V.
Hans-Christoph Piper
BETEGÁGYON
Betegeknek, rokonoknak, ápolóknak
Betegeknek, rokonoknak, ápolóknak
ISBN 963 02 9199 1
Fordította: Bodrog Miklós
Az eredeti cím: Kranksein. Erleben und Lernen. München, 19884
Hálás köszönetet mondunk Prof Dr. Hans-Christoph Pipemek és a
müncheni Chr. Kaiser Verlag-nak, hogy e könyv magyar
megjelenését díjtalanul engedélyezték.
ELŐSZÓ
Ezt a könyvecskét azoknak szánom, akik kénytelenek szembenézni
betegségükkel. Főként olyanokra gondolok, akik kórházi kezelésre
szorulnak. Ez gyakorta még súlyosbítja azt a válságot, amely úgyis
rájuk nehezedik. Nem terjed ki vizsgálódásom a pszichiátriai
páciensekre, hosszú időre ágyhoz kötött krónikus betegekre sem
igen. Írásom szűk keretét szétfeszítené, ha e két betegségcsoporttal is
foglalkoznám.
Mielőtt a kéziratot kiadtam kezemből, elolvastattam néhány pálya
társammal és barátommal. Különösen értékes indításokat
köszönhetek Hans-Martin Brandtnak és Helga Wittramnak.
Hannover, 1974. augusztusában
Hans-Christoph Piper
5
BEVEZETÉS
Csak nehogy a betegséggel kapcsolatos értekezésféle legyen ebből a
könyvecskéből. Az ilyesmi megkívánná, hogy a szerző bizonyos
betegségelméleteket dolgozzon ki, ennek pedig az volna az
előfeltétele, hogy ő maga "a betegség fölött" áll, s az ahhoz
kapcsolódó problémák egy részével már megbirkózott.
Ezt nem mondhatom el magamról. Ezért szándékom nem az, hogy
a betegségről írjak. hanem hogy beszélgessek a beteggel. Tudatában
vagyok e vállalkozás nehézségének. A beszélgetés valami eleven
dolog, amely pillanatonként születik. Írott szöveg hogy lehet
beszélgetőpartner? Először is: a teleírt papírnak nincs füle. És ha jól
vettem észre, azoknak az embereknek, akiknek valami kritikus
helyzettel (mint amilyen egy betegség) kell megküzdeniük, semmi
másra nincs annyira szükségük, mint egy rájuk figyelő fülre. Ezért
úgy próbálnék segíteni magamnak (nagyon is tudva: ez
szükségmegoldás), hogy miközben írok, fülelek, újra hallva
mindazokat, akiknek betegágyánál valaha is ültem. Egy
lelkigondozói körben utólag is sokszor meghánytuk-vetettük
mindazt, amit betegek mondtak nekünk, s igyekeztünk helyzetüket
jobban megérteni. Végül pedig azokat az értékes följegyzéseket is
hasznosítottam, amelyekben páciensek arról írnak, mit éltek át.
Ez a könyvecske tehát az odafigyelés eredménye. Amit eközben -
úgy vélem - felfogtam, azt valamelyest rendbe rakom és leírom,
abban a reményben, hO&,Y aztán egyik vagy másik olvasóm úgy
érzi: megértették. Azt hiszem, sok beszélgetésből szűrtem le ezt:
igen fontos, ha az ember azt tapasztalja, megértésre talált, hiszen
akkor jobban el tud igazodni élethelyzetében, önmagában. Nincs
mindig kéznél olyan ember, aki, ha szükséges, kölcsönadja a fülét.
Ilyen esetre gondolok én ezzel a kis könyvvel. Szándéka célt ért, ha
olvasása közben valaki (akár egyetértése, akár kritikája révén)
bátorságra kap egy embertársának kibeszélni magából azt, ami jelen
helyzetében nyomasztja. Azután akár már félre is teheti, ha nem is
olvasta végig.
Odafigyelésem egyik eredményét itt előre kell vennem. Minél
tovább és minél jobban fülelek, annál gyorsabban távoiodnak el
tölem az általános érvényű igazságok. Felfogom. hogy minden
embernek a maga betegségével kell megküzdenie. Azt mindenki a
maga személyes módján éli meg, s mindenki a saját útján keresi,
hogy elboldoguljon vele. Ezen a ponton különösképp érzékenyek
vagyunk. Ingerel bennünket, ha valaki azzal akar vígasztalni, hogy
szakadt már ilyen balsors ennyi meg amannyi más emberre is.
llyenkor meg nem értettnek érezzük magunkat. Minthogy mindenki
a saját fölcseréJhetetlen sorsát hordozza.
Ezért nagyon valószínű, hogy sok olvasá számos oldalon nem
bukkan önmagára. Azt fogják mondani: Én ezt másképp élem meg.
Vagy: Itt nem rólam van szó. Ebbe a kockázatba beletörÖdöm,
mégpedig abban a reményben: ezen az úton az olvasá tudatára ébred
annak, hogy ő maga - mindenki mástól eltéröcn - hogyan éli meg
betegségét és miként igyekszik azzal megbirkózni. Ha ebből közöl
velem egyet -mást, nagyon hálás leszek neki.
A könyvben szétszórva meditációs szövegek találhatók. Bizom
benne, hogy egyik-másik olvasá ezekben önmagára lel, saját
tapasztalatait és gondolatait fejezheti ki velük.
8
I. HOGYAN ÉLEM MEG BETEGSÉGEMET?
Egy asszony elmondja, mit álmodott, amikor kórházban volt:
"Tehervagonba zárva találtam magam, egyesegyedül, teljes
sötétben. Kiabálni kezdtem, hogy hol vagyok. 'Vakvágányon' -
hangzott a válasz. Akkor azt kértem, hogy legalább a férjem
látogasson meg, áro erre azt mondták, hogy nem jöhet, hiszen
vakvágányon vagyok."
Amikor ez az álom hangzott el egy nagyobb körben, a jelenlévök
egybehangzóan azt mondták: jócskán ráismernek ebben saját
tapasztalataikra, mit érezt ek akkor, amikor hosszabb ideig kelJett
nyomniuk az ágyat a kórházban.
Milyen élményhÚTokat pendit meg bennÜnk ez az álom? Először
is az elszigeteltség érzését ébreszti fel. Nemcsak olyanok élik ezt át,
akiket beutalnak a kórházba, vagy éppenséggel elkülönítőbe
kerülnek. Elég ehhez egy ,,középsúlyú" influenza, ami egy-két hét
otthoni ágyörzésre ítél, és máris megismerjük azt a sajátos érzést,
hogy az élet "kint" zajlik, mi meg el vagyunk vágva töle. S ez a
"kint" még egyre tágul is, ~ miközben saját világunk folyvást szűkül:
a hálószobára zsugorodik, majd tovább, az ágyun1<ra, amelyen
fekszEnk. Jóval súlyosabb betegsége után így emlékezett vissza egy
beszélgetőtársam: ,,Az ám a rossz, ha csak heverünk így ágyra vetve,
az idő meg múlik. Akkor az egész világ megsZŰDik az ágy szélénél.
Folyton csak magával foglalkozik az ember. Már nem gondol arra,
hogy levelet írjon ennek vagy amannak, vagy legyen egy jó szava
valakihez. Az ágy szélén túl nincs már semmi."
Legföljebb egy szék vagy éjjeliszekrény tartozik még betegségem
idejének világához az ágyon kívül, amelyen fekszem. Ezért is
vagyunk annyira érzékenyek, ha valaki - rendszerint anélkül, hogy
tudná vagy akarná - ezt a végső területünket megsérti, mondjuk úgy,
hogy az ág)l111kra ül, az éjjeliszekrényen üggyel-bajjal összehozott
rendet megbontja (úgy, hogy föl kelJ üInöm, ha az oda tett fényképet
látni akarom). Az ilyesmit úgy élhetjük meg, mint agressziv,
személyesen
9
bántó cselekményt! Nagyon kicsi lett a világunk. Kénytelenek
vagyunk tapasztalni, hogy szemlátomást elidegenednek tőlünk még
nagyon meghitt terek is. Például a hálószoba. Egy bizonyos érzelmi
értéket képviselt számunkra: a nyugalom és védettség tere volt,
amelybe visszahúzódhattunk. hogy eleresszük magunkat. szeressünk
és aludjunk. S ez a legintimebb tér kivetkőzik önmagából:
betegszoba lesz. Bútorokat odébb toInak. hogy az orvosi
ténykedésnek ne legyenek útjában. A házastárs éjszaka a nappaliban
táborozik. A bensőségesség kénytelen átadni helyét a
tárgyiasságnak. Egy klinikai betegszobában a célszerűség tökéletes.
Ott aztán iparkodhatunk. hogy néhány négyzetcentiméteren (a
gurítható éjjeliszekrényen, s ott is orvosságos csészék és vizespohár
között) nagy nehezen megmentsünk valamicske intimitást.
A megÜTesedett idő
Nemcsak a tér változik meg körülöttünk. hanem az idő is. Mintha
csak az életritmusunk zökkent volna ki a kerékvágásból. Az átállás
(ha erre egyáltalán képesek vagyunk!) kórházban esik a leginkább
nehezünkre. Itt a nap rendszerint sokkal korábban kezdődik, mint
ahogy megszoktuk. Az étkezési idők eltolódnak, a vacsora annyira
előrerukkol. hogy az este végtelenné terebélyesedik.
Életritmuszavarunk főként abban mutatkozik meg. hogy az ember
konfliktusba kerül az ágyával, amint egy ismert pszichiáter mondta.
,,Az egészséges embernek a munka és alvás váltakozása ismerős:
vagy fent van, vagy ágyban. Neki az ágyaz éjszaka jellemzője. mely
jóleső nyugalomra hivogat ja minden alkalommal. Esténként
kényelmesen elnyúlik rajta, keze-lába megtalálja a helyét; törli
gondolataiból a nap maradékát. egy kellemes gondolat fonalára
függeszkedik. és jólesően lebocsát ja magát képzeletének
parttalanságába. S az álom jön. Reggelig feltöltődik az összes napi
gondoktól való, óhajtott eloldódással, a teljes nyugalommal. Semmi
hiányérzete, most telt meg mindazzal, ami a belső csendhez
szükséges. Míg a beteget a világ hívja vagy egyenest kiált neki, az
alvónak a világ hallgatag, csöndben vár:
10
'minden jön'. Az alvás a jövő ígérete. Bizony másképp van ez a
krónikus betegnél; ami számára jön, az semmi más, csak az ágy,
amely soha nem képes hívogató jövővé ved.leni. Az ő ágya nem
ígéret, nem várakozás, hanem állandó tartózkodási hely." Megszűnik
a kiegyensúlyozó hullámzás, amit a nekifeszülés és ellazulás,
tevékenység és nyugalom, a külvilágba való kilépés és visszavonulás
váltakozása hoz magával, s benyomul a helyére az unalom. Lassan
mindent elszürkít az értelmetlenség fátyla. Nem csoda, hogy
betegeskedés idején nehezen jön az álom. Az éjszaka félelmetes
arcot ölt - micsoda torzul ása a megszokott ritmusnak! Egy beteg nő
,,nappali" és "éjszakai" gondolatairól beszélt. Azt mondta: ,.Hát
igen, az éjszakák hátborzongató gondolatok keltetőfészkei... Nappal?
Akkor megint csak mást látok." Napközben képes volt "látni", hogy
javu1gat lépésről-lépésre. Ám éjjel borzadály fogta eL
Sok költő igyekezett dallal szállni szembe a sötétség rémeivel.
Jochen Klepper:
Lefekszem most védelmedben.
és békével elalszom.
csak aki kezedben pihen,
arra vár a nyugalom.
Te őrködsz, Uram, egyedül,
segítve, óva, áldva,
ha hirtelen szívemre ül
az éj rémítő árnya.
Kinyújtod hatalmas karod,
hogy oltalmazzon engem,
s bár álmomból felriadok,
megnyugszom védelmedben.
Jövő félelme nem riaszt,
ha hűségedre várok,
s az ad nyugalmat és vigaszt,
hogy Te csak azt kívánod,
gondot, terhet letéve mind,
11
aludjam el most csendben,
s ami bánt, ami keserít,
szeretetedbe rejtsem.
Te megérinted szempillám,
s elalszom békességgel.
Ki átsegít az éjszakán,
majd holnap is vezérel.
(Fordította: Túrmezei Erzsébet)
Testvér, vagy ellenség a testem?
A körülöttünk levő dolgok általános idegensége és elidegenedése
nem áll meg saját testüclmél. Ha lázunk van, fülünk olyan zörejeket
is idegenkedve hall, amelyek különben régi jó ismerőseink. Sőt mi
több, olyasmiket is, amilyeneket egészségesen egyáltalán nem is
észleltünk: vérünk suhanását és pulzusunk lüktetését (mintha egy kis
készülék ketyegne fáradhatatlanul a kispárnánkban). Szemünk pedig
olyan dolgokat lát, amik az egészségest csak fejcsóválásra indítják:
nyugtalanító, fantasztikus alakokat a tapétamintában. Kezünk
ernyed, elvékonyodik, sápadtságából kiütköznek a kékes hajszál
erek, lábunk is felmondja a szolgálatot. Rá sem ismerünk magunkra.
Testünk hűtlen lesz hozzánk. Egy orvos így fogalmazza ezt meg:
..Normális körülmények közt a szívünket éppúgy nem érezzük, mint
a beleinket, pedig mindkettő folyton mozog. ny módon élünk
meghitt viszonyban testvérünkkel, a testtel. Megbízhatósága és
szolgálatkészsége jó hangulatot kelt bennünk, t:gészséges, szabad,
jóleső érzésben részesít. Ha észrevesszük a szívünket, az meg töri a
bizalmi viszonyt, a testvér ellenség lesz, szembenálló féUé válik,
amelyet bizalmatlanul figyelünk. és tartunk tőle."
Ehhez járul hosszabb és súlyos betegség esetén a másoktól való
függőség. Egészségesként a saját kezünkben vagyunk. Mi
határozzuk meg, mivel teljék a nap, magunk öltözködünk,
foglalkozunk testünk
12
ápolásával, döntjük el, mit akarunk enni, és azt magunk el is
készíthetjük; tevékenyek vagyunk, aktívan formáljuk életünket és
kapcsolatainkat. A magunk lábán állunk.
S egyszercsak változik a helyzet. Különösképp drasztikusan éli
ezt át a kórházi beteg. Mintegy kiadja önmagát a kezéből. Mások
rakják, ahova kell, nem mosakszik, mások mosdatják. Az ételt elébe
teszik, netalán még etetni is kell. Ha szükségét akarja végezni, a
nővért vagy az ápolót kell hívnia. Ahol csak tevékeny, meghatározó
és kezdeményező volt, most passzív, s mások segítségére szorul.
Egy tapasztalataira-érzéseire visszatekintő páciens szavaival: ,,Az
érintkezések terhelték meg mind jobban saját tehetetlenségemet és
passzivitásornat egyre kínosabb érzésekkel. A legszívesebben
egyáltalán nem is ettem-ittam volna semmit; gépiesen csak
elfogyasztottam, amit elém tettek. Még kínosabban érintett az a tény,
hogy képtelen voltam egyedül elvégezni szükségemet, hogy engem
másoknak kellett emelni, az ágy tálat vagy a kacsát hozzám
illeszteni, majd elvenni." Ésszel föl sem fogható, hogyan szükül így
be a súlyos betegek világa, összpontosul alig néhány érzésre és
érzékelésre, s ez a beszorítottság hogy árad szinte mérhetetlenné.
