Sogyal Rinpoche
MEDITÁCIÓ Tibeti könyv
életről és halálról
ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST
1996
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Sogyal Rinpoche: Meditation
Ed. by Patrick Gaffney and Andrew Harvey. Rigpa Fellowship, San Francisco
HarperCollins Publishers, 10 East 53rd Street, New York, NY 10022.
Fordította: Lakatos Anna
Szerkesztette: Dobi Ildikó
és Bakos Attila
Sorozatszerkesztő: Novák András
Copyright © Sogyal Rinpoche 1994 Hungarian translation © Lakatos Anna 1996 Hungarian edition © Sweetwater P E. 1996
Cover design © Sweetwater R E. 1996
ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó: a kiadó igazgatója Tipográfia: SZŰCS Bt. Dunakeszi Nyomta: Typopress Kft. Budapest
Felelős vezető: Kovács Gábor igazgató
ISBN 963 528 147 1 ISSN 1219-2422
Előszó
„A meditáció elsajátítása a legnagyobb kegy, amivel ebben az életben megajándékozhatjuk önmagunkat. Ennek segítségével indulhatunk el az igaz természetünket felfedező utazásra, amelynek során megtalálhatjuk a helyes élethez és a halál küszöbének átlépéséhez szükséges rendíthetetlenséget és meggyőződést."
E válogatásban Sogyal Rinpoche, a buddhista meditáció mestere, a nagyra értékelt Tibeti könyv életről és halálról című művéből kínál szenvedéllyel átitatott, és nyilvánvaló gyakorlati hasznú bevezetést a meditáció gyakorlásába. Szándéka szerint minden olvasóját a megvilágosodáshoz vezető ösvény felfedezésére ösztönzi. A tudat igaz természetéhez való hazavezetéséhez nyújt egyszerű és gyönyörű irányítást.
3
Padmasambhava „Olyan, Mint Én"
Padmasambhava, a „Becses Mester", „Guru Rinpoche", a tibeti buddhizmus megalapítója, jelen korunk Buddhája. A szobor a VII. sz.-ban, a tibeti Samye-ban készült. A Mester a szobrot nézve megjegyezte: „Olyan, mint én", majd megáldotta e szavak kíséretében: „Most már ugyanaz, mint én!"
A szerzőről
Sogyal Rinpoche Tibetben született, és e század néhány legnagyszerűbb buddhista mesterénél tanult. Tanulmányait Delhiben és az angliai Cambridge-ben végezte, majd 1974-ben tanítani kezdett Nyugaton. Nagyon kevés tanító rendelkezik Sogyal Rinpoché-hoz fogható kommunikációs készséggel. Tanításának könnyedsége és világossága, valamint a magasra értékelt, Tibeti könyv életről és halálról című műve Sogyal Rinpochét a tibeti buddhizmus egyik legnépszerűbb tolmácsolójává emelték a világban. Tanít Amerikában, Európában, Ausztráliában és a Távol-Keleten, és szerteágazó, a könyvében írottakon alapuló tréningeket vezet, amelyek az életről és a halál küszöbének átlépéséről való spirituális gondoskodást kínálnak.
5
Az elme hazavezetése
Több, mint 2500 évvel ezelőtt az igazságot sok-sok életen át kereső ember érkezett Észak-Indiába, ahol leült egy nyugodt helyen álló fa alá. Óriási eltökéltséggel megfogadta: nem kel fel mindaddig, míg meg nem találja az igazságot. A hagyomány szerint alkonyatkor legyőzte a káprázat minden sötét erejét, és másnap kora hajnalban, amint a Vénusz fénye felhasította a derengő eget, elnyerte évszázados türelme, fegyelme és hibátlan összpontosítása jutalmát: elérte az emberi létezés végső célját, a megvilágosodást. Ebben a szent pillanatban maga a Föld is „üdvösségtől mámorosan" megremegett, és - az iratok elmondása alapján - „sehol senki nem volt haragos, beteg vagy szomorú; senki sem vétkezett, senki nem volt büszke; a világ teljesen megnyugodott, mintha elérte volna a teljes tökéletességet." Ez az ember Buddhaként vált ismertté. Thich Nhat Hanh vietnámi mester gyönyörű szavakkal ír Buddha megvilágosodásáról:
Gautama előtt végre megnyílt az életek sokaságán keresztül őt fogva tartó börtön ajtaja. A börtön őre a
7
tudatlanság volt, amely elméjét akképpen burkolta homályba, amint a viharos fellegek rejtik el a Holdat és a csillagokat. A megtévesztett gondolatok végtelen hullámaival elborított elme tévesen osztotta fel a valóságot alanyra és tárgyra, énre és nem-énre, létezésre és nem-létezésre, születésre és halálra. Ezekből a megkülönböztetésekből hibás nézetek fakadtak. Az érzések, a vágyak, a hatalom és a törekvés börtönfalait még vastagabbá tette a születés, az öregség, a betegség és a halál okozta szenvedés. Nem volt más teendő, mint a börtönőrt megragadni, és valódi arcát megnézni... Amikor ez megtörtént, a börtön eltűnt, és soha nem épült fel újból.1
Buddha a valódi természetünk felőli tudatlanságunkban meglátta a szamszára2 minden gyötrelmének okát, a tudatlanság gyökereként pedig elménk állandóan csapongó természetét. Az elme zaklatottsá-gának megszüntetése magának a szamszárának a végét jelenti; az ehhez való kulcs az elme hazavezetése igaz természetéhez a meditáció gyakorlásán keresztül.
Buddha békés, alázatos méltósággal ült a földön, felette és körülötte az éggel, mintha azt mutatná, hogy a meditáció nyitott, égi tudatállapotában mégis jelenlévők, földiek és evilágiak maradjunk. Az ég tö-
8
kéletes természetünket jelképezi, amely előtt nincsenek akadályok, és amely határtalan. A Föld a valóságunk, viszonylagos és közönséges létezésünk színtere. A meditációban felvett testtartás kifejezi a tökéletesnek a viszonylagossal, az égnek a talajjal, a mennyországnak a Földdel való kapcsolódását. Úgy egyesíti a tudat égszerű, halhatatlan mivoltát tünékeny, halandó természetünk földjével, ahogy a madár is hidat jelent a szellemi és a fizikai világ között.
A meditáció elsajátítása a legnagyobb ajándék, amit ebben az életben önmagunknak adhatunk. Csak ennek segítségével indulhatunk el az igaz természetünket felfedező" utazásra, és ennek során megtalálhatjuk a helyes élethez és a halál küszöbének átlépéséhez szükséges rendíthetetlenséget és meggyőződést. A meditáció a megvilágosodáshoz vezető út.
Az elme csiszolása
Sok ezerszer kellett már a meditáció különböző módjait tanítanom, ám minden alkalommal más és más, közvetlen és új volt számomra.
Szerencsére oly korban élünk, amikor szerte a világon mind több ember válik jártassá a meditáció
9
gyakorlásában. Egyre inkább elfogadott módszer, amely szárnyalva legyőzi a kulturális és vallási akadályokat, és követóit képessé teszi arra, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljenek létezésük igazságával. A vallási dogmákat átalakító és egyúttal a vallás lényegét képező gyakorlat ez.
Általában igazi énünktől eltérítve, végtelen tevékenykedessél vesztegetjük életünket. A meditáció segítségével visszatérhetünk önmagunkhoz, igazán megtapasztalhatjuk és megízlelhetjük a megszokott szabályok mögötti teljes létezésünket. Megfeszített, nyugtalan küzdelemben élünk, a sebesség és az erő-szak örvényében. Életünket a verseny, a szerzés, a birtoklás és a teljesítés uralja, örökké külső tevékenységekkel és belefeledkezésekkel terheljük magunkat.
A meditáció ennek szöges ellentéte. Teljes elszakadást jelent attól, ahogy „rendes körülmények között" működünk, mivel minden igyekezettől és nyugtalanságtól mentes, szabad állapot, amelyben nincs verseny, szerzésre, vagy birtoklásra irányuló vágy, sem heves és nyugtalanító csatározás, vagy a teljesítés éhsége. Törekvés nélküli állapot, amelyben nem létezik elfogadás és elutasítás, remény vagy félelem. A gyakorlás során fokozatosan megszabadulunk azoktól az érzelmektől és a fogalmaktól, amelyek bebörtönöztek bennünket mindennapi életünk megszokott terébe.
10
A buddhista meditáció mesterei ismerik az elme rugalmasságát és alakíthatóságát. Tanításával bármi lehetségessé válik. Valójában a szamszára már tökéletesen kiképzett bennünket a maga számára, arra tanított, hogy féltékenyek legyünk, szerezzünk, nyugtalanok és szomorúak, reménytelenek és kapzsik legyünk, haragosan válaszoljunk minden kihívásra. „Gyakorlottságunk" révén e negatív érzelmek önkéntelenül élednek fel bennünk, anélkül is, hogy megpróbálnánk előidézni őket. Tehát minden a gyakorláson és a szokás hatalmán múlik. Ha őszinték vagyunk, nagyon is jól tudjuk, hogy mikor elménket átadjuk a fejetlenségnek, akkor az a zűrzavar sötét mesterévé és a szenvedély rabjává válik, körmönfon-tan és természetellenes alkalmazkodással szolgálva azt. Ám, ha meditációban az illúzióktól való megszabadulásnak szenteljük, idővel, türelemmel, fegyelemmel és helyes gyakorlással elménk kezdi feloldozni magát, megismeri alapvető üdvösségét és eredendő tisztaságát.
