WILLIAM HOPE HODGSON: A GONOSZ KAPU

Pontosan érkeztem a Cheyne sétány 427-be, zsebemben Carnacki szokásos meghívójával, amelyben meginvitált egy kellemes vacsorára és egy izgalmas történetre. A három másik vendég, akik állandó résztvevői voltak ezeknek a kedélyes kis összejöveteleknek, már előttem megérkezett. Öt perccel később Carnacki, Arkright, Jessop, Taylor és én már a vacsoraasztal örömeit élveztük.

Ez alkalommal nem sokáig voltál távol – jegyeztem meg, miután befejeztem a levest. Megfeledkeztem róla, Carnacki mennyire nehezményez bármilyen kérdést, ami a legtávolabbról is érinti az elmesélendő történetet. A legjobb amit tehetünk, ha türelemmel kivárjuk, míg ő nem érzi úgy, készen áll. De onnantól kezdve nem fog fukarkodik a szavakkal.

Így van – mondta kurtán; én pedig inkább arra tereltem a szót, hogy mostanában új fegyvert vásároltam, amely hír hallatán értőn biccentett és elmosolyodott, amivel úgy hiszem, jókedvűen vette tudomásul, hogy szándékosan más mederbe tereltem a beszélgetést.

Később, a vacsora végeztével, Carnacki befészkelte magát kedvenc karosszékébe, pipára gyújtott, és minden köntörfalazás nélkül belekezdett az elbeszélésébe:

Ahogy arra Dodgson az imént rámutatott, csak rövid ideig voltam távol, és jó okkal – csak kis távolságra kellett mennem. Attól tartok, a pontos helyszínt nem árulhatom el; csak annyit, hogy innen kevesebb, mint húsz mérföldre található; de ez, a névváltoztatáson kívül, nem fogja befolyásolja a történetet. És micsoda történet! Egyike a legkülönösebb eseteknek, amivel valaha is szembe kerültem!

Két héttel ezelőtt levelet kaptam egy férfitól, akit nevezzünk Andersonnak, melyben találkozót kért tőlem. A megbeszélt időpontban érkezett, és mint kiderült, azt szerette volna, hogy vizsgáljak ki, illetve ha lehetséges, számoljak fel egy régóta fennálló és jól – túl jól – dokumentált ügyet, amit ő „kísértetjárásnak” nevezett. Nagyon részletes leírást adott, és végül, mivel úgy találtam, az ügyben van valami különleges, elvállaltam.

Két nap múlva, késő délután hajtottam a birtokra. Egy ódon házra leltem, amely meglepően távol állt a kisegítő épületektől. Anderson, a komornyik átadott egy a részemre itthagyott egy levelet, amelyben elnézést kért a távolmaradásáért, és az egész házat a rendelkezésemre bocsátotta a vizsgálat idejére. A komornyik nyilvánvalóan tisztában volt a látogatásom céljával, így a vacsora során, amit egyedül fogyasztottam el, alaposan kifaggattam. Régi, megbecsült alkalmazottként minden részletében ismerte a Szürke Szoba történetét. Sikerült tőle többet is megtudnom, főleg két dologról, amiket Anderson csak érintőlegesen említett. Az első, hogy az éjszaka kellős közepén többször is hallani a Szürke Szoba ajtaját kinyílni és hevesen becsapódni, miközben a komornyik tudja, hogy az zárva van, az egyetlen kulcs pedig a szobájában a kulcscsomón lóg. A második pedig, hogy az ágyneműt az ezt követő reggelen mindig az ágyról leszaggatva, a sarokba hajítva, csomóba gyűrve találják.

De elsősorban az ajtócsapkodás volt az, ami zavarta az idős komornyikot. Elmesélte, hogy sokszor, nagyon sokszor, csak éberen fekszik, remegve a félelemtől, és hallgatja; ahogy időről időre becsapódik az ajtó, újra és újra – Bamm! Bamm! Bamm! – mindennemű alvást lehetetlenné téve.

Andersontól már tudtam, hogy a szoba története százötven évre nyúlik vissza. Három személyt fojtottak meg benne – az egyik ősét, annak feleségét és gyermekét. Valóban így történt, nagy erőket mozgattam meg, hogy utánanézzek; szóval el tudjátok képzelni, milyen érzés volt, hogy egy ilyen meglepő ügyet kellett kivizsgálnom, ezért vacsora után elhatároztam, felmegyek, hogy vessek egy pillantást a Szürke Szobára.

Petert, az öreg komornyikot, egészen megrázta az ötlet, és a legkomolyabban közölte, hogy az elmúlt húsz évben, mialatt ott szolgált, sötétedés után senki sem lépett be abba a szobába. Eléggé atyai módon próbált meggyőzni, hogy várjak reggelig, mikor már veszélytelen, és ő is csatlakozhat hozzám.

Persze megmosolyogtam, és mondtam neki, hogy feleslegesen aggódik. Elmagyaráztam, hogy csak körül akarok nézni egy kicsit, és esetleg elhelyezni néhány viaszpecsétet. Nincs ok az aggodalomra; hozzá vagyok szokva az ilyen dolgokhoz. De ő csak a fejét csóválta.

– Kevés olyan kísértet van, mint a miénk, Uram – győzködött, egyfajta szomorú büszkeséggel. És Jupiterre! Igaza volt, ahogy azt majd ti is látni fogjátok.

Magamhoz vettem pár gyertyát, és Peter követett a kulcscsomójával. Az ajtót ugyan kinyitotta; de ő nem jött be velem. Szemmel láthatóan rémült volt, és ismét megkért, hogy halasszam el a vizsgálatot, amíg fel nem kel a nap. Ismét kinevettem, és azt mondtam, álljon őrt az ajtónál, és kapjon el bármit, ami ott akarna kimenni.

Soha nem jön ki, Uram – mondta azon a különös, öregesen méltóságteljes módján. Valahogy sikerült azt éreztetnie velem, mintha csak egy oroszlán bajszát akarnám megrángatni. Egyébként, tudjátok, ő előre szólt.

Otthagytam, és megvizsgáltam a szobát. Tágas lakosztály volt, előkelő módon berendezve, egy hatalmas, a hátsó falnál baldachinos ággyal. A kandallón két gyertya állt, és még kettő a szoba mindhárom asztalán. Néhányat meggyújtottam, így valamelyest enyhült a szoba földöntúli komorsága, de ezt leszámítva, minden szempontból tiszta és kifogástalan volt.

Miután jól körülnéztem, keskeny szaténszalagokat rögzítettem keresztbe az ablakon, végig a falakon, a rajta függő képeken, a kandallón és a fali szekrényeken is. Miközben dolgoztam, a komornyik végig a küszöb mögött állt, és sehogy sem tudtam rávenni arra, hogy belépjen, noha egy kicsit még élcelődtem is vele, ahogy a szobában ide-oda járkálva feszítettem ki a szalagokat. Minden alkalommal azt felelte: – Bizonyos vagyok benne, hogy megbocsát nekem; de én inkább azt szeretném, ha ön jönne ki, Uram. Valósággal reszketek az ön iránti aggodalmamban.

