Ünnepi tanulmányok

Oroszi Sándor 70.

születésnapja tiszteletére

2

Szerkesztette:

Varga József

Parádi-Dolgos Anett

Cseh Balázs

Lekorálta: Gál Zoltán

Kiadó: Kaposvári Egyetem Gazdaságtudományi Kar

Felelős kiadó: Szigeti Orsolya KE GTK dékán

ISBN-szám:

Kaposvár, 2018

3

Prof. Dr. Oroszi Sándor Csc, professor emeritus

RÖVID ÉLETRAJZ

1948. január 2. Pápán született. 1971-ben szerzett okleveles közgazda végzettséget a Marx

Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1984-ben a közgazdaságtudomány

kandidátusa címet kapott, majd 1995-ben habilitált. Oktatói pályáját a Pécsi

Tudományegyetemen, illetve annak jogelődjén kezdte. 1971-1975 egyetemi tanársegéd,

1975-1984. egyetemi adjunktus, 1984-1995. egyetemi docens, 1995-2013. egyetemi tanár,

2013 óta főállású oktató a Kaposvári Egyetemen egészen nyugdíjazásáig. 2013.-tól a PTE

professor emeritusa. Alapító és törzstagja, 2013-tól előadója a PTE KTK Regionális

Gazdaságtan Doktori Iskolájának, törzstagja a Kaposvári Egyetem Gazdálkodás- és

Szervezéstudományok Doktori Iskolájának. A Magyar Felsőoktatási Akkreditációs

Bizottság állandó szakértője. Több száz publikációja és monográfiája jelent meg a mikro-

és makroökönomia, a közgazdasági elmélket és gazdasdágpolitika témakörein belül.

Legfontosabb kitüntetések, elismerések, díjak:

„Studium Generale” keretében végzett tíz éves tevékenységének elismerése;

a minisztertanács 1982-ben „Kiváló Munkáért” kitüntetésben részesítette,

2007. év Kiemelkedő Szellemi Alkotása Díj,

2008. év Kiemelkedő Szellemi Alkotása Díj,

Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett, 2009. (Oktatási és Kulturális Miniszter).

4

Tartalomjegyzék

Barancsuk János

Néhány gondolat a merkantilizmusról, Bethlen Gábor gazdaságpolitikája

ürügyén .............................................................................................................. 11

Bertalan Péter

Impérium és globális hatalom ......................................................................... 27

Bélyácz Iván

A benső érték szerepe az eszközárazásban .................................................... 43

Farkas Péter Béla

Polemikus jegyzetek az affinitásokról ............................................................ 59

Hajdú Ottó

A szegénységi küszöb relatív deprivációs, rétegzett, regressziós becslése ... 78

Kerekes Sándor

Kergetjük a lehetetlent. A fenntartható fejlődés vad probléma, de szelídíteni

lehet és érdemes! ............................................................................................... 91

Parádi-Dolgos Anett - Koroseczné Pavlin Rita,

A foglalkoztatáspolitikai intézkedések hatása a megváltozott

munkaképességű személyek iránti munkakeresletre .................................. 105

Pál Tamás

Mit mutat a növekvő egyensúlytalanság? A Target egyenleg alakulása

mögötti folyamatok az euróövezetben .......................................................... 116

Szávai Ferenc - Kolontári Attila

A Hiénc Köztársaság (1918. December 6–7.) ............................................... 136

Szlávik János

Pigou A.C. és Coase R. vitája az externáliák kapcsán ................................ 147

Varga Attila

A GMR gazdaság modellezési irányzat ........................................................ 158

Varga József - Sipiczki Zoltán

Az infláció gazdasági egyensúlyt torzító hatásai .......................................... 170

5

LAUDÁCIÓ (Kerekes Sándor professzor)

Baráti gondolatok a 70 éves Oroszi Sándor tiszteletére

A kiváló pályatárs és még kiválóbb ember, Oroszi Sándor tiszteletére

gyűltek össze barátai és tanítványai, hogy írásukkal tisztelegjenek a

hetvenéves professzor életműve előtt.

Közel ötven évet töltött a pályán, amit 1971-ben kezdett meg az akkor első

szárnycsapásait próbálgató Pécsi Közgazdasági karon. Tanárnak készült az

egyetemen, az lett belőle, nem is akármilyen, és ma is tanít, igaz már

emeritus professorként.

A hallgatóknak kiadott kézirata tömören fogalmazza meg a mérföldköveket

és azt is leírja, hogy kik voltak hatással szakmai gondolkodására.

Maradhatott volna Pesten a Közgázon. Kovács Géza futurológust faragott

volna belőle szívesen, Mátyás Antal pedig meghívta az Elmélettörténet

tanszékre, de az egzisztenciát inkább megteremthetőnek látta és akkor

éppen nősülni készült. Így került Pécsre ahol akkor még a Közgáz

kihelyezett tagozata működött és kezdetben ugyan népgazdaság tervezését

kellett tanítania, de 1975-ben megalakult a Közgazdasági Elmélettörténet

tanszék és ezzel kezdetét vették a sikerek és a konfliktusok. A hallgatók

több polgári közgazdaságtant akartak tanulni, az egyetem állami és

pártvezetői meg ezt inkább nem akarták. Aztán elkövetkezett a

rendszerváltás és az elmélettörténetet részben felszívták az elméleti

közgazdasági tárgyak, megint valami mást kellett kitalálnia. Közben persze

„vigyázó gondoskodását” élvezve tehetséges tanítványok nőttek fel,

akiknek a nevét most nem soroljuk fel, de nemegy közülük már egyetemi

tanár vagy esetleg országos hírű politikus lett. Generációk tanulták nála a

közgazdaságtant és sokan tartják számon egyik legkiválóbb tanárukként.

Alapító tagja lett a pécsi doktori iskolának és ahogy az úgynevezett „nehéz

emberekkel” lenni szokott utóbb elhagyta a szeretett kart. Arany János

sorai teljesültek be: „Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, - Félreálltam, letöröltem.” Esetében az úri lócsiszárok

dékánokként jelentek meg. Nekik köszönhető, hogy először kart váltott,

majd 2013-ban nyugdíjba ment, majd a Kaposvári Egyetemen újra aktív

állományba került. Ez röviden a szakmai életút, de nem kevésbé fontos,

hogy milyen szellemi teljesítmények voltak rá hatással, hogyan

formálódott és miért ilyenné vált közgazdasági világnézete. Szívesen

játszunk azzal a gondolattal, hogy milyen könyveket vinnél magaddal, ha

egy lakatlan szigetre készülnél? Oroszi Sándor, mint általában az

elmélettörténészek, sokat olvasott. Egy könyvet nem szívesen választana,

6

de megjelölte a 15 legkedvesebbet: (R. Coase: A vállalat, a piac és a jog;

Friedman, Milton: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus; Galbraith J.

K: Az új ipari állam; Heller Farkas: A közgazdasági elmélet története;

Heller Farkas: Közgazdaságtan I. kötet; Elméleti közgazdaságtan; Keynes,

J. M: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete; Kornai János:

A hiány; Kornai János: Anti-equilibrium. A gazdasági rendszerek

elméletéről és a kutatás feladatairól; Polányi Károly: A nagy átalakulás;

Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet;

Ricardo, David: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei; Samuelson,

P. A: Közgazdaságtan; Schumacher, E. F: A kicsi szép; Smith, Adam: A

nemzetek gazdagsága; Stiglitz, J. E.: A globalizáció és visszásságai.) A

megjelölt művek mindegyike meghatározó lehet egy közgazdász szakmai

műveltségét illetően. A szerzők között szép számmal találunk Nobel

díjasokat is, de olyanokat is, akik talán csak jólneveltségből hallgatták

volna meg egymás gondolatait. Nekem szakmám miatt Polányi,

Schumacher vagy Stiglitz esetleg Coase egyértelműen „bejönnek”, de

vannak köztük, akiket csak kellő távolságból tisztelek. Nem is lettem

elmélettörténész. A végén aztán Oroszi professzornál is kibújt a szög a

zsákból, hiszen különbséget tett: meghatározó olvasmányok, és szemlélet-

alakító művek között, Ezen utóbbiak között csak hármat sorol fel:

Huntington S. P. A: civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása;

Lietaer, Bernard - Arnsperger, Christian - Goerner, Sally - Brunnhuber,

Stefan: Pénz és fenntarthatóság; A hiányzó láncszem; Perkins, J: Egy

gazdasági bérgyilkos vallomásai. A meghatározó olvasmányok eszerint

inkább csak az ismereteit bővítették, de nem biztos, hogy hatottak a

szemléletére is. Nos az utóbbi három kötetet illetően velem is könnyen

egyetértésre juthatna, nekem is meghatározó élmény volt az olvasásuk.

Az értelmiségi pályák némelyikén a szókimondás inkább hátrány, mint

erény. Valószínűleg ez az egyenes szókimondás terelte Oroszi Sándort

Pécsről Kaposvár felé, és ez az oka, hogy élete 65. éve után itt lelte meg

azt a „független nyugalmat”, amire Arany János is vágyott. Somogyország

szívében van valami sajátos a levegőben, az amiről Bibó István azt mondja,

hogy „A nemzeti érzés, még ha szűk és kicsinyes is, a demokratizmussal

egytestvér komoly tömegérzelem, márpedig érdekviszonyokba szilárdan

beágyazott emberek és csoportok komoly tömegérzelmet sem stimulálni,

sem átélni nem tudnak.” Oroszi Sándor sosem volt érdekember, hiszen neki

valamit sikerült a nemzeti érzéshez, és a demokratikus gondolkodáshoz is

hozzáadnia, mindig ott ahova életútja sodorta.

2013-ban a Kaposvári Egyetem Gazdálkodás és Szervezéstudományi

doktori iskolájában törzstaggá választottuk, és 2018-ban ismét nyugdíjba

7

ment, de már hetvenévesen és a Kaposvári Egyetem születésnapja

alkalmából „professor emeritus” címmel tüntette ki.

A tanárnak, és különösen egy filozófiai tartalommal átszőtt diszciplína

tanárának, nagyon nyitottnak, és elfogultságoktól mentesnek kell lenni

ahhoz, hogy gondolkodása ne szorítsa szűk keretek közé tanítványai

gondolkodását. Oroszi Sándor tanári pályának a szépsége, és sikere éppen

abban rejlett, hogy szabadon engedte gondolkodni tanítványait, miként Ő

maga is arra a szabadságra vágyott, amire József Attila: „Jöjj el, szabadság!