Úgyszólván a zsenge gyermekség korai stádiumába hanyatlik
vissza az ember. Egy ideig érezhetjük ezt kellemesnek is: minden
felelősséget átvettek tőlünk. Kicsúsztunk ránk nehezedő
konfliktusaink markából. Odaadhatjuk magunkat gyengeségünknek,
nem tartozunk már semmi teljesítménnyel. Csakhogy másrészt úgy
éljük meg ezt, hogy fájdalmas és ,,kínos", minthogy azért mégsem
vagyunk már apró gyermekecskék, s nem is válhatunk azzá. A •
.regressziónak" ebben az állapotában az lehet az érzésünk. hogy
már-már elvész valami emberí méltóságunkbóL
Gondok
Ebben a stádiumban felelősségérzetünk is foglalkoztat. Az anya
ilyen gondolatokkal kínlódik: Hogy boldogul el nélkülem a
családom? (Már csak azért is, hogy a házi neszek-zajok és a
gyerekek sírása ne
13
riadóztassák állandóan felelősségérzetét, indokolt lehet kórházba
küldése!) A férfinak az okoz gondot, hogy munkahelyén már
tornyosulnak az elintézetlen dolgok. (Ezért jó. ha nem hallja saját
telefonját.)
Ha mi betegek ilyen gondjainknak-gondolatainknak némi hangot
adunk, akkor minden oldalról megnyugtatnak: Ne aggódjunk amiatt.
otthon magától értetődően minden simán megy. Hiszen a férj meg a
gyerekek olyan megértőek. és segítenek magukon. A munkahelyen
meg van egy ügyes helyettes. Nem olyan sietős a dolog -
biztosítanak _. ráérünk visszamenni. csak eló'bb teljesen rendbe kell
jönnünk. s utána még egy kúra.
Ez a nyugtatgatás azonban valami új és esetleg mélyebb
nyugtalankodást válthat ki belőlünk. Ilyen gyorsan pótolhatók
vagyunk? Ilyen kevés múlik rajtunk? Hirtelen aggódni kezdünk:
van-e még egyáltalán helyünk az életben? Talán akár félre is
tolhatnak .. S ezzel megint a vakvágányos rémálomnál vagyunk.
azzal az ide kapcsolódó érzéssel, hogy az élet "kint" megy tovább.
nélkülünk. Tehetetlennek és bezártnak érezzük magunkat. Megszáll
bennünket a kilátástalansági érzés (az ablaktalan tehervagon!) .• .Az
élők földjéhez" vezető híd mintha leszakadt volna .
Foglyok vagyunk. Ez az érzés az egyik beteg elszólásában jutott
kifejezésre. Azt kérdezte a kórházi lelkigondozótóI: "Hol is van itt a
tábori kápolna?" - majd meglepetten, gyorsan javított: ,,Akarom
mondani a klinikai kápolna!" Sok kórházba került férfiban régesrégi
hadifogolytábor-élmények elevenednek meg. Erről beszélnek. s újra
átélik mindazt, ami akkor volt. Egy páciens ezt így fogalmazta meg:
,,A legkomiszabb az. ha az ember fogoly. Ez rosszabb. mint az éhség
és szomjúság."
Ezt a tömlöc-érzést és a gondolatainak való kiszolgáltatottságot
fejezte ki egy asszony, akinek már jó ideje kórházban kellett
feküdnie:
• .Az orvosnak és a nővérnek sok a dolga. A kezelést és az
ellátást jónak találom. de behatóbban sosem lehet beszélni.
Kérdéseim elől kitérnek. A férjem és a fiam jön, amikor csak tud, de
az utazás annyi időbe telik. és a mezei munka miatt nem
maradhatnak akármeddig ... Ezek a
14
hosszú magányos órák. Mindig csak a falra mered het az ember,
vag,v az ablak előtti fákat nézheti." Ha együ tt elgondolkozunk azon,
hogyan éljük meg betegségünket, egyre világosabb lesz, hogy
ilyenkor nem csupán a testi funkciók elromlásáról és megjavításáról
van szó. Ha hosszabb ideig fekszünk betegágyra "vetve". akkor nem
egyszeruen betegségünk van. hanem betegek vagyunk. Ez egész
lényünket érinti. teljes egzisztenciánk ,,sértett" .
Alapérzésünk nem annyira az, hogy valamink felmondja a
szolgálatot. mondjuk a vesénk vagy a szívünk, hanem sokkal inkább,
hogy mi magunk mondunk csődöt. Ezen vajmi kevéssé segít. ha
másokkal egyetemben mi is azt mondogatjuk önmagunknak, hogy ez
természetesen értelmetlenség. Ilyen bizonykodással nem lehet
elhessenteni az érzelmeket.
Teljesítöképtelenség
A csődérzés súlyos krízisbe sodorhat. Érdemes hát megpróbálnunk
egy kissé megvilágítani ennek az érzésnek a hátterét. • .Ma semmire
sem vagyok jó". szoktuk ilyenkor mondani vagy legalábbis
gondolni. • .Nem érek én már semmit." ,,Leakasztva" érezzük
magunkat ¬vakvágányon. Emögött az a szorongás lapul. hogy
netalán elveszítjük emberi környezetünk érdeklődését, s "törölnek",
elfelejtenek minket. Ugyan mire vagyunk képesek mint tehetetlen,
függőségbe került emberek, akiknek teljesítőképessége
pillanatnyilag a nullával egyenlő, s talán a jövőben sem állítható
helyre teljesen. mit jelenthetünk mi még azoknak, akik erősek.
duzzadó vitalitásúak, fiatalok, előttük az élet, vagy jól érvényesülő
javakorabeliek?
Olyan világban élünk. amelyben a teljesítménynek jár ki tisztelet,
törődés és szeretet, ez nyomja ránk bélyegét, és ugyanígy ha tunk mi
vissza rá. Ugyanezen érem másik oldala. hogy a teljesítményesést és
csődöt mellőzéssel (sőt gyakran megvetéssel). azaz
szeretetmegvonással büntetik. Erre az alapelVTe épül egész
teljesítménytársadalmunk, ha fürkészően utánanézünk annak. hogy
hajtóerői mit munkálnak az egyénben. Akkor elkerülhetetlenül
15
rábukkan az ember arra a szorongásra, hogy mi lesz, ha megvonják
tőle a szeretetet, kizárják és kitaszítják? Ez az oka a ránk nehezedő
teljesítménynyomásnak! Ha egészségesek, tevékenyek vagyunk,
telve életkedwel, ez nem tudatosodik bennünk annyira. Elég erőnk
van szembenézni ezzel a nyomással. De jaj, mihelyst már nem
tudunk teljesíteni! Semmi sincs már akkor a kezünkben, amit
szembeszegezhetnénk ezzel a félelemmel.
Ennek akkor ébredünk fájdalmas tudatára, ha páciensek lettünk.
(Volt már része abban az ellenérzésben, amelyet ez a szó kivált, ha
magunkra kell alkalmaznunk?) Egyszerre ugyancsak kérdéses lesz
az, ami korábban (akkori helyzetünkben!) problémátlan és magától
értetődő volt: mi magunk is törődéssel-szeretettel jutalmazzuk
gyermekeinket, és szeretetmegvonással fenyegetőzve igyekszünk
engedelmességre szorítani őket. Eközben egyáltalán nem
tudatosodik bennünk, mit is csinálunk: gyermekeinket szorongást
keltve manipuláljuk. Az osztályozás hátborzongató játéka ez, amely
a jó teljesítményre képest ösztönzi ugyan, ám a gyengéket
szükségszerűen elbátortalanít ja. (Ismerek egy tanítónőt, akit nem
tudtam lebeszélni arról, hogy elsős csöppségeknél a jó teljesítményt
a füzetbe festett szívecskékkel jutalmazza. S tanuja voltam annak,
hogy mekkora bánata volt egy olyan gyereknek, akinek a
tudományából sosem telt egy ilyen szívecskére. "Engem nem
szeret!" - pityergett.)
A szeretet így a teljesítményhez kapcsolódik. Ha aztán gyengének
bizonyulunk, saját bőrünkön érezhetjük ennek az éremnek a másik
oldalát: a teljesítménycsökkenés és csőd kérlelhetetlenül a
szeretetmegvonási félelmet idézi föl. Ez a legrémületesebben
szorongató lehet mindabból, amit egymás nyakába zúdíthatunk.
A vakvágányra tolt tehervagonos álomban ez a félelem a
lidércnyomás. Itt van az elszigeteltségi érzés legmélyebb gyökere.
Még ha nincs is rá valós ok, az ilyen válság megterhelheti a
legközelebbi hozzátartozókhoz fűződő viszonyt. Egy lelkész
fültanuja volt annak, amint egy férfi - aki a korábbiakban a fogság-
érzésről beszélt - az ágya mellett ülő feleségének megjegyezte: ,,Az.
a legrosszabb, ha senkivel sem tud beszélni az ember." Mire az
asszony kissé szemrehányóan:
16
,,De hát én minden nap itt voltam!" S ekkor hangzott el a szörnyű
mondat: "Senkivel sem beszélhettem, mert nem volt. akiben
megbíztam volna."
Tépelődések
Kell-e még csodálkozni. ha - mihelyst betegágyra kerülünk
¬óhatatlanul zúdulhatnak ránk kérdő gondolatok: Mi az életünk
alapja és értelme? Ha mérleget készítünk, s megfontoljuk a tartozik
és a követel viszonyát, nem attól tartunk-e olykor, hogy a deficit
nem egyenlíthető ki? És nem azért vágyunk-e titokban valaki után,
akivel ezeket a kérdéseket megbeszélhetjük, mert sejtjük, hogy
egyedül, elszigetelten, magunkra hagyatva nem tudunk velük
megbirkózni?
Minden hosszabb és komolyabb megbetegedés szembesít minket
azzal a problémával, hogy voltaképpen mi élteti az embert. Ez
külön-külön mindenkinek egészen személyes kérdése, amelyre az
óhajtott válasz is egészen egyéni. Átalány-feleletekkel nem sokra
megyünk.
Legalább utaljunk rá, hogy milyen irányban kereste a számára
érvényes választ az az asszony, aki álmában egy vakvágányon
veszteglő tehervagonban találta magát. Lássuk hát most a teljes
álmot. "Be voltam zárva egy tehervagonba, teljesen egyedül,
koromsötétben. Kiabálni kezdtem, hogy hol vagyok. Egy hang azt
mondta: 'v akvágán yon'. Azt kértem, hogy lá togasson már meg a
férjem dc erre az volt a válasz: nem, a férjem nem jöhet, hiszen
vakvágányon vagyok. Hanem aztán egyszercsak mintha egy kéz jött
volna hozzám, s ezt hallottam: 'MegparancsoItam neked, hogy légy
erős és bátor. Ne félj és ne rettegj'. Akkor teljesen megnyugodtam."
Ez az álombeli bízta tás az Ószövetségből származik, Józsué könyve
elején található. Álmodója már olvasta, képeslapon hozta neki egy
nŐÍSmerőse, aki erről a bibliai igéről egy lelkésznő fejtegetéseit
hallotta.
Álmában eg)' "kéz" jön hozzá. Ez a kéz töri át az asszonyt körülveyő
borzasztó elszigeteltséget. Ez nyomban a páciens
17
elbeszélésére emlékeztet, hogyan jött lassacskán magához sÚlyos
kríziséböl: ,,A külvilág hozzám közeledéséból elsőnek kezeket
éreztem meg. Lehet, hogy még nagyon gyenge voltam annak a
látásához és felismeréséhez. hogy kiéi azok a kezek. Egyszeruen
kezeket éreztem, amelyek megérintenek. emelnek, visznek vagy
átraknak. Valahányszor (még ha gyógyszeres hatásra is!) megint
kábultan meredtem a levegőbe, elsőként ismét kezek közeledtek
felém."
Erre a nő beszélgetőtársa megjegyezte: ,,És akkor aztán tudta, hogy
nincs vakvágányon, mert ön Isten számára valaki, akit ő szeret." "Így
is van" - bólintott rá az asszony.
A kéz mint az élet jele természetesen sokféle alakot ölthet. Amikor
erről az álomról hallott egy másik nőbeteg, azt mondta: "Számomra
ez a kéz a zene volt." Örömest járt hangversenyre, és maga is sokat
muzsikált. Most a zene lett vígasztalója, amely áttörte mágányát.
Szeretetünk, szenvedésünk nem közömbös neked, Isten.
Életünk és boldogságunk elég gondot okoz neked,
s a mi békénk a te békéd.
Köszönjük, hogy embereidben
oly sebezhető vagy.
Kérünk: napról napra
növessz minket e szövetségben, amely új és múlhatatlan
amíg csak élünk.
mindörökké.
Huub Oosterhuis
18
II. MIT VÉTETTEM?
,BaIga" kérdések
Egy páciens első kérdése, amellyel a látogató lelkészt rögtön az
Üdvözlés után fogadta, így hangzott: • .Mivel érdemelt em én ezt?!
Világéletemben dolgoztam, s arra törekedtem, hogy másoknak
segítsek (orvos volt) - és most itt van ni!" oe aztán gyorsan
hozzátette: ,,Oe hisz ma már nem beszélünk így, ugyebár! Ez inkább
amolyan középkori ízű kérdés. Hiszen tulajdonképpen meghaladott."
A lelkész válasza: ,,És mégis ilyen gondolatok cikáznak át az ember
fején akárhányszor." ,Jgen - mondta erre a beteg orvos -, így van ez.
Az ilyesmit nem lehet egyszeruen leállítani."
Nyilvánvalóan akadnak tehát kérdések. amelyeket meg¬haladottnak
tartunk. Mihelyst betolakszanak tudatunkba, mintha csak egy
bosszús kézmozdulatot tennénk, félrehessentjük őket.
Értelmetlennek nyilvánít juk a befurakodókat: Így nem beszélünk.
Ők mégis bebizonyítják lerázhatatlanságukat azzal, hogy amikor
csak kedVÜk tartja, hipp-hopp. megint itt teremnek. Olykor
védekezni sem tudunk ellenille Úgy tűnik föl, hogy különösképp
válság, betegség idején vagyunk kiszolgáltatva nekik. Így hát
megilleti <'ket némi törődés ezen a helyen.
Az oly nehezen elhessegethető kérdések, amelyek valamelyes egyéni
különbséggel makacsul fel-feltörnek, nagyjából. a következőképpen
hangzanak:
• .Mit vétettem. hogy ez történt velem?"
• .Mi értelme annak, amin itt átkell esnem?" "Miért éppen
engem sujt a sors?"
,JIogy engedheti ezt meg Isten?"
Az efféle kérdésekkel alighanem mindnyájan ugyanazt érjük el:
senki sem hallja őket szívesen! Hogy ezeket még önmagunknak sem
igen engedjük meg, az egybevág azzal a tapasztalattal, hogy
rendszerint a környezetünk sem lelkesedik értük. "Ugyan hagyd már
19
az ilyen kérdéseket!" - mondják. Vagy: ,;Mire mégy a töprengéssel?!
Gondolj valami szépre!" Netalán megpróbálnak legalább valami
szükségválaszt összehozni (hiszen aminek értelme van, azt
könnyebb elviselni!), mondjuk így: • .Majd csak belenyugszol" -
vagy másképp. Csakhogy ez sem segít tovább. Általában az az
érzésünk támad, hogy magunkra hagynak ezekkel a problémákkal.
Mitől van az, hogy - akár a betegekhez, akár az egészségesekhez
tartozunk - valami berzenkedik bennünk, ha efféle kérdés jut az
eszünkbe vagy még el is hangzik?
Két oka lehet ennek. Az egyik: nem olyan könnyű felelni az olyan
kérdésekre, hogy miért történt ez vagy az a baj, mi az értelme. Ezek
zavart fejeznek ki, s azt is zavarba hozzák, aki hallja.
