103-Mast szeretek 93-187 ITT.qxd 5/31/2011 1:53 PM Page 1oszkdk.oszk.hu/.../00/00/34/...HCM_EX-BB_boritoval.pdf · A lányos ábrándoknak, romantikus álmodo-zásnak semmi értelme

103-Mast szeretek 93-187 ITT.qxd 5/31/2011 1:53 PM Page 1


Hedwig

Courths-Mahler

Mást szeretek


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Hedwig Courths-Mahler: Ich liebe einen anderen

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KGBergisch Gladbach

Fordította: KOHAJDA GIZELLA


I.

– Nos, Lanie, hallottad az akaratomat. Természetesenelvárom, hogy ehhez tartsd magad.

Lanie csüggedten hallgatta apja szigorú szavait, aki-nek az arcán atyai jóság és szeretet helyett csupán zsar-noki keménység és határozottság tükrözõdött.

– De apám, hiszen nem is ismerem ezt a bizonyosGunter urat. Soha életemben nem láttam még, semmitsem tudok róla, és õ sem tud énrólam...

– Lesz idõtök bepótolni! Mint ahogy már említettem,Gunter úr derék, tekintélyes, nagy mûveltségû férfi, ésez elég. Nyugodtan megbízhatsz az ítéletemben, hidd el,olyan férjet választottam neked, akivel elégedett leszel.

A lány gyámoltalan, kétségbeesett tekintete magáértbeszélt.

– Ha Gunter úr valóban olyan derék ember, mint ami-lyennek mondod, akkor nem hagyja, hogy ráerõltesse-nek egy lányt, akirõl mindössze annyit tud, hogy gazdagaz édesapja.

Franz Hagen fölényesen elmosolyodott.– Tévedsz, ugyanis régóta ismer, sõt szeret téged.

5


– Lehetetlen, hiszen még nem is találkoztunk. Ugyanhogy szerethetne? Ezt csak azért mondja, mert kínoslenne bevallania, hogy kizárólag anyagi megfontolásbólakar feleségül venni.

– Badarság, az anyagiak egyik oldalon sem játszanakszerepet. Gunter úr mindenben követi nagybátyja akara-tát, aki nagyon szeretné, ha ti ketten összeházasodnátok.Mindketten kívánatosnak tartjuk ezt a házasságot, ugyan-is az a célunk, hogy egyesítsük a cégeinket. A fiú, azthiszem, akkor is engedelmeskedne neki, ha téged nemszeretne, mert mindent neki köszönhet, élete végéig anagybátyja lekötelezettje. Az csak neki jó, ha ráadásulmég szerelmes is beléd.

– Ráadásul? – ismételte Lanie szemrehányóan.– Igen, azt hiszem, tényleg szeret. Azt mondta, már

régóta ismer téged.A lány a fejét rázta.– Nem tudom elhinni.– Akkor alkalomadtán majd kérdezd meg tõle! Szá-

momra ez már kevésbé fontos.– De én nem szeretem õt, apám, még csak nem is is-

merem. Nem kényszeríthetsz bele egy érdekházasságba.– Remélem, lesz annyi eszed, hogy önszántadból be-

leegyezel. A lányos ábrándoknak, romantikus álmodo-zásnak semmi értelme. Azért mondom ezt, mert anyádis ilyen volt. Hidd el, a házassághoz elég, ha a férfi és anõ egészségesek, ugyanazon a mûveltségi szinten áll-nak, és megvan bennük a jóakarat, hogy tiszteletbentartsák egymás személyét. Ezzel adottak egy üdvös, si-keres házasság feltételei. Az ilyen házasságok általában

6


jobban mûködnek, mint azok, amelyekben túl sok aszenvedély és az érzelem. Az édesanyáddal mi ugyan-csak a szüleink kívánságára házasodtunk össze, és kü-lönbözõ életfelfogásunk ellenére mindig egyetértésbenéltünk.

Lanie pillantása elkomorult. Már a nyelve hegyénvolt, hogy megkérdezze: „Van-e egyáltalán fogalmadróla, milyen boldogtalan és elégedetlen volt édesanyáma veled töltött évek alatt? Azért ment el olyan fiatalon,mert megtört, belefáradt az életbe. Csak te voltál elége-dett, mert a te kemény, hideg szíved nem is vágyotttöbbre.”

Aztán mégis inkább hallgatott. Hiányzott a bátorsá-ga ahhoz, hogy apja szemére vesse az igazságot, aki ke-ménységével õt is megtörte. Édesanyja mellett megta-nult félni tõle.

Lanie komoly, vádló tekintetének súlya alatt az apaegy pillanatra elbizonytalanodott, de mivel a lány hall-gatott, gyorsan hozzáfûzte:

– Részemrõl az ügyet ezzel lezártnak tekintem. Menja szobádba, légy okos, és gondolj arra, hogy a javadatakarom. A gazdagság egyenlõ a hatalommal, és ha ez akét vagyon egyesül, akkor egy nap ti ketten a város leg-gazdagabb polgárai lesztek. Holnap délelõtt WernerGunter eljön hozzánk, és megkéri a kezedet, te pedigigent mondasz.

Lanie tiltakozni akart, de apja ellentmondást nem tû-rõ, fenyegetõ pillantása láttán nem jött ki hang a torkán.Szótlanul felállt és kiment.

A szobájába érve erõtlenül roskadt le az ablaknál álló

7


karosszékbe. Üres tekintettel meredt az ezer színbenpompázó kertre, amely édesapja elõkelõ házát körülvette.

A fejében egymást kergették a kusza gondolatok.Most mihez kezdjen? Hogyan akadályozhatná meg ezt aházasságot? Még soha nem volt mersze szembeszegül-ni az apja akaratával. Eddig minden az õ tetszése szerinttörtént ebben a házban, még drága édesanyja életébenis. Végtelenül elszomorító, hogy ilyen korán el kellett õtveszítenie! Édesanyjánál mindig megértésre talált, bárapjával szemben õ is gyenge és tehetetlen volt.

Lanie arra gondolt, hogy lehetetlen feleségül mennieegy olyan férfihoz, akit nem szeret és soha nem is tudszeretni, hiszen az õ szíve már régóta másé! Igaz, nemváltott az illetõvel egyetlen szót sem, még a nevét semtudta, sem azt, hogy hol lakik. Mégis az õ képét õriztetitkon a szívében...

Röviddel édesanyja halála elõtt történt. A Balti-ten-gernél pihentek. Lanie számára ez a négy hét volt életelegszebb idõszaka, mert naponta láthatta a férfit, aki azelsõ pillanatban rabul ejtette a szívét. Az ismeretlen te-kintete is felragyogott, valahányszor találkoztak. Laniemindig maga elõtt látta különös pillantását. Mivel édes-anyja betegségére való tekintettel visszavonultan éltek,nem adódott alkalom, hogy bemutassák õket egymás-nak. Az elutazásuk elõtti reggelen azonban csodálatosrózsacsokrot talált a strandkosarában, mellette pedig egylevélkét, amelyen mindössze ennyi állt: „Viszontlátás-ra!” Azonnal tudta, hogy a rózsák Tõle vannak, és hogyaz üzenetet is csak Õ írhatta. Lágyan megcsókolta a vi-rágokat és a levelet, aztán mindkettõt eltette emlékbe.

8


Most felállt, és elõvette a dobozt, amelyben e drágaemlékeket õrizte. Szemét elöntötte a könny, amikor rá-nézett titkos boldogságának árva bizonyítékaira. A szí-ve még most is tele van az ismeretlen iránti szerelem-mel, így menjen hozzá egy másik férfihoz? Mit tegyen,hogy ezt elkerülje?

Attól a naptól fogva, hogy megtalálta a rózsákat, töb-bé nem látta az idegent. Nyilván elutazott, és Lanie az-óta sem hallott hírt felõle.

Nem sokkal azután õk is hazautaztak az édesanyjá-val, akinek szinte semmit nem javult az állapota. Egy-szerûen nem volt életkedve. A hazaúton megfázott, ésnéhány nappal késõbb meghalt tüdõgyulladásban. Anyaés lánya fájdalmas búcsút vettek egymástól. Az asszonyszinte boldogan, megkönnyebbülten távozott az élõk so-rából, és amikor Lanie ránézett viaszfehér arcára, úgytûnt, mintha azt üzenné: „Ne sajnáld tõlem a békét!”

Édesanyja halála felett érzett fájdalmában és mélygyászában Lanie szinte minden másról megfeledkezett.A szeretett férfi is csak néha jelent meg álmaiban. Idõ-vel aztán enyhült a veszteség miatti fájdalma, és ismétgyakrabban gondolt rá. Visszatérõen ismételgette ma-gában az egyetlen szót, amelyet búcsúzóul írt neki: Vi-szontlátásra!

Ahogy telt-múlt az idõ, Lanie egyre csüggedtebbenvette tudomásul, hogy soha többé nem fogja viszontlát-ni az ismeretlen férfit. Zokszó nélkül beletörõdött a sor-sába. Úgy érezte, be kell érnie kettejük találkozásánakszép emlékével, mely élete végéig bearanyozza minden-napjait. Már a szülõi ház sem tûnt annyira üresnek és

9


komornak, pedig édesanyja halála óta nagyon hiányzottbelõle az élet és a melegség. Vigasztalta a tudat, hogylegalább egyszer az életben igazán boldog volt, még hanem is tartott hosszú ideig.

Most pedig legyen egy vadidegen felesége?! Tudta,hogy apja zsarnoki akaratával szemben nincs sok válasz-tása. De vajon hogyan alakul majd az élete? Ugyan mi-lyen ember lehet a jövendõbelije, akirõl csak annyit tud,hogy nemrég lépett be a nagybátyja üzletébe, miutánbefejezte a kereskedelmi fõiskolát, és visszatért tanul-mányútjáról, amelynek során a világot járva szerzetthasznos ismereteket. Legalábbis így mondta az apja.

De ami a legérthetetlenebb az egészben: ez a bizo-nyos Werner Gunter azt állítja, hogy szereti õt! Bizo-nyára nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy csupánszámításból nõsül, latolgatta Lanie. Meglehet persze,hogy találkoztak már valahol, anélkül hogy neki feltûntvolna.

Egyetlen találkozás elég lenne, hogy valakit megsze-ressünk?

Ha jól meggondolja, õ is elsõ látásra beleszeretett va-lakibe, akivel aztán néhány hétig csak messzirõl láttákegymást. Ezek szerint könnyen lehet, hogy ez a WernerGunter tényleg szereti õt. De hát éppen ez a legrosszabbaz egészben! Õ sohasem tudja majd viszontszeretni, hi-szen a szíve mindörökre azé a férfié, akitõl a rózsákatkapta.

Mitévõ legyen? Sokáig tépelõdött, mire mentõ ötle-te támadt. Mi lenne, ha írna Werner Gunternek, mielõttmég eljön, hogy megkérje a kezét? A tudtára kellene ad-

10


nia, hogy a szíve már másé, és ezzel az érvvel lebeszél-ni a lánykérésrõl.

Határozottan felállt, és az íróasztalához lépett. Pa-pírt, tollat vett elõ, és írni kezdett.

„Tisztelt Uram!Bocsásson meg, amiért erre a szokatlan lépésre szántamel magam, és írok Önnek. Apámtól tudom, hogy holnapfelkeres bennünket azzal a szándékkal, és megkérje akezemet. Az apámmal szemben sajnos gyenge és gyávavagyok, nem merek szembeszegülni zsarnoki akaratá-val. Ezért írok most Önnek, hogy mielõtt megkéri a keze-met, a tudtára adjam, nem lehetek a felesége, mert soha-sem tudnám szeretni Önt. Mivel nem ismerjük egymást,úgy hiszem, vallomásommal nem okoztam fájdalmat. A lovagiasságában bízva, könyörögve kérem, tekintsenel ettõl a házasságtól. Ha nem segít, kénytelen leszekigent mondani, és akkor, higgye el, mindketten boldog-talanok leszünk. Apám elõtt, kérem, ne említse a levele-met, de más lehetõséget nem láttam, hogy segítsek ma-gamon. Elõre is köszönöm a megértését.

Melanie Hagen”

Borítékba tette a levelet, és behívta öreg komornáját,aki már az édesanyját is híven szolgálta. Elmagyaráztaneki, hogy a Gunter céget kell keresnie, és ott WernerGunter urat.

– Csak személyesen neki adhatod át a levelet, Emi-lie, és a választ is várd meg! Ha azt mondja, nincs válasz,akkor úgy is jó. Taxival menj, úgy gyorsabban megjárod

11


az utat. Nem szeretném, ha sokáig elmaradnál, mert azapámnak nem kell megtudnia. Talán a boldogságom függattól, hogy milyen ügyesen intézed ezt el nekem.

Emilie megígérte, hogy körültekintõ lesz, és mindjártútnak is indult. Lanie nyugtalanul várta vissza.

12


II.

A Gunter cég irodájában Werner Gunter a nagybátyjá-val beszélgetett. A fõ téma természetesen a másnapilánykérés volt. Werner felállt, és megszorította bácsikájakezét.

– Köszönöm a lehetõséget, hogy a döntésem elõttmegismerhettem Lanie Hagent. Tisztában vagyok azzal,hogy örök hálával tartozom neked, de hiába is kérnél,bizony nem tudnék olyan lányt feleségül venni, akit el-lenszenvesnek találok. Lanie esetében szerencsére mása helyzet. Éppen ezért semmi kifogásom ellene, hogyholnap megkérjem a kezét. Boldog vagyok, amiért tel-jesíthetem régi kívánságodat, s közben a saját szívemreis hallgathatok. Magam is üzletember lévén, megértem,mennyire elõnyös számodra és Lanie apja számára akettõnk házassága.

Georg Gunter komoly arccal hallgatta unokaöccsét,majd így felelt:

– Igen, Werner, a két cég egyesítésével egy csapás-ra az ágazat legtehetõsebb üzletembereivé lépünk elõ.Ahelyett, hogy versenyeznénk egymással, mint ahogyeddig tettük, ezentúl egyesítjük erõinket. Nem kell azonigyekeznünk, hogy olcsóbban kínáljuk a termékeinketa másiknál, hanem közösen lépünk fel a piacon, amimindkettõnk számára jelentõs anyagi haszonnal járhat.Mindezek mellett érzelmi oka is van annak, hogy szí-vesen látnám Melanie Hagent a családunkban. Amikorelõször közöltem veled a kívánságomat, azt válaszol-tad, nem találod rokonszenvesnek Franz Hagent, és at-

13


tól tartasz, hogy kénytelen leszel a lányáról is hasonló-an vélekedni. Arra kértél, hogy a döntésed elõtt leg-alább messzirõl megnézhesd Lanie Hagent. Beleegyez-tem, és szívbõl megörültem, amikor azt közölted, hogynemcsak rokonszenvesnek találod a lányt, de nagyon ismegtetszett neked. Nyíltan megmondom, hogy az apjátén sem szívelhetem, nem az embert, csupán az üzletem-bert látom benne. Volt idõ, amikor kimondottan gyûlöl-tem, mert... mert miatta maradtam agglegény, és rajtad,a fivérem egyetlen fián kívül nincs senkim ezen a vilá-gon.

Werner meglepetten kapta fel a fejét.– Nem értem, bácsikám.Az idõs ember szabódott egy kicsit, de aztán mégis-

csak kibökte:– Szerettem Lanie édesanyját! Még mielõtt feleségül

ment volna Franz Hagenhez, a szívünk csak egymásértdobogott. Akkoriban szegény ördög voltam, azon dol-goztam, hogy megalapozzam a jövõmet, de nyakig ül-tem az adósságokban. Lanie édesanyja ennek ellenéreszívesen hozzám jött volna feleségül, hiszen szerettükegymást. De szelíd volt és szófogadó, a szülei pedig ad-dig mesterkedtek, amíg elválasztottak minket egymás-tól, õt pedig hozzáadták Franz Hagenhez, aki már akkorigen tehetõs volt. Lanie nagyszüleinél csak a pénz szá-mított. Senki sem hitte, hogy idõvel nekem is sikerülFranz Hagennel egy szintre felverekednem magam.Lanie édesanyjának nem volt elég ereje a szüleivel fel-venni a harcot, egyszerûen nem mert nemet mondaniFranz Hagennek. Majd megszakadt a szíve, de hozzá-

14


ment feleségül, és attól a naptól fogva élete végéig bol-dogtalan volt. Lanie Hagen szinte a megszólalásig ha-sonlít az édesanyjára, és én nagyon megszerettem. Örül-nék, ha feleségül vennéd, és itt élne velem egy fedélalatt. Ha ránéznék, eszembe jutna a saját fiatalságom,az a boldog idõszak, amikor az édesanyjával közös jö-võnkrõl álmodoztunk. Tudom, hogy az apja vele is na-gyon szigorú. Az egy hideg, számító és mérhetetlenülönzõ ember! Ha akarja, ha nem, a lánynak szót kell fo-gadnia, ezért biztos vagyok benne, hogy holnap, ha fe-leségül kéred, igent mond. A te feladatod lesz, hogy azelõzmények ellenére boldoggá tegyed.

Werner tekintete felragyogott.– Remélem, sikerrel járok, bácsikám, hiszen ez min-

den vágyam. Most, hogy tudom, miért ragaszkodsz La-niehoz, és hogy nemcsak üzleti megfontolásból szeret-néd, ha bekerülne a családba, sokkal könnyebb szívvelengedelmeskedem az akaratodnak. Mindketten szeretnifogjuk, de nagyon! Nálunk majd meleg otthonra talál,és elfelejti apja házának komor hangulatát.

A két férfi bizakodó mosollyal kezet fogott. Amikormosolyogtak, még jobban hasonlítottak egymásra.

Werner visszaindult a saját irodájába. Már a kilincsenvolt a keze, amikor észrevette, hogy a felvonó az üzlet-háznak ezen az emeletén állt meg. A liftesfiú mögött egyidõsebb asszony lépett ki belõle. A fiú jelentette, hogya vendég Werner Gunter urat keresi, négyszemközt sze-retne beszélni vele.

Werner csodálkozva nyitotta ki az irodája ajtaját, s azasszony szótlanul követte.

15


– Beszélni óhajt velem? – kérdezte a férfi derûs nyu-galommal.

– Igen, nagyságos uram, azt a megbízást kaptam,hogy személyesen adjam át ezt a levelet, és várjam mega választ.

Wernernek fogalma sem volt, ki írhatott neki. Elvet-te a levelet, Emilie asszonyt pedig hellyel kínálta. Azablakhoz lépett, felnyitotta a borítékot, és elõször az alá-írást nézte meg.

A név láttán összerezzent, és izgatottan nekifogott azolvasásnak. Amikor befejezte, egy darabig elgondolkod-va meredt maga elé. Felocsúdva, könnyû léptekkel azíróasztalához ment, hogy megfogalmazza a választ. Mára kezében volt a toll, de hirtelen mozdulattal letette, ésodaült az írógéphez. Tiszta papírt húzott be, és habozásnélkül legépelte a választ. Aláfirkantotta a nevét, és bo-rítékba tette a levelet.

– Adja át ezt, kérem, a nagyságos kisasszonynak, azüdvözletemmel együtt!

Emilie felállt, és fürkészõ pillantást vetett a jóképûfiatalemberre, aki már az elsõ pillanatban nagyon meg-tetszett neki. Megköszönte a levelet, és távozott.

Odahaza Lanie már türelmetlenül várta. Amint belé-pett, mohón kikapta kezébõl a borítékot.

– Köszönöm, Emilie, elmehetsz, nem lesz szüksé-gem rád.

Mihelyt egyedül maradt, remegõ ujjakkal feltépte aborítékot. Nem tulajdonított nagyobb jelentõséget a tény-nek, hogy a levelet írógéppel írták. Türelmetlenül átfutot-ta Werner Gunter sorait.

16


„Igen tisztelt nagyságos Kisasszony!Kérem, ne haragudjék rám, de semmiképpen sem telje-síthetem a kívánságát. Szavamat adtam a nagybátyám-nak, hogy holnap megkérem a kezét, és nem akarok csa-lódást okozni neki. Ha nincs kellõ bátorsága nemetmondani, akkor megígérem, hogy megtalálom a módját,miként léphet vissza késõbb, még mielõtt véglegesíte-nénk a kapcsolatunkat. Biztos lehet benne, hogy az Önboldogságánál semmi sem fontosabb a számomra, hi-szen szeretem, és minden vágyam az, hogy elnyerjem aszerelmét.

Odaadó híve: Werner Gunter”

Lanie sokáig nem tudta levenni a szemét e sorokról.Akármennyire is hihetetlen, hogy a férfi szereti õt, aszavai mégis õszintének tetszettek. Ez a körülmény csaktovább bonyolítja a helyzetet, gondolta. Így akármeny-nyire is szeretné elkerülni, fájdalmat kell okoznia. A biztató szavak azonban megnyugtatták, és a levél író-jának éppen ez volt a szándéka.

Mély sóhajjal letette a levelet. Bízott Werner Gunterígéretében, hogy akarata ellenére nem kell hozzá felesé-gül mennie, még akkor sem, ha holnap az apja jelenlé-tében nem lesz bátorsága visszautasítani a kérõjét. Úgylátszik, nemhiába apellált a lovagiasságára. Azt viszont õis belátta, hogy a férfi köteles megtartani a nagybátyjá-nak tett ígéretét. Azon morfondírozott, hogy ez a fiatal-ember tényleg szereti-e, és hogy hol és mikor találkozha-tott vele. Ám hiába is törte a fejét, nem tudott rájönni.

17


Mindenesetre sokkal nyugodtabban várta a másna-pot. Az apja elõl természetesen elhallgatta a titkos levél-váltást. Amikor eljött a vacsora ideje, és asztalhoz ültek,Lanie szándékosan nem hozta szóba a másnapi lányké-rést, sem az ezzel kapcsolatos délelõtti beszélgetésüket.Apja a szokottnál korábban elküldte lefeküdni.

– Holnap, ha megérkezik a kérõd, szépnek kell len-ned. Kérlek, öltözködj az alkalomhoz illõen! Többésemmi szükség rá, hogy itthon is gyászruhában járj!

– Képtelen voltam más ruhát viselni, apám.– Tudom, és rád is hagytam, habár egyáltalán nem

kellemes látvány a fekete ruha. A gyászév letelt. Légyegy kicsit rám is tekintettel, és öltözz a korodhoz illõen!Arra meg fõleg semmi szükség, hogy az eljegyzésedetgyászruhában ünnepeld meg.

Lanie elsápadt. Apja kérlelhetetlen tekintete és ke-mény szavai meggyõzték, hogy nincs helye ellenvetés-nek. Különben sem volt annyi bátorsága, hogy nyíltanszembeszegüljön az akaratával. Amikor intett neki, hogyelmehet, nagyot sóhajtva, engedelmesen felállt az asz-taltól.

A szobájában erõtlenül lehuppant egy karosszékbe,és elgondolkodva maga elé meredt. Hogyan lehetségesaz, hogy az apja azonnal beléfojtja a legcsekélyebb önál-ló akaratot is? Lanie nem volt gyáva, de vele szembencserbenhagyta a bátorsága, úgy viselkedett, mint akitmegbabonáztak. Újra elõvette a dobozt, amelyben az el-száradt rózsákat és az idegen kézírását õrzõ cédulát tar-totta. Istenem, miért is nem tudja õt elfelejteni?!

Égõ pillantással meredt arra az egyetlen szóra, amely

18


a papírlapon árválkodott: „Viszontlátásra!” Már többmint egy év eltelt azóta, hogy a strandkosarában rábuk-kant a rózsákra és a rövid üzenetre. Azóta nem hallott azidegen férfi felõl, aki mindjárt az elsõ találkozásuk al-kalmával rabul ejtette a szívét. Ha tényleg vágyik arra,hogy viszontlássák egymást, már rég megtalálhatta vol-na a módját! Úgy tûnik, csupán Lanie érezte sorsdöntõ-nek kettejük találkozását, a férfi számára az egész nemjelentett többet futó kalandnál. Nem tulajdonított nekinagyobb jelentõséget, pedig sokszor találkozott a tekin-tetük, néha rá is mosolygott. Egyszer a vízbõl is kisegí-tette, de ekkor sem váltottak egyetlen szót sem. Laniemég soha nem érezte magát olyan édes biztonságban,mint akkor a férfi karjában. Milyen csodálatos volt az anéhány hét a tengerparton! De vége szakadt, és most...most kénytelen fejet hajtani az apja akarata elõtt, ésigent mondani Werner Gunternek. Nem maradt más vá-lasztása, mint hogy az õ lovagiasságában reménykedjék.

Kimerülten, a megváltoztathatatlanba beletörõdve tértnyugovóra, és a gondolatai vágyakozva szálltak a tenger-parti idegenhez.

Másnap reggel elnehezült tagokkal, fáradtan ébredt.Nekiállt keresgélni a szekrényében, hogy az apja ízlésé-nek megfelelõ ruhát találjon a nagy eseményhez. Válasz-tása egy egyszerû, kék ruhára esett anélkül, hogy tuda-tában lett volna, mennyire jól áll neki ez a szín. Lanienem volt kimondottan szép, az orra kicsit rövid volt,halványpiros ajka talán nagyobb a kelleténél, de szépbarna szemének bársonyos pillantása különös kedvessé-get, bájt kölcsönzött az arcának. Aki csak megismerte,

19


igyekezett a kedvében járni, csak hogy elõcsalogassonaz ajkáról egy édes, hálás mosolyt. Sajnos Lanie csakritkán mosolygott, majdnem mindig komoly volt, már-már szomorkás, mélabús.

Gépiesen felöltözött. Közben furcsa gondolatok jár-tak a fejében. Áldozati báránynak érezte magát, akineksaját kezével kell felékesítenie magát az áldozat bemu-tatása elõtt.

Szokás szerint ezen a napon is édesapjával reggeli-zett, aki ma sem szentelt több figyelmet a lányának,mint máskor. Hideg tekintettel, bírálóan végigmérte, éslegnagyobb megelégedésére nem talált semmi kivetni-valót az öltözékén. Lánya kimondottan bájosan festett,õt mégsem töltötte el az apai büszkeség. Inkább úgy te-kintett rá, mint kereskedõ az árujára, amelyen nyereség-gel akar túladni, s örül, hogy vonzó a portéka, mert ígymagas árat kérhet érte.

Lanie szótlanul, nyomasztó hangulatban reggelizett.Hirtelen elfogta a vágy, hogy örökre elhagyja a szülõiházat, ahol nap mint nap apja hûvös, mérlegelõ tekinte-te és szigorú, jéghideg arca fogadta. Ha nem szeret be-le abba a fiatalemberbe ott, a tengerparton, akkor mostminden bizonnyal örömest mondana igent WernerGunternek, mert oly régóta vágyódik már egy kis szere-tet és melegség után.

Apja a reggelinél szokásához híven az újságot bújta.Lanietól elvárta, hogy kenyeret kenjen neki, teletöltse acsészéjét, és egyáltalán mindenben a kedvében járjon. A lány ezen a reggelen is engedelmesen kiszolgálta, mertsemmitõl sem félt annyira, mint egy kiadós szidástól.

20


21

Reggeli után Franz Hagen gondosan összehajtogattaaz újságot, felállt, és a lányához fordult:

– Elõbb én fogadom Werner Gunter urat, hogy meg-beszéljem vele a legszükségesebbeket. Te addig vissza-vonulhatsz a szobádba. Ma délelõtt itthon maradok. Szólja konyhában, hogy két vendégünk lesz ebédre. Termé-szetesen Georg Gunter urat is meghívom, hogy szûkcsaládi körben azonnal megünnepeljük az eljegyzésete-ket. Mihelyt igent mondtál Wernernek, felhívom a nagy-bátyját, és megkérem, jöjjön el hozzánk, hiszen nekünkis akad megbeszélnivalónk bõven. Te pedig azalatt min-dent tisztázhatsz a võlegényeddel, amit csak szükséges-nek tartasz.

Lanie összekulcsolta a kezét.– Nincs rá mód, apám, hogy mindettõl megkímélj? –

kérdezte halkan, utolsó bátortalan kísérletet téve.Az apja vállat vont.– A fiatal lányokra gyakran rá kell kényszeríteni a

boldogságot. Ne butáskodj! Már elmagyaráztam, miértvan minderre szükség. Persze te még nem tudod felmér-ni a jelentõségét, de hidd el, nem babra megy a játék.Lehetetlen, hogy buta, gyerekes szeszélyeid miatt elté-ríts a szándékomtól. Már így is túl sokáig elodáztam,hogy feleségül adjalak Werner Gunterhez. Édesanyád ha-lála a legrosszabbkor jött. A gyászév ideje alatt Wernertúlzott figyelmességbõl nem akarta megkérni a kezedet,ezért a nagybátyja egyéves tanulmányútra küldte. Mosthazatért, és végre nincs semmi akadálya terveink meg-valósításának. Magad sem gondolhatod komolyan, hogya siránkozásoddal megmásíthatod a döntésemet. Már at-


tól tartottam, hogy az idõhúzás miatt a võlegényjelöltmeggondolja magát, hiszen nagyszerû parti, kedvére vá-logathat az eladó lányok között. De hála istennek, kitar-tott melletted, te pedig majd belátod, hogy nincs több„ha” meg „de”, szót kell fogadnod. Ennyit errõl: majdszólítalak, ha szükség lesz rád.

Lanie nem mert tiltakozni tovább. Meggörnyedt hát-tal, lassú léptekkel vánszorgott a szobájába, mint akinekerejét meghaladó, súlyos teher nehezedik a vállára.

22


III.

Werner Gunter újra bekopogott nagybátyja irodájába,hogy megmutassa neki Lanie levelét. A két férfi csodál-kozva nézett össze.

