Pünkösd megvilágosító felismerésében

…”mélyen meg vagyok győződve róla, hogy a hazugságot leleplező, kendőzetlen szó kimondója nem csupán szubjektív erkölcsi kötelességét teljesíti, hanem olyan szellemileg érzékelhető tisztító hatást vált ki az egész társadalom életében, mely mind a jelen, mind a jövendő társadalma számára jelentős haszonnal jár, még akkor is, ha most rögtön az égvilágon senkit sem befolyásolna jótékonyan”Vlagyimir Szolovjov: Az Antikrisztus története

Nehéz, de szép helyzetünkben, amikor a Városmissziót követően részegyházunkban megfogalmazódott a missziós törekvések további élesztése, úgy gondolom, hogy a FVR imáiban és jövőt is építő útkereséseiben is tevékenyen részt kell vállaljon. Továbbra is úgy gondolom igen sok történésszel egyetértve, hogy Szt. Ferenc laikusoknak szánt életszabályzata nagyban hozzájárult a feudalizmus kimúlásához. Tehát a mai utódoknak is szerepe lesz abban, hogy az igazságtalan társadalmi felépítmények elmúlásával a Krisztust követők példájára, egy élhetőbb világot építsünk. Ehhez természetesen rendíthetetlen derűre van szükségünk és „Belső” igen’ szükséges a kezdéshez, éppen úgy ahogy Szűz Mária „igenje” indította el a megváltás egész művét …” Richard Rohr OFM: Reménység a sötétben / Assisi Szt. Ferenc lélekmegújító látomása a nyugtalanság korában.Ebben erősítsen mindannyiunkat a Szentlélek.

Szeretettel: János testvéretek

1

47. 2008. május

Pünkösd megvilágosító felismerésében

XVI. Benedek : Spe Salvi

Félelem és mérlegelés nélkül

A Biblia éve

Az Ige asztala

Nagy Szent Bazil: Életszabályok I.

Liturgikus lelkiélet

Pünkösd

Elmélkedés a szent zenéről

Lénárd Ödön: Hiszekegy

Húsvét vasárnap

A Názáreti Jézus

XVI. Benedek pápa:Spe salvi – A keresztény reményről (ismertetés)

Az alábbiakban a november 30-án kelt, 75 oldalas, 50 pontból álló enciklika Vatikáni Rádió által fordított rövid összefoglalóját közöljük.XVI. Benedek pápa második enciklikája a Szent Pál Rómaiakhoz írt levelének soraiból indul ki:„Spe salvi facti sumus” – „Mert megváltásunk még reménybeli”. (Róm 8,24)A megváltás, az üdvösség, a keresztény hit szerint nem pusztán egy adott tény. A megváltást olyan értelemben kínálja fel Isten, hogy megbízható reményt ajándékoz számunkra. Ennek erejében tudunk szembenézni jelenünkkel. A jelent, még ha fáradozásokkal teli is, azért tudjuk elfogadni, mivel biztos cél felé vezet, amely megérdemli a fáradságot. (1)A keresztények megkülönböztető jegye tehát az a tény, hogy van jövőjük, tudják, hogy életük nem a semmibe torkollik. A pápa hangsúlyozza, hogy a keresztény üzenet nem pusztán „informatív” jellegű, hanem olyan, amely cselekvésre késztet. Ez azt jelenti, hogy az evangélium nem pusztán tájékoztat bizonyos dolgokról, hanem olyan hírt közöl, amely megváltoztatja életünket. Szélesre tárja az idő homályos kapuját, amely a jövő felé nyílik. Akinek van miben reménykednie, az másképpen él, új életet kapott ajándékba. (2)

A valódi Isten elismerésére eljutni annyit jelent, mint reményben részesülni – állapítja meg a pápa. Ezt megértették az első keresztények is, mint például az efezusiak, akik, mielőtt találkoztak

volna Krisztussal, számos istent imádtak, de „remény és Isten nélkül éltek”. A régóta keresztény nemzetek hívei számára a problémát az jelenti, hogy már hozzászoktak az evangéliumhoz. Körükben az a remény, amely az Istennel való hiteles találkozásból származik, szinte már nem észlelhető. A Szentatya itt utal Szent Bakhita Jozefina alakjára. 1869-ben született Szudánban, Darfur tartományban. Kilenc éves korában elrabolták és eladták rabszolgának. Rettenetes megpróbáltatások után érkezett meg Itáliába, ahol megismeri a „nagy reménységet”. Ezért mondhatja: „Véglegesen szeret engem Isten és bármi is történjen, ez a Szeretet vár rám”. (3)A pápa emlékeztet rá, hogy Jézus nem egyfajta szociális, forradalmi üzenetet hozott, mint például Spartacus. Nem politikai szabadulásért küzdött, mint Barrabás vagy Bar-Kochba. Valami egészen mást kaptunk tőle: az élő Istennel való találkozást. Találkozást egy olyan reménységgel, ami erősebb volt a rabszolgaság minden szenvedésénél, és amely ezáltal belülről alakította át az életet és a világot, akkor is, ha a külső struktúrák változatlanok maradtak. (4)Krisztus valóban szabaddá tesz bennünket: nem vagyunk a világegyetem, az anyagi törvények, az evolúció rabszolgái. Nazianzi Szent Gergely a csillag által vezetett Három Királyokban az asztrológia végét látja. Nem a kozmosz elemei vezérelik a világot és az embereket, hanem egy személyes Isten kormányozza a

2

csillagokat, vagyis a világegyetemet. Szabadok vagyunk, mert az égbolt nem üres, mert az univerzum Ura Isten, aki Jézusban a Szeretetként nyilatkoztatta ki magát. (5)Krisztus a „valódi filozófus”, aki megmondja, hogy valójában ki is az ember és mit kell tennie ahhoz, hogy valóban ember legyen. Ő az élet valódi mestere, mert képes arra, hogy megjelölje a halál utáni utat is. (6)Jézus olyan reményt nyújt számunkra, amely egyben elvárás és jelenlét. Az a tény, hogy ez a jövő létezik, megváltoztatja a jelent. A hit révén már bennünk vannak – kezdeti stádiumban – azok a dolgok, amelyekben reménykedünk: a mindenség, a valódi élet. Már a jelenben érzékelhetjük a jövőt. Az elkövetkező dolgok jelenléte egyben bizonyosságot is jelent és számunkra azoknak a dolgoknak a bizonyítékát jelenti, amelyeket még nem látunk. (7)Ez a remény lehetővé teszi sok keresztény számára, hogy szembenézzenek az üldöztetéssel és vállalják a vértanúságot, ellenállva az ideológiák és tömegtájékoztatási eszközeik által képviselt túlerőnek. Ezek a keresztények képesek arra, hogy megújítsák a világot. (8)A pápa rámutat, hogy ma sokat talán azért utasítják el a hitet, mert az örök élet nem tűnik számukra kívánatosnak. Nem törődnek az örök élettel, amely pusztán akadályt jelent az evilági élet szempontjából (10)A hit jelenlegi válsága mindenekelőtt a keresztény remény válsága – állapítja meg a Szentatya enciklikájában. Az elveszett paradicsom helyreállítását ma már nem a hittől, hanem a műszaki-tudományos haladástól várják. A remény így a haladásba vetett hitté válik, amelynek két alappillére az ész és a