Te szülj nekem rendet,/ jó szóval oktasd, játszani is engedd/ szép, komoly

fiadat!” Tanítványai nem a bárhol megszerezhető tárgyi ismeretet, hanem

szemléletmódot tanultak tőle valószínűleg úgy, hogy akkor észre sem

vették. Sokat beszélünk az egyetemeken a kritikus gondolkodás

fontosságáról, Oroszi Sándorban a kritikus gondolkodás szinte genetikailag

van kódolva. Füst Milán írja, sajnos most is írhatná: „Sem a tudós, sem a

művész, sem az orvos, sem a tanár, sem a bíró- ebben a társadalomban ne

várja munkája megbecsülését. – Vége. –A valutakereskedőké a világ itt és

senki másé! Megszűnt a kultúra: senkinek semmi olyasra nincs szüksége,

ami a lélekhez szól.” A tanítványok és barátok hálája talán mégis azt

mutatja, hogy a „Professzor” önzetlen törődését sokan mégis észrevették.

A mostani ünneplés ékes bizonyítéka ennek, és rácáfol a Füst Miláni

gondolatokra.

A kötet, amit barátai, pályatársai és tanítványai írtak tiszteletére, nem azzal

az ambícióval íródott, hogy a bekerülhet Oroszi professzor akármelyik

válogatásába. Azt reméljük azonban, hogy a tőle megszokott türelemmel,

és jóindulattal olvassa majd el a tiszteletére született írásokat. Az emeritus

professornak már elég bölcsnek kell lennie ahhoz, hogy ne holmi

tanulmány gyűjteményből akarja bővíteni az ismereteit. Nem ezért írtuk,

hanem azért, hogy amikor a kezébe veszi érezze, hogy vannak, akik

tisztelik azt az életművet, amit létrehozott, és még inkább azért, hogy

érezze a szeretetet, ami bennünket vezérelt, amikor a kötet összeállításához

kezdtünk. Sajnáljuk, hogy jó fél évet késtünk a kötettel. Vannak esetek,

amikor a késés alig megbocsátható. Mi is így jártunk. Valaki, akinek

nagyon fontos lett volna érezni a férje iránti szeretetünket, de már nem

olvashatja el ezeket a sorokat. Emlékezzünk hát Ancsára is, aki hű társa, és

segítője volt Sanya barátunknak.

A kötetben megjelent írásokat a szerkesztők az egyszerűség kedvéért

névsorba rendezték. A dolgozatok témái nagyon szerte ágaznak, nehéz lett

volna ráerőszakolni a szerkezetre bármilyen más logikát. A kötet kiadását

a Pénzügy és Számvitel Intézet vezetője Parádi Dolgos Anett és a doktori

iskola támogatta, amiért köszönettel tartozunk. Végezetül köszönjük a

8

szerkesztők Varga József, Parádi-Dolgos Anett és Cseh Balázs türelmét és

kitartó munkáját.

Kaposvár, 2018. július 15.

Kerekes Sándor

11

NÉHÁNY GONDOLAT A MERKANTILIZMUSRÓL,

BETHLEN GÁBOR GAZDASÁGPOLITIKÁJA

ÜRÜGYÉN

Dr. habil. Barancsuk János, CSc

Pécsi Tudományegyetem KTK, egyetemi docens, indian@ktk.pte.hu

Absztrakt

Bethlen Gábor 1613 és 1629 között birtokolta az Erdélyi Fejedelemség

trónját. Elemzésünk a fejedelem gazdasági szervező erejének

megnyilvánulásaira figyel. Még közelebbről: vajon Bethlen kifejezetten

modern, haladó szemléletű és szándékú gazdaságpolitikája mennyiben

képezte le a fejlett nyugat-európai régiók repertoárját? Vajon az

utóbbiakhoz hasonló fejedelmi törekvések és azok eredményei csupán

„tündéresen” illékony formai, vagy pedig tartalmi, lényegbeli megfelelést

mutatnak napnyugati megfelelőikkel? Kitérünk arra is, hogy vajon

merkantilistának tekinthető-e az Erdélyben a Bethlen nevéhez fűződő

korszak, valamint foglalkozunk azzal, hogy egyáltalán mit is kell érteni a

merkantilizmus fogalma alatt.

Kulcsszavak: Bethlen Gábor, feudalizmus, merkantilizmus, abszolutizmus,

természetes rend

1. Az adottságok, majd kísérletek a „take off”-ra

Bethlen elszegényedett államot, szétzilált kapcsolatrendszert örököl

elődjétől, a saját emberei által meggyilkolt Báthory Gábortól: kül- és

belpolitikai „haragosokat” a törökök, szászok, hajdúk, rendek

személyében, gyér állami bevételeket, a fejedelmi birtokok morzsáit a

kegyencek között szétosztott területek szerény maradványaként. További

nehézségekkel kellett szembenéznie a „kis jégkorszakként” emlegetett

kedvezőtlen időjárási anomália miatt, amely jelentősen rontotta az állam fő

exportcikkeit is szolgáltató mezőgazdaság eltartóképességét.

A fejedelem, megválasztását követően a kor „uralkodói gyakorlatának”

megfelelően központosított kormányzat, fejedelmi szuverenitás kiépítésére

törekedett. Tisztában volt vele, hogy a korszerű államvezetés

nélkülözhetetlen tartozéka a rendszeresen fizetett, az uralkodónak

alárendelt reguláris hadsereg, ami a két nagy birodalom szorításában

egyensúlyozó Erdély esetében különösen igaz volt. Ugyanígy megértette

12

azt is, hogy terveinek végrehajtásához elengedhetetlen saját

cselekvőképességének, függetlenségének biztosítása a retrográd nemesi

társadalom legfőbb megnyilvánulási fórumát jelentő országgyűléssel

szemben. (Tegyük hozzá, hogy mindezt hangsúlyozottan az uralkodói

jogkör túllépése nélkül, a belső békét rendkívüli értéknek tartva éri el.) A

kormányzati pozíció megerősítésének további fontos momentuma az 1615-

ös adományrevízió, amely az uralkodói jogkör kihasználásával az 1588

utáni, „érdemtelennek” minősített birtokjuttatásokat tette semmissé, és

helyezte ismét az elődök által szétosztogatott vagyont fejedelmi

diszpozíció alá. A hatalom koncentrációját előmozdító

intézkedéssorozatának ugyancsak lényeges elemét jelentette a kormányzást

segítő humán értelmiség kinevelése, taníttatása. „Ő az első magyar

uralkodó, aki a szó modern értelmében culturpolitikát csinált, vagyis

tudatosan és rendszeresen fáradozott a nemzeti közműveltség általános

színvonalának emelésén, mert tudta, hogy az államok hatalma népök

műveltségén, polgárosodásuk tökéletesbedésén nyugszik” – méltatja

Acsády Ignác. (Gindely – Acsády, 1890. p. 61.)

A hatalom gyakorlásához szükséges „kellékek” azonban komoly

jövedelemforrásokat igényelnek. „Ez mostani állapotunkban országunk

fölötte pusztasággal lévén, magunk is igen nagy fogyatkozással,

semmiképpen pénz nélkül ilyen nagy dolgoknak elkezdése nem lehet” –

állapítja meg trónra lépésekor Bethlen. (Makkai, 1980. p. 148.) A kort

feldolgozó gazdaságtörténeti forrásokból tudjuk, hogy a fejedelem –

mintegy kényszerűségből – kvázi saját maga válik vállalkozóvá, az állami

bevételek súlypontját a „saját hatáskörben” folytatott – monopolizált

termékeket forgalmazó – kereskedelemre és a bányászatra helyezve.

Intenzív és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok kiépítésére törekszik tehát,

aminek egyik momentumaként biztosítékokat ad a külföldi kereskedők

szabad mozgására az ország területén. Az országgyűlés által már Báthory

István idejében megfogalmazott elvet vallja: „Az mely országban áros

ember nem járt, ott a pénz szűk, de az hul az áros ember kereskedik, ott

bővül meg az pénz.” (Makkai – Szász, 1986. p. 652.) A bevételek másik

kiemelt forrását a bányászatból származó jövedelmek jelentették. A só- és

rézbányászaton túl különös jelentőséggel bírt a pénz anyagát biztosító

aranybányászat, melyek előmozdítását kedvezményekkel, továbbá

felvidéki és német bányászok betelepítésével igyekezett segíteni. De

általánosságban is igaz, hogy aktív „humán erőforrás”-politikával

törekedett a hiányzó szakembergárdát behívni, – egyúttal a nem taxabilis

szász ipar monopóliumának letörését is célozva. A külországokból

származó, és gyakran nem a református államvallást gyakorló kereskedők,

13

mesterek, tudósok „szervesülését”, befogadását segítette elő az a vallási

tolerancia, amelyet Bethlen az 1568-as tordai elveket további

felekezetűekre kiterjesztve hirdetett. És gyakorolt is, hiszen legközelebbi

tanácsadói kiválasztásánál sem a hitbéli meggyőződést, hanem a

szakértelmet tekintette kritériumnak, amit a fejedelmi tanács, vagy akár

diplomatáinak felekezeti összetétele is tükrözött. (R. Várkonyi, 2013. p.

71.)

Ugyancsak a pénzügyi források kiszélesítését szem előtt tartva törekedett –

sikeresen – az adószedés hatékonyságát növelni, továbbá 1620 és 1625

között a pénzrontás eszközét is igénybe vette, hogy kiadásait fedezni tudja.

