2
3
JOHN MILTON
SÁTÁN TALPRA SZÓLÍTJA LÉGIÓIT
(ELVESZETT PARADICSOM, I. 242-‐330.)
Dunajcsik Mátyás fordítása ritmikus prózában
4
„Ez volna hát a tájék, a föld, a légkör”, szólt
az elveszett Arkangyal, „ez volna székhelyünk,
melyre most a Mennyek Országát el kell, hogy
cseréljük? Az égi fényt e gyászos félhomályra?
Legyen hát, hiszen ki most a teljhatalmú
Úr, csak ő ítélhet, rendelkezhet arról, mi lesz a
legjobb: és annak, kit egyenlővé tett az
értelem, a nyers erő pedig megannyi egyenlő
társ fölé emelt, a legjobb minden bizonnyal az,
ha Tőle minél távolabb távolabb kerül.
Búcsúzom hát tőletek, vidám mezők, hol a
boldogság örök tanyát ütött! És üdv, iszony!
Üdvözlet, alvilági táj! Üdv, legmélyebb Pokol –
fogadd hát új urad, kinek gondolkodását se
más tér, se más idő nem változtatja meg. Mert
a gondolat: hely önmagában is, és éppúgy
képes saját körén belül Pokolból Mennyet,
mint Mennyből Poklot támasztani.
5
„Is this the region, this the soil, the clime,”
Said then the lost Archangel, „this the seat
That we must change for Heaven?— this mournful gloom
For that celestial light? Be it so, since he
Who now is sovereign can dispose and bid
What shall be right: farthest from him is best
Whom reason hath equalled, force hath made supreme
Above his equals. Farewell, happy fields,
Where joy for ever dwells! Hail, horrors! hail,
Infernal world! and thou, profoundest Hell,
Receive thy new possessor—one who brings
A mind not to be changed by place or time.
The mind is its own place, and in itself
Can make a Heaven of Hell, a Hell of Heaven.
6
Mit számít, hol vagyok, ha én maradtam, ki
voltam és leszek: minden, csak nem
alsóbbrendű annál, akit fölém csak villámfény
emelt.
Itt végre szabadok leszünk; a Mindenható
nem önnön kedvére építette ezt a tájat, így
irigy hatalma innen nem űz tovább: itt békén
uralkodhatunk, s ha választanom kell, én azt
mondom: uralkodásra vágyni tiszteletreméltó
szenvedély, akár az Alvilágban is: és éljek
inkább úrként a Pokolban, mint a
Mennyországban szolgaként.
De hogyha így állunk, miért is hagynánk hű
barátainkat és megannyi szövetségesünket, a
vesztett csatában fegyvertársainkat, hogy így
feküdjenek halálra váltan tovább az elfelejtett
tó vizén, s miért ne hívjuk őket össze, hogy
megosszuk egymással új, boldogtalan
lakóhelyünket, s az összetrombitált sereggel
még egy próbát tegyünk, meglátni: mit
nyerhetünk vissza még a Mennyből, s mit
veszíthetünk még itt, az Alvilágban?”
7
What matter where, if I be still the same,
And what I should be, all but less than he
Whom thunder hath made greater? Here at least
We shall be free; th' Almighty hath not built
Here for his envy, will not drive us hence:
Here we may reign secure; and, in my choice,
To reign is worth ambition, though in Hell:
Better to reign in Hell than serve in Heaven.
But wherefore let we then our faithful friends,
Th' associates and co-partners of our loss,
Lie thus astonished on th' oblivious pool,
And call them not to share with us their part
In this unhappy mansion, or once more
With rallied arms to try what may be yet
Regained in Heaven, or what more lost in Hell?”
8
Így szólt a Sátán; és így felelt rá Belzebub:
„Vezére fénytől szikrázó seregnek, mit senki
más, csupán a Mindenható volt képes eltiporni!
Ha egyszer meghallják a hangodat, mely annyi
félelem s veszély között volt reményük élő
záloga – s melyet nem egyszer hallhattak ők a
legszélsőségesebben tomboló csaták
vészterhes határán zengeni, mint legbiztosabb
rohamra hívó jelet –, nem kétséges, hogy új
erőt és bátorságot önt beléjük, feküdjenek bár
most szűkölve, bénán a lángoló tavon, ahogy
mi nemrég, a döbbenettől lenyűgözötten – s
nem is csoda, hisz oly gyilkos magasból
hulltunk mind alá!”
Ám alig fejezte be, a legfőbb ördög már javában
indult a part felé, hátára vetve lomha pajzsát,
mi súlyos volt, éterben edzett, hatalmas és
kerek.
9
So Satan spake; and him Beelzebub
Thus answered:— „Leader of those armies bright
Which, but th' Omnipotent, none could have foiled!