– Ezekbõl a sorokból láthatod, kedves bácsikám,hogy Lanie Hagen milyen merész lépésre szánta el ma-gát. Minden szavából süt a félelem, segítségért folyamo-dik hozzám. Nem hagyhatom, hogy hiába hivatkozzona lovagiasságomra. Remélem, sikerül megnyernem leg-alább a bizalmát, sõt merem remélni, hogy nem lesz kö-zömbös irántam. Láttam a szemén, hogy tetszem neki.Nagyon hálás vagyok, amiért elküldtél arra a balti-ten-geri fürdõhelyre, ahol az édesanyjával pihent, hogy ottelõbb minden kötelezettség nélkül megismerhessem.Meglátni és megszeretni egy pillanat mûve volt! Arról,hogy éppen õ az a Lanie Hagen, akit feleségemnekszánsz, csak két nappal késõbb értesültem. Betegesédesanyjával annyira visszavonultan éltek, hogy lehetet-len volt megismerkednem vele. Lanie, hála istennek,nem olyan lány, akit csak úgy le lehet szólítani. Amikorelérkezett az elutazásom napja, egy rózsacsokrot hagy-tam a strandkosarában egy kis kártyával, amelyre mind-össze annyit írtam: „Viszontlátásra!”. Kissé merésznektûnt számomra is, amit tettem, de egyszerûen képtelenvoltam búcsú nélkül otthagyni. Remélem, megörült avirágoknak. Rá kellett jönnie, hogy tõlem vannak, hi-szen látnia kellett rajtam, mennyire megtetszett nekem,és rajta is látszott, hogy nem vagyok közömbös a számá-ra. Akárhányszor találkoztunk, árulkodóan arcába szökött

23


a vér, remélem, nem a bosszúságtól. Az ilyen tartózkodóhölgyek esetében sosem lehet tudni!

Az idõsebb Gunter úr elmosolyodott.– Ami azt illeti, nem tartom lehetetlennek, hogy egy

ifjú hölgy kedvteléssel nézegessen téged. Kár, hogy azédesanyja halála keresztülhúzta a számításunkat. Nagyonszerettem volna, ha megéri a napot, amikor az unoka-öcsém oltár elé vezeti egyetlen lányát, de sajnos ez nemadatott meg neki. Most már letelt a gyászév, az utazga-tás a nagyvilágban pedig neked is hasznodra vált.

– Igen, bácsikám, igazad van. Nagyon sokat tanul-tam, szélesedett a látóköröm. Ezért megint csak nekedtartozom hálával. De meg kell vallanom, mindvégig at-tól féltem, hogy Lanie Hagen idõközben másnak nyújt-ja a kezét.

– Ilyen veszély nemigen fenyegetett. Ha ismernédLaniet, egyetlen percig sem lennének kétségeid felõle.A gyászév alatt teljesen visszavonultan élt, és annyiraátadta magát az édesanyja elvesztése feletti bánatnak,hogy ezen az egy érzésen kívül más nem is kapott helyeta szívében. Remélem, úgy van, ahogy gondolod, és a ten-gerparton csakugyan megtetszettél neki.

– Bárcsak így lenne! Ám most, hogy kézhez kaptama levelét, kezdek kételkedni a sikeremben. Egyet azérttudnod kell, bácsikám: ha tévedtem, és mégsem szeret,rákényszeríteni nem fogom az akaratomat. Ne haragudjrám ezért, de nem akarom õt olyan boldogtalanná tenni,mint amilyen az édesanyja volt hosszú éveken keresztül.

Georg Gunter unokaöccse felé fordította sápadt, gond-terhelt arcát.

24


– Eszemben sincs ilyet kérni tõled, Werner. Lanieboldogsága nekem is szívügyem. Egyesült erõvel kellsegítenünk rajta. Holnap mindenképpen meg kell kér-ned a kezét. Nem fog nemet mondani, efelõl a levelébenis biztosított. Legyen csak a menyasszonyod, utána majdmeglátjuk, mit tehetünk. Akkor már jogunk lesz hozzá,hogy a gondját viseljük. Ti ketten pedig végre alaposanmegismerhetitek egymást, és ha az ég is úgy akarja, el-nyered a szerelmét.

Másnap reggel Wernert a nagybátyja autója vitte elHagenékhoz. A szíve a torkában dobogott, amikor átlép-te a villa kapuját. Odabenn mindjárt a házigazda színeelé vezették. Franz Hagen tudott kedves is lenni, haakart. Most akart, és igen szívélyesen fogadta a fiatalem-bert. Kényelmesen megbeszélték a házasság szempont-jából lényeges hivatalos és egyéb tennivalókat, majdFranz Hagen átvezette a vendéget a szalonba.

– Kérem, foglaljon helyet, kedves Werner, mindjárthívatom Laniet, és elõtte is megismételheti jövetele cél-ját. Kettesben hagyom vele egy rövid idõre, szerintemaz a legjobb, ha az ember maga intézi a szívügyeit. Ilyenesetben csak terhes egy harmadik jelenléte.

Werner illedelmesen meghajolt, Franz Hagen pedigelküldött egy inast a lányáért.

– Mondja meg a nagyságos kisasszonynak, hogy Wer-ner Gunter úr szeretné tiszteletét tenni nála.

Ezzel mosolyogva búcsút intett Wernernek.– Odaát várom magukat, a dolgozószobámban, ked-

ves Werner. Addig is a legjobbakat!

25


A férfi örült, hogy tanúk nélkül találkozhat és be-szélhet Lanieval, mert nem tudta, hogyan fogadja majd,ha felismeri benne tengerparti hódolóját. Várakozástel-jes tekintettel leste az ajtót. Úgy helyezkedett el, hogy afény inkább a lányra essen, az õ arca pedig árnyékbanmaradjon.

Végre nyílt az ajtó. Az inas bebocsátotta Laniet, majdismét becsukta mögötte az ajtót. A lányt egy pillanatraelvakította az ablakon betûzõ napfény, és csak egy ma-gas férfi körvonalait tudta kivenni.

Werner odalépett hozzá, és meghajolt.– Igen tisztelt nagyságos kisasszony, köszönöm a le-

hetõséget, hogy végre személyesen is megismerhetem.A lány szabódva kezet nyújtott, de alig mert a látoga-

tó arcára pillantani.– Én tartozom köszönettel, Gunter úr, amiért megér-

téssel fogadta a levelemet.Werner kezet csókolt neki, majd kissé oldalra fordul-

va felegyenesedett. Lanie ebben a szempillantásban fel-ismerte. Összerezzent, az arca hirtelen elsápadt. Tágranyílt szemmel meredt rá, úgy érezte, álmodik, nem tud-ta elhinni, hogy a szeretett férfi áll elõtte.

– Örömömre szolgált, hogy bizalommal volt irán-tam, nagyságos kisasszony – válaszolta Werner kissé iz-gatottan, mert érezte, hogy Lanie mennyire összezava-rodott, amikor felismerte.

Miután hellyel kínálta a vendéget, Lanie valósággalbelerogyott a mellette álló karosszékbe. Úgy érezte,menten elájul. Wernert reménnyel töltötte el, amikor lát-ta, milyen kétségbeesetten igyekszik visszanyerni az ön-

26


uralmát. Távolról sem úgy viselkedett, mint akit hidegenhagynak a történtek.

– Remélem, felismert, nagyságos kisasszony, ésmegbocsátja múltkori merészségemet, amikor búcsúzó-ul egy csokor rózsát tettem a strandkosarába.

Lanie remegõ kézzel simított végig a homlokán. Éb-ren van, vagy álmodik talán? Lehetetlen, hogy éppen aza férfi kérje most feleségül, akibe egy éve elsõ pillantás-ra beleszeretett! Érthetetlen!

Összekulcsolta a kezét, és remegõ hangon megszó-lalt:

– Be kell vallanom, nagyon meglepõdtem. Álmom-ban sem gondoltam volna, hogy éppen maga családunkkedves barátjának, Gunter úrnak az unokaöccse.

– Megértem a csodálkozását, kedves nagyságos kis-asszony. Megmondom õszintén, a nagybátyám még ta-valy kifejezte óhaját, hogy kérjem meg az ön kezét.Amikor azt kifogásoltam, hogy nem is ismerem kegye-det, megengedte, hogy elutazzam a Balti-tengerhez, ésott megismerjem, vagy legalább megnézzem önt. Ter-mészetesen éltem a lehetõséggel, és azonnal útnak in-dultam.

Lanie úgy érezte, menten megszakad a szíve. SzóvalWerner Gunter azért utazott a tengerparti üdülõhelyre,hogy õt minden kötelezettség nélkül szemügyre vegye,ha már annyira rá akarják tukmálni? Hirtelen mindenmegvilágosodott elõtte. Legszebb álmai, szerelmes áb-rándjai darabokra törtek, pedig egy teljes éven keresztülmilyen boldog volt, ha csak eszébe jutott a tengerpartinyaralás! Hányszor, de hányszor látta maga elõtt a férfi

27


tekintetét, ahogy felragyogott, valahányszor megpillan-totta õt.

Nem hitte volna, hogy ekkora csalódás éri! Werner Gunter tehát egyszerûen csak meg akarta

szemlélni a portékát, mielõtt megvásárolja. Laniet mély-séges keserûséggel töltötte el a felismerés, hiszen sze-rette ezt a férfit. Senki más részérõl sem érezte volnailyen megalázónak, ilyen szégyenteljesnek, ami történt.Ahelyett, hogy ujjongva fogadta volna, hogy édesapjaéppen azt a férfit jelölte ki jövendõbelijének, akit szeret,aki után oly régóta vágyakozik, mély, gyötrelmes szo-morúság töltötte el a szívét. Werner Gunter csupán egyadásvételi szerzõdés tárgyának tekintette õt! Ezek utánegy pillanatig sem hitt a szerelmében, és azon volt,hogy Werner ne láthasson bele a szívébe. Úgy érezte,meghal szégyenében, ha kiderül, mennyire szereti õt.Összeszedte minden erejét, és bátran, kissé csípõsen fe-lelte:

– Vagy úgy, tehát azért utazott a Balti-tengerhez, hogyengem minden kötelezettség nélkül szemrevételezzen?Akkor most már értem, miért került állandóan az utam-ba, és azt is, hogy miért hagyta a strandkosaramban arózsákat meg a levelet a sejtelmes egyszavas üzenettel:„Viszontlátásra!”. Amikor rátaláltam, nem értettem azokát.

– De ugye nem haragszik rám, nagyságos kisasz-szony?

Lanie úgy érezte, a szíve szakad meg, de azért ígyválaszolt:

– Ugyan miért haragudnék? Az apámmal és a nagy-

28


bátyjával már régen egyezségre jutottak a kettõnk há-zasságáról... de minek ismételjem, úgyis tudja, mirõl vanszó!

Elhallgatott egy pillanatra, majd nagy levegõt véve,így folytatta:

– Mivel más kiutat nem láttam, megírtam azt a leve-let, amelyben a lovagiasságára hivatkozva a segítségétkértem. Most megismétlem a kérésemet: legyen a segít-ségemre abban, hogy ne kerüljön sor a kettõnk házassá-gára, mert... be kell vallanom, hogy... szóval én mástszeretek.

Nõi büszkesége mondatta ezt vele. Lehajtott fejjelbeszélt, nem mert a férfira nézni, így nem láthatta hirte-len elfehérülõ arcát. Nem érdekelte semmi, csak az,hogy ne kelljen hozzámennie, mert nem tudta volna el-viselni, hogy a férfi, akit szívbõl szeret, ne szeresse vi-szont, és csupán érdekbõl vegye feleségül. Márpedig a történtek után ebben immár nem kételkedett.

A hirtelen támadt csendben Lanie felemelte a fejét,de akkorra Werner már összeszedte magát. Titkos remé-nyei szertefoszlottak ugyan, de tudta, most nem gondol-hat önmagára. Lanien kell segítenie, meg kell óvnia õtegy boldogtalan házasságtól.

Nem lehetett nem észrevenni hangjában a szomorú-ságot, amikor beszélni kezdett.

– Nem akarom sajnáltatni magam, és azt ecsetelni,hogy milyen fájdalmasan érint a vallomása, de ha mástszeret, nincs más választásom, mint hogy ezt tisztelet-ben tartsam. Kénytelen leszek lemondani a szerelmérõl.Nemhiába volt bizalommal irántam, megtartom, amit

29


ígértem, és a segítségére leszek abban, hogy ne kelljenolyan házasságot kötnie, amelyre akarata ellenére kény-szerítik. Mi sem áll távolabb tõlem, mint hogy a terhérelegyek, ahhoz... igen, ahhoz túlságosan megkedveltemkegyedet. Bocsásson meg, amiért ezt még egyszer a tud-tára adtam.

Lanie puszta udvariaskodásnak vélte, amit mondott.Olyan mély sebet ütött a szívén a férfi, hogy nem tudotttöbbé hinni neki.

– Köszönöm, hogy segíteni akar rajtam. Csak aztnem tudom, mit tehetnénk. Tisztában vagyok vele, mi-lyen nagy dolgot kérek, de... de más megoldás nem jutotteszembe.

Olyan bájos volt gyámoltalanságában, hogy Werner-nek még jobban fájt, hogy le kell mondania róla. Sóvár-gó pillantásától megremegett a lány.

– Örülök, hogy legalább segíthetek, ha már mást nemtehetek. Kérem, higgye el, minden tõlem telhetõt meg-teszek, hogy teljesítsem a kérését. Mivel szavamat ad-tam a nagybátyámnak, hogy megkérem az ön kezét, ki-csit féltem, hogy nem tudok majd a segítségére lenni.Tegnap azonban Georg bácsi a tudomásomra hozta, hogynem csupán az üzleti érdek vezérelte, amikor egymás-nak szánt bennünket. Nagyon kedveli magát, és azt sze-retné, ha boldog lenne.

Lanie fürkészõ pillantást vetett rá.– Korábban én is úgy éreztem, hogy Georg Gunter

úr rokonszenvezik velem, de amióta kiderült, hogy azapámmal karöltve fel akar áldozni az üzlet érdekében,kétségeim támadtak efelõl.

30


– Felejtse el a kételyeit, kérem! Ne engedje, hogyilyen gyorsan meginogjon a bizalma azokban az embe-rekben, akik jót akarnak magának.

Lanie kihallotta a hangjából a szemrehányást. Úgytûnik, megérezte, hogy benne is kételkedik, és a lányké-rés mögött csupán hideg számítást, üzleti megfontolástlát. Ebben a pillanatban már sajnálta, amiért azt hazud-ta neki, hogy mást szeret. Mégis összeszorította az aj-kát, most már hallgatnia kellett. Ugyan mit gondolna ró-la, ha bevallaná, hogy az imént nem mondott igazat! Azlesz a legjobb, ha nem hagyja hiába reménykedni.

Megfordult a fejében, hogy talán ártatlanabb a férfi,mint ahogy azt hirtelen csalódottságában hitte. Akárhozzá is mehetne feleségül, ha... ha nem szeretné annyi-ra. Nem, nem! Inkább meghal, mintsem a felesége le-gyen, amikor tudván tudja, hogy a férfi érdekházasságotkészül kötni vele.

– A nagybátyja tényleg nem haragszik meg rám, hakútba esik a házassági terve?

A férfi sóhajtva így felelt:– Akárcsak jómagam, a nagybátyám sem akarja, hogy

a kisasszony boldogtalan legyen. Biztosítom, hogy errõlegyféleképpen vélekedünk.

Lanie egészen másban szeretett volna biztos lenni.Mit nem adott volna érte, ha hihet a férfi szerelmében!Akkor csodálatosabb jövõt el sem képzelhetne magának!Sajnos azonban nem tudott megszabadulni a kétségeitõl.

Ha hinni nem is tudott neki, de az iránta tanúsítottnagylelkûségéért módfelett tisztelte.

– Ha tudná, mennyire örülök a nagybátyja hozzáál-

31


lásának! Nem szívesen változtattam volna meg a róla al-kotott véleményemet, hiszen édesanyám igen nagyratartotta. A halálos ágyán is emlegette. Ezt mondta: „Haigaz, odaadó barátra lesz szükséged, keresd meg GeorgGuntert. Köszöntsd a nevemben, és mondd meg neki,hogy én küldtelek hozzá. Hidd el, mindent megteszmajd, hogy a segítségedre legyen!”

Werner elhatározta, hogy ezt feltétlenül megmondjaa nagybátyjának, biztosan megörül neki.

– Azt hiszem, nagyságos kisasszony, az édesanyjamagánál sokkal jobban ismerte a nagybátyámat.

Lanie halványan elmosolyodott. Bájos, szégyenlõsmosolya szíven ütötte a a férfit. Kutató pillantást vetettLaniera, és megkérdezte:

– Ahhoz, hogy segíteni tudjak, meg kell kérdeznemvalamit. Atyja házassági tervein kívül van-e más akadá-lya annak, hogy azé a férfié legyen, akit szeret?

A lány elpirult. Werner ebben a pillanatban ellenáll-hatatlanul bájosnak találta. Kimondhatatlanul fájt a szí-ve, amiért le kell mondania róla.

– Megmondom nyíltan, hogy... szóval, azzal a férfi-val mi sohasem lehetünk egymáséi, habár a szívemörökké az övé – válaszolta szinte suttogva.

E szavak hallatán Werner valamelyest megkönnyeb-bült. Legalább annyit tud már, hogy Lanie máshoz semmegy egyhamar feleségül. Talán idõvel mégis sikerül el-nyernie a szerelmét. Meghajolt, és látszólag nyugodtanígy felelt:

– Akkor nem kell tekintettel lennünk arra a másikférfira?

32


A lány mentegetõzni kezdett.– Nem. Nem tudja, hogy szeretem, és nem is fogja

megtudni soha. Kérem, ne beszéljünk róla többet!Werner ismét meghajolt.– Rendben, tehát felejtsük el – mondta megkönnyeb-

bülten. – Csak az a kérdés, hogy most mit tegyünk? Azédesapja elé jegyespárként kell lépnünk, vár ránk a dol-gozószobájában.

A lány elgyötört arccal felsóhajtott.– Istenem, úgy félek tõle!Ijedségét látva Wernernek megesett a szíve rajta.

Gyengéden megfogta a kezét. Érezte, hogy megremeg,de csupán a félelem jelének vélte.

– Bízzon bennem! Most annak rendje és módja sze-rint megkérem a kezét, hiszen megígértem a nagybá-tyámnak, és az édesapja is ezt várja el tõlem. Minden-képpen idõt kell nyernünk. Mondjon nekem igent, ésbejelentjük az édesapjának, hogy eljegyeztük egymást.Valamilyen ürüggyel megkérem majd, hogy egyelõretartsuk titokban az eljegyzést. Ezzel idõt nyerünk, énpedig megbeszélem a nagybátyámmal, mit lehet tenni,hogy az eljegyzés ellenére ön visszanyerje a szabadsá-gát. Kérem, legyen iránta is bizalommal! Szívlelje megédesanyja halálos ágyán kimondott szavait. Õ minden-kinél jobban tudta, hogy Georg Gunter érdemes a bizal-mára.

Lanie felsóhajtott.– Így lesz, Gunter úr. Szívbõl örülök, hogy újra biza-

lommal lehetek iránta. Akinek olyan kevés barátja van,mint nekem, nem szívesen veszít el egyet is közülük.

33


– Szeretném, ha engem is érdemesnek tartana a ba-rátságára.

A lány egy pillanatig habozott, majd bájos mosolysuhant át az arcán. Már az is örömmel töltötte el, hogyWernert legalább a barátjának mondhatja. Nem sejtve,hogy a mosolya mennyire elbûvölte a férfit, kecsesenodanyújtotta a kezét.

– Igen, érzem, a javamat akarja. Köszönöm, hogyfelajánlotta a barátságát.

A férfi áhítattal kezet csókolt neki. Lanie érezte, hogyelgyengül. Hirtelen nem tudta, amiatt sírjon-e, hogy Wer-ner nem szereti, vagy a boldogságtól, amiért a barátjá-nak mondhatja. Egyet azonban biztosan tudott: nyugod-tan a kezébe teheti a sorsát.

Werner szívében újra feltámadt a remény, hogy egy-szer talán mégis sikerül elnyernie Lanie szerelmét. Na-gyon szeretheti azt a másik férfit... de talán idõvel még-is feléje fordul a lány szíve. Úgy érezte, képes bárkivelfelvenni a harcot Lanie szerelméért!

– Hadd kísérjem most az édesapjához, mint a meny-asszonyomat – mondta, és még mindig nem engedte ela kezét.

Lanie felállt.– A sorsom a maga és nagybátyja kezében van.Wernernek nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne

kapja a karjába, és ne ölelje magához. Visszafojtotta fel-törõ érzelmeit, mert nem akarta eljátszani a lány bizal-mát.

Átmentek Lanie édesapjának dolgozószobájába. Ottbejelentették, hogy eljegyezték egymást, és szemrebbe-

34


nés nélkül fogadták a jókívánságokat. Franz Hagen örö-mében, hogy Lanie engedelmesen fejet hajtott az akara-ta elõtt, még rá is mosolygott.

A telefonhoz lépett, és feltárcsázta Georg Guntert.– Kedves barátom, az újdonsült jegyespárral egye-

temben szeretettel várunk. Kérlek, ebédelj velünk.Gunter úr köszönettel elfogadta a meghívást. Franz

Hagen szavaiból nem derült ki, miként zajlott le tulaj-donképpen a lánykérés, de az a lényeg, hogy végre kö-zelebbi kapcsolatba kerül Lanie Hagennel. Most már ki-mutathatja, mennyire szereti, vigyázhat rá, és ez a leg-fontosabb. A többit majd késõbb megtudja Wernertõl.

Hamarosan becsöngetett Hagenék villájába, és ki-mondhatatlan boldogsággal töltötte el, hogy végre a szí-vére ölelhette elvesztett szerelmének egyetlen gyermekét.Nem kerülte el a figyelmét Lanie félénk, bizonytalan te-kintete, és ebbõl azonnal látta, hogy nincs minden rend-ben. Lopva Wernerre pillantott, és ez csak megerõsítetteazt az érzését, hogy nem úgy sült el a lánykérés, ahogyunokaöccse szerette volna.

Amikor az asztalnál a házigazda kifejezte óhaját,hogy értesítsék ismerõseiket az örömteli eseményrõl,Werner bejelentette, hogy egy ideig titokban szeretnétartani az eljegyzést. Megvan rá az oka, mondta, amittermészetesen késõbb közölni fog úgy a nagybátyjával,mint jövendõbeli apósával. Beszéd közben jelentõség-teljesen a bácsikájára pillantott, aki értett belõle, és hig-gadtan megjegyezte:

– Természetesen figyelembe vesszük minden kíván-ságotokat.

35


Franz Hagent kellemetlenül érintette Werner bejelen-tése. Megkérdezte, hogy erre okvetlenül szükség van-e,hiszen a gyász miatt amúgy is eleget halogatták az el-jegyzést. Szerinte azonnal meg kell kezdeni a két cégegyesítését, hiszen az új árjegyzéket már közösen kellkidolgozniuk. Georg Gunter, aki unokaöccséhez hason-lóan észrevette Lanie rémült tekintetét, azt válaszolta,hogy az együttmûködésnek semmi akadálya, akár azon-nal elkezdhetik a munkát. Werner figyelmeztetõ pillan-tása láttán gyorsan hozzátette:

– Errõl majd holnap beszélünk, kedves Hagen bará-tom. Ma ne gondoljunk másra, csak örüljünk az ifjú párboldogságának!

Ezzel Franz Hagennek is meg kellett békülnie. Úgysejtette, hogy Werner még nem tett pontot legénykoriszerelmi viszonyai végére, és ezért kéri az eljegyzés ide-iglenes titokban tartását. A dolognak ez a része megle-hetõsen hidegen hagyta, õt kizárólag az üzleti vonatko-zások érdekelték. Mivel e téren nem érte hátrány, nemvolt oka megtagadni Werner kérését.

A fiú nagybátyja aggódva figyelte Laniet, akinek azarca e párbeszéd alatt hol elpirult, hol feltûnõen elsá-padt. Amikor találkozott a tekintetük, az öregember szí-vét elöntötte a szeretet. Egy pillanatra úgy érezte, mint-ha ifjúkori szerelme ülne vele szemben.

Halaszthatatlan üzleti ügyeikre hivatkozva Gunterékmindjárt ebéd után elbúcsúztak. Georg Gunter hosszanszorongatta Lanie kezét.

– Ezentúl az én kicsi lányom leszel, Lanie – mondtakedvesen –, és szeretném, ha gyakran meglátogatnál.

36


Mivel Wernerrel majd az én házamban fogtok lakni,amely túl nagy egy ilyen öreg embernek, jó lenne, hamegnéznéd, és elmondanád, hogyan szeretnéd beren-dezni magatoknak. Holnap vasárnap, akkor egész napotthon vagyok. Ha megfelel, Werner eljön érted tizen-egy órakor. Végigvezetünk a házon, te pedig elmondod,mit hogyan képzelsz. Édesapádat késõbbre várom, sze-retném, ha holnap nálunk ebédelnétek. Mit szól az ötlet-hez, kedves Hagen barátom?

– Támogatom, és köszönöm a meghívást. Mindösszeegy apró kérésem volna. Mivel igen szoros kapcsolatbakerültünk egymással, szeretném, ha ezentúl tegezõd-nénk. Úgy mégiscsak közvetlenebb az érintkezés, nem-de? Nem bánnám, ha Werner is felhagyna a magázással.

Georg Gunternek nehezére esett barátilag tegeznieazt az embert, aki akaratlanul is megfosztotta õt a bol-dogságtól, de belátta, hogy ez elkerülhetetlen.

Werner eddig kerülte Franz Hagen vagy Lanie köz-vetlen megszólítását, de most már nem halogathatta to-vább a tegezõdést. Amikor búcsúzóul megszorította alány kezét, bizalmas hangon mondta:

– A holnapi viszontlátásra, kedves Lanie, tizenegy-kor itt leszek érted.

Lanie elvörösödött, de azért pironkodva õ is letegez-te a férfit.

– Viszontlátásra, Werner, holnap várlak – szólt hal-kan.

A férfi még egyszer melegen megszorította a kezét.Lanie egyszerre volt boldog és végtelenül boldogtalan.Megszûnt a szorongása, és nyugalom szállta meg a lel-

37


két, mert tudta, hogy megbízhat Wernerben. A sorsa ná-la a legjobb kezekben van. Milyen csodálatos lenne hin-ni a szerelmében! Akkor minden jóra fordulna. De mittegyen, ha nem tudja legyõzni a kételyeit!

Miután Gunterék hazamentek, õ is elköszönt azédesapjától. Az eljegyzést nem hozta szóba. Továbbra isneheztelt az apjára, aki a megkérdezése nélkül kész voltõt feláldozni az üzlet érdekében. Lelketlen tárgyként,egyszerû árucikként kezelte, amelyet busás haszon fejé-ben lelkifurdalás nélkül átadhat idegen kezekbe! Kese-rûen gondolt arra, hogy az apja nem szereti õt, sohanem is szerette igazán. A lelke mélyén mindig is tudtaezt, de a történtek fényében még jobban fájt ez a bizo-nyosság.

38


IV.

Georg Gunter és unokaöccse szótlanul tették meg a ha-zavezetõ utat. Nem akarták, hogy a gépkocsivezetõ a vé-kony üvegen keresztül meghallja, mirõl beszélnek.

Georg Gunter a folyóparton lakott, a háza sokkal na-gyobb volt Hagenék villájánál. A barokk stílusú, impo-záns fõépülethez két oldalszárny kapcsolódott. GeorgGunternek az volt a terve, hogy a nyugati szárnyat áten-gedi a fiataloknak, míg maga a keleti szárnyban marad.A fõépület földszintjén a társasági termek, az elsõ eme-leten a vendégszobák, a másodikon pedig a raktár és acselédszobák kaptak helyet. Itt lakott a házvezetõnõ,Anna Viereck is, aki már húsz éve szolgált a házban, ésGeorg Gunter még az elõzõ lakótól „örökölte”. Amikortíz évvel ezelõtt megvásárolta a telket és az épületet,Viereckné úgy döntött, hogy szívesen megmarad az ál-lásában, ha az új gazdának nem lesz kifogása ellene.

Sem a házigazda, sem a házvezetõnõ nem bánta megezt a döntést. Nagyszerûen kijöttek egymással, habárViereckné sokszor felemlegette, hogy elõzõ gazdájaigazi báró volt, és a mostaninál sokkal elõkelõbb háztar-tást vitt. Gunter úr idõnként szívesen ugratta házvezetõ-nõjét „elõkelõ” múltjával, de ez nem vitte hajótörésrekettejük barátságát.

A két Gunter, mihelyt hazaért, bevonult a házigazdadolgozószobájába, hogy megbeszéljék a történteket.Georg bácsi már alig várta, hogy megtudja a lánykérésrészleteit. Kényelembe helyezték magukat a mély fote-lekben, és Werner szóról szóra elmesélte, hogyan zajlott

39


le elsõ beszélgetése Lanieval. Nagybátyja figyelmesenhallgatta, nem szakította meg kérdésekkel. Amikor Wer-ner sóhajtva befejezte, nem szólalt meg mindjárt. Gon-dolataiba mélyedve üldögélt tovább, s csak nagy sokárajegyezte meg:

– Kár, de még milyen kár, hogy mást szeret! Pedigúgy örültem már, hogy itt fog lakni velem egy fedélalatt. Persze kényszeríteni nem fogjuk. Helyesen jártálel, amikor mindenbe beleegyeztél, amire megkért. La-nienak igencsak szüksége lesz a segítségünkre. Nem jóaz apjával egy tálból cseresznyézni, mert nem tudja el-viselni, ha nem az õ akarata szerint történnek a dolgok.Holnap majd mindent megbeszélünk Lanieval. No ésveled mi a helyzet, fiam?

