tankonyvtar.hu · Web viewThököly Imre 1690-ben öt teljes hétig volt erdélyi fejedelem, mielőtt a császári seregek ki nem szorították Erdélyből. Thökölyt a törökök

História 2003-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2003-03Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A Rákóczi-felkelésrõl ............................................................................................................. 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 81. Nyugat-Európa és Rákóczi ..................................................................................................... 82. Képek ................................................................................................................................... 12

3. ....................................................................................................................................................... 171. A Rákóczi-szabadságharc és Európa. Kronológia ................................................................ 17

4. ....................................................................................................................................................... 201. Rákóczi és Kelet-Európa ...................................................................................................... 202. Képek ................................................................................................................................... 23

5. ....................................................................................................................................................... 261. A királyi méltóság megjelenítése .......................................................................................... 262. Képek ................................................................................................................................... 28

6. ....................................................................................................................................................... 321. Erdélyi fejedelmek hatalmi jelvényei ................................................................................... 322. Képek ................................................................................................................................... 34

7. ....................................................................................................................................................... 401. Sztálin ................................................................................................................................... 402. Képek ................................................................................................................................... 45

8. ....................................................................................................................................................... 541. Sztálin halála ........................................................................................................................ 542. Képek ................................................................................................................................... 54

9. ....................................................................................................................................................... 551. A Csontok kútja Atapuercában ............................................................................................. 552. Képek ................................................................................................................................... 56

10. ..................................................................................................................................................... 611. Százéves a teddybear ............................................................................................................ 612. Képek ................................................................................................................................... 62

11. ...................................................................................................................................................... 641. Egyiptomi ételek, italok ....................................................................................................... 642. Képek ................................................................................................................................... 65


1. A Rákóczi-felkelésrõlÉVFORDULÓ

GLATZ Ferenc

A Rákóczi-felkelésről

Egyetemesség, lokalitás, alternatívakutatás

Másfél száz éve történészek joggal hajtogatjuk: mindennek sajátossága – így a magyar történelem sajátossága is – csak összehasonlításban írható le, minősíthető. Az egyének nemzeti, vallási alapon, vagy éppen lakóhely szerint szerveződő közösségeinek – falvak, államok – történelmét leírni és minősíteni csakis a nagyobb és más közösségekkel összehasonlításban lehet. A magyarok történelmének értékeléséhez a honi események mellett ismerni kell a közeli és távoli szomszédok történéseit is. Közhelyként hangzik mindez. De most, az „európai egyesülés” korában, az európai államok és nemzetek egymáshoz közelítésének korában nagyon is aktuális követelmény. Önmagunkkal és szomszédainkkal szemben is...

Dolgozunk az „Európa-történelem” vázlatán, „Európa krónikájá”-nak az összeállításán. Merthogy nem létezik tartós Európai Unió az európai önazonosság (identitás) érzése nélkül, és nincs európai önazonosság-tudat európai történeti ismeretek nélkül – legalábbis mi így gondoljuk. S már azon vesszük észre magunkat: a távol-keleti, ázsiai, amerikai, afrikai kultúrákat kutatjuk, hogy értékelhessük, értelmezhessük az európai népek kultúráját. Mert az internet, a globalizálódó világ korában gyermekeink szemhatára már világméretű összehasonlítást is kíván...

Epizód az európai történelemben

2003. május 6. Évforduló. 300 évvel ezelőtt Brezan várából a legnagyobb magyar földesúr, II. Rákóczi Ferenc felkelésre szólítja fel valamennyi „hazaszerető egyházi és világi, nemes és nemtelen ... lakos”-t, hogy az „életünkön uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert”. Nyolc évi háború (1703–1711) kezdődik a Kárpát- medencében. S mivel a felkelés Európa akkor első hatalma, a Habsburg Birodalom ellen folyik, így a küzdő felek betagozódnak az éppen akkori kitörő két nagy kontinentális háború szövetségi rendjébe, az ún. spanyol örökösödési háború és az ún. észak-európai háború rendjébe.

A spanyol trón utódlásáért a Habsburgok és az általuk vezetett európai szövetségi rendszer csap össze Franciaországgal (1701–1714). A Habsburgok hátában a lokális magyarországi felkelés gyengíti a birodalmat, s lesz Rákóczi a francia király potenciális szövetségese. (Köpeczi Béla európai ívű Rákóczi-kutatásai megmutatták ezen összefüggéseket.) Rákóczi kezdettől francia pénztámogatást kap. Nincs ebben semmi különös – mondjuk. Az idegen, „francia tallérok”-kal együtt lehet még a felkelés nemes célú, szolgálhatja az még a helyi lakosság érdekeit...

A helyi lakosság érdekeiről beszélünk. Mert a történelmi értékelés végső mércéje mégiscsak az: ki szolgálta a helybéliek boldogulását. Hiszen az itt honos emberek tartják karban a természetet, éltetik a közösségeket... Az ő életfeltételeik javítása a történész mércéjén az „egység”. Nem pedig utólag, a történészek által kigondolt törvényszerűségek: „abszolutizmus”, „polgárosodás” és így tovább.

Észak-Európában ezzel egy időben alakulnak át a hatalmi viszonyok. 1700-ban tör ki a háború az Északi-tenger partján elhelyezkedő hatalmak – Svédország, Dánia, a szétszakadt Lengyelország és a feljövő Oroszország – között. A kontinens két nagy háborújának szövetségi rendszere érintkezik egymással. S mivel a Rákóczi-felkelés – a Kárpát-medence északkeleti csücskében – közvetlenül szomszédos a lengyel–orosz területekkel, s érinti a Habsburg- és oroszellenes Törökország érdekeit is, így hát „természetes”, hogy része lesz az észak-európai háborús konfliktusnak is. (Niederhauser Emil Kelet-Európa-történeti tanulmányai mutatták meg ezen összefüggéseket.) Igaz, joggal mondják történészeink: európai történeti mércével mérve a Rákóczi-szabadságharc „csak” epizód a korabeli Európa történelmében. De hát mi az, ami nem „epizód” a magyar történelemből egy nagyobb térbeli összefüggésbe helyezve? – kérdezzük mi. Akár 1848–49, akár 1918–19, akár 1956 eseményei – hogy csak a fegyveres és társadalmi harcok magyarországi történelméből vegyünk példákat... Azután – egy másik retorikával – úgy is mondható: a magyarországi események (1703–11 között) a magyarság problémáit világtörténelmi szintre emelték, európai vagy világtörténelmi szintű összecsapás részei voltak. Ahogy mondjuk ezt 1848-ról, 1918–19-ről vagy 1956-ról.


A lokális érdekek kifejezése

Másfél száz éve kérdése az egyetemes szemléletű történetírásnak: mit mivel hasonlítsunk össze egy-egy közösség vagy államszervezet történelmében?

Az új történetírás az egyetemes összehasonlítás alapján áll. De számára az összehasonlítás nem az egyik földrajzilag helyi viszonyokból (Nyugat-Európában) kinőtt értékrend minősítő alkalmazása egy másik helyre (Kelet-Európára). Számára az összehasonlítás: a világ különböző helyi (lokális) természeti és emberi életkörülményeinek és folyamatainak, a különböző helyi viszonyok között nyíló alternatíváknak az összehasonlítása. És ebből általánosítás levonása. Az értékelés alapja: mennyire volt képes az adott politikai-társadalmi mozgalom a helyi alternatívákat kihasználni és elősegíteni, hogy a helyi társadalom az egyszer megélhető életet magasabb anyagi és szellemi szinten élje meg. Ezért az új történetírás elsődleges céljának az alternatívák kutatását tartja. Nem pedig a világ egyik részén kinőtt társadalmi-igazgatási rendszerek modelljét számon kérni egy más földrajzi-történelmi adottságú vidék lakosságán, s ezt „történelmi haladás”-nak, az emberiség „egyetemes törvényszerűség”-ének kiáltani ki. (Ahogy jelenében is elutasítja a világ egyik részén kialakult életcélok rendjének erőszakos bevezetését a világ más történelmi-földrajzi adottságú tájain. „Haladóbbnak”, „felsőbbrendűnek” kiáltva ki a katonailag erősebb hatalom belső rendjét.)

A világ történelme számtalan lokális helyszínen zajlik. Földrajzilag behatárolt lokális életkeretek között. Mi más a világ történelme e szempontból nézve, mint a lokális történelmek összessége! És a lokális érdekek ütközése, egyeztetése. Most, az európai integráció, a lokális és egyetemes érdekek egyeztetésének korában erről sem szabad megfeledkezni. Mert a történelem végtelen... Legalábbis egyelőre annak látszik.

Az új történetírás a különböző helyi (lokális) emberi alternatívák összehasonlítását tartja céljának, és ehhez hasznosítja a természettörténet, a modern igazgatás- és politikatörténet, művelődéstörténet-írás, a „mindennapi élet” (kultúrantropológia) szempontjait.

1703 májusában a Rákóczi-felkelés nem a világpolitika begyűrűzésének eredménye volt. A felkelés a lokális érdekek kifejezője volt. Kitörésének oka az a helyi társadalmi mozgalom, amely mozgalom a Kárpát-medencében lezajló emberi életviszonyok átalakulásából, a helyi társadalmi konfliktusokból és az emberi élőhelyek leromlásából keletkezett. A régi történetírás az 1703–11 közötti háborúban a „rendi-nemesi célok” és a „fejedelmi abszolutizmus” összeütközését látta elsősorban. Ez alapján állt vagy a „modernizáló” Habsburg-adminisztráció vagy a társadalmi és nemzeti szabadságért harcoló „fényes kurucok” oldalára. Mindkét álláspont – a „kuruc” (Rákóczi-Thököly- párti) és a „labanc” (Habsburg-párti) – számtalan formában jelent meg az elmúlt másfél évszázad „nemzeti”, „állami” szempontú történetírásában. (Legutóbb a hidegháború idején, az 1950– 60-as években a nyugati, azaz Habsburg-ellenes, ún. kuruc hagyományok felelevenítése dívott, mert ennek volt a napi propagandában használhatósága. Megjelent mindkettő egy osztályharcos mezben is: a labanc-marxista oldalon elvitatták a szabadságharc össztársadalmi érdemeit, mondván, hogy az csak a kisnemesi társadalom megmozdulása volt, a másik oldalon, a kuruc-marxista oldalon pedig arról beszéltek, hogy Rákóczi már a 18. század elején népi-nemzeti, jobbágyfelszabadító programot követett.)

Az életfeltételek leromlása

A Kárpát-medence emberi és természeti élőhelyeit a 11–16. században jól szervezett, sőt a 14–15. században már európai szinten álló igazgatásszervezet, a magyar királyság szervezete fogta át. Az államterület jelentős részét nagy területeken víz járta: a mai Balaton élettere a mainak többszöröse volt, a Dunántúl közepén, az Alföldön pedig a Duna és a Tisza ismétlődő árvizei hatalmas ingoványos mocsarakat képeztek. Mégis, e természeti feltételekhez az évszázadok során sajátos településszerkezet igazodott. (A természettörténeti viszonyok pontos felmérése az elmúlt másfél évszázad [államtörténeti] kutatási szempontjai mögött minduntalan háttérbe szorult. Most a fiatal Rácz Lajos munkái biztatnak eredménnyel.)

Ezt a településszerkezetet a török háborúk – mindenekelőtt az 1592–1606 közötti 15 éves háború – szétzilálta. A török kiűzésének idején (1699) a népesség a Mátyás korabelihez (1490) képest nem hogy nőtt volna, de becslések szerint 4 millióról 3 millióra csökkent! A török megszállta középső területek pedig elnéptelenedtek. Az utak tönkrementek, a kereskedelmi útvonalak megszűntek. Az 1697–1710 közötti évektől azután még természeti csapások sora is sújtotta a népességet: 10 év alatt két pestisjárvány, 1707-ben és 1709-ben árvizek, szokatlanul kemény tél, 1710-ben éhínség. A térség népessége az önfenntartás határáig jutott – a természettörténet kezdeti kutatásai legalábbis erről szólnak (a Rákóczi-kor kiváló kutatója, R. Várkonyi Ágnes éppen a hazai természetkutatás egyik úttörője).

Újjáépítés


Ilyen életkörülmények között érte őket a királyi hatalom törekvése: új igazgatás kiépítése, az annak terheit a lakosságra hárító adópolitika, amelyet a töröktől 1686 után fokozatosan visszafoglalt területeken is bevezettek. Kétségtelenül modern európai rendszer. A kor embere mindezt úgy élte meg: az emberi életviszonyok nem javultak, de romlottak 1699, a török kiűzése után. Miért?

A török korban, a 17. században a Kárpát-medencében sok száz kilométeres szakaszon húzódott a törökellenes hadszíntér határvonala, az ún. végvári rendszer. Ez a végvárrendszer és a török–keresztény vonalon az „átjárás”, a kereskedelem több százezer embernek adott életlehetőséget. Végvári katonáknak, a várakat, katonaságot ellátó termelőknek, kereskedőknek. (Szakály Ferenc kutatásai mértékadóak, most fiatal kollégánk, Pálffy Géza készít végre megbízható, aprólékos felmérést.)

A török kiűzésével a török–magyar határvonal a Kárpát-medence déli részén alakult ki, majd a délen lakó szerbeknek biztosított kiváltságokat, jó megélhetési lehetőséget. A régi, most már „haszontalan” végvárakat elkezdték lerombolni (óriási pénzbe került nemcsak a fenntartása, hanem a lerombolása is), a végvári katonaságot pedig szélnek engedték. Az ország középső részének nagy része így „munkanélkülivé” vált. Rákóczi seregének jelentős része – ismert tény történetírásunkban – a volt katonáskodó, most már „munkanélküli” elemből került ki. E népesség úgy látta, hogy a bécsi királyi hatalomtól segítséget nem várhat, így a szervezkedő, Rákóczi vezette csoporthoz szegődött, amely érdekeit képviselni ígérte.

Birodalmi és lokális érdekek: Bécs vagy Buda

Az államigazgatás hatásrádiusza a 17. században nem érte át még a királyi Magyarországot sem. A török ék az ország középső részén amúgy is széttagolta a korábbi államigazgatást. Az északkeleti és a délnyugati végek is önállósultak. Nemcsak politikailag, hanem a létfenntartás újratermelésének, megteremtésének rendjét illetően is.

Az ország délnyugati részén, az Adriáig terjedő kereskedelem (élő marha) és a birtokmodernizáció révén a Zrínyiek (horvát bánok is), a Frangepánok erősödnek meg. Mind a térség gazdasági, mind a földesurak személyi, politikai érdekei szembekerülnek a bécsi (birodalmi) adminisztráció érdekeivel. Északkeleten a másik nagybirtokos család, a Rákócziak élvezik a tokaji bor és a még megmaradt észak–dél (Lengyelország) irányú kereskedelem áldásos hatását. Nem véletlen, hogy az önálló gazdasági és politikai érdekű Délnyugat-Magyarország és Horvátország vezető családjai (Zrínyiek, Frangepánok), valamint a Rákócziak lesznek a 17. századi Bécs-ellenes mozgalmak vezetői. A helyi érdekeket fogalmazták ők meg. Nem holmi „idegenellenesség” ez, hanem a lokális érdekek megfogalmazásai. Amelyek valóban eltértek a bécsi udvar érdekeitől.

A Buda központú államnak is állandó gondja volt a 11–16. században a Kárpát-medence igazgatásának átfogása, az egységes adó, a bíráskodási rend, a törvénykezés biztosítása. Az 1541 után Bécsbe került királyi udvar, ráadásul a török ékkel a volt államterület szívében, egyáltalán nem boldogult a szélső területekkel. És nem is tudta megfogalmazni a peremterületek érdekeit. Nem voltak erről alapos információi. Mindemellett a bécsi adminisztrációnak nemcsak a Kárpát-medence, hanem szinte egész Közép-Európa érdekeit kellett döntéseinél irányadónak tekinteni.

A birodalmi és a Kárpát-medencei érdekek természetesen ütköztek. A magyar trónon 1526 után a Habsburgok ültek, akik a német-római császári címet is viselték. Az általuk uralt területek súlypontja Európa közepére esett, adminisztrációjuk az uralkodói érdek megfogalmazásakor természetesen elsősorban a Habsburgok Közép-Európában, sőt nyugaton uralt területeinek érdekeit követte. (Nem lebecsülendő természetesen a bécsi udvarban formálisan önállóságot élvező magyarországi kormányszervek magyar érdekérvényesítő szerepe sem egyes korszakokban .)

A Habsburg-uralomból a Kárpát-medencében élő népeknek a török megszállás idején elsősorban haszna volt. A királyi Magyarországra, tehát a felvidéki és nyugat-magyarországi vidékekre jött – ha vékonyan is – a nyugat- európai fejlett termelési, szellemi kultúra. És ami a lényeg: a Habsburgok örökös (Lajtán túli) tartományaiból származó jövedelmekből finanszírozták a magyarországi végvári rendszert. Valamint: a birodalom mozgósítása nélkül a török kiverésére még csak esély sem nyílhatott. A török kiűzése után természetesen a bécsi adminisztráció nem kívánta tovább finanszírozni a magyarországi újjáépítést. A kérdés: a helyi adókból milyen újjáépítést lehet megvalósítani?

A „reális” alternatíva „irreálissá” válik

Rákóczi személyében az ország leggazdagabb főura vállalkozott arra, hogy megkíséreljen önálló, magyar vezetésű államiságot teremteni. Személyében a Rákóczi és a Zrínyi család egyesült. Atyja, I. Rákóczi Ferenc


névleges erdélyi fejedelem. Anyja Zrínyi-lány, akinek második férje, Thököly Imre a tokaj-hegyaljai Habsburg-ellenes szegénylegény-mozgalom vezére. Az ismét „szabadon” választott, Budán székelő és a helyi érdekeket megfogalmazó királyság megteremtése egyébként, mint lehetőség, folyamatosan élt a török megszállás idején is a magyar politikai vezető réteg gondolkodásában. Rákóczi ennek az elképzelésnek volt egy időre a megjelenítője.

Rákóczi Ferenc egyébként nem jobbágyvédő hős vagy modern nemzeti szabadságharcos, ahogy azt a 19–20. századi történetírás egyes irányzatai ábrázolni igyekeztek, hanem késő reneszánsz nagyúr, aki magyar fejedelem, illetve magyar király kívánt lenni. Okos, művelt arisztokrata, igazi főúri kedvtelésekkel. Jó szervező, erős szerelmű és sokoldalú férfi. Mindemellett vonzóan erkölcsös, nemes egyéniség. Irreálisan – korabeli mércével mérve is illuzórikusan – túlbecsülte családja és az erdélyi fejedelemség nemzetközi súlyát. Mindemellett rossz hadvezér volt. De kétségtelen, hogy háborúja a kor egyik alternatívájának (önálló magyar királyság) végiggondolásán alapult. Nem lehet ugyanis elvitatni, hogy egy hazai központú, Budán az adminisztrációt berendező magyar államiság sok előnnyel is járhatott volna a magyar államterület részére. A helyi érdeket a bécsinél jobban ismerő apparátussal, hivatalnokokkal; a hazai vezető réteget (fő- és köznemességet) jobban értő és kézben tartani képes állami adminisztráció a helyi társadalom előnyére is szolgálhat. (Ezt bizonyítja a csírájában kialakuló Rákóczi-adminisztráció, amennyire ez látható az állandóan hadszíntérről hadszíntérre vándorló fejedelem udvarában: a saját külügy, hadügy és pénzverés mellett a türelmes valláspolitika, ügyesnek nevezhető társadalompolitikai intézkedések.) Rákóczi egy, a helyi társadalmi konfliktusokból kinőtt mozgalom élére állt, elvállalta annak vezetését. És megkísérelte ezt a mozgalmat, nemzetközi kitekintéssel, európai politikai tényezővé emelni. Az elképzelés jó és jogos volt, de realitással csak rövid időre bírt.

