1

Daubner Béla - Ha A Boldogság Nyomát Keressük Ha a boldogság nyomát keressük, akkor emlékezetünket kell kutatni. A boldogság valami olyasfajta öröm, amelynek köze van az igazsághoz, az igazságon, az erényes és tiszta dolgokon való örvendezés, amelynek emléke mindannyiunkban halványan benne él. Bár mindannyian sóvárgunk a boldogságra, legtöbb vágyunk mégis olyasmire irányul, ami nem boldogságot, hanem romlást és nyomorúságot eredményez. Mivel vágyaink megkötnek bennünket, erőtlenek vagyunk a boldog életre. Félünk a boldogságtól, mely az igazságban való örvendezés, mert megkötnek bennünket vágyaink, amelyek nem az igazra, hanem a hamisra irányulnak. Nagy boldogság helyett kicsike jólét. Szanszkrit: Szat a létezés tiszta és ideális ősképe, archetípusa. Szat tiszta lét, csit tökéletes tudatosság és az ánanda boldogság egysége. Tényleges élet bhava, létesülést jelenti. Buddha „bhava dukha” a létesült, megvalósult élet szenvedés. A tiszta lét ősképére való emlékezés szmriti, egyik jelentése éberség. Éber az, akiben a tökéletes lét ősképe, a boldog, tiszta és igaz lét kollektív emléke elevenen él, s azt életében megvalósítja. Szmriti upaszthánam páliul: szatipatthána. A szmriti a tudattalanban elveszett, a tökéletes lét éberségét a szenvedés megszüntetésére törekvő embernek vissza kell hódítania, a kábaságból és az öntudatlanságból fel kell ébresztenie. Vidjá tökéletes látás, tudás, éberség, avidjá-öntudatlan, nem éber, nem látó. Patandzsali 5 klésa 1. avidjá, gyökérok, 2. aszmitá, én vagyokság, egyetemes éberség elveszett, helyébe lépett az egoisztikus öntudat, amely zárt, önmagát tudja ébersége forrásának. Rága: vonzódás, kedvelés, az én örömszerzésre irányuló törekvés. Dvésa: írtózás, taszítódás, Abhinivésa: az elszigetelt individuális én görcsös élni akarása Az én öröme szenvedés: mulandó, szamszkárát (sors csírát) teremt, az énre irányuló öröm megbontja a lét teljességének harmóniáját, valahol, valakinek szenvedést okoz. Szenvedés és boldogság elválaszthatatlanul összetartozik, a szenvedésteli élet és a boldogság ideálja együtt alkotja a lét teljességét. A boldogságra irányuló élet előfeltétele éppen a szenvedés mély átélése és tudatossága. Kétféleképpen lehet szenvedni. A boldogság megvalósítása tulajdonképpen azon múlik, hogy a szenvedés gyökérokát, az egoitást, az individuális ént mennyire tudjuk visszaszorítani, feláldozni, az ideálnak kedvéért.

2

Boldogság a közösség legjobb képességeink szerinti, alázattal telt szolgálata, önzésünk legyőzése, egyéni életünknek az eszmények megvalósítására történő ráirányítása, élettevékenységeinknek szellemi tartalommal és értékekkel való megtöltése a valóság éberségének szünet nélküli gyakorlása. Tanú tudatosság, éberség. Mindig törekvés a fejlődés felé. A szellemi válság fontos összetevője a kultúra azon struktúráinak hanyatlása, kiüresedése, értékvesztése, amelyek az embert hagyományosan összekapcsolják archetipikus gyökereivel. Jung: „a mai ember világát saját intellektusán kívül már semmi sem világítja meg, olyan nagy a sötétség”. Az ego kialakulása a világra vetítve ugyanaz, mint a manifesztált világ teremtése: az ego-val születik meg az időbe vetett, történeti tudattal élő, korlátok közzé szorított és törvény alá vetett természeti ember. A lélek totalitása széthasad ellentétpárjaira: tudatra és tudattalanra, és az egora reflektáló és azzal azonosuló öntudat saját formáinak rabjává válik. Az árnyékkal való szembenézés, a világra projektált tartalmak visszavonása, saját sötét oldalunk megtapasztalása és elfogadása, az énből kirekesztett személyes tudattalan integrálása. Olyasvalamivel kell szembenéznünk, ami addigi énünkkel lényegileg összeférhetetlen. Fegyvere: szorongás, halálfélelem. A tudattalan az ego-identitás nemével ellentétes jelleget vesz fel.