Bár ez kevésbé respektálható stratégia, azt mindenképpen javára kell

írnunk, hogy az államkölcsönök eladósodási csapda veszélyét hordozó

„divatos” eszközével csak a legritkább esetben élt. (Imreh, 1992. p. 50.) Az

államháztartás egyensúlyán túl azonban az 1620-as évek második felére a

fejedelem stabilizálja Erdély pénzügyi viszonyait is. Ez a stabilizáció –

amellett, hogy egyáltalán rendelkezésre álljon, fizikailag létezzen a

kincstári jövedelmeknek megfelelő pénz – arra is vonatkozott, hogy

elegendő „monéta” tudja ellátni a belső forgalmat. Bethlen ezért minden

erővel törekszik arra – legalábbis a monetáris konszolidáció időszakaiban

–, hogy a mennyiségben és minőségben megfelelő pénzállományt

biztosítsa, a piaci szükségletekhez igazodóan gyarapítsa. „Aranyat, ezüstöt,

annak felette brassai garast, vadbőröket, sőt míg műben is kiváltképpen az

görögök se jó, se rossz dukátot és egyébféle jó pénzt is az országból ki ne

vigyenek” – rendelkezik egy levelében, végeredményben arra kötelezve a

kereskedőket, hogy legalább az import értékének megfelelő erdélyi árut

vásároljanak fel, s vigyenek ki az országból. (Bethlen, 1980. p. 98.) Jól

észrevehető, hogy ez a politika tulajdonképpen a fejedelemség

külkereskedelmi mérlegének az aranybányászat által kipótolt,

hagyományosan passzív egyenlegét kívánja a merkantilista elvekre

kísértetiesen emlékeztető módon mérsékelni, lehetőleg aktívba fordítani.

Amint Imreh utal rá, az 1500-as évek végén megfigyelhető 1:4 export-

import arány az 1620-as évekre 1:2-re alakul, míg halálakor az export – az

erdélyi gazdaság megerősödésének köszönhetően – már hozzávetőlegesen

fedezi a behozatalt. (Imreh, 1992. p. 82-83.)

2. Töprengések a merkantilizmus lényegéről

„Hogy honnan vette gazdasági rendszabályait, kitől tanulta merkantilista

elveit, erre a kérdésre nem tudunk válaszolni. Tudós nevelése alig volt,

latinul is később tanult meg, nyugati országokat nem látott, korábbi

14

viszontagságos életét csak a török birodalom területén harcolta meg.

Kálvinista prédikátoraitól sem tanulhatott nemzetgazdaságot. Így teljesen

homályban vagyunk az első újkori gazdasági koncepció eredete felül,

amely Erdély földjén megjelent, s fel kell tennünk, hogy Bethlen Gábor az

ő szinte zsenialitással határos praktikus érzékével egyszerűen azt

valósította meg, ami akkor egész Európában a levegőben volt” – vélekedik

Szekfű Gyula. (Szekfű,1983. p. 167.) Minden bizonnyal innen ered a

Bethlen-féle „ösztönös merkantilizmus” kifejezés, amit olyan

előszeretettel használ gazdaságpolitikájával kapcsolatosan a szakirodalom.

Ennek az „ösztönösségnek” azonban ellentmond, hogy szocializációja

korábbi fejedelmi udvarokhoz köti, rendkívül sok alkalmat biztosítva

ahhoz, hogy a kor humán- és reálkultúráját elsajátítsa, s ily módon intuícióit

tudatossággal ötvözze. (R. Várkonyi, 2013. pp. 27-29.)

Ténykedését természetesen mások másként ítélik meg. Angyal Dávid

szerint például, mivel a merkantilizmus az alattvalók gazdasági erejének

fejlesztése által kívánta az állam hatalmát növelni, Bethlen pedig a

kereskedelmi monopóliumaival éppen az alattvalók rovására igyekezett

gyarapodni, ezért talán nem is illeti meg a merkantilista elnevezés.

(Angyal, 1937.) Ráadásul – mint Hóman és Szekfű idézi – „Erdélyben

szegényes, vásárokon lebonyolított kereskedésről van leginkább szó. (…)

Talán felesleges az ilyen szerény szervezetre ráaggatnunk a merkantilizmus

nehéz palástját.” (Hóman – Szekfű, 1935-36. pp. 579-580.) Mások

ugyanakkor egyenesen a felvilágosult abszolutizmus megnyilvánulásának

(R. Várkonyi, 2014.) vagy prekameralistának (Kovács, 2006.) – netán ún.

fejedelmi merkantilizmusnak – vélik gazdaságpolitikáját. Elképzelhető

lenne esetleg az is – vethetjük fel –, hogy működésének tartalmi aspektusai

egyáltalán nem is hordoznak merkantilista jegyeket, csupán formai

hasonlóság áll fenn azokkal? A növény- és állattanban „alaki

konvergenciának” nevezik azt a jelenséget, amikor egymással rokonnak

tűnő fajok (mint például a vad- és szelídgesztenye, vagy a delfin és bálna)

között nincs rendszertani kapcsolat a sok azonos vonás ellenére.

E fogalmi zavarban érthetően merül fel a kérdés, hogy vajon mit is kell

értenünk valójában merkantilizmus alatt, amelyhez aztán Bethlen

időszakát viszonyíthatnánk. Bár furcsa, de egyáltalán nem létezik erős

kapaszkodókat nyújtó konszenzus ezen a téren a szakirodalomban. Az

Adam Smith nyomán leginkább elterjedt – a szakmai disputában mind a

mai napig érthetetlen módon közkedveltségnek örvendő, Heckscher által is

átvett – nézet a merkantilistákat bugyuta bálványimádó szerepre

kárhoztatja. Eszerint, mivel a nemesfémet tekintik a gazdagság

15

megtestesítőjének, ezért legfőbb céljuk az arany és ezüst minél nagyobb

mennyiségben való felhalmozása lenne az országban. (Smith, 1940.) Ennek

érdekében emelnék gazdasági stratégiájuk homlokterébe az aktív

külkereskedelmi mérleg motívumát. Azonban „nem szabad ezeket a

merkantilistákat olyan butáknak elképzelnünk, mint ahogyan a későbbi

vulgáris szabadkereskedők ábrázolják őket” – jegyezte meg csipkelődve,

és tegyük hozzá: jogosan Marx. (Marx, 1976. p. 143.)

Merthogy ennél jóval lényegre törőbb diskurzusokat is ismerünk. Mráz

szerint például „a merkantilizmus a feudális abszolút államhatalom

gazdaságpolitikája, mely azt a célt szolgálja, hogy az állam részére bőséges

anyagi erőforrások biztosításával a feudális rendszert védelmezze, az

abszolút államot erősítse, egy olyan korszakban, amikor a

világkereskedelem és az ipar már meglehetős fejlettséget ért el és a

pénzgazdaság már széles körben elterjedt. (…) S bár a merkantilista

politikának nem ez az indítója, objektíve mégis elősegíti – mivel

támaszkodni kénytelen rá – a polgári fejlődést.” (Mráz, 1953. pp. 600-601.)

Eszerint a merkantilizmus a „feudalizmus legfelsőbb foka” lenne – egy

lenini parafrázissal élve. Figyeljük meg: Mráz meghatározása a

merkantilista gyakorlatot és az abszolutizmust szimbiotikus, egymást

feltételező, egymással szétválaszthatatlanul összefonódó entitásokként

tételezi. Az aktív külkereskedelmi mérleg pedig egyrészt a modern állam

működtetéséhez szükséges adó, másrészt pedig a természeténél fogva

terjeszkedő forgalmi gazdaság vivőanyagát, a pénzt teszi hozzáférhetővé.

(Mely utóbbi tehát egyáltalán nem passzív, nem felhalmozási célt szolgál

ki.)

Schmoller és Cunningham a merkantilizmus lényegét megragadni igyekvő

gondolati rendszerből az állam- és nemzetgazdaság-alkotást, a nemzeti

hatalomra való törekvést emeli ki, amelynek ágense az uralkodó. Léteznek

azonban olyan felfogások is, amelyek szerint „a merkantilizmus elveinek

alkalmazása nem feltételezi egyértelműen az uralkodó abszolút hatalmát.

Mert igaz ugyan, hogy az abszolutista államrendszerek e gazdaságpolitikai

módszer fogásaival élnek általában, a tétel azonban nem megfordítható. A

merkantilizmus különböző elemei Európa-szerte – a korlátlan uralkodói

hatalomtól függetlenül – részben már a középkorban, részben a 16. század

elején jól kitapinthatóan megjelentek.” (Péter, 1986. p. 654.) Tegyük hozzá:

az angol polgári fejlődés története is lényegében ezt az utat követi. Erről az

oldalról megközelítve tehát a pénz – mint forgalmi eszköz – gyarapítására

irányuló törekvés valamely régión belül nem feltétlenül és semmiképpen

sem szimbiotikusan kapcsolódik egy központi akarathoz (is), hanem

16

elsődlegesen a spontán polgári, piacgazdasági tendenciák és azok

aktorainak megnyilvánulását, érdekeik artikulálódását jelentené. Keynes –

Heckscherrel folytatott vitájában – hasonlóképpen interpretálja a

merkantilista eszmét, természetesen némileg cizelláltabban, a pénz

mennyiségét a kamatlábra, ezen keresztül a beruházási kedvre gyakorolt

hatással kapcsolatba hozva. (Madarász, 1978.)

A kor társadalmi-gazdasági megnyilvánulásainak most exponált

mozzanatait kiemelve, a merkantilizmust, mint a modern piacgazdaság

„kihordási időszakát”, ezzel együtt a polgári terjeszkedést kiszolgáló

eszköz- és intézményrendszer kifejlődését értelmezhetjük. Az abszolutista

hatalom pedig – már ha létezik – „történelmi hivatása” (amit vagy felvállal,

vagy nem) ebben a diskurzusban a tőkés átalakulásnak való „megágyazás”,

„bábáskodás” lenne. Ehhez a felfogáshoz kapcsolódik a negyedik,

számottevő koncepció, amely ugyan ismét „főszerepbe” emeli az

abszolutizmust, de annak fő funkcióját az alattvalók szocializációjában

határozza meg. „Én inkább a társadalom fegyelmezéséről beszélnék, mint

az abszolutizmus alapvető tényéről és mozgatóelvéről, mivel a

központosítás és intézményesítés csak részben magyarázzák az

államhatalom kiterjedését. (…) Az abszolutizmus tényleges vívmánya a

társadalmi fegyelem megvalósítása volt”, azaz az államhoz lojális, azzal

önként kooperáló polgárok kinevelése – idézi Oestreich-t Szakolczai.

