zázhalom · 2016. 10. 3. · ténelmet. Pályafutásomat az orosházi Szántó Kovács János Területi Múzeumban kezdtem történészként. 2013 óta dol-gozom a Hamvas Béla Városi

SzázhalomÓVÁROSI KÖZÖSSÉGI, KÖZÉLETI FOLYÓIRAT

IV. ÉVF. 39. SZÁM 2016. SZEPTEMBER

Egy halomsír faggatásaPapírkutyák: amikor az íz az úr Biksiék: Édes évek

A TARTALOMBÓL: Szerb búcsú: A hagyomány tisztelete • ’56 – Mondd el fiaidnak Közösségi díjazottaink • Ünnepek és hétköznapok a Biksi családnálEgy halomsír faggatása • Óvárosi Papírkutyák a Battai Napokon

„Falusi” történetek • Tetten ért történelem II: Görgey

Fotó

: Pap

Mik

lós

SzerzőinkA Százhalom magazin a helyi civil összefogás lapja. Közreműködő munkatársai idejüket, szakértelmüket bocsátják díjmentesen rendelkezésünkre. A szerkesztőség tisztelettel ez-úton is köszöni Százhalombatta Óváros és közössége nevében munkájukat.

Balpataki Katalin

A Miskolci Egyetem történe-lem szakán végeztem, jelenleg mesterkurzuson folytatok nép-rajzos tanulmányokat. 2001-től a Matrica Múzeum történésze vagyok, ahol Százhalombatta helytörténetének kutatásával foglalkozom. Ferenci Illés mo-nográfiájának megírása is a ne-vemhez fűződik.

Jankovits Márta

Családja több generáció óta él Óvárosban. A Faluvédő Egy-let alapító elnöke, lokálpatrióta, helytörténeti író, Százhalombat-ta Város Díszpolgára. Eddig öt könyve jelent meg.

Kovács EdinaA Szegedi Tudományegyete-

men tanultam filozófiát és tör-

ténelmet. Pályafutásomat az orosházi Szántó Kovács János Területi Múzeumban kezdtem

történészként. 2013 óta dol-gozom a Hamvas Béla Városi Könyvtárban, a Városi Archí-vumban. 2016 februártól az Ercsi Eötvös József Művelődés Ház és Könyvtár muzeológusa és megbízott vezetője vagyok.

László AnikóNegyven éve él Százhalom-

battán. Foglalkozott filmezéssel, volt titkárnő, rendezőasszisztens, operatőr a Halom TV-nél. Volt eladó a családi könyvesboltban.

Tizenegy éve ír rendszeresen új-ságokba (Hírtükörbe). Jelenleg szabadúszó.

Nagy-Rakita MelindaVégzettségemre nézve hu-

mán szervező vagyok. Óbudá-ról, több mint 40 évvel ezelőtt kerültem Százhalombattára, a lakótelepi és az urbáriumi évek után, öt évvel ezelőtt költöztem az Óvárosba. A Dunai Finomí-tóban dolgozom. Az utóbbi két évben több szépirodalmi mun-kám is megjelent különböző ki-adványokban. Néhány hónapja az óvárosi kiadványokban is

lehetőséget kaptam megjelenni. Örömmel igyekszem megfelelni ennek az új kihívásnak.

T. Németh GabriellaA budapesti Eötvös Lóránd

Tudományegyetem régészet-tör-ténelem szakán végzett. Fő tevé-kenységi területe a kései bronz-

kor és a korai vaskor. Publikációi hazai és külföldi szaklapokban jelennek meg. 1994 óta a Mat-rica Múzeum munkatársa.

Szegedinácz AnnaAz Egri Tanárképző Főiskolán

végzett népművelés – pedagó-

gia szakon. 1975-87-ig a BMK, 1987-2004-ig a „Matrica” Mú-zeum munkatársa volt. Jelenleg nyugdíjas, többgenerációs óvá-rosi család tagja. Lokálpatrióta.

Pap Miklós

Több mint egy éve rendszeres közreműködője fotóival lapunk-nak. Szenvedélyes amatőr fotós, amellett az önkormányzat kép-viselőtestületének tagja.

A szerkesztőség

SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER 3

A szerbek legnagyobb közös-ségi eseménye templomuk vé-dőszentjének napja. Ezt Száz-halombattán szeptember 21-én, Kisboldogasszony napján tartják.

A hagyományoknak megfelelően az ország különböző tájairól érkeztek vendé-gek, hogy osztozzanak az ünnepen. Meg-tisztelte a helyi közösséget részvételével Lukijan Pantelić, a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye püspöke és kísérete, a Ma-gyarországi Szerb Kulturális és Dokumen-tációs Központ igazgatója, Gyurity Milan; képviseltette magát a helyi önkormányzat, valamint felléptek a lórévi Nikola Tesla ál-talános iskola diákjai.

A délelőtti liturgián Dalibor Milenkovic atya köszöntötte az egybegyűlteket. Meg-emlékezett arról, hogy 1750-ben ezen a napon szentelték fel a templomot és aján-lották Szűz Mária, azaz Kisboldogasszony védelmébe. A misét követően a több mint félszáz főt számláló gyülekezet a templo-mi zászlókkal a révnél álló kereszt meg-szenteléséhez vonult. A szertartás koreog-ráfiáját szigorú előírások határozzák meg, ezt követően oldódik a rendezvény hangu-lata és menete. A gyerekek előadják mű-

sorukat, a lórévi Orkestar Selo zenekar a templomkertben elkezdi a muzsikát, végül az estét bál zárja.

A szerb búcsúban évről évre megvá-lasztják az úgynevezett „komát”, aki a

házigazdája az egyházi ünnepet követő szakrális étkezésnek: ő biztosítja a meg-szentelt kalácsot és a búzát, amit áldás-ként osztanak szét a vendégek között. Idén a megtiszteltetés Jászberényi Jelena fiát, Márkót érte, jövő évre Radován Györgyöt választották a hívek. „Régen a családok

ezen a napon szabadságot vettek ki, a gyerekeknek nem kellett iskolába menni-ük” – idézi fel Kelemen Krisztina, aki egy-kor gyerekként, most szülőként vesz részt a helyi szerb közösség életében.

A százhalombattai gyerekeket két éve Szvoboda Vidoszova tanárnő vezeti be a szerb kultúra ismeretébe. Fontosnak tart-ja, hogy az órákon tanultakkal a gyakor-latban is találkozzanak a diákok, valós helyzetekben éljék át, aktívan vegyenek részt a hagyományőrzésben. Vezetésével a helyi nebulók egyedi meghívókat ké-szítettek a lórévi gyerekek számára, akik néptáncot mutattak be, míg a battaiak Kisboldogasszony születésnapját köszöntő verseket adtak elő, majd megvendégelték társaikat. Az előadásra elkísérték őket a szülők is, akik közül sokan először vettek részt ilyen volumenű szerb egyházi és kö-zösségi eseményen. A helyi iskolában he-tente két alkalommal tartott tanításokon összesen 16 gyermek vesz részt, akik közül többek családja már nem őrzi a hagyomá-nyokat, de akadnak köztük olyanok is, akik eredetileg nem szerbek, viszont érdeklőd-nek a nyelv, vagy a kultúra iránt. A tanár-nő bízik benne, hogy az ilyen ünnepségek alkalmával szerzett maradandó emlékek ismét összekovácsolják a helyi közössé-get, és felélénkül a szerb kulturális jelenlét Százhalombattán is.

-ani-

Szerb búcsú

Kisboldogasszony ünnepén

4 SZÁZHALOM • 2016. SZEPTEMBER

Számukra már szombaton küzdelem-mel kezdődött a részvétel, amikor fiatalok csapata az Óvárosi Papírkutyák zászlaja alatt negyedik helyezést ért el a focikupán. Vasárnap reggel igen korán kezdtek, nyílt tűzön, tárcsán sütötték a tökös-húsos reg-gelit.Így alapozták meg a sikerét a tiszai recept alapján készített korhely halászlé-nek, és az áfonyalekvárral és borókabo-gyóval bolondított, pikáns vaddisznópör-költnek, ugyanis a lendületes társaság nem aprózta, ha már részt vettek a főzőverse-nyen, indultak mindkét kategóriában.

