SZÍNHÁZMŰVÉSZETI ELMÉLETI ÉS

KRITIKAI FOLYÓIRAT

XX. ÉVFOLYAM 7. SZÁM

1987 . JÚLIUS

FŐSZERKESZTŐ:BOLDIZSÁR IVÁN

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:CSABAINÉ TÖRÖK MÁRIA

Szerkesztőség:

Budapest V., Báthory u. 10. 1054

Telefon: 316-308, 116-650

Megjelenik havontaA kéziratok megőrzésére és visszaküldésérenem vállalkozunkKiadja a Lapkiadó Vállalat,Budapest VII., Lenin körút 9-11.Levélcím: Budapest, Postafiók 223. 1906A kiadásért felel:Siklósi Norbert vezérigazgatóTerjeszti a Magyar PostaElőfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál,a Posta hírlapüzleteibenés a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR)Budapest V., József nádor tér 1. 1900közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalássala HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámraElőfizetési díj:1 évre 360 Ft, fél évre 180 FtPéldányonkénti ár: 30 FtKülföldön terjeszti aKultúra Külkereskedelmi Vállalat,H-1389 Budapest, Postafiók 149.

Indexszám: 25.797

707439 - Pátria Nyomda, Budapest Felelősvezető: Vass Sándor vezérigazgató

HU ISSN 0039-8136

A borítón:Oszter Sándor (Edward Chamberlayne) és Hámori Ildikó(Lavinia Chamberlayne) a Koktél hatkor várszínházi előadásában(Iklády László felv.)

A hátsó borítón:A régi Nemzeti Színház nézőtereaz 1840-es évek közepén

TARTALOM

VINKÓ JÓZSEF

Egy drámaíró vallomásai (1)

LENGYEL MENYHÉRT Életem

könyve (7)

j á t é k s z í n

CSIZNER ILDIKÓ

A visszafeleselő századelő (11)

NÁNAY ISTVÁN

Fortinbras nélkül (16)

DÉVÉNYI RÓBERT

Horatióra várva (20)

!ERDEI JÁNOSI

A hatalom tükre (23)

BÉCSY TAMÁS

Ami megnyilatkozik, és ami rejtve marad (27)

TARJÁN TAMÁS

Próbababák (33)

n é g y s z e m k ö z t

SASZET GÉZA

A megálmodott színház (36)

s z í n h á z t ö r t é n e t

KERÉNYI FERENC

Szót kér a néző... (39)

f ó r um

FÖLDES ANNA

A színház mint a népek saját és közös nyelve (41)

BERNÁTH LÁSZLÓ

Kritikus, a szuperember? (45)

s z e m l e

N. I.

Esszék a színházról (47)

PÁLYI ANDRÁS

Figyelem vagy fegyelem? (48)

d r á m a m e l l é k l e t

KULIN FERENC: Kölcsey

VINKÓ JÓZSEF

Egy drámaíró vallomásai

Lengyel Menyhértről naplói ürügyén

„Ahogy én látom a világot és ahogy avilág lát engem: ez a differencia azélet!"

(1935. február 16.)

Színpadi virtuóz, technikus, ez a kiadottjelszó, amelyben álművészek becsmérlé-süket, drámaírók irigységüket összefog-lalják. Exportdrámaíró. Mintha bűn volnakülföldön színre kerülni. Témafabrikáns.Hollywoodi és londoni filmszüzsé-író, akieladta magát. "Ibsen-tanítvány-kéntindult, de Sardou drámaíróműhelyénekmagyar lerakatában lett szorgalmas éssikeres segéd." Nem tehetséges, csakügyes ember.. .

Íme, a Lengyel-legenda. Ennyi becs-mérlés, ennyi hódolat, ennyi gáncsosko-dás, ennyi lelkesedés, ennyi siker és sok-kal számosabb bukás, amiről nem beszél afáma, ennyi félreértés! Még intrikákhozszokott korokban is meglepő.

Dolgozott Max Reinhardttal, HevesiSándorral, az irodalmi és színházi prog-resszió vezéreivel, szerepeket írt Mar-leneDietrichnek, Greta Garbónak, GregoryPecknek, de sokszor maguk a sztárok semtudták, kinek a mondatait mondják,golfozott G. B. Shaw-val, akivel többszörinterjút is készített a magyar helyzetről,irodalomról, jól ismerte Aldous Huxleyt,Somerset Maughamot, filmet készítettOtto Premingerrel, Alexander Kordával,Ernst Lubitschcsal, találkozott Mrs.Roosevelttel, darabjait játszottákPárizsban, Berlinben, Bécsben, London-ban, New Yorkban; Ninocska című ko-médiáját mint a legjobb eredeti irodalmiforgatókönyvet 1949-ben Oscar-díjra ja-vasolták, irodalmi munkásságáért 1963-ban megkapta Róma városának nagydíját,neve - nyugati alakjában mint „MelchiorLengyel" - szerepel minden jelentős iro-dalmi és filmlexikonban. Világhírű volt,ám mire idáig eljutott, addigra Magyar-országon teljesen elfelejtették. Színműveitharminc nyelven játszották, de őkilencvennégy éves koráig nem tanultmeg egyetlen nyelvet sem. Írt tíz-egy-néhány világsikerű filmforgatókönyvet(Korda Sándornak, Paul Czinnernek,Ernst Lubitschnak, George Czukornak),de az Akadémiai Kiadónál 1971-ben meg-jelent Új Filmlexikon (amely másod-, sőt

Lengyel Menyhért

harmadrangú hollywoodi színésznőcs-kéket, kis komikus koboldokat is fel-sorol) őróla nem vesz tudomást. Néhányrajongója klasszikusnak tartja, másokmesterségbeli tudását is elvitatják.

Meghökkentő jelenség.A századelőn nem volt drámaíró, aki

nagyobb fénnyel és reménnyel indultvolna Thália meghódítására, mint ő. Ahúszas években nem volt nálánál (azegyetlen Molnár Ferencet kivéve) export-képesebb. A harmincas években ő jelen-tette az összeköttetést a londoni, NewYork-i színpadok és Budapest között. Azötvenes-hatvanas években egyszerűenelfelejtettük. A hatvanas évek vége felé, ahetvenes évek elején óvatosan fel-felújí-tották egy-egy színdarabját, de aki kicsitadott magára mint irodalomtörténészvagy kritikus, az gondosan elhatároltamagát „Menyus bácsitól".

Tipikusan huszadik századi történet.És kétségbeejtően magyar.

Kezdődött 1907-ben, amikor a félszegvidéki fiatalember, a kassai Első MagyarBiztosító Társaság kötvényírója átadtarejtve írt színművét Hevesi Sándornak, aNemzeti Színház akkor még mellőzöttrendezőjének, s A nagyfejedelem a TháliaTársaság egyetlen kirobbanó magyar si-kere lett. Igaz, hogy mindössze három-szor játszották délutáni matinén, de adarab Ady Endre, Bródy Sándor, LukácsGyörgy, Balázs Béla, Bartók Béla, a

Nyugat egész nemzedékének szimpátiájátfeléje fordította.

Folytatódott a történet 1909-ben, aTaifun premierjén, amikor az ígéretesirodalmárból sikeres drámaíró lett, te-kintély, néhány év leforgása alatt Az Est-lapok és a Nyugat kolumnistája, a tekinté-lyes Vojnits-díj birtokosa, később a PestiNapló londoni tudósítója, irodalmi po-tentát.

Aztán következett az újabb fordulat:London és Hollywood. A nagy Katalin, acárnő (Elisabeth Bergnerrel), az Angyal(Marlene Dietrichhel), a Ninocska (GretaGarbóval), az Egy frakk története (többekközött Ginger Rogersszel, PaulRobensonnal), a Lenni vagy nem lenni(Carole Lombarddal), a Dicsőség napjai(Gregory Peckkel). Lengyel világhírűlett. S mint Magyarországon lenni szo-kott, ő ezért cserébe az irodalmi rangelvesztésével fizetett; mire világhírű lett,addigra idehaza kinevezték „darabgyá-ron"-nak, és nevét kiradírozták a műsor-tervekből. . .

Akár ennyiben is maradhatott volna aLengyel-story (mint kortársaié: ZilahyLajosé, Márai Sándoré, Bíró Lajosé, Va-szary Gáboré és másoké), ha Lengyelnem követett volna el egy indiszkréciót:túlélte saját legendáját. S ahogy ez hazaiberkekben már lenni szokott, hirtelenátestünk a ló másik oldalára: a méltány-talan lekezelést kritikátlan hozsánna kö-vette, az életművet megvilágító józan ér-tékelés helyett újabb legendák születteka világ legidősebb gyakorló drámaírójá-ról, „az elragadó modorú" zömök aggas-tyánról, aki „felült egy szekérre Újváros-ban, és elindult rajta a világba", aki mel-lőzése közepette is „magyarul gondolko-dott, magyarul álmodott", lett légyen aBeverly Hills hatszobás, süppedő szőnye-gekkel bélelt luxuslakásában, ahol filippiniinas nyitott ajtót, vagy valamelyik jóvalszerényebb római lakásban, először a ViaPosilipon, majd a Via Giuliában.

Lengyelnek nem adatott meg a becsüle-tes irodalomtörténeti értékelés (az egyet-len átfogó tanulmány, Nagy Péteré iscsak az író első drámaírói korszakát te-kinti át, 1907-től 1919-ig), mindaz, amitaz elkövetkezendő ötvenöt évben írt vagygondolt, a legendák homályába veszett: aközel hatvan szövegkönyv, filmforgató-könyv éppúgy, mint az elszórva publikáltszínházi tanulmányok, elbeszélések, tár-cák vagy a Göndör Ferenc New York-ipolitikai hetilapjába, Az Emberbe írtpublicisztikák, versek. Joggal mondhattalányának az egyik - halála előtti - be-

szélgetésben: „Az embereknek nincsfogalmuk arról, hogy ki vagyok, mi va-gyok. . ." (1974. február.) Más volt, mintaminek látszott, s mint aminek egyesekláttatni szerették volna. Nem kellett hozzások látnoki tehetség, hogy tíz évvel halálaelőtt, első hazalátogatása idején(harminckét esztendővel azután, hogyelhagyta Budapestet) ő maga jegyezze fel,kissé gúnyosan, a következő sorokat:„Azzal a tehetséggel, ami a színdarab-írásban volt és van bennem, világhírű írólehettem volna, ha nem kapkodok keresetután, s lett volna nyugalmam megírniigazi műveimet, így csak a közepesekközé tartozom, akit később, főképp ott-hon fel fognak ismerni és fedezni, demindez már késő!!" (1964. VIII. 16.)

1969-ben felújították A waterlooi csatát(Madách Színház), 1971-ben megzené-sítve a Sancho Panza királyságát (veszp-rémi Petőfi Színház), 1985-ben a Rózanénit (Népszínház), 1986-ban Az árnyat(Radnóti Miklós Színpad), nemrég Anagy fejedelmet (veszprémi Petőfi Szín-ház). Feltűnt neve a képernyőn is (Rózanéni), s húsz évvel azután, hogy Budapes-ten drámakötettervről beszélgetett ki-adóiigazgatókkal, megjelent egy gyűjte-ményes kötete is Taifun címmel (1984). Akötetben hét írását közölték, kivétel nél-kül mind az első drámaírói korszakából.A retrospektív Lengyel-kép -- kismérték-ben bár, de - retusálódott. Az ismeretlenLengyel Menyhért felfedezetlen maradt.

„Egy olyan könyv, amiben én teljesenbenne vagyok"

Akik ismerték az idős Lengyel Meny-hértet, tudják: azóta, hogy feleségévelelköltöztek Kaliforniából, többnyire szál-lodában laktak, Lidi képtelen volt háztar-tást vezetni, Menyus bácsi pedig semmimáshoz nem ragaszkodott, csak két kof-ferjához, az „értékpapírjaihoz". Már-márszánalmas volt az a harpagoni aggódás,amivel ezt a két (vagy néha több) koffertóvta-babusgatta számtalan költözködésüksorán; soha egyetlen napra sem vált megtőlük, cipelte őket magával, hordárt, taxithíva segítségül. A két kofferben néhányjegyzetet, két-három legkedvesebb (sohabe nem mutatott) színdarab-ját leszámítvavalóban élete legfontosabb kincsei voltak:a naplói. Húsz kötet sűrűn teleírt fekete,sötétkék és zöld' notesz - egy életdokumentumai. Lengyel tudta efeljegyzések kivételes becsét, évtizedekenát készült rá, hogy a naplórengetegbőlkönyvet formáljon,

önéletrajzot, élete főművét, amely nem-csak őt saját magát, hanem egész nemze-dékét rehabilitálná, sőt talán magát a kor-szakot is. Nyilatkozataiból tudjuk, hogyönéletrajzát (amit időnként élete regé-nyének is nevezett) eredetileg két vaskoskötetre tervezte; az első Európa, a má-sodik Amerika színházi életéről szóltvolna, kezdődött volna Kassán és Buda-pesten, hogy Berlinben, Svájcban és Lon-donban folytatódjék: „Itt kaptam Lu-bitschtól, a világhírű filmrendezőtől atáviratot, hogy menjek ki hozzá Holly-woodba" - s éppúgy közölt volna érde-kességeket a századelő pesti színházi éle-téről, mint a két világháború közöttivilágrangú magyar filmművészekről, azemigráns írói sorsról, a színdarabírástechnikai nehézségeiről, vagy későbbibejegyzéseinek tanúsága szerint az Iz-galmas öregségről s az Élet értékeléséről.

A köteteket lapozva nyilvánvaló, hogyLengyel Menyhért soha egy pillanatignem szánta publikálásra naplóit, csupánforrásanyagnak tekintette őket egy maj-dan megírandó önéletrajzhoz. Számtalanhelyen találjuk meg a későbbi, amemoáríráshoz való készülődés korsza-kából fennmaradt lábjegyzeteit: „Ez jó!",„Ma is így van!", „Ezt jobban megfogal-mazni!", „Nagyon szép!", de őriznek amegsárgult lapok tartalmasabb megjegy-zéseket is: egy 1918. VI. 5-én kelt bejegy-zéshez például, amely a színdarabírástechnikai nehézségeiről, a konstrukció ésa szituáció színpadiasságra csábításairólszól, s arról, hogy a színdarabokat megkell menteni a valószerűség nyűgétől,1966 novemberében az alábbi meg-jegyzést fűzi: „Az abszurd dráma eztmegtette!"

A késői naplójegyzetekből kiderül, ho-gyan képzelte el önéletrajzát: „Az elejétőla végéig átnézni a húsz kötetet, s pirosceruzával kijelölni azokat, amiket megkell írni. . ." (1967. november) vagymásutt, néhány nappal később: ,,Önélet-rajzból kivenni a legjobbakat, egyeseketfolyamatosan, másokat beillesztve azidőbe, gondolatokat, érdekességeket, s akövetkező hónapban százötven oldaltszépen, rendesen legépeltetni.. ." Tudjuk,hogy külön fejezetet szentelt volnaRooseveltnek, az amerikai elnököknek,Ady Endrének, Bartók Bélának, Margue-rite Sylvának, Hatvany Lajosnak, darabjaikeletkezésének, írt volna a legnagyobbfaluról, Hollywoodról, egyik New York-ilakásáról az 57. utcában, ahol egészmagyar kolónia lakott: Halmi, a festő, akiolyan volt, mint egy „két lábon

járó ecset". Márk Lajos, aki a New YorkTimes híres karikaturistája lett, StellaAdorján, akivel még Budapesten filmet írt(az egyetlent Magyarországon) Helyet azöregeknek! címmel, de írt volna részle-tesen Marton Györgyről, az ügynökérőlvagy Gál Ernőről, akit a legtehetségesebbfilmproducernek tartott.

A naplók számtalan cikkrészletet, új-ságkivágatot megőriztek; Lengyel nem-csak egy-egy számára szenzációs hírecs-két mellékelt volna az önéletrajzba, debeillesztette volna a róla megjelent kriti-kákat (Ady Endre, Kaffka Margit, HatvanyLajos, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza ésmások írásait) is, idézte volna a Bartóktól,Jób Dánieltől és másoktól kapott érdeke-sebb leveleket, a korábban már publikáltnaplórészleteket a Nyugatból, a Pesti Nap-lóból vagy a megjelent kötetekből.

Miután „leéltem viharos életemet,öregkoromban leülök a nézőtérre - ter-vezte -, s a színpadon újra végignézem,mint egy színdarabot, azt a változatoskomédiát, amiben részem volt; itt azideje, nézzük, hogy történt". Ehhez aszínházi előadáshoz kellettek neki a nap-lójegyzetek, mint egy színdarab szöveg-könyvvariánsai, ebből a húszkötetnyi fel-jegyzéshalmazból akarta rekonstruálnisaját magát, barátait és ellenségeit, azegész XX. századot - az életét. Úgy gon-dolta, leül a naplók elé, s mint Feltalálócímű színművének mérnök hőse, VándorTamás, aki „televíziós készülékével" átláta falakon, ő is ledönti az idő és a térkorlátait, s még egyszer - utoljára - végig-nézi az életét: kezdve a hortobágyi ta-nyától Miskolcig, ahol kosztos diákként„napokat evett", a kassai korzótól, aholkettős életét élte (nappal félszeg biztosí-tási hivatalnok, éjszaka - Zsarátnok álné-ven - színházi kritikus) az első budapestiévekig. Szerette volna újra átélni a TháliaTársaság bezárása körüli izgatott csatá-rozásokat, a Taifun mindent eldöntő fő-próbáját a Vígszínházban, a Max Rein-hardttal való berlini találkozást, a szerel-meket, a házasságát Gerő Lidivel, a Nem-zeti Színház titkárának, Gerő Károlynak alányával, szeretett volna még egyszertalálkozni a mamával, akit 1938-ban látottutoljára, s akinek hét év múlva csak ahalálhí rét kapta. Lengyel, mintha ő magavolna az elpusztíthatatlan, „csodálatosmandarin", újra és újra feltámadt volna anaplók segítségével, újra és újra végig-pörgette volna élete képeit a színpadon, aSvábhegytől a Central Parkig, a Picadilly-től a Broadwayig, Beverly Hillstől a ViaGiuliáig.

Mindebből nem lett semmi. A sors fin-tora, hogy az egyébként oly termékenyLengyel Menyhért éppen főművét hagytabefejezetlenül; sokat dédelgetett ön-életírásának csak első nyolcvan oldalakészült el, az 1880-tól 1913-ig terjedő idő-szak, meg néhány rendszertelen össze-kötőszöveg, s újfent az történt, mint márdrámakötete kiadásakor is: arról a kor-szakról kaptunk hiteles beszámolót,amelyről már úgyis elég adat állt rendel-kezésünkre, az utána következő hatvan-egy esztendő tisztázására nem maradtidő, közbeszólt a világ legjobb, ám legke-gyetlenebb dramaturgja: az Idő.

„Öreg hegedű vagyok. . . '

Ránk maradt húsz kötet, négyezer kéz-írásos oldal, pár magnótekercs, néhánydátum nélküli feljegyzés: kisebb-nagyobbmegszakításokkal 1917 szeptemberétől1974 októberéig, Lengyel Menyhérthaláláig. A naplókban rengeteg azismétlés, a kusza-kifejtetlen gondolattö-redék, ama már megfejthetetlen célzás, arövidítés, a kiíratlan név, a félbehagyottidézet, az angol, német szöveg. Az íróilagelfogadható, jobban megformált részle-tek sokszor felületes, semmitmondó éspongyola passzusokkal váltakoznak, a pub-likálásra szánt és minden vonatkozásbanmagánjellegű információk teljes össze-visszaságban követik egymást, a szerzőnéha azt is feljegyzi, hány korty teát ivott,máskor akárhány világtörténelmi ese-mény kommentár nélkül marad. Lengyelsokszor felvet egy-egy érdekes gondola-tot, felvillant egy-egy világhírű személyi-séget, majd elfeledkezik róla, s visszaka-nyarodik valamelyik untig elcsépelt for-mulájához. Bizonytalansága összecsengaz írói kétségeivel, alig van füzet, amely-ben ne kérdőjelezné meg ő maga isfeljegyzéseinek értékét és időállóságát;Lengyel úgy érzi, hogy „nem így kellenefeljegyzéseket írni", hogy „az elsietettlustaságot leplező firkáknak semmi ér-telme", hogy „a malom üresen őröl". Aligkezdi el írni önéletrajzát 1960 szeptem-here táján, rögtön felteszi a kérdést:„Érdemes ezzel foglalkozni?" Máskormeg azt kanyarintja a lap szélére: „Van ittbőven mit írni. Csak nyugalom." Vagymásutt: „Értékes füzet!!! Jó naplójegyze-tek!" Az 1960-67 közötti időszakbanszinte naponta találunk hasonló bejegy-zéseket, Lengyel kétség és bizakodásközött ingadozik, hol világsikert vél fel-fedezni a naplókban, hol meg végérvé-nyesen elkeseredik. Nyilván nem csak

időhiány és a magas kor az oka, hogyvégül is 1960-tól, amikor az önéletrajzelső gondolata felmerül, 1974-ig mind-össze az első nyolcvan oldalt írja meg.Úgy tűnik, nem tudta eldönteni, hogy asokezernyi kusza oldalt dokumentum-naktekintse-e vagy, mint eredetileg tervezte:forrásanyagnak. Publikálja-e a naplókatváltozatlan formájukban, meg-őrizveezzel hitelességüket és frissességüketvagy stilizálja a feljegyzéseket, s a naplókébresztette emlékképek alapján íróiönéletrajzot írjon, a memoáriroda-lommegszépítő stílusában. Mint tudjuk,szerette volna ötvözni a kettőt, ám máraz indulásnál kétségei merültek fel. Ta-núskodik erről egy 1960. november 17-ifeljegyzés: „Az önéletrajzban elég jólhaladok, de ma, azt hiszem, ezt villanás-szerűen kellene írni, nem pedig ilyen sza-bályosan, mert így végül is olyan lesz,mint egy rendszeres elbeszélés, pedigennek másnak kell lennie. . ."

Hogy végül is miért akadt el a munká-ban, s hogy milyen formát öltött volna azönéletrajz, arról csak elképzeléseink van-nak. Ám miközben ő formai kérdésekkelbajlódott, a naplók körül egész irodalmimítosz alakult ki. Ő maga nyilatkozottróla úton-útfélen, később mások is úgybeszéltek róla, mint kiadásra váró szen-zációról, irodalomtörténeti csemegéről.Életem regénye, Egy színdarabíró gyónása,Egy drámaíró vallomásai, ezek s hasonlócímvariánsok röppentek fel, szakmai kö-rökben szabályos legenda alakult ki, oly-bá tűnt, mintha kultúrpolitikai vagy csa-ládi óvatoskodásból asztalfiókban tarta-nának egy páratlan kortörténeti doku-mentumot. Kezdték a Lengyel Menyhért-naplót Márai Sándoréval együtt em-legetni. A valóság pedig az volt, hogynéhány erőtlen próbálkozástól eltekintvenem akadt szerkesztő és kiadó, aki vál-lalkozott volna a ceruzával és tintávalsűrűn teleírt, át- meg átjavított kézirat-halmaz kisilabizálására, megszerkeszté-sére. Már csak azért sem, mert figyelme-sebb olvasás után kiderült, hogy LengyelMenyhért naplója egészen más képet mu-tat, minta róla felröppentett híresztelések.

A napló ugyanis semmiben sem emlé-keztet azokra a memoárokra, amelyek-kelaz utóbbi esztendőkben politikusok,hollywoodi sztárok, hőstenorok és kurtizá-nok a világ könyvpiacát elárasztották. AzEletem könyve nem emigráns politikaipletykagyűjtemény (habár Zilahy LajostólMárai Sándorig, Bús Fekete LászlótólHatvany Liliig remekbe készült portrékatolvashatunk az emigráns magyar

írókról); nem kortörténeti dokumentumvagy regényes korrajz (jóllehet létezhet-eérdekfeszítőbb dokumentum, mint azelmúlt fél évszázadról készült naprakészfeljegyzés?); nem intim beszámoló vi-lágsztárok hálószobatitkairól (ámbár, hanem is tudjuk meg, hogy mit reggelizettGreta Garbo, mit mondott Clark Gable apedikűrösnek, s miért foglalkozott annyita férfiakkal lngrid Bergman, pontos pszi-chológiai megfigyeléseket kapunk Mar-lene Dietrichről, Mary Newcombról ésmásokról); nem írói vagy diplomáciaiarcképcsarnok (noha Vilmos császár ésChurchill éppúgy megkapja a „magáét",mint Herczeg Ferenc vagy Molnár Fe-renc). Az Életem könyve nem irodalom-történeti forrásmunka és nem írói öniga-zolás, nem íródott sem Paul Valéry, semAndré Gide, sem Füst Milán modorá-ban. Több is, kevesebb is ezeknél.

Az Életem könyve emberi dokumentum;egy önmagával viaskodó lélek tükre aXX. század évtizedeiben és színhelyein,ráadásul torokszorítóan magyar éstéveszthetetlenül e századi. Lengyel ta-núja volt egy bizonyos Európa széthullá-sának; életének kilencvennégy eszten-deje alatt átélte egy bizonyos Magyar-ország, egy bizonyos irodalmi és színházieszmény összeomlását, egy keresztényés egy zsidó hitvilág, egy erkölcsi rendátértékelődését, pusztulását. Csoda, hogyez a rendkívül idős, naiv, ijedt polgár-ember - legalábbis a naplók tanúságaszerint az - egyáltalán meg tudta őrizniszellemi frissességét egy olyan korban,amelyben az ő pacifizmusa idejétmúlt,poros kacatnak számíthatott csupán. Scsoda, hogy depressziós pillanataiban -állítólag nem egyszer eszébe is jutott -nem hajította tűzbe a naplóit mint gon-dolatainak árulóit.

„Végül addig készülődök..."

Szinte mulatságos (legalábbis az iroda-lomtörténetünkben élő közhelyekre néz-ve), mennyire másnak mutatják LengyelMenyhértet a naplók, mint a sommásítéletek. A köztudatban megfellebbez-hetetlenül „sikerembernek" elkönyvelt„exportdrámaíró", akinek művei irodalmikézikönyvek és lexikonok szerint „csak avilághírre, a színházi sikerre, a biztospénzkeresésre apelláltak" (A magyarirodalom története, Akadémiai Ki-adó,1965. V. kötet 465. oldal), a naplóktanúsága szerint szorongó, sikertelen,küszködő író. Az Életem könyve egy dep-ressziós lélekről tudósít, akit állandóan

kétség és önvád gyötör, hogy elherdálta atehetségét, elrontotta az életét, „irodalmiócskavaskereskedést" hozott létre igazi,erős művek helyett, hogy mindent elmu-lasztott, és mindenről lekésett. Az olvasódöbbenten forgatja a naplókat: Lengyel,akit idehaza mindenki irigyelt külföldisikereiért, állandóan pénzgondokkal küsz-ködik, lakbérhátraléktól, végrehajtótólretteg, az egzisztenciális pániknak olyanmélységeit éli meg, ami már-már betegestüneteket mutat: „Félelmeim börtöné-benvergődök. Gondjaim viperái marnak.Aggodalmaim bénítanak" - írja 1935-ben,legsikeresebb évében(!) Hollywoodban.„A nyúl üldözési mániában szenved" - fog-lalja össze öngúnnyal helyzetét ugyan-ebben az évben; „Rémes egy életet így,ijedten leélni!" - összegzi másutt.

„Egy Jób panaszkönyve ez a napló" -jegyzi meg jogosan Hubay Miklós a Kor-társ 1980. júniusi számában, ahol (Kettes-ben a daimonnal címmel) Lengyel Meny-hért naplóit ismerteti, felhíván (elsőként!)a figyelmet a kéziratban porosodó fel-jegyzések értékére.

Bárhol ütjük is fel a naplót, ugyanazokaz ismétlődő gyötrődések: egzisztenciálisgyávaság, hipochondria, az önemész-tésnek és az önvádnak a szívszorító képe,utálata világ iránt, s ami a legkevésbé vágbele a magabiztos „exportdrámaíró"-vi-lágfi képébe: kishitűség, állandó kételke-dés önmaga értékeiben, a tehetségében.„Én nem tudok igazán írni, nem vagyok ős-tehetség" (1933); „Nem tudok írni, nemtanultam meg jól a kifejezés művészetét,nem vagyok professzionista, dilettáns va-gyok. . ." (1935) Bűntudat, gyötrődőszervilizmus, önvád: „Nem azt csináltam,amit kellett volna, filmkockavetésselkerestem a kenyeremet valódi munkahelyett!"

Alig van nap, amikor ne tenné újra ésújra kérdésessé akár írói működését („Anapok semmibe hullanak, ki kellene sza-badítani magamat ebből a filmbűvölet-ből", 1938), akár rosszul választott élet-formáját („Nem így kellene élni! Nemilyen gyáván", 1939). Kétségeire jellem-ző, hogy még legártatlanabb tevékenysé-gét, a naplóírást is megkérdőjelezi, azt ispótcselekvésnek tartja, hiszen „csak adilettáns ír önéletrajzot, ezzel kezdi, aprofesszionista csak élete végén, ha idejejut rá" (1936).

De a naplónak mégsem ezek a bejegy-zések a legmeghökkentőbb oldalai. A leg-szívszorítóbb azt a küzdelmet nyomonkövetni, amit Lengyel Menyhért egy-egytémájával, egy-egy színdarabjával folytat.A hagyományos Lengyel-klisé, amit az iro-

dalomtörténet tankönyvről lexikonra ha-gyományozott fél évszázadon keresztül a„virtuóz színpadi technikusról", a „színihatás mesteréről", az ügyes „témafabri-kánsról" itt működik legkevésbé: Lengyelkezdőket megszégyenítő kétségbe-esésselküszködik színdarabjaival, számtalanszorújraírja őket, megváltoztatja nemcsak acímeket, nemcsak a figurákat, hanem adráma egész szerkezetét; legkedvesebbtémáival - azt hiszem, nyugodtanmondhatjuk - egész életében viaskodik. Anapló épp arra döbbent rá bennünket,hogy mennyire felszínesen ismerjük méga színdarabíró Lengyel Menyhértet is(nemis szólva természetesen afilmforgatókönyv-íróról vagy apublicistáról), nemcsak mennyiségi te-kintetben (legkitűnőbb hazai kritikusa iscsak legfeljebb húsz-egynéhány darabjátismeri a félszázból), de minőségben is:Lengyel legkedvesebb és legtöbbet dé-delgetett művei soha nem jelentek meg, snem láttak színpadot.

„1924-25-ben tizenkét magyarszíndarabot játszottak a Broadwayn!Es ma?!"

A Hatvany Lajossal való levelezésbőltudjuk, mennyire felemás érzésekkel bo-csátotta útjára 1909-ben Taifun címűszíndarabját Lengyel Menyhért. Minthasejtette volna előre, hogy ez a színdarab(miközben ismertté teszi nevét a világon, segy csapásra divatos íróvá avatja) rengetegfélreértést és lekicsinylést is szül, ésrészben elfordítja tőle azok barátságát,akikét előző három darabjával (A nagyfejedelem, 1907; a Hálás utókor, 1908; aFalusi idill, 1909) megszerzett, és renge-teg intrikát, támadást eredményez. Aztazonban nyilván álmában sem gondolta,hogy a libidó és a halálösztönszecessziós-egzotikus kis történetét amodern drámáról szóló könyvében LukácsGyörgy az egész fiatal magyardrámairodalom fejlődésénekmegrekedéséért teszi felelőssé. A Taifun aválasztóvonal Lengyel Menyhért életébenés életművében, a vígszínházi és berlinisikert követően világosan kirajzolódik aLengyel Menyhért-életmű kettőssége,egyrészt a belső indíttatásból készült, íróifelelősséggel megformált drámák (aVígszínházban 1911-ben bemutatottPrófétától, a Sancho Panza királyságáig(1919), a színészsors pirandellóitragédiájáig, Az árnyig (1919), valamint aKarinthy Frigyessel közösen írt lélektanikrimiig, a Földnélküli Jánosig (1929),másrészt a sikerdarabok kedvenctémájának, a nő és a társadalom viszo-

nyának három variánsától: A cárnő (BíróLajossal együtt, 1912-ben), A táncosnő1915-ben, s a kémnő, a Charlottekisasszony, 1918-ban. A Caruso vagyRamses című cigarettagyáronkrimikomédiáig 1922-ben, az Antóniacímű szerepdarabig 1924-ben, Fedák Sáriturnédarabjáig, amely valójában A cárnőelkésett változata, majd A kínai lányig(1925), a Seyboldig (1926), a Máriáig(1926) és a Tihamérig (1931).

A különös az - s akár Lengyel Menyhértéletének a fintoraként is felfoghatjuk ezta jelenséget -, hogy azok a darabok,amiket a szerző nem sokra tartott, szintekivétel nélkül mind színre kerültek (mégha sokszor tiszavirág-életűnek bizonyultis a sikerük), ám azok a művek, amelyeketírói ambícióval írt, s amelyek-kel (anaplók tanúsága szerint) hosszú évekigvajúdott - kivétel nélkül mindasztalfiókban maradtak!

Az igazi hős című pacifista színmű-nek(1917-ben íródott Svájcban), amelyetöregkori nyilatkozataiban a legjobb szín-darabjának tartott, csak második felvoná-sát publikálta a Nyugat, a darabnak teljesegészében csak angol variánsa maradtfenn. Ismeretlen maradt a Kean és Ald-ridge című színmű és a Nizsinszkijrőlszóló színdarab is; az elsőt „elírta előle"Jean-Paul Sartre (Kean a színész címmel),a második színre kerülését - végül is - atáncos-fenomén feleségének, PulszkyRomolának az akadékoskodása hiúsítottameg. De ismeretlen maradt az 1965-benRómában befejezett biblikus vígjáték, aLábán leányai is, pedig ehhez az akkormár óvatos Lengyel Menyhért még a pápahozzájárulását is megszerezte.

Hogy mennyire nem igaz a „világhírű,sikeres exportdrámaíró" kliséje, azt misem bizonyítja jobban, mint hogy Len-gyel Menyhértnek 1938-tól 1986-igegyet-len kötete sem jelent megMagyarországon, s színdarabjait távozásaután harminckét évig nem játszották. Amagyar színházakhoz való viszonyátpéldázza az a levélváltás, amit a Feltaláló(más címen a Varázstükör) című, szinténelfelejtett színdarabja érdekében pestiszínidirektorokkal és rendezőkkelfolytatott Londonból, illetveHollywoodból 1934-től közel három évenkeresztül. Először a Vígszínháznak,egykori sikerei színhelyének ajánlotta aművet, de mind Jób Dániel főrendező,mind az akkori igazgató, Roboz Imre -többszöri ígérgetés után - elállt abemutatótól „szcenikai problémákra"való hivatkozással. Még tanulságosabb aNemzeti Színház igazgatójának, NémethAntalnak a levele

1936. február 6-ról: „A mű, ha nem a meg-értő, művelt emberek egészen kis közön-sége előtt kerül színre, azt a látszatot kel-tené, mintha a mai társadalmi rend teljeserkölcstelenségét, csődjét és tarthatat-lanságát akarná bemutatni... A hagyo-mányok tiszteletén épülő, csak a múltonalapuló fejlődést hirdető Nemzeti Szín-ház érthetően nagyot kockáztatna, hailyen kényes témájú darabot adna elő ..."Nem is adott elő ilyen darabokat sem aVígszínház, sem a Nemzeti Színház, ját-szották inkább Csathó Kálmánt, LakatosLászlót és Bús Fekete Lászlót.

Mindez persze csak töredéke LengyelMenyhért ismeretlen darabjainak és az őtfoglalkoztató témáknak. A naplókatlapozgatva az ember csak kapkodja a fejéta jobbnál jobb ötlet- és témapetárdákközött. Színdarab Néróról (Tigriskölykökcímmel), vígjáték Rembrandtról (aki fel-támadása után abból él, hogy Rembran-dtot hamisítja), tragédia Hitlerről, operett aCsodaszarvas-legendából, túszdrámaEmberrablás címmel, televíziós sorozatLiszt Ferencről, Churchillről és KossuthLajosról; elég belekukkantani például az1967-es naplókba („Van időm!" - írjaekkor, nyolcvanhét évesen); a Hamlet-scriptet John Gielgudnak szánja, az elké-szült (és nagyon érdekes) Lady Faust-forgatókönyvet Marfia Schellnek szeretnépostázni, Az igazi hőst elküldeni Buda-pestre Kazimir Károlynak, levelet írniAczél Györgynek, Illés Endrének és Tí-már Istvánnak, a Szerzői Jogvédő Hivatalakkori főigazgatójának darabjai ügyé-ben,hiszen „mégiscsak lehetetlen, hogyBrendan Behan ír drámaíró két darabja (aReggeli üvöltés és a Túsz) is magyarulnyomtatásban megjelent, nekem pedigegy sem jelent meg a harminc közül!!".

Tucatnyi témaszegény és vérszegény-ségben szenvedő mai író meríthetne ih-letet és erőt a naplókban fellelhető féligkidolgozott cselekményvázlatokból, film-novellákból.

A tény azonban tény maradt. A szu-persikeres exportdrámaíró műveinek afele különböző okok miatt asztalfiókbanmaradt. Kétlem, hogy ilyen aránnyalLengyel Menyhértnél tehetségtelenebbhoni drámaírók „dicsekedhetnének".

„Ez mégis az én anyanyelvem"

A naplók persze nemcsak a színdarabírásműhelytitkairól, elvetélt színdarabokróltudósítanak, még ha ezek olykor túl-súlyba kerülnek is. A naplókat végigkísé-

rik Lengyel Menyhért fő témái: 1. hogyanlehet összebékíteni az üzletet és az íróibecsületet?; 2. hogyan lehet valaki euró-pai Magyarországon, és hogyan marad-hat magyar Európában vagy Ameriká-ban?; 3. milyen életfilozófiát kell kialakí-tani, hogy az ember részt vehessen az életforgatagában, ám ugyanakkor kívül ismaradhasson a hétköznapok kisszerű-ségein?

Az első kérdés Lengyelnek napontavisszatérő gondolata, életének egyikkulcs-kérdése. 1910-ben - kezdődrámaíróként - még magabiztosan írta aNyugatban Üzlet és irodalom címűtárcájában, hogy „azon még senki semment tönkre, hogyha törődött az anyagiügyeivel, s a belső művészi számvetésemellett a közönséges számvetést iseltanulta. . .". Akkor még bőszítőbalekségnek tartotta a pénz-ügyi oldalelhanyagolását, s Balzacra és AranyJánosra hivatkozott, akik maguk is jólkufárkodtak szellemi javaikkal, s ve-szedelmet csak abban vélt felfedezni, „haaz író üzletember volta nem a létrehozottmű értékesítésénél fog jelentkezni, ha-nem már a megalkotásnál mint döntőszempont működik közre". Két évtizeddelkésőbb Levelek egy kezdő drámaíró-nakcímű esszésorozatában a Pesti Nap-lóbanmár szkeptikusabb: „A színház igazábanvéve nem értékmérő hely. Inkábbzsibvásár, mint múzeum. Húsz évvel ez-előtt, midőn mi néhányan kijutottunk avilághír piacára, s ami azelőtt még soha-sem történt meg, Berlin, Párizs és Londonjátszotta darabjainkat, az első káprá-zatban azt hittük, ez maga a megdicsőü-lés, de rögtön utána olyan darabok iskikerültek, sőt sikert arattak... hogyelment a kedvünk a fennhéjázástól..."Ezért „légy jó mindhalálig, akár ösztönödés természeted ellenére is, ha másért nem:okosságból".

Naplói bizonyítják: üzletembernek írómaradt, íróként viszont túlságosan issokat bajlódott a számvitellel.

Kudarcot vallott másik fő kérdésébenis. Hiába rohangászott és utazott egészéletében Berlinből Párizsba, LondonbólHollywoodba, New Yorkból Rómába,Budapestről a dalmát tengerpartok felé,hiába váltogatta lakásait, a szállodaszo-bákat, Lengyel Menyhért a Picadillynéppúgy vendég maradt, mint Rómában.Az 57. utca és a Beverly Hills csak díszletmaradt, egy európai-amerikai sikeres létlátszata; Lengyel egész életében megma-radt felvidéki magyar parasztgazdának,aki négy évtizedes csavargásai alatt mégcsak angolul vagy németül sem tanult

meg, inkább eltűrte, hogy tolmácsra ésátdolgozókra kényszerüljön, s ha érzel-mei elragadták, Ady Endrét idézte vagyKiss Józsefet.

Lengyel soha nem lett világpolgár (bárnaplóiban sokáig New York szerepelmint az „otthon"), s jóllehet az is igaz,hogy 1945 márciusában, amikor megtud-ta, hogy teljes családját deportálták éselpusztították, „végérvényesen" elbúcsú-zott „régi hazájától", amely „rémítő osto-basága, gonosz könnyelműsége és jel-lemtelensége" miatt megszűnt hazájánaklenni, ez a szakítás azonban nem volt(nem is lehetett) végérvényes: és milehetne szívszorítóbban magyar, minthogy a „régi haza" kifejezés évtizedekkelkésőbb újra tollára jön, méghozzá vers-ben: „Mint Rip van Winkle fogok vissza-térni / Régi hazámba, arcomon / a vénség/ Változtató maszkja. . ." Es van-e meg-rázóbb, mint azok a dadogó szavak, ame-lyekkel a kilencvennégy éves aggastyánnem sokkal a halála előtt megtér anya-nyelvéhez és gyermekkorához: „Ez még-is az én anyanyelvem."

Ám a különböző témákkal, színdara-bokkal való küszködésen, az üzlet és azirodalom viszonyának kérdésén, a hazá-hoz való vonzás-taszítás tényén túl anapló elsősorban mégiscsak egy élet tör-ténete; hat évtizednyi rendszeres, min-dennapi használatra való feljegyzéstö-meg. Lengyel Menyhért - éppúgy, mintminden rendszeres naplóíró - több-keve-sebb pontossággal beszámol élete apró-cseprő dolgairól, a költözködésekről, acsaládi eseményekről, ritka szórakozá-sairól, anyagi és egészségi állapotáról is.Kedélyváltozásai (amelyek néha meg-hökkentően szélsőségesek) nem jellemé-ből, hanem életkörülményeiből adód-nak: ez az alapvetően kispolgári bizton-ságra, békés, nyugodt családi életre, ren-dezett körülményekre vágyódó emberegész életében menekül, hol az egzisz-tenciális pánik, hol a meg nem írt művek,máskor meg az elrontott élet kísérteteielől; Lengyel úgy érzi, rosszul kufárko-dott matuzsálemi korával, s lelkiismeret-furdalásai jogosak, kilencvennégy évealatt a világot bejárt Lengyel Menyhért -bármilyen különösen hangzik is - aligélvezett valamit az életből, sikereineknem tudta átadni magát, a társaságokban,premiereken háttérbe húzódott (azidegen környezetben a nyelvtudás hiányamiatt), folyton kisebbrendűségi ér-zésekkel küszködött, csalódott, megke-seredett ember benyomását is kelthettevolna, ha egyáltalán feltűnt volna bárki-

nek is. Élete alig volt, csak a napról nap-ra, évről évre ismétlődő írói kényszer-munka, a gyötrődő vajúdás a sikertelen-ség és a tehetségtelenség rémképeivel, azelsüllyedéstől való páni félelem. Kudarcaiés bizonytalansága felfalta életét, fel-őrölte idegrendszerét, a bizonyítás kény-szere soha egyetlen percre nem hagytanyugton, odatelepedett kedvenc étele melléa tányérba, ott kísértett álmaiban, elron-totta maradék örömét is. Az igazság az,hogy Lengyel Menyhért erkölcsi és mű-vészi tisztességből mindig magasabbra állí-totta a mércét, mint amennyinek teljesíté-sére képes volt, s egész életét ezzel a szá-mára legyőzhetetlenül magas mértékkelvaló viaskodással töltötte. Ilyen, de csakisilyen értelemben igaza volt Füst Milánnak,aki azt írta saját naplójában, hogy „az íróa naplójában éppoly vagy hasonló jó mű-vésznek bizonyul, mint egyéb műveiben".Paradoxonnak tűnhet, de számomra Len-gyel Menyhértnek az Életem könyve (azaza naplója) a legjobb műve: a legdrámaibb segyben a legőszintébb, talán azért, mert ittnem akart megfelelni semmiféle irodalmivagy színházi-filmipari elvárás-nak,pusztán dokumentálta azt az irtóztatóküzdelmet, ami írói ambíciói, vágyai éséletkörülményei, illetve képességei közöttlezajlott.