If once they hear that voice, their liveliest pledge
Of hope in fears and dangers—heard so oft
In worst extremes, and on the perilous edge
Of battle, when it raged, in all assaults
Their surest signal—they will soon resume
New courage and revive, though now they lie
Grovelling and prostrate on yon lake of fire,
As we erewhile, astounded and amazed;
No wonder, fallen such a pernicious height!”
He scarce had ceased when the superior Fiend
Was moving toward the shore; his ponderous shield,
Ethereal temper, massy, large, and round,
Behind him cast.
10
A széles tárcsa úgy lógott a vállán, akár a
Hold, melynek golyóját a toszkán mester
vizsgálja éjjelente távcsövén az Arno
völgyében, Fiesole csúcsain, hogy felderítse
foltos felszínének ismeretlen, új vidékeit,
folyóit és hegyláncait. Lándzsája – melyhez
mérve könnyű pálca volna még a legsudárabb
fenyő is, melyet norvég hegyekről vágtak ki
holmi óriás zászlóshajónak árbocul –, az
támogatta ingó lépteit, ahogy keresztülvágott
az égő homokkövön (mi oly különböző volt a
Menny azúr lépcsőitől), miközben tűzzel
boltozott, perzselő vihar csapkodta oldalát
fájdalmasan.
De ő kitartott, amíg a lángra lobbant
tenger partjához nem ért, és meg nem
szólította légióit – az angyalforma lényeket, kik
úgy feküdtek, sűrűn, mintegy bűvöletben, akár
a dús avarlepel, mely ősszel elborítja
Vallombrosa vízmosásait az etruszk lombok
árnyas rejtekén;
11
The broad circumference
Hung on his shoulders like the moon, whose orb
Through optic glass the Tuscan artist views
At evening, from the top of Fesole,
Or in Valdarno, to descry new lands,
Rivers, or mountains, in her spotty globe.
His spear—to equal which the tallest pine
Hewn on Norwegian hills, to be the mast
Of some great ammiral, were but a wand—
He walked with, to support uneasy steps
Over the burning marl, not like those steps
On Heaven's azure; and the torrid clime
Smote on him sore besides, vaulted with fire.
Nathless he so endured, till on the beach
Of that inflamed sea he stood, and called
His legions—Angel Forms, who lay entranced
Thick as autumnal leaves that strow the brooks
In Vallombrosa, where th' Etrurian shades
High over-arched embower;
12
vagy mint a rengeteg sás, mi felvetődött a víz
színére, mikor szilaj szelekkel ostorozta Orion
a Vörös-‐tenger partvidékeit, hullámsírjába
hajtva Memphis lovashadát s vezérüket,
Busirist, miközben aljas gyűlölettel üldözték
Gósen népét, amíg ezek a biztos partról
nézhették a tengerárban úszó holttesteket, s a
sok törött kerékű harckocsit. Száműzve,
elveszetten így feküdtek ők a víz színén,
letaglózottan a szörnyű változástól.
Sátán olyan hangosan kiáltott, hogy
megzengett belé az alvilági mélység:
„Hatalmasságok, harcos hercegek, a Mennybolt
színe és virága – mi egykor tiétek volt, s most
elveszett, ha ily megrázkódtatás lesújthat
halhatatlan szellemlényeket! Vagy ezt a tájat
választottátok végső nyughelyül, hogy
elpihenjen itt a harc hevében megfáradt
erényetek? Oly könnyű volna itt az álmotok,
mint egykor volt a Mennyek lágy ölén?
13
or scattered sedge
Afloat, when with fierce winds Orion armed
Hath vexed the Red-Sea coast, whose waves o'erthrew
Busiris and his Memphian chivalry,
While with perfidious hatred they pursued
The sojourners of Goshen, who beheld
From the safe shore their floating carcases
And broken chariot-wheels. So thick bestrown,
Abject and lost, lay these, covering the flood,
Under amazement of their hideous change.
He called so loud that all the hollow deep
Of Hell resounded:—„Princes, Potentates,
Warriors, the Flower of Heaven—once yours; now lost,
If such astonishment as this can seize
Eternal Spirits! Or have ye chosen this place
After the toil of battle to repose
Your wearied virtue, for the ease you find
To slumber here, as in the vales of Heaven?
14
Vagy eskü köt, hogy ily gyalázatos helyzetben
istenítsétek tovább a Győztest, ki most
elégedetten szemléli föntről, hogy hánykolódik
száz meg száz kerub, szeráf a mocskos árban,
megannyi szétszórt harci jelvény és fegyver
között, amíg a Mennybolt ajtajánál szélsebes
kopói észre nem veszik döntő előnyüket, s el
nem taposnak, míg itt fekszünk letörten, vagy
villámnyalábjaikkal le nem szögeznek majd a
tófenékre? Ébredjetek, talpra, vagy maradjatok
bukottak mindörökre!”