„Tavaly csak néztük, idén már szeret-tük volna kihasználni a lehetőséget, hogy megmutassuk magunkat, a nyitottságun-kat” – avat be Szabó „Papírkutya” Gá-

bor a motivációba. Körülbelül egy tucat csapat vett részt a versenyen, köztük egy nyírségi kétfős társaság, akikkel sikerült még rokoni szálakat is felgöngyölítenie az egyik „papírkutyának”. Ugyancsak rokoni kötelék révén került a káposztával, tejföl-lel készített korhely halászlé a bográcsba,

ugyanis Szathmári László nem rég költözött gyermeke után Százhalombattára, és nem csak csatlakozott a Papírkutyákhoz, de je-lezte is, hogy feleségével együtt magukra vállalnák a gasztronómiai kihívást.

Az öt óvárosi– az alapító Kelemen, Loós és Szabó, valamint a Szathmári és a Boda – család alkotta társaság, feleségekkel, gyerekekkel, összesen közel húszan mind-eközben a vaddisznót bolondították, és a látogatókat szórakoztatták. Harminc liter meggysörrel érkeztek, hamar körülzsong-ták őket az érdeklődők, az orosz partner-város, Kalinyinyec delegációja is hosszan időzött náluk. Nem véletlen, hogy a végén ők vihették haza a „Leghangulatosabb csapat” kupáját, amit Szalai Attila szava-zott meg számukra.

A közeljövőben, szeptember 24-én a szokásos sárkányhajó-versenyen villog-nak az Óvárosi Papírkutyák, az idén is indulnak a Városi Szabadidő Központ ál-tal szervezett papírrepülő versenyen, ésa BattaBringánis megmutatják kicsi, de erős közösségüket.

LA

Kisközösségek ünnepe

Óvárosi Papírkutyák a Battai NapokonAz Óvárosi Papírkutyák megtalálták maguknak a Battai Napok értelmét:a kon-certeken, egyéb programo-kon ugyan nem vettek iga-zán részt, de élvezték a kis-közösségek társaságát.


Közösségért Díjasok az ÓvárosbanAz idei már a harmadik év, amikor a város elismeri, azoknak az embereknek a munkáját, aki tesznek valamit a városért, szűkebb közösségükért. A két díjazottra a választókerület képvise-lője tehet javaslatot. Most már hagyományosan a díj átadására a Battai Napok rendezvényén ke-rült sor szeptember 9-én. Az Óvárosban az idén a „Közösségért Díjat” Igmándi Ferenc és Erdei Gyula vehette át Vezér Mihály polgármestertől és a választókerület képviselőjétől.

Igmándi FerencKözismert alakja a falunak, melyben az 1960-as évek óta él. Érden született, Százhalombattára házasodott. Ismerve segítő-készségét, elkötelezettségét a közösségi ügyek iránt, 2005-ben beválasztottuk a Faluvédő Egylet vezetőségébe.

Felesége családja szerb nemzetiségű, ezért nagy részt vállalt a Szerb Nemzetiségi Önkormányzat rendezvényeiben, részint, mint „kétkezi” segítő, de anyagilag is támogatja tevékenységüket.

Az itt töltött évek alatt nagyon sok olyan remek embert ismer-tem meg, akiknek a hagyományait, munkájukat fontosnak tartot-tam tovább vinni.

Ugyanezt elmondhatjuk a Faluvédő Egyletben végzett munká-járól is. A rendezvényeken első szóra segített, főzött. A volt mun-kahelyének alapítványa évek óta anyagilag is támogatja egye-sületünket pályázat útján.

„A helyi közösségben végzett, önkéntes és segítő tevékenysége alapján részesült – e kitüntető díjban” hangzott az indoklás a díj átadásakor.

Erdei Gyula1975 óta él Százhalombattán. Karcagon született, szüleivel és testvérével a munkahely ígérete miatt költöztek városunkba. Már fiatal korában érdeklődött a sport iránt. Többfélével is próbál-kozott, végül úgy érezte a kézilabda iránt a legnagyobb a von-

zódása, ebben találta meg azt a közeget, ahol jól érezte magát. Később, amikor már nem volt aktív sportoló sem hagyta el a csa-patot, több évig volt a százhalombattai férfi kézilabda csapat pénzügyi felügyelő bizottságának tagja.

Egész családjával együtt részt vesz különböző közösségi mun-kákban, pl. a katolikus templom belső felújításakor annak takarí-tásánál, valamint az árvizeknél szervezte és fizikailag is segítette a mentési munkákat. Elkötelezett a környezetvédelem iránt, ami főleg a sokszor nagyon szemetes Duna part takarítását jelenti. Segíti a mindenkori képviselő munkáját olyan eseteknél, amikor valaki konkrét segítségre szorult pl. közművek kikötése utáni visz-szakapcsolása és védetté nyilvánítása.

„Kiemelkedő szociális érzékenységéből sokat profitálhat az egész közösség. A helyi közösségben végzett önkéntes közösségi és segítő tevékenysége alapján részesül – e kitüntető díjban” – hangzott az indoklás.


A városunknak nevet adó „Százhalmok” nevű régészeti lelőhelyen 2015 és 2016 szep-temberében zajlott egy halom-sír régészeti kutatása.

A nagyobb méretű halmok közé tar-tozó, környezetéből kissé kiemelkedő halomsír régészeti ásatásába légi fel-vételezési, geomágneses mérési munkák elvégzése után fogtak bele a „Matrica” Múzeum, valamint a budapesti Eötvös Ló-ránd Tudományegyetem Archeometriai és Régészeti Módszertani Tanszéke szak-emberei régészet szakos egyetemi hall-gatók segítségével.

A halomsír mezőgazdasági művelés alatt álló területen található. Az 50 négy-zetméteres nagyságú területet igénylő régészeti ásatás elvégzését, a termőré-teg bolygatásával is járó földmunkát az adott ingatlan tulajdonosa szívességből megengedte, a nyári aratás és a követ-kező vetés közötti időszakban.

A feltárás során egy nagyjából 4x4 méteres nagyságú, szögletes, fa-szerke-zetes sírkamra bontakozott ki, mintegy 7 méteres átmérőjű kőpakolással körbevé-ve. Az alacsony sírkamrát külső oldalán 3-4 sorban, kötőanyag nélkül, nagymére-tű kövekkel támasztották meg. A sírkam-

rát egy mintegy 40 méter átmérőjű, 2,5 méter mély árok vette körbe. Ebből az árokból kerülhetett ki az a földmennyiség, amelyet a vaskori építők a kamra tetejére halmoztak. A sírkamrában elhamvasztott emberi maradványok, eredeti helyükről

elmozdult nagy agyagedények töredékei kerültek elő, megégett bronzgolyócskák kíséretében. A leletanyag alapján ez a sírhalom is egykorú az eddig kutatott ha-lomsírokkal, vagyis korai vaskori (Krisztus előtti 7-6. századi). A 150-200 éven ke-

resztül itt élt közösség egyik vezetőjének temetkezési helyéről van szó. Az emberi maradványokat antropológus szakember fogja vizsgálni. A tárgyi leletanyag a „Matrica” Múzeumba kerül.

A halomsír tudományos elemzése, az

eredmények közzététele tanulmányok, esetleg kiállítás formájában, az eddigi munkákhoz hasonlóan, a résztvevő kuta-tók közös munkájaként fog megvalósulni.