S hogy ez mennyire így igaz, arra életé-nek utolsó évei is bizonyítékul szolgál-nak. Lengyel kilencvennégy évesen, bib-liai pátriárkaként is ugyanúgy a Nagy Műmegírására készülődött, mint fiatal korá-ban. Ugyanúgy - hihetetlen és szívszorítónaivitással -, amolyan kisüstön főzöttfilozófiaként a modern világpolgárrólálmodozott, aki fölötte áll a nemzeti elő-ítéleteknek, eszménye a Nagy Tudós, Anagy fejedelem humanista tudósa maradt.Világkongresszust akart összehívni (méga kongresszus törvényjavaslatát is elké-szítette!), ahol a világ legokosabb em-berei „elrendezik" a világbékét, éppúgy,mint Földes Imre naiv-humanista szín-művében, A világ könyvelőjében, hiszen abékének - legalábbis az ő felfogása sze-rint - nem politikai, gazdasági, történelmi,szociális okai vannak, egyszerűen avalódi, béke iránti szándék hiányzik.

Talán a naplók legmegindítóbb feljegy-zései azok az utolsó beszélgetések, amiketlánya, Lengyel Anna (Anna Rossi-Doria,a római szenátor felesége) folytatottMenyus bácsival. Az akadozó szavak meg-rázó képét adják egy tűnődő, nagyon idősember gondolatvilágának, aki írni már

nem tud, pontosan azt sem tudja, hol van, smi történik vele s körülötte, már elmosó-dik számára a határa képzelet és a valóságközött, de elméje makacsul ismétli életefő gondolatait: pacifizmus, emberi jóság,hazatérés Magyarországra.

Nem volt szerencséje a hazatérésselsem. 1974 szeptemberében érkezett vég-érvényesen Budapestre, ám nem sokkallánya távozása után tüdőgyulladást kapottaz elegáns szanatóriumban, ahol -állítólag - nyitva felejtették szobájában azablakot. Tüdőgyulladásban halt meg -legalábbis lánya így mesélte nekem -1974. október 23-án. „Rövid nyaka van,hosszú élete lesz!" - mondta ki róla aszentenciát hatvanhat évvel korábbanBródy Sándor, amikor a Nemzeti Szín-ház páholyában Lengyel második művé-nek, a Hálás utókornak az első szüneté-ben bemutatták neki a fiatal szerzőt.Valóban hosszú élete lett. De ahogy őmaga írta a naplóban: „Lehet, hogy ahalál ébredés egy hosszú álomból, amitúgy hívnak, hogy élet?"

A most következő dokumentumoknakLengyel Menyhért azt a címet adta: Egyszínigazgató naplójából. Rövid és dicste-len színházigazgatói kalandjának titkosfeljegyzései ezek, most kerülnek teljesterjedelmükben először nyilvánosságra. Anaplórészlet megértéséhez a következőketkell tudni. 1929 nyárutóján szín-háziválság söpört végig Budapest szín-házaifölött. A Magyar Színház vezetésétkonzorcium vette át, az Unio csődtö-meggondnokot nevezett ki, mindenna-posak voltak a botrányok a többi fővárosiszínház portáján is. Az Est 1929. május24-i számában arról tudósít, hogy átme-netileg a Belvárosi Színház RT-t is a szí-nészek kezelésébe adták, a háztulajdonosúj bérlőket keres. A színházat HeltaiJenő, Lengyel Menyhért és dr. Bródy Pál,a „kis Bródy" bérelik ki ötéves időtar-tamra. A Belvárosi Színház megnyitásá-ról (Heltai Jenő tartotta az új társulatavató beszédét) a Magyarország 1929.augusztus 13-i száma tudósít. Heltai ekkormég a Színpadi Szerzők Egyesületének azelnöke volt. A triumvirátus hatalmaslelkesedéssel látott munkához, Budapestközönsége pedig több-kevesebb bátorí-tással, kárörömmel figyelte, mint bol-dogulnak az „írók". Az első előadásKarinthy Frigyes-Lengyel Menyhért pszi-chodrámája, a Földnélküli János. Ren-dező: Bródy Pál, díszlet: Vincze Márton.A fogadtatás - mai szemmel nézve -bátorító. Utána Lakatos László Tizen-

nyolcévesek című darabja következett,majd két-három hetente követték egy-mást - némileg a kapkodás jegyeit ismutatva - a bemutatók. Lengyel, Heltai ésKarinthy Frigyes (ő volt eleinte a szürkeeminenciás) eredeti elképzelése egyirodalmilag igényes, a magyar szerzőketpártoló színház létrehozása volt. MégBartókot is felkérték zenei matinéktartására, Bartók vállalta is a fellépést.Tóth Árpád-estet is rendeztek. A széptervek azonban elsorvadtak. Ha a be-mutatott szerzők névsorát nézzük (TristanBernard, Frederic Lonsdale, WalterHasenclever, André Mirabeau, BarryConners, Lawrence Johnson stb.), akkorbizony meg kell állapítanunk, hogy aBelvárosi Színház (jóllehet magyar szer-zőkkel, Farkas Endre, Lengyel József,Heltai Jenő, Fodor László, Faragó Sán-dor, Szép Ernő és mások bemutatásával iskísérletezett) szinte alig különbözött atöbbi fővárosi színháztól, ugyanaz aműsorpolitikai megalkuvás jellemezte,mint a Vígszínházat, a Magyar Színházat.Kivétel talán csak Szép Ernő Arany-órája,Marcel Pagnol Máriusza. Nem csodatehát, ha hamar szétzilálódik a barátság. AMagyarország 1930. május 27-i számamár felröppenti a kacsát: „Heltai Jenő ésLengyel Menyhért visszaléptek aBelvárosi Színház bérletétől." Ez a hír -ekkor még - színházi kacsa. Június 14-éna Pesti Naplóban Heltai Jenő egy„újjáéledő színház" terveiről nyilatkozik,másnap Lengyel Menyhért cikket írugyanoda „A színházválság megoldásá"-ról. Nyilván közös hadművelet. Hatnappal később azonban ezúttal már aMagyarország újból arról ír, hogy „HeltaiJenő és Lengyel Menyhért nemreflektálnak a Belvárosi Színházra", s egyhéttel később, 1930. június 29-én LengyelMenyhért a Pesti Naplóban bejelenti,hogy végleg megválik a Belvárosi Szín-háztól. Olyannyira, hogy néhány nappalkésőbb már Varsóból tudósít a PestiNapló számára. Heltai Jenő marad, igaz,közben ő is viharokat élt át, előszörlemondott elnöki tisztéről a SzínpadiSzerzők Egyesületében, majd Lengyellelis összevész, aki a Pesti Napló 1930.november 16-i számában magyarázkodócikket közöl: „Utóirat a Belvárosi Szín-ház válságához" címmel. A fenti néhányadat talán még élvezetesebbé teszi ezt anéhány - korabeli kulisszatitkot is lelep-lező -, de többnyire mégiscsak a drámaírópszichéjéről tanúskodó oldalt.

Szolgáljon intő például mai dráma-íróknak!

LENGYEL MENYHÉRT

Életem könyve*

Egy színigazgató feljegyzéseiből

Egy téli estén ott álltunk Karinthyval aVígszínház előtt - Jób leküldte a portás-hoz a darabunkat, melyre kijelentette,hogy használhatatlan. Húszévi sikeresdrámaírás után egy elbutult fickó aztteheti velem, amit akar?

Ha velünk, két elismert íróval, így merbánni, mi van itta fiatalokkal, a tehetségeskezdőkkel, ha most egy kicsit eltértünk asablontól, mertünk eredetiek lenni, akkor aDunába kell ugrani mindazoknak, akikvalami újat akarnak mondani a színpadon?Ekkor született meg bennem az elhatáro-zás, hogy át kell venni egy színházat.

A pesti színházak kétségbeejtő álla-potban vannak. A Nemzeti csak néhányíróval dolgozik, azonfelül ott minden hangfizetve van. Hevesi intelligens ember.Tudja, mi kellene, de azt is nagyon jóltudja, hogy mi az, amit nem szabad. A Ma-gyar megbukott - Beöthy László után tex-tilesek ülnek bele, a Belvárosinak vége. AzÚj Színház, ha egyáltalán számít, Uporkávés kezében van: mi itt az írók sorsa!Ezekkel tárgyaljon? Valamit tenni kell.

Tanácskozás kis Bródyval, Heltaival.Megbeszélések. Utolsó pillanatban, ami-kor már megtárgyaltuk a házbérszerző-dést, péntek délben visszaléptem. Minekmenjek bele ilyen dologba? Nekem írnikell. Itt A kínai lány.

A színigazgató mindenki kutyája.Újság-íróké, színészeké, szerzőké. Estemondom Miklósnak. Erősen rámegy;muszáj. Meg kell támadni legalább egysarkában ezt a rothadást. Még egy-két év,és amit a magyar színpadi kultúrábanhúsz év alatt felépítettünk, összeomlik.Muszáj megcsinálni. Másnap aláírtuk aszerződést. Esti séta Zilahy Lajossal.Rémesen lebeszél. A színházmeghökkentő. Tizenhárom éves piszok.Újból kell csinálni mindent, kitisztítani.

Új színházat kétféleképpen lehet csi-nálni. A semmiből. Tüntetni a nyomorral,mint a Guild tette, akik öten összeál-lították s megalapították a Guild TheatertNew Yorkban. Mi többre vagyunkkötelezve, mindenesetre arra, hogy habehívjuk az embereket, mielőtt felmegy afüggöny, jól érezzék magukat.

Részletek a Gondolat Könyvkiadónál 1987-ben megjelenőkötetből

Először életemben munkaadó vagyok.Milyen más szituáció. Mennyi kérdés:írók, színészek, szállítók, mind akarnakvalamit. Mindegyiknek van egy metódusaaz élet keserves küzdelmében, egyburkolata, egy sablonja. Beszélgetünk,mert nem merik a kérdést nyersen fel-tenni, félnek, nem is a visszautasítástól,hanem a sebzett hiúság kínjaitól. Azegyik tehát csak úgy mellékesen mondjael, ami pedig életbevágó, neki nem isfontos, csak megemlíti, hogy ő milyenkitűnő ember, és most kapható lenne. Amásik túl fontosnak adja elő, mintha avilág ezen állna. Nehéz nemet mondani.Hiszen majd mindenkinek van jogcíme,ha más nem, hogy élni akar. De mi egy kisszínház vagyunk, ha nem vigyázunk, mibomlunk fel.

Tárgyalások. Most látom, hogy csakegy munka van a világon, ami komolyannehéz, az írói munka. Az, amit az igazga-tók csinálnak, hogy tárgyalnak, engedé-lyeznek, elutasítanak, intézkednek, azmind semmi az íráshoz képest - másod-rendű elfoglaltság, s mégis milyen fö-lényt szereztek az íróval, a teremtő mun-kással szemben! „Igazgató úr" - nekem ezdegradáció, de egy bankban, egy válla-latnál súlya van.

A színészek, Radó Mária. Felhozta azügynök. Sohasem láttam játszani, de vanbenne valami nyugtalanság, valami mo-dern izgatottság, jó lesz küzdenem aszerződtetése körül. Titkos Ilona. Fel-megyek hozzá. Megállapodunk. Szidja amásik színház igazgatóit. Információivannak róluk. Másnap reggel olvasom azújságban, hogy mégis hozzájuk szerző-dött. Lehetetlen ilyen népséggel! Kevés atehetség. Jönnek, vizsgáznak, alig-aligakad valaki. Egy van, egy Egry nevű fiatalszínész, aki nagy tehetséget mutat. Dara-bok. Heltai csodálatos tehetsége, háromdarabot is elolvas egy nap. Nekem na-gyon nehéz a kéziratolvasás, mert a fan-táziám mindig magával ragad.

Zsolt Béla darabja - kicsit idejétmúltnaturalizmus, de élő alakok. Elő lehetneadni. Innocent - jó karikatúra és fiataloslendület. Legfeltűnőbb Farkas Endre: Agyár. Bár járt út, de sok friss is van benne,s a kislány alakja jó. Előadjuk. Ez a nagypillanat. Mihelyt egy dolog menni kezd,valami új támad, akkor mint a varázslatbújnak elő a tehetséges segítők. Ez az újdolgok rendkívüli ereje.

Találkozás a Hullámban Gál Francis-kával. „Rólad le kell mondanunk, tégednem lehet megfizetni." Dajkovics a szí-nésznő barátja. Remek vígjátéki figura,

aki rendelésre jön; de nappal nemigenmutatkozik vele. Somlay szerződtetése.Elhatároztuk, hogy a saját színdarabunk-kal nyitunk.

Augusztus 12.

Olvasópróba. Heltai kis beszédet tart. Atársulat lelkes. Karinthy elviselhetetlenülegocentrikus, elbizakodott, asszonyos,zsarnoki természet, rögtön kisajátítmindent. Délután beszélgetés vele aHullámban, bevallja, hogy a feleségemiatt ideges: nem kell neki többé - olyordenáréan kínálta magát mindenkinek,hogy elvesztette hozzá a kedvét. A nő,bármily különös, becsületében támadta,mely szorosabban hozzátartozik egy íróilényhez, mint egy civilhez, s ezt elutálta.Fél tizenegykor elmentem a NemzetiSzínházba Radó szerződtetési ügyében,másfél óra alatt kezemben volt a hivata-los okmány, hogy szabadságolják a Nem-zetiből. Nincs bürokratizmus. Dupla tár-gyalás Hevesivel Radó szabadságolásá-ról, ami tőle függött, s A z ördög cimborájaelőadásától. Mindez udvariasan, őszintén,majdnem nyíltan.

Visszajöttem. Olvasópróba tetszett.Karinthy és az én véleményem szerintdupla szereposztás kell, amit Heltai,Bródy ellenez. Habozom. Kari nthy érde-kes konfliktusa Heltaival. (Két humo-rista.) Este Újpesten megnéztünk egyszínészt, nem jó. Szörnyű meleg.

Augusztus 14.

Tegnap este nagyon sokat nevettünkazon, hogy egy ismeretlen írótól fogad-tunk el egy színdarabot, s ahogy a hírnévelső sugarai érték, rögtön kisütötték róla,hogy: homoszexuális; öreg nő tartja el;bolond stb. Lehet, hogy a darabját elősem adjuk. de ezt már megkapta.

Tárgyalás Kádárral. - Darabja tisztes-séges, de reménytelen. Milyen érzékeny!Szerzők általában nyomasztó lények.Persze, hiszen csupa véletlen, hogy egydarab színre kerül-e vagy sem a sok közül,s nekik igazán nagyon fontos a dolog.Most egyszerre, hogy egy színház centru-mába került, íme ami darabunk is milyensúlyos lelt. Laci attól tart, hogy botránylesz: szó sincs róla, ezt a darabot olvasnikell tudni. Ma díszletpróba. A színpad jó.

Augusztus 19.

Elemi csapások napja. Leszakadt a pla-fon, s a pincében csőtörés, elöntötte adíszleteket az árvíz. Érzékeny szerzők!

Lakatos, akinek tudomására adtuk, hogyelfogadjuk a darabját, kétségbeesetten ssértődötten kéri vissza a kéziratot, mertnem megfelelő formában adtuk tudtára,ahogy ő szerette volna, nem kitörő öröm-kiáltásokkal. Ezt is meg kell tanulni.

Kádárnak sem elég, hogy azt mondjuk,elő akarjuk adni a darabját, ömlengő el-ismerésekre szomjas, s az egyszerű köz-lés mögött valami ravaszságot szimatol.

Heltai: a szerző két esetben lesz dühösa színházra: ha előadják a darabját, és hanem adják elő.

Szép titokzatosan közli mint barát,hogy a legnagyobb dühvel, kárörömmelvárják, mi lesz velünk (Újság szerkesztő-sége). Előre kifogásolják, hogy a sajátdarabommal nyitok, Radó Máriától nemsokat várnak stb. Bármilyen különös, éppa szakmabeliek betegek arra a gondo-latra, hogy esetleg sikerünk lehet.

Z. Molnár kétségbeesetten járkál: attólfél, visszavesszük tőle a szerepet. Jobblett volna nem vállalni az egészet, mostnyugodtan írhatnám a kínai darabot. Fé-lek, megártott a sok izgalom, attól tartok,cukorbajt kaptam. Kétségbeesett vagyoka magános lakásban.

Augusztus 22.

Miután egész nap drukkoltam, s biztosravettem a cukorbajt, ma közli velem azorvos az eredményt, hála istennek, szósincs cukorbajról. Nagy, felszabadító érzés.

Augusztus 23.

Mindenfajta művésznép közt, úgy látszik,a színésznek van a legkevesebb érzékemagasabb szempontok iránt. Nála csak agázsi a fontos, s a zsarolás, ha lehetségesvisszaélni a helyzettel. Málynak is, Sári-nak is igen szép fizetést ajánlottunk, deamikor látták, hogy kapunk utánuk, minda kettő őrült magas gázsit kért.

Augusztus 24.

Z. Molnár patologikusan fél, hogyvissza-vesszük tőle a szerepet. Nemtudom, jó lesz-e benne.. .

Gazsi a legrendesebb színésznő, de egy-szer egy évben, szerződéskötéskor meg-őrül, nem lehet vele bírni, Gál Francinakképzeli magát. A Vígszínháznál csak 800pengő fizetése volt, tőlünk 2500-at kér -fantasztikus -, ilyen lesz, mikor egyszervégre szükség van rá: kitör belőle azelnyomott primadonna.

Augusztus 25.

Gazsival nem lehet bírni. Egyre jobbanmegvadul. Az fáj neki, hogy Makay Mar-git mennyivel többet kap a Vígszínház-nál. Délben Tóth Aladár ajánlotta egyikrokonát, a debreceni színház tagját.

Este a nő megjelent - előjátszott -, rög-tön beállítottuk a Gazsi szerepére, való-színűleg szerződtetjük. Sorsok! Ez a nőévek óta küzd, hogy a fővárosba kerüljön,ha előbb jelentkezik nálunk, talán nem isvesszük fel. De pont az alkalmas pillanat-ban lépett be, amikor szükség van rá.

Tegnap fárasztó próbák, a darab romok-ban hever, széttörve, majdnem remény-telenül!

Augusztus 28.

Tegnap próba, délelőtt 10-től éjjel 11-ig.Közben adminisztráció. A színházbanmindenki annyit dolgozik, amennyi mun-kát magára vállal. Ami beosztásunk kisséegészségtelen, mert Heltai kezdi távoltartani magát a dolgoktól. Bródy csak arendezéssel törődik, s így én lassankéntmindenbe belekerülök. Az az érzésem,nem fogom sokáig bírni, hiszen állan-dóan úgy érzem, hogy nekem van egymásik, jobb pályám. Aranyos volt a teg-napi próbán a kis Radó, de egy köhögésirohama volt közben, mely nagyon gya-nús - tüdőre. Vézna kis teremtés. A dara-bot meg kell húzni, én mindenütt éreztemmár írás közben is, de Frici kötekedett.

Augusztus 30.

Biztató próbák. A kis csapat jól dolgozik.Somlay, Radó kitűnőek. Vagy én vagyoktúl jó közönség? Csak a kis Bródy gyenge,mint rendező, nem igazi tehetség. Adarab érdekes, sikerének kellene lenni.Azért nagy rizikó, ha ez nem üt be, rög-tön itt a pénzhiány. Rémes, hogy Pestenéletkérdés minden színház számára azazonnali siker.

Izgatott veszekedések Karinthyval.Színházi veszekedés természetrajza: szí-nész veszekedik, ha nem tudja szerepét.Szidja a súgót, hogy túl hangosan súg, avalóság: túl halkan súg, nem hallja meg.Nehéz az ilyen ideges veszekedésbensegíteni, azért is, mert mindig közönségelőtt folyik le, s mindenki felül akar kere-kedni.

Főpróba, premier. Dacára a retteneteskánikulának, szép siker. Jó sajtó. A dara-bot mindenki érti, leginkább a publikum.Ami felett színigazgatók s kritikusok vi-táztak, s amiért keserves harc folyt ide-

benn is (Heltai Bródyval), hogy a betörő-ket játszó színészek ugyanazok, akik adrámaírókat játsszák, mert ez a darabmagva, az a közönség előtt természetesés világos volt.

Nagyon jó előadás. Keleti felfedezése.Kis komikus volt, akit a Royal Orfeumbólkellett kihúzni. Elégedetlen, hepciás fiú.Most a siker óta szelíd s kedves, minta tej.

Következik a Lakatos-darab. Kiosztásinehézségek. Elvesszük a szerepet Egry-től, s odaadjuk Rádaynak, aki Berlinbőljött, egyszer elolvasta a szerepet a színpa-don, s rögtön látni, hogy neki való. Egrysír az irodában. Mindenki sajnálja. RadóMária, Somlay vigasztalják. Szerző go-romba levelet ír, melyben visszaveszi adarabot. Aggódva számoljuk a napi bevé-teleket. Jó házak. Megvan az átlag. Rette-netes meleg napok. Csinos, fiatalos elő-adás. Rossz főpróba. Jó premier. Szerzőboldog. Földnélküli 25-ik előadása. Ban-kett, amelyen Karinthy felköszönti Jóbot,mint akinek érdeme, hogy ez az előadáslétrejött. Darabolvasások. Heltai szerintegyik darab sincs készen. Ő azt hiszi, hogya szórenden múlik az előadás sikere.

Bizonytalanság: mit játsszunk? Egy-szerre nincs mit előadni. Nincsenek szí-nészeink. Kínos hét. Végre szükségbőlTristan Bernard mellett döntünk. Új da-rabja: János, Jónás, Juci.

Finom munka. Szerintem nevezetespont nemcsak a francia dráma, hanem afrancia moralitás történetében is; ami 40évvel ezelőtt véres házasságtörési drámavolt, most kellemes komédia lett. Frisselőadás. Főpróba siker. Megfagyott pre-mier. Enyhe bukás.

Megint nincs darab. Izgatott keresés.Itt kaptuk délben a Hasenclever-darabot:Napóleon, lefordítva két nap alatt. Pró-bálni kezdünk. Jön a kiadó tiltakozása:nem engedi bemutatni Pesten. Krach.Más darab kell. Farkas hívása. Így men-tünk neki A gyámak. Pár nap múlvameg-jött a Hasenclever-engedély - demár akkor nyakig süppedtünk A gyárba.Rengeteg erőfeszítés.

November 28.

A gyár-ügy: reklamálnak fiatalokat, eztelő kellett adni. Intelligens összevonásamodern motívumoknak, szcenikai lehe-tőségek kipróbálása. Azt gondoltuk, abecsület megmenthető. Nem is volt másdarabunk.

Gyanús a szerző, aki a világon mindenváltoztatásba belemegy. Nem farkas,hanem bárány. De gyanús az a mű is,

amelyben minden változtatás lehetséges.A főpróbáig nem tudtuk eldönteni, hogya hősnő életben maradjon-e vagymeghaljon, ami pedig nem mindegy. Hel-tai, aki pedig csupa gáncs és akadékosko-dás, rendkívüli híve a darabnak.

Somlay rendezte a mi kényelemszere-tetünkből, s mert kis Bródynak ilyesmi-hez nincs fantáziája. De egy színész-ren-dező borzasztó, mert minden színésznekvégeredményben ellenszenvei és rokon-szenvei vannak színésztársaival szemben.Amellett Somlayval nem lehet beszélni.Szó szerint odadobtuk hát neki az egé-szet. Elég ügyesen megcsinálta a techni-kai változásokat. A szerző írt és izzadt,folyton átírt, meg kell adni, amit este ki-adtunk neki, azt reggelre megcsinálta. Adarab legfontosabb jelenetei a házi fő-próbán íródtak bele. Heltai elragadtatvanézte. Én tele voltam kétséggel.

Rettenetes főpróba. Ez az, ami nemkell a pesti közönségnek. Amibe nemmegy bele. Amin viccel. Ritkán éreztemszínházban ilyen viharteljes hangulatot,csak néhány pillanat választott el attól,hogy a botrány kitörjön. A végén be kel-lett látni, még Heltainak is, hogy ször-nyen megbuktunk. A bukás hozzátartozika színházhoz. De ez nem olyan bukásvolt, amiért én felelősséget tudtam volnavállalni. Itt nem volt olyan aranyfedezet,amire támaszkodni lehetett volna, ezértvolt lesújtó a dolog. S megrendítő voltanyagilag is. Ha így megy, december 10-igkifogyunk minden pénzből. Azon tanács-kozunk, nem volna-e jobb, ha vissza-vonnánk a darabot, s a premiert meg semtartanánk.

Somlay - s ez a legnagyobb disznóság -nem jött be a javítópróbára, állítólagágyban fekszik.

A szerző is beteg lett, este ágybanfeküdt magas lázzal. Öccse, a díszletter-vező, kedves, fiatal fiú, a főpróba utánhangosan zokogott az utcán. Meglehető-sen közömbösen néztem az egészet.

Délben javítópróba, mely nagyon ba-jos, mert félni lehet, hogy az egész appa-rátus összeomlik estére.

Heltai kis beszédet tartott a tagságelőtt, bevallotta, hogy megbuktunk, dekérte, ne veszítsük el a bátorságot.

Este a premier sokkal jobb volt, mint afőpróba, s nagy külső siker, igen jól hall-gatták az egészet, csak a vége romlott el,mikor világítási zavarok is voltak, és aközönség ülve maradt. Különben meg-úsztuk. A kritika sem olyan rettenetes.

Persze vasárnapra semmi elővétel.Tegnap este mégis nagy bevétel. De

csalónak éreztem kissé magamat, aki aközönség zsebéből kilopja a pénzt. Ami-kor a színházhoz jöttem, az volt az elvem:annyit adni legalább, ha nem többet,mint amennyit befizetnek. Rettentőenkell vigyázni a színházban, mert minden-nek óriási következményei vannak. Végreegy kicsit magunkhoz édesgettük a közön-séget, s erre megint elriasztjuk őket egyilyen premierrel.

December 2.

A gyárat ma levettük a műsorról.Persze most az egész város káröröm-

ben úszik, hogy a két irodalmár sem érthozzá. Tény, hogy csak olyan darabotszabad előadni, amiben az ember százszázalékig bízik, s ebben én nem bíztam.De Heltai és Somlay olyan tüzesek vol-tak, hogy más meggyőző érvnek is kijáregy meggondolás.

December 4.

Veszekedések. Ki volt az oka? Tény,hogy óvatosabbak lehettünk volna. Nagypénzhiány, nem tudjuk fizetni a házbért.Az egész építmény inog. A színészekszemtelenek. Tekintélyt csak a pénz tudtartani. Jávor visszaadta a szerepet. Szí-nész! Nagy honvágyam van az íróaszta-lom után. Otthon csendben ülni, s olvas-ni - írni -, s mégiscsak létrehozni egy-egydarabot - s utazni -, nem ahhoz a dohosszínházi szobához kötve lenni.

Most nincs más hátra, mint három,közönségnek való darabbal kihúzni aszezont, s aztán otthagyni az egészet!

December 5.

Jávor máma nem jött próbára. Típusa atehetséges, ostoba színésznek, igazi ripacs.Kár érte, mert jó adottságai vannak, denem lehet tűrni ilyen alakokat. Ott oldal-gott Lengyel Vilmos, ő vette át a szerepet.Lázár igazgató befolyása egyre jobbanérezhető.

December 6.

Biztató próba. Honthy nagyon tehetséges.

December 7.

Somlay és Honthy közt már napok ótanagy a feszültség. Féltékenyek egymássikerére. (A színész nem ember!) Ez aSomlay egyrészt fanatikus munkás, más-részt bolond hisztérika. A próbán Hon-

thy azt a megjegyzést tette, hogy Somlaytakarja őt, mire kitört a krach. Somlayvette a kalapját s elrohant. Otthagyta apróbát négy nappal a premier előtt. Estedühöngve visszalökte a szerepét. Szívemszerint rögtön elcsaptam volna, úgyishihetetlen a zsarnoksága, de Heltai mintközvetítő kibeszélte a dolgot.

December 8.

Honthy és Somlay közt szent a béke. Azizgatottság lecsapolódott, és jobban pró-bálnak. A dolog, a siker nem kilátástalan.

December 9.

Ma csak a következő dolgok történtek.Honthy otthon maradt (két nappal a pre-mier előtt). Este Kovács Teri epegörcsötkapott 3/4 8-kor, úgyhogy a helyettesíté-séről kellett volna gondoskodni, de még-is jobban lett, s tudott játszani. Z. Molnárbejött, hogy miért nincs ő is a hirdetés-ben Somlay és Honthy mellett, ő is vanolyan művész! Én is vagyok olyan művész;ordítottam rá, s nem azért vagyok itt, hogyhiú színészek hülyeségeivel törődjem.

Minden másképp van, mint amint mond-ják! Ez tipikus: a Fodor-darabot a Vígszínházazért adta vissza, mert nem akarta Gomba-szögivel játszatni. Mi attól féltünk, Gomba-szögi követelni fogja a szerepet, s azongondolkodtunk, hogyan lehetne őtkijátszani. Ma az a helyzet, hogy mivel másszínésznő nem is áll rendelkezésünkre,könyörögnünk kell Gombának, hogyjátssza el.

Földi ma azt mondta a Naplónál , azthallotta, hogy januárban becsukunk.

A sikertelenség destruál, ezért ilyen ahangulat. Színházat igazgatni nem való ak-tív írónak. Színész vagy dilettáns kell hoz-zá, vagy egy egyszerű üzletember. Én márszörnyen unom. Csupa hülye elfoglaltság.Milyen más az író, aki csendesen leülhetíróasztalához, s kiépítheti külön világát!

December 12.

Nagyon rossz házi főpróba. Nem álltössze a darab, s ha a színész egyszer nemtanulta meg a szerepét, sohasem fogjatudni. „Angol flegma", mondja Somlay,ami azt jelenti, hogy nem tudja folyama-tosan a szöveget, a súgóra kell hallgatnia.De vannak mentő körülményei. Eddig100 este játszott, utána kabaréba rohan,ugyanannyiszor próbált, s A gyár rette-netes erőfeszítésébe került. Honthy isbizonytalan. Egy rettenetes díszlet - aháló-szoba - maga a pokol. Kis Bródytszörnyen szidjuk. Nagyon szenvedszegény.

December 13.

Valamivel jobb a próba, de még mindigrémes. S ehhez hívunk kritikusokat! Egynem kész előadást kiszolgáltatni nekik!Marhaság!

December 14.

Jó főpróba délelőtt. Kitűnőek lettek adíszletek, legjobb - ami a legrosszabbvolt - a hálószoba. Ez gyakran megesik aszínházban.

Este premier. Elég jó benyomás. Amintláttam: a darab elég érdekes és attraktív,de az előadásban nincs feszültség. Nincsa húr pattanásig meghúzva. Egy ilyendarabot kézbe kell venni, s előbb könyör-telenül meg kell szorítani, a könyvet is, ajátékot is. Belasco mester ezt így csinálja,még ha két-három hónapjába kerül is. Denincs is nála soha hiba. Ez a titka! Mertminden jelenetet ki lehet javítani, s min-den játék tele lehet meglepetésekkel.

De azért a dolog tetszett. Honthy re-mek színésznő! Pontos, finom. Az ope-rettjátszás jó iskola, mert a finomságokatmegtanítja. Ha aztán ezt később el istudja felejteni a színész, akkor megma-rad a jó mesterségbeli tudás, ami a legbiz-tosabb alapja minden színjátszásnak.

Mégis lehangoltan járkáltunk a pre-mieren. Tudjuk, hogy mit lehetett volnaelérni: megint egy nagy siker lehetőségemellett mentünk el. Súroltuk a sikert,amelyet főképp azért áhítozunk, mertegy kis megnyugvást adna végre.

December 15.

Igen jóindulatú a sajtó. Legjobban dicsé-rik Salgó Ernőt mint fordítót, akinek egyszava nem maradt a végén. Hiszen Heltaiés én dolgoztuk át a könyvet, illetve for-dítottuk le magyarra.

December 16.

Nincs siker. Vasárnap nem telt meg.Hétfő rossz, kedd katasztrofális, 600pengő, ebből 300 marad, holott a napiköltségünk 1300 pengő. Igaz, hogy ez azév legrosszabb hete - mondják -, de atöbbi színház s a kabarék tele vannak. (Ezérdekes, ez a mindig más színház felévaló sandítás, ami ostobaság, mert min-denki törődjön a maga üzletével, attólnem lesz jobb, ha másnak rosszul megy.)Most már Heltait is elhagyja a hidegvér.Nagy tanácskozások, mit kellene tenni.Mert rendes bevétel nincs, de remény-teljes új darab sincs. Így az ember nem

tudja, mit vegyen elő, mert nincs meg-győződés, vagy ha van, azt a napi tapasz-talat megdönti, illetve a gyávaság folytonengedményekre kényszeríti az embert, sígy züllünk odáig, hogy Az ördög cim-borája helyett a bécsi Sacher-tortaszerűrossz librettók előadásáról beszélünk!

Tegnapelőtt a Kamaraszínházban Da-rio Niccodemi Hajnalban, délben, estecímű darabja. Érdekes, ha ezt egy igaz-gató elolvasná, lehetetlen. hogy előadja,olyan sablonos és gyenge. Hevesi tehet-sége mellett szól, hogy előadta, bár igaz,hogy minden más színházban megbukottvolna, csak a Nemzeti Színház kö-zönsége előtt nem.

December 30.

Két hétig semmi próba. Ez a legidegesí-tőbb. A próba: merészség, új munka. Aszünet: a vég kezdete. S miért nincspróba? Jó volna megmagyarázni a szín-házaknál fellépő ilyen pangási szünete-ket. Mert nincs előkészítve darab, mertegy tehetetlenségi nyomaték ül a házon,nem érnek rá a szereplők, húzás, halasz-tás, a következményektől való félelem,mert egyre jobban látjuk, hogy ha valaminem sikerül, annak milyen súlyos követ-kezményei vannak.. .

Pedig vissza kell térni az eredeti fel-tevéshez: azt kell adni, ami nekünk ma-radéktalanul tetszik, s nem azt, amirőlazt hisszük, hogy a közönségnek tetszenifog. Lám, a Lonsdale-darabról azt hittük,hogy tetszeni fog, s joggal hittük, mert adarab kitűnő a maga nemében, s mégis, ahíres sztárral együtt sem hozott beannyit, mint a mi régebbi, becsületes kisdarabjaink... Ennélfogva végre elhatá-roztuk - igaz, hogy Makay Margit inspi-rációjára -, hogy a Hasenclevert adjuk,ami mindnyájunknak tetszett. Tehát nema Fodort. Regényt lehetne írni a dráma-írói pálya bizonytalanságairól. Itt vanpéldául Fodor, aki úgynevezett nagy slá-ger volt tavaly, s az idén a Vígszínházvisszaadta a darabját, s most mi semhozzuk.

A Vígszínházban Csathó darabja, aztmondták, borzalmas, nem lehet meg-nézni - s minden este táblás háza van. Smi nem tudtunk elérni eddig egyetlenbecsületes táblát sem. De legyünk őszin-ték, nem is volt mire.

Végre próbálunk. Heltai Naftalin címűbohózatát. Ide jutottunk mint irodalmiavantgarde színház!

1930. január 3.

Molnár üres és felületes darabjának, azEgy, kettő, háromnak nagy sikere van Ber-linben... Szerencsejáték.

A kis Ráday mondja, hogy nem ő játszika Csathó-darabban, hanem Jób Dániel.Ez az ostoba fráter, ez lopja ki a színészlelkét, ez tette tönkre Varsányi Irént is.

Megint csak a Naftalinból van próba,főszezonban! S megint nem tudjuk, mi akövetkező darab. Rémes.

Gál Francinál. Ez milyen hideg, öntu-datos kis ügyvéd, hogy harcol a gázsiért,micsoda vasakarat és iparkodás! NőiNapóleon.

Nagyon mulatságos, hogy Heltai ki-számította, csak húsz emberrel többnekkellett volna bejönnie naponta, s az üzle-tünk mentve lett volna. De az a húszember egyik nap sem jött be.

Tegnap beszélgetés Móricz Zsigávalarról, hogy üzlet-e a színház. Másképpenkellene fogalmazni: üzlet-e a színházbanmagasabb nívójú darabot játszani. Min-den üzlet, a színház is.

Január 6.

Nagy tanácskozások, hogy mi az okaveszteségeinknek. Arra jövünk rá, hogy atiszta veszteség az a körülbelül 28 000pengő, amit kis társulatunk gázsiján kívülvendégművészeknek fizettünk ki.

Ebből az volna a következtetés, hogy akis társulattal remek előadásokat és jódarabokat kellene produkálni. Most Hon-thyra esténként 250 pengőt fizetünk rá.

Azonban a színháznál tehetetlenséginyomaték uralkodik, s így adjuk elő aNaftalint, Heltai egy régi bohózatát,ugyanannyi költséggel s szerződtetettidegen színészekkel, mint egy remekmű-vet. S próbáljuk a Mirabeau-darabot is,holott mindnyájan jól tudjuk, hogy mástkellene csinálni.

Ki kellene mászni az ügyből, míg nemkéső. Különben is, teljesen tönkrevagyok menve, s ez abban a pillanatbankövetkezett be, mikor a honi dolgokonakartam valamit építeni, s itthon akartampénzt keresni. Csak külföldi pénzbőllehet élni, csak nagy kultúrákhoz lehetcsatlakozni, ez nem élet, ez képtelenség.Igaza van Bírónak, aki megint kimentHollywoodba.

Január 13.

Tegnap lettem ötvenéves - egy külsősé-geiben szerencsés pálya - úgynevezettvilághír, három vagy négy világsiker, és

játékszín

nincsen semmim! Ott állok, ahol húsz-éves koromban, azzal a különbséggel,hogy akkor egy bútorozott szobám volt, smost hat van, pazarló háztartás, gondok.Mindig mondtam, hogy ez a pálya életve-szélyes. Most kellett volna kezdődnie aszép életnek, a biztonságnak, az utazá-soknak, a kedv szerint való írásnak. Ehe-lyett napi gondok s a színházigazgatásösszes kellemetlenségei. Energiát kellgyűjtenem a munkához, amit el kellvégeznem, mert más mentség úgy látsziknincs.

Most megint a legteljesebb bizonyta-lanság akörül, hogy mit játsszunk. Gállalmegállapodtunk valamennyire, de megintkétség, hogy jó lesz-e a darab, ami-benfel akarjuk léptetni. Csortossal is tár-gyalunk.. .

Azt hiszem, most végleg kiderült, hogyén nem vagyok üzleti aktivitásra való. Éncsak képzelek ilyesmit. Akinek olyanrendetlen az íróasztala, mint az enyém, azne álmodjon arról, hogy rendesen tudüzletet vezetni, mert ahhoz a legkisebbdologban is abszolút pontosság kell, nemis beszélve az időről. Nekem az egészlényem más. A sok elpocsékolt időbőltalán ki tudok hozni oly-kor egy-egyszíndarabot, ami nem olyan nagy munka,de ami igazgatáshoz, az ezer apróügyintézéshez kell, ahhoz nincs erőm,pláne ha csak fél szívvel adom odamagamat. Áldolog, s olyan is azeredmény.

Nehéz órák a Naftalin premierje miatt.Hát ezért igazgassak színházat, hogy afőszezonban egy régi bohózatotjátsszunk? Nekünk muszáj valamit elérni,különben csúfosan végezzük, s a buká-sunknak következményei lesznek. Igaz,hogy Móricz a szezon elején csúnyánmegbukott a Szépasszony kocsisával, ésvéget jósoltak neki mint színműírónak,erre rá egy hónapra kolosszális sikere lett aLégy jó mindhaláliggal.

A Naftalin „történelmi bohózat", sokatnevet rajta a közönség, de nem jön be rá.Nálunk még nem volt az egész évbenegyetlen telt ház sem. Mégis csodálatos.A deficit növekedik - most megint sivárhetek következnek, a rossz szellemekuralkodnak ebben a kis házban, hogy nemtud megtelni - vagy mi nem adunk elégjót?

Hogy az emberek képmutatók, kapzsik,hazugok - ne ítéld el őket - kínjukbanteszik, nem jókedvből. Az élet és

önfenntartás rettenetes nyomása alattállnak.

Marton Miksa nyilatkozott: a szezonmeg van mentve, elő kell adni a Napó-leont és a Volt - nincset, és 100 előadáslesz. Előadjuk - mindkettő nagy külsősiker között megbukik.

A Napóleon bukása érthetetlen. Mind-nyájan hittünk benne, ez az ideális szín-darab!

A Volt - nincsben egyáltalán nem bíz-tam, de óriási közönség- s még nagyobbsajtósikere volt. A Pesti Hírlap a legra-gyogóbbat írta róla. Ugyanakkor: semmiközönség, a ház el van átkozva. A bukásszélén állunk.

Február 24.

A mai nap: Napóleon megy. Reggelkilenckor telefonál Miska, hogy Makaynem játszhat este, harminckilenc fokosláza van.

Intézkedés. Rábeszélem Székely Gizit,legyen este hatkor a próbán, nyolckorjátssza a darabot. Somlay azonban nemvállalja, hogy egy próbával eljátssza adarabot. Később Székely Gizi telefonál,hogy ő is rosszul van, nem játszhat.Keressük Gál Francit, akivel holnap pró-bálni kellene, de nem található. Délbenmég mindig nem tudjuk, lesz-e előadáseste. Thury egész nap fel s alá járkál,öngyilkossággal fenyegetőzik, ha nem az ődarabja következik. N. vidéken van,telefonál, hogy az autóban ül, két defektetkapott, csak 1/4 8-kor ér a színházba.Makay nagy lázzal megjelenik, s eljátsszaa szerepet. Veszekedés Francival. Szépmegjelenik, és a fordításért pénzt kér.Holnapi előadás bizonytalan. Ráadásul N.olyan orrvérzést kap, hogy alig lehetmegtartani az előadást. A bevétel 230pengő. Ráfizetés erre a napra körülbelül1300 pengő. Úgy látszik, mindennekvége, kis Bródy összeroppant, nincs ren-dező. Megyek tárgyalni a Fruska jogdíjá-ról a Vígszínházba. Kezembe veszem adolgot, tíz perc alatt rendben van. AFruska-próbák kezdődnek Gál Francival,Heltai Párizsba utazik. Csőd előtt: nagysiker! Telt ház. A siker a szezon végéigtart. Heltai hazajön, azt mondja: unalmas.Ha jól megy valami, akkor unalmas.Elutazom Brionóba.

Minek ezt csinálni? Kilépni! Vissza amagánéletbe! Óriási felszabadulás!

Az az igazi, mikor az embernek csakmagával van baja.

CSIZNER ILDIKÓ

A visszafeleselő századelő

A rablólovag és A nagy fejedelemVeszprémben

Szirmai Albert Mágnás Miskájának SíkFerenc rendezte operettbohózatával két-százötvenkilencedik bemutatóját tartottaa Petőfi Színház. Nem kerek szám ez,mégis ünnepi, hiszen ez az előadás, csak-úgy, mint az előtte sorakozó hét bemu-tató, a színház megalapításának huszon-ötödik évfordulójához tapad. Része annaka magyar évadnak, mellyel a honi drámasorsát eddig is ügyként kezelő színházmagát ünnepelte. De nemcsak ez a ma-gyar szerzőség köti össze a darabokat,hanem az is, hogy kivétel nélkül olyandrámák kerültek színre, melyek a század-ban születtek. Az mára véletlen műve is,hogy kényszerű műsorterv-változtatáskövetkeztében a ma vagy a közelmúltdrámaírói helyett inkább a század elejénalkotók javára billent a mérleg. De azmár korántsem írható a véletlen számlá-jára, hogy ezek az emberöltőnyivel ez-előtt keletkezett darabok nem kerültek anézőhöz közel.

