100 ÉVE SZÜLETETTEK

I.

BÁNTAINÉ SIPOS ÉVA ZENEAKADÉMIAI TANÁR

1929. június 3.-2019. február 7.)

Bántainé Sipos Éva nyugalmazott zeneakadémiai tanárnő: Szeretem az

Eötvös utcát, a fákat, ahogy kinézek az ablakon, a néhány barátomat itt

Gyulán és szerte az országban, akik az én szellemi családom.

• Ön a gyermekkort, majd már felnőtt fejjel a háborút, a nagy

változásokat Gyulán élte meg. Milyen volt az akkori város,

amelyben felnevelkedett és zenét kezdett tanulni, tanítani?

• Az én szülőföldem Erdély, Máramarosszigeten születtem, de őseim, a

Siposok, az Udvarhely megyei Nagysolymoson éltek. Édesapám jogász

ember volt, és Trianon után azt mondta, hogy ő egyszer esküdött a

magyar koronára, nem tesz még egy esküt, mert akkor egyiknek sincs

értéke, bepakoltak egy vagonba, és kijöttek ide. Gyula volt az „itthon”,

az ébredés az életre. Maga a város, ha most kell megfogalmaznom,

nem is tipikus alföldi város. Sokkal több a fa, több a zöld, itt minden

együtt van, a házak között is még nagyon sok őrzi a régebbi formákat,

csak a hegyek hiányoznak. És hát a Körös, a folyópart, azok az esték,

úszások naplementében, a víz fölött repdeső szitakötők, varázsos

valami volt. A békéscsabai zeneiskolának működött itt egy fiókja,

amely rövidesen megszűnt, mert a zongoratanárnőt, Erdélyiné Molnár

Boriskát, aki nagyon jól képzett tanár volt, elhurcolták, és el is

pusztult. Mielőtt ez megtörtént volna – valamit sejthetett – mert

magához kérette a szülőket, és úgy rendelkezett, hogy ha ő nem lesz

itt, akkor hozzám adják a gyerekeket, mint legjobb növendékéhez. Ez

körülbelül egybeesett utolsó gimnáziumi éveimmel, tehát így

csöppentem bele a zongoratanításba.

• A kis gyulai zenei óvodától indult, és a Zeneakadémia

nemzetközileg is ismert tanáraként ment nyugdíjba. Milyen

állomásai voltak annak a pályaívnek, amely így fejeződött be?

• Elvégeztem a Zeneakadémiát zongora főtanszakon, de a legkevésbé

azt műveltem, mert engem mindig nagyon érdekelt a nagy egész, a

zene irodalma, a stílusai, a struktúrája, hangulata, maguk, akik

alkották. Kezdettől fogva tanítottam, először Gyulán az óvodában,

azután jött a Békés-tarhosi Zeneiskola, ahol nyolcvan gyereket bíztak

rám. Óriási lecke volt, és óriási lökést adott, mert nekem ez lett a

módszertantanárom, ott jöttem rá, hogy tanítványaim többet

tanulhatnak egymástól, mint tőlem. Szegeden, a Pedagógiai Főiskolán

azon vettem észre magam, hogy hetven végzős tanárjelölt hallgatónak

kellett zeneelméletről, zenetörténetről előadást tartanom, de ez már

más, komolyabb volt, mint Tarhoson a cseresznyefa alatt. Két év múlva

mentem Pécsre a Zenetanárképzőbe, itt jött a „zeneelmélet -őrület”,

mert nagy súllyal zeneelméleti órákat kaptam, ez lett később a

szakmám. Innen pályáztam meg a budapesti Zenekonzervatóriumban

megüresedett állást, amit el is nyertem. Sokfelé hívtak előadást tartani,

Finnországba, Svájcba, Portugáliába, Olaszországba, az USA-ba.

Visszatekintve aktív korszakomra, merő kísérletezésből állt az egész,

mert sem pedagógiai végzettségem, sem zeneelmélet

módszertantanárom nem volt, mégis a Zeneakadémiától mentem

nyugdíjba, ahol zeneelmélet módszertant tanítottam zeneszerzés

főtanszakos hallgatóknak.

• A szakmában úgy tartják nyilván, mint „legendás” zenetanárt,

aki olyan száraz tantárgyat, mint a metodika, nagy hatással

tanított, külföldre hívták kurzusokat tartani. Mi volt az a

módszertan, amellyel ennyire eredményes tudott lenni?

• A zeneelméletnek nincs módszertana, nem hiszek a betűben, csak az

élő előadásban. Én olyan módszertant adtam, ami tulajdonképpen egy

rendszer, ami ráhúzható akármelyik zenei stílusra, tehát egy rendezési

elv van benne. Azzal, hogy nem használtam módszertankönyvet, azt is

elő akartam segíteni, hogy ne várjanak mindent a tanártól, hanem

találjanak ki valamit maguktól is. Ahogy a módszer fokozatosan

kialakult, az olyan folyamat volt, amit nem tudok fokról fokra

elmondani, talán nem is volt mindig tudatos. Az egyik témám, az

úgynevezett zenei diktálás, írás, olvasás, ma is rémálma a

növendékeknek. Egy Kossuth-díjas tanár előadása előtt például,

idegcsillapítót szedtek a diákok. Éreztem, hogy nem jól csinálják, mert

nem lehet az jó, amit mindenki utál. Nálam ezt nagyon szerették, mert

nem diktáltam, hanem azt mondtam, hogy a hangzó élmény egy

varázslat folytán látvánnyá változik. Amit hallottak, abból kép lett,

vagy amit képként láttak maguk előtt, azt átvarázsolták hanggá, meg

tudták szólaltatni. Ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor

huszonnégy éves koromban azt mondtam a kis gyulai

zeneóvodásaimnak, amikor a Gólya, gólya gilicét tanultuk, hogy

rajzoljanak le egy gólyát, vagy a Katalinka, szállj el után rajzoltunk

egy katicabogarat. Amikor tele volt a tábla, akkor elénekeltem,

elzongoráztam egy ilyen kis dalt, és mondtam, hogy keresd meg a

képét.