Németh Gabriella

Egy halomsír faggatása


Ma 2016-ban jobbára az akkori részt-vevőknek már csak a gyermekei és azok-nak leszármazottai élnek. A mostani hat-van-hetven éveseknek is vannak emlékei, részint saját, részint családi történetekről, bár az utána következő években a szü-lők is meggondolták, miről beszéljenek a gyerek előtt. 1989-ig 1956-ot nem igen volt tanácsos emlegetni, nyíltan semmi-féleképpen. A rendszerváltást követően az ellenforradalomból forradalom lett és

számtalan kiadvány, könyv, jelent meg. A televíziókban kerekasztal beszélgetések-ben tárgyalták az akkori eseményeket. Vi-déken nem volt ilyen egyértelmű a helyzet, ahogy Százhalombattán sem. Az októberi, novemberi történésekben részt vevők az egyik és a másik oldalon is, együtt nőttek fel nagyrészt, netán iskolatársak, szomszé-dok is voltak. Világnézetük azonban tel-jesen más volt, így óhatatlanul szembeke-rültek egymással. A forradalom leverése után is együtt kellett élniük, a találkozást egy kétezer lelkes kis faluban nehéz volt elkerülni.

1988 októberében Százhalombattára került egy ember az akkor induló városi újsághoz, Szaniszló József. 1990-ben fő-szerkesztője megbízta azzal, hogy érdek-lődjön mi is történt vagy történt-e valami 1956. őszén. Valószínű először a kérdése-ire azt a választ kapta, hogy „semmi nem történt”vagy az, hogy „nem emlékszem rá”. Valóban nem voltak véres események, lövöldözések, halottja egy volt a falunak, de nem itt ölték meg, hanem kiskatona-ként, egy pesti laktanyában. A szerző to-vább ment, megkereste azokat az embe-reket, akik részt vettek az akkori, battai eseményekben, ahol vér nem folyt ugyan,

de nem múltak el eseménytelenül a forra-dalom napjai.

A beszélgetésekből könyv született „Nép felkelés – Forradalom – Megtorlás” címmel. Hogyan, miért írta meg ezt a köny-vet, a szerzőt kérdeztük meg.

– Szaniszló úr most már évtizedek óta Százhalombattán él. Honnan és hogyan ke-rült ebbe a városba?

– Erdélyi vagyok, kolozsvári. 1956-ban 14 éves gimnazista voltam. Pont abban a korban, amikor egy kamaszt, de még gye-reket is érdekeltek már a történések.

Szaniszló Józseffel „Nép felkelés – Forradalom – Megtorlás” c. könyvéről beszélgettünk

’56 – Mondd el fiaidnak

Két emberöltő is telt el 1956 októbere óta, mégis ez ka-varja fel legjobban még ma is az érzelmeket. Ilyen kerek évfordulón óhatatlan felidéz-ni az akkor történeket. Két generáció már úgy nőtt fel, hogy hiányosak voltak az is-meretei, ezért fontos ez a könyv, ahol a szerző még, első kézből írja le a Százha-lombattán az 1956-ban tör-tént eseményeket.

è


Ilyen volt az akkori október, amikor a Kossuth rádióból – nagyon jól lehetett fog-ni Erdélyben – megtudtuk, hogy valami történik, valami nagyon fontos Magyaror-szágon. Lehetett fogni persze titokban a SZER-t, vagyis a Szabad Európa Rádiót, ami részletesebben sajnos, egyoldalúan is beszámolt az október 23-a utáni történé-sekről.

Nagyon reménykedett mindenki, hogy vége a rendszernek. Budapesten meg a nagyobb városokban tüntettek, Debrecen-ben, Szegeden, Kecskeméten, Győrben és sok más helyen. Nagyon jól emlékszem, hogy október 23. keddi napra esett. Én akkor első osztályos gimnazista voltam, és az iskolával 24-én kirándulni mentünk. A diákok és a tanárok külön csoportban de az eseményeket tárgyaltuk. (Később arról is értesültünk, hogy a temesvári diákok tün-tettek, sokan románok is, akik nem akartak abban a rendszerben továbbélni.)

A rádió akkor már bemondta, hogy Pes-ten harcok vannak. Az Astoriától tüntetők a Parlamenthez vonultak október 25-én, ám

a Földművelésügyi Minisztérium tetőteréről „ismeretlen fegyveresek” tüzet nyitottak a védtelen tüntetőkre, ami „véres csütör-tök” néven vonult be történelmünkbe. A feldühödött tömeg aztán önbíráskodások-ra is vetemedett. Gerő Ernő a rádióban mindennek elmondta a tüntetőket, huligá-noknak, rendbontóknak.

„Este nyolckor megszakadt a rádió szo-kott műsora, Gerő Ernő magabiztosan és öntelten sovinisztákról, nacionalistákról, sőt antiszemitákról is beszélt. Türelmes ember vagyok, de nem bírom hallgatni az arcpirí-tó hazugságokat, és kikapcsolom a rádiót.” (Részlet Sefcsik István 56-os naplójából)

(Gerő Ernő magyar kommunista politikus, több magyar kormány tagja, különböző be-osztásokban. 1956-ban az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) első titkára, a szovjet NKVD (Belügyi Népbiztosság) tisztje, 1949 – 1957 között az MTA (Magyar Tudomá-nyos Akadémia) tagja. (A szerk.)

Öt társammal együtt felbuzdulva már azt terveztük, hogy átszökünk Magyaror-szágra harcolni, de természetesen ez csak kamaszos ábránd volt. Eljött aztán novem-ber negyedike, amikor Nagy Imre minisz-terelnök elmondta emlékezetes beszédét: „Ma hajnalban a szovjet csapatok táma-dást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt”. Múltak az évek, újságíró lettem és egy cikk miatt ki-rúgtak az állásomból. Akkor már a hely-zetem egyre nehezebbé vált Erdélyben, ezért úgy határoztunk, hogy családostól hivatalosan áttelepülünk Magyarországra. Ez nem volt egyszerű, de többszöri hely-változtatás után 1988 októberében Száz-halombattára költöztünk.

– Hogyan indult a család új élete váro-sunkban? Mi késztette arra, hogy egy ilyen kényes témához nyúljon, mint 1956?

– Nagyon jól, mert a városi újságnál állást is kaptam, a lakásgondok is megol-dódtak. Már-már úgy látszott, hogy a sok idegesség, költözködés után nyugalomra leltünk, de 1989. januárjában súlyos stroke betegségbe estem, ami részleges bénulás-sal, agykárosodással is járt. Sok időbe telt mire újra munkaképes lettem, de talpra álltam és újra dolgozni kezdtem.

Az újságnál megbíztak egy elég nehéz feladattal. Meg kellett találnom és szóra bírnom azokat az embereket, akik 1956-

ban valamilyen módon belekeveredtek az itteni eseményekbe. 1990. októberében beszélgettem Cse resnye Józseffel, 1991. októberben Sef csik Istvánnal, 1992. októ-berében id. Würth Pállal, Maráczi Lajossal 1993-ban, majd Kovács Miklóssal 1994-ben, akitől csak telefoninterjú sikerült kap-nom. Ezek a beszélgetések megjelentek a Hírtükörben. Sok bíztatást kaptam a „Mat-rica” Múzeum akkori – sajnálatosan korán elhunyt igazgatónőjétől – Poroszlai Ildi-kótól, és végül 2006-ra könyv lett belőle, ahol Gyertyával és fehér virággal, címmel olvashatják írását.

„Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely majdnem tudathasadásban nőtt fel: legnagyobb nemzeti ünnepünket nem lehe-tett felszabadultan és szabadon ünnepelni, csak iskolába, munkahelyre bezárva. 1956 – ot pedig szégyenteljes ellenforradalom-nak titulálták, vagy agyonhallgatták, és otthon sem szívesen beszéltek róla.” (Részlet Dr. Poroszlai Ildikó írásából)

– Az akkori könyvbemutatón, sokan vol-tak kíváncsiak, vajon mi lehet a könyvben? Honnan jutott információhoz azon kívül, hogy a részvevőkkel beszélgetett?