Sikeresebbek voltak - bár korántsemhibátlanok - a mában gondolkodó elő-adásaik. Például Gyurkovics Tibor Fek-vőtámasza. Tordy Géza nemcsak hogymindvégig élvezhetővé rendezte az íródarabját, de - ami ennél is lényegesebb -színészeivel is elhitette, hogy jó darabbanjátszanak. Ezzel, no meg az író szín-padijelenlétének pszichikai segélyével ajátszókat egészséges versenyre késztette,és teljesítőképességük legjavát hozta kibelőlük. S mivel a rendezőnek határozottelképzelései voltak a megvalósítás mi-kéntjéről, ezek az önmagukban is jóegyéni alakítások szigorú hierarchiábarendeződve kapcsolódtak egybe, és hoz-tak létre egy színvonalas, az írott anyagotmessze felülmúló produkciót. Az pedig -bármennyire is vitatható Gyurkovics da-rabja - nem vonható kétségbe, hogy olyanproblémákat sorakoztat egymás mellé,melyek mindennapjaink részei. Csakmélyebbek, húsba maróbbak, össze-tettebbek, mint ahogy azokat a szerzőszínpadra írta.

Miként jelen van és sokkal inkább, minta megírás idején a Képzelt riport egy ame-rikai popfesztiválról montanai koncert-hangulata is. A regény - melyből a szín-

padi adaptáció készült - nem tartozikDéry Tibor legjelentősebb művei közé.Már az 1973-as vígszínházi ősbemutatótsem Eszter és József emlékek terhelte,tragikus szerelmi sztorija juttatta el atöbb százas szériához, a több évados si-kerhez, a több fiatal színészgenerációtkiszolgáló együttjátszási lehetőséghez,hanem Presser Gábor és Adamis Annakorosztályos életérzéseket kifejező dalai. Sezek a dalok újult erővel szólaltak megVeszprémben. Segítségükre volt ebbenPresser Gábor is, aki akklimatizálta azenéjét, a mai fiatalok sajátjává tette azt,keményebbé hangszerelte, becsempészetta régiek közé olyan LGT-slágert, mint a„Ha eljönnek az ördögök" kezdetűt.

A vendégrendező, Ulf Reiher is kor-szakosította a Popfesztivál, úgy tűnik,még sok generációt kiszolgáló témáját.

Színpadán zászlók lengenek, kezek csá-polnak, testek feszülnek egymásnak.Színpadát belengi a „marihuána illata",erősebbé válnak a kábítószer okozta ví-ziók, s egyáltalán, minden durvább éskegyetlenebb lesz, minden szúrás, min-den szó élesebbé válik, mint annak ide-jén. Pergőbb Krámer György koreográ-fiája is, mely a színház fiatal színészeitdinamikus, egy lendületből lefutott, na-gyon látványos, attraktív játékra sar-kallja. Mint a musicalek általában, ez azelőadás sem elsősorban a színészi erejü-ket méri le, hanem sokkal inkább ének- éstánctudásukat, valamint együttes mun-kájukat. De a csapatból így is kiválikTarján Györgyi érzéseiben bizonytalan,múltjától szabadulni képtelen Esztere,Mészáros Károly tétova, lágyságával evilágban elvesző Józsefe, Pásztor Edina

férfiasan határozott Beverleyje és Pa-lásthy Bea könnyes szemű, férje fecsken-dői között élő Marianne-ja. S hogy aközönség mennyire vevő a zenés dara-bokra, az is jelzi, hogy a Popfesztivál avidéki színházaknál igen magasnak szá-mító félszáznál több előadásával a ma-gyar évad legsikeresebb produkciójávávált.

Örkény István Forgatókönyvének PaálIstván rendezte előadása korántsem kerültannyira közel a nézőkhöz, mintGyurkovics műve vagy a Déry-Presser-Adamis-darab. Paál István - akinek ren-dezői munkásságát végigkíséri a történe-lem és a hatalom problémaköre - ezúttalmúltszembesítő cirkuszához nem találelég kifejező produkciót. Kevés az igazánfeszült, vallató, múltfaggató pillanat, és afelléptetett alakok sem nyújtanak semegymáshoz viszonyítottan, sem önma-gukban egyenletes teljesítményt. Ragyo-góan elkapott jelenetek és üresjáratokkövetik egymást. A legszembetűnőbb és alegkevésbé magyarázható felfogásbelikülönbség Vallai Péter és Kőmíves Sán-dor alakítása között mutatkozik. A ren-dező Vallai személyében egy erőteljes,nehezen hajlítható, meggyőződésébentéveteg Barabás Ádámot formál meg, és emellé társítja Kőmíves eleganciáját,inkább bűvészkedő, mintsem mágus-szerű lényét. Paál Istvánnak ez a rende-zése azonban gyengéi ellenére klasszi-sokkal jobb, rendezői elmélyülést tük-röző, a darabhoz való affinitásról árul-kodó, mint idei másik veszprémi mun-kája, A nagy fejedelem. Ez ugyanis igen-csak félresikerült. S a végeredmény szem-pontjából mellékes, hogy miként kerültez a Lengyel-darab éppen Paál Istvánrendezésében színpadra.

Ha régóta porosodó darabokat vesz-nekelő színházaink, szokás arra hivatkozni,hogy a mű hozzánk szól, hasonlóságotmutat korunkkal, vagy éppenséggelmegfelel annak. E tekintetben a század-elő elfelejtett vagy feledésre kárhoztatottalkotói egyre többször kerülnek elő, hi-szen a panamázás, a pénz utáni hajsza, azerkölcsöket semmibe vevő életvitel, azemberi érzések elsilányulása műveik-benéppoly meghatározó volt, mint napjainkeme visszásságai. De ennek ellenére nemlehet közös zsákba tenni a századelősszerzőket. Krúdy hangulati bele-érzéstkívánó, valóság és álom között lebegővilága, Heltai átfogalmazott mesevilága,Bíró Lajos realista éleslátása, LengyelMenyhért erkölcsi tirádái és pátosza más-más megközelítést kívánnak.

Lengyel Menyhért: A nagy fejedelem (veszprémi Petőfi Színház).Szoboszlay Sándor (a tudós) és Balogh Tamás (a levéltáros) (Badacsonyi Éva felv.)

S a veszprémi előadások vagy nem talál-ták meg a szerzőhöz vezető gondolati-érzelmi kulcsot, vagy nem kellő távol-ságtartással fordították el azt, így e mű-vek nem nyíltak meg a ma felé. A KapásDezső rendezte Krúdy-adaptáció, Avörös postakocsi azokkal a nüansznyi fi-nomságokkal, váltásokkal maradt adós,melyek Krúdy műveit oly egyedivé te-szik. Heltai Jenő Szépek szépe című mese-játékából az a csoda hiányzott, melyHamupipőke és Tulipán királyfi egy-másra találását háromtól kilencvenhároméves korig élvezhetővé varázsolja. Agyerekek hiányérzetét minden bizonnyala színpadképek sivársága okozhatta, afelnőttek csalódásának pedig VándorfiLászló néhány ötletben kimerülő rende-zése volt az oka. A Hamupipőkét játszóPalásthy Bea így is figyelemre méltó tel-jesítményt nyújtott. Egy esetlen moz-gású, összecsukló lábú, cserfes szájúfalusi libából hívta elő mély iróniával amindenkit megbabonázó szépek szépét.Csak deheroizáló játékstílusával társ nél-kül maradt.

S Lengyel Menyhért A nagy fejedelemcímű műve sem találta meg Veszprém-ben létezési közegét. Lehet, hogy a műnyolcvan éve a reveláció erejével hatott,ezért is válhatott a Hevesi Sándor ren-dezte előadás a Thália Társaság sikeresprodukciójává. Azzá tehette az akkormerésznek számító közelítés, mellyel azíró a kisvárosi, egymásba karoló vezetéstmegmintázta, és kibővítette a történe-lemhamisítás és hősgyártás illúziórom-boló ábrázolásával. Ma azonban inkább adráma hiányosságai szúrnak szemet, ésinkább azokhoz kell csatlakoznunk, akikLengyel darabját 1907 óta hagyták poro-sodni. Az ősbemutató óta ugyanis ez amű nem kapott színpadot. Ennek az elfe-ledésnek az egyik oka, hogy e témában avilág- és a magyar irodalomban is szület-tek sokkal jobb, megírtabb, korunkkalnagyobb szinkronban lévő darabok. SLengyel Menyhért szertefutó, a dráma-írástól a világsikert hozó forgatókönyv-gyártásig terjedő életművében is vannakA nagy fejedelemnél csiszoltabb művek.Ám ezek mindegyike, a Taifuntól A wa-terlooi csatáig, a kor igényeihez igazo-dók, a századelő társalgási stílusábanmegírtak, a jó iparosmunka színvonalátalig meghaladók. Ezzel is magyarázható,hogy Molnár Ferenc mellett LengyelMenyhért volt az egyik legkeresettebb éslegexportképesebb szerzőnk, és talán azsem véletlen, hogy az utóbbi évekbenalig kapott színpadot. 1967-ben a Madách

Színház játszotta A waterlooi csatát, 1971-ben a veszprémi Petőfi Színház a SanchoPanza királyságának Görgey Gábor ésLendvay Kamilló által írt zenés változa-tát, 1985-ben a Népszínház a Róza nénités 1986-ban a Radnóti Miklós Színpad Azárnyat.

A nagy fejedelem magán viseli a kezdődrámaírót fenyegető összes betegségtü-netet. Megfogant a nagy téma, a kor rák-fenéire tapintó gondolat, de hiányzik az ajó értelemben vett írói rutin, mely azötletet átgondolva, minden oldalról kö-rüljárva dialógusokba önti. A jellemeknincsenek kibontva, a szavak mögül nemtűnik elő az a mélység, mely a megszüle-tés időpontjától elszakítaná a drámát, ésaz általános érvényességen kívül közvet-lenebbül kapcsolhatná korunkhoz.

A fővonal teljesen és jól követhető. Atudós, aki egész életét a nagy fejedelemdicső életének feltárására áldozta, rádöb-ben arra, hogy mindvégig hamis nyomonhaladt. Csak azok a források jutottak elhozzá, melyekben a fejedelem történet-írói kiszolgálták az uralkodót, és megha-misították tetteit. Csak a szépre emlékez-tek, holott - mint ahogy az a fejedelemelőkerült naplójából kiderül - élete ko-rántsem volt szeplőtlen. Mindez csakakkor válik nyilvánvalóvá, amikor elké-szül a nagy mű, pontosabban elkészül-nek a nagy művek: a tudós kimerítőtényanyagon nyugvó történelmi mun-

kája és a monumentális szobor, mely akisváros főterén vár leleplezésre - ésvéletlenül a polgármester fiának alko-tása. Amikor a városka levéltárosa adeheroizáló okiratokat a tudós kezébeadja, nyilvánvalóvá válik a tévedés. A tör-ténetíró hisz abban, hogy az igazságnakkell győzedelmeskednie, az avatóünnep-ségnek el kell maradnia, és a szobrot lekell dönteni. De ekkor működésbe lép agépezet. A város tekintélyének meg-óvása érdekében megfélemlítik a levéltá-rost, lányának kilátástalanná váló jövőjé-vel zsarolják a tudóst, a fejedelem nap-lója pedig a tűz martalékává válik. Azünnepséget a szokásos ceremóniával és ahamis képet tovább erősítve megtartják.A tudósnak magának kell szembeszállniaa művel. A dinamit azonban csak arraelegendő, hogy a polgármesteri szobafalai leomoljanak, és a tudós a magakésőn felfedezett igazságával alattukpusztuljon el. A nagy fejedelem szobrasértetlen marad, tanúskodva arról, hogyfölötte már nem bír semmiféle emberihatalom.

De miközben a kisváros kisszerű min-dennapjaiba Lengyel Menyhért bele-ágyazza a történelmi hűség etikai és filo-zófiai problémáit, számos dramaturgiaihibát követ el. Nem törődik azzal, hogy atudós, amikor új állításának bizonyíté-kait követelik, először nem a szobájábanőrzött iratokat hívja tanúul, hanem az

Jászai László (a polgármester) és Demjén Gyöngyvér (a tudós felesége) (MTI-fotó - llovszky Béla felv.)

iratok átadóját, a levéltárost. Talán éppenazért, mert az író tudja, amit a tudós mégnem: az iratok eltűntek. Meg azért, hogya városi elöljáróságok hatalma és a „min-denki megvesztegethető" gondolatahang-súlyosabb legyen. Ám ez amondandó sokkal életszerűbb lett volna,ha fordított a tudós csalódása. Először amindent bizonyító okiratok után néz, ésaztán következik az emberi gyengeséggelvaló szembesülés. Csak kisebbdramaturgi be-avatkozást igényelt volna akorrekció, és a szerzői szándék semcsorbult, csak logikusabbá vált volna.

Nem eléggé motivált az sem, hogy atudós miért nem hozza nyilvánosságratévedését, miért nem helyezkedik szem-be a világgal, ha az igazság feltárása a leg-főbb célja. Marika lányának kímélete,jövőjének szem előtt tartása az indok.Csakhogy a lány visszautasítja az ilyenáron megkapható boldog életet. S ha ezígy van, akkor a szobor felrobbantásikísérletekor miért nem gondol a lányra,hiszen egy robbantgató apuka éppoly rosszfényt vet az utódra, mint a hivatalos törté-nelmi álláspontot felülvizsgáló tudós.

Teljesen elnagyolt a fiatal szobrász,Marika jövendő férjének, a polgármesterfiának az alakja. Kezdetben úgy tűnik,hogy idegen tőle a korrupt városi vezetés,művészlelke tele van finomsággal, éselvágyódik a kisváros panamázó világá-ból. Aztán - szintén Marika érdekeitszem előtt tartva - ellopja és elégeti afejedelem naplóját, a történelmi tényeklegékesebb bizonyítékát. Majd ismét jóemberré válik, bevallja a tudósnak hely-rehozhatatlan bűnét. Ám segíteni, az igaz-ság felmutatásában közreműködni márnem akar. De akkor miért van szükség azönmaga ellen tett terhelő vallomásra?Sem az író, sem a rendező nem magya-rázza meg. Mint ahogy az sem fejthetőmeg, hogy az alatta néhány pillanat alatt,mely a napló ellopásától ennek kiderülé-séig eltelik, a tolvaj hogyan hozza avárosi elöljáróság tudomására az iratokelvételét, hogy azoknak idejük legyen alevéltárost megfélemlíteni, hamis irato-kat a régiek helyébe tenni, hogy a röpté-ben elvégzett teendők után fölényük tel-jes birtokában állhassanak a tudós elé.De nemcsak az idő rövidsége jelent gon-dot, hanem az is, hogy a szobrász addigmegismert jellemrajzából nem követke-zik ez a városiakkal való érdekszövetség.

Paál István rendezése nemcsak ezeket ahibákat nem irtja ki Lengyel Menyhértszövegéből, de nem tesz sokat annakérdekében sem, hogy élőbb, korszakokat

áthidalóbb legyen a darab. Ahogy a drá-mából hiányzik az írói aprómunka, úgyPaál István sem dolgozott koncepciózu-san. Azt láthatóan érezte, hogy nem elégerős az alapépítmény, ezért néhány pon-ton megtámasztotta. Így - főleg a meg-íratlan jellemek egyéniesítése érdekében -dúsította a darabot. A polgármesteregocentrizmusának árnyaltabb ábrázo-lása érdekében felolvastatja vele a beszé-dét, melyről az eredeti darabban csakemlítés esik. Ugyanígy hangzanak el rész-letek az eredeti naplóból és a helyére tetthamisítványokból, hogy érezhetővé vál-jék a különbség a fejedelem tetteinekmegítélésében. Ugyancsak jellemez azzal,hogy a túlságosan is egy tömbből faragottvárosi előkelőségből a polgármesteren, atémahajhász újságírón és a mérsékelt el-lenzéki Csortvayn kívül kiemeli és né-hány mondatnyi szöveget ad a város fűz-fapoétájának is, hogy ezzel demonstráljaa napi politikát kiszolgáló szerepét.

Kié ez a szobor? - kérdezi Hubay Mik-lós az író drámakötete elé írt előszavá-ban. „A Rákóczié? Vagy Árpádé, vagy azEzredévi Emlékmű galériájának valame-lyik mellékalakjáé? Mindegy. Mindenkibehelyettesíthető, akinek túl nagy és túlrossz szobrot emeltek Pesten és vidéken.S akinek majd szobrot fognak emelni -mert minden jó szatíra nemcsak hátra,előre is pontosan céloz." Paál István isezt a történelemfelettiséget célozza meg.Megjelenésükkel a századelőhöz kötihőseit, a háttért uraló hatalmas szoborrala szocialista realizmus időszakát idézi,míg a szoborbizottság szertartásos ká-vézgatásával a mában jár. Ám a század-elős aurától nem tud megszabadulni.Nincsenek olyan többletötletei, melyek-kel mindvégig az történik itt vagy bárhol,most vagy bármikor kettősségét nyúj-taná. Enélkül pedig a Lengyel Menyhért-iszöveg érdektelen. S ezt nem szüntethetimeg az ünnepi hangulat megteremtése, amikrofonból harsogó sablonszöveg, amagyarságünnepeinkhez tapadó Him-nusz vagy Rákóczi-induló. Nem válikdrámai erejűvé a tudós visszafordítha-tatlanul elrontott életpályája és helyre-hozhatatlan történelmi tévedése. Hiábaomlanak le nagy robajjal a hazugságotőrző falak, hiába pusztul el a történelmihazugságokat tovább erősítő ember ép-pen úgy, ahogy a heroikussá növelt nagyfejedelem szobra, a mű iránti közömbös-ségünk is rendíthetetlen marad.

S ezért már nemcsak a rendező, ha-nem színészei is hibáztathatók. Nemhisznek a leírt szóban, s ezért igen ener

giatakarékosan dolgoznak. A legtöbbéletet Balogh Tamás leheli a levéltárosalakjába. Meggörnyedt tartással, félszegjárással, mély alázattal settenkedik be apolgármesteri irodába, hogy újabb ada-lékkal szolgáljon a fejedelem élettörté-netéhez. A tudós iránti túlzott tisztele-tével, nehezen felszínre hozott, bátor-talan szavaival előrevetíti, hogy nemnagyon állja a megpróbáltatásokat. Samikor a város vezetői szuggeráló tekin-tetükkel hamis vallomásra akarják rá-venni, egyre kisebbre zsugorodik, ésvégül az állásáért megalkuszik.

Marikát, a tudós másik támaszát ezzelszemben Palásthy Bea roppant energiku-san formálja meg. Minden mozdulatábólérződik az a ragaszkodás és szeretet,melyet apja iránt érez. Nem naiv, köny-nyen sebezhető és ugyanilyen könnyenfélrevezethető lányként jelenik meg,hanem öntudatosan, életrevalóan, daco-san. Olyannyira sikerül neki ennek aminden finomsága ellenére erős belsőtartással rendelkező nőalaknak az ábrá-zolása, hogy ezek után már csak az nemérthető, hogyan lehet az „apja lánya".

Szoboszlay Sándor tudósa ugyanis neme világban él, hanem a fejedelemnekszenteli minden idejét. Ennek a megszál-lottságnak a megjelenítéséhez a színészazonban nem talál megfelelő kifejező-eszközöket. Csupán a szórakozott pro-fesszor sablonjára építkezik, szavaibólhiányzik az a meggyőzőerő, mellyel azegy ügynek élés mindent betöltő erejétjelezhetné. S ugyanígy kevés az a szín,melyet a tudós összeroppanásának folya-matába belevisz. Arcáról eltűnik a szóra-kozottságát jelző mosoly, és helyébemogorva tekintetet, megfáradt járást he-lyez. Ebből az alvajáróságból azonbannem bontja ki azt a lelki depressziót,melyet a fejedelemben és a körülötte élőemberekben való csalódás vált ki belőle.

Túl egysíkúra alakítja Jászai László is apolgármester alakját. Belefeledkezik azénközpontúság hangsúlyozásába, és ahatalom gyakorlóinak sztereotip voná-sain túl nem terjeszkedik. Ez egy olyanelőadásban helyénvaló is lenne, mely egyhatalmi modell felrajzolására törekszik.Jelen esetben szó sincs erről, így a pol-gármester torzó marad. Hangos szavú,ellentmondást nem tűrő, hatalma teljestudatában lévő, megtartásáért mindenaljasságra képes kisszerű ember. Olyansemmi különös. Mint ahogy a többi alaksem kelt feltűnést. Csendesen beleol-vadnak a lapos előadás langyos hangu-latába.

Ehhez képest Bíró Lajos Rablólovagjaélvezetes előadás. Pedig sorsát tekintverokonságot mutat A nagy fejedelemmel,hiszen az 1912-es bemutató óta nem vet-ték elő. Csakhogy ez a dráma jobb, mintLengyel Menyhérté. Izgalmas, többszörmegcsavart a történet, szellemesek a dia-lógusok, és a szerepek mind olyanok,melyekből ki lehet valamit hozni. Es rá-adásul a rablólovag-magatartás, az érde-kek vezérelte, pénzközpontú élet nem-csak a századelőhöz tapad. Ebben a drá-mában szerelemmel, rokonsággal álcáz-va a pénzisten vezérel minden tettet.Galambos Anna, a fiatal, középosztály-beli nő egy nagy szerelmi csalódással aháta mögött ezért dönt úgy, hogy a gond-talan élet reményében hozzámegy a dús-gazdag, de már nagyapa korú Ferencgrófhoz. A kisemmizéstől tartó családezért határoz úgy, hogy minden eszköz-zel megakadályozza a frigyet. S ez az„eszköz" a házban tartózkodik, a szeren-cselovag, Kürt képében. A fiatal férfinemcsak a pénzt, hanem a nőket isimádja. Hogy melyiket jobban, azt az íróa dráma végéig titokban tartja. Előszörúgy tűnik, hogy kizárólag a kiharcolt vér-díj izgatja, amikor elvállalja, hogy inflagranti szituációt teremt Annával, ésezzel a felszarvazástól rettegő grófotszakításra készteti. Aztán az egykoreldobott szerelem támad fel Anna iránt,és úgy tűnik, hogy a pozíciót, pénzt is feltudja áldozni a boldogságáért. Ámamikor Annát maga mellett tudja,mindent megtesz annak érdekében, hogya grófot és az örökségre éhes rokonokategyaránt kifossza. Bíró Lajos,meghajolva a kor ízlése előtt, azostobaságnak és a hazugságnak hadatüzenő darab végére könnyben úszó, devoltaképpen boldog véget fabrikált. Aveszprémi előadás, megérezve ennekhamisságát, megkeményíti a befejezést.Anna megadva magát, beletörődve abba,hogy a régi helyett az új arisztokráciafennhatósága alá került, hallgatja, hogytartja meg székfoglalóját leendő ura.

Egyebekben azonban Szabó Józsefrendezése híven követi Bíró Lajos szelle-mét. Hagyja, hogy a darab hasson, s csaka legszükségesebbnek ítélt esetekbennyúl az irónia fegyveréhez. E realistaközelítés így fokmérőjévé válik annak,hogy Bíró szövege ma mennyire hatóké-pes, de nem méri azt, hogy az egész darabesetleges idézőjelbe tételével mi mindentlehetne még kihozni belőle. MinthaSzabó József a darab ősbemutatóját ren-dező Vajda Lászlónak az instrukciói sze-rint vélekedett és rendelkezett volna. „Jó

djanaesmsnckgehjarófpiíe

taksbkkkkjeebvn

g

BB

író Lajos: A rablólovag (veszprémi Petőfi Színház).

arabot nemis lehet félrejátszani, legföl-ebb a túlzások ronthatnak rajta. Ez voltz egyetlen, amire nagyon kellett ügyel-ünk. Két merőben ellentétes miliőnek,

megcsontosodott főúri és a haladó,rősödő polgári világfelfogásnakzemben-állásából szűrődik a darabeséje. Szatírát adni nehezebb a

zínpadon, mint karika-túrát. Aagyszerűen beállított, mulatságos főúrisoportjeleneteket nem volt szabadiéleznünk, félő gonddal kerültük el aroteszket, a hangos hatásvadászatot;gységes, előkelő tónusra igyekeztünk,ogy letompítsuk ezeknek a kényeseleneteknek a tónusát." Csak-hogyzzal, hogy Bíró Lajos eleve gunyo-osabbra hangszerelte a főúri figurákat,hatatlanul is az új arisztokrácia pártjátogta. Es Szabó József rendezése is szim-átiát ébreszt ezek iránt az ügyeskedőkránt, pedig - néhány évtizeddel a meg-rás után - felettük is elironizálgathatnagy kicsit.

E realista színjátszáshoz jó élettereteremt Szakácsi Márta trófeák és ősökrcképcsarnoka uralta, elegáns nyári la-ával, mely a darab végén maga is ját-zani kezd. László gróf távozása utánezáródnak az ajtók, befordulnak az ősö-et ábrázoló festmények, hiszen megsza-adt egy folyamat, és az új honfoglalókövetelnek maguknak helyet. Sokkalevésbé találóak Szakácsi Mártaelmezei. Nehezen képzelhető el, hogygy magára valamit is adó grófnő kétgymás utáni napon ugyanabba a ruhábaújjék. Még akkor sem, ha csupánendégségben van az Anna-villában, ésem tárhatja szélesre öltözőszekrényét.

E környezetben leginkább a régiazda, Ferenc gróf érzi otthon magát.

Bencze Ferenc aprólékosan kidolgozott,belülről építkező játékkal éli a renitens-kedő öregember mindennapjait. Lecsen-desült érzelmekkel közeledik Anna felé,mert érzi, hogy szeretetét csak anyaginagyvonalúságával szerezheti meg. Dehordozza magában azt a konokságot is,mellyel ellentmondást nem tűrőn pró-bálja érvényesíteni elaggott erkölcsi nor-máit és akaratát. A színész érzékenyentapint rá az idős gróf gyengéjére is, neve-zetesen arra, hogy hiúságára hatva bár-mikor átejthető. Nem szabad nevetsé-gessé válnia. Ez motiválja cselekedeteit.Erre apellálva támasztják fel a gyanúját arokonok Anna hűsége iránt, és saját nor-máit használva ellene készteti Kürt isarra, hogy nagylelkűen először a birtoká-ról, aztán Anna kezéről is lemondjon arablólovag javára. S a színész e kegyes-ségbe azt is belefoglalja, hogy a grófmilyen ostoba.

Pásztor Edina is együtt él Annával.Érzékeny lelkű, megsebzett, önmagávalokos kompromisszumot kötő nőként je-lenik meg Ferenc gróf oldalán. Jól lát-ható, hogy hadakozik benne a Kürt utánivágyakozás és a keserű szerelem emléke.A férfi kitárulkozása nyomán az előbbikerül ki győztesen, hogy aztán cinkos-elnéző mosollyal nyugtázza Kürt va-gyonszerzési hadjáratát, és ne hadakoz-zon az ellen sem, hogy ezentúl vőlegényeuralkodik majd fölötte. A színésznő túl-ságosan is szépre festi Anna alakját.Ezzel elleplezi azt a jellembeli gyengesé-get, ahogy a gróf oldalán egzisztenciálisgondjait igyekszik megoldani. Mély lírá-ja helyett több olyan ironikus pillanatralenne szükség, mint amilyen a Kürttőlvaló búcsúja a „vadászat" éjszakáján.

orbiczki Ferenc (László) és Bencze Ferenc (Ferenc) (MTI-fotó - llovszky Béla felv.)

Fegyverével magához inti a megzabo-lázott rablólovagot, térdre kényszeríti,szenvedélyesen megcsókolja, majdkönnyed mozdulattal távozásra készteti.Több ilyen gyors, érzelmi váltásokat tük-röző, a szokványostól elütő, humorralteli megoldás kellene.

Nem fukarkodik ezzel a különc Stefigrófot alakító Benczédi Sándor. Egy-egytánclépésben megtett úttal, egypár pohá-ron eljátszott dallammal, mély filozófiaifejtegetésekkel, meghökkentő replikáivalnemcsak a családtól való különállásátjelzi, de eltartott játékával a nevetvepusztuló, tékozló arisztokráciáról is jóképet fest. De hogy milyen kényes egyen-súlyozást kíván meg Bíró szövege, aztBakody József szereptévesztése bizo-nyítja. Az öreg Galambos kiszolgáltatott-ságát, a grófhoz ezer lánccal kötött életétúgy figurázza ki, hogy mindent a kelleté-nél jobban eltúloz. Gyengeségét is, megazt a tényt is, hogy az italos pohártól nemtud szabadulni. Ahogy a szereplők többsé-génél a jellem karikírozása hiányzik, addigaz öreg Galambos megformálásában atúladagolás következtében ez már zavaró.

Kürt azonban pontosan adagol. Faze-kas István az egyedüli, aki megérzi ahatárokat, gyors váltásokra képes, realiz-musába irónia vegyül, egyszerre van aszerepen kívül és belül. Mozdulatlan,szenvedélyeket, érzéseket eltitkoló arc-cal jár-kel a felső tízezer között, és észre-vétlenül vagy pimaszul, de mindenki fe-lett a saját akaratát érvényesíti. Soha nemlehet tudni, hogy igazat mond vagyhazudik. Így jellemzi az egyik grófnő aszéptevőt. Fazekas István ezt azalapvonást úgy domborítja ki, hogyszenvtelenül hajtja végre életalakítótetteit. Szerepformálásának csúcspontjaaz a jelenet, melyben Ferenc grófpátoszát és erkölcsi nézeteit kölcsönvévemodern Tartuffe-ként fosztja ki Orgonját.S amíg idáig eljut, úgy nézzük őt, mintegy dörzsölt, de voltaképpen kedvescsirkefogót. Csak amikor célját elérvekezébe pálca kerül, akkor válik a hangjakeményebbé, tartása merevebbé, hogyfennhangon tovább hirdesse a régi urakaddig elvetett nézeteit. Ebből a hirtelenés minden átmenet nélküli váltásbólmegérezhető, hogy a gazda személyénekváltozása nem biztos, hogy új utat nyit akastély életében.

S a régi arisztokrácia mögött becsu-kódó ajtóban karba tett kézzel, szivaroz-va ott áll az inas. Elzárja a visszautat régigazdái elől, de már azt is jelzi; lehet, hogyő lesz a soron következő. Hiszen elégtalpraesett.

NÁNAY ISTVÁN

Fortinbras nélkül

Hamlet-bemutatókról

A Hamlet-előadások koncepcionális kulcs-problémája - a főszerep mellett - a Szel-lem és Fortinbras figurájának értelme-zése, hiszen alapvetően a Szellem mi-lyensége, funkciója motiválja Hamletcselekedeteit, illetve a norvég királyfiéminősíti a dán trónörökös tragédiáját.

Aligha kell különösebben bizonygat-ni, milyen különböző kiindulópontotjelent Hamlet tragédiájában az, ha atyjá-nak szelleme egy transzcendentális világképviselője, vagy saját lelkiismereti vál-ságának kivetülő megtestesítője, vagyegy külső hatalmi rendszer manipuláció-jának eszköze - hogy csak a legpregnán-sabb értelmezésvariációkra utaljak. S mi-lyen eltérő színházi megjelenítésmódo-kat követel a Szellem mibenlétének tisz-tázása! Hol csak hangban érzékelhető aSzellem jelenléte, hol testi mivoltában,az élőkhöz hasonlatosan jelenik meg, holelvont figura, hol hús-vér alak, hol tech-nikai trükkökkel valósítják meg a „szel-lemjárást", hol a színésztrupp egyik tagjajátssza a Szellem szerepét stb.

A dráma értelmezése szempontjábólnem kevésbé lényeges az, hogy Fortinbrasmilyen eszme megtestesítője, milyencéllal érkezik a dán udvarba, milyenember: a dán királyi udvar pusztulásátokozó családi tragédiát feloldó, reményt,békét hozó uralkodó-e avagy a kotti „NagyMechanizmus" újabb kíméletlen képvise-lője; diadalmasan, tiszta fehérben megje-lenő, Hamlet elveszte miatt őszinténmeg-rendülő fiatalember, vagy a hatalmatmindenáron megkaparintó, a dán királyikorona után mohón kapó, aholttetemeket gyorsan elhantoltatódespota.

Az elmúlt évad négy különböző meg-közelítésű Hamlet-előadásában eltérő volta Szellem értelmezése, ugyanakkor meg-egyeztek abban, hogy egyáltalán nem,vagy testi mivoltában nem jelent megbennük Fortinbras. Emellett megnöve-kedett a két udvaronc, Rosencrantz ésGuildenstern szerepe (nem előzményeknélkül, gondoljunk például Tom Stop-pard Rosencrantz és Guildenstern halottcímű darabjára!), illetve a rendezők aművet, a szerzőt, nem pedig az előadás-hagyományokat tisztelve, tágítani igye-keztek a tragédia műfaji határait.

Bábpantomim

Ez a tiszteletteli tiszteletlenség a legtö-kéletesebben két angol pantomimmű-vész - Nola Rae és John Mowat - TheWorks című műsorában jelent meg. ókarra vállalkoztak, hogy egy este Shakes-peare négy tragédiáját, a Macbethet, aLear királyt, a Romeo és Júliát, valamint aHamletet a mozgásszínház nyelvén jele-nítsék meg. Természetesen nem a teljesműveket láthattuk az egyetemi színpadivendégszereplésen, hanem olyan kom-pozíciókat, amelyek a tragédiák lényegétmaradéktalanul visszaadják, ugyanakkora pantomim vásári, népszínházi jellegé-ből adódóan a fenségesség mellett acsúfondárosságot, a drámák hétköznapiszintjét is megmutatják. Ez az előadásigazából csak olyan közegben tud meg-szólalni és hatni, amelyben legalább amese szintjén ismertek a Shakespeare-művek. Megdöbbentő volt, hogy az Egye-temi Színpad nézőterén, ahol túlnyomótöbbségben egyetemisták és középisko-lások ültek, állandósult a pusmogás, a fia-tal nézők egymástól kérdezgették - méga Romeo és Júlia és a Hamlet esetében is!-, hogy kik a megjelenített figurák, mitörténik az egyes epizódokban.

A négy művet eltérő eszközökkel kö-zelítették meg a pantomimesek. Mac-bethjük alapkonfliktusa a Shakespeare ésélettársa közötti veszekedésből bomlottki egy frappáns jelenetben. Leart tragé-diájának lényegére a bolond döbbenti ráa király és a bolond közötti gesztuspárbe-szédben. A Romeo és Júlia teljes kereszt-metszetét bemutatja a két clown: bravú-rosan váltogatják maszkjaikat, testtartá-sukat, gesztusaikat, így a dráma csaknemminden szereplője és minden lényegesjelenete megjelenik ebben a groteszk,vásári persziflázsban.

A legösszetettebb - mert a vásári játék-ban a tragédiát is érzékeltető - epizód aHamlet kézbábos variációja. Különbözőszínű kesztyűk, illetve a hozzájuk tarto-zó pregnáns „jelmezjelzések" határozzákmeg a szereplőket, akik egyszerre a Ham-let és egy általánosabb érvényű mesefigurái. A Hamlet cselekménye a báb-színház végletesen absztrahált eszközei-nek jóvoltából azoknak is érthető és átél-hető, akik Shakespeare művét nem lát-ták, nem olvasták, de komplex élményt adrámát ismerőknek nyújt a Szellem meg-jelenésétől a királyi udvar pusztulásáigívelő előadás.

A bábok mesealaktípusokat képvisel-nek, arctalanok, a dráma mechanizmusaszenvtelenül és könyörtelen következe-

tességgel működik, miközben az egyesjelenetek önmagukban, a hősi, komolytartalom és a miniatürizált bábformaellentmondásából fakadóan hallatlanulszórakoztatók, komikusak. Ebből a fe-

szültségből egy ponton létrejött a részle-tek komikumának és az egész tragikumá-nak szintézise, miközben lenyűgözvecsodáltuk a játék bravúros megoldásait.

Rockopera

Tulajdonképpen semmi kivetnivalót nemtalálhatunk abban, ha valaki a Hamletbőlrockoperát készít, hiszen a világirodalomszámos remeke szolgált már eddig is ezúj, de önálló librettóban igen szegényeszenei műfaj produkcióinak alapjául. Azviszont alapkövetelménynek tekintendő,hogy a maga műfajában hasonlóképpösszetett és mély mű szülessen az adap-táció során, mint amilyen az eredetidráma a maga műfaji közegében. Ez akövetelmény nemigen teljesül, s minde-nekelőtt ez a legfőbb kifogásom a NagyFeró-féle Hamlet-rockoperával szembenis. Holott a Grópius Társulattal közösenlétrehozott előadás alaphelyzete - amagányos, a társadalmi-hatalmi mecha-nizmusba beépülni nem akaró, nem tudóhős tragédiája - rendkívül aktuális, igaziés mély problémakört érint.

Az előadás azonban egyrészt termé-szetesen leszűkíti, elszegényíti az eredetiművet, másrészt nem ad az eredeti he-lyett sem zeneileg, sem dramaturgiailag,gondolatilag más, új értelmet, komplexi-tást. A cselekmény főbb csomópontjaiköré szervezett, zeneileg nem egységesstílusú, de azonos hangzásvilágú önállószámok füzére képezi az előadás gerin-cét, e számok sorrendje zenedramatur-giailag esetleges. Az előadás lényegimondandója elsősorban Hamletnek éskörnyezetének ellentétes stílusú színé-szi-színházi megjelenítésében fejeződikki. Katona Imre rendezésében Hamlet

mai fiatalember, az udvar tagjai viszontegy elidegenített világ szögletes moz-gású képviselői. Egy természetes és egyigen erősen stilizált színi világ összeüt-köztetése fejezhetné ki a fő konfliktust,de Nagy Feró Hamletjének idegensége,az udvartól való különbözősége nem adráma belső rendszeréből következik.Nem Hamlet különbözik Claudiustól éstársaitól, hanem a rockénekes színészi,magánemberi civilsége kerül ellentétbeegy konzekvens színpadi jelrendszerbenműködő világgal. Ez nemcsak stilárisprobléma, hanem mindenekelőtt tar-talmi, ugyanis a színpadon csak a királyiudvar színi világa teremtődik meg,még-hozzá igen magas fokon, de drámaiértelemben hiányzik a főhős.

A cselekmény mozgatója és az előadástechnikai lebonyolítója: Rosencrantz ésGuildenstern. A két clown típusú alakhangsúlyos és több funkciójú szerepelte-tése a játék játék voltára is utal. Fortin-bras itt értelemszerűen nem jelenik meg,

hiszen abban a világban, amelyben aNagy Feró-szerű Hamletek élnek, sem-miféle minőségi változást nem jelent egykülső erő fellépése. Mint ahogy ebben avilágban a magányos hős csak magáraszámíthat, éppen ezért Horatiója sincs azelőadásnak, bár az ő hiánya meghatáro-zó dramaturgiai tényező: Hamlet utolsószavával Horatiót, a barátot keresi.

Mozgásszínház

A Malgot István vezette s új néven -Hold Színháza - bemutatkozó mozgás-színház Hamlet-feldolgozásának már acíme jelzi, hogy új szemléletű előadásszületett. A Rózengildék huntzutságai iszenés mű, itt azonban nem rock, hanembalkáni és magyar népzene adja meg adráma atmoszféráját, érzelmi hátterét.

Az előadás főszereplői Rózengild ésGildenróz, s huntzutságuk nem más,mint hogy kreálnak egy ifjú királyfit.Ugyanis a gaz csellel trónra kerülő vér-nősző barom, a király egyetlen dologtólfél, attól, hogy visszatér külföldről ajogos trónkövetelő. Ennek megakadályo-zására minden óvintézkedést megtett, sekkor a két udvaronc beöltöztet egybohócot királyfinak, kitanítják felada-taira. De a bohóc egyre inkább azonosula szerepével, s lényegében ugyanúgy zaj-lanak a drámai események, mint az ere-deti műben. Rózengildék kettős játékotűznek, egyszerre szolgálják ki a királyt,s tüzelik a királyfit. Cinikusan szórakoz-nak a maguk kreálta helyzetben. A bo-hóc-királyfinak pedig kétszeres megaláz-tatásokat és szenvedéseket kell kiállnia,

Jelenet az angol pantomimszínház Hamletjébő l (Kulifay Tamás felv.)

Waszlavik Gazember László (Színészkirály) és Nagy Feró (Hamlet) a Rock-Hamletben(Szilágyi Lenke felv.)

nemcsak a szerepe szerintieket, hanem aszerepet játszó bohócét is át kell élnie. Shiába lázad, hiába öli halomra az udvarnépét, a rendszer megdönthetetlen, újkirályok lesznek a régi helyett, s új bohó-cot öltöztetnek be királyfinak. Mindenváltozatlan. Itt sem jelenik meg Fortin-bras, hiszen a rendszer önmagán belülikörforgásán van a hangsúly.

Az öttagú együttes rendkívül magasszínvonalú, technikailag igen pontosankidolgozott, a báb, az árnyjáték, a moz-gásszínház különböző válfajait ötvözőelőadása dramaturgiailag nem teljesenkövetkezetes, emiatt, illetve a sok sze-repcsere következtében helyenként méga cselekmény is nehezen követhető.

A metaforák színháza

Az eddigiektől eltérően „hagyományos",azaz a tragédiát a maga műfaji követel-ményeinek megfelelően játszott előadása kolozsvári Hamlet, amelyet TompaGábor rendezett.

A rendező - amint lapunk más részé-ben közölt interjújában részletesen ki-fejti - Hamlet tragikus sorsán keresztül aművészet, az emberi értékek pusztulá-sáról és elpusztíthatatlanságáról kívánszólni. Ebből következően a produkciószervezőereje a színház a színházban elv.Az előadás kezdetekor egy falként funk-cionáló függöny előtt két színész öltö-zőasztal mellett memorizálja Bernardo

és Francisco darabindító párbeszédét.Szövegük egyre hitelesebb és élőbb lesz,betoppan közéjük a Horatiót játszó szí-nész, s egyszer csak drámai helyzet alakulki. Felmegy a függönyfal, s kitárul az azalaptér, amelyet három oldalról piszkos-szürkés-zöldes színű, rugalmas anyagúfalak vesznek körül, s amelynek hátteré-ben fémvázas, kétszintes emelvény áll.(Az emelvény egyszerre idézi fel a Shakes-peare-színpad képzetét, s jelent látvány-kontrasztot a hangszigetet, ajtó nélküli,tökéletes bezártságot sugalló falakkal.)Ez az emelvény egyben színpad a szín-padon is, amely többnyire a politikaicselszövések színhelye, igazi funkciójáta Hamlet által rendezett Egérfogó-jele-netben kapja meg, amikor valóban szín-padként használják. (Díszlettervező: TitiCiupe.)

A második jelenet előtt két clown jele-nik meg, egy férfi és egy nő. Félve jönnekbe, kezükben óriási bőrönd, előadást sze-retnének tartani, de valami mindig meg-zavarja őket, kimenekülnek. Ez a clown-pár állandó szereplője az előadásnak, holkettesben téblábolnak a színen, hol a szí-nészcsapat tagjaiként szerepelnek, s ők -a shakespeare-i szerepmegjelölésnekmegfelelően - a sírásók is.

A Színészkirályt és Hamlet atyjánakszellemét hangsúlyozottan ugyanaz aszínész játssza, ami ez esetben nem aztjelenti, hogy a szellemjárás Claudiusvagy Polonius Hamlet-ellenes manipulá

ciójának része, hanem azt, hogy mindkétjelenet egy színházi előadás alkotóele-me. A Színészkirály szerepe azáltal válikmég hangsúlyosabbá és metaforikussá,hogy Shakespeare-maszkot visel.

Az előadásnak dramaturgiailag is, ha-tásában is az egyik leghangsúlyosabbrésze az Egérfogó-jelenet.

A rekonstruált királygyilkosság bemu-tatása, Claudius távozása után a dermed-ten ülő színpadi közönségre Rosencrantzés Guildenstern vezetésével rátámadnakaz őrök, miközben felülről lassan le-ereszkednek a reflektorokkal felszerelttrégerek. Az egyik trégerre, mint kereszt-re, jelképesen felfeszítik a Színészkirályt,a többi pedig szinte a földbe nyomja aszereplőket. Hosszú ideig kitartott képez, amelyből először a két clown mozdulki, majd a többiek is - jelezve, hogy egyjelenetet játszottak el - távoznak. A me-tafora hatása - annak ellenére, hogy két-ségtelenül kissé didaktikusnak tűnik -döbbenetes.