Werner égõ szemmel válaszolt.– Nagyon szeretem – mondta megindultan.Mindketten hallgattak egy ideig. Georg Gunter jól

ismerte az unokaöccsét, látta rajta, hogy szerelmes, ésnagyon szenved. Emiatt még inkább aggasztotta, hogy a házasságból nem lesz semmi.

Werner szólalt meg újra:– Georg bácsi, én még bízom benne, hogy egyszer

mégiscsak sikerül elnyernem a szerelmét. Azt mondta,reménytelenül szerelmes valakibe. Talán csak nem tartörökké ez az állapot! Meglehet, hogy csalóka, leányosábránd csupán, s egy nap a semmibe vész. Nem adomfel, bácsikám, de olyan mély bennem ez az érzés, hogyaz õ boldogságát az enyémnél is fontosabbnak tartom.Segítenünk kell rajta! Megbízik bennünk, nem szabadeljátszanunk a bizalmát. Elõször is az apja haragjától

40


kell megvédenünk, úgy érzem, nagyon fél tõle. Mostmár érted, ugye, hogy az eljegyzés titokban tartásával isidõt akarok nyerni? Ha Franz Hagen magyarázatot kér,kitalálunk valamit. Majd azt mondom neki, hogy az el-jegyzés kihirdetése elõtt véget kell vetnem egy korábbikapcsolatomnak. Nem hiszem, hogy zavarná, úgy látom,nemigen érdekli a lánya boldogsága. Ameddig csak le-het, el kell titkolnunk az eljegyzést a nyilvánosság elõl.

Georg Gunter elgondolkodott, majd hozzáfûzte:– Jó lenne egészen Lanie nagykorúságáig húzni-ha-

lasztani a dolgot. Addig, azt hiszem, mindössze fél évvan hátra. Ameddig az apja fennhatósága alatt áll, köte-lességemnek érzem, hogy megóvjam õt a további zsar-nokoskodásától.

– Végtelenül hálás lennék ezért neked! Lanie elme-sélte, hogy édesanyja a halálos ágyán azt mondta neki:„Ha igaz, odaadó barátra lesz szükséged, keresd megGeorg Guntert, köszöntsd a nevemben, és mondd megneki, hogy én küldtelek hozzá. Hidd el, mindent meg-tesz, hogy a segítségedre legyen!”

Georg Gunter a tenyerébe temette arcát, amely mélymegindultságról árulkodott.

– Szóval így gondolt rám a halála elõtt...! Köszö-nöm, hogy elmondtad ezt nekem. Ígérem, nem fog csa-lódni bennem.

– Tudom. Igazad van, csakugyan idõt kell nyernünk,amíg Lanie nem éri el a nagykorúságát.

– Bízd rám, azt hiszem, tudom a megoldást. – Georgbácsi hangja már újra határozottan csengett. – Ha készleszek üzletileg együttmûködni Hagennel, akkor õ ezzel

41


elérte a célját, és nem fogja túlságosan sürgetni az eskü-võt. Nem akarok akadályt gördíteni cégeink egyesüléseelé, habár nekem ez az egész feleannyira sem fontos,mint neki. Csak azért megyek bele, hogy jogom legyenbeleavatkozni Lanie sorsába. Holnap idehozod, és közö-sen megbeszéljük a tennivalókat. Szomorú lennék, hanem teljesülne leghõbb vágyam, és nem menne felesé-gül hozzád, fõleg miután megvallottad, mennyire szere-ted õt. Kényszeríteni nem fogjuk, inkább várunk. Taláncsakugyan kamaszos rajongás, amit a másik férfi irántérez, aki ráadásul nem is tud róla. Talán még elnyerheteda szívét. Holnap engedd, hogy én beszéljek vele. Elõttemhamarabb megnyílik, hagyj magunkra bennünket egyórára! Nem fér a fejembe, mikor és hol találkozhatott az-zal a másik férfival. Nem hiszem, hogy az édesanyja éle-tében történt, úgy tudom, akkor még szabad volt a szíve.A balti-tengeri nyaralásig legalábbis ez volt a helyzet. Ottmegfigyelhetted õt, és azt mondod, nem volt senki vele.

– Így van, Georg bácsi, teljesen visszavonultan élt azédesanyjával, soha nem láttam senkit a társaságukban.

– Na látod! Az utazás után az édesanyja betegségekomolyra fordult, tüdõgyulladás vitte el. A gyászév ide-je alatt Lanie teljes magányban töltötte napjait. El semtudom képzelni, hogyan találkozhatott volna bárki ide-gennel!

– Talán neked majd elárulja, Georg bácsi.– Meglátjuk! Holnap, ahogy megbeszéltük, hagyj

egy kicsit magunkra bennünket. – Úgy lesz.

42


Másnap reggel Werner, ígéretéhez híven, tizenegy órakormegjelent Hagenéknál. Lanie zavart volt, és többször el-pirult, amit Werner sajátságos viszonyuk számlájára írt.Õ maga igyekezett elfogulatlanul viselkedni vele, hogyezzel átsegítse kezdeti zavarán, pedig neki is a torkábandobogott a szíve.

Georg bácsi már a kapuban várta õket, és a karjátnyújtotta Lanienak, hogy bevezesse a házba.

– Isten áldása legyen az érkezéseden, kedves gyer-mekem! Azt kívánom, mindig boldog légy. Akárhol for-dulsz meg, ott legyen a szerencse a sarkadban! – Ezek-kel a szívélyes szavakkal fogadta vendéget.

A lány ráemelte bársonyos tekintetét.– Olyan nagyon jó vagy hozzám, Georg bácsi. Ugye,

szólíthatlak így?– Boldoggá tennél vele, gyermekem – felelte az idõs

ember, és bevezette Laniet a dolgozószobájába.– Mielõtt megmutatnám a házat, szeretnék elbeszél-

getni veled ebben a csendes zugban. Azt hiszem, vanmirõl.

Lanie követte, de a tekintete félénken Wernert keres-te, aki a másik oldalán lépdelt. Vajon megmondta-e anagybátyjának, hogy csak eljátszották az eljegyzést?

Georg bácsi érezte, hogy Laniet most ez a kérdés iz-gatja leginkább, mert amint beléptek a dolgozószobába,megfogta a kezét, és így szólt:

– Werner mindent elmondott, amirõl tegnap szó esettközöttetek. Légy nyugodt, mindketten a te oldaladon ál-lunk, és minden erõnkkel azon leszünk, hogy megköny-nyítsük a dolgodat. Hallottam, mennyire félsz az édes-

43


apádtól, és hogy nem mersz szembeszállni az akaratá-val. Werner boldogtalan, amiért elzárod elõle a szívedet,de esze ágában sincs kényszeríteni a házasságra.

Lanie arca többször színt váltott, és néha félénken rá-nézett Wernerre, aki égõ szemmel viszonozta a pillan-tását. Ilyenkor Lanie gyorsan elkapta a tekintetét.

– Nem tudom, mivel érdemeltem ki, Georg bácsi,hogy ennyi jóindulattal vagy irántam. Igaz, édesanyáma halála elõtt a lelkemre kötötte, hogy ha tanácsra vagysegítségre van szükségem, forduljak hozzád. Sajnálom,amiért nem tudom teljesíteni a kívánságodat. Te pedigahelyett, hogy haragudnál, szeretettel fogadsz.

Georg bácsi tekintete hosszan elidõzött a leány ked-ves, ismerõs vonásain, mielõtt így felelt:

– Megpróbálom megmagyarázni, kislányom. Igaz,az volt a leghõbb kívánságom, hogy egy pár legyen be-lõletek Wernerrel, de engem nem az üzleti megfontolásvezetett, mint édesapádat. Én csak azt akartam, hogyideköltözz a házamba, az én védelmem alá. Nagyon isjól tudom, hogy az apád sem a feleségét, sem téged nemhalmozott el szeretettel. Én meg... hidd el, szívbõl sze-retlek, kicsi Lanie, és azt is megmondom, miért. Eláru-lok egy titkot, ugye nem mondod el senkinek?

– Nem, Georg bácsi, megbízhatsz bennem.– Jól van, gyermekem. Nos, az édesanyád még mielõtt

hozzáment volna az apádhoz, titokban az én jegyesemvolt. Akkoriban szegény ördög voltam, nem volt sem-mim, csak adósságom, ezért elválasztottak minket egy-mástól. Édesanyádat gazdag emberhez akarták felesé-gül adni. Hozzád hasonlóan õ sem mert szembeszállni

44


az apja akaratával. Nem mertem visszatartani, sajnál-tam volna magammal rántani a szegénységbe, nem akar-tam, hogy nélkülözzön mellettem. Nehéz szívvel elvál-tunk egymástól, de egymás iránti szeretetünk nem szûntmeg soha. Miután férjhez ment, már csak nagyon ritkánés kizárólag mások jelenlétében találkoztunk. Tudtam,hogy boldogtalan a házassága. Hogy is lehetett volnaboldog rideg, zsarnoki természetû férje mellett? Nemelég, hogy kimondhatatlanul szenvedtem emiatt, a sorsis a bolondját járatta velem. Attól a naptól fogva, hogylemondtam az édesanyádról, megváltoztak a körülmé-nyeim, mert amihez csak nyúltam, arannyá vált a kezem-ben. Néhány év múlva jelentõs vagyonra tettem szert.Ekkor már a szülei is beleegyeztek volna a házasságunk-ba, de sajnos már késõ volt. Benned csak a szeretett asz-szony gyermekét láttam mindig, arra, hogy ki az apád,nem is akartam gondolni. Hála istennek, külsõleg ésbelsõ tulajdonságaidban egyaránt édesanyád hasonmásavagy. Születésedtõl fogva szeretlek, mert ha annak ide-jén nem választanak el egymástól bennünket édesanyádszülei, akár az én kislányom is lehetnél. Felnõttél, ésamikor láttam, mennyire hasonlítasz az édesanyádra,feltámadt bennem a vágy, hogy valami módon magam-hoz kösselek. Amikor az apád elõrukkolt a két cég egye-sítésének ötletével, és azt javasolta, hogy ennek meg-pecsételéseképpen te és Werner kössetek házasságot,kapva kaptam az ajánlatán. Eszembe sem jutott, hogyvalamelyikõtöknek esetleg kifogása lesz ellene. Azt hit-tem, ti ketten is egymásra találtok majd. Imáim csak fé-lig találtak meghallgatásra, hiszen Werner szívbõl beléd

45


szeretett, míg te, mint ahogy már mondtad, mást válasz-tottál.

Lanie felhevülten válaszolt:– Istenem, ezek után kétszeresen bánt, hogy... hogy

nem teljesíthetem a kívánságodat.Gunter úr megsimogatta a kezét.– Édes kislányom, nincs olyan ember a földön, aki-

nek minden vágya teljesül. Most már tudod, hogy min-den igyekezetemmel azon leszek, hogy hozzásegítseleka boldogsághoz, vagy legalább a boldogtalanságtól meg-óvjalak. Werner mindenben a segítségemre lesz, nekemazt mondta, a te boldogságodat a sajátjánál is fonto-sabbnak tartja.

Lanie újra elpirult, és a tekintetével Wernert kereste.Az idõs házigazda elcsípte a pillantását, és meglepõ-dött. Ugyan miért néz Lanie ilyen furcsán az unokaöcs-csére? A helyzet nem hagyott neki idõt a fejtörésre, deannyit azért leszögezhetett magában, hogy a fiatalok egy-általán nem közömbösen néztek egymás szemébe.

– Werner azt mondta, hogy a barátom akar lenni, ésezért végtelenül hálás vagyok neki – mondta Lanie hal-kan.

Werner megfogta a kezét, az ajkához emelte, és gyen-géden megcsókolta.

– Én tartozom köszönettel, amiért érdemesnek tartasza barátságodra. Bõséges jutalom számomra, ha hozzá-segíthetlek a boldogsághoz.

Lanie mély lélegzetet vett, és igyekezett nyugalmaterõltetni magára. Egyre az zakatolt az agyában, hogy bár-csak hinni tudna a szerelmében!

46


– A barátságotoknak magam is csak örülni tudok –vette át a szót Georg bácsi. – Jó lenne, ha megbeszél-nénk a teendõket. Idõt kell nyernünk, legalább addig,amíg be nem töltöd a huszonegyedik életévedet. Ha márnagykorú vagy, nem állsz az apád fennhatósága alatt.

A lány csüggedten megrázta a fejét.– Azt hiszed, az apám akkor majd felhagy a paran-

csolgatással, és nem akarja többé rám kényszeríteni azakaratát? Kétlem, hogy megváltozna. Soha nem fog be-leegyezni, hogy szabadon döntsek, fõleg a házasságotilletõen.

– Addig összeszeded a bátorságodat, és érvényre jut-tatod az akaratodat vele szemben. Ha képtelen leszel rá,akkor én veszem kezembe az ügyet. Aki idõt nyer, éle-tet nyer. Werner az eljegyzés ideiglenes titokban tartásátkérte. Kitaláltunk egy elfogadhatónak tûnõ magyaráza-tot, amit majd közölni fogok az apáddal. Húzzuk az idõt,ameddig csak lehet, te pedig ezalatt gyakran megláto-gatsz. Okot mindig találunk rá, mert tudd meg, történ-jék bármi, én többé nem tévesztelek szem elõl. Jöjjön,aminek jönnie kell, nálam mindig védelemre, támaszratalálsz. Wernernél úgyszintén.

Beszéd közben észrevétlenül jelt adott az unokaöcs-csének, hogy hagyja magukra õket. Werner észbe kapott,és valami sürgõs üzleti teendõre hivatkozva távozott.Lanie vágyódó pillantása, ahogy utánanézett, ismét el-gondolkodtatta Georg bácsit. Amikor egyedül maradt alánnyal, megfogta a kezét, és így szólt:

– Éppen kapóra jön, hogy Werner kicsit magunkrahagyott bennünket. Szeretnék feltenni neked egy kérdést,

47


amire õszinte választ várok. Werner azt mondja, mástszeretsz. Tudok-e segíteni, hogy egymáséi legyetek azzala férfival?

Lanie borzasztóan zavarba jött, nem mert ránézni. A férfinak feltûnt, hogy tekintetét akaratlanul az ajtóraszegezi, ami mögött az imént Werner eltûnt.

– Nem, Georg bácsi, ebben sajnos nem segíthetsz.Az a másik férfi... õ... hát tudod, õ nem szeret engem,még ha... jaj, istenem, ne kérdezz ilyeneket, nem tudokbeszélni róla.

– Honnan tudod, hogy nem szeret?A lány arca lángba borult.– Onnan, hogy... jaj, Georg bácsi, hiszen csak futó-

lag találkoztam vele.– Ha arra elegendõ volt ez a találkozás, hogy te sze-

relemre lobbanj iránta, akkor fordítva is megtörténhe-tett, nem?

Lanie kétségbeesetten megrázta a fejét. Egy pillanat-ra megfeledkezett róla, hogy kivel beszél, és hogy el-árulhatja magát.

– El akarja hitetni velem, de... de én nem tudok hin-ni neki.

Georg Gunternek egyetlen arcizma sem rezdült, pe-dig már magában levonta a megfelelõ következtetést.

Lanie hirtelen észbe kapott, hogy mit is mondott, éslátszott arcán az aggodalom. Az öreg ekkor nyugodtan,látszólag ártatlanul megjegyezte:

– Ebben az esetben egyedül te tudsz segíteni maga-don, kicsi Lanie. Na de velünk van a jó Isten, és erõt ad.

– Hagyjuk az egészet, Georg bácsi, olyan kínos ne-

48


kem errõl beszélni. Inkább arról beszéljünk, hogyanakarsz nekem segíteni.

Georg Gunter arcán mosoly suhant át.– Édes kislányom, azt még magam sem tudom pon-

tosan. Van pár merész ötletem, valamelyikbõl majd késztervet kovácsolok. Az a fontos, hogy idõt nyertünk, ígyalaposan megfontolhatunk minden lépést. Ha eszedbejut valami, nyugodtan szóljál! De amíg magunkban va-gyunk, szeretnék még egy bizalmas kérdést feltenni.Mondd csak, mivel a másik férfihoz fûzõdõ szerelmedreménytelen, mit gondolsz, lehetséges-e, hogy egyszermégis feleségül menj Wernerhez? Az õ védelme alattmindig biztonságban lennél, meglenne mindened, õ pe-dig olyan jó férjed lenne, amilyet csak el tudsz képzelni.

Laniet ez olyan váratlanul érte, hogy megint elvesz-tette az önuralmát. Felugrott, úgy hadarta:

– Nem, nem, soha! Éppen az õ felesége nem leheteksohasem!

– Éppen az övé nem? De hát miért?– Nem, mert... jaj, hiszen tudod, hogy a barátom, és

nem szeretném elveszíteni – bökte ki. Látszott rajta a megkönnyebbülés, amiért ilyen jó kifogás jutott azeszébe.

Georg bácsi nem mutatta, hogy átlát rajta.– Igen, megértelek – bólintott komolyan. – Azt aka-

rod mondani, hogy nagyon fontos számodra a barátsága?– Ó, igen, végtelenül fontos, mert õ... igen, õ olyan

jó ember.– Szerintem is. Amikor találkoztatok a tengerparton,

ugye nem tudtad, hogy õ az unokaöcsém?

49


Lanie összekulcsolta a kezét.– Honnan tudhattam volna? Azelõtt soha nem lát-

tam.– Õ meg elsõ látásra beléd szeretett.Lanie elhárító mozdulatot tett.– Csak bebeszéli magának. Önmagát is félrevezeti,

csak mert teljesíteni akarja a kívánságodat.– Tévedsz. Nekem elmondta, hogy rögtön beléd sze-

retett, és csak azután tudta meg, hogy éppen te vagy aza Lanie Hagen, akit feleségül szántam neki.

Erre olyan elveszetten, szinte segélykérõen nézett ráa lány, hogy megsajnálta. Úgy döntött, nem nyugtalanít-ja tovább. Lanie nagyon félénk, kár lenne megijeszteni,mert akkor képes hosszú idõre magába zárkózni, gon-dolta.

– Most már tényleg beszéljünk másról, Georg bácsi!– kérte Lanie, könyörgõ pillantással.

– De hiszen már témát váltottunk, gyermekem! Mostmár nem a kedvesedrõl, hanem Wernerrõl beszélünk.

A lány rémült tekintete láttán Georg Gunter azt mond-ta magában: „Szegény kis Lanie, alaposan elbántam ve-led, de a saját érdekedben meg kellett tennem. Örülök,mert bár fájdalmat okoztam neked, úgy tûnik... azt hi-szem...”

Mielõtt végiggondolta volna, Werner nyitott be a szo-bába. Talán jobb is így, szegény kislány kissé összeszed-heti magát, amíg Wernerrel végigvezetik a házon. Isméta lányhoz fordult:

– Még ha belátható idõn belül nem is akarsz e házúrnõje lenni, azt javaslom, nézz körül nálunk. Apád

50


elõtt meg kell õriznünk a látszatot! El kell hitetned ve-le, hogy érdekel a ház, hiszen ez lesz jövendõ otthonod.Ki tudja... Mit gondolsz, mi lesz veled, ha betöltöd a hu-szonegyedik életévedet, és apád eltaszít magától, amiértnem akarod teljesíteni a kívánságát? Akkor ideköltözölhozzám, és az én kislányom leszel!

Lanie hitetlenkedve nézett egyik férfiról a másikra.– Befogadnál, Georg bácsi?– Örömmel, gyermekem.Lanie hálásan nyújtotta felé a kezét.– Olyan kedves vagy, Georg bácsi, szívbõl köszönöm

a jóságodat. Ígérem, nem leszek a terhedre. Ha apámmeg is vonja tõlem a támogatását, van saját vagyonom,amelyet édesanyámtól örököltem. Az elég lesz, hogy fe-dezze a szükségleteimet.

– Hogy jut eszedbe azt mondani, hogy a terhemrelennél? Neked bármikor örömmel adok otthont a házam-ban.

– Amivel örökre magad ellen fordítanád az apámat.Nem engedhetem meg, hogy erre sor kerüljön. Mégisörülnék, ha megnézhetném a házadat, hiszen a legjobbbarátaim laknak benne. Ha otthon leszek, és rátok gon-dolok, így könnyebb lesz magam elé képzelni bennete-ket.

Hármasban elindultak hát, hogy bejárják a nagy há-zat. Georg bácsi a lány elejtett megjegyzéseibõl kiszûr-te, milyen változtatásokat tartana kívánatosnak, hogyotthonosan érezze magát ezekben a helyiségekben. Lanieséta közben egészen felélénkült, boldoggá, felszaba-dulttá tette a kellemes, szeretetteljes légkör, amely körül-

51


vette. Elérkeztek a nyugati szárnyba, ahol Werner la-kott. A férfi dolgozószobájában Lanie önfeledten meg-állt, mint aki éppen ezt a helyiséget szeretné legjobbanaz emlékezetébe vésni. Georg bácsi figyelte mindenrezdülését, de nem akarta megzavarni, inkább Wernerfigyelmét is másra terelte.

A lány elhomályosult tekintettel állt a szoba köze-pén, és ijedten összerezdült, amikor Werner megszólí-totta. Heves mozdulattal elfordította a fejét, hogy ne lás-sák könnyfátyolos szemét. Georg Gunter éles tekintetétazonban nem kerülte el mindez, és maga is érzékenyember lévén, megfejtette a titkát, amit oly nagy igyeke-zettel próbált elrejteni elõlük a lány. Szinte biztos voltbenne, hogy Lanie kiválasztottja nem más, mint Werner.Azért nem akarja elárulni, mert azt hiszi, hogy a férfinem szereti õt, és csak azért kérte meg a kezét, hogy anagybátyja kedvére tegyen. Amikor erre rájött, nagy kõesett le a szívérõl, és feltámadt benne a remény, hogyLanie egyszer mégiscsak igent mond Wernernek.

Miután a gyümölcsöskertet is megnézték, ahol Lanienem gyõzött álmélkodni a gazdagon termõ gyümölcsfákláttán, visszaindultak a házba.

– Csodálatos a kerted, Georg bácsi. Istenem, de sze-retnék itt lenni szüretkor! – sóhajtott Lanie.

– Jól van, a szavadon foglak. Mindig értesítelek, habeérik valamelyik gyümölcs. És ha eljössz, neked adoma legszebb példányokat.

– Hallottad, Werner? Te vagy a tanúm, hogy mindezelhangzott. Hátha Georg bácsi megfeledkezik az ígére-térõl.

52


Werner meghajolt.– Teszek róla, hogy erre ne kerüljön sor.A ház felé tartottak éppen, amikor megérkezett Lanie

édesapja. A háziak hangsúlyozott udvariassággal és szín-lelt örömmel fogadták. Franz Hagen nem elõször jártnáluk. Az elmúlt évben gyakran megfordult üzleti ügy-ben a Gunter-villában.

Georg Gunter azt javasolta, hogy a fiatalok sétálja-nak egyet a kertben, mielõtt asztalhoz ülnek. Õk addig,fordult Franz Hagenhez, átvonulnak a dolgozószobába,hogy néhány kérdést négyszemközt megbeszéljenek. Ígyis lett. Werner a karját nyújtotta Lanienek, és nem is sej-tette, milyen hevesen dobog a lány szíve, amikor elindultaz oldalán.

Georg Gunter bekísérte a házba a vendégét, majd adolgozószobába érve hellyel kínálta.

– Még ebéd elõtt szerettem volna a tudtodra adni,Franz, mi késztette Wernert arra, hogy az eljegyzés ide-iglenes titokban tartását kérje.

– Ami azt illeti, szívesen megtudnám az okát.– Nos, magad is tudod, hogy egy legényember nem

úgy él, mint egy szerzetes. Akárcsak más egészséges fi-atalembereknek, Wernernek is mindig megvoltak a ma-ga kis szerelmi ügyei. Miután hazatért külföldi útjáról,olyan kapcsolatba bonyolódott, amely akarata ellenérekomolyabbra fordult a kelleténél. Az illetõ hölgy meg-lepõen kitartó, nem könnyû szabadulni tõle. Botránnyalfenyegetõzik, ezért Werner kénytelen taktikázni egy ki-csit. Szeretné a lányodat minden kellemetlenségtõl meg-kímélni.

53


Georg Gunternek nem volt lelkiismeret-furdalása,amiért félrevezette Franz Hagent, aki egy pillanatig semkételkedett állítása igazában.

– Hm, gondoltam, hogy ilyesmirõl van szó. Ebben azesetben szerintem is jobb lesz, ha Werner elõbb szabad-dá teszi magát. Mert ha Lanie fülébe jut... tudod, milyennevetségesen viselkednek ilyen helyzetben a nõk. Igaz,akkor is engedelmeskedne az akaratomnak, de jobb ke-rülni a bonyodalmakat! Pénzzel nem lehet elintézni azta dolgot?

Georg megrökönyödve hallgatta vendége lelketlenszavait. Hát milyen apa az, aki képes kiszolgáltatni a lá-nyát egy olyan férfinak, akinek más nõvel van szerelmiviszonya? Mégis a legnagyobb nyugalommal válaszolt:

– Sajnos nem. Én már felajánlottam Wernernek, hogya rendelkezésére bocsátok egy bizonyos összeget, deszerinte azzal mindent elrontana. Elõvigyázatosnak kelllennie. Majd úgy intézi, hogy fokozatosan kihûljön akapcsolatuk, mert csak így kerülheti el a botrányt.

– Mennyi idõre van szüksége ehhez?– Nem tudni elõre, de az esküvõvel legalább egy fél

évet várnunk kell. Az eljegyzést pedig csak közvetlenülelõtte hirdetnénk ki.

– Számomra elég kellemetlen a hír, mert attól tartok,hogy ebben az esetben üzleti tárgyalásaink is feleslege-sen elhúzódnának.

– Hogy érted ezt? A kettõnek semmi köze egymás-hoz! Ami az üzletet illeti, felõlem máris nekifoghatunka közös tervek kidolgozásának. Én meg átrendeztetem aházat, hogy Lanie érkezésére az is rendben legyen. Ter-

54


mészetesen elvárom, hogy gyakran meglátogasson, más-ként nem tudom meg, mit hogyan szeretne. Ezt, remé-lem, te is jóváhagyod.

– Magától értetõdik – felelte Hagen megkönnyebbül-ten, mert örült, hogy üzleti ügyei nem szenvednek ha-lasztást az esküvõ idõpontjának kitolódása miatt. – Eb-bõl a szempontból szerencsés, hogy a házad a városszélén fekszik. Lanie feltûnés nélkül eljárhat ide. És havalakinek elõbb-utóbb mégis szemet szúrna, nos azmajd késõbb magyarázatot kap rá, ha közzétesszük azeljegyzést. Egy dologra azért felhívnám a figyelmedet.Tapasztalatból beszélek, kérlek, ne kényeztesd el Laniettúlságosan. Én szigorúan neveltem, hogy ezzel is tom-pítsam túlérzékeny édesanyja befolyását. Azt javaslom,te is cselekedj hasonlóképpen!

Georg Gunter tudta, mennyit szenvedett a lelketlenember mellett Lanie édesanyja, és a keze akaratlanulökölbe szorult e szavak hallatán. Legszívesebben bele-vágott volna Franz Hagen önhitt képébe, de uralkodniakellett magán. Visszafogott, fojtott hangon csak ennyitmondott:

– Majd a házaséletben minden a helyére kerül. A je-gyesség ideje alatt azonban figyelmesebbnek kell len-nünk. Egyikünk sem szeretné, ha Lanie egyik napról amásikra meggondolná magát.

Franz Hagen még önmagán is túltett, amikor vállvo-nogatva megjegyezte:

– Hamar elmenne a kedve az ellenkezéstõl, tudja õazt jól, hogy ezzel nálam ugyan nem megy sokra. Köte-lessége alávetni magát az akaratomnak. Az asszonyokat

55


kordában kell ám tartani, kedves barátom! Agglegény-ként, elhiszem, hogy nincs tapasztalatod ebben, ezért isfigyelmeztetlek. Szorosra kell fogni a kötõféket, külön-ben elszabadul a pokol!

Georg Gunter csak nehezen tudta türtõztetni magát,ezért másra terelte a szót. Mire asztalhoz hívták õket, si-került megvitatniuk a legfontosabb üzleti teendõket.

56


V.

A délutáni tea elfogyasztása után a vendégek búcsúz-kodni kezdtek. Georg bácsi megállapodott Lanieval akövetkezõ látogatás idõpontjában, majd a két Guntermagára maradt. Cigarettára gyújtottak, és kényelembehelyezték magukat a nappaliban. Georg bácsi mosolyog-va fordult unokaöccséhez:

– No, fiam, nehéz délutánod volt?Werner végigsimított a homlokán, arca megrándult

a visszafojtott izgalomtól.– Még kérded, Georg bácsi? Annak idején te is átél-

ted mindezt, hiszen szeretted Lanie édesanyját, és aztmondod, a lánya megszólalásig hasonlít rá. El sem tu-dom mondani, milyen nehezemre esett közömbösségetszínlelve és semmiségekrõl csevegve sétálgatni vele.

Az öreg bólintott.– Nálam senki sem érthet meg jobban, fiam, és ép-

pen ezért nem akarom eltitkolni elõtted, hogy milyenkövetkeztetésre jutottam. Távol áll tõlem, hogy hiú re-ményeket ébresszek benned, de ha kicsit is ismerem azemberi szíveket, azt kell mondjam, nem reménytelen a helyzeted.