Mondtam neki, hogy szükségtelen megvárnia, de kitartott amellett, hogy ez is a kötelességeihez tartozik, és nem képes elmenni és teljesen magamra hagyni azon a helyen. Elnézést kért, de egyértelművé tette, hogy rosszul mérem fel a veszélyt, amit a szoba jelent; és látszott rajta, hogy valóban meg van rémülve. Mindenesetre nekem elő kellett készítenem a szobát, hogy megtudhassam, ha bármi fizikai dolog belép oda; ezért megkértem, hogy csak abban az esetben zavarjon, ha valóban lát vagy hall is valamit. Lassan kezdett az idegeimre menni, és a szoba légköre anélkül is elég rossz volt, hogy még szándékosan rontanánk is rajta.

Egy darabig még dolgoztam, arra az esetre, ha az éj leple alatt bárki is be akarna surrani a szobába, hogy a bolondját járassa velem, szalagokat feszítettem ki a padlón, majd rögzítettem őket, hogy legkisebb érintéstől is elpattanjanak. Mindez sokkal tovább tartott, mint ahogy számítottam; váratlanul meghallottam, ahogy az óra tizenegyet üt. A kabátomat nem sokkal azután vetettem le, hogy hozzákezdtem a munkához; most, hogy gyakorlatilag mindennel végeztem, amit elterveztem, átmentem a pamlaghoz és felemeltem. Épp azon voltam, hogy belebújjak, amikor meghallottam az öreg komornyik (aki az elmúlt órában egy szót sem szólt) éles, riadt hangját: – Gyorsan, jöjjön ki, Uram! Valami készülődik! – Jupiterre, majdnem kiugrottam a bőrömből ijedtemben, aztán ugyanabban a pillanatban, kialudt az egyik gyertya, a bal oldalon álló asztalon. Most, hogy a szél volt, vagy valami más, azt nem tudom, de egy pillanatra annyira megrémültem, hogy az ajtóhoz akartam rohanni; szerencsére elmondhatom, hogy időben összeszedtem magam. Egyszerűen nem menekülhettem ki az ott álló komornyik szeme előtt, azok után főleg nem, hogy előadtam neki a “nézd milyen átkozottul bátor vagyok” műsort. Ezért megfordultam, és felvettem a két gyertyát a kandalló párkányáról, majd visszasétáltam az ágy közelében álló asztalhoz. Nos, nem láttam semmit. Elfújtam a még égő gyertyát, majd átmentem a másik két asztalon állóhoz, és azokat is eloltottam. Az ajtóból ismét megszólalt az idős ember: – Uram, tegye, amit mondtam! Tegye, amit mondtam!

Rendben van, Peter – feleltem, és Jupiterre, a hangom nem volt olyan higgadt, mint szerettem volna! Az ajtó felé indultam, és némi erőfeszítésembe került, hogy ne kezdjek el rohanni. De így is szerfelett hosszúakat léptem. Az ajtó közelében azt hittem huzatot érzek a szobában, mintha résnyire kinyílt volna az ablak. Mikor az ajtóhoz értem, az öreg komornyik ösztönösen hátralépett. – Fogja a gyertyákat, Peter! – mondtam éles hangon, a kezébe nyomva őket. Visszafordultam, megfogtam a kilincset, és egy hangos csattanással bevágtam ajtót. Tudjátok, valahogy az volt az érzésem, mintha az ajtó túloldaláról valami ellentartana, de nyilvánvalóan csak képzelődtem. Elfordítottam a kulcsot, majd mégegyszer, ezzel kettőre zárva. Ettől megkönnyebbülve nekiláttam, hogy lepecsételjem az ajtót. Ráadásképp, a névjegyemet a kulcslyukra helyeztem és azt is lepecsételtem; majd zsebrevágtam a kulcsot, és Peter vezetésével, aki ideges és hallgatag volt, lementem a földszintre. Szegény ördög! Egészen addig nem igazán fogtam fel, hogy mekkora igénybevételt jelenthetett neki az elmúlt két-három óra.

Éjfélre járt, mire visszavonultam. A szobám ugyanannak a folyosónak végén volt, amelyikre a Szürke Szoba is nyílt. Számoltam az ajtókat a kettő között, öt volt belőlük. És biztos vagyok benne, hogy megértitek, de ezt a legkevésbé se bántam. Épp vetkőzni kezdtem, amikor az eszembe ötlött valami, fogtam a gyertyát, a pecsétviaszt, és mind az öt szobát lepecsételtem. Így bármelyik ajtó csapódik is be az éjszaka folyamán, később tudni fogom, melyik volt az.

Visszatértem a szobámba, az ajtót kulcsrazártam, és lefeküdtem aludni. Már mélyen áludtam, mikor egy hangos csattanásra ébredtem, valahonnan a folyosóról. Felültem az ágyban, és füleltem, de semmit sem hallottam. Úgy döntöttem, gyertyát gyújtok. Épp ezzel foglalatoskodtam, mikor ismét végighangzott a folyosón egy dühösen bevágott ajtó csattanása. Kiugrottam az ágyból, és felkaptam a revolverem. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra, magasra emelve a gyertyát, és készenlétben tartva a pisztolyomat. Ekkor különös dolog történt. Egyetlen lépést se voltam képes tenni a Szürke Szoba irányába. Jól ismertek, nem vagyok gyáva fickó. Túl sok olyan ügyben vettem részt, amiben kísértetek szerepeltek, hogy ilyesmivel vádolhassanak; de meg kell mondanom, begyulladtam; egyszerűen begyulladtam, akár egy kisgyerek. Egyértelműen valami rosszindulatú volt a levegőben azon az éjszakán. Visszarohantam a szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam. Egész éjszaka az ágyamon ültem, és csak hallgattam a a folyosói ajtó zord puffanásait. Úgy tűnt, az egész ház ezt visszhangozza.

Mikor végül világosodni kezdett, megmosdottam és felöltöztem. Az ajtó már nagyjából egy órája elhallgatott, és én is kezdtem visszanyerni a bátorságomat. Szégyelltem magam, bár ez több szempontból is ostobaság volt; amikor ilyen dolgokba ártod magad, időnként törvényszerűen elveszíted a hidegvéredet. Ilyenkor nem lehet mást tenni, mint ülni és átkozni magad a gyávaságodért, amíg fel nem kel a nap. Úgy vélem, ez néha más, mint gyávaság. Hiszem, hogy ilyenkor valami figyelmeztet engem, sőt harcol értem. Mégis, minden ilyen eset után hitványnak és szánalmasnak érzem magam.

