és az örökösök miatt kötötték. A feleségek és a gyerekek a családjuknál éltek, és a férjek ott látogatták meg őket. A gyermekek kulturális nevelésére nagy gondot fordítottak, a cél természetesen a nemüknek megfelelő műveltség kialakítása volt.

A matriarchátus hagyománya, amely Japánban a megkezdődött társadalmi szerveződés első napjaitól fennállt, a Heian-korszakban még mindig hatott. A nők a férfiakkal szemben olyan érvényesülési lehetőséggel rendelkeztek, amelyekről a következő ezer év során már álmodni sem mertek. A korabeli feljegyzések női „földesurakról”, gazdaságilag független nőkről és kimagasló kulturális adottságokkal megáldott hölgyekről számolnak be. Ez lehet a magyarázata annak, hogy e korszak kultúrájára a „nőiesség” nyomta rá a bélyegét.

II. A szamurájtársadalom kialakulása

Zavaros állapotok

Amíg az udvar viszonylagos nyugalomban élvezte a kulturális fellendülést a 9–11. század folyamán, a tartományok területén sokkal zavarosabbak lettek az állapotok. A központi hatalom mind kevésbé tudta ellátni a maga rendfenntartó szerepét, a nagybirtokok, a templomok, de még a tartományi hivatalok is egyre inkább a kialakuló fegyveres rétegre számítottak, ha önvédelemről vagy rendfenntartásról volt szó.

A földek egyre nagyobb hányada került magánkézbe, erre különböző – a törvényt így vagy úgy megkerülő – módozatok alakultak ki. A földet művelők között is kialakult a tehetősebb, kisebb földbirtokkal rendelkező földesgazdák rétege. A 10. század végére a hatalom alapja a magánbirtok lett, a földet birtoklók különböző rétegeit bonyolult függőségi rendszer kötötte össze, amely leginkább a hűbéri hierarchiával jellemezhető. Az állami földek – és az onnan befolyó adók – csökkenésével a központi hatalom rendfenntartó ereje egyre gyengült, a 10. századra gyakorlatilag meg is szűnt.

A rendfenntartó fegyveresek

A vidéki földbirtokosoknak, tartományuraknak, templomoknak, földesgazdáknak meg kellett védeniük magukat és földjüket, ezért saját fegyveres erőt szerveztek. Ez volt a háttere a szamurájréteg kialakulásának, amely a 10. században kezdődött, s ettől kezdve vezető szerepet töltött be a japán társadalmi és politikai viszonyok alakulásában egészen a 19. század végéig. A szamurájok legendája – bár a 19. század végén hivatalosan megszüntették ezt a réteget – azonban a mai napig él. Kódexük parancsai: a hűség, önfeláldozás a közösségért, bátorság, nemes viselkedés – máig éreztetik hatásukat a japán etikában.

A harcos alakulatok drága felszerelést igényeltek: kardokat és páncélzatot, íjakat és nyílvesszőket, lovakat és szolgákat, istállót és takarmányt. A harcos réteg – szamuráj vagy busi – vidéken élt, s ha éppen nem hadi kötelezettségeit teljesítette, akkor a birtokát igazgatta. Udvarházaikat kerítéssel vették körül, a kapuk tetejére nyilazótornyokat építettek, a földsáncon és vizesárkon belül kaptak helyet a szolgák kunyhói, a raktárak és a kézművesműhelyek. A szamurájok gondosan ápolták hadi örökségüket, fejlesztették harci jártasságukat (nyilazás, kardforgatás, lovaglás), rendszeresen vadásztak, s edzették magukat a szabad ég alatti élethez. A harcos – férfias, egyszerűségre törekvő – életmód alapvetően különbözött a nemesi életviteltől.

III. Az önálló japán kultúra

A kínai kultúra hatása

A korszak elejére még a kínai kultúra másolása volt a jellemző. A 9. század folyamán azonban – párhuzamosan a Kínai Birodalom meggyengülésével – csökkent az érdeklődés a kontinens kultúrája iránt. Szakítva a korábbi szokással, 894 után már nem indítottak újabb – szerzetesekből, diákokból álló – tanulmányi célú követségeket Kínába. A kelet-ázsiai változásokra – új államok megjelenése a Koreai-félszigeten, új Kínai Birodalom kialakulása – Japán nem reagált, nem vette fel a hivatalos kapcsolatokat sem, a kontinenssel egészen a 12. század második feléig nem érintkezett. Ez adott lehetőséget a sajátosan japán kultúra megszületésére és


fejlődésére.

Két kulcsfontosságú tényezője volt ennek az önállóságnak: a korábban ápolt hivatalos kapcsolatok megszakítása és a kana szótagírás kifejlődése.

A Heian-korszak a 10. században érte el teljes érettségét. Az időszak közepén, 1000 táján virágzott a jellegzetes japán arisztokrata udvari kultúra, amikor is az irodalom, a vallás és a művészet egyaránt magas színvonalú volt. Ez a korszak stílust teremtett az arisztokraták palotáinak az építésében, a kertművészetben, a tekercs-festészetben és a buddhista szobrászatban egyaránt. A kínai irodalom és a konfucianizmus befolyása ugyan megmaradt, de a japán irodalom a kínai írásból kifejlesztett kana szótagírás segítségével már könnyebben fejezte ki magát.

Heian – amelyet a 9. századtól kezdve mind gyakrabban neveztek Kiotónak – az ország adminisztratív fővárosa volt, politikai, társadalmi és kulturális központ. Lakosságát az udvari nemesek mellett tisztviselők, kézművesek, boltosok, állandó katonaság (1000 fő alatt) és szerzetesek adták. A város népessége 100 ezer fő lehetett, közülük kb. 10 ezer volt nemes, vagy tisztviselő. A tartományokból az adók ide, a kincstárba, az egyéb javadalmak a nemesek rezidenciáiba áramlottak. A köznépesség létszáma egyre növekedett, virágzó kereskedő és kézműves közösség jött létre, elsősorban a nemesség igényeinek a kiszolgálására. A különböző helyi „specialitásokat” is a főváros piacaira szállították.

Hitvilág

A japánok ősi hitének, a sintónak eleinte még neve sem volt, csak később, más vallási irányzatok Japánba kerülésének az idején nevezték el az ősi hitvilágot „az istenek útjá”-nak. Ez a jellegzetes, természetimádó hiedelemvilág a szertartások, varázslások és helyi kultuszok halmaza volt, erkölcsi tanítások és metafizikai mondandó nélkül. Az ősök tisztelete, a természeti jelenségek imádása, a szellem halhatatlanságába vetett hit jellemezte. A sintó mitológiát az államiság kialakulásával rendszerezték, a szentélyeket rangsorolták, s a sintó vallás a császárság egyik fő támasza lett. E sokágú képződmény ideológiai képlékenysége tette lehetővé, hogy amikor a buddhizmus a 6–7. században Japánba került, a két vallás nem állt szemben egymással. Először párhuzamosan léteztek, később – a 9. századtól kezdve – megkísérelték a két hit szinkretizálását is.

A 9. századot követően terjedt el a buddhizmus széles körben, újabb buddhista szekták: a tendai, singon és Amida Buddha kultuszának megjelenésével. Az első két irányzat az ezoterikus buddhizmust képviselte, s máig ezek adják a japán buddhizmus alapját. A harmadik viszont leegyszerűsített módon, a közember számára is érthető és elérhető közelségbe hozta az üdvözülést. Az amidista szekták alkották a japán buddhizmus legerőteljesebb és legnépszerűbb áramlatát. Az uralkodók, az arisztokraták is támogatták e vallás különböző formáit – templomok, kolostorok épültek nagy számban, s kaptak tekintélyes földbirtokot. Felvirágzott a buddhista művészet is – a Buddha-szobrok (többnyire fából) és a festmények (Mandala-képek) az ezoterikus buddhizmus miszticizmusát közvetítették, ami a korábbi művészetre még nem volt jellemző.

*

A Heian-kor értékei nem váltak semmissé, a szamurájok – bár ízlésviláguk némileg különbözött az arisztokráciáétól – nem tagadták meg a nemesi műveltségeszményt, hanem maguk is egyre műveltebbé váltak, s így biztosították a kultúra folytonosságát. Gazdagították ugyan új elemekkel a Heiankor kultúráját, de nem vettek el belőle. E korszakot tartják a mai napig a japán kultúra első és talán legfényesebb időszakának.

* Vö. a Kínáról szóló cikket e számunkban. (A szerk.)

2. Képek





1. Az iszlám világa az ezredfordulónSIMON Róbert

Az iszlám világa az ezredfordulón

Korszakváltás Európában és a Közel-Keleten

Az első ezredforduló táján az európai középkor éppen korszakváltás előtt állt. A keresztény térítés folyamata lényegében befejeződött, és a keresztény Európa kontúrjai jól láthatóan kirajzolódtak. Újjászületett a kereskedelem, és kezdetét vette a kora kapitalizmus csíráit képviselő városi fejlődés a maga új jogrendszerével, életformájával és mentalitásával. Ugyanakkor a korszakváltást sajátos formában a keresztes hadjáratok is kifejezték, ezek az iszlám világot érintő első közös európai expanziós hullámok.

Az uralkodó történeti megközelítés szerint ugyancsak korszakváltás zajlott le ez idő tájt a Közel-Keleten is, amelyet általában negatívan értékelnek. E megítélés alapja az a tény, hogy a kalifátus fénykorában megvalósult politikai egység megszűnt, és az iszlám világ számos kisebb-nagyobb alakulatra szakadt szét, amelyek közül némelyek a szunnita többségtől jelentősen eltérő irányzatokat képviselő dinasztiák uralma alatt álltak.

A korszakváltás nyitánya, hogy megszűnt az ‘Abbászida-kalifátus tényleges hatalomgyakorlása. Ugyanis az iráni eredetű dajlamita Bújidák 945-ben Fársz, Kirmán és Khúzisztán meghódítása után bevették Bagdadot, a kalifátus székhelyét, és az ‘Abbászida-kalifákat gyámság alá helyezték. A továbbiakban a tényleges hatalomtól megfosztott kalifa legfőbb funkciója az lett, hogy legitimitást adjon a valóságos hatalmat birtokló emírnek vagy szultánnak. Mindez, és még sok más egyéb jelenség, kétség-kívül érthetővé teheti a korszakváltás negatív értelmezését, ami egyébként a klasszikus kortól kezdve egészen a 19–20. század fordulójáig a muszlim gondolkodás nagy részére is jellemző volt. Hogy azonban valóban negatívan értékelendő-e ez a folyamat, avagy más értelmezése is lehetséges, olyan kérdés, amelyet érdemes néhány szempontból megvizsgálni.

Regionális hatalmi központok

Az új korszak egyik lényegi eleme a regionális hatalmi központok kialakulása volt.

Így Észak-Afrika három meghatározó regionális központja – a mai Marokkó, Algéria és Tunézia – mindinkább elkülönült, noha a Szanhádzsa-berberek közül származó Zíridáktól kezdve (972–1152) az Almohádákig (13. század) és tovább majd mindegyik jelentősebb dinasztia megpróbálta egyesíteni a területüket (állandó aspirációval a muszlim Andalúzia „visszahódítására”). Az almohádák után ezek a kísérletek kudarcra voltak ítélve, és Ibn Khaldún (1332–1406) a maga nagyszabású történeti munkájában, a Kitáb al-‘Ibarban Észak-Afrika bemutatása során már három egymással versengő helyi dinasztia (a marínidák, a hafszidák és az ‘Abd al-Wádidák) kisszerű harcait mutatja be.

A „minibirodalmak” állandó egymás elleni harcában két lényegesebb mozzanat figyelhető meg.

Az egyik, a helyi berber elem előtérbe kerülése. A törzsiségben gyökerező berber életformák: a nagyállattartó nomadizmustól a földművelésig és a fejlett kézművességig terjedhettek. Ezek az életformák nagyon is meghatározták e térség iszlámrecepciójának szigorúbb, puritánabb jellegét. Ez érthetővé teszi a közösségi szempontokat hangsúlyozó kháridzsita szekta észak-afrikai népszerűségét, vagy a négy vallásjogi rítus közül a szigorú málikita irányzat elterjedését (ezt vitték át Andalúziába is).

A másik – az előzővel összefüggő – mozzanat a nomád elem fokozódó túlsúlya. Ezt a beduinok katasztrofális észak-afrikai pusztítása jelzi. Ezeket a törzseket a Fátimidák szabadították rá hűtlen vazallusaikra, a Zíridákra. A beduinok 1052-ben Hajdaránnál aratott győzelmük után elárasztották Észak-Afrika jelentős részét. Támadásuk következményeként a mezőgazdaság súlyos károkat szenvedett, a városi kultúra visszaesett, a korábban prosperáló kikötők népessége kalózkodásra kényszerült. Noha a történelmi események háttere és lefolyása sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt a történetírás egy része bemutatja, annyi mindenképpen állítható, hogy a nomád elem túlsúlya a 10. századtól ezen a területen megvolt.

Mindez odavezetett, hogy a Maghrib (Egyiptom kivételével Észak-Afrika Andalúziával) története ebben a korszakban véglegesen elkülönült a Masriq (a muszlim Kelet) fejlődésétől.

Egyiptom és Irán


Érdemes összevetni egymással az észak-afrikai és az iráni térség fejleményeit, hogy tapasztalhassuk, hasonló körülmények között a különböző adottságokból mennyire más következmények adódnak. A muszlimok által meghódított területek közül Egyiptom mellett Irán tekinthetett vissza hosszú történelmi múltra. Ugyanakkor a két nép és kultúra iszlámon belüli alakulása lényegesen különbözött egymástól. Az iráni az ókori és középkori előzményekre építve protonemzeti vonásokat tudott kialakítani, és végül a 16. századtól önálló része lett a muszlim világnak. Ez az önállóság nemcsak a nyelvben, kultúrában és önálló politikai törekvésekben fejeződött ki, hanem az iráni iszlám fejlődésében is. Ugyanakkor az ókori Egyiptom etnikai és nyelvi hagyományait a Kr. u. 2. századtól a kereszténységgel ötvöző koptok történelmi alakulására a fokozatos értékvesztés és önmagukba zárkózás lesz jellemző. Így az Iránban észlelhető sajátos iszlám fejlődés megfelelője Egyiptomban nem jöhetett létre.

A koptok és az irániak történelmi sorsában mutatkozó különbség egyik oka abban keresendő, hogy a politikai önállóság terén másképp alakult históriájuk. Irán a Nagy Sándor-i hódítást követő rövid Szeleukida-uralom háromnegyed évszázadát leszámítva (Kr. e. 247-ig) egészen a muszlim hódításig nemcsak önálló volt, hanem az Akhaimenidák (Kr. e. 559–330), a párthus Arsakidák (Kr. e. 247–Kr. u. 226) és a Szászánidák (226–651) idején az adott térség meghatározó nagyhatalma lett, amely előbb Róma, majd Bizánc legfőbb ellenfelének számított.

Ezzel szemben, miután az Akhaimenida Kambüszész Kr. e. 525-ben elfoglalta Egyiptomot, ez az ország soha többé nem nyerte vissza önállóságát. 332-ben Nagy Sándor hódította meg, majd a makedón Ptolemaioszok uralmát Rómáé követte, míg 395 és 640 között bizánci fennhatóság következett. Végül 'Amr ibn al-'Ász hódításával kezdetét vette a máig tartó muszlim uralom.

A politikai önállóság mellett az egyedi – sui generis – vallás megléte vagy hiánya lehet fontos tényező egy nép sorsának alakulásában. Ha ilyen szempontból összehasonlítjuk az iráni és a kopt (továbbá a berber) állapotokat, azt látjuk, hogy az utóbbi, a berber kulturális hagyomány legfeljebb a patriarkális birodalom megszervezésére volt képes az ókori Mauritániában és Numídiában, mindig hátrányos helyzetben a pun, görög vagy római hatásokkal szemben. A koptokkal kapcsolatban is azt állapíthatjuk meg, hogy a sajátos kulturális (zenei, építészeti) és vallási fejlődés (a monophüszita kereszténység – Krisztus kizárólagos istenlényegűségének vallása – következetes fölvállalása és a szerzetesi lét korai formáinak kialakítása) nem volt elegendő ahhoz, hogy arra egy protonemzeti/nemzeti kohézió épülhetett volna. Ezt fejezi ki az is, hogy nyelvük ma az egyiptomi arab, s a középrétegek erős nyugat-európai befolyás alatt állnak.

Irán azonban a muszlim hódítás után is egészen más kulturális örökségre támaszkodhatott. A zoroasztrizmus vagy mazdaizmus nemcsak az egyik legetikusabb prófétikus vallás – hatása a judaizmusra és a kereszténységre már elismert tény–, hanem sajátos alakulása során szorosan összefonódott az Akhaimenida és különösen a Szászánida Irán történelmével. Utóbbinak a 3–4. század fordulójától államvallása lett, olyan erős papsággal, amely döntően beleszólt a társadalom lényeges kérdéseibe. Mindebből a nyelv, a kultúra és a vallásilag meghatározott értékrend és mentalitás egyfajta összeötvöződése következett, ami az iszlám sokáig elhúzódó és sajátos formákat öltő átvétele után is megmaradt, s ez az iráni jelleg döntő módon visszahatott arra az iszlám kultúrára, amely éppen abban a korban öltött formát.

Az iráni kultúra reneszánsza

Az iráni kulturális-nyelvi reneszánsz a 10. századtól ragadható meg. Ekkor lép elénk a klasszikus újperzsa nyelv a maga kicsit érdes, ám mégis hajlékony és változóképes gazdagságával, és a klasszikus perzsa költészet a maga új műfajaival. Firdauszí, az irániak Homérosza ez idő tájt (940 k.–1020 k.) dolgozta fel remekművében, a Sáhnáméban Irán történeti hagyományait, és formált meg egy művészi és máig ható Irán-képet, elősegítve a nemzeti hagyományok kijegecesedését. Mellette kiváló költők és tudósok, mint az egyetemes géniusz al-Bírúní vagy a matematikus-csillagász-költő, Omar Khajjám hoztak létre csodálatra méltó alkotásokat.

A klasszikus muszlim iskolarendszer kialakulása is ekkorra tehető. Jellegzetes az új típusú intézmény, a madrasza, amely a maga sokféle funkciót (kollégiumi, könyvtári, oktatási) ellátó komplex – építészetileg is új és csodálatos lehetőségeket nyújtó – jellegével döntően meghatározta a továbbiakban a muszlim felsőoktatást. A 12. század végén Damaszkuszban 20, Bagdadban 30, Moszulban 6 madraszát találunk, ami az oktatási szisztéma erőteljes mivoltát tanúsítja. A madrasza falai között határozottan különválasztották a vallástudományokat, mint a Korán tanulmányozása, az arab nyelvtan és lexikográfia, a próféta életrajza stb. a „görögök tudományától”, értsd ez alatt az orvostudományt, csillagászatot és filozófiát.

A korszak másik nagy jelentőségű kulturális fejleménye a szúfizmus, vagyis az iszlám misztika széles körű elterjedése és intézményesülése volt. A hagyományos értelmiségnek korábban két típusa létezett. Az egyik a muszlim közösség képviseletében fellépő vallástudó/vallásjogtudó értelmiségi, az iszlám ortodoxia hordozója. A


másik értelmiségi az úgynevezett „filozófus” értelmiség volt, amely a fejedelmek számára igen fontos orvostudomány, alkímia és asztronómia–asztrológia művelése révén a fejedelmi udvarhoz kötődött, s az antik–késő antik filozófiai és tudományos örökség jelentős részével az utóbbit szolgálta. Az iszlámon belül éppen az általunk vizsgált korszakban vált lehetővé egy harmadik típus, a szúfí megjelenése, aki a társadalmi patthelyzetből fakadó rezignáció terméke. E társadalmi patthelyzet lényegében a formális intézmények nélküli közösségi hegemónia és a legitimitást nélkülöző patrimoniális hatalomgyakorlás viszonyából jött létre. Ugyanis a társadalmi gyakorlat legitimációs normája a Korán és a „Próféta hagyománya”, a szunna volt, amelynek alapján a theokratikus közösség alávetette magát a szultáni hatalomgyakorlásnak, amely azonban nem rendelkezett saját legitimitással. A végrehajtó hatalom és az alávetettek közötti konfliktusok nyomán nyert teret a miszticizmus, és alakult ki egy olyan értelmiség, amelynek egy része a kolostorokban keresett új életformát magának.

Nem hanyatlás, hanem gyarapodás

Újragondolva azt a kérdést, hogy az első ezredfordulóval az iszlám világban bekövetkező változásokat miképp kell értékelni, azt a választ adhatjuk, hogy a politikai szétesés más megfogalmazásban a regionalitás fölértékelődését jelentette. A lokális elitek mind nagyobb szerephez jutottak, és ez nagyban előmozdította az iszlám nyelvi-kulturális sokszínűségének kialakulását. Nemcsak a korábban említett klasszikus perzsa irodalom egyfajta virágkorát regisztrálhatjuk, hanem egyebek között a török irodalmak is fontos művekkel jelentkeztek ekkor. Gondoljunk csak az 1069–1070-ben befejezett Kutadgu Bilig („A boldogító tudomány”) 6645 párversből álló didaktikus költeményre, amelyet Firdauszí Sáhnáméja ihletett, vagy Mahmúd Kásgharí „Török szótári gyűjtemény”-ét is idézhetjük, ami a 11. századi török népekre vonatkozó ismeretek gazdag tárháza. De nem csökkennek a nagy teljesítmények az arab irodalom, tudomány és művészet vonatkozásában sem. Andalúzia költészete ekkor éli virágkorát, a filozófiai gondolkodás pedig Ibn Báddzsa, Ibn Tufajl, majd Ibn Rusd révén alkotott maradandót.

*

Mi a magunk részéről a kor igazi nagyságát és valódi jellegzetességét abban látjuk, hogy tanúsította: minden politikai széthullás ellenére, vagy azzal együtt, az iszlám immár szerves egység lett, amely nemcsak elviselte, hanem valósággal kialakította a maga sokféleségét, miközben a lényeges pontokon érvényesítette értékrendjét, sajátos szűrőjét és közösségi szempontjait. Ekkor derült ki, hogy az iszlám nem politikai törekvés, nem birodalmi elv, nem uralmi forma, hanem olyan szellemi összetartó erő, amely könnyedén kibírja a sokféleségből adódó centrifugális hatásokat, és mint só a tenger vizében, minden részben megtalálható. Olyan ez, mint az arab zenei kompozíció építkezési technikája, a maqám-elv, amelynek lényege a főtéma, mint kristályos mag elrejtőzködése, ám a gazdagon kibontakozó melléktémák, noha önállóknak látszanak, mégis a rejtett főtémát szolgálják és bontják ki.

* Vö. India c. cikkünket e számunkban. (A szerk.)

2. Képek







1. Az iszlámBURUCS Kornélia

Az iszlám

A világuralmi igényű iszlám vallás a 7. századi Arábiában alakult ki, s vált a nomád törzseket összefogó ideológiává. A tan rendszerét megalapító Mohamed nem tekintette magát új vallás alapítójának, hanem Ábrahám ősvallása helyreállítójának. Vallása lényegét úgy fogalmazta meg: „egy az isten, Allah, s Mohamed az ő prófétája”. Híveitől Allah teljes odaadást (iszlám) kíván, cserében evilági boldogságot és túlvilági üdvöt ígér. A Korán Allah szava, melyet Mohamed közvetít, s mely előírja az öt legfőbb kötelességet: 1. az Allahban való feltétlen hitet, melyet jó cselekedetekkel is meg kell erősíteni; 2. szigorú rítusok betartásával a napi ötszöri imát; 3. a 40 napos, Ramadán havi böjtöt; 4. a tehetőseket terhelő alamizsnálkodást s végül 5. az élet során legalább egyszer a Mekkába zarándoklást. Sokak szerint létezik egy 6. pillér is, az ún. dzsihád („szent háború”), mely valójában egyéni és kollektív harcot, erőfeszítést jelent az ember előrehaladásáért és a társadalmi igazságosságért. A legfőbb kötelességek mellett több előírás szabályozza a hívők (muszlimok, ebből: muzulmánok) mindennapjait. Az iszlám vallás gyilkosságnak minősíti a vérbosszút. Négyre korlátozza az egyidejű feleségek számát (az ágyasok száma nincs meghatározva), de engedélyezi a válást. Étel- és italkorlátozásokat kell betartani (sertéshús s más, nem kifolyatott vérű állat húsának, alkoholos italok fogyasztásának tilalma), s tilos a szerencsejáték, de az uzsorakamat és a kamat szedése is. A Korán kinyilatkoztatások soraként hagyományozódott, amelyeket fokozatosan gyűjtöttek össze, s a harmadik kalifa, Oszmán alatt rendeztek.

Az iszlám elterjedéséről lásd színes térképmellékletünket. (A szerk.)

Mórok Európában

Az arabok 711-ben léptek az egymással hadakozó kiskirályságok földjére, Hispániába, s Cordoba székhellyel építették ki uralmukat. 778 után a béke több évszázados időszaka köszöntött Andalúziára, a gazdaság, a társadalom és a művészetek fejlődését hozva. Az első ezredfordulóig hatalmas építkezések folytak: elkészült a cordobai nagymecset, a Mezquita, elkezdték a granadai Alhambra és a sevillai Alcazár és sok más mór építészeti emlék építését. Az arábiai, szíriai, berber és a hispániai kultúra elemeiből virágba szökkent a középkori Európa egyik legkiválóbb kultúrája, a mór. Kiválót alkotott a teológiai és a természettudományok (ezen belül a csillagászat, a matematika, a botanika és az orvostudomány) területén, s ekkorra tehető a középkori arab filozófia virágkora is. A cordobai mecsetiskola színvonala még a bagdadit és a kairóit is elhomályosította, egyeteme pedig az akkori világ egyik leghíresebb intézménye volt. A Cordobai Kalifátus vallási türelméről volt ismert: ismeretlen volt az erőszakos hittérítés, a vallásüldözés. A muszlim-arab szokások (így az udvariasság, a lovagiasság, a nők tisztelete) a spanyol nép mentalitását évszázadokra meghatározták.

Az első ezredforduló politikai-kulturális aranykorát a 11. század első felétől a kalifátus kis részfejedelemségekre hullása követte, majd az 1080-as évektől megindult a reconquista, a mór Spanyolország keresztények általi visszafoglalása.

2. Képek



1. Az eurázsiai sztyeppe népeiFODOR István

Az eurázsiai sztyeppe népei

A nomádok élete

A Duna-deltától a kínai Nagy Falig húzódó, hozzávetőleges 6000 kilométeres területsávot sztyeppének (vagy az orosz szóhasználatot követve sztyepnek) nevezzük. Váltakozó, több száz kilométeres szélességű füves pusztaság ez, amelyet északon a változatosabb ligetes sztyeppe zónája szegélyezi, délen a Fekete-tenger partvidéke, majd keletebbre a Kaukázus magas hegylánca, innen a Kaszpi-tenger, majd a közép-ázsiai félsivatag és sivatag határol. Az Altáj–Szaján vidékén, a Tiensan hegyei közt a magasan fekvő hegyi legelők és kisebb-nagyobb kiterjedésű medencék váltakoznak, délebbre pedig a belső-ázsiai pusztaságok terülnek el a mai Mongólia területén és Kína észak-nyugati részén.

I. Életföldrajzi viszonyok

Alkalmazkodás a gazdálkodásban

E hatalmas terület életföldrajzi viszonyai nagyon különbözőek. Általánosan jellemző azonban a kontinentális éghajlat s a szűkös évi csapadék, általában évi 200 és 400 mm között. Többnyire azonban e csapadék is eléggé szeszélyesen hull. A kontinentális éghajlatnak megfelelően az évszakok közti átmenetek igen élesek, tavasz alig van, a hó hirtelen olvad el, a víz a nyáron zömmel száraz medrekben gyorsan elfolyik, a talajt csak kis mértékben áztatja át, csakúgy, mint nyáron a záporok. Ennek a következménye, hogy a tavasszal mezei virágokkal tarka zöld pázsitszőnyeggel borított sztyeppei legelők gyorsan kiégnek, s nyáron nem nyújtanak elegendő élelmet az állatállománynak.

E földrajzi adottságokhoz kellett alkalmazkodniuk az itt élő népeknek. A földművelő–állattartó, termelő gazdálkodás az emberiség történetében forradalmi változást jelentett. Nagyjából egyszerre alakult ki (a Kr. e. VII. évezredben), és fejlődése is párhuzamosan haladt. E területeken a Kr. e. IV. évezredben honosodott meg, s a fentiek miatt már e korai időszakban is sajátságos arculatot öltött. A száraz sztyeppe-vidéken a földművelés feltételei többnyire hiányoztak, ezért az itt élő népcsoportok zömmel legeltető állattartásra „szakosodtak”. A Volga alsó szakaszának vidékén tett régészeti megfigyelések arra utalnak, hogy az ősi pásztorok már 6000 évvel ezelőtt is évszakonként vándoroltak állataikkal: időről időre olyan legelőkre hajtották azokat, ahol elegendő élelmet találhattak maguknak. Nyilván már ekkor is többé-kevésbé rendszeres legelőváltó gazdálkodást folytattak az egykori pásztorok, ennek mibenlétét azonban pontosan nem ismerjük.

A Kr. e. 8–7. században alakult ki az a legelőváltó állattartás, az ún. Lovas nomadizmus, amely még napjainkra sem halt ki teljesen. Ennek lényege, hogy a legeltetés a téli és nyári szállások környékén történik, e két szálláshely között mozgatják az állatállományt. A téli szállás általában valamely védettebb helyen volt, s viszonylag állandó helyen maradt hosszabb ideig: a folyók torkolatánál, védett völgyekben, ahol a nádas-sásas, bozótos területen az állat a tél folyamán is talált némi élelmet, s a zord időjárás sem tehetett benne nagyobb kárt. A nyári szállásokat a magasabb hegyi legelőkön, vagy az északabbi területeken ütötték fel, ahol a vegetáció később sarjadt és nyáron sem száradt ki a fű. A téli szállásról a nomádok tavasszal indultak útnak és nyár végén tértek oda vissza. Legeltetve haladtak, tehát útjuk mindkét irányban sok időt vett igénybe. A nyári szállás helyét – az időjárástól és a legelők állapotától függően – időnként változtatták.

Az új életforma abban az időben rendkívül jelentős változást jelentett az óriási sztyeppevidék történelmében, hiszen a legelőváltó rendszer alkalmazásával a korábbinál jóval nagyobb állatállomány tartására nyílt lehetőségük a pásztorközösségeknek. Az új legeltetési mód azonban megváltoztatta az állatállomány összetételét is, mivel nem mindegyik háziállat tudott alkalmazkodni a nagy távolságokat átfogó rendszerhez. A legfontosabb háziállat a ló lett a nomádoknál, amelynek fontos szerepe volt a közlekedésben és a gyakori háborúkban is. A ló télen patájával lekaparja a havat a gyepről, hogy legelni tudjon, majd nyomában a juh még a legapróbb füvet is lelegeli. Ezért lett a juh a nomádok másik legfontosabb állata. Szarvasmarhát a száraz sztyeppén kevesebbet tarthattak, mivel annak jobb legelők kellettek. Sertést és háziszárnyast alig, vagy egyáltalán nem tartottak a nomád pásztorok.