TanácstaIanságunk egy darabját tudatosítják bennünk: a saját
életünk alakulásával szembeni tehetetlenségünket. Ezt a mi saját
zavarunkat és kiszolgáltatottságunkat próbáljuk hárítani, amikor
magunkban és másokban is el akarjuk némítani a kérdést, hogy
honnan jön a csapás, miért és mivégre.
A másik ok: Az ilyen kérdések kihívóak. Feltevőik nyilván
elégedetlenek a sorsukkal. Nem törődnek bele, nem adják meg neki
magukat. hanem föllázadnak. Min tegy kihívják a sorsot.
Agresszívak. ,,Ez lázadás", mondja Aljosa, Dosztojevszkij
Karamazov testvéreinek egyike Ivánnak, amikor ez úgy nyilatkozik,
hogy ő ezt az egész, színültig szenvedéssel telt világot nem tudja
elfogadni. S mindenki, aki perbe száll saját sorsával, részese ennek a
felháborodásnak.
Dühöngéssel és agressziókkaI viszont, amilyenek mi vagyunk,
rosszu] tudunk bánni. Ezek is szorongást váltanak ki. Ezért a türelem
és higgadtság ideálját áIIítjuk szembe velük. Az eszményi beteg
türelmes. Kérdés nélkül beletörődik bármibe. aminek meg kell
lennie. Mindig meg van elégedve, biza.lmának nincs határa. és
sosem nyílik panaszra ajka.
Csakhogy aligha akadhat olyan páciens, akinek ne volna elég oka
elégedetlenségre és panaszra is, és akinek a bizalma soha meg nem
inogna. Ha meg akar felelni a "türelmes beteg" eszményének (amit
rendszerint minden oldalról melegen ajánlanak neki: orvosok,
20
nővérek, no meg a saját hozzátartozói, akik menetrendszeruen azzal
búcsúznak tőle: ••... és csak szépen. türelmesen, ugye?"). akkor
magába kell nyelnie mindazt, ami szorongatja és nyomasztja.
Ezekkel aztán magára is marad. Úgy érzi, cserbenhagyták. Ez meg
persze erősíti benne azt a fájdalmas benyomást, hogy őt bajával
együtt lerázták magukról.
Türelem, vagy ellenszegülés
Szembe kell most néznünk a "türelmes páciens" eszményképévei.
akinek meg kell tanulni zokszó nélkül szenvedni. Eközben
olyasmivel próbálunk elboldogulni. amit ha betegek vagyunk. sok
oldalról elvárnak tőlünk hallgatólagosan vagy nyiltan kimondva.
Ugyanakkor viszont magunk is megkívánjuk ezt magunktól.
Ehhez helyére kell tennünk egy félreértést. amely köztünk szinte már
közkincs lett. A •• türelmes beteg" ideálja nem azonosítható a
keresztény hittel. S ha már a forrást keressük: a zokszó nélkül
szenvedő ember képét az ókor sztoikus filozófusainál találjuk.
Számukra fölöslegessé vált a panaszkodás és fölháborodás. Saját
sorsuk ugyanis olyan átlátható volt számukra. mint a természet
megváltoztathatatlan törvényei. A bölcs áttekintette a törvényeket,
amelyek uralma alatt színre lépett. Ezért csak megvetőcn
beszélhetett siránkozásról és lázadozásról. Seneca - Pál apostol
filozófus kortársa ¬egy sor mély benyomást keltő vigasziratot
szerzett, hogy ezek révén az olvasó megtanulhassa. hogyan kell
panaszkodás nélkül szenvedni. Gondolatainak nagy hatása
mindmáig terjed. Keresztény gondolkozók és lelkipásztorok sem
vonhatták ki magukat befolyása alól. Ez vezethetett ahhoz a
félreértéshez, hogy a "türelmes páciens" keresztény eszménykép.
Seneca fejtegetései szépek és méltóságteljesek. Jó szándék vezérli.
amikor türelemre és sorsunkba való belenyugvásra int (vagy talán
csak saját tehetetlenségének egy darabja rejlik emögött?); ám mit tud
ezzel kezdeni az, akinek a világában már felfordult a rend, aki a
"vakvágányon" nem tud eligazodni? Számára a sorsa minden, csak
21
nem áttekinthető. Nem áll a dolgok fölött, mint a letisztult bölcs.
Ennek megfelelően sok keserű visszhangot hallhattaIn már a
türelemre és önmegadásra intő szózatokra: ,.Ezek könnyen
beszélnek!" vagy ,.De azért engem senki sem akar megérteni!" Ezzel
szemben a Bibliában széles tere nyílik a panaszkodónak és a
pana~7nak A Zsoltárok könyve tele van szenvedélyes panasz-
zsoltárokkal, amelyekről egy mai teológusnál ezt olvasom:
"Ha ezeket a zsoltárokat imádságban követjük, tartalmukat
magunkévá téve, akkor képtelenség azt mondani, hogy keresztény
emberhezméltatlanapanasz." .
Jób könyve egyenest teológiai igazolásul szolgál annak, aki jajgat és
vádol, aki felindultan perbe száll. Az imént idézett kérdések nála
szűnni nem akaró változatokban újulnak meg, miközben a beteg
Jóbot meglátogató barátok csitító, okos érvei nekünk mindmáig
nagyon ismerősnek látszanak (s ezért ismétIésük szükségtelen). Az
Újszövetségben Jézus szájából hallunk olyan jajkiáltást, amelynél
keserűbb talán nem is lehet: ,.Istenem, Istenem, miért hagytál el
engem?!"
Ez elég meggyőző utalás arra, hogy a keresztény hit kibírja•és
megengedi, ha panaszunk kiárad. ,A panasz a szenvedés nyelve."
Mintha azt venném észre, hogy a szenvedésünk olykor azért
kétszeresen nehéz, mert szörnyű rosszul tudjuk csak beszélni és
érteni a szenvedés nyelvét. Ily módon aztán nem is tudjuk senkivel
sem megosztani ezt a terhet.
S mi következik be ilyellkor? A panasz mintegy reményét vesztve
magába roskad: "Úgy is meglesz, aminek meg kell lennie." ,.Lesz
tán valami haszna is." Érezhető a keserűség az ilyen szavak mögött.
A cél já t el nem érő panasz fájó lemondásba fúl
Ez azt jelenti, hogy a panasz valakinek szól. Minden
panaszkodásban érezhető a címzett, többé-kevésbé nyiltan, még ha
nem is nevezik meg közelebbről. Az a kérdés, hogy mi ennek az
értelme: a ,,Miért zúdul rám ilyen büntetés?" vagy ,,Miért éppen
engem SÚjt?", csak akkor érthető, ha annak szól, aki életem
végzetszerű történéseit vezeti. Ennek egyáltalán nem mindig
vagyunk
22
tudatában, amikor ílyen szavak tolulnak az ajkunkra. Ez talán a
legmélyebb oka annak, hogy miért nem tudunk már panaszkodni.
Mégiscsak feltünő, hogy ezek a kérdések legtöbbször nem válnak
megszólítássá, amelynek valahogy így kellene hangzani: "lv1íért bün
tetsz épp engem? Miért veszel célba? Miért teszed ezt velem?"
Talán olyan emberre volna !:zükségem, aki megnyílik siralmam
előtt, s aki aztán óvatosan bátorít, hogy bajos ügyeím címzettjét
nevén szólítsam.
Van válasz?
Létezik-e felelet azokra a panaszos kérdésekre, amelyek
betegségünk idején meghitt kísérőink? Ha igen, akkor biztosan nem
olyan szellemű, mint a sztoáé, amely egyéni bajunkat egy nagy,
átfogó, személytelen értelmi összefüggésbe ágyazza, és észszerűen
igyekszik megmagyarázni azt, amít fenyegetőcn sötétnek élünk meg.
Az ilyenfajta válasz untalan abban az intelemben csúcsosodik ki,
hogy . légy bátor, neki a sűriínek, mert ugyan mit hasmáI a
siránkozás?! Amint láttuk az előbbiekben, az ilyesmi nem sokat
segít. Az eredménye csak rezignáció lenne.
Ha viszont összefér a keresztény hittel, hogy panaszaink és
problémáink vannak, és siralmainkat mindig egy bizonyos irányba,
Istenhez küldjük, akkor választ is ennek az "égtájnak" az irányából
várhatunk. Isten szóba áll azzal, aki a keservét hozza. Nem zárkózik
el a felindultan perlekedőtől. Ez pedig végtelenüI sok. Hogy milyen
sok, azt akkor érezzük, amikor valaki meghallgat és komolyan vesz
minket, teret ad panaszkodásunknak, vádló keserűségünknek, s nem
zárkózik el kétségeink és kérdéseink elől. Azt, hogy így elfogad
bennünket, egyszerre felszabaduIásként és védettségként éljük meg.
Ez többet nyom a latban, mint holmi észszerű magyarázatok. Az
okfejtések és bátorítások eltörpülnek ahhoz a Valakihez képest, aki
mellénk áll. Közelsége áttöri magányunkat, s bizalomra és
reménységre nyit utat.
Az ilyen tapasztalatok az Istentől jövő válasz tükröződései.
Kierkegaardnál a következő kijelentést olvastam: ,Jézus Krisztus
23
nem néhány vigasz-támpontot ad neked. nem tant közöl veled - nem.
Ö saját magát ajánlja föl neked ajándékul." Jób könyve is értésürrkre
adja. hogy Isten nem "valamivel", okadatolással és kioktatással
válaszol. hanem azzal. hogy önmagát. törődését hozza
emberközelbe. Az Istentől jövő felelet átfogóbb. mint amilyenek a
magyarázatok bánnil::or is lehetnének.
Bár mintha még így is üres kezekkel állnánl< itL Sok minden rejtve
marad előttiink. amit szeretnénk tudni. oe most már nem vagyunk
magunkra hagyva. Nem kell sem megkeserednünk. sem lemondásba
siillyednünk. Olyasvalaki elé vihetjük kérdéseinket. panaszainkat.
aki ezeket átveszi tőlünk. S megtapasztaljuk. hogy ez olyan bizalmat
teremt. amely megoldatlan kérdések elviselésére is képessé tesz.
Mi értelme van?
Erró1 a kérdésről igen sokat elmélkedtek. írtak. mondtak el szóban
és dalban. Ez világos jele annak, hogy miIyen elviselhetetlen az,
aminek nincs értelme. Ebben teljesen megegyezik a 16. század
dogmatikusának. Melanchthon Fülöpnek és Friedrich Nietzschének.
az újkori filozófusnak a véleménye. "Semmit sem lehet higgadtan
viselni. ha nincs valami értelme". mondta előbbi. utóbbi pedig: "Ha
valakinek van miért élnie. annak csaknem bármilyen körülményét el
képes hordozni".
Mindenki. aki tudja. mit jelent sokáig nyomni az ágyat. ismeri a
kínzó kérdést is: • .Mire jó ez? Mit és kinek használ ez az egész? Mi
. ennek az értelme?" Úgy találtam. hogy van. aki valami elkövetett
igazságtalanságért járó bűnhődés gondolatát is kész magára venni
¬csak bármi értelme legyen. Akkor be tudná sorolni életébe a
történteket. Megragadható közelbe jönne a dolog. Hatalmában lenne.
A "Mi értelme a szenvedésnek?" kérdés mögÖtt az a küzdelmÜnk
húzódik meg. hogy elboldogu1hassunk vele.
Az idevágó értelmezések. akár bölcseleti, akár keresztény
gondolatmenetből erednek. mind abba az irányba mutatnak, hogya
szenvedés és betegség érleli az embert. Nos, egyáltalán nem
tagadható,
24
hogy válságok idején érlelődési folyamatok mennek véghe. Addigi
nézetek, mértékek és magatartásmódok egyszerre kérdésessé válnak,
fölkerekedünk hát. hogy új értékeket kutassunk fel. amelyek
tájékozódási pontokul szolgálhatnak a jövőben.
Csakhogy azt tapasztaljuk: nem sokat segít. ha valaki azzal próbál
vígasztalni minket betegágyunknál. hogy amit most ki keil állnunk.
az személyes érlelődésÜDkre szolgál. Ha pedig még azt is
megmondják, hogy speciálisan milyen szempontokból kell érettebbé
válnunk. akkor ahhoz már végképp nem tapsolunk. Úgy érezzük,
hogy ezzel nyomás alá helyeznek. Mit kezdjek azzal, ha azt mondják
nekem, hogy a szenvedésem a hitemet mélyíti - holott éppenséggel
kételyek környékeznek? Úgy tŰllik föl nekem, mintha a néhai
MÜDchhausenhez hasonlóan ű,<;tökömnél fogva önmagamat
kellene kihúzni a mocsárból. Ez képtelen vállalkozás. Uyen úton
nem találhatok olyan értelemre. amely segítségemre volna. Ha ez
ellen védőállásba helyezkedem. csak azt mondhatom fáradt,
lemondó vállrándítással: • .Ki tudja, mire jó."
Hogy az ilyenféleképpen tálalt értelmezés ellen berzenkedik
bennünk valami. az valószinűleg azzal kapcsolatos. hogy olyasmit
kellene elfogadnunk, ami belsőleg teljességgel elfogadhatatlan.
minthogy még egyáltalán nem emésztettük meg. Nem akaródzik
bevenni az efféle nyugtató pasztillát. Nem szabadulhatunk attól az
érzéstó1, hogy itt most "valamit" felajánlanak, ahelyett, hogy az
illető pár percet teljesen nekünk szánna. és komolyan venne
bennünket, úgy. ahogy ebben a pillanatban éppen vagyunk.
Egyébként az olyasforma értelmezés. amely már előre tudja. hogy
minden mire jó és mi az értelme. hallgatólagosan abból az
elképzelésből indul ki, hogy Isten és a betegség amolyan
szövetségesfélék. Ám ez megint csak olyan feltételezés. amelynek a
Biblia minden lapja ellentmond. Isten nem barátja a betegségnek,
hogy a szenvedést valamilyen nevelési eSzközként vetné be. Ö
barátja a betegnek. Az élet oldalán áll. Jézus a vele találkozó
betegnek nem a szenvedésük értelmét magyarázza el, hanem
meggyógyítja őket. hogy megmutatkozzék rajtuk. hogyan működik
Isten (János ev. 9.3).
25
Elsietett értelmezéseinkkel mintegy gátolnánk őt. Meglehet ugyan,
hogy a bajol,;: elmúltával egyszer valamikor új fényben látjuk
betegeskedésünk idejét. Talán felismerjük, hogy életünk számára a
krízisnek egy bizonyos jelentősége, mély értelme volt.
Visszatekintve¬a szenvedések ellenére - nem elveszett, hanem üdvös
idő volt. Csodálkozó hálával állapít juk meg, hogy Isten vezetett
minket.
Éppígy meglehet azonban, hogy életünknek egy fejezete sötét
szakasz marad. Utunk árnyékba borult darabja. Utólag sem tudunk
értelmet fölfedezni benne. Akkor cSak a remény marad, hogy -
amint a Jelenések könyve (21,4) mondja - Isten egyszer minden
könnyet letöröl szemünkről.
Kétely és reménység közt
Betegségünk napjaiban némely gondolatok bármikor s ismételten
ránk törhetnek, s aztán alig győzzük őket elhessegetni. Ezek egyike
az a kérdés, hogy meggyógyuIunk-e. Akkor is ki vagyunk téve
ennek, ha viszonylag ártatlan betegségben szenvedünk, vagy életünk
delén kerülget a kór, ám ilyenkor ez nemcsak bosszantó, de
nevetséges is. Rendszerint környezetünk is így gondolkozik erről, s
így magunkra is maradunk vele.
Mindemellett a saját elkövetkezendő halálunkra gondolni - ha
egyszer• kissé megfigyeljük magunkat - sem nevetségesnek nem
nevezhető, Sem pedig betegségünk idejére nem korlátozható.