– Az emberek szívesen olvasnak azok-ról, akiket személyesen ismernek. A 200 oldalból majd 160 a magyarországi ese-ményekkel foglalkozik, a többi a helyi-ekkel. Nagy segítség volt Sefcsik István 56-os naplója, ami a könyv alcímében is szerepel.

Levéltárakban kutattam, elolvastam a kihallgatási jegyzőkönyveket, az 1956-os intézetben is találtam anyagot. Utána néztem, kik voltak azok az emberek, akik fontosnak tartották, hogy valamilyen mó-don, de szerepet vállaljanak, követve az országos megmozdulásokat.

Budapest viszonylag közel van, és az ingázók hozták a híreket. Már nemcsak a rádióból értesültek, hanem szemtanúktól. Pár ember összegyűlt és úgy gondolták, ledöntik a temetőben lévő orosz katonai emlékművet. A gondolatból tett lett és ok-tóber 26-án, szombaton megtörtént, amit elhatároztak.

„Csönd következett, majd összenéztünk: ha ezt kívánja a népakarat, hát dőljön le a szovjet bálvány. A többi már ment mintha parancsra történt volna. A fiatalok koráb-ban kilazították csákánnyal az oszlop alját, hurok került az oszlop tetejére, néhány erő-teljes rántás és a „bálvány” sorsa bevégez-tetett. Hazafelé azon tűnődöm, hogy nem volt sem kiabálás, sem ujjongás – mindenki tette a dolgát. Mint aki kötelességet teljesí-

è


tene…” (Részlet Sefcsik István 56-os nap-lójából)

– Ennek a tettnek azután komoly követ-kezményei lettek. Kiket ítéltek el a forrada-lom leverése után?

– Cseresnye József téglagyári mun-kás volt, abban az esztendőben. „Bűne”, hogy Sefcsik Istvánnal, Lenkei Sándorral és Versics Károllyal ledöntötték a teme-tőben álló szovjet emlékművet. Ezen kívül nem vethettek túl sokat a szemére, mégis Kistarcsára került.

„Később néhányunkat lefogtak, és be-vittek Budapestre az Aradi utcába. Azzal vádoltak minket, hogy ledöntöttük a szovjet emlékművet, és meg akartuk dönteni a rend-szert. Bár ezt nem egészen értettük, mert a jegyzőkönyvet nem mutatták meg nekünk. Az emlékművet beismertük, de a rendszer megdöntését nem. Mi csak annyit tettünk, hogy megvédtük a falut a garázdáktól. De hát mondhattuk mi azt. Kistarcsára vittek minket, és szinte szünet nélkül vertek a pu-fajkások.” (Cseresnye József emlékei)

Würth Pál a falu nagy forgalmat lebo-nyolító kocsmárosa volt. Azokban a napok-ban kitett a pultra egy orosz „kirpicshlébát” (téglakenyeret), és melléírta: „Ezt akarjá-tok enni, magyarok?” A megtorló appa-rátus ennél többet várt tőle. Azt – amit minden vendéglátóstól –, hogy épüljön be a Kádár rezsim besúgó hálózatába. Erre pedig nem volt hajlandó.

„Sikerült eldugnom egy ceruzavéget, az-zal teleírtam egy zsebkendőt, gondoltam a szennyes ruhámmal együtt megkapja a fe-leségem az üzenetet. Bizony rosszul tettem, elcsípték a teleírt zsebkendőt. A smasszer úgy megütött, hogy vérbe borulva gurultam le a lépcsőn. Kaptam tíz nap sötétzárkát, ott „volt időm” töprengeni a feljelentő tettén.” (Würth Pál emlékei)

Sefcsik István az egykori Téglagyár villanyszerelőjeként dolgozott ’56 – ban. Titkos szavazással választották meg a Nemzeti Bizottmány elnökévé, a megala-kult nemzetőrség vezetőjévé, majd a mun-kástanács elnöke lett. Neki is köszönhető, hogy a felbomló közrend ellenére nem került sor önbíráskodásra, leszámolásra, atrocitásokra. A három – már korábban is széteső – TSZ közül kettő feloszlatta önma-gát. Mert kérték rá, levezényelte egyik-nek a lebontását. Maráczi Lajossal együtt fenntartották a rendet, szükség szerint in-tézkedtek a falusiak ügyes-bajos dolgaik-ban. Következő év márciusában gyűjtötték be három társával, Cseresznye Józseffel, Kovács Miklóssal és Würth Pállal együtt. (Nemzeti Bizottmány: 1956. október 26-tól

szerte az országban megalakultak a tele-pülések közigazgatásának irányítására. (A szerk.)

„Két rendőr lép be a cellába, egyikük kezébe papír. Névsort olvasnak. Nagyot dobban a szívem, mikor a nevemet meghal-lom. – Akinek a nevét olvastam – mondja – egyes sorban induljon utánam. A sort a má-sik rendőr zárja. Mindenki azon töpreng ez

jót vagy rosszat jelent? Fel a lépcsőn, irány a kijárat. A kapu előtt ponyvás teherkocsi, arra kell felszállnunk. Ismét találkozom Cse-resznye Jóskával. A kocsi elején és végén egy – egy géppisztolyos pufajkás. Össze-húzzák a ponyvát, a motor felzúg. Indulunk. Vajon, hová? Valaki azt sustorogja, ő isme-ri ezt az utat. Kistarcsára visznek.” (Sefcsik István naplójából)

Kovács Miklós mezőgazdasági főisko-lát végzett, tartalékos tiszt volt, az egy-kori Tóth – tanya bérlője. Ahogy mondani szokták, „semmibe nem keveredett bele”, azokban a hetekben. Mégis begyűjtötték azzal, hogy le akarta váltani Czakó Béla agronómust és közreműködött a téeszek szétverésében. Mondanunk se kell, a vá-dakból egy szó sem volt igaz.

„Azért nekem szerencsém volt Kistarcsán – mondja Kovács Miklós – az utolsó battai ’56-os tanú, mert sarokba kerültem a nagy pofozás napján. A pufajkás sorra fejjel a falba verte az internáltakat, és csak egyet kellett volna tovább lépnie, hogy ugyanarra a sorsra jussak, de úgy látszik restellte azt a lépést, és tovább folytatta a másik falnál.” (Kovács Miklós emlékei)

Maráczi Lajos egy Vas megyei falucská-ban született, igen szegény szülőktől. Sorsa úgy hozta, hogy Százhalombattán teljesít-sen szolgálatot abban az esztendőben az egykori tanács végrehajtó bizottságának

titkáraként. Hamar felismerte a magasztos kommunista eszmék és a gyakorlat között tátongó szakadékot. Mondják, a beszol-gáltatások idején soha nem vett részt nép-nyomorító, „lesöpört padlás” akciókban. Sajnos mindig akadt más, aki erre vál-lalkozott. Megváltásnak érezte október 23 – át. A falu, vezető nélkül maradván, Sefcsik Istvánnal meg néhány tettre kész

társával együtt átvették az irányítást. Az új kormány elvárásai szerint Nemzeti Bi-zottmányt választottak, megszervezték a falu védelmét, élelmet gyűjtöttek a pesti harcoló alakulatoknak, egyszóval tették, amit kellett. A bukás után Pestre költözött, elkerülve így a kistartcsai internáló tábort, de 1957. június 25 – én őt is begyűjtöt-ték. Az Aradi utcai kapitányságra, majd a Markó utcai börtönbe került, onnan pedig a kőbányai gyűjtőbe.

– Ön szerint, aki a könyvet nézve alapo-san beleásta magát 1956. történéseibe, mi ’56 üzenete?