Az előadás végén, Hamlet halála utánhangszóróból hangzik fel Fortinbras né-hány mondata, a szenvtelen hangú szö-vegből, amely mintha egy végtelenítettszalagról szólna, egyre ingerültebbenegy mondat emelődik ki: „Vegyék föltetemét!" De a szereplők kilépnek szere-pükből, vége a produkciónak, a „halot-tak" feltápászkodnak, ki a jelmezét kezdilevetni, ki lesminkel. Csak a Hamletetalakító színész marad mozdulatlan. Azelőadás elején látott fal lassan megindullefelé, s Horatio Hamletnek néhány sze-mélyes holmiját - a könyvet, amit nem-rég még olvasott, a koponyát, amelyet asírásótól kapott, kardját, zekéjét - egyen-ként előrehozza, s mintegy emlékművetépít belőlük. A függönyfal egyre lejjebbereszkedik, egyre gyorsabban kell Ho-ratiónak előrerohannia a tárgyakkal, azutolsót már csak hason csúszva tudjakimenekíteni. A fal lezárul, elöl csakHoratio térdel a Hamlet-mementó előtt,és zokog.

Az előadás szereposztási érdekessége,hogy Hamletet Héjja Sándor, Claudiust análánál jóval fiatalabb Keresztes Sándorjátssza. Ez még hangsúlyosabbá teszi azutódlás természetes rendjében bekövet-kezett törést, ugyanakkor a két színészművészi habitusából adódóan különösenerős kontraszt alakul ki a két figuraközött. Héjja valami egészen különösmélységű, fájdalmú, kiábrándult, keserűHamletet formál. Olyan Hamletet, akitökéletesen tisztában van azzal, hogy tel-jesen felesleges minden tette, nem fog

Héjja Sándor, a kolozsvári Hamlet címszereplő je

megváltozni körülötte semmi. Mégis cse-lekednie kell. Még akkor is, ha meggyő-ződése szerint az ő rendeltetése nem az,hogy karddal szerezzen igazságot, ha-nem az, hogy megrendezze azt az elő-adást, amely tükröt tart a természetnek.Ennek a rendeltetésének maradéktalanuleleget tett, de részesévé kell lennie méga körülmények azon lavinájának is,amely természetétől olyidegen. Különösfeszültséget ad Héjja alakításának az,hogy beszédének szenvedélyességévelszemben a mozgása takarékos, önfegyel-met sugalló, kevés mozdulatot, gesztustengedélyező. Éppen ezért, amikor moz-gásában is megjelenik a lefojtott indulat,egyszeriben félelmetesen erőteljessé vá-lik a királyfi figurája.

Keresztes Sándor viszont inkább ahangjával bánik visszafogottan. A le-nyalt, hátrafésült haj eleve valami vissza-taszító idegenséget kölcsönöz a figurá-nak, s ez csak fokozódik attól, hogy a szí-nész Claudius minden megnyilatkozásá-ban a hamisságot, a csináltságot hangsú-lyozza. Nyájasan, csöndesen és lassanbeszél, mozdulatai kimértek, de újra ésújra kiesik a magára erőszakolt magatar-tásból, kapkodó, széles gesztusok, fel-csattanó, parancsoló hang árulkodik azalak igazi lényéről. Claudius imája szí-nészi remeklés, Keresztes egyszerre ér-zékelteti a király pillanatnyi megrendü-lését és azt, hogy mindez csak produkció,nagyária. (Meg is kapja érte a szólótelje-sítményekért hálás publikum némilegzavaró nyílt színi tapsát!)

A két clownt Sebők Klára és BarkóGyörgy játssza - kitűnően. Nemcsak kétellentétes bohóctípust jelenítenek meg,hanem a bohócban a kiszolgáltatott, de lenem győzhető művész általánosan érvé-nyes portréját is megrajzolják. Helyzetüknem könnyű, hiszen gyakran a ténylegesszituáció nem ad kellő támpontot meg-sokszorozott színpadi jelenlétüknek, detöbbnyire hitelesíteni tudják létezésüket,funkciójukat. A rendező és Farkas Ibolyaérdeme, hogy ritkamód következetesenépül fel Gertrud szerepe, a színésznőpontosan érzékelteti azt a Claudiustólvaló elhidegülési folyamatot, amely aHamlettel vívott szócsata következtébenbontakozik ki.

Az előadás legmegrázóbb epizódja amű negyedik felvonásának módosítotthatodik színe, amelyben Horatio - Csiky

András - az őrület határán lévő Opheliá-nak - Rekita Rozália - olvassa fel Hamletlevelét. A színpad elején kuporgó lánytHoratio ezzel szeretné visszacsalni azértelmes életbe. Horatio egyre kétség-beesettebben olvassa a levelet, de Ophe-lia csak mereven maga elé nézve hallgat,látszólag semmi sem ér el a tudatáig.Csak később válik bizonyossá számunk-ra, hogy öngyilkosságához a végső lökéstépp ez a levél adta. Csiky András ésRekita Rozália jelenete túlmutat a dara-bon: a sorsának, körülményeinek magátmegadó és a remény utolsó szalmaszá-lába is megkapaszkodó, a jövőben hinniakaró emberek konfrontációját sűrítet-ték egyetlen színpadi képbe.

Ezeknek az előadásoknak a rendezőit aSzellem mibenléte kevésbé érdekelte -kivétel talán Tompa Gábor -, adott kon-cepciójuknak megfelelően funkcionáli-san oldották meg ezt a kényes kérdést.Annál lényegesebb viszont mindegyikelőadásban Fortinbras hiánya, illetve azudvaroncok, Rosencrantz és Guilden-stern szerepének felerősödése. Míg jónéhány évvel ezelőtt a darabban a rende-zőket elsősorban a hatalmi változásokmechanizmusa érdekelte, mostanában -úgy tűnik - a hatalmi mechanizmus ter-mészetrajza, illetve az egyénnek ehhez amechanizmushoz való ellentmondásosviszonya. Alighanem ez magyarázhatja enagyon is különböző előadások közösvonásait.

Csiky András (Horatio) és Rekita Rozália (Ophelia) a kolozsvári Hamletben(Kántor László felvételei)

DÉVÉNYI RÓBERT

Horatióra várva

Rock-Hamlet az Egyetemi Színpadon

Az a folyamat, amely a hetvenes-nyolc-vanas években a popzenében és vele azenés popszínházban lezajlott, művésziés szociológiai tekintetben egyaránt meg-lehetősen feltárt, és itt csak utalni érde-mes rá. Adva volt egy korábban monoliti-kus ízlésvilág, amelyet heves ostrommaldöntöttek meg az egyre újabb és újabbhullámokban támadó kirekesztettek. (Al-ternatívok, undergroundok, marginálisak,ellenkulturális groupok stb.) Ezeket azegyütteseket egyetlen dolog fenyegette abukásnál is jobban: a siker. Amíg ugyanisnem fogadta be őket a hivatásosszórakoztatóipar, eredetiek voltak, igaz-

látók és igazmondók, őszinték és le-kenyerezhetetlenek. De ahogy e vonzótulajdonságaik következtében nőtt azázsiójuk, egyre inkább az fenyegetteőket, hogy beépülnek, elüzletiesednek,és ezzel elvesztik legigényesebb támoga-tóik táborát. A „huszonkettes csapdája"szinte megkerülhetetlennek tűnt. Dacoshűségükkel önmagukhoz kialakítottákazt az imázst, ami felverte értéküket, ésegyre vonzóbbá tette őket a piacon, tehátérdemes volt a hónuk alá nyúlva beér-keztetni őket, ugyanakkor e karriergépe-zet óhatatlanul elindította erkölcsi-mű-vészi kopásukat. Pedig nem is feltétlenülrosszhiszeműen hajlították meg a gerin-cüket. Hiszen a sikernek nemcsak anyagivonzata van; ország-világra szóló reklá-mot, tömegérdeklődést, profi infrastruk-túrát, szenzációs külsőségeket ígér. Miértkellene minderről lemondani valamifélefarizeus tisztakezűség nevében? Minden,mi él, terjeszkedni akar, követni emel-

kedő szerencsecsillagát, és csak a legfi-nomabb szimatúak érzékelik, hol a határ,mikor kötnek már olyan kompromisszu-mot, ami magát a célt kérdőjelezi meg.

Nagy Ferónak például kétségkívül jóorra van. Nemigen lehet „palira fogni", ésönmagát sem egykönnyen csapja be. Amai napig el tudja hitetni, hogy ügyekhezés nem bizniszekhez csatlakozik. Úgyvállal alkalmi vagy huzamosabb szövet-séget, hogy nem válik hűtlenné a hajdani- valós vagy vélt - közösségi küldetéseiránt sem. A Beatrice egykori mezei filo-zófusa ma sem fúj a szájából egyszerrehideget és meleget, felettébb kényesalkupozíciójára, arra, hogy maradhasson,aki volt; kopaszkutya, akinek legkese-rűbb élettapasztalata így fogalmazódottmeg filmjében: „az embernek muszájlemenni kutyába!" (Nem biztos, hogypontosan idézem.)

Nagy Feró tehát úgy lett a megszelídültpopkultúra egyik sztárja, hogy nem adtafel ellenkulturális sáncait. Provokál. AHamlet rockoperásításának ötlete - aműfaji meghatározást később finomíta-nám - önmagában is provokáció. A drá-mairodalom, a „magas művészet" egyiklegnagyobb remekének popzenei beke-belezése indulatos tiltakozásra késztet.Két oldalról is. Először is nyilván „fel-kapják a vizet" Nagy Feró odaadó hívei,akiknek szemében a Hamlet gyanús kul-túrcikk, afféle sznob nemtudoménmi-csoda, amivel utoljára az iskolapadokbanuntatták őket. De kikérik maguknak azokis, akik a bús királyfit az érinthetetlenekkasztjába sorolják, és meggyalázásáért azégre kiáltanak. (Ez utóbbiak nyilván elfe-lejtik, hogy a Szupersztár is a legszentebbtörténet zenei profanizálása, vagyis hu-manizálása.) E nyilvánvaló előítéleteketcsak akkor sikerülhet hatályon kívülhelyeztetni, ha Nagy Feró kétfrontosharcot indít közönségéért. A Hamletetismerőkkel elhiteti, hogy a rockopera isegy lehetséges változat, érdekes olvasat,amelyet érdemes Shakespeare-évelösszevetni. De ennél sokkal fontosabb -tulajdonképpen ez biztosítja az előadásautonómiáját -, hogy Hamlet azoknak akonfliktuózus problémáknak a szószó-lója legyen, amelyekért a műveltség szfé-ráján kívül állók is elfogadják őt a magukhősének.

Ez a kettősség egyaránt tetten érhető aprodukció dramaturgiai és zenedrama-turgiai elképzelésében. Mindenekelőttmeg kell állapítani, hogy Nagy Feró meg-lehetősen hűségesen követi az eredetidráma cselekményét. Természetesen a

Csuha Lajos (Claudius) és Nagy Feró (Hamlet) a Rock-Hamlet előadásában (Papp Dezső felv.)

műfaj törvényeivel egyezően - tekintve,hogy a pop-Hamlet zárt számok füzére ésúgynevezett végigkomponált mű, nin-csenek prózai részletei - nagyfokú sűrítésttett szükségessé, de végül is a szöveg-könyv alig tartalmaz az eredetitől elru-gaszkodó mozzanatokat. A dán udvardőzsölése, a szellemjárás, a hajdani isko-latársak és Ophelia árulása, az egérfogó,Claudius megtisztulásáért könyörgő fo-hásza, Gertrud meghasonlása, Poloniusvéletlen lekaszabolása, Hamlet szám-űzése, Ophelia esze bomlása, majd abefejező tömegmészárlás Shakespeare-éval azonos nyomatékkal szerepelnek alibrettóban. Az eltérések jelentéktelenek,efféle átértelmezéseket ma már aleghagyományosabb feldolgozásokban istalálunk. Patologikus vonásokkal egészültki Gertrud portréja azáltal, hogyszorongásait alkoholba fojtja. Új nyomo-zati eredmény az a beállítás, hogy Ophe-liát Rosencrantzék teszik el láb alól,Claudius titkos óhaját kitudva. Ám e töb-bé-kevésbé esetleges kiigazítások nemérintik a lényeget. Végül is megállapít-hatjuk, hogy Nagy Feró szövegkönyvemeggyőzően épít Shakespeare drámájá-nak többrétegűségére, és emeli ki a min-denkihez szóló, populáris kalandsztorit.

Vagy mégsem?

Akad ugyanis egy módosítás, amely-nek nagy horderejű következményeilesznek a továbbiakban. Horatio kiope-rálására gondolok. E művelet látszólagteljes mértékben formai-dramaturgiai ter-mészetű. Shakespeare Horatiója mint-egymegkettőzi a hamleti figurát, ezért egyleegyszerűsített cselekményű, tömörítettkonfliktusrendszerű librettóban jelenlétenélkülözhető. Ha eltekintünk akoncepcionális indítékoktól! Mert Shakes-peare számára, úgy látszik, fontos volthangsúlyozni, hogy a kizökkent időt nempusztán egyetlen, élethelyzetétől végle-tesen kibillentett hős érzékeli. Társaivannak. Szövetségesei. Fent és lent.Akikkel megoszthatja a legcsüggesztőbbpillanatokat is. Nagy Ferónak viszontsemmi szüksége e motívumra, sőt az őelképzeléseinek kifejezetten az útjábanáll. Az ő Hamletje ugyanis magányos hős,egyedül, egymagában küzd mindenkiellen. (Akár a modern mitológiákmozivászonról ismert populáris hősei.)Hogy ez a felállás milyen sarkalatoseleme Nagy Feró elgondolásának, azt atragikus végben felpanaszlott: „Hol vagy,Horatio?" kiáltás egyértelműen igazolja.Horatio nem takarékossági okokból kerültki a történetből. Horatio nincs. Barát

nincs. Ahogy nincs anyai szeretet, rokoniméltányosság, őszinte szerelem, becsület,hűség fiatalságunk egykori társaihoz. NagyFeró királyfia egy romantikusan, mono-litikusan gonosz világ részese, amelybenaz erőviszonyok cseppnyi esélyt semadnak a győzelemre. Es a reménytelen-ségben az egyetlen vigasz, hogy inkább„lemegy kutyába", de e förtelmes közeg-gel nem alkuszik!

Talán nem kell külön felhívni a figyel-met rá, hogy a fentiek szellemében fogantlibrettó különösen alkalmas arra, hogyNagy Feró legszemélyesebb - és természe-tesen megzenésíthető - indulatait, acsargóharagját fogalmazza meg. (Es azt hiszem,éppen ez az érzelmi tartomány hitelesítisajátos stílusát is.) Ugyanakkor az egyolda-lúság korlátozza színpadi világának teljes-ségét. A librettó eseménysora szinte telje-sen lehetetlenné teszi a pozitív azonosu-lást. A nagy előképek (Szupersztár, Hair,István, a király) szerzői gárdája a műfajlegvonzóbb zenei formájaként kezeli amindenkit magába olvasztó tömegdalt, akatartikus-himnikus kórusokat, amelyek avilág megigazulásának ígéretével a közös-ségi ünnep magaslatára emelik a produk-ciót, mindenekelőtt fiatal közönségük sze-mében. Kérdés, hogy e zenedramaturgiaipanel hiányában is létrejöhet-e rockopera?Mindenesetre úgy tűnik, hogy NagyFerótól mi sem áll távolabb, mint egyilyen, a hallgatóságot összeolvasztó pop-öröm-óda megkomponálása. Nemazonosulásra késztet, hanem leleplez,kifiguráz, tehát a protestelemeknek nyitszabad utat. Végül is a librettó eszándéknak rendelődik alá. Ezen ajogcímen időz el Laertes (és nem Leartes,ahogy a lemezen olvashatjuk) és Opheliaévődő fecselyén vagy az udvar böfögőorgiáin. (Különösen az első részt terhelikezek a cselekmény fővonalától félreesőéletképepizódok. A második részelevenebb sodrású.)

De természetesen a librettót nem aformálódó történet, hanem a kínálkozószerepszövegek minősítik. Nyilvánvaló,hogy a színpadi mű dialógusanyagánmúlik, mennyire éli át a közönség aszínpadi alakok helyzetét, milyenmélyen pillant-hat magatartásukrugóiba. A zenés szín-padon ez akiváltságos kifejezőeszköz amegzenésített szöveg. Azok, akik két-kedve fogadták a rockosított Hamlet ötle-tét, alighanem ezen akadtak fenn. Merthogy is lesz ez tulajdonképpen? NagyFeró veszi a bátorságot, és slágerszöve-geinek nyelvére fordítja Shakespeareverseit? (Illetve Arany Jánoséit.) A ver-senyhelyzet nem éppen ízléses! VagyShakespeare (Arany János) klasszikussorait kezeli szabad prédaként, kockáz-tatva, hogy a felhasznált szöveg fajsú-lyosságával a dallam elébe tolakodik,vagy szét is veti a zenei formát?

Nagy Feró elismerendő leleménnyelbújik ki e szorítóból. Hű is marad az iro-dalmi eszmeképhez - és nem is; alá isrendeli a szöveget a zenének - meg nemis. Ugyanis kiemeli a monológok és dia-lógusok kontextusából a hamleti szálló-igéket, és ezekből rakja össze mozaiksze-rűen a szerepek szöveganyagát. Az önál-lósult aforizmák, aranyigazságok - a gnó-mák - mára görög dráma szópárbajaibanis fontos szerepet játszottak, de különö-sen kedveltek voltak Shakespeare korá-ban. (Nemrégiben újsághír adta tudtul,hogy a korabeli kalózkiadások egyikébena Shakespeare műveiben fellelhető és aművelt társaságban jól forgatható böl-csességeket gyűjtötte egybe egy üzletiérzékkel megáldott vállalkozó.) Ez ötlet-nek köszönhetően a szöveg shakespeare-iis, és slágerszöveg is; „Gyarlóság, asszonya neved!" vagy „Közös, hogy meghal, akiél, / S a természet útján szebb valóra kél"- halljuk vissza a patinás szlogeneket. DeNagy Feró még itt sem áll meg: a gnómá-

Szilagyi Maya (Gertrud) és Nagy Feró (Hamlet)

zárja le Hamlet kontra az egész világ máremlített, kibékíthetetlen konfliktusát. Akölcsön- és saját szövegek szerencsés ele-gyítése kétségtelenül a librettó legfigye-lemreméltóbb erényei közé tartozik.

Mielőtt most már a zenei elemzésretérnék, hadd tegyek egy vargabetűt. NagyFeró Hamletje nem „könyvoperának" ké-szült, a kompozíció koncepciója elvá-laszthatatlan azoktól a konkrét színházikörülményektől, amelyekre megtervezték.Köztudott, hogy a bemutatót eredetileg akecskeméti Katona József Szín-házvállalta fel közös műhelymunkában egyiktársulati tagozatával, Malgot Istvánavantgarde mozgásszínházával. Ez azegyüttműködés a résztvevőkön kívül esőokokból igen rövid életű volt. Mégsemmaradt nyomtalan. Bizonyosnak látszik,hogy eredetileg két elképzelés feleseltegymással. Nagy Feróé, aki alkalmasintegy rockoratóriumot (tehát nem operát!)kívánt komponálni a Hamletből, ha tévé-nyilatkozatára jól emlékszem, egysze-mélyes histrióként idézve fel a történetet.(Prózában Kozák András vállalkozotteffélére a Játékszínben.) Nagy Feró ezirányú eltökéltségére bizonyság a lemezis, amelyen még füzérszerűen - és nemcselekményszerűen - sorjáznak akarakterportrék, atmoszferikus zenei tab-lók. Ugyanakkor a színjátékos, tehát a

Prókai Annamária a Rock-Hamletben (Szilágyi Lenke felvételei)

rockopera irányába mutató jeleneteket(Laertes búcsúja húgától, szellemjárás,egérfogó) még hiába keresnénk a ko-rongon. Malgoték viszont a pantomimes,mondhatni bizarrul szürreális látvány-elemekkel kívánták keresztezni a pop-Hamlet zenei világát egy kifejezettenintellektuális hibrid igézetében. Hogy holtartott a közös munka, azt a már nem akecskeméti színház égisze alatt tető aláhozott és a Hamlettel szinte egyidőbenmegvalósított Dromlet néhány mozzanataérzékeltette. A két produkció ugyantökéletesen öntörvényű és az elkölcsönzésgyanúja sem merülhet fel, mégis aDromlet őrségváltásának vagy az udvariledérségeknek a zenei anyagában meg-megüti fülünket néhány a Hamletbőlismerős taktus. Es fordítva: úgy látszik,Nagy Feróra is hatott egy fekete humorú,intellektuálisan groteszk tolmácsolás le-hetősége. Nagy Feró így olyan zenétkomponált, amely a jelenetek tragikusszínét minduntalan a pokoli bohózatosságfonákjára fordítja. A meggyilkolt királygyászlakomája bárgyú tangóba fullad; aSzellem szentségtörő hányavetiséggeldarálja le dörgedelmeit; pityergősoperettparódia teszi nevetségessé Opheliafinomlelkűségét; hiénakacaj röhög azsarnok bűnbánó imáján stb. De a leg-borsosabb zenei tréfákat a darab fináléjá-ban engedi meg magának. A forma refré-nes kördal, ami kedélyes haláltáncnaknyújt keretet. Mint a legyek hullanak sorraa méregtől az érintettek, operai fentebbstílben búcsúzva a világtól, és - a műfajkívánalmai szerint - az örök elnémulásküszöbén vágva ki a magas cét, hogyvégül is Rosencrantzék alpári rigmusairahizlalják a hullahegyet. E „borzadályos"véghez kapcsolódik a nekrológ, azeltávozottak érdemeinek elverklizése, amiugyancsak egy operai finale ultimojellegzetes zárlatismételgetései-betorkollik. A többi néma csend. Illetvehátravan még az utójáték, az örök vesztesjajongó vesszőfutása a testére-lelkérezáporozó ütlegek alatt.

Talán felesleges részleteznem, hogy ezaz idézőjeles, utalásokkal, áttételezésekkelzsúfolt, már-már spekulativ zene bizonymeglehetősen bonyolult. Nem csoda hát,hogy a nézőteret csak Claudius őrjöngéseforrósítja fel (El, el, Angliába véle!), mertvégre szabad folyást enged a mindenelidegenítést mellőző pőre indulatoknak.Es hogy Nagy Feró zeneszerzői vénájátóla líra sem idegen, azt egyetlen villanásnyijelenet tanúsít-hatja. A Poloniusnakkiszolgáltatott sze-

kat nem feltétlenül azok szájába adja, akikShakespeare szándékai szerint mondanák.Szívesen csúsztat. És íme, kiderül, hogyPolonius szenilis fecsegése ugyanolyanjól illik az oldott-részeg Gertrudhoz, vagyhogy Hamlet és Claudius jogosan hirdetikmagukat ugyan-azokkal a szavakkalbűnös-becsületes-nek. Ez aszövegkezelési technika, amely - haszabad szakmai tolvajnyelven kifejeznimagam - inkább helyzet-, mintfiguraspecifikus - végül is banálissá teszi,elidegeníti a tartalmakat. Természetesen a„prózai változatot" jól ismerő közönségetfeltételezve. (Különösen mesteri a „Lennivagy nem lenni" színe változása háromeltérő dramaturgiai funkcióval. A Dőzsöla király című jelenetben a kórus (azudvar) harsogja mintegy az élelmesség, azéletrevalóság jelmondataként. Másodszora cselekmény eredeti helyén, tehát azOpheliával való szakítást meg-előzőencsúfondáros refrénként kíséri Hamletkutyaszorítóját, hogy végül agazemberségükkel gátlástalanul kérkedőkéletelveként szólaljon meg.

Akár Homéroszé, Shakespeare asztalais felettébb gazdag, Nagy Ferónak vanmiből kiállítania a lakomát. Alig néhányolyan jelenet akad, amelyhez maga írt dal-szöveget. Ilyen a prológus és az epilógus,amely jelképes síkon exponálja, illetve

relmes levél tartalmát egy többszólamúmelodráma hozza tudtunkra. Claudiusrideg-süketen, prózaként silabizálja asorokat. Pedig Hamlet énekel: ellágyultariózóval ajánlja fel a levélben Opheliá-nak igaz-magát. A szép jelenetet a bot-rányra éhes nagy nyilvánosság, az udvarbevonulási indulója festi alá.

Hogy mennyire színház a zenés pop-színház, arról meglehetősen megoszlanaka vélemények. Vannak, akik szerint aműfaj felmenői a musicalnél keresendők,így a zenés színjáték valamennyi ismérveérvényes rá az énektől a táncig, alátványos szcenikai kerettől a színészijátékig, és a pop vagy rock címke csak azene hangvételére, hangzásvilágáravonatkozik. Mások vitatják ezt, és arrahivatkoznak, hogy a műfaj klasszikusai(például a Szupersztár) jellegzetes pó-diumi produkciók (oratóriumok), melyek-nek drámaiságát a koncertszámok sze-repszerűsége biztosítja, és a teátráliskifejezőeszközök csak járulékosak. E fel-fogás hívei arra hivatkoznak, hogy mégaz előadás látványelemei sem feltétlenülszínháziak, hanem jellegzetes szórakoz-tatóipari show-effektusok (jelmez, vilá-gítás), amelyeknek tartalmi súlya el-enyésző dekorációs funkciójuk mellett.De találkozunk olyan nézettel is, hogy apoporatórium éppen napjainkban formá-lódik pódiumból színházi produkcióvá, aműfaj szalonképessé válásának, intéz-ményesülésének jeleként. (Lásd a Víg-színház sorozatát vagy az István, a királyelőzékeny befogadását a Nemzeti szín-padára.)

Katona Imre rendezése mintha a kö-zéputasság jegyében fogant volna. A pro-dukció több, mint oratórium, de kevesebb,mint színház. Az oratórium felé mutat akeskeny, mélység nélküli, a plasztikusszínjátékos szituációk kialakításárajóformán alkalmatlan tér, amely a portálsíkjára tervezett mozgásoknak biztosítelsőséget, és ezzel a szólistákat emeli ki,míg a bonyolultabb, többszereplősviszonylatok megteremtéséről rendrelemond. Ugyanebbe az irányba mutat adíszletezés hiánya is. A szcenikai kör-nyezet egyetlen játszó eleme egy felezőrevüfüggöny, amely a kint-bentet ér-zékelteti, valamint vetítővászonként aszellemjárást és Polonius halálát árnyjá-tékkal ábrázolja. Koncertrekvizitum adiszkólámpák szakadatlan villogtatása is,bár megjegyeznénk, hogy e megoldásmeglehetősen „snassz", és még elnézőjóindulattal sem képes felidézni a tö-megspektákulumok nem feltétlenül ízlé-

ses, de mindenesetre nagyszabású káp-rázatát.

Katona ebben a kopár pódiumi térbenmégis színházat akar csinálni. El kívánjajátszatni a Hamletet. Ráadásul - akárMalgoték - az avantgarde kifejezőeszkö-zeivel. Ezúttal is a látványszínház ajánljamagát partnernek. Az a játékmód, amelya képi fantázia felszabadításával ragadjameg a racionális logikával már alig követ-hető tartalmakat. Katona korábbi rende-zései sziporkáztak a telitalálatos jelzé-sektől. A Hamletben is ezzel a jellegzetesamatőr formakinccsel sáfárkodik. Remekmint pódiumjáték a Gonzago megöletése(az úgynevezett egérfogó) pantomimje.Olykor a jelzések az allegória szintjéreemelkednek. A koponyát nem Hamlet,hanem Claudius szorongatja kezében atrónbeszéde alatt, elorzottországalmaként. Az alattvalók talp-nyalóhűségét aranyeső nyugtázza stb. (Sajnos,láthattunk fáradt, kiürült jelképeket is!)

A Grópiusz Társulat - a rendezői per-szonálunió jogcímén a Rockszínház fél-amatőr státusú háttéregyüttese - össze-szokottan, anyanyelvi szinten beszéli ezta színházi dialektust. A maguk műfajábanalig van kifogásolnivaló munkájukban.Nagy Feró színészi teljesítményéről márnem mondható el ugyanez. Az elő-adásszándékosan ütközteti a szereplők erősenstilizált színpadi magatartását Nagy Ferótermészetességével. (E kontrasztot mégtúl is hajtja a rendezés azáltal, hogyHamlet csupa dróton rángatottmarionettfigurával áll szemben. Ami -tegyük hozzá - nem éppen új ötlet.)Csakhogy Nagy Feró - színészként! -civil marad, aki nem fegyverez le játékaőszinteségével, mert nincs a magányoshős nagyra törését elhitető karizmája.

A Hamlet egyetemi színpadi ősbemu-tatója nem aratott lelkes sikert. De nem isbukott látványosan. A közönség egysze-rűen tudomásul vette a produkció tényét,de az empatizálástól húzódozott. Ennekszerteágazó okait igyekeztem az előb-biekben kitapintani. Mégis dolgozik ben-nem a kétely, hogy talár a legfontosabb-nak nem szenteltem kellő teret. Érdemesvolna megbizonyosodni, vajon helyénvolt-e Nagy Feró Hamletje egy par excel-lence értelmiségi játékhelyen'? A populá-risba oltott avantgarde-nak volt-e esélyeaz áttörésre? Es vajon hogyan fogadná aprodukciót az a közönség, amely nemforog ugyan műveltebb körökben, deHamlet „balhéit" a világgal testközelbőlismeri?

ERDEI JÁNOS

A hatalom tükre

A Hóhér és bolonda Radnóti Miklós Színpadon

„Cselekedeteik által annyira elve-szíthetik szabadságukat a teremt-mények, hogy végül képtelenek lesz-nek azt cselekedni, amit tenni magukis szükségesnek látnak és szeretnénekis."

(Johannes de Sanctis)

Majd' ötszáz éve, hogy a politikai szféraautonómmá lett. A hatalom megragadá-sának és gyakorlásának szabályai azótaszinte rítussá merevültek. Amennyirevéres és tragikus volt e szabályok megta-pasztalása és a tapasztalatok megörökí-tése (gondoljunk Shakespeare drámáira!),annyira kacagtató maga a rítus. Helytől,időtől és főként egyéni képességektőlmintegy függetlenül kényszerülnek ugyan-is emberek arra, hogy „Shakespeare-tjátsszanak". Kényszerülnek, ugyanis apolitikai szféra autonóm lévén, a sza-bályok, a rítus megváltoztatása minden-kor a bukás kockázatát rejti magában.Erre a torokszorítóan groteszk helyzetre -mert ne feledjük, a játék tétje változat-lanul az emberek élete! - a társadalom amaga módján válaszolt: „függetlenítette"magát a politikától. Amennyire egyálta-lán lehetett, kinyilvánította önnön auto-nómiáját. Mintegy a hatalom zavartalangyakorlásának feltételéül szabta, hogy aza lehető legkevésbé zavarja az ő szabadműködését (szerencsésebb tájakon a fel-tételeket jogszabályok garantálják; gyön-ge garancia, de a semminél azért több):megszületett a „civil társadalom". (Ez-által az egyébként is csak illuzórikusanfelszámolható „elidegenedés" ugyan nemszűnik meg, de hatása - az addigiaknálvalamivel szűkebb - korlátok közé szo-rul.) Ennek a folyamatnak az egyik (mel-lék)terméke a (politikai) vicc, ami a köte-lezően, sőt kényszerűen hangoztatottrituális szövegeket szembesíti azok refe-renciájával. Az erjedés végül egy művé-szet alatti műfaj, a kabaré megszületésé-hez vezetett. Ez az „alatt" azonban na-gyon is viszonylagos! A politikai-hatalmimechanizmus kiismerése ugyanis magát amechanizmust tette - esztétikai szem-pontból - érdektelenné. Kiélezetten fo-galmazva: vagy shakespeare-i dráma szü-letik, vagy az sem. Az előbbit megírták,az utóbbit meg minek (megírni) ... Ugyan-akkor a dolgok mégiscsak „ott" dőlnek el!

A művészi sterilitás, illetve az esztétikaiértékvesztés dilemmájának föloldásáraszázadunkban két, többé-kevésbé sikereskísérlet történt: Brechté és Dürrenmatté.Mindketten - és szükségképpen - agroteszk felé mozdították el az ábrázo-lást: a viszonyok minden addig ábrázolt-nál nyersebbek, már-mára groteszkségigprimitívek. Ez az út viszont gyakorlatilagjárhatatlan. Ugyanis még egy lépés, és aviszonyok már bohózattá egyszerűsöd-nek, s ami esztétikai szempontból súlyo-sabb: maguk a megjelenített alakok iskarikatúrává silányulnak.

A Hóhér és bolond Mexikója egy seholsem és mindenütt létező „banánköztár-saság", ahol az azóta diadalmas felkeléskiváltóiról, a két nemzeti mártírról várat-lanul kiderül, hogy élnek, s ezzel eszeve-szett, de meglehetősen elnagyoltan meg-írt hatalmi bohózat veszi kezdetét.

Szurdi Miklós rendező a dalszövegeketíró Verebes Istvánban és főként a szí-nészekben olyan társakra lelt, hogy atalálkozás eredménye minden várakozástfelülmúl: élő, eleven színházzá lesz.

Szurdi a két főszereplőt, a kivégzésokozta lelkiismeret-furdalásában állító-lag öngyilkosságot elkövető Hóhért(Márton András) és az állítólagos áldoza-tot (Nagy Sándor Tamás) kiemeli a drá-mából. Még ég a nézőtéri világítás, ami-kor a két színész elénekli a „Jegy-dal"-t:„Kérem a jegyet / ... / Akinek nem telik abemenetre, / Ne számítson szeretetre /Ki itt potyát sírva koldul, / Legjobb lesz,ha visszafordul / . . ." Ezáltal az előadásegésze idézőjelbe kerül, ugyanakkor megis keményedik. Idézőjelbe kerül az elő-adás, mert a két főszereplő a megszokott-nál intimebb, konferansziékapcsolatbakerül a közönséggel; és meg is keménye-dik, mert mindkét színész elegendő esz-közzel és erővel rendelkezik ahhoz, hogy

elhitesse azt, amiről a dal szól: ne mű-vészkedésre számítson a nagyérdemű,hanem arra, hogy pénze ellenében ittszórakoztatni fogják. Prof módon. Es ígyis történik.

Ez az idézőjel mélyül tovább az előjá-ték után. A hajdani filmhíradók obligátBeethovenje egy „mexikói tudósítás" ké-pei alá dörög. (A filmbetét színházbanesztétikailag problematikus, de ott, aholkonferansziék vannak, magától értető-dő.) A filmvásznon burleszkelemek ke-verednek valami Eizenstein-paródiával.A tudósítás a két hős (Márton András ésNagy Sándor Tamás) mártíromságáról s anépfelkelés eredményeiről szól. A kétkonferansziénak nemzeti hősként valószerepeltetése véglegesíti, hogy kabaré-ban vagyunk, és éppen ezáltal Szurdinaksikerül lesöpörnie mindazokat az elvárá-sokat, amelyek nehezítenék az esemé-nyek élményszerű befogadását. Egy aligközepes irodalmi anyagot különbözőrendezői fogásokkal nem föltupírozni éskorrigálni igyekszik, hanem egyetlenmesterfogással „lefokozza" azt, ám éppezáltal az egész egyszerre élni kezd. SSzurdi lépésről lépésre mintegy rekonst-ruálja a megtagadott színházat, s ezáltal adarab végén egészen közel vezeti a nézőtahhoz, amit régebbi idők kritikusaikatarzisnak neveztek.

A tulajdonképpeni nyitójelenetben együnnepi tribünt látunk: „emberközelben".Az államelnök (Gosztonyi János), fe-lesége (Gordon Zsuzsa), fiuk, aki a hata-lom várományosa (Nemcsák Károly) ésambiciózus menyük (Takács Katalin)celebrálják az ünnepséget, miközbenfogaik között válogatott szitkokat szi-szegnek és vágnak egymás fejéhez. Amígünneplők és önmagukat ünnepeltetőkelkülönülnek egymástól, ez a beállításellenállhatatlan komikum forrása.

Azonban a gegek - az előadással úgy-sem vetekedhető - felidézése helyett cél-szerűbbnek látszik a színészi alakítások-ról szólni.

Nemcsák Károly látszólag hálás szere-pet kapott. A születésével akaratlanul ishatalmi cselszövések kellős közepébekerült idióta alakját kell megformáznia.Alakítása - talán egy egészen apró váltás-nak is köszönhetően - bravúros. Amikorugyanis felesége az ő, Rodrigo halálosfáradtságával s törött kezével mit semtörődve tovább hajszolja őt egyre vadabbés értelmetlenebb útján, Nemcsák mó-dosít artikulációján: tisztán kezd beszél-ni. S az egyre abszurdabb helyzetekbenmegszólaló tiszta emberi hang egyszerreátértékeli a helyzetet. A hatalom őrültkörforgásától elragadottak között ő, azidióta az egyetlen (viszonylag) normális.Kár, hogy a rendező ezt a váltást a beállí-tásokkal már nem érzékelteti, s Nemcsákis csak egyik (fölcserélhető) táncosa avégső hatalmi keringőnek.

Nemcsákéhoz mérhetően jó, de egypicit kidolgozatlanabb a feleségét, Or-tensiát játszó Takács Katalin alakítása. Ő akabarék sértett - és a „család esze" jól-rosszul eljátszott szerepével vigasztaló-dó - feleségét hozza. Alakítása akkorválik fergetegessé, amikor ugyanezt azattitűdöt politikai szakértőként látjukmegnyilatkozni. Hideglelős, hogy a piti-áner házsártosság s a politikai normatívákmennyire egy tőről fakadnak (ebben azalakításban is). Takács mozgáskultúrájaimponáló, de mivel gesztusait vagyméginkább politikus gesztusainak az „ős-típusát" a frusztrált feleség mozdulatai-ként nem látjuk, szerepépítkezésében(könnyen kiküszöbölhető) törés van.

A politikum mint a személyes nyomo-rúság kompenzációja, ez Bálint Andrásördögien jó dr. Hirschének témája is. EgyMalcom Lowry lapjairól előlépett blazírtkisvárosi előkelőség rezzenetlen fölényesüt színpadi jelenlétéből. Olyannyira ural-kodik magán, hogy ettől még mimikája islelassul, reakciói pózok egymásutánjaivástilizálódnak. Egy imponáló komolysággalátbeszélt - és éppen ettől ellenállhatatlanulhumoros - kártyaparti halandzsaszövegé-vel körvonalazza a figurát. S amikor újra ésújra megzavarják a partit, Bálint jelzi, hogyaz artikulálatlan hangok használata is részeszínészi eszköztárának.

A pózokból fölépített maszkot azonbannem ebbe az irányba bontja szét. Apartinak tétje van: ha ő győz Colompobácsi ellen - akit Gera Zoltán alakít -,akkor Colompo bácsi belőle farag állam-

Werich-Voskovec: Hóhér és bolond (Radnóti Színpad).Márton András (De Jure) és Nagy Sándor Tamás (De Facto)

elnököt. S Bálint dr. Hirsche győz.Győzelmének viseléséhez azonban azáltala formált figurának nincsenek meg apózai, s Bálint remekül vált: egy megza-varodott ember próbál szót érteni éstanácsot kérni.

Gera Colompójának két létformájalétezik: a politikai cselszövés s az ezekfáradalmait pihentető kártyázás. Igaziöreg „zsugást" alakít Gera, s még ahhozis van ereje s főként eszköze, hogy a min-denkori mindentudók mítoszát porrázúzza: Bálint dr. Hirschének elbizonyta-lanodása, mely már nem póz, egészenfrenetikus hatású pillanatot eredményez.Dr. Hirschből ugyanis felszakad a múlt:szexuális nyomorúságáról vall hadarva,hibátlan akcentussal, németül. Nem aszínész által megjelenített figura anevetséges, hanem a helyzet, de az el-lenállhatatlanul. A mitikus mindentu-dóról, az öreg zsugásról pedig ezekben apillanatokban derül ki, hogy nem zseni,hanem - elnézést a kifejezésért, de Geraremek alakítására ez a pontos szó - tahó.Úgy szórakozik és játszik - ráadásul min-den funkció nélkül - Bálint nyomorúsá-gával, hogy ezáltal egyértelművé válik;úgynevezett zsenialitása nem más, mintteljes érzéketlenség, a tahóság maga.

Ha csak az eddig vázolt szereplőketképzeljük el, amint egy szerencsétlenország (Mexikó) főhatalmáért futnakeszeveszett versenyt, úgy hihetetlenülpontosnak kell találnunk azt a dalt, amit akét (ál)mártír énekel a hatalmi versenyenvaló indulásukat bekonferálandó:„Micsoda aréna, micsoda cirkusz, /Micsoda grimbusz, föl nem fogható. /Zavaros szcéna veszedelmekkel. / Kide-rül egyszer, nem titkolható. / A kötél-táncban csigolyám eltörik, / Sikít azsonglőr, száll a buzogány, / Az idomárfeje lenyelve, / Táncol a medve Colompohasán / ... / Hamis a bűvész, a dobozából /Sose varázsol elő újra már. / Folyik aprogram, egyedülálló, / A késdobáló szí-vedbe talál / ... / Ha a trapézról ellódulsza légbe, / Hogy el is kapjanak, arra nincsremény. / Lukas a háló, átzuhansz aporba, / Szétterülsz nyomban, mint egylólepény. / Egy cirkusz ez, egy rémpo-rond, / Es nézi százezer bolond. / Ki résztvesz benne, mást se mond: / Szar / Szar /Szar."

Colompo bácsi unokahúgának, Juanil-lának a szerepében Egri Kati humoraestéről estére lehengerli a nézőket. Pon-tosabban szólva, maga a szöveg szinteleírhatatlanul humoros. Juanilla ugyanisegy nem létező nyelvet beszél:

Dr. Hirsch: Mondja, Colompo, spanyolaz unokahúga vagy portu-gál?

Colompo: Brazil, doktorkám, brazil. Dr.Hirsch: Akkor ezért nem beszél

egyetlen nyelvet sem.Colompo: Frászt. Ezért beszéli mind a

kettőt egyszerre.Juanilla: Nem értelődöm, ha mondo-

kálok?"

Juanilla szövegei fordítói remeklések.Olyan agyontöredezett, kifacsart, egy-szerre túl- és alulgrammatizált szóözön-nel fogalmaz meg minden kijelentést,hogy az bármelyik „posztmodern" írónk-nak dicsőségére válnék. Végletesen ron-gált alig magyar az, amit beszél. A szí-nésznő viszont ellene játszik a szöveg-nek, s az épp így lesz ellenállhatatlanulhumorossá! Nem poentíroz ugyanis, ha-nem a szóözön nehezen kihámozhatótartalmára figyelve alakít. Ehhez a meg-szokott játékmódot némiképp módosíta-nia kell, s ezt a feladatot Egri Kati bravú-rosan oldja meg. Hangsúlyait nem amondatokon belül helyezi el, hanem amondatokból alakít ki olyan színtaktikaiegységeket, melyeket különböző árnya-lattal kell (és tud!) mondani. Ezáltal nema figura válik nevetségessé, hanem magaa helyzet, amelyben a nyelvet ennyirekülönböző módon használó emberekkényszerülnek kommunikálni. RáadásulJuanilla szövegei - már amennyire ezebben a „zenés káosz"-ban egyáltalánelképzelhető - komolyak. A tervezettvérontások ellen emel(ne) szó(özön)t, haszavaira egyáltalán figyelne valaki. Ez-

által viszont a csillogó-kacagtató felszínalatt még valamiféle balladai komorság, akifejezés nehézségeivel reménytelenülküzdő tragédiájának a lehetősége is fel-sejlik. Alakításának megkoronázása aváltozatlanul zagyva szövegre énekeltSzerelmes dalának hibátlan intonációjúelőadása. Elsősorban az ő és Bálint And-rás alakítása az, ami elgondolkodásrakésztethetné a kritikusainkat, de főkéntszínészeinket. Eleven és látható példákarra, hogy az operettes-kabarés, poentí-rozó játékmód (ha úgy tetszik, a haknihozadékai) nem pótolhatják a színész-technikai hiányosságokat; ellenkezőleg!Épp a színikultúra megléte, az alakításokprecíz kidolgozottsága az, ami egy meg-lehetősen gyöngécske nyersanyagból hanem is csodát, de színházat képes terem-teni. Az ember elborzad, ha elképzeli,micsoda szörnyűség sülhetett volna kiebből a nyersanyagból igénytelenebb meg-valósítás esetén. Ennél borzasztóbb márcsak az ilyen „produkciókat" mentegető sa „műfaji sajátosságokra" (netán a közön-ség elvárásaira) hivatkozó ideológia. AHóhér és bolond bemutatása óta a kritikusvalamivel könnyebb helyzetben van: lát-ható és megtekinthető, eltanulható példaszületett.