1708-ra Rákóczi lehetséges szövetségesei visszahúzódásra kényszerültek, a frissen felállított hadsereg rossz ellátottsága és szervezeti gyengéi, Rákóczi hadvezéri hiányosságai a tragikus trencséni csatához vezettek. (Ahol 12 ezer kuruccal szemben ötezer császári katona aratott fényes győzelmet!) Kifulladt a mozgalom társadalmi támogatottsága is. Bebizonyosodott: a török hódoltság életformái és életcéljai visszavonhatatlanul eltűntek. Emellett pedig a jól szervezett Habsburg-adminisztráció mind a harctéren, mind a politikában (a szerbek megnyerése, a magyar arisztokrácia nagyobbik része udvarhűségének biztosítása stb.) döntő fölénybe került.

Mire a szatmári békét (1711. május) aláírták, addigra az önálló magyar fejedelemség mint politikai-igazgatási keret már nem volt reális alternatíva a térség újrarendezésében. A Kárpát-medence lakosságának érdekeit, a természeti viszonyok emberhez szelídítésének programját most már azok a magyar főurak képviselték, akik – elfogadva a Habsburgok és a bécsi adminisztráció realitását – a császári udvaron belül igyekeztek a lokális érdekeket képviselni. Már nem Rákóczi. Ők: Pálffy János, aki a felkelést lezáró szatmári békét olyannyira méltányosan fogalmazta, vagy a császárhoz átállt, később árulónak kikiáltott gróf Károlyi Sándor, majd az államterület újraberendezésében oly kiemelkedő szerepet játszó magyar arisztokraták: Csákyék, Esterházyak és a többiek. A bécsi adminisztráció és a magyar politikai elit „első kiegyezése” 1711-ben reális és méltányos kompromisszum volt. Megalapozta a Kárpát-medence újratelepítését, előmozdította, hogy az elvadult táj fokozatosan kultúrtájjá alakuljon...

*

Az európai politikában epizód volt a Rákóczi vezette harc. De a török utáni helyi társadalmi átrendeződésben, a helyi érdekek megfogalmazásában eminens szerepet játszott. Utóéletében igaz, hogy hamis politikai hivatkozások alapanyagát képezte, de a Bécsben ülő udvari adminisztrációt emlékeztette is arra: a helyi (lokális) érdekekre figyelemmel kell lenni. És a történetírásnak is figyelemmel kell lenni mind az európai, mind a lokális szempontokra.

2. Képek





1. Nyugat-Európa és RákócziBARTA János, ifj.

Nyugat-Európa és Rákóczi

A spanyol örökösödés és Magyarország

A Rákóczi-szabadságharc – bármilyen felületes megközelítés esetén is – elválaszthatatlan az Európában vele párhuzamosan zajló politikai eseményektől, mindenekelőtt két nagy európai háborútól: az északi és a spanyol örökösödési háborútól. Ezek alakulása döntő módon befolyásolhatta a hazai mozgalom sorsát. Tudjuk, a fejedelem követeket küldött a hadviselő felek uralkodóihoz, vezető politikusaihoz, rendre szövetséget ajánlva vagy közbenjárást kérve tőlük. A szabadságharc bukásának okai közé történetírásunk gyakran sorolja be ezen segítség elmaradását.

A nyugati segítség elmaradása

Rákóczi maga mindvégig bizakodó maradt a külföldi segítséget illetően. Megnyilatkozásai is azt tanúsítják, hogy hitt diplomáciai akcióinak sikerében. Emlékirataiban a következőképpen fogalmazott: „egyedül az én személyem volt az, mely az én házam, az én őseim tekintélyénél fogva... a külföld keresztény uralkodóinak baráti támogatását kieszközölte”. A vezetők magabiztossága nyomán a kuruc katonák is méltán vélhették úgy, hogy „pénzünk, külföldi királyokkal kötéseink [szerződéseink] elegendő vagyon”. A fejedelem várakozásai mégsem teljesültek. Tényleges segítséget (pénzt, katonai szakértőt) kizárólag a franciáktól kapott, de XIV. Lajos francia király (1643–1715) arra már nem méltatta, hogy politikai szerződést kössön vele. Egyáltalán, írásba foglalt politikai megegyezést I. Péter (1689–1725) Oroszországát kivéve egyetlen országgal sem sikerült kötnie.* Szárnyaló terveit, amelyekben különféle nemzetközi szövetségek létrehozását, a szabadságharcot támogató újabb hadszínterek nyitását javasolta, nem hallgatták meg. „Franciaország oly kevéssé vette figyelembe javaslataimat, hogy semmit nem várhattam és remélhettem tőle” – írta ugyancsak Emlékirataiban. Rákóczinak XIV. Lajossal folytatott levelezése azt sugallja, hogy a Napkirály többnyire óvatosan kitért kérései elől, s ritkán tett konkrét ígéretet. A fejedelem tehát túlbecsülte XIV. Lajos hajlandóságát. Olyan ígéreteket tulajdonított a francia királynak, amelyek a valóságban a király leveleiben nem is szerepeltek. Fel kell tennünk a kérdést: elvárható lett volna-e egy idegen uralkodótól, hogy Rákóczi kívánságát teljesítse? Csak akkor – hangzik válaszunk –, ha érdekei egybeesnek a felkelők érdekeivel.

Jó kilátások, 1703

Az 1703-ban meginduló felkelés nemzetközi kilátásai nem tűntek rossznak. A 18. század első évtizedében kirobbant két nagy európai háborúba a hatalmak mindegyike bekapcsolódott.

A spanyol örökösödési háború (1701–14) tétje a spanyol Habsburgok kihaltával gazdátlanná vált világbirodalom megszerzése volt. Spanyolország a 17. század végére elveszítette nagyhatalmi állását, amerikai gyarmatai, valamint itáliai és németalföldi tartományai azonban még mindig vonzóvá tették birtoklását. Trónjáért az osztrák Habsburgok és a francia Bourbonok vetélkedtek. A Habsburgok jelöltje I. Lipót császár (1657–1705) kisebbik fia, Károly (VI. Károlyként császár 1711– 40), utóbbiaké XIV. Lajos – szintén a család fiatalabb ágából származó – unokája, Anjou Fülöp (spanyol királyként V. Fülöp, 1700–46) volt. A két jelöltnek tehát eredetileg nem volt joga a Habsburg császári vagy a francia királyi korona öröklésére. Az utolsó spanyol Habsburg halálakor (1700) XIV. Lajos Anjou Fülöpöt mégis a francia trón örökösévé nyilvánította, ami Franciaország és Spanyolország „egyesülését” jelentette volna perszonálunió keretében. Döntése az európai erőegyensúly megbomlását eredményezte volna. Ez nemcsak a rivális osztrák Habsburgok, hanem a többi európai hatalom ellenállását is kiváltotta. Kitört tehát a háború.

A másik európai összeütközés az észak-európai hegemóniáért tört ki. Az ún. északi háborúban (1700–21) a Baltikum feletti uralomért folyt a harc. Két terjeszkedő hatalom, Svédország és Oroszország érdekei ütköztek: XII. Károly svéd király (1697–1718) Dániát és Lengyelországot szerette volna érdekkörébe vonni, míg I. Péter orosz cár az addig svéd fennhatóság alatt álló Néva torkolatvidékén kívánt Oroszországnak tengeri kijárót szerezni. Az északi háború katonailag nem kapcsolódott a spanyol örökösödési háborúhoz, bár résztvevői keresték a nyugati kapcsolatokat.

A Rákócziak és Franciaország


Rákóczi és a Rákóczi-felkelés helye előre „ki volt jelölve” az európai szövetségi rendszerekben. Mozgalmának Habsburg-ellenessége a franciák oldalára állította. De erre predesztinálta őseinek politikája is. Dédapja, I. Rákóczi György a harmincéves háborúban (1618–1648) abban a szövetségben harcolt a Habsburgok ellen, amelyhez Franciaország is csatlakozott. Zrínyi Miklós is a vasvári béke (1664) iránt érzett csalódottság miatt XIV. Lajoshoz fordult levélben (a király válaszát nem érte meg). És a bécsi francia követtel tárgyalt öccse, Péter (Rákóczi nagyapja). XIV. Lajos Zrínyi Ilona mindkét házasságát (előbb I. Rákóczi Ferenccel, utóbb Thökölyvel) támogatta, sőt talán sürgette is, mivel ettől a magyarországi Habsburg-ellenes mozgalom fölerősödését várta. Fennmaradt a kapcsolat Thökölyvel is.

Ilyen családi előzmények után fordulhatott bizalommal 1700 nyarán levéllel Rákóczi XIV. Lajoshoz, amelyben a magyarországi helyzetet ismertette és támogatást kért. Ezért Bécsújhely börtönébe került, s ha felesége és a derék Lehmann börtönparancsnok segítségével meg nem szökik, minden bizonnyal a vérpadon végzi. Levelére egyébként a francia hadügyminiszter (a levelet vivő Longueval századosnak nem sikerült a király elé jutnia) udvarias, de semmitmondó választ küldött.

Franciaország érdekei

A 17. század második felében a franciák magatartását a magyarországi történéseket illetően egy furcsa ellentmondás határozta meg. Konkrét politikai érdekük azt kívánta, hogy bármilyen Habsburg-ellenes mozgalmat támogassanak vagy legalább pártoljanak. Így nemcsak a magyarországi elégedetleneket támogatták, hanem a törököt, azokat támadásokra biztatták. Tudatában voltak ugyanakkor annak is, hogy az európai közvélemény, keresztényi kötelezettségüknek megfelelően, a törökellenes háborúkban való részvételt várja el tőlük.

Groteszk helyzetek születtek így. 1664-ben például XIV. Lajos hatezer katonát küldött Montecuccoli seregébe, akik a szentgotthárdi csatában (1664) elismerést vívtak ki vitézségükkel. Ugyanakkor a háborút lezáró vasvári békére – amelyet a magyar történetírásban szégyenletesnek bélyegeznek – a bécsi udvar azért kényszerült a törökkel szemben, mert a birodalom nyugati határaira francia nyomás nehezedett. Thököly sikerei például megfeleltek a franciák érdekeinek, annál kevésbé a Magyarország felszabadítására indított törökellenes háború. Buda visszavétele (1686) és a nagyharsányi győzelem (1687) után XIV. Lajos meg akarta akadályozni a „felszabadító” császári hadsereg további előrenyomulását, ezért 1688-ban a Rajna-vidékre támadt: katonái lángba borították Heidelberg, Mannheim és Worms városokat. Magyarország felszabadítása a török uralom alól azért húzódott el közel másfél évtizedre, mert a császári hadsereg legjobb csapatait a nyugati frontra, a franciák ellen kellett vezényelni.

A török veresége 1683 és 1699 között a franciák szemében felértékelhette Rákóczi jelentőségét. A felszabadító háborúban elszenvedett veszteségek egyébként is kimerítették a Portát, amely 1699 után – a franciák biztatása ellenére – nem kívánt újabb háborút indítani. Nyugaton sem talált szövetségesre XIV. Lajos. Expanziója miatt már 1686-ban erős szövetség alakult a „Napkirály megfékezésére”, amelyhez 1688 után Anglia is csatlakozott. A Napkirály a spanyol örökösödési háborúban is arra kényszerült, hogy gyakorlatilag egyedül vegye fel a küzdelmet az ellene formálódó szövetséggel szemben. Hadai egyedül harcoltak a háború mind a négy frontján (Spanyolország, Németalföld, Németország és Itália). Csak Németországban számíthatott néhány kisebb fejedelemségre, mint pl. Bajorországra.

A Habsburgok hátában

Ha XIV. Lajos szövetségest keresett Bécs hátában, akkor a magyarokra kellett támaszkodnia. A kapcsolat létrejött, a szövetség azonban nem. A francia udvarban az Istentől eredeztetett, gyakorlatilag kétségbevonhatatlan abszolút hatalom elméletét fogadták el. Ez a hatalom az ellenfelet is megillette, az ellene lázadó alattvaló harca tehát jogtalannak minősült. Rákóczi hiába volt fejedelmek leszármazottja, jog szerint mégiscsak lázadó. A francia uralkodó pedig csakis egyenrangú féllel, önálló, elismert hatalmú fejedelemmel köthetett szövetséget. Rákóczi címei (herceg, főispán) ehhez nem bizonyultak elegendőnek, nem volt elegendő az sem, hogy házassága révén (a hessen-rheinfelsi Sarolta Amália hercegnővel, 1694) német fejedelmi családokkal, sőt a francia királyi ház egyik hölgytagjával került rokonságba.

Az államjogi problémáknak bizonyos fokig Rákóczi is tudatában volt. Ezért sürgette az erdélyi rendeket, hogy válasszák fejedelemmé, 1704. évi megválasztása után pedig – egy igen rövid és felületes látogatást kihasználva – igyekezett elfoglalni a fejedelmi trónt, ami közvetlenül semmiféle hasznot (adó vagy kincstári jövedelem, katonaállítás) nem biztosított számára. A fejedelemség státusának bizonytalansága miatt – hiszen Erdélyt a Habsburgok magukénak vallották –, reményei mégsem teljesülhettek. Ugyanakkor a szerződés hiánya nem akadályozta meg azt, hogy a franciák anyagi és szakértői segítséget ne nyújtsanak a magyarországi felkelőknek.


A francia udvar némi indoklást is talált ehhez: Rákócziékban nem lázadókat támogat, hiszen a bécsi udvar törvényszegése ellen léptek fel. „Ez esetben nem arról van szó, hogy lázadó alattvalókat támogatunk törvényes fejedelmük ellen... Az ország legrégibb törvényei arra jogosítják fel őket, hogy fegyvert fogjanak, amikor királyuk megsérti esküjét” – érvelt XIV. Lajos.

A franciákkal kezdeményezett diplomáciai levélváltás végigkísérte Rákóczi szabadságharcát. A kapcsolat tartalma azonban meglehetősen egyoldalú maradt. A fejedelem – Bécsújhelyről való szökésétől kezdve mozgalma bukásáig – kérelmeivel ostromolta XIV. Lajost. Legtöbbször pénzt kért katonák zsoldjára, fegyverekre, posztó vásárlására. Máskor nagyszabású diplomáciai terveket tárt a Napkirály elé. Kérte közbenjárását, hogy a lengyelek támadják meg az osztrák császárt, a franciák juttassanak el néhány ezer katonát az Adrián és Horvátországon keresztül Magyarországra, vagy legalább folytassanak olyan háborút Itáliában, ami még több császári sereget von el Magyarországról. Terveiben a legkülönfélébb nemzetközi szövetségek szerepeltek (francia, lengyel, bajor, szász részvétellel). Arra biztatta a Napkirályt, hogy beszélje rá valamelyik szövetséges vagy semleges uralkodót (II. Ágost szász, Miksa Emánuel bajor választót, később Frigyes Vilmos porosz trónörököst), hogy fogadja el a magyar koronát. Rákóczi egyénisége magával tudta ragadni a vele személyes kapcsolatban álló francia követeket (Du Héron, majd Bonnac varsói követeket, egy ideig pedig a Magyarországra küldött des Alleurs márkit is), akik támogatták terveit.

Francia tallérok

XIV. Lajos ugyanakkor óvatosan fogadta e kéréseket, válaszai meglehetősen hűvösek voltak. A segítséget azonban, amennyiben érdekeit szolgálta, nem tagadta meg. Már 1702-ben küldött némi pénzt a Lengyelországba menekült Rákóczi és Bercsényi személyes kiadásaira, a kísérőlevélben azonban ekkor is tartózkodóan nyilatkozott: „Szerencsétlenségüknek nem voltam okozója, még csak tudomásom sem volt szándékukról, ennek ellenére nem akarom magukra hagyni őket.” A mozgalom kirobbanása után azonban rendes havi támogatást juttatott a felkelőknek, aminek összegét – a sikerek láttán – megemelte. (Ennek nagysága 1703 novemberétől 1705 májusáig havi 10 ezer tallér, attól fogva havi 16 ezer tallér volt. 1708-tól ugyan a segély akadozni kezdett, de teljesen soha nem szűnt meg. Folytatásának a Rákóczinak a száműzetésben juttatott kegydíjat tekinthetjük.) A fejedelem szárnyaló politikai tervezeteit ugyanakkor a francia udvarban továbbra sem méltányolták. (XIV. Lajos mentségére talán annyit, hogy des Alleurs követ későbbi jelentései szerint Rákóczi nem mindig a franciák szándékai szerint használta fel a kapott pénzeket. Udvarában túl nagy volt a pompa. Ugyanaz az igyekezet, amivel ország-világ előtt bizonyítani akarta fejedelmi méltóságát, fényűző kiadásokba verte.)

Angol és holland közvetítés

A francia elkötelezettség – anyagi haszna ellenére – nemzetközileg zsákutcának bizonyult Rákóczi számára. Megakadályozta azt, hogy szabadságharcához a XIV. Lajos ellen szövetkezett, Magyarország sorsa iránt korábban nemegyszer jóindulatot tanúsító hatalmak segítségét igénybe vegye. A fejedelem persze ezekkel az országokkal is igyekezett kapcsolatokat kiépíteni, esetenként nem is eredménytelenül.

1704 márciusában George Stepney, bécsi angol és J. J. Hamel-Bruyninx bécsi holland követ maguk ajánlkoztak, hogy a Rákócziék és az udvar között meginduló tárgyalásokon közvetítenek. Ajánlkozásukon már csak azért sem kell meglepődnünk, mivel elődeik alig néhány évvel korábban jelentős szerepet játszottak a karlócai béke (1699) tető alá hozásában. Akkor a nagy diplomáciai tapasztalattal rendelkező angol William Paget és a fiatal, de törökül is beszélő holland Jakob Colyer a helyszínen győzték meg a törököket arról, hogy vereségük miatt komoly területi áldozatokat kell hozniuk (le kell mondaniuk Erdélyről), a győzteseket viszont arról, hogy ne támasszanak lehetetlen követeléseket.

Anglia a 17–18. század fordulóján még tevékeny részt vállalt a kontinentális politikában. Rákóczi mozgalmát egyébként az angol közvélemény ellentétes érzelmekkel fogadta. Neve még 1700. évi bebörtönzése majd szökése révén vált ismertté és népszerűvé. Felkelése ugyanakkor egyesekben (mint pl. a regényíró Defoe-ban) ellenérzést váltott ki, míg mások a bécsi udvart bírálták (mint a másik regényíró, Swift). Anglia magatartása tehát aligha lehetett közömbös Rákócziék számára.

Hollandia tekintélye inkább múltján alapult. A kis ország túljutott történelmének 16–17. századi csúcspontján (az ún. „holland csoda” kereskedelmi monopóliumot és fejlett ipart, valamint mezőgazdaságot takart). Mégis tekintélyét igazolhatta, hogy területén rendezték a kor nagy békéltető tárgyalásait, így nem sokkal utóbb a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti béke előkészületeit is. Hollandia népében a magyar (azon belül is elsősorban az erdélyi) protestánsokkal kiépített kapcsolatok ébreszthettek rokonszenvet.


Az 1704 márciusában Gyöngyösön kezdett tárgyalások a császáriak és Rákóczi között azonban gyors kudarccal végződtek. Rákóczi ekkor még bízott abban, hogy hadai egyesülnek a győzelmesen előrenyomuló francia–bajor sereggel. A franciák höchstädti veresége (1704. augusztus 13.) azonban új helyzetet teremtett. 1704 októberében újra megindultak a tárgyalások. Rákóczi – beszélgetésük során – mozgalmát az angol és holland múlt eseményeihez hasonlította. Stepney bécsi angol követ leírása szerint „remélte, hogy mivel mindkét nemzet kénytelen volt erőszakos és dicsőséges módon kivívni természetes jogait és szabadságát, bizonyára jóindulattal lesznek ama nép iránt, mely most hasonló megpróbáltatásokkal küzd”. Végül azonban a holland és az angol nagykövet közvetítésével folytatott bécsi tárgyalások ezúttal is eredménytelenül zárultak. A két követ magatartása ezután a fejedelemmel kapcsolatban változott, keményebbé vált, sőt igyekeztek Franciaországot is lejáratni a fejedelem előtt. „Ez a királyság csak saját érdekeit képviseli.” Nem feledkeztek el adott alkalommal a fenyegetésről sem annak érdekében, hogy eltérítsék Rákóczit a francia szövetségtől. Azt állították: nemzetközi szinten Magyarországot nem fogják elfogadni szabad, független országnak. A politika hatalmi érdekei – a franciaellenesség – tehát az ún. tengeri hatalmak álláspontjában felülkerekedett.