– A forradalom idején a szocialista álla-mok népei előtt felcsillant a remény, hátha lerázhatják magukról a kommunista dikta-túra jármát. Lehet-e rangsorolni az 1956. november 4-e utáni megtorlásokat? Igen, hiszen sok ezer ember élt akkoriban az akasztófa árnyékában. Emlékezzünk meg kegyelettel azokról, akiket bitófára juttat-tak és mondjunk el értük egy imát. Tiszte-legjünk azok előtt is, akik sokéves börtön után egyenes gerinccel szabadultak.

A könyv hátlapján a következő mottó áll: „És kérdik, egyre többen kérdik, He-begve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták - : Ilyen nagy dolog a szabadság?” Márai Sándor

Jankovits Márta


Biksi István: - A méhész egyletek ország-szerte előadásokat szerveznek ősszel és té-len, hogy a gyakorlati tudást megerősitve és kiegészitve, eredményesebb lehessen a méhész munkája. Az előadásokon szó esik méhegészségügyről, hogyan lehet eredmé-nyesen többet termelni, milyen új eszközök állnak a méhészek rendelkezésére - pl. új fajta pergetők -, fedelező eszközök - kisebb kézi, gépi. Szó esik a mézkiszerelésről, méz-eladásról, hogyan alakitsa jövő esztendőben a méhész a dolgait, hogy talpon maradjon.

A Gyulai háromnapos programot nyolc éve rendezik meg a méhészeknek. Mi öt éve veszünk rajta részt. A Polgármesteri Hivatal-ban van a megnyitó ünnepség, majd utána a résztvevők kivonulnak az utcára és átvo-nulnak a gyönyörűen helyreállitott Gyulai várba. A menetet rézfúvós zenekar kiséri. A Méhkirálynő - akit évente újra választanak - hintón utazik a vendégsereg között. 1849-ben ezen az úton vitték ki a várból a magyar szabadságharc vértanúit is Aradra.

Az ünnepség, az értékelés és a Méhész Bál az Erkel Hotelben, előadások, kiállitások

a város különböző pontjain vannak. Az érté-kelő zsűri tagjai: az OME - Országos Méhész Egyesület - vezetői, a megyék szaktanács-adói. Részt vesznek benne laboratóriumok, akik a tudomány eszközeivel vegyelemzést végeznek. Vannak a zsűriben a városból is hozzáértő emberek. A zsűri tagjai megkós-tolják izre, megvizsgálják szagra, szimatra a mintákat.

A 150-200 méhész kb. 600 mintát ad le elemzésre. Lépes méz, virágpor, propoliszos méz, akácméz, vegyes virágméz, vadgeszte-nyeméz, selyemkóró méz is megtalálható a választékban. Minden mintából hármat kell leadni. Egy marad etalonnak. Egy a méhész-nek, egyet felhasználnak a vizsgálat során.

Nem jöttünk haza üres kézzel: A Békés megyei Méhész Egyesület által meghirdetett Év Méze 2015. versenyén a Biksi Méhészet Mézharmat méze Fajtaméz III. kategóriában elhoztunk egy III. helyezést. Lépes mézünkért egy Ezüst oklevelet kaptunk. A legsikeresebb az akácmézünk volt, amely „Arany fokozatú” elismerésben részesült.

A második kérdésedre válaszolva:A méhész év előző év augusztusában

kezdődik és tart a következő év augusztu-sáig. Méhészetünk 200-250 méhcsaláddal gazdálkodik. A napraforgó kipörgetésével kezdődik a méhcsaládok beteleltetése a kö-vetkező esztendőre, igy tavaly augusztusban 2016-ra készültünk föl.

Etetjük a méheket, hogy megfelelő meny-nyiségű és minőségű élelem álljon rendelke-zésükre télviz idején. Ez sok munkát, gondos-ságot igényel. A vékonyabb - kisebb létszámú - családokat egyesitjük egy másik vékonyab-bal. Ha úgy itéli a méhész, hogy nem tudnak áttelelni, mert nagy télre számit, akkor két kisebb családot össze kell rakni.

1 kg méh = 10 ezer darab (egyed) méh-vel. A legkisebbnek is 1,5 kg-osnak kell len-nie, ami 15 ezer egyedet jelent, hogy nehéz tél esetén is át tudjon telelni, életben tudjon maradni a méhcsalád. Kisebb családnak bi-zonytalan az áttelelése. Ha enyhébb a tél akkor megúszhatják, ha keményebb nem.

A legerősebb méhcsaládok 2-2,5 kg sú-lyúak, vagyis 20-25 ezer egyedekből állnak. Száz családból akad kb. húsz ilyen. Ezek túl erős családok. Tavasszal gond lehet velük, mert náluk a rajzási ösztön előbb föllép, mint a többinél. Ilyenkor az erőset összecserél-jük egy gyengébbel. Ezt csak hordás idején lehet. A kijáró bogarat megkapja a véko-nyabb család. A vastag családnál pedig ott marad a fias keret, ez föl tud erősödni az akác idejére.

Vendégségben a Biksi családnál

Ünnepek és hétköznapokHárom dologra voltam kíváncsi, amikor meglátogattam unoka-húgomat - András Pannit és férjét Biksi István méhészt - a Vörös-marty utcai házukban: 2015 decemberében hogyan értékelték Gyulán az előző évi mézeiket, milyen volt az idei méhész év és hogyan zajlott az Aranylakodalom, melyet az 50. házas-sági évfordulójukon rendezett meg a család.

è


Azért a hordási időszakot kell erre fel-használni, mert akkor a gyűjtés elvonja a figyelmüket a változásról. Nem lehet koráb-ban, mert az idegen méhek - élelemféltés mi-att - az anyát meg is ölhetik.

Egyesiteni, erősiteni, ráröptetni egy má-sik családra a méheket, csak a nagy hordási időben lehet. Hordásban bőség van, nincs élelemféltés. Hordástalan időben védi az élelmét, mert az biztositja számára a jövőt. Ezért védekezik az idegen bogár ellen, mert nem rendelkezik a kaptár illatával.

Október-novemberre a méhek be vannak telelve. A kaptárakat betakarjuk (ne ázza-nak, ne szivják be a vizet), hogy esőmentesitve legyenek. Ne hatoljon át a kaptáron a szél, mert az viszi el a legtöbb meleget.

A 2015-16-os tél rossz volt a méhek szá-mára. Nekik az a jó tél, amikor december-re lehűl a levegő 0-5 C0-ra. Január végéig minuszok legyenek. De ha tartósan lehűl a levegő –15-20 C0-ra, az a méhcsaládokat erősen megviseli.

A téli élelmet a méhek keretben tárolják. A két keret közötti részt méhutcának nevezzük. A jó méhcsalád 5-8 léputcán - két keretsoron - telel be. Ez 20-25 cm átmérőjű gömbforma, mert a gömbnek van a legkisebb felülete, amit a méheknek melegiteniük kell.

A léputca eleje mézmentes, ahol a telelő fürt elhelyezkedik. A kijáró nyilás az eleje a kaptárnak. A méhek araszolva mozognak. A mézet kb. 20 C0-ra melegitik fel, mert csak ezen a hőfokon tudják elfogyasztani. A méz nehezen melegszik fel. A méhek izommoz-gással - rezegtetve - termeknek hőt. A gömb külső felületén lehűlt méhek befelé, a belsők kifelé mozdulnak el, mint egy mágnenes tér-ben. A méh fürt 14-24 C0 között mozog.

Ha nagyon hideg van, kicsapódik a pára és a kaptárban jégcsapok keletkeznek. A méhcsalád csak a méh fürtöt és az élelmet melegiti fel, a kaptárt nem. Nagy hidegben nehezen tudnak elmozdulni, igy kifogy alóluk az élelem, nem tudnak élelemhez jutni. A mé-hek -10 C0-ig telelnek át nyugodtan.