Mikor a nap valóban felkelt, kinyitottam az ajtót, és, a revolvert a kezem ügyében tartva, csendben végigmentem a folyosón. El kellett haladnom a lépcső előtt, és mit gondoltok, kit látok felfelé jönni, az öreg komornyikot, egy csésze kávéval a kezében. A hálóinge a nadrágjába tűrve, lábán kopott szövetpapucs.

– Hallo, Peter! – mondtam, hirtelen megvidámodva; olyan boldog voltam, mint bármely elveszett gyermek, ha élő ember van a közelében. – Hova tart azzal a frissítővel?

Az öreg úr összerezzent, és egy kis kávét is kilöttyintett. Felnézett rám, és tisztán láttam, milyen sápadt és kimerült. Feljött a lépcsőn, és felém nyújtotta a kis tálcát. – Örülök, hogy épen és egészségesen találom, Uram – mondta – Tartottam tőle, egyszer csak megkockáztatja, hogy bemenjen a Szürke Szobába, Uram. Egész éjjel ébren feküdtem, az Ajtót hallgatva. Amikor világosodni kezdett, gondoltam, készítek önnek egy csésze kávét. Tudtam, hogy szemügyre kívánja venni a pecséteket, és valamiért biztonságosabbnak tűnt, ha ketten vagyunk, Uram.

– Peter, maga egy derék fickó, és ez nagyon figyelmes öntől. – mondtam, és megittam a kávét, majd visszaadtam a tálcát. – Jöjjön, meg akarom nézni, mit műveltek a szobával. Az éjjel egyszerűen nem tudtam magam rászánni.

– Hálát adok érte, Uram. – felelte. – A hús és vér tehetetlen a démonok ellen; és sötétedés után az övék a Szürke Szoba.

Útközben az összes ajtón megvizsgáltam a pecsétet, mindet rendben találtam; de a Szürke Szoba pecsétje fel volt törve; ugyanakkor a kulcslyuk elé rakott kártya érintetlen volt. Letéptem, elfordítottam a kulcsot, és beléptem, elővigyázatosabban, mint képzelnétek; de nem találtam semmit, ami veszélyt jelenthetett volna, és az egész szoba fényárban úszott. Megvizsgáltam a pecséteket, az összes ép volt. Az öreg komornyik is bejött utánam, aztán váratlanul felkiáltott: – Uram, az ágynemű!

Az ágyhoz rohantam, hogy megnézzem, és valóban, ott hevertek tőle balra, a sarokban. Jupiterre! Képzelhetitek, milyen különösen éreztem magam. Valami volt ott. Egy darabig felváltva néztem az ágyat és a padlón heverő ágyneműt. Volt egy megérzésem, ezért egyiket sem akaródzott megérintenem. Az öreg Peterre viszont láthatólag nem volt ilyen hatással. Egyszerűen az ágyruhához ment és fel akarta szedni, kétségtelenül ugyanúgy, ahogy tette ezt az elmúlt húsz év minden napján; de megállítottam. Semmit nem akartam megbolygatni, amíg nem végzek a vizsgálatokkal. Egy teljes óra eltelt, mire megengedtem Peternek, hogy rendbe tegye az ágyat; majd miután kimentünk, ismét bezártam a szobát, ami már kezdett az idegeimre menni.

Egy rövid sétát követően megreggeliztem; ami után úgy éreztem, ismét a régi önmagam vagyok, ezért visszatértem a Szürke Szobába, majd Peter, illetve egy szobalány segítségével, mindent kihordtam a szobából, az ágy kivételével – még a festményeket is. Megvizsgáltam a falakat, a padlót és a mennyezetet is, szondával, kalapáccsal és nagyítóval is; de nem találtam semmi gyanúsat. Ekkor már kezdtem felfogni, micsoda kivételes dolog járt szabafon a múlt éjszaka folyamán. Újra mindent lepecsételtem, kimentem, majd bezártam és lepecsételtem az ajtót is, pont mint legutóbb.

Vacsora után, Peterrel kicsomagoltuk néhány holmimat, majd a Szürke Szoba ajtajával szemben felállítottam a kamerát és a vakut, majd egy zsineggel a vaku kioldóját az ajtóhoz kötöttem. Így, ha az ajtó kinyílik, a vaku felvillan, és remélhetőleg lesz egy szerfelett különös képem, amit majd reggel tanulmányozhatok. Utoljára, mielőtt távoztam, még levettem a lencsékről a védőkupakot; majd a szobámba mentem, és lefeküdtem aludni; úgy terveztem, hogy éjfélkor felkelek, és hogy biztosra menjek, beállítottam a kis vekkeremet; még a gyertyát is égve hagytam.

Az óra pontban tizenkettőkor ébresztett, felkeltem, belebújtam a házikabátomba és felvettem a papucsomat. A revolvert a jobb zsebembe süllyesztettem, és kinyitottam az ajtót. Aztán meggyújtottam a sötétkamra lámpámat, és elhúztam rajta a reteszt, hogy erősebb fényt adjon. Kivittem a folyosóra és olyan harminc láb távolságra letettem a földre, nyílással kifelé, így majd látni fogom, bármi is közeledjen a sötét folyosón. Visszamentem, és leültem a ajtóban, a pisztolyt a kezem ügyében tartva, a folyosó sötétjébe bámulva, tudván, hogy ott áll a kamerám a Szürke Szoba ajtajával szemben.

Azt hiszem, olyan másfél órája várakozhattam, mikor valami halk zajt hallottam, távolabb a folyosón. Rögtön furcsa szúrást éreztem tarkómban, és a tenyerem izzadni kezdett. A következő pillanatban a folyosó végét teljesen betöltötte a villanófény vakító lobbanása. A rá következő sötétségben idegesen meredtem a folyosóra, feszülten hallgatózva, próbálva kitalálni, mi lehet ott, túl a kis lámpám derengésén, ami most nevetségesen haloványnak tűnt a vaku erejéhez képest... És akkor, ahogy előrehajoltam, kémlelve és hallgatózva, felhangzott a Szürke Szoba ajtajának dörejlő csattanása. A hang úgy tűnt, betölti az óriás folyosó egészét, és tompán visszhangozva bejárja az egész épületet. Én mondom nektek, iszonyatot éreztem – mintha vízzé váltak volna a csontjaim. A zsigereimben éreztem. Jupiterre! Hogy meresztettem a szemem és hegyeztem a fülem. És újra kezdődött – bamm, bamm, bamm, az ezt követő csend szinte rosszabb volt, mint maga az ajtó csapta zaj; mert úgy képzeltem, valami szörnyűség lopakodik felém a folyosón. Majd a lámpa kialudt, és én egy méternyire nem láttam el. Ahogy rájöttem, mekkora őrültséget művelek azzal, hogy csak ott ülök, azonnal felpattantam. Közben úgy gondoltam, hallok valamit a folyosón, mégpedig hozzám közel. Sebesen hátráltam be a szobámba, becsapva és kulcsra zárva az ajtót. Leültem az ágyra és az ajtót figyeltem. A revolverem a kezemben; de ez is kiábrándítóan hiábavalónak tűnt. Éreztem, hogy van valami az ajtó túloldalán. Valami ismeretlen okból, de tudtam, hogy nekifeszül az ajtónak, és az a dolog puha. Ez volt az, amit gondoltam. A legkülönösebb dolog, amit csak gondolhattam.