Az államelnököt és hitvesét GosztonyiJános és Gordon Zsuzsa játszotta.Gosztonyi államelnöke szomorú féreg,akinek reakcióiból és rezignált megló-dulásaiból sejthető, hogy csak lépésrőllépésre vesztette el az eszét, butult hozzáa környezetéhez. Egy hajdanán sikeresfigura önreflexióját viseli teherként ez

Márton András (De Jure), Egri Kati (Juanilla) és Nagy Sándor Tamás (De Facto)

az uralkodásba fáradt koravén aggastyán.Gordon Zsuzsa a parvenünek azt a típu-sát játssza el, amelyet talán körúti firstladynek nevezhetünk. A hatalomból valórészesülés számára mintegy a gátlásokfölszabadulásában, elementáris közön-ségességként jelenik meg.

Az előadás egészének súlya azonban akét (ál)mártír, a De Jurét és a De Factótalakító Márton András és Nagy SándorTamás vállára nehezedik. Kettejük közülMárton tűnik erőteljesebbnek, de NagySándor Tamást dicséri, hogy nem ver-senyezni igyekszik kollégájával, hanemremekül kiegészíti annak alakítását.Konferansziéként ismerkedünk meg ve-lük, s ezzel az indítással, pontosabban azindítás adta lehetőséggel mindkét szí-nész remekül él. Páros jeleneteikbennem csak hozzák a rájuk bízott figurákat,de enyhén fölfokozott alakításukkal (picitemeltebb hang, picit eltúlzott gesztusok)

azt is sikerül érzékeltetniük, hogy hoz-niuk kell, hogy alakítanak. A színpadihelyzetnek a játékmódba való beépítéseáltal az egyébként igencsak bárgyú szö-vegecskék egyszerre élni kezdenek, sú-lyuk és hitelük lesz. Nem két alig-aligkörvonalazott karakter elmosódott alak-ja kerül így a néző szeme elé, hanem kétszínész, aki virtuóz módon játszik aszerepével. Körvonalazatlan jellemekhelyett - színpadilag hitelesített - hely-zetgyakorlatok sorozata. Ez olyannyirajól sikerül, hogy az embernek újra és újraMrozek emigránsai jutnak eszébe, holotta két szöveg - ég és föld. Amikor pedig akét színész a többi szereplővel együtt vanszínpadon, elhagyják alakításuk túlzóelemeit, s ennek kettős haszna van.Konferansziéként elfogadott s a„helyzetgyakorlatokkal" megerősítettszínpadijelen-létük - beilleszkedésük által- hitelesíti a darab egészét is. (A szólegszorosabb értelmében igaz, hogy őkaz előadás

motorjai.) Az eltérő játékmódok („konfe-ranszié", karikírozó s végül az előadásegészébe illeszkedő) ráadásul alakítássáállnak össze. A konferanszié fölényes-kívülálló magaslatából ereszkednek ésbutulnak a hatalmi kutyakomédia részt-vevői közé. (Ebből a szempontból a túl-játszás már mintegy a zavar, a megzava-rodottság jele.) Erre, az előadás meta-szintjén megvalósuló ívre játszik rá, ezterősíti fel Szurdi Miklós rendező, amikora darabzáró songot éneklő páros mögöttfölmegy a függöny, s az előadás vala-mennyi szereplője, félig lesminkelve, ve-lük énekel: „Ha kérdezed, mi újság, / Aztmondom: nincs tanulság. / Nem érthető/ Az, mi létrejő. / Akárhonnan lépj elő, /Ha bekerülsz a körbe, / Egyenes nincs,csak görbe /.../ Bolondot és hóhért csi-nál hamar / Belőled ez a világ. / Vagymegőrülsz, vagy gyilkos leszel, / Ha szé-ket raknak alád /.../".

A rítus ugyanis kötött, s éppen ez akötöttség eredményezi, hogy mindenkieljátszhat minden szerepet. Így jószerivelcsak a véletlenen múlik, hogy melyikalakítás lesz sikeres, és melyik okoz bu-kást.Így, még ha lehetetlen is - a bohózat

szereplői félig sminkelnek le, félig lép-(het)nek ki a szerepeikből -, a vágyaknetovábbja az, amit a song megfogalmaz:„Kell egy kis sziget, / Hol meghúzód-hatsz, s ha bárki rád kopog, / Nem vagyott senkinek. / Mert bolondot és hóhért/.../" A színpadi események tehát a sze-replőkkel és magukkal a játszó színészek-kel történtek és történnek meg, s ezek-nek a történéseknek tanúi a nézők. Ez-által azonban résztvevők is, s így bármitéreznek, akár közönyt, akár meghatottsá-got, akár pedig valamiféle vidámságot,ezeknek az oly eltérő érzéseknek - éppena precízen működtetett színházi gépezetjó-voltából - a neve: részvét.

Tan Werich és Voskovec: Hóhér és bolond(Radnóti Miklós Színpad)

Dalszövegek: Verebes István. Zeneszerző:Jaroslav Jezek. Díszlet: Szlávik István. Jelmez:Szakács Györgyi. Zenei vezető: Novák János. Arendező munkatársa: Balák Margit.Koreográfus: Móger Ildikó. Rendezte: SzurdiMiklós.

Szereplők: Márton András, Nagy SándorTamás, Gosztonyi János, Gordon Zsuzsa,Gera Zoltán, Bálint András, Nemcsák Károly,Takács Katalin, Egri Kati, Thirring Viola, Zsó-tér Sándor.

Takács Katalin (Ortensia) és Nemcsák Károly (Rodrigo) aRadnóti Színpad előadásában (MTI-fotó)

BÉCSY TAMÁS

Ami megnyilatkozik,és ami rejtve marad

T. S. Eliot drámája a Várszínházban

T. S. Eliot 1950-ben írt Koktél hatkorcímű drámája igen élesen veti fel azok-nak a viszonyoknak a kérdéseit és proble-matikáját, amelyek az írott dráma és aszínészek, illetve a színpadi műalkotás ésa nézők között léteznek és alakulnak ki.

A cselekmény - nyersen - a következő:Edward Chamberlayne-ék koktél-partitrendeznek, ahol barátaik és egyismeretlen vendég van jelen. A teljesenszokványos, angol társasági csevegő tó-nusban indított beszélgetésekből meg-tudjuk, hogy Edward feleségének, Lavi-niának hirtelen el kellett utaznia, mertegyik nagynénje megbetegedett. A parti-ról hamar távoznak a vendégek, de azismeretlen férfi ott marad. Edward el-mondja neki, hogy felesége nem eluta-zott, hanem elhagyta őt. Az ismeretlenezt tudja, es közlí vele, hogy feleségehamarosan visszatér hozzá. Ezután azegyik férfi vendég, Peter jön vissza, skéri Edwardot, tudakolja meg az egyik,ugyancsak itt volt hölgy vendégtől, Celiá-tól, miért változtatott hozzá való viszo-nyán, miután már úgy tűnt, sokat jelente-nek egymásnak. Peter eltávozta utánCelia jelenik meg újra. Ekkor azonbankiderül, hogy Celia és Edward szerelmikapcsolatban vannak. Celia ebben az újhelyzetben azt reméli, hogy megerősödika közte és Edward között lévő viszony.Realizálnia kell azonban, hogy a férfinak őmégsem kell igazán; Edward a feleségevisszatértét várja. Szakítanak. Akövetkező képben Lavinia valóban visz-szatér, de a házaspár igen rövid idő alattismét összevész. Edward úgy értékelimúltjukat, hogy ő mindig csak Laviniaakaratát teljesítette; s már bánja, hogyszakított Celiával.

A második felvonásban kiderül, hogyaz ismeretlen vendég pszichiáter, s hogyaz első felvonás két vendége, Julia ésAlex valamiképpen az ő segítőtársaiabban, hogy hozzá irányítsák a pszichi-kailag összeomlott embereket. Edwardteljes döntésképtelensége és érzelmi zűr-zavara miatt összeomlott, s Alex ajánlá-sára keresi fel az orvost, Reillyt.Hamarosan megjelenik Lavinia is, akimár régebben jár a pszichiáterhez; ő Juliaajánla-

tára. A pszichikai kúra csak közös lehet, sehhez szükséges mindkettejük jelenléte.Az orvos nemcsak azt mondja el itt ésmost nyíltan, hogy Celia szeretője voltEdwardnak, de azt is, hogy Lavinia Peter-nek. Lavinia azért ment bele a Peterrelvaló kapcsolatba, mert azt akarta, hogyigazán szeressék, ha a férje nem szeretiigazán; Edward pedig azért a Celiávalvaló kapcsolatba, mert azt hitte, igazánszerethet valakit, ha a feleségét nem lehetigazán szeretni. Ez a két dinamizmus amélyben azonos - közli velük Reilly -, éssaját hibáikkal vádolták a másikat. Reillymost nemcsak egymást fogadtatja elvelük, de azt az életmódot és életutat -ügyvédi-jogászi munka és pénzkeresés,illetve a társasági élet, a koktélpartik -,ami nekik való.

Celia is felkeresi az orvost, ugyancsakJulia tanácsára. Ó elmondja, most márkáprázatnak tetszik neki a világ, és azutóbbi események - arra utal, hogy Ed-ward képtelen volt őt valóban szeretni -rádöbbentették: mindig magányos volt.Edwarddal is csak „használatba vettékegymást, ki-ki a saját céljára". Ó kincsetkeresett az Edwarddal való szerelemben,de nem találta: talán ez a kincs nincs issehol. Most ugyan bűntudatot érez, denem Lavinia miatt, hanem azért, merttévedett: azt hitte, megkaphatja a reméltnagy kincset. Reilly felajánlja neki, hogykét útra is rá tudja vezetni. Az egyik aszokványos, amelyen kibékülhet „azátlagos emberi állapottal", azzal, amely-ben az emberek apróságoknak örülnek, deegymást nem értik. A másik út szavakkalnehezen leírható, de a végén megtaláljaazt, amit eddig nem a neki való, rossz útonkeresett. A néző számára ismeretlen hely-re, valamiféle „szanatóriumba" küldi.

A harmadik felvonásban megjelennekismét az eddigi szereplők, Cella kivételé-vel. Celiáról a Keletről visszatért Alexhoz hírt. A lány egy szigorú rendbe lépettbe, ápolónő lett Keleten, ahol a pestisbenszenvedő és haldokló bennszülötteketápolta és vigasztalta. A keresztény éspogány bennszülöttek közötti háborúbana pogányok elfogták, s „keresztrefeszítették egy hangyaboly mellett". Ez aszörnyű halál azonban - Reilly értelmezi- Celia számára a maradéktalan és leg-magasabb rendű megváltás volt, és nohafizikailag szörnyű, lelkiekben boldog ha-lál. A mű végén Edward és Lavinia anekik való életmód szerint koktélpartiravárják vendégeiket.

Reilly jóvoltából, Julia és Alex segítsé-gével tehát mindenki megtalálta azt az

utat, illetve azt az életformát és életmó-dot, amely neki megfelelő, amelyen járvamegtalálhatják megnyugvásukat. Ez ter-mészetesen nem a mű cselekményme-netéből, hanem a szavak és mondatokjelentéséből, Julia és Reilly megfogalma-zásából, illetve értelmezéséből derül ki,Edward és Lavinia a koktélpartival szim-bolizált társasági életben lelt rá saját út-jára, s azzal, hogy ennek normatíváitelfogadják, s elkerülik a túlzott reménye-ket és várakozásokat, amelyeket a szere-lemhez fűztek; Peter a filmszakmát és atág, az egész világra kiterjedő életmódot,Celia pedig azt a hivatást találta meg,hogy mások vigasztalására éljen, és azt ahalált, amely megváltotta őt.

Talán ennyiből is látható, hogy Eliotdrámájának három rétege van. A W ildeés Shaw által útjára indított társaságinyelvezettel megformált mindennapi be-szélgetéseké, továbbá a szalonvígjátékoké,amelyek szerelmi három- vagy négy-szög-problematikát prezentálnak, és vé-gül az a pszichikai-pszichológiai réteg,amelyben a lelkileg összeroppant vagyzsákutcába került embereket a nekik valóéletútra, egyéniségükhöz illő életmódbavaló ráirányítás révén gyógyítja a pszichi-áter, illetve Julia és Alex. Ezek a rétegekátszövik egymást, de az egymást követőfelvonások jellegét és minéműségét isezen sorrend szerint határozzák meg. Azelső két réteg - még ha az elioti magas-rendű költészettel megformálva is - csaka szavak-mondatok jellegében jelenikmeg, illetve az alakok közötti viszonyokfelszínén. Mélyebben húzódik a harma-dik réteg, a három alak - Reilly, Julia ésAlex - azon akciója, hogy a másik négyeta nekik megfelelő életmódba vezessék.

A megnyilatkozásokban, a költői szö-vegekben még jobban elbújik az a finompszichológia, a négyféle életútnak az adifferenciált megkülönböztetése, amelyszorosan ,kapcsolódik a mű gondolati-szellemi szférájához és legfőbb közlésé-hez. A dráma végső közlése szerint bárkicsak akkor élhet pszichikailag egészségeséletet, ha az életnek azon szellemi-gon-dolati, de egyben azon gyakorlati szeg-mentumán él, amely egyéniségéhez adek-vát; egyébként lelki zűrzavarba kerül, vagyidegösszeomlást szenved. Az életutak kö-zött értékkülönbségek vannak; közöttükazonban nincs „átjárás": ki-ki csak asaját-ját, a neki adottat választhatja a sikerreményében. A legértékesebb út Celiáé.

Eliot nem freudista, s nem követi másmodern pszichológiai iskola tanait sem.Nézeteinek forrásai - miként az angol

filológusok kimutatták - bizonyos katoli-kus misztikusok, itt elsősorban a XVI.században élt Keresztes Szent János, illet-ve talán Pascal is; továbbá a manicheu-sok tanai. Eliot azért fordul ezekhez atanokhoz, mert nézete szerint a mai kul-túra negatív, s ami benne még pozitív tar-talom, az a kereszténység. (Vö.: The IdeaOf A Christian Society című művével.Ezenkívül maga Eliot utalt arra, hogy eza műve Euripidész Alkésztisz című drá-májához is kapcsolódik.)

Eliot eszmei-pszichológiai forrásainakés a modern pszichológiáknak az alap-ismérve között igen lényeges különbségvan. Nevezetesen, hogy mind KeresztesSzent János, mind a manicheusok tanaimisztikus nézetek és ilyen forrásokbólszármazó elvek: míg a modern pszicho-lógiák inkább többé, mint kevésbé valódi,hiteles pszichikai dinamizmusokat tár-gyalnak. A Koktél hatkorban igen gyak-ran történik utalás a manicheus tanokraalapozva a fényre és a sötétségre, a lá-tásra - akár szimbolikusan is, például a

szemüvegre, amelynek fél lencséje hi-ányzik, vagy Reilly félszeműségére stb. -,amelyet Keresztes Szent Jánosnak azisteni megvilágosodáshoz vezető utat jel-lemző metaforáival kapcsolódnak. Mani-cheus nézetnek minősíthető az is, hogy amindennapokban járható és ezért behatá-rolt utak nem vezethetnek a valódi meg-váltáshoz, az istenihez; vagyis az, hogy amindennapok között nem található megaz a szűk út, amely az isteni végtelenség-hez és megnyugváshoz vezet. Ez utóbbiebben a műben akként realizálódik, hogyCelia hiába kapcsolódna akár Edward-hoz, akár Peterhez - persze másként ésmásként -, neki mindkettejüktől el kellszakadnia, mert mind Edward, mindPeter - noha másként és másként - amindennapok útjait járják, s ez nem vezetahhoz a halálban való megváltáshoz,amely csak Celia számára adekvát út.

A drámából idézhetnénk olyan szöve-geket, amelyek az imént említett forrá-sokra utalnak. Ezt azonban nem érdemesmegtenni, mert Eliot a forrásaiban lévő

elveket és a maga nézeteit az alakok atti-tűdjévé, pszichikai vagy szellemi habitu-sává formálta.

És éppen ez az a tény, amely igen éle-sen veti fel a szöveg és az azt eljátszó szí-nészek, illetve a színházi előadás és anéző viszonyát.

Ha Keresztes Szent János és a mani-cheusok elvei és/vagy nézetei, illetőlegEliot „eretnek katolicizmusa" az alakokattitűdjévé és pszichikai vagy szellemihabitusává változtak, akkor ezek olyanattitűdök és habitusok, amelyek nincse-nek meg a mai mindennapi életben, akárcsak csíra formájú megjelenésmódbansem. A színészek számára ez azt jelenti,hogy a valóságban sehol nem találhatnakolyan életanyagokat vagy élményeket,amelyek az alakok megformálásábansegítségükre lehetnének, amelyeket mintforrásokat felhasználhatnának. Ebből az-tán az következik, hogy az írott drámavilágszerűségének azon részei és szintjei,amelyek ezeket a szellemi és/vagy pszi-chikai attitűdöket és habitusokat nyilvá-nítják ki, nem is formálódhatnak meg azelőadásban. Az attitűdöket és habituso-kat értelmező szövegrészek azonbanmégiscsak elhangzanak. Julia például eztmondja Celiára vonatkozóan a pszichiá-ternek, miután az a lányt a legmagasabbrendű és legmesszebbre vivő útra, a„kereszthalálhoz" vivőre irányította: „Noigen, messzire jut. És tudjuk, hova megy.De mit tudunk mi az utazás szörnyűsé-geiről? Te meg én nem ismerjük a folya-matot, amelyben az ember emberfölöt-tivé lesz: mit tudunk mi a szenvedésről,amelyet kiállnak a megvilágosodás útján(...) Semmitől sem fog félni: azt semtudja majd, hogy van mitől félnie. Ahhoztúl alázatos. Úgy megy át majd a szidal-mazás dombjai között, a gúnyolódás völ-gyén keresztül, buzgón és türelmesen,mint egy gyerek, akit elküldtek vala-miért. Es mégis szenvednie kell." A drá-mában többek között ezek a szavakvonatkoznak Keresztes Szent János Amegvilágosító út című könyvére. Az ezenszavakban rejlő habitus vagy az ezenszavakból átformált szellemi-pszichikaiattitűd - a vallásos értelmű emberfölöt-tivé tevő benső mag, az embert a megvi-lágosodás útján utolérő szenvedések s azerre vonatkozó alázat - kellene hogymegjelenjen annak a színésznőnek azalakításában, aki Celiát játssza. De - mintemlítettük - ez a habitus a valóságbannincsen meg, s így szükségképpen meg-formálhatatlan marad. A szavak azonbanelhangzanak, s ezért benső háttér is

Eliot: Koktél hatkor (Várszínház).Fülöp Zsigmond (Sir Henry Harcourt-Reilly) és Sára Bernadette (Cella Coplestone)

kellene hozzájuk, s ennek - szükségszerű -hiánya okoz zavart a színésznő alakítá-sában és a befogadó felfogórendszerébenegyaránt.

A befogadókban talán kevésbé. Bennüktalán csak akkor keltene kielégítet-lenségérzést, ha pontosan ismernék Elioteszméit és forrásait. Ennek hiányában - snyilván ilyen a nézők többsége - Celiánakaz ezen szavakban rejlő attitűdjét (de atöbbi alakét is!) - egészen másfajta atti-tűdre fordítja le, vagy másfélére fordítjaát; olyanná, amely a néző benső világábana hihetőség és érvényesség határain belülmarad, s ahol ezeket a határokat sajáttapasztalatai húzzák meg.

Mindezekkel azt akarom mondani,hogy ennek a drámának az eszmei-gon-dolati magja vagy a benne lévő alakokattitűdjeinek és habitusainak vezérlődinamizmusai tulajdonképpen eljátszha-tatlanok, mert sem a színészek nem talál-hatnak valóságos anyagot alakjaik meg-fogalmazásához, sem a nézők a hitelesappercipiáláshoz és megértéshez.

De - mint említettem - az erre a leg-benső szintre vagy magra vonatkozó sza-vak-mondatok elhangzanak, ezért mégisfelkeltődnek asszociációk, de csak „vala-mire", valami olyanra, amely ugyan nemez a benső szellemi mag, de amely mégistöbbé teszi ezt a drámát és ezt a színháziművet szerelmi bonyodalmakat közlőszalondrámánál.

Mindazonáltal ezeknek a színészilegmegformálhatatlan benső magoknak aközvetlen megjelenítése néha találkozikmai magatartásjegyekkel, a mában is ér-vényes és hiteles gondolatokkal vagy élet-mozzanatokkal. Ezeket nyilván ugyancsakhitelesen lehet vagy lehetne eljátszani;noha kétségkívül nehéz mind a színészek-nek megformálniuk, mind a nézőknek ap-percipiálniuk olyan mai magatartásjegy-nek vagy életmozzanatnak a jelentéseit,amelyeknek az írott szöveg szerint másokai és más jelentései vannak.

Mivel a drámának a legbensőbb szintje aszínjátékban nem képes megnyilatkozni,ami a műből megnyilatkozik, az aszerelmi kapcsolatok kérdésköre, amely -most már innen nézve - mégis több,mintsem annyi, hogy kinek ki volt a sze-retője, és hogyan békélt meg. A szerelmikapcsolatokkal összefüggésben igen erő-sen ugrik ki a pszichiáter, Julia és Alexaktivitása. A dráma világában ők „őran-gyalok", akik a másik négy embert a sajátútjukra terelik, arra, amelyen ki-ki a magaszámára és a maga szintjén tudjamegvalósítani önmaga vallásos értelmű

megváltását. Ez nem a modern pszicho-lógiák terminusaiban, illetve nézetei sze-rint jelenik meg; nem úgy, hogy az orvosés társai a tudattalanból fakadó azondinamizmusaikat akarják megszüntetni,amelyek lelki zűrzavart vagy összeroppa-nást okoznak. Hangsúlyozzuk, az ő tö-rekvéseik vezérlő motívuma és célja az,hogy kit-kit a saját, vallásos értelmű meg-váltásához vezessenek el, és ki-ki eztvalósítsa meg. Még akkor is így van ez, havégső eredménye esetleg ugyanaz, mintamit a modern pszichológiák akarnakelérni: az ember lelki megnyugvása. Demivel a mű szövegének jellege, művésziminéműsége nem a modern mélylélek-tané, és mivel az „őrangyalok" aktivitásá-nak szellemi háttere rejtve marad, az őtevékenységük a mások életébe való be-avatkozásnak minősül, a befogadóbanezzé fordítódik le. Ez pedig azonnaléletre hívja a kérdést: milyen jogonteszik? A kérdés nem fogalmazódhatnameg, ha Reilly szabályosan mai és ugyan-akkor nem sarlatán pszichiáter lenne,mert neki a jogot erre az adná meg, hogyő pontosan és tudományosan ismeri azember benső dinamizmusait. De nemkérdezhetnénk ezt akkor sem, ha a befo-gadó szerint az ember célja az istenibenvaló feloldódás lenne, ami a vallásosértelmezésben a saját megváltásábanérhető el, s ha hinnénk, hogy az értelmeséletmód az ehhez való közelítéssel azo-nos; és ha még azt is tudnánk, hogy azértéktelen és egyben zavarokat okozóélet-módból és életvitelből csakkülönböző módon, más-más úton tudunkönmagunk vallásos értelműmegváltásához eljutni.

A mai néző számára Reilly, Julia ésAlex beavatkoznak tehát a másik négyszerelmi viszonyaiba, s ezek közül Celiakivételével mindenkiét megnyugtatóanmegoldják. Celiával azonban - a maimegítélés szerint - fölháborítóan bán-nak, hiszen az egyik legborzasztóbb ha-lálba küldik. Vagyis a színjátékban az emlí-tett okok miatt lényegében más nyilatko-zik meg, mint az írott dráma világában.

Mint utaltunk rá, Eliot az angol felsőközéposztály körében élő társalgási nyel-vezettel indítja a drámát. De nemcsak anyelvezet, hanem a beszélgetés tárgy-vagy témaköre, továbbá a viselkedés és aszokásrendszer is erre az angol társa-dalmi rétegre jellemző. Másokról szóló,csípősen előadott történetek adják a té-mákat, és még az ehhez tartozó kajánságis az abszolút disztingvált viselkedésmó-don belül nyilvánul meg. A hét drámaialak beszédstílusa és viselkedésmódja

általában véve teljesen azonos, noha egyidő múlva igen erőteljesen kezd differen-ciálódni a gondolatok és életvitelek tar-talma. Az általános viselkedésmód ésbeszédstílus azonban nemcsak szocioló-giai jellemző, hanem a dráma tartalmimagjának nyelvi megjelenésmódja is. Hi-szen a beszédben és a viselkedésbenmegnyilvánuló finom disztingváltság egy-ben a dráma finom és disztingvált prob-lémáját is jelöli és hordozza, amely misz-tikus gondolatokból, manicheus tanokbólés az elioti „eretnek katolicizmusból"fonódik össze. Ha ezek életanyagokkávagy attitűdökké formálódnak, akkorezen tartalmak megjelenésmódja semlehet más, mint finom, disztingvált ésszolid. Hiszen ezeket a nézeteket vagytanokat képtelenség lenne olyan markánséletanyagokká, olyan éles attitűdökké éserőteljes habitusokká transzformálni,mint amilyenek az élet elementáris ésvalódi dinamizmusait hordozóéletanyagok, attitűdök, habitusok.

Úgy gondoljuk, ezeket el kellett mon-danunk ahhoz, hogy a Várszínház elő-adásáról, Mrsán János rendezéséről konk-rétabban szólhassunk.

A Várszínház előadásában előttünk vantehát egy színjáték, amelyben háromember négy másiknak az életébe, sze-relmi ügyeibe s ezeknek lelki zavaraibaszól bele, disztingvált szellemiséggel ésaz emberi lélekre vonatkozó finom gon-dolatokkal és elegáns modorral.

A színpad és a nézőtér egy téglalapalakú teremben van. A játékteret középretették; a nézők így csak két oldalról lát-ják, s az előadás során a színészek általhasznált téren keresztül a szemben ülőnézőket is láthatják. A játéktér jellegéttekintve lényeges még, hogy azonos sí-kon van a nézőkkel. A színtér és a néző-tér ezen viszonya lényegében megszün-teti a színpad hagyományos értelmű dra-maturgiáját. Az egyes jelenetrészeket,dialógusváltásokat, monológokat stb. ittnem lehet hangsúlyosabbá tenni példáulazzal, hogy a színész hol áll. Ezen a szín-téren megszűnik a jobb és bal oldal, azelöl és hátul, a szemben vagy háttalaspektus. A hagyományos színpadi tér-nek a nézők szemszögéből kialakult dra-maturgiája az ember térérzékelésére, tér-beli tájékozódására, elhelyezkedésére,térbeli mozgására alapítva - vagyis arra,amit ma a proxemika tárgyal - elsősorbanarra szolgál, hogy a megjelenítetttörténetnek és részleteinek dinamikáját,hangsúlyait és csomópontjait a térbelielhelyezéssel és mozgással kiemelje. De

a színpadtér dramaturgiájának talán mégfontosabb funkciója, hogy a nézők szá-mára formálja művészi jelekké, különművészi jelentéseket hordozóvá az ala-kok között lévő térbeli viszonyokat, ame-lyek az alakok tartalmai által meghatáro-zott viszonyaiknak szükségszerű vele-járói. A színpadtér ezen spontán rende-zőelvei eltűnvén, a színpadi műalkotáscsomópontjait, illetve az alakok tartalmaiközött lévő viszonyoknak a térbelihordozóit-jelölőit más eszközökkel kel-lene megvalósítani. Ha ugyanis a szín-padtér ezen elhelyezése kiiktatja ennekhagyományos dramaturgiáját, akkor atérbeli elhelyezkedések, mozgások ésformációk művészi jel mivolta erősenlecsökken, s helyébe a valóságban meg-lévő jelentéseik kezdenek funkcionálni.Ezért kellene a térbeliség jelentéseitmással helyettesíteni. A térbeliség mű-vészi jelentéseinek csökkenéséhez az ishozzájárul, hogy a színtér egészen közelvan a nézőtérhez, és hogy azonos síkonvan vele. A játéktér és a nézőtér így kiala-kuló viszonya más esetekben - példáulShakespeare drámáinak előadása során -a színpadon megjelenített világszerűségeseményeinek egyforma intenzitást ad,vagyis eltünteti a hangsúlyokat. Itt - ami-hez a dráma nyelvezete és az alakokviselkedésmódja is hozzájárul - szinte„szabályos" életté, életeseményekké for-dítják a színtéren megjelenőket. Felerő-södik tehát a mai magyar színházművé-szet egyik - nézetünk szerinti - alaphi-bája: élet jelenik meg a színpadon és nemszínházi műalkotás. Ez ebben az esetbenmég azt is eredményezi, hogy a nézőnek alegelsődlegesebben értett mindennapiélettartalmait mozgósítja. Ezzel - másoldalról - ismételten a szerelmi kapcso-latok és alakulásuk emelkednek ki adráma világszerűségéből, és a mű bensőszellemi-vallásos tartalma végképp eltű-nik. Ám mivel az erre vonatkozó monda-tok elhangzanak, a megnyilatkozó kap-csolatok és az elhangzó, de nem világosszellemi tartalom között diszkrepanciakeletkezik.

Edwardot Oszter Sándor játssza, fe-leségét, Laviniát Hámori Ildikó. Az őalakjaikban is az az angol felső közép-osztálybeli házaspár jelenik meg, akik apénzkeresésben, az ezzel járó szokvá-nyosan zsúfolt életvitelben, valamint agondosan előkészített, majd elegánsanvégigvitt társasági reprezentációkban - akoktélpartikban - találhatják meg a nekikvaló életutat, az elioti koncepció szerint:vallásos értelmű megváltásukat. Peter -

Kalocsay Miklós - pedig a filmesek nagy-világi életvitelében. Miként a házaspárnem találhatja meg a maga önmegváltá-sát a tágabb, a „nemzetközi" életformá-ban, Peter sem a szűkebben, az angol fel-ső középosztály életében; de közülükegyik sem járhatja az adott koncepciószerinti legmagasabb rendűt, Celiáét. Okhárman azonban mégis abban a műalko-tásvilágban élnek, amelyben ott van ez azút is. Es éppen, mert nem valóságos éle-tet látunk - vagy kellene látnunk, hanemműalkotást -, színészileg nemcsak azt azattitűdöt kellene megmutatnia, amelykit-kit a saját útjára visz, hanem a ma-gatartásoknak azon különbözőségét is,amely a többitől elválasztja. Ha - feltéve,de meg nem engedve - mindenféle szem-pontból reális elképzelésnek fogjuk fel azelioti koncepciót, teljesen egyértelmű,hogy a valóságos életben az említettattitűdbeli különbözőségeket senki semlenne képes érzékeltetni; mindenki asajátját nyilváníthatja ki, s a különböző-ségeket a szemlélő realizálhatja. A spon-tán és parttalan valóságos élet világa,valamint a műalkotások megkonstruáltés az író közléseit hordozó jelentésekkelteli világszerűsége között azonban az iskülönbség, hogy mindegyik attitűdben atöbbitől való különbözőségnek is megkell formálódnia.

Utaltunk már arra, hogy a színészekcsak azt tudhatják megformálni, amire -ha nem is konkrétan személy szerint át-és megélt, de - életanyaguk van. Ezértpéldául Oszter Sándor azzal mutatja megEdward életútjának a Celiáétól való kü-lönbözőségét, hogy azt egyáltalán nemérti. Azt nem formálhatja meg, hogy szel-lemi életút értelmében nem érti. Hiszen„valamit nem érteni" a mai magatartá-sokban legfeljebb értelmi tompaságbóllátszik hitelesnek; lévén, hogy szellemi-spirituális életutak ma egyáltalánnincsenek vagy oly ritkák - ugyanis álta-lában és zömmel csak pragmatikus élet-utak vannak -, hogy az ehhez tartozó atti-tűdök a valóságból el is tűntek. Celiahalálából egy mai Edward csak annyitérthet meg, amennyi erre vonatkozó szö-vegének szó szoros, mintegy szótári je-lentése: egy maroknyi leprás bennszülöt-tért halt meg, akik nélküle is meghaltakvolna, s így Celia halála fölösleges és cél-talan volt. Oszter Sándor Edwardjánakezen habitusa tehát azé a mai, reálisemberé, aki az efféle önfeláldozásokatlegfeljebb pragmatikus okokból vagy cé-lokért tudná elfogadni. Lavinia - HámoriIldikó - erre vonatkozóan csak annyit tud

mondani, hogy sajnálja Celiát, és hogy asajnálat erőtlen kifejezése annak, amitCelia halálával kapcsolatban érez. Há-mori Ildikó Laviniának ezt a belsőmaga-tartását akként formálja meg, hogyCelia halálából csak annak fizikaiborzalmát éli át; a halál misztikus-szellemi jelentésére vonatkozóantermészetesen még asszociációkat semlehet felkelteni.

Ami Oszter Sándor alakításának Ed-ward azon magatartásrészét illeti, amely asaját megváltásának belső alapja, az akövetkező. Az írott alak elsősorban azangol felső középosztály szempontjábólértelmezendő, és így életútja is ide tarto-zik. Az ehhez tartozó elvek szerint a sze-rető csak átmeneti, akit - azt reméli - iga-zán szerethet, ha felesége már olyan nő,akit nem lehet szeretni. Ám ehhez azéletvitelhez az élet rendezettsége is hoz-zátartozik, tárgyi, gondolati, érzelmi stb.tekintetben egyaránt. A szerető egyféleérzelmi rendezetlenség, ezért hát azon-nal elfordul Celiától, amikor feleségeelhagyja, amivel élete még rendezetle-nebbé válna. Ekkor válik bizonyossá azis, hogy Celiát azért sem képes szeretni,mert a rendezett életút az életútja. Enneknemcsak vallásos-misztikus tartalma le-het, amely az elioti koncepciónak felelmeg, hanem pragmatikus értelmű is. Mi-vel azonban ma az emberekben egyálta-lán nem tudatos saját életvitelük szel-lemi vagy attitűdbeli tartalma, hát ez apragmatikus aspektus sem lehet tudatos.Ezért Oszter Sándor alakítása az ide illőmai attitűdöt sugározza - jól és finoman-, nevezetesen: kissé unja már Celiát, ésnoha tudja - ezt tudja -, hogy Laviniávalsem lehet boldog, mégis őt választja akényelmesség kedvéért. Ez a kényelmes-ség ismét más az írott műben, minta maivalóságban. A műben egyáltalán nemtesti-fizikai stb. kényelemszeretet, ha-nem a másokért való áldozatvállalás lelkikényszerétől való menekülés. Es ez zárjael a Celia-féle úttól, és viszi a sajátjára.Oszter Sándor alakításában - a valóság-ban meglévő életanyagokból szükség-szerűen következne - csak az a kényel-messég jelenhet meg, amely a lelki zű-röktől óvja, pontosabban óvná meg.Vagy-is nem az áldozatra valóképtelenség. Edward az életetelrendezettségében éli, s ennek olyanjelentéktelennek látszó apróságok is atartozékai, mint például az, hogy atelefont fel kell venni, ha csörög, hogynem tart kis üveg pezsgőt, hogy nekimindig kell a tiszta ing stb. De hoz-zátartozik az is, hogy bókoljon feleségé-nek, megdicsérje ruháját. Ezeket az apró-

ságokat azonban már mai értelemben isjelentésteliekké lehetne formálni, mond-juk, a rendet szerető ember jeleivé. OszterSándor Edwardjának esetében ezek a jeleksajnos jellegtelenekké válnak, olyanokká,amelyek bárki életéhez hozzátartozhatnak.Az ő alakításának az a szegmentuma alegjobb, s ezt igen jól formálja meg,amellyel a lelkileg összeroppant, de nemteljes összeomlásban szenvedő embertmutatja meg.

A mai élettapasztalatok, a mában ismeglévő életanyagok leginkább Laviniaattitűdjének a megformálásában hasz-nálhatók föl. Hámori Ildikó jól állítjaelénk, hogy Lavinia azért lett Peter szere-tője, hogy bebizonyítsa önmagának, lehetazért őt szeretni, ha a férje nem szereti is.Azt viszont sajnos nem érzékelteti - pedigez olyan tartalom, amely a mai valóságbanis él -, hogy ezzel a kapcsolattal ő méginkább kilépett a neki rendelt életútból,mint Edward Celiával. A társa-ságireprezentáció számára az igazi élet-út, ámegy férjes asszony a szeretőjével vagy akörül sohasem reprezentálhat. Laviniaesetében az volt a katalizátor, hogymegtudta, Peter szerelmes Celiába. EsPeter azért lett szerelmes Celiába - és nemLaviniába -, mert Celia - és nem Lavinia -benső világa lehetett a férfi számára olyaneszménykép, amely felfelé segíti. Laviniaszámára az élet elrendezettsége éppenolyan fontos, mint Edwardnak, s ennek isvannak a minden-napi életben előfordulójelei. Ó gondoskodik az ingekről, és haegy kép ferdén áll, azonnal alegpontosabban egyenesre állíttatja.Hámori Ildikó alakítása azért is jó, mert arend iránti vonzódását ezekben azapróságokban kitűnően mutatja meg, ésmert Celia életútjából csak a halál fizikaiszörnyűségét éli át. illetve valamiveltöbbet, ám ezt nem tudja kifejezni.Kevésbé mutatja meg azonban Laviniánakazon - a mában is meglévő - alapdi-namizmusát, miszerint élvezi, nagyonszereti a társasági reprezentációt. Ezt arendezés sem támogatja. Lavinia utolsómondata: „De jó! Kezdődik." (Tudniillik akoktélparti.) Hámori Ildikó, de OszterSándor is - nyilván a rendezés szándéká-ból - fáradtan-szomorúan állnak, és várjáka parti kezdetét. Az, hogy valaki terheskötelességnek érzi a partit, lehet, hogymai életjelenség. De ez a megoldás ittnemcsak azt értelmezi hamisan, hogyszámukra ez a lehetséges életút, amelyetők és örömmel választottak, hanem mégazon emberek attitűdjei sem jelennekmeg, akik szeretik a társasági életet.

Az elioti koncepció egyik részénekattitűddé való árformálása talán Kalo-csay Miklósnak sikerült a legjobban.Igaz, a Peter megváltásához vezető életútaz egyik legmaibb magatartást igényli:alacsonyabb társadalmi és anyagi hely-zetből egy magasabba kerülni, amelyhez aCella iránti szerelem akként segíti, hogya lány az ő számára felfelé húzóeszménykép. Ám ebben a kapcsolatbanPeter is csak önmagára gondolt. A film-szakmában, az objektívebb „filmszem"segítségével akként kell majd az embere-ket látnia, hogy közben nem önmagáragondol és nem önmagával van elfoglalva.Ezt a lehetőséget teremti meg neki a fil-mesek „nemzetközi" - s ilyen értelem-ben vett tág - világa, valamint a „film-szem" objektivitása. Kalocsay Miklóskitűnően állítja elénk a filmszakmábabetört, álmaiban Cella eszményképi se-gítségével új ideákat megvalósítani akaróifjú férfit, aki minden „filmes pózolás"ellenére valamiképpen mélyebben éskomolyabban akar élni, mint kollégái, deaki ennek az életnek a felszínességét isvállalja.

Sára Bernadette feladata a legnehe-zebb. Nemcsak azért, mert Celia életút-jának és önmegváltásának a megformálá-sához a mai világban végképp nem talál-hat életanyagokat. De azért is, mert -szimbolikusan is értve - az ,,ápolónői"életmódnak és a fizikailag borzalmashalálnak - lelkileg-vallásilag a legmaga-sabb rendű önmegváltásnak - a bensővilágban és az általános magatartásbanmeglévő, szinte láthatatlan alapjait olyanhelyzetekben kellene megmutatnia, ami-kor neki magának sincs még fogalma,hová jut, akár tényszerűen - ápolónőnekKinkandzsába -, akár lelkileg - a borzal-mas halál önmegváltásához, az istenihez.Sára Bernadette ezért nem tehet mást,mint hogy megformál egy mélyen

érző, gondolkodó, az életet általában és aszerelmet partikulárisan komolyan vevőifjú hölgyet, aki valami mást akar, mintsodródni az életben. Ezért veszi komo-lyan Celiája a színjáték elején azt is, hogymost más életszakasz kezdődik közte ésEdward közt Lavinia eltávozásával. Osz-ter Sándor is mai módon, akként játsszael ezt a jelenetet, hogy Edward meguntaCeliát, és Sára Bernadette is csak aztmutathatja meg Celiából, hogy keserűenrealizálta: Edward a döntő helyzetbennem őt választotta. Később - a pszichiá-terrel való jelenetben - Celia elmondja,hogy Edward és ő csak „használatba vet-ték egymást", ám ez már olyan élettartal-makra épülő felismerés, amely a maiéletvalóságból is megformálható lenne.Hiszen a másikat ki-ki a saját céljára,vagyis pragmatikusan vette használatba.Sára Bernadette alakításából azonbansajnos nem ennek a felismerése sugárzó-dik az Edwarddal való jelenetben - eztkésőbb csak kimondja Reillynek -, ha-nem inkább csak az a keserűség, hogycsalódott Edwardban.

A Reillyvel való jelenetében önmagamásokért való feláldozásának az útjátválasztja, szemben Edwarddal, aki mégérte sem volt képes áldozatot hozni.Azonban a dráma benső világához illő,ekkori magatartását egyszerűen képte-lenség megformálni; nemcsak a maivalóság, de a színházművészet törvény-szerűségei miatt sem. Azt kellene ugyan-is, amit Reilly a mű vége felé, márhalálának ismeretében mond róla, illetvevele kapcsolatban. Mikor előszörtalálkozott Celiával, mondja: „Láttam aképet, széke mögött állt egy CeliaCoplestone, arcán az erőszakos halálutáni öt perc csodálkozása (...)Így hátszámomra nyilvánvaló volt, hogy itt egynő, halálos ítélet alatt. Ez a sorsa." Ittismét a primer élet világa és a műalkotásvilágszerűsége közötti

Szemes Mari (Julia), Hámori Ildikó (Lavinia Chamberlayne) és Szokolay Ottó (Alexander MacColgie Gibbs)(Iklády László felvételei)

alapvető különbségre kell utalnunk. Aprimer életben elegendő, hogy ezt a kép-mást - a jelen lévő Celia mögött álló hal-dokló Celiát - csak intuitíve meglássavalaki, ahhoz, hogy a képmás megjelené-sét elhihessük. Vagyis elegendő lenne azéletben annyi, amit Reilly mond, hogytudniillik „bizonyos szellemekben a hir-telen intuíció rögtön a képi kifejezésretörekszik". A színjátékban, mivel ez mű-alkotás, ezt a képet-képmást a Celiátjátszó színésznőnek is meg kellene jele-nítenie, ám a színjáték törvényszerűségeiezt egyszerűen lehetetlenné teszik. Mind-ez természetesen azt jelenti, hogy Eliot amaga közlésének legbensőbb vallásos-gondolati magját hiába fordította át szel-lemi attitűdökké, nemcsak ezeket, ha-nemaz ezekhez tartozó részletek jó részét semlehet színészileg eljátszani. Ezért SáraBernadette is csak azt teheti, hogy azéletet és önmaga helyét a világbankomolyan vevő nőt formál Celiából; ésezt igen jól valósította meg.

