2  

  3  

     

JOHN  MILTON    

SÁTÁN  TALPRA  SZÓLÍTJA  LÉGIÓIT    

(ELVESZETT  PARADICSOM,  I.  242-­‐330.)                        

Dunajcsik  Mátyás    fordítása  ritmikus  prózában

  4  

   

„Ez  volna  hát  a  tájék,  a  föld,  a  légkör”,  szólt  

az  elveszett  Arkangyal,  „ez  volna  székhelyünk,  

melyre  most  a  Mennyek  Országát  el  kell,  hogy  

cseréljük?  Az  égi  fényt  e  gyászos  félhomályra?    

Legyen   hát,   hiszen   ki   most   a   teljhatalmú  

Úr,  csak  ő  ítélhet,  rendelkezhet  arról,  mi  lesz  a  

legjobb:   és   annak,   kit   egyenlővé   tett   az  

értelem,   a   nyers   erő   pedig  megannyi   egyenlő  

társ  fölé  emelt,  a  legjobb  minden  bizonnyal  az,  

ha  Tőle  minél  távolabb  távolabb  kerül.    

Búcsúzom  hát  tőletek,  vidám  mezők,  hol  a  

boldogság   örök   tanyát   ütött!   És   üdv,   iszony!  

Üdvözlet,  alvilági  táj!  Üdv,  legmélyebb  Pokol  –  

fogadd   hát   új   urad,   kinek   gondolkodását   se  

más  tér,  se  más  idő  nem  változtatja  meg.  Mert  

a   gondolat:   hely   önmagában   is,   és   éppúgy  

képes   saját   körén   belül   Pokolból   Mennyet,  

mint  Mennyből  Poklot  támasztani.    

  5  

 

„Is  this  the  region,  this  the  soil,  the  clime,”  

Said  then  the  lost  Archangel,  „this  the  seat  

That  we  must  change  for  Heaven?—  this  mournful  gloom  

For  that  celestial  light?  Be  it  so,  since  he  

Who  now  is  sovereign  can  dispose  and  bid  

What  shall  be  right:  farthest  from  him  is  best  

Whom  reason  hath  equalled,  force  hath  made  supreme  

Above  his  equals.  Farewell,  happy  fields,  

Where  joy  for  ever  dwells!  Hail,  horrors!  hail,  

Infernal  world!  and  thou,  profoundest  Hell,  

Receive  thy  new  possessor—one  who  brings  

A  mind  not  to  be  changed  by  place  or  time.  

The  mind  is  its  own  place,  and  in  itself  

Can  make  a  Heaven  of  Hell,  a  Hell  of  Heaven.  

  6  

Mit   számít,   hol   vagyok,   ha   én   maradtam,   ki  

voltam   és   leszek:   minden,   csak   nem  

alsóbbrendű  annál,   akit   fölém  csak  villámfény  

emelt.    

Itt   végre   szabadok   leszünk;   a  Mindenható  

nem   önnön   kedvére   építette   ezt   a   tájat,   így  

irigy   hatalma   innen   nem  űz   tovább:   itt   békén  

uralkodhatunk,   s   ha   választanom   kell,   én   azt  

mondom:   uralkodásra   vágyni   tiszteletreméltó  

szenvedély,   akár   az   Alvilágban   is:   és   éljek  

inkább   úrként   a   Pokolban,   mint   a  

Mennyországban  szolgaként.  

De  hogyha  így  állunk,  miért  is  hagynánk  hű  

barátainkat   és   megannyi   szövetségesünket,   a  

vesztett   csatában   fegyvertársainkat,   hogy   így  

feküdjenek  halálra   váltan   tovább  az   elfelejtett  

tó   vizén,   s   miért   ne   hívjuk   őket   össze,   hogy  

megosszuk   egymással   új,   boldogtalan  

lakóhelyünket,   s   az   összetrombitált   sereggel  

még   egy   próbát   tegyünk,   meglátni:   mit  

nyerhetünk   vissza   még   a   Mennyből,   s   mit  

veszíthetünk  még  itt,  az  Alvilágban?”  

  7  

What  matter  where,  if  I  be  still  the  same,  

And  what  I  should  be,  all  but  less  than  he  

Whom  thunder  hath  made  greater?  Here  at  least  

We  shall  be  free;  th'  Almighty  hath  not  built  

Here  for  his  envy,  will  not  drive  us  hence:  

Here  we  may  reign  secure;  and,  in  my  choice,  

To  reign  is  worth  ambition,  though  in  Hell:  

Better  to  reign  in  Hell  than  serve  in  Heaven.  

But  wherefore  let  we  then  our  faithful  friends,

Th'  associates  and  co-­partners  of  our  loss,  

Lie  thus  astonished  on  th'  oblivious  pool,  

And  call  them  not  to  share  with  us  their  part  

In  this  unhappy  mansion,  or  once  more  

With  rallied  arms  to  try  what  may  be  yet  

Regained  in  Heaven,  or  what  more  lost  in  Hell?”