Szinte azonnal sikerült kissé magamhoz térnem, és egy darab krétával sietve egy pentagrammát rajzoltam a csiszolt padlóra; ennek belsejében ültem, kis híján hajnalig. Egész idő alatt, kint a folyosón, a Szürke Szoba ajtaja ünnepélyes, ugyanakkor borzalmas ütemben csapkodott tovább. Egy nyomorúságos, kegyetlen éjszaka volt.

Mikor pirkadni kezdett, az ajtócsapkodás fokozatosan megszűnt, és végül én is összeszedtem a bátorságomat, végigmentem a folyosó félhomályán, hogy visszategyem a kupakot a kamera lencséjére. Bevallom, ezt nem is volt olyan könnyű megtennem, de ha elmulasztom, a fotográfia könnyen tönkremehet, és rendkívül igyekeztem, hogy megóvjam. Visszatértem a szobámba, és nekiálltam felsuvickolni az ötszöget, amelyben addig ültem.

Fél órával később valaki halkan kopogtatott az ajtón. Peter volt az, kávét hozott. Miután megittam, mindketten elmentünk a Szürke Szobához. Útközben megvizsgáltam a közbeeső ajtók pecsétjeit; de ismét érintetlenül találtam őket. A Szürke Szobán viszont feltörték, és a zsinór is leszakadt a vaku kioldójáról, de kulcslyukat elfedő névjegy még mindig a helyén volt. Letéptem és kinyitottam az ajtót. Semmi szokatlant nem láttunk, amíg az ágyhoz nem értünk; ahol megláttam, pont mint az előző napon, az ágynemű leszaggatva és a bal kéz felőli sarokba hajítva, pontosan ugyanoda, ahol azt előzőleg is láttam. Furcsa érzés fogott el; de nem feledkeztem meg a pecsétek átvizsgálásáról, egy se volt feltörve.

Az öreg Peterhez fordultam, ő is rám nézett, majd biccentett.

Menjünk innen! – mondtam. – Élő embernek nem lenne szabad ide belépnie, legalábbis megfelelő védelem nélkül.

Kimentünk, én bezártam és lepecsételtem az ajtót, ismét.

Reggeli után előhívtam a negatívot; de csak a Szürke Szoba ajtaját mutatta, félig kinyílva. Később elhagytam a házat, hogy beszerezzek bizonyos anyagokat és eszközöket, amelyekre szükség lehet az életem megőrzéséhez; esetleg az elmém védelmében; mert az elkövetkező éjszakát a Szürke Szobában szándékoztam eltölteni.

Egy taxival tértem vissza, fél öt táján, a felszerelésemmel, amit Peter és én cipeltünk fel a Szürke Szobába, ahol óvatosan a padló közepére halmoztam. Mikor már minden a szobában volt, beleértve egy macskát is, amit én hoztam, bezártam és lepecsételtem az ajtót és elindultam a hálószobám felé, Peternek azt mondtam, hogy ne számítson rám a vacsoránál. – Értettem, Uram – mondta és lement a lépcsőn, azt gondolván, hogy lefekszem, pontosan ezt akartam, hogy higgye, mivel tudtam, mindkettőnkért aggódna, ha megtudná, mire készülök.

De épp csak a kameráért és vakuért mentem be, és már siettem is vissza a Szürke Szobába. Bezártam és lepecsételtem magam mögött ajtót, aztán munkához láttam, még sok tennivalóm volt, mielőtt besötétedik.

Először eltakarítottam a szalagokat a padlóról; majd a macskát – még mindig a kosarába zárva – a túlsó falhoz vittem, és ott hagytam. Visszatértem a szoba közepére és kimértem egy huszonegy láb átmérőjű területet, amit megtisztítottam egy „izsóp seprűvel”. E köré felrajzoltam egy krétakört, ügyelve rá, hogy soha ne lépjem át a vonalat. Egy fej foghagymát szétkentem egy széles sávban a körvonal körül, és mikor ezzel is kész voltam, elővettem a középen lévő készletemből egy kis üveggel egy bizonyos vízből. Feltörtem a pergament, és kihúztam a dugót. Majd belemártottam a bal kezem mutatóujját az apró üvegcsébe és még egyszer végigmentem a körön, közvetlenül a krétavonalon belül és körberajzoltam magam a Saaamaaa Rituálé Második Jelével, és minden egyes Jelet a legnagyobb gondossággal kötöttem össze a balkezes félholddal. Bevallom, sokkal jobban éreztem magam, miután elkészültem és a „víz-kör” teljessé vált. Aztán, miután még néhány dolgot kipakoltam a halomból, mindegyik Félhold „völgyébe” egy égő gyertyát helyeztem. Ezután úgy rajzoltam fel a pentagrammát, hogy a védőszimbólum mind az öt csúcsa érintse a krétakört. Az öt csúcsba gyolcsba tekert kenyérdarabot tettem, és az öt „völgybe” öt nyitott üveg vizet, amit a „víz-kör” létrehozásához használtam. Elkészültem az első védőgáttal.

Sokan, kivéve titeket, akik valamennyire ismeritek a nyomozási módszereimet, ezt mindet esetleg haszontalan és ostoba babonának vélnék, de ti emlékeztek a Fekete Fátyol esetére, ahol, úgy hiszem, egy nagyon hasonló védelem mentette meg az életemet, míg Aster, aki csak gúnyolódott, és nem volt hajlandó átlépni vonalat, meghalt. A Sigsand kéziratból jött az ötlet, ami, már amennyire ki tudtam deríteni, a 14. században íródott. Először természetesen azt hittem, ez is csak a korabeli babona egy példája, és közel egy évig ebben a hitben is éltem, amíg úgy nem esett, hogy volt alkalmam próbára tenni a 'védelmét', amit meg is tettem, a korábban említett Feket Fátyol ügyben. Tudjátok, hogy végződött. Később még többször is használtam, és mindent biztonságban átvészeltem, egészen a Mozgó Szőrmék esetéig. Csak részleges volt a 'védelem', és majdnem meghaltam a pentagrammában. Ezek után a kezembe került Garder professzor 'Kísérletek egy Médiummal' című írása. Ebben leírta, hogy amikor vákumban folyó árammal vették körbe a médiumot, az rögvest elvesztette az erejét – mintha elvágták volna az Anyagtalan világtól. Ezen sokat gondolkodtam; és így jutottam el odáig, hogy megalkossam az Elektromos Pentagrammát, ami a létező legbámulatosabb 'védelem' bizonyos manifesztációkkal szemben. Az oltalmazó ötszög formát használtam, mert nincs kétségem, az ebben az ősi, misztikus formában rejtőző különleges erő felől. Különös dolog ezt egy huszadik századi férfinak bevallani, nem? De ahogy azt mindannyian tudjátok, sem a múltban, se a jövőben nem engedtem meg magamnak, hogy egy kis olcsó viccelődés elvakítson. Felteszem a kérdéseket, és nyitva tartom a szemem.