• Az ilyen pálya azonban általában nem sima, az eredeti

személyiségeknek mindig akadnak irigyeik.

• De mennyire! Erről a témáról országosan rengeteg előadást tartottam,

mert ez egy buktató téma a zenetanításban. Legalábbis az volt, mert ma

már nincs is igazából zenetanítás, legalábbis olyan, amilyent Kodály

megálmodott. Az Egri Pedagógiai Főiskolán például látványosan

kivonultak a módszertantanárok az előadásomról. A szakfelügyelők, a

kollégák, mindig azt mondták, hogy könnyű neked, mert csupa

tehetséges növendéked van, de ha a gyerek nem teljesített, akkor rossz

tanár voltál. Ezt tapasztaltam végig, de nem törődtem vele.

• Annyi évtized után miért jött vissza Gyulára?

• A „Konzi”-ban, az első módszertani órámon ott ültek ezek a borzas

hajú zsenik, hatalmas öntudattal és végigmértek, hogy mit is akarok

ott. A zeneelméletre fakultatívan lehetett jelentkezni, és amikor

nyugdíjba mentem, akkor negyvenketten iratkoztak be a különböző

szakokról. Azt mondtam magamban, hogy most vagyok a csúcson, de

érzem, hogy belül mennyire fáradt vagyok, most kell elmennem. Ekkor

jöttem Gyulára, részben férjem, Bántai Vilmos fuvolaművész

akaratához igazodva, aki ezt sajnos már nem érhette meg. Neki,

fővárosi születésű lévén, Gyula volt a vidék, ahol rokonok élnek, ő

választotta ki ezt az Eötvös utcai lakást, mint csöndes helyet. Most

szegény nagyon csalódott lenne, mert az ablakot alig lehet kinyitni a

forgalom miatt.

• Évtizedekig oktatta a zenét, most, hogy nyugdíjas, milyen

kapcsolatban van vele? Kiknek a zenéjét hallgatja legszívesebben?

• Ami a leglényegesebb: most lehetek igazán, a magam valójában

zeneszerető, zenében élő ember, mert az oktatás nem zavar ebben. A

romantikus zene távol áll tőlem, de túl vagyok Mozarton is, túl

könnyű, túl egyszerű. Mindenekelőtt Bachot szeretem, rajta kívül

Palestrinát, Monteverdit és Brahmsot. Persze sok mű van, amelyet

kedvelek, bármelyik szerzőtől, aki utat talál az ember lelkéhez:

Händel, Vivaldi, Telemann, a barokk szerzők, Corelli és a többiek.

Akire azonban úgy néz föl az ember, hogy nagyon-nagyon fel kell

nyújtani a nyakat, az mégis Bach. Bach zenéje egyszerűen fölrepíti az

embert, olyan, mint egy ima. Nem régen kaptam egy lemezt, amelyen

egy fantasztikusan nehéz zongoramű, a Bach Goldberg -variációk

hangzik el, Glenn Gould, már nem élő kanadai zongoraművész

előadásában. Egy ideje ő foglalkoztat, mert játéka olyan állapotba

vezetett be, ahol a zene imádság és Isten közelébe visz.

• Úgy tudom, hogy itt egy kis társasági élet van Ön körül.

• Igen, de nem hagyományos értelemben, azaz nem úgy, hogy kávézás

közben az éppen jelen nem levők magánéletét beszéljük meg. Szeretem

az Eötvös utcát, a fákat, ahogy kinézek az ablakon, a néhány barátomat

itt Gyulán és szerte az országban, akik az én szellemi családom. A szó

nemes, szép értelmében nagyon sok kedves ismerősöm van, ami még

súrolja is a barátság fogalmát. Nem beszélve a rokonokról, itt él

egyetlen testvérem, Márki-Zayné Kató és népes családja. Szellemi

partnereim vannak, mint például Perlaki Attila vagy Illyésné Edda,

akivel zenéről és sok minden másról németül tudok beszélgetni. Sok

kedves barátnőm van, akikkel kedves dolog, esemény együtt lenni.

Harminc tanítványommal tartok állandó kapcsolatot, köztük

gyulaiakkal, mint Áchim Erzsike, büszkeségem Kertész Attila vagy

Halmos Anikó, aki a leghűségesebb. Sopronban él Szokolay Sanyi,

akit 14 éves korában kezdtem el tanítani, és azóta töretlen a

kapcsolatunk. Meglátogatnak, felkeresnek, de ebédet már nem főzök

nekik, csak beszélgetünk.

100 éves – Zenében élő ember Bántainé Sipos Éva: Egész életem merő

kísérletezésből állt (2010) (Kósa Ferenc, Gyulai Hírlap)

II.

FRÁTER GEDEON, AZ OPERAHÁZ KARMESTERE (Budapest, 1919. április 16. – Budapest, 1998. november 16.)

Fráter Gedeon

Fráter Gedeon 1937 és 1940 között a Nemzeti Zenedében Lajtha László

(zeneszerezés), Ferencsik János (karmesterképző) és Hammerschlag

János (orgona) növendéke volt. Még tanulmányai idején, az 1938–39-es

évadban szerződtette korrepetitornak az Operaház. 1946-ban vette feleségül

Márkus László elvált édesanyját, s ezzel a pályakezdő színművész nevelőapja

lett. Mindvégig jó viszonyban volt a nála alig nyolc évvel fiatalabb művésszel.

Fráter Gedeon Márkus László színésszel közös sírban nyugszik a Farkasréti

temetőben [22–1–196].