Valamikor harminc és negyven között azon kapjuk magunkat, hogy
az újságban kissé elidőzünk a fekete keresztes és gyászkeretes
halálhíreknél. Átfut juk, hogy ki hány évet élt. Ha az elhunyt jóval
idősebb volt nálunk, az nem érint minket különösebben. Ám ha
egyszer korunkbelit fedezünk föl, akkor egy pillanatra
elgondolkozunk. Némi halk megnyugvás rezdül bennünk, mintha
csak azt mondanánk megkönnyebülten: Nem én hal tam meg.
Hogy ekkor mi is történik bennünk, annak aligha tulajdonítunk
jelentőséget. Valójában megközelítőleg sem jut el a tudatunkig, mit
is
26
teszünk ilyenkor. Holott ez halk jele annak. hogy a saját halálunkkal
foglalkomnk.
Valamikor, úgy negyven táján, szinte észrevétlenül megváltozik
életéizésünk. Ha addig úgy véltük, hogy az egész világot
meghódíthatjuk. vagy legalább egy kissé megváltoztathatjuk. most
tudatára ébredünk cselekvésünk és hatókörünk korlátainak. Mintha
csak valami magaslaton állnánk, jól szétnéznénk előre-hátra, s olyan
horizontot figyelhetnénk meg, amelyet korábban nem láttunk ilyen
tisztán.
Tudatosodik bennünk: közben felnőtt egy generáció, amely arra tör,
hogy kezébe vegye a kormányt. A gyerekek kezdenek a maguk útján
járni. S érezzük, hogy vitalitásunk a korábbihoz képest csökken. Már
nem vagyunk fanyűvó1d Ezt elfogadni nem csekélység. Erőnk-
rugalmasságunk fogyatkozása. az érezhető teljesítménycsökkenés
máris egy darabka meghalás. Ezután az sem csoda. ha a számunkra
szokatlan megjelenésű és felfogású fiatalok duzzadó életereje mintha
akaratlanul is saját erőink kezdődő apadására emlékeztetne minket, s
fenyegelŐen hatnak ránk, ami belőlünk kemény védekező beál1ást,
illetve agresszív érzelmeket vált ki velük szemben.
Ha rájövünk, hogy saját halandóságunk gondolata egészséges
napjainkban sem olyan idegen számunkra, mint ahogy azt többnyire
hisszük, akkor nem szükséges megijednünk. ha ugyanez a gondolat
váIságos idó'kben különösképp tolakodóan jelentkelik.
Ezzel kapcsolatban betegágyon főleg egy helyzetet élünk meg igen
szorongatónak. Ez pedig a bizonytalanság ideje. amíg nem tudjuk
pontosan, hányadán is állunk bajunkkal. A lelet még nincs meg. A
vizsgálatok elhúzódnak. ,A. legelviselhetetlenebb a bizonytalanság"
¬mondja ilyenkor csaknem minden beteg. Amíg az okát meg nem
találták, a betegség nem kerül megfogható közelbe. S ahol az okot
kutatják, a kimenetel kérdésére is választ várnak.
Remény és kétség vettetik az esélyek két serpenyőjébe ebben a
helyzétben. Jórészt úgy bánunk ezzel a bennünk billegő mérleggel,
hogy lehetó1eg sok érvet helyezünk a remény oldalára (a jó orvosok,
a
27
hatásos orvosságok, vagy az a közmondás, amely szerint rossz pénz
nem vész el). Környezetünk is buzgón segít ebben az
argumentumgyűjtésben. Ez azonban a legtöbbször éppen az
ellenkezőjét eredményezi: mivel "kétségbeesetten" a remény
serpenyőjébe vetjük mindenünket, a másikat kezdjük érezni, a
kétségbeesését. éspedig annál nyomasztóbban. Szorongásunkat nem
kerülhetjük meg azzal, hogy erönek erejével el akarjuk nyomni. Úgy
tapasztaljuk, hogy ezzel csak a félelmet pumpáljuk fel. A szorongás
szomszédjai a ,.szorosság" és a ,.szorultság". Nyomása csak akkor
enyhül, ha az ember levegőhöz juthat. Ezért az ilyen szituációban
semmire nincs nagyobb szükségünk, mint egy olyan emberre, aki
előtt nem kell szégyeIlnünk érzelmeinket, s aki "buta" szorongás-
érzéseinket is meghallgatja és komolyan ves7i.
Újra meg újra megindít az a tapasztalat, hogy ahol kimondható a
félelem és a kétségbeesés, ott olyan bizalom alapozódik meg, amely
mind a kettőt képes elhordozni: a reményt az egyik, a gondot meg a
másik serpenyőben. Ez az az élmény, amely a 118. zsoltárban is
lecsapódott (8.v,): ,.Nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül.
Az Úr meghallgatott, tágas térre vitt engem," A félelem nyomasztó
ereje engedett. Az ember megint fölIélegezhet és remélhet.
Vagy, hogy napjainkból vett példát idézzek: Egy beteg férfi
szorongásairól és félelmeiről beszél az őt meglátogató
lelkigondozónak. Miután elmondta, amit akart, a lelkész
megpróbálja egy kicsit megnyugtatni: "Itt jó kezekb-~n van. Elhiheti
nekem," Mire ő: "Hogy belőlem mi lesz. az a Teremtő kezében van,"
Természetesen hálás a "jó kezekért", amelyek itt a kórházban
körülveszÍ..1.:, a nővéri és orvosi kezekért Áro - miután
kibeszélhette azt, ami a lelkét nyomta ¬egy átfogóbb bizalom nyert
benne "teret". Tudja, hogy egy olyan kéz fogja köriil, amely akkor is
tartani fogja, ha más ,.jó kezek" ezt már nem tehetik.
Antoine de Saint-Exupéry Citadella címü könyvében (kiadta a Szent
István Társulat, Budapest, 1982, fordította Pödör Lász1ó, 201-
202.0.) álmában magas hegyre hág, hogy annak tetején
megtudakolja az Istentől a dolgok értelmét. Fönt azonban csak egy
28
súlyos, fekete gránittömbÖt talál - s az az Isten. Am a viharos esőtől
fényes kőtömb kifürkészhetetlen marad számára. S innen idézzük
magát a szerzőt.
"Uram - mondottam neki, mert az egyik közeli ágon fekete holló
gubbasztott -, értem én, hogy Fenségedhez hozzá tartozik a
hallgatás. Dc nekem mégis jelre van szükségem. Amikor befejezem
imádságomat! parancsold meg ennek a hollónak. hogy repüljön el.
És akkor az olyan lesz. mint valaki másnak a szemhunyorítása, nem
az enyém, és akkor már nem leszek többé egyedül a világon.
Bizalmas, bár határozatlan titok fog hozzád kötni. Nem kérek
egyebet, csupán azt, hogy jelt kapjak: talán mégis van valami, amit
meg kell értenem."
És figyeltem a hollót. Dc az mozdulatlan maradt. Ekkor a fal felé
hajoltam.
"Uram - mondottam neki -, Neked bizonnyal igazad van. Nem a Te
fenséged dolga, hogy alávesd magadat az én utasításaimnak. Ha
elrepült volna a holló, még jobban elszomorodtam volna. Mert ezt az
egyetlen jelet is csak olyan valakitől kaptam volna, amilyen én
vagyok. vagyis magam tói, mintegy kívánságom visszfényekénL És
megint csak magányomba ütköztem volna."
Tehát térdre borultam, s aztán visszatértem,
De az történt. hogy keserüségemet váratlan és kü!önösen derűs
nyugalom váltotta feL
29
Ill. GYÓGYÍTÓIM, ÁPOLÓIM
Az orvos
Az orvoshoz fűződő kapcsolatunk különbözik bármi más
viszonyulástói, ami betegségünk idején alakul ki. Miközben minden
látogatóval szemben bizonyos távolságot érzünk, nem tudva egészen
lezárni idegenkedésünket - ők az egészségesek világához tartoznak,
mi viszont a betegekéhez -, az orvos közelebb áll hozzánk.
Látogatá&'Ínak speciális neve van: a vizit. Már belépésének
jellegzetes módja szemlélteti, hogy amikor ő jön •• vizitbe", az
merőben más, mint a baráti vagy rokoni beteglátogatás. Nines félénk
kopogtatás, nem óvatosan lopakodik át a küszöbön, nem
mustrálgatja a beteget, mintegy letapogatva. mi új&'Íg ma körülötte
(amibe némi lebecsülés is vegyülhet), hanem magától értetődő
biztonsággal lép be: ez az ő kór terme. Ö itt van otthon. Egyenest
odamegy a pácienshez. Minden teketória nélkül kérdez. Hogylétem
felől másképp érdeklődik: szakemberként. S objektív módon. Ezért
rendszerint gátlás néJkÜ! válaszolunk neki. Olyan dolgokat közlünk
vele testünkrÖI és funkcióinkról, amilyeneket leghcnsőbb
barátainknak sem mondhatunk el (vagy éppenséggel nekik nem). Ő
másképp bánik testünkkel. mint bárki más. Tárgyilagosan vizsgál
meg. Jellemzö erre az orvosi kitapogatás és a szeretteljes simogatás
közötti különbség. •• Igencsak meglehet, hogya két mozdulatról
készített film tökéletesen azonos képeket adna - van a
kitapogatásnak olyan formája. amely a bőr óvatos mcgsimogatásából
áll -, és mégis mindenki rögtön és a legnagyobb biztonsággal tudná,
hogy itt két alapvetően különböző cselekmény megy végbe. A
simogatás érzelmi kapcsolatot hoz létre, két ember közvetlen
érintkezése; a simogató az ujjai hegyében van. a megsimogatott
pedig sehol másutt nem található, csakis a simogatás helyén. A
simogatás két ember érzelmi eggyé létele. akik egymást - s ez az
ismertetőjele minden érzelmi köteléknek - nem 'ismerni', vagyis
kikutatni akarják. hanem éppenséggel kölcsönös, személyes titoknak
megtartani. A simogatás, ez a legszemélyesebb érintés, egyben
30
mintegy védőburkot von a megsimogatott személy köré, határt von,
amely a szemérmesség őrizője. Ezzel szemben az orvosi kitapogatás
nem jelenti kettőnek az eggyé válását egy kézmozdulatban, hiszen
ebben az esetben avatott kéz kutatja a beteg testét, tudás vezette kéz
érez rá ennek a testnek a titkára. s előtte nincs határ, nem indokolt a
szemérmesség, mely ezt a kezet irányítaná vagy gá tat vetne neki."
Az orvos közel van hozzánk - s ugyanakkor távol. Jobban ismeri
testünket, mint mi magunk, áro olyan módon, amely nekünk idegen.
Amikor vizsgál bennünket, ez az "idegen" ismeret s a testünkkel
való bánásm<?d akár olyan benyomást is kelthet bennünk, mintha a
testünk már nem is a miénk volna. ,,Elidegenül", mintha odébb
került volna tőlünk. Tárggyá válik, olyasmivé, ami köztünk és az
orvos között áll.
Ha esetleg így éljük meg a velünk történő dolgokat, ezt még
erősítheti, hogy az orvos a vizsgálathoz különféle eszközöket
használ. Mindenki, aki röntgenernyő mögött áll. ismeri ennek a
folyamatnak a valamiképp borzongató hátoldalát. Ha sorjában sok
embert vizsgálnak, gyakran még azt az orvost sem ismeri, aki
"keresztüllát" rajta. Talán olyasmit lát, ami számomra titok? -
gondolhatja.
Viszolygatóak azok a sajátságos görbék is, amelyeket szívünk
működéséről jegyez föl egy készülék. Értelmüket az orvos tudja
kibogarászni. Mit mondanak neki ezek a szívemről? Úgy érezzük, ki
vagyunk szolgáltatva az orvosnak és a műszernek. Akárhányszor
egyiket sem értjük: sem a jeleket, görbéket és a röntgenfelvételeket,
sem az orvos nyelvét, főként ha vizit közben a kollégáival beszél
rólunk (nem egyszer elnézve fölöttünk). Igen fenyegetőnek hat, hogy
ez idegen nyelven történik. Ha meg aztán még el is mulasztja, hogy
erről beszéljen velünk, és megmagyarázz.a, hányadán állunk, s miért
rendeli ezt a gyógyszert vagy azt az injekciót (a nővéreknek
általában nem sz.abad erről felvilágosítást adniuk!), akkor pánikba
eshetünk. llyen pillanatokban akkorára nónet az orvost tőlünk
elválasztó távolság. hogy már meg sem merjük kérdezni, mi van
velünk, és mit jelentenek azok az idegen szavak, amelyeket rólunk
váltott a kollégáival.
31
Az orvos kezében vagyc.nk. Általában azt mondjuk: .JÓ kezekben
vagyunk", mert bízunk bennük. Bízunk abban, hoo.,)" szaktudásuk
elég a bajunk forrásának s a megfelelő orvosságnak a megtalálására
(a gyógyszerek ugyanolyan titokzatos nevüek, mint a betegségem.
ezektől is szorongásféle kerülget), vagy arra, hogy biztos kézzel
használják a szikét. Éppen operáció előtt az az érzésünk, hogy
életünk ezektól a kezektól függ, ide értve az altatásra ügyelő orvost
is.
Az altatás is félelmetes benyomást kelthet. Ehhez ugyanis folyton az
a torokszorító kérdés kapcsolódik (amelyet minél gyorsabban jó
messze szeretnénk száműzni), hogy egyáltalán felébredünk-e majd a
narkózisból! Egy hét éves kislány mesélte egy mandulaoperáció
után, amelyet teljes narkózissal végeztek el, hogy amikor elaludt,
"látta a halált". Ebből aztán megérthették az orvosok, hogy miért
tiltakozott olyan kétségbeesetten az altatás ellen!
Mint felnőttek persze •• értelmesebbek" vagyunk. Belát juk a
narkózis szükségességét (és áldását), és nem kapáIódzunk ellene.
Legalábbis láthatóan nem! Belül viszont már nem olyan idegen
tólünk az a mód, ahogyan a gyerek éli meg a dolgot. Így aztán
rendkívül megnyugtató számunkra, ha - amint az egyes kórházakban
szokás - az operáció előestéjén az altatóorvos az ágyunkhoz jön,
bemutatkozik, megértést tanusít (bár mégoly ésszerűtlen, ám mégis
nyugtalanító) érzéseinkkel szemben, s elmeséli, mi is történik velünk
másnap. amikor pár órára teljesen kiadjuk a kezünkból életünk
kormán ykei-ekét. tel jes tehetetlenségünk fejében.
Nagy az orvos irán ti bizalmunk.
Ám ha az orvos nem találja meg olyan hamar. hol is nálunk a hiba, s
ha a sok gyógyszer sem szünteti meg a panaszokat, vagy az operáció
nem hoz enyhülést, akkor az orvoshoz fűződő viszonyunk súlyos
válságba kerülhet. Hadd adjuk itt át a szót egy páciensnek. aki a
lelkésznek nyiltan beszél megingott bizalmáról: ,Jgen. már
harmadszor vagyok itt. Először megvizsgál tak, és hazaküldtek.
Aztán megoperáltak - most meg úra itt vagyok. Azt mondák, várni
kell. A legrosszabb az, hogy senki sem hisz az embernek. Ez az
örökös bizalmatlanság! Ha meg azt mondom ezeknek, hogy itt
semmi sincs
32
rendben. úgy néznek rám, mintha azt akarnák mondani: Na ja, te
úgyis csak hülyeségeket beszélsz. Már-már úgy érzem, mintha
amolyan készülékféle volnék. Ezt ők megjavították, de aztán jönnek
a rekIamációk. amelyeket viszont nem akarnak magukra venni. Azt
mondják, semmit sem lehetett megállapítaniuk. Csakhogy a
fájdalmat én érzem ... Már egyáltalán nem is mondok semmit.