Ez esetben, nem volt kétségem afelől, hogy egy nem evilági lénybe botlottam, és meg akartam tenni minden lehetséges óvintézkedést; mivel a veszély iszonytató volt.

Az Elektromos Pentagrammához fordultam, úgy állítottam fel, hogy minden 'csúcsa' és 'völgye' pontosan egybeessen a padlóra rajzolt pentagramma 'csúcsával' és 'völgyével'. Majd rákötöttem a telepre, és a következő pillanatban világoskék derengés támadt az egymásbafonódó vákumcsövekben.

Megkönnyebült sóhajjal pillantottam körbe, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy mindjárt leszáll az alkonyat, és az ablak szürkén, barátságtalanul néz le rám. Váratlanul, a nagy, üres szobában, túl a villany- és gyertyafény kettősgátján, megéreztem a levegőben valami szokatlant, valami földöntúlit – egy közelgő, nem emberi entitást. A szoba a zúzott fokhagyma bűzétől volt terhes, amelyet ki nem állhatok.

Azonnal a kamerához fordultam, és láttam, hogy a vakuval együtt készen áll. Aztán gondosan ellenőriztem a revolverem, bár nem hittem, hogy szükségem lesz rá. Mégis, hogy a megfelelő körülmények között milyen mértékű megtestesülésre képes egy túlvilági lény, azt senki nem képes megmondani; fogalmam sem volt, hogy milyen rettenetes dolgot fogok látni vagy érezni. Végül, lehet, hogy meg kell majd kűzdenem a testet öltött rémmel. Nem tudhattam, csak felkészülhettem. Ahogy látjátok, nem feledkeztem meg a három emberről, akiket a mellettem lévő ágyban fojtottak meg, illetve az ádáz ajtócsapkodásról, amit magam is hallottam. Kétségem sem volt, hogy egy veszedelmes, csúf esetben nyomozok.

Eddigre már leszállt az éj; de a szobában, az égő gyertyáknak köszönhetően, továbbra is világos volt; és én azon kaptam magam, hogy folyamatosan a hátam mögé pillantgatok, és idegesen tekintgetek körbe a szobában. Idégtépő volt arra várni, hogy az a dolog előjöjjön. Hirtelen egy apró, hűvös fuvallatra figyeltem fel, melyet a hátam mögül éreztem. Beleborzongtam a tarkómon átfutó bizsergésbe. Egy nehézkes rándulással megfordultam, egyenesen belebámulva a különös szélbe. Úgy tűnt a szoba sarkából jön, az ágytól balra – arról a helyről, ahol mindkétszer megtaláltam a halomba hányt ágyneműt. Mégse láttam semmi szokatlant; se egy nyílást – semmit!...

Rögvest felfigyeltem rá, hogy az összes gyertyaláng remeg a természetellenes szélben... Csak kuporogtam ott, rémülten, dermedten bámulva, percekig. Soha nem leszek képes elmondani, hogy milyen visszataszítóan borzalmas volt, ülni abban az utálatos, hideg szélben! És akkor, Ssh! Ssh! Ssh! A külső védőkör összes gyertyája kialudt, és ott voltam egyedül, a lezárt, lepecsételt szobában, ahol nem volt más fény az Elekromos Pentagramma gyenge derengésén kívül.

A förtelmes feszültség megszűnt, de a szelet továbbra is éreztem az arcomon, hirtelen tudtam, hogy valami megmoccant az ágytól balra eső sarokban. Tudtam, nem a látásom vagy hallásom révén, inkább valami belső, kihasználatlan érzékszerv által; a Pentagramma gyenge derengése túl kevés fényt adott, hogy bármit is láthassak. Mégis, ahogy a szememet meresztettem, valami növekedni kezdett – egy mozgó árny, valamivel sötétebb az őt körülfogó többi árnynál. A homályban szem elől veszítettem, és pár pillanatig jobbra-balra forgattam a fejem, egy új, fenyegető veszély érzetétől hajtva. Valami az ágyra vonta a figyelmemet. Az ágynemű kitartóan araszolt, egy gyűlölettel teli, alattomos erőről hajtva. Hallottam a lepedő súrlódást, de nem tudtam kivenni, mi az, ami mozgatja. Egyfajta furcsa, tudatalatti, introspektív módon tisztábban voltam vele, hogy a 'rém' eljött értem; ennek ellenére nyugodtabb voltam, mint az ezt megelőző percek során bármikor; eléggé hogy észrevegyem, a kezeim úsznak a hideg verítékben, ezért félig öntudatlanul átvettem a revolvert a másik kezembe, míg megtöröltem a térdemen, közben soha, egy pillanatra se kalandozott el a tekintetem vagy a gondolataim a lassan mozgó ágyneműről.

Az ágy felől jövő zajok egyszerre megszüntek, és csak a legteljesebb csend maradt, ahol az egyedüli hang a fülemben doboló véré. De rögtön ezután ismét meghallottam az ágyról lerántott lepedő surrogását. Az idegfeszültség közepette is emlékeztem a kamerára, és érte nyúltam; de anélkül, hogy egy pillanatra is szem elől téveszteném az ágyat. Aztán, tudjátok, egy pillanat alatt, az egész ágynemű kivételes durvasággal szakadt le, majd hallottam a puffanást, ahogy a sarokba lett hajítva.

Egy ideig, talán pár percig, teljes némaság vett körül; gondolhatjátok, milyen rettenetesen éreztem magam. Az ágynemű olyan vadsággal lett elhajítva! Már a a szemem előtt lejátszódó események kegyetlen természetellenessége is sokkoló hatással volt rám!

Hirtelen, az ajtó felől, halk zajt hallottam – egyfajta pattanó hangot, majd valami a padlón koppant. Ideges remegés futott rajtam végig, a gerincem mentén fel a tarkómig; az ajtót lezáró pecsét épp most lett feltörve. Volt ott valami. Nem láttam az ajtót, úgy értem, lehetetlen volt megmondani, hogy mi az, amit valóban láttam, és mi az, amit a képzeletem tett hozzá. Ki lehetett venni, de csak mint a szürke fal folytatását... Úgy tűnt, valami sötét és elmosódott mozgolódott, ide-oda ingadozva az árnyak között.