Az elme „nevelése" egyáltalán nem annak erőszakos legyőzését, vagy a gondolkodás gyökeres megváltoztatását jelenti, hanem először is működésének félreérthetetlen és tényleges megismerését. Olyan tudáshoz juthatunk így, amely szellemi tanításokból és meditációs gyakorlásban való személyes tapasztalás-
11
ból származik. Majd ezt a megértést az elme megfékezésére, gyakorlott használatára és egyre hajlékonyabbá tételére fordíthatjuk, a saját elménk mesterévé válására, legteljesebb és legelőnyösebb használatára.
Shantideva, a VIII. sz-i buddhista mester így mondta:
Ha az elme ezen elefántját minden oldalról megkötözik a figyelem szálai, Minden felelem eltűnik, és megvalósul a teljes boldogság. Minden ellenséget: (érzelmeink) tigriseit, oroszlánjait, elefántjait, medvéit, kígyóit3
És mind a pokolnak őrzőit; démonokat és szörnyeket, Valamennyit megköti az elme fölötti uralom, És csupán az egyetlen elme megfékezése mindet legyőzi, Mivel az elméből származik minden f élelem és mérhetetlen fájdalom4
Ahogy az író gyakran évekig tartó fárasztó tanulás során sajátítja el a kifejezés keresetlen szabadságát, vagy a táncos egyszerű kecsessége csak óriási, türelmes eróTeszítéssel érhető el, úgy, amikor kezdjük megérteni, hová vezet bennünket a meditáció, akkor életünk legnagyszerűbb törekvéseként ahhoz köze-
12
ledünk, ami legmélyebb állhatatosságunkat, lelkesedésünket, értelmünket és fegyelmünket kívánja meg.
A meditáció szíve
A meditáció célja elménk éghez hasonlatos természetének felébresztése, és igazi valónkba, a teljes élet és a halál alapját alkotó változatlan, tiszta tudatosságunkba való beavatás.
A meditáció nyugalmában, csendjében megpillantjuk és visszatérünk ahhoz a mély belső természethez, amelyet elménk elfoglaltságai és zaklatottsá-ga közepette oly régen elveszítettünk. Nem furcsa, hogy elménk néhány pillanatnál tovább nem képes nyugodt maradni anélkül, hogy valami szórakozás után kapkodna? Modern városi életünk során hasonlatossá válunk a halál utáni állapotban lévő gyötrődő lényekhez, akiknek tudata, mint mondják, kínzóan nyugtalan. Az Egyesült Államokban az embereknek több, mint 13 százaléka szenved valamiféle mentális rendellenességtől. Mit árul ez el az életmódunkról?
A sok-sok különböző szemlélet megoszt bennünket. Nem tudjuk, kik vagyunk igazán, vagy melyik oldalunkkal kellene azonosulnunk, illetve melyikben hinnünk. Sok ellentmondásos hang, parancs és
13
érzés harcol belső életünk irányításáért, ezért mindenfelé szétszóródunk minden irányba, senki sincsen „otthon".
A meditáció tehát az elme hazavezetése.
Buddha tanítása szerint három dolog határozza meg azt, hogy meditációnk pusztán a pillanatnyi kikapcsolódás, a béke és a boldogság elérésének módjává, avagy magunk és mások megvilágosodásának hatékony eszközévé válik-e. így hívjuk ezeket: Helyes kezdés, helyes folytatás és helyes befejezés.
A Helyes kezdés abból a tudatosságból fakad, miszerint saját magunknak, valamint minden érző lénynek legbensőbb lényege alapvetően buddha természetű, és hogy ennek megvalósítása a tudatlanságtól való megszabadulást, a szenvedés végleges megszüntetését jelenti. Tehát a meditációs gyakorlat kezdetekor minden alkalommal ez vezérel bennünket. Gyakorlásunkat és életünket valamennyi lény megvilágosodásáért ajánljuk fel. A múlt minden buddhá-ja ennek szellemében így imádkozott:
14
Ezen gyakorlat ereje és igazsága által: Minden lény legyen boldog és legyen birtokában
a boldogság forrása; Szabaduljon meg a szenvedéstől és a szenvedés okától; Soha ne váljanak el a szent boldogságtól, amely
szenvedés nélküli; Éljenek mind nyugalomban, túlzott vonzódástól
és ellenszenvtől mentesen, A minden élő azonosságába vetett hittel.
A Helyes folytatás az a lelkiállapot, amelyben az elme természetének felismerésével eltöltve belépünk a gyakorlás szívébe, ahonnan a ragaszkodás-nélküliség bármiféle fogalmi vonatkozástól mentes magatartása, valamint annak megértése fakad, miszerint minden dolog lényegét tekintve „üres", látszólagos és álomszerű.
A Helyes befejezés az a mód, ahogy meditációnkat, annak minden jutalmát felajánlva lezárjuk, és igaz odaadással így imádkozunk: „Ezen gyakorlásból származó bármely jutalom szolgálja minden lény megvilágosodását; váljon cséppé a minden buddha ténykedésének óceánjában, a lények felszabadításáért végzett fáradhatatlan törekvésükben." A jutalom a pozitív erő és a jótétemény, a gyakorlásból sugárzó béke és a boldogság. Ajánljuk fel a lények hosszan
15
tartó, végsó hasznára, megvilágosodásuk érdekében. Közvetlenebb szinten a világ békéjének, valamint annak érdekében, hogy mindenki szűkölködéstól és betegségtói mentesen, tökéletes jól-létben éljen, és maradandó boldogságban részesüljünk. Majd a valóság káprázatos és álomszerű természetének tudatára ébredve, azon elmélkedjünk a legmélyebb értelemben véve, hogy mi, a gyakorlás felajánlói, s azok, akiknek felajánljuk azt, sót még a felajánlás maga is lényegileg „üres" és látszólagos. A tanítások alapján zárjuk le a meditációt, és gondoskodjunk arról, hogy tiszta erejéből semmi se szivárogjon el, vagy áramoljon szét, így biztosítva gyakorlásunk üdvének maradandóságát.
E három szent alapelv - a megfelelő késztetés, a gyakorlást megerősítő, ragaszkodástól mentes állásfoglalás és az azt lezáró felajánlás - teszi meditációnkat valóban megvilágosítóvá és hathatóssá. Longchenpa, a tibeti mester gyönyörűen ábrázolja ezeket, mint „az igaz gyakorlás szívét, szemét és erejét." Miként Nyoshul Khenpo mondja: „A tökéletes megvilágosodás megvalósításánál több nem szükséges, kevesebb nem elégséges."
16
Az éber figyelem gyakorlása
A meditáció az elme hazavezetése, amelyet elsőként az éber figyelem gyakorlásával valósíthatunk meg.
Egy idős asszony kérdezte valaha Buddhától, miként meditáljon. Azt a tanácsot kapta, legyen tudatában keze minden mozdulatának, amikor a kútról felhúzza a vizet, tudva azt, ha így cselekszik, hamarosan az éberségnek és a végtelen nyugalomnak a meditációval azonos állapotát éri el.
Az éberségnek, a szétszórt elme hazavezetésének és ezáltal létezésünk különböző megjelenéseire való összpontosításának gyakorlását az elme megnyugvása, valamint a helyes nézőpont névvel illetik. E két tudati mozzanat három dolgot eredményez. Először is szemléletmódunk hadiállapotban lévő, levált darabjai lecsendesülnek, feloldódnak és összebarátkoznak. E lecsendesedésben jobban megértjük önmagunkat, és olykor még alapvető természetünk ragyogásának pislákoló fényét is megpillantjuk.
Másodsorban a figyelem gyakorlása hatástalanítja negativitásunkat, erőszakosságunkat és szilaj érzelmeinket, amelyek sok életen keresztül gyűjtöttek erőt. Az érzelmek elnyomása, vagy a bennük való el-merülés helyett fontos azokat, gondolatainkat és bármit, ami felmerül, a lehető legteljesebben és legnyi-
17
tottabban megfigyelni. Tibeti mesterek szerint a bölcs nagylelkűség a határtalan tér sajátosságával rendelkezik, melegsége és meghittsége, mint napfénytakaró, beburkol és oltalmaz.
Nyitottságunk, figyelmünk és az elménknek mind jobb és jobb összpontosítására szolgáló, a későbbiekben kifejtett módszerek valamelyikének használata fokozatosan, lassan leszereli negativitá-sunkat; kezdjük magunkat jól érezni a bőrünkben. Ebből fájdalomtól, szenvedéstől való megszabadulás és átható nyugalom fakad. E gyakorlás mások és önmagunk gyógyításának a leghatékonyabb formája.