Svéd és porosz kapcsolatfelvétel

Rákóczi más irányban is megpróbált kitörni elszigeteltségéből.

Már 1704 januárjában követeket indított Svédországba és Poroszországba egy magyar–svéd–porosz szerződés megkötését ajánlva, amely az európai egyensúlyt szolgálhatná nemcsak Ausztriával, hanem Franciaországgal szemben is. A fejedelem jó érzékkel a vallás kérdését is érvül használta fel: csakis ez a szövetség lenne képes garantálni a magyarországi protestánsok vallásszabadságát. XII. Károly svéd király – bár közbenjárást ígért a bécsi udvarnál – a fejedelemnek azt üzente vissza, hogy lázadóval nem köt szövetséget. Hasonlóképpen visszautasította Rákóczi későbbi közeledési kísérleteit is. A svéd király külpolitikáját bizonyos óvatosság jellemezte. Bár elméletileg a franciák oldalán állt, nem kívánt ujjat húzni a bécsi udvarral, nehogy ez gátolja oroszországi hadjáratában. XII. Károly azonban a poltavai csatában (1709) vereséget szenvedett, ami döntő fordulatot hozott az északi háborúban. XII. Károly évekre Törökországban ragadt, s csak 1714-ben tért haza. Politikai szerepe azonban végleg lezárult.

I. Frigyes porosz király (1688–1717) udvarában nagyobb megértéssel fogadták a fejedelem követét, és közvetítést ígértek a megszakadt angol és holland kapcsolatok felvételéhez. Poroszország a vesztfáliai béke (1648) óta felemelkedőben volt, Brandenburg őrgrófja 170l-ben kapott királyi címet a porosz hercegségre (az egykori német lovagrendi területre) I. Lipót császártól. I. Frigyes ennek fejében segítséget ígért a császárnak a bekövetkező francia– Habsburg örökösödési háborúban. Az ígéretéből ugyan gyakorlatilag semmit sem teljesített, mégis érdekei megakadályozták abban, hogy a császár ellen lépjen fel. Tudjuk, hogy amikor 1707-től a magyar szabadságharc korábbi támogatói, a franciák és a bajorok egyre kedvezőtlenebb katonai helyzetbe kerültek, Rákócziban felmerült az ötlet, hogy a porosz Hohenzollern-család valamelyik tagját hívja meg a magyar trónra. Rákóczi ajánlatát azonban aligha tekinthetjük reálisnak, hiszen a porosz király ekkor a Habsburgok szövetségese volt, s a jó viszony fenntartása érdekében nem sokkal később azt is elutasította, hogy a menekülő Rákóczinak híveivel együtt Berlinben nyújtson menedéket.

A szabadságharc záró szakaszában Rákóczi a pápai udvarba is küldött követet, a bécsi udvarral jó kapcsolatokat tartó XI. Kelementől azonban érdemi segítséget vagy közbenjárást nem kapott. A pápa a magyar katolikusokat a császár iránti hűségre való visszatérésre biztatta.

A többi európai államtól pedig Rákóczi még ennyi támogatást sem remélhetett. Anglia tartózkodását az is kifejezhette, hogy amikor a száműzetésbe induló fejedelem hajója Hullban kikötött, az angol hatóságok nem engedték partra szállni. Hollandia követe pedig a béketárgyaláson nyilatkozott úgy, hogy más kérdés a protestantizmus védelme és más a politika – azaz Erdély ügye –, amit nem kívántak támogatni. A szatmári béke (1711) után is nagy terveket dédelgető Rákóczit Franciaország ugyan befogadta, nem tagadva meg tőle a bebocsátást a fényűző versailles-i udvari életbe sem, de politikai tényezőnek többé nem tekintette.

Európai egyensúly

Az európai hatalmak viselkedését a Rákóczi-szabadságharc idején nem erkölcsi szempontok vagy történelmi hagyományok alakították, hanem az aktuális politikai-hatalmi viszonyok. Ezek pedig a 17. század második felében a magyarországi függetlenségi mozgalmak szempontjából kedvezőtlenre fordultak. Az európai egyensúlyhelyzetet már nem elsősorban a császári és a spanyol trónt párhuzamosan bíró Habsburgok túlsúlya veszélyeztette, hanem az expanzív politikába kezdő Franciaország. Míg a 17. századi erdélyi fejedelmek (köztük Rákóczi ősei) számos pártfogóra találhattak a Habsburg uralkodókkal szemben Nyugaton, addig Rákóczinak be kellett érnie XIV. Lajos Franciaországával, amivel viszont gyengítette ősei korábbi szövetségeseinek


rokonszenvét.

A fejedelem diplomáciailag minden tőle telhetőt megtett, hogy elszigeteltségéből kilépjen, érdemleges eredményt azonban nem tudott elérni. Félreismerte a helyzetet, amikor a politikában erkölcsi és méltányossági tényezőket is figyelembe akart venni, s ezt partnereitől is elvárta volna. XIV. Lajos – akire nem volt jellemző a szerződések betartása – a magyaroktól nem számíthatott látványos segítségre, a nagy háborút befolyásoló katonai beavatkozásra, így szövetségükkel nem akarta elkötelezni magát. A spanyol örökösödési háború elhúzódása lehetővé tette, hogy II. Rákóczi Ferenc nyolc évig dacoljon a Habsburgok nyomasztó katonai fölényével, a szatmári béke kedvező kompromisszuma azonban kizárólag a belső erőviszonyok jó kihasználásán és egy ügyes tárgyalássorozaton múlt.

* Vö. erre Niederhauser Emil írását e számunkban! (A szerk.)

2. Képek






1. A Rákóczi-szabadságharc és Európa. KronológiaFARKAS Ildikó

A Rákóczi-szabadságharc és Európa

1696. augusztus 27. I. Lipót Habsburg császár és király a Magyar Kamarát a bécsi udvari kamara alá rendeli.

1697. július Esze Tamás tarpai jobbágy és Kis Albert egykori kuruc hadnagy 1695 szeptembere óta szervez Thököly nevében ellenállást, ennek eredményeként júliusban kirobban a hegyaljai felkelés. (Egy hónap alatt a felkelést a császári csapatok leverik.)

1698. február 1. A töröktől visszafoglalt magyar területekre (Pozsega, Verőce, Valkó, Szerém megye) Bécs helytartót nevez ki, és nem állítja vissza a vármegyei közigazgatást.

1699. január 26. A karlócai békével befejeződik a török kiűzése Magyarországról. A békeszerződés értelmében a Duna-Tisza köze és Erdély is Habsburg-fennhatóság alá kerül.

1699. február 5. A bécsi Udvari Haditanács magyar ezredeket oszlat fel és szélnek ereszti a végvári katonaságot.

1699. március 3. Londonban III. Vilmos angol és XIV. Lajos francia király megállapodik a spanyol örökség felosztásáról.

1699. november II. Rákóczi Ferenc és néhány északkelet-magyarországi nemes levélben támogatást kér a francia királytól a Habsburg uralkodó ellen a helyi lakosság számára.

1699. november 1. Meghal a Habsburgok spanyol ágának utolsó tagja, II. Károly. Örökösévé XIV. Lajos unokáját, Anjou Fülöp herceget tette meg, azzal a feltétellel, hogy vegye feleségül Lipót császár egyik lányát. A Habsburgok osztrák ága, Lipót császár persze igényt tart a spanyol trónra, és háborús előkészületekbe fog.

1699. november 16. I. Lipót és III. Frigyes brandenburgi választófejedelem szerződése: Frigyes támogatja a Habsburgokat, cserébe I. Lipót hozzájárul Frigyes királlyá koronázásához (1701-től Frigyes porosz király, e néven I.).

1700–1721 Az északi háború: a svéd hegemónia ellen szövetkező koalíció (Dánia, Lengyelország, Szászország, Oroszország) támadást indít XII. Károly svéd király ellen. A svédek még ez év augusztusában legyőzik a dánokat, és győzelmet aratnak az oroszok felett is (Narva, 1700. november).

1701. február 18. (Bourbon) Fülöp, Anjou hercege megérkezik Spanyolországba, ahol királynak ismerik el. Ez a spanyol örökösödési háború kezdete Ausztria és Franciaország között (1714-ig tart). A franciákat csak a bajor és a kölni választófejedelem támogatja.

1701. augusztus Bercsényi Miklós XIV. Lajos francia királyhoz intézett emlékiratában felveti egy francia segítséggel indítandó magyarországi Habsburg-ellenes felkelés lehetőségét. (A király elzárkózik.)

1701. szeptember 7. Ausztria, Anglia és Hollandia franciaellenes szövetsége.

1701. november 7. Az áprilisban letartóztatott Rákóczi Ferenc megszökik bécsújhelyi börtönéből és Lengyelországba menekül.

1702. február 7. A bécsi Udvari Kamara elrendeli a török kiűzése után funkciójukat vesztett magyarországi várak felrobbantását.

1702. szeptember 28. A Habsburgok vezette Német-római Birodalom hadat üzen Franciaországnak.

1702 A svédek az északi háború folyamán megszállják Varsót.

1703. május 6. Rákóczit a brezáni várban kuruc felkelők keresik fel és kérik, álljon a Habsburg-ellenes felkelés élére. Rákóczi kiáltványban szólítja fel Magyarország nemes és nemtelen lakóit: fogjanak fegyvert hazájuk szabadságáért a Habsburgok ellen. Esze Tamás ezereskapitányt megbízza, gyűjtsön sereget.


1703. május I. Péter orosz cár visszafoglalja a svédektől a Finn-öböl vidékét, megalapítja Szentpétervárt (1712-től lesz birodalma központja).

1703. június 16. Rákóczi Naménynál magyar földre lép, és a már korábban kirobbant népi felkelés élére áll.

1703. november XIV. Lajos francia király tudatja Rákóczival, hogy az erdélyi trón jogos örökösének ismeri el, és havi pénzügyi támogatást biztosít számára.

1703. július 18. Rákóczi naményi pátensében csatlakozásra szólítja fel a magyar nemességet.

1703. augusztus 8. Rákóczi vetési pátense: a hadba vonult jobbágyok és családjuk mentesül a jobbágyszolgáltatások terhétől.

1703. szeptember–október Ocskay László ezereskapitány sikeres felvidéki hadjárata.

1703. október 15. Károlyi Sándor szatmári főispán csatlakozik Rákóczihoz. Novemberben a bonchidai kuruc győzelem után az erdélyi nemesség átáll Rákóczihoz.

1703. november 22. I. Lipót megerősíti a magyarországi szerb határőrök kiváltságait. Decemberben a szerbek hűségükről biztosítják a királyt.

1704. január Rákóczi megalakítja a felkelés politikai szervezetének központi testületét, az Udvari Tanácsot.

1704. február 2. Rákóczi a lengyel rendekhez, XII. Károly svéd királyhoz és I. Frigyes porosz királyhoz küld követeket, hogy megnyerje őket egy Habsburg-ellenes szövetség tervének.

1704. tavasza Károlyi Sándor dunántúli hadjárata.

1704. április 17. Rákóczi Eger alól megindul seregével a Dunántúl visszafoglalására. (Júniusban Károlyi Sándor portyázó csapatai egészen Bécsig hatolnak.)

1704. július 8. A gyulafehérvári országgyűlés Rákóczit Erdély fejedelmévé választja.

1704. augusztus 13. A spanyol örökösödési háborúban a kezdeti francia fölény után fordulat áll be: Höchdtädtnél angol–osztrák seregek megsemmisítő vereséget mérnek a francia–bajor seregre. Ezután 1709-ig a szövetségesek aratnak győzelmeket a franciák felett.

1704. augusztus 30. Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelem Narva mellett szövetséget köt Oroszországgal az északi háborúban Svédország ellen.

1704. szeptember A császári csapatok visszafoglalják a Dunántúlt.

1705. május 5. Meghal az 1658-tól uralkodó I. Lipót. Utóda fia, I. József (1705–11).

1705. június 15. Forgách Simon tábornok elfoglalja Medgyest. Ezzel – Szeben, Brassó és Fogaras kivételével – egész Erdély Rákóczi kezére kerül.

1705. október 26. Rákóczi katonai támogatást kér a törököktől.

1705. szeptember 12–október 3. A szécsényi országgyűlésen a rendek szövetséggé alakulnak, Rákóczit vezérlő fejedelemmé választják és teljhatalommal ruházzák fel. Felállítják a Gazdasági Tanácsot, Besztercebánya székhellyel. Feladata a kincstári javak felügyelete és a hadellátás feltételeinek megteremtése.

1706. február 20. A horvátok – Rákóczi felhívásai ellenére – I. József király mellé állnak a kurucokkal szemben. (Májusban I. József megerősíti a horvát rendek kiváltságait.)

1706. március 8. A huszti országgyűlés kimondja Erdély csatlakozását a magyarországi konföderációhoz. Ezt az 1707. április 5–21. közötti marosvásárhelyi országgyűlés szentesíti, Rákóczit tekintve Erdély uralkodójának.

1706. szeptember XII. Károly svéd király legyőzi Erős Ágost seregét. Erős Ágost lemond a lengyel koronáról XII. Károly jelöltje javára, és kilép a háborúból.

1707. május 1–június 18. Az ónodi országgyűlésen kimondják a Habsburg-ház trónfosztását Magyarországon.


Az ország igazgatását a fejedelemre és a szenátusra bízzák. 2 millió forint hadiadót vetnek ki, az adófizetésből a nemesség is részt vállal.

1707. május 15. Rákóczi Szerencsen I. Péter orosz cár követét fogadja, aki szövetséget ajánl és a lengyel trónt ígéri Rákóczinak. Szeptember 14-én Varsóban I. Péter és Rákóczi megbízottai szerződést kötnek.

1707. ősze A császári csapatok visszaveszik a kurucoktól Erdélyt.

1708. augusztus 3. A Rákóczi vezette kuruc seregek katasztrofális vereséget szenvednek Trencsénnél. (A vereség után több kuruc vezér átállt a császáriakhoz, pl. Ocskay brigadéros lovasezredével.)

1709. június Döntő fordulat az északi háborúban: Poltavánál I. Péter megsemmisíti a svéd sereget. Lengyelországból elűzik a svédek által kinevezett királyt, és Dániával együtt a lengyelek is újra bekapcsolódnak a svédek elleni háborúba. A svédek viszont megnyerik szövetségesüknek a törököket, akik az oroszok ellen lépnek hadba (1710–11).

1709. szeptember 11. A spanyol örökösödési háborút eldöntő malplaquet-i (Belgium) csatában az osztrák és szövetséges hadak legyőzik a franciákat. (XIV. Lajos még e hónapban beszünteti Rákóczi segélyezését.)

1710. január 22. A Rákóczi vezette kurucok, lengyel és svéd segédcsapatokkal, vereséget szenvednek a császáriaktól Romhánynál.

1710. tavasza Pestisjárvány és éhínség országszerte.

1710. július–november A Dunántúl visszafoglalására indított kuruc hadjárat kudarccal zárul.

1710. november 14. Pálffy János, a magyarországi császári hadak szeptemberben kinevezett új főparancsnoka magánlevélben tárgyalást javasol Károlyi Sándor kuruc tábornagynak. Károlyi – Rákóczi hozzájárulásával – válaszol, majd 1711. január 21-én találkozik Pálffyval. Január 31-én Rákóczi is tárgyal Pálffyval.

1711. február 15. Rákóczi Lengyelországba indul, hogy I. Péterrel tárgyaljon. Megbízza Károlyit a tanácskozások folytatásával.

1711. április 17. Meghal I. József. Utóda III. Károly (1711–40).

1711. április 30. Szatmáron a szövetkezett rendek és a király képviselői aláírják a békét. Másnap, május 1-jén a majtényi síkon 12 ezer kuruc katona leteszi a fegyvert.

1711. május 13. Az ország népéhez intézett nyílt levelében Rákóczi tiltakozik a szatmári béke ellen.

1711. július 8. A Prut melletti csatában a török sereg győzelmet arat az oroszok felett. Ezzel I. Péter Rákóczinak tett ígéretei teljesíthetetlenné válnak.

1711. október 18. Anglia és Hollandia elismerik V. Fülöpöt, XIV. Lajos unokáját spanyol királynak. 1713-ban XIV. Lajos, valamint a Habsburgok szövetségesei megkötik az utrechti békét, amely megtiltja Spanyolország és Franciaország perszonálunióját. 1714-ben a francia, a spanyol király és a Habsburg uralkodó a rastatti békével lezárja a spanyol örökösödési háborút: a Habsburgok elismerik a Bourbonokat a spanyol trón örököseinek, amiért jelentős területeket nyernek.


1. Rákóczi és Kelet-EurópaNIEDERHAUSER Emil

Rákóczi és Kelet-Európa

„Epizód” Európa történelmében

Kelet-Európában 1703 táján – ha a Habsburg Birodalmat nem számítjuk ide (pedig kellene) – három tényleges hatalom létezett: a lengyel–litván állam, az orosz állam és az Oszmán Birodalom. Ha Rákóczi érdemleges eredményeket kívánt elérni, akkor persze elsősorban a nyugati hatalmakkal kellett számolnia (amit meg is tett), a keletiekkel nem.

A lengyel–litván állam

Igaz, a lengyel–litván állammal eleinte számolni kellett, de nem mint érdemleges szövetségessel. A lengyel–litván állam ugyanis nem sokkal a felkelés kirobbanása után került nehéz helyzetbe. Addig a szász választó volt a lengyel király II. Ágost néven, aki persze a fennálló viszonyokat kívánta fenntartani: a belső gyengeséget, a politikai káoszt, amihez hozzátartott, hogy ez az állam az oroszok kezén volt. A lengyel–litván államban az történt, amit Moszkvában parancsoltak.

1704-ben azonban egy belső fordulat – alapvetően svéd nagyhatalmi segítséggel – egy lengyel főurat, Leszczynski Szaniszlót juttatta a trónra. Olyan politikust, akinek voltak elképzelései arról, hogyan kellene megreformálni Lengyelországot. Ezzel viszont nem sok hívet tudott szerezni magának, és a tény, hogy XII. Károly svéd király juttatta őt a trónra, ugyancsak nem tette kedvessé a lengyel nemesség szemében. (Az 1704-ben bekövetkezett fordulat csak az egyik mozzanata volt az 1700 óta folyó ún. északi háborúnak, melyben az ambiciózus, fiatal svéd király Dániával és Oroszországgal került viszályba, az utóbbit egy nagyobb csatában még abban az évben meg is verte.)

Valamiféle lengyel kapcsolatnak egy Rákóczi számára Báthory István (1571-től erdélyi fejedelem; lengyel király 1576–86) óta voltak történelmi előzményei. A koronahetman, vagyis a lengyel államfél katonai főparancsnoka, Sieniawski és felesége (elsőrendűen az utóbbi) karolta fel Rákóczi ügyét már lengyelországi emigrációja (1701– 1703) idején. A lengyel állam persze nem lehetett komoly partner.

Oroszország

A másik állam, az orosz, valójában éppen ekkor jelent meg az európai színen, de annak nagyon is a peremén. I. Péter – 1689 óta valóban az orosz állam ura – 1698-ban ugyan járt nagy küldöttséggel Nyugat-Európában (persze inkognitóban), hónapokat töltött Hollandiában, még Angliába is eljutott, de azért mégis egy távoli, barbár állam képviselőjének számított, Nyugaton aligha számoltak vele. Rákóczi sem, hiszen keveset tudott, ha egyáltalán valamit, Oroszországról. (Kárpátaljai uradalmai révén lehettek kapcsolatai a ruszin jobbágyokkal, akiket majd ő nevez gens fidelissimanak.) A későbbiekben is legfeljebb annyit tudhatott róla, hogy Péter 1706 végén 30 ezer főnyi hadsereget ajánlott fel I. József császárnak Rákóczi ellen. (A bécsi kormányzat azonban óvatos volt. Az oroszokról ott sem tudtak sokat, s az sem volt biztató.)