Werner hirtelen felegyenesedett a karosszékben.– Hogy érted ezt, Georg bácsi?– Mindjárt megmagyarázom. Azt hiszem, az a férfi,

aki elrabolta Lanie szívét, éppen te vagy.Werner nagy szemeket meresztett.– Én? Honnan veszed?Georg Gunter beszámolt az aznap délután tett felfe-

57


dezésérõl, amit Werner az izgalomtól kipirultan hallga-tott. De a végén mégiscsak csüggedten ingatta a fejét.

– Felfigyeltél egy-két furcsaságra, az igaz, de attólfélek, tévedsz. Ha így van, akkor meg miért mondta,hogy mást szeret?

Bácsikája ajka körül finom mosoly játszott.– Hogy miért? Azért, mert nem hiszi el, hogy szere-

ted. Úgy gondolja, csak áltatod magad, azért, hogy tel-jesíthesd a kívánságomat. A lányok nagyon szemérme-sek tudnak lenni. Lanie a világ minden kincséért semárulná el az érzéseit, mégis minden szava, minden pil-lantása az irántad érzett szerelemrõl tanúskodik. Talánkorai még, én mégis abban reménykedem, hogy végülminden jóra fordul. De nagyon elõvigyázatosnak kelllenned, nem árulhatod el, hogy sejtjük az igazságot,mert ezzel mindent elrontanál! Megijedne, és behúzód-na a csigaházába, aztán meg leshetnénk, mikor tudjukújra elõcsalogatni. Hát ezt akartam elmondani neked,mert megesett a szívem rajtad. Látom, hogy szenvedsz,ezért nem vitt rá a lélek, hogy hallgassak a felfedezé-semrõl.

Werner összekulcsolt kézzel, mintha imádkozna, ésfojtott hangon így felelt:

– Jákob kerek hét esztendeig szolgált Ráchelért. Haazt mondod, van remény, türelmesen kivárom szívemvágyának teljesülését. Mindenesetre köszönöm, hogynem tartottad titokban elõttem a megérzéseidet. Nem-igen merek hinni bennük, de azért mégis egy csöppnyireményt öntöttél a szívembe. Kérlek, ezentúl is tartsdnyitva a szemed. Alkalomadtán nagy szükségem lesz

58


egy kis biztatásra, és Lanie hozzád sokkal õszintébb,mint hozzám. Igaz, egy éve, a Balti-tengernél nekem isaz volt az érzésem, mintha holmi rokonszenvnél többetérezne irántam. Csak azt az egyet nem értem, miértmondta, hogy mást szeret.

– Hiszen az imént már megpróbáltam elmagyarázni...na mindegy! Remélem, hogy minden jóra fordul, és amagam részérõl igyekszem mindent megtenni ennek ér-dekében. Elõször is átrendeztetem a nyugati szárnyat,méghozzá Lanie ízlésének megfelelõen. Csupán kisebbváltoztatásokról van szó, de az is némi felfordulással jár.Addig ideiglenesen birtokba vehetsz néhány helyiséget akeleti szárnyban, hogy ne zavarjanak a munkálatok.

Werner meghatottan fogta meg nagybátyja kezét.– Ennyire biztos vagy abban, hogy minden úgy lesz,

ahogy eltervezted?– Igen, fiam. De arra kérlek, légy türelemmel, ne

akarj a rúd elé szaladni. Látom, szükség lesz itt az éndiplomáciai érzékemre. Ne csodálkozz, ha olykor fur-csának találod is, amit mondok vagy teszek, megvan ráaz okom. Neked nem kell mást tenned, csak követni azutasításaimat. Szeresd bátran Laniet, törõdj vele, légyhozzá türelmes, mutasd ki nyíltan, mennyire szereted,de ne sürgesd a viszonzást! Biztos vagyok benne, hogyõ is szeret téged, csak egyelõre büszkeségbõl nem akar-ja bevallani. Légy tekintettel rá!

Werner olyan erõvel szorította meg a kezét, hogynagybátyja fájdalmában felszisszent. Meleg, baráti pil-lantást váltottak, majd ki-ki ment a dolgára.

Ettõl a naptól fogva Werner ellenvetés nélkül követ-

59


te nagybátyja utasításait. Ha váratlanul a menyasszonyaszemébe nézett, neki is feltûnt különösen meleg, gyen-géd pillantása. Ilyenkor a lány zavarba jött, de mindiggyorsan visszatalált a szerepébe.

Georg Gunter gondoskodott róla, hogy a fiatalok so-kat legyenek együtt. Werner õszintén kimutatta Lanieiránt érzett szerelmét, és olyan gyengéd figyelmességgelvette körül, hogy a lány kezdte úgy érezni, ezt nem lehetcsak úgy megjátszani. Az idõ múlásával egyre jobbanmegismerte Werner nyílt, becsületes jellemét, és tisztel-te emiatt. Napról napra jobban fájt neki, amiért mégsemtudott fenntartás nélkül hinni a szerelmében. Bárcsak so-ha ne értesült volna az apja és Georg bácsi közötti üzle-ti megegyezésrõl, akkor most könnyû dolga lenne!

Lanie apja lázas eltökéltséggel dolgozott a két cégegyesítésén. Georg Gunter ráhagyta, hiszen neki semszármazott kára belõle, inkább hasznára volt az együtt-mûködés. Alapjában véve semmi köze sem volt ennek afiatalok házasságához. Franz Hagen titokban azt remél-te, hogy idõvel sikerül félreállítania Georg Guntert, és õlesz az egyesült cég egyszemélyes vezetõje. De nagyonelszámította magát, mert annak ellenére, hogy GeorgGunter inkább csendestársként viselkedett, nagyon is jóltudta, miben mesterkedik. Nem hagyta, hogy vezetõi szé-ke meginogjon, mert Wernerben szorgalmas és tehetsé-ges utódot látott. Hagennel való együttmûködésének azvolt az egyedüli célja, hogy közelebb kerüljön a lányá-hoz. Úgy okoskodott, hogyha minden a tervei szerintalakul, akkor egy napon Werner kerül a közös vállalko-zás élére – Lanieval az oldalán.

60


Lanie gyakran volt Gunterék vendége. Mindig azzalaz ürüggyel hívták meg, hogy a ház átrendezésével kap-csolatban kérik ki a véleményét, és Lanie boldog öröm-mel tett eleget a meghívásoknak. Amikor csodálkozvakérdezte, miért költözött át Werner a keleti szárnyba, éshogy a nyugati szárny átrendezésekor miért az õ ízléséttartják mérvadónak, Georg bácsi a következõ magyará-zattal szolgált:

– Tudod, Lanie, az unokaöcsém és én agglegényekvagyunk, nincs tapasztatunk az otthonteremtésben, s ta-lán nem is eléggé kifinomult az ízlésünk. Ha te nem isakarsz Werner felesége lenni, én azért szeretném, ha egynapon megnõsülne.

Elégtétellel figyelte, hogy Lanie elsápad, és szépszemébõl eltûnik a csillogás. Egy hang sem jött ki a tor-kán, mert már maga a gondolat is sebet ejtett a szívén,hogy Werner más lányt vezet az oltár elé. Georg Gunter,aki olvasott a gondolataiban, megtoldotta ezt még egyravasz megjegyzéssel:

– Nem akarom erre vesztegetni a szót, mert az uno-kaöcsém kijelentette, hogy ha téged nem kaphat meg,mást nem hajlandó feleségül venni, és ehhez sajnos nemfér kétség. Én mégis azt mondom, hogy a legforróbbszerelem is elhamvad, ha nem talál viszonzásra. Meg-vallom, nagyon szeretném, ha Werner hamarosan meg-nõsülne. Talán te tudnál hatni rá. Kérlek, beszéld rá,hogy válasszon valaki mást magának!

Lanie szeme elkerekedett, és megbicsakló hangonkérdezte:

– Én?

61


– Igen, hiszen a te véleményedre ad leginkább. Hakomolyan beszélsz a fejével, talán belátja, hogy náladnincs semmi esélye. Nagy szívességet tennél vele, hamegmagyaráznád neki, hogy barátságnál többet soha-sem leszel képes érezni iránta. Számítok rád, kislányom!

Ezzel pontot tett a beszélgetés végére. A szeme sar-kából figyelte a lányt, és nem kerülte el a figyelmét hir-telen támadt rémülete.

Nem sokkal e beszélgetés után rákérdezett Werner-nél, hogy Lanie megpróbálta-e rábeszélni, nézzen máslány után, akit feleségül vehetne.

Werner csodálkozva rázta meg a fejét, és értetlenülnézett a nagybátyjára.

– Nem, bácsikám, errõl nem esett szó közöttünk. Deha megpróbálkozik vele, oda minden reményem.

Georg Gunter ravaszkásan mosolygott.– Úgy bizony, fiam, akkor tényleg nem reményked-

hetünk tovább.– Mégis honnan veszed, hogy Lanienak eszébe jut-

hat rábeszélni engem egy másik kapcsolatra?– Onnan, hogy én magam kértem meg rá. Ha csak-

ugyan megteszi, annak a jele, hogy tévedtem, amikorazt hittem, téged szeret. Eddig nem teljesítette a kérése-met, és ez azt bizonyítja, hogy õt magát is megrémítet-te a lehetõség, hogy egyszer talán meggondolod magad,és elveszel valaki mást feleségül. Hidd el, minden okunkmegvan a reménykedésre.

Werner tele volt nyugtalansággal, remények és kéte-lyek között õrlõdött folyamatosan. Minden találkozá-sukkor attól tartott, hogy Lanie esetleg teljesíti Georg

62


bácsi kérését, és felveti elõtte a nõsülés gondolatát. Samikor elbúcsúztak, újra és újra elöntötte a boldogság,hogy erre nem került sor.

Franz Hagen számára most már egyáltalán nem voltsürgõs az eljegyzés hivatalos bejelentése. Üzleti terveienélkül is maradéktalanul valóra váltak. Természetesentovábbra is vejének akarta Georg Gunter örökösét, denem sürgette az esküvõt, hiszen meggyõzõdött róla,hogy Gunterék házában minden elõkészületet megtettekLanie érkezéséhez. Azt sem bánta, hogy a lány nagyonmegszerette jövendõ apósát. A võlegényével is szemmelláthatóan elmélyült a kapcsolata.

Hetek, hónapok teltek el, és Georg Gunter egy na-pon arról számolt be Franz Hagennek, hogy unokaöcs-cse még mindig nem tudott pontot tenni régi szerelmiügye végére, ami miatt lehetetlen nyilvánosságra hoz-ni az eljegyzést. Kíváncsi volt rá, hogy Hagent meny-nyire érinti közömbösen a lánya sorsa, ezért megje-gyezte:

– Komoly aggályaim vannak, Franz. Úgy tûnik, Wer-ner jobban kötõdik ahhoz a nõhöz, mint hittem. Szerin-tem nem is akar igazán pontot tenni e tûrhetetlen kap-csolat végére.

Franz Hagen a homlokát ráncolta. – Felõlem azzal tart fenn szerelmi viszonyt, akivel

akar. Férfi vagyok, nem erkölcscsõsz. S ugyan melyikházasembernek nincsenek kis félrelépései? Wernerügyeljen arra, hogy az illetõ hölgy ne verje nagydobra akapcsolatukat. Ha nem akarnak megválni egymástól,akkor az ördögbe is, titokban kell találkozniuk.

63


– Szóval nincs ellene kifogásod, hogy fenntartsa a kapcsolatot az esküvõ után is?

Franz Hagen legyintett.– Mit bánom én! Ennek semmi köze sincs a házas-

sághoz.Georg Guntert mélységesen felháborította ez a cini-

kus válasz. Hirtelen felállt, mert félõ volt, hogy nem tuduralkodni az indulatain. Nem elõször érezte, hogy leg-szívesebben belevágna Hagen önelégült képébe.

– Még egyszer beszélek Wernerrel – mondta végül,lehiggadva. – Szeptember eleje van, az eljegyzés óta há-rom hónap telt el.

– Igen. Szerintem december elején kéne megtarta-nunk az esküvõt. Neked mi a véleményed? – kérdezteHagen. Unott arca elárulta, mennyire nem érdekli a lá-nya sorsa.

Georg Gunter utánaszámolt. Október tizenkilencedi-kén van Lanie huszonegyedik születésnapja. Nagykorúlesz, és akkor már saját maga veheti kezébe sorsánakirányítását.

– Legyen, ahogy kívánod.– Tegyük, mondjuk, december ötödikére az esküvõt.

Ha Wernernek addig nem sikerül véget vetnie régótahúzódó szerelmi viszonyának, akkor folytathatja az es-küvõ után is, persze megfelelõ elõvigyázatossággal.

– Beszélek vele – felelte Georg Gunter kurtán, és azajkába harapott. Ezek után még inkább megértette, mi-lyen megpróbáltatásoknak volt kitéve Lanie édesanyjaHagennel leélt évei alatt.

64


VI.

Szinte nem múlt el nap úgy, hogy Lanie el ne látogatottvolna Gunterékhez. Elérkezett a gyümölcsszüret, amely-bõl õ is derekasan kivette a részét. Örömét lelte a munká-ban, boldog volt, hogy saját kezûleg szedhette le a leg-szebb gyümölcsöket. Óvatosan becsomagolta egyenként,vagy kosárba gyûjtötte, és a konyhába vitte, ahol befõttkészült belõle. Magától értetõdõen a két házigazdávalegyütt felügyelte a gyümölcsszedõk munkáját. AmikorGeorg Gunter megköszönte a segítségét, így válaszolt:

– Ha tudnád, Georg bácsi, milyen örömmel dolgo-zom! Végre csinálhatok valami hasznosat! Olyan csodá-latos érzés kézbe venni ezeket a pompás gyümölcsöket.Nézd ezt a gyönyörû barackot! Ezt szedjük le utoljára.Kár, hogy nem áll el olyan sokáig, mint az alma vagy akörte. A legszebbeket félreraktam ebéd utáni csemegé-nek. A kevésbé szépeket bevitettem a konyhába, azok-ból befõtt lesz. Az éléskamra dugig van télirevalóval, shála nektek, a miénk is odahaza.

– Szeretném, ha ma is vinnél egy kosár barackot,Lanie. Látod, mennyi van belõle – mondta Georg bácsi.

Lanie ránevetett.– Tudod, hogy nem vagyok szégyenlõs, Georg bácsi.

Werner már összekészített nekem egy kosárral. Indulokis haza, vár az apám.

Georg bácsi megfogta a kezét, és a szemébe nézett.– Szeretném, ha örökre nálunk maradnál, Lanie. Ha

itt vagy, az az érzésem, hogy még a nap is ragyogóbban,melegebben süt. Nincs igazam, Werner?

65


– Épp ezt mondtam én is az imént, bácsikám, de ne-kem nem akarja elhinni.

Lanie elpirult.– A te szádból udvarias bóknak tûnt – felelte, de

Werner tekintetétõl megremegett.– Azt akarod mondani, hogy kételkedsz az õszinte-

ségemben?– A bácsikád szájából mindenesetre hihetõbben hang-

zik – vette tréfára a dolgot Lanie, amit Werner szemre-hányó tekintettel viszonzott.

– Sajnos, mondhatok én bármit, nem hiszel nekem –jegyezte meg fájdalmas hangon, és kiment a szobából.

Lanie szívére szorított kézzel nézett utána. Georg bá-csi, aki tanúja volt a jelenetnek, rosszallóan megjegyezte:

– Megint fájdalmat okoztál neki, Lanie.– Nem volt szándékos, Georg bácsi, hidd el, nem volt

szándékos! – bizonygatta a lány.– Elhiszem, gyermekem, de ne feledd, milyen érzé-

keny Werner, ha rólad van szó. Te nem szereted, és ezértnem hiszel az õ érzelmeiben sem, pedig igazán szerettéged. Mit gondolsz, sikerül-e rávennem, hogy keressenmásik feleséget magának?

Lanie elsápadt. – Tényleg azt hiszed, hogy... szóval, hogy szeret en-

gem? Te mindig õszinte voltál hozzám, Georg bácsi,kérlek, válaszolj igaz szívedbõl!

Georg Gunter nem vette le a szemét Lanie könyörgõarcáról, és látta, milyen feszült figyelemmel lesi a vála-szát.

– Hát még mindig kételkedsz benne, kislányom? Nem

66


hiszem, hanem tudom, hogy nagyon szeret téged. De er-rõl nincs értelme tovább beszélnünk. Bárcsak rá tudnámvenni, hogy nézzen más feleségjelölt után! Csak amiótaeljársz hozzánk, döbbentünk rá igazán, mennyire hiány-zik egy asszony a házból. Le a kalappal Viereckné elõtt,de akármilyen gondoskodó, mégiscsak fizetett alkalma-zott nálunk. Nekünk másra van szükségünk. Ó, most juteszembe, hiszen én egyszer már megkértelek, hogy pró-bálj beszélni Wernerrel, hátha rád jobban hallgat, és nõ-sülésre adja végre a fejét. Megtetted, amire kértelek?

Lanie fülig pirult, és lesütötte a szemét, amikor ígyválaszolt:

– Nem, én... elfelejtettem.– De kár! Most már ne halogasd tovább! Majd el-

mondod, hogyan fogadta. Szeretném, ha megértené,hogy le kell mondania rólad. Különben soha nem fogmást elvenni feleségül.

Lanie felemelte a fejét, és a jóságos Georg bácsi sze-mébe nézett tétován.

– Ki kell várnom a megfelelõ pillanatot, nem lehetezt csak úgy szóba hozni.

– Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját.Ja, és még valamit szeretnék megbeszélni veled, Wernerúgysem jön vissza egyhamar, édesapád pedig várhategy kicsit. Gyere, ülj ide mellém! – Georg bácsi leültettemaga mellé, a díványra a lányt. – Figyelj rám, gyerme-kem! Hamarosan elérkezik az ideje, hogy megmondjukédesapádnak, nem lesz semmi a kettõtök házasságából.Jövõ hónapban betöltöd a huszonegyet, nagykorú leszel,és apád nem parancsolhat neked tovább. Szeretnélek

67


megóvni a haragjától, ezért a következõ tervet eszeltemki: mihelyt megünnepeltük a születésnapodat, közlömvele, hogy Werner nem akar feleségül venni. Eddig azthitettem el vele, hogy Werner azért vonakodik nyilvá-nosságra hozni az eljegyzéseteket, mert titkos szerelmiviszonyt folytat egy asszonnyal, amit elõbb végleg le kellzárnia.

Lanie rémülten hallgatta.– Ezt mondtad neki, és õ ennek ellenére feleségül

akar adni Wernerhez?– Igen, ugyanis, mint mondta, nem lepi meg, és nem

is zavarja túlságosan, ha egy férfi a felesége mellett sze-retõt tart. Mindössze az a kérése, hogy Werner legyenelõvigyázatos, nehogy a füledbe jusson a híre.

Lanieban egybõl feltámadt a sértett büszkeség.– Felháborító! – kiáltotta.– Én is annak tartom, gyermekem, és éppen ezért

kérlek, függetlenítsd magad az édesapádtól, amennyirecsak lehet. Hidd el, nincs egy csepp lelkiismeret-furda-lásom sem, amiért olykor félrevezetem. Szóval a kellõidõpontban közlöm vele, hogy Werner nem hajlandó fe-leségül venni téged. Majd megkérdezi, mit szándékozomtenni, hogy tartani tudjam magam a megegyezésünkhöz.Erre azt mondom, hogy én minden tõlem telhetõt meg-tettem, és most már nincs más eszköz a kezemben, minthogy kitagadjam az unokaöcsémet. Egyszerûen nem te-kintem tovább az örökösömnek.

– De ugye ezt nem gondolod komolyan, Georg bá-csi? – kérdezte Lanie szorongva.

– Hová gondolsz, hát persze hogy nem! Wernert ez

68


idõ alatt üzleti útra küldöm. Apád elõtt így megõrizzüka látszatot, mintha kitagadtam volna õt. Fogadni mer-nék, hogy apád nem akar többé feleségül adni hozzá, sõtazt is megtiltja, hogy akár a nevét is kiejtsd elõtte. Töb-bé nem kényszerít rá senki, hogy olyan férfihoz menj fe-leségül, akit nem szeretsz.

Lanienak fogalma sem volt róla, hogy Georg bácsicsak sarokba akarja szorítani, hátha így sikerül kiug-rasztania a nyulat a bokorból.

Gondolataiba mélyedve meredt maga elé. Bárcsakszólhatna, hogy erre semmi szükség, hiszen õ már rég-óta hisz Werner szerelmében, és csak sértett büszkesé-gében mondta, hogy mást szeret! Szívesen bevallottavolna Georg bácsinak, hogy elsõ pillantásra megtetszettneki Werner, és azonnal beleszeretett, pedig akkor mégsemmit sem tudott róla. Mégsem mert szólni, mert na-gyon szégyellte magát, amiért hazudott. Még életébennem volt ilyen tanácstalan, fogalma sem volt, mihezkezdjen.

– Jaj, Georg bácsi – sóhajtotta kétségbeesetten –, mimindent megteszel értem! Még hazudni is képes vagymiattam! No és mi lesz azután? Werner csak nem ma-radhat örökké távol.

– Persze hogy nem. Mihelyt az apád kijelenti, hogynem óhajtja többé vejének, te szabad leszel, mire én nagykegyesen megbocsátok Wernernek, és visszafogadom aházamba. Ennyi az egész. Elhiheted, hogy nagyobb dol-gokat is képesek lennénk megtenni, ha rólad és a boldog-ságodról van szó. Werner nagyon szeret, és kész hozzáse-gíteni téged a szabadsághoz, hogy követhesd a szívedet.

69


Sokkal boldogabban elvenne feleségül, de mivel te mástszeretsz, fejet kell hajtania az akaratod elõtt.

Lanie válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán.Elkínzott arccal kezet nyújtott.

– Mindent köszönök, kedves Georg bácsi, amit csakértem tettél, és amit ezentúl teszel. Kérlek, Wernernekis fejezd ki szívbõl jövõ hálámat önzetlen segítségéért.Tudja már, mit forgatsz a fejedben?

– Nem, de még ma beavatom.– És vajon beleegyezik?– Ha segíteni akar rajtad, kénytelen lesz.– Õ a legjobb, a legnemesebb és a legsegítõkészebb

férfi a világon. Bárcsak tudnám, hogyan mondjak nekiköszönetet!

– Természetesen úgy, hogy ráveszed, foglalkozzonmás lányokkal is, ne csak veled. Ahogy már mondtam,a viszonzatlan szerelmet megöli a kilátástalanság.

Georg Gunter az egész jelenet alatt úgy érezte ma-gát, mint egy hóhér, tudta, hogy a szavaival mennyiremegkínozza Laniet. De mivel az õ érdekében cseleke-dett, igyekezett megkeményíteni a szívét. Azt akarta,hogy boldog legyen, és már régóta tudta, hogy ez csakWerner oldalán válhat valóra. Valahogy rá kell vennie,hogy vallja meg nyíltan a szerelmét, mert amíg erre nemkerül sor, neki meg van kötve a keze. Tudta, hogy oko-san kell eljárnia, hiszen két fiatal boldogsága a tét.

Lanie sápadtan, elbizonytalanodva felelte:– Nem tudom, képes leszek-e ilyen komoly feladat-

ra. Én... szóval... igen kényes ügyrõl van szó, és Wernertalán megharagszik rám, ha elõhozakodom vele.

70


– Gondolod? És téged természetesen bántana, hamegharagudna rád.

– Hát persze, Georg bácsi – kapott a szón Lanie –, hi-szen barátok vagyunk, és õ is olyan jó hozzám mindig.

– Bizony. Talán igazad van, lehet, hogy csakugyanfájna neki, ha éppen te akarnál a lelkére beszélni. Hagy-juk a csodába az egészet!

Lanie megkönnyebbülten fellélegzett, és már egygyenge mosolyra is futotta az erejébõl. Sietve elbúcsú-zott Georg Guntertõl, és hazaindult.

Jobb, ha most nem találkozik Wernerrel, gondolta.Tudta, hogy akaratlanul is megbántotta. Miért is kellettazt mondania, hogy nem hisz a szavának? Attól rettegmindig, hogy véletlenül elárulja magát, ezért kell ilye-neket mondania... Persze hogy boldog volt a férfi ked-ves és gyengéd szavai hallatán! A lelke mélyén érezte,hogy hinnie kell a szerelmében, hiszen Werner nem len-ne képes hazudni neki.

Elöntötte a boldogság, ha erre gondolt, és ó, de szí-vesen menekült volna a karjába, és mondta volna: „Ölelját, hiszen nálad otthonra találtam! Szeretlek, s rajtad kí-vül nem szeretek már soha mást!” Mit nem adott volnaérte, ha van benne elég bátorság, hogy mindezt bevalljaneki.

Leküzdhetetlen ellenszenv ébredt benne az édesapjairánt. Végsõ soron miatta került ilyen kínos helyzetbe,mert az üzlet érdekében egyszerûen áruba bocsátottaõt. Feleségül akarja kényszeríteni Wernerhez, még azsem zavarná, ha annak más nõvel lenne kapcsolata!Háborgott a lelke, fájdalom, harag és megvetés költö-

71


zött a szívébe, ami egyre jobban eltávolította az apjától.Szemrehányást tett magának, amiért annyira fél tõle.Vajon a nagykorúsággal együtt megjön-e majd a bátor-sága is?

Az édesanyjától jelentõs vagyont örökölt, amelyet ezidáig az apja kezelt, és a kamatokkal tetszés szerint ren-delkezett. Igaz, nemcsak joga, de kötelessége is volt,hogy lánya nagykorúságáig õ kezelje a vagyont, ennekellenére a rendelkezésére bocsáthatott volna egy bizo-nyos összeget, amelybõl Lanie a bevásárlásait fedezhet-te volna.

Még most is kénytelen volt apjától pénzt kérni a leg-apróbb kiadásokra is, és meg kellett neki mutatnia aszámlát. Mindössze csekély zsebpénzt kapott tõle, mertazt akarta, hogy tõle függjön a lánya.

Vajon lesz-e bátorsága megmondani neki, hogy anagykorúsága pillanatától önállóan kívánja kezelni a va-gyonát? És mit válaszol majd rá az édesapja?

De ennél is jobban foglalkoztatta az a kérdés, hogyWerner Gunter egy napon tényleg más lányt vesz fele-ségül. Igaza lenne Georg bácsinak, hogy a viszonzatlanszerelem magától elmúlik? A szívébe nyilallt a fájdalom,mert úgy érezte, nagyon is lehetséges. Soha nem lenneképes rábeszélni Wernert, hogy nõsüljön meg, ezért ishagyta eddig figyelmen kívül Georg bácsi kérését. Hogymondjon neki ilyet? Milyen bánatosan, szemrehányóannézne rá Werner, ha szóba hozná elõtte, a saját szívfáj-dalmáról nem is beszélve! Lám, az imént is megsértõ-dött, egy óvatlan szavával megbántotta. Persze hogy nemvolt szándékos, csak ne kéne olyan görcsösen ügyelnie

72


rá, nehogy elárulja az érzéseit. Jaj, pedig mennyire sze-reti õt! Ha újra megkérné a kezét, nem lenne képes mégegyszer nemet mondani. Csakhogy nem fogja megtenni,Werner ahhoz túl büszke.

Ezeken töprengett útközben, hazafelé. Apja már azasztalnál ült, amikor belépett, és sötét arccal fogadta.

– Ki nem állhatom a pontatlanságot, jó lenne, ha eztszem elõtt tartanád – mondta szigorúan. Nem kérés voltez, inkább parancs.

– Bocsáss meg, apám, egy kicsit elkéstem. Nézd, mi-lyen gyönyörû õszibarackot hoztam! Georg bácsi egyegész kosárral küldött belõle. Ha látnád, mennyi gyü-mölcs termett az idén a kertjében! A jövõ héten a koraialmát szedjük, a fák roskadoznak a rengeteg gyümölcssúlya alatt – mesélte lelkendezve, hogy kibékítse az ap-ját.

Franz Hagen nagy kegyesen megengedte, hogy a tá-nyérjára tegyen néhányat a legszebb barackok közül.Ma sem tudott kedves lenni a lányához, aki akaratlanulis párhuzamot vont közte és Gunterék viselkedése kö-zött. Milyen jók és kedvesek hozzá abban a másik ház-ban! Nemcsak a két férfi, még a házvezetõnõ is. A sze-mélyzet is sokkal barátságosabb, mint a szülõi házban.Hirtelen elfogta a vágy, hogy mindig ott, azok között a melegszívû emberek között legyen!

Amikor az apja visszavonult, õ is a szobájába indult.Mihelyt egyedül maradt, szemét elöntötték a könnyek.Soha életében nem érezte még magát ennyire magá-nyosnak, ennyire elhagyatottnak. Az apja soha nem be-cézte, amióta az eszét tudja, nem volt hozzá egy jó szava

73


sem. Nemcsak vele, szegény édesanyjával is ugyanígybánt.

Milyen boldog lehetett volna az édesanyja, ha annakidején Georg bácsinak nyújtja a kezét!

74


VII.

Lanie távozása után nem sokkal Werner bement a nagy-bátyjához. Nagyon sápadt volt, látszott rajta, hogy szen-ved.

– Lanie már elment – mondta Georg bácsi.– Tudom, bácsikám, láttam az ablakból. Ne hara-

gudj, amiért elrohantam, de nagyon megbántott.– Már nem tart sokáig, fiam, csak egy kicsit légy

még türelemmel! Hidd el, nem akart neked fájdalmatokozni! Nem más ez a részérõl, mint önvédelem.