Nomád társadalom


A nomádok legfőbb vagyontárgya az állatállomány volt, annak elvesztése teljesen földönfutókká tette őket. Elemi érdekük volt tehát, hogy azt minden áron megvédjék a természeti csapások (szokatlan szárazság, rendkívül zord telek), és a támadó ellenséggel szemben. Ezért a nomád közösségek minden fegyverre fogható tagjának kötelessége volt veszély esetén hadba szállni. (Nem csupán a férfiaknak, hanem férjhez menetelükig a fiatal nőknek is.) Mindannyian gyermekkoruktól kezdve kiválóan lovagoltak, mesterien bántak az íjjal és más fegyverekkel. Ezenfelül állandó haderővel is rendelkeztek: a főembereknek állandó fegyveres kíséretük volt. Ez az életmódból fakadó állandó harckészültség tette félelmetessé a kívülállók számára a nomádok katonai erejét és erényeit, innen ered fölöttébb „harcias” hírnevük. A kényszerűségből alkotott „véderő” azonban természetszerűen nem csupán védekezésre volt alkalmazható, hanem támadó, zsákmányszerző és hódító hadjáratokra is. A nomád főemberek és fejedelmek e haderő segítségével viszonylag rövid idő alatt hatalmas kiterjedésű birodalmakat kovácsolhattak össze, de ezek a sztyeppei birodalmak egy-egy erőskezű fejedelem halálával, vagy valamely harcias nemzetség meggyengülésével ugyanilyen rövid idő alatt össze is omolhattak.

A nomád társadalmak alapegysége a – gyakran fiktív – vérségi, rokonsági alapon nyugvó nemzetségek voltak. E nemzetségek alkották a jóval képlékenyebb törzseket, amelyek élén a legerősebb nemzetség állott. A törzsek a vezértörzs vezetése alatt szövetségekbe tömörültek. E szövetségek gyakran nem egynyelvű elemekből tevődtek össze, sokszor változtak, újjáformálódtak.

A szinte azonos rendszerű nomád gazdálkodás azonban ugyanúgy nem volt teljesen azonos ezen az óriási területen, mint ahogyan a földrajzi környezet és a társadalom sem. A mai Oroszország és Ukrajna európai, déli részén az életföldrajzi viszonyok a nomád gazdálkodás szempontjából is jóval kedvezőbbek voltak, mint a félsivatagos területekkel tarkított kalmük, vagy kazah sztyeppéken, vagy Mongóliában. Míg Kelet-Európában a téli és nyári szállások közti távolság ritkán haladta meg a 2–300 km-t, addig Kazahsztán területén ez a távolság elérhette a 800 km-t is.

A nomádok – a közhiedelemmel ellentétben – szinte mindig műveltek földet is (a téli szállás mellett tavasszal vetettek, majd a nyár végén visszatérve aratták le a termést), az előbbi területek nyilvánvalóan jóval alkalmasabbak voltak földművelésre, így ennek részaránya itt nagyobb volt gazdálkodásukban. Különösen a ligetes sztyeppe sávjában számos „félnomád”-nak nevezhető népesség élt, ahol nem az egész közösség, hanem csak egy részük volt nomád állattartó. (A magyar alföldet a földrajzkutatók az eurázsiai ligetes sztyeppe legnyugatibb zárványának tartják. Igazukat bizonyítja, hogy valóban ez volt a történelemben a legnyugatibb terület, ahol a keleti, mozgékony, nagyállattartó népek – szarmaták, hunok, avarok, magyarok – megtelepedtek. Ugyanakkor éppen a felsorolt népek példája igazolja, hogy ez a terület nem alkalmas a keleten kialakult rendszerű állattartásra, mivel itt rövid idő alatt mindannyian falulakó földművelőkké váltak.)

A nomádok egyáltalán nem voltak „ősellenségei” a megtelepült életmódot folytató népeknek. Ellenkezőleg: egyoldalú gazdálkodásuk miatt rá voltak kényszerülve a velük való állandó kereskedelemre. A szkíták a Fekete-tenger északi partvidékén épült görög gyarmatvárosokkal kereskedtek, a keletebbre lakó későbbi nomádok az Aral-vidéki horezmi és közép-ázsiai szogdiai városokkal, a Belső-Ázsiában élők pedig Kínával.

Nomád birodalmak és népek

A legkorábbi nomád birodalmat a szkíták alapították, akik a mai Dél-Ukrajna és a Kubán vidékét uralták a Kr. e. 8–3. században. Őket azért ismerjük viszonylag jól, mert életükről jó jellemzést hagyott ránk a „történetírás atyja”, a Kr. e. 5. században élt görög Hérodotosz. Ekkor a Volgától keletre a másik nagy nomád nép, a szarmaták laktak. Az ő keleti szomszédaik a szakák, vagy ázsiai szkíták voltak. Ez utóbbiakról alig szólnak írott források. Gazdagságukról, fejlett művészetükről annál többet árulnak el az Altáj-hegységben és Kazahsztánban feltárt hatalmas sírépítményeik, a kurgánok. E földhalmok alatt lévő sírok némelyike – már amelyik nem esett a korábbi sírrablók áldozatául – megdöbbentő gazdagságról tanúskodnak. Az egykori előkelők – európai, ázsiai szkíták és szarmaták egyaránt – a pompás művű ötvösremekek, szépséges szőnyegek tucatjait vitték magukkal sírjaikba, temetésükkor néha szolgákat és több tucat lovat áldoztak. E sírok sejtetik, milyen elképesztő gazdagság halmozódott fel egy-egy előkelő nemzetségfő vagy nomád fejedelem kezén. Különösen meglepő a sírban lelt öltözékek, lószerszámok és fegyverek pompázatos volta. A nomád ember számára ugyanis nem a föld, a rajta emelt épületek jelezték a gazdagságot és hatalmat, hanem a viseleti pompa. S ez a szemlélet később sem változott a pusztán.

E korai szkíta korban az Altáj-hegységtől egészen a Kárpátokig zömmel iráni nyelvű népek legeltettek az eurázsiai sztyeppén. Ez a nyelvi térkép csak jóval később módosult jelentősen. A hunok nagy vándorlását követően, 463 körül a Kaukázustól északra a belső-ázsiai eredetű onogur-bolgárok telepednek meg, akik a török nyelveknek azt az ősi változatát beszélték, amely ma már csak a Volga-vidéki csuvasok ajkán él. (Ebből a típusú nyelvből került a honfoglalás előtt a magyarba mintegy 250 jövevényszó.) Ezt követően újabb és újabb


néphullámok érkeztek nyugatra Belső-Ázsiából, a török nyelvű népek bölcsőjének vidékéről. Az első ezredforduló idejére – a 10. század végére – lényegében az egész sztyeppevidéket „eltörökösítették”.

A sztyeppe a mozgékony életmódot folytató nomád népek lakóterülete volt, ahol törzsszövetségek és birodalmak születtek és bomlottak fel, újabb és újabb népek lettek a nagy életszínpad főszereplői. Mindegyik fölsorolása, és múltjának még csak néhány szavas ismertetése is e dolgozat terjedelmének sokszorosát igényelné. Itt csak arra keríthetünk sort, hogy az elmúlt ezredforduló legfontosabb népalakulatait és történelmük egy-két mozzanatát megemlítjük.

II. Az ezredforduló népei

Besenyők

Amikor nálunk az új keresztény magyar királyság alapköveit rakták le, akkor tőlünk keletre, a mai Ukrajna déli részén a besenyők éltek, akiknek szerepe jól ismert a magyar honszerzés kapcsán. 950 táján a tudós bizánci császár írja róluk: „tudnivaló, hogy a besenyők szállása eredetileg az Etil [Volga] folyónál, valamint a Jajik [Urál] folyónál volt, s határosak voltak a kazárokkal és az úgynevezett úzokkal. De ötven évvel ezelőtt az említett úzok a kazárokkal összefogván és hadat indítván a besenyők ellen, felülkerekedtek, és kiűzték őket tulajdon földjükről, és azt mind a mai napig [950] az említett úzok foglalják el. A besenyők pedig elmenekülvén szerte jártak, kutatva hely után, ahol megtelepedhetnének, és lejutván a ma birtokukban lévő földre és rábukkanván az ott lakó türkökre [magyarokra], háborúban legyőzték, kiverték és elűzték őket, s letelepedtek azon, és urai ennek a földnek.” Itt tehát arról az eseményről van szó, amikor 895-ben a besenyők legyőzték az Etelközben lévő magyar erőket, a magyarok pedig a Kárpát-medencébe vonultak.

A besenyők kétségkívül az egykori levédiai és etelközi magyar szállásokon éltek, nagyjából az Al-Duna és a Don között. Ők Ázsiából a mozgékonyabb nomád gazdálkodást hozták magukkal, s legeltetési útvonalaik ugyanúgy a Bug, Dnyeszter mentén haladhattak, mint a Plano Carpini szerzetes által leírt 13. századi mongol főembereké. A régészek csak temetkezéseiket ismerik: halottaikat fejjel nyugatnak tájolták, az elhunyt mellé helyezték használati tárgyait, fegyvereit és feltorozott hátaslovának maradványait, a bőrben hagyott koponyát és lábcsontokat. Településeiket nem ismerjük, agyagfazekakat is alig használtak, bizonyára bőr- és faedényekben tartották a vizet és a kumiszt, az erjesztett lótejet, a nomádok kedvenc italát. Hitvilágukról is keveset tudunk. Ebben bizonyára a sztyeppe más népeihez hasonlíthattak, akiknél az ezernyi ősi hiedelemből álló samanizmus valamelyik változata volt a pogány hiedelem alapja. Nyelvük bizonyára a török nyelvek ún. kipcsak változatához tartozott.

Kazárok

A Volga alsó szakasza és a Kaukázustól északra eső területeken lakó kazárok szintén Belső-Ázsiából keltek útra, s 550 körül érkeztek e vidékre. Hatalmuk akkor teljesedett ki, amikor 650 körül szétverték a mintegy fél évszázadig fennálló onogur-bolgár államot a Kubán-vidéken. Hosszú és ádáz harcokat vívtak a Kaukázuson áttörni akaró arab birodalmi seregekkel, akik végül is nem terjeszthették ki hatalmukat a hegyháttól északra.* Fővárosuk, Itil a Volga torkolatánál feküdt, jelentős közigazgatási és kereskedelmi központ volt. Maga a kazár nem lehetett jelentős létszámú nép, birodalmukba számos népelem tartozott, többek közt az iráni nyelvű alánok, számos kisebb török nyelvű népelem (főként a legyőzött onogurok maradványai), s nagyjából 750-től a mi elődeink is.

A kazárok társadalma jóval fejlettebb volt a besenyőkénél. Félnomád típusú államuk jellemzője az ún. kettős fejedelemség intézménye volt: az égi, isteni eredetű főkirály – a kagán – csak a legfontosabb kérdésekben döntött, népétől elzárkózva élt, s csak meghatározott ideig uralkodott, utána megölték. A gyakorlati ügyek intézése és a sereg vezetése az alkirály hatáskörébe tartozott. (Nem kétséges, hogy kazár hatásra alakult ki Levédiában a hasonló típusú magyar félnomád államszervezet és kettős fejedelemség is: nálunk a kende volt a főkirály, a gyula pedig a második uralkodó.) A kazár kaganátus területén élő népek a besenyőkhöz hasonló pogány hitűek voltak, a bizánci térítésnek csupán az alánok közt volt komolyabb hatása. Az államszervezetnek azonban egységes államvallásra van szüksége. A kazár kagán – meglepő módon – a zsidó hitet választotta. Nyilvánvalóan politikai okokból: nem akart a két nagy szomszédos rivális, a keresztény Bizánc vagy az iszlám eszmei hatása alá kerülni. A források és a régészeti leletek is arról tanúskodnak azonban, hogy csupán az uralkodói elit vallotta magáénak az új hitet, az alattvalók többsége megmaradt ősi pogány hite mellett.

A kaganátus népeinek jelentős része nomád gazdálkodást folytatott, egyre erősödő szerepe volt azonban a földművelő gazdálkodásnak is. Főként az Észak-Kaukázusból a Don–Donyec vidékére költözött alánok rendelkeztek erős földműves hagyományokkal. Az ő hatásukra és a kaganátus katonai erejének köszönhető


hosszú békés időszak adta lehetőségek között egyre többen ismerték fel – főként a szegényebb pásztorok közül –, hogy a földművelés ugyan verejtékesebb, de jövedelmezőbb foglalkozás. A régészeti leletek fontos tanulsága, hogy a lakosság jelentős része megtelepedett, tucatszám jöttek létre megtelepült földműves és félnomád falvak. (Ezek igen hasonlatosak voltak a mi 10–12. századi alföldi falvainkhoz.) Nem kétséges, hogy a levédiai és etelközi magyarok is részt vettek a nagy jelentőségű gazdasági átalakulásban.

III. Államalapítások korszaka

A Kijevi Rusz

Az első ezredvég már felbomlásának, hanyatlásának időszakában éri Kelet-Európa jelentős államalakulatát. A 10. században kiformálódó, normannok és keleti szlávok által alkotott első orosz állam, a Kijevi Rusz** a század végén már dél felé terjeszkedik, ellenőrzése alá akarja vonni a nagy forgalmú volgai kereskedelmi utat is. Szvjatoszláv kijevi fejedelem 965-ben végzetes csapást mér a kazárokra, akik többé nem heverik ki e veszteséget. Maradványaiknak 1016-ban adják meg az oroszok a kegyelemdöfést – a bizánci hajóhad hatékony támogatásával. A kazárok birodalmának e területen nem lett folytatása, általános pusztulás lépett a nyomába. Majd csak a 13. században a mongolok által alapított Aranyhorda foglalta újból állami keretbe ezt a területet.

Bolgárok

A kubáni onogur-bolgár birodalom 650-es széthullása után a bolgárok egy része régi lakóhelyén maradt kazár fennhatóság alatt, más részük az Al-Duna vidékére költözött s az ottani szlávokkal hozott létre államot,*** a török nyelvet szlávra cserélte. Másik részük észak felé húzódott a Volga mentén, előbb a 7. század végén a Szaratov–Szamara vidéki területekig jutottak, majd a 8. század közepe körül elérték a Volga–Káma egybeszakadásának vidékét. Számos idegen eredetű néprészt is magukba foglaltak s Almus nevű fejedelmük 922-ben felvette az iszlám hitet. A 10. század végén tehát ők is az államalapítás korszakát élték. Önálló pénzverésük volt, kereskedőik hosszú ideig számos távolsági kereskedelmi utat tartottak kezükben. Magyarországra is eljutottak, tanúsítják ezt a hazánkban előkerült volgai bolgár pénzek. Anonymus bolgár előkelők hazánkba való költözéséről is tudósít. A volgai bolgárok alattvalóiként éltek a Magna Hungariában maradt keleti magyarok is, akikről bizonyára hoztak híreket a hozzánk látogató volgai bolgár kereskedők. (Itt talált rájuk 1236-ban Julianus barát.)

Baskírok, úzok

A volgai bolgárok keleti szomszédai a baskírok voltak, akik nagyjából ebben az időszakban jelenhettek itt meg keletről, ahol korábban talán a kimek törzs-szövetség tagjai lehettek. Az Urál folyó vidékének tágabb körzetében éltek ekkoriban a szintén nomád oguzok, vagy úzok, akiket az oroszok torkoknak neveztek. Láttuk, innét 893 táján a kazárokkal szövetkezve ők űzték el a besenyőket. A régészeti leletek tanúsága szerint a baskíroknak és az úzoknak téli szállásaik az Aral-tó partja közelében lehettek, nyári szállásaik pedig a Dél-Uralban és az attól délebbre elhelyezkedő Mugodzsár-hegységben.

Az úzok később szintén nyugatabbra költöztek, a kelet-európai sztyeppevidékre.

Kipcsakok, alánok

A Tobol–Irtis vidékén lakó kimekeket a 10. századtól a források kipcsakoknak nevezik, akiknek másik neve a kumán, kun, az oroszok pedig poloveceknek hívták őket. A 11. század elején a nagy sztyeppei népmozgás őket is nyugatra sodorja, s 1055 körül átkelnek a Volgán, ezzel megkezdődik kelet-európai szereplésük. Az ő előnyomulásuk következtében jelentős számú besenyő költözik majd Magyarországra, úz néptöredékekkel egyetemben. (De a nomád történelem mintha minden népnek hasonló sorsot szánna: a tatárjárás után az ő jelentős néprészük is Magyarországon lel végleges menedékre, a velük együtt élő alánokkal – vagy orosz nevük után jászokkal – egyetemben.)

Türkök, ujgurok

A távolabbi Belső-Ázsia legjelentősebb nomád államalakulatát a mongol pusztákon élő türkök hozták létre 552-ben. Hatalmas birodalmukat hamarosan egészen a mai Szamarkandig kiterjesztették. Egy időre ugyan elveszítették hatalmukat, de birodalmukat másodszor is életre keltették, amely 744-ig maradt fenn. A türk kagán komoly közigazgatást teremtett, saját írásbeliséget alakítottak ki, a türk rovásírást. Hitviláguk az ősi samanizmus egyik válfaja volt; a Napot s az Egek urát tisztelték. Ezért vallásukat tengrizmusnak is nevezik, mivel az Ég urának neve Tengri volt. A birodalom határainak kiterjesztésével e hiedelem is messze terjedt, nyomát megtalálhatjuk a kelet-európai sztyeppén is. A türkök hatalmát egy másik belső-ázsiai nomád nép, az ujgurok


döntötték meg, akik a türkökhöz hasonló államszervezettel, s szintén saját írásbeliséggel rendelkeztek. Az ő uralmuknak a mai Tuva területén lakó kirgizek vetettek véget 840-ben. A kirgizek jóval alacsonyabb kultúrával rendelkeztek, vége szakadt a korábbi államiság fejlődésének. Az ő uralmukat 920-ban az Észak-Kínát is fennhatóságuk alatt tartó kitajok vetettek véget. (Az ő népnevük után terjedt el a Kína név is.****) A kirgizek ekkor szűkebb hazájukba szorultak vissza.

IV. Hitvilág

Hogyan nézett a sztyeppe embere a második évezred elé? Nyugodtan mondhatjuk, nem is volt fogalma az ezredfordulóról (ami egyébként is 1001. január elsejével kezdődött), hiszen alig volt köztük, aki ismerte a keresztény időszámítást. A napfordulós ünnepeket azonban ők is megülték ősi hitük szerint. Az egyszerű emberek mindig mértékkel, mert a nomád pásztor télen-nyáron ezernyi gonddal küszködött. Az állatállomány állandó felügyeletet igényelt, fejni kellett, a beteg állatot gyógyítani, a tejterméket feldolgozni, a téli éjszakákon ügyelni kellett, nehogy az éhes ordasok kárt tegyenek a jószágban. A kevéske szabad időt a favázas, nemezzel borított sátorban töltötték, itták a kellemesen savanykás, kissé bódító kumiszt, s hallgatták a dicső történelmüket napszámra mesélő tudós öregeket. A főemberek követhettek bármilyen világvallást, ezek az istenek idegenek voltak nekik, ők csak a régi szellemekben hittek, azok gyógyító és bajűző erejében, akiknek segítségét a sámán eszközli ki számukra. Tisztelték az ősök szellemét, méltó, ősi módon búcsúztak halottaiktól, ügyelve, nehogy a sokrétegű felső világ egyikében hiányt szenvedjenek valamiben, s éjjel ne járjanak vissza, jussukat követelve.

A háborúkhoz, a hatalmak változásaihoz szokva voltak, de azt aligha gondolhatták, hogy mindennapi szorgos ténykedésük ideje, ha évszázadokban is, de már ki van számlálva. Mert láttuk, hogy látszólagos egyhangúsága ellenére is színes volt ez a pusztai élet, a tágas legelőkön még a szolga is szabadnak érezhette magát. Voltak népek, akik az ősi nemzetségi rendben pergették mindennapjaikat, s voltak, akik államrendben éltek, némelyek írást is ismertek. Maga a nomád életforma azonban már csak mutatóban élte túl a következő ezer esztendőt. Az agrotechnika, majd az ipar fejlődése túlhaladta ezt a gazdálkodási módot, amely változni ugyan tudott, de megújulni és alkalmazkodni nem.

* Vö. e számunkban A szlávok elterjedése a Balkánon c. térképet. (A szerk.)

** Lásd Font Márta cikkét e számunkban. (A szerk.)

*** Lásd Bíró László cikkét e számunkban. (A szerk.)

**** Vö. erre e számunkban Ecsedy Ildikó cikkét. (A szerk.)

2. Képek






1. BizáncOLAJOS Terézia

Bizánc

A Keletrómai Birodalom „második aranykora”

A magyar honfoglalás és államalapítás kora nagyjából egybeesik az arab hódítás utáni bizánci történelem legdicsőségesebb korszakával (867–1025). Ebben az időszakban a császári hadsereg feltartóztatta és visszaverte Bizánc valamennyi ellenfelét, és korábban elveszett területeinek visszaszerzésével kiterjesztette a birodalom határait. Justinianus császár (527–565) óta a Keletrómai Imperium soha nem ért el ennyi katonai és politikai sikert, s a bizánci civilizáció is ekkor élte „második aranykorát”.

A Makedón-dinasztia

E páratlan sikertörténet a közel kétszáz éven át kiemelkedő képességű uralkodók sorát adó Makedón-dinasztiával (867–1056) kapcsolódott össze.

A dinasztia alapítója, a valószínűleg örmény eredetű thrákiai parasztfiúból lett császár, I. Basileios (867–886), aki Hadrianopolis közelében, a bizánci „Makedonia” tartományban született: innen a pontatlan, de közkeletű „Makedón-” dinasztia elnevezés. Törvényalkotói tevékenységét fia, a művelt és sokoldalú irodalmi tevékenységet is folytató VI. (Bölcs) Leó (886–912) koronázta meg. Utóbbi fiát, a 905-ben született Kónstantinos Porphyrogennétost (Bíborban-született Konstantin) 911-ben társcsászárrá koronáztatta. Ám a Leó halálakor is még csak hétéves gyermek helyett 913-ig nagybátyja, Alexandros, majd annak halála után a Nikolaos Mystikos pátriárka vezette régenstanács és az özvegy császárné, 919-től egészen 944-ig pedig a bizánci flotta örmény származású főparancsnoka, Rómanos Lekapénos – egyébként Bizánc egyik legkiválóbb császáraként igen sikeresen – kormányozta a birodalom bel- és külpolitikáját, valamint hadvezetését, és a hatalom gyakorlásából teljesen kizárta a Bíborbanszületettet. Így a sokoldalú tehetséggel megáldott ifjú uralkodó tudományos, irodalmi és művészeti tevékenységben, ill. e tevékenységek szervezésében kamatoztatta alkotó energiáit.

VII. (Bíborbanszületett) Konstantin (ur. 945–959) halála után II. Rómanos (959–963) húszévesen lépett apja örökébe. A gyenge akaratú és könnyelmű ifjú uralkodó szerencsére a birodalom kormányzását egy kiváló államférfira, Ioséphos Bringasra, a határok védelmét pedig kivételesen tehetséges hadvezéreire (a Phókas fivérekre, Ióannés Tzimiskésre stb.) bízta, akik nagyszerű győzelmeket arattak. II. Rómanos rövid uralkodás után, alig 24 évesen halt meg. A dinasztia folytatásáról azonban gondoskodott: a szépséges és ambiciózus Theophanó császárné két fiút szült neki, 958-ban Basileiost, 960/61 telén pedig Kónstantinost. Rómanos mindkettőt társcsászárrá koronáztatta.

II. Basileios (976. január–1025. december, társcsászár 960-tól), kivételesen tehetséges stratégaként és ügyes szervezőként minden energiáját a közügyeknek szentelve irányította fél évszázadon át a birodalmat, amely a iustinianosi aranykort leszámítva az ő uralkodása alatt érte el hatalma csúcspontját és legnagyobb területi kiterjedését: magában foglalta északon a Száva–Duna vonaláig az egész Balkán-félszigetet, a Kelet-Mediterráneum szigetvilágát, Kis-Ázsiát, a Kaukázus-vidéket, Észak-Szíriát és Felső-Mezopotámiát, valamint Dél-Itáliát. A hatalmat szilárdan kézben tartva gazdasági és társadalmi stabilitást teremtett az országban, gyarapította alattvalói jólétét, védelmezte a szegényeket és kiszolgáltatottakat a hatalmasokkal szemben, s emellett még a kincstárat is feltöltötte.

A gyermektelen II. Basileios halála után fivére, a 962-től társcsászári címet viselő, de a kormányzásban korábban részt nem vevő VIII. Konstantin rövid uralkodása következett (1025–28). A sportot és szórakozást kedvelő, a háborúzást gyűlölő Konstantin 65 évesen vette át a hatalmat, s a birodalom kormányzását a császári eunuchokra és más kegyencekre bízta. Ezzel megkezdődött a Basileios alatt elsősorban tehetségükkel kiemelkedő tisztviselők és katonai vezetők, valamint az udvarban befolyásos személyek rivalizálása, amely megosztotta a birodalom irányítását, és gyengítette a védelmi képességét éppen akkor, amikor veszedelmes új ellenségek (szeldzsukok és normannok) jelentek meg a keleti és a nyugati határoknál.

Külpolitika, terjeszkedés

A Makedón-dinasztia korában a bizánci birodalom leglátványosabb sikereit a külpolitikában érte el. Szicíliától a


Földközi-tenger keleti medencéjén át a Kaukázusig a bizánciak arabokkal álltak szemben. I. Basileios és Bölcs Leó idején a bizánci hadvezérek szinte évente vezettek ellenük váltakozó sikerrel hadjáratokat, amelyek azonban győzelem esetén sem bizonyultak átütő erejűeknek, s csak Rómanos Lekapénos offenzívája hozta meg a fordulatot. Legkiválóbb hadvezére, az örmény származású Ióannés Kurkuas (Gurgen) hosszú hadjáratai során győzelmet győzelemre halmozott Arméniában és Felső-Mezopotámiában, s sikereit Edessa bevétele (944) tetőzte be. Ezután Niképhoros Phókas (963–969) és Ióannés Tzimiskés (969–976) előbb mint Bíborbanszületett Konstantin és II. Rómanos főparancsnokai, majd mint császárok értek el döntő győzelmeket. Niképhoros Phókas visszaszerezte a kalózoktól Krétát (961) és Ciprust (965), Kis-Ázsiában Kilikiát, Szíriában elfoglalta egyebek mellett Aleppót (963), legyőzve Bizánc legfőbb ellenfelét, az aleppói emírt, és Antiochiát (969). Ióannés Tzimiskés már a keresztes hadjáratok légkörét idéző támadást indított a Szentföld felszabadítására: visszafoglalta Damaszkuszt és Palesztina jórészét. II. Basileios pedig további kisebb területi nyereségek mellett megszilárdította a birodalom fennhatóságát a visszahódított területeken, ill. fokozta befolyását a szomszédos vazallus államokban.

Nem kevésbé volt sikeres a Kaukázus-vidékre vezetett, elsősorban Örményországot érintő offenzíva. Már Rómanos Lekapénos idején a bizánci befolyás erősödött meg Örményországban, II. Basileios (960-tól társcsászár, ur. 960–1025) pedig Abháziát, Ibériát és Arménia nagyobb részét meghódította, az ország maradékát pedig vazallussá tette. Kónstantinos Monomachos (1042–1055) uralkodása alatt csatolták ezt a területet is a birodalomhoz, amely ezzel elérte területi kiterjedése maximumát. Ám ekkorra már a közeli Khoraszánban a szeldzsuk-törökök rendezkedtek be, akik 1048-tól ismétlődő betöréseikkel fenyegették Arméniát, s 1071-ben a kis-ázsiai Mantzikertnél megsemmisítő vereséget mértek a bizánci hadseregre.

A 9. század végére meg-megújuló harcok árán visszaállították a bizánci közigazgatást Dél-Itáliában Langobardia és Calabria thema (tartomány) megszervezésével. Ebből később Niképhoros Phókas reformja nyomán Bari székhellyel az egységes itáliai katepanatus alakult ki. Igaz, Szicília a szaracénok kezén maradt, ami állandó fenyegetést jelentett Dél-Itália keresztény lakosságára.

II. Basileios a bizánci Itália ügyeit az adriai térség összefüggésében kezelte. Ebben ekkor jutott először fontos szerephez a még vazallus Velence, amely flottaszolgálata viszonzásaként 998-ban vámcsökkentést és egyéb kedvezményeket kapott a császártól. Ezzel új és nemsokára történelemformáló hatalom született az Adrián.

Bár a bolgár fenyegetés rövidebb ideig tartott és rövidebb frontvonalat eredményezett, nem kevésbé volt súlyos, mint az arab veszély. A konfliktus Bölcs Leó és Simeon cár (894–927) idején robbant ki. A Konstantinápolyban nevelkedett energikus bolgár uralkodó jelentős bizánci területeket hódított meg a Nyugat-Balkánon, Makedóniában és Thrákiában, nemegyszer Konstantinápolyt is fenyegette, és végül felvette a „bolgárok cárja és a rómaiak császára” címet is. Fia, Péter cár (927–969), aki Rómanos Lekapénos unokáját kapta feleségül, trónra lépésekor békét kötött a birodalommal, s ezt uralkodása végéig megőrizte.

967-ben Niképhoros Phókas császár, felismerve a Bulgária belső megosztottságából fakadó kedvező alkalmat, megkezdte az egykor Simeon által elfoglalt bizánci területek visszaszerzését. A 970-es évek elején Bulgária nagyobbik, keleti részét meghódították a bizánciak, s a birodalom északi határa újra az Al-Duna lett. A következő években azonban Nyugat-Bulgáriából kiindulva az önmagát cárrá kikiáltó Sámuel újjászervezte a bolgár államot, sőt annak területét még kiterjeszteni is igyekezett. II. Basileios 986 és 1018 között több szakaszban vezetett hosszú háborúja során teljesen megsemmisítette Sámuel haderejét és államát (innen származott „Bolgárölő” mellékneve). Ezzel véget ért az első bolgár cárság, és Bizánc ismét az egész Balkán-félsziget ura s a Száva–Duna-határ révén I. István királyságának közvetlen szomszédja lett.

Az északi, ill. dunai határ biztonságát a 10. században a bolgárokon, a kalandozó magyarokon és a Duna–Dnyeper között élő besenyőkön kívül a kijevi oroszok is veszélyeztették (Igor 941-ben és 944-ben, Szvjatoszláv 970–971-ben).

A császári állam

A bizánci állam élén az isten által kiválasztott, az égi hatalom földi reprezentánsaként uralkodó császár állt, s a basileust övező császárkultusz vallásos jelleggel is bírt. A császár legitim uralkodóvá akkor vált, amikor a nép kikiáltotta, a hadsereg pajzsra emelte, és a senatus ezt szentesítette. Normál körülmények között általában az uralkodó jelölte ki – elsősorban alkalmasság alapján – utódját. Kritikus helyzetekben az igazi „császárcsináló” szerepét a hadsereg és az udvar játszotta. Az égi hatalom nevében a konstantinápolyi pátriárka a Szent Sophia-székesegyházban tartott szertartáson erősítette meg, hogy isten elfogadta az elhunyt császár által kijelölt vagy a „nép által választott” uralkodót. A dinasztikus elv véglegesen éppen a Makedón-dinasztiával (867–1056) gyökerezett meg.