  8  

Így   szólt   a   Sátán;   és   így   felelt   rá   Belzebub:  

„Vezére   fénytől   szikrázó   seregnek,   mit   senki  

más,  csupán  a  Mindenható  volt  képes  eltiporni!  

Ha  egyszer  meghallják  a  hangodat,  mely  annyi  

félelem   s   veszély   között   volt   reményük   élő  

záloga  –  s  melyet  nem  egyszer  hallhattak  ők  a  

legszélsőségesebben   tomboló   csaták  

vészterhes  határán  zengeni,  mint  legbiztosabb  

rohamra   hívó   jelet   –,   nem   kétséges,   hogy   új  

erőt  és  bátorságot  önt  beléjük,  feküdjenek  bár  

most   szűkölve,   bénán   a   lángoló   tavon,   ahogy  

mi   nemrég,   a   döbbenettől   lenyűgözötten   –   s  

nem   is   csoda,   hisz   oly   gyilkos   magasból  

hulltunk  mind  alá!”  

Ám  alig  fejezte  be,  a  legfőbb  ördög  már  javában  

indult   a   part   felé,   hátára   vetve   lomha  pajzsát,  

mi   súlyos   volt,   éterben   edzett,   hatalmas   és  

kerek.    

  9  

So  Satan  spake;  and  him  Beelzebub  

Thus  answered:—  „Leader  of  those  armies  bright  

Which,  but  th'  Omnipotent,  none  could  have  foiled!  

If  once  they  hear  that  voice,  their  liveliest  pledge  

Of  hope  in  fears  and  dangers—heard  so  oft  

In  worst  extremes,  and  on  the  perilous  edge  

Of  battle,  when  it  raged,  in  all  assaults  

Their  surest  signal—they  will  soon  resume  

New  courage  and  revive,  though  now  they  lie  

Grovelling  and  prostrate  on  yon  lake  of  fire,  

As  we  erewhile,  astounded  and  amazed;  

No  wonder,  fallen  such  a  pernicious  height!”  

 

He  scarce  had  ceased  when  the  superior  Fiend  

Was  moving  toward  the  shore;  his  ponderous  shield,  

Ethereal  temper,  massy,  large,  and  round,  

Behind  him  cast.

  10  

A  széles  tárcsa  úgy  lógott  a  vállán,  akár  a  

Hold,   melynek   golyóját   a   toszkán   mester  

vizsgálja   éjjelente   távcsövén   az   Arno  

völgyében,   Fiesole   csúcsain,   hogy   felderítse  

foltos   felszínének   ismeretlen,   új   vidékeit,  

folyóit   és   hegyláncait.   Lándzsája   –   melyhez  

mérve  könnyű  pálca  volna  még  a   legsudárabb  

fenyő   is,   melyet   norvég   hegyekről   vágtak   ki  

holmi   óriás   zászlóshajónak   árbocul   –,   az  

támogatta   ingó   lépteit,   ahogy   keresztülvágott  

az   égő   homokkövön   (mi   oly   különböző   volt   a  

Menny   azúr   lépcsőitől),   miközben   tűzzel  

boltozott,   perzselő   vihar   csapkodta   oldalát  

fájdalmasan.  

De   ő   kitartott,   amíg   a   lángra   lobbant  

tenger   partjához   nem   ért,   és   meg   nem  

szólította  légióit  –  az  angyalforma  lényeket,  kik  

úgy  feküdtek,  sűrűn,  mintegy  bűvöletben,  akár  

a   dús   avarlepel,   mely   ősszel   elborítja  

Vallombrosa   vízmosásait   az   etruszk   lombok  

árnyas  rejtekén;    

  11  

The  broad  circumference  

Hung  on  his  shoulders  like  the  moon,  whose  orb  

Through  optic  glass  the  Tuscan  artist  views  

At  evening,  from  the  top  of  Fesole,  

Or  in  Valdarno,  to  descry  new  lands,  

Rivers,  or  mountains,  in  her  spotty  globe.  

His  spear—to  equal  which  the  tallest  pine  

Hewn  on  Norwegian  hills,  to  be  the  mast  

Of  some  great  ammiral,  were  but  a  wand—  

He  walked  with,  to  support  uneasy  steps  

Over  the  burning  marl,  not  like  those  steps  

On  Heaven's  azure;  and  the  torrid  clime  

Smote  on  him  sore  besides,  vaulted  with  fire.  