(Szakolczai, 1990. pp. 67-68.) Ide kapcsolódóan vallja, hogy „a modern

állam célja, küldetése tehát az lett, hogy egyszerre legyen képes növelni az

állam erejét és biztosítani alattvalói jólétét, boldogulását.” (Szakolczai,

1990. p. 52.) Magától értetődő, hogy ezt a gondolati fonalat követve a

magánérdek és közérdek viszonyának, illeszkedésének problémájához

jutunk el, amelyet a most citált könyv érdekfeszítően és alaposan

ugyancsak tárgyal.

A magunk részéről úgy véljük, hogy – az első kivételével – mindegyik,

fentebb említett megközelítés fontos momentumát ragadja meg a

merkantilizmusnak, amely Madarász Aladár szerint mindazonáltal „olyan

absztrakció, történelmi rekonstrukció terméke, melynek jogosultsága és

hasznossága nem magától értetődő.” (Madarász, 1978.) A káoszelmélet

nyelvén itt azt a kérdést tehetnénk fel, hogy vajon a merkantilizmus

tekinthető-e egyfajta „attraktornak”, olyan „mintázatnak”, amely bizonyos

„történelmi fázistérben” a rendszer trajektóriáit „gyenge mágnesként”

magához vonzza? Ha „igen” a válasz, akkor a fogalomnak tudományos

létjogosultsága van, a spanyol, francia, angol, erdélyi stb.

merkantilizmusok pedig az „ideáltípusként” is felfogható attraktor

17

vonzásterében megnyilvánuló, viszonylag tartósan, de nem örökérvényűen

fennmaradó alakzatok. Meglátásunk szerint az „Uralkodó – Rendek –

Polgárság” sarokpontok által definiálható az a vonatkoztatási rendszer

(„attraktor”), amelyben a korszak konkrét történései, „mintázatai” jól

leírhatók. Ez a séma ígéretes keretet nyújt a három szereplő közötti

„erőhatások” eredőjeként létrejövő egyensúly, voltaképpen a

merkantilizmus különböző országokra jellemző eseteinek elemzéséhez.

A gazdaságtörténet művelői érthető módon találhatnak kivetnivalót az

ilyen leegyszerűsítő, a történelmi valóságot durván lecsupaszító sémákban.

Amint Thomas C. Cochran, a múlt században élt kiemelkedő amerikai

szerző – Ránki által idézve – kissé élcelődve – ám lássuk be: nem teljesen

alaptalanul – fogalmaz: „A közgazdász hajlamos lényegében pontosnak

elfogadni azt a képet, amelyet a gazdasági teória és a belőle származó

következtetések nyújtanak, amelyhez a történelemben illusztrációs anyagot

keres. Mivel pedig a történelem végtelenül változatos az ilyen

kutatásokban, mindig lehet megfelelő anyagot találni. A történész viszont,

még akkor is, ha rokonszenvezik is a közgazdasági elmélettel, sokkal

nehezebbnek találja, hogy a gazdasági elmélet racionális javaslatait és

feltételezéseit a gyakorlat próbájának vessék alá.” (Ránki, 1977. p. 86.)

Megpróbálva elkerülni a Cochran által vázolt csapdát, előre jelezzük, hogy

a most bemutatandó vonatkoztatási rendszert – mint egyfajta gondolati

„térképet” – mi magunk sem kívánjuk összetéveszteni a valósággal.

Ugyanakkor reménykedünk, hogy lényeges, a vizsgált korra jellemző

összefüggések megvilágítására képes.

A fenti „alapséma” – amely talán soha és sehol sem teljesül a maga elméleti

tisztaságában – az (abszolút hatalommal rendelkező) Uralkodó és a

Polgárság egymásra utaltságát tükrözi, miközben a Rendek mindkét előző

szereplővel szemben diffúziót szenvednek el. „A XIV. és a XV. századi

kapitalisták (…) valamennyien kénytelenek az uralkodók kegyeit keresni.

Az érdekek valóságos szolidaritása jön létre közöttük. Egyfelől az

uralkodók a pénzemberek állandó közreműködése nélkül nem tudnák

18

fedezni sem köz-, sem magánkiadásaik költségeit, másfelől viszont a

nagykereskedők, a bankárok, a hajózási vállalkozók arra számítanak, hogy

az uralkodók megvédelmezik őket a városi partikularizmus túlkapásaitól,

elfojtják a városi felkeléseket, biztosítják pénzük és áruik forgalmát” – írja

Pirenne. (Pirenne, 1983. p. 311.)

A spanyol, francia, angol – és lényegében az erdélyi – „modellben”

azonban a fent vázolt erőegyensúly vagy így, vagy úgy felborul, a

merkantilizmus más-más változatait, más történelmi narratívákat keltve

életre. Spanyolországban és Franciaországban a Rendek „domesztikálása”,

„kegyencarisztokráciává” szelídítése következtében például elenyészik a

hatalom központosításából fakadó, Uralkodóval szembeni ellentét. A

Polgárság ugyanakkor – mint gyanús, idegen származású, vallású elem –

eltávolításra kerül ezekből az országokból. Az abszolút hatalom

fenntartásához szükséges jövedelem Spanyolországban a dél-amerikai

gyarmatokról származó nemesfémszállítmányokból, Franciaországban az

un. „uralkodói iparból”, valamint a mezőgazdaság kizsákmányolásából

származik. Angliában ezzel szemben a Rendek polgárosodása miatt az

Uralkodó válik mintegy „diszfunkcionálissá”, sőt, zavaróvá is, ha

központosított hatalmával élve átlép egy határt a gazdaságot

rendszabályozó intézkedései révén. Ennek megnyilvánulása I. Jakab

kivégzése, majd később II. Károly elűzetése, és az alkotmányos

monarchiára való áttérés.

Az erdélyi modellváltozat részletesebb tárgyalása előtt most

visszakanyarodunk a káosz- és a hálózatelmélet logikai- és fogalmi

rendszeréhez egy ígéretes, heurisztikus értéket sejtető analógiás

megközelítés kedvéért. Ennek lényege, hogy a merkantilizmus időszakát és

jelenségeit egyfajta „fázisátmenetként”, „halmazállapot változásként”

fogjuk fel a feudális és tőkés társadalmi-gazdasági szisztéma között. Az

ilyen módosulás a kiinduló „halmazállapot” „válságának” is tekinthető, a

rendszer kaotikus viselkedését generálva. (Barabási, 2003. pp. 93-168.) Az

ilyen átalakulási folyamat során az elemek elrendeződése módosul, a

skálafüggetlen, egymásba ágyazott mintázatot az – egy középponthoz

közvetlenül kapcsolódó – elemek „csillaghálós” csoportosulása váltja fel.

(Iloskics, 2014.) Nehéz nem észrevenni, hogy az abszolutizmus kora

pontosan ilyen, csillaghálós struktúrához közelítő tendenciákat mutat a

társadalmak szerkezeti dimenziójában. „Az állandó katonai

veszélyeztetettség és békeidőben az állam puszta fennmaradásáért

folytatott küzdelem kényszerű hatalmi és kormányzati centralizációt vont

maga után. (…) Erdély rendjeit a (…) fejedelem személyén kívül

semmilyen közös érdek nem fűzte egybe” – állapítja meg mintegy ezt

19

alátámasztva Oborni. (Oborni, 1996.) Ez ugyan jórészt Bethlen uralkodása

előtt is igaz, ő azonban még ennél is tovább ment: „a helyi, igazgatási,

foglalkozási rendi szerves tömörülési tömbök zártságán rést nyitva próbálta

azokat egy tágabb keretbe, a decentralizált struktúrákat felváltó szorosabb

kohéziójú államkeretbe foglalni; pártfogolta, sőt kezdeményezte az

egységesítési törekvéseket, a helyi hagyományos organizmusok helyett a

központi szóra hallgató organizációk formálását” – fűzi hozzá Kovács

György. (Kovács, 2006.)

3. „Tektonikus törésvonalak” és áthallások

Talán észrevehető, hogy a fentebb ismertetett, egyes merkantilizmus-

koncepciók mögött álló meggondolások a közgazdaságtan korpuszát tagoló

nagy „tektonikus törésvonal” más-más oldalán helyet foglaló paradigmákat

jelentenek. Nevezetesen: elsősorban a klasszikus, „piac versus állam”

dilemmáról van itt szó, arról, hogy a gazdaságnak, mint organizmusnak

általában véve elégséges koordinációs mechanizmusa-e a piac, vagy

(inkább) a kormányzati reguláció (is) megfelelő. Míg azonban a

jelenkorban ez a választás tudatosnak tűnő, jó esetben előnyöket-

hátrányokat felvonultató és mérlegelő (gazdaság)politikai polémia

következménye lehet, az újkor előszobájában mintha inkább a tudattalan,

turbulens történelmi folyamatok „hordaléka” lenne a megnyilvánuló rend.

Ezen a ponton azonban felmerül az a kérdés is, hogy vajon történelmi

véletlen, avagy valamiféle szükségszerűség terméke-e a 15. századtól

mintegy „járványszerűen” elterjedő – erőteljes kormányzati

intervenciókkal járó – abszolutizmus?

Természetesen e kérdésben is a legkülönfélébb felfogások ütköznek

egymással. Ezek közül az egyik a „deus ex machina” magyarázat, amely

szerint az abszolutista – és vele együtt a merkantilista – gyakorlat „benne

van a levegőben”, az uralkodók pedig ezeket, mint valamiféle „divatos”

megoldást alkalmazzák. „Európának a 17. században már egymással sűrű

összeköttetésben álló, száz meg száz gazdasági szállal összefűzött országai

egymástól veszik a mintát. Egyik a másikhoz alkalmazkodva, egyik a

másikat utánozva hozza létre a gyors döntésekre képes, mozgékony

államszervezetet” – írja Péter. (Péter, 1986. p. 655.) Az „őseredetre”

azonban itt nem kapunk magyarázatot. E tekintetben éteri derűt keltő

Heckscher – Madarász által ismertetett – álláspontja, mely szerint „a

gazdasági eszmék – és a velük összefonódó intézményrendszer – változása

nem a külső környezet hatására következik be (…), hanem a megismerés

előrehaladásának, az eszmék autonóm fejlődésének eredménye”.