A centralizált korai bizánci államberendezkedés, amelyben minden döntés az autokratór császártól indult ki, idővel dekoncentrálódott, s a császártól merev rendszerbe sorolva sok hivatalnok függött. A 9. század végétől Bizáncban kettős hierarchia alakult ki: egymás mellett létezett a tiszteletbeli címek és rangok bonyolult udvari ranglétrája és a szakértelmet igénylő valóságos állami adminisztráció hivatalnokainak a hierarchiája. Amint a császár egymaga rendelkezett a hadsereg és a civil közigazgatás felett, a themákban a császári hatalom legfőbb képviselői, a stratégosok hivatali körzetükben egyszemélyben látták el a főparancsnok, a legfőbb közigazgatási vezető és a bíró feladatkörét. A civil közigazgatás tisztviselői azonban külön csatornákon át közvetlenül alá voltak rendelve a központi adminisztrációnak is.

A 10. századig a bizánci állam védelmét a tartományi csapatok (themata) látták el, amelyekben a főszerepet az adómentes birtokukért gyalogos vagy lovas szolgálatot ellátó stratióták játszották. Ezek az olykor rosszul szervezett és gyengén felfegyverzett parasztkatonák tartóztatták fel az arab és a bolgár támadásokat, egyszerre védve önmagukat és az államot. Amikor azonban a 10. századtól kezdve a gazdasági fellendülés megteremtette a lehetőségét az új, offenzív külpolitikának és a 10–11. századi nagy hódításoknak, ismét szükség lett egy fegyelmezett, jól képzett és távoli frontokon is bevethető hivatásos hadseregre is, amilyen a késő antik–kora bizánci idők ármádiája volt. Az új típusú, részben idegen népek (ruszok, kazárok stb.) között toborzott mozgó hadsereg egységei (tagmata) Konstantinápoly környékén lévő kaszárnyákban és a tartományokban állomásoztak, s onnan vezényelték őket azokra a frontszakaszokra, ahol bevetésükre szükség volt. A 7. században a szárazföldi sereg mellett még másodrangú bizánci hadiflotta az arab kalózok elleni harcban fokozatosan megerősödött. A hadiflottát Konstantinápoly kikötőiben és a tengerparti themákban koncentrálták.

Társadalom és gazdaság

A bizánci társadalom tablóján egy sajátos színt jelent a hadifoglyokból, külföldről vásárolt, bányákban, nagybirtokokon, kézműiparban, szabadfoglalkozásúak mellett és előkelő családok szolgálatában alkalmazott rabszolgák csökkenő létszámú csoportja. A társadalom döntő többségét azonban a szabadok, az önmagukat „rómaiaknak” tekintő bizánciak alkották, akik két szembenálló tömbre szakadtak. A gazdagságot, a földtulajdont, a pénzt és a hatalmat kezükben tartó vezetők, a „hatalmasok” álltak szemben a vezetettek, a „gyengék”, a szegények hatalmas tömegével, amelyet elsősorban a falusi lakosság és a városi nép alkotott. Közöttük helyezkedett el a közepes helyzetűek vékonyabb rétege. Ez a középréteg főleg a városokban élt. Elsősorban a szabadfoglalkozásúak (orvosok, építészek, hadmérnökök, tanárok, másolók, jegyzők, jogászok, írók, szónokok stb.) tartoztak ide, de közéjük sorolhatók zömmel az iparosok, a kereskedők és a középbirtokosok is.

A nyugat-európai merev társadalmi hierarchiával szemben a bizánci társadalomban működött a mobilitás, a felemelkedés lehetősége. Számos példa bizonyítja, hogy a bizánci a legnagyobb szegénységből is magasra emelkedhetett a társadalmi ranglétrán, sőt akár a trónig is eljuthatott.

A birodalom lakóinak elsöprő többsége változó nagyságú, de azonos struktúrájú, elsősorban kisparaszti gazdaságokból álló falusi településeken (chórionokon) élt. Az állami adózási egységnek tekintett családi gazdaságok együttese faluközösségként működött. A 9. század végétől a falusi közösség természetes kohézióját kívülről az állam is igyekezett erősíteni. A késő császárkortól kezdve az volt a szokás, hogy az egyébként önállóan gazdálkodó parasztok szomszédaikért is feleltek a kincstár előtt s az eltűnt földműves földjére elővásárlási joggal rendelkeztek. Ám ha nem volt pénzük a föld megvételére, azt a legtöbbet ígérő külső vevő vásárolhatta meg. Ez okozta, hogy főleg a 8. századtól fogva a „hatalmasok” nagybirtokai gyarapodtak a faluközösségek rovására.

A késői antikvitás virágzó görög–római városai az 5–7. századi inváziók és a nagy történeti átalakulások során elszegényedtek, elpusztultak, olykor végleg eltűntek, de összességében Bizáncban – szemben a Nyugattal – a városok sűrű hálózata viszonylag kis veszteséggel tovább élt: kevés város tűnt el végleg, és ugyanakkor kevés új jött létre. A városok lakossága közösséget alkotott, amelynek élén a tehetősek képviselőiből és az ott székelő püspökből vagy metropolitából álló testület állt. Ez irányította a város gabonaellátását, a közmunkákat, ellenőrizte a gazdasági életet, szervezte a polgárőrséget, hogy szükség esetén a hadsereggel karöltve az ostromló ellenséggel szemben megvédjék a várost.

A legjelentősebb és legszélesebb spektrumú ipari és kereskedelmi központ Konstantinápoly volt, ahol ráadásul különleges termékek is készültek, mint például a bizánci pénz, a külföldiek bámulatát kiváltó szerkezetek, ékszerek, ikonok, színes üveg, játékok, finomkerámia, selyem stb. A kormányzat leginkább a selyemipart, illetve az aranyművességet tartotta ellenőrzése alatt. Az előbbi egyes termékeire állami monopóliuma volt, míg a drágakő és a nemesfém beszerzését és feldolgozását részben az udvari műhelyekben koncentrálta.


A 11. századig az Indiából, Indonéziából, Kínából és Afrikából jövő árucikkek (fűszerek, elefántcsont, drágakő, stb.) az iszlám államok területén átfutó karavánutakon érkeztek Aleppó, Kilikia és Arménia közvetítésével Bizáncba. Hogy jobban biztosítsa ezeket az útvonalakat, a császári hadvezetés (elsősorban Niképhoros Phókas, Ióannés Tzimiskés és II. Basileios) 963-tól meghódította Észak-Szíriát és az Eufrátesz-vidéket, kiterjesztette befolyását még Aleppóra is. Ezzel a hódítással egyebek mellett elérték, hogy biztonságosan és nagy haszonnal tudták kielégíteni a bizánci arisztokrácia megnövekedett luxusigényeit.

Az egyház

A bizánci klérus az egyházat a civil adminisztráció felett állónak tekintette, ugyanakkor a császár isten földi helytartójaként és az egyház felügyelőjeként, külső püspökeként járt el. Az I. Basileios és VI. Leó idején szerkesztett törvény szerint a világi és egyházi hatalom egyenrangú, a császár törődik az oikumené evilági dolgaival, a pátriárka pedig az emberiség spirituális üdvéért felel. A valóságban azonban a birodalom egysége, külső és belső szilárdsága érdekében konfliktus esetén a császári hatalom érvényesítette akaratát az egyházéval szemben. A konstantinápolyi pátriárkák Szent András apostol utódainak tekintették magukat, zsinati elnöki minőségükben hatalmuk kiterjedt az összes metropolitára, és korszakunkban szellemi befolyásukat kiterjesztették a birodalom határain túl a bizánci térítők által evangelizált területek lakóira is.

A világi papság mellett az egyházi hierarchiától (és egymástól is) lényegében független monostorok jelentősége és hatalma folyamatosan nőtt Bizáncban. A szerzetességen belül a Nagy Szent Basileios (329–379) tanítása nyomán a monostorokban imával és munkával eltöltött közös életre szerveződő coenobita irányzat játszotta a legjelentősebb szerepet. A Nagy Szent Vazul Regulái szerint élő bazilita szerzetesek illetve bazilissza szerzetesnők monostorai a bizánci térítés révén a birodalom határain túlra is eljutottak. Magyarországon a Szent István és I. András idején alapított görög rítusú kolostorok, ill. monostorok (Veszprémvölgy, Tihany, Visegrád, Zebegény stb.) is a bazilita szellemiség jegyében működtek.

A 7. században az alexandriai, antiochiai és jeruzsálemi patriarkátusok arab kézre kerülése nyomán a bizánci egyház egyedüli fejévé és irányítójává a konstantinápolyi pátriárka lett. Miközben a keleti egyház sikeres térítése a szláv népeknél (Cirill és Metód missziója, Borisz bolgár cár és népe megkeresztelkedése, az oroszok megtérése) jelentősen kiterjesztette Bizánc befolyását, a bizalmatlanság és a rivalizálás Róma és Bizánc között tovább erősödött. A két egyház közötti valódi és végleges szkizma 1054-ben következett be.

Kultúra

A bizánci állam a kultúrát és az oktatást a privát szférába utalta, de bizonyos rend és a választott ideológia fenntartása érdekében felügyeletet gyakorolt felette. Soha nem szólt bele az elemi oktatás ügyeibe, amely többnyire egy-egy iskolamester magániskolájában zajlott, ahol 7–10 éves gyerekek sajátították el az írás, olvasás és számolás tudományát. A 10–16 éves gyerekek középfokú tanulmányaikat magániskolákban folytatták, ahol persze a tandíj és egyéb költségek miatt elsősorban a tehetősebbek gyermekei tanultak.

Az ifjú bizánciak a teljes műveltség (enkyklios paideia) csúcsáig a felsőfokú intézményekben juthattak el. A 4–7. században működő, nagy hírű „egyetemek” (Alexandria, Gaza, Antiochia, Berytos) pusztulása, illetve az athéni akadémia 529. évi bezárása után a konstantinápolyi lett a Bizánci Birodalom és egész Európa legjelentősebb (sőt évszázadokig egyetlen) egyeteme.

A kibontakozó kulturális reneszánsszal párhuzamosan a 10. századtól a növekvő állami adminisztráció sokirányú szükséglete is egyre nagyobb számban igényelte a művelt szakembereket, így az állam is érdekelt volt az oktatás színvonalának emelésében és hatókörének kiszélesítésében.

A korszak kultúrájának legmeghatározóbb személyisége a tudós császár, Bíborbanszületett Konstantin, aki az irodalom legkülönbözőbb műfajait művelte (történetírás, szónoklat, életrajz, irodalmi levél, költészet), de otthon volt a festészetben, az építészetben és a zenében is. Hazánkban legtöbbet idézett műve a „A birodalom kormányzása” c. kézikönyv, amelyet fiának, a leendő II. Rómanosnak az okulására írt, feltehetően a trónörökös 14. születésnapjára, 952-ben. Rendkívül értékes történeti forrás a modern tudomány számára „A bizánci udvar szertartásai” és „A tartományok” c. munkája is. Fő érdeme azonban az a széles körű irodalom- és tudományszervezés volt, amely írók, tudósok és írnokok népes csoportjait állította munkába, hogy az antik és korai bizánci irodalomból enciklopédikus összeállításokat hozzon létre a legváltozatosabb témakörökben (politika, történelem, etika, jog, mezőgazdaság, zoológia, orvostudomány stb.). A minden ismeretkörre kiterjedő, 53 témára tervezett nagy mű zöme azonban elveszett.

2. Képek






1. A császárváros, BizáncA császárváros

A Márvány-tenger, a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl határolta félszigetre épült Byzantiont kivételesen kedvező kereskedelmi és stratégiai fekvése miatt tette birodalmi fővárosává 330-ban Nagy Konstantin császár, s Konstantinápoly eme különleges helyzete a 7. század óta történt jelentős átalakulások (mindenekelőtt a földközi-tengeri arab hódítások) nyomán sem változott lényegesen. A „császárváros”, ahogyan „a városok királynőjét”, „az isten oltalmazta” várost nevezték, a középkorban Angliától Közép-Ázsiáig az egész civilizált világot mágnesként vonzotta.

A várost a szárazföldön és a tenger felől több mint ezer éven át bevehetetlennek bizonyult erődítés védte. A szárazföld felől a Márvány-tengertől az Aranyszarv-öbölig futó kb. 6 km hosszú hármas védműrendszeren nyíló kapuk közül a legszebb és leghíresebb az „Aranykapu”, amelynek négy bástyájához utóbb még három épült, s innen származott későbbi török „Héttorony” elnevezése. A főbb városkapuktól 10 méter széles, csatornázott, monumentális középületek és fényűző paloták közt haladó sugárutakon és oszlopcsarnokokkal szegélyezett, nagyszabású épületekkel és szobrászati remekművekkel díszes tereken (fórumokon) át juthatott az utazó a város szívébe. Etérhez kapcsolódott északról a város főtemploma, a Hagia Sophia (a Szent Bölcsesség temploma), keletről a senatus egyik háza, és déli oldalán nyílott a „Nagypalota” több mint 100 ezer m2-es komplexuma, amely fallal körülvéve, külön kikötővel, minden szükséges funkciót ellátó építmények sokaságával város volt a városban.

2. Képek


1. Déli szlávok két egyház közöttBÍRÓ László

Déli szlávok két egyház között

Honfoglalás és államalapítás

A mai déli szlávoknak nevezett népek (bolgárok, bosnyákok, horvátok, makedónok, szerbek, szlovénok) politikai, társadalmi szempontból sohasem képeztek egységet.

I. Honfoglalás

A legkorábbi időkben az életnek keretet adó legfontosabb, legnagyobb szervezet a törzs volt. 1000-re azonban lezajlott a néppé válás első szakasza, az egymáshoz közel élő törzsek összeolvadásából kialakult a bolgár, horvát, szerb, szlovén nép.

A szláv népek nyugat felé indulásával, majd későbbi letelepedésével minden bizonnyal Európa legnagyobb méretű honfoglalása zajlott le. Az első szláv csapatok 527-ben jelentek meg a Bizánci Birodalom területén, de ekkor ínég nem letelepedési szándékkal. A következő évtizedekben a szláv törzsek rendszeresen rabló hadjáratot vezettek a birodalom területére, 545-ben eljutottak Trákiába, 547–548-ban Dalmáciába. A hadjáratok után viszont mindig visszahúzódtak a Duna bal partján fekvő területeikre.

A szerbek és horvátok őseit képező törzsek a 600-as évek elején több hullámban vándoroltak a Dunától későbbi szállásterületeikre. A 630-as évekre Dalmácia szinte egészét elözönlötték, kivéve a városokat. A városokba majd csak több évszázad múlva tudtak betelepedni. A szlovének viszont a 6. század második felében északi–északkeleti irányból érkeztek a Keleti-Alpok vidékére, valószínűleg az avarok nyugati terjeszkedésének hatására.

A szláv betelepülés következménye, hogy az általuk ellenőrzött két kereskedelmi és hadi út: a Dunától Konstantinápolyig vezető via Singidunum és az Adriától a fennsíkokon, Ohridon, Szalonikin át húzódó via Egnatia több évszázadra elvesztette jelentőségét, s azt csak a 11–12. században, a keresztes hadjáratok során szerezte vissza, hogy azután majd megannyi hódító használhassa még.

A betelepülő szlávok társadalmának alapegysége a zadruga (nagycsalád) volt, több zadruga képezte a bratsvókat, ezek pedig a törzseket. A törzs területe volt a zsupa. Az egyes törzsek ekkor még csak laza kapcsolatban álltak egymással, és hosszabb időt vett igénybe a néppé való egybeolvadás. A zadrugát több, általában közeli rokonságban álló felnőtt és családja alkotja, tagjainak száma általában 20 és 50 között mozgott. A vagyon közös volt, a munkákat a család fejének irányításával végezték, a fontosabb döntéseket azonban a felnőtt férfiak közösen hozták meg.

1000-re már lezajlottak az első államalakulások, mindegyik nép túl volt már a másnak való alávetettség keserű tapasztalatán, ami abból eredt, hogy náluknál nagyobb hatalmak, a Bizánci és a Frank Birodalom közé ékelődtek be. 1000-re már lezajlott a magyarok betelepedése is a Kárpát-medencébe, aminek következtében megszűnt a közvetlen kapcsolat a szláv népek között. Ez végérvényesen megakadályozta, hogy egységes „szláv tenger” jöhessen létre a Balti-tengertől a Fekete-tengerig és az Adriáig, valamint az Uralig.

Ekkorra már kialakult a később több szempontból meghatározónak bizonyuló különbség, ami a nyugati, illetve keleti kereszténységből fakad. Sommásan megfogalmazva a kereszténység latin, illetve görög formájának felvétele, mai kifejezéssel élve, a geopolitikai helyzettől függött. Amelyik nép közelebb volt Bizánchoz, akár akarata ellenére is, az az ortodox kereszténységet vette fel (mint látni fogjuk, Borisz bolgár fejedelem Rómával is kacérkodott), amelyik pedig Rómához, illetve a Frank Birodalomhoz helyezkedett közelebb, az a római kereszténység része lett (hiába fedezünk fel időnként közeledést Bizánchoz a Nagymorva Birodalom részéről). A kereszténység bármelyik formájának felvétele meghatározónak bizonyult az államszervezési és kulturális tevékenységgel kapcsolatban, mi több, mentalitásbeli eltéréseket is okozott.

Nyugati kereszténység és ortodoxia

A keleti kereszténységben a bizánci császár nemcsak spirituális vezető, hanem – és ezt vette át később az orosz uralkodó is – egyben világi hatalom is volt. Innen ered, hogy az ortodoxia államegyház volt, az éppen hatalmon


lévő császár mindig befolyásolhatta az egyház életét. A római kereszténység bizonyos mértékben utat engedett a személyiségnek, például a humanizmus időszakában, míg az ortodoxia felfogásának középpontjában a kollektívum áll. A nyugati kritikusok mindemellett azt mondják, hogy az ortodoxia inkább emocionális maradt, szemben a nyugati kereszténységgel, amelyik inkább alkalmasnak bizonyult racionális elemeket is magába olvasztani. A római egyház sokkal inkább képes volt a megújulásra, és nemcsak vallási tekintetben. Az ortodoxia azonban képtelennek bizonyult a hitéletben való megújulásra.

Sajátos vélekedést lehet megfigyelni az egyház nemzeti nyelvével kapcsolatban. A 9. században – miként látni fogjuk – a szláv istentisztelet bevetté vált, aminek kétségtelenül nagy jelentősége volt a térítés időszakában. A szláv nyelvűségnek azonban többfajta utóhatása maradt. Miközben a néphez közelebb álló liturgia könnyebben elérhette a szláv törzsek különböző rétegeit, az egyházból kiinduló későbbi egyetemes kulturális tendenciák befogadásának gátat szabott, némileg túlozva azt is mondhatnánk, elvágta az utat a főbb európai szellemi áramlatok elől.

A déli szlávok földrajzi környezetében a legmeghatározóbbak a magas hegyek (Balkán, Dinári-hegység, Rodope), amelyeket folyóvölgyek és a hozzájuk kapcsolódó alföldek, a közlekedés és a mezőgazdasági termelés színterei szabdalnak. Nem kevésbé értékesek a fennsíkok (Koszovó, Makedónia) sem. A környezetétől eltérő fejlődést biztosít az antik hagyományokkal rendelkező tengerpart. A magas hegyek elősegítik a patriarchális társadalom továbbélését, erősítik a regionális tudatot és ezzel akadályozzák az egységes állam(tudat) kialakulását. A hegyek azonban a menekülés lehetőségét is nyújtják, amire a későbbi időkben nagy szükség volt. Az elzárt területeken például a török előli menekülés során újjáéledt a törzsi szervezet (az állam és a törzs harcát Montenegróban a 19. században is megfigyelhetjük), ismét megerősödik a korábbi, hagyományos szokásjog és mentalitás (a vérbosszú intézménye egyes területeken a hatályos állami törvények ellenére még a 19–20. században is érvényben volt). Az agrártevékenységre alkalmas alföldek és fennsíkok viszont a találkozások és az asszimilációk terepévé váltak. Itt a társadalmi fejlődés lehetősége is nagyobb.

II. Bolgár-törökök

A 7. században, amikor a szlávok már letelepedtek a Balkánon, újabb nomád nép érkezett kelet felől és kelt át a Dunán. A török nyelvet beszélő bolgárok Fekete-tengertől északra elterülő birodalma szétesett, a lakosság egy része kazár uralom alá került, míg a többiek Isprich (vagy Asparuch) vezetésével elmenekültek. Az ún. bolgár-törökök megjelenésével Bizánc egy újabb ellenféllel találta szembe magát, amelyet kezdetben nem tudott legyőzni. A bolgár-törökök a 9. század elejére Krum (802–815) nevű kánjuk vezetésével Pliszka központtal államot hoztak létre, amely magában foglalta Havasalföldet, a Duna és Marica völgyét. 809-ben elfoglalták a mai Szófiát, majd Krum utódai a szlávok által lakott Makedóniát is.

Mivel a Bizánc elleni, szinte szüntelen hadakozás során szükség volt katonákra is, idővel a nagy többségben lévő szláv lakosság is a hadsereg bázisát képezte. A bolgár-török katonai vezetés lassan egybeolvadt a szláv hierarchiával, majd lassan az egész népesség feloldódott a szlávokban. Ami megmaradt belőlük, az a bolgár népnév és elnevezés.

Borisz és Simeon

A 9. század végére a mai bolgár, immáron szláv nép etnogenezise nagy vonalakban befejeződött. A régi különbségek és hagyományok eltűnésében és az egységes néppé válásban nagy szerepe volt a kereszténység felvételének Borisz fejedelem (852–888) uralkodása idején. (Borisz maga 864 tavaszán vette fel a kereszténységet pliszkai palotájában, nagy titokban.) Ezután látott hozzá a vallás terjesztéséhez, a korban megszokott módszerekkel először az előkelők között: egy részüket kiirtotta, a többieket pedig rákényszerítette az új vallás felvételére. Külpolitikai okokból, hogy elkerülje a bizánci császár gyámkodását, korábban a latin kereszténységet akarta felvenni, de – a 860 után felerősödött bizánci–frank szembenállás során tervezett frank–bolgár szövetséget megakadályozandó – 864-ben Bizánc csapatokat küldött a bolgár állam ellen, és az kapitulálni kényszerült a túlerővel szemben. Borisz tervét, a bizánci fennhatóság megszüntetését később sem adta fel. Végül 870-ben a konstantinápolyi zsinat a bolgár egyház Konstantinápoly alá tartozásáról határozott.

Az egyházszervezeti kérdések mellett hosszú évszázadokra eldőlt, hogy a bolgár állam a bizánci mintát fogja követni, éspedig nemcsak vallási, hanem államszervezési és kulturális tekintetben is.

Borisz öregkorában kolostorba vonult, őt fia, Vladimir követte a trónon. Vladimir viszont ismét teret engedett a pogányoknak, mire apja visszatért a kolostorból, megfosztotta fiát a hatalomtól. Kisebbik fiát, a Konstantinápolyban nevelkedett Simeont (893–927) ültette a trónra.


Simeon uralkodása alatt – főképp a bolgár-török etnikumú pogánylázadókat leverve – megszilárdította a fejedelmi hatalmat, székhelyét Pliszkából Preszlavba helyezte át, és ott nagyszabású építkezésekbe kezdett. Simeon egyúttal országgyarapító tevékenységbe is fogott: háborút indított Bizánc ellen, egymás után foglalta el a bizánci városokat. 913-ban Konstantinápoly falainál állt, bevenni azonban nem tudta. Erőit kimerítették a szerbekkel és horvátokkal folytatott harcok (a szerb területeket államához csatolta). Simeon cár idején Bulgária a Balkán legerősebb államának számított, Konstantinápollyal is sikerült a bolgár egyház autokefál (önálló, nemzeti) voltát elismertetni (893).

A bolgár állam szétesése

Simeon váratlan halála után Péter (927–969) került trónra. Az ő idején kezdődik az első bolgár birodalom hanyatlása. 963-ban Makedóniában bojár felkelők saját államot hoztak létre, amely 972 után a bolgár államiság megtestesítőjévé vált. Történt ugyanis, hogy az ismét új erőre kapott Bizánc több sikeres hadjáratot vezetett Bulgária ellen, és kiterjesztette fennhatóságát. Az időközben trónra került II. Boriszt fogolyként Konstantinápolyba vitték.

A nyugati bolgár, vagy más néven makedón állam Sámuel vezetése alatt azonban még több évtizedig ellenállt. II. Basileios több sikertelen támadás után 1014-ben a belasicai csatában döntő győzelmet aratott. A diadal után – a fennmaradt krónika szerint – 14 ezer hadifoglyot megvakíttatott (ezért kapta a Bolgárölő előnevet). Sámuel – szintén a krónika szerint – a hír hallatán a rettenettől meghalt. Még négy év kellett ahhoz, hogy az utolsó főváros, Ohrid is elessen. A pátriárkátust megszüntették, az érsekség a bizánci császár fennhatósága alá került. A bolgár állam helyreállítására csak a keresztes háborúk idején, a 12. század végén, 13. század elején nyílt lehetőség.

III. Horvátok

Az első horvát fejedelmeket és államszervezési kísérleteket a 9. század elejéről ismerjük. Akkor következett be ugyanis az a változás, amely mindmáig befolyásolja a horvát történelmet. 803-ban a dalmáciai (tengermelléki) horvátok elismerték a frankok fennhatóságát (a tengerparti városok Bizánc uralma alatt maradtak). A Nagy Károly halála után (814) kirobbant frankellenes felkelések nem vezettek eredményre, a horvát fejedelmek a frankok vazallusai maradtak, ennek következtében a térítést frank misszionáriusok végezték, a horvátok tehát – szemben a szerbekkel és bolgárokkal – a nyugati kereszténységhez és a nyugati kultúrkörhöz csatlakoztak.

A 9. század derekán került a trónra Trpimir fejedelem (kb. 845–865), a horvát nemzeti uralkodóház első képviselője. Ő alapította az első horvát püspökséget a Zára közelében fekvő Nin városában.

A kora középkori horvát állam felemelkedése és virágkora a 10. századra tehető. Minden későbbi történeti munka idézi Bíborbanszületett Konstantin leírását, túlzó adatait, miszerint a „megkeresztelkedett Horvátország körülbelül mintegy 60 ezer főnyi lovasságot, 100 ezer főnyi gyalogságot [...] állít ki”. A külpolitikai fejlemények lehetővé tették, hogy Horvátország területe megnövekedjen, és kiterjedjen a pannón síkságra is.

Az ország felemelkedését jelzi – az addig külön életet élt területek egységbe szerveződése mellett –, hogy Tomislav (kb. 910–930) 925-ben felvette a királyi címet, amit a pápa is megerősített. Ennek ára – bizonyos felfogás szerint – az volt, hogy a második spliti (spalatói) zsinaton megszüntették a nini püspökséget, és az egész horvátlakta terület, a dalmát városokkal együtt, a spliti püspökség jurisdictiója alá került. Ezzel a határozattal a pápa megerősítette a hatalmát a nemrég Bizánctól Rómához visszatért dalmát egyház felett. Megindult viszont a harc a szláv nyelvűséget, ezzel a Nint támogatók pártja és az ún. latin párt között.

Tomislav utódairól megbízható források híján nem sokat tudunk. A 10. század végén Stjepan Držislav (969–995) halála után trónviszály tört ki fiai között. A két fiatalabb testvér harcot indított az örökös Svetoslav ellen, aki vereségei után Orseolo Péter velencei dogéhoz menekült. Péter a trón körüli harcot kihasználva már 998-ban elfoglalta Zárát, majd éppen 1000-ben, miután meghódította a tengerparti városokat (Trogir, Split, Biograd), felvette a Dalmácia hercege címet. Miként Ferdo Sišić, a polgári korszak egyik legkiemelkedőbb történésze írta: „Ezzel a szerencsétlen háborúval a legsúlyosabb csapás érte a Horvát Királyságot, mivel megszűnt tengeri hatalma az Adrián, és megkezdődött a sokáig tartó harc Velencével Dalmáciáért.”

1000 után III. Krešimir (1000–1030) és Gojslav (1000–1020) társuralkodókként kormányozták az országot, sikeresen megkezdték a rend helyreállítását, majd Orseolo Péter halála után megkísérelték visszafoglalni a dalmát városokat. IV. Krešimir Péter (1058–1075) valószínűleg már kiterjesztette hatalmát ezekre a városokra. Királysága idejére esett a latin és a szláv párt küzdelmének újabb fordulója. Az 1060. tavaszi spliti zsinaton az előző évi lateráni zsinat határozatainál – amelyek megtiltották a cirill betűs írás használatát és a latinul nem


tudók pappá szentelését – szigorúbb döntéseket hoztak. Betiltották a szláv liturgiát, megbélyegezték Metód tanításait, egyben a továbbiakban nem engedélyezték a görög szakáll viselését sem. Mindez nagy elkeseredést váltott ki a szláv párt hívei között. (IV. Péter a latin párt oldalára állt.)

Péter utóda, Zvonomir (1075–1089) szorosabbra fűzte a kapcsolatokat a pápával, a pápaság császárság küzdelmében a pápát támogatta. Utána IV. Krešimir Péter kolostorba vonult fia örökölte a trónt. A már öreg és beteg II. István, Péter egyszer már kolostorba vonult fia volt az utolsó Trpimirović-uralkodó (1089–1090). Halála után özvegye és az előkelők egy része az uralomért folytatott harcban Szent László magyar királyt hívta meg a trónra. 1091 tavaszán László seregeivel elindult Horvátországba, és eljutott a Tengermellékre, de külpolitikai okok miatt vissza kellett fordulnia. (A későbbi egyházi fejlődés szempontjából nem lényegtelen, hogy ő alapította a zágrábi püspökséget.) Péter (1093–1097) ellenkirály hatalmát végül Könyves Kálmán semmisítette meg 1097-ben a Gvozd hegységben lezajlott csatában. A győzelem után Kálmánt horvát királlyá koronázták, és ettől kezdve Horvátország Magyarország társországa lett, saját országgyűléssel (sabor) és autonóm közigazgatással, élén a bánnal.

IV. Szerbek

A 6. században letelepült szerbek szállásterületei három térségre terjedtek ki: Zahurnljére (a mai Hercegovina), Dulkjára és Zetára (Montenegro). A magas hegyek képezte természeti akadályok gátolták az egyes törzsek közti kapcsolatokat, részben ezért a többi népéhez képest a szerb államalapítási kísérletek később jelentkeztek. A 9. századtól kezdve több zsupán neve maradt fenn a forrásokban, akik már több törzsre kiterjesztették hatalmukat. A gyakori bolgár–bizánci háborúk nagymértékben befolyásolták a szerbek helyzetét, mindkét fél magához igyekezett csatolni a szerblakta területeket, a 10–11. századtól pedig a magyar törekvésekkel is számolni kellett. A 9. század második felében ortodox térítők érkeztek, és megkeresztelték a lakosságot.

A 970-es években Sámuel nyugat-bolgár állama magában foglalta a szerb földeket is, a Bizánc elleni felkelés ezekre a területekre is kiterjedt. A bolgár állam végleges összeomlása (1018) után a szerbek Bizánc uralma alá kerültek. Államiságuk tartós kiépülése csak a következő századokban valósult meg, két egymással konkuráló központból, Zetából és Raskából kiindulva.