Harmadsorban e gyakorlás elénk tárja, felfedi lényegében Jó Szívünket, mivel feloldja és megszünteti a bennünk lévő kegyetlenséget és sértettséget. Csak ez után válunk igazán hasznossá mások számára. Majd a gyakorlás eltávolítja belőlünk a kíméletlenséget és a sérelmet, aminek révén igazi Jó Szívünket, azaz a valódi természetünket jelentő alapvető jóságot és kedvességet hagyjuk felragyogni, és azzá a meleg éghajlattá válni, amelyben létezésünk virágba borul.
Az alábbiakból megértjük, miért hívom a meditációt a béke, az erőszakmentesség és a nem ártás valódi gyakorlatának, az igazi és legtökéletesebb leszerelésnek.
18
Természetes emelkedett béke
A meditáció tanítását gyakran ekképpen kezdem: „Vezesd haza a tudatodat! Engedj el! Lazíts!"
A meditációs gyakorlás egésze e három döntő pontban foglalható össze: vezessük tudatunkat haza, engedjünk el, aztán lazítsunk. Mindegyik mondat sok szinten visszhangzó jelentéseket hordoz.
Elménk hazavezetése annak a helyes nézőpont állapotába való eljuttatását jelenti a figyelem gyakorlásán keresztül. Legmélyebb értelemben véve az elme hazavezetése annak befelé fordítását, és az elme természetében való időzést jelenti. Ez a legmagasabb rendű meditáció.
A felszabadulás a tudatnak a ragaszkodás börtönéből való kiszabadítása annak felismerése által, miszerint minden fájdalom, félelem és gyötrelem a ragaszkodó elme sóvárgásából keletkezik. Mélyebb szinten az elme természetének fokozódó megértéséből fakadó megvalósítás és bizalom ösztönöz arra a mély és természetes nagylelkűségre, amely képessé tesz minden ragaszkodást elengednünk a szívünkből, hogy hagyjuk felszabadulni és a meditáció ihletettségében szertefoszlani.
Végül lazítani annyi, mint nyitottnak lenni, és feloldani az elme feszültségeit. Még mélyebb értelem-
19
ben elménk valódi természetében, a Rigpában pihenni. Az e folyamatot előidéző' tibeti szavak „a Rigpa alatt létrejövő lazítás" érzékelését sugallják. Olyan ez, mint sima felszínre maroknyi homokot önteni; minden szemcse önként helyezkedik el. így ernyedünk bele igaz természetünkbe, hagyunk minden gondolatot és érzelmet magától leülepedni és megsemmisülni az elme természetének állapotában. Meditáláskor mindig ösztönzően hat rám Nyoshul Khenpo e verse:
Pihentesd természetes, magasztos békében A karma és az ideges gondolatok által Reménytelenül legyőzött, kimerített elméd, Amely hasonlatos a szamszára végtelen óceánjában
dühöngő hullámok Könyörtelen tombolásához.
Időzzünk a természetes, magasztos békében. Mindenekelőtt nyugodjunk meg, legyünk a lehe
tő legtermészetesebbek és legnyitottabbak. Szökjünk meg csöndben nyugtalan, megszokott önmagunk kelepcéjéből, engedjünk el minden ragaszkodást, és pihenjünk valódi természetünkben. Gondoljunk megszokott, érzelmektől és gondolatoktól üldözött elménkre, mint napon hagyott jégkockára, vagy vaj-
20
tömbre. Ha kemények és hidegek vagyunk, engedjük meg ezen erőszakot meditációnk napfényében elolvadni. Hagyjuk a békét működni magunkban, találjunk módot arra, hogy szétszórt elménk összeszedje erejét a csendesült elmélyedésben, és ébresszük fel magunkban a helyes nézőpont tudatosságát és látásmódját. Minden negativitásunk leszerelését, haragunk megsemmisülését érezzük majd, és lassanként elillan a zavarodottságunk, ahogy a ködfátyol feloszlik, tökéletes természetünk mérhetetlen és szeplőtlen egén.5
Nyugodtan, mozdulatlanul, csöndben ülve, tudatunkat megbékítve, hagyjuk a felmerülő érzelmeket, gondolatokat jönni-menni, anélkül, hogy ragaszkodnánk bármihez is.
Milyennek érezzük eme állapotot? Dudjom Rinpoche szokta mondani: képzeljük el azt az embert, aki hosszú és fárasztó munkanap végén hazafelé igyekszik a mezőkön át, majd otthonában belesüpped a tűzhely előtt álló kedvenc karosszékébe. Egész álló nap dolgozott, és most tudja, mindent megvalósított, amit csak akart; nincs miért nyugtalankodnia, semmi sem maradt befejezetlen, immár minden aggodalmát, gondját teljesen elengedve, elégedetten, egyszerűen csak létezik.
Tehát meditáláskor alapvető fontosságú az elme
21
helyes belső környezetének kialakítása. Minden erőfeszítés és küzdelem abból fakad, hogy nem vagyunk nyitottak, tehát a helyes környezet megteremtése nélkülözhetetlen a meditáció valódi megvalósulásához. Amikor a megfelelő kedélyállapot és a megnyílás bekövetkezik, akkor a meditáció erőfeszítés nélkül jön létre.
Néha nem használok semmiféle különleges módszert a meditáláshoz. Csak hagyom az elmémet megnyugodni, és így, különösen ihletett állapotban, képes vagyok igen gyorsan hazavezetni azt, valamint lazítani. Nyugodtan ülök, a tudat természetében időzöm; nincs kérdésem, vagy kételyem afelől, vajon a „megfelelő" állapotban vagyok-e, vagy sem. Nincs bennem erőfeszítés, pusztán mélységes megértés, éberség és rendíthetetlen bizonyosság. Amikor a tudat természetében időzöm, a közönséges elme nincs többé jelen. Alapvető bizalomban egyszerűen csak létezem. Nincs semmi lényeges tennivaló.
Meditációs módszerek
Ha elménk képes önként, saját természetével összhangban lecsendesülni, az egyszerű pihenésre ösztönözve, akkor nincs szükségünk semmilyen meditá-
22
ciós módszerre. Ekkor valójában nem is volna célszerű bármi mást alkalmazni. Azonban legtöbbünk számára nehéz ezt az állapotot közvetlenül elérni. Egyszerűen nem ismerjük felkeltésének módját, és elménk féktelensége, zavarodottsága miatt alkalmas eszközre van szükségünk előidézéséhez.
„Alkalmas" alatt azt értem, hogy pillanatról pillanatra összehangoljuk az elme lényegi természetének megértését, saját különböző, változékony állapotaink megismerését, valamint a gyakorláson keresztül kifejlesztett, önmagunkon végzett munkába való betekintést. Ezen keresztül elsajátítjuk azon módszer alkalmazásának művészetét, ami bármely sajátságos helyzetben, illetve nehézségben megfelel elménk e környezetének átalakítására.
Ám ne feledjük: a módszer mindössze eszköz, nem pedig a meditáció maga. Megfelelő gyakorlásán keresztül érjük el e teljes jelenlét tökéletesítését, s ez a valódi meditáció.
Egy erre utaló tibeti mondás így hangzik: „Gompa ma yin, kompa yin", szó szerinti fordításban azt jelenti: „A meditáció nem megszokás." Vagyis a meditáció nem más, mint szokássá tenni annak gyakorlását. Amint mondják, „a meditáció nem törekvés, hanem természetes beleolvadás." A módszer gyakorlásának folytatásával a meditáció lassanként kialakul. Nem
23
olyasvalami ez, amit „csinálhatunk", hanem aminek ösztönösen kell történnie, de csak olyankor, ha már tökéletesítettük a gyakorlást.
Ám a meditáció megvalósulásához nyugodt és kedvező feltételeket kell teremteni. Mielőtt uralmat szerzünk elménk felett, először le kell csöndesíte-nünk a környezetét. A hétköznapi elme gyertya lángjához hasonlatos: ingatag, fel-fellobbanó, állandóan változó gondolataink és érzelmeink heves szélviharai legyezik. A láng csak akkor ég majd állhatatosan, amikor le tudjuk csöndesíteni az azt körülvevő levegőt; tehát az elme valódi természetének megpillantása és a benne való időzés csak akkor veheti kezdetét, amikor már megszelídítettük gondolataink, érzelmeink nyugtalanságát. Másfelől mindenféle zaj és zavaró körülmény sokkal kisebb hatással lesz ránk, ha meditációnkban rendíthetetlenséget találtunk.
A nyugati világ emberei hajlamosak az általam meditációs eljárásnak nevezett módszerbe való belemerü-lésbe. Hiszen a modern világot megigézik a gépek és a különféle szerkezetek, az itt élők a tisztán gyakorlati eljárások szenvedélyének rabjai. Ám a meditáció messzemenőn legfontosabb arca nem a technika, hanem a lélek: gyakorlásunk azon megfelelő, ihletett és alkotó módja, amit „testtartásnak" is nevezhetünk.
24
A testtartás
A mesterek szerint: „Ha kedvező állapotot hozunk létre testünkben és környezetünkben, akkor a meditáció és a megvalósítás önként létrejön". A testtartással való foglalkozás nem titokzatos fontoskodás; a helyes testtartás felvételének lényege a meditációt, a Rigpa felébresztését elősegítő ösztönzőbb környezet kialakítása. A testtartás és a szellemi beállítottság között összefüggés van. Elme és test egymással kölcsönös kapcsolatban áll. Testtartásunk és szellemünk ihletettsége révén természetes módon valósul meg a meditáció.