2016-ban rosszul indult a tél. Az eny-he idő miatt januárban kirepültek a méhek. Tartósan megmaradt a meleg is. A korán vi-rágzó mogyorófélék elkezdtek virágozni. A hóvirág - kerti és erdei is - január végére, február elejére elvirágzott.

Ha túl korán magas a hőmérséklet, elkez-denek petézni. Fiasitást nevelnek és már nem állnak vissza. Ez igen sok energiájukba ke-rül, mert még magasabb hőmérsékletre kell emelni a „fürtöket”.

Az idén a meleg után jött a két hetes hi-deg, amikor nem tudtak kirepülni. A fürtöt akkor is melegitették. A sok bélsár fölhalmo-zódott bennük, ami baj. Ilyenkor az a kérdés, kibirják-e ezeket a szélsőségeket?

Elég korán nyiltak a gyümölcsfák virá-gai, a repcék és az akác is. Ami aztán el is fagyott. Ilyen hatalmas fagykárt még nem láttam az országban, pedig 50 esztende-je küszködök a természettel. Még a maga-san lévő hegytetők is megfagytak. Érdekes volt ez a fagy. A magasból jött függőleges csikban, sávokban mínusz 30, 40, 50 fokos hideg. Lent a völgyekben és fent a hegyte-tőkön is sávokban fagyott el minden. A ter-mészeti megfigyelésemet igazolták később a meteorológusok is. Ilyen fagyot én még nem láttam! Így volt ez az akácnál is. A szokott virágzat 1/3-a maradt meg.

A vetett kultúrák Magyarországon sajnos egyirányúsodtak. Kukoricát, búzát, árpát vetnek. A negyedik növény a napraforgó, amely szerencsés a méhészek számára, mert pergethető mézet ad, és a beteleléshez is besegit. Az idén ez elég jól sikerült.

Ha az akác nem sikerül, nagy bajban van a méhész. De ha a napraforgó igen - hosszan tart a hordás -, több napraforgó mézhez jut-hatunk. Ha az akác nem sikerül, de a többi jó, akkor nullszaldós a méhészet. Az idei év is ilyen.

A napraforgó után hosszú meleg napok voltak. Így a mézharmat is jó sikerült, méhcsa-ládonként 4-5 kg mézet lehetett pergetni. Az akác sikertelensége után a méhész igyekszik helyette valami más értéket előállitani. Apró kis családokat csináltunk. Kiraktunk 146 pá-roztató kaptárt, a párzás sikeres lett, igy júni-us végére 125 kis család kezdte el a gyűjtést. A termelés során elveszett, elpusztult anyákat pótoltuk. Így őszre - beteleltetésre - 85 új család maradt belőlük. Ami csak később fog értékesülni. Ha áttelnek és jövőre jó lesz a hor-dás, több méz jöhet be. Ha áttelnek, ebből el tudok adni 30-40 méhcsaládot. Így próbálja az ember jobbá tenni a rossz esztendőt.

Nagy veszélyt jelent a méhekre a be-települt ázsiai nagyatka. Ez az egyetlen élősködő, ami a gazdaállatot tönkreteszi. A védekezés ellene egész évben történik. Leg-hatékonyabb behordás után ősszel, fiasitás mentes állpotokban. Csökkenteni kell az

egyedszámukat, hogy a méhcsalád át tudjon telelni. Vegyi és biológiai módszerekkel vé-dekezünk ellene. 300-400 atkának akkora a súlya, mint egy méhnek. Mákszem nagy-ságúak.

A here fiasitást szereti legjobban az atka. Az atka a bábon „kutat ás”, odajár három óránként táplálkozni. Az utódokat is oda szoktatja táplálkozni a báb nedvére. A pe-telerakástól számitva a here 24, a dolgozó 21, az anya 16 nap alatt lesz érett egyed. Ezért kedveli a heréket. Hosszabb ideig élős-ködhet rajtuk.

A méhésznek azt az időt kell kiválasztani, amikor a leghatékonyabban tudja gyériteni az atkák számát. Sajnos országosan is nagy károkat okoznak a méhállományokban.

*Az Aranylakodalomról Biksi Istvánnét -

Pannit - kérdeztem.Biksi Istvánné: - A nagycsaládban apámék-

nak volt Aranylakodalmuk. Azt mondta akkor az édesapám: „Kislányom! Mi már nem soká-ig élünk. De nektek ez emlék marad.” Így is lett. Apám másfél év múlva meghalt.

Két évvel ezelőtt súlyos beteg lettem. Megfogadtam, ha megérem az Aranyla-kodalmam idejét, megtartom. Móni lányom szervezte a programot. Az esküvőnk - az 50. év után - 2016. augusztus 13-án volt a városi házasságkötő teremben. Az anyakönyvezető nagyon szépen beszélt, megható volt. Utána a Training Hotelben volt a vacsora. Gyer-mekeink, unokáink, nászaink, testvéreink, néhány rokon, barát volt a vendégünk. Volt zene is, de a gyermekeink meglepetéskép-pen meghivták Nagykanizsáról a „Kanizsa csillagai” cigányzenekart, akik népdalfeldol-gozásokat játszottak, és nagyon feldobták a hangulatot. Hajnali négyig mulattunk.

Biksi István: - Amikor 1966-ban össze-házasodtunk Pannikával, az apósom - aki Dunavecsén született és egy kicsit ő-zve be-szélt - azt mondta: „No, ezök söm sok sót ösznek mög.” Én pedig azt mondtam: „Még attól is többet.”

Két héttel az évforduló előtt Pannika fel-mosta a fürdőszobát az emeleten. Vizes pa-pucsban megcsúszott a lépcsőn - lefelé jövet. Olyan izomhúzódása lett, hogy az orvos, aki ellátta a sérülését, azt mondta: Ha maga ott „nem táncolni”, csak járkálni akar, akkor két hétig szigorúan feküdnie kell. Ötven év után értem meg, hogy az én édes feleségem elő-ször fogadott szót nekem.

Szegedinácz Anna: - Elköteleztétek maga-tokat a következő ötven évre. Kivánok nektek még sok szép, békés, boldog esztendőt, erő-ben, egészségben.

Biksi István: - Így van. Te meg majd megirod a következő ötven esztendő történetét is.

Szegedinácz Anna


A család őseiről, gyermekkoráról, fiatal éveiről, munkájáról, családjáról kérdeztem. Örömmel, fiatalos emlékezettel mesélt ne-kem mindarról, ami vele, a környezetével történt. A beszélgetés előtti napon ünne-pelte 87-ik életévét. Jó kedélyű, kiegyensú-lyozott, mesélőkedvű idős embert ismertem

meg benne, aki tiz évet simán letagadhatna korából. Reggel hétkor a campingben kezd, ahol gyermekének és menyének segédke-zik mindenben, ami elvégzendő feladatot a környezet ad. Füvet nyír, elvégzi az apróbb javitásokat.

Gyönyörű zöldellő fák, virágok, selymes

fű – gondozott ápolt kert – hangulatos ét-terem, faházak, úszómedence várja a ven-dégeket és három nagyszerű ember – Feri bácsi, Ferenc és felesége Zsuzska.

1929. szeptember 12-én születtem Bat-tán. Anyám Nécsó Rozália katolikus rác családból származott, ám az édesanyja sváb lány volt. Édesapja Nécsó Mihály volt. Úgy mesélték nekem, Ráckeresztúrról jött Battára.

Anyámék ketten voltak testvérek. Fivére Nécsó István az I. világháborúban Piovánál halt meg. Apám Falusi Mihály volt. Apai ágon a nagyapám Falusi József családjá-val a Gyormában lakott a jobboldalon, a Vasék előtti házban.