Figyeltem, ahogy kinyílik az ajtó, ismét a kameráért nyúltam; de mielőtt beállíthattam volna, az ajtó iszonyatos dörrenéssel csapódott be, ami robajló mennydörgéssel töltötte meg a szobát. Úgy pattantam fel, mint egy riadt kisgyerek. A hangerőből ítélve egy gigászi, fékevesztett Hatalom volt 'odakint'. El tudjátok ezt képzelni?

Az ajtóhoz nem nyúlt többet, de szinte azonnal meghallottam a kosár nyikorgását, amiben a macska volt. Bevallom, borsódzott tőle a hátam. Tudtam, hogy most ki fog derülni, hogy ami odakint van, az veszélyt jelent-e az élőkre. A macska felől borzalmas nyiválokás hallatszott, aztán hirtelen abbamaradt; és ekkor – már túl későn – begyújtottam a villanóport. A villanásban láttam, hogy a kosár felborult, a fedél feltépve, a macska pedig félig kilógvaa padlón feküdt. Nem láttam semmi mást, de bebizonyosodott, hogy egy olyan lény vagy dolog van jelen, aminek megvan az ereje a pusztításhoz.

Az elkövetkező két vagy három percben különös, tapintható csend volt a szobában, és ez idő alatt félig vak voltam a villanófény miatt; ezért közvetlenül a Pentagramma fényén túl, az egész hely koromsötétnek látszott. Én mondom nektek, ez volt a legrosszabb, csak térdeltem az ötszögben és körbe-körbe forogtam, próbálva meglátni, hogy mi akar épp rámrontani.

A látásom fokozatosan visszatért, és kissé sikerült is összeszednem magam; váratlanul megláttam, amit kerestem, a „víz-körhöz” közel. Nagy volt, és határozatlan körvonalú, kíváncsian ingadozott, mintha egy hatalmas, a levegőben függő pók árnyéka lenne, közvetlenül a vonal mögött. Sebesen körözött, és úgy tűnt egyre csak felém próbál törni, hogy aztán újra és újra görcsös rándulással hátráljon meg, mint egy ember, aki a tüzes rostélyhoz ért.

Ahogy az körbe-körbe ment, úgy fordultam én is utána. Aztán, szemben a pentagramma egyik 'völgyével', úgy tűnt, megtorpant, mintha valami hatalmas erőkifejtés előkészületeként. Egészen a vákumcső fényén túlra hátrált vissza, aztán egyenesen felém indult, és ahogy közeledett, láthatóan, úgy nyert formát és tömeget. Olyan hatalmas, ártó eltökéltség volt a mozdulatai mögött, hogy sikerrel kellett járnia. Térden álltam, de hátrahőköltem, ráesve a bal karomra, megütve a csípőmet, miközben vadul próbáltam elhátrálni a gyorsan közeledő dolog elől. A jobbom őrülten kereste a revolvert, amit hagytam kicsúszni a markomból. Az az embertelen dolog egy, nagy lendülettel jött át a fokhagymán és a 'víz-körön', majdnem egészen a pentagramma völgyéig. Azt hiszem, kiáltottam. Aztán épp olyan hirtelen, ahogy berontott, úgy vetette vissza valami hatalmas, láthatatlan erő.

Beletelhetett néhány pillanatba, amíg rájöttem, hogy biztonságban vagyok; végül összeszedtem magam a pentagramma közepén, és ahogy körbe-körbe tekintgettem a gát körül, rettenetesen elveszettnek és megrendültnek éreztem magam; de az a dolog eltűnt. Viszont rájöttem valamire, és most már tudtam, hogy ami a Szürke Szobát kísérti, az egy hatalmas kéz.

Ahogy ott kuporogtam, egyszerre megláttam, hogy mi volt az, ami a gáton át kis híján szabad utat adott a szörnyetegnek. Miközben a pentagrammán belül mozogtam, valószínűleg hozzáértem az egyik vizes üveghez; mivel ahol az a dolog rohamozott, az üveg, ami „völgy” „mélyét” védte, oldalra tolódott, és ezzel az „öt kapu” egyike őrizetlenül maradt. Gyorsan visszaállítottam, és szinte már ismét biztonságban éreztem magam, mert rátaláltam az okra, és a „védelem” ismét jó volt. Újból reménykedni kezdtem, hogy megélem az elkövetkező reggelt. Amikor láttam, hogy a lénynek majdnem sikerült, volt egy rémesen gyarló, nyomasztó érzésem, hogy az éjszaka folyamán egy ilyen Erő ellen képtelenek lesznek megvédeni az „gátak”. Meg tudjátok ezt érteni?

Hosszú ideig nem láttam a kezet; bár egyszer-kétszer azt hittem, megpillantottam, csak egy furcsa fodrozódás, az árnyékok közt az ajtó közelében. Kicsivel később, mintegy dührohamként, a halott macska teste felemelkedett és tompa, émelyítő puffanásokkal a kemény padlóhoz csapódott. Ez felettébb bizarr érzésekkel töltött el.

Egy perccel később, az ajtó kétszer kinyílt és hatalmas erővel csapódott be. A következő pillanatban a dolog sebesen, ördögi módon vetődött rám az árnyékok közül. Ösztönösen, oldalra mozdultam előle, és elkaptam a kezem az Elektromos Pentagrammáról, ahova – egy roppant óvatlan pillanatban – letettem. A szörnyeteg a pentagrammák közvetlen közeléből verődött vissza; így – köszönhetően a saját felfoghatatlan ostobaságomnak – másodjára sikerült átjutnia a külső gátakon. Bevallom, a puszta félelemtől egy ideig csak remegni tudtam. Ismét a pentagramma legközepére másztam, és ott térdelve, próbáltam magam olyan kicsire összehúzni, amennyire csak lehetséges.

Ahogy ott térdeltem, rögtön homályos kétségeim támadtak a két „balesettel” kapcsolatban, amik majdnem lehetővé tették, hogy a rém elkaphasson. Vajon befolyásolták az elmém, hogy az akaratlan cselekedeteimmel veszélybe sodorjam magam? A gondolat nem hagyott nyugodni, és minden mozdulatomat figyeltem. Egyszer csak kinyújtottam az elfáradt lábamat, és felborítottam az egyik vizes üveget. Valamennyi kifolyt; de a gyanakvó éberségemnek hála, sikerült időben felállítanom és visszarakni a völgybe, amíg maradt benne némi víz. Amíg így tettem, a hatalmas, fekete, félig materizálódott kéz rámtámadt az árnyékok közül, és az arcom felé ugrott; majdnem sikerült neki, de harmadszorra is visszalökte valami, egyszerre hatalmas és legyőzhetetlen erő. Mégis, a bénult rémületen túl, ahogy ott hagyott, volt egy pillanat, amikor olyan szellemi rosszullét fogott el, mint amikor a lelkünk egy darabja oly módon sérül, ami csak egy nem evilági lény közvetlen közelében érezhető, és ez furcsa mód, sokkal félelmetesebb, mint bármely fizikai fájdalom, amit elszenvedni vagyunk képesek. Megismertem ezt az érzést, a veszély több, mint kiterjedt és közeli formájában; és hosszú ideig csak rettegtem az Erő lelkemre ható féktelen brutalitásától. Képtelen vagyok ezt másképp megfogalmazni.