V. Írásbeliség és hiedelemvilág

A korszak kultúrája egyházi jellegű volt. Legnagyobb és legmaradandóbb eredményének a szláv írásbeliség megalapozása tekinthető. A 9. század második felében Konstantin (szerzetesi nevén Kirill), egy Szalonikiből (Thesszaloniké) származó és az ottani szláv nyelvjárást jól ismerő görög szerzetes nagy-morvaországi térítő missziója előtt létrehozta az első szláv írást, az ún. glagolitát. Ebben minden hangnak egy írásjel felelt meg. Emellett a Szaloniki környéki nyelvjárásra lefordította a legfontosabb liturgikus szövegeket. (Máig is ezek a szövegek képezik az egyházi szláv nyelv alapjait.) Munkásságát és Metóddal folytatott térítő útját, valamint szláv liturgikus nyelvhasználatát ekkor a pápa is támogatta, Metódot pannóniai püspöknek is kinevezte. A későbbi pápa, VIII. János 874-ben azonban megtiltotta a szláv nyelv egyházi használatát Moráviában, ezután Metódnak el kellett hagynia Pannóniát. Tanítványaival Konstantinápolyba tették át székhelyüket. Ők mesterük halála után (885) a bolgár birodalom különböző részeibe mentek téríteni. Szent Kelemen (Kliment) vezetésével különösen erős központ alakult ki Ohridban. A 9–10. század folyamán a fordítások mellett már eredeti írások is keletkeztek itt. Kelemen halálával egy időben váltotta fel a glagolitát a görög betűk felhasználásával létrehozott cirill írás, amely minden valószínűség szerint egy Konstantin nevű tudós munkája.

A déli szlávok pogány hitvilágáról és mitológiájáról, amely sok elemében tovább élt a kereszténység felvétele után is, viszonylag keveset tudunk. A szlávok felfogása szerint különböző lények népesítették be a világot. Ezek egy része, az istenek az ember segítségére voltak, míg a többiek, az ördögök és démonok ellene. Prokopiosz bizánci történetíró említi, hogy a villámlás létrehozóját és urát tekintik legfőbb istenüknek, ő a dolgok egyedüli ura, ezért neki áldozatokat mutatnak be. A legfőbb isten, Szvarog fiai voltak az állattenyésztők számára különösen fontos Nap (Dazsbog) és a tűz (Hrisz). Különös tisztelettel övezték még a nyájak fő védőjét, Veleszt is. Isteneikhez a szabad ég alatt imádkoztak, és ott mutatták be az áldozatokat is. A keleti szlávokhoz hasonlóan hittek abban, hogy az erdőkben, folyókban és forrásokban női lények, tündérek (vilák) élnek. Ők a felelősök az időjárás megváltozásáért és a felhőkért. Általában jóindulatúak az emberekhez, megmenthetik őket a betegségektől, sőt férjhez adhatnak lányokat, mi több segíthetnek a gyermekáldásban is. A bolgár hagyományban fennmaradt, hogy a hegyekben emberrel szemben ellenséges szamovilák élnek, akik a hegyek csúcsain szoktak táncolni. Szarvason érkeznek a földre, kantárul mérgeskígyókat használnak. A hiedelem szerint ezek a lények gyakran megvakítják az embereket és kiszívják az ember szemét, különösen azokét, akik nem tartják be az ünnepeket – és itt már a keresztény világ hatása tükröződik –, főképp a húsvétot. Szamovilák éltek a kutakban, a hidak alatt és a tengerekben is.


A déli szlávok világfelfogása szerint a Föld a tenger felszínén úszik, és az isten gyúrta össze a tenger homokjából. Az emberi lélek, amely a lélegzéssel nyilvánul meg, szerintük halhatatlan és független a testtől. A korai déli szlávok hittek a halál utáni létezésben is. Úgy gondolták, a halál után a lélek a paradicsomban olyan állapotban lesz, mint amilyenben a halál pillanatában az ember volt, ezért a harcosok inkább meghaltak a csatában, semminthogy fogságba kerüljenek, és lelkük rab maradjon.

*

A déli szláv népek túlélték a Krisztus utáni második ezer évet. A véletlen vagy a sors, vagy talán a történelem hozta, hogy a mostani ezredforduló előtti évszázad, évtized államalapítás tekintetében közel olyan turbulens volt számukra, mint amilyen az 1000 előtti évszázadok. A 19. század – annak inkább a második fele – és a 20. század eleje felbontotta a korábbi nagy birodalmakat, az Osztrák–Magyar Monarchiát és az Oszmán Birodalmat, amelyekben a déli szlávok több évszázada éltek, a 20. század végén pedig a nemzeti kiteljesedés jegyében új államok jöttek létre, az újabb, addig ki nem teljesedett nemzeti aspirációknak megfelelően részekre szabdalva a „kis birodalmat”.

2. Képek





1. A nyugati szlávok 1000 körülNIEDERHAUSER Emil

A nyugati szlávok 1000 körül

Eltűnt és megmaradt kultúrák nyomai

A szlávok őshazája a mai Lengyelország területe volt. A nyugati szlávok is a lengyel őshazából vándoroltak nyugat felé. Az őshaza elhelyezése körül mind a mai napig folynak a viták, régebben a Kárpát-medencébe vagy attól délre, az utóbbi évtizedekben valahol a Visztula és a Dnyeper közé helyezte egy-egy kutató, mindegyik kissé más területre. Legújabban nyelvészeti érvek kerültek elő, amelyek a déli eredet mellett szólnak. A legvalószínűbbnek mégis a Visztula–Dnyeper vidéke tűnik. Mai államföldrajzi fogalmaink szerint Lengyelország, Csehország, részben az egykori NDK területe az, ahol a nyugati szlávok megtelepedtek. Hozzátartozott ehhez még a mai Szlovákia északi és nyugati sávja is.

Ez a terület a szlávok megjelenése előtt germán törzsek kezében volt, amelyek innen húzódtak még nyugatabbra. Lényeges mozzanat, hogy ennek a területnek semmi közvetlen kapcsolata sem volt a Római Birodalommal, de még annak keleti örökösével, a Bizánci Birodalommal sem. Az itt élő nyugati szlávok ebben a vonatkozásban eltértek a szlávok másik két csoportjától – a keleti és déli szlávoktól –, akik e birodalmakkal és népeikkel nemcsak kapcsolatban álltak, de amely népek történelmére e birodalmak jelentős közvetlen befolyást is gyakoroltak.

Az európai civilizáció országaival csak Nagy Károly (800–843) korában, az ő birodalmának a képében találkoztak. Később pedig, az ezredforduló táján e birodalom folytatásával, a 10. század óta Német–római Birodalomnak nevezett államalakulattal.

A nyugati szlávok által elfoglalt terület túlnyomórészt síkság, a Harz-hegységtől mint nyugati határától az Uralig terjed. Egyedül a későbbi Csehország a kivétel ez alól, máig fennmaradt hegyvidéki határaival.

Népcsoportok

Ha a területi elhelyezkedés vizsgálatánál, nyugatról haladunk kelet, ill. dél felé, akkor először néhány olyan törzs-szövetséget kell megemlíteni, amelyek nagyjából a mai keletnémet (az egykori NDK) területeken éltek, s a későbbi német előrenyomulás során tűntek el. Legnyugatabbra az obodrita törzsszövetség helyezkedett el, a volt NDK északkeleti határainál. Tőlük keletre éltek a veletek vagy ljuticsok, a latin forrásokban vilci néven is szerepeltek. Több forrás is igen harcias népességnek mondja őket, amit nevük is mutat: a vilci a szláv volk (farkas) szóból ered, a ljutics névben pedig a ljut „kegyetlen” tő rejlik. Többnyire egymás ellen harcoltak, olykor összefogtak a németek ellen. Sok törzsnév maradt fenn utánuk német helynevekben és folyónevekben is.

Tőlük délre éltek a szerbek vagy szorbok, mindkét formában előfordul a nevük a forrásokban. Belőlük maradt meg – mintegy mutatóban – az a szorb kisebbség az egykori NDK délkeleti területén, amely ma is létezik, de már erősen beolvadóban a német társadalomba.

A csehek még ezektől is délebbre, mai területükön tűnnek fel az első századokban, tőlük északkeletre pedig, a mai Lengyelország területén a lengyelek, ill. a tengerparton a pomoránok, mint nevük is mutatja, a tenger mellett lakók. A lengyelek területe valamivel túlment keleti irányban a mai határon, valahol kapcsolatba is kerültek a keleti szlávokkal, sőt a sztyeppövezet egyes törzseivel, talán még a magyarokkal is, azok itteni vándorlása során.

Ez a területi elhelyezkedés – az, hogy Európa viszonylag északibb, tehát kevésbé termő vidékein helyezkedtek el – meghatározta életfenntartási rendjüket is. A fő gabonanemű a rozs és az árpa volt, amelyek még ezen a hűvös éghajlaton is megteremtek.

A Nagymorva Birodalom

Az avarok közvetlen uralma valószínűleg csak a nyugati szlávok kisebb részére, a Kárpát-medencében élőkre terjedt ki, az azon kívül levőkre valószínűleg csak közvetve. Mindenesetre azonban az avar jelenlét igen lényeges tényező volt, mert az első államalakulat, az ún. nagymorva állam, csak az avarok legyőzése után, a 9. században jött létre. Ennek a területi elhelyezkedése bizonytalan, de nagyon valószínű, hogy a mai Morvaország


is beletartozott, ha nem is ez volt biztosan a központ, hanem az attól jóval délebbre fekvő területek.

A későbbi történetírás ezt a nagymorva államot neve szerint is nagy birodalomnak igyekezett feltüntetni, a csehek, a szlovákok, még a déli szláv szlovének is, őstörténelmüket kutatva, ebben az államalakulatban találták meg mai államuk elődjét. A „nagy” jelző azonban ebben a szókapcsolatban a korabeli szóhasználat szerint minden bizonnyal nem „nagy kiterjedést”, hanem annyit jelent, hogy régi.

A cseh állam

Elképzelhető, hogy a nagymorva államba a későbbi cseh állam területe is beletartozott. Itt különböző szláv törzsek helyezkedtek el, nevüket a prágai püspökség alapítólevelének fennmaradt 12. századi átírása őrizte meg. De ettől jóval korábbi adat is van a csehekre: 845-ben Regensburgban, tehát az akkori keleti frank állam délkeleti határvidékén 14 cseh regulus (törzsfőnök) felvette a keresztséget, természetesen annak nyugati formáját, hiszen itt a nyugati egyházhoz tartozó püspökség állt fenn. (A latin forrás regulus elnevezése [„királyocska”] alkalmasint törzsfőnököt jelölt, lehet tehát, hogy valamennyi csehországi törzs vezetője megkeresztelkedett.) A nyugati egyházhoz való tartozás nem is volt egyértelműen természetes, hiszen a nagymorva államban Cirill és Metód révén keleti, bizánci hatás is érvényesült, és ez még a későbbi cseh fejlődésben is hagyott nyomokat a millennium utáni első évtizedekben. De a keleti frank, vagyis a későbbi német állam közelsége révén a nyugati egyházi hatás végül is erősebbnek bizonyult.

A cseh állam kialakulásának menete csak egészen halvány vonalakban ismert. Nagyon valószínű, hogy a sok törzs közül idővel kettő emelkedett nagyobb jelentőségre, a cseh és a zlicsan. A cseh, amelytől később az egész nép a nevét kapta, Prága körül helyezkedett el, a zlicsan pedig a terület keleti részében. Azt már eléggé jól lehet tudni, hogy éppen 1000 táján ért véget a két törzs és az élükön álló nemzetségek harca, melyben a cseh törzset vezető Přemysl nemzetség a konkurens Slavník nemzetséget kiirtotta. Hírmondóban csak a magyar történelemből is ismeretes Szent Adalbert maradt, aki Vajkot (Istvánt) megkeresztelte. Ő is hamarosan vértanúhalált halt a pogány poroszok földjén.

Az ezredfordulóra a cseh állam már nagyjából konszolidálódott, a Slavníkok elleni harc már szinte csak epizód. A mondai eredetű (e szerint paraszti származású) első fejedelem, Přemysl-dinasztiája ekkorra már felvette a kereszténységet, nyugati formájában. Vértanúja is volt már a később szentté avatott Vencel fejedelem személyében, akinek 921–935 közötti uralkodása alatt vált véglegessé, hogy a cseh állam a Német–római Császárság hűbérese, a birodalomhoz tartozik. Ez ellen az első időkben egyes fejedelmek még berzenkedtek, de az alárendeltségen érdemben nem tudtak változtatni.

A lengyel állam

Valahogy hasonlóképpen mehetett végbe a lengyel állam kialakulása is, csak néhány évtizeddel később, mint a csehé. Az állam első érdemi említése 963-ból való, amikor északról támadás érte az itt élő népeket. (Az máig vitatott, vajon német vagy más nyugati szláv támadásról volt-e szó, de a német támadás látszik a legvalószínűbbnek.) Az állam kezdete itt is a legendák homályába vész. Így elképzelhető: az állam az itt élő törzsek egymás közti harcainak az eredménye.

A területen említett törzsek közt kettőt érdemes kiemelni, az egyik a poljan törzs, neve a szláv pole szóból ered (zárójelben jegyezzük meg: más szlávoknál is vannak ilyen nevű törzsek). Az egész nép önelnevezése ettől a törzstől származik: poliak. A név arra utal, hogy a törzs tagjai földművelők voltak. Ez a törzs Gniezno környékén lakott, így ez lett egy ideig az állam központja. Volt azonban egy másik törzs is, a lédzanin. Ebből a törzsnévből származik a magyar nyelvű lengyel elnevezés, meg az orosz ljah, ami eredetileg a lengyelek orosz elnevezése volt. Valószínűleg a leda, parlag szóból származik. Ez a törzs tehát nem földműveléssel, hanem inkább állattenyésztéssel foglalkozott.

Lehet, hogy a Visztula felső folyása mentén már a 9. század második felében létezett valamilyen állam. Közvetlen bizonyíték azonban erre nincs. A hagyomány egy régi törzsfői dinasztiáról tud, amelynek ősatyja Popiel volt, őt váltotta fel aztán a Piast-dinasztia.*

Csehországhoz hasonlóan a kialakuló lengyel állam is ki volt téve a német támadásoknak. Végül azonban Vitéz Boleszláv fejedelem a pápától kapott koronával 1025-ben lengyel királlyá koronáztatta magát Gnieznóban. Az uralkodók később még olykor használták a királyi címet is, de a 12. századtól már visszatértek a fejedelmi címre, amikor a lengyel állam, az oroszhoz hasonlóan, számos részfejedelemségre bomlott.”** A kereszténységet megint csak nyugati formájában vették fel a lengyelek 965-ben. Éppen 1000-ben, III. Ottó német–római császár személyesen járt Gnieznóban, ahol – az említett magyar vonatkozásokból ismert – vértanú,


Adalbert sírját látogatta meg. Ekkor Boleszláv fejedelemmel is tárgyalt. (A német történetírás ebben a hűbéri behódolást látta, a lengyel pedig az önállóság bizonyítékát. A későbbi fejlődés alapján ez az utóbbi lehetőség a valószínűbb.)

Eltűnt kisebb nyugati szláv népek

Néhány szót kell még szólni az egyéb nyugati szlávokról és törzsszövetségeikről. Ami keveset róluk tudunk, az is többnyire német forrásokból származik. Az biztos, hogy éppen 1000 tájékán még elszánt harcokat folytattak az előrenyomuló németekkel. A millennium utáni első évtizedekben a német behatolás egyre inkább felülkerekedett. A szlávok egy része a mai Rügen szigetén tartotta magát még sokáig, a sziget szláv neve Rujana volt, a fővárosé pedig Arkona. Végül is a dánok foglalták el a szigetet 1168-ban, ezzel véget vetettek az állammá nem alakult nyugati szlávok létének.*** Hozzá kell ehhez tenni, hogy ezek a nyugati szlávok nagy többségükben nem fogadták el a keresztet. (Igaz, akadt köztük megtérített is.) A millennium után említenek egy Gottsalk nevű fejedelmet, aki már keresztény volt. Úgy tűnik azonban, ez a kései megtérés – bekapcsolódás a nyugat-európai kultúrkörbe – már nem volt elég a megmentésükhöz. Éppen a kereszténység felvétele volt az oka annak, hogy a legtöbb nyugati szlávnál a pogány korszak emlékei elpusztultak. Viszont éppen az eltűnt nyugati szlávok után maradt fenn a legtöbb emlék a pogány időkből.

Földművelés, kézműipar, lakóhely

1000 táján a nyugati szlávok zöme már betagolódott a nyugati egyházba, és ezzel a nyugati kultúrkörbe.

Az életmód persze alapvetően nem változott attól, hogy a szlávok felvették a keresztény vallást. Eltekintve attól, hogy kevés támpontunk van arra nézve, mennyire vált a kereszténység valóban általánosan elfogadott hitté, bizonyos nyomai ennek csak jóval későbbi korszakokból vannak, amikor már a keresztény felfogás, világnézet átvétele egyértelmű.

Annyi nagyon valószínűnek látszik, hogy 1000 körül a nyugati szlávok már mind földművelők. Valószínűleg még ennek kezdetleges formáit ismerték, az égetéses gazdálkodást, a parlagolást. Állatállományuk emellett persze nem lehetett jelentéktelen. Feltehetően elsősorban a földművelésből éltek, és gabonából készült lepényeket meg kásákat ettek. A múlt században élt cseh régész, Jaroslav Peisker azt igyekezett bizonyítani, hogy a szlávok általában nem ettek húst, mert ezt uraik (az avarok, a németek) tiltották. Ez nem látszik valószínűnek, de az igen, hogy az állatállomány elsősorban a föld megműveléséhez kellett, tehát az étkezés során történő fel-használására ritkán került sor. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy megtelepedett életmódot folytattak.

A letelepedett életmódhoz valamiféle lakóházra is szükség volt. A régészeti leletek alapján azt lehet mondani, hogy a falusi, paraszti lakosság, tehát a termelők még földbe vájt kunyhókban éltek, ezeken belül szabad tűzhely volt, a füst a kunyhó tetején át áramlott kifelé. Ez a ház még egyosztatú volt, az egész család itt lakott.

Éppen a földművelés megjelenése tette szükségessé bizonyos kézműipari ágak kialakulását, így a fazekasságot, az ételek elkészítésére és tárolására, a kovácsmesterséget a földműveléshez szükséges szerszámok készítésére. A ruhaneműket nyilván maguk fonták és szőtték.

A tenger mentén lakó nyugati szlávok bizonyos mértékig a balti-tengeri kultúrközösséghez tartoztak, bekapcsolódtak az itteni kereskedelembe. Ennek megfelelően elsősorban a kikötőre alkalmas helyeken és a nagyobb folyók mentén olyan települések is feltűntek, amelyeket már bizonyos mértékig városoknak lehet nevezni, mert lakosaik a mezőgazdaság mellett egyéb ágazatokban is tevékenykedtek.

A törzsi szervezetből nyilvánvaló, hogy valamiféle megoszlás a társadalmon belül már bekövetkezett. A törzsi szervezet idején a vezetők megerősített földvárakban laktak. E földvárakat a nyugati szlávok esetében a cseh szakirodalomból vett kifejezéssel hradiště-nek nevezik (a szó ugyanaz, mint a hasonló jelenséget megnevező orosz gorogyiscse). Ezekben a belülről fából készült falakkal is ellátott erődítményekben veszély esetén a környék egész lakossága is menedéket találhatott, akár állatállományával együtt. A régészek sok ilyen földvár maradványait tárták már föl, ezek kiterjedése olykor néhány hektárt is kitett, tehát nagyobb létszámú embercsoportok számára tette lehetővé veszély idején az itteni együttlakást.

A társadalom szerkezete

A társadalom szerkezetéről is elég kevés adatunk van a millennium körüli időkből. Részben valamivel későbbi, de részben megközelítően ebből a korból származó forrásokból nagyjából az deríthető ki, hogy a lakosság nagy részét a félszabad rétegek tették ki, a latin nyelvű források heresnek, vagyis örökösnek nevezik ennek a


csoportnak a tagjait. A név talán arra utal, hogy valamilyen földet műveltek meg, és ezt családjukon belül örökíthették. A forrásokban ez a réteg villanus vagy rusticus néven is előfordul, mindkettő falusi lakost jelöl. Mellettük még biztosan voltak rabszolgák is, ebben a korban azonban már szolgáknak szokás őket nevezni.

Volt egy harcosokból álló felső réteg is, többnyire a miles latin névvel jelölve (vagyis katona, harcos). Ezek jelentették a fejedelem kíséretét, vagy általánosabban azokat az urakat, akiknek a heresek már valamilyen szolgáltatással tartoztak. A cseh, a lengyel (és az egykorú magyar) társadalomban találkozhatunk egy sajátos képlettel is éppen 1000 táján. Olyan falvak voltak ezek (a magyar szakirodalom szolgáltató falvaknak nevezi), amelyek egy bizonyos szolgáltatással tartoztak csupán, míg az esetek többségében a heresek nyilván többféle szolgáltatást róttak le a mileseknek.****

Ahogy a magyar gyakorlatban is a falvaknak a neve utal az ilyesfajta egységes szolgáltatásokra (a szláv származású gerencsér szó pl., amely agyagedényeket készítő falut jelent).

A demográfiai fejlődés szempontjából úgy tűnik, hogy ebben a korban, éppen keresztény hatásra, már a monogám kiscsalád volt az általános típus, és ezen belül megbecsülték a gyerekáldást. A balti törzseknél található annak a nyoma, hogy a megszületett gyermekek egy részét megölték (feláldozták?), különösen a leányokat. Az elszórt nyomokból nem elemezhető ki megbízhatóan, mi volt ennek a szokásnak az oka. A monogám család mellett a nyugati szlávok körében is találkozunk poligám családokkal. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy gyakorolták az abortuszt is. A házasság leányrablás vagy -vásárlás útján jött létre a pogányoknál még ebben a korszakban, az egyház persze az ilyen gyakorlatot élesen elítélte.

Hitvilág

Az utókor, vagyis a mai régészek nagy bánatára a szláv területeken még a kereszténység felvétele utáni évtizedekben is az égetéses temetkezés volt szokásos, ami persze igen fontos emlékektől fosztotta meg a régészeket és a történészeket.

A szlávok hitvilágáról viszonylag a legtöbbet éppen a balti szlávok fennmaradt emlékeiből tudhatunk meg. Az alapvető vonás az ősök tisztelete, meg a jó és a rossz szellemekbe vetett hit, mint általában a kereszténység felvétele előtti korban mindenfelé. Sokat emlegetett alak a vízitündér, a ruszalka, amely inkább a jó, míg a másik tündér, a víla inkább a gonoszak közül való. Ilyen kettősséggel persze sok vallásban találkozunk.

Egyfajta panteonról is tudunk, éppen itt a legtöbbet. Az egyik főisten Perun volt, a mennybolt és a mennydörgés istene, aki a germán Thor nyomán alakulhatott ki. Más források szerint a napisten a fő égi személyiség, Szvarog vagy Dazsbog a neve. De van egy Velesz nevű istenség is, a nyáj őrzője, amely elképzelhetően egy korábbi állattenyésztő társadalom maradványa. A baltiaknál a Napisten fia, Szvarozsics található, de említik Radgoszt néven is. Rügenben igen fontos istenség volt Szvantovit, jelentős szentéllyel. Rügen szigetén egyébként megtalálható volt Triglav, vagyis a háromfejű isten, sőt egyéb, többfejű istenségek is. Ezeknek több szobra is fennmaradt.

Minden politeizmus (sokistenhit) mellett már a 6. századi Prokopiosz a szlávokról szólva azt állította, hogy csak egy főistenük van. Persze lehet, hogy ez már a keresztény gondolkodás hatása, elvégre Bizáncban ekkor már több mint háromszáz éve a kereszténység uralkodott.

Csak a balti szlávok esetében tudunk arról, hogy volt külön papi rendjük. Persze eléggé valószínű, hogy a többieknél is voltak ilyen csoportok, mágusok, sámánfélék, de a millennium tájára ezek már eltűntek.

A művészet és kultúra nyomai

A nyugati szlávoknál az 1000 körüli művészeti, építészeti stb. emlékek már a keresztény vallás uralmát mutatják. Ekkor már épültek kőből templomok vagy legalábbis kápolnák. Ezekből persze igen kevés maradt meg, adatok hiányában nehéz volna valamilyen művészeti stílus alá sorolni őket. A későbbi, az 1000 utáni első évszázadok fejlődése azt mutatja, hogy a művészet pontosan követte a nyugati, vagyis a németországi mintákat, a román stílus volt az uralkodó. 1000 körüli érdemleges emlékei azonban még nem maradtak fenn. Feltételezhető – jóval későbbi emlékek és még inkább a néphagyomány alapján –, hogy ének és talán hangszeres zene is szólt, persze zömmel a keresztény istentiszteletek alkalmából. Egy dolog valószínűsíthető még a népművészet és néhány román kori falfestmény alapján, hogy a nyugati szlávok a képzőművészetben nagyon szerették a sokféle színt.

Az államalakulásig el sem jutott, vagy legfeljebb a küszöbéig érkezett nyugati szlávok kultúrája gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt. A német hódítók, a papok és lovagok módszeres és „eredményes” munkát végeztek. Akik


maradtak: a csehek, a lengyelek, a szorbok meg a szlovákok. A szorbok a kivételek, akik erősítik a szabályt, mert ugyan nem alakítottak államot, mégis megmaradtak.

A lengyeleknél egyfajta hasonló „maradványt” – állam nélkül megmaradt népcsoportot – jelentenek a kasubok, az egykori pomoránok utódai. Bizonyos különállást megtartanak most is: a lengyelekkel szemben eltérő dialektusban beszélnek, azonban a lengyel kormányzat nem tekinti őket különálló nemzetiségnek.

Kontinuitás és nemzeti identitás

A csehek és a lengyelek fennmaradása egyszerű képlet: a csehek esetében a 9. századi kezdetektől mind a mai napig megvolt a cseh állam folytonossága, ez pedig az eredetre vonatkozó mondáktól kezdve fenntartotta az egykori fejlődésre vonatkozó tárgyi és folklorisztikus elemeket. Hasonló a lengyelek esete is, azzal a különbséggel, hogy 1795–1918 és 1939–45 között nem létezett lengyel állam, a második világháború idején persze a lengyel emigráns kormány jelentett bizonyos folytonosságot. Az első, több mint százéves szakaszban ez hiányzott, de lehetne utalni a Lengyel Királyság létére az Orosz Birodalmon belül, vagy a 19. század második felében Galícia különállására az Osztrák–Magyar Monarchián belül, hiszen ez a tartomány szinte egy önálló Lengyelországot jelentett. Egy évezreden át tehát mindkét esetben folytonosságról, sőt azonosságról beszélhetünk, a történelem, különösen a lengyelek esetében, a nemzeti identitás egyik alapvető eleme.

Valamelyest eltérő a morva eset. A kora középkori nagymorva állam hagyományától függetlenül (amely évszázadokon át nem élt, és jelentős tényezővé csak a nemzeti megújulás idején vált) az a tény, hogy Morvaország mindig rendelkezett valamelyes különállással a cseh államon belül, a Habsburg-korszak rendi dualizmusával még inkább fontossá vált. Bizonyos morva helyi identitástudat a 20. századig élt, elsősorban a rendi különállás tényéből táplálkozva (Morvaországnak külön tartományi gyűlése volt, független a csehországitól). Az 1968-as fellendülés keretében szóba került, hogy Morvaország kapjon olyan különállást Csehszlovákián belül, mint Szlovákia. Úgy tűnik azonban, hogy az igény mögött nem állt nagy támogatottság, az 1993. évi cseh és szlovák különválás óta komolyan nem is került szóba.

1000 körül, hagyomány és mai identitástudat tekintetében, sajátos helyet foglalnak el a szlovákok. Saját elnevezésük, a szlovák, éppúgy, mint a szlovéneknél a szlovén, egyszerűen csak szlávot jelent, nem ezen a nagy csoporton belüli külön entitást, etnikumot, népet. (Nevezzük, ahogy akarjuk.) A nagymorva időkben kétségtelenül még ahhoz a nyugati szlávsághoz tartoztak, amelyhez az akkor már emlegetett morvák vagy a csak később nevesített csehek. Az általuk mind a mai napig használt nyelvjárások, különösen a nyugatiak, nem állnak messze a cseh–morva dialektusoktól. Ha nem jön létre a középkori magyar állam, amely elválasztotta őket a morváktól és a csehektől, nagy valószínűséggel végül is a modern cseh nemzet részévé váltak volna. A késő középkorban és a reformáció idején a cseh bibliafordítás nyelvét használták, a szlovák evangélikusok esetében máig ez az egyházi nyelv. Csak a nemzeti megújulás korában, a múlt század derekán történt meg a szlovákok elválása a csehektől, külön modern nemzetté alakulásuk.

*

A nyugati szlávok 1000-től 2000-ig élő története több változatát is mutatja etnikumok és nemzetek alakulásának vagy eltűnésének. Az biztos, hogy az eltűnésben pillanatnyi demográfiai és politikai tényezők játszottak szerepet. A megmaradásban mindezek mellett a történelmi előzmények, és még inkább ezek tudatosítása voltak a döntő tényezők.

* A dinasztiának ezt a nevét csak a 18. század vége óta használják. Egyes történészek szerint a két dinasztia olyan viszonyban lehetett egymással, mint a frank államban a Meroving-királyok és a Karoling-majordomusok.

** Egyes kutatók a századforduló táján úgy vélték, hogy a lengyel állam létrejöttében is nagy szerepük volt a normannoknak, mint az oroszoknál. Ennek a felfogásnak a bizonyítékai azonban igen gyengék, így általában nem is szokták elfogadni.

*** Vö. a vikingekről e számunkban Zsoldos Attila cikkét!

**** Vö. erre Kristó Gyula cikkét e számunkban. (A szerk.)

2. Képek





1. A Kijevi Rusz létrejöttének körülményeiFONT Márta

A Kijevi Rusz létrejöttének körülményei

Kelet-Európa első állama

A Kijevi Rusz a kelet-európai térség első szervezett politikai alakulata, amely a 9. század végén jött létre. Alapját a Baltikumtól a Dnyeperen át a Fekete-tengerig (korabeli szóhasználattal: a varégoktól a görögökig) vezető folyami út ellenőrzésének, illetve egy kézben való egyesítésének igénye teremtette meg.

Harc az észak–déli vízi útért

Az északról érkező varég–rusz csoportok a folyami útvonalnak több, a kereskedelem szempontjából fontos pontján telepedtek meg, pl. a Ladoga, az Ilmeny- és a Csud tavak környékén, a Dnyeper felső és középső folyásánál, valamint az Azovi-tenger tájékán.* Emellett a Kijevi Rusz nem tekinthető többnek, mint egy terjeszkedő, „kalandozó”, a szomszédjait adóztató törzsszövetségnek.

A keleti szláv csoportok migrációja a Pripjaty környéki mocsarak felől indulva elsősorban a Dnyeper középső folyása felé irányult, de kisebb csoportjaik megtelepedtek a Dnyeper felső szakasza, a Dnyeszter felső folyása mentén, a 10. század elejére pedig eljutottak az Ilmeny tó vidékéig. Úgy tűnik, ez utóbbi kisebb létszámú lehetett az ezredforduló táján, mivel a 11, század első felének eseményei még mindig a varég–ruszok túlsúlyát mutatják.

A Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti vízi út feletti fennhatóság maga után vonta a sztyeppei nomádokkal (besenyők, kazárok) való összeütközést, majd Bizánc ellen vezetett „kalandozó” hadjáratokat eredményezett. A varég–rusz csoportok közül a Kijevben uralomra jutott fejedelmek (Oleg (879–912), Igor (913–945) kezébe került a vezetés, akik a vízi út feletti uralom keskeny sávjának kiszélesítésére törekedtek a 10. század folyamán. Ez együtt járt azzal, hogy egyre több keleti szláv csoportot (törzset) tettek adófizetőjükké, illetve kezükbe került a keleti szláv törzsek adója, amit azok korábban a kazárok számára fizettek. Az adóztatás kiterjesztése miatt egyre inkább kiéleződött a konfliktus a kazárok és a varég–ruszok között. Végül 965-ben Szvjatoszlav kijevi nagyfejedelem (ur. 961–972) a kazárok felett teljes katonai győzelmet aratott, és felszámolta a kazárok törzsszövetségét. Ekkor keletkezhetett a Kijevi Ruszhoz tartozó fekete-tengeri központ, Tmutarakany, amely a 11. század végéig jelentős szerepet játszott.