Amikor úgy ülünk, hogy elménk nincs teljes összhangban testünkkel - ha például nyugtalanok vagyunk és valami elfoglal -, akkor testi kényelmetlenséget tapasztalunk, és könnyebben támadnak nehézségeink. Ellenben ha elménk nyugodt és ihletett állapotban van, ez egész testtartásunkat oly módon befolyásolhatja, hogy sokkal természetesebben és erőfeszítés nélkül tudunk ülni. Tehát nagyon fontos a testünknek, és az elme természetének megvalósításából fakadó bizalom összehangolása.
Az alábbiakban leírt testtartás némileg talán eltér azoktól, amelyeket olvasóim megszoktak. Dzogchen
25
ősi tanításaiból ered, s magam is a mesteremtől tanultam, és amelyet rendkívül hatásosnak tartok.
Az említett tanítások azt mondják, szándékunknak és testtartásunknak hegyhez hasonlatosnak kell lennie. Szándékunk a teljes megértésnek és az elme természete megpillantásának összegzése, amit beépítünk meditációnkba. Tehát szándékunk megnyilvánul a testtartásunkban és ösztönzi azt, az ülés módjával létezésünk lényegét fejezzük ki.
Üljünk ezért úgy, mintha rendíthetetlen, állhatatos fenségű hegyhez volnánk hasonlatosak. A hegy tökéletesen természetes és nyugodt, bármilyen erősek is a szétzúzni igyekvő szelek, bármennyire vastagok is a csúcsa körül kavargó fellegek. Ily módon ülve, hagyjuk elménket felemelkedni és magasba szárnyalni.
E testtartás leglényegesebb sajátsága a hát „nyílegyenesen" tartása, mintha „arany érmék halmaza" lenne. A „belső energia", azaz prána akkor könnyen áramlik a test finom csatornáin keresztül, és megtalálja igazi nyugalmi állapotát. Semmit se erőltessünk! Gerincünk alsó része természetes módon görbül; lazának, ám függőlegesnek kell lennie. Fejünk kényelmesen kiegyensúlyozott a nyakunkon. Vállunk és felsőtestünk hordozza a testtartás erejét és kecsessé-
26
gét, s erős egyensúlyban, ám minden feszültségtől mentesen kell tartanunk.
Üljünk keresztbe tett lábbal. Nem szükséges teljes lótusz-ülésben, ez eló'rehaladott jógagyakorlásban kiemelt fontosságú. A keresztezett lábak élet és halál, jó és rossz, alkalmas eszközök és bölcsesség, férfi és női alapelvek, szamszára és nirvána egységét fejezik ki; a kettősségek nélküli állapotot.
Ülhetünk széken is, lazán elengedett lábbal, ám mindig legyünk biztosak abban, hogy hátunkat egyenesen tartjuk.6
Szemünket hagyjuk nyitva: ez igen fontos részlet. Ha a külső zavaró körülményekre érzékenyek vagyunk, akkor gyakorlásunk kezdetén segítségünkre lehet, ha egy időre becsukjuk szemünket, és nyugodtan fordítjuk befelé figyelmünket.
Ha nyugalmunk megalapozott, fokozatosan nyissuk ki a szemünket; tekintetünk békésebbé és nyugodtabbá válását tapasztalhatjuk. Most nézzünk orrunk vonala mentén lefelé, kb. 45 fokos szögben magunk elé. Általános gyakorlati tanács, hogy amikor elménk féktelen, jobb lesüllyeszteni tekintetünket, ha pedig unott és álmos, akkor felemelni azt.
Ha elménk nyugodt, és az éleslátás világossága kezd felderengeni, akkor tekintetünket felemeljük,
27
szemünket jobban kinyitjuk, és egyenesen magunk elé nézünk. Ezt ajánlja a Dzogchen-gyakorlás.
Tanításai szerint meditációnk és tekintetünk az óriási óceán mérhetetlen kiterjedéséhez hasonlatosan legyen mindent átható, nyitott és végtelen. Ahogy szándékunk és testtartásunk, úgy meditációnk és tekintetünk egymástól elválaszthatatlanul, hasonlóképpen olvadnak egybe.
Semmi különösre ne összpontosítsunk; helyette kissé forduljunk befelé, tekintetünket hagyjuk kiterjedni, és egyre tágasabbá, áthatóbbá válni. Látásunk maga is észrevehetően kiterjedtebb, tekintetünkben több béke, könyörület, nyugalom és nagyobb egyensúly tükröződik.
A könyörületesség buddhájának tibeti neve Chenrézig, amiben Chen a szemet, ré a szem sarkát és zig azt jelenti: látni. Ez kifejezi, hogy Chenrézig könyörületes szemével minden lény szükségét látja, így lágyan és gyengéden tükröződjön szemünkben a meditációnkból sugárzó könyörület avégett, hogy tekintetünk magává a megtestesült szánalommá, mindentáthatóvá és óceánhoz hasonlóvá váljék.
A szem nyitvatartásának számtalan oka van. Nyitott szemmel kevesebb esélye van annak, hogy elaludjunk. Emellett a meditáció nem a világtól való elfordulásnak, vagy a megváltozott tudatállapot ré-
28
vülethez hasonlatos tapasztalásába való szökés eszköze. Ellenkezőleg, önmagunk igaz megismerésének, az élethez és a világhoz való viszonyulásunk egyenes módja.
Ezért meditáció közben nyitva, nem pedig csukva tartjuk a szemünket. Az élet kirekesztése helyett nyitottak és békések maradunk mindennel kapcsolatban. Összes érzékszervünket - a látást, a hallást, a tapintást, stb. - természetesen nyitva hagyjuk olyannak, amilyen, az észlelethez való ragaszkodás nélkül. Ahogy Dudjom Rinpoche mondta: „Noha különböző' formák észlelhetőek, azok lényegileg üresek; mégis, az ürességben formákat érzékelünk. Habár különböző hangok hallhatóak, azok üresek; mindazonáltal az ürességben hangokat érzékelünk. Ugyancsak különféle gondolatok merülnek fel bennünk; azok üresek, mégis az ürességben gondolatokat észlelünk." Bármit látunk, hallunk, ragaszkodás nélkül hagyjuk meg annak, ami. Hagyjuk a hallást a hallásban, a látást a látásban anélkül, hogy ragaszkodásunk belépne az érzékelésbe.
A Dzogchen különleges fényességű gyakorlata értelmében bölcsességünk minden világossága a szívközpontban lakozik, amely „bölcsesség-csatornákon" keresztül a szemhez kapcsolódik. A szem a fé-
29
nyesség „kapuja", ezért nyitva tartjuk annak érdekében, hogy e csatornákat ne zárjuk el.7
Meditáció közben kissé hagyjuk nyitva ajkunkat, mintha mély, elernyedő „Aaaa" hangot ejtenénk ki. A száj enyhén nyitva tartásáról és a főképpen szájon át történő lélegzésről azt mondják, hogy a kalandozó gondolatokat létrehozó „karmikus szelek" keletkezése - normális körülmények között - így kevésbé valószínű, és azok kisebb mértékben gördítenek akadályokat tudatunk és meditációnk útjába.
Kezünket pihentessük kényelmesen a térdünkön. Ezt a helyzetet az „elme kényelemben és nyugalomban" tartásának nevezik.
Reményszikra és játékos kedélyállapot rejlik benne, amely mindannyiunk buddha-természetének titkos megértéséből fakad. Igy e testtartás felvételekor játékosan buddhát utánozzuk, saját buddhatermészetünket elismerve, és bátorítva annak felbukkanását. Valójában önmagunkat, mint rejtett buddhát kezdjük méltányolni. Ugyanakkor még inkább felismerjük viszonylagos helyzetünket. Ám, mivel hagytuk, hogy a saját buddha-természetünkben való örvendetes bizalom töltsön el, ezért könnyebben és barátságosabban tudjuk elfogadni rossz tulajdonságainkat, és több humorral foglalkozunk velük. Azután
30
meditáció közben az önbecsülésnek, buddhatermészetünk szilárd alázatosságának és méltóságának átérzésére ösztökéljük magunkat. Elég, ha egyszerűen hagyjuk, hogy ezen örvendetes hit ösztönözzön bennünket: e megértésből és bizalomból természetesen száll föl a meditáció.
Három meditációs módszer
Buddha a negatív érzelmek megszelídítésének és le-csendesítésének 84.000 különböző módját tanította, hiszen a buddhizmusban számtalan meditációs módszer létezik. Én magam három olyan meditációs technikát találtam különösen hatékonynak a modern világban, amelyeket bárki alkalmazhat és hasznosíthat. Ezek: a lélegzés „figyelése", a tárgy felhasználása és a mantra recitálása.
í. A légzés megfigyelése
Ez az ősi módszer a buddhizmus minden iskolájában fellelhető. Figyelmünknek a légzésen való könnyed, de éber pihentetése.