szabadság. Ezek látszólag önmagukban, a belsejükből fakadó jóság révén, biztosítani tudják egy új, tökéletes emberi közösség megvalósulását. Az ész birodalmának eljövetelét úgy várják, mint egy teljesen szabaddá vált emberiség új létfeltételét. (17-18)E remény politikai megvalósulásának két alapvető szakaszát jelentette a francia (19) majd a marxista forradalom. A francia forradalom fejleményeit látván a felvilágosodás Európájának új módon kellett szembesülnie az ész és a szabadság fogalmával. A proletárforradalom ugyanakkor lesújtó pusztítást hagyott maga után. Marx alapvető tévedése az volt, hogy megfeledkezett az emberről és szabadságáról. Azt hitte, hogy a gazdasági élet marxista átalakításával minden a maga helyére kerül. Valódi hibája a materializmus volt. (20-21)A pápa ezután megállapítja: az embernek szüksége van Istenre, különben remény nélkül marad. (23) Az embert soha nem válthatja meg egy külső struktúra. Aki örökké tartó jobb világot ígér, hamis ígéretet tesz. Így tévednek azok is, akik a tudományban látják az ember megváltását. A tudomány ezzel szemben el is pusztíthatja az embert és a világot. (25)Az embert nem a tudomány, hanem a feltétel nélküli, abszolút szeretet váltja meg. Az ember valódi, minden csalódásnak ellenálló, nagy reménysége csak Isten lehet. Az az Isten, aki szeretett bennünket, és aki most is szeret minket egészen a végsőkig. (24-26)A Szentatya a remény megtapasztalásának és gyakorlatának négy helyét jelöli meg. Az első az ima. A pápa itt emlékeztet Van Thuan vietnámi bíboros alakjára, aki 13 évet töltött börtönben, ebből kilencet magánzárkában. Látszólag a tökéletes

3

kétségbe esés helyzetében az a tény, hogy beszélhetett Istenhez, a remény növekvő erejévé vált számára (32-34)Az ima mellett a cselekvésben találkozhatunk a reménnyel. A keresztény remény mindig tevékeny, mindig másokat is magába foglal. Csak akkor tudok remélni minden remény ellenére, ha tudom, hogy személyes életemet és a történelem egészét a szeretett elpusztíthatatlan hatalma őrzi. Minden kudarc ellenére ez a remény ad bátorságot ahhoz, hogy cselekedjünk és előre haladjunk (35)A szenvedésben is megtapasztalhatjuk a reményt. Természetesen mindent el kell követni a szenvedés csökkentéséért. Ugyanakkor nem a fájdalom elől való menekülés gyógyítja meg az embert, hanem a képesség, hogy elfogadja a küzdelmeket és azok hatására érettebbé válik. Az ember a Krisztussal való egységben találja meg a szenvedés értelmét, aki végtelen szeretettel szenvedett. (A pápa itt utal a remény egy másik tanújára, Paul Le-Bao-Thin vietnámi vértanúra, aki 1857-ben hunyt el.) Kegyetlen és embertelen az olyan társadalom, amely nem képes a szenvedők elfogadására – írja enciklikájában Benedek pápa.Végül az Utolsó Ítélet is a reménnyel függ össze. A belé vetett hit mindenekelőtt és elsősorban reményt jelent. Létezik ugyanis a test feltámadása, az igazságosság, a múlt szenvedéseinek eltörlése. A pápa annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az igazságosság kérdése az örök életbe vetett hit alapvető, legfontosabb érve. Lehetetlen ugyanis, hogy a történelmi

igazságtalanságé legyen az utolsó szó. Isten igazságosság és igazságosságot teremt. Ez a mi vigaszunk és reménységünk. De az isteni igazságosság egyben kegyelem is. A kegyelem nem zárja ki az igazságosságot. A gonoszok végül, a mennyi lakomán, nem ülnek majd egy asztalnál az áldozatokkal, mintha mi sem történt volna.Benedek pápa ismételten leszögezi a tisztítótűz és a pokol létezésére vonatkozó keresztény tanítást. Rámutat ugyanakkor, hogy ha Isten Utolsó Ítélete pusztán az igazságosság szerint történne, mindnyájunknak félni kellene. Az Utolsó Ítélet azonban kegyelem is, ami lehetővé teszi számunkra, hogy reméljünk, és bizalommal telve induljunk az Ítélő Bíró felé, akit „szószólónkként” ismerünk. (41-47)XVI. Benedek pápa körlevelében hangoztatja: a mi reményünk mindig alapvetően magába foglalja a másokért való reménykedést is. Mint keresztények soha nem gondolhatunk csak magunk üdvösségére. Arra a kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mit tehetünk mások üdvözüléséért. Csak így teszünk meg mindent személyes üdvösségünkért. 848)A „Spe salvi” kezdetű enciklika utolsó fejezetében a Szentatya Máriához, a reménység csillagához fordul imájával. „Isten Anyja, a mi Anyánk, taníts meg bennünket hinni, remélni és szeretni veled együtt. Mutasd meg a Krisztus országa felé vezető utat! Tenger csillaga, ragyogj felettünk és vezess bennünket utunkon!” (49-50) Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

4

PÁPAI MEGNYILATKOZÁS

Félelem és mérlegelés nélkülA szentatya szavai a fiatalokhoz Assisiben

Az angyalos Boldogasszony-bazilika (Santa Maria degli Angeli) előtti téren fiatalok ezrei hallgatták június 17-én este XVI. Benedek pápát. A Szentatya kifejezett kívánsága volt, hogy apostoli látogatása során az ifjúsághoz is szóljon. Beszédében kiemelte: számára a fiatalokkal való találkozás a látogatás csúcspontját jelenti.Szent Ferenc – éppen a vad, szertelen arany ifjú életből való megtérése révén – egyfajta modern példakép a mai ifjúság előtt. Ferenc a középkorban ugyanazokat a kísértéseket élte át, mint a mai fiatalok: hiúság, önteltség, kalandvágy, az örömökben és a pénzben való dúskálás jellemezte. Ám megtapasztalta, hogy a valódi boldogságot és örömöket csak a Krisztussal való találkozásban találhatja meg.„Kedves fiatalok, engedjük, hogy találkozzunk Jézus Krisztussal és hallgassunk szavára – fogalmazott a pápa, - hiszen Őbenne nemcsak egy nagyszerű emberrel, hanem egy emberré lett Istennel találkozhatunk.”Szent Ferenc beleszeretet Jézus Krisztusba – és mert Krisztus embere volt, azért az Egyház emberévé is lett. Krisztus iránti szeretetéből fejlődött az Egyház, a szegények, és a békesség iránti elköteleződése.Itt az ideje annak- figyelmeztetett a Szentatya, hogy a fiatalok – éppúgy mint Szent Ferenc – komolyan vegyék a Krisztus iránti személyes elköteleződést. A harmadik évezred kezdetén arra van szükség, hogy életünket az Evangélium hassa át.A Szentatya megismételte II. János Pál pápa szavait. „Nyissátok ki a kapukat Jézus Krisztus előtt” tegyétek ezt félelem és mérlegelés nélkül, úgy ahogyan Szent Ferenc tette.A fiatalokkal való találkozással véget ért a pápa Assisiben tett apostoli látogatása, a Szentatya visszatért a Vatikánba. Magyar Kurír