Fráter Gedeon, felesége Fleischmann Margit és nevelt fia, Márkus László színművész

(mutargy.com)

Fráter Gedeont 1948-ban vezető korrepetitornak, 1950-ben karmesternek

nevezték ki az Operaházban. Számos dalmű mellett Kenessey Jenővel az egész

balett repertoárt vezényelték. Kenessey 1965-ös visszavonulása után a

táncelőadások első számú dirigense lett. Az Opera balett-tagozatának külföldi

vendégszereplésein is Fráter volt az előadások zenei vezetője. 1983-ban

nyugalomba vonult.

III.

GÖNDÖCS JÓZSEF OPERAÉNEKES, KÉSŐBB AZ MZTSZ MUNKATÁRSA

(1919-2005)

Budapest, 1968. október 10. Jámbor László operaénekes (jobbra) üdvözli Nádas Tibor

(középen) és Göndöcs József operaénekeseket az Állami Operaházban rendezett

ünnepségen, melyen Nádas Tibort és Göndöcs Józsefet ünnepelték művészi

pályafutásuk 20. évfordulója alkalmából. MTI Fotó: Tormai Andor

Készítette: Tormai Andor /MTVA Sajtó- és Fotóarchívum

Fehérgyarmaton született 1919. október 27-én. Énekesi tanulmányait 1945 és

1951 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, dr.

Molnár Imre és Jászó Györgyné növendékeként. Művészi pályáját a Magyar

Rádió Énekkarában kezdte (1950-51), majd 1951-től nyugalomba vonulásáig,

1985-ig a Magyar Állami Operaház magánénekese volt. Főbb szerepei: Siegmund

(Wagner: A walkür), Dmitrij (Muszorgszkij: Borisz Godunov) Andrej

(Muszorgszkij: Hovanscsina) Canio (Leoncavallo: Bajazzók), Alfred (J. Strauss:

A denevér).

Nyugdíjasként hosszú ideig volt a Magyar Zeneművészek és Táncművészek

Szakszervezetének munkatársa. Életének 87. évében, 2005. december 10-én hunyt el.

Egy fiatalkori portré Göndöcs Józsefről Mejtusz: Az ifjú gárda című operájában. A

darafot 1953. december 20-án mutatták be a Magyar Állami Operaházban Nádasdy

Kálmán rendezésében. (A fotót Várkonyi László készítette /MTVA Sajtó- és

Fotóarchívum)

Bilicsi Tivadar Hlatky László Göndöcs József - Üldözők kara – YouTube (1:51)

IV.

HUSZÁR KLÁRA OPERARENDEZŐ, DALSZÖVEGÍRÓ, MŰFORDÍTÓ (BUDAPEST, 1919. MÁJUS 29. – BUDAPEST, 2010. JÚNIUS 13.)

Huszár Klára (Forrás: Magyar Kodály Társaság)

1938-1942 között a Zeneművészeti Főiskola ének-zenetanár szakos hallgatója

volt. 1951-1956 között ugyanitt megszerezte az operarendező képesítést,

ekkor Oláh Gusztáv tanítványa volt. 1947-1951 között a Magyar

Rádió munkatársa volt, megszervezte a zenei Rádióiskolát, a Dolgozók

Zeneiskoláját. 1947-1951 között gyermekoperákkal foglalkozott, valamint az

ifjúsági osztály vezetője volt. 1951-ben kitették a Magyar Rádiótól; ekkor

iratkozott be a főiskolára. 1956-1979 között a Magyar Állami

Operaház asszisztense, majd rendezője volt.

Vendégszerepelt Pécsett, Németországban, Bécsben is.

1941-1971 között Devecseri Gábor (1917-1971) költő volt a férje. Egy fia van,

Devecseri János (1944-)

Színházi munkáiból:

Szerzőként

Mozart: Thamos, Egyiptom királya (1971) (rendező is)

Műfordítóként

Christoph Willibald Gluck: Iphigénia Taurisban (1957) (rendező is)

Menotti: A telefon (1957, 1964, 1976) (rendező is)

Suchon: Örvény (1959)

Leoš Janáček: Katja Kabanova (1961)

Menotti: Amélia bálba megy (1962)

Domenico Cimarosa: Titkos házasság (1963, 1977, 1981, 2002, 2004) (rendező is)

Gioachino Rossini: Hamupipőke (1965, 1981, 1987, 1989-1990, 2001)

Georg Friedrich Händel: Julius Caesar (1966)

Joseph Haydn: Ember a Holdon (1970) (rendező is)

Rossini: A török Itáliában (1976-1977) (rendező is)

Gaetano Donizetti: Vivát mama!/Éljen a mama! (1978, 1992)

Jacques Offenbach: Szökött szerelmesek (1979)

Kovách Andor: Medea (1981)

Friedrich von Flotow: Márta, avagy a richmondi vásár (1990)

Dalszövegíróként

Wilde: Bunbury (1959, 1968)

Wilde: Hazudj igazat! (1960, 1970)

Golebska: Repülj nóta, mazur nóta! (1979)

Drzic: Dundo Maroje (1979)

Plautus: A hetvenkedő katona (1979)

Rendezőként

Pergolesi: Az úrhatnám szolgáló (1957)

Sztravinszkij: A katona története (1958)

Láng István: Pathelin mester (1958)

Haydn: Aki hűtlen, pórul jár (1959)

Farkas Ferenc: A bűvös szekrény (1960)

Ránki György: Pomádé király új ruhája (1961)

Devecseri Gábor: Odüsszeusz szerelmei (1961, 1968, 1973)

Plautus: Amphitruo (1962)

Delibes: Lakmé (1964)

Plautus: Szamárvásár (1966)

Balassi Bálint: Szép magyar komédia (1967)

Somlyó György: A bírák könyvéből (1970)

Vas István: Római rablás (1970)

Devecseri Gábor: Bikasirató (1970)

Beethoven: Fidelio (1971, 1974)

Mozart: A varázsfuvola (1971, 1974-1975)

Babits Mihály: Laodameia (1971)

Babits Mihály: Jónás könyve (1971)

Petőfi Sándor: Az apostol (1972)

Weber: A bűvös vadász (1975)

Verdi: Traviata (1976)

Devecseri Gábor: A meztelen istennő (1977)

Dittersdorf: La contadina fedele (1978)

Filmjei:

Csalóka Péter (1979) (zenei rendező)

Rossini: Hamupipőke (1991) (műfordító)

Művei:

Operarendezés (1970)

Krisztinavárosi madrigál (2001)

V.