Hasonló nehézségekkel találkozhat ahárom „árangyal" eljátszása is. Julia,Alex és Reilly szövetségéről nem tudha-tunk meg sok konkrétumot. ók minthaegy kicsit a Wilhelm Meister tanulóéveitoronyszövetségének tagjaihoz - talán aszabadkőművesekhez - hasonló kapcso-latban lennének; az emberi lelkekkeltörődnek, s megmentésükön, megváltá-sukon fáradoznak. Eliot szándékolt ti-tokzatossággal veszi körül Reilly alakját azelső felvonásban, a neve ekkor: Ismeret-len vendég. Titokzatosságát növeli, hogymegérezzük: mindent tud mindenkiről, denem tudhatjuk, honnan. A három„őrangyal" titokzatosságához tartozik,hogy amikor rajtuk kívül valaki más isjelen van, úgy tesznek, mintha nem vagycsak futólag ismernék egymást.

Mrsán János rendezői és Fülöp Zsig-mond színészi megoldásai között egysincs, amely növelné Reilly titokzatos-ságát; az alakítás jellege ebben a te-kintetben is a szalondrámáké. Reillyalakjának és a másik két „őrangyalhoz"fűződő kapcsolatának valódi tartalmábólcsak annyit és úgy, azon a módon tudunkmeg, amennyi és ahogyan az elegáns tár-salgás színterén és szintjén megtudható.Ennek az alaknak a színészi megformálá-sát az teszi nehézzé, hogy a színész semtud többet róla kideríteni, legfeljebb egyediértelmezéseket rak az alak „mögé".Láthatatlan és megismerhetetlen maradReilly törekvéseinek egyedi, karakterbeliháttere; sőt még a körülötte lévő szerve-zetről sem tudhatunk meg semmit. Pedig

az van. Azt még elképzelhetjük, hogyReilly az Edward-Lavinia-Peter-Celianégyesről és kapcsolataikról Julia és Alexrévén tud, noha csak akkor, ha fel-tesszük, ők még „kémkedtek" is utánuk.Celia útjának gyakorlati elrendezéséhezviszont okvetlenül szükség van jól mű-ködő szervezetre.

Reilly alakjából ezért csak annyi játsz-ható el, hogy ő az, aki az emberek élet-megnyilvánulásaiban megkeresi az adottkarakternek való életutat és életmódot, smegkísérli erre rávezetni őket. Ám mégehhez is - akár vallásos-misztikus, akárlelki értelemben - nagy tudásra van szük-sége, illetve magas fokú ember- és élet-ismeretre. Reillynek ez utóbbi is birtoká-ban van, ami például abban is megnyilvá-nul, amit Edwardnak mond a mű elején:,,... közeledni egy idegenhez annyi, mintkihívni valami váratlant, felszabadítaniegy új erőt, vagy kiengedni a szellemet apalackból". Ezenkívül benne mint azadekvát életutakra terelő emberben futössze mindazon ismeretanyag, ami Eliotforrásai között szerepelt. Mivel ezek manem reális élettartalmak, az élet való-ságos dinamizmusaiból teljességgel hi-ányzanak, ismét csak az marad a színészszámára egyáltalán felhasználható élet-anyagnak, ami egy olyan nagy tudásúember megformálásához alkalmas, akimások lelki életébe beavatkozik. Az ala-kításban Reilly sajnos nem vált nagyfor-mátumú emberré; tudása, felkészültségetársaságbeli csevegéssé, titokzatos segí-tőkészsége társaságbeli kedvességgé, más-kor bizonyos fokú agresszivitássá válto-zott. A harmadik felvonásban ő értelmeziCelia útját és halálát, de ezt olyan csevegőstílusban teszi, amely mögött nem érezniCelia sorsából még a bizonytalanjelentéseket, a csak megsejthetőt sem.

Julia - Szemes Mari alakításában - a műelején úgy jelenik meg, mint az azelőkelő angol hölgy, aki gazdagsága kö-vetkeztében bizonyos viselkedésbeli ext-ravaganciákat is megengedhet magának.Nem figyel mások anekdotázásaira, egy-értelműen kimondja, hogy utálja a szal-maburgonyát stb. Holott ő az egyik„őrangyal", aki egyfelől mindazt tudja,amit Reilly, másfelől talán mélyebbenismeri az életet, és ezt a vonást nyilvánmár a mű elején meg kellene érzékeltetni.De az „őrangyal" mivolt és -tudás SzemesMari alakításából teljességgel hiányzik.Jellemző, hogy a harmadik fel-vonásban,amikor pedig éppen ő fogalmazza megEdwardék és Peter életútját, igen erősenelhalványodik alakítása, még-

pedig azért, mert ekkor már nyoma sincsJulia extravaganciájának.

A harmadik „őrangyal" Alex, akit Szo-kolay Ottó formál meg. Az ő foglalkozás-beli és karakterbeli háttere egyáltalánnem világos. Minden valószínűség szerintigen gazdag angol úr, aki maharadzsákkalvadászik, és a gyarmati kormányzókvendége. Mindazonáltal tagja annak atitkos társaságnak, amely a lelkileg bajbajutottakon kíván segíteni. Szokolay Ottóebből a szellemi-törekvésbeli háttérbőlsemmit sem érzékeltet. Celia halálánakelőzményeit és körülményeit ő meséli el,de úgy, mintha neki mint „őrangyalnak"

semmi köze nem lett volna hozzá;mindezeket mint szalonbeli témákatmondja-meséli el. Kitűnő viszontalakításának az „előkelő angol úr"

aspektusa. Talán ő az, aki a legmegfele-lőbb módon, elegánsan viselkedik, jár, ülle, kel fel és beszél. Ráadásul még azangol úr mániáját is hitelesen jelenítimeg: szenvedélyesen, de minden való-színűség szerint pocsékul főz. Ezt is ele-gánsan, az ide illő modorral játssza el,ami bizony - többé vagy kevésbé - hi-ányzik a többiek alakításából.

A Várszínház előadásában az eliotidrámából a szerelmi kapcsolatok alaku-lását és alakítását viszonylag kellemesenprezentáló olyan színjátékmű lett, amelya benne lévő életutak közti szellemi-val-lásos különbségeket objektív okokbólnem tudta megformálni, de amely ennekellenére több, mint kellemes szalon-dráma. A mű szellemi-vallásos tartalmá-val ma nem tudnánk mit kezdeni, s ezértennek hiánya nem nagy baj.

T. S. Eliot: Koktél hatkor (Várszínház)Fordította: Vas István. Díszlettervező: Bakó

József. Jelmeztervező: Vágó Nelly. A rendezőmunkatársa: Báthory Zsuzsanna. Dramaturg:Bereczky Erzsébet. Rendezte: Mrsán János.

Szereplők: Oszter Sándor, Hámori Ildikó,Szemes Mari, Sára Bernadette, SzokolayOttó, Kalocsay Miklós, Fülöp Zsigmond,Némedi Mari, Sztankay Adám, Zalán János.

TARJÁN TAMÁS

Próbababák

Marivaux: A szerelemés véletlen játéka - Miskolcon

1

Similis simili gaudet - tartja a latin böl-csesség. Hasonló a hasonlónak örül.Akár elismerő, dicsérő, akár - gyakrabban- gunyoros, becsmérlő értelemben citáljavalaki, a hangsúly az első két szóra esik.Nem az igére.

Similis simili.Hasonló a hasonlónak.

2

A szép nevű Pierre Carlet de Chamblainde Marivaux 1730-ban keletkezett, a sokközül máig legkedveltebb színpadi műve ahasonlóság komédiája. A hasonlóság-hozpersze különbség kell, hogy nevetnilehessen rajta. Minél hasonlóbbak bizo-nyos különbségek, és minél különbözőb-bek bizonyos hasonlóságok, annál szaba-dabban áradhat a jókedv. A szerelem ésvéletlen játéka úgy jelenik meg a miskolcielőadásban, mint háromszor két, egy-másra páronként hasonlító ember külön-bözőségének, illetve hasonlóságának víg-játéka. Ketten-ketten úgy hasonlítanak,hogy mindenki mástól különböznek; más-felől meg különbözőségük lényege, hogysenki másra nem hasonlítanak - csakegymásra.

Talán kezdünk is már kissé belebolon-dulni a követhetetlenül egyszerű, áttet-szően zűrzavaros mondatokba? Ha igen,a vendégrendező Valló Péter elgondo-lása, célkitűzése tulajdonképp elvilegcsatát nyert. A mesterkéltség határáigcifrázott-mintázott marivaux-i meseszö-vésben a lehető legtermészetesebb és leg-alapvetőbb önkéntes, akart, kölcsönösemberi kapcsolat, a szerelem végzetes ésnevetséges, fölemelő és lesújtó káoszátigyekezett megmutatni. Ámor szaporánnyilaz - de az istenke Janus-arcú.

A darab ősi színjátéki fogásra épül. Azegymásnak kiszemelt előkelő ifjú és leánya puszta névnél, rangnál, hírnél többetszeretne megtudni jövendőbelijéről; smert szerencsére mindkettejük atyjafelvilágosult férfiú, inasukkal, illetvekomornájukkal öltözéket cserélve álruhá-ban gusztálhatja egyik a másikát. Van tehátkét szolgának öltözött urunk, tartozikhoz-

zájuk két úrnak öltözött szolga. A férfiak isés a nők is csak saját nagyszerű cselükrőltudnak, az eladósorba került Silvia apja ésunokabátyja viszont mindenről.

Ne részletezzük a maskarás kavalkádki-, majd visszafejlődésének epizódjait.Azok szeretnek egymásba első pillan-tásra, akiknek egymásba kell (és lehet)szeretniük, ám mert mindenki tisztábanvan azzal, hogy ő nem az, aki, és biztosraveszi, hogy a másik az, aki, a bimbózószenvedélyek nem kecsegtetnekkifesléssel. Amíg ki nem derül minden, aszituációk vibrálását a rangkülönbség,komikumát a szerepjátszás adja. Ahogyfokozatosan megvilágosul mindazokelméje, akikét megvilágosítják, a tévesztőjel-meznél komolyabb érzelmierőpróbára is sor kerül. Legtovább Silviakisasszony ugráltatja, komorna képében,a nekibúsult, inaskülsejű Dorante urat.Ők nehezebben vergődnek vissza atársadalmi grádics valamely felsőbbfokára, mint ahogy Lisette és Pasquin letudtak huppanni az átmeneti magasból. Ahatalmas szociális távolság ellenére urakés szolgák szerelme közt nincs különbség:Valló rendezésében előbb a szegények,aztán a gazdagok hemperegnek ugyanottés ugyanúgy a színpad herses, tavasz-zöldborításán, mely posztónak fű, fűnekposztó.

A vígjáték eredeti címe kifejezőbb,mint a magyarítás (Radó Antal, "irodal-munk odaadó és szorgalmas munkása"1908-ban a Nemzeti Színház számára for-dította le a darabot. A gördülékeny pró-zai textuson nem fogott az idő, noha az

elkerülhetetlen szöveggondozásra, ötle-tek vérpezsdítő injektálására szükségvolt).Le Jeu de l'amour et du hasard - hangzikfranciául A szerelem és véletlen játéka. Azálruhacselt kitalálók és engedélyezők ishazardíroznak. A kifejlet felől nincs két-ségünk, mégis: immár egymásba szerel-mes fiatalok bőrére megy a játék. Akit aszívek mattcsapdája majdnem lesodor atábláról, az váratlan lélegzetvételhez,lépéselőnyhöz jutván azonnal sakkotmond választott királyának (és nem sek-ket királynőjének, mivel a darabban kez-dettől, s a legnagyobb kavarodások köze-pette is a hölgyek diktálnak).

Valló a három felvonás alakoskodásai-val a szerelmi cécókon túl a fölvett vagyránk kényszerült életszerepek gyorsantűnő örömeire és tartós nyűgeire is céloz.Midőn visszafogja Marivaux komédiáját amarivaudage-tól, s nem engedi, hogyenyelgés, pipiskedés, társalkodás, poén-hajsza legyen a dologból, az egyszerreszí-ne-visszája élet nagy és gyorsaneliramló kalandjának ábrázolásához találanyagot.

3

A díszletet a rendező tervezte. Koncep-cióját tér és építmény tolmácsolja leghí-vebben. A forgószínpad korongját magaspalotafalak tagolják. A centrumtól erősenelmozdított metszéspontjukból követ-kezően változatos, négyzetes felületeketképeznek, és különféle szűkebb vagy tá-gabb, általában ék alakúnak ható tereket,terembelsőket hoznak létre. Az emberaprócskának tetszik a falak tövében.

Marivaux: A szerelem és véletlen játéka (miskolci Nemzeti Színház).Molnár Zsuzsa (Silvia) és Mihályi Győző (Dorante)

A színterek nem szigetelődnek el egy-mástól. A tégla helyén tüll, az üvegtábláslengőajtók fölött „emeletes" ablak, s azegész körkörös, átlátszó labirintusrend-szerben néhány sikátor. Szimultán tér,szimultán játékkal. Szerelmekszületésé-nek röntgenképéhez aszínházasditól izgalomba jött kastélyszobáinak egy-másra rétegezése. Afigurák lélekben ide-oda járkálnakvalóságos és játszott énjeik között, hakell, színlelnek, ha nem kell, ruhátólfüggetlenül azonnal visszavedlenek;egymással szemben egy-egy percreazonnal igazi önmaguk lesznek (vagyispéldául a kiurasodott Pasquin nyilváno-san bele mer rúgni a szolga Dorante-ba,de ha magukra maradnak, tűrnie kell értekamatostul). Ezt a szerephintáztatást,általában pedig a cselekmény mozgal-masságát, a kevés szereplős darab „alak-sokszorozását" nagyon jól szolgálja adíszlet, mely sebesen forog is nemegy-szer. Összevissza futkorásznak benneilyenkor hőseink, keresik a helyüket,keresik vagy kerülik a párjukat vagy a„párjukat". Nincs számukra áttörhetet-len fal, hiszen ezek a tüllös-ajtós-ablakosfalak nem falak. Ha meg fordítva nézzük:csak falak vannak; minden csupa fal. Akomornának öltözött kisasszony azt hi-szi, inast szeret; tudja, hogy rangkülönb-ségük miatt nem szeretheti; mégis akarjaszeretni; végül szeretheti is, csak akkormár nem az inast szereti. A van is, megnincs is, az az, de mégsem az, az ott, nohamásutt egyberímelteti az életet és a szín-terét. Valló díszlete, a benne rohangászóálruhás liliputiakkal, nem csupán forgószínpadi szerkezet. Társadalomszerkezet.

Ne hallgassuk el, hogy a kulisszákideája jelesebb, mint küllemük. Egyregyakoribb jelenség, hogy rendezők ma-guk terveznek játékteret. Csiszár Imre,Paál István, Szőke István, Valló Péter

és mások munkái szinte kivétel nélkülemlékezetesek - ami eszméjüket, szel-lemi konstrukciójukat, a rendezői fölfo-gáshoz igazított, abba belekomponáltműködésüket illeti. Statikájuk, megépí-tésük, teljes képük, látványuk azonbanszinte soha nem sikeredett szépen vagyszépre. Miskolcon Varga Györgyszcenikus sem küszöbölte ki a díszletzavaró, diszharmonikus elemeit.Ezekhez az ajtófogantyúkhoz nemillettek ezek a silány drót fáklyatartók.Az elöl árválkodó kővázák (azegyikben pár percig virágcsokor, amásikban zsebkendőre elég harmatnyivíz) randán festettek. A bútordarabokválogatását is érheti kifogás,elhelyezésüket nem kevésbé.

A színházművészet története, alaku-lása folyamán az elkülönülő és kiemel-kedő rendezői mesterség mind több mű-vészi és nem művészi funkciót olvasztottmagába. A rendező jobbára olyan mű-vész, olyan - az előadásokért elsőren-dűen felelős - színházi specialista, akiesetleg munkájának egyetlen összetevő-jét sem műveli magas fokon: sajátos„ezermesterség" sűrűsödik abba az egy-be, amit aztán, a rendezést, tehetségévelarányosan fejt ki. Ritka szerencse, ha aszínjátszás, az alkalmazott képzőművé-szeti - tervezési - készség, az írás, azene-szerzés iránti fogékonyság: egy vagytöbb adottság is a birtokában van. VallóPéter-ről pályájának közelmúltbelizaklatottsága sem feledtetheti, hogyuniverzális érdeklődésű és tálentumúegyéniség. Láthattuk már színészként;emlegethettük rendezéseinek - főként akezdetiek-nek - festőiségét, színekre,anyagokra, fényekre való érzékenységét.Valószínűleg a későbbiekben is fogdíszleteket tervezni. Hasonlóinvencióval tegye, mint eddig. Dealaposabb szaktudással és szigorral.

4

A szerelem és véletlen játéka a forgószín-pad körtáncával veszi kezdetét. Fölfedi,meglobogtatja magát a tér, amelyet egy-besimít nem mozgó holdudvarával a frisszöld pázsit, mely szalonszőnyegként fek-szik el odabent. Fúj a szél valahonnan,kelmék, selymek libegnek, már-már be-teges gyönyörűséget kelta hűvösen artisz-tikus díszlettáj. A tájban mozdulatlanfehér fababák állanak - olyanok, mint aszabók próbabábui, mint a szobainasok.Ruhafogasnak szolgáló válluktól fémtal-pukig hullámzanak, lengenek, omlanak aköntösök, a tarka anyagok, színes textí-liák. A bábuk tojásdad arca: az arctalantojásdad arc arra néz, amerre forgatják.

A befejezés ugyanezt a képet ismétli -fehérben. Nem lehet nem gondolnunkarra: mit fújt el a szél?

5

Nem könnyű a színészek leckéje. Mari-vaux-t szinte egyáltalán nem, kortársaitis ritkán szokták műsorra tűzni mostaná-ban a magyar színházak. Bele kell tanulnia játékba, a stílusba; s persze a tiszta,világos, mégis sokszorosan rétegezettrendezői elképzelésbe.

A háromszor két szereplőpárból a tár-sadalmilag legalacsonyabb rendű figurákmegformálóinak van a leghálásabb, s alegmagasabban állóknak a leghálátlanabbjátszanivalójuk.

Silvia komornája, Lisette szerepébenMáhr Ági nyújtja az előadás legtartalma-sabb, legkiegyensúlyozottabb teljesítmé-nyét. Jelenlétéből az alak értése és életrekeltésének biztonsága árad. Erőltetettségnélkül viseli a „föntet" és a „leptet" is, slegjobb akkor, amikor az átmenetetjátssza: a szerelmes szobalányt, aki sze-rény számításai szerint hamarosan úriasz-szony lesz. Erezhető, hogy benne elevelakozott emberi, erkölcsi méltóság, s gaz-dái mellett nem a hetvenkedést tanultameg, hanem használni a józan eszét, s hakell, kevésbé józan testrészeit is: Orgontérdére úgy telepszik, mint aki már rég-óta ismeri a kastély urának ölelését.Máhr Agi, akinek már nemegyszer voltmódja gyakorolni a szobalányszerepek, atűzrőlpattant menyecskék konvencióit, ahagyományokat őrizve, ám sablon nél-kül, kedvesen és kedvre derítőn játszik.

Szirtes Gábor Pasquinje inkább ellen-szenves, fenyegető, mintsem talpraesett,furfangos inas. Sunyi, pákosztos, faragat-lan alak: amikor Dorante bajban van, azerejét fitogtatja vele szemben, s mindjárt

Szirtes Gábor (Pasquin) és Máhr Ági (Lisette) a Marivaux-eléadásban

gyáva, ha elpártol mellőle az alkalmiszerencse. Az előadás belső egyensúlyamegsínyli, hogy ez a funkció ily negatívrasikeredett, és Szirtesnek sem tesz jót, haennyire enged karikírozótehetsége szél-sőségeinek. Az a gyanúnk, hogy Lisettelegföljebb ideig-óráig szerethet bele ebbea tahóba.

Molnár Zsuzsa és Mihályi Győző ket-tőse egyhangúbban röpköd. Silviábanszinte egyetlen pillanatra sem látjuk abotcsinálta komornát: ő mindig az arátartiságában vonzó leány, aki a kezdetkezdetén a szerelmi házasság jogát köve-telte magának, a parancsolt frigy ellenlázadva. Így az egy személybe zárt iker-alak testvértelen marad.

Dorante kisfiússága, álmatagsága, ér-zelmessége egykori Romeo-alakításánakemlékeit hívta elő Mihályi Győzőből(vagy csak a nézőjéből?) - a férfibáj, amegnyerő emberség mögül viszont nálais hiányzanak az ellenoldal, az inaskodásjegyei. Ha erőteljesebben körvonalazná asaját szolgáját, kevésbé lenne a már a tit-kok nyitjára jutott Silvia szolgája; akevésbé gyúrható „ellenfél" feszültebbétehetné a jeleneteket, amelyekben a maj-dani feleség Silvia már előlegben karmo-lássza jövendőbeli férjét.

Szakács Györgyi inkább a nemis min-dig ruhaként fölhasznált anyagokkal, szí-nekkel, textilfelületekkel tűnik ki, mint-sem a jellemekről csak a legszükségeseb-bet közlő jelmezekkel. A díszlet, jellegé-ből és méreteiből fakadóan, valószínűlegnem tűrte, elnyelte volna az egyénítettebböltözékeket is. Akadnak zavaró mo-mentumok - például Silvia nem hord-hatna arannyal sújtott elegáns köntöst amég „vak" Dorante előtt, hiszen így oda ará nem döbbenés illúziója.

Véletlen-e vagy sem - pompásak azelőadásban viselt fejfedők. Kalapok, ken-dők, sapkák, szalagok, egyebek. Körtvé-lyessy Zsolt Orgonjának vöröslő turbán-féle jutott, Bregyán Péter Mariójánakfehér homlokborogatás, a szenvedélyeskártyás örökös másnaposságát orvoso-landó. Ők ketten természetesen nem al-kotnak párt, mégis összetartoznak, lénye-gében egy szerepet kettőznek: moso-lyogva figyelik, miként próbálgatják egy-mást és szerepeiket a fiatalok - tudván,hogy megy, megy úgyis minden a magaútján. Színészek nem szoktak rajonganiezekért az apa- és bácsikaszerepekért - őkkitesznek magukért. Körtvélyessy nesz-telen, fölényes, nagyvilági, jóságos, ésbár szigorúnak álcázza magát, mindenenmosolyogni tud: elég bölcs ahhoz, hogy

ha bekötik a komorna, Lisette fejét, nesajnálja a ligetet, melybe néha el-elláto-gatott felüdülni. Liget - lesz másik.

Bregyán Mariója, aki a nagyobb hecckedvéért egy ideig azzal szórakozik Do-rante bosszúságára, hogy maga is teszi aszépet húgocskájának, ugyancsak végig-somolyogja vékonyka szerepét. S csakúgy dől belőle az árvaság.

Valamennyi színészről kell legyen te-hát jó szavunk, a Valló Péter koncepció-jától megkívánt ingamozgás azonban hi-ányzik. A rendezőnek is mintha a kelleté-nél több idejét vitte volna el a bonyolultbeosztású és mozgású tér szervezése, aszemléleti-érzelmi fővonalak kimunká-lása, mint az egyes jelenetek és jellemekprecíz aprómunkájának csiszolása. Ritkákaz olyan tartalmas epizódok, mint példáulMario és Dorante egyetlen kardot kézbőlkézbe hajigáló gyilkos társalgása,amelyben egy csöpp vér se hullik, azegész mégis vérre megy. Az önpróba, atárs próbája, a szerelem próbája, a nagypróbajáték erősen megérzi, hogy kellőfinomításokra nem futotta.

6

Az 1987. május 6-i esti előadáson a(diák)-közönség egy része is minthapróbababának tekintette volna aszínészeket. A karzaton ülőkmegátalkodottjai rágógumi léggömböketpukkantottak, viháncoltak, a félhangosnálhangosabb folytonos beszéddel ingereltéka szereplőket, hátha elveszítik abéketűrésüket.

A fiatal színházi közönség alpári visel-kedéséről, tisztességes produkciók áldo-zatos munkáját szétzúzó éretlenkedésé-ről éppen miskolci példa nyomán írtMészáros Tamás a közelmúltban, s máscikkek, híradások is érintették a kérdést.Semmi esetre sem szabad ezt a gondotegyetlen városhoz, egyetlen színházhozkapcsolni. A helyzet enyhítéséhez semigen járulhat hozzá e bírálat, kisebb rész-ben a színházak közönségnevelő törek-véseit, nagymértékben az iskolai, peda-gógusi munka hiányosságait kritizálva.Mindenesetre Miskolcon nem akadt fel-nőtt, aki erélyes szóval csöndre intettevolna a rendetlenkedőket - a földszintrőlfölkiabálni pedig.. .

Nem lehetek teljesen bizonyos abban,hogy A szerelem és véletlen játéka éppolyan, mint amilyennek lefesteni próbál-tam. Még annyira sem lehetek bizonyos,mint máskor, hiszen hiába a valamelyes

szakmai rutin, az elfogulatlanság, a „be-látás", amely előnytelen körülményekközött is megsejteti az előadás valódi ér-tékeit: Szirtes Gábor talán visszafogot-tabb lett volna, Molnár Zsuzsa talán szí-nesebb lett volna, ha nem gyülemlik ben-nük a zajongás okozta idegesség.

Abban azonban bizonyos vagyok, hogyaz előadás végeztével helytelen volt „meg-torolni" a maroknyi renitenskedő visel-kedését-az egész közönségen. Lehullotta függöny, kigyulladtak a fények - és aszínészek nem hajoltak meg. Szubjektíveigazuk lehetett. A mesterségük, a hivatá-suk színe előtt nem volt igazuk.

S vajon nem ártottak-e inkább, minthasználtak?

7

A darab végén lehull az álruha, mindenjóra fordul. Minden jó, hajó a vége?

Hasonló a hasonlónak örül. Úr azúrnak, szolga a szolgának. Úr szolgát,szolga urat nem most nem szerethetett -ezúttal még bajt is okozott volna, ha sze-ret -: általában - öröktől? - húzódnakember és ember között azok a látható ésláthatatlan határok, amelyeket átgázol-hat, átszáguldhat a szerelem; csak éppátlépni nem tudja őket.

Valló Péter azzal a közelítéssel dol-gozta ki Marivaux komédiáját, amelyetpéldául egyes Shakespeare-művek (pél-dául a Vízkereszt vagy amit akartok) ese-tében alkalmaztak sikerrel hazai és kül-földi rendezők. Az álruhalehullik, mégisletéphetetlen. Dorante és Silvia - mostmár mint Dorante és Silvia - az ifjú éjfe-kete, díszes palástjának burkában távoz-nak a színről. Ok ketten, nemes jellemek,vonzó fiatalok, már nem csupán hasonlí-tanak egymásra. Egyek: egy test a szere-lemben és a köpönyegben.

De ott van-e még a nyomukban agaudet?

Marivaux: A szerelem és véletlen játéka(miskolci Nemzeti Színház)

Fordította: Radó Antal. Játéktér: VallóPéter m. v. Szcenika: Varga György. Jelmez:Szakács Györgyi. A rendező munkatársa:Szarka János. Rendezte: Valló Péter m. v.

Szereplők: Körtvélyessy Zsolt, Bregyán Pé-ter, Molnár Zsuzsa, Mihályi Győző, MáhrÁgi, Szirtes Gábor.

négyszemközt

SASZET GÉZA

A megálmodott színház

Beszélgetés Tompa Gáborral,a kolozsvári Hamlet rendezőjével

- Shakespeare minden korszak „kortársa

". Mindig modern volt és modern marad. A

modernség meghatározása viszont nagyon isproblematikus. Nem gondolod?

Shakespeare modernsége számom-ra nagyon is nyilvánvaló. Két perdöntődolgot említenék. Az egyik UmbertoEcóval szólva: ő az első igazán nagy„nyitott„ művek megalkotója. Csaknemminden drámája olyan struktúra, amelyetmeg kell fejteni, amely csak egyfajtakulcsra tárul fel. Ennél is erősebb motí-vum Shakespeare-nél a színház mintvilágmodell. Világkép. A színház mint atársadalom modellje. Ezt célozza az el-csépelt és untig idézett shakespeare-iközhely is: „színház az egész világ" -amint a méla Jaques mondja az Ahogy tet-szikben.

A nyitottság azt is jelenti, hogy a műnem ragad ott az egyszerű fabulációszintjén, nem moralizál, nem a történetkedvéért íródik. Köztudott az is, hogytörténeteit szabadon kölcsönözte. Való-jában ürügyek, áltörténetek.

Tehát ne azonosítsuk a szöveget a

szerző szándékával!

Annál kevésbé, mert bár a szöveg adráma alapja, a szöveg is csak a színházieszköztár része, akár a kellék vagy amimika. A drámai cselekvés magva a sza-vak mögött van. A kulcsfontosságú kér-dés a szereplők identitásának megfejtése.Minden szereplő túlnő egyetlen emberisorson. Többet jelent, többet foglalmagában. A szövegpróbák érdemi részeannak tisztázása, hogy a szereplők nemcsupán egyéni sorsokat játszanak, hanemegyben gazdag filozófiai jelentésseltöltött metaforákat, szimbólumokatképviselnek. A szimbólumoknak termé-szetesen van egy denotatív és egy kon-notatív rétege. A szimbólumok mindigkonkrét emberi jellemekben és sorsok-ban fejeződnek ki. Csak a konkrétságonát juthatunk el az általánosításig. A shakes-peare-i jellemeket azonban sem lélekta-nilag, sem társadalmilag nem lehet „be-skatulyázni". Valamely rejtély, „balladaihomály" lengi körül őket. Hamlet egyiklegjellemzőbb esete ennek, de megtalál-juk a Viharban éppúgy, mint a Mac-

bethben, a Lear királyban vagy a Szent-ivánéji álomban. De nem szükséges pél-dákat idézni, mert Shakespeare egészéletművének éppen ez egyik jellemzővonása. Rengeteget hagyatkozik a nézőképzeletére, és nemcsak a szereplők iden-titásának a megfejtésében, hanem a szín-padi tér megformálásában is, amikor afalat egy ember személyesíti meg, azerdőt pedig egy tábla. Dánia a Hamletesetében éppoly fikció, mint az Ahogy tet-szikben az ardennes-i erdő. Ezek meta-forikus terek, színhelyek. Shakespearemintha furcsa, szokatlan mikroszkóp aláhelyezné a társadalmat. A mikroszkóp,amelyen keresztül az emberiséget nézi: aszínház. Különös jelentése van ennek aHamlet esetében.

Úgy vélem, nehézfába vágtad afejszédet, mert szinte példátlan eset, hogy

valaki ilyen fiatalon vállalkozzon aHamlet színrevitelére. Példátlannak alig nevezhetném.

Emlékeztesselek Dinu Cernescu tizenötév előtti Hamlet-előadására.Világviszony-latban nálam fiatalabbrendezők annak idején érdekesúttörőmunkát végeztek Shakespearefelfedezésében a mai közönség számára.Patrice Chéreau-t vagy Ascher Tamást isidézhetném.

Ennek az új színpadi látásmódnak,amely nem irodalmat akar felmondanivagy illusztrálni, hanem olyan élménytakar teremteni a színpadon, amely nincs ismegírva, s a szavakat csupán eszközöknektekinti, van egy nagy buktatója: a hagyo-mány. Mégpedig kétféle értelemben: egy-részt az emberek levett kalappal beszélneka klasszikusokról, másrészt maga a szövegirodalommá válik. Ha a kritikára gondo-lunk - nem pejoratív értelemben - gyakranvagyunk tanúi, hogy nem színpadi látás-móddal közelednek egy előadáshoz, ha-nem az irodalmat kérik számon, ezért sokesetben külsőleges és esetleges az előadásmegítélésmódja. Klasszikusok esetében arendező mindig kockázatot vállal. Emlék-

szem, hogy Harag György, amikor klasszi-kusok rendezésére vállalkozott, mindig tar-tott attól, hogy megeszika kritikusok, mertmeggyilkolja az irodalmat. Shakespeare istantárggyá vált, de éppen, mert tantárggyávált, generációk sorában kialakult egyolyan hagyománytisztelet, amely eleve meg-kérdőjelezi a művek »szövegen túli "megkö-zelítését. Egyszerre kell a közönségben és aszínészekben élő beidegződésekkel meg-küzdeni. Ha csak a házunk tájáról beszélünk,

valóban úgy tűnik, mintha lemaradtunkvolna arról a folyamatról, amely a világ

színpadain a látványt helyezte előtérbe.Ennek a folyamatnak bevallott célja aszínpadi látvány színpadszerűsítése, re-teatralizálása. Nálunk talán csak HaragGyörgy próbálkozott színpadi látvánnyáformálni a gondolat és érzelem szintézi-sét. Peter Brook is nagy ellenállássaltalálkozott Angliában a konzervatívszemlélet oldaláról. Miközben önmagameg-újítására törekedett, kénytelen volteltávozni Angliából, hogy másfajtaszínházat hozzon létre. Ennek akísérletsorozatnak a kezdetét jelentette aLear király nálunk is bemutatottelőadása. Valószínű, hogy Brooknakkézenfekvő lett volna a Lear király utánsorozatban gyártani a Lear király-szintűelőadásokat, de ő a sajátbeidegződéseinek és eszköztáránakszüntelen megújítására törekedett. Nemakarta önmagát ismételni. Másfajta, új,ismeret-len színházat akart mindenelőadással. Találó megfogalmazással eztúgy fejezte ki: „a rendező idegenvezető avaksötétben".

Nem kell azonban messzire kalandoz-nunk. Még mindig nem tudatosult elég-gé, hogy a román színjátszásban forra-dalmi újítások mentek végbe, amelyeketnemzetközileg is fémjelzett nevek képvi-selnek. Gondoljunk csak arra, hogy a 67-esBITEF nagydíját a Bukaresti ComediaSzínház Troilus és Cressida-előadásanyer-te. Ebbe a vonulatba sorolható aSzentivánéji álom kolozsvári vagy aHamlet bukaresti előadása is.

A színházi szemiotika nyelvére lefor-dítva az elmondottakat, talán úgy fogal-mazhatnánk, hogy - bármilyen meghök-kentően hangzik - az előadást ki kellragadni a „nyelvi mocsárból". Különösmegfogalmazás ez éppen a klasszikusokesetében, de éppen ott fullad a legtöbbelőadás a nyelvi közegbe. Ez talán onnanadódik, hogy a vidéki színházak kevés teretadhatnak a kísérletezés számára. Nehezen

szakadnak el a közönség elvárásától ésbefogadóképességétől.

Szerintem a provincializmus nemföldrajzi fogalom. Mucsa lehet London-ban is. Gondoljunk arra, hogy Grotow-ski Lengyelország egyik kis városábanteremtette meg laboratóriumát, vagygondoljunk arra, hogy Újvidék - az egyikjelentős színházi és filmfesztivál szín-helye - éveken át Harag műhelye volt.Minden valódi színházi kísérlet lényege:megtalálni a színház belső, autonómkifejezési eszközeit. Ha nem lenne ez asajátosság, megszűnne maga a művészet.Ha a színházat le tudnánk fordítani sza-vakra, vagy más módon adhatnánk han-got, ha a verset el tudnánk máseszközök-

kel mondani, ha a képet el lehetne me-sélni, akkor mindenik külön-külön, demaga a művészet is megszűnne. Nem-régiben egy széles érdeklődésű ismerő-sömmel a fiatal képzőművészek kiállítá-sának a megnyitóján vettünk részt. Isme-rősöm azt mondta: nem értem ezt aképet. Miről szól ez a kép? A kép lehetettremekmű vagy giccs, én a megközelítésimódot tartottam helytelennek. Megkér-deztem: melyik a kedvenc festményed?Azt mondta: a Mona Lisa. Kérdeztem:elmesélnéd, miről szól? Es ha meg tudodmondani, akkor attól zseniális, hogy eztmeg tudod fogalmazni.

Az az igazi mű, függetlenül attól, hogymilyen művészeti ágról van szó - eztnevezem én nyitott műnek -, amely min-den műélvezőben megszüli a külön mű-vet, a külön világot, a külön univerzu-mot. Olyan közlés, amely a műélvezőrehagyatkozik, hogy benne szülessék mega valódi mű. Ezért a remekművek mindignyitott művek. Világképük és formájuknem zárt, nem megoldásokat, hanemkérdéseket tartalmaznak, asszociációkat,képzettársításokat szülnek, és annyi műszületik belőlük, ahány közönségük van.

Gondolom, ideje, hogy tárgyszerűen

fogalmazzuk meg mindazt, a Hamletrevonatkoztatva, amit a mű nyitottságáról ésa színházról mint világmodellről elmond-hatunk.

A Hamlet olyan próbakő mindenszínházi ember életében, amely talánegész pályáját meghatározhatja. Sehol,Shakespeare egyetlen művében semfogalmazódik meg olyan élesen, hogyszínház az egész világ. A Hamlet mindenszereplője kapcsolatban áll a színházzal,nem mint intézménnyel, hanem mintéletformával, életmodellel. A fordításnakaz eredeti szöveggel való összevetésesorán kiderült, hogy árnyalatnyimegfogalmazásbeli különbségeklényegre ható rálátást engednek a műre.Arany János ezt adja Hamlet szájába:„Ildomos lesz ezen-túl furcsa álcátöltenem"; az eredeti is ezt jelenti, csakközvetlenebb értelme van: „Kénytelenleszek bohócruhát ölteni." Vagyis nemazt mondja: bolondnak fogom tettetnimagam, hanem azt, hogy ez-utánszínházat fogok játszani. Ez kulcsot adhata mű értelmezéséhez. Ezen túlmenőenHamlet megrendez egy előadást, Azegérfogót, amely leleplezi a Claudiusfélezsarnokságot. Az előadásnak társa-dalmifunkciója is van, ugyanakkor meg-fogalmazza Hamlet ars poeticáját. Azt,hogy egyedül a művészet képes kimon-dani az igazat, és tükröt tartani az emberi

természetnek. Hamlet Az egérfogó meg-rendezésével művészetpolitikai tettet hajtvégre, ugyanakkor a kifejezési eszközökszintjén egy avantgarde előadást is produ-kál, és hadat üzen az álpatetikus, konzer-vatív, hamis érzelmeket propagáló szín-háznak, és ezt el is mondja a színészek-nek rendezői utasítás formájában. Ham-let apjának szelleme is egy színész, akiátruházza Hamletre ezt a nemes hagyo-mányt, amelynek célja a bénító zsarnok-ság elleni harc, és ennek a folyamatnakújabb állomása Horatio, aki ennek atudásnak a birtokában lesz majd a korkrónikása. Ez a hármas metaforikusanazt jelenti, hogy az értékeket bármilyenáron meg kell menteni és tovább kelladni. Az értékek elpusztíthatatlanok ésfennmaradnak. Hamlet atyja szellemé-nek örököse, aki nem engedi Horatiótelpusztulni, mert rá kívánja ruházni amegmentendő értékeket. Ez lenne azelőadás egyik üzenete. Hamlet úgy ragadt meg a köztudat-

ban, mint a tétovázás hőse, ugyanakkor adarab legaktívabb alakja. Mindkét állítás igaz. Hamlet élete

bővelkedik fizikai cselekvésekben. So-roljuk csak fel: Poloniust leszúrja, fon-dorlatos csellel szabadul meg az Ang-liába tartó hajóról. Közrejátszik Opheliahalálában, hogy ne említsük a Laertes-szel vívott párbaját és a király megölését.Mindezek azonban csak fizikai cselekvé-sek. A cselekvés lényege Hamlet gondol-kodásában van: gondolkodásának van cse-lekvésereje. Gondolkodásának kell fel-szabadulnia, hogy cselekedhessék. Ham-let tétovázása a megértés útján halad acselekvésig. Ő maga mondja, hogy azöntudat gyávát csinál belőlünk, a cselek-vést a gondolkodás halvánnyá betegíti.Ezt az a Hamlet mondja, aki még nemszabadult fel gondolataiban. Még csak ahatalom és egyén közti szakadék de-monstrátora. Shakespeare gyakran játszik színhá-

zat a színházban. A Hamletben ez kulcs-helyzetté válik. Ez tényleg így van, és nézd, milyen

érdekes, mennyire végigvihető ez a „sze-repjátszás" minden szereplőn, akiket énkét nagyobb csoportba osztottam: olyanalakokéra, akik úgy vészelik át a kort,hogy szerepjátszásra kényszerülnek: magaHamlet, Polonius, Rosencrantz, Guil-denstern meghasonlása: egyik énem az,aki vagyok, a másika rá kényszerített sze-rep, amelyet olyan jól játszom, hogy márszinte azonosultam a szereppel. A másikcsoport a színészeké, akiknek életfor

mája a színház. S míg a színészek a szín-padon tárják fel az élet igazi arcát és az életigazságát, a többiek az életben hordják azálorcát. A színház Shakespeare-nél az aszínhely, ahol minden lehetséges, aholszellemek, boszorkányok létezhetnek.

Az a színhely, ahol csak a lehetségeslehetséges.

Igen. A művészet külön valóság.Weöres szép megfogalmazásával élve aképzelet a legvalóságosabb, mert min-den múló, de a képzelet végtelen. Léte-zik, tehát reális. Hamlet atyjának szel-leme a darab egyik kulcskérdése. MartinEsslin, a világhírű színházesztéta mond-ja, hogy aki megoldotta Hamlet atyjánakszellemét, az megoldotta az előadást.Aki tudja a szellem megoldását, az meg-fejtette az előadás titkát. Nem az a kér-dés, hogy léteznek-e szellemek vagysem: túl kell lépnünk ezen a szűk azono-sításon, a te szavaiddal, „nyelvi mocsá-ron". A képzelet játékos elemei, mintPuck vagy Ariel vagy a boszorkányok aMacbethben, Shakespeare-nél éppúgyállandóan jelen vannak, minta valóságosjellemek. Sőt, a köztük levő kapcsolat isvalóságos, hiszen ezeket mind valóságosemberek hordják képzeletükben. Én úgyvéltem kiolvasni, hogy Hamlet atyjánakszelleme az a művészi vagy állampolgáriöntudat, lelkiismereti parancs vagy étosz,ami azt jelenti, hogy a művészetnek min-dig ki kell mondania, hány óra. Nem aztmondom, hogy az igazságot. Kevesebbelbeérem: a művészetnek a reális időt kellkifejeznie. Annál is inkább, mert Clau-dius zsarnokságában kizökkent az idő.Vagyis minden természetellenessé lett.Hamlet pedig érzékeny antennákkal jár avilágban, mint minden igazi művész, aki-re kiszabatott, hogy helyére zökkentse azidőt. Szeretném az egész Hamletet úgyfelfogni, mint színházat, olyan színházielőadást, ahol egyedül Hamlet azonosultökéletesen a szerepével, és valóságosanmeghal, míg a többiek kilépnek az elő-adásból, és a parókával együtt szerepei-ket is levetik. Az előadással a színházmágikus erejét szeretném demonstrálni.A színház mindenekelőtt konvenció.Szeretném, ha az előadás úgy kezdődne,hogy bejön két színész, aki majd Marcel-lusszá és Bernardóvá lényegül át, ésleül-nek egy kis öltözőasztalkához. Aszínház mágikus erejéhez tartozik az is,hogy most itt ülök, és beszélgetek veledaz öltözőasztalkánál, de öt perccelkésőbb képes vagyok a színpadon III.Richárddá átlényegülni. Vagy bárkimássá. Ülnek, és olvassák a szöveget: -Állj! Ki vagy?

- Nem úgy. Te állj, s felelj, ki vagy? stb. Ésegyszer csak megszólal a zene, és megje-lenik a szellem. A szellem megjelenéseátlényegíti őket, és megkezdődik a szín-ház. Belépnek szerepeikbe, és elkezdődikaz igazi, deklarált színház, amely képesillúziót kelteni és magával ragadni. Nemvéletlen, hogy Hamlet egyetlen igazifelszabadult pillanata az, amikor aszínészekkel találkozik. A színészek és amegrendezendő előadás gondolata való-sággal feldobják. A színház a színházbankell az előadás egyik csúcspontja legyen.Itt derül ki, hogy Hamlet nem azért této-vázik, mert gyáva, mert cselekvésképte-len, hanem azért, mert az ő rendeltetésenem az, hogy karddal szerezzen igazságot- a körülmények lavinája elintézi mindazt,ami az ő természetétől idegen. Az őrendeltetése megrendezni azt az előadást,amely tükröt tart a természet-nek, s ezt beis tölti.