Jung írja: Az archetípus tipikus érzet, illetve gondolat lehetőség, vagy diszpozíció. Máshol azt írja, hogy a pszichés világban változatlan struktúrák. Olyan készségszisztémák, amelyek egyúttal képek és emóciók is. A lélek strukturális feltételeit ábrázolják, amelyek képesek arra, hogy bizonyos konstellációkban hasonló alakokat hozzanak elő – ami egészen más, mint bizonyos képeknek az öröklése. Potenciálisan létező rendszer a tudatalattiban, változatlan alaprajzolattal, de változó megjelenési formában. Az őskép tulajdonképpen üres, amit személyes tartalmak töltenek ki. Ez a változó megjelenési forma. 1934-ben azt mondja Jung, hogy a személyes tudattalan tartalmai, főleg érzelmileg telített, hangsúlyos komplexusok, amelyek az élet személyes intimitását teszik ki, míg a kollektív tudattalanban az ősképek vannak, amelyek a komplexus fogalommal egymást kiegészítő és megváltoztató értelemben is szerepelnek, hogyha az őskép már fölszálló-félben van. Még későbbi megfogalmazás: a lélek mélyén az időtlen és végtelen lelki szerkezet csomópontjaiként, energiahordozó jelenségek magvaiként helyezkednek el az archetípusok és a kollektív tudattalant képezik, amely minden egyéni psziché univerzális fundamentuma. A legutolsó: Az emberiség őstapasztalataiból, tipikus szituációk ismétlődéséből keletkezett mitikus, kollektív képek, magatartási ősminták, amelyek az emberiség őstapasztalatainak a lecsapódásai.

3

A tünetek a tudatot arra kényszerítik, hogy a tudat fénye oda irányuljon a tünetre, és mögötte próbálja megkeresni az archetípust, amely ha belép a tudat terébe, akkor észrevehető lesz, mint szimbólum. Ezért fontos az álomanalízis és az álmoknak és fantáziáknak a megjegyzése, mert ezekből tudunk visszakövetkeztetni, hogy egy-egy tünet mögött milyen szimbólum, a szimbólum mögött pedig milyen archetípus áll. A szimbólum-köntös, amelyben láthatóvá lett az archetípus, variálódik, változik, az ember, az idő, a külső és belső körülmények szerint. Módosult tudatállapotban kinesztetikus érzés v. a szimbólum követése álom tudat és álomtalan alvó tudat. Jung egy összefoglaló művében azt írja, hogy az archetípus kompenzatórikus funkciójának megfelelően a kollektív tudattalanból energiakvantumokat közvetít a személyes tudattalan komplexusai felé és ennek segítségével az eddig csak zavaró szimptómákkal jelentkező komplexus kénytelen szimbólum formájában megjelenni, mert a komplexus olyan feszítő energiákkal telik meg a mélyről jövő energiakvantumok által, hogy valamilyen módon megjelenik: álomban, vagy akár egy vízióban. A szimbólum, amely ilyenkor feljön a tudat-szintre, ábrázolja az archetipikus magot is és a személyes konfliktusanyagot is. Tehát az archetípusból aktivizálódva komplexus lesz, a komplexus pedig felemelkedve a személyes tudattalanba kétféle módon jelenik meg a tudat számára: egyrészt, mint szimbólum, másrészt, mint tünet. Egy komplexus megjelenhet szimbolikusan, tehát kép-alakban: álomban, imaginációban, vagy akár egy éber-álomban. És megjelenhet tünet formájában, mint fóbia, fejfájás, ulcus, vagy magas vérnyomás, stb. A fejlődés nem a világból kibányászható ismeretekben, hanem az önismeretben rejlik. Az önismeret igazi szakrális értelmezése az Atman (önvaló, ősvaló, Az) ismeretét jelenti. Hogyan jutunk el hozzá? Alapvető problémánk, hogy nem ismerjük a megidézett vagy felhasznált erők valódi bensőséges természetét. Saját tudatunkat transzformáljuk, azaz vetítjük ki a létezésre. A vizuális emlékezet nem elvont fogalmakkal, extrahált ismeretekkel dolgozik, hanem magával az érzéki valósággal. Nem analitikus, hanem szintetikus (összefoglaló, egységesítő) természetű, az átélés ama szintjeivel van kapcsolatban, amelyek a közvetlen érzékszervi-mozgásos intelligencia, s annak leképződései –a fantázia és az imagináció – közegét alkotják. A kép szintetikus természetéből adódik, hogy – akár érzékleti képről, akár emlékképről, vagy teremtett képről, alkotásról van szó – egyrészt mindig az átélő pszichikum totalitását érinti, másrészt csak totalitásában, „gestaltjában” érthető, vagyis jelentése nem elvont részinformációk összegződéséből adódik. A kép teljességgel sohasem fejthető ki, nem magyarázható meg, hanem csupán átélhető, tapasztalható. KIP Kép mint érzéklet – forma azonos a tartalommal. Ezt az egységet a reflektáló öntudat analitikus tevékenysége bontja meg. Ezt a viszonylatrendszert a pszichikumban mozgásimpulzusok, cselekvési lehetőségeket reprezentáló sémák hordozzák. Az ember észlelési lehetőségei lényegében cselekvési lehetőségével azonosak. Az észlelésben kialakul érzékelés, cselekvés és érzelem gyökeresen eltérő természetűnek tűnhet, ami természetesen