A Szentatya a szabadság keresztény értelmezésérőlAz igazi szabadság nem önkényeskedést és nem uralkodást jelent, hanem a mások szolgálatára való készséget – fogalmazott a Szentatya a mai Úrangyala imádság alkalmából mondott beszédében.A pápa Jézus Krisztus példáját állította a hallgatóság elé, aki a szabadságot szolgálatként értelmezte és így tartalommal töltötte meg. E nélkül a tartalom nélkül a szabadság pusztán üres lehetőség marad.Nem az szabad igazán, aki minden lehetőséget nyitva hagy, attól való félelmében, hogy valamit elveszít, hanem az, aki szabad elhatározásából elköteleződik arra, hogy mások érdekében cselekedjen – figyelmeztetett a Szentatya.A szabadság keresztény értelmezése tehát Jézus Krisztus követését jelenti, aki feláldozta önmagát, egészen a kereszthalálig. Ennek a megértése és megtapasztalása századokon keresztül sokakat tett Krisztus követőjévé.Az elmúlt évszázadokban sokan életükkel tettek tanúbizonyságot arról, hogy – bár börtönben voltak és üldöztetést szenvedtek – lélekben, bensőjükben mégis szabadok maradtak. Aki megismerte az Igazságot Jézus Krisztus által, az soha nem válhat semmiféle hatalom rabszolgájává – hangsúlyozta Benedek pápa Magyar Kurír

5

BIBLIA ÉVE„A családban kezdődött különleges kapcsolatom a Szentírással”

Erdő Péter bíboros atyától hallhattuk nemrégiben a Mária Rádióban: „A családban kezdődött különleges kapcsolatom a Szentírással, a Szentírás szövegével. Nálunk otthon ünnepek alkalmával a családi liturgiához tartozott bizonyos szentírási szakaszoknak a felolvasása. Elsősorban karácsonykor: a karácsonyfa alatt felolvastuk a Szentírásból Jézus születésének történetét. Ez mindig a legidősebb fiúgyermek feladata volt. Nálunk történetesen én voltam a legidősebb fiúgyermek, így karácsony este a fa alatt hosszú éveken át én olvastam fel a megfelelő újszövetségi szakaszt.”Amikor ezt egy papi összejövetelen elmondtam, az egyik atya megszólalt: „Ez nálunk is így volt! Örömmel hallottuk ezt, én pedig megjegyeztem: „Látjátok, atyák, az egyik ilyen családból egy bíboros került ki, a másikból pedig ez a paptestvérünk!” Mire ő csak ennyit mondott: „Nem is csak én, hiszen a testvérem is pap!”A családok élete ma nagyon zilált, igazi válságról beszélhetünk. Idestova már közös étkezések is alig vannak, nemhogy közös ima, közös miselátogatás. Nem szabad ebbe belenyugodnunk! A katolikus családoknak törekedniük kell ara, hogy sok veszélynek kitett egységüket megerősítsék, biztos alapokra helyezzék. Ennek jele lehet a falon függő feszület, ezt szolgálhatja a közös ima, és ennek lehet hatékony eszköze a családi Szentírás, amely állandóan látható, és amelyből rendszeresen közösen felolvasva szüntelen erősödik a családtagok törekvése, hogy egymást a Krisztustól tanult szeretettel szeressék.Meggyőződésem, hogy ez nagy mértékben segíteni fogja nemzetünk és magyar egyházunk megújulását, megerősödését.Tarjányi Béla

A Biblia évében Sándor György

Talán nem stílustalan, ha a Ter 2,7-9; 3,1-7, Róm 5,12-19, Mt 4,1-11 passzus mondandóját (nagyobb szavakkal üzenetét) az én véges szűrőmön keresztül áteresztem. Ezek a szentírási szakaszok a megkísértett emberi létről szólnak (Tarjányi Zolinak, de nekem is) egyben rámutatva a jézusi megoldásra is. Az olvasmányban az ősszülők vétke, mint amelynek az oka az Istennel való egyenlőség vágya. Az Édenkert minden fáját az embernek ajándékozta Isten, s ezzel ezt közölte evvel, uralkodj rajta, műveld, gondozd – ez mind teérted van. Az egyedüli fa, amelynek gyümölcséből az ember nem ehet, ennyit jelent: állandóan tudjad, ember, hogy a többit mind kaptad, mégpedig Istentől, tehát az uralkodás mellett hódolj is! S az uralkodás-hódolás harmóniáját, mely az Istennel való barátság állapota, ezt támadja meg a kísértés. Ha a tudás fájáról eszel, olyan leszel, mint Isten, s te döntöd el, hogy mi a jó és mi a rossz. Az ősszülők nem hiszik el, hogy Isten a korlátozással is az ő javukat szolgálja, hogy boldogok lesznek parancsa megtartásával. Nem hiszik el a kritikus helyzetben, hogy jó az Isten.Magyar Nemzet 2008. 02. 09

6

Az Ige asztala

Az utolsó zsinatnak köszönhető, hogy ma újra érvényre jut az a nagy jelentőség és tisztelet, amellyel a kereszténység első századaiban illették a Szentírást. Már Szent Ágoston, a nagy püspök és egyházatya Isten szentségeként tisztelte a Szentírást: „A Szentírás szentség a fül számára.”A II. vatikáni zsinat hitünk legmagasabb szintjére helyezi a Bibliát: „Az egyház mindenkor tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét is, hiszen főleg a szent liturgiában szüntelenül veszi és nyújtja a híveknek az élet kenyerét mind Isten igéjének, mind Krisztus testének asztaláról” (Dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról 21. pont).A szerzetesélet megújításáról szóló határozat 6. pontjában ez áll: „Mindenekelőtt a Szentírást olvassák, naponta vegyék a kezükbe; a szent szövegek elmélyült tanulmányozásából merítsék ’Jézus Krisztus fönséges ismeretét’ (Fil 3,8)… Ily módon az isteni törvény és a szent oltár asztaláról veszik a tápláló erőt.”