Nathless  he  so  endured,  till  on  the  beach  

Of  that  inflamed  sea  he  stood,  and  called  

His  legions—Angel  Forms,  who  lay  entranced  

Thick  as  autumnal  leaves  that  strow  the  brooks  

In  Vallombrosa,  where  th'  Etrurian  shades  

High  over-­arched  embower;  

  12  

vagy  mint   a   rengeteg   sás,  mi   felvetődött   a   víz  

színére,  mikor  szilaj  szelekkel  ostorozta  Orion  

a   Vörös-­‐tenger   partvidékeit,   hullámsírjába  

hajtva   Memphis   lovashadát   s   vezérüket,  

Busirist,   miközben   aljas   gyűlölettel   üldözték  

Gósen   népét,   amíg   ezek   a   biztos   partról  

nézhették  a  tengerárban  úszó  holttesteket,  s  a  

sok   törött   kerékű   harckocsit.   Száműzve,  

elveszetten   így   feküdtek   ők   a   víz   színén,  

letaglózottan  a  szörnyű  változástól.  

 

Sátán   olyan   hangosan   kiáltott,   hogy  

megzengett   belé   az   alvilági   mélység:  

„Hatalmasságok,  harcos  hercegek,  a  Mennybolt  

színe  és  virága  –  mi  egykor  tiétek  volt,  s  most  

elveszett,   ha   ily   megrázkódtatás   lesújthat  

halhatatlan   szellemlényeket!   Vagy   ezt   a   tájat  

választottátok   végső   nyughelyül,   hogy  

elpihenjen   itt   a   harc   hevében   megfáradt  

erényetek?   Oly   könnyű   volna   itt   az   álmotok,  

mint  egykor  volt  a  Mennyek  lágy  ölén?    

  13  

or  scattered  sedge  

Afloat,  when  with  fierce  winds  Orion  armed  

Hath  vexed  the  Red-­Sea  coast,  whose  waves  o'erthrew  

Busiris  and  his  Memphian  chivalry,  

While  with  perfidious  hatred  they  pursued  

The  sojourners  of  Goshen,  who  beheld  

From  the  safe  shore  their  floating  carcases  

And  broken  chariot-­wheels.  So  thick  bestrown,  

Abject  and  lost,  lay  these,  covering  the  flood,  

Under  amazement  of  their  hideous  change.  

 

He  called  so  loud  that  all  the  hollow  deep  

Of  Hell  resounded:—„Princes,  Potentates,  

Warriors,  the  Flower  of  Heaven—once  yours;  now  lost,  

If  such  astonishment  as  this  can  seize  

Eternal  Spirits!  Or  have  ye  chosen  this  place  

After  the  toil  of  battle  to  repose  

Your  wearied  virtue,  for  the  ease  you  find  

To  slumber  here,  as  in  the  vales  of  Heaven?  

  14  

 

 

 

Vagy   eskü  köt,   hogy   ily   gyalázatos  helyzetben  

istenítsétek   tovább   a   Győztest,   ki   most  

elégedetten  szemléli  föntről,  hogy  hánykolódik  

száz  meg   száz  kerub,   szeráf   a  mocskos  árban,  

megannyi   szétszórt   harci   jelvény   és   fegyver  

között,   amíg   a   Mennybolt   ajtajánál   szélsebes  

kopói   észre   nem   veszik   döntő   előnyüket,   s   el  

nem   taposnak,  míg   itt   fekszünk   letörten,   vagy  

villámnyalábjaikkal   le   nem   szögeznek   majd   a  

tófenékre?  Ébredjetek,  talpra,  vagy  maradjatok  

bukottak  mindörökre!”  

  15  

 

 

Or  in  this  abject  posture  have  ye  sworn  

To  adore  the  Conqueror,  who  now  beholds  

Cherub  and  Seraph  rolling  in  the  flood  

With  scattered  arms  and  ensigns,  till  anon  

His  swift  pursuers  from  Heaven-­gates  discern  

Th'  advantage,  and,  descending,  tread  us  down  

Thus  drooping,  or  with  linked  thunderbolts  

Transfix  us  to  the  bottom  of  this  gulf?  

Awake,  arise,  or  be  for  ever  fallen!”  

  16  

Jánosy  István  fordítása:  

 

„Ez  hát  a  táj,  az  éghajlat,  a  föld  –  

Szólt  a  bukott  főangyal  –,  mit  cserébe  

nyertünk  a  Mennyért,  borongó  homályt  

égi  sugár  helyett?!  Legyen,  ha  Az,  

ki  most  a  »Fenség«,  rendel  és  parancsol,  

mind  kedve  támad.  Annál  jobb,  minél  

messzebb  tőle,  ki  ész  szerint  egyenlő,  

csak  kénye  dobta  egyenlők  fölé.  

Búcsúzunk,  ó,  örök  öröm-­‐mezők!  

Üdv,  Alvilág!  Iszony  s  te  Vég-­‐Pokol!  

Fogadd  be  új  urad,  kinek  szivét  

nem  változtatja  meg  hely  és  idő.  