Etnikai összetétel

A Kijevi Rusz létrejöttét a 9. század végére datáljuk. Kijev térségében a varég–ruszok és a szlávok összeolvadása a 10. században jelentős mértékben előrehaladt. Jelzi ezt az, hogy Szvjatoszlav fejedelem az első, aki (elődei: Oleg, Igor, Olga után) szláv nevet viselt. A Kijev környékén lakó poljan törzs a varég–ruszokkal való összeolvadásnak köszönhette kiemelkedését a többi keleti szláv törzs közül. (E kiemelkedést mutatja: a 10. század közepén Bíborban-született Konstantin nem is említette még a poljanokat, amikor a keleti szláv törzseket felsorolta. De a 10–11. század fordulóján azok már irányító szerepet töltöttek be.)

A többféle eredőből – varégokból, keleti szláv poljanokból – létrejött politikai alakulat a 10. század utolsó harmadában a kelet-európai térség legjelentősebb hatalmi tényezője lett: nemcsak a Baltikumtól a Fekete-tengerig menő folyami utat uralta, hanem Nyugaton a Nyugati-Dvina felső folyásáig, a Pripjaty völgyéig és a Dnyeszter felső folyásáig terjeszkedett. Keleti irányban a Novgorod–Kijev vonalon csak jelentéktelen mértékben „lépett túl”, dél felé a Kijev–Fekete-tenger közötti sztyeppei régióban viszont jelentékeny befolyásra tett szert. Nem véletlen, hogy Szvjatoszlav fia, Vlagyimir fejedelem (ur. 980–1017) II. Basileos bizánci császárnak fontos szövetségese lett Bardas Phokas trón-követelővel folytatott küzdelmében. A Bizánccal való szoros katonai együttműködés miatt jutalmazta a bizánci császári udvar Vlagyimir nagyfejedelmet egy bíborbanszületett hercegnő (Anna) kezével. Ez az esemény adott lökést a Kijevi Rusz kereszténnyé válásához (988).**

Természeti adottságok, gazdálkodás

A Kijevi Rusz a kelet-európai síkságon helyezkedett el, amelyből csak a Dnyepertől északkeletre fekvő Szmolenszk–Moszkvai-hátság és északabbra a Valdaj-hátság emelkedik ki. A kelet-európai síkság kisebb és


jelentősebb folyókkal sűrűn szabdalt terület, sok mocsárral. Éghajlat és növényzet szempontjából az északi és déli részek között jelentős különbségek figyelhetők meg. Az északi terület erdők borította vidék, Kijev már az erdős sztyeppe zónájában fekszik, délebbre pedig a sztyeppe zónája húzódik.

A környezeti adottságok meghatározták a gazdálkodás módját. A szlávok földműveléssel foglalkoztak; az erdős vidéken égetéssel és irtással nyertek szabad területet. A talajadottságok délen kedvezőbbek voltak: az erdős sztyeppe körzetében találjuk a fekete talajt, északon a szürke erdei talaj az uralkodó típus. Északon a kevesebb fényt igénylő, rövidebb tenyészidejű növények terjedtek el, pl. köles, rozs; délen még őszi vetésű gabonafélékkel is találkozunk. A terméshozamok a későbbi évszázadokban is alacsonyak (nem hozott többet az elvetett mag kétszeresénél), nem gondolhatunk mást az ezredforduló idejéről sem. Az önellátó paraszti gazdaságban megvolt a helye az állatoknak is (kecske, sertés, juh). Kiemelkedett a ló, mivel nemcsak gazdasági szerepet töltött be, hanem hadi és közlekedési eszköz is volt. A lovakat részben importálták (az Al-Duna vidékére eljutott a magyarországi lókivitel!), részben a sztyeppei harcok során zsákmányolták, részben a déli régióban maguk is foglalkoztak lótenyésztéssel. A vadászat mellett a halászat szerepe is fontos volt, bár nem a kereskedelem, hanem az élelem-kiegészítés szempontjából.

Kereskedelem

Kereskedelemmel a varég–ruszok foglalkoztak, kihasználva a folyók adta kiváló közlekedési lehetőséget. A folyók nem hajózható szakaszainál, illetve vízválasztó tájékán, amikor át kellett jutni egyik folyóról a másikra, a hajókat átvontatták. A varég–ruszok ezen szokásáról Bíborbanszületett Konstantin már a 10. század közepén beszámolt. A kereskedelmi forgalom nagyságáról azokból a megállapodásokból kaphatunk képet, amelyeket a 10. század elején és közepén kötöttek Bizánccal. A megállapodások a Rusz-beli kereskedők bizánci tartózkodását szabályozták. Konstantinápolyban a Rusz-beli kereskedőknek egész kolóniája lehetett, ahol saját törvényeik szerint (Russzkij Zakon) éltek.

A kereskedelmi forgalom nagyságáról árulkodik az a sokféle vízi közlekedési eszköz, amelyet használtak: volt evezőkkel és vitorlákkal felszerelt, valamint kimondottan távolabbi áruszállításra szolgáló, nagy testű hajó. Ettől valamivel kisebb lehetett a hadihajó. A szegényebbek bárkán vagy egyszerű, fatörzsből kivájt csónakon közlekedtek.

Keresett cikkek voltak az erdők javai: a méz, a viasz, de mindenekelőtt a prémek. Ezekkel a cikkekkel adóztak az erdős vidéket lakó finn csoportok, de kiegészítő jövedelmet biztosítottak a földművelő népesség számára is. A prémek az értékmérő szerepét töltötték be: nem egy pénzegység neve innen származik, pl. kuna, nogata, veverica. A legelterjedtebb értékmérő a veretlen ezüsttömb (grivna) volt, amelynek két nagyobb típusa különíthető el: a hatszög alakú kijevi és a rúd alakú novgorodi. Az ezredforduló kereskedelmében azonban inkább a külföldi érmék játszották a legfontosabb szerepet: az arab dirhemek, a bizánci aranyak és a nyugat-európai dénárok. Vlagyimir is veretett ezüstdénárokat, de ezek kizárólag presztízscélokat szolgáltak, a kereskedelmi forgalomba nem kerültek be.

A korai államszervezet

A kereszténység felvétele után (988) sem nevezhetjük a Kijevi Ruszt királyságnak. Vlagyimir nagyfejedelem a bizánci császártól magas rangú feleséget kapott, de koronát nem. Nem szólnak a források arról sem, hogy a királykoronázásra emlékeztető ceremónia lezajlott volna. Vlagyimir esetében nem tudunk az intronizációnak a később kialakult gyakorlatáról sem, hiszen ennek színtere, a Szent Szófia-székesegyház csak Vlagyimir fia, Bölcs Jaroszláv (ur. 1019–1054) idején fog felépülni. Hiányzik tehát a hatalom szakrális voltát szimbolizáló szertartás, és azok a tárgyak is, amelyekkel mindezt kifejezték. Vlagyimir kijevi hatalmát idősebb testvérével, Jaropolkkal szemben a Novgorod és Polock környékén toborzott varég–rusz hadnak köszönhette.

Úgy tűnik, Vlagyimir sikeresen megszervezte megnövekedett területű országának irányítását: az egyes – korábban törzsi – központokba számos fia közül ültetett egyet-egyet, akik a nagyfejedelmi hatalmat a helyszínen képviselték. Az irányítás rendszere egy nagycsaládi szervezet működésére emlékeztet, ahol a rangidősség (senioratus) biztosította a családfő befolyását. A személyi befolyásra épülő uralmat az illető halála után más személyekre építve újra kellett teremteni. Erről tanúskodik pl. a Vlagyimir halála utáni hatalmi vetélkedés, amely négy évig elhúzódott (1015–1019). Vlagyimir, aki a pogányság és a kereszténység jegyeit viselő fejedelem volt, előkelő bizánci feleségén kívül megtartotta korábbi feleségeit, és számos ágyasa is volt. Sem feleségei, sem a tőlük született fiak nem voltak azonban egyenrangúak. A hosszan tartó viszályok után a Novgorodból, varég harcosokkal érkező fejedelem, a későbbi Bölcs Jaroszláv lett a nyertes, noha a rangidősség alapján nem ő közvetkezett volna. Vlagyimir életében azonban működött az alapvetően „nagycsaládi” felépítésű irányítási rendszer. A nagyfejedelem, mint a család seniorja, irányította az egyes központokban uralkodó fiait.


Ők gondoskodtak az adók beszedéséről, Kijevbe juttatásáról és az adott körzet hadainak összegyűjtéséről.

A nagyfejedelem akaratát a fegyveres kíséret (druzsina) segítségével tudta érvényesíteni. Fegyveres kísérete nemcsak a nagyfejedelemnek volt, hanem az egyes központokban ülő fiainak is. A kíséretek között nyilván voltak létszámbeli különbségek, de erre vonatkozó adatok nincsenek. Ebben az időben a kíséret tagjai egy fedél alatt éltek a fejedelemmel, aki gondoskodott élelemről, ruházatról, fegyverzetről. A kíséreten belül is kialakult egy hierarchia, a fontosabb megbízatást kapott személyek (pl. a helytartó = namesztnyik, hadvezér = vojevoda vagy tiszjackij) elég hamar kiválnak a kíséret tagjai közül, de Vlagyimir idején ennek még nincs nyoma. A kíséret, illetve a fejedelem közvetlen környezete etnikailag vegyes összetételű volt: szlávok, varégok, magyarok jelenlétét tudjuk igazolni, de lehettek köztük sztyeppei eredetűek is.

Vlagyimir nagyfejedelem békében élt szomszédaival, többek között Szent István királlyal – jegyezte fel a későbbi krónikás. Ténykérdés: a kereszténység felvételével a Kijevi Rusz is a korabeli keresztény világ részévé lett. Erről inkább Vlagyimir utódainak kapcsolatai tanúskodnak, de a nyugati krónikák adatai is azt mutatják, hogy a bíborban-született hercegnőfeleséggel rendelkező Vlagyimir ismert személyiség volt a korabeli keresztény Európában.

Társadalmi szerkezet

Az ezredfordulón jelentős számú lehetett a kísérethez nem tartozó, de alkalmanként fegyveres harcra fogható szabadok csoportja (muzsi, ljugyi). E szabadokat eleinte törzsi hovatartozásuk, majd lakóhelyük szerint tartották számon. Az egyes központokban ülő fejedelem-fiak őket gyűjtötték össze, amikor az „egész Rusz” közös hadjáratára került sor. A Kijevi Rusz társadalmának zömét a nagyszámú közszabad alkotta.

A 10. század végi társadalom differenciálódásáról keveset tudunk. A nagyszámú közszabad mellett ismerünk többféle szolgatípust: pl. a kíséreten belüli otrok, vagy a ház körül tevékenykedő csado, a fogolyként adásvétel tárgyát képező cseljagy és holop. A 10. század végén létező két nagy kereskedőközpontban, Kijevben és Novgorodban számos idegen kereskedő (goszty) élt: zsidók, muszlimok, ortodox és latin keresztények, szlávok és varégok. A váralján kézművesek házait regisztrálta a régészet.

A települések legfontosabbikát a két nagy kereskedőváros jelentette. Kijev jelentőségét és nagyságát Konstantinápolyéhoz méri Merseburgi Tietmar, a nyugati krónikás. A fejedelmi rezidenciák csak ekkor vannak alakulóban. Kijevben a Dnyeper jobb parti magaslatán kezdte kiépíteni Vlagyimir a saját rezidenciáját. A vásárhelyet (torg) magában foglaló váralja még nem volt erődített településrész. A többi, későbbi központ ekkor még csak csírájában létezett. A falvak bizonyára itt is „mozogtak”, azaz bizonyos időnként arrébb települtek, hiszen még az északkeleti migráció időszaka előtt vagyunk az ezredfordulón. Vlagyimir nagyfejedelem korából jelentős határvédő építkezésekről tudunk: a Kijevi Rusz sztyeppe felőli határainak megerősítése történt meg, azaz egy „gyepűrendszer” kiépítése. Hogy a Kijevre támadó nomádok előrejutását megnehezítse, a folyók közötti szakaszokon facölöp–földsánc erődítmények láncolatát építtette, amit később a köznyelv egyszerűen csak „kígyósáncoknak” nevezett el.

Kettős hitvilág

Vlagyimir korában még csak az íratlan szokásjog szabályozta életüket, amelyet Bölcs Jaroszláv idejéig nem foglaltak írásba. A vérbosszú, amelyet még Bölcs Jaroszláv is csak korlátozott, de nem törölt el, Vlagyimir idején mindennapos gyakorlat lehetett. Életmódjukról, szokásaikról néhány általánosságot jegyeztek fel a későbbi krónikák, mint pl. „atyáik szokásai szerint éltek”, „tisztátalan szokásaik voltak, úgy éltek az erdőben, mint a vadak”; az egyes törzsek eltérő házassági szokásait, p1. a poljánok vásárolták a feleséget, a radimicsek, vjaticsok és szeverjanok „ördögi dalok éneklése közben” raboltak maguknak hitvest és a halottkultuszról: elégették halottaikat és halotti tort rendeztek.

Vlagyimir korából ismerjük több pogány istenség nevét. Vlagyimir nagyfejedelem a kereszténység felvétele előtt egységesíteni akarta a varég–rusz és szláv hiedelemvilágot, felállíttatta a kijevi várhegyen hat pogány istenség szobrát. A kultuszközösség megteremtésének szándékát mutatja, hogy a fő helyre kerülő Perun mind a szlávok, mind a varég–ruszok hiedelemvilágában szereplő tulajdonságokat ötvözött; másik három istenség pedig a napkultuszhoz köthető (Horsz, Dazsbog, esetleg Szimargl), és ismeretes még Jarilo neve is. Ez a különböző törzsi kultuszok keveredését sejteti.

Vlagyimir fejedelem megkeresztelkedésének politikai motivációja kétségtelen, ugyanakkor a meginduló hittérítésben előzményekre is támaszkodhatott. Nagyanyja, Olga, aki a bizánci császári udvarban is megfordult 957–959 táján, keresztény volt. De akadtak keresztények Kijev heterogén népességében is. Lényeges különbség


a korábbihoz képest, hogy Vlagyimir nemcsak saját maga keresztelkedett meg, hanem a hatalom eszközeivel országa lakóit is erre kényszerítette. Minden bizonnyal a kíséret tagjai voltak azok, akik minden ellenkezés nélkül megkeresztelkedtek, engedelmeskedve a fejedelmi óhajnak. Kijev és Novgorod lakosságát tömegesen keresztelték meg. A hagyomány szerint a fejedelem emberei erőszakkal terelték a város lakóit a Dnyeper partjára keresztelkedni. Vlagyimir volt az első, aki templomot emelt Kijevben az Isten-szülő tiszteletére. A templomot mégis inkább Tizedtemplomként ismerjük, mivel az egyháznak saját bevételei egytizedét engedte át. A Tizedtemplomban kezdte meg működését Theophylaktosz metropolita, ekkor indult meg az egyházszervezet kiépülése. Nagy valószínűséggel Novgorodban alakult még püspökség Vlagyimir nagyfejedelemségének idején, az egyházszervezet kiépülésének további fejleményéről nem tudunk.

A városokra koncentráló keresztény hittérítés – hatalmi szóval támogatva – hozhatott látványos eredményeket, de csak a felszínen. Vlagyimir maga is pogány maradt gondolkodásban, hiszen nem tudunk arról, hogy számos felesége közül bármelyiket is elbocsátotta volna. A gyors térítés felszínessége, az észak-keleti migráció során érkező újabb és újabb pogány impulzusok eredményezték, hogy hosszú ideig éltek egymás mellett a keresztény és a pogány szokások. Ezt nevezik kettős hitnek (dvojevenje). A vidék lakossága sok helyen még a 15. században is pogány volt. De fenntartották a pogány kor eszméit azok a sztyeppei hősi mondák (bilina), amelyeket a lakomák alkalmával adtak elő. A hősi énekek előadóit a 11. század közepén freskón ábrázolták a Szófia-székesegyház egyik oldaltorony-feljárójában. Vlagyimir idején népszerűségük bizonyára még nagyobb lehetett.

*

A Kijevi Rusz elnevezést kettős értelemben használtuk: egyrészt a 9. század végén létrejövő törzsszövetséget jelöltük vele, másrészt a 988 után szerveződő kora középkori keresztény államot. Mint láttuk, a Kijevi Rusz etnikailag heterogén alakulat volt, a varég–ruszok, a finn csoportok és sztyeppei eredetű kíséret-tagok a szláv környezetben fokozatosan asszimilálódtak, de a 10. század végén még a kevertség volt a jellemző. Kijev, a nagyfejedelem székhelye, azonos a mai Ukrajna fővárosával. A Kijevi Rusz történeti előzménye mindkét mai országnak, (Ukrajnának és Oroszországnak), sőt Belorussziának is, amelyhez topográfiailag a Kijevi Rusz Polock környéki része köthető. De egyik mai országnak sem kizárólagosan történeti előzménye, hiszen az ezredfordulón még az a folyamat zajlik, melynek során az egyre keletebbre települő szlávok többféle idegen etnikumot asszimilálnak. Ez a folyamat is csak jóval az ezredforduló után fejeződött be. A keleti szlávokon belüli differenciálódás pedig egy még későbbi korszak jelensége.

* A vikingekről vö. e számban Zsoldos Attila, korábban Bóna István cikkét a História 1999/8. számában. (A szerk.)

** Bizáncról vö. e számunkban Olajos Terézia cikkét. (A szerk.)

2. Képek






1. A legendadús változatSZÁSZ Zoltán

Románok az első ezredfordulón – kétszer

Adatok és legendák

A 10–11. század az az időszak, amikor feltűnik Délkelet-Európában egy újlatin nyelvet beszélő nép, a románság. Rájuk különösen érvényes az a kutatói tapasztalat, hogy korai történelmükről keveset tudunk, s az a kevés is bizonytalan.

Névhasználat

A románoknak ekkor, s végig a középkorban két nevük van: az egyik a saját maguk megjelölésére használt román, a másik viszont a mások által rájuk vonatkoztatott népnév, a wlach, voloch, oláh, mely valaminő kelta törzsnévből származhat, a mi magyar nyelvünkbe germán vagy szláv közvetítéssel, vagy egyenesen a románból érkezett. E név különlegessége, hogy nemcsak etnikum, hanem foglalkozási csoport elnevezésére is használatos volt, hosszan, az egész középkor folyamán. Pásztort, főleg hegyvidéki transzhumáló – téli-nyári szállásváltó – pásztorokat nevezték így, gyakran akkor is, ha azok nem voltak románok. Ezen túlmenően latin népesség megjelölésére is használták a szlávok – úgy, mint mi az itáliaiakra az olaszt, az oláhval rokon szavunkat.

Persze románok esetében is a „hivatalos névadó” Bizánc, a keleti császárság politikai központja, Konstantinápoly, a kultúra, az írásbeliség centruma. Ott hívták a keleti világ romanizált lakóit Blachoinak, mely név később a mi románjainkra szűkült. A görög szerzőktől tudjuk leginkább azt a keveset, ami a régi románokról egyáltalán ránk maradt. A blach és vlach bekerül azután 1000 körül a magyar és német forrásokba, s utána általánosan használt a latin irományokban.

A krónikákban

Éppen ekkoriban, az ezredforduló előestéjén, 976-ban említik először a vlachokat (románokat), méghozzá a Balkán-félszigeten. Az egyik bizánci krónikás, a 11. századi Kedrenosz szerint vlach vándorok vagy szállítók megölik Sámuel bolgár cár egyik testvérét Kasztoria és Prespa között – a mai Macedonia és Albánia határvidékén. Négy évvel később II. Basileos (a „bolgárölő”) császár említ thesszáliai és pinduszi katonáskodó vlachokat. S immár az új évezredben, 1020-ban ugyanő elrendeli, hogy a Balkán-félsziget új bizánci szerzeményei lelki gondozás szempontjából az ochridi érsek alárendeltségébe kerüljenek, külön megemlítve a „bulgáriai vlachokat” is. Néhány újabb év múlva (1027) a vlachok a bizánci seregben harcolnak Szicíliában, hogy az araboktól visszafoglalják a szigetet. Újabb negyedszázad múlva Gardízi perzsa geográfusnál történik első ízben utalás a Dunától északra lévő románokról. Ezek a Déli-Kárpátokból a Dunába folyó vizek mocsaras, erdős vidékén élhettek, a szlávok által „vlach földnek” nevezett őserdőségek szélén, különféle nomád türk népek (pl. besenyők) alkalmi szomszédságában. E tájon valószínűleg a besenyők számolták fel a bolgár–türk vagy szláv uralmat, s teremtettek új hatalmi viszonyokat egy időre.

A görög szerzők a 11–12. században mindegyre megemlítik a vlachok „latin eredetét”. A krónikás Kinnamosz egyenesen itáliai telepesek utódainak, egy másik bizánci auktor, Kekaumenosz a Száva és Duna menti dákok leszármazottainak tartja őket. Görög értelmiségieknél és lehet, hogy talán maguknál a közrománoknál ekkor még élt a római örökség emléke.

Társadalom

Társadalmukra érdemi adataink nincsenek. Talán azért, mert különálló politikai tényezőt ekkoriban még nem jelentettek, saját forrástermelő tevékenységük nem volt – legalábbis ilyennek nyoma nem maradt. Az a változatos, élénk gazdasági élet, amelyet az ezredfordulóra (968) az orosz Nesztor-krónika az al-dunai vidéknek tulajdonít, városok tömegét, bő népességet emlegetvén, inkább a Duna torkolatvidékére és Dobrudzsára vonatkozik, ahol nyilván nem éltek románok.

A későbbi korokból visszakövetkeztetve a régi románok türk alárendeltségű, de autonóm „faluszervezetekben” élhettek, falubírók s a katonai, hivatali főnök funkcióját ellátó – de az elöljárónál nem több hatalommal bíró – kenézek vezetése alatt. Az önmegjelölésre használt román népnév – közembert, később jobbágyot jelentett – ugyancsak azt sejteti, hogy etnikailag vegyes elemekből álló társadalmi formáció munkamegosztási rendjébe


tagozódtak. A pásztorkodás a fő foglalatosságuk volt.

A 12–13. század lesz majd az az időszak, amikor a nagy kelet-európai átalakulások hatására a románok a Magyar Királyságban is megjelennek, s harcias pásztornépként, a Déli-Kárpátok határvidékének védelmezői között tartja számon őket a központi hatalom.

Először azonban a román őshaza északi részén, Bulgáriában jutnak nagyobb történelmi szerephez. Az I. Mánuel bizánci császár halála utáni belharcok korában egy bolgár–román felkelés tör ki 1185-ben, melynek vezérei, Péter és Aszen egy Bizánctól független „bolgár–vlach” birodalmat alapítanak, mely a 13. század végéig maradt fenn. Ebben a században azután nagyon megcsappan a bulgáriai és szerbiai románok okleveles említése – nyilván összefüggésben azzal, hogy településterületük súlypontja áttevődik a Dunától északra és Erdélybe.

Ez a részben feltételezésekből és kérdőjelekből álló ezredfordulós románság-történet nem elégíthette ki a 19–20. század nemzeti gondolkodásának igényeit. Egyértelmű, Erdélyt is magába foglaló, „mutatósabb” kép kellett már a 18–19. század fordulójától. Az egyre jobban kikerekített képre jellemző, hogy 1976-ban egy túlpolitizált román egyetemi tankönyv szerint „az első évezred végén a területileg körülhatárolt és kikristályosodott román feudális állam jelentős politikai stabilitási és rendfenntartó tényezőként ismeretes, erős akadály a népvándorlók útjában”. Ez azonban már a legendák világa.

2. Képek




1. Termelés és önfenntartás a Kárpát-medencébenKRISTÓ Gyula

Termelés és önfenntartás a Kárpát-medencében

Miről vallanak írott forrásaink?

A Kárpát-medence 1000 körüli viszonyairól roppant kevés írott forrás maradt ránk. Ami rendelkezésünkre áll, az sem „termelési beszámoló” és nem is a mindennapok krónikája. A törvények és az oklevélszövegek kötelességeket írtak elő, jogokat biztosítottak, s csak egészen véletlenszerűen tartalmaztak a termeléssel kapcsolatos vagy azzal áttételesen kapcsolatba hozható egy-két információt. Ezeket szerfelett meg kell becsülnünk, hiszen ezek igazítanak el bennünket teljes bizonyossággal a tekintetben, hogy miből és hogyan éltek a Kárpát-medence lakói az ezredfordulón.

Persze, egyre gyarapodnak a régészeti ásatások nyomán feltárt telephelyek, emberi lakóhelyek, ahonnan sok fontos lelet kerül a múzeumokba, de ezeket egyelőre nem tudják a szakemberek pontosan időhöz kötni. Márpedig amennyiben az 1000 körüli viszonyokra vagyunk kíváncsiak, nem mindegy számunkra, hogy egy-egy tárgy mondjuk a 920-as vagy az 1010-es esztendők emlékanyagához sorolható-e.

Ugyancsak becses vallomással szolgálnak a termelés viszonyaira a magyar nyelv e témakörbe vágó szavai (főleg a török és a szláv jövevényszavak), de itt is hasonló a gond: nem tudjuk, hogy nyelvünk 1000 táján ismerte-e (azaz átvette-e) már ezeket a szavakat, s ha igen, milyen jelentésben és milyen területi elterjedésben használta azokat. Nagyon sok tévedés forrása ugyanis, amikor több évszázadnyi időközre egyaránt datálható – akár tárgyi, akár nyelvi – emlékeket megkísérelnek egészen szűk időtartamra keltezni, sokszor éppen arra, ahol gyötrő a forráshiány, vagy amelyre a több száz éves időközön belül „szükség van”. Ez önkényes megállapításokhoz, indokolatlan általánosításokhoz vezethet. Az írott források természetesen nem felsőbbrendűek más forrásokhoz képest, de általában rendelkeznek olyan többlettel a tárgyi és a nyelvi emlékekkel szemben, ami egzakt időmeghatározást tesz lehetővé. Ha az 1000 körüli termelés és mindennapi élet viszonyaira vagyunk kíváncsiak, a korszak gyér számú írott forrásait kell vallatóra fognunk.

Értékmérő: a tinó

István törvényeinek egyszeri átolvasása világossá teszi számunkra, hogy a Kárpát-medencei népesség legfőbb értékmérője még nem a pénz volt, hanem a tinó, vagyis a fiatal (még igába nem fogott) ökör. Ez arra mutat, hogy nagyon jelentős lehetett az állattartás, hiszen az állattartók rendelkeztek tinókkal. Ezekkel kellett a kirótt büntetéseket fizetni. Az is kiderül, hogy a tinókkal való rendelkezés mértéke a gazdagság fokmérője volt. Feleséggyilkosság esetén az ispánnak ötven, a vitéznek tíz, a közrendűnek öt tinót kellett fizetnie a feleség rokonai számára. A hamisan esküvőt a törvény keze levágására ítélte, ezt a tehetős 50 tinóval, a közrendű 12 tinóval válthatta meg. István törvényei szerint minden szabad vérdíja, amit megöléséért a gyilkosnak fizetni kellett, 110 tinóra rúgott. Ezek a büntetési tételek érzékeltetik, hogy az átlagos tinószám még a szegényebbek esetében is magas lehetett, a gazdagok esetében pedig több százra rúgott. A leghatalmasabb előkelők, a törzsfők ökörállománya mérhetetlenül nagy volt. Ajtonyról, Szent István ellenfeléről a nagyobbik Gellért-legenda azt jegyezte fel, hogy „barmokkal is végtelen számban rendelkezett, minden csordát egy-egy gulyás keze alá adott”. E korai időszakban a vagyon, a tehetősség fokmérője éppen a barom, a jószág volt. Nem véletlen, hogy a régi magyar nyelvben a barom és a jószág szavak jelentették az anyagi javakat, a vagyont.

Az ökör: a földművelés eszköze

Míg a fiatal ökrök (tinók) a törvénykönyvekben értékmérőként szerepelnek, az ökrök már munkaeszközként. Az egyik törvénycikk ekként szól: „Ha tehát valamely pap vagy ispán vagy más hívő személy vasárnap olyan valakit találna, aki ökrökkel dolgozik, vegyék el tőle az ökröt, és a várnépnek adják eledelül. Ha pedig lovakkal (dolgozik), vegyék el a lovat, amit ura – ha akarja – ökörrel megválthat, és az ökröt egyék meg, miként szó volt róla. Ha valaki más eszközökkel (dolgozik), vegyék el az eszközöket és a ruhákat, amelyeket – ha akarja – bőrrel megválthat.” István törvénykönyveinek 56 cikkelye közül ez adja a legtöbb információt a korabeli termelésről, de ezt nem közvetlenül teszi, hanem áttételesen. A fejezetnek nyilván az a legfontosabb mondanivalója, amit annak címe is kifejezésre juttat, hogy a vasárnapot (az Úr napját) munkaszüneti napként kell megtartani. Ez a keresztény vallás egyik fontos előírása, s a törvény ennek kíván érvényt szerezni, s mintegy „melléktermékként” utal a konkrét viszonyokra.


Az ökrökkel való munkavégzés minden bizonnyal a földművelés volt, hiszen az ökröket járomba fogva a föld feltörésére, szántáshoz használták fel. Későbbi adatok is mutatják, hogy több ökröt vett ez igénybe. Ha egy eke vontatásához nyolc ökörre volt szükség, akkor ez csak nehézeke lehetett, ami hatékonyabb talajmunkálást tett lehetővé. Ugyanakkor találkozunk négy, illetve két ökör-eke fogattal is, ezek – főleg az utóbbiak – könnyűekét (faekét) húztak. Ez a föld megforgatásának sokkal kevésbé hatékony módja volt. Hogy ökörből rengeteg állt rendelkezésre a korszakban, onnan lehet gyanítani, hogy a vasárnapi munkára fogott ökröt nem „forgatták vissza” a termelésbe, hanem a hivatalos közegek (pap, ispán vagy más) a várnépnek adták oda eledelként. Ez arra mutat, hogy a várnép, a várak őrzésére rendelt alávetett népesség nem folytatott termelő tevékenységet, ellenkező esetben maga megtermelte, illetve előállította volna saját élelmét.

A ló: utazás, vadászat

Sokkal nehezebb értelmezni azt a kitételt, hogy mit jelent az, ha valaki vasárnap lóval foglalatoskodott. Itt mezőgazdasági (agrár-) tevékenységre aligha gondolhatunk, hiszen a lovak fogatolása Magyarországon csak évszázadokkal később, a középkor végén vette kezdetét. A lovakat a 10–13. században a elsősorban utazásra, illetve vadászatra (háború esetén pedig a hadakozásban) használták. Nagy a valószínűsége annak, hogy itt is ilyesféle tevékenységről lehet szó, vagyis tulajdonosaik meglovagolták (utaztak rajta), illetve vadászaton vettek részt. Mindkettő – ha vasárnap űzték – alkalmas volt arra, hogy a lovast a vasárnapi misehallgatástól, a templomba járástól eltántorítsa.