A lélegzés élet, létünk alapja és elsődleges kifejeződése. A judaizmusban ruah, a lélegzet Isten lelkét
31
jelenti, amely betölti a teremtést; a kereszténységben ugyancsak mély kapcsolat van a lélegzet és a Szentlélek között, mert nélküle semmi sem bírhatna élettel. Buddha tanításában a lélegzetet, vagy szanszkritul pránát a „tudat járművének" tartják, mivel ez tartja mozgásban tudatunkat. Tehát amikor a lélegzeten megfelelően munkálkodva lecsendesítjük az elménket, akkor ezzel egyszerre és önkéntelen mozdulattal megszelídítjük és csiszoljuk azt. Valamennyien tapasztaltuk már, mennyire pihentető lehet néhány percnyi egyedüllét feszültséggel terhes időszakban, és a nyugodt, mély lélegzés. Még egy ilyen egyszerű gyakorlat is nagyon sokat segít.
Meditáció közben lélegezzünk természetesen, ahogy mindig tesszük. Tudatosságunkat könnyedén összpontosítsuk a kilégzésre. Áramoljunk ki a lélegzettel. Valamennyi ragaszkodásunkat minden kilégzéskor engedjük el, és bocsássuk szabadon. Képzeljük el, amint lélegzetünk eloszlik a valóság mindent átfogó kiterjedésében. Ragaszkodásunk oldódásával a kilégzés és a belégzés között természetes szünetet észlelünk.
Időzzünk e szünetben, e nyitott térben! Majd a következő lélegzetvételkor ne összpontosítsunk rá, hanem tudatunkat továbbra is pihentessük benne.
Gyakorlás közben fontos, hogy ne bonyolódjunk
32
szellemi fejtegetésekbe, elemzésbe, vagy belső fecse-gésbe. Ne tévesszük össze az elménkben zajló rohanó tudósítást („Most belélegzem, most kilélegzem") a figyelemmel; az igazi jelenlét a fontos.
Ne összpontosítsunk azonban túl erősen a légzésre; figyelmünknek kb. 25 százalékát szenteljük ennek, a maradék 75 százalékot nyugodtan és nyitottan pihentessük. Ahogy lélegzésünk felól egyre éberebbé válunk, úgy leszünk egyre jobban és jobban jelenlévők minden szétszóródott oldalunkat visszagyűjtve önmagunkba, egésszé teljesedünk.
Légzésünk „figyelése" helyett inkább hagyjuk magunkat fokozatosan azonosulni vele, mintha azzá válnánk. Lassanként a lélegzés, a lélegző" és a lélegzet eggyé válik; a kettősség és az elkülönítés feloldódik.
A figyelem eme egyszerű folyamata megszűri gondolatainkat és érzelmeinket. Majd valami lehám-lik rólunk és felszabadul, mintha öreg bőrt vedle-nénk le. Mindemellett néhányan csaknem bezártságot kiváltónak, nem pedig pihentetőnek és megnyugtatónak találják a légzés figyelemmel kísérését. A következő módszer segítségükre lehet.
33
2. Valamilyen tárgy felhasználása
A második módszer, amelyet sokan hasznosnak találhatnak, a tudatnak egy tárgyon való könnyed pihentetése. Használhatunk az ihlet sajátságos érzését felidéző természetes szépségű tárgyat, mint a virágok vagy a kristályok. Azonban valami, ami az igazságot testesíti meg - mint például Buddhának, Krisztusnak, vagy különösen mesterünknek a képe -, még erőteljesebb. Mesterünk az igazsággal való élö összeköttetés; a hozzá fűződő személyes kapcsolat miatt arcának látása saját természetünk igazságával és ösztönzésével összeköt bennünket.
Sokan különleges kapcsolódást éreznek Padmasambhava „Olyan, Mint Én" nevű szobrát ábrázoló fényképpel. A szobor a mester életében készült, aki azt Tibetben, a VIII. században meg is áldotta. Padmasambhava spirituális személyiségének roppant erejével átadta Buddha tanítását Tibetnek. Második Buddhaként ismert, és a tibeti nép a gyengéd hangzású Guru Rinpoche névvel illeti, amelynek jelentése: Becses Mester. Dilgo Khyentse Rinpoche mondta róla: „Sok hihetetlen és hasonlíthatatlan mester élt Tibet nagyszerű földjén, a Hó Birodalmában, mégis mind közül Padmasambhava az egyetlen, aki a legnagyobb szánalmat és áldást, minden buddha könyörü-
34
letességét és bölcsességét árasztja a lények felé e nehéz korban. Egyik tulajdonsága, hogy az azonnali áldás nyújtásának erejével rendelkezik. Bárki imádkozik hozzá, akármiért könyörgünk is, hatalmában áll kívánságunk azonnali teljesítése."
Ez által ösztönözve tegyük szemünk magasságába képének másolatát, és figyelmünket könnyedén irányítsuk az arcára, különösen a tekintetére. Mély nyugalom van e tekintet meghittségében, s szinte kirobban a fényképből azért, hogy a ragaszkodás nélküli tudatállapotba, a meditáció állapotába juttasson bennünket. Majd hagyjuk tudatunkat nyugodtan, békében Padmasambhavával időzni.
3. Mantra mormolása
A tibeti buddhizmusban, valamint a szufizmusban, az ortodox kereszténységben és a hinduizmusban úgyszintén gyakran használatos a tudat mantra hangjának összekapcsolása. A mantra, meghatározása szerint „az, ami megóvja a tudatot". így nevezik azt, ami megvédi az elmét a rossztól, vagy ami saját elménktól óv bennünket.
Amikor idegesek, zavartak, vagy érzelmileg épp sérülékenyek vagyunk, a mantra éneklése, illetve
35
kántálása képes tökéletesen megváltoztatni tudatállapotunkat azáltal, hogy átalakítja annak energiáját és légkörét. Hogyan lehetséges ez? A mantra a hang lényege, és a hang formájában megtestesüld igazság. Minden, spirituális erővel átitatott szótag szellemi igazságot tömörít, a buddhák beszédeinek áldásával rezeg. A tudat a lélegzet finom energiáján, a pránán utazik, amely a test szövevényes csatornáin keresztüláramolva megtisztítja azokat. Mantrát kántaláskor tehát lélegzetünket és energiánkat megtöltjük annak eleven erejével, így közvetlenül tudatunkon, valamint finom testünkön dolgozunk.
Tanítványaimnak az OM AH HUM VAJRA GURU PADMA SIDDHI HUM (Tibeti nyelven: Om Ah Hung Benza Guru Péma Siddhi Hung) mantrát javaslom, Padmasambhava mantráját, továbbá minden buddháét, mesterét és megvalósult lényét, ezért egyedülállóan gyógyító, átalakító, védelmező" erővel rendelkezik e zűrzavaros korban. Nyugodtan, mély figyelemmel kántáljuk, és hagyjuk azt lélegzetünkkel, valamint tudatosságunkkal lassanként egyesülni. Vagy kántáljunk ösztönző módon, abban az átható csöndben időzve, ami néha követi.
Egész életnyi gyakorlás után időnként még most is ámulatba ejt a mantra ereje. Néhány éve a franciaországi Lyonban előadást tartottam 300 főnyi, több-
36
nyire háziasszonyokból és gyógyítókból álló hallgatóságnak. Egész álló nap tanítottam; úgy tűnt, idejük legnagyobb részét vég nélküli, kifogyhatatlan kérdezésemmel akarják eltölteni. A délután végére teljesen kimerültem, az egész teremre pedig tompa, nehéz légkör telepedett. Akkor elkántáltam azt a mantrát, amit a fentiekben leírtam. Hatása megdöbbentett: néhány percen belül visszanyertem az energiámat, a körülöttünk lévő" légkör átalakult, az egész hallgatóság ismét élénknek és elragadónak mutatkozott. Időről időre átéltem ehhez hasonló élményeket, tehát tapasztalatból tudom, ez akkor nem csak véletlen „csoda" volt!
Az elme a meditációban
Mit kell tehát „tennünk" elménkkel a meditáláskor? Egyáltalán semmit. Épp, hogy hagyjuk meg olyannak, amilyen. Mestertől származó leírás szerint a meditáció „a térben, a semmiben lebegő tudat".
„Ha az elme nem kimódolt, úgy önmagától áldott, miként a víz is természeténél fogva áttetsző és tiszta, ha nem kavarták fel" - mondja a híressé vált szólás. Gyakran hasonlítom a meditációban időző elmét sáros vízzel teli korsóhoz: minél tovább hagyjuk a vi-
37
zet beavatkozás nélkül mozdulatlanul, annál jobban süllyednek le az aljára a piszokszemcsék, hagyva a víz természetes tisztaságát keresztül fényleni. Az elme igazi természete olyan, ha meghagyjuk változatlan és természetes állapotában, hogy megtalálja valódi sajátosságát, az áldást és tisztaságot.
Ügyeljünk tehát arra, ne csapjuk be semmivel, és ne terheljük elménket. Meditáláskor ne tegyünk erőfeszítéseket ellenőrzésére, ne törekedjünk meg-békítésére! Ne legyünk túlságosan ünnepélyesek, ne érezzük azt, hogy valami különös szertartáson veszünk részt; még a meditáció gondolatát is engedjük el! Hagyjuk meg testünket, lélegzésünket olyannak, amilyen! Gondoljunk úgy önmagunkra, mint az egész világegyetemet tartalmazó égre!