20

(Madarász, 1978.) Nehéz ugyanis elképzelni, hogy a kora újkorra jellemző

koordinációs mechanizmusok, instrumentumok, megoldások

szignifikánsan függetlenek lehettek volna a szóban forgó időszak

társadalmi-gazdasági kihívásaitól.

Smith és Heckscher azonban valójában „pofozógépnek” tekintette az

abszolutizmussal összefonódott merkantilizmust, mint gazdasági

téveszmét, amelyen az „állatorvosi ló” példájára az összes helytelenséget,

torzulást be lehet mutatni. Az állami főhatalom révén regulált gazdaság,

mint „a” rossz példa, versus „a” haladó és helyes liberalizmus, a „laissez

faire” koncepciójának kontrasztjai váltak volna így szándékaik szerint,

ezen a sajátos szemüvegen láthatóvá. Csak „zárójelben” jegyezzük meg:

Keynes hasonlóan történelmietlen módon leckézteti a neoklasszikus

irányzatot, mint kvázi „ab ovo” helytelen felfogást – holott a modellezni

kívánt gazdaság, ezért a releváns modellek jellemzői korántsem állandóak

az időben.

Smith és Heckscher nyomán azonban újabb kérdések merülnek fel. Ezek

közül az egyik, hogy vajon szükséges-e tartalmi szempontból

átértelmeznünk a gazdaság „természetes és pozitív rendjének” fogalmát?

Vajon definiálható-e a feudális gazdasági szisztéma különböző

változatainak – így a merkantilizmusnak – is „természetes” rendje? Ennek

tükrében lehetne ugyanis megválaszolni, hogy a gazdaságszervező

uralkodói intézkedések mesterséges, egyúttal diszfunkcionális „pozitív”

rendet hoznak-e létre, vagy maga a fejedelem is a rendszer „természetes”,

organikus része, tevékenységével együtt. Az első felfogást – mely szerint a

természetes rend mindig az önszabályozó szabadpiac – Smith (majd többek

között az előbb hivatkozott Heckscher) képviseli, amikor ezt írja: „Az

önfenntartásnak (…) a tehetsége (…) sok tekintetben el tudja hárítani és ki

tudja javítani a részrehajló és elnyomó nemzetgazdasági politika rossz

hatásait. Bár az ilyen nemzetgazdasági politika kétségtelenül többé-

kevésbé késlelteti a nemzet haladását a gazdagság és virágzás felé, nem

mindig bírja azt megakasztani, és még kevésbé visszafordítani.” (Smith,

1940. p. 190.) Egy – akár nagy formátumú – személyiség tehát eszerint a

„természetes rend” keretfeltételei közötti mozgástérben tölthet be (mintegy

a folyamatok „katalizálójaként”, a bakterállam „alkalmazottjaként”)

konstruktív szerepet, de netán „negatív hősként” sem tudja megakasztani a

„történelem kerekét”.

A másik szemléletmódot talán Csató Katalin egy Boisguilbert-től vett

idézetével illusztrálhatjuk legjobban: „Spanyolország (…) példája

világosan mutatja, hogy a vezetők alkalmassága vagy alkalmatlansága

21

legalább olyan mértékben befolyásolja egy ország gazdagságát, mint

természeti adottságai.” (Csató, 2000. p. 11.) E citátum – amely a

felvilágosodás eszméjét előlegezi meg – azt sejteti, hogy az uralkodó maga

„csinálja”, egyfajta „váltókezelőként” a „történelmet” egy kaotikus,

turbulens folyamat, áramlás résztvevőjeként, feltételezve – a megfelelő

„tőkesúly” érdekében – a hatalom centralizációját is. Ez esetben azonban

úgy tűnik, hogy a „természetes” rend nincs felruházva olyan feedback-

ekkel, amelyek a fejedelem „elhajlásait” visszaterelnék a normális

mederbe. Vagy talán nincs is értelme a történelmi folyamatok kaotikus

dinamikája miatt a pozitív és természetes rend megkülönböztetésének?

Annyit azonban mindenképpen jegyezzünk meg, hogy ez utóbbi „felállás”

rendkívüli kockázatokat hord magában – mint ahogyan a manapság

gyakran divatos, „felvilágosult despota” utáni vágyakozás is rizikós, a

demokrácia nemegyszer küzdelmes, vargabetűkkel teletűzdelt, fáradságos

leckéinek, cikkcakkjainak vállalása helyett. Vegyük észre, hogy ezen a

ponton elkanyarodhatnánk a történelmi személyiség szintén „tektonikus

törésvonal” által elválasztott marxista, historicista versus popperi

felfogásához, a terjedelmi keretek miatt azonban ettől eltekintünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy vajon általánosságban véve javítja-

e a társadalom „fitneszét”, túlélési képességét egy abszolút hatalommal

rendelkező uralkodó más, pl. decentralizált koordinációs szisztémákkal

szemben? Bethlen rendi országgyűlést formálissá változtató intézkedései

haladó szelleműek, „meritórikus javak” voltak-e, vagy a mégiscsak

szélesebb rétegek döntési joggyakorlását biztosító „képviseleti

plutokrácia” retrográd visszaszorítását jelentik? „Erdély jóllétének kulcsa

valószínűleg Bethlen uralkodói zsenialitásában, vagyis intézkedési

komplex jellegében rejlik” – foglal állást a kérdésben R. Várkonyi. (R.

Várkonyi, 2013. p. 67.) Valószínűleg arról van szó, hogy – a merkantil éra

átmeneti jellege miatt – egyfajta – a természet által nehezen tolerálható –

vákuum keletkezik a társadalmi-gazdasági folyamatok koordinációs

terében, amit kézenfekvő módon az uralkodó tölt be, majd szorul is ki

később ebből a szerepből a polgári társadalom erősödésével.

De vajon mi az oka, hogy megrendül a „klasszikus feudalizmus”, ezzel

együtt szétzilálódnak annak szabályozókörei? A szakforrások többsége

azokra a válságjelenségekre utal, amelyek a 14-15. században

megoldhatatlannak bizonyultak a régi rend számára. A decentralizált,

ideológiai szinten az egyház által dominált hatalmi szisztéma nem volt

képes sem a kedvezőtlen időjárás miatt pusztító éhínségek, az ezeket

követő járványok, lázadások, sem a külső fenyegetettség közömbösítésére.

22

„A meggyöngült nemesség a királyoktól várta azt, hogy megvédjék őket a

még nagyobb fölfordulás veszélyeitől. A királyok pedig kihasználták az

adott helyzetet, és saját hatalmukat és vagyonukat növelték a nemesség

rovására. Ez volt annak az ára, hogy gondoskodtak a nemesség

biztonságáról…” – vélekedik Wallerstein az abszolutizmus genéziséről.

(Wallerstein, 1983. p. 253.) Anderson ugyanakkor az árutermelési

viszonyok terjedésével, a pénzjáradék hagyományos hűbéri viszonyokat

bomlasztó szerepével magyarázza az átalakulást. (Anderson, 1989.)

Az abszolutista hatalom arisztokrácia és polgárság irányába tanúsított

magatartásáról alapvetően kétféle koncepcióval találkozhatunk. Az egyik

szerint „az abszolút uralkodó alapvetően döntőbírói szerepet játszott a

nemesség és a polgárság között”, (Stipta (1997) a másik szerint viszont „az

abszolutisztikus állam sohasem volt döntőbíró az arisztokrácia és a

burzsoázia között, még kevésbé a születő burzsoázia eszköze az

arisztokrácia ellen: a fenyegetett nemesség új politikai vértezetéül

szolgált.” (Anderson, 1989. p. 20.)

4. A bethleni „modell”

Bethlen állam- és gazdaságszervező tevékenységét értékelve

kijelenthetjük, hogy a „klasszikus”, nyugati értelemben nem hozott létre

igazi abszolutizmust annak ellenére, hogy szuverén, a rendektől független

uralkodói hatalmat – annak anyagi bázisát is ideértve – épített ki. Péter ezt

azzal magyarázza, hogy a fejedelem de jure érintetlenül hagyja a

hagyományos rendi tagozódást; hatókörét, érvényesülési lehetőségét ugyan

szűkíti, de nem csorbítja az országgyűlés jogait. A központi kormányzat

1541 óta kialakult jellegén sem módosít: nem szervez új, ügykörök szerint

tagolt közigazgatást. Az adózás eredeti formáját sem képes modernizálni,

összességében és érdemben tehát nem változtat a társadalom konzervatív

feudális talapzatán. „Minthogy a polgárság mind a társadalom egészéhez

viszonyított arányát tekintve, mind gazdasági erejét nézve messze

hátrányban van az uralkodó osztályokhoz képest, semmi sem veszélyezteti

itt az előző századból maradt társadalom szerkezetét. Nem volt tehát

szükség abszolutizmusra” – amely végső soron a rendi hatalmat lenne

hivatott átmenteni. Ugyanakkor „az alattvalóitól függetlenné vált fejedelem

alakja (…) nem szorítható be a rendek együttműködésére építő

centralizmus fogalmába” sem. (Péter, 1986. pp. 654-655.) A rendszer

atavisztikus, ősi statikájára jól utal Oborni előbbiekben már citált

megállapítása: „Erdély rendjeit a (…) fejedelem személyén kívül

semmilyen közös érdek nem fűzte egybe.” (Oborni, 1996.) „Bethlen állama

23

inkább az Elbától keletre megfigyelhető abszolutizmusokhoz hasonlatos.

Ezek létrejöttét – a nyugati típusoktól eltérően – nem belső társadalmi

feszültségek segítették, hiszen a feudalizmust Európa e területén a 17.

században még nem veszélyezteti semmi. Itt a külső erőknek, a fenyegető

nemzetközi környezetnek van nagy szerepe a hatalmi szerkezet

átalakulásában” a belső erjedés helyett – summázza Péter. (Péter, 1986. p.

655.)

Ha visszatekintünk a fentiekben bemutatott merkantilizmus-koncepciókra,

Bethlen gazdaságpolitikáját nem lehet egyik formában sem felismerni.