Úgysem használ. AId itt fekszik, csak fogja be a száját. Ezek azt
csinálják az emberrel, amit akarnak. Még egy kis idő. és magam dön
tök el minden t... ••
A bizalom ilyen könnyen csaphat át bizalmatlanságbá! Az az érzés.
hogy az orvos megért, átbillen ellentétébe: hogy már egyáltalán
semmi értelme bármit is mondani, hiszen azt úgysem veszik
komolyan. Azokból a •• jó kezekból", amelyeknek minden kíntól
meg kellett volna szabadítaniuk bennünket, egyszerre személytelen
eszközök lettek, amelyek egy ,,készüléket" rosszul javítottak meg.
Hogy állhatott be ekkora krízis?
Mélyen csaIódottak vagyunk. Várakozásunk meghiusult. Így aztán
azokat vádoljuk, akikbe összes reményünk belekapaszkodott. Rá kell
jönnünk, hogy az orvosok is "csak" emberek. Ez ahhoz a kérdéshez
vezet. hogy ennek a bizalmi válságnak a magva nem volt-e már meg
bennünk, még mielőtt az orvost egyáltalán megismertük? Talán
eleve túl sokat vártunk tőle? Nem volt-e ő számunkra amolyan
"fehérköpenyes jóisten". "mindentudó". titokzatos nyelvezetű
gyógymágus. rejtélyes és borzongató masinériákkal és egyéb
eszközökkel. amelyek hatását egyedül ő ismeri? Netalán úgy
szolgáltattuk ki magunkat-az orvosnak, mint valami varázslónak?
(Természetesen akadnak orvosok, akik egyengetik az efféle
várakozás útját: úgy tesznek-vesznek, mintha mindenhatók
volnának. Csakhogy most ebben az összefüggésben elsősorban
annak nézünk utána, hogy az orvossal szembeni esetleges bizalmi
válságban mi magunk mennyire vagyunk benne, mekkora ebben az
"én-részességünk".)
Ha az orvossal szembeni várakozásunkat túlságosan felsrófoltuk.
akkor az nem azonos a bizalommal. A bizalom ugyanis nem vak
abban az értelemben, heo.,)" szem eló1 vesztené a valóságot.
Érzékeli a határokat, különösképp azokat, amelyeket emberi
mivoltunk szab
33
elénk. Ezért senki emberfiából nem csinálhat mágust. A bizalom
partnerságra irányul. magában foglalja a kockázatot is. És nem dobja
ki az ablakon a saját felelősségét.
Minden orvosnak volna elmesélnivalója arról a roskasztó teherról.
amelyet betegeinek túl magasra csapó elvárásai rónak rá. Épp elég
neki a saját felelősségének a súlya. semmint hogy magára vehetné
ebből azt is, ami a pácienséé. Ha a v:liÓ5ágtól elrugaszkodó
várakozások zúdulnak a nyakába. attól lesz kénytelen félni. hogy
betegének csak fájdalmas csalódást tud majd okozni. (falán ezért
bújik néha a technika mögé?) Az ilyen természetű szorongás elvágja
a nyílt beszélgetés útját. S ez nem marad hamu alatt. Fellobban a
bizalmatlanság. A lappangó krízis kitör.
Az orvos és beteg partneri viszonya. amelynek egyetlen bázisa a
bizalom. s ketten vállvetve szegülnek szembe a betegséggel. nem
magától értetődik. és soha sincs meg már eleve. Majd csak az
orvossal kialakuló kapcsolatban fejlődik ki. Eközben döntö szerepe
van annak,_ hogy betegségünk folyamán hogyan bánunk
önmagunkkal. Minél világosabban felismerjük saját kétségeinket,
problémáinkat és szorongásainkat, s azokat mint bennünk
magunkban meglevőket fogadjuk el, és minél tisztábban vesszük
tudomásul, hogy azok éppúgy az életünkhöz tartoznak, mint az
öröm, boldogság és beteljesedés. annál kevésbé van szükségünk
"gyógymágusra", aki a kedvünkért minden veszélyt és kockázatot
messze varázsol tőlünk.
A növér
A nővér-kapcsolat rendszerint még ,,közelebbi", mint az orvoshoz
fűződö. Ó naponta nem csak egyszer jön "vizitre", hanem
folyamatosan jelen van. Ki- és bejár nálunk. Ó ébreszt, és mond
lámpaoltáskor jóéjszakát. Ó mosdat meg bennünket, és hozza az
ételt. Sőt, ha kell. még meg is etet. Éjszaka mint ügyeletes mindig
elérhetö. Eltekintve ezektól az egészen elemi ténykedésektől,
amelyeket elvégez rajtunk-értünk (s amelyeket egykor senki más.
mint az édesanyánk látott el!), ő adja be az injekciókat, és osztja ki a
34
gyógyszert. Ha panaszunk van, először a nővérnek mondjuk meg,
hegy továbbítsa az orvosnak. Ha nem tudunk aludni: őt hívjuk! A
nővér (vagy az ápoló, még ha előbb tán szoktatnunk is kell
magunkat ahhoz. hogy férfi Ját el ilyen feladatokat) a kulcsember
betegeskedésÜnk napjaiban.
Nála keresünk védettség~t. Jelenlétében megengedhetjük
magunknak a sírást. Annak révén, amit végez, valószínűleg tényleg
saját édesanyánkra emlékeztet minket, még ha általában nem is
tudatosan. Ha kéznél van, minden jó. Kissé elhagyatottnak éreZZÜk
magunkat, ha a hét végén nem látjuk, vagy szabadságra megy és
helyettesítik, bár készséggel el ismerjük, hogy neki is kell pihenő.
Eltart egy ideig. amig "átszoJ.alllk" az új nővérre, aki átveszi az
előző meghitt szerepét.
Észrevesszük, hogy milyen gondosan regisztráltuk magatartását, s
milyen érzékenyen reagálunk, ha mondjuk úgy véljük, hogy a
szomszéd ágyban fekvővel szemben figyelmesebb, mint velünk - ez
a kórterembcn szabályos konfliktusokhoz vezethet! A személyes
törődés legkisebb jeleire is ügyelünk, olyan mozdulatokra,
amelyeket nem csupán a pi1lanatnyi tárgyi szükségszerÜség határoz
meg. A személyes törődés igénye, ami válságos időkben nagyon is
érthető. összeütközésbe vihet, ha a nővér ennek az óaajnak nem tesz.
eleget, vag)' - sok beteg lévén rábízva - erre egyszeruen képtelen.
Egy beteg nő így panaszkodik: ,Jtt a nővérek egyáltalán nem is érzik
felelősnek magukat az egyes páciensekért. Csak azt csinálják, amit
meg tanult ak. Ha megkérek egy nővért, hogy legyen szíves
rendbehozni a virágomat, mcgígéri, hogy szól a takarítónönek, de az
sem jön ... "
Ez az asszony clhanyagoltnak érzi magát. Éspedig egy nagyon is
meghatározott. igen érzékeny ponton. Az ápolási és orvosi ellátás
teljesen kifogástalan, mint kissé később leszögezi. Csakhogy nagyon
személyes szükséglete szempontjából érzi magát mellőzöttnck: e~y
kis különösebb cél nélküli törődést szeretne, túl a tár~yi
szükségszeriíségek diktálta tevékenységen. Ez számára létszükséglet
ebben a steril, tárgyi kényszerek által meghatározott. ésszeriíség és
haszon vezényelte világban. A virág elrendezése ilyen "célmentes"
35
cselekvés; ezáltal valami személyes "jegy" jut a személytelen, kopár
szobába. Megértjük ezt az asszonyt, mert egy kicsit magunkat is
fölfedezhetjük benne!
Van még két másik pont is, amelyen konfliktusba kerülhetünk a
nővérrel. Egyrészt megeshet, hogy mintegy becsúszik közénk és
hozzátartozóink közé. Amíg kórházban vagyok, meghittebb
közelségben van a testemhez, mint a házastársam, aki ki van zárva
abból, ami voltaképpen neki jár. Ö csak látogató, csupán megtűrik a
nővér felségterüIetén. A nővérnek viszont bejárása van intim
zónámhoz. S ez némileg elidegeníthet a hozzánk legközelebb álló
embertól.
S a másik tapasztalat: a nővértől való függés érzése, amely bizonyos
tekintetben a kisgyermek anyjától való függésével párhuzamos,
nemcsak kellemes. Megvan ennek a másik oldala is: felnőttek
vagyunk, és berzenkedÜDk az ellen, hogy gyermeki függőségbe
csússzunk vissza. Főként akkor, ha a nővér - bár nem okvetlenül
tudatosan - nagyon hangsúlyozza függőségünket, amikor parancsoló
vagy anyáskodó hangon bánik velünk, avagy olyan anyaként, aki
gyermekeit tudatosan kiskorúságban akarja tartani, minden kérdést
rövid úton visszautasít. Ilyenkor aztán nagyon érzékenyen
reagálunk.
Ily módon két szükségletünkre leszünk figyelmesek, amelyek
feszültségben vannak egymással, s amelyek nemcsak akkor
munkálnak bennünk, amikor betegek vagyunk, ám egészségesen
nem sok figyelemre méltatjuk őket. Világéletünkben egyebet sem
keresünk, mint védettséget. Az anya marad számunkra ennek a
védőn körülvevő szférának a szimbólurna. Ebben nem kívánnak
tőlünk semmit, minden terhet és szenvedést távoltartanak tőlünk, és
behunyt szemmel álmodozhatun}(. Ezzel szemben a másik pólus
felől az az igény teremt feszültséget, hogy legyünk csak önállóak, és
vegyük saját kezünkbe életünket Magunk is szeretnénk védettséget
ajándékozni.
így aztán megértjük, hogy e két ellentétes igény konfli.ktussá válhat,
mihelyst valami hosszabb kórházi kezelés lényegesen megzavarja
ennek a feszültségnek az egyensúlyát. s azzal fenyegeti, hogy az
egyik oldal elrán t ja a másika t.
36
Ők parancsolnak, én engedel11Wskedem (a 38. z.soltár nyomán)
Uram, itt fekszem most,
sorsomat orvosok szabják meg:
"Ágyba! Fölkelhetek! Mosakodhatom ... !"
Ők parancsoknak - sén szót fogadok, min t egy gyerek.
Saját kezdeményezés? Ki kérdi? Kész vétek.
Parancsszavukra ugorjon a nővér,
hogy jobban legyek.
Ne hagyj el, Uram, siess segítségemre embertársaim közt. Itt
fekszem most, Uram, az elkülönítőben,
van telefon, és különleges látogatási szabályzat. Vizitkor kórus
zengi:
"Csak szép nyugodtan. Fog ez menni ... " Kérdé5eimre semmi
válasz.
Formilis szaknyelvükbe menekülnek.
így néznck tompa cszűnek az elsö naptól fogva.
Ne hagyj el, Uram, sicss segítségemre cmbertársaim közt. Itt
fckszem most, Uram,
s átgondolom az életcm.
Olyan vagyok, min t aki süket, s egy hangot sem hall. Némaként
tengődöm, mint akinek ajka beragadt. SzájambóJ kifogyott aszó.
A kérdé5 elbal nyelvemen.
Erőm odavan. Min tha szétzúztak volna. Segítségért kiáltok. Ki segít
nekem valóban?
N c hagyj el, Uram, sicss segí tségemre embertársaim közt. Itt
fekszem most, Uram, s kérlek:
Ne azok örvenúezzenek, akik itt engem kínok közt látnak, ne
gúnyolódl1assanak, akik ellenem dolgoznak,
ne adhassák a nagyot, ha fogy ton rogy erőm.
Ha elbukom, a te kezed tart szilárdan .. Ne hagyj el, reménycm Ura,
ne légy tólem távol, Istenem!
Uram, én üdvöm, siess segítségemre embertársaim közt.
Uwe Seidel és Diethard Zils
37
IV. LÁTOGATÓIM
A hozzátartozók
Kórházban a látogatási idő a legfontosabb. Természetesen az otthoni
beteglátogatás jelentősége is nagy. Mindenkinek örülünk, aki
meglátogat ez azt bizonyítja. hogy nem felejtettek el bennünket.
szükségünk van az efféle jelekre. Ezek egy kis időre
megszabadítanak attól a lidércnyomásos érzéstó1, hogy ••
vakvágányra" kerültünk. Hidat vernek a ,,kinti" világ és a betegágy
elszigeteltsége közé. Ezért várjuk naponta lázas izgalommal a
látogatási időt.
Persze amikor megint egyedül vagyunk (látogatónk
virágcsokrával), gyakran mintha valami halk csalódás rezdűlne
bennünk. Kissé bosszant minket ez az érzés, mert hát nincs meg
minden okunk arra, hogy hálásak legyünk ezért a látogatásért?
Mégis: nézzünk utána egy kissé ebben a fejezetben ennek a csalódott
érzésnek, amely innen-amonnan nekünk eshet a látogatási idő után.
Talán onnan ered, hogy nem jött el az, akit tulajdonképpen vártunk.
Számos kórházba nem engednek be gyerekeket. A legkedvesebb
látogatás sem szüntetheti meg azt a hiányérzetet, amelyet az okoz.
hogy gyermekeinket hosszú időn át nem láthatjuk.
Áro a csalódottság-érzés közvetlenül azzal a látogatással is
összefügghet, amelyre annyi örömmel vártunk. Ismerjük ezt a
jelenséget, akár még legközelebbi hozzátartozóink látogatása utáni
hangulatunkból is.
Oly sok mondanivalónk volna egymásnak ebben a korlátozott
idóOen. De valami furcsa idegenség gátol. Talán mert a többi
betegnek is épp látogatói jöttek? Azon kapjuk magunkat, hogy
figyelmünk megoszlik a szomszéd ágynál lejátszódó társalgás és a
saját beszélgetésünk között. Vagy attól van ez. hogy látogatónk
nincs hová tegye kabátját-kalapját, úgy hogy szinte ugrásra készen
feszeng a szék szélén? (Csak kevés kórházban van a bejáratnál
ruhatár, ahol kabátot, meg miegyebet le lehet adni, s ezek nélkül
mehetünk be a kórterembe.)
38
Megkérdeztem egy kilencéves kislányt, ki jó pár héten át nyomta a
kórházi ágyat, és szüleinek látogatásával egész nyilvánvalóan nem
tudott mit kezdeni (mell esi eg: ők is csak magukon hagyhatták a
felöltőjűket). s azt mondta az egészre, hogy "fura". S ugyan miért?
"Csak félig láthattam őket, és nem fejüktől a talpukig. Olyan fura
volt, hogy nekem az ágyban kellett feküdnöm. Amikor már szabad
volt fölegyenesednem, az már más volt."
Ennek a gyereknek a megnyilatkozása rávezet arra, hogy a
betegágynál valóban számottevő akadályok adódhatnak abból,
ahogyan bánunk egymással, noha normális körülmények közt nem
zavarjuk egymást. Emberi kapcsolatainkra nyilvánvalóan nagyobb
hatással van a testhelyzetünk és -tartásunk, mint ahogy sejtettük. Ha
beszélni akarunk egymással, akkor lehetőleg szemtől szembe illünk.
Úgy nyíltabb lehet a tekintetünk. Eközben szemünk egészében
érzékeli beszélgetőtársunkat. Ha ez nem lehetséges, az megnehezíti a
kapcsolatfelvételt. Mi fekszünk, míg a másik ül vagy áll.
Tekergethetem a fejemet, ha jól akarom látni. Ez gyakran okoz testi
kényelmetlenséget. S amit látok, az az ágyamnál ülő látogatómból
csak egy rész: a fejét, a felsőtestének egy részével, s például az
ölében fekvő keze kiesik látószögemből. így mintha felére
csökkenne a kommunikáció.