15
Or in this abject posture have ye sworn
To adore the Conqueror, who now beholds
Cherub and Seraph rolling in the flood
With scattered arms and ensigns, till anon
His swift pursuers from Heaven-gates discern
Th' advantage, and, descending, tread us down
Thus drooping, or with linked thunderbolts
Transfix us to the bottom of this gulf?
Awake, arise, or be for ever fallen!”
16
Jánosy István fordítása:
„Ez hát a táj, az éghajlat, a föld –
Szólt a bukott főangyal –, mit cserébe
nyertünk a Mennyért, borongó homályt
égi sugár helyett?! Legyen, ha Az,
ki most a »Fenség«, rendel és parancsol,
mind kedve támad. Annál jobb, minél
messzebb tőle, ki ész szerint egyenlő,
csak kénye dobta egyenlők fölé.
Búcsúzunk, ó, örök öröm-‐mezők!
Üdv, Alvilág! Iszony s te Vég-‐Pokol!
Fogadd be új urad, kinek szivét
nem változtatja meg hely és idő.
E szív önnön helye, és benne támaszt
Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt.
Mit számit, hol, ha ugyanaz vagyok?
Legyek akármi, de kisebb Nála nem,
kit nagyobbá csupán villáma tett.
Itt végre szabadok leszünk. Az Úr itt
mit plántált, nem irigyli meg – nem űz el.
Uralmunk biztos itt, s az uralom
17
megéri, mégha Pokolban is!
Inkább a Pokolban úr, mint szolga Égben…
De mért hagynánk hites barátainkat,
bukásunk cimboráit így heverni
merülve Feledés tavába, mért
ne hívjuk őket, s osszuk meg velük
e nyomorú lakot, vagy újra még
tegyünk próbát, mit nyerhetünk a Mennyben
új fegyverrel, s mit veszthetünk a Pokolban?”
Szólt Sátán. Felelt néki Belzebub:
„Fényes hadak vezére, melyeket
leverni csak az Úr tudott, ha egyszer
meghallják szózatod: félszben, veszélyben
reményük kedves zálogát, amit
a végső vészben hallottak, csaták
dühödt kockázatán, a támadásban
legbiztosabb jelükként – új erőre,
merszre kapnak megint, feküdjenek bár
lesúnyva, elterülve ott a tűz-‐
tóban, hol bódultan elébb mi is…
Nem is csuda, ha íly magasbul estek!”
18
Alig némult, indult a part felé
a legfőbb Ellen, a hátára dobva
nehéz, kerek, nagy égi-‐acélu pajzsát:
roppant keréke ugy csüngött a vállán,
mint Hold, melynek körét a távcsövében
szemlélte este a toszkán tudós
Val d'Arnóban, Fiesole csucsán,
foltos körén új földeket, folyót,
hegységet hátha fölfedezne. Nyársán
– órjáshajó fő árbocául a
norvég hegyen levágott legnagyobb
fenyő e mellett könnyü pálca volna! –
támaszkodott Sátán a lángoló
márgán botolva (hej, nem így haladt
az Ég azúrján!); kínnal gyötri még
a tűzzel boltozott, aszaló idő.
Mégis kitart, míg ott nem áll az égő
tó partján, s megkiáltja légióit:
angyalokat, kik fekszenek büvölten,
sürűn egymáson, mint az őszi lomb
vallombrosai csermelyen, hol etruszk
lombok borulnak árny-‐lugasba;
19
vagy árba szórva sás, ha Orion
veri a Vörös-‐tengert tűzviharral,
hol hullám ölte Busirist s a memphis-‐
vitézeket, hol álnokul megűzték
Gósen lakóit, kik az oltalom-‐
partról nézték hulláik hánykodását
s tört hadszekér-‐kerékük. Íly sürűn
feküsznek ők az áradást borítva,
némulva szörnyü változásukon.
Kiált, s a Pokol kongó mélye vissza-‐
csöngi szavát: „Hatalmak, hercegek,
virágai az Égnek, mely tiétek
volt egykor, s most veszett! Íly döbbenet
megrázhat örök lényeket? Vagy e
helyet szemeltétek ki hac nyügén
fáradt erénytek elnyugosztani,
s nem égi völgyben? Esküt tettetek
tán, hogy imádjátok ilyen nyomorban
a Győztest, őt, ki nézi most, miképp
fetreng az árban kherub és szeráf
szórt zászlóval, fegyverrel, míg az Ég-‐
20
kapukból gyors kopói észbevéve
előnyüket, leszállnak, eltapodnak
minket, így hervadókat, vagy nyaláb
villámokkal löknek az Ár alá…?
Ocsúdjatok, vagy bukjatok örökre!”