A szent liturgiáról szóló konstitúció is ezt mondja az 51. pontban: „Az Isten igéjének asztalát minél gazdagabban kell a hívők számára megteríteni.”Minden pap számára hangsúlyozza a zsinat. „A lelki élet eszközei között a legtöbb kegyelmet biztosítja Krisztus híveinek, ha lelküket Isten igéjével táplálják a Szentírás és az eukarisztia kettős asztaláról” (Határozat a papi életről és szolgálatról, 18. pont).„A Szentírás és az eucharisztia kettős asztaláról az Isten igéjével táplálva…”A Bibliáról ez a legnagyobb és legszebb, sőt a legszentebb kijelentés:Istent tapasztalom meg a Szentírásban éppoly világosan és érezhetően, mint az eucharisztiában! „Jézus közöttünk most igéje és a szentségek által, illetve azokban munkálkodik” (Suenenms bíboros). Isten éppen olyan közel akar lenni hozzám és meg akar erősíteni szent igéi által, mint az eucharisztia révén!„A Szentírásban megnyilvánul az örök Bölcsesség csodálatos ’leereszkedése’, hogy ’megértsük, mily kimondhatatlanul jóságos az Isten, és mennyire igazodott hozzánk beszédmódjával, amikor gondosan törődött természetünkkel’ (Aranyszájú Szent János)” (Dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról 13. pont)

BIBLIA a Biblia évébenKözérdekű telefonszámok nemcsak a Biblia évéreFigyelem! Ezeket a számokat személyesen hívd, ne valamelyik asszisztenseddel!Minden vonal 0-24 óráig hívható. Oszd meg ismerőseiddel ezeket a fontos életmentő számokat!

Ha szomorú vagy, hívd a Jn 4-et!Ha valaki cserbenhagy, hívd a Zsolt 26/27 et!Ha termékenyebb szeretnél lenni, hívd a Jn 5-öt!Ha bűnt követtél el, hívd a Zsolt 50/51-et!Ha aggódsz valami miatt, hívd a Mt 6:19-34-et!Ha veszélyben vagy, hívd a Zsolt 90/91-et!Amikor Istent távolinak érzed, hívd a Zsolt 138/139-et!Ha hitednek erősítésre van szükséges, hívd a Zsid 11-et!Ha magányos vagy, hívd a Zsolt 22/23-at!Ha keserű és kritikus lettél, hívd az 1Kor 13-at!Ha szeretnél megnyugodni, hívd Mt 11:25-30

Ha a világ nagyobbnak tűnik Istennél, hívd a Zsolt 89/90-et!Ha honvágyad van, hívd a Zsolt 120/121-et!Ha imáid gyengék és önzőek, hívd Zsolt 66/67Ha bátorításra van szükséges, hívd a Józs 1-et!Ha depresszióba estél, hívd a Zsolt 26/27-et!Ha elvesztetted a bizalmadat az emberekben, hívd a 1Kor 13-at!Ha az emberek rosszindulatúnak tűnnek, hívd a Jn 15-öt!Ha elcsüggedtél a munkádban, hívd a Zsolt 125/126-ot!

Georg Popp : Életem vezérfonala

7

NAGY SZENT BAZILÉletszabályok I. (Nyíregyháza 1991. Görög kat. Hittudományi Főiskola 43. old.)

Kérdés: Beszélj hát nekünk először is az Isten iránti szeretetről! Mert hogy Istent szeretni kell, azt már hallottuk, csakhogy most azt is szeretnénk megtanulni, hogy kell ezt megtenni.Felelet: Az istenszeretet nem tanítható. Hiszen azt sem másoktól tanultuk meg, hogy örüljünk a napfénynek, s ragaszkodjunk az élethez. Sőt, szüleink és nevelőink szeretetére sem más tanított bennünket.Éppen így, sőt még sokkal inkább, az istenszeretet nem kívülről jövő tanítás eredménye. Amint ugyanis az élőlény (ti. az ember) létrejött, egyúttal megjelenik benne valami csíraszerűen bontakozó értelem, amelyben eleve megvan a törekvés a szeretet kifejlesztésére. Erre lehet alapozni az Isten parancsainak tanítását, ezt lehet gondosan kibontakoztatni, hozzáértéssel nevelni és Isten kegyelme révén tökéletességre vinni. Mi is az istenszeretetnek ezt a bennetek rejlő szikráját akarjuk a Szentlélektől kapott erővel föléleszteni, felhasználva Isten segítsége mellett a ti imáitokat és buzgóságotokat, amely szükséges föltétele célunk elérésének.Tudnunk kell pedig, hogy noha ez csak erény, akkora erő rejlik benne, amely képessé tesz valamennyi parancs végrehajtására és teljesítésére. Maga az Úr mondja: „aki szeret engem, az megtartja parancsaimat” (Jn 14, 23). és másutt: „ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták!’ (Mt 22,40).

Amikor konzumvallásosságot, hasznossági vallásosságot élsz, akkor bedobod a pénzt, az imát, bedobod az áldozatot, bedobsz mindenféle szeretetszolgálatot, és várod, hogy jöjjön, jöjjön, jöjjön a kegyelem. Ha nem akkor, ha nem úgy, ha nem csak neked, hanem másnak is jön, akkor elég! Vagy nagyon elkeseredsz, föllázadsz, bűntudatod lesz, vagy pedig mást vádolsz, mást okolsz, és nem jutsz sehova. Becsapott a gonosz, pedig csak észre kellett volna venned, hogy egyfolytában az Atya szeretetében élsz. Kiérdemelhetetlenül, ingyen, mert az Atya képmása vagy, az ő gyermeke, a Szentlélek temploma, Krisztus testének a tagja, megáldott, és Isten országában élsz. „Mindenem a tiéd. Ennél többet nem adhatok, mert már mindent odaadtam Jézusban.” Ha ennek nem örülsz naponta, akkor véged, akkor mindig magadnak kezdesz el örülni, magadat ajnározod, vagy a másikat bántod. Szomorúságod egyik oka éppen az, hogy beleszerettél saját tökéletességedbe, és nem tudsz kikecmeregni belőle. Tökéletességed mindig fenyegetve érzed: vagy a másik tökéletessége miatt, mert lám ő is tökéletes, és ez kibírhatatlan, vagy a másik tökéletlensége miatt, mert az meg veszélyezteti a te tökéletességed, mivel felingerel, lebuktat.Varga László : A főparancs (Szt. Imre Öröksége Ifjúsági és Szociális Alapítvány Kaposvár, 2002. 114. old.)