A török birodalom

A harmadik állam, az oszmán, elvben még mindig komolyan számba veendő tényező volt Kelet-Európában, csakhogy 1699 – a karlócai békekötés – után a Temesi Bánság kivételével minden magyarországi hódításáról le kellett mondania. Így pillanatnyilag nem tűnt könnyen mozgósíthatónak. Persze, a lengyelhez hasonlóan, Rákóczinak a törökkel is voltak hagyományos kapcsolatai. Nem is olyan távoli ősei erdélyi fejedelmekként az Oszmán Birodalom vazallusai voltak, de elég nagy önállósággal. Mindenesetre a kölcsönös barátság és támogatás volt ennek a hagyománynak a lényege, ha ez magyar részről nem is volt olyan egyértelmű, éppen a hódoltsági terület felszabadulása után. Nagyon komoly partnernek azonban mégsem tekinthette senki ezekben az években.

Érdemben egyéb állam nem akadt Kelet-Európában. A két román fejedelemség oszmán fennhatóság alatt állt.

A nemzetiségek szerepe


Csakhogy kelet-európai tényezőnek kell tekinteni a magyarországi nemzetiségeket is. A ruszinokról már volt szó. A felkelés éveiben Rákóczi seregében szlovákok is voltak. Az erdélyi románokkal kevés kapcsolat adódhatott, hiszen Rákóczi – bár erdélyi fejedelemmé megválasztották – csak nagyon rövid ideig gyakorolt itt fennhatóságot. Így sem a románokkal, sem a császárhű erdélyi szászokkal nem keveredhetett komolyabb konfliktusba.

Csakhogy volt – éppen a 17. század utolsó évei óta nagyon is az előtérben – egy másik szláv népelem, a késő középkor óta a délvidéki magyar területekre egyre nagyobb számban betelepedett szerbek! Éppen 1690-ben jött új, több tízezer főnyi csapatuk, kiváltságokat is kaptak a császártól. Jó részük az osztrák kormányzat által a 16. század eleje óta megszervezett katonai határőrvidék katonája lett, vagyis szabad paraszt, a jobbágyrendszeren kívül álló, aki földje használatáért katonáskodni volt köteles a császár oldalán. Ezt a nem lebecsülendő katonai erőt a bécsi kormányzat könnyen tudta mozgósítani Rákóczi ellen, mihelyt a felkelés megindult. Így az éppen néhány éve a törököktől visszaszerzett déli megyék mindvégig kimaradtak Rákóczi országából, viszont katonailag állandó fenyegetést jelentettek. A szerb granicsárok a felkelés egész ideje alatt fegyveresen harcoltak Rákóczi ellen.

Ha Kelet-Európa igazán nem jelentett érdemi tényezőt Rákóczi számára, a nyugat-európai támogatás – elsősorban a franciáké – mérhetetlenül fontosabb volt. Hát még ha ez a nyugati (francia) segítség érdemi segítség lett volna, az évi subsidiumokon, vagyis pénzbeli támogatáson túl.*

Lengyel rendi zűrzavar

A felkelés számára a kelet-európai terep akkor kezdett feltűnni a láthatáron, amikor világossá vált, hogy hosszú távon a lengyel mintára rendi szövetségben szervezkedő magyar politikai elit önmagában nem elég erős. Ha a nagy nyugati összecsapás, a spanyol örökösödési háború 1704 után már aligha jelentett segítséget, a keleti, vagyis az északi háború még hozhatott változást. És éppen a lengyel–litván állam vonatkozásában. Báthory István óta egy lengyel–magyar (erdélyi) összefogásnak voltak hagyományai. Leszczynski megválasztása után (1704) a lengyelországi helyzet egyre bizonytalanabb volt. II. Ágost ugyan forma szerint lemondott a lengyel trónról, hívei azonban továbbra is szervezkedtek. A lengyel rendi alkotmány erre igen kedvező helyzetet teremtett. Az Ágost-pártiak olyan királyt akartak, aki szembefordul a svédekkel és kreatúrájukkal, Leszczynski Szaniszlóval, és aki egyúttal oroszbarát is, mert a svédekkel szemben a lengyelek számára az oroszokon kívül más érdemi segítség lehetősége nem adódott.

Voltaképpen már az 1704. évi nagy változás idején volt olyan lengyel terv, hogy az oroszoknak, vagy a másik oldalon a svédeknek elkötelezett király helyett ezeken az ellentéteken felül – vagy legalábbis kívül – álló királyt kellene választani. Rákóczi mint ilyen, már ekkor szóba került. Ebben a pillanatban még nem került sor valamiféle komolyabb lépésre. Ágost hívei konföderációt hívtak életre, a sandomierzi konföderációt, a száműzött király támogatására. A lengyel prímás, miután megállapította, hogy interregnum van (nem mintha Leszczynski nyilatkozott volna ilyen értelemben), 1707. május 23-ára Lublinba összehívta a királyválasztó szejmet.

Több jelölt is volt. Ágost nem is jelöltette magát, hiszen lemondása ellenére magát törvényes uralkodónak tekintette. A lengyel politikai elit egyes tagjai – a törökellenes lengyel hadvezér, Sobieski János uralkodására emlékezve – Sobieski fiát, Jakabot akarták jelölni, ő azonban maga helyett öccsét ajánlotta. Szóba került az utóbbi évtizedek hadvezér-zsenije, Savoyai Eugén (Jenő) herceg is. Ettől azonban elálltak, mert túlságosan nagy kihívást jelentett volna a svéd királlyal szemben. A nassaui herceg – a több mint 300 német állam egyik uralkodócsaládjának a tagja – ugyancsak szóba került, de nem lévén érdemi támogatója, ő sem volt komoly jelölt.

Szövetség I. Péter és Rákóczi között

Az orosz cár egy ideig nem lépett, pedig tudni lehetett, hogy az ő jelöltjének komoly esélyei lennének Szaniszlóval szemben. Péter számára sem volt érdektelen a kérdés. Az északi háború kellős közepén mindenképpen Franciaországgal szeretett volna szövetségre lépni, vagy legalábbis valamelyes kapcsolatot teremteni, ami bizonnyal növelte volna nyugati hírnevét. És tudni lehetett, hogy Rákóczinak van valamiféle kapcsolata XIV. Lajos francia királlyal. (Hogy ez nagyon bizonytalan, az évi pénzsegély persze fontos, de nem old meg mindent; Rákóczi a saját ügyében sem tudta elérni, hogy a francia király szövetkezzen vele, hiszen végeredményben csupán a saját uralkodójával szembeszálló lázadó volt.)

Péter, aki nagyon céltudatos és még sokkal erőszakosabb volt, ugyancsak nem értett ezekhez a diplomáciai finomságokhoz. Felajánlotta Rákóczinak a lengyel trónt. Varsóban szerződést is kötött Rákóczival (1707.


szeptember 14.). (Az előzetes megbeszéléseken magyar részről Bercsényi Miklós volt a küldöttség vezetője, mert szlovák és ruszin nyelvismerete révén ő tudott tárgyalni Péterrel.) A varsói szerződés számos pontot tartalmazott. A lényegesebbek: Rákóczi (aki lengyel királyként már mindenképpen lehet francia szövetséges) kapcsolatot létesít Péter számára XIV. Lajossal, és megteremtheti a francia–orosz szövetséget is. Péter vállalta azt is, hogy a császár felé közvetít Rákóczi ügyében, a vezérlő fejedelemnek – elfogadható feltételekkel – itt ő teremti meg a békét. A szabadságharc idejére pénzbeli segítséget is ígért Rákóczinak. Külön pont szólt arról, hogy amennyiben Rákóczi nem fogadja el Péter ajánlatát és nem vállalja el a lengyel királyságot, Péter, a szerződésnek megfelelően, mégis támogatja. Lényeges pontja volt a szerződésnek az is, hogy Péter, az egyetlen nagy szláv állam uralkodója, tehát bizonyos értelemben más szláv népek pártfogója is, közvetít a magyar rendek és a határőrvidéki szerb katonaparasztok között, tehát felszámolja a Rákóczi hátában még mindig ott lévő fenyegetést.

Mindehhez persze tudni kell, hogy ebben a korban az „államok”, vagyis a hatalmon lévő politikai elit számos szerződést kötött, számos kötelezettséget vállalt, nemegyszer egymásnak ellentmondó kikötésekkel, ezek közül pedig mindig azt tartotta fontosnak, ahhoz tartotta magát, amely érdekeinek megfelelt. Ha ezt tudjuk, nem látszik olyan különösnek, hogy fél évvel a tárgyalások megkezdése előtt Péter még Rákóczi ellen ajánlott segítséget a császárnak!

A lengyel trón

Bármennyire is naiv volt Rákóczi számos kérdésben, a szerződéseknek és szövetségeknek erről az ideiglenes, átmeneti jellegéről neki is voltak ismeretei. Az ajánlatra egyenes választ nem adott, azt tanácsolta Péternek, hogy próbáljon meg kibékülni Leszczynskivel. Ebben az értelemben küldött utasítást a Varsóban tárgyaló magyar küldötteknek. Azután mégis meggondolta magát, újabb utasítást küldött utánuk: ebben végül is vállalta a feladatot.

A királyválasztó szejmre (1707) Lublinba kevés követ érkezett, Sieniawski nagyhetman sem volt ott, de Péter cár sem tartotta fontosnak jelenlétét. A csekély számú jelenlévők elfogadták Rákóczi jelölését. Megint nagy tervek születtek, kellő tényleges alap nélkül: egy orosz–lengyel–erdélyi szövetség terve, mely Kelet-Európában valóban komoly tényező lehetett volna. Ebben az esetben persze Rákóczinak fel kellett volna adnia magyarországi fejedelemségét, a magyar koronát a bajor választó kapná meg. Számos egyéb feltételről is szó esett, olyan követelésekről, amelyekről mindkét fél tudta, hogy irreálisak; csak azért vetették fel, hogy a további tárgyalások során legyen miből engedni. Végül is – bár a szejm hajlandó lett volna – magyar kérésre az új lengyel király megválasztását elhalasztották. Ez persze nem is volt komoly lehetőség, ekkor Rákóczi sem vette komolyan. A magyarok megsegítéséről azonban a továbbiakban már nem esett szó.

Rákóczi még jó ideig nem gondolt komolyan a lengyel trónra. Érdemben csak akkor kezdett erről töprengeni, amikor már késő volt, a poltavai csata (1709) után. (Van olyan felfogás, hogy Péter ajánlatának elfogadásával és a szövetség megkötésével csak a császárpárti orosz katonai beavatkozást akarta megelőzni.)

Ismét a törökök

A poltavai csatával, melyben Péter látványosan legyőzte a svéd királyt, XII. Károlyt, a helyzet alapvetően megváltozott. Károly csak nagy nehezen kerülte el az orosz fogságot, lóhalálában oszmán birodalmi területre menekült. Évekig ott is maradt, hogy rábírja a szultánt az Oroszország elleni fegyveres fellépésre. Erre majd 1711-ben sor is kerül, csakhogy itt Péter – oszmán birodalmi területen – súlyos vereséget szenved, nem is tényleges harci cselekmények formájában. (Az oszmán csapatok Besszarábiában körülkerítették az orosz sereget, a fogságba esés veszélye fenyegette Pétert is. Élettársa, a későbbi orosz cárnő, I. Katalin, ékszereivel megvesztegette a nagyvezírt, aki megengedte az orosz csapatok távozását. A nagyvezírt később felelősségre is vonták, megkapta a halált jelentő selyemzsinórt, de addigra Péter már biztonságban volt.)

Nyilvánvaló volt, hogy Poltava után már Péter diktál, és hogy Rákóczira nincs többé szükség. A Rákóczival való szerződéskötésnek nem is lett folytatása. Illetve: amikor 1711 elején a kuruc felkelés ügye végképp rosszra fordult, Rákóczi lengyel területre távozott, többek között azzal az elképzeléssel, hogy elmegy Péterhez és újfent megszerzi támogatását. Csakhogy a besszarábiai orosz kudarc után Péter segítsége nem látszott olyan közelinek és biztosnak. Maradt a francia, később meg a törökországi emigráció. Ez utóbbi tartott a legtovább, sőt az oszmán kormányzat még Rákóczi halála után is hajlandó volt támogatni fiait, abban a reményben, hogy sikerül az egykori, 1699-ben elvesztett hódoltság visszaszerzése. (Más kérdés persze, hogy a 18. század derekára a magyar politikai elit már nem foglalkozott komolyan valamiféle oszmán segítség gondolatával. Akkorra már nyilvánvaló volt, hogy ezt a kártyát nem lehet többé kijátszani, de nem is érdemes.)


A „nemzeti látószög” a történelemben

Közismert, hogy a magyarországi Rákóczi-kultusz az orosz kapcsolatot nem állította előtérbe. Sem a dualista korszakban, sem a két világháború közt nem volt ez divatos téma.

Azután a szovjet megszállás idején az orosz kapcsolat minden formája egyszerre nagy hangsúlyt kapott. Különösen érvényes volt ez Rákóczi esetében. Mert íme: a nemzeti függetlenségért vívott súlyos harcban Rákóczi éppen Péterrel, a legkiválóbb orosz uralkodóval került kapcsolatba, aki a pártállami perspektívában teljesen „szalonképes” uralkodó volt: megteremtette az erős Oroszországot, amelyre majd felépül a nagy Szovjetunió.**

Manapság az oroszimádaton szerencsésen túljutottunk. De a magyar történelem nemzeti látószögében Rákóczi továbbra is az egyik legelőkelőbb helyet foglalja el. A nemzeti látószögből méltán. Csakhogy ma, az Európai Unióhoz való csatlakozás előestéjén kissé józanabbul illik szemlélni nemzeti történelmünket, és belehelyezni azt az európai történelem folyamatába. És akkor kiderül, hogy a két nagy 18. század eleji európai összecsapásban Rákóczi valójában csak epizód. Persze a tisztelet akkor is megilleti. Hiszen Magyarország leggazdagabb földesura, mérhetetlen nagyságú uradalmak tulajdonosa nem az általuk nyújtható kényelmes életet választotta 1711-ben – pedig megtehette volna –, inkább az emigrációt, a jelentéktelenséget. Így teremtett később is sok mindenre felhasználható hagyományt.

* Vö. ifj. Barta János cikkét e számunkban! (A szerk.)

** Vö. Bíró László cikkét e számunkban. (A szerk.)

2. Képek




1. A királyi méltóság megjelenítéseÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK

PÉTER Katalin

A királyi méltóság megjelenítése

Habsburg királykoronázás 1563-ban

A magyar királyi méltóság megjelenítésének történetében az 1563. évi országgyűlés eseményei igen jelentősek: hűen tükrözik a Habsburg-házi királyok magyarországi reprezentációját.

I. Király és alattvalói

I. Ferdinánd (1526–64), aki már közel négy évtizede uralkodott, ekkor lett hatvanéves, és úgy döntött, hogy az utódlás ügyét még életében elrendezi. Elsőszülött fiát, Miksát kívánta Magyarország trónjára helyezni, aminek emberi számítás szerint semmilyen akadálya nem lehetett.

Az apa, Ferdinánd

Ferdinánd kezében óriási hatalom összpontosult. Az osztrák örökös tartományokon, a cseh és a magyar királyságon túl 1558-ban megszerezte a Német-római Birodalom császári méltóságát is. Közvetve vagy közvetlenül óriási terület és felmérhetetlen gazdagság állt az uralma alatt. A három részre hullott Magyarországon, amióta a török a határokon megjelent, mindig volt egy olyan párt, amelyik nyugatról, elsősorban a császárságtól várt segítséget. Így nem lehetett kétséges, hogy a királyi országrész politikusai nem keresztezik Ferdinánd szándékát.

I. Ferdinánd azonban nem elégedett meg ennyivel. Fiának, Miksának pozícióit más oldalról is erősítette. Még a magyar koronázás előtt megszerezte neki a cseh királyságot, és német királlyá választatta, ami a császári méltóság örökösét jelölte. Szinte mellékes lehetett volna, mégis nagy súlya volt Miksa javára annak, hogy közötte és a vezető magyar politikusok között jó személyes kapcsolat alakult ki. Toleráns ember volt részint személyes adottságai következtében, részint pedig azért, mert maga is fontolgatta a katolikus egyház elhagyását. A döntő lépést végül is dinasztikus okokból nem tette meg, azt azonban nem tilthatták meg neki, hogy rokonszenvezzék azokkal a magyar urakkal, akik a reformáció mellé álltak. (1563-ra a vezető politikusok többsége már nem volt katolikus Magyarországon.)

Miksa és a magyarok kölcsönös rokonszenve azonban nem jelentette azt, mintha I. Ferdinánd és az urak között viszont ellentét lett volna. Magyarország bonyolult politikai viszonyai között voltak természetesen nézeteltérések, volt feszültség az uralkodó és a rendek között. I. Ferdinánd azonban – részint a kor egyik új szokását felhasználva, részint okos politikai megfontolásokból – társadalmi kapcsolatot teremtett a magyarországi rendekkel.

A királyi székhely

A társadalmi kapcsolatteremtés alapvető feltétele az volt, hogy az itteniek elfogadják Bécset királyi székhelyként. Nem könnyen tették. Az országgyűléseken többször is hangoztatták azt az óhajukat, hogy az uralkodó Magyarországon lakjék. (Nehéz persze elképzelni, hova szánták volna a királyi udvart, hiszen Budán 1541 óta a szultán helytartója székelt!)

Társaságilag mindenesetre sokan és szívesen érintkeztek I. Ferdinánddal, illetve a családjával. Ferdinánd, aki a spanyol etikett szerint nevelkedett, eleinte mereven mozgott a magyarok körében, viszont Anna királyné élénk, szellemes asszony volt, udvara a későbbi szalonokhoz hasonlóan működött. Ő teremtett mintegy természetes kapcsolatot a magyarok és Bécs között. Budán nevelkedett, hiszen magyar királylány volt, II. Ulászló lánya, II. Lajos testvére.

A társadalmi kapcsolatok kiépítésének ötlete is alighanem Annától származott. Ő és a király magyarországi gyermekeket is hívtak játszó-, majd tanulótársnak gyermekeik mellé, ahogyan a társadalom minden szintjén szokás volt a gyermekeket járóképes koruktól kezdve kis csoportokban nevelni. Az uralkodói meghívást nem illett visszautasítani, ráadásul az udvarban forogni jövőbeli karriert jelenthetett. Egyes gyermekek vagy fiatalok


az udvarban, a király háztartásában éltek. Gazdag főurak viszont a bécsi ideiglenes tartózkodások idejére saját palotát építtettek. Onnan jártak ők vagy a gyermekeik a Hofburgba, a királyi vadasparkba, amit nagyon szerettek látogatni, vagy más udvari szórakozásba. Ugyanezt tették a cseh korona országainak urai, és miután Ferdinánd a császárságot megszerezte, bekapcsolódtak a németek is. Építkezéseikkel tulajdonképpen az alattvalók teremtették meg az állandó uralkodói reprezentáció színhelyét.

Homo novusok Bécsben

A Bécsben építkező magyar urak többsége, és itt jön az okos politikával szervezett társadalmi kapcsolat, a családjából elsőként kiemelkedett homo novusvolt. Ferdinánd uralkodása kezdetétől adományozott örökletes rangokat, amivel tudatosan új társadalmi réteget szervezett. Az uralkodónak közvetlenül lekötelezett csoport tagjaira I. Ferdinánd, aztán Miksa, majd más királyok is számítottak. Az első generáció még rendszerint megfelelt az uralkodó elvárásainak, a későbbiek viszont már kevésbé. Az 1563. évi országgyűlés idején mindenesetre az örökös főrend első nemzedéke élt, és Ferdinánd, valamint Miksa számíthatott a támogatásukra.