Különleges egyensúly
Mint minden művészetben, úgy a meditációban is finom egyensúlynak kell lennie az elengedés és az éberség között. Egyszer egy Shrona nevű szerzetes a meditációt tanulmányozta Buddha egyik legközelebbi tanítványával. Nehézsége támadt a helyes lelkiállapot kifejlesztésében. Nagyon keményen igyekezett összpontosítani, és megfájdította a fejét. Azután
38
olyannyira ellazította elméjét, hogy elaludt. Végezetül Buddhához folyamodott segítségért. Tudván, Shrona híres zenész volt, mielőtt szerzetessé vált, Buddha ezt kérdezte tőle: - Világi életedben nem vina -játékos voltál?
Shrona bólintott. - Mikor csaltad elő vinádból a legszebb hangot?
Akkor-e, amikor a húrokat feszesre húztad, vagy amikor azok lazán lógtak?
- Egyik esetben sem. Akkor, amikor éppen jól voltak felhúzva, sem túl feszesen, sem túl lazán.
- Nos, az elméddel pontosan ez a helyzet. Tibet sok női mestere közül egy, Ma Chik Lap
Drön mondta: „Légy éber, éber, mégis lazíts, lazíts. Meditációban ez a legfontosabb szempont." Helyezzük készenlétbe éberségünket, ám ugyanakkor legyünk elengedettek, valójában oly lazák, hogy még a lazítás gondolatát se közelítsük.
Gondolatok és érzelmek: a hullámok és az óceán
Azok, akik kezdenek meditációval foglalkozni, gyakran mondják: gondolataik zabolátlanul viselkednek, és még csapongóbbak, mint valaha is annak előtte. Azzal bátorítom őket: ez jó jel. Legkevésbé sem azt
39
jelenti, hogy gondolataik féktelenek, hanem Ők váltak nyugodtabbá, ők vannak megmásíthatatlanul tudatában annak, milyen zajosak voltak addig a gondolataik. Ne csüggedjünk, ne adjuk fel! Bármi fölmerül, minden zavarodottság közepette továbbra is maradjunk jelenlévők, térjünk vissza légzésünk figyeléséhez.
A meditálás ősi útmutatásai szerint kezdetben az egyik gondolat érkezik a másik után, megszakítás nélkül, miként a meredek lejtésű hegyi vízesés. Meditációnk tökéletesítésével gondolataink olyanná válnak, mint a mély, keskeny szurdokban áramló víz, majd mint a tenger felé kanyargó széles folyam, végezetül a tudat hasonló lesz a nyugodt, szelíd óceánhoz, amelyet csak az alkalomszerű fodrozódás, vagy a hullámzás borzol fel.
Néha azt gondolják az emberek, meditáláskor egyáltalán nem lehetnek gondolataik és érzelmeik; amikor ezek mégis felmerülnek, akkor bosszankodnak, elkeserednek és azt hiszik, hibáztak. Semmi sem állhatna távolabb az igazságtól. Tibeti mondás szerint: „Nagy feladat csont nélküli húst, teafű nélküli teát kérni:" Mindaddig, amíg elménk van, gondolataink és érzelmeink is léteznek.
Ahogy az óceánnak hullámai, a napnak sugarai vannak, úgy a gondolatok és az érzelmek a tudat sa-
40
ját tündöklései. Az óceánt a hullámai mégsem háborgatják különösebben. Hozzátartoznak az óceán valódi természetéhez. Felemelkednek ugyan, de hová merülnek el? Vissza az óceánba. És hol keletkeznek? Az óceánban. Ugyanígy a gondolat és az érzelem az elme valódi természetének kifejeződése és ragyogása. Az elmében keletkeznek, ám hol foszlanak szerte? Ismét csak az elmében. Bármi merülne fel, ne tekintsük különleges bajnak. Ha nem izgalommal válaszolunk, ha nyugodtak maradunk, ismét leülepszik lényegi természetébe.
Ha birtokunkban van e megértés, akkor a felmerülő gondolatok csak erősítik gyakorlásunkat. Ám ha nem értjük meg, hogy azok valójában elménk természetének káprázatai, akkor gondolataink a zűrzavar forrásává válnak. Tehát gondolataink, valamint érzelmeink iránt viseltessünk nyitott, könyörületes hozzáállással, mivel valójában elménk gyermekei. Velük szemben „a gyermek játékát figyelő bölcs öreggé váljunk", ahogy Dudjom Rinpoche szokta mondani.
Gyakran tűnődünk azon, mit tegyünk negativitá-sunkkal, vagy bizonyos aggasztó érzelmekkel. A meditáció tágas terében elfogulatlan nézőpontból szemlélhetjük gondolatainkat és érzelmeinket. Amikor változik állásfoglalásunk, akkor elménk egész légköre, még gondolataink, érzelmeink valódi természete
41
is átalakul. Amikor mi méltóbbá válunk a szeretetre, akkor azok is hasonlóképpen viselkednek; ha nincs velük bajunk, azoknak sem támad nehézségük velünk.
Tehát akármilyen gondolatok, érzelmek merülnek fel, hagyjuk azokat az óceán hullámaihoz hasonlóan emelkedni és süllyedni. Bármin gondolkodjunk is, engedjük a gondolatot minden kényszer nélkül felmerülni, majd lecsendesedni. Ne ragadjuk meg, ne járjunk a kedvében; ne ragaszkodjunk hozzá, és ne igyekezzünk megszilárdítani. Se ne kövessük a gondolatokat, se ne hívjuk azokat; legyünk olyanok, mint a saját hullámait szemlélő óceán, vagy mint az áthaladó felhőkre letekintő ég.
A gondolatok a szélhez hasonlóan jönnek-mennek. A titok nem a gondolatokról való gondolkodásban, hanem abban rejlik, hogy engedjük azokat átáramolni elménken, miközben távol tartjuk tőle az utólagos megfontolásokat.
A közönséges elmében folyamatosnak érzékeljük a gondolatok áramlatát; ám valójában nem ez a helyzet. Minden gondolat között szünet van. Amikor egyik gondolat véget ér, a következő pedig még nem merült fel, mindig szünetet találunk közöttük, amelyben a Rigpa, azaz a tudat természete felfedi ön-
42
magát. A meditálás tehát elősegíteni a gondolatok lelassulását, s egyre jobban és jobban nyilvánvalóvá teszi e szünetet.
Mesterem tanítványa, Apa Pant, előkelő indiai diplomata és író világszerte számtalan fővárosban dolgozott India követeként. Még a tibeti Lhaszában és Sikkimben is képviselte Indiát. Jártas volt a meditáció gyakorlásában, és mesteremet megpillantva minden alkalommal megkérdezte tőle, hogyan kell meditálni. Keleti hagyományt követett, amelyben a tanítvány újból és újból egyszerű, alapvető kérdést tesz fel mesterének.
Apa Pant mesélte nekem e történetet. Egy napon mesterünk, Jamyang Khyentse láma-táncot nézett Sikkim fővárosában, Gangtokban, a Palota Templom előtt, és a táncok közötti szórakoztató megkönnyebbülésről gondoskodó atsara bohóckodásán kuncogott. Apa Pant a meditáció mikéntjét firtató ismételt kérdezősködésével zaklatta mesterét. Ezért ez alkalommal a mester válaszának módja Apa Pant értésére hozta, hogy a felelet egyszer és mindenkorra szól. - Nézd, olyan az, mint e tánc: amikor az előző gondolat megszűnik, és a következő' még nem merült fel, nincs ott egy rés?
- De igen - mondta Apa Pant. - Nos, hosszabbítsd meg azt: Az a meditáció.
43
Tapasztalatok
A gyakorlás folytatásában, mindenféle tapasztalatunk lehet, jó és rossz egyaránt. Épp úgy, ahogy a szoba sok ajtón és ablakon keresztül több irányból beengedi a levegőt, ugyanígy tudatunk megnyílásakor természetesen mindenféle tapasztalatok érhetik. Átélhetjük az áldásnak, a tisztaságnak, vagy a gondolatok hiányának az állapotát. Egyfelől ezek jó tapasztalások, valamint a meditáció elsajátításában bekövetkező fejlődés jelei. Hiszen amikor áldást tapasztalunk, ez a vágy időleges feloldódásának a jele. Amikor igazi tisztaságot élünk át, ez az erőszak időleges megszűnésének bizonyítéka. Amikor a gondolatok hiányát érzékeljük, ez tudatlanságunk átmeneti kihunyásá-nak a jele. Önmagukban véve jó tapasztalatok, ám akadályokká válnak abban az esetben, ha ragaszkodunk hozzájuk. A tapasztalat egyedül még nem megvalósítás; de ha az ahhoz való ragaszkodástól mentesek maradunk, azzá válik, ami valójában: vagyis a megvalósítás eszköze.