8

Liturgikus lelkiélet

A II. vatikáni zsinat tanítása szerint az Egyház életének „csúcsa és forrása” a liturgia. Egy olyan Egyházban, melynek tagjai „királyi papságot” alkotnak, amely tehát lényegénél fogva kultikus vallás, ez századokon át természetes, magyarázatra nem szoruló, megélt valóság volt, s olyan kifejezések, mint ’liturgikus mozgalom’, ’liturgikus nevelés’, ’liturgikus spiritualitás’ voltaképpen értelmetlenek lettek volna: az egész vallási élet, nevelés, spiritualitás a liturgiában integrálódott, s abból táplálkozott. A ’liturgikus mozgalmak” kiváltója az utóbbi 100-150 évben az volt, hogy az egyház életében – ha nem is elvileg, de legalábbis gyakorlatilag – hangsúlyeltolódások keletkeztek: olyan irányzatok sorozata jött létre, olyan pasztorális gyakorlat lett többé-kevésbé általános, mely már a liturgia iránti köteles tiszteletet nem vonta kétségbe, gyakorlatilag annak közösség- és lélekformáló erejét megtörte. A 19. század második felében Franciaországban, Németországban, Angliában megjelent, a XX. században szerény magyar visszhangot is kiváltó liturgikus mozgalmak a liturgia méltó végzését, belső megértését és a vele való gyümölcsöző azonosulást szorgalmazták, hogy ezáltal az egyén, a közösség és az egész egyház lelkisége krisztocentrikusabbá, egyháziasabbá, szakramentálisabbá váljék, a szubjektív (olykor szinte önkényes vagy éppen önmarcangoló) vallásosság egy objektívebb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, ugyanakkor megbízhatóbb és hitelesebb irányulásnak adjon helyet.Nagy tévedés azt gondolni, hogy e mozgalmak célja a liturgia anyanyelvre fordítása és megreformálása lett volna, s így a mozgalom a II. vatikáni zsinat liturgikus határozataival célhoz ért, egyben fölöslegessé vált. Éppen ellenkezőleg: a liturgikus reform története mutatja a legvilágosabban, hogy a 20. századi egyház egészében véve erre a reformra éretlen volt, a reform maga is, végrehajtása is számos vonatkozásban ellentmondásos, zavarok és bajok özönét hozta felszínre, s lehet, hogy a liturgikus mozgalmak céljától ma messzebb vagyunk, mint ötven évvel ezelőtt. Az utóbbi 20 év története azt is fölvetette, hogy az alapvető kérdésekben sincs egyetértés: hogy ti. mi a liturgia, s a liturgia hovatovább olyan üres doboz lett, mely bármivel betölthető. Nyilvánvaló, hogy a liturgia régi legalista felfogásának mai változata sem védelem e veszélyek ellen: a római rendelkezések tiszteletben tartása – bár egy lényeges eleme a liturgikus attitűdnek – önmagában nem pótolja a liturgia teljesebb megértését, s nem tudja ellentételezni a kreativitás jelmezébe öltözött önkényességet.

PÜNKÖSD

A „pentekosztész” (=pünkösd) szó azt jelenti, hogy az ezen a napon tartott ünnep a húsvét utáni ötvenedik napon volt. Ennek az ünnepnek a tárgya fokozatosan fejlődött ki: kezdetben mezei ünnep, aztán a szövetségkötés történelmi tényének emléknapja, végül a Lélek ajándékának ünnepévé válik, aki megalapítja a földön az új szövetséget.

I. Az ÓSZ és a zsidóságA pünkösd, a húsvéttal és a sátoros ünneppel, annak a három *ünnepnek az egyike, amelyeken Izraelnek meg kell jelennie Jahve előtt azon a helyen, amelyet ő választott *neve lakóhelyéül (MTörv 16,16)1. Kezdetben az *aratás ünnepe, az öröm és a hálaadás napja (Kiv 23,16; Szám 28,26; Lev 23,16kk); ezen a napon felajánlják a föld termésének *zsengéit (Kiv 34,22, ahol az ünnepet *heteknek nevezik, mert hét héttel a húsvét és az első kéve felajánlása után ünnepelték: vö. Lev 23,15).2. Azután az ünnep évforduló. A *szövetséget a húsvéttal ünnepelt egyiptomi kivonulás után ötven nappal kötötték (Kiv 19,1-16); a pünkösd a szövetségkötés évfordulója lett, kétségkívül a Kr. e. 2. századtól, mert időszámításunk kezdetén már általánosan el van terjedve a rabbinikus írások és a Qumráni kéziratok szerint.

II. A keresztény pünkösd1. A teofánia. – A lélek adománya a kísérő jelekkel, a széllel, a *tűzzel, az ÓSZ-i teofániák vonalában helyezkedik el. Az esemény értelmét kettős csoda emeli ki: először, az apostolok Isten csodás tetteit <nyelveken> fejezik ki (Csel 2,4); a *nyelveken való beszéd *karizmatikus imádságforma, amelyet megtalálunk a kezdeti keresztény közösségekben. Azután, bár a nyelveken való beszéd önmagában nem érthető (vö. 1Kr 14,1-25), minden jelenlévő megérti őket; ez a megértési csoda az Egyház egyetemes hivatásának a jele, mert a hallgatók a legkülönbözőbb vidékekről jöttek (Csel 2,5-11).

2. Az esemény értelmea) A lélek eszkatológikus kiárasztása. – Péter Jóél prófétát idézve (Jóél 3,1-5) rámutat arra, hogy a pünkösd beteljesíti Isten *ígéreteit: a végső *időkben a Lélek mindenkinek megadatik (vö. Ez 36,27). Az Előfutár hirdette annak a jelenlétét, aki Szentlélekkel fog keresztelni (Mk 1,8). Jézus pedig feltámadása után megerősítette ezeket az ígéreteket: <Néhány nap múlva a Szentlélekben nyeritek el a keresztséget>(Csel 1,5).b) Krisztus húsvétjának megkoronázása. – Az ősi katekézis szerint a meghalt, feltámadt és az Atya jobbján felmagasztalt Krisztus azzal teszi tökéletessé művét, hogy kiárasztja a Lelket az apostoli közösségre (Csel 2,23-33). A pünkösd a *húsvét teljessége.c) A messiási közösség összegyűjtése. – A próféták hirdették, hogy a *szétszórtakat Isten összegyűjti a Sion hegyén, és így Izrael gyülekezete Jahve körül egyesül; a pünkösd megvalósította Jeruzsálemben a zsidók és a minden nemzetiséghez tartozó rozeliták szellemi *egységét; az apostolok *tanítása iránt tanulékonyan *közösséget alkottak a testvéri *szeretetben az *Eucharisztia asztalánál (Csel 2,42kk).

d) A minden nép számára nyitva álló közösség. – A Lélek közlése magában hordja azt a célt, hogy a tanúságtétel eljusson a föld határáig (Csel 1,8); a megértés csodája aláhúzza azt a tényt, hogy az első messiási közösség kiterjed minden népre (Csel 2,5-11). A *pogányok pünkösdje (Csel 10,44kk) véglegesen rámutat erre. A *bábeli megoszlás (Ter 11,1-9) ellentéte és lezáródása valósul meg itt.ZENE / Dr. Török József professzorElmélkedés a szent zenéről