Ez már jóval az országgyűlés előtt bebizonyosodott. Az Árpád-ház férfi ágának kihalása (1301) óta ugyanis rendkívül szokatlan volt az, hogy a király életében, választás nélkül megkoronázzák az általa kijelölt utódot. Az urak hosszan tárgyalták az ügyet, végül elfogadták Ferdinánd kívánságát. Az országgyűlés legelején pedig, amikor a köznemesség tiltakozni próbált, elfojtották az ellenkezést.

II. A koronázás ősi hagyományok szerint

Az uraknak, a megyéknek és a városoknak kiküldött meghívók augusztus 20-ára, Szent István napjára szóltak. A nevezetes dátummal nyilvánvalóan a királyságnak az első szent királyig követhető hagyományára utaltak. A helyszín Pozsony volt; évtizedek óta ott tartották az országgyűléseket. A közönség, és nemcsak a meghívottak, már jóval augusztus 20-a előtt elárasztotta a várost. Minden lakható házat, helyet, csűrt, kamrát elfoglaltak, sőt nagy sátortábort is vertek a város alatti mezőn. Szállásoltak el embereket a Pozsony környéki falvakban is. Napközben azonban a tömeg Pozsony utcáin hömpölygött, várta az események alakulását.

Lovon, huszárok között

A dinasztia tagjai közül augusztus 31-én Miksa, az ő szűkebb családja és két fivére érkezett. Menetüket díszes ruházatú fegyveresek nyitották meg, aztán birodalmi és csehországi főurak és főpapok következtek. Miksa előtt két kisfia, Rudolf és Ernő, akik alig múltak még tízévesek, mellettük pedig a királyjelölt fiatalabb fivére, Károly főherceg lovagolt. Ugyancsak lovon kísérte őket a salzburgi érsek és a boroszlói püspök. Ezután lovagolt maga a leendő király, Miksa és idősebb öccse, Ferdinánd főherceg. Miksa felesége, Mária és két lánya meg négy kicsi fia pompás hintón érkezett. Összesen négy hintó hozta őket és az udvarhölgyeket. A menetnek ezt a részét bécsi katonák és Bécs város bírája kísérte. Végül a magyar királyi testőrség jött fényes egyenruhában.

Másnap Miksa és fivérei a Duna-parton várták a koros, betegségből lábadozó császárt, aki szárazföldi zötykölődés helyett a vízi utat választotta. Ahogy azonban a hajóból kiszállt, nem a parton várakozó udvari hintóba ült, hanem lóra szállt, és úgy indult el a sorfalat álló magyar huszárok tisztelgését fogadni. A császár előtt a magyar királyi főlovászmester, Tahy Ferenc lovagolt kivont karddal. E mozzanat felett volt némi vita, mert Konrad von Pappenheim, a német birodalom fővezére magának kívánta volna a császár felvezetőjének szerepét. Ferdinánd azonban közölte vele, hogy Pozsonyba nem német császárként, hanem magyar királyként érkezett.

Koronázótemplom

A magyar királyi méltóság megjelenítésének szándéka uralta az egész ünnepségsorozatot. A koronázás minden mozzanatát gondosan kidolgozták. Magával a szertartással nem lett volna különös nehézség, ám az ország tragikus helyzete miatt itt ceremoniális probléma keletkezett. Mivel a koronázóváros, Székesfehérvár török kézen volt, a koronázási ünnepségek koreográfiáját Pozsonyra kellett átírni. Minthogy Székesfehérvárott annak idején két templomban folytak a szertartások, kijelöltek két templomot Pozsonyban is.

A pozsonyi templomoknál a legitimáló érték természetesen hiányzott. Székesfehérvárott a koronázótemplom méltóságát Szent István sírja adta, a másik színhelyen pedig, a Szent Péter-templomban, Géza fejedelem nyugodott. Mivel hasonló, szimbolikus értelmű helyeket Pozsonyban hiába is kerestek volna, egyszerűen a nagyobb Szent Márton-székesegyházat, a városi templomot jelölték ki a koronázásra, a ferencesek jóval kisebb templomát pedig az utána következő, alacsonyabb rendű cselekményekre.

Trón és lovaggá ütések


Aztán a szent királytól származó trón hiányából adódó problémát kellett megoldani. Székesfehérvárott annak idején őriztek egy trónszéket, amelyet a hagyomány szerint már Szent István használt. Abba ültek be az új királyok a koronázás után. A koronázási mise elején ugyanis, mert mise keretében folyt a koronázás, egy kisebb trónon ültek, majd az oltár előtt térdelve fogadták a Szent Koronát, végül fejükön a koronával beültek Szent István trónjába. Most, Pozsonyban a szertartások előkészítői egyszerűen szereztek egy kisebb meg egy nagyobb díszes ülőalkalmatosságot, és ezeket szánták a koronázás előtti és utáni állapot kifejezőjének. Kicsit távolabb, az oltártól jobbra helyeztek el egy baldachinos, arannyal díszített trónust I. Ferdinánd császárnak, akinek jelenlétén túl nem volt ceremoniális szerepe.

A ferencesek templomában megint az ősi szokások imitációja következett: Miksa lovagokat ütött. Utána a királyi esküt szabad ég alatt, sok magyar úr és méltóság jelenlétében Pozsony piacterén tette le. Végül, a koronázás utolsó aktusaként, a városfalakon kívül emelt dombhoz kellett igen hosszú úton vonulni. Az új magyar királyok szokása szerint Miksa ott kardjával a négy égtáj irányába suhintott, jelezve, hogy az országot minden ellenség ellen megvédi.

A királyné koronázása

A királynét másnap szintén a Szent Márton-székesegyházban koronázták meg. Oda megint az öreg császár érkezett elsőnek. És megint a legtekintélyesebb magyar főúr, Batthyány Ferenc hozta a Szent Koronát, Báthory András pedig az új házi koronát. (A királynékat ugyanis nem a Szent Koronával, hanem házi koronával koronázták.) Miksa Máriának, akivel igen jó házasságban élt, különlegesen díszes koronát csináltatott. A régi szokásnak megfelelően a király a koronázás alatt teljes királyi díszben a felesége mellett térdelt. A szertartás egyik hosszú pillanatában Batthyány levette Miksa fejéről a Szent Koronát, az oltárra helyezte, ahonnan az esztergomi érsek emelte fel, adta át a veszprémi püspöknek, aki hagyományosan a királynékat koronázta, de a Szent Koronával csak megérintette Mária jobb vállát.* Aztán az ereklye éppoly bonyolult cselekmények során, ahogyan a veszprémi püspökhöz jutott, visszakerült Miksa fejére.

Díszebéd, párviadal, tűzijáték

Mária koronázása után rendezték a hosszú ünnepségsorozat második díszebédjét. Az első formális volt. A királyi család és néhány főpap ült az asztalnál, a világi urak pedig méltóságuknak megfelelően tevékenykedtek körülöttük. A királyné koronázása után rendezett ebéd már szokásos ünnepi étkezéssé vált. Márián kívül a világi urak is az asztalnál kaptak helyet. A jó hangulatban Zrínyi Miklós felkérte Miksa királyt, igyon egy régi, sok lakomán használt nagy aranyvödörből az ország egészségére. A király megtette, majd a vödör körbejárt. Ez a hangulat jellemezte az országgyűlést is. Néhány napos pihenő után párviadalokat tartottak, tengeri csatabemutatót a Dunán, színielőadást.

A jókedvnek rémisztő véletlen vetett véget. A várban színjátékot tartottak, ám a színészek összevesztek, a szereplők megzavarodtak. Egy feldühödött olasz idő előtt indította be a tűzijátékot, amelyet a vár kiürítése utánra terveztek. Füst gomolygott, mindenki fuldokolva menekült. Kívülről úgy látszott, mintha égne a pozsonyi vár. A nagy kavarodásban csak Zrínyi Miklós őrizte meg lélekjelenlétét. Hajdúit odaparancsolta, akik elfojtották a petárdák tüzét, és kimenekítették a bennszorultakat. Néhány ember azonban a várban lelte halálát.

Az udvar Pozsonyban szórakozott, a népnek népünnepélyeket rendeztek, és Ferdinánd császár ott maradt. Hangsúlyozottan részt vett fia koronázásának minden mozzanatában.

* Vö. Zsoldos Attila: Királyné és korona. História, 2001/9–10. szám! (A szerk.)

2. Képek





1. Erdélyi fejedelmek hatalmi jelvényeiTÓTH István György

Az erdélyi fejedelmek hatalmi jelvényei

Bot, zászló, kaftán

Erdély, bár majdnem két évszázadon keresztül több-kevesebb függetlenséggel fennállt, egy olyan állam volt, amelynek pontos közjogi helyzetét sohasem tisztázták egyértelműen.

Ez a bizonytalanság valamennyi félnek: a császárnak, a szultánnak, legfőképpen azonban az erdélyi fejedelmeknek és rendeknek igencsak érdekükben állt. Igaz, 1606-ban, a Bocskai-felkelést lezáró bécsi békében II. Mátyás magyar király (1608–19) feloldozta az erdélyieket a hűségesküjük alól, azaz többé már nem tekintette magát az uralkodójuknak – ellentétben a korábbi évtizedekkel, amikor a diplomaták mind Bécsben, mind Isztambulban többé-kevésbé a saját államukhoz tartozó területként figyeltek Erdélyre. Az ilyen jogi finomságok azonban csak addig értek valamit, amíg – Bethlen Gábor fejedelem és I. Rákóczi György idejében – katonai erő, a császáriakat megverő erdélyi hadsereg állt a megállapodások mögött. Amint azonban – akár az 1658–62 közt dúló polgárháborúban, akár Buda 1686. évi ostroma után – meggyengült az erdélyi állam, azonnal Montecuccoli (1661) vagy Lotharingiai Károly generálisok Erdélybe vonult seregei (1687) mutatták meg, hogy a Habsburg császárok továbbra is birodalmuk szakadár tartományának tekintik ezt a fejedelemséget.

Korona nélkül

A kora újkorban az európai államok élén, a kevés köztársaságot leszámítva, választott vagy a trónjukat öröklő uralkodók álltak. Nemcsak a királyoknak volt koronája, de a hercegeknek is koronát pótló díszes fejfedője, hercegi süvege, míg a pápa tiarát viselt, de még a Velencei Köztársaság választott dózséja is aranyos selyemmel borított csúcsos sapkát hordott a méltósága jelvényeként.

Az erdélyi fejedelmeket azonban nem koronázták meg, legfőképpen azért nem, mert az erdélyi államnak nem volt koronája. Erdély hatalmi jelvényei jól tükrözték azt az ideiglenességet és kettősséget, amely erre a különös tündérországra mindvégig jellemző volt.

Vajda, fejedelem, vazallus

Az erdélyi fejedelmeket az erdélyi országgyűlés szabadon választotta, és – igazi képtelenség! – egyben a szultán nevezte ki. A gyakorlatban a pillanatnyi erőviszonyok határozták meg, hogy a fejedelem kiválasztásában mekkora szerepe volt a padisah és mekkora az erdélyi nemesség akaratának. Akadt erdélyi fejedelem, éppen a legnagyobb, Bethlen Gábor (1613–29), akit a török- tatár megszálló hadak tábora mellett összegyűlt erdélyi nemesek „féltekben szabadon” választottak – az egyik kortárs gúnyos megjegyzése szerint. Máskor a szultáni parancsot rejtő piros bársonytokban eleve több jelölt nevére is akadt kitöltött oklevél, vagy pedig – mint Rákóczi Zsigmond (1607–8) esetében – a padisah parancsát hozó csausz kivakarta Homonnai Drugeth Bálint nevét, és Rákócziét írta be oda. Máskor az egyik jelölt már eleve elrendezte a dolgát a Portán és az erdélyi nemesek közt egyaránt, így várhatta a későbbi lengyel király, Báthory István nagy nyugalommal mind a „bizonytalan kimenetelű” fejedelemválasztást, mind pedig a szultán „titkos” parancsát.

Ha a török birodalom erős volt, akkor a szultán akarata érvényesült, mint a török sereg által szinte erővel trónra ültetett Barcsay Ákos esetében. Amikor azonban a törököket más frontok kötötték le, akkor – feltéve, hogy az új fejedelem a szultánnak engedelmességet fogadott és az adót pontosan küldte el Isztambulba – a Boszporusz partján nem vonták kétségbe az erdélyi nemesek választását.

Az első erdélyi fejedelemnek János Zsigmondot (1540–71) szokás tekinteni. Szapolyai János megkoronázott magyar király fia azonban valójában választott magyar király volt, bár őt már sohasem koronázták meg.

János Zsigmond halála után a rendek Erdély legtekintélyesebb főurát, Báthory Istvánt választották Erdély fejedelmévé (1571–86). Az óvatos Báthory azonban letette a hűségesküt a Habsburg királynak, Miksának is, mint az ő erdélyi vajdája. Szelim szultán pedig kinevezte Báthoryt erdélyi fejedelemnek, és – ugyanúgy, ahogy a két román vajdának – Báthorynak is „felséges zászlót”(törökül szandzsákot) küldött, mint a szultán vazallus fejedelmének uralmi jelvényét. Báthory tehát Miksa császár szemében a magyar király vajdája, az erdélyi nemesek számára szabadon választottfejedelem volt, míg a Portán a szultán frissen kinevezett hűbéresének


tekintették.*

Az ingatag erdélyi állam helyzetét azután az szilárdította meg, hogy Báthory fejére királyi korona került: 1576-ban lengyel királlyá választották, és meg is koronázták a krakkói Wawel székesegyházban. Ennek ugyan az első pillantásra semmi köze sem volt ahhoz, hogy milyen a helyzete mint Erdély uralkodójának. Az a tény azonban, hogy az „erdélyi vajda” a korabeli Európa egyik legnagyobb területű és (ekkor még) egyik legerősebb államának feje, felkent koronás király lett, nem maradhatott hatás nélkül a kis erdélyi állam nemzetközi presztízsére sem. Lengyelország királyát a szultán sem kezelhette úgy, mint moldvai vagy havasalföldi vajdáit.

A Báthory fejedelmek uralma alatt, a 16. század végéig, Erdély nemzetközi helyzete megszilárdult, a kialakulatlan tartományuraságból az európai uralkodókhoz követeket küldő, önálló állam lett.

Kaftán, díszkard, jogar, zászló, süveg

A Báthory István „vajdának”, majd az őt követő új fejedelmeknek küldött szultáni kitüntető ajándékok között a 16–17. században megtaláljuk a kinevezési oklevéllel együtt átadott díszruhát, azaz selyemkaftánt. A padisah küldött továbbá (gyakran, de nem mindig) egy díszkardot és egy díszesen felszerszámozott lovat is, de az igazi hatalmi jelvényt nem ezek, hanem a fejedelmi jogar (korabeli nevén: a bot), főként pedig a rúdján arany gömbbel díszített, vörös szultáni zászló jelentették. A török diplomáciai szokások szerint ez a zászló, még inkább pedig annak aranyos gömbje volt az erdélyi fejedelem mint hűbéres uralkodó hatalmi jelvénye. A szultánok többször ajándékoztak tollforgóval díszített süveget is az erdélyi fejedelemnek, de ennek nem volt „koronapótló” funkciója, csak a díszruha szép tartozékának tekintették.

Jól mutatja ezt a későbbi erdélyi fejedelem, ekkor a bujdosók vezére, Bethlen Gábor 1604-ben Bocskai Istvánhoz írt levele, mely szerint Bocskai erdélyi fejedelemsége immár biztosnak tekinthető, mert „a hatalmas császártól”, azaz Ahmed szultántól „a fejedelemségről botja, zászlója” biztosan megjön majd. Így írta le ezt kilenc évvel később, immár Bethlen fejedelmi kinevezésekor (1613) az erdélyi krónikaíró, Bojthi Veres Gáspár is.

Három erdélyi fejedelem esetében vetődött fel a koronázás kérdése, de egyiküket sem Erdély urává akarták koronázni. Báthory Istvánt, mint láttuk, lengyel királlyá koronázták. Bocskai István (1604–6) viszont a szultántól kért koronát, hogy azzal Magyarország török vazallus királyává koronáztassa magát. Bethlen Gábor azonban, bár az összes erdélyi fejedelem közül a legközelebb állt a törökökhöz, csak látszólag hasonló koronázáson gondolkodott: ő valójában Szent István magyar királyi koronáját akarta, nem keleti, hanem nyugati hatalmi jelvényként a fején látni – igaz, török hűbéresként. A Habsburg-seregek katonai sikerei, főként pedig a török vazallusság nyomasztó ára miatt azonban mindkét fejedelem letett a koronázásról.

„Magyarország fejedelme”

1605-ben a császári seregeken aratott győzelmei nyomán Bocskai Istvánt előbb erdélyi fejedelemmé választották, majd Szerencsen közös országgyűlésre ültek össze az erdélyi és a magyar rendek. Bocskait új, a magyar történelemben addig sohasem használt címre választották meg. A felkelt nemesek vezérüket nem királlyá választották, nem is – Hunyadi János vagy éppen Gritti mintájára – kormányzóvá, hanem egy korábban sohasem létezett címmel „Magyarország fejedelmévé” .

Az új berendezkedés („fejedelemség”) részleteit azonban sohase dolgozták ki. Egyrészt a gyorsan terjedő felkelés viharos hónapjai nem kedveztek a jogi vitáknak. Másrészt a magyarországi rendek, amelyek most először szövetkeztek a törökkel, hamar rádöbbentek arra, hogy a Porta ugyan szívesen segíti őket, hogy ezzel is gyengítse Rudolf császárt, de valójában a felkelés sikereit kihasználva a török hódoltság határait akarja kitolni.

A jócskán megváltozott helyzetben mindez elgondolkodtatta „Magyarország fejedelmét”, ezek után már nem akart török hűbéresként magyar királyságot. Bár tavasszal még maga kért koronát a szultántól, novemberben azonban, amikor a nagyvezír Pest mellett, a Rákos mezőn átadta neki az ékkövekkel villogó koronát, azt már csak mint becses ékszert és drága ajándékot vette át.* A szultán egy botot (azaz jogart) és egy díszkardot is küldött Bocskainak. Így Bocskainak ugyan lett koronája, de sem Magyarország, sem Erdély királyaként nem koronázták meg.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet felvidéki hadjáratának sikerei nyomán a magyarországi rendek előbb – akárcsak korábban Bocskait – Magyarország fejedelmévé választották. 1620 augusztusában azután a Besztercebányán összegyűlt országgyűlés kimondta a Habsburg uralkodó, II. Ferdinánd (1619–37) trónfosztását, és Bethlen Gábort Magyarország királyává választották. Vivat rex Gabriel! Éljen Gábor király! – harsogták az


egybegyűlt nemesek.

Magyarországnak azonban mégsem lett I. Gábor nevű királya. Bethlen sohasem koronáztatta meg magát, noha Pozsonyt elfoglalva még az ott őrzött Szent Korona is a kezébe került (1622). A későbbi korok történészei abban látták ennek az okát, hogy a magyar királyokat a katolikus szentként tisztelt István király koronájával mindig az esztergomi érsek (ekkor éppen az ellenreformáció vezére, Pázmány Péter!) koronázta meg, a katolikus egyház rítusa szerint. A buzgó református Bethlen Gábor, vélték, ezt aligha akarhatta. Valójában azonban Bethlen – ha a politika és a háborúskodás fordulatai megengedik – bizonyára megtalálta volna a módját, hogy méltó körülmények között kerüljön a fejére a magyar királyi korona. (Szinte ugyanekkor Prágában Szent Vencel koronájával a különféle huszita egyházak vezető lelkészei koronázták meg ünnepélyesen a szintén református Pfalzi Frigyes cseh királyt.)