Nem a feudális rend „átmentésének” eszköze, hiszen az – szemben a

nyugat-európai tendenciákkal – sértetlen, egzisztenciálisan stabil. De nem

is az „alulról építkező” polgári struktúráknak keretet adó, azokkal mintegy

együttműködő konstruktum. Talán Schmoller és Cunningham felfogása

illik rá legjobban, amely az állam- és nemzetgazdaság építésének (és nem

épülésének) mozzanatait helyezi középpontba, továbbá a fejedelem által

alapított és szorgalmazott kultúrpolitika – Oestreich koncepciójának

megfelelően – a modern, „fegyelmezett” állampolgár kinevelésének

irányába mutat. Bethlen – durva hasonlattal – egyfajta „zárványként” hozta

létre és működtette azt a gazdasági szegmenst, amelynek jövedelméből

fedezni tudta az általa menedzselt – egyébként a „köz” javát maximálisan

szolgáló – állami funkciókat.

Ha az „Uralkodó – Rendek – Polgárság” – előzőekben már használt –

sémában gondolkodunk, akkor bizonyos tekintetben az angol modell

„tükörképéről” van szó. A Rendek és a Polgárság között Erdélyben sincs

komoly ellentét, bár itt a Polgárság leginkább céhes formában működik az

előjogok, autonómia által biztosított rendi keretek mögött. Azonban itt az

Uralkodó az erősebb fél, aki – ugyan nem kívánja a társadalomból

negligálni a másik két „szereplőt” – kordában tartja, hatástalanítja azok

„szertelen”, fejedelmi törekvésekkel szembeni megnyilvánulásait.

Tovább sorolva gazdaságpolitikájának sajátosságait, Bethlen

gazdaságszervező tevékenységére a nyugaton – különösen

Franciaországban – „felkapott” uralkodói ipar, manufaktúrák létesítése

sem kifejezetten jellemző. Mezey rámutat, hogy habár „megkísérelte a

bontakozóban lévő vékonyka árutermelést összekapcsolni a nagy

mennyiségben fölhalmozódott pénzzel, e próbálkozása azonban nem

vezetett teljes eredményre. A pénz valójában nem találta meg az utat az

iparhoz – vagyis nem vált tőkévé –, nem jöttek létre manufaktúrák.”

(Mezey, 1980. p. 25.) Mráz hasonlóképpen vélekedik: „a betelepített

24

kézműveseknek manufaktúrákban való megszervezésére Bethlen még csak

nem is gondolt.” (Mráz, 1953. p. 562.) Imreh azonban ezzel ellentétesen

nyilatkozik, arra hivatkozva, hogy a fejedelmi birtokokon több, magas

szintű ipari kultúrát képviselő manufakturális kezdeményezés volt

észlelhető. A kocsigyártást, ágyúöntést, a kristályüveggyártást, illetve a

papírmalmokat hozza fel példaként. (Imreh, 1992. pp. 58-64.)

A „szokásos” merkantilista gyakorlattal szemben az erdélyi

gazdaságpolitika – egyrészt extrapotenciálja, másrészt az ipar viszonylagos

fejletlensége miatt – a „primer” szektorból származó alacsony

feldolgozottságú nyerstermékek exportját, versus a „szekunder”,

„magasabb rendű” javak importját szorgalmazta – gyakran

nemesfémkivitellel kompenzálva a külkereskedelmi mérleg sokáig

nehezen elkerülhető, a nyugati relációban tartósan fenn is maradó

passzívumát. Az árugazdaság expanzióját nemritkán a belső piac, a

fizetőképes kereslet csökevényessége is fékezte. Az ebből is fakadó

nagyfokú, közvetlenül a termelési vertikumok „forrásvidékét” érintő

exportorientáltság ugyanakkor nem egymás felé irányuló, hanem

párhuzamos, külpiacot megcélzó kínálatot táplált: a termelési kapacitások

már csak ezért is nehezen fonódtak össze szövevényes munkamegosztási

és árucsere-kapcsolatban lévő hálózattá, rendszerré.

Kovács a bethleni gazdaságpolitika negatívumának tekinti, hogy „a

fejedelem céheknek versenyt támasztó tevékenysége, például a morva

anabaptisták vagy a gdanski kézművesek betelepítése a hagyományos

polgári rétegek megerősödését akadályozta, illetve a fejedelmi

monopóliumok érvényesítése (…) a külkereskedelmi forgalomból eredő

polgári tőkefelhalmozásra kedvezőtlenül hathatott.” (Kovács, 2006.)

Ráadásul, mivel a 17. század elejére a nemesi vármegye már a városokban

is érvényesíteni tudta az addig csak a vidékre kiterjedő jogait, ez – miként

a Rendek és a Polgárság viszonyát az előbbiekben jellemeztük – nemesi

fogyasztási szempontoknak rendelte alá az iparűző-kereskedő polgárság

érdekeit. A nemesség fokozatos betelepülése a jól védhető városokba

ráadásul a nemesi életforma elterjedését, a polgári szellem hanyatlását

idézte elő. Kovács tehát úgy véli, hogy habár eleinte a kooperációra

hajlandó polgári réteg hiánya kényszerítette Bethlent aktívabb gazdasági

szerepvállalásra, később azonban ez egyfajta „kiszorító hatást” generálva

akadályozta a polgári tendenciák kibontakozását mind az üzleti

tevékenység, mind a gondolkodásmód terén. Mintegy R. Várkonyi

Bethlent méltató sorait folytatva jegyzi meg, hogy „a későbbi – Bethlen

utáni – zilált politikai viszonyok, gyengekezű uralkodók mellett e fejedelmi

25

export már nem működött, s a ki nem fejlődött polgári gazdaság hiányában

nem lehetett tovább fenntartani a korábbi teljesítményt.” (Kovács, 2006.)

Tegyük hozzá: hasonlóképpen, mint Colbert távozását követően

Franciaországban. Összegzésképpen Kovács megjegyzi, hogy „Bethlen

Gábor politikája inkább tekinthető állam-centrikussága és a polgárság

megerősödését nem támogató hatása miatt »prekameralistának«, mint

»ösztönös merkantilizmusnak«.” (Kovács, 2006.)

A tanulmányt zárva azonban megállapíthatjuk, hogy a mérleg

mindenképpen, sőt kifejezetten pozitív. Amit a fejedelem – történelmünk

egyik legnagyobb alakjaként, a jelenben élők számára zavarba ejtő

referenciaszemélyiségként – hátrahagyott: egy nemzetközileg elismert, a

kor mércéjével mérve „biztonságos”: társadalmi békét, vallási toleranciát

valló és megvalósító Erdélyt. A szakmai és magaskultúrában jártas

embereket, oktatási intézményeket. Egy, uralkodása kezdetéhez

viszonyítva jóval erősebb, jobban teljesítő gazdaságot. Róla emlékezve

gyakran idézik krónikása, Kemény János, hozzá intézett búcsúszavait: „Oh

vajha avagy ne született vagy örökké élt volna!” (Kemény, 1856. p. 147.)

IRODALOMJEGYZÉK

1. ANDERSON, Perry: Az abszolutista állam. Gondolat Kiadó, Bp.,

1989.

2. ANGYAL Dávid: Adalék Bethlen Gábor történetéhez. In: Angyal D.:

Történeti tanulmányok, MTA, Bp., 1937. pp. 181-268.

3. BARABÁSI Albert-László: Behálózva. A hálózatok új tudománya.

Magyar Könyvklub, Bp., 2003.

4. BETHLEN Gábor: Levelek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.

5. CSATÓ Katalin: A fogyasztáskorlátos gazdaság egyik korai elemzője:

Pierre Le Pesant de

6. Boisguilbert. KTK/IE Műhelytanulmányok 2000/4. MTA

Közgazdaságtudományi Kutatóközpont, Bp., 2000.

7. GINDELY Antal – ACSÁDY Ignácz: Bethlen Gábor és udvara 1580–

1629. Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1890.

8. HÓMAN Bálint – SZEKFŰ Gyula: Magyar történet. 2., bővített, teljes

kiadás. IV. Egyetemi Ny., Bp., 1935–1936.

9. ILOSKICS Zita: Hálózatelmélet a közgazdaságtanban. Hálózati

zavarok a válságokban. Szakdolgozat. Pécsi Tudományegyetem, KTK,

Pécs, 2014.

10. IMREH István: A fejedelmi gazdálkodás Bethlen Gábor idejében.

Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 1992.

26

11. KEMÉNY János: Kemény János erdélyi fejedelem önéletírása. Kiadta

Szalay László. Heckenast Gusztáv Ny., Pest, 1856.

12. KOVÁCS György: Az európai pénzügyi rendszer válságai és a magyar

pénztörténet. Polgári Szemle, II. évf./5., 2006. pp. 34-50.

13. MADARÁSZ Aladár: Heckscher és Keynes vitája a merkantilizmusról.

Egy fogalom történetéből. I-II. Világosság, 1978/4-5., 1978. pp. 224-

230., 278-283.

14. MAKKAI László (szerk.): Bethlen Gábor emlékezete. Európa

Könyvkiadó, Bp., 1980.

15. MAKKAI László – SZÁSZ Zoltán (szerk.): Erdély története. 2. köt.

1606-tól 1830-ig. Akadémiai Kiadó, Bp., 1986.

16. MARX-ENGELS Művei: 26/I. köt. Kossuth Kiadó, Bp., 1976.

17. MEZEY Barna: Az Erdélyi Fejedelemség kormányzata Bethlen Gábor

korában. In: Kovács K. (szerk.): Bethlen Gábor állama és kora. ELTE

Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék, Bp., 1980. pp. 19-28.

18. MRÁZ Vera: Bethlen Gábor gazdaságpolitikája. Századok, 1953/4.,

1953. pp. 512-566.

19. OBORNI Teréz: Erdély. Abszolutizmus vagy rendi centralizmus.

Rubicon, VII./4-5., 1996. pp. 21-23.

20. PÉTER Katalin: A fejedelemség virágkora. In: Köpeczi B. (szerk.:)

Erdély története. 2. köt., Akadémiai Kiadó, Bp., 1986. pp. 617-783.

21. PIRENNE, Henri: A középkori gazdaság és társadalom története.

Gondolat Kiadó, Budapest

22. RÁNKI György: Közgazdaság és történelem – a gazdaságtörténet

válaszútjai. Akadémiai Kiadó, Bp., 1977.

23. R. VÁRKONYI Ágnes: Bethlen Gábor jelenléte Európában. In:

Kármán G. – Teszelszky, K.