A vadászat igen népszerű lehetett István korában, hiszen Gellért püspök 1045 táján még néhány korabeli keresztény papnak is szemére vetette vadászataikat és kicsapongásaikat. Bizonyára a vadászattal, illetve általában a lókultusszal van összefüggésben Gellért azon vádja a hatalmasok ellen, hogy „nem értenek máshoz, mint a lovak vizeletéhez”. A ló becsben tartására mutat, hogy a vasárnap lóval munkálkodó a tőle elvenni szándékozott lovat ökörrel megválthatta, s ez esetben az ökröt fogyasztották el. A ló tehát értékesebb volt az ökörnél, vagyis a Szent István-kori társadalom értékítéletében a ló megelőzte az ökröt. Egyébként még Szent László korában, az 1092. évi szabolcsi zsinati határozatok egyik cikkelyében is előfordul a lónak ökörrel való megváltása. A ló értékesebb voltát 11. századi adat révén számszerűsíteni is tudjuk. A László-féle III. törvénykönyvben (az 1060–70-es években) a ló és az ökör visszaváltásánál szereplő összegek (12, illetve 5 denár) alapján ekkor a ló 2,4-szer számított értékesebbnek az ökörnél.

Ennek magyarázatául alkalmasint szóba jöhetne az is, hogy sokkal kevesebb ló volt Magyarországon, mint ökör, s így a ló értékét ritkasága jelentette. Ennek a feltevésnek minden, rendelkezésünkre álló adat ellene mond. Egyfelől a 10. század nyilván rengeteg lovat hagyományozott a 11. századra, hiszen a 10. század nagy részében a tömegeket megmozgató kalandozó hadjáratok lovakon bonyolódtak le, méghozzá oly módon, hogy minden harcos több lovat vitt magával. Nem túlzás azt feltételezni, hogy a 10. században (nem a század egészében, hanem egyazon időbeli metszetben) hozzávetőleg egymillió lóval kell számolnunk a Kárpát-medencében. Ami pedig a 11. századot illeti, a László-féle III. törvény kóbor lovak – valamint mellettük elbitangolt juhok és ökrök – összegyűjtéséről intézkedett. A nagyobbik Gellért-legenda Ajtonyról szólva arról írt, hogy „szilaj lovainak se szeri, se száma nem volt, azokról nem is beszélve itt, amelyekre a lovászok gondozásában a házak táján vigyáztak”. A lóbőség tehát Szent István korában nyilvánvaló. A lovak értéke eszerint nem az állat ritkaságában keresendő, hanem másban, vélhetően abban, hogy a ló a 10–11. században fontos megélhetési forrás volt, húsát megették, tejét erjesztve kumiszként megitták, a lovat – mint láttuk – utazásra, vadászatban és a hadakozásban sokoldalúan hasznosították. Ugyanakkor a ló bizonyos értelemben státusszimbólumnak is számított, egy életforma és egy társadalmi helyzet kifejezője volt, a nomád gazdasági rendszeré és a szabadságé. Hogy a 11. század elején a magyar társadalom alapvetően állattartókból állt, arra a tinópénzen, az ökör és főleg a ló megkülönböztetett szerepén túl az idézett törvénycikkely azon része is utal, amely szerint a vasárnapi munkánál használt és elvételre ítélt eszközök és ruhák bőrrel megválthatók voltak. E bőr nyilván ökör-, illetve lóbőr lehetett, vagyis azon állatoknak a bőre, amelyeket a legnagyobb számban tartottak.

Az idézett törvénycikkben az eszközök (szerszámok) említése arra mutat, hogy a népesség maga végezte el az elemi kézműipari munkákat, házat épített, ruhát varrt stb. Mindebből arra lehet következtetni, hogy az István-kori Magyarországon a természeti gazdálkodás uralmával kell számolnunk, tehát mindenki maga gondoskodott magáról és családjáról, az ember egyszerre volt állattartó, földműves és kézműves, vagyis az önellátás volt a gazdasági élet meghatározója. Ugyanakkor alaptevékenységnek a régi idők óta űzött nomád jellegű állattartás tekinthető, amelyet kiegészített a földművelés és a kezdetleges kézműipar. Sok terület lehetett még 1000 körül állattartó közösségek tulajdonában, ahol főleg állattartó tevékenységet (és a többi kiegészítő foglalkozást) folytatták.

Telephely: falu, ház, sátor Szent István korában


Arról, hogy hol, milyen keretek és viszonyok között élt az István-kor embere,* elsősorban a régészet hivatott számot adni. Az írott források is szolgálnak azonban e téren némi tanúsággal. Amikor az I. törvénykönyv egyik cikkelye azt szorgalmazta, hogy mindenki menjen el vasárnap a templomba azokon kívül, akik a tüzet őrzik, aligha a későbbi individuális, egyéni háztartásokból álló faluról van szó, hanem az együtt élő népek valamiféle közösségi létformájáról. A közösség vasárnapi templomba járásáról a falunagynak kellett gondoskodnia. A falu a II. törvénykönyvben fordul elő villa néven. Abból, hogy a falut később is e latin szóval nevezték meg, még nem kell szükségszerűen arra gondolnunk, hogy az István-kori falu már teljesen olyan volt, mint a késő középkori vagy kora újkori falu. Az elnevezés azonossága alapján az sem dönthető el, hogy István korában a falu teljesen megszilárdult, helyét nem változtató település volt-e már. Bizonyára ilyenek is voltak, de lehettek még vándorló „falvak” is hiszen a 11. század végi törvényekben még több alkalommal találkozunk effélékkel.

Az István-féle törvények az emberi lakóhely négy megnevezését hagyományozták ránk. A curtis udvarházat jelent, ezzel a társadalom magasabb állású elemei rendelkeztek. A domusról, a házról keveset lehet tudni. A mansiót a törvény akként említi, mint amit fel lehetett gyújtani, az épületeket tűzzel lehetett elemészteni. Talán fából készült, illetve „komfortosabb” veremház lehetett, náddal fedve. A közrendű lakhelyét a törvény mint mansiunculát nevezte meg, amely szó a mansio kicsinyítő képzővel ellátott alakja. Ez állhatott az emberi otthonok hierarchiájának alján, a legegyszerűbb veremházat (putrilakást) jelentette, olyat, amilyent a régészek nagy számban ástak ki a telepeken. Sátrat nem említ a törvény, ami érthető, hiszen az állam a maga társadalomszervező tevékenységében nem kívánt foglalkozni a sátrakkal. E hiány nem jelenti azt, hogy sátrak nem álltak szerte az István-kori Magyarországon, hiszen későbbi adatok egyértelműen bizonyítják meglétüket a 11–12. században.

A termelés új rendje

A Szent Istvánnal létrejött új típusú állam erősen német mintákat követett, legfontosabb célja a régi viszonyok teljes lebontása és egy új rend megteremtése volt. A gazdálkodás terén döntőnek a magántulajdon „bevezetése” és meghonosítása számított. Nem véletlen, hogy István legelső törvénycikkelyei a magán- és a királyi javak biztosításáról, engedélyezéséről szólnak. A magántulajdon gyökeresen ellentétben állt a régi közösségi tulajdon elvével, amely a régi életmódot, nomád állattartás alapját képezte. Az ellentét a régi és új tulajdonelvek között éppen akkora volt, mint amekkora különbség húzódott az egyéni munkán alapuló földművelés és a kollektív tevékenységként űzhető nomád állattartás között. Az új rend a földművelést szorgalmazta, s vele együtt a letelepedést, a szilárd határú falvakat, továbbá a szabadsággal szemben az alávetést, a szolgaságot. Hogy milyen volt az új rend által propagált termelési egység, azt István II. törvénykönyvének híres 1. cikkelye tartalmazza: „Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két szálláshellyel (mansus) és ugyanannyi szolgával, lóval és marhával, hat ökörrel és két tehénnel, 30 aprójószággal adományozzanak meg.” Ez a pap, a plébános gazdagságát jelentette, amely gazdaggá tette őt. Hasonló alapokon nyugodott a tehetősebb monostorok, püspökségek gazdagsága is, csak persze a méretek voltak sokkal nagyobbak. 1005 körül a pannonhalmi apátság birtokában tíz falu volt, közülük az egyik Halászok nevet viselt, ami arra utalt: olyan emberek laktak ott, akik a monostor számára hal adására voltak kötelezve (a hal mint böjti eledel – az egyházi emberek – egyik leggyakoribb étele volt). Ezek nem halász foglalkozásúak voltak, hanem önellátók, de önfenntartó tevékenységük egyik elemében megkapták a szakosodás lehetőségét azáltal, hogy ezzel kellett köteles szolgálataikat teljesíteniük.

Az új rend tehát erőteljesen hozzákezdett a termelés, a gazdaság viszonyainak átalakításához. A szolgává tett embereket szolgáltatásra kötelezte, földesúri „üzemek” (prédiumok) jöttek létre, ahol emberi lakóhely is létesült. Innen már nem lehetett szervezetten elvándorolni (legfeljebb elszökni), itt már nem lehetett sátrakat felállítani, sőt – ha csak nem kifejezetten állattartó prédiumról volt szó – az állattartás meghatározó jellege is háttérbe szorult.

A veszprémvölgyi görög nyelvű oklevél szerint az apácamonostor kilenc falut nyert el. Szárberényben, a Balaton mellett hat, a Dunán pedig 12 halász gondoskodott az apácák hal iránti igényének kielégítéséről, de emellett hatvan lovas szolga, három ács, két kovács, egy-egy pohárnok és esztergályos szolgált a foglalkozásnévként megnevezett szolgáltatással az egyháznak. A falvak közül kettő szolgáltatónépeiről kapta nevét. A szláv nevű Grincsári (utóbb magyar ajkon: Gerencsér) jelentése fazekasok, a magyar nevű Szántó falu lakói pedig szántottak a monostor számára annak földjein. (Ebben az oklevélben bukkan fel az első magyar szolganév, Melegdi szőlőművesé.)

Kelet és Nyugat elválása

Az 1000 körüli termelés így hát erősen kétarcú volt. A Kárpát-medence nagy területein (főleg a keleti országrészben) még szinte évszázadok óta változatlan rendje szerint folyt a nomád állattartás, hatalmas


tömegben legeltek ridegen tartott lovak, szarvasmarhák és juhok a mind szűkebbé váló legelőkön. Ide (Ajtony uradalmi területére) majd csak István uralkodásának vége felé tört be a változás szele. Ugyanakkor Magyarország nyugati részein, ahol 1000 körül, illetve röviddel 1000 után már püspökségek létesültek, kolostorok álltak – ezen a területen egyébként sem lehetett a természeti viszonyok következtében nomadizálni –, gyorsan terjedt a földművelés és szolgáltatás szintjén a kézművesség, állandó határú falvak és szolgatelepek (prédiumok) alakultak és sokasodtak. A termelés önellátó jellege itt sem változott, de a szolgasorba süllyesztett termelő népességének immár urait is el kellett látnia a szükséges, illetve a megkívánt termékekkel.

*A magyar és a kelet-európai népek államalapításáról a História 2000-ben külön számmal kíván megemlékezni. (A szerk.)

2. Képek




1. A Német-római Birodalom 1000 körülSZÉKELY György

A Német-római Birodalom 1000 körül

Egy sokszínű és soknépű császárság

A Német-római Birodalmat nem tekinthetjük sem egységesen szervezett, sem egynépiségű országnak. Még németlakta részei is törzsi fejedelemség eredetű tartományok voltak. Ezek a szász, bajor, frank, sváb területek. Azonban a 10. század utolsó két harmadában a törzsi hercegek esküvel elkötelezett hűbéresei voltak a német királynak.

Szászország a királyság területe volt, az ezredfordulóig kereteiben csupán egy kisebb területű északi szász egység maradt meg hercegi vezetéssel, az is egyházi területekkel szétszabdalva. Szászország és Thüringia déli grófságai nem tartoztak többé hozzá. Frankföldön már kihalt a hercegi ház, és utódot sem helyeztek bele, a terület a német királyé volt. Svábföldön és Bajorországban megmaradt a hercegség, de meggyengült formában. Az utóbbi területileg megcsappant, bár hozzákapcsolódott Karintia és bizonyos itáliai határterület is. Lotharingia nagy tartománya felbomlott, hercegi és nagygrófi címmel irányított német s németalföldi részekre. Verdun francia kézre jutott.

A birodalom keleti és délkeleti sávjának külön szervezeti egységei voltak az őrgrófságok (határgrófságok). Ezek a katonai szempontok érvényesülésével erősebb császári ellenőrzés alatt álltak. Eredetileg a szomszédos törzsekre gyakorolt befolyás eszközei voltak. Mindezeket azonban az erős császári személyiségek sem voltak képesek átfogni, szabályozni.

Az uralkodó akaratát érvényesüléshez segítő, őt elhatározásaiban támogatni hivatott intézményre volt szükség. Ilyen magas testületi szerv volt a birodalmi gyűlés. Ebben ugyanis részt vettek az előbb felsorolt és más területi egységek – egyháziak és világiak – urai, a birodalmi fejedelmek, a német és az itáliai magas arisztokrácia, a főpapok és a főapátok. Üléseit német és itáliai földön egyaránt tartotta.

A korabeli történetírás olyan megjelölésekkel élt, amelyek mutatják, hogy a kortársak sem tekintettek valóságosnak valamilyen egységes és lezárt német birodalmat. Így például egy bencés apáca, Hrotsvita, aki 1002-ben halt meg, a kialakuló Német-római Császárságról úgy írt, mint egy örökölt szász királyságról és egy hozzá csatlakozó római részről, amelyek együttesen teszik ki a birodalmat. Egy másik kortárs szerzetes, aki 1004 körül halt meg, a császárság római jellegét tagadta, és a frankok birodalmának a továbbélését vallotta. Thietmar merseburgi püspök, aki 1018-ban halt meg, s 1012–1018 során írta krónikáját, a rómaiak császárságának tekinti a megalakult birodalmat.

Asszonyok uralma

Az 1000 körüli birodalom udvari koncepciója és államszimbolikája korántsem volt tisztán német. Ebben szerepet játszott II. Ottó császár (973–983) befolyásos felesége, Theophanu bizánci hercegnő (955?–991), aki bizánci udvari szokásokat honosított meg. II. Ottó és fiuk, III. Ottó (983–1002), ék alakú formában végződő koronát használt, amely a korábbi bizánci uralmi jelvényt követte.

III. Ottó kiskorúsága alatt régensek hosszabb kormányzata alakult ki, a politikai hatalom megoszlott, neveltetésében is több hatás, görög és német elemek vegyültek. 984-ben Willigis mainzi érsek és a szászok hívták Németországba Theophanu császári özvegyet és Adelheidet, a német nagyanyát. Ők lettek a gyámok. Mindkettő erős, hatalomvágyó egyéniség volt. Theophanu azonban kiszorította Adelheidet, és egyedül kormányzott, míg utóbbi, mint Lothár itáliai király, majd I. Ottó császár özvegye, paviai székhellyel a déli területet kormányozta. Thietmar jellemzése szerint Theophanu, „miközben férfias erővel vigyázott fiára, megőrizte a birodalmat”.

989–990 során Theophanu római hadjáratra vállalkozott a zavaros szentszéki viszonyok miatt, de ott is Adelheiddel vetélkedett. Okleveleket adott ki „Theophanu Isten kegyelméből császárnő”, sőt „Theophanu Isten kegyelméből császár” címet viselve. A hadjárat nem hozott számára nagyobb sikert, majd Németalföldön meghalt. Ekkor a már 60 éves Adelheid visszatért Németországba, de jelentős szerepet már nem játszott, neki is Willigis maradt növekvő befolyású tanácsadója.


III. Ottó 995-ben – 15 esztendősen – átvette az ügyek vitelét, latin és görög írás- és társalgástudással. A császárkoronázás végett 996-ban Rómában tartózkodott, és ekkor ismerte meg Gerbert d’Aurillacot és Prágai Adalbertet, akik Ottó jövőbeni politikai koncepciója kialakulását erősen befolyásolták. Gerbert francia pap volt, aki az igen színvonalas római és katalóniai Vichben (967) mór műveltséget szerzett. Matematikus, természettudós, politikai író lett. A császár itáliai távolléte alatt Németország kormányzója nagynénje, Mathilda quedlinburgi apátnő volt.

Új főváros: Róma

Rómában is különböző pártok harcoltak egymással, a pápa és az ellenpápa küzdelme zajlott. 998-ban új helyzet jött létre, III. Ottó katonai erővel foglalta el Rómát. A császár bevette az Angyalvárat, kivégeztette a lázadókat, akik között ott volt a város 12 körzetének vezetője is, mutatva, hogy egyben a városi lakosság ellenállásáról is volt szó. A győzelmi hangulatban készült el Gerbert d’Aurillac műve, amelyben azt a politikai programot fejtette ki, amelyet a fiatal császárnak szánt ez az idős és jeles egyházi férfiú. „Miénk, miénk a Római Birodalom, hatalmat ad a gabonában bővelkedő Itália, a katonát bőven termő Gallia és Germánia”, írja a francia születésű, német-római császárt szolgáló, ugyanakkor annak görög környezetét is elismerő és tudomásul vevő férfiú.

A császár ezután 998-tól 1002-ig Rómában élt, azt egy új birodalom fővárosává akarta tenni, amelyben az intézmények nemcsak római, hanem bizánci mintára is alakultak.

Gerbert a császári tekintélyt Bizánchoz méri, így írva körül azt az uralmat, amelyet tanítványától megkíván. Ez az az időszak, amikor Reichenau iskolájában III. Ottót bizáncias módon ábrázolják, és amikor Aventinus hegyén nemcsak a császár fényes palotája alakult ki bizáncias udvari rendszerrel, amelyből a várost is igazgatta, hanem az Aventinuson létrejött egy olyan egyházi intézmény is, amelyben római és görög, latin és keleti szertartású papok és szerzetesek gyűltek össze.

Ez a rendkívüli összetettség a Német-római Birodalomban – a császár elődeihez képest – minduntalan megmutatkozik. Jellemző, hogy Gerbert a császárt származására nézve görögnek, uralma szerint rómainak minősítette, a görög és a római bölcsesség örökösének. Egyáltalán nem német jellegű császárságról van tehát szó a tanítómester (Gerbert) és a tanítvány (III. Ottó császár) politikai programjában. Ebbe a nagy körbe, amelyben a tanítómester és a tanítvány tevékenykedett és gondolkodott, beletartoznak Itália, Germánia, de a birodalmon kívül eső Gallia és Szkítia is. A történettudomány sokat vitatkozik az utóbbi fogalomról, hogy ez mennyiben jelentette a magyarokat, mennyiben a szlávokat, vagy mind a kettőt, akik a Római Birodalomtól keletre éltek. Gerbert arra figyelmezteti III. Ottót: dicsőségét abban keresse, hogy mennyire súlyos veszélyeket vállal a hazáért, a vallásért, övéinek és a közösség, a respublica üdvéért.

A pápai állam

A fiatal császár központjának kialakítása azt is jelentette, hogy kívül helyezte magát a tulajdonképpeni birodalom két összetevőjén, a német és az itáliai királyságon, mert székhelye egyben az egyházi állam központja volt. Ez a bizánci eredetű közigazgatási egységekből kialakult, pápai irányítású állam Róma, ill. Ravenna környékén terült el, és kiegészült nyolc Adria menti grófsággal.

A pápai trón betöltése többféle koncepció szerint alakult. Váltakozva érvényesült a császári jelölés vagy éppen behelyezés, illetve a római keresztények és a Róma környéki egyházi intézmények joga. A bíborosi testület alapjai a római bazilikák papjaiból, a Róma környéki püspökökből alakultak ki. A római hívők szerepében különösen a római nemesség érvényesült, illetőleg annak két, a befolyásban váltakozó csoportja, a tusculumi grófok és a Crescentiusok (az Angyalvár urai). Ez utóbbiak befolyásolták a pápajelöléseket, olykor családtagjaikat ültették a pápai trónra.

Tárgyalt időszakunkban azonban a császár bizalmasa, a már említett francia pap, Aurillac-i Gerbert lett II. Szilveszter néven pápa (999–1003), aki egyben az új keresztény-közösségi alapú birodalomforma kidolgozója. 999-ben meghalt Mathilda apátnő, a német királyság kormányzója és a császári özvegy-nagyanya, Adelheid. Így a családi befolyás elenyésztével a pápai-nevelői hatás döntővé vált Ottó politikájában. Ez a néhány év a császárság és a pápaság rendkívül erős együttműködésének az időszaka.

A pápa francia származása ellenére a tisztán egyházi jellegű francia ügyeket is az apostoli és császári kezekbe adta. Ez történt a francia király és a püspökök panaszával is. Ez éppenséggel nem jelentette azt, hogy Gerbert, a pápa a Francia Királyságot rangban lefokozta volna, vagy a német császárság függvényévé tette volna. A római császárság helyreállításáról van itt szó, hiszen abban az időben a hatalmi viszonyok egyértelműen – éppen a római győzelem nyomán – a császár javára alakultak. Az itáliai belső viszályokban, ahol perre került sor, a pápa


és a császár együttesen jártak el az olasz püspökökkel szemben. A zsinatszerűen lefolytatott eljárásban a pápa után a császárt, azután a püspököket említik, mint az egyház fontos tisztségviselőit.

Gazdálkodás, népesség

Az egyházi intézmények, kolostorok autonómiája csak ott alakulhatott ki, ahol politikailag légüres tér volt a két császárság és az iszlám birodalma között.* Így például Monte Cassino bencés kolostora esetében, longobard, olasz, görög szerzetesekkel, ill. művészekkel, tudósokkal.

A Monte Cassino-i szerzetház egyben központja volt a feudális birtok- és üzemformának. Az apátság bizonyos fokig előképe a nagybirtokos, komplex gazdálkodású egyházi üzemeknek. Monte Cassino anyagi létalapja a százezer hektárnál nagyobb földbirtoka volt, ahol kiépült az udvarház-központok (curtes) rendszere, ahol colonusok, valamint 29 évre földet kapott libellariusok éltek. Az utóbbiak a gabona 1/7, a bor 1/3 részét fizették az apátságnak. A gazdasági irányítás a fő udvarházban (curtis maior) a nagyprépost kezében volt, udvarházaiban világi iparűzők működtek, részben jobbágykézművesek, részben szabad iparosok. Monte Cassinónak volt vásárhelye az apátsági birtokon, kikötőhelye és lerakata Salernóban és Amalfiban, amelyeket az apátság tíz kereskedelmi hajója keresett fel.

Elmaradottabb volt a parasztság fejlődése a birodalom német részén egy, néhol két szinttel is az itáliai alatt. 1000 körül lényegében lezárult a szabad parasztság függésbe vonása, a maradék szabadokat is földesúri terhek alá vetették.

Ám területi különbségek kimutathatók. A földesúri függés teljes kiterjesztése előbb fejeződött be sváb földön és a Rajna bal partján, mint másutt. A legtovább pedig szász földön maradt szabad parasztság, itt, ha le is süllyedtek jobbággyá, szórványosan vagy nagyobb csoportokban maradtak szabadok. Szász földön néhol a lakosság többsége a szabadok közé tartozott. Jobbágyok és szabad parasztok együtt éltek falusi községekben és földközösségekben, amelyek bizonyos támaszt jelentettek a paraszti népességnek. A szabad parasztok részt vettek a népgyűléseken és a bírósági meghallgatásokon, ha nem is jelentős befolyással. A parasztok szabad eleme fegyveres volt és a népfelkelés számottevő részét alkotta szász földön.

A városok

A 10. századi itáliai város bizonyos fokú katonai önkormányzatot is jelentett: a várfalvédő szolgálat kötelezettsége a népköltészetben is tükröződött; Verona és Brescia milíciái városiak, Vercelliben a hadizászló megáldása (benedictio vexilli) utal a városi milíciára.

A német városok keletkezése erődített templomokhoz vagy kolostorokhoz, várakhoz, császári palotákhoz, udvarházakhoz kapcsolódhatott, amelyek mellett kereskedő- és kézművestelepek keletkeztek. Konstanzban például a püspökvár lett a város magja, ahol két új település jött létre ahhoz kapcsolódva, északon a Niederburg (alsóvár), délen a piactelepülés. Hasonlóan fejlődött Erfurt, Fritzlar, Würzburg is. De a gazdasági tényezők is beleszóltak a városok kialakulásába: Goslar szász ezüstbánya-telepből emelkedett fel, 1000 körül már piachely és pénzverde. II. Henrik császár 1005-ben ide helyezte át palotáját Werlából. Mindez kereskedőket vonzott az új városba. Németország déli és középső részein vásárok helyei is várossá alakulhattak, ha túljutottak a földesúri birtokon belüli csere méretein.

A várak, császári paloták, székesegyházak körüli rendszeres piaci forgalom várossá tehetett településeket, anélkül hogy vásárjogot adó oklevelet kaptak volna. Így van ez például Köln esetében. Ott az érsek megszerezte a királyi jogokat a város feletti teljes uralomra, székhelyét is a székesegyház dombján tartotta. Hercegi rangú vezető politikai erővé lett az Alsó-Rajna vidékén. Ilyen tényező érvényesült Regensburgban is. Ez a város már piaccal és kereskedőnegyeddel (pagus mercatorum) rendelkezett. Ilyesmi mutatkozott meg Mainz, Trier, Dortmund, keletebbre Magdeburg esetében is.

Ezt szerves fejlődés követte a városokban: további vásárokat alapítottak a 10–11. század során. A Speyer püspöki városuraság kezében volt például a jog-szolgáltatás, piacjog, vámjog, pénzverés, erődítés, védelem. Amikor az egész országot lassacskán megmozgatta ez a gazdasági-társadalmi tendencia, másutt egyenesen alapító oklevéllel keletkeztek a vásárok. III. Ottó császár nevéhez számos ilyen vásároklevél fűződik. Így 1000 táján már 250 körül volt a vásárok száma német földön.

A római birodalom helyreállításágak terve

Aventius-hegyi palotájából utolsó ott-tartózkodása idején III. Ottó minden népének gesztust akart tenni: úgy jelent meg teljes címében, mint római, szász és itáliai uralkodó, az apostolok szolgája, Isten adományából a


római földkerekség felséges császára. Hogy biztosíthassa hatalmát, III. Ottó a püspökökre bízta a székhelyük és környéke uralmát, olykor egész grófságokat.

Ottó hatalmának kezdődő hanyatlását érzékelteti, hogy 1001 januárjától csak egy pénzérme nagyságú, kisebb művészi értékű új bullát használt a császár, amelyen az immár ifjú császárfejet körülvevő szöveg „Aurea Roma” (az arany Róma). Hátoldalán „Otto, imperator Romanor[um]”. Otto uralma ezáltal még inkább a városhoz kötődött. Emiatt a német hercegek elégedetlenkedtek. A német királyságot Henrik bajor hercegre (a későbbi II. Henrik király), mintegy régensre akarták rábízni az elégedetlen német nagyurak. Thietmar krónikája szerint „a mi hercegeink és grófjaink sok tervet készítettek ellene [= III. Ottó] nem a püspökök tudta nélkül, amihez Henrik hercegnél, későbbi utódjánál kerestek segítséget. Ez azonban [...] meg sem hallgatta őket.” Ekkor, váratlanul, 1001 februárjában Rómában felkelés tört ki.

A felkelésen felháborodott Ottó keserű beszédet intézett a rómaiakhoz:

„Ti nem az én rómaijaim vagytok? Ti érettetek hagytam el hazámat és a hozzám közelállókat. Az irántatok való szeretetből helyeztem hátra szászaimat és minden németet” – írja az eseményekről Thangmar, a hildesheimi székesegyházi iskola vezetője. A császárnak el kellett hagynia a várost (II. Szilvesztert 1001. február 16-án a császárral együtt kiűzték Rómából). S amikor 1001 májusában visszatért volna, Róma kapui zárva maradtak előtte. Miután 1002. január 23-án a 22 esztendős uralkodó váratlanul meghalt Paterno várában, holttestét a felkelő itáliaiak szidalmazó kiáltásai között kellett a Brenner felé szállítani, hogy Aachenbe vigyék. Birodalomkoncepciója összeomlott, de kelet-közép-európai állam- és egyházelképzelése nem veszett vele. (A pápa – II. Szilveszter, a császár tanítómestere – még visszatérhetett Rómába, de 1003. május 12-én ő is távozott az élők sorából.)

A Német-római Birodalom trónja megegyezés alapján jutott IV. Henrik bajor herceg kezére, aki megszerezte csaknem az összes uralmi jelvényt is. Így II. Henrik király, ill. császár gyanánt átvette a hatalmat, és a szent lándzsát is megkapta a formális választás után a mainzi érsek kezéből. Thangmar történetíró ki is emeli, hogy ezzel a jelvénnyel szállt rá az uralom és a királyi hatalom (1002). Miniatúra is készült az új uralkodó koronázásáról az ő sacramentariumába (1002 és 1014 között), amelyen Krisztus tesz fejére koronát, angyalok pedig kezébe kardot és lándzsát. Ez még a bizánci folyamatosságot sugallhatta, ám az uralkodó pecsétjére a Frank Királyság megújítását (Renovatio regni Francorum) vésette. Ez pedig már leszűkítette, a keresztény közösségbe alig bekerült kelet-közép-európai országok kihagyásával, az előző császári programot. Német–francia együttműködésen nem terjedt túl az új koncepció.

II. Henrik leverte az észak-itáliai feudális felkelőket és helyreállította a császári uralmat. A növekvő hatalmú tartományi fejedelmekkel szemben a püspöki karra támaszkodott, és a kereszténység terjesztését tovább folytatva a vallási élet elmélyítésére törekedett.

* Vö. e számunkban az arab világról szóló cikket. (A szerk.)

2. Képek





1. Gazdálkodás a német területekenTRINGLI István

Gazdálkodás a német területeken

A Német-római Birodalom, gazdálkodását tekintve, nem volt egységes. A területi különbségek még Németországon belül is nagyok voltak. A legfejlettebb vidéknek azok a löszös, száraz talajú földek számítottak, amelyek az Alsó-Rajna-vidéken, Alsó-Szászországban, az osztfáliai dombok közt találhatók. Itt jelentek meg elsőként a mezőgazdasági technikai újítások, itt volt a legnagyobb a népsűrűség, olyannyira hogy ez egy jó évszázad múlva már túlnépesedéshez is vezetett. A középhegységek magasan fekvő részei ezzel szemben csaknem lakatlan erdőségek voltak.

Délnémet területen a kenyeret tönkölyből sütötték, a búza termesztése csak nyugaton volt számottevő, jelentősége azonban messze elmaradt más gabonafajtáké mögött. A hegyvidékek domináns gabonája a zab volt. A rozs jelentősége folyamatosan növekedett, az északi és keleti területeken liszt csak ebből készült. A 11. században vált az őrlés legfontosabb eszközévé a vízimalom, ekkor azonban még a kézi és állati erővel történő őrlés vagy az egyszerű zúzás is igen elterjedt volt. A római korban létrejött szőlővidékek még nem terjeszkedtek kelet felé. A 8. századtól a háromnyomásos gazdálkodás felváltotta a szabályozott talajváltó rendszert.

Húsáért sertést, marhát tartottak. A marhatartásé volt a jövő, jelentősége folyamatosan növekedett. Igába leginkább ezt fogták, használták szántásra, de fuvarozásra is.