Ebben az összefüggésben egy páciens valami végzetes kettéválásról
beszélt, ami olyan erős is lehet, hogy ő már nem is szereti, ha
meglátogatják. S így folytatta: • .Egyáltalán a tartalékban lévő
elfogulatlan öntudat és személyes erő, ahogy megtörtént a kórházi
felvétel, olyan rohamosan csökken a fájdalmak, a környezet és a
különböző orvosi kezelések miatt. hogy nem is olyan sokkal később
inkább egyedül akar maradni az ember, ha magához szeretne térni.
Akkor aztán kurtán-furcsán elutasítók lehetünk, amit a látogatók
hálátlanságnak vagy neveletlenségnek vesznek. Ők így
visszahúzódnak, a beteg meg azt hiszi, hogy vele aztán a kutya se
törődik. Boszorkánykör!"
Ehhez járul, hogy a hozzátartozóinkból, ahogy átlépték a kórterem
küszöbét. "látogatók" lesznek, itt ugyanis már semmiképp sem
39
,.hozzánk-tartozók", ,.KintrÖl" jönnek. a ,.kinti" világot képviselik,
miközben mi egy egész más világban vagyunk "otthon", amelyet a
kintivel alig pár szál köt már össze. Ők az ágyamnál csak
,,megWrtek". Ahogy lejárt It IátogaLisi idő, egy nővér - bár
meglehet: barátságosan _ minden bizonnyal figyelmezteti őket, hogy
most már menniük kell (ami az említett Iánynál azzal járt, hogy
ötpercenként érdeklődött, mennyi is az idő!). Ha valami sürgős
orvosi beavatkozásra van szükség a kórteremben, vagy jön a
megkésett vizit, akkor hanyatt-homlok el kell hagyniuk a terepet.
Abban a világban, amelyben kényszerek dirigálnak, fontosabb az
orvosi vizit, az asszisztensnő vérvétele és a nővért hívó
ágyszomszédom, mint az, hogy beszélgethessek a házastársammal -
ha még oly fontos témáink volnának is. Ha bármelyik pillanatban
megzavarhatják beszélgetésünket, hogy lehet azt egyáltalán jól
elkezdeni?
Így aztán elég gyakran olyasformán alakul a kapcsolat, hogy miután
örömmel üdvözöltük egymást, és vázába tették a hozott virágot, jön
a kérdés: ,,Na hogy érzed magad ma?" Erre jól-rosszul
megpróbálunk válaszolni. Látogatónk a gyerekekröl mesél (esetleges
rossz jegyekrÖl vagy bosszantó eseményekről persze hallgat), meg
arról, hogy mit hozott a pOsta. Információcsere.
Dc valahogy nem sikeredik a dologból beszélgetés, ami az volna:
beavatom a másikat abba, hogyan élem meg önmagamat és
helyzetemet most. ebben a pillanatban. Köz/öm a másikkal
elanyátlanodottságomat, téveteg érzéseimet, szorongásaimat,
gondjaimat, azt, hogy úgy ahogy vagyok jelenleg (egészségesen,
vagy betegen), egyedüI s magamra utalva bajosan tudok egyenesbe
kerülni az életemmel. Erró1 úgy igazán nem tudunk beszélni.
Négyszemközt talán sikerülne. Többágyas kórteremben ugyanis
megeshet, hogy ágyszomszédunk, aki hallja beszélgetésünket,
hirtelen beleszól, és meg próbál nyugta tni: ,,No de azért ne lásson
már olyan sötéten, X úr, tisztára megrémíti a feleségét!"
Hanem sejthetöen négyszemközt sem lenne valami könnyű a
beszélgetés (talán rájövünk. hogy már rég nem váltottunk szót
egymással úgy ,Jgazán", s hogy ezt egyáltalán el is felejtettük
40
valamelyest). Hisz' természetesen kimélni szeretnénk a másikat.
Miért terheljük gondolatainkkal? Átraknánk a magunk csomagját az
ő nyakába. Pedig van neki úgyis épp elég. Beérjük tárgyi,
samennyire cS<.1.k lehet, ártalmatlan tájékoztatással, és megtartjuk
magunknak. ami voltaképpen buzog bennünk. No persze - kölcsönös
megn)lJgvás ebből sose lesz. Mert hogy a másik is cipeli a magáét.
az semmiképp nem marad teljesen rejtve (hisz' épp ezért nem
akarunk bat)'lJt rakni rá!). S miután nem tudtunk kölcsönösen
megosztozni belső terheinken, a közös elégedetlenséget és
nyugtalanságot én a párnám alá teszem, ő meg hazaviszi. Valami
idegenség-érzés fészkelődik bennünk. A korábban emlí tett kislány
egyszer már néhány perc után azt mondta a szüleinek, hogy
nyugodtan elmehetnek. Ennyire elviselhetetlen volt számára átélni
azt, hogy a szülei idegenek lettek számára.
Barátok és ismerösök
Hanem a barátok és ismerősök látogatásai sem jelentenek csupán
tiszta merő örömöt, hanem könnyen meglehet, hogy vegyes
érzelmeket is okoznak. Betegágyon nagyon érzékenyek leszÜnk
mindarra. amit "így kell csinálni", mert hogy így illik. Belül
mimózaként reagálunk az illemrendszer minden formájára. Ami
nekünk úgy kell, mint a betevő falat, az az eleven kapcsolat olyan
emberekkel, akik betegágyunkon ezért keresnek föl, mert kedvdnek
minket. Bántó, ha valaki ezt csak "illik"-ből tes7J. Ezzel ugyanis
beleszorít a "konvencionális beteg" szerepébe, vagyis akkor hálás
páciensnek kötelező lennÜnk. Ebből még ellenállás is fejlődhet ki
bennünk a hozott és küldött virágokkal szemben, annál könnyebben,
minéi terpes7.kedőbben halmozódnak fel szobánkban. Egy páciens
azt írja betegeskedésére visszatekintve:
"Szobámban itt is, ott is virág állt. Áro úgy tünt nekem, hogy ezek
CS<tk virágsémák. De úgy is mondhatnám: mintha valami fátyol
fosztotta volna meg őket valós voltuktóI. Emlékszem arra a
gondolatomra. Hiszen 'a betegnek virágot kell, hogy vegyen az
ember',
41
lruldjön vagy vigyen neki valamit. Engem ez a 'kell', a 'muszáj'
gyötört, ellen érzésem volt a virágokkal és 'igényiikkel' szemben.
Látni sem akartam őket. Hanem egy nap feltünt, hogy a boltban vett
virágok közölt meghúzódik egy egyszeru mezeivirág-csokor, s aztán
csak ezt láttam. Éjjeliszekrényemre tétettem, ismételten a kezembe
vettem. Sokkal lassabban hervadt, mint a többi virág - szubjektív
érzésem szerint CSaIC hónapok múltán. Vágy támadt bennem: "bár
a közelemben volna az, aki ezt a csokrot küldte".
Nagyon is jól érezzük a szobánkban hagyott sok jószándékú
figyelmesség mÖgött, hogy látogatóink nem akartak
belebocsátkozni belső helyzetünkbe, sorsunkba, hanem "csak" egy
kis örömet próbáltak szerezni, "valamivel" megörvendeztetni!
Valóban szerettek volna valamivel felüdíteni minket - csak
sejtelmük sem volt arról, hogy így még fájdalmasabban érezzük
elszigeteltségünket. (Amiért aztán még hálásak is legyünk!)
Ám föl kell készülnünk arra is, hogy nemcsak önmagunk számára
váltunk problémává, de látogatóink sem tudják elfogulatlanul
nyomni le bctegszobánk kilincsét. Az ő érzelmeik is bizony
"vegyesek". Így például a már annyiszor emlegetett kislány
valamivel idősebb bátyja elmondta, hogy hugát egyrészt némi
irígységgellátogatta meg ("Én is szeretnék már egyszer ennyi
kényeztetést kapni!"), másrészt viszont együtt érzett vele.
A legtöbbször igen magas az a küszöb, amelyellátogatóinknak át
kelllépniük. Egy kórtermi helyzetben van valami fenyegető
számukra. Idegen és mellbcvágó világba lépnek be. A minket
körülvevő s taJánk ránk csatlakoztatott készülékek, amelyekkel
időközben mi már megbarátkoztunk - hiszen szigorúan rájuk
vagyunk utalva -, s7.ámukra egyszerre borzongatók és bámulatosak.
Hogy feszélyezettségüket leplezzék, olykor azzal segítenek
magukon, hogy sL-:l.kadalJanul beszélnek, miközben nem
számolnak azzal, hogy mi abból mennyit vagyunk képesek elviselni,
és hol a határ. Ilyen esetben egyébként teljes lelki nyugalommal
élhetünk "betegjogunkkal", megmondva nekik. hogy elfáradtunk.
42
Más látogatóknak a betegség puszta gondolata oly elviselhetetlen,
hogy bizonyitaniuk kell önmaguknak (és nekünk): legalábbis ők
egészségesek. ,.EI nem mu1aszthatják, hogy a kórterem ben
ragyogjanak az egészségtől. Sehol sem érzik magukat olyan
életerősnek és rugalmasnak, mint éppen egy beteg oldalán, akinek
vitalitása szánalmasan visszamaradt. s akiben nyoma sincs a
hajlékonyságnak. Már-már parádésan perdítik fél kézzel a széket
pontosan oda, ahol hanyag eleganciával Iecsüccsenhetnek,
keresztbedobják lábukat, s olyatén könnyedséggel csevegnek, hogy
önmaguknak is kénytelenek bámulattal és csodálattal adózni.
Látható gyönyörűséggel s ügyesen teszik odébb a virágot. ha a beteg
arra kéri öket. Kezükben minden könnyíí; ahogy végiglejtenek a
kórtermen. az egy kisebbfajta egészségtánc." Egy fiatal lány, aki
baleset következtében megbénult, hasonló korú kolleganóinek
látogatása után úgy panaszkodott, hogy "csak a betegségéról
beszélgettek vele, s akár soha vissza se jöjjenek". Ám ez szó szerint
véve semmiképp sem történt így. Épp ellenkezőleg: a szituáció
annyira rátelepedett a látogatókra, hogy ezt a témát még csak nem is
érintették. Hangsúlyozottan könnyedén viselkedtek, egyebet sem
sugároztak, mint vidámságot - és így a magatartásuk akaratlanul is,
szüntelen és kegyetlenül arra emlékeztette a lányt, hogy milyen
iszonyú a helyzete.
Hanem ugyanilyen érzékenyek vagyunk a részvétnyilvánításokra is.
,.Részvét, vagy szeretet - ezt kellene okvetlen tudnom" - mondta egy
páciens az operáció előtt. "Tegyük fel, hogy harántbéolJlást kapok,
ami meglehet; ha a feleségem szánalomból maradna mellettem, az
elviselhetetlen lenne számomra, akkor már inkább egyed ÜI
maradok. "
Ez nemcsak az olyan szélsőséges szituációra érvényes, amilyenról ez
a férfi töpreng, hanem egyál talán a beteg és az egészséges
kölcsönös viszonyára is.
A szánalommal vegyes részvétben van valami leereszkedö,
megalázó. Még mélyebbre taszít a nyomorúságba. Ennél a magány
is elviselhetőbb. ,.Allergiások" vagyunk minden mesterkélt és túl
magasztos szóra. Csakis a szeretet jelentene itt valamit.
43
Az ilyen időkben derul ki, hogy ki az igaz barát. Ö nem függönyözi
el magát tőlem és betegségemtől, sem úgy, hoooY az egés7.ségét
minél láthatóbban és hallhatóbban fitogtatja, sem pedig úgy, hogy
részvevöen leereszkedik hozz.ám (miközben csak a ,,rólam" alkotott
álláspontját hangsúlyozza!), hanem én magam vagyok neki fontos.
Komolyan vesz. gondjaimmal és szorongásaimmal együtt. Nincs
szüksége bo1:>eszédüségre. Tudja-érzi, amit kell. Hozzám jött,
értem magamért. Lépten-nyomon tapasztalhatom, hogy ő nem az.
aki ,.szövegelésévei" tulajdonképpen félretol. Értéket lát bennem,
gyenge és segítségre szorult voltomban is. S ha valamire, akkor erre
igencsak rá vagyok utalva.
A lelkész
Beteglátogatóím között ott lehet a kórházi lelki gondozó is. ,.Lehet",
mondom, mert nincs minden kórháznak saját Iclkigondozója, ha
pedig van, akkor egyetlen ember idejéből és munkaerejéből
egyszeruen nem telik ki, hogy minden beteget végiglátogasson, így
aztán aki lelkipásztori látogatást óhajt - esetleg felckezetileg vagy
szcmélyileg meghatározottat -, annak ezt jeleznie kell. Az osztályos
nővér vagy ápoló továbbíthatja kivánságát.
Ám rendszerint nem egyérte/mii, hogy pappal szeretnénk beszélni.
Ha ilyesmire gondolunk, az ugyancsak vegycs érzelmeket kelthet
bennünk. Ha váratlanul bukkan fel, akár valami szelid ijedelem is
suhanhat át rajtunk: Talán már olyan rosszul áll a szénám, hogy
értesítették? Innen a gyakorta hallható, félénk kérdés: "Küldték'!"
A lelkészt eleve életünk "végső dolgaival" hozzák összefüggésbe,
tehát a halállal, meghalással is. Nos, valóban papi feladat a temetési,
illetve istentiszteleti gyászszertartás ellátása, s az elhunyt
hátramaradott ja inak vígasztalása. Ez azonban szolgálatának csak
egy része, ami különben a főfogJalkozásu kórházlelkésznek nem
tartozik a teendői közé.
Egyébként ha betegen azt halljuk, hogy van úrvacsorázási, illctve
áldozási alkalom, rögtön a halálra gondolunk, és hogy meg kell
44
halnunk. ámbár ezt az "egycsatomás kapcsolást" semmi sem
igazolja. Az oltári szentség vagy úrvacsora azoknak a jeleknek
egyike, amelyek azt a bizonyosságot közvetítik: nem vagyunk
e!szigetelve-elvágva ,,az élők földjétó1" . Vele az a kéz jelenik meg
előttünk. amely élettel táplál, s úgy bíztat, mint a könyvecske első
oldalain a "vakvágányra" került asszonyt az álombeli hang:
,,Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj és ne
rettegj."
Ha tehát egy lelkész belépésekor csendes ijedelem fog el, az csupán
a bennünk lappangó félelmekre hívja fel figyelmÜllket.
A lelkigondozói látogatáskor fellépÖ viszolygást valamilyen
elmosódott bűntudati érzések is okozhatják. Titkon attól tartunk
ilyen-amolyan mulasztásainkat hozza szóba (mondjuk azt, hogy nem
vagyunk. "buzgó templombajárók"). Az ó szándéka azonban
semmiképp sem ez. Benéz hozzánk is, és készségesen elbeszélget
velünk. ha ezt szívesen vesszük. Ám mi döntjük el teljesen szabadon
azt is, ha az adott esetben bármi okból nem óhajtunk élni ezzel a
lehetőséggel.
Meglehet viszont, hogy épp a legjobbkor jön. Végre kiadhatom
magamból azt, ami állandóan a fejemben motoszkál. Szerepe ezt
nekem megkönnyíti. Ö nem a kórházi személyzet tagja. Az
égvilágon semmiben sem függök tőle. Nyiltan beszélhetek vele,
arról is, ha nem vagyok elégedett pillanatnyi környezetemmel.
Másrészt azokhoz a meghitt emberekhez sem tartozik, akikkel
(éppen közelségük miatt) szintén nem tudok elfogulatlanul beszélni
bizonyos dolgokróL A közte és köztem meglévő távolság elegendő
ahhOz. hogy olyan dolgokról beszélhessek, amelyek igencsak
szorongatnak engem (és a közelállókat). Egyszersmind bízhatom
abban: a magamfajta emberekkel fenntartott kapcsolatokban már
szerzett elég tapasztalatot ahhoz. hogy meg tudjon engem érteni.