Ismét a pentagramma közepén térdeltem, majdnem nagyobb félelemmel figyelve önmagamat, mint a szörnyeget magát; mostanra már tudtam, ha nem tartózkodom minden, hirtelen rám törő sugallattól, lehet, hogy az önön elpusztításomon munkálkodom. Megértitek, milyen rettenetes volt?

Az éjszaka hátralévő részét a beteges rémület köde ülte meg, de olyan vastagon, hogy egy természetesnek ható mozdulatot nem tudtam tenni. Annyira aggódtam, hogy bármilyen cselekvésre való vágyam a rám ható Befolyástól ered. Odakint, a gátakon túl, az a hátborzongató dolog csak ment körbe és körbe, egyre csak felém kapkodva. Még kétszer bolygatta meg a halott macska testét. Második alkalommal, hallottam, ahogy szegény állat minden csontja recseg-ropog. És egész végig, fújt az ágytól balra eső sarokból eredő borzalmas szél.

Aztán, ahogy a pirkadat először érintette meg az eget, az a természetellenes szél egy pillanat alatt megszűnt; és a kéznek sem leltem nyomát. A hajnal lassan megérkezett, és a szobát betöltötte a sápadt fény, az elektromos pentagramma halvány derengését még inkább földöntúlivá varázsolva. Mégis, amíg nem jött fel teljesen a nap, meg sem próbáltam elhagyni a szimbólom belsejét, mivel nem tudhattam, nincs-e valami külső tényező a szél elállása mögött, hogy előcsalogasson a pentagrammából.

Végül, mikor a hajnal már erős és világos volt, még utoljára körbenéztem, és az ajtóhoz rohantam. Ideges és esetlen mozdulatokkal nyitottam ki, majd sietve bezártam magam mögött, és a szobámba mentem, ahol lefeküdtem az ágyamra, és próbáltam lenyugtatni az idegeimet. Ekkor jött Peter, a kávéval, és miután megittam, mondtam neki, hogy aludnom kell, mivel egész éjjel fent voltam. Fogta a tálcát, és csendben kiment, bezártam mögötte az ajtót, levetkőztem, és végre aludni tértem.

Dél körül ébredtem, és ebéd után felmentem a Szürke Szobába. Kikapcsoltam az áramot a pentagrammában, amit sietségemben bekapcsolva hagytam; és eltávolítottam a macska testét. Megérthetitek, nem akartam, hogy bárki is így lássa szegény párát. Ezután nagyon alapos vizsgálatot tartottam abban a sarokban, ahova az ágyneműk lettek hajítva. Több lyukat fúrtam, és szondáztam meg, de semmit sem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy az eszközömmel megnézzem a szegélyléc alatt is. Így tettem, és hallottam, ahogy a drótom vége fémen csendül. A kampós végével megpróbáltam kihalászni. Második próbálkozásomat siker koronázta. Apró tárgy volt, az ablakhoz vittem. Egy különös gyűrűre leltem, amit valami szürkés anyagból készítettek. Az volt benne az érdekes, hogy ötszöget formázott; olyat, mint a védő pentagramma belseje, de a „hegyek” nélkül, amik a védő csillag csúcsait alkotják. Mentes volt mindennemű cizellálástól vagy vésettől.

Meg fogjátok érteni akkori izgatottságomat, ha elárulom nektek, teljesen biztos voltam benne, az Anderson család híres Szerencse Gyűrűjét tartom a kezemben; ami valójában mindenek közül a legszorosabban kapcsolódik a kísértet történetéhez. A gyűrű apáról fiúra szállt, generációkon át, és mindig – engedelmeskedve valami ősi családi hagyománynak – minden fiúnak ígéretet kellett tennie, hogy soha sem fogja viselni. A gyűrűt, elmondhatom, a keresztesek egyike hozta haza, nagyon sajátságos körülmények között; de a történet túl hosszadalmas ahhoz, hogy most belekezdjek.

Úgy tűnik, az ifjú Sir Hulbert, Andersonék egyik őse, kötött egy fogadást, ittasan, értitek, hogy aznap éjjel viselni fogja a gyűrűt. Így is tett, reggel a feleségét és fiát megfojtva találták az ágyban, ugyanabban a szobában, ahol én is álltam. Sokan, úgy tűnik, az ifjú Sir Hulbertet vélték a bűnösnek, hogy részeg dühében ő követte el a tettet; és ő, hogy megpróbálja bizonyítani az ártatlanságát, egy újabb éjszakát töltött a szobában. Őt is megfojtották. Azóta, gondolhatjátok, senki sem éjszakázott a Szürke Szobában, amíg én meg nem tettem. A gyűrű olyan rég elveszett, hogy már majdnem mítosszá vált; és rendkívüli volt ott állni, az eredeti gyűrűvel a kezemben, képzelhetitek.

Ahogy ott álltam, a gyűrűt nézve, támadt egy ötletem. Tegyük fel, bizonyos értelemben, ez egy kapu – Értitek mire gondolok? Egy rés a világokat elválasztó falon. Különös ötlet volt, tudom, és valószínűleg nem is a sajátom, hanem Odaátról érkezett. A szél abból a sarokból fújt, ahol a gyűrű feküdt. Sokat gondolkodtam rajta. Aztán a forma – a pentagramma belső ötszöge. Nincsenek „hegyek” és hegyek hiánya, ahogy a Sigsand kéziratban van: „Az hegyek a biztonság Öt Dombja. Hiányuk ad a hatalom az démonnak; és bizonyost kedvez az Gonosz Dolgoknak.” Látjátok, a gyűrű pontos formája jelentős volt, és elhatároztam, hogy próbára fogom tenni.

Eltöröltem a pentagrammát, mivel mindig újonnan és a védendő köré kell elkészíteni. Majd kimentem, és bezártam az ajtót; ezután elhagytam a házat, hogy beszerezzem a szükséges dolgokat, mert sem „gyógynövény, se tűz, se víz” nem használható fel még egyszer. Fél nyolc körül értem vissza, és amint felhordtam az általam hozott dolgokat a Szürke Szobába, éjszakára elbocsátottam Petert, ugyanúgy, ahogy előző este is tettem. Mikor lement az földszintre, beengedtem magam a szobába, és belülről bezártam és lepecsételtem az ajtót. A szoba közepére mentem, ahol az összes holmi fel volt halmozva, teljes sebességgel láttam munkához, hogy gátat hozzak létre magam és a gyűrű köré.