Országegyesítő király

Bethlent sem a ceremónia részletei akadályozták meg abban, hogy a koronát a fejére tetesse, hanem a politika nyers realitása: a Magyar Királyság területén osztozkodó egyik világbirodalom sem tűrte volna el, hogy Bethlen megkoronázott királyként egyesítse az országot. „Bethlen Gábor, ha Isten adja, legyen magyarországi koronás király” – jött az üzenet Isztambulból –, de akkor az erdélyi fejedelemséget adja át másnak, mert „Erdélyt mi Magyarországhoz sohasem engedjük” . A magyar királyi koronázás ezenkívül a végleges szakítást jelentette volna a Habsburgokkal is. Márpedig a katonai helyzet úgy alakult, hogy teljes győzelem helyett csak előnyös kompromisszumos békét köthet a fejedelem. Így az 1621 utolsó napján aláírt nikolsburgi békében, bár fejedelemsége területét jelentősen megnövelte, Bethlen Gábor lemondott a magyar királyi címről, és visszaadta a Szent Koronát II. Ferdinándnak.

Még egy „királyra" bukkanhatunk az erdélyi fejedelmek sorában. Thököly Imre 1690-ben öt teljes hétig volt erdélyi fejedelem, mielőtt a császári seregek ki nem szorították Erdélyből. Thökölyt a törökök királynak tekintették – igaz, nem mint Erdély, hanem mint Felső- Magyarország fejedelmét. Ennek az 1682 és 1685 között fennállt, tiszavirág életű államalakulatnak az ura a törökök számára „Közép-Magyarország királya” volt. Koronát azonban ő sem hordott, mert akárcsak az erdélyi fejedelmek, Felső-Magyarország első és egyben utolsó fejedelme is csak zászlót és botot kapott a szultántól.

Királyi temetés

Az erdélyi fejedelmeknek koronájuk és így koronázásuk nem volt, és trónra ültetésük is inkább a keleti, mint a nyugati szokások szerint történt, nem annyira szuverén uralkodói, mint inkább török vazallusi mivoltukat hangsúlyozva. Ezért is fektettek Erdélyben különös gondot arra, hogy a fejedelmek végtisztessége kifejezze a hatalmukat. A pompás temetés, a királyi bíbor használata, a hatalmas felvonulás és a zászlók erdeje kellett hogy megmutassa: igaz ugyan, hogy az erdélyi fejedelmeknek nincsen koronájuk, de azért Gyulafehérváron mégsem egy kis balkáni török vazallus vajda, hanem egy európai uralkodó, a koronás királyok méltó társa szállt sírba.

* II. Miksáról vö. Péter Katalin cikkét e számunkban. (A szerk.)

** Vö. Karl Nehring: Kié a Bocskai-korona? História 1985/1. szám! (A szerk.)

2. Képek







1. SztálinFIGYELŐ

BÍRÓ László

Sztálin

Diktatúra és a Nyugat „utolérése”

Ötven évvel ezelőtt halt meg Joszif Visszarionovics Sztálin. Mai hívei rendszeresen megemlékeznek róla. Ők a nagy formátumú politikust látják benne, akinek főtitkársága alatt a Szovjetunióban hatalmas fejlődés ment végbe („a fa- ekétől az atombombáig”), az országban rend uralkodott, a fiatalságot nem „fertőzték” a legkülönfélébb liberális eszmék, valamint hogy Sztálin vezetésével a Szovjetunió szétzúzta a hitleri Németországot, és a világ két meghatározó nagyhatalmának egyike lett, nélküle nem lehetett világpolitikai döntést hozni.

Sokan viszont a véreskezű diktátort (esetleg a köztörvényes bűnözőt) látják benne, akinek egyetlen utasítására százezreket vetettek börtönbe, hurcoltak táborokba, népeket telepítettek át az ország egyik végéből a másikba, s akinek birodalomépítő tervei miatt a közép-európai népek kénytelenek voltak elszakadni a világban zajló fejlődéstől, és egy fejletlenebb technikai-gazdasági civilizációhoz alkalmazkodni.

Ifjúkor

Sokáig úgy tudta a világ, hogy 1879. december 9-én (a gregorián naptár szerint december 21-én) született Joszif Dzsugasvili. Az elmúlt évtizedekben előkerült egyházi anyakönyvek szerint viszont 1878. december 6-án látta meg a napvilágot a Tifliszi (ma Tbiliszi) kormányzóság Gori nevű városában.

Apja, Visszarion Dzsugasvili, foglalkozását tekintve foltozóvarga volt. 1874-ben házasodott össze az akkor 15 éves Jekatyerina Geladzéval. Egyikük sem beszélt oroszul. Joszif a negyedik gyermeke volt a házaspárnak, de az egyetlen, amelyik megélte a felnőttkort. Sztálin 1888-ban kezdte meg tanulmányait a helyi népiskolában. Kitűnő tanuló volt. Jövőjét illetően azonban a szülők nem egyeztek: apja cipésznek szerette volna taníttatni, míg anyja – a felemelkedés lehetőségét keresve – papnak szánta. Az apa korán meghalt, a magára maradt asszony fia taníttatása érdekében sok áldozatot vállalt magára.

Joszif 1894-ben beiratkozott a tifliszi papi szemináriumba, itt szerezte első szellemi élményeit, sokat olvasott: szépirodalmat, s emellett olyan könyveket is, amelyek egyébként nem fértek össze a szeminárium szellemiségével. Amúgy is több nehézsége akadt a szemináriumban: nehezen viselte a szigorú fegyelmet, idősebb is volt társainál, és a tandíjat sem tudta rendesen fizetni. Többször kijelentette: nem bírja tovább. 1899 tavaszán nem jelent meg az esedékes vizsgákon, így kimaradt a szemináriumból.

Hivatásos forradalmár: bolsevik célok (1901–12)

Az akkor 150 ezres lélekszámú Tifliszben a 19–20. század fordulóján már megindult az iparosítás. A helyi szellemi életet a birodalom központjából ide száműzöttek és az általuk képviselt különböző irányú forradalmi eszmék hívei színesítették. 1889 őszén Joszif Dzsugasvili tagja lett a Meszame Daszi (Harmadik Út) nevű, szociáldemokrata jellegű szervezetnek (párttagságát később ettől a dátumtól számította).

1899 decemberében állást szerzett a tifliszi obszervatóriumban, amit hamarosan – 1901 tavaszán – feladott. Illegalitásba vonult: csoportokat vezetett, május elsejei tüntetéseket szervezett, majd megjelentek első cikkei a szociáldemokraták Brdzola (Harc) című illegális lapjában. Tekintélye egyre nőtt a helyi szociáldemokraták között, idővel beválasztották a szociáldemokrata párt tifliszi bizottságába. Pártfeladattal Batumiba küldték, ekkor vette fel a Koba nevet. (A Koba egy kamaszkorában olvasott regény főhősének a neve volt.) 1902 áprilisában letartóztatták. Börtön, majd kelet-szibériai száműzetés lett a sorsa. Szibériából hamar, 1904 januárjában megszökött.

1903-ban, a szociáldemokrata párt II. kongresszusán megkezdődött a párt szakadása. A szervezeti szabályzat tárgyalásakor bolsevikokra és mensevikekre oszlott a párt (ezeken belül is számos irányzattal). A mensevikek európai típusú legális szociáldemokrata párt kiépítését képviselték, amelyik részt vesz a parlamenti életben is. A bolsevikok a munkásosztály élcsapatának tekintették a pártot, és elutasították a parlamentben való részvételt


mint a politikai tevékenység színhelyét. A szervezeti elkülönülés 1912-ben öltött végleges formát, a prágai kongresszuson csak bolsevikokból álló központi bizottságot választottak. Joszif Dzsugasvili 1904 végén csatlakozott a szociáldemokraták bolsevik csoportjához, annak ellenére, hogy a Kaukázusban a mensevikek voltak többségben.

1905. január elején publikált cikkében (A proletárok osztálya és a proletariátus pártja), majd későbbi írásaiban Sztálin a bolsevik–mensevik vitában a bolsevikok oldalán érvelt. Cikkei felkeltették Lenin feleségének, Krupszkajának a figyelmét is.

1905 végén részt vett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) I. összoroszországi konferenciáján. Itt találkozott először Leninnel. Sztálin a vitában – Leninnel ellentétben – elutasította a duma (parlament) munkájában való részvételt. Nem bízott a demokratikus intézményekben, inkább harci osztagok szervezését ajánlotta a lakosság körében. (Létre is jöttek a Kaukázusban különféle csoportok, amelyek akcióik, rablásaik révén elsősorban a párt finanszírozását segítették.) 1906-ban – egyedüli bolsevikként a Kaukázusból – ott volt a párt stockholmi konferenciáján. Felszólalt a kongresszus fő témáját jelentő földkérdésben: a földosztás szükségességét hangoztatta. Álláspontja a legradikálisabb volt, eltért mind a mensevikokétól (a közösségi tulajdonba adást pártolták), mind Leninétől (a föld államosítása).

1907-ben a párt Bakuba küldte Sztálint, 1908. március 25-én letartóztatták, majd ismét száműzték, ezúttal az észak-oroszországi Vologdába. Innen is megszökött. Újra elfogták és visszatoloncolták. Száműzetése 1911 nyarán járt le.

Közben 1907 márciusában megszületett első fia, Jakob. Feleségét, Jekatyerina Szanidzét még 1901–2-ben ismerte meg, aki akkor még alig volt 16 éves. Didi Lilóban, pravoszláv egyházi szertartás keretében házasodtak össze. A házasság nem tartott sokáig, 1908-ban, amikor férjét száműzetésbe küldték, Jekatyerina meghalt.

Az OSZDMP vezetésében (1912–17)

Az 1912-es esztendő fordulatot jelentett Sztálin politikai karrierjében: bekerült a párt központi bizottságába. A konferencia először héttagú KB-t választott, majd nem sokkal később a KB újabb tagokat kooptált, közöttük Sztálint is. Az új vezetés összetételét Lenin alapelve szerint állították össze. Lenin kihagyott egy sor emigráns értelmiségit, helyettük több hazai, az illegalitásban dolgozó párttagot vitt be a vezetésbe. Sztálin 1912 áprilisában részt vett az újonnan induló Pravda szerkesztésében. Az első szám vezércikkében amellett foglalt állást, hogy egy mozgalom nem létezhet véleménykülönbségek nélkül. Az ez időben megjelent írásait kezdi Sztálin (acél) álnévvel szignálni. (A név kiválasztásában minden bizonnyal közrejátszott, hogy a bolsevikok szerettek keménységet kifejező neveket – mint „kő”, „kalapács” – felvenni.) Ekkor azonban ismét letartóztatták, és a távoli szibériai Narim mellé száműzték, ám rövid idő múlva innen is megszökött.

1913 januárjában Bécsbe utazott, hogy Lenin felkérésére tanulmányt írjon a nemzeti kérdésről. Bécsben ismerkedett meg Trockijjal és Buharinnal. (Utóbbi nagy segítségére volt, mivel Sztálin az oroszon kívül nem tudott idegen nyelveket.) A marxizmus ésa nemzeti kérdés című brosúra elutasította az ausztromarxisták kultúrnemzet- és kulturálisautonómia-felfogását, támogatta viszont a nemzetek önrendelkezési jogát. Az egy hónapos bécsi tartózkodás után Sztálin visszatért Szentpétervárra. Nem sok időt tölthetett ott, mivel Roman Malinovszkij – aki a KB tagja és képviselő volt, de valójában az ohranának, a titkosrendőrségnek dolgozott – információi alapján 1913. február 23-án ismét letartóztatták. Júliusban Szibériába száműzték. Ez volt élete leghosszabb száműzetése, csak 1917-ben szabadult.

1917 és a polgárháború

1917. március 12-én érkezett Pétervárra, és Kamenyevvel együtt átvette a Pravda szerkesztését. Ekkor a városban teljes bizonytalanság uralkodott. A február végi tüntetések elsöpörték a cári hatalmi intézményeket. De sem a létrejött gyenge polgári Ideiglenes Kormány, sem a szociáldemokraták politikai szervezete, a Munkástanácsok Központi Végrehajtó Bizottsága nem rendelkezett valós hatalommal. Megindult a harc a hatalomért, amelyhez letartóztatások, kormányátalakítások és puccskísérletek társultak.

Április 3-án megérkezett Pétervárra Lenin is, és meghirdette a szocialista forradalmat. Véleménye szerint a polgári forradalom a cárizmus megdöntésével Oroszországban már befejeződött, és ezután vagy monarchista fordulat, vagy proletárforradalom következhet. Sztálin kezdetben nem osztotta Lenin és a hazatért emigráns vezetők felfogását. Mindenesetre áprilisban a párt országos tanácskozásán, a harmadik legtöbb szavazattal, Sztálint beválasztották a 9 fős KB-ba. A július–augusztusi kongresszus megerősítette a helyét. Ezen a kongresszuson egyébként ő tartotta az előadói beszédet, mivel a tekintélyesebb vezetőknek vagy korábban el


kellett menekülniük, vagy éppen letartóztatásban voltak. A kongresszuson ő is elnökölt. Október 10-én pedig részt vett azon a KB-ülésen, amelyen elfogadták a fegyveres felkelés tervét.

Október 25-én (november 7-én) éjjel, miután az előző napokban a bolsevikok a maguk oldalára állították a közelben állomásozó katonaság egy részét, elfoglalták Pétervár fontos pontjait, közte a Téli Palotát is, ahol az Ideiglenes Kormány tartózkodott. Új kormányt alakítottak, amelynek a tervezett ideiglenes nemzetgyűlés összehívásáig kell az országot vezetnie. (Azután majd két hónap múltán, 1918 januárjában, az őrség fáradtságára való hivatkozással, nemes egyszerűséggel szétkergették a negyedrészben bolsevikokból álló alkotmányozó nemzetgyűlést.) Kiadták legfontosabb rendeleteiket a „Békéről” és a „Földről”, ezzel maguk mellé állították a parasztokat.

Az októberi felkelés napjaiban Sztálin háttérben maradt. Az, hogy mivel foglalatoskodott, nem ismert. A fordulat után létrejött bolsevik vezetésű Népbiztosok Tanácsában a nemzetiségügyi tárcát kapta (1923-ig töltötte be). 1918-tól közel két évig a polgárháború különböző pontjain tűnt fel. Először a gabonaellátás szempontjából fontos dél-oroszországi területekre küldi a Népbiztosok Tanácsa. Hamarosan sikerül útnak indítania az első, gabonával megrakott szerelvényeket. Ennél azonban többre tört. Júliusban az Észak-kaukázusi Körzet Katonai Tanácsának elnöke lett, és gyakran szembeszállt a katonai vezetőkkel. Hamarosan nyilvánvalóvá vált: képes határozottan cselekedni, rendet teremteni.

1919 májusában Petrográd védelmét irányítja, majd szeptemberben a déli frontra megy. 1920 tavaszára Gyenyikin csapatait felmorzsolják. Ezután részt vett a szovjet–lengyel háborúban, szembeszállt a parancsnokság határozatával, és nem bocsátotta csapatait Tuhacsevszkij rendelkezésére. A szovjet offenzíva összeomlott (ha nem is emiatt), a szovjet hadsereg nem tudta Varsót elfoglalni. Sztálin engedetlensége különösebb következmény nélkül maradt. A polgárháború idején mutatott szervezőkészsége azonban nagy szerepet játszott Sztálin politikai emelkedésében.

Az apparátus éléről a hatalom csúcsára (1919–29)

1919-ben Sztálin tagja lett az akkoriban formálódó és a későbbiekben a legfontosabb döntéseket hozó testületnek, a Politikai Bizottságnak, valamint az operatív ügyekkel foglalkozó Szervező Irodának. 1922. április 3-án – a Titkárság többszöri átszervezése után – kinevezték a KB főtitkárává. Míg számos nagy tekintélyű bolsevik vezető tehernek érezte az adminisztratív munkát, Sztálin nagy körültekintéssel végezte azt. A többi vezető a főtitkári posztot adminisztratív feladatnak tekintette. Csak később derült ki – nem utolsósorban abból, hogy Sztálin kezébe került –, nem csupán az volt. Magának a Titkárságnak is megnőtt a hatalma, mivel itt dőltek el a személyi kérdések. Sztálin a végén már azt is szabályozni akarta, hogy a már nagybeteg Lenin kivel érintkezhet, mennyit dolgozhat. Nem véletlenül diktálta le 1922. december 25-én Lenin, akit aggasztott a Sztálin és Trockij közötti ellentét, és akit ekkor már foglalkoztatott az a kérdés, ki legyen a párt vezetője: „Sztálin elvtárs amióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal.” Tíz nap múlva hozzátette: „Sztálin túlságosan goromba... Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak azon, hogyan lehetne Sztálint erről a posztról áthelyezni...” Sztálinnal szemben – nem úgy, mint a többi vezetővel szemben – Leninnek nem volt politikai kifogása, csak természetét bírálta. Trockijt, akit egyébként a legtehetségesebbnek tartott, többek között azért ostorozta, mert voltak olyan időszakok, amikor szemben állt a bolsevikokkal. Lenin Levéla kongresszushozírását – mivel Lenin akaratának megfelelően csak ő, vagy halála után felesége, Nagyezsda Krupszkaja hozhatta nyilvánosságra – a XII. kongresszuson nem ismertették. 1923 márciusától, amikor újabb súlyos roham érte, Lenin már nem avatkozott be a napi politikába.

A következő évek jórészt a hatalom megszilárdításával teltek. Az elsődleges ellenfél Sztálin számára Trockij volt. Lev Davidovics Trockij, a tehetséges intellektüel, némi „eltévelyedés” után, 1917 nyarán talált vissza a bolsevikokhoz, 1917 októberében a pétervári szovjet vezetője, s így jelentős szerepet játszott a felkelésben. (Sztálin történészei majd idővel, Trockij száműzése után, eltüntették ezt a tényt a történelemkönyvek lapjairól.) Trockij azonban önhitt is volt, szerepét nagyra, másokénál többre tartotta, ezzel elidegenítette magától az embereket. Gyengébb taktikus volt Sztálinnál, több taktikai hibát is vétett: nem lépett fel határozottan Sztálin ellen, nem követelte például Lenin „végrendeletének” felolvasását a kongresszuson. Ezenkívül mint „jó bolsevik”, azt vallotta: „az embernek nem lehet igaza a párt ellenében”.

Sztálin szövetségesei Lenin egykori közeli munkatársai voltak: Grigorij Jevszejevics Zinovjev, 1919–26 között a Komintern vezetője, valamint Lev Boriszovics Kamenyev, 1922-től Lenin helyettese a Népbiztosok Tanácsában. Utóbbiak meg voltak győződve, hogy nem kell tartaniuk Szálintól. (Életük tragikus vége azután megmutatta: nagyot tévedtek.) Kamenyev elérte, hogy a KB ne hozza nyilvánosságra Lenin végrendeletét, mivel „mint én magam, önök is örömmel mondhatják, Lenin aggodalma alaptalannak bizonyult”.


Lenin halálát (1924. január 21.) és temetését is sikeresen használta fel Sztálin a maga javára. Krupszkaja és a család kérése ellenére nem engedte eltemettetni Lenint, helyette holttestét bebalzsamoztatta, majd mauzóleumba helyeztette.

Sztálin Lenin örököseként lépett föl. A vita ideológiai síkra terelődött, aminek az volt a célja, hogy bebizonyítsák: Trockij nem leninista. Sztálin A leninizmus alapjai című művében meghirdette, hogy a szocializmust fel lehet építeni egy országban is, vagyis az orosz forradalom önmagában is életképes. Trockij a permanens forradalom elméletét vallotta, mely szerint a forradalom nem állhat meg Oroszország határainál. Ha a forradalom nem terjed tovább, akkor eltorzul, írta még Trockij 1906-ban, és 1922-ben meg is erősítette. Sztálin érvelése politikailag nagyon hatásos volt, világos alternatívát kínált. A Trockij-ellenes kampány azzal zárult, hogy 1925 januárjában leváltották a hadügyi népbiztosi posztról.