A rendező szándékát leghívebben talána tervezővel való beszélgetés fejezi ki.

Meggyőződésem, hogy egyetlen ren-dező sem indíthat el próbafolyamatotanélkül, hogy konkrét játéktérben gon-dolkozna. A játéktér a színpadi kifeje-zőeszközök legfontosabbikának, a szín-padi látványnak szerves része. Éppolyfontos elem, mint a színész játéka. Aszínpadi látvány érzelmeket és gondola-tokat képes összefogni. A látvány a szín-pad egyik legsajátosabb eleme. Látványonnemcsak a szemmel érzékelhetőszínpadképet értem. Látvány a színészlelkiállapota és az audiovizuális hatásokösszessége. Alkalmam volt látni egy mo-nodrámában Minettit, aki másfél órán átfel sem kelt egy székről, mégis lenyűgözővolt a színpadi hatás. A színpadi látványminden mozzanatában jelentést hordoz.Visszatérve a Hamlethez, Titi Ciupévalfolytatott beszélgetéseink során legfőbbgondunk volt olyan játéktér megterem-tése, amely metaforikus ugyan, de nelegyen azonnal kiismerhető. Ne olyandíszlet legyen, amely öt perc alatt elme-séli az előadást, hanem csak folyamato-san, az előadás fejleményeivel együttárulja el jelentését. Csak az előadássalegyütt van jelentése. A díszlet elkészíté-sekor három szempont került előtérbe: neragaszkodjunk semmiféle történelmirekonstrukcióhoz; ne legyen korhű, de neis napjainkból való legyen; másrésztlegyen deklaráltan színházjellegű díszlet,amelyben rendkívül fontos helyet foglal elegy olyan színpad, ami a színpadon van.A harmadik szempont: szubjektív,terapeutikus teret kívántunk létre-

hozni. Olyan legyen, amilyennek Hamletlátja Dániát: beteg és deformált. Össze-gezve: az a színpad, amely a színpadonvan, az idők folyamán elvesztette eredetifunkcióját. Valami mássá alakult át. Olyanzárt teret képzeltünk el, ahonnan nincskiút, az egyetlen kiút a szellemé. Csakszellem formájában lehet távozni innen.Hangszigetelt, bélelt tér, ahol egyetlenhang sem szivároghat át. Tele rejtettajtókkal, tükrökkel. Ez a tér foglaljamagában a királyi kertet is, erősenszürrealista konkrét elemekkel. Ez aszínpad politikai cselszövések játéktere.Igazi funkcióját csak a Hamlet általmegrendezett egérfogó által nyeri vissza.Akkor lényegül újra vissza színházzá.Akkor népesül be és töltődik fel élettel,lélekkel. Ugyanakkor az a rendeltetése,hogy homogenizálja, egy fedél alá hozzaazokat a színészeket, akik szétszóródtak,mert a színház mint intézmény Claudiusidejében megszűnt. A színészekkénytelenek olcsóbb, vásári munkávalmegkeresni kenyerüket, akár koldulva is,vagy mint vándorkomédiások járják az or-szágot. Es itt bizonyosodik be, hogy ezt azeklektikus társaságot - akik közt vannakripacsok, poétalelkületűek, vannak mű-velt, vannak régivágású, kissé idejétmúlt,de jó retorikájú színészek - az igazi, nagyszínház képes összefogni, egységessé ten-ni, egy akarattá változtatni.

A deklarált színházjelleget hangsúlyoz-ná, hogy a sírásók - akik a szerző utasításaszerint bohócok is, ha kell, vándorszíné-szek vagy szemfényvesztők - egy illúzio-nistaládával járják az országot. Ez a ládaegyben kellékes láda, a szükségeskellékek-kel: koponya, ásó, ital, és amikorfelnyitják ezt a kellékes ládát, amelytükrökkel van bélelve, a tükrökben egyminiatűr temető jelenik meg. Maga atemető is kellék. Én egy szürrealistább, dekonkrétabb díszletet képzeltem el, Ciupeexpresszionistább és elvontabb díszletregondolt. A két elképzelés metszéspontjánsikerült létrehozni a jelenlegi játékteret,amely csak az előadás folyamán fedi felfokozatosan jelentésrétegeit. Nagyonörvendtem, amikor az egyik színészünkazt mondta, hogy ez a díszlet egyáltalánnem juttatja eszébe a Hamletet. Kezdetbenfehér színből indultunk ki, majd afehérből fekete lett, míg végül a kettőbőlkialakult a penészes szürke alapszín, amia kizökkent idő hangulatát hivatottsugallni.

Gondolom, az inspiráló játéktér nagysegítség a rendező számára.

Harag, Ciulei, Tocilescu, Manea -folytathatnám a sort -, mind fontosnaktartják ezt a kétoldalú együttműködést,

mert mindannyian a játékteret tartják aszínpadi nyelv egyik legfontosabb alap-elemének. A színpadi látvány az, amely aszínházat megkülönbözteti a többi művé-szettől. Ez volt Grotowski kiindulópontja„szegény színházában", mert mindentőlmeg akart szabadulni, ami nem színház.Fordított utat kellett követnie. Maradt ajátéktér, a színész és a néző. Ez találkozikPeter Brook „üres tér"-elvével.

Ide kívánkozik a színházi akusztikakérdése is. Mennyire receptív a közönség aszokványostól eltérő, kísérleti előadásokesetén?

A művészet és befogadója közöttielmélyülő szakadék okai nem a művé-szeti alkotás milyenségében keresendők.A múlt század embere még egységébenfel tudta fogni a világot. Ez az egységesvilágkép széthullott és feldarabolódott. Arelativitás elméletét sem érti meg min-denki, és azt sem hiszem, hogy a relativi-tás elméletének népszerűbbnek kell len-nie. Ennek ellenére hiszek a közönségbefogadó- és megfejtőképességében. Haa színpad nem tarthat lépést a közönség-gel, úgy látom, a közönség egyre inkábbhajlandó együtt lépni a színházzal. Mintminden előadást, a Hamletet is kísérletielőadásnak szánom. Szerintem mindenelőadásnak kísérleti előadásnak kell len-nie, olyan értelemben, hogy szüntelenülbombáznia kell az eddig kialakult eszkö-zeit, sablonjait. Állandó megújulásra kelltörekednie, új színpadi kifejezőeszközö-ket kell keresnie, az illető mű és az illetőelőadás művészi igazságával szoros össze-függésben. Kísérleti előadásnak kell len-nie olyan szempontból is, hogy mindenporcikájában korszerű előadás kell hogylegyen. Az általánosan érvényes gondo-latokat sajátosan, a maga eszközeivel kellkifejeznie, úgy, ahogy csak a színházképes ezeket megfogalmazni, összeté-veszthetetlen, autentikus, színházi mó-don. Egyetlen Hamlet-előadás sem állhata kitaposott ösvényen haladó, jól beváltelőadások sorában, mint ahogy nem vál-hat a mű illusztrációjává sem. És énhiszem, hogy egy igazi műalkotás, egyremekmű mindenkihez szól, és külön-böző szinten, a közönség minden rétegé-ben más és más módon megszületik egymikroelőadás. Lehet, hogy ez mindenki-nek mást mond, lehet, hogy mond valamiközöset is, de föltétlenül mindenkinekmond valamit. Ilyen értelemben a Ham-let sem lehet más, mint kísérleti előadás.

(A beszélgetés a Korunk 1987/2-es számá-ban megjelent hosszabb interjú részlete.)

színháztörténet

KERÉNYI FERENC

Szót kér a néző... *

Egykorú magánfeljegyzéseka Pesti Magyar Színház megnyitásárólés első hónapjairól

A Pesti Magyar Színház százötven évvelezelőtti megnyitására sokan és sokféle-képpen emlékeztek már. Figyelmükettermészetes módon - hiszen színházrólvan szó - a színpadra összpontosítva. Amegnyitó előadás színlapját színesben ésfekete-fehérben gyakran reprodukálták; anyitódarab, az Árpád ébredése besoroltVörösmarty életművébe, kritikai kiadásais megjelent; jól ismerjük a színházat ala-pító művészgárda tagjait, tehetségüket,erényeiket, a vándorszínészetből maguk-kal hozott, leküzdendő hibáikat. Ezértmost mi a nézőtérre vetünk néhány pil-lantást; arra a közegre vagyunk kíván-csiak, amelyben az egyazon helyen, azo-nos szereplőkkel játszott változatlan mű-sor is estéről estére más-más előadásteredményez. Arisztokrata, nemzetiségiszármazású ügyvéd, nyugalmazott literá-tus katonatiszt naplójából idézünk, szem-besítve a bejegyzéseket más magánfel-jegyzésekkel, levelekkel, hírlapi cikkek-kel, versekkel. (Az idézeteket - akönnyebb olvashatóság kedvéért - mai he-lyesírással adjuk.)

Az előkészületekről

A Pest vármegye vezetésével az akkoriKerepesi út elején épülő színház közügyvolt, a szó mindenféle értelmében. Nem-csak az adakozás, a társadalmi pártolásmértéke miatt (az építési költségeknek ezkörülbelül hatvan százalékát tette ki),hanem azért is, mert divatos sétává vált azépítkezés, fölkeresése, az ottani bá-mészkodás, a szörnyülködés a környékrendezetlensége fölött, sőt - uram bocsá' -a rémhírek terjesztése és megvitatásaarról, hogy a gyors és kedvezményes árúmunka nem eredményez-e tömegka-tasztrófát, mindjárt az első estén. Nem

*A Nemzeti Színház százötven éves jubileu-mát ünnepeljük ez évben: 1837-ben nyílt mega Pesti Magyar Színház, a Nemzeti Színházjogelődje. A színházi évadhoz alkalmazkodva,a tulajdonképpeni ünnepségsorozat az 1987.szeptember 22-23-án tartandó nemzet-köziszínházi tanácskozással kezdődik, mely-nektémája: A nemzeti színházi eszme és gyakorlatKözép- és Kelet-Európában.

Jókai Mór fantáziája koholta ezeket utólag(elég felütnünk a Kárpáthy Zoltán nyitó-lapjait), hanem a komoly és szavahihetőszemtanú, a ráadásul szerzőként érdekeltVörösmarty Mihály is utalt rájukbeszámolójában: ,,...most csak aztérintjük, hogy az (tudniillik az épület) abal jövendölések ellenére, rakott soraivalrendületlen kiállotta az első nap súlyát".Hozzátehetjük: további hetvenegy éven átis, 1908-ig.

Naplóíróink kivétel nélkül felkerestékaz építkezést. Széchenyi István emberinagyságát bizonyítja, hogy saját nemzetiszínházi tervének 1836. évi kudarca utánaz országgyűlésen, nem vonta meg támo-gatását az ügytől. Feljegyzései szerint1837. július 19-én titkárával, Tasner An-tallal, augusztus 7-én és 11-én pedig fe-leségével járt a Kerepesi úton, sőt - amintazt a Jelenkor című hírlap augusztus 3-iszáma közli - egyik látogatása alkalmával„az első emeleten a hatodik páholyt azéppen jelen volt igazgatónál (Bajza Jó-zsefnél) egész évre előre megrendelé,hogy azt tisztelt családjával folytonosandíszíthesse".

Másik naplóíró nézőnk, TrsztyánszkyMihály ügyvéd szintén rögzített ilyenlátogatásokat:

„14. július. Tegnap (...) délután voltammagyar színházat nézni..."

„28. július (...) délután mentem MagyarSzínházba, ott ugyan sok ment elő, demég sem annyi, mint hittem."

A harminckét éves és a naplója szerintigencsak radikális gondolkozású fiskálismegjegyzése érthető és indokolt: az épít-kezés befejezésének határideje folyama-tosan csúszott. Az augusztus 22-i nyitástmég későbbre halasztani azonban azaugusztus végi, János-napinak nevezett éskörülbelül egyheti sokadalmat ígérőországos vásár miatt nem volt célszerű.

Harmadik naplóíró tanúnk Kiss Károly,frissen (1837 tavaszán) nyugalmazottkapitány, már neves hadtudományiszerző, s mint ilyen, a Magyar Tudós Tár-saságnak is levelező tagja. Ő május 23-ánérkezett Pest-Budára, és azonnal bekap-csolódott a kettős város irodalmi életébe.A Bécsben kiadott Geschichts- und Erin-nerungs-Kalender 1837. évi kötetébe róttnaplója igen érdekes bepillantást enged aszínháznyitást megelőző hetek-hónapokeseményeibe:

1837. június 8. „Vármegye-gyűlésbenegy részvényt vettem a magyar játékszínfeltartására."

július 6.......... a magyar színész-társaságigazgatását reám akarták bízni, nem fo-gadtam el."

Úgy látszik, Kiss Károly egyike volt azÁrpád ébredése első ismerőinek:

1837. július 16. „Délután (. . .) Vörös-martyhoz, ott Schedel, Bajza - Előjátékolvasása."

A bejegyzés érdekességét az adja, hogyVörösmarty csak július 26-án vagy 27-énolvasta fel a kész egyfelvonásost a szín-ház működtetésére alakult részvénytár-sasági igazgatóválasztmány kétnaposülésén. Ezek után természetesen nemmeg-lepő, hogy Kiss Károly iskilátogatott az építkezésre:

1837. augusztus 17. „M.(agyar) színhá-zat megtekintettem."

20. „Délután (...) magyar színházatmegnéztük."

A megnyitó előadás emléke

1837. augusztus 22., a Pesti Magyar Szín-ház megnyitása jelképpé nőtt jeles napvolt a kortársak számára: a nemzeti nyelv,a nemzeti kultúra, a közös célokértössze-fogni képes nemzeti akaratünnepe. Érthetően minden egykorúsajtóorgánum hírt adott róla, hosszú éstartalmas, sok apró részletet is rögzítőbeszámolókat közölt az eseményről.

A Pesti Magyar Színház kétségkívül azakkori külvárosban állt, meglehetősenkétes hírű környezetben, amelyet főleg aZrínyi kávéháznak „köszönhetett". Aszínház a következő években a maga esz-közeivel harcolt ez ellen: 1838-ban GaálJózsef A peleskei nótárius című tündér-bohózatában itt lakozott „Baczur Gazsi,pesti korhely"; 1843-ban pedig az újabbsikerdarabban, Szigligeti Ede népszín-művében, a Szökött katonában a kávéházbelseje díszletül is szolgált, és a szerzőiutasítás hozzátette még: „A rendezőségkéretik e jelenetet a valódi élet után ren-dezni." Garay János egyik kishíréből(Rajzolatok, 1837. augusztus 17.) meg-tudható még, hogy konkurencia is műkö-dött a környéken: az író-újságíró sürgettea színházzal szemben játszó bábszínházeltiltását, nehogy az elvonja a nézőket.

A megnyitó előadás jegyigényét nemsikerült kielégíteni, sokan nem jutottakbe a zsúfoltság esetén körülbelül kétezer-négyszáz nézőt befogadni képes szín-házba. Pedig akadtak - szintén a sajtóbóltudjuk -, akik már az előző este elrejtőz-tek a földszint széksoraiban, hogy más-napi helyüket biztosítsák. Három napló-írónk nem rekedt kívül a nevezetes elő-adásról. Széchenyinek - említettük -saját, bérelt páholya volt. A színháztörté-net a legutóbbi időkig úgy tartotta szá-

mon, hogy a gróf nem vett részt a színház-avatáson. Az augusztus 22-i bejegyzésmagyar fordítása naplójának legújabb, ámszemelvényes kiadásából hiányzik,azonban az eredeti, német és teljes szö-vegben az esemény megtalálható, és amargójegyzet eldönti a személyes jelen-lét ügyét is: „Eine unüberwindliche Lan-geweile von 6 1/2 bis 11 Uhr", azaz„leküzdhetetlen unalom 1/2 7-től 11-ig".A színlap tíz órára jelezte az előadásvégét, azonban - amint a díszelőadásokongyakorta megesik - az este jóval továbbtartott a tervezettnél.

Széchenyi, aki nagy operakedvelő volt,bejárta Európa leghíresebb színházait, ésnem sokra becsülte a vándorszínészetbőlépp hogy kilábaló magyar prózai színé-szeket, tehát unatkozott. Véleményétkevesen osztották. A közhangulatot fo-galmazta meg Vörösmarty Mihály azáltala is szerkesztett Athenaeum címűfolyóirat számára írott tudósításában: „Aközönség olyan volt, milyet várni lehetett(...), s ki e hangulatot nem ismeri,hidegnek mondhatná zajtalanságáért. De ezajtalanságban ámulat, mély érzelem segy magát becsülő népnek méltóságavolt." Másik két naplóírónk véleményeközül Kiss Károlyé a sommásabb:

1837. augusztus 22. „Nemzeti Színházkinyittatott Bajza József úr igazgatásaalatt -Árpád ébredése és Belizár, tömve aház."

Trsztyánszky azonban részletesebb, ésszinte szó szerint igazolja Vörösmartyt:

„23. August. (...) Tegnap este voltamaz először megnyitott Magyar Színház-ban, s igen erős hatást tett, oly igen szépez, oly csinos, oly gyönyörű, s Árpádébredése nagy hatást tett. (. . .) a magyartánc szinte jótékony hatással volt erán-tam, de bosszankodtam, hogy földszintrenem mehettem..."

Minthogy naplóíróink nem tértek ki azáltalánosságban dicsért színházbelső le-írására, a Honművész című divatlap tudó-sítójával idéztetjük fel azt a látványt, ami abelépő nézőket annak idején fogadta: „Demit említsek előbb, mi e kis világbankeblemet elfogá? A díszes nézőhely pom-pás elrendezését, a nagyszerű s kilencmúzsa képével ékesített, igen csinos sze-lelőnyílásokkal ellátott, kékeszöld alapúmennyezetet? A hasonló színű páholyokközt felfutó, aranyvesszőkkel cifrázottfehér oszlopokat; a páholyok piros, aranyszegélyű könyöklőjét, a zárt helyeknektömött, zöld üléseit, fehér karfára alkalma-zott vörös támaszkodóit, szóval az egész

termet díszítő nemzetiszínt; vagy a mind-ezekkel összehangzó, zöldbe játszó, fehér,nagyszerű előfüggönyt (mely aranyrúdonfüggő s aranyos rojtokkal díszített kárpitotábrázol), vagy az egész nézőteremre fel-osztott, tündérfényt hintő, igen pompásarany gyertyatartókat?"

Az ünneptől a hétköznapokig

Bajza József, a színház első igazgatójautóbb, az országgyűlésre készített Szózata pesti Magyar Színház ügyében címűröpiratában (1840) önkritikusan állapítjameg: „Mind a színház megnyitása, minda gép mozgásba tétele igen sietve s elha-markodva történt." Az első, ezt igazolómegjegyzést Trsztyánszky naplója nyújt-ja: „17-ik Augustus (...) ma láttam, milydrága a Magyar Színház, hogy az mindezüstpénzben vagyon, amit váltóbangondoltam, de ez talán csak az első játék.. ." Ha tudjuk, hogy az „ezüst-pénz", azazegy pengőforint két és fél váltóforintottett, akkor látható, hogy az új színházhelyárai többszörösen is meghaladták avárt árszínvonalat, és tetemesenfelülmúlták a budai Várszínházban meg-szokottat.

Ezért fordult az igazgatóság fokozottfigyelme az arisztokrácia páholybérleteifelé, az ebből befolyó nagy összegű éstervezhető díjaktól remélték ugyanis anyugodt működés gazdasági alapjait.Nem volt mellékes az a társadalmi vonz-erő sem, amelyet a főrangúak példaadójelenlététől vártak. A valóság képe azon-ban mást mutatott. 1842-ben PetrichevichHorváth Lázár - maga is félarisztokrata éspáholybérlő - így írt erről a problémáról:„Volt idő - sajnosan emlékszem vissza -,midőn főbb rendű nőink, ha politikainézetektől vezérlett férjeik unszolásamiatt (propter bonum pacis) fenn-héjázónevökre íratták is a nemzeti páholyokat,ámde azokba lepcses komornáikatküldözgették..."

Maga Széchenyi István a ritka kivételekközé tartozott: az első három hónap alattmeglehetősen gyakran, tizenhat al-kalommal jelent meg páholyában, zöm-mel operaelőadásokon. Felesége, grófSeilern Crescentia és az asszony elsőházasságából való két lánya, Zichy Karo-lina és Mária grófnők pedig olyan szor-galmas látogatói voltak a színháznak,hogy jelenlétüket Vörösmarty versselünnepelte, A színház nemtőjével. 1838januárjában ugyancsak az ő tollából köl-temény emlékezett meg arról is, hogy aSzéchenyi-hölgyek páholya üresen ma

radt (Az elmaradók) - mint utóbb kide-rült, betegség miatt.

A kétféle arisztokrata álláspont ütkö-zését szemléletesen örökítette meg egytársasági beszélgetés fölidézésével Sze-mere Pál, a Pécelen élő költő: „Felesé-gem minap szeptemvir Szirmay Ádámhitvesétől, szül. Gyürky Johannától hallá,mi következik:

Szirmayné. Nagyságodnak nagy áldo-zatába kerül a magyar színházat mindenhéten hatszor látogatni meg.

Széchenyiné. Oh, nem. Sőt inkább való-ságos gyönyörűségemre s mulatságomravan." Azt azonban még Széchenyi István-nak is tapasztalnia kellett, hogy a nézőtérhangulatát 1837-ben már nem a páholysortetszésnyilvánításai szabják meg. Október15-én némileg meglepve írta naplójába:„Magyar színház. Észrevettem itt, hogy na-gyon sziszegnek, midőn türelmetlenség-ből tapsoltam." A grófnak 1838 nyaráig kel-lett várnia, amikor is - Bártfay Lászlónap-lójából tudjuk - a földszint közönségefel-ismerte, és személyét tapssalköszöntötte.

Az első hetekben, kivált az augusztusvégi vásár idején még az újdonság varázsais segített közönséget toborozni a szín-házba. Idézett tanúink közül Kiss Károly- Széchenyihez hasonlóan az első háromhónap adatait véve alapul - tizenkétszerment el a Pesti Magyar Színházba. Sze-gedi utazása alatt négy ottani előadást ismegtekintett. November 22-ig tíz alka-lommal felkereste a Pesti Német Színhá-zat is. A szokás általánosnak tekinthető:Trsztyánszky hasonlóan felváltva járt akét pesti teátrumba. Boldogan, szinte ön-feledten látogatta a Pesti Magyar Színhá-zat az idősebb költőnemzedékhez tartozó(ekkor ötvenkét éves), már említett Sze-mere Pál, aki Kölcsey Ferencnek számoltbe például arról, hogy szeptember 29-én,amikor Mihály-napot ment be köszöntenipesti barátaihoz, szintén nem mulasztottael a színházlátogatást: „...vonzott be aszínház is, melynek szenvedelmes gya-korlójává lettem."

Az újdonság varázsának múltát, ami-kor a tartósabb színházlátogatási szoká-sok kezdenek kialakulni, jelzi a magalakonikusabb módján Kiss Károly:

1837. augusztus 27. „Este magyar játék-színben: Arpád ébredése - Fiatal háza-sok- a ház teli."

augusztus 29. „Este magyar játékszín-ben (Szevillai borbély, Szerdahelyi) - háztömve."

szeptember 1. „Este magyar játékszín-ben (Korona és vérpad) - férfi elegendő,asszony kevés."

fórum

Trsztyánszky szeptember 17-énhosszabban beszélgetett Bajzával. Adiskurzus lényegét másnap rögzítettenaplójában: ,,...ő csak azért fogadta el eszín-házi tisztet, hogy más kezébe nejöjjön az ügy, az intézet, melyre akormánynak befolyása vagyon, mert akormány el-enyésztetni akarja aSzínházat: s nagyon terjedten adta előfáradalmait akörül: hogy mennyirepraecipiálva volt az ügy: hogy abbanannál inkább felizgatá hazafi érzésemet,annál erősebben kívánom,határozottabban és szilárdabban annakfennlétét." Bajza kétféle - 1837-es éskorábban idézett 1840-es - véleményeközül a színháztörténet az időben későb-bit adatolhatja. Mert igaz ugyan, hogy aliberális színházvezetőt, Bajzát és a szín-házpolitikai állásfoglalásaként elemez-hető nyitódarab szerzőjét, VörösmartyMihályt ismételt konzervatív sajtótáma-dások érték az első hetekben, de össze-hangolt intézkedésekre, a Pesti MagyarSzínháznak nehézségeket támasztandó,nem volt szükség. Ehhez "elegendőnek"bizonyult a színházat igazgató vármegyeiigazgatóválasztmány szakképzet-lenségeés a működtetés feltételrendszerénekszámos hiányossága. Naplóíróink errepersze kortársként aligha utalhatná-nak.Vörösmarty azonban említett versé-ben,A színház nemtőjében, amely 1837.november 9. előtt íródott, Bajza kifaka-dásánál kétségkívül árnyaltabban ábrá-zolja a közönség lassú lemorzsolódását:

Gyűl, fogy a nép a színházban,Mint az ár-apály;Változandó sokaságaGyakran le-leszáll.

Ez nem jő, mert gond marasztja,Az, mert idegen,Ez, mert mindent, ami honi,Megvet hidegen.

A közönség időnkénti meggyarapodásá-nak oka viszont az operaelőadások meg-kezdése és azok primadonnája, a kolozs-vári születésű, magyar anyanyelvű ésEurópa-szerte sikereket arató SchodelnéKlein Rozália lett. Széchenyi ugyan mégaz ő vendégfelléptével adott Normát isoktóber 30-án „miserabel"-nek minősí-tette, de Kiss Károly feljegyzése (és a kora-beli kritikák) egészen mást mutatnak:

1837. október 30. „Schodelné magyarasszony Erdélyből - Bécsben énekesné,felségesen énekelt - a ház tömve."

december 9. „Normát Schodelné ha-sonlítlanul jól, Adalgizát Eder Lujza,Orovesót Udvarhelyi jelesen adták."

Kitekintésül

A színháznyitást követő újév napjáról,1838. január 1-ről két feljegyzésünk van.Ekkor kezdi vezetni említett naplójátBártfay László, a Károlyi grófok jószág-kormányzója, és már az első lapon ott álla később szinte naponta ismétlődő be-jegyzés: „Voltam a játékszínben." Ugyan-ezen a napon írta Szemere Pál levelétKölcseynek, utalva Bártfayra is: „Ő és én,jelen minden darabon, akár esőszakadás,akár ólmos út, akár csikorgó hideg - örö-mest megyünk a csecsemő bölcsőjét rin-gatni, s náthával és huruttal megrakodvabotorkálunk s kullongunk haza." Foly-tatva Szemere Pál metaforáját: eljött agyermekbetegségek kora. Kialakult, kislétszámú, bár igen lelkes törzsközönség,a publikumot foglalkoztató, vitákat ésnézetkülönbségeket kiváltó előadások azegyik - műsorpolitikai, működtetési,közönségszervezési problémák a másikoldalon. A Pesti Magyar Színház, aleendő „Nemzeti" elkezdte élni másfélszázados történetét...

E számunk szerzői:

BERNÁTH LÁSZLÓ újságíró,az Esti Hírlap kulturális rovatának vezetője

BÉCSY TAMÁSaz ELTE BTK világirodalmi tanszékénekegyetemi tanára

CSIZNER ILDIKÓszerkesztő

DÉVÉNYI RÓBERTszerkesztő

ERDEI JÁNOSesztéta

FÖLDES ANNA újságíró,a Nők Lapja rovatvezetője

KERÉNYI FERENCa Magyar Színházi Intézet igazgatója

KULIN FERENCaz ELTE BTK Felvilágosodás- és reform-kori irodalomtörténeti tanszékének ad-junktusa

LENGYEL MENYHÉRT író

NÁNAY ISTVÁN újságíró, aSZÍNHÁZ munkatársa

PÁLYI ANDRÁS újságíró, aSZÍNHÁZ munkatársa

SASZET GÉZAirodalmi titkár

TARJÁN TAMÁSELTE BTK XX. századi magyar irodalomtanszéke adjunktusa

VINKÓ JÓZSEF dramaturg

FÖLDES ANNA

A színház mint a népeksaját és közös nyelve

Újsághír: A színházi kritikusok nemzetközitalálkozójára most első ízben került sorBudapesten - mégpedig éppen ma. ASzínikritikusok Nemzetközi Szervezetének(AICT) magyar tagozata, karöltve a MagyarUjságírók Országos Szövetségével és aMagyar Színház-művészeti Szövetséggel,támogatva a Tavaszi Fesztivál rendezősé-gétől, erre az összejövetelre 35 kül-földiszínikritikust hívott meg, Moszkvától NewYorkig, Bécstől Abu Dabiig. A színházmintanépek saját és közös nyelve - ez a témája atanácskozásnak, amely ma délelőtt 10 órakorkezdődött el a pesti Vigadóban. Akonferencián szereplő téma alcíme: Nemzetiszínjátszás - nemzetközi közönség, nemzetköziszínház - nemzeti közönség. (Az Es-ti Hírlapmárcius 26-i számának első oldaláról.)

Izgalmasan időszerű téma, megélénkültszínházi életünknek az utóbbi évekbennapirendre került, már nem is csak szak-mai gondja, vagy lerágott csont,fesztivál-járó szerencsések magánügye?Amikor több mint egy évvel a budapestitalálkozó előtt kijelöltük, kialakítottuk atanácskozás tematikáját, meg voltunkgyőződve az előbbiről. Hogy aki itthon éskülföldön kíváncsi arra: merre tart azegyetemes színházkultúra, akit izgat sajátnemzete színházának híre a világban,annak mindenképpen ígéretes lehet amás-más színházi kultúrán felnőtt, eltérőszínházeszményeket valló kritikusok etémában szervezett tapasztalatcseréje.Csak a későbbiekben derült ki, hogy atéma, a cím olyannyira időszerű, hogyVarsótól Rómáig ezt, illetve ennek vala-mely oldalát vitatja a szakma. Varsóban„Színházi és nemzeti identitás" volta szí-nikritikusok tanácskozásának a címe.Rómában a Nemzetek Színháza és a nem-zetközi fesztiválok tapasztalatai alapjánvitatják meg - lényegében ugyanezt.

Időszerű téma: a megélénkült kulturá-lis kapcsolatok hálózata, a nemzeti ésnemzetközi fesztiválok már-már átte-kinthetetlen szaporodása ösztönöz ben-nünket a vitára? Így igaz. De ne legyünkelbizakodottak: azért a színházak ven-dégjátéka, a nemzeti színjátszás nemzet-közi megméretésének igénye nem 1954-ben, a Nemzetek Színháza életre hívása-kor kezdődött. Kosztolányi Dezső színikri-tikai gyűjteményét lapozgatva is szembe-tűnik: nem kellett hozzá sem meghívó

levél, sem IBUSZ-út, sem ösztöndíj; akritikus századunk első három évtizedé-ben Budapesten találkozhatott EleonoraDuséval és Moissival, láthatta színpadonEmma Gramaticát és Maria Orskát. Apesti napilapok kritikusai már akkor semcsak Bécsig láttak el. Reinhardt színházáttermészetesen folyamatos figyelemmelkísérték, de magától értetődő, örömtelikötelességük volt, hogy a moszkvai Mű-vész Színház és a japán Kabuki társulatjátékáról, Pirandello együttesének pestivendégszerepléséről is tudósítsanak.

A vendégjátékokkal kapcsolatban márakkor is, Kosztolányinál is felvetődött akritikusi mérce hitelességének a kérdése.„A külföldi vendégjátékok mértékét ésértékét egy hozzávetéssel lehet megálla-pítani: el kell képzelnünk, hogy a színé-szek anyanyelvünkön beszélnek, s min-dennapi ismerőseink, a darab pedig, me-lyet tolmácsolnak, itthon termett. Le-gyünk tisztában azzal, hogy az idegennyelv varázsa mindig kedvezően befo-lyásolja ítéletünket! Hajlandók vagyunkmélyebbnek, titkosabbnak tartani azt,amit egy kevésbé szokott közegen át hal-lunk. Az is megveszteget bennünket,hogy olyan színészek lépnek elénk, kik-kel eddig még nem találkoztunk. Újak őkmindnyájan, már testük megjelenésébenis, s nem vagyunk képesek eldönteni,hogy az érdeklődésben, melyet keltenek,mit köszönhetünk az ismeretlenségük-nek és mit a művészetüknek." (Angol ven-dégjáték, Pesti Hírlap, 1930. április 11.)

Igaza lenne Kosztolányinak? Kivétele-sen kételkedem. De abban biztos vagyok,hogy nem egy hazai rendező éppen ezt az

elfogultságot érzi, kifogásolja beszámo-lóinkban. Ám akár okkal, akár ok nélkülteszi, a megvitatandó kérdések, a kriti-kusi dilemmák sorába ezt is mindenkép-pen érdemes feljegyezni.

Még el sem kezdődött a tanácskozás,már tudtuk: a téma szélesebb, tágabbannál, semminthogy egyetlen naponkimerítsük. Boldizsár Iván megnyitójaután Koltai Tamás tartott vitaindító elő-adást. Aki ismeri a nemzetközi kerekasz-tal-konferenciák mechanizmusát, tudja:ahol húsz ország képviselői találkoznak,angol, francia, orosz, belga, török, ro-mán, izraeli, cseh kollégák összegeziktapasztalataikat, nem könnyű elkerülni apárhuzamos monológok előadását. Ha-tározatok az ilyenfajta tanácskozásokonnem születnek; az elhangzottak rögzíté-sére, fordítására, kiadására nálunk gazda-gabb országokban sincs anyagi keret, detalán még olvasó sem. Jegyzeteket sem

nagyon készítettem, hogy krónikása le-hessek a vitának. Egyébként is hiszem,hogy az ott elhangzottak csak a másnapibaráti, szakmai találkozón feltett kérdé-sekkel, a színházi előadások szünetébenfrissiben fogalmazott megjegyzésekkel,nyilatkozatokkal, a külföldi sajtóbanközlendő beszámolókkal, kritikákkalegyütt adhatnak majd választ arra, hogymilyen szakmai haszna, színházitanulsága volt a budapestitanácskozásnak.

Ennek tudatában csak a magam el nemhangzott felszólalását, az elnöki asztalmögül feleslegesnek ítélt - megíratlan -zárszavát teszem közzé. Természetesen alegkevésbé sem a vitázárásra, inkábbcsak a felvetettek továbbgondolásának aszándékával.

Mérlegen - avagy a vádlottakpadján - a világszínház

A világirodalom fogalma, a világirodalmi-ság kritériuma nemcsak szakmai körök-ben, de többé-kevésbé a közvéleménybenis tisztázott tény. Lukács György félre-érthetetlenül elhatárolja a világirodalmataz „irodalomtörténeti értelemben vettvilágirodalomtól", attól, ami a tan-könyvekben, gyűjteményes vállalkozá-sokban jelenik meg, „amelyben általábanössze szokták foglalni minden irodalom-ból a valamennyire neves írókat és mű-veiket", s amit ő a filológusok belügyé-nek tekint. „Világirodalmon valójábancsak azt lehet érteni, ha valamely műnekaz irodalommal foglalkozók rétegén túl-menő és egyben mindig megújuló - ele-ven hatása van." Példái - a Don Quijote, a

Robinson, a Faust, a Hamlet - olyanművek, „amelyeknek létezéséről és arról,hogy mit reprezentálnak, még olyanok-nak is tudomásuk van, akik e műveketnem olvasták".

A „világköltemény" fogalmát azonbanmár Lukács is idézőjelben, inkább pejo-ratívan használja - igaz, a szerinte túlér-tékelt Az ember tragédiája besorolásávalkapcsolatban. A „világfilm" - erősen rek-lámízű, plakátra kívánkozó elismerés.Fesztiváldíjakat és sok országban igazoltkasszasikert sejtet. „Világzene" pedig mégfogalomként sem létezik.

De mi a helyzet a világszínházzal?

Furcsa módon, bizonyos tekintetbenelőbb intézményesült - gondolok itt pél-dául Strehler párizsi Európa színházára -semminthogy a szó, a benne megfogal-mazódó tartalom polgárjogot nyert vol-na. A budapesti tanácskozáson is volt, akieleve kételkedett a világszínház létezésé-

ben. Mások viszont az eleve exportra -fesztiválokra, turnékra - képzelt világ-járó produkciókkal kapcsolatban emle-gették. Azokat az előadásokat sorolták egyűjtőfogalom keretébe, amelyek nemművészi képet, társadalmi diagnózist,esztétikai élményt, legfeljebb mindenkiszámára könnyen érthető színházi jelet,valamiféle piktogramot kínálnak. Avilág-színház műsordarabjai (szerintük)egyet-len nemzet hagyományát semőrzik, karakterét nem tükrözik,problémáira nem keresnek választ, s azolyan tükörben, amelyben mindenkifelismerheti magát, senkinek a képe nemhiteles, s a látvány senkit semdöbbenthet rá a maga igaz valójára. Avilágszínházi premierek legjobb esetbenis csak egy ország színház-művészetének elért mesterségbeli szín-vonalát bizonyíthatják. Ebben az össze-függésben tehát a világszínház a mitanácskozásunkon is a nemzeti tartalmatés formát is nélkülöző, gyökértelen esz-perantó színház szinonimájává lett. (Oly-annyira, hogy szólnunk is illett a tanács-kozásunkkal egy időben szervezett buda-pesti eszperantó színház védelmében.)Csakhogy meggyőződésem, hogy ez avilágszínház fogalmának csak az egyiklehetséges értelmezése. Én a magamrészéről lényegesebbnek és helytállóbb-nak is érzem azt a másik értelmezést,amely szorosabban kötődik a goethei éslukácsi világirodalom fogalmához. Esze-rint a világszínházba azok a színházitörek-vések, tendenciák, társulatok éselőadások tartoznak, amelyek korunkemberének egy adott közösségben feszítőproblémáit, tágabban, sőt egyetemesenérvényes szín-padi nyelven és formábanfejezik ki.

A világszínháznak nincs műsorrendje,mint a Nemzetek Színházának, nincssem épülete, sem társulata. Csak a fala-kon, országhatárokon túlszárnyaló híre,rangja és messze földre kisugárzó eleven,termékenyítő hatása. Es nem is csak azegyes előadások magas színvonaláról vanszó. Hanem arról, hogy Brook és Streh-ler, Mnouchkine és Sturua, Szajna ésKantor színháza valóban - közvetítőkön,követőkön, sőt a velük vitázókon keresz-tül is - azokhoz is eljut, akik nem láttákelőadásaikat.

Kétségtelenül van abban igazság, amitBogácsi Erzsébet a tanácskozásról írottMagyar Nemzet-beli cikkében panaszol:hogy a magyar kritikus hátrányba került avitában is, hiszen a hivatkozási alapkéntelfogadott nagy hírű (világszínházi) elő-adásoknak is csak töredékét láthatta. Ámbizonyos színházi tendenciák (tőlük, tő-

lünk függetlenül is) bekerültek az elmúltévtizedekben a színházi élet vérkeringé-sébe. Sajnos, még a személyes élmény hi-ánya sem ment fel bennünket bizonyoselengedhetetlen ismeretanyag birtokba-vételének kötelezettsége alól. Eppen ezértszámunkra kétszeresen fontos a nemzet-közi tapasztalatcsere, az utazás, a szak-irodalom és a videofelvételek minél sza-badabb áramlása.

Világszínházi teljesítmény a dolog ter-mészetéből következően kevés születik.Üstökös tehetségek berobbanását nemlehet szorgalmazni, és még felbukkanásuksem jelent garanciát a pálya ívelésétbiztosító optimális körülmények létre-jöttére. A körül nem határolható világ-színház nem modellt, hanem mértéket kínála világ színházainak.

Nemzeti színház - nagy- és kisbetűvel

Es még egy terminológiai félreértés. Var-sóban többen, több nyelven bizonygatták,hogy a nemzeti jelzőt (a nemzeti szín-ház,nemzeti színjátszás vonatkozásában is)meg kell szabadítani a rávetődő ár-nyéktól. Több felszólaló nem győztehangsúlyozni, hogy ami nemzeti, az ko-rántsem nacionalista. Nemzetek felettiszínház pedig csak a kritikusok képzele-tében létezik.

A nemzeti tartalom, nemzeti jelleg el-várásában látszólag teljes (volt) az össz-hang. Senki sem vitatja, tagadja, hogy anemzeti identitás - ami a színházban anyelvvel kezdődik - meghatározó eleme,lényege az előadásnak. A polémia inkább anemzeti jelleg kritériumai körül gyűrűzik.Hadd emlékeztessek csak a ZsámbékiGábor és Székely Gábor vezette NemzetiSzínházzal szemben táplált gyanakvásra,ellenérzésre. A régi, túlhaladott NemzetiSzínház-eszmény korszerűsítettváltozatának és a nemzeti mondanivalótegyetemes érvényű művekkel a korszínvonalán kifejezni akarószínházvezetői szándéknak a folyamatosütközésére. Előre sejthető, hogy nagyérdeklődést és elkerülhetetlen vitát fogébreszteni a most induló Jurta Színháztudatosan felvállalt nemzeti profilja is.

Hányféle eleme, tényezője van a szín-házi előadások nemzeti jellegének? Afrancia Antoine Vitez Varsóban, sajátszínházi élményeire és gyakorlatára hi-vatkozva, legrészletesebben az egyeselőadások által megőrzött és közvetített,örökölt gesztusrendszer nemzeti jellegé-ről szólt. Hogy a színészek akaratlanul,ámde felismerhetően átörökítik a szín-padra - és a közönségre - nagyapáik moz-dulatait, gesztusait. Egy nyugati polgár

egyszerűen leül a színpadon, amíg egyorosz többnyire helyet foglal. A Ruszta-veli Színház Sztálint is leleplező III. Ri-chárdja tökéletesen shakespeare-i, de alegkevésbé sem angol. Robbanó indu-latossága, szenvedélyeinek szélsőségeéppen annyira grúz, mint az az udvarivilág, amely Richárdot körülveszi. Ljubi-mov, amikor többé-kevésbé kiküszöböltesaját rendezéséből az orosz jelleget -tudniillik a bécsi Bűn és bűnhődés ren-dezésében -, nem tette egyetemesebbéDosztojevszkij minden néphez szóló mű-vét, viszont lemondott az előadást hitele-sítő, éltető erőforrások egy részéről.

Természetesen még ez sem általáno-sítható. Ariane Mnouchkine NorodomSzihanuk-dokumentumdrámája, kambo-dzsai történelmi számvetése (amennyi-reén meg tudom ítélni) nem hordozta arendező és a közreműködők franciaságát.Ugyanakkor a keleti mentalitás és annakeurópai szemmel való tükrözése, a kétfélenemzeti tartalom konfrontációja mégiserőteljesebb volt annál, mintsem hogynemzetek felettinek nevezzük az előadást.Kivételes esetekben még az iselőfordulhat, hogy egy ismert dráma fel-újítása éppen nemzeti tartalmának elhal-ványítása, egyetemességének felmutatásaáltal válik jelentőssé. Az újvidéki színházOrkény István Forgatókönyvének kelet-,közép-európai megközelítésmódjávalelvben (tehát a megvalósítás színészikompromisszumaitól eltekintve)számunkra is új, magasabb szintre emel-te a drámát.

De tagadhatatlanul jóval gyakrabbantörténik meg az említett jelenségek el-lenkezője. Amikor azt tapasztaljuk, hogykiemelkedő előadások nemzeti tartalmaegyszer csak elhalványul, elvész egy ide-gen nyelvi, társadalmi közegben, s ezáltalaz előadás kisebb eséllyel vesz részt avilágszínházi versenyben. Budapesten aPesti Színház Kőműves Kelemen-előadásaúgy kapcsolódott a megtagadott, meg-újított tradíciókhoz, hogy a rockoperáváalakított ballada korszerű nemzeti tar-talma sem kívánt kommentárt. Nancyban,a Nemzetek Színházában még aszinkronfordítás sem segített azon, hogya cselekmény középpontjában levő épí-tőáldozat megmaradt az európai népha-gyományban sokfelé megőrzött historikuselemnek. Varsóban a kaposváriak Marat-Sade-ja viszont éppen időszerűsége révénválhatott volna felzaklatón fontossá, svesztette el a közönség többsége számáramegnyugtató kellemessé-gát. De mivel amű kiváltotta katarzis elől a nézőtérensokan elzárkóztak, s a kritika sem keresteennek gyökereit, erejét, az

egyébként sikeresnek mondható előadásnem érte el teljesen a kívánt hatást.