KALMÁR MÁRTON ZENEELMÉLETTANÁR,

KARNAGY, TANKÖNYVSZERKESZTŐ

KALMÁR MÁRTON

A MUNKAKÖZÖSSÉGEK MUNKÁJÁRÓL

Zene az iskolában

Ebben a témakörben összesen kilenc előadás hangzott

el a konferencián.

Ezek között szerepel többek között a „Zenei nevelés a

magyar általános iskolába”", ”Zenei nevelés Hirosima

iskoláiban”, „Zenei nevelés Cleveland gyógypedagógiai

iskoláiban” című. A többi előadás még az esztétikai

nevelésről, az iskolai zenekarok munkáiról, a dzsessz

oktatásáról, az új zeneművek iskolában történő tanításáról és

a magyar középiskola zenei neveléséről szóltak, melyeket

különböző országok képviselői exponáltak.

A „Zenei nevelés a magyar zenei általános iskolában”

téma előadója Friss Gábor volt. Ismertette az iskola

célkitűzéseit, óratervét. Kiemelte, hogy eme iskolában

történő zenetanulás többlet órája más (közismereti) órák

minőségét nem csökkentheti. Példákon bizonyította be

(iskolája tanulóinak egy csoportja közreműködésével) a

relatív szolmizáció dó-váltásából eredő könnyebb

kottaolvasás elsajátítását. Hivatkozott arra a tantervi

előírásra, hogy az iskolában történő zenei nevelés gerincét a

magyar népzene képezi. Népdalaink néhány példáján

mutatta be a modális sorok szolmizációs lehetőségeit.

Példákon ismertette a magyar népdal szerkezeti

sajátságaiból adódó forma elemek megtanításának – mint a

formai gondolkodásra való nevelésnek – egyik módját. Az

előadó több éves tapasztalata alapján ismertette azokat az

eredményeket, melyeket tanulói a zenével való intenzívebb

foglalkozással egy időben, más tantárgyakban is elértek.

Így: a tanulók számolási készsége fejlettebb. A zenei ritmus

szinte egész testüket átjárja. A ritmuselemek, s azoknak

kombinációs lehetőségei gyorsabb megértést, tisztább

matematikai látást eredményeznek. A ritmusdiktálás

fejleszti a megfigyelő képességet, az emlékező és utánzó

készséget és a fantáziát. A halláskészség fejlődése kiváló

alap a nyelvtanuláshoz, a kottaírás a manuális készség

fejlődését, a kézügyesség megszerzését segíti elő. A közös

éneklés, az egymáshoz való alkalmazkodás, a kollektív

felelősség gyorsabb kialakulását teszi lehetővé stb.

Ugyanakkor mindezek a képességek észrevétlenül fejlődnek

ki az ének- és zeneórák tantárgyi feladatának megvalósítása

mellett úgy, hogy a zeneórák még a kikapcsolódás és

pihenés perceit jelentik a tanulók számára a többi tantárgyak

között.

Megállapítható, hogy az ének-zenei tagozatú általános

iskolák tanulmányi eredménye jobb a normál iskolákénál.

Végezetül néhány didaktikai eljárást mutatott be

tanulóival az emlékezet és a gondolkodás rugalmasságának

fejlesztésére, az előbbire visszhang-tapsolással, kánon

tapsoltatásával és énekléssel, az utóbbira a többszólamú

karéneklés közbeni szólamcserékkel mutatva meggyőző

szemléletes példát.

Prof. Minoru Jamamoto (Hirosima, AN egyetem,

Japán) „Zenei nevelés Hirosima iskoláiban” címmel tartotta

meg előadását. Bevezetőjében meleg hangon köszönte meg

azt a segítséget, melyet a japán tanárok kaptak az ISME

elmúlt évi 5. (tokiói) konferenciáján. Elmondta, hogy

Japánban. 6 osztályos elemi iskola van, melynek első-

második osztályában 3-3 óra, a III.-VI. osztályában 2-2 óra

használható fel a zenei nevelésre hetenként. A hat osztályos

elemi iskolájukban az énektanítás mindenütt hangszeres

tanítással is kapcsolódik. Ezek a hangszerek japán népi

hangszerek (Mint tudjuk, minden iskolában megvan a teljes

Orff instrumentárium is!) A továbbiakban megjegyezte,

hogy úgy látják, a japáni hagyományos (klasszikus) zene

nem a jövő zenéje számukra. Minden erejükkel segítik a

fiatal zeneszerzőket és pedagógusokat saját új zenéjük

megteremtésében.

Iskolai zenei nevelésük legfontosabb célkitűzéseit a

következőkben látják: Szeressék meg a gyermekek a zenét,

legyenek képesek azt értékelni, fejleszteniük kell a

gyermekek zenei alkotó tevékenységet, javítani kell a zenei

ízlést stb. Mindezek érdekében a gyermekeket valamely

hangszeren is megtanítják játszani. Igen nehéz és fáradságos

munkát végeznek – mondja Jamamoto professzor – a japáni

pedagógusok a tehetséges gyermekek felkutatásában.