Trockij háttérbe szorítása után a „trojka” felbomlott, Sztálin a PB-ben ismét talált magának embereket, akikre támaszkodhatott (Buharin, Rikov, Tomszkij). Az 1925. decemberi XIV. pártkongresszuson Zinovjev és Kamenyev az ún. leningrádi ellenzék oldalára állt. Elutasították Sztálin elméletét, miszerint egy országban is fel lehet építeni a szocializmust, bírálták magát Sztálint is, miként Kamenyev mondta: „Mi a »vezér« léte ellen vagyunk”. A kongresszus végére Kamenyev kikerült a PB-ből.

1926 márciusában Zinovjev és Kamenyev szövetségre lépett Trockijjal, és másokkal együtt megalakították az „egyesült ellenzéket”. Fokozott iparosítást és keményebb fellépést követeltek a parasztokkal szemben, nyílt vitát hirdettek. Sztálin ismét mérsékeltebbnek látszott: az ellenzéket „kispolgári elhajlással” és „frakciózással” vádolták meg. A harc olyan véget vett, hogy 1927 őszén Zinovjevet leváltották a Komintern éléről, Trockijt eltávolították a PB-ből, majd végül azon a címen, hogy ellenzéki platformot szerveztek, kizárták őket a pártból. Trockijt végül 1929 elején a Szovjetunió elhagyására kényszerítették. Kamenyev és Zinovjev megfelelő „önkritika” gyakorlása után még visszakerült a közéletbe. Ekkor még távol állt Sztálintól, hogy ellenfeleit börtönbe vettesse vagy kivégeztesse. Nem sok idő telt el azonban, és ez is bekövetkezett. Mindenesetre 1929-re Sztálin megszabadult az egykori bolsevik vezetőktől, akik riválisai lehettek volna, és most már megfelelő vezető testületet alakíthatott ki magának.

Sztálini forradalom: „a Nyugat utolérése” (1929–32)

A következő években Sztálin – szibériai útja után – jelentős lépésre szánta el magát a gazdaság és társadalom átalakítása terén. Szakított azzal a gazdasági alapelvvel, amely bizonyos teret engedett a piaci viszonyoknak, és amely a hadikommunizmus után egyfajta kiegyezést hozott a parasztsággal (NEP). A gabonaválság után (az állam nem tudott a városok ellátásához szükséges mennyiségű gabonát felvásárolni) megindította a mezőgazdaság kollektivizálását. Most Sztálin kezdett kemény kézzel fellépni a parasztság ellen, amely politikát évekkel korábban Trockijék javasolták. A kulákokat, a gazdagparaszti réteget ellenségnek kiáltották ki, akik ellenzik a szövetkezetesítést. Megtorlásul – kuláktalanítás címén – több millió embert telepítettek Szibériába. A tulajdonreform katasztrofális következményekkel, éhínséggel járt, emberek milliói haltak éhen a következő években az egykor gabonát exportáló vidékeken is.

Az új jelszó: a Nyugat utolérése. E célból hatalmas ipari beruházásokba kezdtek. Az önerőből való iparosítást – külföldi befektetők hiányában – csak a parasztság és lakosság jólétének rovására lehetett végrehajtani. Ily módon azonban számolni kellett a rendszer támogatói bázisának csökkenésével, a párton belüli ellentétek kiéleződésével. Ez meg is történt. Sztálin viszont eltökélt volt az átalakítás tekintetében. Politikájában saját hatalmát és a Szovjetunió fennmaradását összekötötte, ami a diktatúra erősödéséhez, keményedéséhez vezetett.

A gazdasági nehézségeket gyakran szabotázsként, az ellenforradalom következményeként mutatták be. Sztálin új tétele: az osztályharc állandóan fokozódik, és ezért állandóan ébernek kell lenni. Koncepciós perek indultak először a gazdasági vezetők ellen (bányamérnökök pere, az ún. iparpárt pere, közgazdászok pere stb.), amelyek célja részben a megfélemlítés, részben az értelmiségi csere volt. A régi értelmiséget le kellett cserélni és felváltani őket elsőgenerációs, hithű emberekkel.

Sztálin vezető szerepét és az átalakítás szigorát azonban az 1930-as évek elején több támadás érte. Feszült időszak volt ez a főtitkár számára. Ekkor családi tragédia is érte. 1932-ben második felesége, Nagyezsda Allilujeva egy közös, társaságban eltöltött este után fejbe lőtte magát. (A lányt még szibériai száműzetése előtt ismerte meg Sztálin, 1917-ben házasodtak össze, két gyermekük született. Nagyezsda vonzalma Sztálin iránt pár év múlva alábbhagyott, nehezen viselte az „új elit” életmódját és Sztálin durvaságát. 1926-ban hazaköltözött szüleihez, akik viszont visszaküldték férjéhez.) A feljegyzések szerint Sztálint igen megviselte felesége halála.

A nagy tisztogatás (1934–38)


1934-ben a felszínen úgy látszott, hogy Sztálin hatalmát semmi sem fenyegeti, ezt mutatták a XVII. kongresszuson lezajlott szavazásról közzétett eredmények. A valóságban azonban a küldöttek közül legalább kétszáz nem szavazta meg Sztálin KB-tagságát. A párt vezetői közül többen és a párttagok közül is sokan Szergej Mironovics Kirovot, a népszerű leningrádi első titkárt szerették volna a párt élén látni.

Kirov is hivatásos forradalmárként kezdte pályafutását. A polgárháború idején, majd a Kaukázus bolsevizálásakor hívta fel magára a figyelmet. Zinovjev bukása után, Sztálin bizalmából került a leningrádi pártbizottság élére. Később azonban elítélte a kolhozosítás idején alkalmazott terrort, ekkor vált népszerűvé. A KB-tagok választásakor ő kapta a legtöbb szavazatot. 1934. december 1-jén a Szmolnij folyosóján váratlanul agyonlőtték. A gyilkosság körülményeit akkor nem tisztázták. (Később, 1956 februárjában, a XX. kongresszuson Hruscsov híres beszédében sejtetni engedte, hogy a Belügyi Népbiztosságnak köze volt a gyilkossághoz.)

A gyilkosság estéjén Sztálin kezdeményezésére utasítást adtak ki, hogy gyorsítsák meg a „terrorcselekmények előkészítésével vagy végrehajtásával vádolt személyek büntető eljárásának lefolytatását”, valamint az ilyen ügyekben meghozott „halálos ítéleteket haladéktalanul végre kell hajtani”. Ezután megindult a nagy tisztogatás. Felsorolni is lehetetlen, kik estek áldozatul: az egykori leningrádiak perével és kitelepítésével kezdődött, majd Kamenyev kivégzésével folytatódott. Kiderült, Sztálin nem felejt, illetve: mit sem ér a bűnbánás. (No meg az is: a fennálló esetleges analógiák miatt nem tanácsos egy diktatúrában Machiavelli A fejedelem című művéhez előszót írni, mint Kamenyev tette.) A tisztogatás és a fizikai megsemmisítés 1936–39-ben elérte a legfelsőbb vezetést, Sztálin egykori támogatóit, PB- és KB-tagokat (Radek, Buharin, Rikov stb.), a Komintern vezetőit, egyes országok emigráns kommunista vezetőit, a hadsereget és más fontos területeket is. Sztálin felelőssége a törvénytelenségekben ma már megkérdőjelezhetetlen: tudjuk, hogy személyesen ellenőrizte a megtorlások menetét, majd amikor úgy érezte, népszerűbbé kell tennie magát, „lefejezte” a Belügyi Népbiztosságot is. Új embere (Berija) ott folytatta viszont a dolgot, ahol elődje abbahagyta. A felső vezetésben megindult tisztogatás nagy hatással volt a helyi szervekre is, amelyek szinte munkaversenyszerű lelkesedéssel lecsaptak mindenkire, akiket gyanúsnak véltek.

Ebben az időben fejlesztették fel a büntető kényszermunkatáborok hálózatát. Ezekben a táborokban lényegesebben szigorúbban fogták az elítélteket, mint a cári idők száműzötteit. Ha hinni lehet azoknak az adatoknak, amelyeket az SZKP KB hivatala állított össze 1954-ben, a következő kép tárul elénk: 1921–54 között ellenforradalmi tevékenység vádjával 3 777 380 főt ítéltek el, ebből 642 980halálos ítélet született. Az 1930-as években politikai okokból évente átlagosan 208 ezer főt ítéltek el. A nagy tisztogatás két évében, 1937–38-ban – az SZKP KB 1957. júliusi ülésén ismertetett adatok szerint – különböző vádakkal (nemcsak politikai, hanem köztörvényes vádakkal is) több mint másfél millió embert tartóztattak le, ebből 681 692 főt kivégeztek. A Gulag archív anyagaiból kiderült, hogy 1921–53 között körülbelül tízmillió ember járta meg a táborokat. A társadalmat a sztálini uralom idején teljesen megfélemlítették, a terror az 1930-as évektől a „sztálini rendszer” része lett.

A második világháborúban (1941–45)

A német támadás 1941. június 22-én váratlanul érte a Szovjetuniót, hadserege – részben a tisztogatások következtében – felkészületlen volt. Sztálin tudta, hogy a német–szovjet összeütközés elkerülhetetlen, az előző években igyekezett is diplomáciai lépéseket tenni annak érdekében, hogy amíg csak lehetséges, elodázza a támadást. Szilárdan hitte azonban, hogy a támadás csak később következik be. A hírszerzés hiába küldött jelentéseket a német előkészületekről, Sztálin nem hitte. Amikor a támadás bekövetkezett, összeomlott: napokig nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Hamarosan azonban magára talált, és ösztönösen jó stratégának bizonyult. Hatalmas szervezőmunkát végzett, a győzelem érdekében kérlelhetetlennek bizonyult. Megtiltotta, hogy a szovjet katonák megadják magukat, a visszatért hadifoglyokat deportáltatta. Személyes, családi érzelem sem befolyásolta, nem volt hajlandó semmit tenni elfogott első fia érdekében sem.

1941 májusában átvette a Népbiztosok Tanácsának elnöki tisztét és a hadügyminiszteri posztot, augusztustól ő töltötte be a főparancsnoki tisztet. A szovjet győzelmek és a Szovjetunió részvétele a Németország elleni koalícióban megnövelte mind a Szovjetunió, mind Sztálin tekintélyét. Sztálin személyesen vett részt a szövetséges nagyhatalmak vezetőinek konferenciáin (Teherán, Jalta, Potsdam), amelyeken meghatározták a feladatokat a háborúban, és a békekötés utáni rendezés alapelveit, az új érdekszférákat. (És amelyeken nagy nemzetközi tekintélyt szerzett személyes képességeivel.) Visszaszerezte a Szovjetunió befolyását az egykori orosz területekre (ennek érdekében Lengyelországot például „arrébb tolták”), sőt még egy védelmi zóna is jutott a közép-európai államokból.

Háború után: minden a régi (1945–53)


A világháború után a Szovjetunió politikai élete a háború előtti helyzethez képest nem változott, semmilyen liberalizálásra nem került sor (ismét megindultak például a támadások a háború ideje alatt tolerált egyház ellen), és folytatódott a személycsere a legfőbb vezetésben: az 1952. évi kongresszuson új emberekkel bővítették ki a vezetést.

1952 végén Sztálin feltehetőleg újabb tisztogatásra készült. Öregkori üldözési mániája ekkorra már elhatalmasodott, mindenütt összeesküvést szimatolt. (Egy idő után már orvosokat sem engedett magához.) Ezúttal orvosokat szemelt ki áldozatul, akik a vád szerint magasrangú pártfunkcionáriusokat tettek el láb alól. A per központi szereplője Vinogradov professzor volt, aki korábban megállapította a főtitkár előrehaladott agyér-elmeszesedését, és visszavonulást javasolt. Vinogradov – a per koreográfiája szerint – „külföldi kémszolgálatok embere volt”. A készülő orvosperben lefogottak zöme zsidó származású volt, így arra lehetett számítani, hogy a felső vezetés zsidó tagjait hamarosan támadás éri. Mielőtt azonban az akció kiteljesedett volna, 1953. március 5-én Sztálin meghalt. A halálhír hallatán emberek milliói fakadtak nyilvánosan sírva, és legalább ennyien könnyebbültek meg titokban. Örökségről, amit folytatni kellene, mint Lenin esetében, nem beszélt senki.

Örökség: kapott, adott

Örökség persze volt, ha nem is vaskos kötetekbe rendezhető formában, hiszen már a kortársak is arra figyelmeztették Sztálint, ne ideologizáljon, nem az ő műfaja. (Bár amikor a taktika megkövetelte, fontos művekkel állt elő.)

A sztálinizmusról a legkülönbözőbb szempontokból írtak, itt a hatalmas és szinte áttekinthetetlen irodalomból csak néhány elemet emelnénk ki. Az egyik: a hatalom szempontjából elengedhetetlen a jól szervezett, hű pártbürokrácia kiépítése, amely megsemmisítheti az alulról érkező kezdeményezéseket. Ezenkívül a párt mindenekfelettisége a hatalomban, összefonódása az állammal, és mérhetetlen, szinte vallásos tisztelete. Kommunisták százezrei éltették a pártot szintén kommunisták által ácsolt bitófák árnyékában. (És nem csak az önkényuralomhoz szokott Oroszországban...)

Sztálin az orosz valóságból nőtt ki, örökölte több nemzedék vágyát, hogy Oroszország utolérje a Nyugatot – végül is Nagy Pétert sem érdekelte, mennyire humánus eszközökkel lehet azt elérni. Ezzel együtt örökölte a birodalmi tudatot is: Oroszországnak – még ha egy ideig a Szovjetunió álruháját ölti is magára – nagynak, erősnek és világpolitikai tényezőnek kell lennie. Ez vezérelte, amikor az 1920-as években a korábban az Orosz Birodalom érdekszférájához tartozó déli területeket bekényszerítette a Szovjetunióba, sutba dobva a nemzetek önrendelkezéséről szóló korábbi elveit. És erre gondolt akkor is, amikor – a nyugati hatalmak megbékíteni akarták Hitlert, kihagyva Sztálint a játékból – a Szovjetunió váratlanul különalkut kötött Németországgal, és felosztotta Lengyelországot. A közép-európai országok becsatolása a szocializmus táborába szintén a birodalomnövelést is szolgálta.

„Utolérés”, „humánusabb, emberibb társadalom” – néhány a hangoztatott jelszavak közül. Mekkora áldozatot hoztak ezért az itt élő népek, és mit kaptak érte cserébe? Az erre adott válaszok mutatják meg az igazi örökséget.

2. Képek










1. Sztálin halálaSztálin halála

„Mihelyt Sztálin megbetegedett, Berija állandóan haragot forralt ellene. Szidta, gúnyolódott rajta. Valósággal lehetetlen volt hallgatni. Érdekes, hogy mihelyst Sztálin arcán az öntudat nyoma látszott, amint magához tért és ezáltal értésül adta, hogy fel tud kelni, meggyógyulhat, és mi szorongatni kezdtük a kezét – Berija azonnal Sztálinhoz rohant, térdre borult, megragadta a kezét és csókolgatni kezdte. Amikor pedig Sztálin újra elveszítette az eszméletét és lehúnyta a szemét, Berija fölkelt és köpött egyet. Hát ilyen volt az igazi Berija. Még Sztálinnal szemben is álnok, akit szinte istenített, és ugyanakkor kígyót-békát kiáltott rá.”

(Forrás: Szemben a zsarnokkal. Hruscsov emlékezik. Bp., 1990.)

2. Képek


1. A Csontok kútja AtapuercábanHÍREK

FARKAS Ildikó

A Csontok kútja Atapuercában

Az észak-spanyolországi Atapuerca hegység az egyik legjelentősebb európai régészeti lelőhely: itt találták meg a legősibb európai emberelőd-maradványokat. A hegység mészkőbarlangjai évmilliók óta nyújtanak menedéket mindenféle élőlénynek. Először 1890-ben akadtak itt ősembercsontokra Gran Dolina barlangjában. A másik jelentős helyszín a hegység területén Sima de los Huesos, azaz a „Csontok kútja”, ahonnan szintén már egy évszázada kerülnek elő különböző, őskorból származó állati és emberi csontok ezrei. (Ez a világ legnagyobb „csontgyűjteménye”.) Az itt talált legkorábbi leleteket mintegy 800 ezer évesre becsülik a régészek. Mivel ezeket az ősembermaradványokat semmilyen más hominidával nem tudták azonosítani, új típusként, Homo antecessorként határozták meg, a Neander-völgyi ember elődjeként. A csontok legnagyobb részét 350–500 ezer évesre datálják a tudósok, és a legrégebbiektől eltérő típusúnak találták őket: a Homo heidelbergiensis típussal (a Neander-völgyi rokonával) azonosították. A jelenleg is folyó feltárás során közel harminc személyt tudtak meghatározni a csontok alapján ebből a típusból. A kutatók furcsállották, hogy a csontok mellett semmilyen, emberi tevékenységre utaló maradványt nem találtak, sem szerszámokat, sem tűz nyomát. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az eddig ismert legősibb temetőre bukkantak. A feltételezés azt jelenti, hogy a temetkezés szertartása is ősibb, mint ahogy eddig gondolták. (Az eddigi elképzelések szerint legrégibbnek tartott temetkezési szertartásokat 100 ezer évvel ezelőttre tették.)

A legújabb lelet azonban a Csontok kútjából végre egy kőszerszám: egy finoman megmunkált, rózsaszínes kvarcitdarab, melynek pengeéles fele alkalmas volt az állatok húsának, de még a csontoknak a darabolására is. Hogy hogyan és miért került a kőszerszám egy temetkezési helyre, arról még vitáznak a tudósok.

Az Aranyember emlékezete

A Gödöllői Városi Múzeumban március elejétől kiállításon mutatják be a Sina család történetét. A kalandos történetű, görög származású Sina György (avagy Georg Sinas) (1783– 1856) és fia, Simon (1810–1876) a Habsburg Birodalom legnagyobb vagyonát gyűjtötték össze. Jókai Mór egyik legnépszerűbb regényének főhősét, „Az arany ember” Tímár Mihályát Sina György alakja ihlette. Egy gazdag gyapotszállító török pasa selyemzsinórt kapott, és miután fiával együtt meghalt, vagyonuk egykori megbízottuk, Georgios Sinas kezébe került. Annak fia, Georg ezzel a tőkével kezdhette kereskedői vállalkozását. A görög kereskedő a törökök elől Szerbiába menekült, majd a Habsburg Birodalom területére, és ott kezdőtőkéjét ügyesen forgatva, a keleti kereskedelem révén hamarosan a legbefolyásosabb bankár lett. I. Ferenc császártól 1818-ban bárói címet kapott és Temes megyei birtokokat, amely mellé az elszegényedő magyar nemesi birtokok összevásárlásával hatalmas uradalmat hozott létre. A Sina családnál csak a Habsburgok voltak gazdagabbak az egész birodalomban.

Sina György és fia, Simon – bár bécsi bankárként tartották őket számon – tevékeny részt vállaltak a reformkori magyar (!) nemzeti törekvések megvalósításában. Sina György Széchenyi István több tervét is támogatta, nagy szerepe volt a Lánchíd létrehozásában, a Magyar Tudóstársaság alapítására nyolcvanezer forintot adományozott (Széchenyi István hatvanezret). Fia, Simon a Nemzeti Színház és a Nemzeti Múzeum javára is adakozott. 1850-ben a gödöllői Grassalkovich-uradalom is a Sina család kezébe került (1864-ig), akik nem sajnálták a pénzt a kastély szépítésére. (A kastély aztán 1867-től az uralkodói pár, Ferenc József és Erzsébet magyarországi tartózkodási helye lett.)