Általában olyannak képzeljük a papot, aki tanít és prédikál, int és
bátorít. Egy beteg helyzetében mindenesetre mást várok tőle: hogy
figyeljen rám és legyen megértő. Leplezetlenül mondta ezt ki egy
betcg nó, amikor a lelkigondozó meglátogatta. ,.A lelkészek egy
bibliai igét mondanak - miközben még tél füllel sem hallották, mi
van az
45
ember SZÍvén. ilyenkor aztán egyáltalán meg sem lehet hallani azt a
bibliai idézetet. Ha itt az osztályon minden pácienssel egyenként
beszélni tudna - mit gondol. mi mindent mesélnének el Önnek'"
Ennek a mai leIkigondozó mindinkább tudatában van. Rendszerint
nemcsak igehirdetővé és oktatóvá. de "odafigyelővé" is kiképzik.
Gyakran annak is szükségét érezzük. hogy ne csak a magunk
aktuális bajait-gondjait bízzuk rá. hanem az életünkről is
elmondjunk neki egyet-mást. talán bövebben. Eközben kissé
mérlegeljük. mit hogyan értékeljünk. Utánanézünk a tartozik- és a
követel oldalnak. Megpróbálunk rendeződni. életünk láttán tisztába
jönni érzelmeinkkel.
Emögött alighanem az a szükségletünk húzódik meg: szeretnénk. ha
az, aki meghallgatja életünk történetét. elfogadná úgy. ahogy van.
hogy aztán mi magunk is elfogadhassuk. Megvan bennünk az a
vágy. hogy akeeptáljanak úgy. ahogy vagyunk, s amilyenek lettünk.
És az a titkos aggodalom is ott kucorog bennünk. hogy el is
utasíthatnak. mert életünk • .könnYŰnek találtatott".
Egy ilyesféle elbeszélés kellős közepén egyszer csak megálJhatunk.
s azt kérdezhetjük félig magunktól. félig látogatónktóI: "Dc miért is
mondtam én el önnek mindezt?" S ez valóban meggondolásra méltó
kérdés. Mi indít arra. hogy annak a férfinak vagy nőnek. aki
lelkigondozóként mutatkozott be nekem. ilyen sokat mondjak el
magamról és életemről? Tulajdonképpen mit tartozik ez rá? - Hiszen
talán még az is meglehet. hogy ez a látogatás olyasvalakire
emlékeztet (anélkül. hogy ezt tudatosítottam volna magamban). aki
látogatóm mögött áll. s ő csupán annak a nevében jött.
És jó. ha a lelkipásztor törődő ránk-figyelésének és bíztatásának a
légköréből megérezzük: Isten elébe jön annak az óhajunknak. hogy
el¬és befogadottak legyünk. ésszeretetének semmi sem áll útjában.
E fejezet végén megint egy páciensnek adom át a szót. aki két papra
emlékszik vissza. akik meglátogatták. amikor súlyos betegen még
egy szót szólni sem volt képes.
• .Egy lelkész állt csöndesen a szoba egyik sarkában. Alighanem
mondott valamit. s a végén imádkozott. Dc az volt az érzésem, hogy
46
ezt inkább magáért. saját megnyugtatására tette. és semmit sem akart
rám kényszeríteni, amit én nem is akartam úgy átvenni. ahogyan azt
ö akarta volna. ló érzést hagyott hátra bennem ez a látogatás.
Tudtára ébredtem: éppen hozzá soha nem fűzött valami szorosabb
vagy egyenesen szivélyes viszony. ám ez ettől a látogatás tói fogva
megváltozott, és így is maradt. noha egyáltalán semmi különös nem
•történt'.
Fordítva esett viszont a dolog egy másik pappal. akiről úgy véltem.
hogy közelebb állok hozzá. csak töredékesen emlékszem az érzésem
szerint ledarált bibliai mondásokra. és hogy alkalmasint igen sietős
lehetett neki a dolog. Kellemetlennek éltem meg jövetelét. mert
gépies. kötelességszerű látogatásnak látszott. és - sajátos módon
¬további lábadozásom idején sem tudtam jó érzéssel fogadni a
legkülönbözőbb megnyilvánulásait. s ezt az idegenkedésemet 'jó
igyekeze tem' ellenére sem tud tam legyűrni."
Beszélni és fecsegni
ÖSSzejöttünk. hogy elbeszélgessünk.
Mitől van hiányérzetünk, amikor szétválunk?
Egymásra szeretnénk találni. de elakadunk mindjárt az elején. Miért?
Alig hogy el ju tottunk oda.
ahol már ldlátszottunk volna a köznapiságból. s önmagunkról.
bajainkról. félelmeÍnkről
lett volna szó,
sietősen visszakanyarodtunk a kötetlen témákboz. Már egyedüI,
rossz ízű lett a szám:
egy kis színháusdit játszottunk.
hogy ne kelljen ldlépnünk szokott szerepünkböL Maradt minden:
betanult arcok,
menö formulák, szólamok.
Hogyan segíthetnénk egymást.
azt nyögni ki, ami hullámzik bennünk? Kicsoda ereszti ki végre a
macskát a zsákból?
Otto és Felicitas Betz
47
v. LÁBADOZÁS
Teret-időt visszahódítani
Ha túljutottunk a mélyponton, megint ,.hegynek föl" megyünk, s
akkor lassa.. ..•. ismét kiszélesedik a tér, amely - mint láttuk _
ágyfclületnyire zsugorodott össze. Eközben olyan tapasztalatra
teszünk szert, hogy a lépésről lépésre visszahódítandó tcrep többé
vagy kevésbé idegenné vált számunkra. A lakószoba, amelybe
hosszú idő múltán előszőr lépünk be újra, valahogy "egész másnak"
látszik, mint ahogyan emlékeztünk rá. Főként a méretek tolódtak el.
Az idegen.ségnek ezt a benyomását nem könnyen viseljük, ezért
örülünk, ha előszőr is újra jól behúzódhatunk a paplan alá.
Ha a klinikán próbálgat juk első szobán kívüli lépéseinket. valami
idegen, ellenséges világban érezhetjük magunkat. A fehér folyosók
végtelenné tágulnak: Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy egyik
végétől a másikig fölmérhessük. Szédülés fog el, ha nem tudunk
tájékozódni. Csak fal mentén tapogatódzunk. Emberek húznak el
mellettünk, tudomást sem véve rólunk. Mintha csak elvcsztünk
volna a forgatagban, még örülünk, ha a kalandos kirándulás jól
végződik. Aznapra ezzel elcgünk is van. S így megy ez mindcn
további "felderítő" vállalkozással: az első kinti séta, az első
bevásárlás ...
Másrészt viszont érezzük, hogy - ha nem is valami szédületes
tempóban - előbbre jutunk. Egy volt páciens így tekint erre viss7.a:
,,Pontosan emlékszem: amikor özön időnyi fckvés után először
állhattam ott a mosdókagyló előtt, és önálJóan nyithattam meg a
csapot, sírva fakadtam. Egyszerűen e!öntöttek a könnyek. Megint
képes voltam arra, ami egészségünk idején oly magától értetődő, ám
beteg napjainkban korántsem éljük meg természetesnek.
Fels7..abadítóan hat ránk, hogya testünkről ismét magunk
gondoskodhatunk. Amilyen nyomasztó, hogy legintimcbb dolgaim
ban mások segítségére szorulok, olyan kiszabadulás, amikor magam
cselekszem magamért. Ha egyszer odáig jutottunk, hoooY szinte
semmit sem tudtunk tenni magunkért, akkor valami gyönyörű
48
élmény, ha egyszer újra magunk öltözkÖdünk, mosakszunk és
fésülkÖdÜllk. Úgy éljük ezt meg, mint egy darab újjászületést... s
aztán az első vizitclés a szomszéd kórteremben. Amikor, ha üggyel-
bajjal és csak kurtán is, átmchettem meglátogatni másokat. Hisz' ez
sokáig fordítva volt. Akkor mások jöttek énh07n.m ... "
Az idő is újra felölti eredeti méreteit. Az akut betegség idején
elkallódott az időérzéliink. Múlt és jövő egyetlen ponttá zsugorodott
össze: lázálmaim, fájdalmaim és légszomj am •• itt és most"-jára.
Ekkor azonban visszatapogatózunk a múltba: Mi is történt velünk
voltaképpen az utolsó hetekben? Csak annyira-amennyire világos
érzéseink vannak. Álomszerűen fátyolos volt minden. Most tudni
szcretnénk, ismét megragadni a valóságot. S ezzel újra
megfoghatóvá tenni önmagunknak azt a darabját, amely a krízis
idején kicsúszott a kezünkből. Tudni akarjuk: Mit csináltak velem?
Beszéltem lázálmomban? Mit mondtam? (Felkavaró gondolat, hogy
életemnek cbből a szakaszából mások többet tudnak rólam, mint én
magam!) Mi volt "csak" rossz álom - ésmi volt valóság? Ki
látogatott meg anélkül, hogy észrevettem volna? (Kellemetlen arra
gondolni, hogy tudtom nélkül látott valaki abban az állapotomban!)
Egy kissé későbbi szakaszban már az is érdekelni kezd, hogy közben
"kint" mi játszódott Ie. Egy beteg férfi, miután túljutott a krízisen,
azt kérdezte. hogy a régi kormány van-e még uralmon.
Nyilvánvalóan az volt az érzése, hogy időközben a kinti világ
biztosan alapvetően megváltozott. Ami a válság előtt érvényes volt,
megingott!
Hanem a jövő is jelentkezik a szemhatáron, s többuyire
parancsolóan. Meddig tart még ez az állapot? Mikor állhatok újra
munkába? Még elviselhetetlen nekem ez a gondolat, hiszen a
legjobb akarattal scm tudom elképzelni, hogy én reggel hétkor csak
úgy elmcgyek otthonról, munkába utazom és délután ötkor megint
otthon vagyok. Ez a ritmus egy másik világ üteme, amelyhez
pillanatnyilag még nem vezet híd. Gondolataimban csak módjával
óvatoskodom előre e világ felé, amely pedig valamikor az enyém is
volt, és megijedek: Hogy fogom én hosszú ágyban . fel'Yéscm
elintézetlenségeinek hegyét elhordani, és mikorra? Vagy talán máris
49
leváltottak és más végzi a munkámat? Újfent meg kell küzdenem a
heiyemért? Honnan vegyem ehhez az erőt? Minél inkább igyekszem
behatolni a jövő homályába, annál jobban tudnak bosszantani a
jÓS7..ándékú nyugtatgatások: ,.Majd rendbejön megint minden!"
Unalom
És mihez kezdek közben az időmmel? - amely végeláthatatIanná
terpeszkedik. Ürességét csak nyomasztóbbá teszi a szigorú jövő.
Másrészt viszont még nincs meg az erőnk ahhoz, hogy értelmesen
töltsük ki. Mintha valami várószobában ülve csak rámerednénk egy
ajtóra, amelynek valamikor meg kell nyílnia. Megpróbálunk
ágyszomszédainkkal csevegni. Dc milyen hamar lehetnek kínná az
efféle társalgások! Hozatunk egy képeslapot, csakhogy a betűk
elmosódnak a szemünk előtt, a sok kép meg idegesít.
Megtapasztaljuk, hogy milyen megerőI tető a szórakozás!
Talán alkalmatosabb ilyenkor az "összeszedettség", mint a
"szórakozás"? Meglehet, hogy eszünkbe jut egy régi hobbynk,
amelyet az utóbbi években elhanyagoltunk. Ha otthon vagyunk,
ágyunkhoz hozat juk a bélyeggyűjteményünket, és azzal
foglalkozunk. Vagy: folytatunk egy elkezdett kézimunkát. Kérünk
egy olyan könyvet, amelynek az olvasását karácsonykor csak
elkezdtük, netalán egy másikat veszünk elő újra, mert az mély
benyomást tett ránk első olvasásalmr. Hozatunk egy kis
magnetofont, s hozzá olyan kazettákat, amelyekről legkedvesebb
számainka t hallha t juk.
Talán látunk most olyan dolgokat is, amelyeket korábban észre sem
vettünk, amelyek viszont jelenleg foglalkoztatnak és érdekelnek.
Egy ágyhoz kötött beteg így beszél erről: "Kihasználom az alkalmat,
hogy megfigyeljek egy bimbót, amely szép számú virágcserepeim
egyikéből nyílik ki tavasszal. Van időm követni az évszakok változó
árnyalatait is. Csodás színpompájában látom a naplementét és a
hópelyheket, melyek úgy libegnek le, mint az örökkévalóság
csöndje. Látom az ösziesen aranyló leveleket, amelyek e1sodródnak
ablakom előtt, vagy tavasszal azt a rigópárt, amely az ablak előtti
magas nyírfán.
50
fészket rak. vagy a harcias éhes cillcgéket, amint egy falaton
marakodnak, s a hidegben szinte kis labdává fújják fel magunkat."
Megeshet, hogy ily módon életünknek és idÖnknek olyan látószögét
fedezzük fel újra, amely már-már elveszett számunkra. Az időt nem
nyomasztónak éljük meg, mint ii.<nikor rövid idő alatt a lehető
legtöbbet kell produkálnunk, hanem olyan térnek. amelyben minden
kényszer nélkül mozoghatunk, hogy magunkhoz jöjjünk. S az ilyen
élmény rendkívül hasznos lehet számunkra akkor, amikor
visszalépünk abba a világba, amely teljes mértékben igényt tart ránk.
Visszanyerni a világot
Ismét belépni az egészségesek világába gyakran nehéz folyamat;
fáradságosabb, mint azt valaha is álmodtuk volna. "Aztán kiengedtek
a kórházból, nővérek és főorvos jókívánságai, taxival haza, végül
lakásom meghitt szobái, s az íróasztal, amelyet oly tökéletesen
váratlanul kellett fölcserélnem a klinikai ággyal. Próbaképpen az
írógéphez ültem, a billentyűkre mercdtem, s akkor minden mintha
valami idegenszerű messzeségbe szaladt volna előlem. Hazatértem
ugyan, csakhogy az, amit a jövőben fogok élni, a régi élet már
sohasem lesz. Jó pár műsorszámot kellett életembe iktatnom: újra
megtanulni lépcsőt járni, szatyrokat cipelni, állva dolgozni a
konyhában, és bot nélkül menni sétálni." így írja le egy nő, hogyan
élte meg hazakerülését.
Ebben a szal<1iszban problémáinkról, gondolatainkról és
érzelmeinkről beszélni szinte még nehezebb, mint az akut betegség
idején. Hiszen most illik hálásnak lennünk, hogy különösebb baj
nélkül túlestűnk az egészen. Örülhetünk a jobbulás minden kis
lépésének, még ha az érzésünk szerint nem is arányos a rá fordított
vesződséggel. Napról napra igazolást kap az ember, hogy jobban néz
ki, még ha a tükörbe pillantva meg is ijed önmagától.
A sok jó tanács és intelem (hogyan előzzük meg a visszaesést, mi
mindent kell ennünk. hogy megint a régi formában legyünk stb.) sem
igen könnyít rajtunk. Mintha magunk nem tudnánk, mihez tartsuk
51
magunkat! Környezetünk nyilván nem egykönnyen boldogul velünk.
amikor magaféleként mint egészségest igyekszik befogadni minket.