Nem tudom, elmagyaráztam-e már nektek, de úgy okoskodtam, hogy ha a gyűrű bármilyen formában is egy „belépési pont”, és az velem együtt be van zárva az Elektromos Pentagrammába, akkor, hogy egyszerűen fejezzem ki magam, elszigetelődik. Értitek? Az Erőnek, aminek a látható kifejeződése a Kéz, a Gát mögött kell maradnia, ami által elkülönül az Ab és a Normális; így a 'Kapu' elérhetetlenné válik.

Ahogy mondtam, teljes erőbedobással dolgoztam, hogy befejezzem a gátat, magam és a gyűrű köré, habár már így is később volt annál, amikor „védtelenül” akartam volna a szobában lenni. Mégis, volt egy olyan benyomásom, hogy hatalmas erőfeszítés történik, hogy akkor éjjel, visszanyerjék a gyűrű feletti uralmat. Tökéletesen meg voltam róla győződve, hogy a gyűrű elengedhetetlen a materalizációhoz. Meg fogjátok látni, mennyire igazam volt.

Sikerült befejeznem a gátakat, nagyjából egy óra alatt, és el tudjátok képzelni micsoda megkönnyebbülést éreztem, mikor ismét felragyogott körülöttem az Elektromos Pentagramma halovány fénye. Onnantól fogva, nagyjából két órát ültem csendben, szemben azzal a sarokkal, ahonnan korábban a szél jött. Tizenegy óra körül az a különös érzetem támadt, hogy van valami a közelemben; de az azt követő egy teljes órán keresztül nem történt semmi. Aztán hirtelen megéreztem, ahogy a hideg, különös szél fújni kezdett. Meglepetésemre, úgy tűnt, most a hátam mögül jön, a félelemtől borzalmasan remegve pördültem meg. A szél az arcomba csapott. Alulról fújt, közvetlenül mellőlem. Új félelmek émelyítő labirintusába tekintettem. Istenem, mit tettem! Ott volt a gyűrű, pont mellettem, ahova tettem. Váratlanul, ahogy zavarodottan figyeltem, észrevettem, hogy valami nem stimmel a gyűrűvel – furcsa árnyékos mozgások és örvények játszottak körülötte. Bután néztem őket. Aztán, hirtelen tudtam, hogy a szél a gyűrűből ered. Különös, elmosódott füstre lettem figyelmes, amely látszólag a gyűrűn keresztül szállt felfelé, elkeveredve a mozgó árnyakkal. Rájöttem, hogy halálos veszélyben vagyok; ahogy a gyűrű körül tekergő árnyékok alakot öltöttek, és a gyilkos kéz kezdett formát nyerni, a pentagrammán belül. Jóságos ég! – felfogjátok? Én hoztam be a „kaput” a pentagrammába, és a démon éppen átkelt – úgy folyt át az anyagi világba, ahogy a gáz ömlik ki egy cső száján.

Azt hiszem, egy pillanatig csak térdeltem ott, megdermedve a rémülettől. Aztán egy őrült, esetlen mozdulattal, a gyűrűhöz kaptam, azzal a szándékkal hogy kihajítsam a Pentagrammából. Az kitért előlem, mintha valami láthatatlan, élő lény ráncigálná ide-oda. Végül megragadtam; de ugyanabban a pillanatban, egy hihetetlen, brutális erő ki is tépte a szorításomból. Egy óriási, fekete árnyék takarta el, és emelte a levegőbe, ami aztán nekemrontott. Láttam, hogy a Kéz az, hatalmas és majdnem tökéletesen megszilárdult. Őrült kiáltást hallattam, majd átvetődtem a Pentagrammán és az égő gyertyák gyűrűjén, aztán kétségbeesetten rohantam az ajtóhoz. Ostobán, és eredménytelenül matattam a kulccsal, miközben végig, az őrülettel határos félelemmel bámultam a Védőgátak felé. A kéz többször is felém ugrott; de ahogy korábban képtelen volt bejutni a Pentagrammába, mikor a gyűrű kívül volt, most, hogy a gyűrű belül van, nem volt ereje, hogy kijusson. A szörnyeteg meg volt kötve, pont mint bármely vadállat, melyet láncra vertek.

Ott és akkor, bevillant ez a gondolat; de túlságosan meg voltam rendülve a félelemtől ahhoz, hogy józan következtetésekbe bocsátkozzak; abban a pillanatban, hogy sikerült elfordítanom a kulcsot, kiugrottam a folyosóra, és nagy csattanással bevágtam az ajtót. Bezártam, és valahogy eljutottam a szobámig, annyira remegtem, hogy alig tudtam megállni a lábamon. Bezárkóztam, és sikerült meggyújtanom a gyertyát; aztán egy vagy két órán keresztül csak csendben feküdtem az ágyamon, mire végül megnyugodtam.

Később aludtam is valamennyit; de felébredtem, mikor Peter hozta a kávémat. Miután megittam, összességében sokkal jobban voltam, magammal vittem az öreg urat, hogy vessek egy pillantást a Szürke Szobába. Kinyitottam az ajtót, és belestem. A gyerták még mindig égtek, sápadtan a nappali fényben; és mögöttük ott volt az Elektromos Pentagramma haloványan világító ötszöge. És ott, középen, ott volt a gyűrű... a gonosz átjárója, csak feküdt szerényen, illedelmesen és hétköznapian.

A szobában minden érintetlen volt, és tudtam, hogy a szörnyeteg soha nem lépte át a Pentagrammát. Ezután kimentem, és bezártam az ajtót.

Néhány óra alvás után, elhagytam a házat. Délután egy taxival tértem vissza. Magammal hoztam az oxihidrogén égőmet, és két, a gázokat tartalmazó palackot. Behordtam a dolgokat a Szürke Szobába, és ott, az Elektromos Pentagramma közepén állítottam fel a kis kohót. Öt perccel később az Anderson család Szerencse Gyűrűje, amely egykor „talizmán” volt, de most már csak „átok”, nem volt több, mint egy kis, forró, megszilárdult fémpaca.

Carnacki a zsebébe nyúlt, és kihúzott onnan egy selyempapírba csomagolt tárgyat. Odaadta nekem. Kinyitottam, és egy kis korongot találtam benne, valami szürkés fémből, ólomhoz hasonlót, csak keményebbet és valamivel világosabbat.

– És? – kérdeztem végül, miután megvizsgáltam és körbeadtam a többieknek. – Megszünt a kísértetjárás?

Carnacki bólintott. – Igen, – mondta. – Három éjszakát töltöttem a Szürke Szobában, mielőtt eljöttem. Az öreg Peter majdnem elájult, mikor megtudta, mire készülök, de a harmadik éjszaka után, úgy tűnik, megértette, hogy a ház újra biztonságos és hétköznapi lett. És, tudjátok, azt hiszem, a szíve mélyén, még mindig nem fogadta el.

Carnacki felállt és kezet fogott velünk. – Induljatok! – mondta barátságos hangon. És mi mentünk, töprengve, ki-ki a saját otthonába.

Fordította: Ardear