Sina Simon 1864-ben elköltözött Magyarországról. Támogatását ezentúl legfőképpen szülőföldjére küldte, a Görög Tudományos Akadémia és az athéni csillagvizsgáló is neki köszönheti létét. Görögországban ma is nagy becsben tartják Sináék emlékét. Ennek jeleként a gödöllői kiállítás megnyitóján részt vettek az ortodox egyház, a magyarországi görög szervezetek és Görögország képviselői is.

Légi régészet

A hagyományos archeológia mellett az utóbbi évtizedekben megjelent és egyre jelentősebb eredményeket mutat fel a tengeri régészet. Emellett a régészeket több helyen radartechnológia is segíti, hogy a felszín alatt rejtőzködő romokat megtalálják. Legújabban azonban már nemcsak a föld alatt és a tengerekben kutakodnak a szakemberek, hanem a levegőből is információkat próbálnak szerezni a régi idők maradványairól. Nagy-


Britanniában már az 1980-as években megkezdődött az ország speciális légi fényképezése, amely ma már a National Mapping Programme of English Heritage (Angol Nemzeti Örökség Nemzeti Térképészeti Programja) keretében rendszeresen és szervezett keretekben folyik, és célja Nagy-Britannia régészeti emlékeinek teljes feltárása.

A speciális légi felvételek készítésének persze megvan a maga fortélya, nem mindegy, milyen magasságból, milyen fényviszonyok között, az év mely szakában, milyen technikával készülnek. A felszín alatt rejtőzködő maradványok – falak, mesterséges árkok, utak, földsáncok, épületmaradványok, temetők – a felszínen ugyan nem látszanak, de megfelelő magasságból a táj arculatának megváltozása a szakember számára jelzéseket mutat. Különösen a gabonatáblák árulkodóak ebből a szempontból. Például ha a föld alatt valamilyen repedés – valamikori mesterséges árok – húzódik, az nedvességgel telítődik, és a környező termőföldhöz képest magasabb, zöldebb, később érő növényzetet eredményez a felszínen, különösen szárazabb időszakokban. Ugyanakkor a föld alatti építmények, pl. kőfal maradványok, az ellenkező hatással vannak a növényzetre: a kellő termőföld hiányától szenvedő növényzet gyengébb, színtelenebb lesz. Maga a földfelszín is árulkodó, ha nem is olyan egyértelműen, mint a növényzet. A felszínhez közeli régészeti leletek megléte más színű talajt eredményezhet, amelyet persze csak a szántás időszakában lehet érzékelni.

A légi felvételek kiértékelésekor a természettudományok segítségét is igénybe veszik. A függőleges (egyenesen lefelé irányuló) és a „ferdén”, nagyobb tájegységet befogó módon készített fotókat számítógéppel egymásra csúsztatják, és speciális programmal próbálják rekonstruálni a régebbi tájat. Ezzel nemcsak az emberi tevékenység nyomait tárják fel, hanem az elmúlt korok természeti körülményeit is, a táj egykori képét, amihez persze segítségül kérik a környezettudósok szakértelmét is.

Az angol légi régészet eredményeiről csak egyetlen példa: a Yorkshire-i dombvidék (a Brontë-nővérek regényeiből ismert szeles vidék) területén a felszínen ma szántóföldek, legelők láthatók, és néhány középkori falu maradványaitól eltekintve a múltra semmi nem utal. A légi felvételek kiértékelése után elkészítették a terület „múlt-térképét”: vaskori temetők ezrei, települések százai, régvolt legelők, szántóföldparcellák, római kori építmények, települések, házak és utak nyomai rejtőznek a föld alatt.

Bölcsőnk: Etiópia?

Egy új genetikai vizsgálat (University of Maryland) kimutatta: a Föld legősibb genetikai állományával a Tanzánia területén élő sandawe, burunge, gorowaa és datog törzs rendelkezik. Az említett törzsek Etiópia területéről vándoroltak Tanzániába az utóbbi ötezer évben. A vizsgálatot végző tudósok hangsúlyozták, hogy mindez jól egybevág a régészeti leletekkel, hiszen éppen itt, Kelet-Afrikában találták meg a legősibb emberelőd-maradványokat. A sandawe törzs ősiségét az is bizonyíthatja, hogy ugyanolyan csettintő nyelvet beszélnek, mint az Afrika déli részén élő Khoisan emberek, amely a nyelvtudósok szerint a beszéd kezdeti, ősi formája lehetett.

2. Képek






1. Százéves a teddybearÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

FARKAS Ildikó

Százéves a teddybear

Játékmackó-történet

A játékmackó (angolul: Teddy bear) 2002-ben ünnepelte százéves születésnapját. Születési helyének címére többen is pályáznak. Az első „igazi” plüssmackót a német Steiff játékgyártók készítették 1902-ben. Hagyományt teremtettek ezzel: a plüssbundás, cipőgombszemű, szorosan kibélelt mackó egy évszázada mintája minden játékmacinak.

De a Teddy Bear nevet a mackó a legenda szerint Theodore (Teddy) Roosevelt amerikai elnök után kapta. Teddy Roosevelt 1902-ben két déli állam, Mississippi és Louisiana határvitájának rendezése után, vendéglátói meghívására, egy vadászaton vett részt, ahol megsajnált és nem lőtt le egy medvebocsot. A Washington Post rögtön lecsapott a történetre, és karikatúrában örökítette meg a határvitát rendező és természetet védő amerikai elnököt. A medvebocs innentől kezdve mindig megjelent az elnököt ábrázoló rajzokon, úgy, hogy végül maga az elnök maradt le és helyette már csak a mackó jelezte személyét.

Természetesen egy szemfüles játékkészítő is kapott az alkalmon. Morris Michtom brooklyni vegyeskereskedésében felesége által készített, faforgáccsal tömött, cipőgombszemű plüss játékmackókat is árult. A Washington Post karikatúrája után Michtom felismerte az ebben rejlő üzleti lehetőséget, és játékmackóit „Teddy mackója” néven dobta piacra, természetesen az elnök engedélyével. Ezek a macik követték a rajzon látható medvebocs jellegét: két lábon álltak, kedvesek és szeretetreméltók voltak, nem négy lábon álló vad, vicsorgó medvék. (Mondhatjuk: ekkor változott meg a játékmackó „imidzse”.)

A Teddy mackók olyan népszerűek lettek, hogy Michtonnak jóval nagyobb helyiségbe kellett költöztetnie üzletét, és hamarosan megalapította az első játékmackó készítésére szakosodott vállalatot. Így vált egy plüssjáték az amerikai örökség részévé.

Ugyanebben az időben Németországban is új játék „született”. A giegeni Steiff vállalat már régóta készített filcből tűpárnaszerűen kitömött állatfigurákat. Richard Steiff (a tulajdonos, Margaret Steiff unokaöccse) az állatkertben figyelte a medvebocsokat. 1902-ben megalkották az első mozgatható végtagokkal („izületekkel”) rendelkező medvéket, amelyeket 1903 márciusában a lipcsei vásáron mutattak be. Itt látta meg őket egy amerikai üzletember, és az otthoni „Teddy bear-divat” miatt azonnal több ezer játékmackót rendelt Steifféktől. Az újdonság a maci mobilitása volt: tudott ülni, karjait felemelhette, stabil talpain állhatott is.

1906-ra Amerika a Teddy bear lázában égett. Nemcsak a gyerekek, hanem a társaságbéli hölgyek is mindenhová magukkal hordozták mackójukat. Roosevelt elnök választási kampányában a macit használta jelképeként, és újraválasztották. Folytatásos történetek és gyermekkönyvek jelentek meg Teddy mackó kalandjairól.

A játékgyártók minden mennyiségben és formában ontották a macikat, egyenruhában, rolleren, különböző viseletekben, még villogó szemekkel is. Már nemcsak Michtonék és Steiffék készítették a figurákat, hanem vállalatok tucatjai próbálkoztak a nagy üzlettel. Sok amerikai cég persze nem bírta a komoly, európai vetélytársakkal folyó versenyt. Németországban a játékkészítésnek nagyon komoly hagyományai voltak, régi nagy vállalatokkal, amelyek most a Steiff-fel együttműködésben szállították a jobbnál jobb mackókat.

Az első világháború persze megakasztotta a német macik importját, és ezzel új, angol és francia cégek előtt is megnyílt a lehetőség. A macik is fejlődtek, cipőgomb helyett üvegből készült a szemük, és a faforgácsot puhább bélelőanyag váltotta fel: kapokszőr. Továbbra is a kézzel készített, minőségi játékok voltak a kelendők. Az 1920–30-as években már zenélő, mozgó játékmacik is léteztek. Különösen a német cégek állítottak elő jó minőségű mozgó – lépegető, táncoló, labdázó – mackókat.

A második világháború után mindez megváltozott. Olcsóbb, főleg Kelet-Ázsiában tömegesen előállított macik léptek a kézzel készítettek helyébe, mosható műanyag és műszálas anyagok lettek az alapanyagok. A Teddy bear egy lett a sok gyermekjáték között, különlegességét a gyűjtők körében őrizte meg. Egy-egy régi játékmackó, különösen a márkásak közül, kisebb vagyonért kel el egy-egy aukción. (A rekordot 1994-ben állította fel egy


századelőn született Steiff-mackó a Christie’s aukcióján: 176 ezer dollárt adtak érte!)

A legnevesebb játékmackó persze Winnie-the-Pooh, „akit” mi – Karinthy Frigyes zseniális fordításában – Micimackóként ismerünk. De ez már egy következő történet.

2. Képek



1. Egyiptomi ételek, italokŐSEINK ASZTALÁNÁL

KÁKOSY László

Egyiptomi ételek, italok

Kenyér, hal, hagyma

Életének 71. évében elhunyt Kákosy László. Szellemi pályájának delén távozott. A nemzetközi Egyiptom-kutatás talán legtekintélyesebb művelője, a magyar ókorkutatás nagy egyénisége. Mi, akik tanítványai, majd barátai voltunk, mindig odafigyeltünk nemcsak szakmai, hanem emberi értékítéleteire is.

A Históriának indulásától hűséges szerzője volt. Cikkei – amelyek a 20-25 év távlatából még mindig frissek – korszerűek most, az Egyiptom-kutatás újabb fellendülésének éveiben is.

Régebbi cikkeinek újraközlésével adózunk emlékének.

Az egyiptomiak nem hagytak ránk ételrecepteket, nem rendelkezünk olyan művel sem, mint amilyen a római gourmandok körében kedvelt Apicius szakácskönyve volt a császárkorban.* Ennek ellenére egyrészt a különböző írásos forrásokban elszórt utalások, képzőművészeti emlékek – elsősorban falképek és domborművek – alapján meglehetősen sokat tudunk az egyiptomi konyháról, másrészt ehhez járulnak még a régészeti leletek: Egyiptom száraz klímája alatt a sírokban ételek is megőrződtek, így például kiszáradt kenyerek, melyek így közvetlenül is tanulmányozhatók.

A kenyér alapvető tápláléka volt a szegény és a tehetős rétegeknek egyaránt. A kenyérválaszték sokkal gazdagabb volt, mint a mai Egyiptomban. A piramisépítők korában, a III. évezredben legalább 16-féle kenyeret és kalácsot állítottak elő. Az egyszerű lapos lepénykenyerek alig különböztek a ma is legelterjedtebb egyiptomi kenyérfajtától, de sokféle kenyeret készítettek formákban is, többek között olyant, mely az obeliszkek csúcsára emlékeztetett, vagy kiflire hasonlító, íj alakú kenyeret, vagy csigasüteményt. Udvari pékek különleges egyedi darabokkal is kedveskedtek uruknak, III. Ramszesz korában például tehén formájú cipóval. A formákkal való játszadozás azonban nem csak a királyi sütödék kiváltsága volt: a Deir el-Medine-i munkástelepen ember formájú kenyereket alkotott a pékek fantáziája. A gyümölcskenyerek bizonyára különleges csemegének számítottak.

A pékműhelyek felszerelése, technikája az idők folyamán nagyot változott. Az egyszerű kőlap tűzhelyeket, melyeket alulról forrósítottak át, először kis kályhák, majd kezdetleges kemencék váltották fel. A II. évezredben a kenyérsütésnél kétféle eljárással találkozunk: vagy a formákat melegítették fel előre a kályhában, majd ezekbe rakták a kenyértésztát, vagy a kályhában, illetve kemencében forró hamuban sült ki a kenyér.

A gabonaőrlést kőlapokon nők végezték, főleg a szabadban, s közben a lisztbe kőpor és homok is jutott. (Ezt előkerült kenyereken végzett vizsgálatok derítették ki, és az is megállapítható, hogy a liszt szennyeződése sokat ártott az egyiptomiak fogazatának.)

Az egyiptomiak húsból is sokat ettek, de nem tartozott a naponta fogyasztott ételek közé. A marhát, libát, kacsát különösen kedvelték, ritkábban jutottak galambokhoz, fürjekhez. Daru is látható házi szárnyasaik között. Próbálkoztak a hiéna megszelídítésével, sőt hizlalásával; a VI. dinasztia korabeli (Kr. e. 23–22. század) Mereruka sírjában látható egy hátára fektetett hiéna, melynek szájába hatalmas falatokat tömnek. Más állatokat is hizlaltak, így a libát is: szorítottak egyet a nyakán, mire kitátotta a csőrét, s ekkor beletömték az ételt.

A liba és más szárnyasok elkészítése hosszú időn át a lehető legegyszerűbb módon történt: csőrükbe botot szúrtak – ez szolgált nyársként – és parázs felett forgatták őket. A parazsat közben pálmalevél legyezőkkel élesztették. Hasonlóképpen nyárson sütötték ki a marhát és a halat is. A hús főzését kezdetben kisebb edényekben, később hatalmas fémüstökben végezték.

A sertés és a hal vallási okokból tisztátalan állatnak számított. A disznó a mitológiában Széth istennek, Ozirisz gyilkosának egyik megjelenési formája volt. A Halottak Könyve 112. fejezete szerint Hórusz szeme megbetegedett, amikor meglátta Széthet egy fekete vadkan alakjában. A hal szónak az írásban „undor” értelme volt, és akárcsak a sertést, sohasem tüntették fel az áldozati listákon. Ennek ellenére a sertést háziállatként


tartották, és a halászat mindvégig a legkifizetődőbb élelemszerzési módok egyike maradt. A halat nemcsak frissen kedvelték, hanem sóban is tartósították, mégpedig oly nagy mennyiségben, hogy exportra is jutott belőle, például Büblosz városába. Különös ellentmondásként egyébként az általánosságban megvetett hal egyes fajtáit szent állatként tisztelték, sőt az elpusztult halakat mumifikálták, koporsóba helyezték; Eszna közelében, Dél-Egyiptomban, hatalmas haltemető került elő.

A különböző hagymafajták a mai Egyiptomban is a legkelendőbb élelmi cikkek közé tartoztak, így volt ez őseiknél is olyannyira, hogy Hérodotosz szerint a gizai Kheopsz-piramis oldalára felírták, hogy a munkások mennyi hagymát fogyasztottak építés közben. Ha ez csak tudatlan idegenvezetőjének fecsegése volt, akkor is azt bizonyítja, hogy a hagyma, különösen az alsóbb néprétegek körében, tömegesen fogyott.

A hüvelyeseket is termelték, babot, borsót és lencsét, melyek közül az elsőnek egyik fajtája, a fúl, ma szinte nemzeti eledel Egyiptomban. A lencsét kivitelre is termesztették. A Kr. e. 11. században Herihór, Amon főpapja, más áruk között húsz zsák lencsét is küldött a bübloszi fejedelemnek. Sokan kedvelték a tököt is, és – mint egy Ptolemaiosz-kori görög papirusz (Kr. e. 3. század közepe) mutatja – valóságos versengés alakult ki a lencse- és tökárusok között.

Sütemények és más étkek édesítése mézzel történt. Nemcsak a vadméhek mézét gyűjtötték, hanem értettek a méhészkedéshez is. A répa- és a nádcukor ismeretlen volt. A gyümölcsök közül a füge, a datolya és a szőlő volt a legelterjedtebb, de termeltek dinnyét is, és az Újbirodalom idején Elő-Ázsiából került Egyiptomba az alma és a gránátalma.

A gyümölcsöket nemcsak természetes vagy szárított állapotban fogyasztották, hanem erjesztett italokat is állítottak elő belőlük. Így például tudunk a datolyaborról és a szentjánoskenyérfa terméséből előállított italról.

A szőlőművelés már az egyiptomi állam létrejötte (3000–2900) idején fontos ága volt a gazdaságnak. Főként a kék szőlőt termelték, a kedvező klíma hatalmas fürtöket érlelt a szőlőlugasokban. Egy eredetmagyarázó mítosz szerint a bor Hórusz könnyéből keletkezett.

A bor elsősorban a tehetősebbek asztalára került, a sör viszont egyetlen más népnél sem tartozott annyira a mindennapi élethez, mint a fáraókori egyiptomiaknál. Nagy vonalakban ismerjük előállításának módját is. Az árpát kőmozsarakban törték meg, majd – miután lisztet kevertek hozzá – hatalmas tésztadarabokat sütöttek ki. Széttaposásuk után következett az erjesztés, végül a keletkezett masszához datolyalevelet és vizet adtak, majd hatalmas szitákba rakták. A sziták alatt edények álltak, ezek fogták föl a massza gyúrása közben lecsurgó levet. Meglehetősen zavaros lehetett ez az ital, de ez fogyasztóit nem zavarta. A készítéstől függően erőssége különböző volt, hidegen és melegen is itták, külön datolya hozzáadásával édesíteni is lehetett. A méznek és a sörnek közös istennője volt: Tenemit. A söröskorsót Menqet istennő alakjában személyesítették meg. Korra-nemre való tekintet nélkül itták a sört, gyerek és öreg, egészséges és beteg egyaránt. Munkabér fejében is osztottak sört, a „sörház” nevű intézmény azonban rosszhírű hely volt, melytől a józan életű fiataloknak óvakodniuk kellett. Korcsma és bordélyház szerepét töltötte be.

Az egyiptomiak többsége naponta háromszor étkezett. A mesebeli Sziszobek fáraóról írja egy papirusz, hogy éjjelre is beiktatott egy étkezést. Bizonyos alkalmakkor az előkelők, de nyilván a szegényebbek is, lakomára gyűltek össze. Nem egy közös nagy asztal körül foglaltak helyet, mindenki külön kis asztalt kapott. Fiatal lányok szolgálták ki a vendégeket. A sört korsóból, a bort némelykor lapos csészéből itták. Az italokat tároló nagy cserépedényeket virágfüzérekkel díszítették, a vendégek lótuszvirágokat szagolgattak, némelyek hajukat, illetőleg parókájukat is ezzel ékesítették. Nagyobb lakomákon zenészeket és táncosnőket is szerződtettek. Részleteiben nem írják le, hogy ezeken az összejöveteleken milyen ételeket fogyasztottak, de a II. dinasztia korából (Kr. e. 28–27. század) szerencsés véletlen folytán ismerünk egy halott részére készített lakomát. Árpakása, hal, galamb, szalonka, marhahús különböző formában, kenyér, fügekompót, sör, mézeskalács, sajt és szőlő kísérte el az elhunytat túlvilági utazására.

A lakosság többségének azonban csak kenyér, sör, hüvelyesek, hagyma és időnként hús jutott. Az állami irányítás alatt álló gazdaság a virágzó korszakokban biztosítani tudta a lakosság szükségleteit, de előfordultak borzalmas éhínségek is. A Nílus iszapjától megtermékenyített föld azonban hamarosan újra megtöltötte a raktárakat, melyekből a gyengébb áradások éveiben pótolni lehetett a hiányt.

Vö. Hoffman Zsuzsa: Konyhaművészet az ókori Rómában. História, 2002/3. szám! (A szerk.)

2. Képek









Documents

tankonyvtar.hu · Web viewThököly Imre 1690-ben öt teljes hétig volt erdélyi fejedelem, mielőtt a császári seregek ki nem szorították Erdélyből. Thökölyt a törökök