A negatív élmények gyakran a leginkább félreve-zetőek, mert általában rossz jelnek tekintjük azokat. Ám gyakorlásunk során igazából álruhába rejtett áldások. Törekedjünk arra, hogy ne a rendes körülmények között megszokott idegenkedéssel viseltessünk
44
irántuk, hanem ismerjük fel bennük valódi természetüket, puszta megismerés voltukat, látszólagossá-gukat és álomszerűségüket. Ennek megértése megszabadít bennünket magának a tapasztalásnak a fájdalmától, s eredményeképpen akár a negatív élmény is áldás és csiszolódás forrásává válhat. Számtalan történet szól arról, miként dolgoztak a mesterek ily módon a rossz tapasztalatokkal, és hogyan alakították át azokat a megvalósítás elosegítóivé.
A hagyomány szerint az eltökélt gyakorló számára nem a rossz, hanem a jó élmények jelentenek akadályokat. Amikor a dolgok jól mennek, akkor különösen óvatosnak és figyelmesnek kell lennünk annak érdekében, hogy ne váljunk önelégültté, avagy túlságosan merésszé. Emlékszem Dudjom Rinpoche szavaira, amikor igen erős tapasztalás kellős közepén voltam: „Ne légy túlságosan izgatott! Végül se nem jó, se nem rossz." Tudta, kezdek ragaszkodni az élményhez: ezt a ragaszkodást is, mint bármely másikat, darabokra kell törni. A meditációban és az életben egyaránt a jó élményekhez való ragaszkodástól, valamint a rosszakkal szembeni idegenkedéstől való megszabadulást kell elsajátítanunk.
Dudjom Rinpoche másik kelepcére is felhívta figyelmünket: „Meditációs gyakorlásban ködös, félig eszméleten lévó, lebegő állapotot, álmatag tompasá-
45
SOGYAL RINPOCIIE
ot is átélhetünk, mintha csuklya lenne a fejünkön. ez valójában semmi más, mint az elhomályosult és figyelmetlen tespedés egy fajtája. Hogyan tudunk feemelkedni ezen az állapoton? Riasszuk fel ma-gunkat, egyenesítsük ki a hátunkat, fújjuk ki az ápo-odott levegőt a tüdőnkból, és tudatosságunkat irá-nyítsuk a tiszta térbe, tudatunk felfrissítése érdekén. Ha e pangó állapotban maradunk, nem bonta-kozunk ki; tehát bármikor következik is be ez a ha-nyatlás, újból és újból szüntessük meg. Fontos a le-hető legfigyelmesebbnek lennünk, és amennyire le-letséges, ébernek maradnunk."
Akármilyen módszert gyakorlunk, ejtsük el, vagy gyszerűen hagyjuk magától feloldódni, amikor ter-nészetesen érkeztünk meg az éber, kiterjedt és rez-gö béke állapotába. Majd továbbra is időzzünk ott csöndesen, figyelmünket összeszedve, bármely kü-lönleges módszer szükségtelen használata nélkül. A nódszer már elérte célját. Ám ha elkalandozunk, vagy ha zaklatottak vagyunk, akkor alkalmazzuk is-nét a visszatérítésünkhöz legmegfelelőbb eljárást.
A meditálás valódi dicsősége nem a módszerben rejlik, hanem a jelenlét folyamatos, élő megtapaszta-ásában, az áldásában, a tisztaságában, a békéjében és egelsősorban a ragaszkodás teljes hiányában. A ra-
46
gaszkodás csökkentése fokozatos felszabadulásunk jele. Minél inkább átéljük a szabadságot, annál világosabb, hogy az én, valamint az azt életben tartó remények, félelmek feloldódnak, és annál közelebb jutunk az én-nélküliség végtelenül nagylelkű bölcsességéhez. Amikor e bölcs otthonban élünk, nem találunk többé akadályokat én és te, ez és az, kívül és belül között; végezetül megérkezünk otthonunkba, a nem-kettós-ség állapotába.8
Szünetek
Gyakran kérdezik: „Mennyi ideig kell meditálnom? És mikor? 20 percet reggel és este, vagy jobb több rövid gyakorlást végezni napközben?" Igen, jó 20 percig meditálni, mindazonáltal nem jelenti azt, hogy 20 perc lenne a határ. Semelyik szent iratban sem találkoztam ezzel; e Nyugaton kigondolt elképzelést szabályos nyugati meditációs időtartamnak hívom. A lényeg nem az, milyen hosszan meditálunk; hanem vajon a gyakorlás valóban eljuttat-e bennünket az éberség és a jelenlét bizonyos állapotába, amelyben kissé nyitottak vagyunk, valamint képessé válunk a szívünk lényegiségével kapcsolatot teremteni. Öt
47
percnyi éber ülés messzemenően értékesebb 20 perc szundikálásnál.
Dudjom Rinpoche kezdőknek azt ajánlja, gyakoroljanak rövid ülésekben 4-5 percig, azután tartsanak épp csak egy percnyi szünetet. Ez alatt engedjék el a módszert, de ne veszítsék el teljesen éberségüket. Néha, amikor igyekeztünk pontosan gyakorolni, a szünet ideje az a pillanat, amikor a meditáció valóban megtörténik - ha még akkor is éberek és jelenlévők maradunk. Emiatt a szünet éppen olyan fontos része a meditációnak, mint az ülés maga. Néha azt mondom a gyakorlásban való nehézségekkel küzdő tanítványoknak, gyakoroljanak a szünet alatt, és tartsanak szünetet a meditáció alatt!
Üljünk rövid ideig, majd tartsunk szünetet, kb. 30 másodpercnyi, igen rövid megszakítást. Ám legyünk figyelmesek mindenre, amit csinálunk, továbbá ne veszítsük el a jelenlétünket és a természetes nyugalmunkat. Azután figyelmeztessük magunkat, és folytassuk a meditálást. Ha több, ehhez hasonló, rövid ülésben gyakorolunk, akkor a megszakítások gyakran valódibbá és ösztönzőbbé teszik a meditációnkat; kiküszöbölik gyakorlásunkból az esetlenséget, a fárasztó merevséget, az ünnepélyességet és a mesterkéltséget, valamint segítenek egyre jobban összpontosítani, megnyugodni. Fokozatosan, a szünetek és az ülé-
48
sek kölcsönhatásaképpen szétmorzsolódnak a meditáció és a mindennapi élet közötti akadályok, feloldódik a köztük feszülő ellentmondás, egyre inkább a szétszórtság nélküli, természetes, tiszta jelenlét állapotába kerülünk. Majd, ahogy Dudjom Rinpoche szokta mondani, „Még ha a meditáló el is hagyja a meditációt, a meditáció nem hagyja el a meditálót."
Egységbe rendezés: meditáció a cselekvésben
Tapasztalatom szerint a modern szellemi gyakorlók nem rendelkeznek annak tudásával, miként hozzák összhangba meditációs gyakorlatukat mindennapi életükkel. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni: a meditáció alapvető célja a meditációnak a cselekvéssel való egységbe rendezése. A mai élet erőszaka, feszültsége, a kihívások és a szórakozások még sürgetőbben szükségessé teszik e mozdulatot.
Az emberek így panaszkodnak: „12 éve meditálok, ám valahogy nem változom. Még mindig ugyanolyan vagyok. Miért?" Mert szakadék van a szellemi gyakorlásuk, valamint a mindennapi életük között. Két egymástól elkülönült világban léteznek, és egyáltalán nem ösztönzik egyiket a másikkal. Tibeti iskolás éveim tanárát juttatja eszembe. Ragyogóan fejtet-
49
te ki a tibeti nyelvtan szabályait, de nehézkesen írt le egy helyes mondatot!
Akkor tehát hogyan valósítsuk meg az egységesítést, azt, hogy a meditáció nyugodt kedélyállapota, tágas lelki függetlenedése áthassa hétköznapjainkat? A rendszeres gyakorlást semmi sem pótolja, csakis a valódi gyakorláson keresztül kezdjük megízlelni tudatunk természetének zavartalan nyugalmát, ezáltal pedig képessé válunk annak átélését mindennapi életünkben fenntartani.
Ne hagyjuk el túl gyorsan a meditációt: szenteljünk néhány pillanatot arra, hogy a meditáció gyakorlásában megteremtett béke átitassa életünket! Mint mesterem, Dudjom Rinpoche tanította: „Ne ugorj ki és rohanj tovább, hanem vegyítsd éber figyelmességedet a mindennapi élettel. Légy a törött koponyájú emberhez hasonlatos, aki mindig óvatos arra az esetre, ha valaki megérintené."
Fontos, hogy meditálás után ne engedjünk annak a késztetésnek, miszerint meg kell szilárdítanunk a dolgok érzékelésének módját. A hétköznapi életbe visszatérve engedjük, hogy a meditáció által létrehozott bölcsesség, látásmód, szánalom, kedélyállapot, könnyedség, nyitottság és lelki függetlenség átjárja mindennapi átélésünket. A meditáció felébreszti annak megértését, hogy természeténél fogva minden
50
látszólagos és álomszerű; még a szamszára sűrűjében is fenntartja e tudatosságot. Nagyszerű a mester mondása: „Meditáció gyakorlása után az illúzió gyermekévé kellene válnunk."