Az Egyház hétről hétre minden vasárnap és a kiemelkedő, jeles napokon nem valamiféle természeti jelenséget ünnepel, hanem üdvtörténeti eseményt. Jézus Krisztus megtestesülését, kereszthalálát és feltámadását. Ez az ünnep több, mint puszta megemlékezés. A múlt eseménye Krisztus akaratából titokzatosan jelenvalóvá válik, és a hívek már itt az örökkévalósággal találkoznak. Ezért lehet azt mondani, hogy az ünnep az örökkévalóság bástyája egy elmúló világ közepette.A liturgia a közösség cselekvésen túl mindig ünnep, s mint ilyen, az öröm feltörésekor joggal kéri a művészet, ezen belül az ének és a zene átformáló, nemesítő erejének segítségét. A keresztény istentisztelet ezért oly sok művészi alkotás ihletője, és ha a művészet önmagát a liturgia szolgálatába állítja, akkor abból állandóan újjászületik.Az ének és a zene az ünnepélyes liturgia szükségszerű része, annak teljességéhez szorosan hozzátartozik. Az Ószövetségben az angyalok Izaiás látomásában a háromszor szent Istent énekkel dicsérik. Betlehem mezején Jézus születését énekkel hirdetik. Pál apostol zsoltárok, himnuszok éneklésére buzdítja az első krisztushívőket. A keresztény istentisztelet kezdettől fogva élesen elvált a mindennapoktól. A ritmus és a dallam az Ige engedelmes szolgálója lett, hogy az isteni üzenetet az emberek szíve, érzelemvilága is befogadja. Nem hiába mondja Szent Ágoston: aki szeret, az énekel.A keresztény istentisztelet teológiai megfontolásból kereste és keresi a művészi, zenei nyelv új, a hétköznapitól eltérő formáit. A zsidóság azt gondolta, hogy Isten dicsősége egyedül a jeruzsálemi templomban van jelen, és az igazi ünneplés csak ott lehetséges. A keresztények ezzel szemben azt hiszik, hogy Isten dicsősége nincs többé bezárva a jeruzsálemi templomba, az Ószövetség templomába, hiszen annak függönye Jézus Krisztus kereszthalálának pillanatában kettéhasadt. Isten dicsősége ott van, ahol a föltámadt Krisztus, vagyis az égben és itt a földön, az Ő nevében összegyűlt Egyházban. Így az ég és a föld egyaránt visszhangozza a dicséret énekét. Ez a magyarázata annak, hogy az ének és a zene, amely szent, művészi és egyetemes kell, hogy legyen, olyan fontos része a keresztény istentiszteletnek.

Mivel ezen túl az egész világmindenség a templom, az Egyház azt szeretné, ha vele együtt az istendicséretben az egész kozmosz versenyre kelne. Az Egyház liturgiájában az ének és a zene a Jézus Krisztus egyetemes dicsőségébe vetett hit szükséges, nélkülözhetetlen kifejezési formája. A szent liturgia a Teremtő Isten dicséretében a kozmoszt mintegy transzponálja, lelkibbé teszi, a világmindenséget humanizálja, emberibbé teszi. Az ének és a zene művészete segít abban, hogy a kozmosz harmóniája átalakuljon a testté lett Ige, Jézus Krisztus dicsőségére játszott, énekelt emberi zenévé, s az örökkévalóság harmóniájából már itt, ezen a földön ízelítőt kapjunk Ez a szentté vált zene természetszerűen szigorúbb szabályoknak van alávetve, mint a mindennapok muzsikája. Az Igének, Jézus Krisztusnak kell, hogy szolgáljon, az Ő Lelke, a Szentlélek kell, hogy vezesse. Így az ünnep örömén,

hangulatán túl annak lényegét is közvetíti, persze csak azok számára, akik ezt meg akarják hallani, akik engedik, hogy a föltámadt Krisztus rájuk sugározza a hit világosságát. Az Egyház ezt tanítja a szent zenéről. Tudjuk, hisszük, ezzel is az örökkévalóság felé készülünk. De majd csak ott, Krisztussal szemtől szemben értjük meg Szent Ágoston mondását, annak igazi értelmét: Cantare amantis est, aki szeret, az énekel.IRODALOMLénárd ÖdönHiszekegyŐ vigyorogva a szemembe röhögött:nézz ki az ablakon, a rácsok között,mutass rá bármelyik járókelőre,s maholnap itt szárad előtted a bőre,mert lefogatom, s tanúkat állítok,mígnem egy kötélen kalimpálni fog,mert én vagyok az Úr,s nem az a Vén ott fenn, -s én csöndesen mondtam:Hiszek egy Istenben!

Erre dühöngve rohangált fel, s alá:még a börtönöd is én teszem pokollá!Mert mennyben, földönmindent és csinálok,éntőlem függ életed, halálod!Tudod, hányat vittem már le a pincébe?Golyót tarkójába, s vinnyoghata férge!Hiszel hatalmamban poklon,földön, égen?Csak a menny és a földTeremtőjében!

Most már az öklétől döngöttaz asztal:csak az marad mg, ki szolgálni akar!S veled még beszélni sem lehet semmiről,az ember bezár ajtókon dörömbölHát meg fogsz rohadnia börtön fenekén,s jóddal kenjük ki a helyed,te kelevény!Vagy nem hiszed, hogy veledmég ezt is lehet? –Csak hogy Krisztus meghalt,s eltemettetett!

Hol elsápadt, hol vérbe borult arca:nem gondoltál még a sétaudvarra?

Hol fél méterre a bakancsod alattcsontvázak feküsznek hason és hanyatt.A bilincs is rajtuk: ez egyedül,ott a nő karja férjére feszül;így fúltok majd ti mind a sárba ott! –De Ő halottaiból feltámadott!

Meg se hallott, úgy darálta tovább?hiába vártok bármilyen csodát,nem exhumál majd a jövendő század,nem neveznek el rólatok utcákat,a fejlődés bennünk ért el a csúcsára,ti meg maradtok az élet lomtára.Miért is jönne egy új emberalak? –Ítélni eleveneket és holtakat!

Rám meredt, és eltorzul a szája:a te fajtádat a diliház várja.Mert aki nem lát bennünknagyszerűt,az vagy hülye, vagy elvetemült!Nem vergődök vele;a helyére teszem:az elektrosokk majd segít ezeken.Ti csörgősipkát kaptok, én meg nevetek, -s én rámosolyogtam:hiszem a Szentlelket!

Dúlt-fúlt, fujtatott:hát nem hiszel nekem?Akár a pápát is ide cepelem!Sokba kerül? De ha nekem megéri,Mihály arkangyal tánelőlem megvédi?Leütve elhozzaegy diplomata-kocsi,s vajon a hívekből maradegy maroknyi?Mit hiszel? Az árnakelébe ki vághat? –Egy katolikus Anyaszentegyházat!

Most aztán higgadt lett,hidegen nyugodt:amit nem hiszel, majd

magad is megtudod!Mert elszámolnom,s most nyisd ki a füled,a csupasz bőröddelsem kell senkinek!Nemcsak Őrséggel veszlek

körös-körül,de gyűlöllek is feneketlenül,és szétmorzsollak, akár hiszed,akár nem –s én hiszem az örök életet, Ámen!