– Úgy érzem, reménytelen az egész.– Ennyire nekikeseredtél?– Kimondhatatlanul szenvedek, bácsikám.– Gyere, ülj le! Elmesélem, mirõl beszélgettünk!Most is, mint már annyiszor, beavatta Wernert kette-

jük beszélgetésébe. Elmondta, mit tervez Lanie szüle-tésnapjának megünneplése után. Werner hagyta, hogyvigasztalja. Az a tény, hogy a lány nem hajlandó a lel-kére beszélni a nõsüléssel kapcsolatban, újra reménytöntött belé. Nagybátyja azon ötlete viszont, hogy õt lát-szólag kitagadja, mire Franz Hagen eltiltja tõle a lányát,nem nyerte el a tetszését.

– A végén még megtiltja a lányának, hogy feleségüljöjjön hozzám, és akkor mit nyerünk az egészen?

– Nagyon is sokat! Mindenekelõtt azt, hogy Laniefüggetleníti magát az apjától, és talán végre összeszedia bátorságát, és megteszi, amit a szíve parancsol neki.

– Nem értem, mire gondolsz.– Mindjárt megmagyarázom. Ha Lanie látja, hogy

75


fel akarjuk bontani az eljegyzéseteket, azt hiszi, nem ra-gaszkodunk már az esküvõhöz. Nem érzi többé kény-szernek az egészet, és ha tényleg szeret, akkor elfogja afélelem, hogy elveszít téged. Most még úgy-ahogy kö-zel érzi magát hozzád, de ha felbontjuk az eljegyzést,megrémül, azt hiszi, végleg lemondtál róla, és a sürge-tésemnek engedve, talán tényleg elveszel valakit felesé-gül. Meglátod, minden erejével azon lesz majd, hogy té-ged megtartson. Ha az apja megtiltja neki a veled valótalálkozást, belátja, hogy ha nem akar elveszíteni, megkell küzdenie a szerelméért. Csak így vehetjük rá, hogyszínt valljon. Ha minden úgy van, ahogy gondolom, ak-kor a múltkor hazudott neked, amikor azt állította, hogymást szeret, és most bajban van, mert nem meri bevalla-ni az ellenkezõjét. Egy lánynak sokkal, de sokkal nehe-zebb kiállni az érzései mellett, mint egy férfinak. Kér-lek, légy még egy kicsit türelemmel, meggyõzõdésem,hogy az események jó irányban haladnak. Az lenne alegjobb, ha õ is elhinné, hogy kitagadtalak, mert akkorazonnal tudná, hová, kihez tartozik. Persze ismerve mind-kettõnket, ezt úgysem hinné el soha.

Werner elmosolyodott.– Nem, Georg bácsi, ezt csakugyan nem hinné el. Is-

mer téged, és tudja, milyen jó szíved van.– No megkönnyebbültél? Ugye, megint bizakodva

nézel a jövõbe, fiam?– Csodálatosan meg tudsz vigasztalni, kedves bácsi-

kám, mindig meghozod a kedvem. Hála istennek, nemso-kára itt van Lanie születésnapja, mert én már nem bí-rom sokáig. Ha tudnád, milyen nehéz türtõztetni magam!

76


Miután sikerült a fiúba lelket öntenie, áttértek az üz-leti út részleteinek megbeszélésére. A látszatot kellettkelteniük, hogy a gazdag nagybácsi tényleg kitagadtaWernert.

– Olyan érzésem van, fiam, hogy Franz Hagen nemegészen nyílt lapokkal játszik. Megfigyeltem mostaná-ban egy-két furcsaságot. Noha megállapodtunk, hogyközös üzleteket csinálunk, és az árainkat egyeztetjük,azon mesterkedik, hogy megkaparintsa a legkedvezõbbmegbízásokat. A vevõket titoktartásra szólította fel, ésárengedményt ígért nekik. Elõfordult, hogy rossz helyenkopogtatott, ugyanis két régi, hûséges vevõm látszólagbelement a játékba, de nem hallgatták el a dolgot, ahogymegígérték, hanem elküldték nekem Franz Hagen ár-ajánlatát.

– Felháborító, amit mûvel ez az ember! Vannak bi-zonyítékaid?

– Igen, megmutatom, ha akarod. Nem marad máshátra, mint hogy körbejárjuk a vevõinket, és mi is fel-ajánljunk egy kis árengedményt. Ezzel el is veszítjükazt a többletbevételt, amit a Hagennal való szövetkezés-sel nyertünk volna, és újra ugyanoda jutunk, ahonnanelindultunk. Semmi szükség tehát a további együttmûkö-désre.

– Micsoda alávaló gazember! – kiáltotta Werner fel-háborodottan.

– Ahogy mondod. Soha nem voltam valami jó véle-ménnyel róla, gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége.Miután közlöm vele, hogy kitagadtalak, te körbejárod avevõinket, és bemutatod nekik a bizonyítékokat, hogyan

77


akart üzlettársunk túljárni az eszünkön. Csak így tudunkvéget vetni a mesterkedéseinek. Amint Lanie a feleségedlesz, az lesz az elsõ dolgom, hogy hidegvérrel felbontsamaz apjával kötött szerzõdést. Nekem úgysem fûzõdötthozzá különösebb érdekem, csupán Lanie miatt mentembele. Õt akartam megszabadítani az apjától, akinek csaknemrég ismertem meg az igazi arcát. Ahogy mondtam:ha Lanie biztonságban lesz, haladéktalanul közöljükvele, hogy rájöttünk, miben sántikál, ellenintézkedése-ket tettünk, és a továbbiakban eltekintünk mindennemûegyüttmûködéstõl. Erre majd feldühödik, és megszakítjavelünk a kapcsolatot, aminél jobb nem is történhetne.Laniet meg úgy elhalmozzuk szeretettel, hogy egy pilla-natig sem fogja hiányolni azt a szívtelen apját.

– Bárcsak már ott tartanánk, Georg bácsi!– A nehezén már túl vagyunk, fiam, hidd el.

Néhány nappal késõbb Georg Gunter meglátogatta FranzHagent, üzleti ügyeikrõl akart tárgyalni vele. Azt perszeegyelõre nem említette, hogy tud a háta mögött tett lé-péseirõl. Dolga végeztével, mielõtt elbúcsúzott volna,így szólt:

– Szeretnék jó napot kívánni Lanienak, ha itthon van.– Megtalálod odafenn, a szobájában.Nem vesztegette az idõt a bejelentkezéssel, hanem

azonmód felsietett a lépcsõn. Éppen be akart kopogni alány szobájának ajtaján, amikor halk sírás ütötte meg afülét. Megtorpant. Talán jobb volna, ha most mégsemmenne be hozzá, fontolgatta, de nem hagyta nyugodni adolog. Mindenképpen tudni akarta, miért sír Lanie.

78


Halkan bekopogott hát, majd belépett az ajtón. A lányegy karosszékben ült magába roskadva, és tenyerébe te-mette az arcát.

– Lanie! – kiáltotta Georg Gunter részvéttel.A lány rémülten felpattant, és zavartan meredt rá.

Ahogy felállt, valami leesett az ölébõl. Georg Gunter odalépett és lehajolt, hogy felemelje.

Egy csokor hervadt rózsát tartott a kezében meg egy le-vélkét, amelyen ez állt: „Viszontlátásra!” Azonnal felis-merte unokaöccse kézírását. Türtõztette magát, pediglegszívesebben hangosan felkiáltott volna örömében.

Látszólag gyanútlanul a kisasztalra tette a rózsákatmeg a levelet. Átölelte a még mindig zavartan ácsor-gó Laniet, megsimogatta a haját, és kedvesen faggatnikezdte:

– Édes kis Lanie, mondd, miért szomorkodsz? Bo-csáss meg, amiért bejelentés nélkül rád törtem, de csaküdvözölni akartalak, ha már nálatok jártam. Csodálko-zom, amiért könnyek között talállak. Miért keseredtél elennyire?

Lanie hálásan megszorította a kezét, közben félén-ken a rózsákra sandított. Remélhetõleg Georg bácsi nemtulajdonított nekik jelentõséget.

– Olyan buta vagyok, Georg bácsi, én... igen, azértsírtam, mert... mert apám tegnap már megint nagyondühös volt rám.

– Akkor nincs okom különösebb aggodalomra, hi-szen ez mindennapos dolog.

Lanie kibontakozott a karjából, még egyszer meg-szorította a kezét, és mosolyt erõltetett az arcára.

79


– Ezúttal eltörött a mécses, Georg bácsi, szégyellemmagam érte. Ne is törõdj vele! Örülök, hogy feljöttélhozzám, jólesik az embernek, ha kedves arcot lát, és ér-zi, hogy szeretik.

Mialatt beszélt, a hervadt rózsákhoz lépett, és a le-vélkével együtt gyors mozdulattal beseperte a kis asztalfiókjába. Georg Gunter természetesen úgy tett, mint akiezt nem vette észre, pedig alig tudta palástolni mosolyát.„Hogy harcol a kis buta a boldogság ellen!” – gondolta,s már elõre örült, hogy elmesélheti Wernernek ezt azapró, ám semmiképp se jelentéktelen megfigyelését.

Látszólag teljesen gyanútlanul elbeszélgetett még alánnyal, és meghívta másnapra.

Rövid habozás után Lanie megkérdezte, hogy vanWerner.

– Jaj, majd elfelejtettem: üdvözletét küldi, és elnézé-sedet kéri, amiért a múltkor olyan udvariatlanul távo-zott. Alighogy elmentél, bejött hozzám. Látszott rajta,milyen bánatos. Nem tudja kiheverni, hogy le kell mon-dania rólad.

Lanie kissé elsápadt, tekintetébõl mély fájdalom su-gárzott.

– Sajnálom, hogy miattam szenved – mondta csen-desen.

– Remélem, elhiszed, hogy ez az igazság.A lány bólintott.– Elég jól ismerem már ahhoz, hogy bármi hamis-

ságot feltételeznék róla. Hidd el, engem is bánt ez azegész.

Georg Gunter ismét magához ölelte.

80


– Elhiszem én, drága gyermekem, elhiszem. Csak aza baj, hogy ez nem segít rajta, sajnos bele kell nyugod-nia a megváltoztathatatlanba. Most el kell búcsúznom,dolgom van még az irodában. Holnap várunk!

– Köszönöm, Georg bácsi, majd úgy intézem, hogynálatok teázhassak. Látod, hogy felbátorodtam? Csakúgy bejelentkeztem teára, mintha hazamennék.

– Ugye, tudod, milyen nagy öröm ez számomra? Ak-kor a holnapi viszontlátásra!

– Viszontlátásra, Georg bácsi, és add át üdvözlete-met Wernernek! Szeretném, ha nem neheztelne rám, és...és nem vonná meg tõlem a... a barátságát.

– Majd megmondom neki.Georg bácsi mögött becsukódott az ajtó, Lanie pedig

a szívére szorított kézzel, lehunyt szemmel állt a szobaközepén. Egy ideig mozdulni sem tudott, de aztán fel-ocsúdott, és kihúzta a fiókot, amelybe a rózsákat és a le-vélkártyát rejtette. Nem is sejtette, hogy idõs barátjapontosan tudja, Werner virágai és búcsúlevele miatt itat-ta az egereket. Szégyenkezett, és haragudott is magára,hiszen egyedül önmagát okolhatta a boldogtalanságáért.Ezért is fakadt sírva.

Most már szívesen meggyónt volna mindent Werner-nek, de hiányzott hozzá a bátorsága.

81


VIII.

Georg Gunter nem tudott azonnal beszámolni unoka-öccsének az eseményekrõl. Az irodában számos elintéz-nivalója akadt, még ebéd közben is üzleti ügyekrõl be-széltek. Mivel nem volt vendég a háznál, Viereckné isvelük étkezett.

Ebéd után a házvezetõnõ lepihent, a két férfi pedig akávé mellett cigarettára gyújtott.

– Ma délelõtt Franz Hagennál jártam – kezdte GeorgGunter –, hogy a szerzõdések ügyében még egyszer be-széljek vele. Egy pillanatra beugrottam Laniehoz is.Szívélyes üdvözletét küldi, és kéri, hogy ne haragudj rá,és ne foszd meg õt a barátságodtól.

Werner belepirult az örömbe.– Köszönöm, Georg bácsi. Azt hiszem, soha életem-

ben nem lennék képes haragudni rá. Csupán elszomorít,amiért olyan elutasító velem.

Georg bácsi jóságos arcán mosoly terült szét.– Õ legalább annyira szomorú, mint te, és csak azért

viselkedik elutasítóan, mert fél, hogy elgyengül. Tudod,mit csinált éppen, amikor benyitottam hozzá?

– Mit?– Forró könnyeket ontott egy száraz rózsacsokor és

egy levél felett, amelyen a te, igen a te kézírásoddal ezállt: „Viszontlátásra!”

Werner felkapta a fejét.– Ó, hát megõrizte a rózsákat és a levelemet?– A jelek szerint igen, mert hogy az esett ki az ölé-

bõl, amikor hirtelen felugrott.

82


Georg Gunter a legapróbb részletekig beszámolt ajelenetrõl. Nem mulasztotta el ecsetelni Lanie kétség-beesett igyekezetét, hogy elrejtse elõle az árulkodó bi-zonyítékokat.

Werner izgatottan, visszafojtott lélegzettel itta a sza-vait. Amikor a nagybátyja befejezte, vadul szorongatnikezdte a kezét.

– Köszönöm, Georg bácsi, köszönöm neked! Mostmár magam is kezdem elhinni, hogy Lanie szeret, és el-lenkezésének csak kislányos félénksége az oka. Annyi-ra más, mint a többi lány. Az apja szinte rabszolgasor-ban tartotta, soha nem érezte a szabadság ízét, hogyanis merné hát nyíltan megvallani az érzelmeit? Vége a tü-relmemnek, nem leszek többé tekintettel félszegségére,kikényszerítem belõle végre az igazságot!

– Nono, csak semmi heveskedés! Mindent elronta-nál, fiam. Megint csak azt mondom, légy türelemmel.Most, hogy bizonyosságot szereztél a szerelmérõl, meg-látod, nem esik annyira nehezedre a várakozás. Lanie-nak elõbb önmagát kell legyõznie, most talán még õmaga sem tudja, mit érez. Ha válaszút elé állítod, csakráijesztesz. Meggyõzõdésem, hogy nem kell sokáig vár-nod. Kérlek, ne változtass hát a viselkedéseden, mutasdki nyíltan, mennyire szereted, hogy õ maga legyen kény-telen felhagyni ezzel a gyerekes bújócskával. Csak aszületésnapjáig várjál! Ha elhitetjük az apjával, hogy ki-tagadtalak, meglátod, megtiltja neki, hogy továbbra is amenyasszonyodnak tekintse magát. Ez majd végre meg-oldja a nyelvét, megjön a bátorsága, és lesz ereje hozzá,hogy végre színt valljon. Várd ki, amíg „kitagadlak”! Ha

83


nem a tervem szerint alakulnának a dolgok, utána mégmindig cselekedhetsz a saját belátásod szerint. Megígé-rem, hogy a tervezett idõpontban, tehát december ötödi-kén oltár elé vezeted Laniet. Persze az apjának akkormár egyáltalán nem fog ez tetszeni. Egyébként kissé sa-rokba szorítottam kedves Hagen barátunkat. Közöltemaz észrevételemet, miszerint több vevõnk visszavonta arendelését. Rákérdeztem, ugyan nála tapasztalható-e eza jelenség. Csûrte-csavarta a választ, egyre csak a nehézidõket emlegette. Amikor a forgalom visszaesésére pa-naszkodtam, diadalittasan felragyogott a tekintete. Per-sze azt elmulasztottam megjegyezni, hogy a vesztesége-im jelentéktelenek. Aggodalomra nincs okunk, fiam, hakörbejárod a vevõinket, gyorsan kiköszörüljük a csorbát.A mi termékeink még mindig jobb minõségûek és ol-csóbbak, mint Hagené, aki könnyen és gyorsan akarmeggazdagodni. Ha azt hiszi, hogy tisztességtelen mes-terkedésével falhoz állíthat bennünket, nagyon téved.Ha nem jövök rá idõben, akkor jelentõs kárt okozottvolna. Ezért késõbb még majd számolok vele. A bizo-nyítékok szerencsére a kezemben vannak. Ha elég ügyesleszel, üzleti utad után az eddiginél is több megrende-léssel számolhatunk.

– Igyekezni fogok, Georg bácsi, szeretnék méltó len-ni a bizalmadra. Lanieval kapcsolatban is követem a ta-nácsaidat, habár nem könnyû megállnom, hogy ne ve-gyem egyszerûen a karomba, és ne csókoljam le azt asok buta ellenkezést az ajkáról. Jaj, Georg bácsi, olyantündéri az a lány!

Georg Gunter helyeslõen bólintott.

84


– Igen az. Kedves, vonzó, bájos. Ha látom, az ifjúsá-gom jut az eszembe. Hálát adok a gondviselésnek, hamegérem, hogy az imádott asszony leánya fogja megszé-píteni a napjaimat életem alkonyán. A kemény, szívtelenFranz Hagenre pedig magányos öregség vár. Õ magaakarta így, és már csak Lanie édesanyja miatt is megér-demli, hogy erre a sorsra jusson.

Másnap délután három óra tájban Lanie megérkezettGunterékhez, ahol már javában tartott az alma- és kör-teszüret. A színültig telt kosarak mellõl Viereckné kiál-tott oda neki:

– Nézze ezt a gazdag áldást, nagyságos kisasszony!Micsoda gyönyörû példányok! Tudja, én már húsz évefigyelem ezeket a gyümölcsfákat, de még egy évbensem hoztak ilyen bõséges termést.

– Csodálatos – mondta Lanie, és kiment a házveze-tõnõvel a kertbe, ahol a munkások hosszú létrákról szed-ték a gyümölcsöt. Elhatározta, hogy segít nekik, de elõbbgumikesztyût húz, hogy megvédje a kezét és a gyümöl-csöt egyaránt.

Viereckné rövid terepszemle után visszament a ház-ba, hogy az almát és a körtét elraktározza a másodikemeleti kamra polcain. Késõbb Lanie is segíteni akartneki, ám addig is a kertben látott munkához. Egyszercsak Werner bukkant fel mellette váratlanul.

– Jó napot, Lanie! Észre sem veszel, annyira beleme-rültél a munkába.

Lanie összerezzent, alig mert a szemébe nézni. Bá-jos arca elsápadt, az ajka megremegett.

85


– Már megjöttél, Werner?A férfit boldoggá tette a lány zavara, alig tudta meg-

állni, hogy ne kapja a karjába. – Nemcsak én, hanem a bácsikám is. Kiküldött érted,

szeretnénk élvezni a társaságodat a teánál. Elvehetem a kosaradat?

A lány engedelmesen átnyújtotta a gyümölccsel telikosarat.

– Mehetünk – mondta.– Túl nehéz neked ez a kosár, Lanie, agyondolgozod

magad értünk!A férfi lágy hangja és tekintete annyira zavarba hoz-

ta, hogy már megint tiltakozni akart, de eszébe jutott,hogy a múltkor is vérig sértette. Mosolyt erõltetett hátaz arcára.

– Dehogyis! Magunknak is szedtem gyümölcsöt.Georg bácsi nem feledkezik meg rólunk, minden alka-lommal teli kosárral megyek haza.

– Boldog, hogy neked örömet szerezhet. De ki nelenne boldog az õ helyében! Irigylem, amiért elfogadoda kedveskedését, míg az enyémet visszautasítod.

Lanie lehúzta a kezérõl a gumikesztyût, és beletettea kosárba. Werner nem állhatta meg, hogy meg ne érint-se a finom, fehér ujjakat. Lanie hagyta, hogy az ajkáhozemelje és megcsókolja a kezét.

Visszasétáltak a házba. Werner leadta a kosarat Vie-recknének, aki a kamrai munkával végezvén, éppen akonyhába igyekezett, hogy elkészítse a teát az uraknakés a vendégnek. Az egész házat friss almaillat lengte be.

Werner kérdezés nélkül belekarolt Lanieba, úgy ve-

86


zette be a házba. A szokottnál kissé szorosabban tartotta,közben lopva az arcát figyelte. Boldogan észlelte, hogyLanie fülig pirult.

Csak a nappali ajtajában engedte el a karját.Georg bácsi ragyogó arccal fogadta õket. – Ha tudnád, mennyire vártuk már a percet, hogy ve-

led teázhassunk! Az a gyanúm, hogy Werner az irodaióra mutatóját is elõrehajtotta, hogy siettesse az idõt.

Felállt, és odakísérte Laniet a kisasztalhoz, amelyeta cseléd finomabbnál finomabb falatokkal rakott meg.

Igazán kellemes hangulatban telt az idõ. A házigaz-da és az unokaöccse egymással versenyeztek, hogy me-lyikük kényezteti jobban a vendéget. Lanie boldoganszolgálta ki a két férfit, s azok örültek az apró figyel-mességeknek, amelyekhez csak az asszonykezek érte-nek igazán.

Teázás után a férfiak egy kis házimuzsikálásra vágy-tak. Lanie kitûnõen zongorázott, így hát megkérte õket,hogy válasszanak egy-egy zenemûvet. Georg bácsi Cho-pint hallgatott volna szívesen, unokaöccse pedig egyGrieg-darabot választott. Amikor a lány ezt játszotta,közönségérõl megfeledkezve, halkan énekelni kezdett.A férfiak meglepetten füleltek. Lanie a jelenlétükbenmég sohasem énekelt, õk pedig nem is sejtették, hogyilyen édes-bús, szívbe markoló hangja van. Mozdulatla-nul, lélegzet-visszafojtva hallgatták és élvezték a dalt.Tudták, a legkisebb nesz elég, hogy Laniet megzavar-ják, aki bizonyára azonnal abbahagyná az éneklést.

Lanie hangja felerõsödött, egyre felszabadultabbanszárnyalt. A két férfi megbabonázva hallgatta Solveig da-

87


lát. Werner lehunyta a szemét, és teljes átéléssel szívtamagába az érzelmekkel áthatott, áradó dallamot. Csakakkor nézett fel újra, amikor az utolsó hangok is elhaltak.

„Szívrepesve, hûen várok rád!” – így szólt a dal, ésWerner elõtt világossá vált, hogy Lanie zárkózottságamögött mennyi kedvesség, szívjóság rejlik. Mélyen meg-hatódott, és leírhatatlan boldogság lett úrrá rajta. Úgyérezte, bepillantást nyert Lanie szívének legtitkosabb rej-tekébe.

Lanie felemelte a tekintetét. Olyan volt, mint akimély álomból ébred. Félénken körbepillantott, és két rá-szegezõdõ, ragyogó szempárt látott. Georg Gunter ameghatottságtól alig jutott szóhoz.

– Gyermekem, hogy vonhattad meg tõlünk eddig eztaz élvezetet? Álmunkban sem gondoltuk volna, hogyilyen csodálatos hangokat tudsz elõcsalogatni a torkod-ból.

A lány elvörösödött, de nem Georg bácsi szavaitól,hanem Werner pillantásától, amelybõl sütött a szerelem.A szíve összevissza kalimpált ujjongó boldogságában.

– Nem is gondoltam, hogy élveznétek. Soha nem jár-tam énekórákra.

– Talán éppen azért olyan édesen szívbe markoló ahangod, mert nincs benne semmi mesterkéltség – mond-ta Werner megilletõdve.

– Jaj, Werner, úgy szégyellem magam! Nem is tu-dom, hogy jutott eszembe, hogy énekeljek... Még sohanem tettem ilyet mások elõtt, csak akkor, ha egyedül vol-tam. Most meg... magam sem tudom, hogyan, de meg-feledkeztem a jelenlétetekrõl.

88


– Szerencsére, mert különben sohasem fedezünk fel,kis csalogányom! Ugye, megígéred, hogy ezentúl gyak-ran énekelsz nekünk? – kérdezte Georg bácsi, majd oda-lépett hozzá, és gyengéden átölelte.

Wernert természetesen elfogta az irigység. De szíve-sen lett volna most a nagybátyja helyében!

– Ha nektek örömet szerzek vele, szívesen énekelek– felelte Lanie, és mosolygó szemmel nézett Georg bá-csira.

– De még milyen nagy örömet! – tette hozzá Wernerõszintén.

Lanie szégyenlõsen rámosolygott.– Legközelebb már nem lesz ilyen nagy sikerem,

meglátjátok, mert lámpalázas leszek.– Majd leküzdöd. Gondolj arra, hogy milyen örömet

szerzel a bácsikámnak meg nekem a dalaiddal!Lanie mély sóhajjal kisimította a haját a homloká-

ból.– Újdonság és egyben nagy boldogság a számomra,

hogy örömet szereztem valakinek. Amíg élt az édes-anyám, éreztem, hogy néha sikerült megkönnyítenem ésvalamelyest megszépítenem az életét, de amióta õ nincs,azóta... – A hangja megremegett, nem tudta befejezni a mondatot.

A házigazda atyáskodó mozdulattal magához ölelte.– Kicsi Lanie, annyit, de annyit vétettek ellened, és

szegény édesanyád ellen is! De a te esetedben még nincsveszve semmi, sok minden jóvátehetõ. Azon leszünk,hogy ez sikerüljön.

– Olyan jók vagytok hozzám mindketten, nektek kö-

89


szönhetem, hogy újra úgy érzem, szép az élet, és élniigazán érdemes.

– Megrendítõ ezt hallani egy ilyen fiatal teremtésszájából, mint amilyen te vagy. A te korodban természe-tes, ha szépnek találja az ember az életet.

Lanie meghitt mozdulattal simult Georg Gunterhez.Mit nem adott volna érte Werner, ha a helyében lehet!A tekintete elárulhatta, hogy mire gondol, mert Laniegyorsan, megriadva kibontakozott Georg bácsi ölelésé-bõl. Az öreg megkérte, hogy énekeljen még egy dalt.Werner is kedvesen kérte a ráadást. Így hát Lanie újrahelyet foglalt a zongoránál, tétován végigfuttatta ujjait abillentyûkön, és mélyet sóhajtott, mintha erõt akarnameríteni. Végül halkan, félszegen egy másik Grieg-dalbakezdett. Werner meglepetten hegyezte a fülét, mert alány éppen az õ kedvenc dalát választotta. Olyan volt ezszámára, mint egy édes ígéret. Boldogan hallgatta, mi-lyen mély átéléssel énekli Lanie:

„Szeretlek, ahogy senki mást ezen a földön,Szeretlek, most és mindörökké...”

Lanie legyõzte félszegségét, és az utolsó sorokat márteli torokból, ujjongva énekelte végig. Boldogsága Wer-nerre is átragadt, nagybátyját pedig egy régi édes-búsérzés könnyekre fakasztotta.

Miután vége lett a dalnak, Lanie nem merte felemel-ni a fejét. Félt, hogy túl sokat elárult legféltettebb érzé-seibõl. Gyorsan egy keringõt kezdett el játszani, hogyvisszanyerje lelki egyensúlyát.

90


Werner odalépett hozzá, és megállt mögötte. AmikorLanie a keringõ végén megfordult, megfogta a kezét, ésgyengéden megcsókolta.

– Tudod-e, Lanie, hogy az imént a kedvenc dalomaténekelted? – kérdezte lágyan.

A lány félénket pillantott fel rá.– Nem tudtam. Nekem is mindig nagyon tetszett.– Azt hiszem, nemcsak a zenében, hanem egyébként

is sok a közös vonás bennünk.Lanie szívesen váltott volna valami ártatlanabb be-

szédtémára.– Te is szereted a zenét, Werner?– Szeretem, de a muzsikálásban csak az alapokig ju-

tottam. Mindössze néhány táncot, egy-két népdalt tudokeljátszani. Soha nem volt idõm zenével foglalkozni, debennem mindig lelkes hallgatóságra találsz. Szeretném,ha gyakran énekelnél nekünk. Tudom, Georg bácsinakis ez a kívánsága.

Lanie bólintott.– Nagyon szívesen, ha ezzel örömet szerzek. De most

szeretnék még egy kicsit kimenni a kertbe, hogy meg-nézzem, mennyire jutottak a szürettel. Jöttök ti is?

A férfiak követték a kertbe. Hiába volt több a mun-kás, mint elõzõ nap, látszott, hogy nem tudják idõre be-fejezni a gyümölcsszedést. Vidám beszélgetés, nevetésközepette õk hárman is beálltak közéjük. Munka közbenLanie és Werner keze gyakran összeért, ilyenkor mind-ketten úgy érezték, végigfut rajtuk valami kellemes bi-zsergés. Lanie most nem viselkedett olyan tartózkodóan,Werner pedig boldogan tapasztalta, hogy kissé pironkod-

91


va, szégyenlõsen ugyan, de azért kacérkodik vele. Jó-kedvûek voltak, ugratták egymást, amit soha azelõtt nemtettek. Nevetésük odahallatszott Georg Gunterhez, akitõlük kissé távolabb dolgozott. Természetesen szándé-kosan rendezte így, azt akarta, hogy Lanie és Wernerkettesben legyenek. Elégedetten mosolygott maga elé,elképzelte, milyen szép lesz, ha majd Lanie végleg hoz-zájuk költözik. Most már egyáltalán nem kételkedettbenne, hogy ez hamarosan bekövetkezik.

Amikor Lanie indulni készült, Werner ismét egy telikosár gyümölcsöt tett be mellé az autóba. Gondosan el-helyezte az ülésen, majd kezet csókolt a lánynak.

– Mikor jössz el újra, Lanie?A lány félénken viszonozta a pillantását.– Mondd, mikor jöjjek? – kérdezte halkan.– Ha rajtam áll, már holnap látni szeretnélek – felel-

te a férfi.– Attól félek, túl gyakran vagyok itt.– Mindig félsz valamitõl, édes kicsi Lanie. Nem tudsz

te olyan gyakran jönni, hogy én és Georg bácsi elteljünkveled. Akkor holnap délután várunk, jó?