A nagyanyám, Bulat Katalin battai lány volt. Nagyapám a Pannónia pusztai virág-kertészetben dolgozott, mint kocsis. Zárt szekéren szállitotta a pesti piacra a frissen vágott virágokat. Nagyon erős ember volt. Az oda vezető út akkor sok veszéllyel járt. A Csillag csárda környékének – a Sulák ré-szen – nagyon rossz hire volt. Ezért alkal-mazták őt szivesen, mert meg tudta védeni magát. Ki kezd ki egy nálánál erősebbel? Csak az ostobák.

Apámnak – Falusi Mihálynak – három testvére volt. József, aki Battán maradt, Jú-lia, Erzsébet és Katalin. Katalin 18 évesen halt meg tüdőgyulladásban. Egy szilveszteri bál után, hogy kimélje a cipőjét – nagy kincs volt az akkor -, mezitláb ment haza. Akkor fázott meg és lett súlyosan beteg. Júlia el-került Velencére. Vitte magával öreg nagy-szüleimet is.

A ’41-es nagy árviz idején Józsi bácsi háza a Petőfi Sándor utcában olyan súlyo-san megsérült, hogy le kellett bontani és helyette újat épiteni. Józsi bácsi gyermekei: Jani, Rozi, Anus – Deák Ferencné –, és Ka-tica – Polovicer Antalné. Az ő férje fuva-ros volt. Már a háború után történt, hogy a battai réven szekérrel ment át Tökölre. A lovak valamitől megijedtek, megvadultak és szekérrel együtt beleborultak a vizbe. Sú-lyos csapás volt ez a családnak.

Apám családjának férfitagjai mezőgaz-dasági munkával keresték a kenyerüket. Betakaritás után a járandóságukat termé-szetben fizették meg. Azt vitték el augusz-tusban az érdi vásárba eladni. Abból vették

meg aztán a szükséges dolgokat – csizmát, nadrágot. Leginkább csak akkor kaptunk új holmit. A vásártér a régi buszpályaudvar helyén volt. Pénzt – részben is – csak ke-vesen kaptak. Szerződést kötöttek, mennyi részért dolgoznak.

Aratáskor anyám volt apám kettőzője. A családokban mindenki kivette részét az aratásból. Csak a téglagyárban fizettek a munkáért pénzzel.

A mi időnkben – ha a szükség úgy hozta – még posztó cipőt is készitettek a nők a gyerekeknek, öreg használaton kivüli kala-pokból. Amit kinőttünk a kisebb testvér kap-ta meg. Mi pedig a nagyobbaktól örököltük a ruhákat, cipőt. Testvéreim Falusi Ilona, Ju-lianna és István.

Apám a pusztákon vállalt munkát ta-vasztól télig. Tavasszal szántottak, vetettek. Betakaritás után és télen a nagy földtáb-lákat szegélyező akácosokban vállaltak gallyazást, tuskózást. Amit aztán tüzelőnek tudtak felhasználni. A tuskózáshoz járt még öt liter bor is. A nagy munkákat a pusztákon elvégezte a cselédség. Ökrökkel szántottak. Kisebb feladatok akadtak másoknak is.

Édesanyám a téglagyárban dolgozott más asszonyokkal együtt. A nyerstéglát rakták a transzportra, ami a száritóba vitte. Ispaics bácsi volt akkor a főgépész.

1939-ben költözött át a család – má-sokkal együtt – Érdre. Olcsó épitési telkeket lehetett ott venni. Negyedik osztályos – tiz éves – voltam. Szeretettel emlékszem Tutus tanitó nénire. A fiataloknak szervezett tán-cot, szindarabokat, szüreti mulatságot. A legkisebbek még nem vettek ebben részt. Ha rossz volt az idő a Pannónia pusztai gye-rekeket nagyapám a dobozos kocsival hoz-ta be a falusi iskolába.

Az A-szegiek és a Fő-szegiek mindig ve-télkedtek egymással. Játékképpen – a ha-táron – sulyázással szoritottuk ki egymást, hogy kiderüljön, ki az erősebb.

Nagyapámról azt mesélték, lekötötték az egyik kezét – olyan erős volt – úgy bir-kózott meg a falu többi legényével. Ezért lehetett ő a kocsis a virágkertészetben.

Arra emlékszem még, hogy a búcsúban négercsókot kaptunk. Ez nagyon finom csoki volt krémmel megtöltve.

Falusi Feri bácsival fia, Fe-renc érdligeti campingjében találkoztam. Még gyermek-korában költözött Érdre szü-leivel. Népes familiája battai tagjait szerencsém volt, van ismerni, őt nem. Ő ellenben ismerte apámat, idősebb testvéreimet, igy hamar szót értettünk egymással.

Tegnapról holnapra – Beszélgetés id. Falusi Ferenccel

„Falusi” történetek

è


Jó barátom volt Kővári Gyula, Kővári Pali bácsi fia. Az ő gyerekei voltak Kővári Gyuszi, Józsi, Juci, Anus és Katica. Józsit és Jucit a front alatt aknatalálat érte. Mind-ketten meghaltak. Pali bácsi sokszor ma-gával vitt bennünket, ha messzebbre volt fuvarja. Előfordult, hogy hazafelé, egy beszállóban – csárdában a lovak mellett – aludt és csak másnap ért haza. Egy éjszaka egy ló véletlenül fejbe rúgta. Így halt meg, sajnos. Hét lovuk volt, apjuk halála után Gyuszi lett a fuvaros. Stráfkocsival vitte a téglát a vasútállomásra, meg ahová kellett az épitkezésekhez. Sokat segitettem nekik a földeken is – hengerelni, boronálni – már harmadikos koromban 9 évesen.

A lányok is dolgoztak. Szecskát vág-tak az állatoknak. Ősszel ők rakták meg a kocsit trágyával. A férfiak teritették el a földre, kint a határban.

A téglagyárba – nekünk, gyerekeknek – szabad volt bemenni, ahol anyámat meg-látogathattam.

Amig Battán laktunk, anyám édesanyja, Nécsó nagymama főzött az egész család-ra. Nagyapámnak én vittem délben az ebédet a pusztára.

A virágkertészet a kastély mögött volt a Barához közel. Onnan locsoltak.

A Gesztenye sort – ma Gesztenyés utca – csak hintókkal használták. A mezőgazda-sági terményeket dűlő utakon szállitották. Tőle balra voltak a béresek házai.

Amikor már lehetett báloznom, visz-szajártam Battára, találkozni a régi osz-tálytársakkal, barátokkal, rokonaimmal.

Tartottam velük a kapcsolatot. Jászberényi Pityu volt a legjobb barátom. Dunafüreden a Halászcsárdát ő vezette. Oda jártunk – biciklivel, kis motorral mi érdiek is sokan – szórakozni hétvégeken.

*A front alatt a történések sűrűjébe ke-

rültem. 1944. december 3-án – a németek -, mint leventét el akartak vinni bennünket Mórra. Az érdi temetőnél találkoztunk a református pappal. Kérdezte, hová mentek gyerekek? Mondtuk neki, Mórra.

– Ne menjetek, mert a Bentánál már né-met katonák vannak!

Három társammal a benzinkútnál elbúj-tunk a fal mögé. Haza menni nem akartam, ezért Zoltán-puszta felé vettem az irányt. Odaértem. Nagy csendesség volt. Nem ta-láltam senkit. Végre 12 órakor ángyomék jöttek be valamiért. Abban a pillanatban,

hogy odaértek, olyan aknatüzet kaptunk, a házakat, a fákat szétszagatta.

Zoltán-pusztában magyar és német ka-tonák voltak akkor még. Nagynénémék – Simon puszta felé – az ecetesben bújtak

meg az ottani bunkerben. Ők az Alsó-pusz-tán laktak a cselédházakban. Mi a kastély alatti pincébe menekültünk be, amit szintén bunkerként használtak. Nehezen lehetett felfedezni a helyét.

Franciska pusztán 10 magyar katona volt csupán. Jött négy német tank. Egy megállt

a vashidnál – a mai MOL bejárata mellett. Egy Zoltán-puszta sarkánál, egy Pannónia-pusztánál és egy a Karácsony pusztánál – Érd-Martonvásár határánál.