HÚSVÉT VASÁRNAP

Milyen rettenetes – szeretett testvéreim – és milyen dicső csata maradványai hevernek lábainknál. A felbukó Nap első sugarai körvonalazzák a pénteki rémtetteket. A kivégzőosztag kegyetlenkedése, a pokoli Júdás árulása, a tanítványok gyávasága, megfutamodása, tehetetlensége e reggeli kakasszó harsanásakor árnyékként vetül a lelkiismeretekre. A gyolcsnak és temetési fűszereknek illata dereng még az ébredők fejében. Alig hihető, hogy az a nap is elmúlt, mint a többi. Az emberi elme mereng: A hit keresi a közelmúlt pillanatképei és az Üdvözítő prófétai szavai között a megfelelést. vár, vagy csak hagyja, hogy múljon az idő? A szenvedés napjáról beszél, a mindent megjelölő üresség: a véges „semmi”, ez a tanúja egy dúlt csatának. A szél frissen jár a Golgotán, noszogatja a letaposott, vérben-alvadt fűszálakat. A koponyák helyén meredező üres keresztek, bizonyíték a megváltás napjáról. Ez a csend erőt ad a keresztnek, történeti erőt, egy – most még – nem kívánt emlékezéshez.És ami nem látható? – A halál kifosztva, romokban hever, mint egy üreges koponya, mint egy eloldalgó árnyék; de Krisztus kivérzett holtteste, csendben várja az egyre közeledő, dicsőséges feltámadást.Az Ellenség azt hitte, hogy győzött, csak azt nem érti ma sem, hogy mitől gyengült meg ereje? Nem emlékezik rá a Sárkánykígyó, hogy a csatában, melyik pillanatban harapott magába? És azt sem

foghatja fel, hogy mikor húzták ki halált hozó fullánkját?A Krisztushoz szokott életritmus miatt lábak mennének a megszokott napirend szerint, csakhogy most nincs kihez. Pihentükben kis erőt gyűjtenek, hogy majd a sírig képesek legyenek elmenni.Ó, Krisztus, miként Atyád, úgy Te magad is folyton munkálkodol. Midőn a marcangolt, átvert tested, Te már a pokolra szállsz, hogy az Ószövetség és a történelem igazait, mint elő zsákmányt magadhoz öleld a Szentháromságba. És egyben az élők után is eredsz, mint a Jópásztor, egészen közömbösségük határáig.Az első emberpár, akkor megpillant Téged, a pokol tornácán. Találkozik a sehol peremén az első és a második Ádám. Az első, aki a földből való és a második, aki a mennyből szállt alá. Minden megvilágosodik: Most már látja az első Ádám, önmagát Krisztusban; megérti, hogy ő lehetett volna ennek az üdvözült emberi természetnek védnöke. Leborul akkor előtted ő és felesége, Uram. És zokogva csókolják átvert kezeidet és lábaidat, és Te, a mindenség Alfája és Ómegája, rájuk hinted a megváltás harmatát, és ők felujjonganak Érted és Miattad: Mert nem akadt senki a mindenségben, Aki levette volna lelkükről, irdatlan felelősségük terhét. Nincs senki a teremtmények között, aki a felelősség kínjaitól megszabadította volna őket: attól hogy milliárdok és billiárdok szenvedtek, és sokan kárhoztak el miattuk; és igazságtalanul téged büntetett az ősszülőknek járó átkával, káromlásával és

haragjával, a dühödt, de tehetetlen emberiség. Ó Krisztus! Ádám, abban az örök perben megpillantja Benned, saját kegyelmi kincsestárát: A sértetlen hittel élő értelmet, az egyenes akaratot, az igaz hitet, a töretlen reményt, és tökéletes szeretetet. Az eredeti, ép emberi természet maradéktalan, jó képességeit, ragyogó tulajdonságait, a lelkierő szelíd hajlíthatatlanságát, és az üdv sugárzó boldogságát: Amilyen fehéret semmiféle kelmefestő nem tud készíteni.A pokol tornácán Istenjelenés tündököl, és te, a Győzhetetlen, magadhoz vonzod Ádámot és Évát, és Ábelt, és Ábrahámot, és Izsákot, és Jákobot, és Júdát, és Dávid királyt, és Salamon királyt, és dél Királynőjét, és Ninive lakóit, és mind a prófétákat: Izajást, Ozeást és Józsefet a nevelőapát. És mind a lomha nemzeteket, kik Krisztus fénysugarainak tükröződését valaha szívükkel itták, mint a létezés gazdagságát, amint átragyog a természeten. Mint a boldogság legkiegyensúlyozottabb békéjét, és a rettenthetetlen szeretetet beléjük költözését.Tanulni akarnak Tőled, hozzád sietnek ó, Krisztus.Te, e mérhetetlen sereg élén, emelkedsz, mint Mózes Egyiptomból, kifosztva a halált, hogy Atyádnak bemutassad végső harcodban szerezett zsákmányodat, és ők legyenek Fiúi büszkeséged, öröme és koronája.A halál pedig csalódottan tapasztalja, amint beteljesednek rajta az evangélium szavai: „Amikor az erős fegyverrel őrzi a házát, biztonságban van a vagyona. de ha nála erősebb jön, legyőzi őt, elveszi összes fegyverzetét, amelyben bízott, és elosztja zsákmányát. Aki nincs velem, az ellenem van, s aki nem gyűjt, az szétszór.”És te most visszatérsz a testedért, hogy a mennyei dicsőségbe újjáteremtsed az

elroncsolt páncélodat. Végső csatádban e mögé elrejtetted legdrágább kincsedet: Elrejtetted a tökéletes engedelmességet: Fiúi mivoltod titkát, mert azzal váltottál meg bennünket.Megmutasd magadat, hogy te vagy az Atya egyszülöttje, aki testet öltött, ugyan csak az Atya egyszülöttje, aki a kereszten meghalt, és ugyan csak Atya egyszülöttje, aki feltámadásod után megjelentél a kiválasztottaknak, a tanúknak.Találkozásaid az Isten országának végső megalapozása és hierarchikus terve.Azokkal találkozol, akik veled jártak, akik látták verejtékes arcodat és látták csodatévő kezeidet. S közöttük is első, akiből hét ördögöt űztél ki: Mária Magdolna. A hajdan volt kéjnő, akiből rendelésed szerint: az apostolok apostola lett. E pontot csak a szentet nem fogja el az irigység és a féltékenység!És senkitől sem vonod meg a hit jutalmát. Mindenkire gondod van, már többet is tehetsz, mint ez eddig. Aki hittel találkozik veled, lát téged; és boldog miattad, mert még akkor hitt, amikor nem látott téged.Nem lehet többé egyetlen dúsgazdag sem a föld hátán, aki azt mondhatná: „Jöjjön valaki odaátról, akkor majd hiszünk!”Nem lehet többé senki, aki az Isten igazságosságáról vagy irgalmáról, az utolsó ítéltről, vagy az angyalok üdvtörténeti szerepéről veszély nélkül hamisat állítana. Mert átkozott, ha nem azt tanítja, amire Isten megbízást adott.Az új emberi természet első ajándékai: A természetfeletti remény, a természetfeletti szeretet és a feltámadás hite. Majd a tanúskodás mindezen jótéteményekről egészen a vértanúságig.A történelem azt vélte, hogy kiiktathatja a feltámadást saját tényei közül, de az a furcsa önellentmondás állt elő, hogy nem marad a történelemnek semmi kapaszkodója, mint a létezés értelme: az eljövendő feltámadás.