Az előadás folyamán hallottuk a japáni gyermekek

hangszeres játékát és a hirosimai iskolások kórus éneklését

is. Az előadást hangos film és színes felvételek egészítették

ki.

Elisabeth Davies Kondorossy (Cleveland, Ohio,

USA), a clevelandi gyógypedagógiai iskolák zenei

neveléséről beszélt. Előadása elején azt fejtegette, hogy

milyen hasznos szolgálatot tesz a zenetanulás a testileg

fogyatékos gyermekek nevelésében. A zene önbizalmat kelt,

sok esetben vigaszt jelent, elősegíti a szabadidő helyes

kihasználását.

A gyermekparalízisben megbetegedett és a vak

gyermekek zenei nevelését énekléssel és hangszerrel végzik.

Türelmes, kitartó munka nyomán meglépő eredmények

születtek már. A clevelandi iskolákban még a süket

gyermekeket is nevelik zenére. E gyermekek képzését

korábban kezdik, hogy lépést tudjanak tartani később az ép

hallásúakkal. A képzés lehetőségeit arra a tényre építették –

mondja Kondorossy asszony –, hogy még a süket gyermek

is hall valamit. A zenei hangokat színes gömbökkel jelzik,

amelyek különböző nagyságúak. A nagyság különbség a

hangmagasság jelzését szolgálja. A tanítás módszerére

utalva elmondta, hogy a zenei hang érzékelésére a színes

gömb megjelenésével egy időben zongora hangot is leütnek.

Az ilyen módon való gyakori ismételgetés szín- és

hangkombinációt hoz létre, mely alapon később az egyik

komponens felidézése a másik tudati megjelenését vonja

maga után.

Robert L. Cathey zeneigazgató (San Francisco,

Kalifornia, USA) „Fiatal zeneszerzők az amerikai

középiskolákban” címmel, a modern zene megértésének

egyik módjáról számolt be. Az amerikai Ford alapítvány

kezdeményezésére és tervei szerint az ifjúság számára

modern zenét komponáltatnak fiatal, érdemes

zeneszerzőkkel. Ennek az elgondolásnak a megvalósítása

történt Seatlle-ben (Washington) 1959-62-ig, ahová Michel

White ifjú komponista került tanárnak. White először az

ifjúság zenei képességének vizsgálatával, zenei

tevékenységének megfigyelésével foglalkozott. Majd zenét

szerzett az ifjúság számára. Személyes irányításával és

részvételével folyt a művek betanítása és előadása.

Rendkívül jó hatású és eredményes volt a zeneszerző és az

interpretálók ilyen bensőséges kapcsolata; igen hatékonyan

segítette elő az ifjúság zenei fejlődését, a modern zene

megszerettetését és a sikeres előadást.

J. Gembinszkája (Szovjetunió), a moszkvai 112-es

számú általános iskolában végzett zeneesztétikai nevelésről

számolt be.

Bevezetésképpen arról tájékoztatta hallgatóságát,

hogy a Szovjetunióban az esztétikai nevelés kérdéseit a

társadalom nagy figyelemmel kíséri. Sok nyilvános

értekezleten vitatták meg az általános iskolában folyó

esztétikai nevelést. Az értekezletek tanúsága szerint az

egész iskolai életnek igényt és aktivitást kell támasztania a

gyermekben az esztétikum iránt. Az esztétikai nevelés egyik

fontos tényezője a zenei nevelés.

A Művészeti Nevelés Intézete mellett működő

Pedagógiai Laboratórium munkatársai az énektanárokkal

együtt a zenei nevelés tervszerűbb megvalósítására

törekednek. Cél a jó hallás, a kifejező tiszta éneklés és

karéneklés, és a zenei fogékonyság kifejlesztése. Már az

alsó osztályokban – aktivizáló módszerekkel – arra nevelik

a tanulókat, hogy természetes szép hangon, tiszta

intonációval és természetes kifejezéssel énekeljenek, egyben

uralkodni tudjanak a hang erőssége és az egész kollektíva

jóhangzása felett. Ebben a munkában nagy szerepe van a

tanulók kritikájának önmaguk tevékenységévei szemben.

Dr. Iván Polednak zenetudós (Prága) előadásának

címe: „Nem hagyományos zenei területek az alapfokú zenei

nevelés tananyagában”.

Érdekes, javaslatokkal teli előadását azzal a

megállapítással kezdte, hogy a tradicionális zenei

nevelésben részesülők nem képesek tájékozódni a modern

népi muzsika területen, mert az iskolai tananyag jelenlegi

példái, a módszer és az iskola szervezete nem alkalmasak a

modern zeneoktatásához. Ifjúságunk a modern zenével

lépten-nyomon, spontánul találkozik. Azonban ez nem elég

a modern zene megismeréséhez. A modern zene tanítását

szervezetten kell végezni, mint ahogyan ezt tettük és tesszük

a tradicionális zenével. Miután az oktatás folyamatában

nincs mindenre időnk, ne törekedjünk arra, hogy a tanulókat

a zene minden területével megismertessük, hanem csak a

legfontosabbakkal.

Előadásában javaslatot tett a korszerű zenetanítás fő

témáira. Éspedig a következőkre. 1. a klasszikus és

romantikus zenének, mint alapnak a tanítására, 2. a jelenkori

zene és 3. a modern népi muzsika és az Európán kívüli zene

tanítására. (Ez utóbbin a dzsesszt értik.) Szerinte a dzsessz

az európai és az Európán kívüli népi zene közös

produktuma. Evvel a zenével, ennek létezésével számolnunk

kell. Szorosan összefonódott ez a muzsika a modern népi

zenével. Sajátságos hangja és hatóereje van a dzsessznek.