4

illúzió. Másrészt a cselekvési sémák a belső, a pszichikus térben a külvilág olyan leképződését hozzák létre, amely önmagában is alakítható, manipulálható, s belőle új összefüggéseket hordozó sémák alakíthatók ki. NLP. Képzelet, álom és fantázia. Az archetipikus sémák mindig differenciálatlanok és archaikusak (ősrégi), az érzékszervi-mozgásos relációk nemcsak mély és univerzális érzelmi feszültséggel telítettek, de éppen egyetemességükből adódóan sajátos mitikus többlettel rendelkeznek: ezek adják az élet történéseinek „okkult” hátterét. Jung elképzelése szerint az archetípusok alatt rejtőzik az archetípusok archetípusa a „selbst”, amely az emberi életlehetőségek totalitását sűríti magába, ezért projektálódhatott a világra, mint a kozmosz egészét magába hordó, mindenütt jelenlevő és minden megnyilvánult forma mögött ott rejtőző, mégis megfoghatatlan, a létnek a konkrét létezéstől megérinthetetlen ősforrása. A kozmoszból végső soron azt tudjuk megismerni, amit önmagunkból rávetítünk, ily módon a külső környezet aktuális mindig az emberi személyiség tudatállapotát tükrözi. A mágikus hagyomány szerint azonban a smrti szakrális (isteni, szent) művelete jelenti az ősmintáját, modelljét mindenfajta emberi emlékezetnek. Maladaptációs séma Young A tudat átalakítására, kibővítésére és univerzalizálására irányuló mágikus aktus maga is archetípus, amely minden kultúrában a korszellemnek megfelelően ölt testet, mint ahogy archetípus az őseredet felidézésére irányuló szakrális emlékezet is. Az archetípus akcionális megnyilvánulása a rítus, mint ahogy gnosztikus megnyilvánulása a szimbólum. A rítus és a szimbólum a megnyilvánult archetípus két aspektusa: a tudat egyszer a cselekvés, másszor a felismerés aktusában ragadja azt meg. Miként a szimbólum olyan kultikus (vallásos) jelentőséggel felruházott forma, amelyet a formák világából a jelentés mélyrétegeinek viszonylagos nyitottsága emel ki, éppúgy a rítus olyan cselekvés, amelyet a cselekvés mélyebb transzcendens értelme felé való nyitottsága emel ki a lehetséges tevékenységek köréből. A rítusban lejátszható és újra élhető a megidézett ősminta, s benne hozzáférhetővé transzformálódik az archetípusban rejlő teremtő energia. A mágus az, aki az archetípusok világa fölött uralkodik. Család állítás: rítus. Kell a helyzet előkészítése. Agresszió, elfogadás, reális meghaladás, rítus, egyébként nem kapcsolódik a szülő archetípushoz. A pszichikus élménylehetőségek „lelki tartalmak” Jung elképzelése szerint „komplexumokba” szerveződnek, amelyek rendezőelve a komplexum magját képező archetípus. A komplexum elemei nem logikai láncolatba kapcsolódnak össze, habár ez gyakran olybá tűnik, a logikai kapcsolat már a reflektáló ego produktuma, amely a komplexum elemei közötti alapvetően analógiás összefüggést fogalmi szintre transzformálja, fordítja le. Mindig belép az irracionális mozzanat. Nagy tévedési lehetőség. A komplexum elemei közötti mélységi kapcsolatot az élményeket hordozó mozgássémák szemléletes-fizikai hasonlósága adja: egy rokon mozdulat, amelynek ősmintája a komplexum magját képező archetípus.

5

Miután a lélek döntő átfordulása a szubjektum és objektum tapasztalati szétválása megtörtént, a szubjektum identitásán kívül eső pszichikus realitás énidegenként, objektív realitásként jelent meg. Az élmény pszichikus mélyrétegei a tapasztalásban úgy jelentek meg, mint démonok, szellemek és istenek, amelyek a világ észlelt jelenségei mögött „objektíve” jelen vannak. Megszálló, asztrál lények. Jelenleg percepciós eltompulásról, a szubjektivitás határainak az ego körüli lezáródásáról beszélhetünk, aminek következtében megszűnik ugyan a pszichikus mélyrétegek objektív realitásként történő észlelése, de helyette nem pszichikus realitásként látjuk meg azokat, hanem egyáltalán nem tudjuk őket látni, tudattalanná, elfojtottá válnak. A 7-8 szinten Wilberi értelemben ezek jelennek meg. Fogalmainkat vetítjük a külvilágra.