24. (szerk.): Bethlen Gábor és Európa. ELTE BTK Középkori és Kora

Újkori Magyar Történeti Tanszék, Transylvania Emlékeiért

Tudományos Egyesület, Bp., 2013. pp. 9-76.

25. R. VÁRKONYI Ágnes: Gondolatok, ha találkoznak – Bethlen Gábor

Európában. Széchenyi Emlékbeszédek. MTA, 2014.04.08., Bp., 2014.

26. SMITH, Adam: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és

okairól II. kötet, Magyar Közgazdasági Társaság, Bp., 1940.

27. STIPTA István: Az abszolutizmus állama. Rubicon, 1997/8., 1997.

28. SZAKOLCZAI Árpád: A fejlődés megkérdőjelezése. Akadémiai

Kiadó, Bp., 1990.

29. SZEKFŰ Gyula: Bethlen Gábor. Helikon Kiadó, Bp., 1983.

30. WALLERSTEIN, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer

kialakulása. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1983.

27

IMPÉRIUM ÉS GLOBÁLIS HATALOM

(EMPIRE AND GLOBAL POWER)

Dr. habil. Bertalan Péter, PhD

Kaposvári Egyetem Pedagógiai Kar,

tanszékvezető, egyetemi docens, drbertalanp@gmail.com

A tisztelgő tanulmánnyal kapcsolódni kívánok Oroszi Sándor Professzor

Úr 2015. novemberében a Pécsi Egyetem Kultúratudományi,

Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Kar periodikájában

„Megszüntethetők-e az elvándorlásra motiváló okok, vagy csak elfojtani

lehet a migrációt?” címmel megjelentetett világpolitikai trendeket

bemutató elemzéséhez.

Absztrakt

A hidegháború befejezését követően a kelet – közép- európai / köztes –

európai / kis népek a szovjet csapatok távozása és a Varsói Szerződés

megszűnése után a szabadság mámorában várták a szebb jövőt hozó

változásokat. Az USA vezetése úgy érezhette, hogy egyedül maradt a

globális világarénában, nincs olyan gladiátor, aki szembe merne vele

szállni. Az apoteózis felemelő érzését hamar megszűntették az újabb és

újabb kataklizmák. Tito halála után robbanásszerűen felbomlott

Jugoszlávia. 2001. szeptember 11-én terrortámadás érte az Egyesült

Államokat, ez több ezer ember halálát okozta. A 2010 decemberében

Tunéziában kezdődő arab tavasz mindenkit meglepett az arab térségen

belül és kívül egyaránt. A 2008-as globális gazdasági- és pénzügyi válság

az egész világot sújtotta. A kataklizmák következménye geopolitikai

szempontból a geopolitikai szeizmikus törésvonalak kiújulása lett.

Felszakadtak a Köztes- Európa és az arab világ sebei.

Kulcsszavak: hidegháború, USA, globális világaréna, kataklizmák,

geopolitika

Abstract

Summing up for the questions raised by Zbigniew Brzezinski, it can be

stated, that in the short run, the interest of the U.S. is to preserve the current

geopolitical pluralism in Eurasia. Therefore the U.S. needs tactics, to

maneuver. In the medium run U.S. politics needs partners, who accept the

American aspirations, who, with the leadership of the U.S., can contribute

to the formation of a Eurasian security system based on cooperation.

28

The bipolar world stopped to exist, this should be considered the greatest

political effect of globalization. From the global-scale struggle of the two

superpowers, the U.S. and the Soviet Union, the U.S. won. The situation of

the world without the Soviet Union can be realistically assessed from two

aspects: global and local. Global means the global status of high politics,

local means the status of countries from local political aspect.

In the new world political situation many have drafted the possibilities and

alternatives. From this point of view the standpoint of the politicians of the

U.S. is decisive. The U.S. is the only superpower, that is why its politicians

should assess the situation, and determine the alternatives of world politics.

According to Zbigniew Brzezinski, North American scholar of geopolitics,

Eurasia is at the main geopolitical stake for the U.S. The issues mentioned

by him are at the same time the basic political problems of the global world.

Keywords: bipolar world, globalization, Soviet Union, political problems

29

1989 után Közép-Kelet-Európa népei Lengyelországtól Bulgáriáig,

beleértve a Baltikum kis országait is az USA vezette NATO katonai

védelme alá menekültek, és az Európai Unióba való belépéstől várták a

gazdasági csodát jelentő újjászületést. Az egész világ azt hitte, hogy az

USA magára vállalja a rend helyreállítását. Ez az elvárás reális volt, hiszen

a válságba sodródott térségekben a világ legnagyobb katonai erejével

rendelkező, a versenytárs nélkül maradt USA volt egyedül képes arra, hogy

beavatkozásával megszüntesse a geopolitikai gyújtópontokat és

felszámolja a szeizmikus földrengések következményeit.

A nehéz helyzetben az USA vezetése vállalta a feladatot. Először

Milosevics, szerb elnök hadseregét állította meg, késztette Koszovó

önállóságának elfogadására. 2011-ben az „arab tavasz” egyik legvéresebb

polgárháborúját kellett megállítani Líbiában. Az amerikai-angol légierő

bevetésével megszűnt Kadhafi elnök diktátori rendszere. Az ellene lázadó

felkelők egy csoportja megölte az elnököt. A felkelésben részt vevő

ellenzék vezetői 2011. október 23-án jelentették be Líbia felszabadulását.

A NATO líbiai missziója 2011. március 17-től október 31-ig tartott. A

NATO beavatkozását Líbiában az Arab Liga kérte. Szíriában is felkelés

robbant ki 2011 márciusában az Aszad-rezsim ellen. 2011. szeptember 11-

ét követően George W. Bush amerikai elnök meghirdette a Közel-Kelet

demokratizálásának programját. Az arab tavasz elnevezés nem ezt jelenti,

a diktatúrák szorításában élő arabok felszabadulási vágyát fejezi ki ez a

kifejezés. A remények hamar szertefoszlottak, hiszen a szíriai polgárháború

elhúzódott és rövidebb szünetekkel megszakítva, még napjainkban is tart.

Az USA katonai beavatkozását az eseményekbe az tette lehetővé, hogy az

ENSZ Biztonsági Tanácsában senki nem vétózta meg a beavatkozást.

A Szovjetunió felbomlása után, Oroszország sem talált még magára. A volt

Szovjetunió központi magországának rendeznie kellett viszonyát az

egykori tagországokkal, ugyanakkor belpolitikai gondokkal is küzdött.

A hidegháború után a széteső Szovjetunió nyugati határán geopolitikai

vákuum keletkezett. Az Eurázsia közepén keletkezett hatalmi űrt valakinek

be kellett tölteni. Az USA és az Európai Unió arra várt, hogy a Szovjetunió

összeomlása után egy geopolitikai romhalmazt fog találni, s ebből a

romhalmazból majd ki lehet bányászni azokat a kincseket, amelyekkel a

Nyugat újra tudja építeni önmagát, hiszen mindketten belső válsággal

küzdenek. Ennek jele az USA elnökválasztásának váratlan eredménye,

valamint Nagy-Britannia kilépési szándéka az Európai Unióból. A

reményteljes várakozás időszakát csalódás követte.

30

Váratlanul megjelent a világpolitika színpadán az újra szuperhatalmi

státuszra pályázó Oroszország. Feltűnése ijesztő volt. Az ijedtség oka a

félelem. „Egyre több jel utal arra, hogy a hadsereget gyors ütemben

fejlesztő Moszkva közös nevezőre akarja hozni a cári Oroszországot és

Sztálin második világháborús Szovjetunióját. Hasonló vonásokra építve

próbál meg így ideológiai alapot teremteni Oroszország nagyhatalmi

státuszának helyreállításához. […] Oroszország-szerte sorra állítják fel a

Sztálin emlékműveket, s újra erősödik a második világháborúban a

generalisszimusz által is megtűrt, az orosz nemzeti egység szimbólumának

tekintett ortodox egyház. […] A közvélemény-kutatások szerint jelenleg az

oroszok 56%-a bánja a Szovjetunió felbomlását, 2012-ben még 49

százaléknyian voltak. A felmérésekből az is kiderül, hogy a kommunista

államszövetség megítélése azon fiatalok körében javul a leginkább, akik

még nem éltek 1991-ben, s korábban nem vágytak a csak elmesélésekből

ismert világba. Az idősebb oroszok körében változatlanul pozitív az 1991

előtti kép, a megkérdezettek közel kétharmada a Szovjetunió megőrzésére

szavazna. Moszkva több fronton törekszik az egykori birodalom

újjáépítésére .” (Németh, 2016. p. 41.)

Putyin a birodalomépítés modern módszeréhez folyamodik. A piacszerzés

békésnek látszó módszere a gazdasági befolyási övezet kiszélesítése, a

nagyhatalmi státusz megerősítésének releváns eszköze. A 2015 januárja óta

működő Eurázsiai Gazdasági Unió ennek pregnáns bizonyítéka. A

szövetség vezető hatalma Oroszország, ide akarja becsalogatni az orosz

elnök Ukrajnát. Az általa elképzelt birodalom nem létezhet a nagy területű,

kb. 50 milliós lakosú Ukrajna integrálása nélkül. A nagyhatalmi ambíciók

bizonyítéka, hogy a putyini Oroszország beavatkozott a szíriai háborúba, s

a tények szerint eredményesen megvédte és biztosította a szíriai diktátor,

Aszad elnök hatalmát az ellenzéket támogató USA-val szemben. A szíriai

hadszíntér napjainkban a világ egyik legforróbb geopolitikai területe. Az

arab tavasz országai közül az USA a szintén polgárháborús Líbiában

gyorsan ért el eredményt. A szíriai hadszíntéren több ország hadereje is

jelen van. Az amerikai katonaság, a török hadsereg, az iráni katonák

valamint az orosz fegyveres erők működését nehéz kiismerni. Ezért a

szíriai hadszíntér a háborúban részt vevő hatalmak önmérsékletét és a

szemben álló erők közti ingatag egyensúlyt figyelembe véve nem fenyeget

egy újabb világháborúval, de annak potenciális lehetőségét mindegyik

félnek figyelembe kell venni.