Feltámad Krisztus mindig útjában lesz a világnak, mert a világ világgá akar menni. De a hívő ember nem a világgal tart, hanem megtagadja a világot, lemond magáról és elnyeri cserébe a mindent. Isten, ugyanis nem méri szűken a

Szentlelket azoknak, akik érik tőle. Ami várjuk az Atya ígéretét, hogy megértsük és elsajátítsuk a feltámadás ajándékait. Ámen.P Asztrik OFM(Kerczah)

BIBLIA ÉVE

Joseph Ratzinger / XVI. BenedekA Názáreti JézusSzent István Társulat 2007. (10 – 12 old.)

A 20. század második felének minden bizonnyal legjelentősebb német nyelvű, katolikus exegétája, Rudolf Schackenburg, késői éveiben nyilvánvalóan erőteljesen érzékelte a hit ily módon kialakult szükséghelyzetét, és mindazon „történeti” Jézus-képekkel szembesülve, amelyeket az exegézis időközben teremtett, fáradságos munkával egy utolsó, nagy művet tett le az asztalra. Die Person Jesu Dhristi im Spiegel der vier Evangelien (Krisztus személye a négy evangélium tükrében – Herder 1993) címmel. A könyv szolgálat kíván lenni a hívő keresztények számára, „akik manapság elbizonytalanodtak a tudományos kutatás következtében, hogy kitartsanak a Jézus Krisztus személyébe vetett hitükben, aki a világ üdvözítője és Megmentője (6. o.) A könyv végén Schnackenburg megállapítja, mint egy életen át tartó kutatás eredményét, hogy „a tudományos igyekezet révén, a történeti-kritikai módszerekkel a Názáreti Jézus történelmi alakjának megbízható látását alig, vagy csak elégtelenül érhetjük el” (348. o.); hogy „a tudományos exegézis abbéli fáradozásai, <…> hogy hagyományokat megrostáljunk a hitelesre visszavezessünk [.,..] a hagyomány- és szerkesztéstörténet állandó, soha meg nem nyugvó vitájába vonnak be bennünket „(349. o).Bizonyos kettősség marad abban, ahogyan ő maga bemutatja Jézus alakját, a módszer kényszereiből kifolyólag, amelyet kötelezőnek, de ugyanakkor elégtelennek tekint: Schnackenburg az evangéliumok Krisztus-képét mutatja

nekünk, ám úgy tekint rá, mint amely sokrétű hagyományból épült fel, s ezen keresztül csak távolról lehet megpillantani az „igazi” Jézust. „A történeti alapot feltételezzük, ám az evangéliumok hitbeli szemlélete túllép azon” – írja (353. o.). Nos, ebben senki sem kételkedik, ám az homályban marad, hogy a „történeti alap” meddig terjed. A döntő pontot Schnackenburg mégis világosan és valódi történeti belátásként is kimutatta. Jézus Istenre irányultságát és Istennel való egységét (353.o.). „Istenben gyökerezése nélkül Jézus személye sematikus, valószerűtlen és megmagyarázhatatlan marad” (354. o.). Az én könyvem felépítésének is ez az alapszempontja. Jézust az Atyával való közösség felől nézni, amely személyiségének voltaképpeni középpontja, amely nélkül semmit nem lehet megérteni, és ahonnét szemlélve Jézus számunkra ma is jelenvaló lesz.Jézus alakjának konkrét bemutatásában természetesen tudatosan megkíséreltem túllépni Schnackenburg tézisein. A hagyományok és a megtörtént történelem viszonyának schnackenburgi meghatározásában jelentkező problematikus elem számomra nagyon világosan a következő mondatból tűnik ki: Az evangéliumok „a titokzatos, földön megjelent Isten Fiát mintegy húsba akarják öltöztetni…” (354. o.) Ehhez csupán annyit szeretnék hozzáfűzni : nem volt szükséges, hogy „húsba öltöztessék”, valóban testet öltött. Felmerült azonban a kérdés: vajon megtalálható ez a test a hagyományok sűrűjén keresztül?Schnackenburg azt mondja könyvének előszavában, hogy elkötelezve érzi magát a történeti-kritikai módszernek, amelynek alkalmazásához számára a katolikus teológiában 1943-ban a Divino afflante Spiritu nyitotta meg a kaput (5. o.) Ez az enciklika a katolikus exegezis számára

valóban fontos és meghatározó pont volt. Ám azóta a módszerről szóló vita mind a Katolikus Egyházon belül, mind azon kívül továbbment; újabb lényeges módszertani belátások születtek – magát a szigorú történeti munkát illetően éppúgy, mint a teológia és a Szentírás értelmezésében alkalmazott történeti módszer összjátékára vonatkozóan. Lényeges előrelépést hozott a „Der Verbum” zsinati konstitúció „az isteni kinyilatkoztatásról”. Ezen túl a Pápai Biblikus Bizottság két dokumentuma kínál olyan fontos meglátásokat, amelyek az exegézis fáradságos erőfeszítéseiben érlelődtek meg. Az egyik a Biblia értelmezése az Egyházban (Vatikánváros, 1993), a másik A zsidó nép és Szentírás a keresztény Bibliában (Vatikánváros, 2001).Legalább nagy vonalakban szeretném megjelölni azokat a módszertani irányelveket, amelyek ezekből a dokumentumokból származnak, és amelyek könyvem megírásában vezéreltek. Itt először is meg kell állapítani, hogy a történeti módszer – éppen a teológia és a hit legbensőbb lényegéből fakadóan – a teológiai munka nélkülözhetetlen dimenziója, és az is marad. A bibliai hit számára ugyanis lényeges, hogy valóban történeti eseményre vonatkozik. A bibliai hit nem úgy beszéli el a történeteket, mint történelem feletti igazságok szimbólumait, hanem azon a történelmen alapszik, amely ennek a földnek a talaján ment végbe. Számára a factum historicum nem kicserélhető rejtjel, hanem lényegalkotó alap. Et incarnatus est – ezekkel a szavakkal azt valljuk meg, hogy elhisszük, Isten tényleg belépett a valóságos történelembe.Ha ezt a történelmet félretoljuk, úgy megszűnik maga a keresztény hit, és felolvad egy másik vallási formában. Ha

tehát a történelem, a tényszerűség ilyen értelemben lényegileg hozzátartozik a keresztény hithez, akkor ki kell tennie magát a történeti módszer eljárásának – ezt maga a hit követeli meg. Az említett zsinati konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról ezt egészen világosan kimondja a 12. szakaszban, és megnevez bizonyos konkrét módszertani elemeket, amelyeket a Szentírás értelmezésében figyelembe kell venni. Sokkal részletesebben beszél erről a Pápai Biblikus Bizottság „A Biblia értelmezése az Egyházban” című dokumentumának- Az interpretáció módszerei és megközelítései – címet viselő fejezete.

A Ferences Világi Rend képzési levele. Megjelenik kéthavonta.

“Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” Kiadja a FVR Országos Tanácsa belső használatra.

1024 Budapest, Rómer Flóris u. 4.