Az előadás folyamán arról is tájékozódhattunk, hogy

a fenti zenetanítási programot a csehszlovák 1-9 osztályos

általános iskolákban 1960/61-től már ki is próbálták, A 8.

osztályban a tradicionális népi zenével foglalkoznak, a 9.

osztályban a tanított zene több-kevesebb kapcsolatban van a

dzsesszel, vagy a tanított anyag maga is dzsessz. Ezt a

tantervet nyilvánosan pozitíven fogadták, de az oktatók

felkészületlensége miatt a gyakorlati megvalósításban

nehézségekkel találkoznak. E nehézségek ellenére is úgy

látják, hogy ez az út célravezető lesz.

Dr. Polednak összefoglalójában érintette a tánczene

jelentőségét, mint az ifjúság zenei nevelésének egyik

mindennapos tényezőjét. Erre utalva szorgalmazta – az

egyoldalúság elkerülése érdekében – a zenei nevelés

skálájának a tánczenével való bővítését.

„Zene a magyar középiskolákban”

címmel Dobrai István tartott előadást. E témában szóba

került az iskolai esztétikai nevelés jelentősége és ezen belül

az ének-zene tantárgy szerepe. Ismertette az előadó a

tantárgy célját, feladatát, majd rátért az iskolai zenei

foglalkozás formáira. (Éneklés – karéneklés, zenehallgatás,

aktív zenélés.) Ismertette a készülő új gimnáziumi tanterv

leglényegesebb vonásait, hangsúlyozva a zenei nevelésben

érvényre juttatandó zenei élmény fontosságát, mint az új

ének-zenei tanterveink egyik leglényegesebb

követelményét. Foglalkozott továbbá az előadó a

gimnáziumi normál és ének-zene tagozatos óratervekkel.

Végezetül örömmel állapította meg, hogy ének-zenekari

mozgalmunk a középiskolai aktív zenélés nyomán nagy

fejlődésnek indult. Ezt igazolja a sok ifjúsági együttes,

amelyek hazai bemutatókon, fesztiválokon, külföldi

találkozókon és versenyeken számottevő elismerést vívnak

ki évről-évre.

Prof. dr. Hella Broock (Greiswald, NDK), az új

zeneművek vizsgálatának iskolai módszertanához adott

jelentős gondolatokat, Hangsúlyozta az új zene fontosságát

a zenei nevelésben. Szerinte nagyon szükséges, hogy az új

muzsikát elemezzék is a tanulók. Keltsen az új zene

emóciókat, aktív élményekhez vezessen, mert csak így válik

érthetővé. Az új zenének a szocialista humanizmus

szellemében kell nevelő hatásúnak lennie.

E nevelői célok elérése érdekében kell a zeneműveket

kiválogatni, éspedig olyanokat, melyek tiszta érzés és tiszta

gondolati mondanivalót tartalmaznak, amelyek a valóságot

sokrétűen, emocionálisan tükrözik, és megvédenek az

absztrakció zsákutcái ellen.

Lényegesnek tartja az előadó a zenei

befogadóképesség, és emlékezet fejlesztését és a tanulók

reprodukáló tehetségét.

A tanulók öntevékenysége azt jelenti, hogy az első

iskolai évtől kezdve improvizáló készségüket is fejleszteni

kell. „A modern zene befogadásához elő kell készíteni az

ifjúságot – mondotta az előadó. Ezért a tanítás folyamán a

hagyományos ritmuselemeket, dallami elemeket és

harmonikus elemeket ki kell bővíteni a modern zene

irányába.”

A „Zene az iskolában” munkaközösség záró vitáján

szovjet, magyar, német, bolgár, francia, argentin, amerikai

küldöttek szólaltak fel. A vita részint a modern jó és rossz

zene problémáját kutatta, részben a modern zenének az

iskolába való bevitele körül folyt. Egyes hozzászólók

hangsúlyoztak az iskolák jó, modern zeneanyaggal való

ellátásának fontosságát, melyhez az ISME segítségét kérik.

Némely vélemények nem tesznek különbséget régi és

modern zene között, szerintük jó és rossz zene van csak, s

amennyiben a jó dzsessz ennek a feltételnek megfelel,

szükséges annak tanítása. Mások véleménye szerint nem

való egyelőre az iskolába a dzsessz, abból csak a ritmust és

az improvizációt szabad felhasználni. Egon Kraus, az ISME

főtitkára a hozzászólások intervallumaiban az érintett

kérdésekre adott válaszában többek között arra is kitért,

hogy az ISME 1953 óta működésével azon fáradozik, hogy

a nemzetek békében és megértésben jöjjenek egyetértésre e

kérdésekben, majd ígéretet tett az ISME által

ismeretterjesztő modern zenei lemezek kiadására.

E témakör munkaközösségének vezetője dr. Karl

D. Ernst (Hayward, Kalifornia, USA), a munkaközösség

záró vitáján a következőkben foglalta össze az előadások

lényegét: „Megállapítható, hogy különböző országokban,

különböző szervek, különböző módon irányítják a

zeneoktatást. Egyes helyeken (pl. Magyarországon)

különleges iskolák is vannak. Sajnos, számos országból nem

áll rendelkezésünkre áttekinthető anyag”.

Ezután kitért a jó előadóművész és jó pedagógus

előnyös szintézisére, majd így folytatta: „Megállapítható,

hogy vannak nehézségek a zenének a közismereti iskolába

való bevitelével kapcsolatban. Általános probléma, ami

eldöntésre vár: mi a leglényegesebb tanítani való az

iskolában?” Az elhangzott előadások nyomán

megállapítható, hogy a művészeteknek – s ezek között a

zenének is – nagy szerepet kell tulajdonítanunk az ember

formálásában, az ember nevelésében. Iskolai vonatkozásban

is el kell döntenünk, milyen zenét, milyen mértékben

oktassunk, mivel a vélemények ebben a kérdésben is, mint

sok másban, igen különbözőek. Sokan vannak a

zenepedagógusok közül, akik csak a XIX. század zenéjével

foglalkoznának legszívesebben, mások meg éppen csak a

népzenével.