A mágikus tradíciókban a mélyrétegek manipulálására és birtokba vételére törekedtek. Hindú v. védikus tradícióban megkülönböztetjük: arupa-loka (forma-idea nélküli ősképek világa), rúpa-loka (forma-ideák világa), káma-loka (vágyvilág) utal a tapasztalás mélyrétegének affektív komponensére. Rudolf Steiner: mentális, asztrális, éteri és univerzális síkjai. Jóga: tudatállapotok: jagrat, svapna (vágyvilágtól az ideaák (archetípusok) világáig, susupti (forma nélküli ősképek csra állapotáig), turiya (átman v. selbst tapasztalatának univerzális tudat állapota. Éber, álmodó, alvó, tiszta. Az emberi élmény-aktivitás mélyrétegeinek a világra történő projekciója a mágikus világkép döntő összetevője, amely a „correspondantia” (megfelelés) törvényében fogalmazódik meg: a teremtettség (makrokozmosz) mind struktúrájában, mind tartalmában, mind pedig dinamikájában (mozgásában) megfeleltethető az emberi személyiség és szellemiség mikrokozmoszának. Ez analógiát tükröz nem oksági viszonyt. PL:: szép soha nem látott kék hegyek, nyugodt nem evilági táj, belső nyugalom. Magasabb uralkodik az alsóbb felett. Ha sikerül a mélyrétegek megidézése és befolyásolása, akkor ez a világ megnyilvánult formáinak befolyásolását vonja maga után. A mélyrétegek megidézése azon formák és tevékenységek (rítusok) segítségével történhet, amelyek szimbolizálják azokat. Jelen helyzet – hívókép – szimbólumok – analógiák. A démon irányítása a megnyilvánulási formáját képező varázsigék, rituális mozgások és forma szimbólumok segítségével történik. A mágus nincs tisztában a megidézett erők természetével, lényegében szubjektív voltával s olyan mozgásokat indít el - anélkül, hogy ennek tudatában lenne – a saját pszichikumában, amelyeket épp át nem látottságuknál fogva nem képes kézben tartani. Megtébolyodás. Ha a dolgokról való tapasztalásunk felszínétől visszafelé haladunk, minden tárgy és aktivitás legmélyén kibontható saját teremtő emberi lényegünk. A szimbólumban homályosul el legkevésbé a „teremtő elv képmása” a létezés sokszínű forgatagában. A szimbólikus kép

6

átalakulása változást jelez a pszichés struktúrában. A végén újra megnézzük az induló képet vagy élményt. Frankl „noétikus” (tudati) dimenzió). A biológiai, pszichológiai és szociális létezés fölé tornyosuló tudati dimenzió emeli ki az embert a létezők sokféleségéből. A létezés tudatos minőségének két legfontosabb vonása Frankl szerint az ön-transzcendencia és az ön-distancírozás képessége. Az ön-transzcendencia az a képesség, hogy a tudatos én önmaga lényegét, értelmét és identitását valami önmaga túliban ismerje fel; teremtő aktivitása nem más, mint ennek az értelemnek a megvalósítása, az önmagán kívüli lényegnek az énbe történő ínkorporációja révén. Az distancirozás a tudatos én ama képességére utal, hogy saját magától eltávolodva tudhat rátekinteni önmagára, vagyis a tudatosságban rejlő reflexió lehetőségét fejezi ki. Noétikus dimenzió – tiszta tudat, Atman. Tanú tudatosság. A noétikus minőség megvalósulása, megnyilvánultságba merülése az emberi individualitás kibontakozásában tetőzik. Az intra pszichés történés szintjére fordítva: a világ tapasztalásának formái és az azokhoz való alkalmazkodás a pszichés, szellemi fejlődés viszonylag archaikus szintjein kibomlik; a világban való megnyilvánulás lehetőségeinek teljességét azonban selbst az emberi individualitás szervének, az ego-nak (éntudat) a kifejlődésével éri el. Az ego ilyenképpen a selbst őskép alapeszméjének legtökéletesebb megvalósulása, miközben ugyanakkor annak legpolárisabb ellentéte, tagadása is. Gyémánt – szén. Szokások. Mivel az ego rendelkezik a noétikus dimenzió ismérveivel, önmaga körébe zárva szükségképpen boldogtalanságra és szenvedésre van kárhoztatva, miután létezése értelmét csupán valami önmagán túliban tudhatja megtalálni: ennek hiányában az ön-transzcendencia legbenső lényegi igénye marad megoldatlanul. Az ego saját meghaladására irányuló erőfeszítése a létezésének való értelmet találás igénye – az eszme-, ideál,- és célválasztás jelenségeiben a legszembeötlőbb. Az egót meghaladva az analógiák mélységében szerzett megértések és pszichés változások tágítják az én