Dudjom Rinpoche tanácsa: „Bizonyos értelemben minden álomszerű és csalóka, ám evvel együtt folytassuk a dolgunkat kedélyesen. Például, ha szükségtelen ünnepélyesség, vagy feszélyezettség nélkül sétálunk, könnyű szívvel haladjunk az igazság nyitott tere felé. Amikor ülünk, legyünk az igazság erődítménye. Amikor eszünk, töltsük rossz töltésünket és illúzióinkat az üresség gyomrába, a mindent átható térben feloldva azokat. Amikor az illemhelyre megyünk, tekintsük minden elhomályosultságunkat és akadályunkat kitisztítottnak, elragadottnak."
Tehát ami igazán lényeges, az nem csak az ülés gyakorlása, hanem sokkal inkább elménk meditáció utáni állapota. Ez az a nyugodt, központosított tudatállapot, amelyet ki kellene terjesztenünk bármire, amit teszünk. Kedvelem a zen történetet, amelyben a tanítvány így fordul mesteréhez:
- Mester, hogyan valósítod meg cselekedeteidben a megvilágosodást? Miként gyakorolod azt a mindennapi életedben?
- Evéssel és alvással. - De Mester, mindenki alszik és mindenki eszik!
51
- Igen, ám nem mindenki eszik, amikor eszik, és nem mindenki alszik, amikor alszik.
Innen származik a híres zen mondás: „Evés közben eszem, alvás közben alszom."
Enni evés közben, és aludni alvás közben azt jelenti: minden cselekedetünkben teljességgel jelen lenni úgy, hogy énünk semmiféle szórakozottsággal ne tudja azt megakadályozni. Ez az egységbe rendezés. Amennyiben igazán szeretnénk elérni, akkor gyakorlásunkat nem használhatjuk alkalomszerű gyógyszerként, vagy gyógyeljárásként, hanem úgy, mintha mindennapi fenntartónk, vagy élelmünk volna. Emiatt visszavonult környezetben, a mai városi élet megpróbáltatásaitól távol, kiválóan gyakorolható az egységbe rendezés ilyen erejének fejlesztése.
Túlságosan gyakran látomásba, fényjelenségbe, vagy valami természetfeletti csodához hasonló rendkívüli eseménybe vetett hittel látunk meditáláshoz. Amikor ilyesmi nem következik be, módfelett csalódottak leszünk. Pedig a meditáció igazi csodája ezeknél sokkal hétköznapibb és hasznosabb. Finom átalakulás ez, ami nem csak tudatunkban és érzelmeinkben, hanem éppenséggel testünkben is végbemegy. Gyógyító hatású folyamat. Tudósok, orvosok felfedezték, hogy amikor a kedélyállapot jó, akkor még
52
sejtjeink is örömtelibbek; amikor pedig elménk rosszabb állapotban van, akkor szervezetünk sejtjei rosszindulatúvá válhatnak. Teljes egészségi állapotunknak sok köze van lelkiállapotunkhoz, valamint létezésünk módjához.
Sugallat
A meditáció tehát a megvilágosodáshoz vezetó" út, az élet legnagyszerűbb törekvése. Amikor tanítványaimnak a meditálásról beszélek, mindig hangsúlyozom az eltökélt figyelemmel, a félreérthetetlen hűséggel való gyakorlás szükségességét; ugyanakkor elmondom nekik azt is, mennyire fontos a lehető leg-ihletettebb és leggazdagabban alkotó módon végezni azt. Bizonyos értelemben a meditálás művészet, művészi gyönyörűséggel, továbbá a képzelőtehetség termékenységével kellene gyakorolnunk.
Váljunk a saját békénkbe való belépésben olyan leleményessé, amennyire idegesen és versenyképesen viszonyulunk a világhoz! A meditálás lehető leg-élvezetesebbé tételének számtalan módja van. Szívünk és elménk megnyugtatására találhatunk számunkra felemelő zenét. Válogathatunk versrészleteket, vagy az évek során ránk hatást gyakorló tanítások
53
sorait; tartsuk ezeket a kezünk ügyében, hogy felemelje lelkünket. Mindig is szerettem a tibeti thangka festményeket, mert szépségükből erőt merítettem. Mások is kifüggeszthetnek a szobájuk falára festménymásolatokat, amelyek a szentség érzését keltik fel bennük. Hallgassuk nagyszerű mesterek tanításának hangfelvételét, vagy szent éneket. Virággal, füstölővel, gyertyával, a megvilágosodott mester fényképével, istenség, vagy buddha szobrával meditációs helységünket édenkertté alakíthatjuk. A legközönségesebb szobát is meghitt, szent térré formálhatjuk át, olyan környezetté, ahová minden nap úgy lépünk be, hogy azzal az örömmel és a boldog szertartással találkozzunk igazi énünkkel, mint amikor két régi barát köszönti egymást.
Ha a meditálás nem könnyű számunkra, akkor találjunk arra módot, hogy kimenjünk a természetbe, mert az mindig az ihlet kifogyhatatlan forrása. Elménk lecsendesítése céljából sétáljunk a parkban, avagy figyeljük a kertben nyíló rózsán a harmatot. Feküdjünk a földre, és tekintsünk fel az égre, engedjük tudatunkat annak határtalanságába kiterjedni. Hagyjuk, hogy a külső ég eget ébresszen fel a tudatunkban. Álljunk patakparton, és egyesítsük tudatunkat a víz rohanásával; olvadjunk egybe szüntelenül áradó hangjával. Üljünk vízesés mellett, enged-
54
jük, hogy gyógyító kacagása megtisztítsa a lelkünket. Sétáljunk tengerparton, arcunkat teljesen, jólesően fordítsuk a széllel szembe. Ünnepeljük a holdfény gyönyörűségét, és segítségével tartsuk egyensúlyban tudatunkat. Üljünk tóparton, vagy kertben, nyugodtan lélegezve csöndesedjünk le, ahogy a Hold felségesen és lassan felkél a felhőtlen éjszakában.
Mindent használhatunk meditálásra való meghívásként. Mosolyt, arcot az aluljáróban, a beton járda repedéséből kibúvó kis virágot, egy üzlet kirakatában lévő finom kelmét, ablakpárkányon álló virágcserépen a nap csillogását. Vegyük észre a szépség és a báj bármely megjelenését! Ajánljuk fel valamennyi örömünket, és minden pillanatban halljuk meg „a csöndből érkező híreket."9
Lassanként saját üdvösségünk mesterévé válunk, saját örömünk gyógyszerészévé, akinek mindig kéznél van a fölemelkedéshez, a félvidításhoz, a megértéshez, a valamennyi lélegzetünk és mozdulatunk ösztönzéséhez szükséges mindenféle orvosság. Ki a nagyszerű szellemi gyakorló? Az, aki mindig valódi énjének jelenlétében él, valaki, aki megtalálta és folyamatosan használja a mélységes ihlet forrását, eredetét. Ahogy Lewis Thompson, a kortárs angol szerző írta: „Krisztus, a legfenségesebb költő, olyan szenvedélyesen élte az igazságot, hogy minden mozdula-
55
ta az érzékkel felfoghatatlant megtestesítő tiszta műészet és a tökéletes jelkép egyszerre".10
Hogy megvalósítsuk az érzékkel felfoghatatlant, zért vagyunk itt.
56
Jegyzetek
1 Thich Nhat Hahn: Old Path, White Clouds (Berkeley, CA: Parallax Press, 1991), 121 p.
2 A szamszára a születés és a halál szüntelen körforgása, amelyben a helytelen cselekedetektol és a romboló érzelmektől vezérelt érző lények ismételten állandósítják szenvedésüket. A nirvána a szenvedésen túli állapot, a végső igazságnak, azaz a buddhaságnak megvalósítása.
3 Az ősi időkben fenyegetést jelentő kegyetlen vadállatokat ma más veszélyek helyettesítik: vad és ellenőrizetlen érzelmeink.
4 Marion 1. Matics: Entering the Path of Enlighen-ment: The Bodhicaryavatara ofthe Buddhist Poet Shanti-deva (London: George Allen and Unwin, 1971), 162 P.
5 A tudat megnyugvása és a helyes rátekintés a buddhista meditáció két központi kérdése, szanszkritul Samatha és Vipashyana, tibeti nyelven Shyiné és Lhaktong. Elmélyítésük és fejlesztésük kialakítja a kapcsolatot az alapfokú, valamint a Mahamudra és a Dzogchen fejlettebb meditációs gyakorlatai között.
6 Maitreyát, az eljövendő Buddhát valójában széken ülve ábrázolták.
57
7 Talán most nem tudjuk követni ezt a gyakorlatot, ám szemünk nyitva tartása kedvező állapotot teremt jövőbeli gyakorlásunkhoz.
8 Jóllehet teljes útmutatást nyújtottam a gyakorláshoz, tudatunkban meg kell születnie azon felismerésnek, hogy a meditáció igazán nem tanulható meg könyvből, hanem csak képzett mester segítségével.
9 Rainer Maria Rilke: Duino Elégiái. 10 Lewis Thompson: Mirror to thc Light (Conven-
ture).
•
Sogyal Rinpochéval, munkásságával, tanításaival, hangkazettáival, valamint meditációs tanfolyamokkal és tanulócsoportokkal kapcsolatos bővebb információért forduljanak a következő címhez: Rigpa National Office, RO. Box 607, Santa Cruz, CA 95061-0607, telefon: 00-l-(408) 454-9103.
58