A jelenlegi zene problematikájával kapcsolatban

megállapította, hogy világszerte sok pedagógus nem érti

meg, vagy idegenkedik a modern zene megismerésétől.

Éppen ezért az ISME-nek többet kellene tennie a jelenkori

zeneoktatás különböző módszereinek megismertetéséért.

Hangsúlyozta, hogy a zenepedagógusoknak a jelenkori zene

problémájával és annak megértésével is szükségszerűen

foglalkozniuk kell. A dzsesszről szólva kiemelte, hogy

sokszor került szóba az előadások folyamán – nem mindig

egyforma megítélésben. Egyes előadók véleménye szerint

úgy is túlteng a dzsessz, tehát a vele való foglalkozás

felesleges. Más előadók véleménye szerint pedig, ki kell

dolgozni a dzsessz megismerésének és megítélésének

programját.

(Parlando 1964/7.-8., 17.-21. p.)

VI.

KIRÁLY ERNŐ ZENESZERZŐ, NÉPZENEKUTATÓ (1919-2007)

Király Ernő

„A népdalt, hogy úgy mondjam, még az anyatejjel szívtam magamba. Anyám

dalos falusi lány lévén a városba, Szabadkára kerülvén géphímzéssel kereste

kenyerét, és a varrógép zakatolása mellett éjjel-nappal énekelte a falujából,

Pacsérról magával hozott népdalokat, nótákat. Én, mint apró gyerek,

figyelemmel hallgattam, és az élethez, a munkához tartozónak véltem az

éneklést, a dalt" – így emlékezett Király Ernő gyermekkorára és a zenével

kialakult kapcsolatának kezdeteire.

Saját erejéből tanult meg gitáron, pisztonon és harmonikán játszani, hogy

később ő maga is megalkosson két új hangszert. Népi zene gyűjtései,

kompozíciói, folklórdolgozatai, zenekari és vokális kompozíció ma is

rendszeresen hallhatók a kortárs zenei fesztiválokon, valamint a hazai és

nemzetközi hangversenytermekben. A 20. század meghatározó zeneszerzője és

népzenekutatója, a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja idén

lenne 100 éves.

Király Ernő 1919. március 16-án született Szabadkán szegény

munkáscsaládban. A gimnázium első osztályának elvégzése után

előbb kifutófiúként, majd kárpitos inasként dolgozott. Már

fiatalkorában megszerette a zenét, és miután a gitár-, piszton- és

harmonikajátékot nem oktattak a zeneiskolában, magánórákat pedig

nehéz családi körülményeiből fakadóan nem volt alkalma igénybe

venni, egyedül képezte magát. A háború lezárását követően befejezte

zeneiskolai fúvós tanulmányait, majd elvégezte a karvezetői szakot,

ezután a szabadkai városi zenekarban trombitásként, majd a

Népszínházban kürtösként működött. 1954-től szerkesztette az

Újvidéki Rádió magyar népzenei műsorát. Népzenekutatói

tevékenysége során a népi hangszerek gyűjtése mellett magyar, szerb,

ruszin és cigány dalokat és népi szokásokat is lejegyzett. 1979-ben

forgatta Hét magyar ballada című, a magyar dallamkincsből készült

filmjét, megjelent hanglemezeinek száma meghaladja a húszat.

Folklórral kapcsolatos tanulmányait megjelentette a Vajdasági

Múzeum, a Jugoszláviai Folkloristák Szövetsége, a Hungarológiai

Intézet, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, és a Magyar

Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete is. (MMA)

VII.

LEHOTA DEZSŐ HEGEDŰMŰVÉSZ, KONCERTMESTER, ZENETANÁR

(Szeged, 1919. augusztus 7. – 2015. július 15.)

Zenei tanulmányait, szülei ösztönzésére, Hódmezővásárhelyen kezdte meg,

majd a Szegedi Konzervatóriumban folytatta Budaházi-Fehér Miklós

mentorsága alatt. 1934-ben az Országos Zenei Fesztiválon a zenei

szekcióban Paganini: D-dúr hegedűversenyével első díjat nyert. 1937-

ben Budapesten megkapta a BM Szimfonikus Zenekar koncertmesteri állását.

Munkája mellett beiratkozott a Zeneművészeti Főiskolára, ahol

tanulmányait Katona Béla vezetésével folytatta.

1940-ben besorozták, a Magyar Királyi Honvédség Szimfonikus Zenekarának

tagjaként 1945-ben a Vörös Hadsereg fogságába esett, négyévi fogságot

szenvedett. 1950-ben tanulhatott ismét Katona Bélánál a Zeneművészeti

Főiskolán.

1955-ben költözött Kaposvárra, ahol a Liszt Ferenc Zeneiskola tanszékvezető

tanári posztját nyerte el. A Liszt Ferenc Zeneiskolában végzett munkája mellett

a Kaposvári Tanítóképző Főiskolán intézeti tanárként oktatott. Oktatói

tevékenysége mellett a kaposvári Csiky Gergely színházban koncertmesteri

feladatokat is ellátott.

1958-ban lett a Kaposvári Szimfonikus Zenekar vezetője és szólistája.

1967 februárjában jelentkezett a Das Orchester folyóirat hirdetésére, melyben

koncertmesteri állást hirdettek a Pfälzische Philharmonie, Staatsorchester

Rheinland-Pfalz zenekarba (Bővebben de:Deutsche Staatsphilharmonie

Rheinland-Pfalz). Egyik legnagyobb sikereként értékelte, hogy 48 éves kora

ellenére sikeres felvételi anyagot állított össze tizenhét pályázóval szemben.[2]

„Lévén, hogy a pályázat feltételeinél jóval öregebb voltam, (a korhatár 35 év

volt), az az ötletem támadt, hogy a kötött felvételi anyagot kiegészítem és

korengedményt kérek. [...] Az állásért a vetélkedés óriási volt, azonban azt én

kaptam meg. [...] Mint később kiderült, a sikert Hacsaturján hegedűversenyének

köszönhettem.” – Részlet az önéletrajzból

1967 februárjától 1987-ig zenélt Kaposvárott.