Egy másik asszony így írja le nekem levelében, visszapillantva
hogyan látja lábadozási idejét: ,.Ami a legszorongatóbban rám
nehezedett. az a csaknem végtelenné puffadó kényszer volt, hogy
nekem kutyakötelességem minél hamarabb meggyógyulni. A
kórházi. sőt még a szanatóriumi kezelésnek is vége volt, mindenki
úgy találta, hogy megint ragyogóan nézek ki; végtére is magam sem
mondtam mást, mint hogy most már mennek a dolgok - no persze
azért, mert éreztem környezetemnek azt az igényét, hogy végre teljes
lendülettel benne legyek mindenben, és túlságosan is szívesen
igyekeztem ennek eleget tenni (ami szükséges volt, már csak a
gyerekek miatt is). Alapjában véve azonban még sokáig nem voltam
erre képes. Például fél napba telt, amíg egyetlen telefonáláshoz össze
tudtam szedni magam, s ha vendégek jöttek, az nekem kész
szörnyűség volt, beszélgetés közben nehezen jött számra a szó, a
gyerekekkel szemben nem tudtam kellően megfontolt és
következetes lenni. Mindezen kudarcok miatt lelki pánik és
rezignáció fogott el - ami nem nagyon mozdítja elő a lábadozást,
amint azt nagyon jól tudtam."
Lépésröl lépésre kell visszahódítanunk magunknak a felnöttek
világát, a feleiősség és a kötelességek tartományait. Sokaknak szó
szerinti tapasztalat ez a "lépésrőllépésre", mert a hosszú fekvés után
újra meg kell tanulniuk járni. Ez az út ritkán vezet nyílegyenest
fölfelé. Jóval gyakrabban tapasztaljuk azt, hogy két foknyi haladás
után egy fokot visszacsúszunk. Kemény próba ez: tudunk-e türelmet
tanusítani önmagunkkal szemben. Kétségeink támadnak: Egyáltalán
képes leszek én erre valamikor? Leszek-e egyszer megint a ,.régi"?
Sőt még az sincs kizárva, hogy az oly Mn áhított egészséggel
szemben ellentmondásosak lesznek az érzelmeink. Uyen ambivalens
viszonyulás főként akkor alakulhat ki bennünk, ha az a világ,
amelyet vissza kell hódítanunk. olyan személyes konfliktusokat is
jelent, amelyek elől egy ideig mentsvárunk volt a betegség. Ha
mármost a teljes gyógyulás azt jelen ti, hogy ezekkel az ü
tközésekkel-súrlódások¬kal újra szembe kell néznünk, úgy tünhet
föl, hogy még mindig jobb a
52
betegségbe menekülni. S amit sose hittünk volna: nehezünkre eshet
búcsút venni a kórháztói, a betegségtó1.
.Azt hiszem: a betegségek olyan kulcsok, amelyek megnyithatnak
nekünk bizonyos IwpukaJ. Úgy vélem, vannak bizonyos kapuk,
amelyeket csak a betegség nyithat meg. Mindenesetre van olyan
egészségi állapot, amely nem engedi meg nekünk, hogy mindent
megértsünk.. A betegség elzár talán előlünk egyes igazságokat, más
igazságokkal viszont az egészség teszi ugyanezt.
André Gide
53
VI. ÚJ TÁJÉKOZÓDÁS
MegváItozott kapcsolatok
Minden kiállt krízis után többé-kevésbé másnak látjuk a világot és az
életet. ..A régi kormány már nincs hatalmon." Valami megváltozott.
Jobban mondva: mi változtunk meg. Már nem vagyunk a régiek.
Újra kell tájékozódnunk. Ez pedig jelentős lelkierő ráfordítással jár.
így aztán teljesen érthető, ha megpróbálunk a lehető leggyorsabban
visszasorolódni a régi, ,,normális" kerékvágásba, s alkalmazkodni
azokhoz a struktúrákhoz, amelyek megbetegedésÜDk előtt
érvényesek voltak. Minél hamarabb szeretnénk hátunk mögött tudni
az átélt tapasztalatokat. de úgy. hogy azokra ne is emlékeztessen
semmi. Még az is meglehet. hogy feszélyez, ha az utcán hirtelen
össze találkozunk a kórházi agyszomszédunkkal vagy az osztályos
nővérrel. Amin a betegségünk folyamán átestÜDk, az nem
illeszthető be abba a világba, amelyben élnünk és érvényesülnünk
kell. Azok az élményeink ,,kínosak". Mindazonáltal ne ugorjuk át
olyan gyorsan ezt a témát. Mielőtt napirendre térnénk fölötte,
nézzünk egy kissé utána annak, hogy mi is változott meg számunkra
az elviselt betegség után.
Fölfedezhetjük magunkon, hogy másképp viszonyulunk
embertársainkhoz. "Olyan módon reagálok rájuk, amilyet magamnál
korábban nem ismertem. Ennek bizonyos személyeknél az az
'előnye', hogy egyáltalán nem is kell mondaniuk, mi foglalkoztatja
vagy nyomasztja őket. Ezt előre megérzem, néha világosabban. mint
ők maguk. Másokat. akiket azelőtt hozzám 'közelállónak' éreztem,
már csak mintegy üvegfal on át vagy valami árok túlsó partján állva
tudok elviselni, egyeseket meg épp hogy alig-alig. Ha korábban
azért törtem magam. hogy lehetőleg minél több embemek kedvére
tegyek, most már arra hajlok, hogy egész kevesen legyenek
körülöttem, olyanok, akik kedvezően hatnak rám, akikről úgy érzem:
valódi barátok." Sejthető ennek a kapcsolatait átgondoló embemek a
szavaiból, hogy változását nem csupán kellemetlennek éli meg. Ez
az érzékenység teher is.
54
Mindenesetre megnőtt a valódi kapcsolatok iránti érzék. Csak ezek
jelentenek számunkra valamit válságunkban. Kizárólag az ilyenek
voltak képe.sek áttörni annak az elszigeteltségnek a falát. amely
körülvett minket. Ezek "élet jelek" voltak nekünk. Azóta a
semmitmondó felületes és szokványos kapcsolatok jelentőségüket
vesztették számunkra. Ezeket nem folytathatjuk ott. ahol
abbahagytuk. Amióta egyszer saját bőrünkön megtapasztaltuk,
milyen sebzőek tudnak lenni a kopott köznapiságok. s
visszataszítóak a felvirágozott homlokzatok, a továbbiakban is
szenvedünk tőlük.
Hosszú távon a következő kérdéssel kell szembenéznünk: Szorgos
igyekezettel visszavastagítjuk-e a bőrünket az alkalmazkodás
végett¬vagy hasznosítani tudjuk tapasztalatainkat, hogy
megváltoztassuk életünket? Van-e valami tájékozódási segítség,
amely utat nyit arra, hogy ezekkel a tapasztalatokkal jövőbeli
életünket valamivel mélyebbé, szabadabbá tegyük, több értelemmel
töltsük meg?
Megváltozott élet
Keserü tapasztalat, hogy teljesítményre törekvésünknek és [. ránk
nehezedő teljesítménykényszernek egyik oka az: félünk, hogy
elveszítjük mások elismerését és szeretetét. Mi legyen az orientációs
pon tunk, hogy e tekintetben megtanuljunk másképp bánni
magunkkal, de házastársunkkal és gyerekeinkkel is? A keresztény
hit itt új perspektívát és új lehetőségeket tár elénk. Ez a hit olyan
szeretetből él, amely nem teljesítménytől és bizonyos normák
clérésétől függ, tehát nem hervad el, ha mi csődöt mondunk.
Érdemes ebből a szempontból foglalkoznunk azzal, hogy Jézus
milyen magatartást tanusított embertársai iránt, amint az az
evangéliumok s2'.ámos történetében lecsapódott. Meglepetéssel
fedezhetjük föl, hogy személyes élményeink alapján sokkal
hozzáférhetőbbé válnak számunkra azok a tapasztalatok,
amelyekben a Jézussal akkor találkozók részesültek. Ezek a
sokatmondó újszövetségi jelenetek nem is sejtett mértékü
időszerüséggel jönnek közel hozzánk.
55
Tudjuk már. milyen elkeserítö. ha senki sem akar megérteni minket.
ha valamiképp lakatot tesznek a s7.ánkra. amikor arról beszélnénk.
ami hányja-veti magát bennünk. és szorongat. Ám remélhetőleg
legalább egyszer megtapaszta1hattuk. milyen fölszabadító és
reményt keltő. ha egy ember meghallgat és komolyan vesz
bennünket.
Akkor - mondjuk az ószövetségi zsoltárokban - új perspektíva nyílík
előttünk, amelynek korántsem kell betegségünk idejére
korlátozódnia. Isten megengedi nekünk. hogy panaszkodjunk és
pereljünk, kétkedjünk és kérdezzünk. (Valamikor talán azért némult
el az imádkozásunk, mert ezt nem engedtük meg magunknak?)
Ez a felismerés befolyásolhatja embertársainkkal szembeni
magatartásunkat is. Hiszen akkor semmi akadálya. hogy kimondják •
ami nyugtalanítja óKet.
Kénytelenek voltunk átélni. mit is jelent gyengének lenni. Egy időre
teljes mértékben mások segítségére voltunk ráutalva. Ez elevenbe
vágó. megalázó élmény. Érthetö. ha ezt a lehetö legsfugöscbben
magunk mögött akarjuk hagyni.
Érdemes azonban elgondolkoznunk: mindaz. amin lelkileg is
keresztillmentünk. csak amolyan "üzemi baleset"-e az élet nevű
üzemben. afféle rendellenesség. amelyet a legsürgősebben ki kell
küszöbÖlni. hogy zavartalanul folytatódhassék a termelés - vagy
pedig ezek a• tapasztalatok a legmélyebben hozzátartoznak emberi
mivoltunkhoz? Nem tudnánk-e jobban is bánni gyengeségünkkel és
tehetetlenségünkkel. mint hogy minél hamarabb elfelejtjük. és újfent
erösekként lépünk a színre?
A keresztény hit e tekintetben is új. emberibb perspektívát nyit.
Nem hisz • .az erösebb jogában". s nem az "erős" és "gyenge"
kérlelhetetlen alternatívájából táplálkozik. amely felörlö életharcunk
alapja. Sőt éppenséggel abból az :.. első pillantásra paradox
¬megtapaszta1ásból él. hogy az erö gyengeségben teljesedik ki.
. .Amikor erőtlen vagyok. akkor vagyok erös" - mondja Pál apostol
második korinthusi levelében (12.10). Saját betegségét dolgozza föl
ebben a mondatban. Tehát ez nem dogmatikai tantétel. amelynek
56
semmi köze sem volna az élethez. hanem átélhető, tapasztalati
valóság. Ebben persze döntő. hogy itt nem valami önmagában
nyugvó erőről van szó (amiképp gyöngeségünkben sem önmagunkra
maradtunk). hanem olyanról. amelyet kapcsolati közösségből
merítünk. mindenekelőtt az Istenhez fűződö kapcsolatból. aki a
gyengékkel szolidáris.
Nem emlékeztet ez a betegségünk idején szerzett élményeinkre? -
amelyeket érdemes megóvnunk az elkallódástól. S nem vihetnénk át
mindezt egészséges életünkbe. hogy ott szolidaritásként hasson a
körülöttünk található gyengék javára?
Talán saját érzéseinkre ismerhetünk abban. amit egy páciens azon
tüoődve mondott. hogy mire is indítják öt beteg és lábadozó idejének
tapasztalatai:
• ,Krízisemnek legmélyebb oka. amely rajtam kívül másokat is
figyelmeztethet és elgondolkozásra indíthat. annak a ténynek az
elfojtása - amit pedig egyszer már élményszerűen s konkrétan magá
tóI értetődőnek fogadtam el-o hogy az életünket végső soron nem
magunk hozzuk össze magunknak. hanem kölcsön kaptu1<.
Márpedig minden kölcsönadott dolgot-jószágot bármikor
visszavehet, hazavihet a tulajdonos,"
Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy életünket hálával fogadhatjuk.
Lehet új kezdete.
126. zsoltár
(Huub Osterhuis és Michel van der Plas átköltése)
Ha egyszer Isten hazavisz számúzetésúnkbó,
olyan lesz az. akár egy álom.
ÉnekszáIl, boldogan nevetünk.
Azt mondja a világ:
Istenük csodákat müvel!
Igen. csodákat müvelsz
közöttünk. Istenünk.
örök örömünk!
57
Vígy hát haza, ébressz életre,
mint a puszta folyómedreit,
melyeket az esős évszak
özönlésig meg tölt vízzel.
Ki szomoruan vet,
majd örömmel arat
Útjában könnyek közt szórja a magot,
s visszatér zengő dallal,
tele kévékkel.
58
A. FORDÍTÓ UTÓSZAVA
Mihelyst a keresztényüldözések a Kr.uA. században megszűntek,
keresztény kórházak jelentek meg - hiszen Jézus Krisztus is úgy
tanított, hogy közben újra meg újra gyógyított. Ezekben a
kórházakban is szervesen egybefonódott a testi és leLkigondozás.
Feltünő, hogy mennyire sablonmentes és személyes volt a jézusi
gyógyítás, amint arról az evangéliumok tanuskodnak. Akkor is az
Isten szeretetét sugározta, ha a Mester egy szót sem "prédikált"
hozzá, mint ahogy a krisztusi szó akkor is tett volt, amikor "csak"
újjáteremtette a megnyílt szívű embereket. Semmi térítő ügyeskedés
¬ám a legmeggyőzőbb vonzerő, amelynek éppúgy nem kellett
hírverés, mint sötétben a fénynek. Uyen töltésű beteg-
Ielkigondozásra érdemes törekedniük az egyházaknak.
Ennek jegyében a megváltó szeretet "célkeresztjébe" kerül az ember,
hogy egészében, egzisztenciálisan. kapcsolataiban is gyógyuljon.
Evégett kell társáu1 szegődni, főként például a betegség rögös
kaptató jáno
Nem csoda, hogy az egyházak először az USA-ban kezdték
komolyan venni: a modern világ elidegenítő hatásaitól sújtott embert
kizárólag ott lehet elérni, ahol van. (S nem ott, ahol szerintük lennie
kellene.) Ez kiváltképp érvényes a betegre. Meg kell ismerni
lelkivilágát, látását. lehetőségeit és nyomoruságait. Előbb tízszer is
figyelni kell rá, ha valóban őhozzá akarunk szólni. Ám akkor
hagyjuk tartalékban eleve kész mondanivalónkat. Hit dolgában is
csak így szólhatunk hitelesen.
Ebben a szellemben alakult ki IlZ amerikai lelkigondozási
mozgalom, amely holland közvetítéssel a 60-as évek elején érte el
Európát. Ennek kiváló képviselője Piper professzor. Könyve
természetesen a nyugati viszonyokat is tükrözi. Nálunk pl. Il bcteg-
IeLkigondozói kiképzésnek csak most kezdjük az alapjait leralmi.
Ennek egyik köve ez a könyvecske. Kérjük a Mindenhatót: legyen
áldás rajta.
Dr. Bodrog Miklós
59
T r'\R T ALO ~1
Előszó 5
Bevezetés 7
I. Hogyan é/em n12g betegségeTr'.Et? 9 "Vakvágányon" - A megüresedett idő - Testvér, vagy ellenség a testem? - Gondok -
Teljesítőképtelenség - Tépelődések
II. Mit vétettem? 19 ,,&1.lga" kérdések - Türelem, vagy ellenszegülés - Van válasz'! Mi értelme van? - Kétely ts
reménység közt
Ill. Gyógyít6im, ápolóim 30 Az orvos - A nővér
IV. Látogatóim 38 A hozzátartozók - Barátok és isnwrősök - A lelkész
W. Lábadozás 48 Teret-időt visszahódítani - Unalom - Visszanyerni a valóságot
VI. Új tájékozódás 54
Megváltozott kapcsolatok - Megvá1tozott élet
Afordítóutószava 59
X. Y.
Hans-Christoph Piper
BETEGÁGYON Betegeknek, rokonoknak, ápolóknak