E  szív  önnön  helye,  és  benne  támaszt  

Pokolból  Mennyet  és  Mennyből  Pokolt.  

Mit  számit,  hol,  ha  ugyanaz  vagyok?  

Legyek  akármi,  de  kisebb  Nála  nem,  

kit  nagyobbá  csupán  villáma  tett.  

Itt  végre  szabadok  leszünk.  Az  Úr  itt  

mit  plántált,  nem  irigyli  meg  –  nem  űz  el.  

Uralmunk  biztos  itt,  s  az  uralom  

  17  

megéri,  mégha  Pokolban  is!  

Inkább  a  Pokolban  úr,  mint  szolga  Égben…  

De  mért  hagynánk  hites  barátainkat,  

bukásunk  cimboráit  így  heverni  

merülve  Feledés  tavába,  mért  

ne  hívjuk  őket,  s  osszuk  meg  velük  

e  nyomorú  lakot,  vagy  újra  még  

tegyünk  próbát,  mit  nyerhetünk  a  Mennyben  

új  fegyverrel,  s  mit  veszthetünk  a  Pokolban?”  

 

Szólt  Sátán.  Felelt  néki  Belzebub:  

„Fényes  hadak  vezére,  melyeket  

leverni  csak  az  Úr  tudott,  ha  egyszer  

meghallják  szózatod:  félszben,  veszélyben  

reményük  kedves  zálogát,  amit  

a  végső  vészben  hallottak,  csaták  

dühödt  kockázatán,  a  támadásban  

legbiztosabb  jelükként  –  új  erőre,  

merszre  kapnak  megint,  feküdjenek  bár  

lesúnyva,  elterülve  ott  a  tűz-­‐  

tóban,  hol  bódultan  elébb  mi  is…  

Nem  is  csuda,  ha  íly  magasbul  estek!”

  18  

Alig  némult,  indult  a  part  felé  

a  legfőbb  Ellen,  a  hátára  dobva  

nehéz,  kerek,  nagy  égi-­‐acélu  pajzsát:  

roppant  keréke  ugy  csüngött  a  vállán,  

mint  Hold,  melynek  körét  a  távcsövében  

szemlélte  este  a  toszkán  tudós  

Val  d'Arnóban,  Fiesole  csucsán,  

foltos  körén  új  földeket,  folyót,  

hegységet  hátha  fölfedezne.  Nyársán  

–  órjáshajó  fő  árbocául  a  

norvég  hegyen  levágott  legnagyobb  

fenyő  e  mellett  könnyü  pálca  volna!  –  

támaszkodott  Sátán  a  lángoló  

márgán  botolva  (hej,  nem  így  haladt  

az  Ég  azúrján!);  kínnal  gyötri  még  

a  tűzzel  boltozott,  aszaló  idő.  

Mégis  kitart,  míg  ott  nem  áll  az  égő  

tó  partján,  s  megkiáltja  légióit:  

angyalokat,  kik  fekszenek  büvölten,  

sürűn  egymáson,  mint  az  őszi  lomb  

vallombrosai  csermelyen,  hol  etruszk  

lombok  borulnak  árny-­‐lugasba;  

  19  

vagy  árba  szórva  sás,  ha  Orion  

veri  a  Vörös-­‐tengert  tűzviharral,  

hol  hullám  ölte  Busirist  s  a  memphis-­‐  

vitézeket,  hol  álnokul  megűzték  

Gósen  lakóit,  kik  az  oltalom-­‐  

partról  nézték  hulláik  hánykodását  

s  tört  hadszekér-­‐kerékük.  Íly  sürűn  

feküsznek  ők  az  áradást  borítva,  

némulva  szörnyü  változásukon.  

 

Kiált,  s  a  Pokol  kongó  mélye  vissza-­‐  

csöngi  szavát:  „Hatalmak,  hercegek,  

virágai  az  Égnek,  mely  tiétek  

volt  egykor,  s  most  veszett!  Íly  döbbenet  

megrázhat  örök  lényeket?  Vagy  e  

helyet  szemeltétek  ki  hac  nyügén  

fáradt  erénytek  elnyugosztani,  

s  nem  égi  völgyben?  Esküt  tettetek  

tán,  hogy  imádjátok  ilyen  nyomorban  

a  Győztest,  őt,  ki  nézi  most,  miképp  

fetreng  az  árban  kherub  és  szeráf  

szórt  zászlóval,  fegyverrel,  míg  az  Ég-­‐  

  20  

kapukból  gyors  kopói  észbevéve  

előnyüket,  leszállnak,  eltapodnak  

minket,  így  hervadókat,  vagy  nyaláb  

villámokkal  löknek  az  Ár  alá…?  

Ocsúdjatok,  vagy  bukjatok  örökre!”