Trier, a római kontinuitás városa

A Mosel jobb partján a rómaiak építettek várost. Claudius császár uralma alatt (41–54) a település megkapta a colonia rangot, ezután Augusta Treverorumnak hívták. A kései császárkorban a birodalom nyugati részének egyik legfontosabb települése lett: több évtizeden keresztül császári székhely is volt. A városfalakat egy 2. századi germán támadás után húzták fel, ezek több mint 285 hektárnyi területet kerítettek be. Egyes kutatók szerint a városnak virágkorában nyolcvanezer lakója volt.

A frank hódítás után nem szűnt meg az élet. A vegyes, romanizált és frank lakosság az egykori római épületekben élt, de a Meroving- és Karoling-korszakban ezeknek talán csak 10–15%-át használták. Egy 882. évi normann betörés után megváltozott a város arculata. A központ a dóm lett és az előtte fekvő piactér, keresztülvágták a római utcákat és egy új utat nyitottak, ami a Moselt átívelő, épségben megmaradt római kőhídhoz vezetett. A tér mellett feküdt a zsidónegyed, lakói az 1096-os első pogromig békében élték életüket és távolsági kereskedelemmel foglalkoztak. A város a Mosel menti kereskedelemből, pl. sószállításból és főleg bortermelésből élt, pénzverőhely is működött itt. A város és a környék ura a trieri érsek volt, akinek egyháztartományához tartozott a sajátján kívül a metzi, a touli és verduni püspökség. Az egyházias jelleg a város külső megjelenésén is érzékelhető volt: az ezredforduló előtt kb. húsz templom feküdt a területén. Trier azonban még a 13. századi fellendülés után sem érte el a római idők nagyságát: új városfalai 138 hektárt fogtak közre, lakóinak száma sem emelkedett 10 ezer fő fölé.

2. Képek




1. A császárság és pápaság küzdelme a 11. századbanPÁRIZS Ágnes

A császárság és pápaság küzdelme a 11. században

A 11. század elején a német-római császár hatalma fokozatosan gyengült, III. Henrik halálát követően (1056) pedig névlegessé vált. A feszültséget fokozta, hogy a birodalmat átfogó, eddig a császárt támogató, egyházi szervezetet a pápa saját irányítása alá akarta vonni. Az 1059-ben összeült lateráni zsinat kimondta, hogy a pápát a bíborosok testülete választja, abba sem a császárnak, sem a nemeseknek beleszólása nincsen. A pápa nevezi ki azokat (bíborosok, kardinálisok), akik halála után az új pápát megválasztják. Állást foglalt a zsinat az egyházi tisztségek invesztitúrája ellen, amit a tisztségek árulása (szimónia) bűnének tekintett.

A világi (császár, király) vagy az egyházi hatalom az elsődleges? Ez volt a kérdés a 11. század elején kirobbant hosszú háborúkban a római székhelyű egyházfő, a pápa, és a német császár között. Az invesztitúra, azaz a „beöltöztetés” (kinevezés) joga.

A harc legélesebben VII. Gergely (1073–1085) pápa és IV. Henrik császár között dúlt. A pápa az általa még meg nem koronázott IV. Henriket engedelmességre szólította, de Henrik reménytelennek tartotta a megegyezést. 1076-ban a wormsi birodalmi gyűlésen kimondatta a pápa letételét trónjáról. Henrik a kiátkozásból adódó súlyos következmények miatt 1077 januárjában az itáliai Canossa várába ment, ahol három napot vezekelt. Többéves harc folyt az időközben megkoronázott IV. Henrik császár, majd utódai és a pápák (ellenpápák) között. 1122-ben a wormsi konkordátum értelmében különválasztották az egyházi és világi jogokba való beiktatást. Német területen azonban megmaradt a császár befolyása az egyház felett, mivel a püspököket és érsekeket a császár jóváhagyásával választották.

2. Képek



1. A Francia KirályságSZ. JÓNÁS Ilona

A Francia Királyság

A Nyugati Frank Birodalom utóda

A Francia Királyság területe a 10. században jóval kisebb volt a mai Franciaországnál. Lotharingia és a Provence-szal egyesült Burgundia Királysága a Német Birodalomhoz kapcsolódott. A francia király keleti szomszédja a Schelde torkolatától a Rhône deltájáig a német császár volt. A királyság területe délen elérte a Pireneusokat, délkeleten pedig a Spanyol Markot foglalta magában, amelynek déli határvonala az iszlám előretörése vagy visszahúzódása szerint változott. Ebben a földrajzi keretben mintegy 15 nagy feudális hatalmi központ jött létre. Vezetőik elismerték ugyan a király szuverenitását, de valójában teljesen függetlenül uralkodtak területük felett. A 9. század elejétől a 11. század elejéig a hatalom decentralizációjának története: a volt Frank Birodalom nyugati része királyságokra, majd hercegségekre, grófságokra, végül uradalmakra esett szét. Ez a folyamat három szakaszban ment végbe.

Territoriális önállóság

A 9. század végén és a 10. század elején jelentek meg a nagy territoriális hercegségek, őrgrófságok a királyság területein. A több grófságot (pagi) magában foglaló régiók fölötti „ban” jogát, amely egyesítette a katonai, adminisztratív és bírói jogok gyakorlatát, a király a helyi hatalom képviselőinek engedte át. Ezeket a hivatalokat címzettjeik mint hűbérbirtokaikat tekintették és utódaikra örökítették. Anélkül, hogy az uralkodóhoz fűződő igen laza hűbéri kapcsolatukat megszakították volna, megvetették örökös hercegi, őrgrófi dinasztiáik alapjait. Északon a flandriai őrgrófságot Kopasz Károly engedte át vejének, I. Baudoinnek, a flandriai grófi dinasztia megalapítójának. Erős Róbert, a Capeting-ház őse, Angers és Blois területét kormányozta, fia, Nagy Hugó már egyfajta alkirálya lett a Loire és a Szajna közti területnek. Öccse, Hugó, pedig a keleti határ mentén a burgundiai hercegséget birtokolta. 911-ben Együgyű Károly átengedte Rolló normann vezérnek a nyugati Normandiát. Ennek dinasztiájából lettek később Anglia és Dél-Itália királyai. A 10. század végén önállósult Bretagne, amelynek hercegei egymást követően a rennes-i és a nantes-i grófok voltak. A Loire-tól délre Aquitánia hatalmas hercegségét a 10. században a poitiers-i grófok szerezték meg, akik a Massif Central déli részén fekvő Gothia Markot is birtokolták. Bordeaux-tól a Pireneusokig őshonos hercegek kormányozták Gascogne-t. Toulouse, Languedoc területének 817 óta önálló grófjai csak tisztán „elméleti” kapcsolatban álltak a királysággal.

Kicsiny államok, etnikumok

A hercegek, őrgrófok kormányzatukban a politikai hatalom valamennyi részét gyakorolták. Saját külpolitikát vittek: háborút indítottak, békét kötöttek. Okleveleket adtak ki, még ha ezek formái alsóbbrendűek voltak is a királyi okleveleknél. Belpolitikájukban az egyház támogatói, a Karoling-egyházpolitika követőiként igyekeztek a püspökségek és apátságok fölött befolyásukat érvényesíteni. Önálló államfőkként jelentek meg.

Ezek a régiók bizonyos fokú etnikai egységet is alkottak. Flandriában a flamand nyelv használata fennmaradt, éppúgy, mint a déli langue d’oc, eltérően az Ile de France területén beszélt langue d’oil-tól. Hangsúlyosabb volt az etnikai jelleg a bretonok lakta Bretagne-ban és az újonnan betelepült skandinávok Normandiájában. Mindenesetre figyelembe veendő az a tény, hogy a Karoling-birodalom és az egyház egységesítő törekvései az etnikai különállás ellenében hatottak, s hogy éppen a hercegségek megjelenésével egyidejű a törvényalkotásban az etnikai kritériumok eltűnése, a személyi jog helyét mindenütt a territoriális jog kezdte elfoglalni.

A nagy kiterjedésű hercegségek ellenőrzése, különösen a központoktól távol eső területeké, igen nehézkes volt. A 10. század közepétől a periférián elhelyezkedő grófságok igyekeztek leválni és önállóságot szerezni. A Loire-tól a Meuse-ig terjedő királyi birtok, a tulajdonképpeni France területén, a belső politikai küzdelmek, a Karolingok és a Capetingek versengése, a Vermandois grófok ellenállása ugyancsak a grófságok függetlenedéséhez vezetett. A 940–970-es évektől az Anjou, a Blois grófok önálló politikai szereplőkként léptek színre. Független grófságok jöttek létre a burgund hercegség végein, mint Mácon, Auxerres, Nevers. Ez a folyamat ment végbe a déli régiókban is. A hercegségekhez hasonlóan a grófságok saját bel- és külpolitikát folytattak, s megalkották örökös dinasztiáikat.

Hatalmi struktúra


A 10. század végén és a 11. század elején, néhol még később, a grófsági keretek is meglazultak, s romjaikon megjelent az új hatalmi struktúra, a földesuraság (seigneurie). A gróf, a független hatalom birtokosa, a biztonság érdekében várakat építtetett, amelyek őrzését vikáriusaira vagy egy tőle függő hűbéres birtokosra bízta. A várakkal azonban a hatalmat is szétszórta. A gróf elvesztette katonai, hadvezetési, ítélkezési és végrehajtási gyakorlatát az eszközök hiányában. A várurak fokozatosan függetlenedtek a gróftól, és ha elég erősek voltak, szintén átadták uralmukat fiaiknak. A belső megosztottságot erősítették a normann és az arab inváziók, a védelmet ugyanis egyedül a vár jelentette, ahová veszély idején összegyűltek a környék lakói. A támadások, a fosztogatások miatt ugyanis a parasztok nem élhettek szétszórtan, s az úr lakóhelyén a megerősített vár körül összpontosultak, s teljes természetességgel kerültek a fölöttük védelmet biztosító úr hatalma alá.

A 10. századtól mindenfelé várak épültek – gyakran primitív védőfallal övezve – fából, árokkal, karókkal, központban a donjon szintén fából építve, az élelem tárolására szolgáló pincékkel ellátva. A század végén a várak tökéletesedtek, a fát felváltotta a kő, s a kővár valóban képes volt a támadás meghiúsítására, s egyúttal a hatalom központja, szimbóluma is lett.

Közhatalom helyett magánhatalom

A várúr a várkörzet lakói fölött adminisztratív, katonai és igazságszolgáltatási hatalommal rendelkezett. A 11. század elején a társadalom fölött az uralkodott, aki elég erős és ügyes volt, hogy harcoljon, és elég gazdag, hogy fenntartson egy lovascsapatot. Ez a hatalmi szisztéma felelt meg a kor gazdasági realitásainak: a közhatalom helyébe lépő földesúri hatalom. A várurakhoz hasonló földesúri hatalommal rendelkeztek egyes egyházi intézmények, püspökségek, ill. apátságok.

A közhatalom lesüllyedt a legalsó szintre, a védelemre, helyét a magánhatalom foglalta el. Az úr a hatalmában lévő emberek fölött rendelkezett a seniori joggal, ami azt jelentette, hogy a paraszti és kézműves lakosság várépítési, fenntartási, őrzési, sőt a háborúban gyalogos katonai szolgálattal tartozott. A földesúri jog magában foglalt pénzügyi jellegű szolgáltatásokat: a védelem fejében adót (taille) szedett, rendszerint természetben. A szolgáltatások (adók) közé tartozott egy: a földesúri adminisztráció irányításával részt kellett venni az utak, hidak rendbentartásában. Igazságszolgáltatási joga a földesúrnak kiterjedt mindenféle bűnesetre. Az esetek (lopás, rablás, gyújtogatás, gyilkosság) a kor bizonytalanságára, a közbéke teljes hiányára utalnak. Végül az úr gazdasági jellegű jogai biztosították számára a különböző út-, híd-, kikötői és piac-vámok szedését, továbbá a földesúri malmok, prések, sütők stb. kötelező használatának díját.

A „Miracula Sancti Benedicti” elbeszélései között szó van az apátság egyik szolgájáról, aki nagy szegénysége miatt Burgundiába menekült, egy másikról, aki, hogy enni adjon idős anyjának, lopni kénytelen, és olyanokról, akik koldulni kényszerültek. A helyzet tragikussá vált egy-egy éhínség idején. Raoul Glaber „az 1000 év krónikása” rettenetes képet fest a 970 és az 1040-es évekről. „Az éhínség oly mértékben terjedt és pusztított – írja az 1032-es évekről –, hogy már attól kellett félni, hogy kipusztul az emberi faj.”

Gazdasági élet

A gazdasági élet a birtok körül csoportosult, minden domínium igyekezett saját forrásait kiaknázni. A vár vagy a monostor körül majorságok, csűrök, magtárak, malmok, prések voltak, műhelyek, ahol az ácsok, kovácsok dolgoztak, szerszámokat készítettek, az asszonyok szőttek stb. Luxuscikkek nem készültek, csak durva szükségleti tárgyak. Mivel e korban az államterület kétharmad részét erdő borította, az érintkezés rendkívül ritka és veszélyes volt. Az utak elhagyottak, jelentős erőfeszítés kellett, hogy eljussanak egy szomszédos településre. Bár a gazdaság tisztán rurális volt, mégsem szűnt meg teljesen a kereskedelem. A földesurak és az apátságok alapítottak vásárt, piacot. A városok is inkább menedékhelyek, mint gazdasági központok voltak. A lakosság itt is zömmel faházakban élt, a tűzvész gyakori, a lélekszám alacsony volt. A városokban több templom és kápolna volt, a gróf kastélya vagy a püspök háza viszont gyakran a római romokra épült. Néha a püspök és a földesúr osztozott a város egy-egy részén. Mivel a városok rendszerint folyó mellett jöttek létre, az érintkezés így több lehetőséget kínált vízi úton. Paris, Tours, Toulouse, Bordeaux a 11. század elején jelentősebb piachelyekké lettek.

Életszínvonal

A tömegek házai fából készültek, szalmatetővel, vert földes padlózattal. A házak gyakran lettek tűzvész áldozatai. Bútorzatuk szinte semmi, ruházatukat, táplálékukat a föld terméséből állították össze.

Mégis az ezredév táján bizonyos pozitív fejlődés indult meg. A földesúri hatalom alatt a parasztság egységesedése ment végbe. Eltűnt a szolgai eredet megkülönböztető jellege, s ez bizonyos mozgásteret adhatott


a földműves lakosság számára. Ebben a paraszti társadalomban, amely a kor legnagyobb terhét és megpróbáltatásait viselte, indult meg az a gazdasági mozgás, amelynek ugyan nem ismerjük pontosan a menetét, de amely a következő századok fellendülésének gazdasági alapjául szolgált.

A háborúk kora

Az ezredik év zavaros volt. Az uralkodók közti háború viszonylag ritka volt. A nemesség és a nagyszámú kis vazallus viszont szüntelen konfliktusokban, háborúkban állt. A leggyakrabban két senior vagy két csoport között zajlott, s általában 1-2 hétig vagy hónapig tartott, de szinte állandóan felújult. Nem politikai okokból, inkább féltékenységből, irigységből, a hatalom megszerzéséért, dicsőségért vagy csupán harci kedvből táplálkozott. Sokszor dúlt háborúskodás rokonok közt, fivérek, apák között. A háború egyfajta szenvedély, kedvtelés. A nemesi harcos csoport leggyakrabban említett bűne a féktelenség, ami a hatalom széteséséből született. A nemest erőszakra ösztönözte függetlenségi hagyománya. De talán fizikai állapota, izgékonysága is. A harc a sivár donjonban való élet ellensúlya is volt.

Erre vitte a nevelése: gyermekkorától a fegyverforgatást, a hatalom gyakorlását tanulta, hogy felnőve „ragyogjon a csata fegyverzajában”, végül háborúra ösztönözte a büntetlenség biztonsága, mivel semmiféle bíróság nem tudott szankciót alkalmazni az arisztokrácia fölött.

Király – hatalom nélkül

A királyi előjogok szinte teljesen eltűntek. A két nagy család, a Karolingok és Capetingek versengése még jobban hozzájárult a különböző jogok átengedéséhez – amikkel még rendelkeztek –, hogy megvásárolják híveik hűségét. Az önállósult hercegségek, grófságok felett minden ellenőrzésüket elvesztették. A fiak apáik hűbére után hűségesküt tettek a királynak, de a király csak kiskorúság esetén avatkozhatott be, vagy ha nem volt örököse az elhalt vazallusnak. Volt királyi bírósága, kancelláriája, pecsétje s néhány ház felett kinevezési joga – amiket nem adott hűbérbe. De valójában Capet Hugó – a nagy hercegségekkel ellentétben – csak egy kis terület ura volt Senlis és Orléans között. Birtokai között egy tömeg kis senior rendezkedett be, kibogozhatatlan territoriális zavart okozva, ami megfosztotta jövedelmeitől, s arra kellett törekednie, hogy minél jobban kiaknázza domíniumait. A közhatalom Ile de France-ban majdnem teljesen a váruraság szintjére esett.

Miután 985-ben a vele egyenlőek megválasztották, és Noyonban szent olajjal felkenték, Capet Hugó az egyház és a hívek védelmezője, legfőbb döntőbíró, erkölcsi hatalom lett, akit tisztelni kellett. Azonban anyagi eszközök, pénz, hadsereg híján nem tudta ezt a gyakorlatban érvényesíteni. Mikor Lotharingiai Károly ellen háborúzott, vazallusai nem jöttek el a táborába, s nem volt módja őket erre kényszeríteni. Hiába ígérte meg a barcelonai grófnak, hogy sereget küld a Spanyol Mark védelmére a szaracénok ellen, ezt nem tudta beváltani. Nem tudott érdemben beavatkozni vazallusai vitájába, legföljebb óvatos diplomáciával próbálkozott az Anjou és a Blois grófok ellentétében dönteni. Kilencéves uralkodása alatt Capet Hugó rangban és méltóságban első volt a királyság hercegei között, de valójában kisebb hatalommal, mint egyesek közülük, így a flandriai grófok, Normandia vagy Aquitánia hercegei.

Hugónak mégis sikerült a hosszú távú eredményt biztosító Capeting-dinasztiát megalapítani. 987-ben megkoronáztatta 17 éves fiát, Róbertet.

Jámbor Róbert

A házasságok legfőbb célja az utódlás, a dinasztia folyamatosságának biztosítása volt. Róbert (Jámbor) első felesége, apja akarata szerint, Rozala a flandriai gróf özvegye, aki révén a király Flandria fölött szeretett volna befolyást szerezni. A terv nem valósult meg, a házasságot felbontották, s a hozományba kapott birtok háborús konfliktus forrása lett a grófság és a király között. Róbert második házasságát unokatestvérével, Blois grófjának özvegyével, Bertával kötötte, hogy a kiskorú örökösök gyámjaként rendelkezzen a számára veszélyes hatalommá növekedett grófság területével. Ezúttal is csalódnia kellett, házasságát a közeli rokonság miatt érvénytelenítették, miközben a Blois és Anjou grófok rivalizálása az udvari intrikák számára nyitott teret. Mivel a király első két házasságából nem származott utód, feleségül vette az Anjou gróf unokahúgát, Konstancát, akitől több gyermeke született. Róbert, apja példáját követve, még életében megkoronáztatta idősebb fiát Hugót, majd annak halála után (1027) az ifjabb Henriket.

Róbert király végül mégis elbocsátotta harmadik feleségét is, és kolostorba vonult. Korábbi bűneit penitenciával, zarándoklattal váltotta meg. Halála előtt a király ereklyétől ereklyéig zarándokolt udvarával, hogy imádkozzon a nagy szentek sírjánál, amelyeket bőkezűen felékesített. Utolsó napjait szerzetesi módon töltve, zsoltárt énekelve halt meg. Így érdemelte ki a „pius” jelzőt, az egyházat és a szegényeket oltalmazó király. A kor


egyházi szövegei az erkölcsök javításának és a békét biztosító uralkodó igényét fogalmazták meg.

Cluny, az erkölcsi tekintély hordozója

A külső és belső politikai eseményekből, a gazdasági körülményekből egyenesen következett a szellemi és kulturális élet hanyatlása. Az egykorú történeti munkák, levelek stb. igen szomorú képet mutatnak az egyháziak erkölcseiről. Műveletlen, méltatlan papokról, a világi dolgokkal foglalkozó s a lelki feladataikat elhanyagoló püspökökről, a szabályokat semmibevevő, világiak módjára élő szerzetesekről szólnak. Mégis az egyház volt az anarchia, az erőszak világában az erkölcs és az állandóság egyetlen eleme. A kultúra nem pusztult el teljesen. Néhány kiváló személyiség arra törekedett, hogy visszaszerezze az egyház szabadságát, erkölcsi tekintélyét, hogy betöltse hivatását. A kibontakozó reform szellemének egyik bázisa lett Cluny.

A 910-ben Aquitániában alapított monostor függetlenséget élvezett mind a világi hatalomtól, mind a püspöki beavatkozástól, s egyedül Róma alá tartozott. A monostor apátjai nemcsak saját kolostorukban ügyeltek a szabályok szigorú betartására, hanem több kolostort is megreformáltak. Odilo apát idején (994–1049) a monostorok egy csoportja csatlakozott Clunyhez. Amikor a politikai szerkezet szétesett, s anarchia uralkodott, a szerzetesek, a korabeli társadalom legjobbjai és legműveltebbjei létrehoztak egy koherens hierarchiát, amely előképe lett a későbbi gregorián egyháznak. A clunyek nem alkottak új szabályokat, a 9. században Aniani Benedek által megújított bencés szabályokat csak annyiban módosították, hogy a szerzetesi feladatok közül az „opus Dei” került előtérbe. A szerzetes legfőbb tevékenysége az ima volt, dicsérni Istent „napkeltétől napnyugtáig”, a szertartás szépségével s lakóhelyének fényével. A liturgia kiszélesítése nem adott teret a kézi munkának, de kedvezett a spirituális élet és a művészetek fejlődésének.

Cluny apátjai valamennyien a felső arisztokrácia tagjai voltak. Jól ismerték e társadalmi csoport életét, bűneit. „Az emberi szíveket elárasztó szemérmetlen mohóságot”, amiből a „fosztogatások, vérfertőzések, házasságtörések, rablások, gyilkosságok” születtek. Ennek a csoportnak az erkölcseit kívánták megjavítani. A szerzetesi életet mint modellt állítva követendő példaként eléjük. Clunyból indult el a magánháborúk mérséklését célzó Isten békéjének mozgalma, a zarándoklatokat kiváltó ereklyék tisztelete. A nemesek haláluk előtt gyakran öltöttek magukra szerzetesi ruhát, birtokuk egy részét a kolostorra hagyva. Gondoskodtak arról, hogy legyen valaki a családból a szerzetesek között, aki imádkozik nemcsak a maga, hanem a világban élő rokonai bűneiért is.

Cluny apátjai valamennyien nagy építtetők voltak. A romanika építészete Cluny művészete. Díszítő elemei az oszlopfők, a bibliai történeteket vagy a szentek életét ábrázoló freskók, a kapuzat fölötti Utolsó ítélet Krisztusa, Cluny szellemiségét jelezték. A könyvfestészet- és az ötvösművészet alkotásai, az arany-ezüst kelyhek, füstölők, csodálatos művészettel megmunkált ereklyetartók, kandeláberek, körmeneti keresztek, díszes miseruhák, antependiuimok, könyvborítók stb. az „opus Dei” dicsőségének emelését szolgálták.

Az egyház a műveltség hordozója

A püspökségek a szerzeteseknél sokkal inkább foglalkoztak a világi, mint a vallási dolgokkal. A királyság egyetlen városa, amelynek a 10. században iskolája működött, Reims volt. Itt írta Flodoard kanonok Analesét, a korszak legjobb forrását. A reimsi érsekek kapcsolatban álltak Lotharingia művelt püspökeivel. A 10. század végén a Metzben tanult Adalbero lett az érsek, aki bevezette a kanonoki szabályokat. Alatta az iskolát Gerranus, a logika neves mestere vezette. Itt tanult Abbo, Fleury későbbi apátja. Az iskola fénykorát 972 és 982 között élte, amikor Gerbert d’Aurillac Reimsbe érkezett. Gerbert kora egyik legműveltebb tudósának számított, nemcsak a trivium (nyelvtan, retorika, dialektika), de a quadrivium (számtan, zene, csillagászat, mértan) tudományában is nagy jártasságot tanúsított. Leveleiben művelt barátaitól kéziratokat kért, különböző könyveket másoltatott. II. és III. Ottó császárok nagyra becsülték tudását, s utóbbi 999-ben II. Szilveszter néven pápává tette. Egyik tanítványa Richerius Historiajában részletesen szól Gerbert tanítási programjáról, módszeréről, újításairól. Tanítványainak száma „napról napra nőtt”. Köztük a leghíresebbek később maguk is iskolavezetők vagy apátok lettek. Gerbert tanítványa volt Jámbor Róbert, az első művelt Capeting-király, Richárd, a verduni Szent Vanne apátja, aki szentföldi zarándokútján, Magyarországon keresztül haladva, találkozott I. István királlyal és Gellért püspökkel.

Mindez a műveltség egy nagyon szűk elit kultúrája volt. Az éhínségektől, betegségektől, háborúktól sújtott néptömegek világát a babonaság, a csodákba vetett hit töltötte be. Mégis az ezredforduló Franciaországát nem a világvég rettenetének félelme, sokkal inkább a bizakodó reménykedés jellemezte.

2. Képek




1. Az észak-atlanti világ az elsõ ezredfordulónZSOLDOS Attila

Az észak-atlanti világ az első ezredfordulón

Kelták, angolszászok, vikingek

„...ebben az évben a király elrendelte, hogy öljenek meg minden Angliában élő dánt – ami Szent Brice napján [november 13.) meg is történt –, mivel arról értesült, hogy a dánok titkon az ő és tanácsosai életére törnek, hogy elfoglalhassák a királyságot” – jegyezte fel az 1002. évnél az angolszász krónikás. A vérengzést elrendelő uralkodó az utókortól a nem éppen hízelgő „Tanácstalan” melléknevet elnyert Æthelred király volt, aki egész Anglia felett uralkodott (978–1013). Parancsát végre is hajtották, ám ez végső soron az angol-szászok számára járt gyászos következményekkel. A vérengzés áldozatai között ugyanis ott volt Villásszakállú Svein dán király (986–1014) nővére, Gunnhild. Az egyébként is Anglia meghódításának tervét melengető Sveint most már a személyes bosszú vágya is űzte, így aztán előbb kegyetlen megtorló hadjáratokat intézett Anglia ellen, végül pedig, 1014-re, az egész országot elfoglalta. Bár Svein még ugyanabban az évben meghalt, Anglia számára ez sem jelentett menekvést: Svein fia, Knut 1016 végére helyreállította a dán uralmat egész Anglia felett. Két év múlva – fivére, az apjuk halála után Dániában uralkodó Harald elhunytát követően – Knut már Dánia királyának is mondhatta magát, 1028-ra pedig meghódította Norvégiát. Miközben tehát I. István a maga hatalma alá vonta a Kárpát-medence egészét, s kiépítette a magyarok keresztény monarchiáját, Európa északi peremén egy hatalmas birodalom kelt életre.

Az „északi birodalom”

Knut birodalmának földrajzi középpontja az Északi-tenger területére esett, ez azonban a legkisebb nehézséget sem okozta. A korai középkor skandinávjai kiváló hajósok voltak: tőkesúllyal ellátott, evezőkkel és vitorlával egyaránt felszerelt hajóik jól állták a viharos északi vizeket. Az Anglia és Skandinávia közötti kapcsolat fenntartása rutinfeladatnak számított azoknak a hajósoknak, akik a 9. század utolsó harmadában a Feröer-szigeteken és Izlandon hoztak létre telepeket, s száz év múlva már Grönlandon is kolóniákat alapítottak. A grönlandi skandinávok az ezredforduló körüli években elérték Észak-Amerika partjait, ahol – az általuk Vinlandnak („szőlőország") nevezett helyen – le is telepedtek néhányan.*

Knut birodalma tehát semmi esetre sem azért bomlott fel a király halála (1035) után, mert egyes részei túlságosan távol voltak egymástól, s közöttük ott hullámzott az Északi-tenger. Az ok sokkal inkább abban kereshető, hogy az uralma alatt álló területek csak a szó sajátos kora középkori értelmében alkottak „birodalmat”; az egymástól eltérő kultúrával és hagyományokkal rendelkező területeket egyedül közös uralkodójuk személyes kiválósága, uralkodói s főként katonai képességei tartották egyben. A dán Knut egyébiránt nem hagyott kétséget afelől, hogy birodalma törzsterületének – sajátos módon – Angliát tekinti. Okkal merülhet fel tehát a kérdés: mit kerestek a dánok Angliában? A válasz azonban csak akkor lehet teljes, ha előbb azt vesszük szemügyre, hogy maguk az angolok miként kerültek a róluk elnevezett országba.

Britannia provincia

Bár a korai középkor legnagyszerűbb tengerjárói kétségtelenül a skandinávok voltak, a vállalkozó kedvű hajósok számára már a történelem hajnalán sem számítottak legyőzhetetlen akadálynak a Brit-szigeteket körülvevő tengerek. Bizonyosra vehető, hogy a kontinensről kerültek át a szigetekre – feltehetően a Kr. e. 7. század folyamán – az első kelta bevándorlók.

A kelták az indoeurópai nyelvek egy önálló ágát beszélték, s némi leegyszerűsítés árán elmondható, hogy ők voltak az Alpoktól északra elterülő Európa vaskori népessége: az Ibériai-félszigettől a Kárpát-medencéig, a mai Belgium területétől Észak-Itáliáig kelta törzsek népesítették be a Mediterráneum peremvidékét, de voltak olyan csoportjaik, amelyek a Balkánon át egész Kis-Ázsiáig eljutottak. Mint szomszédos „barbárok”, hamar a klasszikus ókor magaskultúráinak látószögébe kerültek, s kiváltképp a birodalommá fejlődő Rómának gyűlt meg a baja a harcias gall–kelta vezérekkel (Gallia volt a kelták által benépesített mai Franciaország és Belgium latin neve). A Kr. e. 4. században a gallok hét alkalommal vonultak Róma ellen, ám döntő sikert nem értek el, nem kis mértékben azért, mert a rómaiakéhoz hasonló szervezettségű államot sem a gallok, sem a többi kelta csoport nem hozott létre sem ekkor, sem a későbbiekben. A kocka így aztán hamar fordult, s a Kr. e. 1. század közepén Iulius Caesar meghódította Gallia egészét.


A gall háborúk egyik epizódjaként Caesar átkelt a tengeren a rómaiak által Britanniának nevezett nagyobbik Brit-szigetre, ám tartós megszállást eredményező hódításra csak egy évszázaddal később, Claudius császár uralkodása idején került sor. A római Britannia a sziget déli részére terjedt ki, az északi vidékek – nagyjából a mai Skóciának megfelelő terület – a Barbaricum részei maradtak, állandó fenyegetést jelentve a provincia biztonságára. Nem keltek át a légiók az Ír-szigetre sem.

A római uralom évszázadai alatt megindult Britannia kelta lakosságának romanizációja, ez a folyamat azonban távolról sem eredményezett olyan mélyreható változásokat, mint a Csatorna túlsó partján fekvő Galliában. A britek megtartották kelta nyelvüket, s politikai intézményeik jelentős része is betagolódott a birodalom igazgatásának struktúrájába, másfelől azonban megjelentek Britanniában a római kultúra olyan elemei, mint például a város vagy az épített út, sőt, a Kr. u. 4. századtól kezdve a kereszténység is tért hódított Britanniában. Az új vallás terjedésének az Ír-tenger sem állta útját, s a következő évszázadban, elsőként a Római Birodalom fennhatósága alá soha nem tartozó népek közül, az írországi kelták felvették a kereszténységet.