Lanie némán bólintott. A lelkében tovább visszhang-zott az „édes kicsi Lanie”! Úgy szeretett volna õ is va-lami kedveset mondani Wernernek, amivel boldoggá te-heti.

A férfi becsukta a kocsi ajtaját, hátrált egy lépést, dea tekintetét még nem tudta levenni a lányról. Lanie ösz-szeszedte minden bátorságát, és a kocsi ablakán keresz-tül édesen rámosolygott a férfira, akinek ennek láttánnagyot dobbant a szíve.

92


„Szeret... mégiscsak szeret!” – ujjongott magábanWerner, s szerelmes tekintettel csüggött rajta, amíg csakel nem indult az autó vele.

Lanie hátradõlt az ülésen, és lehunyta a szemét. Mégegyszer felidézte Werner simogatóan lágy hangját, ahogyezt mondja: „Lanie, édes kicsi Lanie”. Vágyakozva sut-togta maga elé:

– Szeretlek, Werner, szeretlek, ahogy senki mást ezena földön, szeretlek... szeretlek, most és mindörökké!

Elmerengve tette meg a hazafelé vezetõ utat.A vidéki városkában természetesen nem maradt so-

káig titokban, hogy Lanie gyakran vendégeskedik Gun-teréknál. Sok hajadon lány álmodozott Werner Gunter-rõl, aki kétségkívül a legérdekesebb és legvonzóbb fia-talember volt a városban. Ezenkívül, mint a nagybátyjaegyetlen örököse, kiváló partinak számított. Ennek kö-szönhetõen Gunterékat elárasztották meghívásokkal an-nak reményében, hátha sikerül kivetni a hálót Wernerre.De még a kora dacára vonzó, jó kiállású Georg Gunterután is sóhajtoztak az idõsebb, szabad hölgyek!

Ha a városka asszonyai összejöttek egy kis traccspar-tira, gyakran felvetõdött a kérdés, vajon melyik eladósor-ba került lány jöhet számításba Werner Gunter jövendõ-belijeként. A vélemények igen különbözõek voltak.

Lanie még édesanyja életében sem forgott sokat tár-saságban. Eljárt a tánciskolába, de igen tartózkodó lé-vén, eszébe sem jutott, hogy flörtölésre használja ki azalkalmat, mint ahogy ezt a többi lány tette. Emiatt sótlan-nak és unalmasnak tartották, és a fiatalemberek néhányhiábavaló kísérlet után nem is foglalkoztak többé vele.

93


Lanie nem sok örömét lelte a társas összejövetelek-ben, tudta, mekkora erõfeszítésébe telik õt elkísérni be-teg édesanyjának. Az õ halála után pedig egyenesen ke-rülte a társaságot, így szinte meg is feledkeztek róla. Habevásárláskor vagy séta közben összefutott egy-egy is-merõssel, kedvesen, de tartózkodóan válaszolt a feltettkérdésekre, és örült, amikor végre továbbmehetett, anél-kül hogy barátságtalannak tartanák.

Egy ideje olyan híresztelések kaptak szárnyra a vá-rosban, hogy a körülrajongott Werner Gunter gyakranmegfordul Hagenék házában, sõt Lanie Hagen is kijáro-gat a Gunter-villába. Az irigy hölgyek nem átallottákLanien köszörülni a nyelvüket, kacérnak és álszentnekmondták, és ha felvetõdött a neve a társaságban, sokatsejtetõen összenéztek. A városka lakóit mindenesetre na-gyon foglalkoztatta ez a számukra érthetetlen fejlemény.

Lanie két társnõje, akiket a tánciskolából ismert, ra-jongott Wernerért. Ha csak tehették, végigsétáltak a fo-lyóparton, éppen Gunterék gyümölcsöskertje mellett.Azt remélték, talán összehozza õket a véletlen Werner-rel, aki az utóbbi idõben csak elvétve jelent meg a társa-ságban. Egy alkalommal észrevették, amint Lanie ésWerner együtt szedte a gyümölcsöt a kertben. A hírgyorsan elterjedt, és természetesen nagy izgalmat kel-tett a városkában. No de ilyet, ezt aztán végképp nemfeltételeztek volna Lanie Hagenrõl! Mindig tartózkodóvolt, büszke és visszautasító, és lám csak, mi lett belõ-le! A legnagyobb titokban megismerkedett WernerGunterrel, behízelegte magát a nagybátyjánál annakreményében, hátha sikerül behálóznia az unokaöccsét.

94


Ha legalább szép lenne! De még csak nem is mutatós!A gazdag Hagen lányaként öltözködhetett volna pazarul,a legújabb divat szerint, õ mégis mindig az egyszerûsé-get, a természetességet, a finom eleganciát részesítetteelõnyben. Ki hitte volna róla, hogy ennyire számító éskacér! Ilyen és ehhez hasonló szóbeszéd keringett Lanie-ról a városkában.

Amikor néhány nappal késõbb egy divatáruüzletbenvásárolt, váratlanul az egyik ifjú hölgybe botlott, akimeglátta Gunterék kertjében.

A lány tettetett kedvességgel üdvözölte Laniet.– Szinte nem is látni téged már jó ideje – mondta

enyhe szemrehányással a hangjában.– Tudod, Ellen, a gyászév ideje alatt nemigen volt

kedvem társaságba járni. – Megértelek, de a gyászév régen letelt.– Így van, csakhogy közben nagyon hozzászoktam a

magányhoz. Nehezen szánom rá magam, hogy újra em-berek közé menjek.

– Pedig azt kellene tenned, hiszen fiatal vagy! No demagad sem gondolod ezt olyan komolyan, hiszen kétúriember is gyakran megfordul nálatok.

Lanie észrevette az alattomos szándékot, és büszkénkihúzta magát.

– Georg bácsi... vagyis Georg Gunter úr üzleti meg-beszéléseket folytat az apámmal, amin természetesenrészt vesz az örököse, Werner Gunter is.

– Vagy úgy! Szóval te Gunter urat Georg bácsinakszólítod... talán bizony a rokonod?

– Nem, csak barátok vagyunk.

95


– Rokon lelkek talán?– Nevezd, aminek akarod – válaszolta Lanie hûvö-

sen, miközben a szíve nyugtalanul vert. A lány epés meg-jegyzései felbosszantották.

– Ruthtal a minap – folytatta Ellen – a folyópartonsétáltunk, és véletlenül megláttunk Gunterék kertjében.Éppen gyümölcsöt szedtetek Werner Gunterrel. Vagyrosszul láttuk, nem te voltál?

Lanie kihúzta magát, és kimért hangon, megfontoltanígy felelt:

– Jól láttátok, csakugyan segédkezem Georg bácsi-nak a gyümölcsszedésben.

– Aha, szóval ezért jársz ilyen gyakran hozzájuk?– Ahogy mondod, szinte naponta kimegyek.– Irigylésre méltó, hogy mindig együtt lehetsz az uno-

kaöccsével. – Nem mindig, de gyakran.– Így már érthetõ, hogy olyan könnyen le tudsz mon-

dani a társasági életrõl.Lanie nem hagyta magát sarokba szorítani, mert

érezte, hogy erre megy ki a játék. – Nem érzek vágyat arra, hogy szórakozni járjak.

Apámnak az ilyesmire soha nem volt ideje, édesanyámpedig sajnos nincs többé.

– Hát ez nagyon szomorú. Édesanyád bizonyára nemnézné jó szemmel Gunteréknál tett gyakori látogatásai-dat.

Ellen most kimutatta a foga fehérét. Lanienak, mintminden becsületes embernek, rosszulesett, hogy plety-kálnak róla, de nem mutatta.

96


– Tévedsz, Ellen, az édesanyám nagyon is helyesel-né a viselkedésemet. De most bocsáss meg, kérlek, sie-tek, várnak odahaza!

Ezzel hátat fordított, és elindult hazafelé. Ellen dü-hösen nézett utána, és elhatározta, hogy az elsõ adandóalkalommal megbeszéli a hallottakat kebelbarátnõjével.

Lanienak minden akaraterejére szüksége volt, hogymegõrizze a tartását. Azt a látszatot akarta kelteni, hogyhidegen hagyták Ellen bíráló szavai, ami persze távolállt az igazságtól.

Idõre volt szüksége, mire megnyugodott. Végül ígyösszegezte magában a történtek tanulságát: „Egyedülcsak az számít, hogy édesanya mit szólna Gunterékkalvaló ismeretségemhez. Bizonyára helyeselné, de azértezt még megbeszélem Georg bácsival. Majd õ tanácsotad, mit tegyek, hogyan viselkedjem ezután.”

Ha tanácsra vagy segítségre volt szüksége, sohasemaz apjához fordult, hanem a jóságos Georg bácsihoz,akinél mindig megértésre talált.

Amikor legközelebb találkoztak, és egy rövid idõrekettesben maradtak, elmesélte neki Ellennel folytatottbeszélgetését. Georg bácsi figyelmesen hallgatta, ésmegpróbálta megnyugtatni.

– Oda se neki, hadd pletykáljanak, Lanie! Az ilyengonosz nyelvekre nem lehet béklyót rakni! Ha majd ész-reveszik, hogy Wernerrel nincs köztetek semmi, és hogynem formálsz rá jogot, maguktól abbahagyják.

Lanie elõtt, mintegy varázsütésre, hirtelen világossávált, hogy másra sem vágyik, csak hogy Wernerrel végülmégis egymáséi legyenek. Ettõl olyan zavarba jött, hogy

97


még válaszolni is elfelejtett. Georg bácsi pontosan tud-ta, mire gondol, ezért így folytatta:

– Kár ezen törni a fejünket, és nem engedjük, hogyegyesek üres fecsegése megzavarja a barátságunkat.Vagy gyáva nyuszi vagy, aki nemcsak az apjától fél, ha-nem egy-két nagyszájú pletykafészektõl is?

Lanie büszkén kihúzta magát.– Nem, Georg bácsi, amióta több idõt töltök veled és

Wernerrel, megváltoztam, nem vagyok már olyan gyáva.Csak az apámtól félek továbbra is.

Az öreg megsimogatta a kezét.– Egyedül õ a hibás, amiért nem tudta elnyerni a sze-

retetedet és a bizalmadat.A lány dacosan elhúzta a száját.– Semmi esélye rá, azok után, amit az anyámmal tett.

Kínozta és megalázta, ha csak tehette, s ezzel az én szí-vembõl is kiölte a gyermeki szeretetet. Hogy velem ke-mény volt és túlzottan szigorú, még meg tudnám bo-csátani neki, de az édesanyám nem ilyen bánásmódotérdemelt. Tudom, hogy õ tette tönkre, azért is ment elolyan fiatalon.

Georg Gunter arca megrándult, s a keze ökölbe szo-rult.

– Téged is tönkretesz, ha nem lépünk közbe idejében.Lanie megsimogatta idõs barátja kezét.– Igen, te nagyon sokat segítettél rajtam, habár még

most sem tudok igazán felszabadult lenni. Odáig azérteljutottam, hogy nem veszem a szívemre, amit azok agonosz, kicsinyes emberek pletykálnak rólam. Beszélje-nek, amit akarnak, engem nem érdekel!

98


– Hála istennek, hogy így gondolkodsz, már attól fél-tem, nem is akarsz többé meglátogatni bennünket.

– Errõl szó sincs, örülök, hogy jöhetek... nem ha-gyom, hogy ettõl is megfosszanak! Drága, jó bácsikám,úgy érzem, ez az igazi otthonom, ahol végre lehorgo-nyozhatok.

Georg Gunter elérzékenyülve ölelte magához. Sejtet-te persze, hogy Laniet elsõsorban Wernerhez fûzõdõszerelme köti oda.

Miután a lány hazament, Georg bácsi elmondta Wer-nernek, mit hallott tõle.

– Undok pletykafészek mindegyik! – fakadt ki Wer-ner dühösen. – Ha tudnád, bácsikám, milyen gátlástala-nul viselkednek ezek az „úrhölgyek”, hogy bátorítanak,holott soha nem adtam rá okot. Felháborító, hogy éppenõk találnak kivetnivalót egy olyan tiszta, õszinte terem-tés viselkedésében, mint amilyen Lanie. Alig várom,hogy nyilvánosságra hozzuk az eljegyzésünket, és vég-re békén hagyják.

Az idõs Gunter arcán keserû, megvetõ mosoly jelentmeg.

– Édes fiam, még csak akkor vennék istenigazából anyelvükre! Sose mosná le magáról, hogy ravaszul behá-lózott téged. A rosszmájú emberek ellen úgy lehet véde-kezni, ha rájuk sem hederít az ember. Örülök, hogyLanienak is ez a véleménye.

99


IX.

Lanie és Gunterék kapcsolatában minden maradt a régi-ben. Mivel a lány rajtuk kívül nemigen találkozott más-sal, nem volt, aki a szemére vessen bármit is.

Látogatásai alkalmával Lanie szívesen zongorázott,ám az apja jelenlétében nem volt hajlandó énekelni.Ilyenkor eljátszott egy-két könnyû darabot, amit az apjakívánt hallani, de láthatólag nem lelte igazán örömétbenne. Gunterék megértették a viselkedését, és nemerõltették ilyenkor a zenélést.

Elérkezett Lanie huszonegyedik születésnapja. FranzHagen nem tulajdonított jelentõséget az eseménynek,esze ágában sem volt ezentúl nagyobb szabadságot ad-ni a lányának. Nem is sejtette, hogy Gunterék arra biz-tatják Laniet, rázza le magáról a láncokat. Georg bácsifelvértezte a harcra, amelyet majd meg kell vívnia a sza-badságáért. Mindenekelõtt azt a tanácsot adta neki, hogykövetelje az apjától az édesanyjától örökölt vagyon ke-zelési jogát.

– Édesanyádnak az volt a kívánsága, hogy szabadonrendelkezz a vagyonoddal. Õ maga eleget élt függõség-ben, eleinte a szülei, késõbb pedig az apád jóvoltából.Mielõtt elutaztatok volna a Balti-tengerhez, akkor beszéltvelem errõl. Amióta az apád felesége lett, ez volt azegyetlen alkalom, amikor egy rövid idõre kettesben le-hettem vele. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra, ezértis nyílt meg elõttem, és vallotta be, hogy mennyire ag-gódik miattad. Így mondta: „Bárcsak tudnám, hogyanbocsássam a lányom rendelkezésére a vagyont, amit rá-

100


hagyok! Szeretném, ha szabadabb lenne, mint én. Aggó-dom a jövõje miatt, mert attól félek, hogy nem tud sza-badulni az apja zsarnoki uralma alól.” Akkor te beléptéla szobába, és én már nem tudtam úgy válaszolni, ahogyakartam, ezért csak ennyit mondtam: „Tanáccsal és tet-tekkel egyaránt mindig ott leszek Lanie mellett.” Erremegkönnyebbülten rám mosolygott, éreztem, hogy fo-gadalomnak vette, amit mondtam, mint ahogy annak isszántam. Ígéretemhez híven segíteni akarok neked, hogylegalább anyagilag függetlenítsd magad az apádtól. Ösz-sze kell szedned minden bátorságodat, és a tanácsomszerint kell eljárnod.

A lány bólintott.– Majd arra gondolok, hogy ott állsz mögöttem, hát-

ha akkor bátrabb leszek.Georg Gunter jól felkészítette a beszélgetésre, és

megnyugodva hallgatta Lanie ígéretét, hogy mindenbenköveti a tanácsait.

Lanie a születésnapját megelõzõ napon még egyszermeglátogatta Gunteréket, amikor Georg bácsi a bizton-ság kedvéért elismételtette vele a másnapi teendõket. A beszélgetésben ezúttal Werner is részt vett. Az utób-bi hetek alatt úgy elhalmozta Laniet szerelmének félre-érthetetlen bizonyítékaival, hogy a lány többé már nemkételkedett érzelmeinek õszinteségében. Werner is megvolt gyõzõdve róla, hogy viszontszereti. Már csak egyõszinte beszélgetésre volt szükség kettejük között, amita férfi szeretett volna mihamarabb nyélbe ütni. Úgy ter-vezte, újra megkéri a lány kezét, és úgy intézi, hogyLanie ne tudjon több kifogást találni, sem csûrni-csavar-

101


ni a dolgot. Csak még azt nem tudta, hogy minderre atervezett üzleti utazás elõtt vagy után kerítsen sort. Vé-gül úgy döntött, rábízza a véletlenre.

Lanie vele szemben tanúsított viselkedése gyökere-sen megváltozott. Nem volt többé elutasító, inkább ked-ves és ragaszkodó. Werner érezte, csak az alkalomravár, amikor visszavonhatja az állítását, hogy mást sze-ret. A férfi türelme fogytán volt, úgy érezte, képtelenmár sokáig elviselni ezt az állapotot.

Amikor Lanie másnap felébredt, még egyszer ala-posan végiggondolta a tennivalóját. Nem akart csalódástokozni Georg bácsinak. Elhatározta, hogy mindenbenköveti a tanácsát, mert tudta, csak a javát akarja. Érez-te, hogy neki magának is elégtételt jelent majd végrenyugodtan, határozottan szembenézni az apjával. Arragondol közben, hogy Georg bácsi ott áll a háta mögött,és bátorítja. Öreg barátja mindenáron meg akarta láto-gatni aznap délelõtt, hogy sok szerencsét kívánjon ne-ki.

Lanie felkelt, megfürdött, elvégezte szokásos regge-li tornagyakorlatait, és felöltözött. Erre az alkalomra aszokásosnál ünnepélyesebb ruhát választott.

Amikor lement a nappaliba, megpillantotta a renge-teg virágot, amit Georg bácsi és Werner küldött. Boldo-gan hajolt a virágok fölé, és teli tüdõvel beszívta az illa-tukat. Az apja lépett ekkor a szobába, és ráreccsent:

– Mi ez itt? Honnan ez a sok virág?– Georg bácsitól és Wernertõl kaptam – válaszolta

Lanie tettetett közönnyel. – És milyen alkalomból?

102


Lanie tudta, hogy az apja szokásához híven ebben azévben is megfeledkezett a születésnapjáról.

– Ma van a születésnapom, apám.– Vagy úgy, teljesen kiment a fejembõl, annyi fontos

elintéznivalóm van mindig. Látom, a võlegényed elhal-mozott virággal, sõt az a vén Georg is. Mindketten elké-nyeztetnek, no de meglesz ennek még a böjtje. Majdszólok a kertésznek, hogy kössön neked egy csokrot, ésadja át a nevemben. Legjobb lesz, ha az ajándékot te ve-szed meg magadnak, mindjárt kiállítok egy csekket.

Minden évben így zajlott le az ajándékozás. FranzHagen soha nem törte rajta a fejét, hogy mivel szerez-hetne örömet a lányának. Ez most kapóra jött Lanienak,és bátorságát összeszedve így szólt az apjához:

– Mivel ma van a huszonegyedik születésnapom, ésnagykorú lettem, arra kérlek, ezúttal tekintsünk el azajándékozástól. Csupán az a kívánságom, hogy mátólfogva magam kezelhessem az édesanyámtól örökölt va-gyonomat, úgy, ahogy azt anyám meghagyta.

Azt csak õ tudta, milyen nehezére esett ezt kimonda-nia, de a hangjában nyoma sem volt félelemnek vagy bi-zonytalanságnak. Hagen az apai jogok elleni lázadásnaktekintette a szavait, és azonmód elöntötte a pulykamé-reg. Ráförmedt a lányára:

– Mi jut eszedbe? Csupa badarság, amit beszélsz! Teakarsz pénzügyekkel foglalkozni? Honnan veszed ezt abutaságot?

A lány az asztal alatt összekulcsolta a kezét. – Nem butaság ez, apám. Édesanyám utolsó kívánsá-

ga volt, hogy a mai naptól fogva ne függjek tõled, ha-

103


nem egyedül rendelkezzem önmagam és a vagyonomfelett. Mindennek utánaérdeklõdtem, tudom, hogy jo-gom van hozzá.

Hagen úgy bámult rá, mint aki elõször látja. Laniemég soha nem mert ilyen hangon beszélni vele! Hamegérzi a félelmét, talán ráripakodik, hogy még inkábbelbizonytalanítsa, de most annyira elképedt, hogy mind-össze ennyit tudott kinyögni:

– Mondd csak, mi ütött beléd? Hogy merészelszegyáltalán ilyen hangon beszélni velem?

Lanie nyelt egyet, majd látszólag nyugodtan válaszolt:– A mai napig ellenkezés nélkül teljesítettem minden

kívánságodat, meg sem próbáltam ellenszegülni az aka-ratodnak, még akkor sem, ha a boldogságomról volt szó.Csak azért voltam képes elviselni mindezt, mert tud-tam, hogy a mai naptól szabad, önálló ember lehetek.

Hagen gúnyosan elnevette magát.– Te megbolondultál! Tényleg azt hiszed, hogy

könnyelmûen rád bízom egy akkora vagyon kezelését?– Kénytelen leszel, apám, mert jogom van hozzá. Ha-

marosan férjhez megyek, és Werner ragaszkodik a va-gyonunk elkülönítéséhez. Ha már férjes asszony leszek,nem függhetek tõled, hisz ezt semmi nem is indokolná.Ezenkívül szeretném megvásárolni a hozományomat,mégpedig a saját ízlésemnek megfelelõen. Nem akarlakezekkel a kiadásokkal is téged terhelni, mert tudom,hogy a tõkédet befektetted az üzletbe. Az a pénz viszont,amit édesanyám hagyott rám, az õ kívánságára nem ke-rült befektetésre, éppen ezért bármikor hozzáférhetõ,csak a felhatalmazásodra van szükség.

104


Franz Hagen felháborítónak tartotta, hogy éppen egyilyen tapasztalatlan, oktondi teremtés fektesse két váll-ra, mint amilyen a lánya. Mindenben tökéletesen igazavolt, mégsem fordult meg a fejében soha, hogy kiadjaneki a vagyonát. Úgy képzelte, hogy az esküvõ után iscsak akkora összeghez juthat hozzá, amekkorát õ jóvá-hagy a számára. Nagyon is fontos volt neki, hogy rendel-kezzék Lanie vagyonával, amelybõl a felesége halála ótajelentõs összegeket elvett „nevelési hozzájárulás” címén.Még a lányának vett ajándékok összegét is elkönyvelte,és levonta belõle. Most meg mit kell megérnie?! Ez azéretlen tacskó, aki eddig az õ fennhatósága alatt állt, ajogait követeli! Abból ugyan nem eszik, hogy csak úgykiadja neki a vagyont! Ez aztán már mindennek a teteje!

Olyan heves mozdulattal állt fel, hogy a szék felbo-rult mögötte. Fenyegetõen magasodott Lanie fölé.

– Mond csak, hogy jut eszedbe ilyen õrültség? – för-medt rá.

A lány reszketett félelmében, de eszébe jutott Georgbácsi, és igyekezett nyugodtan válaszolni.

– Az imént már említettem. Anya a halála elõtt kö-zölte velem a kívánságát, és eddig is csak annak a remé-nyében voltam képes ellenkezés nélkül alávetni magamaz akaratodnak, hogy a mai naptól fogva szabad leszek,és saját magam dönthetek a sorsomról.

– Várjuk csak ki a végét! Nyilván rózsás elképzelé-seid vannak errõl a nagy szabadságról. Majd még be-szélünk róla. Most nincs rá idõm – hadarta az apja, éskiviharzott.

Lanie kimerülten roskadt a karosszékbe. Csak most

105


érezte, mekkora erõfeszítésébe telt ilyen határozottanszembeszállni az apjával. Mégis boldog volt és elége-dett, mert arra gondolt, mennyire örül majd Georg bá-csi, ha elújságolja neki, hogy nem hátrált meg.

Elsõ kis gyõzelme felbátorította, képesnek éreztemagát a további küzdelemre. Georg bácsi elõrebocsátot-ta, hogy valószínûleg a közjegyzõt is segítségül kell hív-nia, aki annak idején elkészítette az anyja végrendeletét.Õ maga egyelõre nem akart beleavatkozni a dologba.Ha az apja továbbra is ellenkezne, akkor azt kell monda-nia, hogy ebben az esetben kénytelen megkérni Borne-mann jogtanácsost, hogy rendezze az ügyet.

A ház, amelyben az apjával lakott, szintén az édes-anyja tulajdona volt, aki azt a szüleitõl örökölte. Hagen-né a lányára hagyta a házat azzal a kikötéssel, hogyLanie engedélyével az apja élete végéig lakhat benne.Lanietól természetesen távol állt, hogy ezen bármit isváltoztasson, felõle az apja nyugodtan ott maradhatott,ameddig csak akart. Ha nem megy férjhez, jut hely bõ-ven mindkettõjüknek, ha pedig... teljesül szíve leghõbbvágya, és Werner Gunter feleségül veszi, akkor kiköltö-zik hozzájuk, az apja pedig nyugodtan élhet ebben aházban élete végéig.

Elhatározta, hogy nem izgatja fel magát feleslege-sen, hanem átadja az ügyet Bornemann jogtanácsosnak,ha az apja további akadályokat gördít az útjába.

Leszedette az asztalt, majd ismét a virágoknak szen-telte figyelmét. Wernertõl egy teli kosár frissen szedett,harmatos, vörös rózsa érkezett. Lanie lehunyta a szemét,és lángoló arcát a virágszirmokhoz simította.

106


– Werner, drága Werner, olyan nagyon szeretlek! Se-gíts, hogy megtaláljam a hozzád, a te jóságos szívedhezvezetõ utat! – suttogta önfeledten.

Lanie nyugtalanul járt-kelt a házban. Fogadta a sze-mélyzet születésnapi jókívánságait, hiszen Emilie tudta,milyen mérföldkõ ez a nap ifjú úrnõje életében, és atöbbieket is beavatta. Lanie türelmetlenül sétált fel-aláaz ablakok elõtt, és leste, jön-e már Georg Gunter és azunokaöccse.

Végre a ház elé gördült az ismerõs autó, õ pedig né-hány perccel késõbb sírva-nevetve vetette magát Georgbácsi karjába, és mesélte neki, hogy milyen bátran vi-selkedett. Werner ismét irigykedve, féltékenyen figyelteõket, és amikor Lanie végre õhozzá fordult, hogy fogad-ja a jókívánságait, így szólt:

– Nagyon örülök a bátorságodnak és a kitartásodnak,Lanie, és szívbõl kívánom, hogy egy számomra sokkalfontosabb ügyben is hasonló bátorsággal és kitartássaljárj el.

A lány egy pillanatig értetlenül hallgatta, de aztán vi-lágosság gyúlt az agyában, és megértette, hogy Wernerarra gondolt, most már elõtte is színt kell vallania. Márrégóta sejtette, hogy a férfi tudja a titkát, de most mind-ez bizonyossá vált. Lanie elvörösödött, és gyorsan más-ra terelte a szót. Belefogott az apjával folytatott beszél-getés részletes ecsetelésébe.

Georg bácsi biztatta, hogy most már nem szabadmeghátrálnia, az apja kénytelen lesz teljesíteni a kíván-ságát. Ha erre nem hajlandó jószántából, akkor Borne-mann jogtanácsos fogja rákényszeríteni.

107


– Megpróbálok találkozni az apáddal, talán majd ne-kem is megemlíti a dolgot. Akkor pedig nem fogomvéka alá rejteni a véleményemet. Remélem, így meg-óvhatlak egy-két kellemetlenségtõl.

Lanie nagyon szívesen meghívta volna az urakat egykis születésnapi ünnepségre, de attól tartott, hogy az ap-ja elrontaná az örömét. Georg bácsi elmosolyodott, ésígy szólt:

– Tudod, mit, Lanie? Majd nálam ünnepeljük meg aszületésnapodat. Délután kijössz hozzánk, és rendezünka tiszteletedre egy kis ünnepséget. Az apád nemigen ta-núsított érdeklõdést a nagy esemény iránt, nem hiszem,hogy részt akarna venni rajta. Egyúttal ünnepélyesenbúcsút vehetünk Wernertõl is, akit holnap „kitagadok”.

Mindhárman elnevették magukat, de Lanie hirtelenelkomolyodott.

– Nincs más megoldás... szóval, úgy értem, Werner-nek mindenképpen el kell mennie?

Georg bácsi lopva rápillantott.– Nos, ha meg akarsz szabadulni tõle, akkor ez a leg-

jobb alkalom. Más megoldást nem látok.Lanie riadt, nyugtalan pillantást vetett Wernerre, úgy

tûnt, mondani akar valamit. Aztán mégis hallgatott.Georg Gunter titokban arra számított, hogy Lanie

nem hagyja odáig fajulni a dolgot, hogy Wernernek elkelljen mennie. Észrevette a vívódását, de nem tudott se-gíteni rajta. Egyedül kell megtalálnia az utat Wernerhez.

Megbeszélték, hogy délután Lanie meglátogatja õket.A nagy nap örömére az urak korábban véget vetnek amunkának, így négy órára beszélték meg a találkozót.

108


Amikor Werner kiment, Lanie még egy pillanatravisszatartotta Georg Guntert.

– Egy szóra még, Georg bácsi! Már holnap meg aka-rod mondani az apámnak, hogy... szóval, hogy kitagad-tad Wernert?

– Igen, gyermekem, nincs vesztegetni való idõnk.Mivel szabad akarsz lenni, és nem kívánod nyilvánosság-ra hozni az eljegyzésedet Wernerrel, nincs más válasz-tásunk. Tovább nem halogathatjuk ezt a lépést. Persze,más lenne a helyzet, ha meggondoltad volna magad, ésúgy döntesz, hogy feleségül mész hozzá. De hát ez szó-ba sem jöhet, ugye?