Feleségével, Lehota /Gulyás/ Erzsébettel esküvői képükön (2001)

1982-től a filharmonikusok mellett a Landesmusikakademie Rheinland-

Pfalz tanára, illetve tanszékvezetője volt, ahol zenekari karrierje befejezésekor

(1987), miniszteri külön engedéllyel határozatlan időre folytathatta munkáját.

Érdemei elismeréseként felvehette a német állampolgárságot is.

1998 szeptemberében vonult végleg nyugdíjba és költözött haza

Magyarországra. 2001-től haláláig boldog házasságban élt, felesége Lehota

(Gulyás) Erzsébet (sz. 1945) 2015. július 15-én, rövid betegséget követően

elhunyt.

Néhány ismertebb tanítványa:

ifj. Sánta Ferenc (1945-) cigányzenész, hegedűművész, a Nemzeti Cigányzenekar

vezetője. - Hétéves korától a Liszt Ferenc Zeneiskola diákja, tizenhárom évesen

már a szimfonikus zenekar tagja. Később Pécsen folytatta tanulmányait.

Dinu Hartwich (1964-) hegedűművész, kamarazenész - Németországban kapott

"átfogó hegedűoktatást" Lehota Dezsőtől, később több zeneiskolában maga is

tanított (illetve jelenleg is tanít).

Csupor László (1933-2008), fafúvós művész, a Kaposvári Zeneiskola egyik

korábbi igazgatója - Lehota Dezső koncertmesterként figyelt fel rá, később

segítette tanulmányait.

VIII.

LUKÁCS PÁL BRÁCSAMŰVÉSZ-TANÁR, REKTORHELYETTES (Budapest, 1919. április 27. – Budapest, 1981. május 22.)

Hungarian violist Pal Lukacs portrait (30:09)

(Az MTV Lukács Pálról készült portréfilmjén közreműködik Petri Endre (zongora), Nagy Vidor és

Nagy Judit (brácsa). A riporter: Vitray Tamás. Rendezte: Horváth Ádám, szerkesztő: Benczédi

Ágnes.

Zenei tanulmányait 1934 és 1943 között végezte a Zeneakadémián, a hegedű

tanszakon Koncz János és Waldbauer Imre, az ének szakon Walter

Margit és Molnár Imre voltak a mesterei. 1946-ban lett a főiskola tanára, egy

évig éneket tanított, 1947-től pedig a brácsa főtanszak vezetője lett. 1972-től

rektorhelyettes, 1975-től ének tanszékvezető volt. 1964 és 1978 között

vendégprofesszor volt a Weimari Nemzetközi Zenei Szemlén. Elnökségi tagja

volt a Magyar Zeneművészek Szövetségének. Tanári munkájával kapcsolatban

nyilatkozta róla Erdélyi Miklós karmester: „…amikor tanított, tele volt derűvel,

az élet szeretetét, a szépségben való hitet, az optimizmust árasztotta

magából.” Tanítványa volt például Bársony László, Erdélyi Csaba, Nagy

Vidor, Németh Géza és Ormai Gábor.

Brácsaművészként 1936-tól az Operaház zenekarának tagja lett, 1947-től 1976-

ig pedig az együttes szólóbrácsása volt. 1948-ban díjat nyert a genfi Nemzetközi

Zenei Versenyen. Szólóban és kamarazenekarban is sokat

koncertezett Magyarországon és külföldön is.

Fellépett például a Bécsi zenei hetek, a Prágai tavasz és a Velencei

biennálé előadásain, Bulgáriában, Jugoszláviában, Olaszországban és Svájcban s

tb. Később számos nemzetközi zenei verseny zsűrijébe is meghívták. Magyar és

külföldi zeneszerzők írtak számára darabokat. „Bartók, Walton, Dávid Gyula,

Kadosa Pál, Stamitz, Christian Bach brácsaversenyeinek nagyszerű előadásaira

emlékszem. Nem volt könnyű őt kísérni. Romantikus alkatú művész volt, a

romantika túlzásaitól nem volt mentes a játéka, de a természeti jelenségekhez

hasonlóan, ezek a túlzások is szervesen az egyéniségéből fakadtak” – mondta

róla szintén Erdélyi Miklós.

Művészetét rádió- és hanglemezfelvételek sora őrizte meg (saját lemezeinek

száma hat). „Már-már boszorkányos az, amit ő alig egy arasznyi

vonóhosszúságon véghez tud vinni: olyan bonyolult figurációkat, amelyekről azt

hinné az ember, hogy nagy erőfeszítés nélkül nem végbevihető. S íme,

leheletszerűen suhannak bele ezek is a levegőbe. Úgy hegedül, mint amikor a

gyermek karikázik, azzal a kedvvel, könnyűséggel és mulatsággal. A német ezt

úgy nevezi: Spielfreudigkeit” – írta egy hangversenye kapcsán Füst Milán.

Emléktáblája egykori lakhelyén (Bp., VI. ker., Jókai utca 1.)

Brácsára írt műveket adott közre, zenei cikkeket írt, zenepedagógiai előadásokat

tartott, fontos munkája az 1960-ban megjelent Fekvésváltó gyakorlatok

mélyhegedűre, felsőfokon.

Elismerései:

Kiváló Munkáért díj (1948)

Népköztársasági Érdemérem arany fokozata (1950)

Érdemes művész (1952)

Kossuth-díj (1965)

Kiváló művész (1971)

*Forrás: Wikipédia