A római uralmat csak állandó katonai készenlét tarthatta fenn Britanniában, mivel a provincia nyugalmát északról a bronzkori népességgel összeolvadó kelta piktek és az Ír-szigetről áttelepülő – utóbb a sziget északi részének nevet adó – skótok meg-megújuló betörései zavarták meg, a délkeleti partok ellen pedig a kontinensről hajókon érkező germánok intéztek támadásokat.

Az angolszász Anglia

A Britanniában megtelepedő germánokat összefoglalóan angolszászoknak szokás nevezni. Többségük a Dán-félsziget déli részén élt angolok és az Északi-tenger partvidékéről származó szászok közül került ki, de voltak közöttük a mai Jütlandnak nevet adó jütök is. Hozzávetőleg a 6. század végére az uralmuk alá hajtották a sziget ma is Angliának nevezett részét. A „honfoglalók” egyes csoportjai létrehozták a maguk barbár királyságait: a jütök Kentet, a szászok Wessexet, Sussexet és Essexet, az angolok pedig Merciát, Kelet-Angliát és Northumbriát. Ezen királyságok egy része két vagy több királyság egyesítéséből jött létre – mint a Humber folyótól északra elterülő Northumbria Bernicia és Deira egyesüléséből –, másrészt pedig voltak kisebb és jelentéktelenebb angolszász királyságok is. A britek ugyanakkor nyugaton – a mai Wales területén –, ill. északon szervezték meg a maguk királyságait. A következő évszázadok politikatörténetét ezen államalakulatoknak a sziget feletti hegemóniáért vívott küzdelmei töltik ki. Ezek során időről időre akadt egy-egy rátermettebb uralkodó, aki a sziget egy részét a maga uralma alá hajtotta: az ilyen „főkirályok”-at a kor forrásai bretwalda címmel illették. A bretwaldák hatalma személyes jellegű volt, a cím birtoklása formális jogokkal nem járt, s csak addig illették vele viselőjét, amíg ténylegesen fenn tudta tartani hatalmát.

Az angolszász „honfoglalás” és az azzal szükségképpen együtt járó pusztítás olyan sokkoló hatással volt a keresztény britekre, hogy jószerével fel sem merült bennük a pogány angolszászok keresztény hitre térítésének a gondolata. Az időközben virágjába szökő és sajátos kolostori kultúrát kifejlesztő ír kereszténység képviselőinek hittérítői buzgalmát viszont nem korlátozták hasonló ellenérzések, s még kevésbé Rómáét. Az angolszászok térítése két irányból bontakozott ki tehát: az ír szerzetesek – akik már a 6. századtól térítettek a skótok és a piktek között – észak felől, a Rómából, Nagy Szent Gergely pápa (590–604) kezdeményezésére meginduló misszió pedig dél felől igyekezett elterjeszteni Krisztus hitét az angolszászok uralta Britanniában. A 7. század végére az angolszász királyságok a keresztény országok számát gyarapították. Az angolszász kereszténység megizmosodásának biztos jeleként a 8. században Northumbria már a korabeli nyugati kereszténység egyik kulturális központjának számított, miközben a kontinens még pogány germán népeinek megtérítésében éppen olyan erőteljes szerep jutott az angolszász szerzeteseknek, mint az az idő tájt kiformálódó Karoling-birodalom kulturális felvirágoztatásában.

Az angolszász királyságok közül a közép-angliai Mercia került hegemón helyzetbe a 8. század folyamán. A korszak legjelentősebb uralkodója, Offa (757–796) a hatalma alatt egyesítette a Humbertől délre fekvő angolszász területek nagy részét, s ő volt az egyetlen uralkodó a keresztény Nyugaton, aki egyenrangú félként tartott fenn kapcsolatot a frank Károllyal, a későbbi császárral.

A vikingek

Offa uralkodásának utolsó éveiben új ellenség tűnt fel a tenger felől. A támadók skandinávok – dánok, norvégok, svédek – voltak, akiket forrásaink eleinte egyszerűen csak „pogányok”-ként emlegetnek, utóbb azonban általánosan elterjedt a normann („északi ember”), illetve az ismeretlen etimológiájú viking megnevezés. Mindmáig nincs általánosan elfogadott magyarázat arra, hogy mi váltotta ki az Európát jó ideig rettegésben tartó viking akciókat: a túlnépesedés és a helyi belviszályok migrációs hatásai éppúgy szóba kerültek, mint az egyszerű kalandvágy. Tény mindenesetre, hogy a 8. század végétől kezdődően a vikingek


eljutottak minden olyan helyre, ahová a kis merülésű hajóikkal egyáltalán lehetséges volt: az első számú célpontjaik a Brit-szigetek és Nyugat-Európa kontinentális partvidéke voltak, de az Ibériai-félsziget megkerülésével a Mediterráneumban is feltűntek a viking hajók, a svédek pedig a Balti-tengeren és a nagy kelet-európai folyókon hajózva egészen Konstantinápolyig jutottak.**

A kezdetben egymástól függetlenül tevékenykedő viking csoportokat 866-ban az addig a kontinensen harcoló „nagy hadsereg” (azaz nagy viking hadsereg) érkezése váltotta fel, melynek célja már a szervezett hódítás volt. Az angolszász királyságok sorra elbuktak a vikingek elleni harcokban, egyedül a délnyugati Wessex királyai voltak képesek hatékony ellenállásra. Az utókor által a „Nagy” melléknévvel megtisztelt Alfréd király (871–899) a kezdeti balsikerek után 878-ban nagy győzelmet aratott a dánok (vikingek) fölött. Ezt követően megosztozott velük az országon: a hozzávetőleg Londontól Chesterig húzódó régi római úttól északkeletre eső vidék a dánok fennhatósága alá került. Ezt az országrészt nevezték a „Danelag”-nak, azaz a dán törvény területének. A vikingek megtelepedése a korábban támadott területen nem volt kizárólagosan Angliára jellemző jelenség, hasonló „gyarmatosítás” vette kezdetét az Ír-szigeten, s néhány évtizeddel később a kontinensen is, ahol 911 után a mai Normandia területén alakult ki egy viking uralmi terület.

A Danelag belső életéről, források hiányában, alig tudunk valamit. Az bizonyosnak látszik, hogy a vikingek letelepedtek, földműves életet éltek: jellemző módon a skandináv típusú angliai helynevek elterjedése pontosan fedi az egykori Danelag területét. Szerepel ugyanakkor a forrásokban az „Öt Város” fogalma, mely megnevezés a mai Derby, Leicester, Lincoln, Nottingham és Stamford városok laza szövetségét jelölte. E városok elsősorban kereskedelmi központok voltak éppúgy, mint az Ír-szigeten létesült társaik, ahol is éppen a helyi vikingek – többnyire norvégok – hozták létre az első városokat, mint történt az például a mai főváros, Dublin esetében.

Anglia születése

Nagy Alfréd sikerei megteremtették a lehetőségét annak, hogy 10. századi utódai a védekezés helyett immár támadó hadjáratokat vezessenek az angliai vikingek ellen. Hosszú és véres harcok árán, amelyekbe idővel az írországi norvégok is bekapcsolódtak, a század közepére a wessexi királyok felszámolták a Danelag különállását, s uralmuk alatt egyesítették a ma Anglia néven ismert területeket. Mivel időközben a rivális angolszász dinasztiák elvéreztek a vikingek ellen vívott harcok során, a siker egyúttal az angolszász területek politikai egységének megteremtését jelentette. A dánok mellett a régi kelta királyságok sem tudtak ellenállni az angolszász királyok megnövekedett hatalmának, így aztán 974-ben, a bath-i koronázását követően tartott chesteri ünnepségek során Edgar király (959–975) – Nagy Alfréd dédunokája – hajójának evezőit nyolc kelta és skandináv király húzta, miközben maga Edgar a kormányrudat kezelte. A hatalmi szimbolika ugyanilyen kifinomult formái tükröződnek a kor angolszász királyainak okleveleiben is, amelyek különböző megfogalmazásokban ugyan, de egyaránt azt juttatják kifejezésre, hogy ezek az uralkodók „Britannia egész világának” vagy éppen „az óceán Britannia körül fekvő összes szigetének” császárai.

Az egységes Anglia

Ez az egységes Anglia került aztán a 11. század elején, ahogy arról már szó esett, újra dán kézre Villásszakállú Svein és fia, Nagy Knut hódítása révén. Knut halála után Anglia trónját fiai, Harold (1035–1040), majd Hördaknut (1040–1042) örökölték. Ezt követően azonban visszatért a trónra az angolszász wessexi dinasztia utolsó képviselője, Hitvalló Eduárd (1042–1066), aki a dán uralom évtizedeit normandiai száműzetésben töltötte. Eduárd sokkal inkább jámborságáról, semmint trónra termettségéről volt nevezetes, s uralkodása alatt a tényleges irányítás egyik főembere, egy bizonyos Godwin kezébe ment át. Nem keltett tehát különösebb meglepetést, amikor a gyermektelen Eduárd halálát követően az angolok Godwin fiát, Haraldot választották királyukká. Harald Godwinson mellett azonban trónkövetelőként lépett fel egy másik Harald, a „Keménykezű” melléknevet viselő norvég király, s bejelentette az igényét a Normandiát megalapító viking vezér ükunokája, Vilmos is. Követelésüknek mindketten katonai előkészületekkel adtak nyomatékot. E téren a norvég Harald bizonyult a gyorsabbnak, s 300 hajóból álló hadával 1066 szeptemberében partra szállt Észak-Angliában. Harald Godwinson erőltetett menetben vonult a betolakodó ellen, s szeptember 25-én a mai Starnford Bridge mellett vívott véres csatában szétverte a norvég sereget. Holtan maradt a csatatéren a Keménykezű is: balsikerű vállalkozását szokás a viking korszak záró epizódjának tartani.

Harald Godwinsonnak azonban nem maradt sok ideje az ünneplésre, mert időközben a másik trónkövetelő, a normandiai Vilmos is partra szállt Dél-Angliában. Az angolokra újabb menetelés és újabb csata várt, ez alkalommal a mai Hastings közelében. Az ütközet nem kevésbé volt véres, mint az előző, csakhogy ezúttal az angolok szenvedtek vereséget. Királyuk elesett, s az ország szinte ellenállás nélkül került a sikeres akciója nyomán utóbb Hódítónak nevezett Vilmos kezére.


A normann hódítás következtében az egykori Britannia minden addiginál erősebben kötődött a kontinenshez, hiszen mind Vilmos, mind utódai Anglia királyaiként is megtartották – sőt, utóbb gyarapították is – a kontinensen fekvő birtokaikat. A normannokkal a kontinens feudalizmusának intézményei is áttelepültek az egykori Britanniába, s az idő haladtával mindinkább a maguk képére formálták azt.*** Az anglo-normann hatalom erejéből még arra is tellett, hogy a 12. század közepén Írország jelentős részét meghódítsa, a 13. században pedig leigázza az addig önálló Walest. A kelta területek közül egyedül a skót, pikt és brit királyságok egyesüléséből a 9–11. század folyamán kiformálódó Skócia tudta megőrizni önállóságát a középkor folyamán.

*

Az észak-atlanti világ mai képének alapvonásait a korai középkor mozgalmas századai rajzolták meg. A viking Vinland ugyan csak rövid epizód volt Észak-Amerika történetében, s a grönlandi skandináv telepek is csak a 14. századig léteztek, Izlandot és a Feröerszigeteket azonban ma is az egykori viking telepesek utódai lakják. Britannia egykori világából – sajátos módon – a legrégibb réteget képviselő kelta kultúra töredékei maradtak fenn a legerőteljesebben. Míg a ma beszélt angol csak meglehetősen távolról emlékeztet az egykori óangol nyelvre, a különböző kelta dialektusok, igaz, csak Írország, Wales és Skócia világtól elzárt, nyugati területein, folyamatosan beszélt élő nyelvek maradtak. A pogány kelták szellemi hagyatékának számos emlékét az ír szerzetesek tartották fenn írásba foglalva azokat, hogy aztán évszázadokkal később a romantikával egyidejűleg kibontakozó „kelta újjászületés” szellemi irányzata felfedezhesse őket.

*A skandinávok vinlandi jelenlétéről hosszú ideig egyedül középkori skandináv elbeszélések, a sagak tanúskodtak, melyek megbízhatósága iránt azonban kétségek merültek fel, annál is inkább, mert kiderült, hogy az az állítólagos 15. századi térkép – az ún. Vinland-térkép –, mely Grönlandtól nyugatra Vinlandot is ábrázolja, kései hamisítvány. Ma már azonban kétségtelen régészeti bizonyítékok szólnak amellett, hogy a skandinávok valóban partra szálltak Észak-Amerikában, mivel Új-Foundland partjainál sikerült feltárni egy, az ezredforduló tájáról származó skandináv telep nyomait.

** Vö. Bóna István cikkével a História 1999. évi 8. számában. (A szerk.)

*** Vö. erre Sz. Jónás Ilona és Székely György cikkét e számunkban. (A szerk.)

2. Képek







1. Vikingek, normannok, varégokVikingek, normannok, varégok

A történetírásban általánosan elterjedt az a gyakorlat, mely Skandinávia 8–11. századi germán lakóit – a dánokat, norvégokat és svédeket – vikingeknek nevezi, s maga a korszak is a „viking kor” néven ismert. A kifejezés feltehetően óészaki eredetű, pontos etimológiája azonban vitatott: egyes elméletek a víg (csata), mások ellenben a vík (öböl, fjord) vagy a víkja (elfordul, irányt változtat) szóval hozták kapcsolatba. Felmerült ugyanakkor az az elképzelés is, mely szerint a viking elnevezés a latin vicusra visszavezethető óangol wík ([erődített] katonai tábor) szóból származna. Ha a szó eredetét illetően a vélemények el is térnek egymástól, az általánosan elfogadott, hogy a „viking” nem népnév volt, hanem inkább „foglalkozás”-ra, ill. életmódra vonatkozott, s azokat a skandinávokat jelölte, akik hajóra szállva otthonuktól távol részint kereskedelemmel, főként azonban kalózkodással foglalkoztak, attól függően, hogy éppen mire nyílt alkalom.

Azok a népek, amelyek kapcsolatba kerültek a vikingekkel, különféle néven emlegették őket. Az angol források többnyire „dánok”-at említenek, az írek viszont egyszerűen gall (idegen) vagy lochlannach (északi) néven ismerték őket. Az utóbbihoz hasonló volt a frank területeken elterjedt megnevezésük: itt normannoknak (északi emberek) mondták a vikingeket, bár a keleti frank („német”) vidékeken felbukkan az ascomanni (kőrisfaemberek) név is, mely kifejezés alkalmasint a vikingek lándzsáinak nyelére utal. Kelet-Európában részint a rus, részint pedig a varég kifejezések voltak használatosak* a vikingek megnevezésére. Az előbbi finn közvetítéssel került át a szláv nyelvekbe: a finnek nevezték a svédeket ruotsinak (evezős emberek). A varég (más változat szerint varang, ill. varjág) eredetileg „utazó kereskedő” jelentésű lehetett, utóbb azonban így nevezték azokat az északi harcosokat is, akik testőrszolgálatot vállaltak a bizánci császárok seregében. Említést érdemel végül, hogy a hispániai arabok madjus (pogány varázsló) néven emlegették a partjaik mentén felbukkanó északi hajósokat.

* A Kijevi Ruszról vö. e számunkban Font Márta cikkét! (A szerk.)

2. Képek


1. Közép- és dél-amerikai kultúrákPÁRIZS Ágnes

Közép- és dél-amerikai kultúrák

A kis, helyi kultúrák időszaka

Az amerikai kontinens középső és déli területeinek korai történetéről, a régészeti adatok mellett, a szájhagyomány által megőrzött és továbbadott elbeszélések, majd ezeknek elsősorban a 16. századbeli spanyol krónikások által megörökített írásos forrás-anyagai állnak rendelkezésünkre.

A klasszikus kor (300–900)

A földrész kultúrája – az európaiak által történt felfedezéséig – elszigetelt volt, fejlődése sok szempontból eltérést mutat az európai kontinenshez képest. Nem ismerték például a vasat és az acélt, ugyanakkor – a 16. századi Európa csodálatát kiváltó – arany- és ezüstművességet fejlesztettek ki. Az Andok kivételével a réz- és bronzeszközök használata sem volt általános. Az építészek nem ismerték a boltozásos technikát, ismeretlen maradt a puskapor, a savak desztillálása, a pénzverés, könyv-nyomtatás és a kerék működési elvének technikai alkalmazása is. (Mexikóban ismerték ugyan, de itt is csak játékok működtetéséhez használták.) Mezo-Amerikán kívül nem születtek és nem maradtak fenn írásos anyagok, dokumentumok. Vagyis sok minden hiányzott, ami az Óvilágban adott volt, ugyanakkor az indián kultúrák sajátos és egymáshoz képest sem csekély eltérést mutató (autochton) fejlődése egyedi emlékeket hagyott hátra az utókor számára.

Az újvilági társadalmak fejlődését jelentős mértékben meghatározták a természeti adottságok: a trópusi esőerdők mellett a sivatagi szárazságú vidékek is megtalálhatók. Ilyen körülmények között aligha érhető el nagy népsűrűség, a településszerkezet általában laza, szórt, az egyes nemzetségek nagy megművelhető földterülettel rendelkeztek. Az intenzív földművelés csak lassan, fokozatosan fejlődött ki. Peru és Mexikó fejlett földművelése már a jól szervezett államhatalom kiépülésének eredménye volt.

A régészeti leletek alapján az I. évezred jelentős birodalmai Tiahuanaco (Bolívia), Huari (Peru) és Teotihuacán (Mexikó) voltak.

A maja kultúra

A mezo-amerikai civilizáció csúcspontját, minden kétséget kizáróan, a klasszikus korban (300–900) virágzó maja kultúra jelentette. Az előmaja civilizáció kialakulásának területe, a Chiapas és Guatemala csendes-óceáni partvidéke, valamint a környező hegyvidéki területek. A régészeti lelőhelyek közül az izapai az egyik legfontosabb, számos monumentális relief került elő, a sok kőemlék és a legkorábbi sztéléoltár-együttes mellett. Írásos emlék azonban nem maradt fenn erről a lelőhelyről.

Kaminaljuyú környéke tekinthető a korai időszak másik jelentős lelőhelyének, amely az izapai civilizáció továbbadásának fontos állomása.

A klasszikus maja civilizáció a Petén-térség és a Yucatán-félsziget alföldjein virágzott. Jellegzetes emlékei a templompiramisok, amelyek mészkőből épült sokszobás épületek voltak. A városokon belül, és azokat összekötve, kikövezett úthálózat épült. Az épületeken, lépcsőfeljárókon hatalmas feliratok olvashatók. (A hegyvidéki maják a klasszikus korban nem ismerték még az írást, csak az álboltozatos építkezés volt jellemző ezekre a területekre.)

Kaminaljuyú kedvező földrajzi fekvése miatt már a klasszikus kor kezdetén fontos kereskedelmi központtá vált, ide szállították és innen vitték tovább az egyik létfontosságú nyersanyagot, az obszidiánt. A mexikói hegyvidéken elterülő Teotihuacán uralkodói is korán felfigyeltek erre. A mai kutatások egyre inkább azt a feltételezést támasztják alá, miszerint a térségben a hegyvidéki maja településeket megszálló teotihuacáni kereskedő- és harcos rétegek keveredtek az őslakókkal.

A maja alföldeken elsősorban Tikal és Uaxactún játszotta a legfontosabb szerepet. Észak-Petén kulturális fölényét bizonyítják Tikalban a Központi Akropolisz épületei, a sziklába vájt sírok, amelyekbe az előkelőket kerámiaedényekkel együtt temették el. Az alföldi és a hegyvidéki területek között kereskedelmi kapcsolat létezett, Teotihuacán uralkodói a politikai hatalom mellett a gazdasági irányítást is a kezükben tartották. A Pax


Teotihuacana a 6. század közepéig tartott, bukása után, a 8. és 9. században azonban a maja civilizáció újra virágzásnak indult.

Írás és időszámítás

A maja hieroglifikus írás, a képírás és a fonetikus írás elemeinek keveréke, az egyetlen teljes írásrendszer az ősi Amerikában. A tárgyakon olvasható feljegyzések mellett fennmaradtak a maja kódexek, amelyek háncspapírból hajtogatott könyvek voltak. Az írás balról jobbra, fentről lefelé olvasható. Tartalmilag mindig szorosan kapcsolódtak egy-egy fontos eseményhez. Feliratok maradtak fenn az uralkodó dinasztiákról, melyek értelmezését az ún. Hosszú Számlálás naptára tette lehetővé. (Az öt különböző időcikluson alapuló naptári számítás lényege, hogy az egyes események dátumát a naptár valósnak vélt kezdő időpontjához viszonyították. Így mintegy ötezer éves naptári ciklusban számoltak.)

Az írás nem kizárólagosan a papok felügyelete alatt állt, az írnokok kasztja foglalkozott az írás mellett a csillagászati információk ellenőrzésével is. Távcső nélkül készítettek pontos feljegyzéseket az év hosszáról, a Hold és más égitestek mozgásáról.

Társadalom

Más amerikai civilizációkhoz hasonlóan, a maja előkelők is istentől származtatták magukat. Az uralkodók általában férfiak voltak, de a nőknek is fontos szerepük volt a szövetséget megpecsételő házasságkötések miatt. Az apa–fiú öröklés mellett előfordult a testvérre történő hatalomátruházás is. A társadalom többi rétegéről igen keveset lehet tudni, a már említett írnokok mellett minden bizonnyal jelentős hatalmuk volt a települések kormányzóinak. A köznép a városokban kézművességgel, az elszórt falusi településeken pedig földműveléssel foglalkozott. Számukról nem maradt fenn adat.

Hanyatlás

Az ősi civilizációk a 7–8. században élték virágkorukat. 800 táján azonban a megmagyarázhatatlan hanyatlás jelei mutatkoztak meg. Nem készültek az uralkodók származását és dicsőítését szolgáló magas kőoszlopok, és 900-tól nem használták a Hosszú Számlálást sem. Abbamaradtak a városi építkezések is, a településeket visszahódította a trópusi esőerdő. A legújabb kutatások feltételezik, hogy bizonyos helyi kultúrák fennmaradtak néhány városban, ezek azonban már nem átfogó és meghatározó államstruktúrán belül éltek tovább. A hanyatlás okára, okaira még nincs pontos válasz, gazdasági és társadalompolitikai problémák egyaránt eredményezhették.

Helyi államok Dél-Amerikában (Chincha, Cuismancu, Chimu)

Kr. u. 1000-re Huari elnéptelenedett, a birodalom felbomlott és elveszítette meghatározó szerepét. A birodalom hanyatlásával, a Tiahuanaco-kultúrát a helyi kultúrák feléledése követte.

A kialakuló államokat a világiasabb társadalmi rend jellemzi, már nem a papok és papfejedelmek, hanem a világi fejedelmek irányítása alatt állnak. A városi életmódra való áttérés, a hadviselésre törekvés ezeknek az államalakulatoknak jellemző vonásává válik. Ezt bizonyítják a régészeti leletek is, a vallási rendeltetésű épületek – a korábbiakhoz képest – jóval kisebb területűek, a dísztárgyakat sem elsősorban vallási motívumok ékítik. Az uralkodók azonban istenként tisztelt személyek voltak.

A déli tengerparton, a Chincha, Pisco, Ica és Nazca völgyeiben, a régi Nazca-kultúra helyén jött létre a Chincha Királyság. Nem vált nagy hatalmú katonai állammá, a helyi uralkodók laza szövetsége maradt. Jelentős kereskedelmi tevékenységet folytatott, a partvidékről halat, guánót, gyapotot és kukoricát vittek, a cseretermék a felföldről az arany, ezüst és réz mellett a koka volt. Kultúrája, az Ica-kultúra, amelynek tárgyait a sárgásbarna alapon fekete, ritkábban fehér és vörös mértani formák díszítik. A Chincha állam a 15. századig állt fenn, 1440–1476-ig állta az inkák ostromát, majd azok kezére került.

A Chanchay, Ancon, Rimac (Lima) völgyeiben alakult ki a Cuismancu Királyság. Városi települések jellemezték, a régészeti leletek a tojásforma korsók, amelyek már ülő emberfigurákat is ábrázolnak. Színeik azonban tompák, a szürkésfekete mellett csak ritkán használtak vöröses árnyalatot.

Az északi tengerparton, a korábbi mochica nemzet területének helyén létesült a Chimu Királyság. Hódító nép volt, birodalmának észak-déli irányú kiterjedése elérte a 900 kilométert. Fővárosa és egyben királyi székhelye Chanchan, melynek lakossága valószínűleg 40–50 ezer fő körül lehetett. Elsősorban a fémmegmunkálás igen magas színvonala jellemezte kézművesiparát: ismerték a domborítást, öntést és aranyozást. A grafitfekete kerámiaedényeket nem jellemezte különösebb formagazdagság, de előállításuk minden bizonnyal


manufaktúraszerűen történt.

Az északi partszakasz történelmi emlékanyaga igen gyér, históriájának forrásait elsősorban legendák és a spanyol misszionáriusok 16. századi feljegyzései jelentik. Az azonban bizonyos, hogy a 15. század első felére a Chimu Királyság az Andok központi vidékének egyik leghatalmasabb államaként vált az inkák vetélytársává.

Mezo-Amerika: a mixtékek és toltékok

A klasszikus civilizáció bukását zűrzavaros időszak, háborúskodás jellemezte. Indián nyelvű kódexek tanúsága szerint a 7. században az Oaxaca nyugati hegyei közé szivárogtak be a mixtékek. (Az erőszak alkalmazása mellett a helyben lévő zapoték dinasztiákkal diplomáciai kapcsolatot elsősorban házasságkötéseken keresztül létesítettek.) Fővárosuk Monte Alban volt, a város vezetéséről elsősorban egy feltárt főúri sír leletanyagából lehet következtetni. A kisművészetek – aranyművesség, türkizmozaikok, kéziratfestés – fejlettsége magas fokot ért el, jelentős fazekasközpont működött Cholulában. A mixték területek az azték hódítás fennhatósága alá kerültek, amely egy újabb háborús korszak kezdetét jelentette.

Mexikó középső részének északi vidékein a Teotihuacán állam helyén, más népekkel történő egyesülésből (az északnyugat felől bevándorló nahuák és csicsimékek keveredéséből) létrejött új nép, a toltékok hoztak létre jelentős államalakulatot. A toltékokról a mai napig számos legenda, hagyomány él, 900 utáni mexikói felbukkanásuk is egy misztikus történethez köthető. Mixcoatl (Felhőkígyó), egy félig mitikus személy vezette őket, akit a későbbiekben istenként tiszteltek. Második uralkodójuk, Topiltzin már valós történelmi személy, 968-ban vagy 980-ban alapított várost Tulánál. A város alapterülete kb. 5 km2 lehetett, arannyal és tollal ékesen feldíszített palotákkal. Középpontjában számos templompiramis épült, amelyeket a Tollas Kígyó tiszteletére emeltek.

A tolték állam politikatörténetéről keveset lehet tudni, a mondák alapján Topiltzin Quetzalcoatl-tal, a már említett Tollas Kígyóval azonosította magát, és felvette az isten nevet. Követői és Tezcatlipocána (Füstölgő Tükör), a harcosok és varázslók védőistenének hívei közötti versengés palotaforradalmat eredményezett. A belső harcok Topiltzin-Quetzacoatl vereségéhez vezettek, akit száműztek a városból. A tolték állam az új vezetés alatt is virágzott, egészen a 12. századig. Hatalmát kiterjesztette Észak- és Nyugat-Mexikó jelentős részére. Tolték hatás figyelhető meg a 10. században a Yucatán-félszigeten is. A legenda szerint Kukulkan (Tollas Kígyó) vezetésével ekkor idegenek érkeztek ide és meghódították a félszigetet. Chichén Itzá központtal a 13. századig megtartották hatalmukat.

A tolték befolyás és hatás meghatározó volt Mezo-Amerika jelentős területein. A tolték nép különleges helyet foglal el a mezo-amerikai mitológiában, az azték uralkodók is a toltékokat tekintették elődjüknek. Olyan kultúrát teremtettek, amelynek hatása hosszú ideig fennmaradt birodalmuk bukása és Tulából való elvándorlásuk után is.

*

A klasszikus kori maja kultúrához hasonlóval, mely az utókor számára is meghatározó jelentőségű, tárgyalt korszakunkban (1000 körül) nem találkozunk. Kis, helyi kultúrák virágoztak, amelyeket összefogó (leigázó) államalakulat a 15. században az inkák – rövid ideig virágzó – birodalma lesz.

2. Képek







1. A romanika megjelenése EurópábanBURUCS Kornélia

A romanika megjelenése Európában

A román stílus – melynek elnevezése a 19. század elejéről származik – 1000 körül bontakozott ki, s helyileg eltérően, a 12. század végéig – 13. század elejéig tartott. Főleg azokra a területekre terjedt ki, amelyek a Német-római Birodalom részeit képezték: Itáliára, az egykori Galliára, az Ibériai-félszigetre, a Rajna menti német területekre és Britannia egy részére.

E stílus sok szállal kötődött a római művészethez. Legnagyszerűbb alkotása a templom, mely az ókeresztény bazilika továbbfejlesztésével alakult ki. A kisebb falusi templomok egyhajós rendszerű terek (teremtemplom), félköríves vagy egyenes záródással, míg a másik típus az oszlopsorokkal három- (esetleg öt-) hajóra tagolt templom keresztházzal (vagy anélkül), szentéllyel/szentélykoszorúval, nyugati homlokzatán zömök kúppal fedett toronnyal/toronypárral épült. A több méter vastag, kívül dísztelen falakba keskeny, lőrésszerű, félköríves ablakokat vágtak. Az erődítményszerű templomok gyakran nyújtottak védelmet a támadások ellen a környék lakosságának.

A világi építészet emlékei csak elvétve, töredékesen maradtak ránk (lakótornyok, uralkodói paloták). Ezek voltak a kolostori élet mellett az akkori világ központjai, a lovagi műveltség melegágyai.

A román kori szobrászat, festészet és a díszítőművészet elválaszthatatlan az építészettől. A szobrászat az építészeti alkotás része: a bélletes kapukat megnyúlt, testetlen szentek alakjai, a kaputimpanont bibliai tematikájú, lapos domborművek díszítették, az oszlopfőkön, párkányokon pedig különböző faragványok (szalagok, szörnyek, madarak) tűntek fel. A térábrázolást nem alkalmazó falfestészet névtelen mesterei a templomok hatalmas falsíkjait népesítették be ugyancsak biblikus jelenetekkel, a Biblia népszerűsítéseként szolgálva az írástudatlanság idején az egyszerű nép számára. A korszakba nyúlik vissza az üvegfestészet kezdete is. Jelentősebb alkotások születtek a kódexfestészet területén, ahol az ír miniatúrafestészet mellett a bizánci ikonfestészet hatása is kimutatható. Az iparművészet ágai közül a textilművészet (bayeux-i kárpit), a zománctechnika (Limoges), az ötvös- és bronzművészet, valamint az elefántcsont faragás emelhető ki.

2. Képek










Documents

· Web viewA 11. századig az Indiából, Indonéziából, Kínából és Afrikából jövő árucikkek (fűszerek, elefántcsont, drágakő, stb.) az iszlám államok területén