A lány hol elsápadt, hol elpirult, mondani szeretettvolna valamit, de aztán mást gondolt.

– Négykor ott vagyok nálatok, Georg bácsi – hadar-ta, és kiment Werner után a folyosóra. Ott elköszöntekegymástól, Georg Gunter pedig még egyszer a lelkérekötötte, hogy mit kell tennie, ha az apja megérkezik.Lanie jól az eszébe véste minden szavát.

109


X.

Franz Hagen komor hangulatban érkezett az irodába.Dühösen kotorászott íróasztalfiókjában a papírok után,amelyek Lanie örökségére vonatkoztak. Eddig nem for-dított különösebb gondot a végrendelet kitételeire. Meg-elégedett azzal, hogy Lanie nagykorúságáig õt jelöltékki a vagyon kezelõjének. Álmában sem gondolt arra,hogy valaha is átadja azt a lányának. Eltökélt szándékavolt, hogy mindig a hatalmában tartja, és õ fogja meg-határozni a cselekedeteit. És lám, most váratlanul fellá-zadt ez a csitri, a jogait követeli, és szabadon akar ren-delkezni önmaga és a vagyona felett. Természetesen ezszóba sem jöhet, ilyen tapasztalatlan fiatal személynekõrültség lenne teljhatalmat adni. Badarság! Na csak pró-báljon meg újra elõhozakodni ezzel a hajmeresztõ öt-lettel! Az imént sem kellett volna meglepõdnie, hanemröviden és velõsen kijelenteni, hogy minden marad arégiben.

Ugyan mikor fogantak meg Lanie agyában ezek a lá-zadó gondolatok? Az is lehet, hogy a võlegénye áll aháttérben. Ekkora befolyással lenne Laniera? Ebben azesetben kapóra jöhet, hogy tud Werner szerelmi kapcso-latáról. Ha a férfi cirkuszt csinál Lanie vagyona miatt,akkor egyszerûen figyelmezteti, hogy ne üsse bele azorrát az ügyeibe, mert különben kénytelen lesz Lanietfelvilágosítani võlegénye viselt dolgairól. Franz Hagena kezét dörzsölte. Nagyszerû ütõkártya! Ezzel bármikorbeléfojthatja a szót Wernerbe.

Laniet akár le is veheti napirendrõl. Azon gondolko-

110


dott, felhívja-e Bornemann jogtanácsost, és Lanie tapasz-talatlanságára hivatkozva kérje-e a beleegyezését, hogytovábbra is kezelhesse leánya vagyonát. Jó lesz várni ez-zel, mert ha esetleg kedvezõtlen választ kap, akkor megkellene hátrálnia, erre pedig gondolni sem akart. Márma délben ráijeszt Laniera, és ha a lány Werner Gun-ternél keres támaszt, akkor tudni fogja, mivel fegyverez-ze le. Ha a lánynak a fülébe jut, hogy Wernernek szere-tõje van, a férfi azonnal elveszti a befolyását felette.

Egyre inkább megnyugodott, délben pedig már meg-fontolt arccal, lehiggadva nyitott be a házba.

Lanie az ebédlõben várta. Franz Hagen hosszú idõóta elõször vette alaposabban szemügyre a lányát, és felis tûnt neki, hogy nagyon megváltozott, méghozzá elõ-nyére. Felnõttesebb volt, a testtartása büszkébb, a tekin-tete nyugodtabb, határozottabb. Az öltözködésben isszemlátomást igényesebbé vált. Hagen úgy döntött, hogyészrevételeit megtartja magának. Különben is feltálaltáka levest, és amíg a személyzet jelen volt, nem beszélhe-tett nyíltan.

Apa és lánya szokásukhoz híven szó nélkül fogyasz-tották el az ebédet. Franz Hagen olykor belepillantott azújságba. Ezzel is csak azt akarta kimutatni, hogy min-den más egyelõre lényegtelen a számára.

Befejezõdött az ebéd, s õk ketten átvonultak a szom-széd szobába, ahol Lanie saját kezûleg szokta elkészíteniapja kávéját. Végre egyedül maradtak, és amikor Lanieelébe tette a teli kávéscsészét, Franz Hagen tettetett ked-vességgel fordult hozzá.

– Nos, nagykorú kisasszony, remélem, közben meg-

111


bántad, hogy reggel olyan neveletlenül viselkedtél azédesapáddal.

Lanie igyekezett nyugodtan válaszolni, habár a szívea torkában dobogott.

– Nem hiszem, hogy neveletlenül viselkedtem volna,apám. Csupán a jogaimat követeltem.

– Még hogy a jogaidat! – ripakodott rá az apja egé-szen más hangon. – Ki mondta azt neked, hogy egyiknapról a másikra szabadon rendelkezhetsz az örökséged-del? Nincs is semmi tapasztalatod pénzügyekben.

– Idõvel szert teszek rá, ha majd magam leszek a va-gyonom kezelõje.

– Vagy úgy! És azt hiszed, hogy az áldásomat adomerre? Eszemben sincs!

– Csakhogy nincs más választásod, apám.– Azt még majd meglátjuk! Elõször is tudni akarom,

hogy ki ültetett bogarad a füledbe. Talán csak nem a võ-legényed?

Látva Lanie pirulását, Hagen azt hitte, hogy most fe-jén találta a szöget. Hirtelen elöntötte a pulykaméreg.

– Szóval igazam van, Werner Gunter úr mihamarabbbiztosítani akarja magának a jogot, hogy szabadon ren-delkezzen a vagyonod felett! S mindezt azért, hogy az-tán elhetyegje a szeretõjével, te ostoba! Tudd meg, hogyszeretõt tart, és az ilyesmi sokba kerül!

Lanie elsápadt, de keményen állta apja tekintetét. Milyen irtózatos fájdalmat okoztak volna apja kímé-

letlen szavai, ha nem tudja, hogy mindezt csak GeorgGunter találta ki. Így azonban büszkén kihúzta magát,és keményen, szemrehányóan megkérdezte:

112


– Te tudtad, hogy Wernernek szeretõje van, és még-is beleegyeztél az eljegyzésünkbe?

Franz Hagennek torkán akadt a szó. Ez a határozott,talpraesett lány tényleg az õ Lanieja? Gyorsan úrrá lettzavarán, és így válaszolt:

– Férfiak egymás közt nem tulajdonítanak különö-sebb jelentõséget az efféle dolgoknak. De mivel észre-vettem, hogy meg akarja kaparintani a vagyonodat, kö-telességem volt felnyitni a szemed.

– Nagyon tévedsz. Werner egyáltalán nem tart igényta vagyonomra. Csodálkozom, amiért csak most szólsz,hogy szeretõje van. De mivel eddig te sem tulajdonítot-tál különösebb jelentõséget ennek, úgy döntöttem, énsem fogok. Egyébként nem hiszem, hogy Werner vala-ha is szeretõkre költené a pénzemet, ennél jobban isme-rem.

– Jaj, de véded! Talán csak nem habarodtál bele ab-ba a piperkõcbe?

Lanie legszívesebben azonnal faképnél hagyta volnaaz apját. Nyers, sértõ szavai a szívébe nyilalltak. Szeren-csére betartotta Georg bácsinak tett ígéretét, és idõköz-ben kapcsolatba lépett Bornemann jogtanácsossal. Meg-bízta vagyonjogi ügyeinek intézésével, ha az apja nemhajlandó kiadni az örökrészét. A jogtanácsos minden két-séget kizáróan biztosította, hogy az apjának ezen a na-pon el kell számolnia Lanie édesanyjának vagyonával,és az utolsó fillérig át kell adnia azt a lányának. Csak aház haszonélvezeti joga marad az övé haláláig. Lanie le-gyen csak nyugodt, mert õ annak idején pontos utasítá-sokat kapott Hagennétõl, és mindent tud az ügyrõl. Fe-

113


lesleges összetûzésbe kerülnie az apjával, az a legjobb,ha õhozzá utasítja.

Laniet nem érte felkészületlenül apja kérdése, ezértkönnyen megõrizte a nyugalmát. A legkisebb bizonyta-lanság nélkül felelte:

– Az eljegyzés elõtt nem kérdeztél meg, hogy szerel-mes vagyok-e belé vagy sem, egyszerûen kész tényekelé állítottál. Kijelentetted, hogy hozzá kell mennem fe-leségül az akkor még számomra teljesen ismeretlen Wer-ner Gunterhez. Nem kérdezted, meg tudom-e tenni vagysem, megparancsoltad, hogy így kell lennie, nekem megfejet kellett hajtanom az akaratod elõtt. Ma már nem va-gyok köteles hallgatni rád, ezentúl magam hozom mega döntéseimet. Egyedül csak tõlem függ, hogy feleségülmegyek-e Werner Gunterhez, vagy sem. Szerencséremég nem hoztuk nyilvánosságra az eljegyzésünket, ésha nem akarom, ez nem is fog megtörténni. Egyszóvalnem kell válaszolnom arra a kérdésedre, hogy szerel-mes vagyok-e belé.

Franz Hagen alig tudott szóhoz jutni meglepetésében.– Hát ez gyönyörû! Hogy te mit meg nem engedsz

magadnak! Így kell beszélni az édesapáddal?– Soha nem bántál velem igazi apa módjára, csak

zsarnokoskodtál felettem, úgy döntöttél a sorsom felõl,ahogy éppen neked megfelelt. Eladtál, akár egy árucik-ket a kereskedésedbõl, s közben egyedül a saját haszno-dat nézted. Sohasem mutattad ki, hogy szeretsz, ahogyszegény édesanyámat se szeretted, csak éveken át ki-használtad. Ezért is kellett szentül megígérnem neki,hogy a nagykorúságom elérésekor függetlenítem magam

114


tõled. Ahogy te nem szerettél minket, mi sem tudtunktéged szeretni. A jövõben mindössze annyi közünk leszegymáshoz, hogy életed végéig ellakhatsz ebben a ház-ban. Van itt hely elég, nem leszünk egymás terhére. A vagyonom átadása ügyében pedig hamarosan felkeresBornemann jogtanácsos. Õ gondoskodik róla, hogy min-denben törvényszerûen járjunk el. Nincs értelme erretöbb szót vesztegetni.

Ezzel felállt, és sietõs léptekkel elhagyta a helyisé-get. Maga is elcsodálkozott, hogy képes volt mindeztmegmondani az apjának, és közben megõrizte a lélekje-lenlétét. De érezte, hogy képtelen lenne még egy szótszólni, ezért távozott menekülésszerûen.

Amikor felért a szobájába, magára zárta az ajtót, ésa díványra vetette magát. Tenyerébe temette arcát, és ki-tört belõle a zokogás.

Franz Hagen dühösen meredt távozó lánya után,majd hirtelen mozdulattal megragadta a kávéscsészét,és a becsukódó ajtóhoz vágta. Magánkívül volt haragjá-ban, hirtelen azt sem tudta, mihez fogjon. Be kellett lát-nia, hogy ebben a csatában alulmaradt, és ez mérhetet-lenül sértette a hiúságát. Ha Lanie ott marad, haragjá-ban valószínûleg megüti. Nyugodt, kimért távozása nemtûnt menekülésnek, úgyhogy Franz Hagennek még ezaz elégtétel sem adatott meg. Egyszerûen hátat fordítottneki és a haragjának, nem adva rá lehetõséget, hogy ki-töltse rajta a mérgét.

Amikor Hagen végre kitombolta magát, erõtlenül,zihálva visszahuppant a karosszékbe. Agyában görcsö-sen kutatott valamilyen megoldás után, hogy mégiscsak

115


gyõztesen kerüljön ki az összecsapásból. Talán csaknem hagyja, hogy ez az ostoba teremtés két vállra fek-tesse! Hogyan hallgattathatná el, mivel törhetné be újra?Akárhogy is törte a fejét, semmi nem jutott az eszébe.

Lassan felállt, bement a szobájába, és rendbe hoztakissé zilált külsejét. Észre sem vette, hogy a személyzettagjai, akik az imént fültanúi voltak ordítozásának, ré-mülten kitértek az útjából. Mindig is tartottak tõle.

Sötét arccal parancsot adott, hogy álljon elõ a kocsi-ja, majd elhajtatott.

Lanie odafenn meghallotta az motorzúgást, és felállt,hogy megnézze, valóban az apja távozott-e. Gyorsan le-szaladt a lépcsõn, és bement abba a szobába, ahol azimént beszélgettek. Emilie éppen a törött kávéscsészedarabjait szedegette fel a földrõl. Csak a belépõ Lanieláttán emelte fel a fejét.

– Elment az apám? – kérdezte Lanie suttogva.– Igen, Lanie kisasszony, éppen az imént. Ilyen dü-

hösnek még életemben nem láttam. És ez a szép, érté-kes csésze! Nézze csak, itt tört össze az ajtón!

Lanie arra gondolt, hogy a mai napon nem csupán acsésze tört darabjaira, hanem más is. Utólag elfogta agyengeség, saját vakmerõsége megrémisztette, és egésztestében reszketni kezdett.

Visszament a szobájába, és odaült az ablakhoz. Te-kintete a messzeségbe révedt. Az imént tényleg õ voltaz, aki az apja arcába vágta a véleményét, aki vette ma-gának a bátorságot, hogy szembeszálljon vele? Nem hit-te volna, hogy erre valaha is képes lesz! Hogyan sikerültmégis? Maga sem tudta, csak azt érezte, hogy kényszer

116


alatt cselekedett. Egyszer végre ki kellett mondaniamindazt, ami a szívét nyomta.

Újra csak azt kérdezte magától, vajon apja Wernerrelkapcsolatos szavai hogyan hatottak volna rá, ha nemtudja az igazságot. Szerencsére Georg bácsi felkészítet-te rá, mert különben szörnyen érezte volna magát, és ta-lán örökre megingott volna a hite Wernerben és a sze-relmében.

Újfent hatalmába kerítette a vágy, hogy mindent el-mondjon Wernernek, és bevallja végre, hogy nem mon-dott igazat, amikor azt állította, mást szeret.

„Az imént összeszedted a bátorságodat, és szembe-szálltál az apáddal, akkor miért nem mered végre Wer-nernek is bevallani az igazat? Akkor minden jóra fordul-na. A boldogságod a te kezedben van, magad is tudod,hogy minden megoldódik, ha felhagysz végre ezzel abuta hallgatással. Nemcsak magadat teszed ezáltal bol-doggá, hanem Wernert is. Ne engedd meg, hogy elmen-jen! Minek kényszerítenéd arra Georg bácsit, hogy lát-szólag kitagadja Wernert? Erre semmi szükség többé,hiszen már megmondtad az apádnak, hogy mostantólfogva magad akarod irányítani az életed, és ebben az el-határozásodban nem hagyod magad megingatni. Egye-dül tõled függ a boldogságod, ezért még a mai naponvégrehajtod második bátor tettedet.”

Így gyõzködte magát, hiszen bátorításra volt szüksé-ge. Végül megszületett benne az elhatározás. Felállt, éseltökélt mozdulattal a szekrényhez lépett, hogy átöltöz-zön a délutáni születésnapi ünnepséghez.

A gyászév letelte után vásárolt magának néhány csi-

117


nos, új ruhát. Most kikereste közülük a legünnepélye-sebbet. Felöltözött, és alaposan szemügyre vette magát.A tükörbõl elragadó, bájos fiatal lány nézett vissza rá.Halványan elpirult.

Gondosan elrendezte a haját, és most már igazán elé-gedett lehetett a külsejével.

Amikor elkészült, felhívta a jogtanácsost. Elmondtaneki, hogy az apja tudomására hozta, vele kell rendez-nie a vagyon körül támadt nézeteltéréseket.

– Kérem, kedves jogtanácsos úr, járjon el a nevem-ben, nekem nagyon kínos szembeszállni az apámmal.

– Erre nincs is szükség, nagyságos kisasszony, majdén rendezem az édesapjával az ügyet. Higgye el, pilla-natok alatt meggyõzöm, hogy a végrendelet ellen nincsmit tennie. Megboldogult édesanyja bizonyára elõre lát-ta a helyzetet, és megtette a kellõ óvintézkedéseket. Le-gyen nyugodt, elintézem, ne is foglalkozzon többé ez-zel! Csupán egy aláírt felhatalmazásra lesz szükségem,az ûrlapot már el is küldtem.

– Igen, jogtanácsos úr, aláírtam, és még ma postázom.– Köszönöm, hamarosan jelentkezem.Lanie letette a kagylót, és ebben a percben ismét

autózúgást hallott. Az apjának az volt a szokása, hogyamikor beért az irodába, hazaküldte a kocsit. Így mostLanie elmehetett vele Gunterékhez.

Könnyedén magára terítette a bundáját. Odakinn hi-degre, téliesre fordult az idõ.

A hûséges Emilie az autóig kísérte ifjú úrnõjét.Lanie utasította a sofõrt, hogy elõbb a posta felé menje-nek, s csak azután hajtson a Gunter-villába.

118


A posta elõtt Lanie átadta a jogtanácsosnak címzettlevelet a sofõrnek, és megkérte, hogy adja fel. Ezutánmár meg sem álltak Gunterékig.

A két férfi a bejáratnál várta. Virágot tartottak a ke-zükben, és még egyszer felköszöntötték. Jobbról-balrólközrefogták, és bevezették a nappaliba, ahol teázni szok-tak. A szoba közepén ünnepélyesen feldíszített asztal állt,a közepén óriási születésnapi tortával, amely Vierecknékonyhamûvészetét dicsérte. Csokoládéöntetbõl a követ-kezõ szöveget kanyarította rá: „A legdrágább ünnepelt-nek 21. születésnapjára!”

A torta mellett öblös kanna állt. Georg bácsi rámuta-tott és kifejtette, hogy forró csokoládé és tejszínhab nél-kül nem lehet igazán születésnapot ünnepelni.

Lanie örömmel látott neki a finomságoknak, és a kétházigazda nagy megelégedésére jó étvággyal fogyasz-tott az ünnepi étkekbõl. Közben részletesen elõadta, ho-gyan zajlott apjával a második beszélgetése. Werner mél-tatlankodva hallgatta, amit Franz Hagen õróla mondott,de Lanie könnyedén a karjára tette a kezét.

– Légy nyugodt, Werner, hiszen mindannyian tud-juk, hogy semmi alapja sincs annak, amit az apám mon-dott!

Laniet hõsként ünnepelték, de õ bevallotta, hogy ami-kor már éppen inába szállt volna a bátorsága, egyszerû-en elhagyta a küzdõteret. Arra azért még vigyázott, hogya távozása ne tûnjön menekülésnek, inkább olyan volt,mint amikor a gyõztes diadalittasan levonul a csatatér-rõl. A szobájába érve persze sírva vetette magát a pár-nára.

119


– Nem baj, Lanie, ennek ellenére derekasan helytáll-tál – mondta Georg bácsi, és kezet csókolt neki, mireWerner is feljogosítva érezte magát, hogy megfogja amásik kezét, és forró csókot leheljen rá.

Georg Gunter közben a lány felhevült arcát figyelte.Látta rajta, hogy csak nehezen tudja legyûrni feltörõ ér-zelmeit. Nem szólt egy szót sem, csak várt. Abban re-ménykedett, hogy Lanie most talán összeszedi a bátor-ságát a sorsdöntõ vallomáshoz.

Uzsonna után az urak megkérték Laniet, hogy játsz-szon nekik valamit a zongorán. A lány nem akarta ké-retni magát, de az igazsághoz híven megjegyezte:

– Az éneklésrõl azonban le kell mondanotok. Nemhiszem, hogy egyetlen hang is kijönne a torkomon.

– Nem akarunk gyötörni, megelégszünk azzal is, hacsak zongorázol. De talán menni fog az éneklés is – mo-solygott rá biztatóan Georg bácsi.

És neki lett végül igaza. Werner a lány mellett állvaa kottát lapozta. Már régóta kisajátította magának ezt atisztséget, és féltékenyen ügyelt rá, nehogy Georg bácsielorozza elõle. Ez idõnként kisebb nézeteltérésre adottokot, ilyenkor Lanienak kellett közbelépnie, hogy igaz-ságot tegyen közöttük. Ám ezen a délutánon Georg bá-csi nem mozdult a karosszékbõl, de nem is a szokásosáhítattal hallgatta a zenét. Egyre csak azon törte a fejét,hogyan segíthetne Lanien, hogy végre rászánja magátélete sorsdöntõ lépésére. Ha képes volt minden várako-zást felülmúló bátorsággal szembeszállni az apjával, ak-kor ahhoz is kell legyen bátorsága, hogy végre meg-mondja Wernernek az igazat! Úgy vélte, hogy ez a nap

120


a legkedvezõbb alkalom az õszinte beszédre, hiszenLanienak attól kell tartania, hogy hosszabb idõre kény-telen lesz nélkülözni Wernert.

Úgy tett, mint aki teljesen átadta magát a zene élveze-tének, pedig valójában a fiatalokat figyelte. Saját ifjúko-ra elevenedett meg elõtte. Önmagát látta Lanie édesany-ja oldalán, aki éppen úgy nézett ki, mint most a lánya.Milyen boldog volt, amikor bevallotta, hogy szereti, ésmilyen boldogtalan, amikor nem sokkal azután közöltevele, hogy a szülei Franz Hagenhez adják feleségül. Ré-mült kétségbeeséssel nézett a szemébe, és õ azonnaltudta, oda minden reménye. A gazdag kérõnek megvolthozzá a hatalma, hogy darabokra törje kettejük boldog-ságát, habár soha nem szerette Lanie édesanyját, és mára kezdet kezdetén megszegte a neki tett hûségesküt. Ak-koriban tehetetlen volt vele szemben. Egyebe sem volt,mint adóssága, és saját magát is alig tudta fenntartani.Körülményei folytán meg volt kötve a keze, kénytelenvolt tétlenül végignézni, ahogy a szülõk a vagyon ked-véért feláldozták a kedvesét. Lelki szemei elõtt látta,ahogy végigvonult elõtte fehér menyasszonyi ruhában:arca hófehér volt, akár a liliom. Bárcsak akkor, ott mind-járt kitépte volna Franz Hagen karjából! Ez volt életelegnagyobb mulasztása! Neki kellett volna cselekednie,hiszen tudta, hogy az imádott nõ milyen gyenge, határo-zatlan teremtés.

Lanienak igaza volt, amikor azt állította, hogy az ap-ja tette tönkre az édesanyját. Georg Gunter tanúja volt,ahogy az asszony lassanként felõrlõdött ebben a házas-ságban. Franz Hagen a lányát is gondolkodás nélkül fel-

121


áldozná, ha bármi elõnye származna belõle. De szeren-csére elveszítette a hatalmát felette! Georg Gunter a sa-ját gyõzelmeként könyvelte el, hogy Lanie függetlení-tette magát zsarnoki apjától. Úgy bosszulta meg, amiérttönkretette a számára legkedvesebb teremtést, hogy meg-fosztotta a lányától.

Lanie közben végigénekelte az utolsó dalt is. Lecsuk-ta a zongora fedelét, és helyükre tette a kottalapokat.Werner segített neki, miközben le nem vette volna a sze-mét a lány izgalomtól kipirult arcáról. Csodálkozott, nemértette, mi játszódhat le benne.

Odaültek a kandallóhoz, Georg bácsi mellé. Rövidideig szótlanságba süppedve csak nézték egymást, mireaz idõs házigazda felemelkedett, és így szólt:

– Megünnepeltük a születésnapodat, Lanie, most pe-dig hozatok bort, és iszunk egy búcsúpohárral Werneregészségére is, aki hosszú hetekre távol lesz tõlünk. Kitudja, hátha megismerkedik valakivel az utazás során!Te szabad leszel, s talán õ is megtalálja a boldogságotvalaki másnak az oldalán. Akárhogy is lesz, azt hiszem,aligha ülünk még ilyen békésen együtt, mint most. A jö-võben Lanie sem látogathat meg bennünket ilyen gyak-ran, felesleges okot adni a gonosz nyelveknek a pletykára.

Georg Gunter szavai nyomán még nyomasztóbb csendtámadt. Lanie megremegett, és szenvedõ pillantást ve-tett Wernerre, aki mélyen a szemébe nézett. A fiú tudta,érezte, hogy Georg bácsi egy utolsó rohamot indítottLanie félszegsége ellen. Nem volt türelme kivárni a vá-laszt, felállt, és az ablakhoz lépett, hogy elrejtse izga-lomtól égõ arcát.

122


Lanie riadt tekintetét ekkor Georg bácsira szegezte,izgatottságában a kezét tördelte. Végül halkan, remegõhangon megkérdezte:

– Georg bácsi, miért kell elmennie Wernernek? Sze-rintem most már felesleges, hiszen megmondtam azapámnak, hogy saját kezembe veszem a sorsomat. Aztis meg merem mondani neki, hogy... én... szóval, hogynem egyezem bele a Wernerrel való hivatalos eljegyzés-be. Ezzel minden megoldódik, nem?

Georg Gunter tagadólag rázta meg a fejét. – Tévedsz, gyermekem, éppen hogy nem oldódik

meg semmi. Az az érzésem, még most sem érted, meny-nyire szenved Werner. Azt mondja, sokkal jobban szerettéged, semhogy képes volna a közeledben élni, ha nemleszel a felesége. Apáddal nem kell végigjátszanom aszínjátékot, ebben igazad van, Wernernek viszont ennekellenére el kell mennie. Tõled távol talán könnyebbengyógyírt talál szíve bánatára. Megértem, és nem is aka-rom tartóztatni, habár szomorúsággal tölt el, hogy megkell válnom tõle.

Szemérmes félénkségét legyõzve, Lanie váratlanulfelpattant, odament Wernerhez, és megfogta a karját.Sápadtan, remegve nézett a szemébe.

– Ne menj el, Werner... kérlek... ne menj el! – szakadtfel belõle. A szeme könnyesen csillogott.

– Jobb lesz, ha elmegyek, Lanie, képtelen vagyok egyszikrányi remény nélkül itt élni a közeledben. Nem tu-dod elfelejteni azt a másik férfit, akit szeretsz? – kérdez-te, majd esedezve a lány keze után nyúlt, és a szívéhezszorította.

123


Lanie arcán mosoly suhant át, oly édes, oly elbûvölõ,hogy a férfi szíve beleremegett.

– Nem, Werner, képtelen vagyok elfelejteni a férfit,akit szeretek.

– Akkor hát semmi értelme, hogy még egyszer meg-kérjem a kezed?

A lány odaadó szerelemmel nézett a szemébe, majdfojtott hangon így felelt:

– Nem bontom fel veled az eljegyzésemet, Werner...én nem, hacsak te nem teszed meg.

Egyikük sem vette észre, hogy Georg Gunter lábujj-hegyen, nesztelen léptekkel átment a szomszéd szobába.

Werner mély, vágyakozó pillantást vetett Laniera, te-kintetük önfeledten olvadt egymásba.

– Nem várhatod el tõlem, Lanie, hogy én bontsam felaz eljegyzésünket, amikor kimondhatatlanul szeretlek.Még egyszer megkérdezlek, hozzám jössz feleségül?

A lány izgalmát leplezve, halkan válaszolt:– Nem mondok nemet, ha azután is feleségül akarsz

venni, hogy meghallod a vallomásomat. Werner, én ha-zudtam neked, de eddig nem volt bátorságom bevallani.De most... el akarsz menni, és... és én ezt nem tudom el-viselni. Nézd, Werner, az a másik férfi, akit megszeret-tem, és akit mindig szeretni fogok, elsõ látásra, ismeret-lenül rabolta el a szívemet. Nem tudtam még a nevétsem, õ pedig... búcsúzóul vörös rózsákat tett a strandko-saramba, mellé egy kis kártyát tûzött, amelyen mind-össze ez állt: „Viszontlátásra!”.

Olyan halkan beszélt, hogy a férfi szinte az ajkárólolvasta le a szavakat, s még mielõtt befejezte volna, szo-

124


rosan a karjába zárta, és mohón megcsókolta. Szomjasajka sokáig nem tudott betelni a csókkal. Lanie nem el-lenkezett, szorosan odasimult hozzá, a mennyországbanérezte magát.

Werner egy idõ múlva kissé eltolta magától, és a lányboldogságtól sugárzó szemébe nézett. Gyengéd szemre-hányással megjegyezte:

– Látod, milyen gonosz vagy, Lanie? Mondd csak,miért kellett ilyen sokáig várnom erre a mennyei boldog-ságra?

– Jaj, Werner, ha tudnád, mennyit szenvedtem én is,azonnal megbocsátanál! Gondold csak el, váratlanulelém áll az apám, és bejelenti, hogy az a férfi, aki utántitokban teljes szívembõl vágyakozom, és akinek az egy-szavas búcsúlevelére alapozom a boldogságomat, kény-szerbõl fog feleségül venni. Nem tudtam megszabadulnia gondolattól, hogy csak azért utaztál a Balti-tengerhez,hogy szemügyre vedd a felkínált „árut”. Barátságos vi-selkedésedet, kedvességedet elõre kitervelt színjátéknakhittem. Úgy éreztem, csúfot ûztek az érzéseimbõl, hi-szen én a rám kényszerített kérõt vártam, és váratlanulaz a férfi jelent meg elõttem, akirõl titkon álmodoztam.Közönyt színleltem, és azt hazudtam, hogy mást szere-tek. Emlékszel, levélben kértelek, hogy kímélj meg ettõla kényszereljegyzéstõl. Akkor még nem tudtam, hogyWerner Gunter az a férfi, akit szívbõl szeretek. Gondoldel, mi játszódott le bennem, amikor a számomra idegenférjjelölt helyett álmaim lovagja jelent meg elõttem!Megalázott büszkeségemben nem tehettem mást, minthogy hazugsághoz folyamodtam. Amikor jobban meg-

125


ismertelek, és rájöttem, hogy valóban szeretsz, már ké-sõ volt. Szégyelltem, hogy félrevezettelek, de nem voltbátorságom eléd állni, és bevallani. Ismersz, tudod, mi-lyen félénk, visszahúzódó vagyok... illetve voltam. Hatudnád, mennyit vívódtam magamban... szerettem volnavallomást tenni, de nem mertem. Most, hogy az apám-mal folytatott vitából gyõztesként kerültem ki, elhatá-roztam, erõt veszek végre magamon, és mindent meg-gyónok. Az imént, amikor Georg bácsi arról beszélt,hogy el kell menned, és hogy talán a nagyvilágban rá-akadsz a boldogságra, én úgy, de úgy megijedtem! Meg-rémültem, hogy elveszíthetlek, és ettõl elszállt a maradékfélelmem is. Képzeld el, Georg bácsi még azt is elvártavolna tõlem, hogy beszéljek a lelkedre, talán rám hall-gatsz, és másik feleség után nézel. Ha tudnád, mennyi-re féltem, hogy egyszer tényleg megteszed!