Örkény Tótékja nálunk meghökkentő,vérfagyasztó igazságokról, a kiszolgálta-tottak alávetettségének drámai követ-kezményeiről és határairól, az elfajulthatalommal való elkerülhetetlen leszá-molásról szólt. Finnországban, Francia-országban a kisemberről és a nála na-gyobbról kerekített komédia ellenállha-tatlanul mulatságos, groteszk játék le-hetett. Amelynek valamiféle hátterét,vonatkozási pontját kínálta csak a magyarnépi környezet, a második világháború.Orbánné Amerikában - esendő emberitulajdonságokkal felruházott, drágabohóc; nálunk minden nevetségessége,nyomorúsága mellett és mögött az életteljességéhez, önnön identitásához,megélt múltjához, szülőhazájához és amaga emberi szuverenitásához is ragasz-kodó hősnő.

Magyarország soha nem volt színházinagyhatalom. Az, hogy a film területén -ideig-óráig az ígéretes hatvanas évek-ben- annak számítottunk, nagyrészt JancsóMiklós és a budapesti operatőr-iskolaérdeme. Színházművészetünk hasonlómértékű betöréséhez nemcsak egyszínházi Jancsó hiányzott. Örkény sze-mélyes világsikere nem sokkal volt ki-sebb, mint Jancsóé! Drámairodalmunkhagyományának partikuláris volta jóvalnyomósabb oka színházkultúránk nehe-zen legyőzhető marginalitásának. Hogy -mint Lukács kifejtette - Ibsen norvégNórájában az olasz Duse és közönségeegyaránt önmagára ismerhetett, míg aBánk bán problémafelvetése - nemzetiügy. Ennek a történelmi handicapnek azörökségét azóta is cipeljük. Paraboladrá-máink nemzeti mondandója is többnyiretúlságosan szorosan kötődik történel-münkhöz és a magyar jelenhez is. Nem-csak nyelvi oka van annak, hogy Illyésköltői veretű történelmi drámái általábanszinte lefordíthatatlanok. Hogy KertészÁkos Özvegyeleje, Gyárfás Miklós féltucat komédiája kelendőbb áru a világ-színház piacán, mint a Pisti a vérzivatar-ban, ami tudvalevőleg remekmű, vagymint Ratkó József Segítsd a királyt! című,idehaza méltán sikeres drámája. Külföldiszemmel nézve túl sok jelen idejű dara-bunk konfliktusa gyökerezik például ahazai lakáskérdés megoldatlanságában.Tudjuk, hogy még a Macskajáték alap-helyzetén is változtatni kellett az ameri-kai közönség számára: Egérke társbérlő-ből szomszéddá lépett elő, hogy darab-beli státusa, Erzsivel való kapcsolata vilá-gos legyen a másfajta körülményekhezszokott néző számára.

Külföldi fesztiválokon, vendégjátékokalkalmával a rendezők gyakran joggalkérik, hogy színházaink magyar szerzőművével képviseljék nemzeti színeinket.Ez azonban nemegyszer éppen az említettpartikularitás miatt ütközik akadályba.Márpedig tudomásul kell vennünk, hogy anagyvilágban elsősorban a németek auten-tikus Brechtjére, az oroszok mély gyökerűCsehovjára, hiteles Bulgakovjára, a lengye-lek legsajátabb Mrozekjére kíváncsiak.Bármilyen paradox, de megkockáztatnám,hogy talán a legjobb magyar Hamletnél isnagyobb esélye lenne Bereményi Halmgá-nak a nemzetközi mezőnyben.

Bár ezen a téren a jóslás is kockázatos.Hiszen legutóbb a Budapestre látogatókritikus vendégek színházi programjánakösszeállításakor meg mertem volnaesküdni rá, hogy a Csirkefej fogja a leg-nagyobb esztétikai-érzelmi hatást ki-váltani. Kollégáink Spiró művéből és aKatona József Színház előadásából fogjákmegérezni, milyen időszerű társa-dalmi(szociális, nemzeti és nemzedéki)feszültségek rontják közérzetünket. Ehe-lyett kiderült, hogy ha szakmailag ma-gasra értékelték is a közreműködő színé-szek emberábrázoló készségét, a magyarvalóság sokkolóan erőteljes képét legtöb-ben Edward Bond-utánérzésnek, ArdenGyöngyélet című drámája egy sajátosanmagyar változatának értékelték.

A magyar dráma kivételességét, azemberi kapcsolatok természetét új módonanalizáló erejét Füst Milán - nem-csak arómai nevek által nemzetek feletti-nektűnő - Catullusában fedezték fel. Ahivatásos színházi nézőknek ez a közelí-tésmódja, ítélete természetesen nem vál-toztat azon, hogy szélesebb körben nem-zeti színjátszásunkat, hagyományainkat, afolklórforrások életképességét - a kö-zelmúltban a legeredményesebben talán aCsíksomlyói passió képviselhette anagyvilágban. De anélkül, hogy a sajtótu-dósításokból megismert kirobbanó sikertmegkérdőjeleznénk, érdemes elgondol-kodni azon is, hogy vajon az egyetemesés közös bibliai élményanyag vagy amegjelenítés (informatív) egzotikuma, afolklórihletésű látványos kuriózum hatott-e jobban. Lenyűgöző szépségéért tapsoltákmeg az előadást, vagy sikerült-e aszínészeknek játékukkal (például HámoriIldikó számunkra felejthetetlen siratójá-val) megérinteni a mélyrétegeket is?

Biztos vagyok benne, hogy a kurta ésprotokolláris győzelmi jelentéseknél sok-kalta hasznosabb lenne, a magyar színházvilágszínházi esélyeinek javítása érdeké-ben is, ha egy-egy vendégjáték kapcsán aszaksajtó valóban elemezné is - akár a kül-

földi sajtóvisszhangra támaszkodva - ahatárokon túl elért hatást. Ez nemcsaknemzeti önismeretünknek válna javára, delehetővé tenné azt is, hogy céltudatosab-ban, a szakmai szempontok körültekintőmérlegelése alapján válasszuk meg szín-házkultúránk alkalmi nagyköveteit is.

Mint ahogy az sem mindegy, hogymilyen szellemi termékeket, színházi elő-adásokat hívunk meg Budapestre és azország nagyvárosaiba. Ezen a téren ta-gadhatatlan - legalábbis a mennyiségi -fejlődés, mégis nemegyszer joggal gya-nakszunk, hogy nem a legjobb társulato-kat, legjellemzőbb produkciókat látjukvendégül. Kosztolányi Reinhardték és aMűvész Színház vendégjátékáról tudósí-tott. Mi is boldogan számolnánk be PeterBrook vagy Strehler budapesti előadásai-ról. Mint ahogy Sturua rendezéseinekvisszhangja valósággal felvillanyozta aszínházi sajtót. Nyilvánvaló, hogy a meg-hívásoknál mindig közrejátszik az egyez-mények parancsa, a kölcsönösség; el-hanyagolhatatlanok az anyagi meggon-dolások is; de tény, hogy nemegyszerinkább csak a tervteljesítést, a reciproti-tást szolgálja egy-egy vendégjáték, nempedig a közönséget. Láttunk már ahozzáértők által jellegtelennek, már-márdilettánsnak bélyegzett, semmiképpennem autentikusnak tekinthető japán No-színházat, ámde nem ismerhettük megBudapesten a Halott osztályt, a lengyelKantor világhíres rendezését. . .

A tolmács(készülék) védelmében

„Egy kukkot se tudok oroszul." Ezzel a gát-lásokat okozó beismeréssel és a számáraismeretlen orosz nyelv zenéjének, hatásá-nak érzékeltetésével kezdi Kosztolányi1929-ben a Sztanyiszlavszkij Színház buda-pesti vendégjátékáról írott beszámolóját.Mentegetőzve, szabadkozva hasonlítjaössze a maga akusztikai élményét a szavakjelentését is értő oroszokéval, de azonnyomban meg is cáfolja saját aggályait:

„Lámpalázam - a néző lámpaláza - nemsokáig tart. Csakhamar rájövök arra, hogya mai színházban a beszéd másod-rendűtényező, s a cselekmény, a percek apró-cseprő történése, egy díszlet, egy kellék,egy ruha sokkal fontosabb. Múlt-korvalamelyik magyar darab próbáinpanaszkodtam a rendezőnek, hogy atömegjelenet szövegének harminc szá-zalékát nem hallani. A rendező meg-nyugtatott, hogy az átlagnéző a színház-ban alig hall többet a szöveg hetven szá-zalékánál, a többi elsikkad előle akkor is,ha a színészek az anyanyelvén játszanak.Ez fölöttébb leverő lehet a drámaíróra,aki íróasztalánál gondosan csiszol ki min-

den mondatot, de tagadhatatlan tény.Talán nem mindig volt így. A XVII. szá-zadi színházakban, ahol a francia főurakészrevettek egy hibás sormetszetet, sem-mi esetre sem. Akkor még a szó uralko-dott. Ma inkább a mozdulat. Akkor aszínház még a fül színháza volt. Ma min-denütt a szem színháza. Mindennapi éle-tünkben is kevesebbet beszélünk, mint arégiek. Életünk üteme a közlekedési esz-közök, a távíró, a telefon fejlődéséregyorsult, s ennek folytán lelki életünk isátalakult. Döntő pillanatokban nemigenszavalunk, úgyszólván csak sürgönyjele-ket adunk, egy taglejtéssel, egy bólintás-sal, egy vállvonással. Mindezt a folyama-tot betetőzi a mozi, a némaszínház, melyábrázolja életünket, de vissza is hat rá.Idegrendszerünk mássá lett. Ezzel ma-gyarázom, hogy az orosz vendégjátékalatt alig zavart az idegen nyelv, s egy-kettőre beletörődöm abba, hogy nem kella szavak értelmére figyelnem, csaklejtésükre, nemzetközi dallamukra, mintegy operaáriára, amelynél a szöveg mel-lékes. Beérem azzal, hogy szemlélem azelőttem levő életet, s élem azt, amit a szí-nészek élnek." (Új Idők, 1929. február 10.)

Andrzej Zurowski lengyel kritikus leg-jobb esetben is csak a nevét, egy-kétlefordított versét vagy filmre vitt regényétismeri Kosztolányinak. Korreferátumátmégis azzal kezdte, hogy elárulta: amikorbarátai meg szokták kérdezni, hogy bírannyi idegen nyelvű színházatvégignézni, rendszerint azt feleli: reme-kül, mert ott legalább az irodalom nemzavar a színház élvezetében.. .

A félig tréfás, személyes megállapításmögött a Kosztolányi megfogalmazta, denapjainkban már-már általánossá lett kri-tikusi vélekedés érződött. Hogy mivel akritikus és az értő néző elsősorban arrafigyel a színházban, ami a szavakon túl van,nincs is szüksége a dialógusok fordítására.

A tolmácskészülék szükséges vagy el-engedhető rossz, a színpad és a nézőtérközé iktatott mechanikus korlát. . . Szín-házi embereink szerint a színházban alátvány, a gesztusok nyelve, a dialógusokritmusa és dallama hordozza a mondani-valót, a rendező és a színész a szituációáltal fejezi ki önmagát s a drámát, ergofelesleges a szöveg szolgai vagy irodalmifordítása. Tudom, hogy újabban Buda-pestre látogató, rangos együttesek rende-zői is határozottan tiltakoztak a szink-rontolmácsolás ellen.

Az érvek tetszetősek, már-már meg-győzőek. Különösen, mert súlyukat anagyon is gyakori technikai és fordítóikudarcok sokszorozták meg. Mindenkiemlékszik olyan színházi előadásokra,

amelyeknek fordítója a színpadon zajlóeseményektől elszakadva, izgatottan lo-holt a színészek nyomában. Nem is egypéldát tudunk arra, hogy a hazai fül szá-mára ismerős klasszikus szöveg, Arany,Petőfi, Kosztolányi Shakespeare-fordítá-sa helyett hevenyészett magyarítást hal-lottunk. Különösen kínos, amikor a jószándékú fordító a két nyelv - a színpa-don használt és a közönség nyelve -közül csak az egyikben van otthon. Kétesértékű öröm, amikor a tolmács elbizako-dott jóindulattal játszani igyekszik a mik-rofon előtt. Nemegyszer a mellettünkülők hangosítják élvezhetetlenre a fordí-tást.. .

Mindezek természetesen reális veszé-lyei a szinkrontolmácsolásnak. Ennek el-lenére a fordítás, tapasztalatom szerint -különösen Magyarországon, ahol a kö-zönség idegennyelv-tudása nem éri el akívánt szintet, és a magyar vendégjáté-kok során, ahol a nézőktől nem várhatóel anyanyelvünk ismerete - jóval többethasznál az előadás sikerének, hatásának,mint amennyit árt. Eredeti magyar dara-boknál külföldön majdhogynem elen-gedhetetlennek tűnik, de klasszikusok-nál is kívánatos. Es mégha a többség nemis osztja ezt a véleményt, akkor is alátá-maszthatnám a magamét azzal, hogy havan a teremben szinkronfordítás, akkor anézőnek (és a kritikusnak is) megadatik aválasztás joga. Hogy mindvégig vagyidőnként, esetleg csak az egyik fülénhasználja a készüléket.

Ami pedig a készülékek sokszor han-goztatott elidegenítő hatását illeti: külö-nös cáfolatát tapasztaltuk ennek a köz-hellyé koptatott megállapításnak leg-utóbb a Radnóti Színpadon, ahol JordánTamás József Attila napló-vallomásai-nak éppen intimitását kívánta fokozni, akimondhatatlan kimondásának megbot-ránkoztató hatását mérsékelni azzal, hogyfülhallgatón keresztül, letompított, halkhangon minden egyes nézőhöz, illetvehallgatóhoz személy szerint szólt. Hogynem a teremhez, hanem a zsöllye negye-dik sor hatos székén ülő nézőhöz beszélt.

A szinkrontolmácsolás fölényes eluta-sításánál a magam részéről sokkal hasz-nosabbnak vélném a fordítók nem isnyelvi, hanem színházi felkészültségét.Ölyan értékű, képzettségű színésztol-mács, amilyen Benedek Ariadne, ritkánáll a vendégjátékok szervezőinek rendel-kezésére. De a darabok előzetes tanul-mányozása, az előzetesen megszerzettfordítás és a színpadon használt szöveg-könyv összevetése azért nem feltétlenboszorkányság. De ez már egy más mes-terség képviselőire tartozik.

BERNÁTH LÁSZLÓ

Kritikus, a szuperember?

Egy nemzetközi tanácskozástapasztalatai

Valljuk meg, elméletellenes közvélemé-nyünkben inkább mosolygásra, mint el-ismerésre késztet az ötlet, hogy tudomá-nyosnak mondott tanácskozás témájalegyen a színházkritikusok képzése. Eleka gyanúperrel, hogy nem véletlenül ren-deltettem éppen én e kissé bizarr ötletmellé, aki nem is érzem magam elsőren-dűen színikritikusnak. (Sokkal inkábbfilmkritikusnak.) Kétségtelen, az újság-író-iskolán, mint a művelődéspolitikaiszak osztályfőnök bácsija, évek óta szer-vezem a hallgatók színikritikusi képzésétis, ami magyarul eddig kétszer két óraelőadást és háromszor két óra szeminá-riumot, néhány színielőadás meglátoga-tását és egy-egy kritika írását jelentette.A szeptemberben kezdődő új tanévben aszemináriumok száma várhatóan meg-növekszik ötször két órára.

A lényeg az, hogy a Nemzetközi Szín-házkritikus Szövetség meghívására Ma-gyarországról én utazhattam Tbiliszibe,ahol az idézett témában háromnapostanácskozás folyt. Olyan komolysággal,hogy a megnyitót a grúz kulturálisminiszter tartotta, s a világ több minthúsz országából mintegy negyven-negy-venöten jöttünk össze, hogy a patinásRusztaveli Színház különtermében há-romszor négy órán át cseréljünk eszmét aa színházkritikusok képzéséről.

S ez az eszmecsere végül is sokkalérdekesebbre sikerült, mint azt némihazai szkepszissel beoltva magam is vár-tam. Elsősorban talán azért, mert a grú-ziai vendéglátók jóvoltából is hiányzottminden protokolláris szöveg, s mert, talánegy idősebb hazai felszólalót kivéve, senkisem akarta azt bizonyítani, hogy valójá-ban mindent tud már arról a valamiről,amit színikritikának neveznek. Mert-hogy a képzés előtt tisztázni illik: mit kellérteni azon az egyesek szerint közhasznútevékenységen, amit gyűjtőfogalommalszínikritikának szoktak nevezni. Ám hogyez a fogalom milyen funkciójú, helyzetű spersze színvonalú írásművet jelent,éppen ennek a megbeszélése adta atanácskozás érdekességét.

Ott kellene kezdeni, hogy van-e, léte-zik-e egyáltalán formalizált, tehát vala-

milyen szervezeti keretek között folyóképzés? Kiderült, hogy több helyen is,mint gondolnánk. A felszólalások nyo-mán megtudhattuk, hogy a Szovjetunió-ban a színházi intézeteknek nevezettfőiskolákon majdnem mindenütt aszínészek, rendezők mellettszínházelmélet-tel foglalkozó fiatalokatis képeznek, akikből aztán vagytudósjelöltek, vagy kritikusok lesznek.(Vagy mind a két területenkamatoztatják ismereteiket.) A kínairésztvevő - aki egyébként maga is többmint húsz éve Grotowskival együtt, aMoszkvai Színházi Intézetben végzett -arról számolt be, hogy a pekingi egye-tem irodalmi tanszékén folyik színikriti-kusok képzése is. A lipcsei egyetem pro-fesszora egyenesen öt évről adott szá-mot, náluk ugyanis önállóan, tehát különtanszéken folyik kritikusok okítása. Abolgár résztvevő a szovjet gyakorlathozhasonló helyzetről számolt be. Egy fran-cia felszólaló szerint náluk egyetlenolyan intézmény van, ahová színházkriti-kusi ambíciókkal megáldott (vagy meg-vert) ifjak beiratkozhatnak tanulás céljá-ból. Egy svéd felszólaló - a jelen nemlevő - finneket emlegette, ahol tan-folyamszerűen folyik színházkritikusokszervezett oktatása. (A magam felszóla-lásában - az újságíró-iskolán folyó kép-zésen túl - már számot adhattam arról atervről is, ami szerint a Bölcsész Kar Esz-tétikai Tanszékén kétéves posztgraduálisképzés indul majd.)

A recept tehát elég egyszerűnek lát-szik; valamelyik egyetemen, főiskolánlehetőséget kell biztosítani, hogy az ér-deklődő, arra alkalmas fiatalok elsajátít-sák azt a minimumot, amellyel elindul-hatnak a pályán. Igen ám, de a szervezettképzésről beszámoló felszólalások szintemindegyike azt is felemlegette, hogyteljesen bizonytalanok, mit is kellene itttanítani, s hogy a legjobb oktatási formasem garancia arra, hogy valódi és jelentőskritikusok kerüljenek ki a professzorokkeze alól, arról nem is beszélve, hogy alapok hajlandók-e alkalmazni az így rá-juk szabadított „kiképzett kritikusokat".Nem véletlenül aratott szavaival olynagy sikert egy angol felszólaló, aki aNew York Times kritikusát idézte: „Olyanszakma, hogy színikritikus, nincs is. Havalakinek nem a hobbija a színház, hiábajár akár egész életén át jobbnál jobbelőadásokra, nem lesz belőle jó kritikus."Ez az angol felszólaló végül is abbanösszegezte a véleményét, hogy a kritikadolga „csupán" megalapozni a néző véle-ményét.

Valóban, ahhoz, hogy valakit képezze-nek - akár formális keretek között, akárautodidakta módon folyik ez a képzés -,tisztázni illik: mire kell az oktatásban fel-készíteni. Ha a fogalmazás nem lennetúlzottan közgazdasági ihletettségű, akárazt is kérdezhetnénk: mire kell hogyalkalmas legyen a késztermék?

Hallottunk tehát már egy angol állás-pontot, miszerint a kritika dolga megala-pozni a néző véleményét. Még az elsőnapon, a kérdéskör kissé szélsőségesmegfogalmazását is hallhattuk azután egyszovjet felszólalótól, aki arra próbáltválaszolni, vajon hogyan jön a színházbaa kritikus: mint bíró, mint professzor,mint rendező vagy mint egy kulturáltnéző? Könnyű persze azt mondani, aminthogy a szovjet kolléga is ezt tette: mindezrossz megközelítés, ám ki tagadhatná,hogy akár a hazai színikritikáinkban ispontosan megtalálható a „bírói" gyakorlatéppúgy, minta professzoros kioktatás,leggyakrabban a „hogyan kellett volnarendezni", meg az „én a néző"-féle alap-állás.

A fenti kérdés mégiscsak hamis - minttöbben megállapították. Elsősorban azért,mert a kérdés nem veszi figyelembe, hogyhová, milyen lapba, folyóiratba, színházirevübe készül a bírálat. S a vita nyománhozzátehetem: az sem mindegy, melyikországban, mikor tesszük fel ezt a kérdést.Talán éppen ez volt a vita legérdekesebbtapasztalata, hogy sok azonosság mellettmilyen különbségek mutatkoznak azegyes országok társadalom- ésszínháztörténetileg mára kialakult hely-zeteiben.

Valaha a kritikusok - a színház felőlérkeztek, aztán egy jeles periódusban azírók írták a legjobb kritikákat a színház-ról. A második világháború után azonban,kedvezőtlen változások nyomán, előszörlezüllött a kritika nyelve. Később, ahatvanas évek óta, a stúdiókból,egyetemekről, intézetekből toborzódottugyan egy új kritikusgárda, ők azonbanjobbára csak a színház belső fejlődésévelfoglalkoznak, rendszerint kis példány-számú lapokban, színházi revükben. Ezzelpárhuzamosan az újságokban egyre in-kább csak informatív írások jelennek mega színházról, mert abból indulnak ki, hogyaz előadások nagyobb hányadát soha megsem fogják nézni az olvasók, ezért őketcsak informálni kell. Minden lap ezt teszi,a maga politikai profilja szerint.

A fejlődésnek ez a szétfutó tenden-ciája, mint kiderült, egyáltalán nem csakfrancia sajátosság; a zsurnálkritika előre-

töréséről számolt be egy angol felszólalóis. Megegyezett a franciával abban, hogyez a kritikai gyakorlat teszi oly nehézzévalamilyen egységes képzési szisztémabevezetését. A legtöbb európai országbana példányszám szerint is legnagyobbtömeglapokban szólnak a színházról, te-hát nem jogtalan arról beszélni, mikéntlehet(ne) az újságírók közül színikritiku-sokat nevelni. (Némi lelkesült túlzássalvalaki azt ajánlotta - vajon kinek? -, hogya legjobb riporterekből kellene színikriti-kusokat képezni.) Mindenesetre a zsur-nálkritika szerencsére nemcsak lenézőhangsúlyokkal került szóba, többen is úgygondolták: itt a legsürgősebb a teendő, ittkellene a szervezett képzést elkezdeni.

Rendkívül érdekes volt még néhányország speciális helyzetéről hallani. Tö-rökországból például egy író-kritikus ér-kezett, aki beszámolt arról a helyzetről,amelyben a török színház ma létezik.Sok-sok milliós parasztság - színház nél-kül, és öt-hat millió török vendégmunkásNyugat-Európában, ahol videokazettákonszínházi előadásokat forgalmaznak, hogya gyerekek ne felejtsék el az anya-nyelvüket. Aztán a hazatérő - jó esetbenmeggazdagodott - vendégmunkások márigényt tartanának színházra, ami nincs.Ebben a helyzetben kell dolgozni a kriti-kusnak. Maximálisan figyelni kell tehát atörténelmileg kialakult szociológiai hely-zetre. (Íme, a bíró, professzor, rendező,igazgató, néző szerepköre mellett a kriti-kusnak szociológussá is kell lennie.) Szí-riában viszont - mondta el egy felszólaló- azok a nyelvszakos fiatalok kezdtekfoglalkozni a színházzal kritikusként is,akik a világ drámairodalmának fordítá-saival próbálkoznak. Nyilvánvaló, hogyők az irodalom oldaláról közelednek azélő előadásokhoz is. (Tehát irodalmárrá iskell lennie a kritikusnak.)

Talán a legnagyobb visszhangot ki-váltó felszólaló a zimbabwei küldött volt,aki egész személyiségével is valahogy anéhány napos grúziai összejövetel kö-zéppontjába került. Ehhez talán külseje ishozzájárult: majd kétméteres, harminc-öt-negyven év körüli, szőke, bajszos,vékony, kifejezetten angolos kinézésű,leginkább egy ifjú oxfordi tanárra emlé-keztető úr, aki legelső megszólalásátólkezdve harcos feketebarát elkötelezett-ségéről tett tanúbizonyságot. Szemrehá-nyással a hangjában majdhogynem euró-pai nyavalygásnak nevezte mindazt, amiaddig elhangzott. Hét éve szabadult megZimbabwe a fehérek uralmától, de az

ország változatlanul háborús zóna. Front-helyzetben él. Amikor is a színház politi-kai szabadságharcát vívja, így nem lehet akritika sem független. Az előadás politi-kai aktus, márpedig akkor a bírálók semlehetnek mások, mint politikai aktivisták.Az ellenség közös: a gyarmatosító múlt,ezért a kritika elsőrendű funkciója ademokratikus kontroll. A fiataloknak, akezdő kritikusoknak vállalni kell a harcotaz appartheid ellen, a függetlenségért és aszocializmusért.

A harcias hangulatú felszólalás meg-tette a hatását, s ettől kezdve mindenkitisztázni igyekezett a maga álláspontjánaktávolságát vagy éppen közelségét,egyáltalán viszonyát a zimbabwei néze-tekhez képest. Igen megértően, de azértvitatkozva, az egyik szovjet felszólalóemlékeztetett arra, hogy mintegy hetvenévvel ezelőtt a szovjet színház is hasonlófronthelyzetet élt meg, hasonló gondjai ésfeladatai voltak a kritikának. Jellemzőpéldaként említette, hogy abban az idő-ben a békésebb Csehov hiányzott a szín-házak műsorrendjéről. Szerencsére azon-ban nincs mindig fronthelyzet - Csehovotis játszanak már -, s talán most mástjelent a színház társadalmi elkötelezett-sége, mint akkor. Második felszólalásá-ban aztán, némileg békülékenyebb hang-nemben, a zimbabwei kolléga is elis-merte, hogy az egyes országok történel-mük más-más periódusát élik, s enneknyilvánvaló következményei vannak aszínházi közéletben is. Ám arra továbbrais figyelmeztetni szeretne, hogy a fasiz-mus vagy az atomháború az európai életetis veszélyezteti, a közvetlen társa-dalmiharc tehát Európában sem vesz-tette elidőszerűségét.

A kritika társadalmi elkötelezettségemég egy érdekes részvitában kapott hang-súlyt. A belga küldött a szemiotika fon-tosságáról beszélt, arról, hogy nem az alényeg csupán: mi hangzik el a színpadidialógusokban, hanem az, hogyan jelenikmeg a színpadon. A jelek dekódolásatehát elsőrendű fontosságú, mert végül isa hatáskeltő eszközök komponenseinekstruktúráját kell felfedezni a kritikában.Ezért azután a szemiotikát feltétlenültanítani kell a jövendő kritikusoknak.

Ez a szöveg nyilván nem maradhatottválasz nélkül. Mindenekelőtt egy szovjetfelszólaló kezdeményezte a vitát, aki NilsBohrra hivatkozott. A kitűnő fizikusállítólag egy nyilatkozatában arról be-szélt, hogy a művészetet éppen azért sze-reti, mert nem kell - és nem is lehet -tudományosan elemezni a műalkotásokat.

szemle

Más felszólalók a szemiotikától azért fél-tették a kritikát, mert így - legjobb eset-ben - egy komputer tud mindent megfej-teni, ugyanakkor a kritika sohasem lehetcsak kívülálló, hideg, nem nélkülözhetbizonyosfajta szubjektivitást... Es világ-nézetet sem - tették hozzá mások.

A vita legvégén aztán ismét szót kért abelga kolléga, s elmagyarázta, hogy a sze-miotika csak módszer, nem helyettesít-heti a világnézetet, nem zárja ki a szub-jektivitást. Csupán eszköze a kritikának,amellyel mintegy megfejti az előadás nemverbális részét. (Ami a modern szín-házban szerinte egyre fontosabb.) Amegfejtett előadás értékelése természe-tesen nem nélkülözhet társadalmi, pszi-chológiai, filozófiai ismereteket, tehátnem hiszi, hogy a szemiotikától - bár-mely világnézeti megközelítésben - fél-tenie kellene a kritikát.

Ismerni kell tehát a társadalmat, törté-nelmet, a színház és a színpad történel-mét, az irodalmat, a szemiotikát, a szo-ciológiát, az aktuálpolitikai helyzetet, smost még nem is esett szó a színész, azene, a díszlet, a kosztüm és mindenek-előtt a rendezők munkájának ismeretéről.Ennyi mindenre kellene ugyanis megta-nítani a jövendő kritikusokat. Ezek szerinta kritikusok szupermenek? - tette fel nemkevés iróniával a kérdést egy szovjetfelszólaló. Valóban, ha minden igényt -mint a képzés lehetséges alapjait - össze-szedünk, akkor három különböző egyetemhat-nyolc szemesztere sem elegendő, hogymindenre megtanítsa a jövendő színibírá-lót. Pedig még írni meg sem tanította.Enélkül pedig akármilyen sok van valakifejé-ben, mit sem ér az egész tudománya.Már-pedig ami a toll alól betűkben,szavakban, mondatokban kifolyik, az -akármennyire sajnálatos ez - nincsegyenes arányban azzal, ami a kritikusfejében van. (Mindkét irányban lehetnekeltérések.)

Az első dolog tehát, állapították megtöbben, hogy írni kell a fiatal kritikusnak.Gyakorolni a szakmát. S közben tanulniis, amennyit csak lehet. Kinek mi adatik.Szervezett oktatás egyetemen, újságíró-képzésben vagy csak úgy, autodidaktamódon. Mert, ahogy egy angol hozzászólóigen helyesen fogalmazott, a kritikus is kar-riert akar csinálni. Annyira legalábbis,hogy figyeljenek rá, nézők, színháziak,mindenki, ha csak lehet. A karrier érdeké-ben pedig feltehetően tanulni is érdemes.

Nem hiszem, hogy ez az egyetlenmondat lehetne a summája a háromnaposeszmecserének - remélem, ezt azelőzőekben sikerült bebizonyítani - szá-momra mégis ez volt a legrokonszenve-sebb mondat.

N. I.

Esszék a színházról

Egymás után két kötete jelent meg Ge-rold Lászlónak, a neves újvidéki irodal-márnak, kritikusnak, a jugoszláviai ma-gyar színjátszás krónikásának. Az egyik-Színház a nézőtérről - az Újvidéki Színháztízéves működéséről ad számot; a másik- Színházesszék- az elmúlt negyedszázadvilágszínházi tendenciáinak változásairólkészült szubjektív megközelítésű át-tekintés.

Az Újvidéki Színházat 1973-ban a belg-rádi kísérleti színház, az Atelje 212 min-tájára alapították. Az Újvidéki Színház iskezdettől fogva avantgarde-kísérletiarculat kialakítására törekedett. Műsorá-ban négy jól elkülöníthető réteg észlel-hető: a klasszikus drámáké, a kortárs szer-zők műveié, a szórakoztató daraboké és ajugoszláviai magyar szerzők alkotásaié.

A színház több mint tíz éven keresztülméltatlan körülmények között, egy ifjú-sági házzal társbérletben működött, nemvolt tisztességes próbaterme, díszlet- ésjelmeztárolási lehetősége, s minősíthe-tetlen technikai feltételek nehezítették anapi munkáját. (Csak 1986-ban költözöttsaját épületébe.) A színháznak kezdet-bennem volt önálló társulata, majd egymaroknyi mag köré produkciónként szer-veződött a mindenkori stáb, főleg azÚjvidéki Rádió magyar színészeiből. Ál-landó rendező nélkül dolgoztak, ami egy-felől, főleg a társulatépítés, a stílus ésarculatkialakítás szempontjából hátránytjelentett, másfelől az együttes szellemi ésformai nyitottságát eredményezte, mivel ajugoszláv színjátszás legkülönfélébbirányzatait képviselő rendezők állítottákszínpadra az újvidéki előadásokat. Kétrendező hatása azonban így is ki-mutatható és meghatározó volt: HaragGyörgyé és Ljubomir Draskiéé.

Gerold László kronologikus rendbenközli a színház első tíz évének mindenbemutatójáról írt kritikáját. Ezekből azírásokból nemcsak az egyes előadásokelemzése és bírálata olvasható ki, hanema színházzá válás, a profilkeresés el-lentmondásoktól nem mentes folyamata iskirajzolódik.

A szerző hitet tesz bizonyos irányzatokés drámai művek mellett, de nem adja felkritikusi objektivitását. A több mintnegyven bemutató elemzésekorismételten szembekerül azzal az ellent-mondással, amely a színház kísérletezőcélkitűzése és a választott darabok jel-lege között feszül. Gerold úgy látja, hogyaz objektív körülményeken túl a színházazért sem tudott igazán pregnáns arcula-tot kialakítani, mert a műsora húsz-huszonöt éves késésben volt a világszín-házi tendenciákhoz képest éppen így,mint az élet aktuális problémáihoz viszo-nyítva. Így önmagukban bármilyen ér-tékesek voltak is egyes előadások, ezek islégüres térbe kerültek, csak egy szűkközönségréteg értékelte ezeket igazán, svalódi áttörést a színház nem tudott vég-rehajtani.

Gerold László kritikái egy határozottesztétikai normarendszer következetesérvényesítéséről tanúskodnak. Stílusára apontos és félreérthetetlen megfogalma-zásra való törekvés jellemző leginkább,ami esetenként azzal jár, hogy a képsze-rűség, a könnyedség hiányzik írásaiból.Gerold kritikai krónikája dokumentum-értékű, amit az igen gazdag függelék(részletes műsor, társulati névsor, ven-dégszereplések, díjak lajstroma) tesz mégértékesebbé.

A Színházesszék négy, tartalmilag és for-mailag egyaránt különböző részből állókötet, amelynek összetartó központi kér-dése az, miként lehet a különböző vi-lágszínházi tendenciákat, illetve az azokatképviselő előadásokat az utókornakérzékelhetővé tenni.

A kritikus a kötet első fejezetében -Összefüggések - fogalmazza meg azt adilemmát, amellyel mindenki, aki az el-múlt húsz-huszonöt év jelentős színházielőadásairól be akart számolni, szembe-került. Ugyanis viszonylag gyors egy-másutánban két megújhodási folyamatotélt át a színház: a drámairodalomét és aszínházművészetét. S míg az elsőt a magahagyományos módszereivel többé-kevésbé még tudta követni a színikritikaés a dráma- és színházelmélet, addig amásodiknál ezek a módszerek jószerivelcsődöt mondtak. A pontatlanul rendezői-nek nevezett színház különböző irány-zatainak közös sajátossága az, hogy azelőadásoknak a drámaíróval egyenrangúalkotója lett a rendező, a szöveggel azo-nos fontosságú kifejezőeszközzé vált alátvány, meghatározóvá a gesztusnyelv,

a produkciók metakommunikációs rétege.Ezek leírására, megérzékítésére ahagyományos irodalomközpontú kritikaimegközelítések alkalmatlannak bizonyultak,s előtérbe került a mimografikus rögzítés,illetve újra virágzásnak indult azimpresszionisztikus bírálat. Gerold e kétfélemetódus ötvözésével kísérletezik, s parányiesszékben igyekszik meg-fogalmaznibenyomásait egy-egy előadásról.

A második fejezet ötven ilyen esszét tar-talmaz; ezek mind a BITEF-eken látott elő-adásokról készültek, s legnagyobb erényükaz, hogy együttesen a modern színházi tö-rekvéseknek csaknem teljes körképét adják.Néhány kimagaslóan fontos előadás ugyanhiányzik a körképből (Brook Szentivánéjiálomja, Bergman Alomjátéka, SmocekMandragórája, Serban görög trilógiája stb.),mégis tendenciáiban és tényeiben átfogónakés pontosnak tekinthető a mustra. A szerzőtöbbnyire csak egy-egy jellegzetes vonástemel ki az előadásokból (egy-egy színészigesztus, látványmegoldás, zenei vagy akusz-tikus effektus, egy-egy epizód lefolyásánakrészletes leírását adja), de ezek pontosan ésmélyen felidézik az egész előadást, annaklényegét, stílusát, újdonságértékét. Bevallot-tan szubjektív megközelítésűek ezek az írá-sok, de ítéletei túlmutatnak a személyességen.

Ugyanezek az erények jellemzik a hammadikrész elemzőbb, ha úgy tetszik, hagyományo-sabb kritikaformában írt bírálatait is, amelyekelsősorban a jugoszláv, azon belül is a vajdaságielőadásokról, illetve néhány magyarországi ésromániai magyar színház produkcióiról szól-nak. Ezekben az írásokban arra keresi a választa szerző, hogy a világszínházi tendenciákhogyan jelennek meg a szűkebb és tágabb érte-lemben vett hazai színházi életben, milyenáttételekkel, hogyan érvényesülnek azok aszínházi újítások, amelyeket például a BTl'EF-eken lát-hatott és regisztrálhatott.

Végezetül a negyedik fejezetben a kisesszék és a kritikák módszerének szintézisé-vel Harag György újvidéki Csehov-trilógiájá-nak - Három nővér, Cseresnyéskert, Ványabácsi - igen részletes és terjedelmes elem-zésére vállalkozik. (Ennek egyes részei aSZÍNHÁZ 1978. 9. és 1982. 1. számaiban,illetve együttesen a HÍD 1981. november-decemberi számában már olvasható volt.)

Ez a kötet a maga módján szintén doku-mentumértékű, igen fontos, mert egyrésztpontos tájékoztatást nyújt a világ színházai-ban bekövetkezett változásokról, a jelentősprodukciókról, másrészt lényeges hátteret,igazodási pontokat ad a magyar színházialkotóknak. Kár, hogy a második és harma-dik fejezet írásaiból - nyilván az esszéisztikusmegközelítésből adódóan - alapvető infor-mációk hiányoznak (az előadások időpontja,a szereplők stb.), s a rendező vagy a színháznevét is csak a tartalomjegyzékből lehetmegtudni. (Színház a nézőtérről, Fórum,1983és Színházesszék, Fórum, 1985)

PÁLYI ANDRÁS

Figyelem vagy fegyelem?

Montágh Imre könyvéről

A logopédus-beszédtanár Montágh Imrétnemrég még a magyar színészpedagó-gusok fiatalabb generációjához soroltuk;ez a kis sárga fedelű, hétíves füzet mégisposztumusz köteteként került a köny-vesboltokba. A szerző, a Színház- ésFilmművészeti Főiskola tanára tavalyötvenegy esztendősen egy autóbalesetszövődményei következtében elhunyt; ámígy is elmondható, hogy a magyar szí-nésztársadalomnak immár nemzedékeitlátta el a szükséges szakmai útravalóval.Utolsó kis könyvecskéje nem színészi-szakmai kézikönyv, hanem népszerű el-igazító-tanácsadó, gyakorlatokat tartal-mazó kiadvány „mindenkinek, aki gyakrankénytelen nyilvánosan megszólalni".

Montágh fejtegetéseinek kulcsszava a„közszereplés", azaz a nyilvánosság előttifellépés, azaz élethelyzet, amelyben többé-kevésbé mindnyájan - „hivatásosak" és„alkalmiak" - tisztában vagyunk azzal,hogy szerepet játszunk. A pszichológiaennél szélesebb körben vonja meg az„életszerepek" fogalmát, kiterjesztve azt amagánéleti szférára, sőt a magányosságbirodalmára is: egész életünkben igazo-dunk bizonyos tanult szerepformákhoz. Aszínészi-művészi értelemben vett sze-repjátszás viszont annak ellenére, hogy„közszereplésnek" is nevezhető, ennéljóval szűkebb körű fogalom, sajátos sze-mélyi kreativitást feltételez. A logopédusérdeklődése azonban nem annyira a szí-nészi alkotói folyamatra irányul, akkorsem, ha történetesen a színészképzésnekszenteli magát, sokkal inkább a testi kife-jezés eszközeinek tökéletesítésére. Ez az,amit a színészi technika köreként szokásemlegetni, s épp e „technikai" néző-pontegyúttal szakmai találkozási pont is:Montágh gyakorlatainak mind a színész,mind a közéleti szónok hasznát veheti.Ő maga mentegetőzik, hogy egyesek-

nek e gyakorlatok talán túl „játékosak"vagy „bizarrak", tehát - mondja - „gya-korlataim nagy részét a színésznevelésterületén alakítottam ki". Nem lenneszükség e mentegetőzésre; s ezt mi semtanúsítja ékesebben, mint épp jelen kötete.A címben feltett vagylagos kérdés ugyanisilyesféleképp oldható bővített mondattá:ugyan ki az, aki dobogóra vagy

színpadra lépve, nem a felé forduló figye-lem impulzusait várja a közönség soraiból,ugyan kit elégít ki, ha a hallgatóság pusztafegyelmezettségből viselkedik úgy, minthafigyelne? Márpedig az így értelmezett„figyelem" vagy „fegyelem" alternatívanem kis mértékben múlik a szereplőbeszédtechnikájától. S ez ismét az a pont,ahol a színész és a „civil" szónok közösleckéket vehet. E közös leckéhez pedigfeltétlen hozzátartozik a játék bátorsága. Abeszédtechnika gyakorlat ésönfelszabadítás kérdése, vagyis a gátlótényezőktől való megszabadulás.

Persze a beszédtechnika kifejezést ittkissé félrevezetően használjuk. Többről is,másról is szó van. Montágh hang-súlyozza, hogy „a helyes arcjátékot nemlehet megtanulni", rámutat, hogy a gon-dolatok megélése, az érzelmek vállalásastb. „önfeledtté teszi a mimikánkat, s ezvezet a kifejezés gazdagodásához". Alegköznapibb szónok is akkor válik ha-tásossá - „őszintévé" -, ha „belemegy"ebbe a kreatív paradoxonba, ami egyvalamirevaló színész számára mestersé-gének egyenesen alfája és ómegája. Hatehát igaz, hogy „a hang hallható mimika",akkor nyilvánvaló, hogy a beszéd-pedagógus nem egyszerűen „kis magyarhangtant" vagy „szép magyar beszédet"akar tanítani.

Habár nyilvánvalóan azt is. Sőt, a ki-ejtésgyakorlatokat hang- és légzőgyakor-latok előzik meg, ezeket pedig még újabbelőstúdiumok. „A kifejezés eszköze ma-gam vagyok", mondja Montágh, s ezannyit tesz, hogy a megjelenésem, azarcom, a testtartásom, a tekintetem, agesztusaim, a hangom, a kiejtésem... Efelsorolásban - talán érezhető így dióhéj-ban is - az összefüggések láncolata alényeg. Nincs pontos kiejtés a mondandószabatos tisztázása nélkül. De ugyanígyigaz: nincs világos és értelmes artikuláció„szabatos", azaz adekvát testi megjelenésés jelenlét nélkül. A közszereplés-nekvégül is a kommunikáció az értelme;kommunikáció pedig csak akkor lehetsé-ges, ha valódi figyelmet keltünk a hallga-tóságban, a nézőtéren. Csak a figyelemnyitja meg a publikumot; a szokásjog vagybármilyen más alapon önmagát „kordábantartó" közönség fegyelme bezárulás. Aszínpad vagy a dobogó felől nézve: ha-tásképtelenség. Esetleg önáltatás. Es ez alegfőbb rossz, ami a nyilvánosság előttfellépőt érheti. Így hangzik Montágh Imreposztumusz üzenete. Színészeknek, nemszínészeknek, mindnyájunknak.