Pannónia-pusztán a kastélyban voltak a német tisztek. A harcok alatt a parancsnokuk Érdre menekitette őket. Franciska-pusztáról csak négy magyar katonának sikerült elme-nekülnie Tárnok felé. Ötöt az oroszok kivé-geztek az Ernyei tanyán. Egyikük – Angyal János – aki megsebesült, Érden halt meg, és ott lett eltemetve a 6-os út melletti temető-ben. Az Ernyei tanyán agyonlőtték Bugyinka Istvánt is, aki éppen traktorért ment oda.

Lejegyezte: Szegedinácz Anna

SZÁZHALOMÓvárosi Közösségi, Közéleti Folyóirat

Meg je le nik havonta

Fe le lős ki adó: a Száz ha lom bat tai Fa lu vé dő Egy let elnöke

Szerkeszti a szerkesztőbizottság.Postacím: 2440 Száz ha lom bat ta, Avar köz 2.

Honlap:www.szazhalom.hu

E-mail: [email protected] le fon: 06-23/356-343ISSN szám: 2060-2766

Nyomdai munkák: Hírhalom Kft., Százhalombatta

(Folytatás a következő számban)


1849. augusztus 13-án délután Világos mellett a magyar szabadságharc harminc-ezer katonája letette a fegyvert az egye-sített osztrák és orosz hadak előtt. Temes-várnál a fősereg felbomlott, amiről Guyon tábornok, írásos jelentést küldött Kossuth Lajosnak, aki átküldte Görgeynek, átruház-va a döntés felelősségét.

Görgey tábornok lemondásra szólítot-ta fel, amit Kossuth augusztus 11-én meg is tett és a polgári valamint a katonai ha-talmat átadta Görgeynek és török földre menekült.

Az, hogy a fegyverletétel fegyelmezet-ten, szomorú ünnepélyességgel ment végbe az is Görgey érdeme. Egy orosz tiszt így írja le az ott történteket:

„Amint a gróf (Rüdiger orosz tábor-nok) eltávolodott, Görgey a lovával sere-ge elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét, de egy han-got sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel a melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő: Éljen Görgey! kiáltással, könnyezve válaszolt ve-zérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előjött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ere-je ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: Isten veled Gör-gey! – Isten veled Görgey! – ismételte az egész sereg.”

Görgey Artúr tábornok mindennel leszá-molt, az életével is. Mint, aki vállalt minden felelősséget, meg volt győződve róla, hogy kivégzik.

Az oroszok azonban feltételként szabták az osztrákok felé, hogy a Habsburg császár megkímélje az életét. Tiltakozott a bajtár-saitól való elkülönítés ellen, de nem tehetett semmit. Klágenfurba száműzték, ahonnan csal a kiegyezés után térhetet haza.

Ez még nem volt elég, de Kossuth Lajos Törökországban élve árulással vádolta meg Görgeyt, aki ezt a bélyeget életé-nek 99 évében sem tudta lemosni magá-ról, bár ezt a bélyeget méltósággal viselte tudván, hogy nem igaz. Sok ezer ember életét mentette meg egy teljesen kilátásta-lan helyzetben. Az orosz hadak létszáma akkor kétszázezer körül volt, plusz az oszt-rákok. A magyarok hősiességét még maga I. Miklós cár is elismerte. Így írt a cári had-

sereg főparancsnokának Ivan Fjodorovics Paszkevicsnek:

„Sehogyan nem tudok napirendre térni a fölött, hogy Görgey Komárom elhagyása után, hogyan kerülhette meg hadseregün-ket előbb a jobb, aztán a balszárnyát, ho-gyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel” A válasz igen egyszerű: mert zseniális hadvezér volt.

Egy hősnek, valamikori hadvezérnek is el kell tartania a családját, pénzt kell keres-nie, ami a hazajövetele után igencsak két-ségesnek mutatkozott. A Lánchídnál alkal-mazták, de onnan mivel az építkezés állami kézbe került elbocsátották. Dolgozott vasút építésnél, intézőként, bank mindenesként. Írnoki munkát is vállalt. Ez csak az ő emberi nagyságát bizonyítja, mert az osztrák ve-zette birodalom még ezzel is meg akarta alázni, ami igencsak kicsinyes eljárás volt vele szemben.

1874. május 8-án ötvenhat évesen azon-ban, megoldás mutatkozott. Öccse, Görgey István, aki végig harcolta vele a szabad-ságharcot vett Visegrádon egy kisebb bir-tokot. (Ma Vár Hotel Kastélyszálló) Oda költözött a családjával, itt élt több mint 40 évig. Itt megkapta azt a megbecsülést, amit megérdemelt. Kialakult körülötte egy olyan kör, amely tisztelettel és szeretettel vette körül. Meglátogatta két miniszterel-nök, gróf Tisza Kálmán és fia István, írók, költők keresték fel. Móricz Zsigmond és fe-lesége Pesten látogatta meg, már nagyon idősként. A hideg teleket Weiss Manfréd vendégeként vészelte át, ott találkoztak,

mikor is az író felesége kezet csókolt az idős tábornoknak.

Nemcsak közismert emberek, hanem Vi-segrád lakói is nagy szeretettel és tisztelet-tel vették körül a tábornokot.

Öccse halála 1912-ben megint anyagi gondokat eredményezett. Az özvegy se-gélyezés iránti kérelmét még válaszra sem méltatták. Kisebb házba költözött és 1916. május 21-én Budapesten hunyt el.

Történelemből ismert emberekről a tan-könyvekben sok mindent megtudhatunk, de mégis a személyes élmények, a fennmara-dó történetek érdekesek igazán. Szomszéd településünk, Ercsi városában igen nagy tisztelet övezi Görgey Artúr személyét.

Kérésemre Szili Istvánné, Viczkó Tímea ercsi helytörténész elmesélte, hogy dédap-ja Burlovics Károly az akkori rác tambura zenekar prímtamburása személyesen is-merte a tábornokot. Nem csak ő, hanem az egész zenekar. A Tabánban játszottak Pes-ten, valószínű Görgey ott hallhatta a zene-kart. Annyira megtetszett, hogy elhívta őket Visegrádra. A dédpapa és a többi zenész még a feleségüket is elvitte bemutatni.

Az ercsiek még távolabbi emlékeket is őriznek Görgey Artúr tábornokról. 1848. október 1-jén a pákozdi csata után (1848. szeptember 29.) a szigetújfalusi plébáni-án aludt. (Sok rokon él máig is a két te-lepülésen.) Még évtizedekig mesélték az emberek, hogy beszélgetett velük az utcán. Ez annyira nagy esemény volt – talán még akkor nem, de a szabadságharc után igen –, hogy az emlékezete máig sem halt ki. Burlovics Károly, Bábics és Tokics zenészek valószínű, hogy ismerték ezt a történetet és szívesen játszottak neki Visegrádon, még-hozzá rác népviseletben, amit Görgey ki-fejezetten kért.

*Mi is azért írtuk meg ezt a történetet,

hogy nem menjen feledésbe idővel, hogy élt egyszer egy hadvezér, aki a vereség után nem akart életben maradni (de milyen a sors fintora: 99 évet élt), miután 13 hős tábornokát a Habsburg uralkodóház ke-gyetlen és megalázó módon kivégeztette.

Jankovits Márta

Forrás:Wikipédia, Dr. Kubassek János, Ábel And-rás, Szili Istvánné

Tetten ért történelem

Az érdi ütközet, 1849. január

Fotók: Pap Miklós

A szerb búcsú képekben

Documents

zázhalom · 2016. 10. 3. · ténelmet. Pályafutásomat az orosházi Szántó Kovács János Területi Múzeumban kezdtem történészként. 2013 óta dol-gozom a Hamvas Béla Városi