Werner csókolta, ahol érte: a kezét, a szemét, ajkát. – Édes, aranyos, kis Laniem, hát nem vetted észre,

hogy számomra csupán egyetlen nõ létezik ezen a vilá-gon? Istenem, hányszor, de hányszor keseredtem el hû-vös válaszaid miatt! Ha Georg bácsi nem bátorít, véglegkétségbeesem. Alaposan megkínoztál, kicsi szívem.

– Ne haragudj rám, Werner, nekem sem volt könnyû.Önfeledten megcsókolták egymást, majd Lanie meg-

könnyebbülten megjegyezte:– Talán jobb is, hogy meg kellett szenvednünk egy-

másért. Most annál boldogabbak vagyunk.Idõközben Georg Gunter elunta magát a másik szo-

bában. Lanie is hiányolni kezdte.– Hová tûnhetett Georg bácsi?

126


Werner boldogan rámosolygott. – Tudta, hogy eljött a vallomásod ideje, és bizonyára

nem akart zavarni.– Ugyan honnan tudta volna?– Hidd el, édesem, Georg bácsi hamar rájött a titkod-

ra. Az õ biztatása nélkül már rég elvesztettem volna areményt.

– Gyere, megkeressük! Azt hiszem, nagyon boldoglesz, hogy sikerült eltalálnom hozzád.

– Nemcsak hozzám találtál el, önmagadhoz is, kicsiLanie.

Összeölelkezve megindultak az ajtó felé, de mindenlépésnél meg kellett állniuk, hogy apró csókokkal becéz-gessék egymást. Lassan mégiscsak eljutottak a könyvtár-szobába, ahol ráakadtak Georg Gunterre. Lanie odafu-tott hozzá.

– Georg bácsi, képzeld, Werner nem megy sehová,itt marad velünk!

Georg Gunter átölelte, és csillogó szemmel nézett aszemébe. Aztán mosolyogva megjegyezte:

– Sajnos, Lanie, nincs mit tenni, Wernernek menniekell. Sorra kell látogatnia a vevõinket.

A lány csalódottan hallgatta.– Éppen most, Georg bácsi?– Hiszen december ötödikéig van ideje bõven.– Miért éppen december ötödikéig?– Azért, mert akkor lesz az esküvõtök, kislányom!

Még az apád jelölte ki ezt az idõpontot, hát nem emlék-szel? És jobb, ha nem változtatunk rajta, hacsak nemakarod Werner haragját magadra vonni.

127


Werner elnevette magát.– Egy feltétellel lehet rajta változtatni!– Mégpedig?– Ha még korábban tartjuk meg az esküvõt.– Az szóba sem jöhet, hisz még a hozományomról

sem gondoskodtam! – szólt gyorsan közbe Lanie.– Személyes holmin kívül, kérlek, ne vásárolj semmit!

– mondta Georg bácsi. – Itt a házban mindent megta-lálsz, amire szükséged lehet, és az otthonotok a nyugatiszárnyban, hál’ istennek, szintén elkészült. Maradjunktehát a december ötödikénél. Utána együtt elutaztok,Werner ellátogat a vevõinkhez, te pedig addig szétnéz-hetsz néhány városban, Lanie. Karácsonykor újra itthonlehettek. Nem szeretném egyedül tölteni az ünnepeket,ilyet ugye nem tesztek velem?

– Errõl szó sincs, Georg bácsi, nem vinne rá bennün-ket a lélek, hogy magadra hagyjunk a szeretet ünnepén.Nem idõzünk sokáig, elég, ha a legfontosabb üzlettársa-inkkal beszélek, a többinek levelet írok.

Izgatottan és boldogan összedugták a fejüket, ésegyütt tervezgették a jövõt. Közben Georg bácsit elhal-mozták szeretetükkel, aki nem gyõzte bizonygatni, mi-lyen régen érezte magát ilyen jól.

Megbeszélnivaló pedig akadt bõven. Egy idõ utánátsétáltak a villa nyugati szárnyába, hogy megnézzék azátalakított helyiségeket. Lanie el volt ragadtatva, ami-kor észrevette, hogy mindent az õ ízléséhez igazítottak.Georg Gunter cinkosan Wernerre kacsintott, és megje-gyezte:

– Titokban lestük minden kívánságodat. Én már a kez-

128


det kezdetén biztos voltam benne, hogy egyszer ebben a házban fogsz lakni Wernerrel.

– Úgy látom, egy összeesküvés kellõs közepébe csöp-pentem!

– Nekem is úgy tûnik – helyeselt Werner nevetve. Elhatározták, hogy másnap bejelentik az eljegyzést.– Nem tudom, mit szól majd hozzá az apám! – je-

gyezte meg Lanie, és újra elfogta a félelem.– Nono, csak nem estél vissza a régi hibádba, Lanie!

Az apád maga döntött úgy, hogy az esküvõnek legké-sõbb december ötödikén meg kell lennie, akkor pediglegfõbb ideje, hogy szétküldjük a meghívókat. Egyébkéntbiztos vagyok benne, hogy városunk néhány kedves pol-gára nem fog fukarkodni a rosszmájú megjegyzésekkel,ha megkapja a hivatalos értesítést. Ha nem vigyázol,még a keresztvizet is leszedik rólad!

Lanie boldogságtól ragyogó szemét võlegényéreemelte.

– Ilyen mennyei boldogságért, mint ami most meg-adatott, nem nehéz áldozatot hozni. Aki ítélkezni akarfelettem, ám legyen, állok elébe, és... nos, megértem,hogy irigylik tõlem Wernert.

Beszélgettek még egy órácskát, aztán Lanie kis szo-rongással a szívében hazament. Nem tudta, mit hoz akövetkezõ találkozás az apjával. Georg bácsi azt taná-csolta neki, hogy ezen az estén, ha csak teheti, kerüljeel. Az lesz a legjobb, ha azonnal felmegy a szobájába.Másnap délelõtt õ maga keresi fel Franz Hagent, és köz-li vele, hogy bejelenthetik az eljegyzést, és decemberötödikén megtarthatják az esküvõt.

129


– Megtalálom a módját, hogy magyarázatot fûzzekaz eseményekhez – tette hozzá.

Lanie ebbe hálásan beleegyezett.Ezen az estén nem egyedül tette meg a hazafelé ve-

zetõ utat. Werner elkísérte, ám az út ezúttal mindkettõ-jük számára túl rövidnek tûnt.

Franz Hagen nem érkezett még haza, így Lanie ész-revétlenül bejuthatott a szobájába. Az ablakból intege-tett Wernernek, amikor az apja kocsija megállt a villaelõtt. Franz Hagen nem is vette észre a másik autót,amely akkor hajtott el.

Lanie megkérte öreg komornáját, jelentse az apjá-nak, hogy fáj a feje, és korán lefeküdt.

Amikor Emilie átadta az üzenetet, a házigazda dühö-sen mormogott valamit. Nem lehetett érteni a szavát, deLaniera nézve semmi jót nem jelenthetett.

130


XI.

Ezen az éjszakán Lanie olyan mélyen aludt, akár egykisgyerek. Csodálatosat álmodott. Másnap reggel fris-sen, kipihenten ébredt, és csak úgy sugárzott róla a bol-dogság. Úgy döntött, nem reggelizik együtt az apjával,ami tovább rontott Franz Hagen kedélyállapotán. Ezen a reggelen nélkülöznie kellett azokat az apró figyelmes-ségeket, amelyekben Lanie részesítette az asztalnál. Dü-hösen indult az irodába. Alighogy beért, Bornemannjogtanácsos kereste telefonon. Érdeklõdött, mikor tudnáfogadni egy fontos ügyben. Franz Hagen ingerülten recs-csent rá:

– Jöjjön most azonnal, hogy az ördög vinné el azt afontos ügyet!

– Nagyszerû, akkor egy félóra múlva ott vagyok.Ezen a napon Franz Hagennak számos kellemetlen-

ség jutott ki, és semmi nem a kedve szerint alakult.A jogtanácsos a mondott idõben megjelent, és köntör-

falazás nélkül belevágott a mondandójába. Franz Hagentiltakozhatott, pörölhetett, mindhiába, a törvény a jogta-nácsost igazolta, aki erre igyekezett egyértelmûen rávi-lágítani. Mégis eltartott egy ideig, amíg sikerült megér-tetnie a bõsz haragra gerjedt Franz Hagennal, hogycsakugyan ki kell adnia a lányának az édesanyja öröksé-gét, ráadásul Lanie szabadon rendelkezhet a vagyonnal.A jogtanácsos részvét nélkül, nyugodtan fogadta kliensedühkitörését, és elutasított minden kifogást, amit az fel-hozott. Franz Hagen hiába csûrte-csavarta a dolgot, vé-gül csak eleget kellett tennie a törvény által elõírtaknak.

131


Igen rossz hangulatban búcsúzott el a jogtanácsostól.Alighogy valamelyest megnyugodott, munkatársai GeorgGunter érkezését jelezték. A legszívesebben nem is fo-gadta volna, de aztán meggondolta magát. Úgy érezte,szüksége van valakire, akin kitöltheti a haragját.

– Jó reggelt, Georg! Meg kell mondjam, nem vagyokrózsás hangulatban, rengeteg kellemetlenségem volt ma.– E szavakkal fogadta a vendéget.

Gunter természetesen pontosan tudta, milyen kelle-metlenségre gondolt, mert befelé jövet összefutott a jog-tanácsossal. Úgy tett, mint aki nem tudja, mirõl van szó,és megkérdezte:

– Mi rontotta így el a kedvedet, Franz?Hagen cigarettára gyújtott.– Ha hiszed, ha nem, a saját lányom okozott csalódást.

Jótett helyébe jót ne várj! Képzeld, most, hogy betöltöt-te a huszonegyet, és nagykorú lett, az az ostoba terem-tés hirtelen azzal állt elém, hogy adjam át neki az anyjá-tól örökölt vagyonát. Mintha értene a pénzügyekhez!

Georg széttárta a karját.– Végül is mindenkinek meg kell tanulnia bánni a

pénzzel, akinek vagyona van. Megjegyzem, Lanie nembuta lány, éppen ellenkezõleg, nagyon is értelmes terem-tés. Majd feltalálja magát.

– Hát nem érted, hogy ezzel vérig sértett? Még a jog-tanácsost is rám uszította. Az utolsó vasig át kell adnomneki az anyjától örökölt vagyont, a kiadások pontos el-számolásával együtt. És mindezt a saját lányom követelitõlem! Hallatlan, egyszerûen hallatlan! Örülj, hogy nin-csenek gyermekeid!

132


Georg Gunter arca megrándult.– Feleslegesen mérgelõdsz, Franz. Ha Lanie férjhez

megy, úgyis át kell adnod a vagyonkezelési jogot a fér-jének, függetlenül attól, hogy Lanie nagykorú-e.

Hagen gyilkos pillantást lövellt felé. – Az az érzésem, hogy Werner keze van a dologban!

Lanienak magától sosem jutott volna ilyesmi az eszébe.Nyakamat rá, hogy Werner ötlete az egész. Egyáltalánnem állt szándékomban, hogy már most kiadjam a lá-nyomnak az anyai örökségét. Várhatott volna vele, amígmeghalok.

– Ezt úgy értsem, hogy Lanie életét az esküvõ utánis te akartad irányítani?

– Pontosan.– Engedd meg, hogy megjegyezzem, szerintem ez

nem lenne rendjén való. Az a véleményem, hogy a lá-nyodat már-már szolgai függõségben tartottad.

Hagen felhördült.– Ez kizárólag az én dolgom!– Ameddig a lányod hagyta magát, igen. De most vál-

tozott a helyzet.Hagen csípõre tette a kezét, és egészen közel hajolt

Georg Gunterhez.– Nem vagy te egy kicsit részrehajló? Talán csak

nem Werner malmára akarod hajtani a vizet? Georg nem állta meg mosolygás nélkül.– Wernernek semmi köze az egészhez. Hogy ezt be-

bizonyítsam, bevallom, én magam voltam az, aki báto-rítottam Laniet, mert láttam, hogy lélegzethez sem jutmelletted. Tulajdonképpen nekem köszönheted, hogy

133


ilyen rendkívül határozottan lépett fel ellened vagyon-jogi ügyben.

A hirtelen düh Hagen arcába kergette a vért.– Szóval te irányítod a háttérbõl az eseményeket! Ezt

nem vártam volna! Hát ilyen a te barátságod? – Soha nem állítottam, hogy a barátod vagyok. Te el-

lenben számtalanszor biztosítottál a barátságodról, en-nek ellenére megpróbáltál a hátam mögött kijátszani.Tönkre akartad tenni a cégemet.

Hagen elfehéredett.– Mirõl beszélsz? Nem értem, mire akarsz kilyu-

kadni.Georg széttárta a karját.– Bizonyítékom van rá. A kezembe került egyik ked-

ves leveled, amelyben szerzõdésünk megkerülésével ár-engedményt ajánlasz fel a vevõknek. Félreérthetetlenüla tudtukra adod, hogy nálad olcsóbban vásárolhatnak,mint nálam. A levél tanúsítja, hogy felrúgtad az együtt-mûködésünket. Én pedig haladéktalanul megteszem aszükséges ellenintézkedéseket. Az, hogy a vevõink ho-gyan vélekednek a viselkedésedrõl, abból is kitûnik,hogy leleplezték elõttem a mesterkedéseidet. A jövõbentermészetesen nem óhajtok együttmûködni veled, szó-beli szerzõdésünk pedig becstelen viselkedésed miattérvényét veszti. Hála istennek, még nem fektettük leírásban. Errõl ennyit. Ezenkívül tudatom veled, hogy amai napon nyilvánosságra hozzuk Werner és Lanie el-jegyzését, az esküvõt pedig kívánságod szerint decem-ber ötödikére tûzzük ki.

Hagen felfortyant.

134


– Nem egyezem bele!– Ez teljesen mellékes, ugyanis nem te döntesz ez

ügyben.– Ne legyél olyan biztos a dolgodban! Wernernek

szeretõje van, akivel az esküvõ után is folytatni akarja aviszonyát. Ezért nem egyezem bele a házasságba.

– Addig nem tiltakoztál ellene, amíg hasznot remél-tél a házasságtól! Egyébként nem árt, ha tisztázunk va-lamit. Igen, legjobb lesz, ha most rögtön tiszta vizet ön-tünk a pohárba. Wernernek nincs szeretõje, egyedül alányodat szereti, de Lanie azzal a kéréssel fordult hozzá,hogy segítsen rajta, mert mást szeret, és nem akar a fe-lesége lenni. Mivel akkor még a te akaratod volt a mérv-adó, eljátszottuk ezt a kis komédiát, hogy idõt nyerjünk.Werner azért kérte, hogy ne hozzuk nyilvánosságra azeljegyzést, mert Lanien akart segíteni, aki nem mert ve-led szembeszállni. Úgy gondolta, ha majd a lányod el-éri a nagykorúságot, visszaadja a szabadságát. Idõköz-ben azonban minden megváltozott, a fiatalok egymásbaszerettek, és leghõbb vágyuk, hogy összeházasodjanak.

Hagen haragjában az íróasztalához vágott egy papír-nehezéket.

– Összeesküvés! Gyönyörû, mondhatom! Hogy me-részeltél te is félrevezetni?

– Lanienak akartam segíteni.– Lanienak? Mi közöd neked a lányomhoz?Georg Gunter felállt, és villámló tekintettel nézett

Hagen szemébe.– Mindjárt megmondom. Lanie nemcsak a te lányod,

hanem a megboldogult feleségedé is, és Lanie, hál’ isten-

135


nek, inkább rá hasonlít, mint rád. És most jól figyelj!Szerettem Lanie édesanyját, és õ is szeretett engem! Mi-elõtt a szülei hozzád kényszerítették volna, az én titkosarám volt. Akkoriban szegény ördög voltam, és nemtudta volna gondtalan életet biztosítani a számára. Ezelvette a bátorságomat, hagytam, hogy a szülei feláldoz-zák. Te, aki sohasem tudtál mélyen érezni, el sem tudodképzelni, mit jelentett ez nekünk. Kénytelen voltam vé-gignézni, hogy hosszú éveken át zsarnokoskodtál felet-te, olcsó nõkkel megcsaltad, megtörted. Zokszó nélkültûrte, de amikor látta, hogy a gyermekére ugyanez asors vár melletted, mindenképpen meg akarta akadá-lyozni. Ezért végrendelkezett úgy, hogy Lanie huszon-egy éves korában függetleníthesse magát tõled. Mielõttelutazott volna a Balti-tengerhez, az esküvõtök óta elõ-ször nyílt rá alkalmam, hogy néhány percre egyedül ma-radjak vele. Megígértem neki, hogy Laniet mindenkorellátom tanáccsal, és mellette leszek, ha segítségre szo-rul. Ha te gondoskodtál volna a boldogságáról, nem te-szek mást, csak köszönetet mondok érte. De nem ígytörtént. Önzõ vagy, csak magadra gondolsz, s azzal,hogy a lányoddal kegyetlenül bántál, engem is az ellen-ségeddé tettél. Egyedül Lanie miatt akartam együttmû-ködni veled, jogot akartam szerezni rá, hogy közbelép-hessek, ha kell. Hála a gondviselésnek, úgy alakult,hogy megszerette Wernert, akinek a szíve már régótacsak õérte dobogott. Lanie hozzámegy az unokaöcsém-hez, odaköltözik hozzám, és amíg élek, a védelmemalatt áll. Téged pedig kizár az életébõl, ahogy azt meg-érdemelted.

136


Hagen megkövülten hallgatta Georg Gunter vádlószavait. Amikor befejezte, öklével hatalmasat csapott azíróasztalra, és dühtõl szikrázó szemmel förmedt rá.

– Gyönyörû dolgokat hallottam tõled, mondhatom!Nehogy azt hidd, hogy ennyiben hagyom! Mi közöd ne-ked a családi ügyeimhez? Semmi, nincs jogod hozzá,hogy mindenbe beleüsd az orrod! Eszem ágában sincsmegengedni a lányomnak, hogy beköltözzön az ellensé-gem házába! Azt hiszed, beleegyezem, hogy Lanie hoz-zámenjen Wernerhez? Soha! Érted? Soha!

– Ne fáradj, hiába fenyegetõzöl! Éppen te vagy az,aki eltaszítottad magadtól a lányodat, és akár tetszik,akár nem, december ötödikén Werner felesége lesz.

– Akkor kitagadom!Georg Gunter rántott egyet a vállán.– Csinálj, amit akarsz! Az anyjától örökölt vagyon

birtokában nincs ráutalva a pénzedre. De ha koldussze-gényen jönne a házamba, én akkor is tárt karokkal fo-gadnám. Ezzel ugyan nem ijesztesz rá a fiatalokra, derám sem. Lanie csak az esküvõig marad az anyjától örö-költ házban, utána átadja neked. Életed végéig jogodvan benne lakni.

– Hála istennek! Ellenkezõ esetben még onnan is ki-tennétek a szûrömet.

– Nem mindenki olyan, mint te. És hogy végre pon-tot tegyünk a beszélgetés végére: az elõre kidolgozottüzleti szerzõdéseket nem írjuk alá. Úgy döntöttem, hogya jövõben egyedül kötöm az üzleteimet, hiszen az eddigtanúsított viselkedésedbõl már kitûnt, hová jutnék, haegyüttmûködnék veled. Nincs többé közünk egymáshoz,

137


én pedig gondoskodni fogok róla, hogy a viselkedésedhíre eljusson az illetékesek fülébe. Több mondanivalómnincs, de egyet jól jegyezz meg: óvakodj attól, hogy bár-miféle nyomást gyakorolj Laniera! Mostantól fogva a mivédelmünk alatt áll.

Georg Gunter fogta a kalapját, kurtán meghajolt, éstávozott.

Franz Hagen vérben forgó szemekkel, ugrásra készennézett utána, de bármilyen szívesen is rávetette volnamagát, végül mégsem merte megtenni. Gyûlölte GeorgGuntert, mivel kénytelen volt meghátrálni elõtte. Ki kel-lett tölteni a haragját valamin, fogta hát a széket, aminaz imént a vendég ült, és teljes erõvel odavágta a falhoz.Utána nagyot sóhajtva a karosszékbe vetette magát.

Georg Gunter egyenesen Laniehoz ment, és elbeszél-te neki a történteket. A lány hol elsápadt, hol kipirult, ésmegint elfogta a félelem. Georg bácsi tudta a módját,hogyan vigasztalja meg. Figyelmeztette, hogy egy ideigtartsa távol magát az apjától. Majdcsak lehiggad, és be-látja, hogy kénytelen teljesíteni a kérését. Addig is Lanietartózkodjon a szobájában, és csak akkor étkezzék azédesapjával, ha az megkéri rá. Természetesen minden-nap találkozni fog a võlegényével, Werner meglátogat-ja, vagy Lanie megy el Gunterékhez. Erkölcscsõsznekelég lesz õ maga, december ötödikéig már úgysincs sokidõ hátra.

Lanie megnyugodott, és szívélyes búcsút vett Georgbácsitól, aki meghívta, hogy töltse velük a délutánt. Alány megígérte, hogy meglátogatja õket, hiszen alig vár-ta, hogy találkozzék Wernerrel.

138


Még aznap kihirdették az eljegyzést, ami természetesennagy meglepetést keltett a városban. Lanie iskolatársnõi,Ellen és Ruth, mihelyt kimérgelõdték magukat, nemtudták megállni, hogy azonnal felkeressék Laniet, és át-adják neki a jókívánságaikat. Ellen sértett arccal megje-gyezte:

– Szóval mégiscsak sikerült elérned Werner Gunter-nál, hogy megkérje a kezed. Azért nem volt könnyû dol-god, ugye?

Lanie túl boldog volt ahhoz, hogy megbántódjék El-len udvariatlan kérdésétõl.

– Nem, Ellen, egészen másként zajlott le az egész,mint gondolod. Mindjárt megmagyarázom. Még édes-anyám halála elõtt Wernert és engem egymásnak szán-tak a szüleink. A gyászév miatt nem házasodtunk össze,de én még utána sem akartam a felesége lenni. Csak azapám és Georg bácsi szorgalmazta ezt a házasságot.Amikor az öregurak a terveiket kovácsolták, Wernerrelmi még nem is ismertük egymást. Titokban levelet ír-tam neki, amiben felszólítottam, hogy ne kérje meg a ke-zemet, mert kényszer alatt állok. Apám ki akarta kény-szeríteni, hogy igent mondjak. Idõközben találkoztunkWernerrel a Balti-tengernél, és egymásba szerettünk,anélkül hogy tudtuk volna, ki kicsoda. Számos félreér-tést kellett tisztáznunk, és most nagyon boldogok va-gyunk, hogy végül egymáséi lehetünk.

– Istenem, milyen romantikus! – kiáltottak fel negé-desen a hölgyek.

Lanie boldogan rájuk mosolygott.– Csakugyan nagyon romantikus. Nektek meg szív-

139


bõl köszönöm a jókívánságokat, és egyúttal szeretnélekfelkérni benneteket koszorúslányoknak. Az esküvõnk de-cember ötödikén lesz, így rendelte el az apám.

A lányok irigységén enyhített a körülmény, hogy je-len lehetnek Lanie esküvõjén. A meghívást örömmel fo-gadták, és ezután már sokkal kedvesebben folytatták abeszélgetést.

Lanie olyan boldog volt, hogy nem tudta tõlük rossznéven venni, amiért olyan irigyek voltak rá.

A két „barátnõ” sokkal szívélyesebb hangnemben bú-csúzott el tõle, mint ahogy jövetelükkor üdvözölték. Mégszámtalan kérdést tettek fel Lanienak, és többek közöttazt is megtudták, hogy férjével a Gunter-villában foglakni, apja pedig egyedül marad a házban.

Teltek-múltak a hetek, Lanienak pedig még rengetegelintéznivalója maradt az esküvõig.

Az apjával néhány napig nem találkozott, de végülFranz Hagen belátta a helyzet tarthatatlanságát. Az eskü-võrõl semmiképpen sem maradhatott távol, azzal csaktápot adott volna a felesleges szóbeszédnek. Egy napazzal az üzenettel küldte fel Emiliet a lányához, hogyvárja az asztalnál. Lanie azonnal engedelmeskedett, ésnagy megkönnyebbülésére az apja csupán ennyit jegy-zett meg a történtekkel kapcsolatban:

– Ha most hirtelen eltávolodunk egymástól, és ellen-ségekként viselkedünk, csupán a rossz nyelveknek szol-gáltatunk okot a pletykához. Amíg nem mész férjhez,azt javaslom, étkezzünk együtt. Akármennyire is szeret-nék távol maradni, az esküvõrõl természetesen nem hi-ányozhatom. Hagyj fel tehát a remeteélettel!

140


Lanie kimondhatatlanul boldog volt, amikor végremaga mögött tudhatta ezt a kellemetlen idõszakot.

– Ahogy akarod, apám – felelte megkönnyebbülten.Ezzel valamelyest elviselhetõvé vált az otthoni légkör.

Lanie és Werner esküvõjének napján csikorgó hidegreés ragyogó napsütésre ébredtek. Az ég olyan tiszta volt,akárcsak a két boldog fiatal tekintete. Az ünnepség alattFranz Hagen igyekezett távol tartani magát az ifjú pár-tól és Georg Guntertõl. Mások társaságát kereste, hár-muknak pedig nem igazán hiányzott a jelenléte.

Georg bácsi majdnem olyan boldog volt, mint a fia-talok, noha magányos hetek elébe nézett. Nagyon vártaa karácsonyt, amikor újra vele lesznek a „gyerekei”. Úgygondolta, addig kihasználja az idõt, és az ifjú házasokbeköltözéséig tökéletesen berendezi a lakásukat.

Werner és Lanie nyugodtan elutazhattak nászútra. Egymás oldalán, kéz a kézben tették meg az elsõ lé-

péseket közös, boldog jövõjük útján.

VÉGE


142

ISBN 978-963-9896-57-4ISSN 1216-2140ISSN 1589-1046

© EX-BB Kiadói Kft. 1397 Budapest, Pf. 523

Telefon: (06-1) 428-2250Felelõs kiadó a kft. ügyvezetõje

Sorozatszerkesztõ: Simonits Erzsébet Mûszaki szerkesztõ: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelõs vezetõ: Bördõs János igazgató


143

Kedves Olvasóink!

Tizenhat évvel ezelõtt, 1994-ben indult HedwigCourths-Mahler életmûvét bemutató, népszerûzsebkönyvsorozatunk. Az összesen 187 kötetbõlálló sorozat az eddigi legteljesebb magyar nyelvûkiadás, mely új fordításban tartalmazza a híresnémet írónõ legjobb regényeit.

Októbertõl a 10-15 évvel ezelõtt már megje-lent könyvek között válogatva, a legsikeresebb,legemlékezetesebb történeteket adjuk közre újra.Sok hûséges Olvasónktól elköszönünk most, demég többen vannak azok, akik késõbb kezdték elgyûjteni a sorozatot, és örömmel forgatják majdkedvenc írónõjük regényeinek 2. kiadását.

Évente 8-10 könyv megjelentetését tervezzük,amivel kapcsolatban októbertõl a honlapunkon(www.ex-bb.hu), illetve telefonon (06-1/428-2250)tájékozódhatnak kedves Olvasóink.

Tisztelettel:EX-BB Kiadó szerkesztõsége


144

Következõ regényünk:

Hedwig Courths-Mahler

Szótlan szívek

A kissé léha életû, daliás katonatiszt,Hanno von Lankwitz – adósságaibólnem látván más kiutat – gazdag nagy-bátyja kívánságára hajlandó feleségülvenni annak nevelt lányát, Korneliavon Reinachot. A leány régóta szeretiHannót, s bár büszkeségét sérti, mégisbelemegy az érdekházasságba annakreményében, hogy idõvel sikerül el-nyernie a férfi szerelmét. Esküvõjenapján azonban fültanúja lesz férje ésa szépséges Korff grófné beszélgetésé-nek, ami romba dönti a reményeit...…

Keresse a könyvárusoknál,vagy rendelje meg közvetlenül

a kiadótól:

EX-BB Kiadói Kft.1397 Budapest, Pf. 523Telefon: (06-1) 428-2250

www.ex-bb.hu


Documents

103-Mast szeretek 93-187 ITT.qxd 5/31/2011 1:53 PM Page 1oszkdk.oszk.hu/.../00/00/34/...HCM_EX-BB_boritoval.pdf · A lányos ábrándoknak, romantikus álmodo-zásnak semmi értelme