31

Ahmet Davutoglu, török külügyminiszter Stratégiai mélység című,

Törökország nemzetközi helyzete alcímmel megjelent monográfiájában

megemlíti, hogy Oroszország rakéta eladásra vállalkozott Ciprus számára.

Ciprus a NATO tagja, Görögország része. A szerző felhívja a figyelmet

arra is, hogy Oroszország a Kaspi-tenger mélységéből a Baku-Ceylon

útvonalon olajat akart szállítani.

„A rakéta eladással a Földközi-tenger keleti medencéjében […] egy

esetlegesen felbukkanó új Ciprus központú feszültség még egy fontos

ütőkártyát adott Oroszország kezébe. Oroszország a Földközi-tenger keleti

medencéjében esetlegesen kiegyensúlyozatlanságot eredményező ciprusi

kártyát igyekszik újra kijátszani Törökországgal szemben.” (Davotuglu,

2016. p. 168.)

Görögország és Törökország egyaránt NATO tag. A két ország között

elhúzódó vita van a kontinentális talapzat felhasználásának kérdésében, ott

ahol kőolajat illetve gázt sejtenek a kutatók. Erre az ellentétre épít a

kiismerhetetlen, bizánci tradíciókat is tartalmazó putyini diplomácia.

Különleges esemény a szíriai Aleppót bombázó orosz repülő története. A

török légtérbe tévedő gépet a török légierő egyik vadászgépe lelőtte. A

foglyul ejtett pilótát Törökország szabadon engedte. A térség békéjének

instabilitását jelzi, hogy az Aszadot támadó felkelők vereséget szenvedtek.

Szíria sorsáról török, orosz, iráni részvétellel tárgyalások kezdődtek. A

tárgyalások eredményeként Törökország bejelentette, hogy Aszad nélkül

Szíria sorsáról nem lehet dönteni. Az USA kimaradt a tárgyalásból, pedig

katonailag a legnagyobb erővel rendelkezik az arab térségben.

Oroszország másik fontos katonai lépése a Krím-félsziget elfoglalása. A

Krím-félszigeten és Szíriában lezajlott katonai akciók közül a krími volt az

első. Oroszországnak nagy szüksége volt Szevasztopol katonai

létesítményeire, ugyanis innen szálltak fel az Aleppót bombázó

repülőgépek. Oroszország számára hagyományos stratégiai szempontból

mindig nagy szerepe volt a Krím-félszigetnek. A Fekete-tengeri

Szevasztopol kikötője az orosz nagyhatalom számára a meleg tengeri

kijáratot biztosítja a Földközi-tenger felé. A katonai lépéseket össze kellett

hangolni ezek kockázatosnak látszottak, a NATO déli legerősebb

hadseregének, Törökországnak a katonai reakcióját vonhatták maguk után.

A török politikai vezetés Oroszországgal szemben az orosz repülőgép

lelövése után visszalépett tartva a konfrontáció kiszélesedésétől, az

oroszokkal tárgyalásba bocsátkozott, valamint maga is vállalkozott arra,

hogy katonailag részt vegyen az Iszlám Állam elleni harcokban az USA

32

oldalán. Ez a ravasz politika, bizonysága annak a pozíciónak, amely

Törökország geopolitikai helyzetét jellemzi. Törökország a régióban

katonailag, valamint politikailag vezető szerepre törekszik, de a két

nagyhatalom – az USA és Oroszország között- egyensúlyozni kényszerül,

mert belpolitikailag jelentős gondokkal küzd. Ezek közül a kurd kérdést

külpolitikai vonatkozásúnak is tekinthetjük.

A másik régiós befolyásra törekvő állam Irán, azonban az USA-val

folyamatosan konfrontálódik. Ez a folyamat az USA térségbeli

nagyhatalmi pozícióinak megkérdőjelezését jelenti. Oroszország Irán

politikai támogatásával Törökország hatalmi érdekkörébe lépett. A

kockázatos katonai akciók sikere egyúttal politikai értékű is, mert az USA

globális világhatalmi szerepét vonja kétségbe.

A hidegháború utáni győzelmi mámor, apoteózis érzése szertefoszlott.

Fukuyama szerint a hidegháború győztes befejezése a történelem végét

jelenti. Erről szól a Történelem vége és az utolsó ember c. világhírű

monográfiája. Zbignew Brezinski stratégiai vízió c. monográfiájában

foglalkozik geopolitika világállapotával. A monográfia alcíme: Amerika és

a globális hatalom válság. Putyin az USA globális hatalmát kérdőjelezi

meg politikai lépésével. A nagy sakkjátszma tehát folytatódik, a történelem

folyam, amelynek nem lehet gátat szabni, de a folyamszabályozással meg

lehet szabni irányát. Ez a geopolitika feladata.

A katonai szembenállás mellett a politikusok megnyilatkozásaiban is

kifejeződik a politikus alapvető állás pontja: Bill Clinton elnök 1997

januárjában elmondott, második beiktatási beszédében így fogalmazott: „A

20. század ezen utolsó elnöki beiktatási beszédénél emeljük szemünket

azokra a kihívásokra, amelyek a következő évszázadban várnak ránk. […]

A 21. század hajnalán […]. Amerika egyedül áll a világban, mint a világ

nélkülözhetetlen nemzete.” (Brezinski, 2013. p. 73.)

George W. Bush így foglalta össze nézetrendszerét: „A nemzetünk Isten

kiválasztottja, és a történelem arra ítélte, hogy az egész világ számára

modellként szolgáljon.” (Brezinski, 2013. p. 73.)

Henry Kissinger volt külügyminiszter diplomatikusan nyilatkozik. Ebben

hagyományos történelemszemlélet is megfogalmazódik: „Talán 1948-tól

az ezredfordulóig terjedt az az időszak – az emberi történelemnek egy rövid

pillanata –, amikor úgy tűnt, hogy megszületik az a globális világrend,

amely az amerikai idealizmus és az erőegyensúly hagyományos

33

koncepciójának az ötvözete volt. […] A világrend létrehozásában az egyik

kulcskérdés az egységesítés alapelveinek lényegét érinti – ezen a téren a

nyugati és a nem nyugati típusú rendfelfogás között határozott különbséget

figyelhetünk meg.” (Kissinger, 2014. p. 370-371.) Barack Obama az

aktuális politikai helyzet alapján fejti ki 2016. január tizenkettedikén az

amerikai kongresszusban elmondott évértékelő beszédében politikai

álláspontját. „A felmérések szerint státusunk a világban most erősebb, mint

amikor elnöki hivatalomat megkezdtem, továbbá minden fontos nemzetközi

kérdés megoldása terén a világ népessége nem Peking vagy Moszkva vezető

szerepét szeretné, hanem minket hívnak.” (HUG, 2016. p. 57.) Obama

gondolatai ma már vitathatóak, de ez is az USA hegemóniájának

kifejeződése. A hidegháború alatt a világ az USA és a Szovjetunió közötti

hatalmi versengésre figyelt. A hidegháború végén úgy tűnt, hogy a

Szovjetunió összeomlásával már nem kell számolni az utódállam,

Oroszország nagyhatalmi szerepével.

2014. július elsején elhangzott Putyin beszédének a mondanivalója ezt a

nézetet cáfolja. A beszéd egy részlete ezt szemléletesen igazolja: „Az

elmúlt 20 évben nyugati partnereink folyamatosan próbáltak meggyőzni

minket jó szándékukról, s legfőképpen arról, hogy Oroszországgal

stratégiai együttműködésre törekszenek. De valójában nem tettek mást,

mint a NATO-t bővítették, s így katonai és politikai érdekszféráikat egyre

közelebb hozták határainkhoz. S amikor jogosan megkérdeztük, hogy

’Hogyan lehetséges ez?, Miért nem vitatják ezt meg velünk?’, a válasz

mindig ugyanaz volt, ’Ez nem a ti dolgotok.’ Mindazok számára, akik

továbbra is ragaszkodnak az országunkkal kapcsolatos ilyen

bánásmódhoz, nyilvánvalóan nem tetszik Oroszország független politikája.

Az ukrán események is ezt bizonyították, s azt is, hogy Oroszországgal a

jövőben nem lehet ilyen kettős mércén alapuló kapcsolatokat építeni.”

(HUG, 2016. p. 64.)

George Friedman egy hazánkban tartott kongresszuson elhangzott

beszédének részlete Putyin külpolitikájának fontos mozzanataként említi:

„Hirtelen hamisnak bizonyult a hidegháború végén kialakult feltételezés,

miszerint Oroszország már nem agresszív szereplője a világpolitikának.

Grúzia megszállása nem annyira Grúziáról, mint inkább Ukrajnáról szólt,

ahol épp bekövetkezett a narancsos forradalom. Ezt üzenték vele az

oroszok: Amerika nincs abban a helyzetben, hogy támogassa Grúziát, a

szövetségesét. Ennyit ér az amerikaiak garanciája. Megtámadtuk Amerika

barátját, és az amerikaiak nem tettek semmit. Mindez augusztus elején

történt.” (HUG, 2016. p. 85.)

34

A szétesett Szovjetunió utódállamaiból 1992-ben megszületett a Független

Államok Közössége (FÁK). Az USA legfőbb külpolitikai törekvése:

megakadályozni, hogy az Oroszország vezette laza föderális

államszövetségekből ne alakuljon ki újra világ- és nagyhatalmi

ambíciókkal a világbékét fenyegető hatalmi tömb. Ennek magállama

valószínű Oroszország lehetett volna, amely joggal aspirálhatott

gravitációs geopolitikai ereje miatt a vezető szerepre. Az USA haderőinek

jelentős részét lekötötte a szíriai, az Iszlám Államban viselt háború. Csak

külpolitikai, diplomáciai eszközökkel érhette el a nagyhatalmi ambíciók

fékezését. A 2008 áprilisában megrendezett bukaresti NATO-

csúcstalálkozón Grúzia és Ukrajna ígéretet kapott az esetleges tagságra. „A

csatlakozás menetrendjéül szolgáló tagsági akcióterveket (MAP) végül

azonban elnapolták Németország és Franciaország aggályai miatt, mert

szerintük Oroszország bekerítése szükségtelen provokáció volna,

különösen mióta Gorbacsovnak elvben megígérték, hogy a NATO nem fog

keleti irányban terjeszkedni.” (Shakwa, 2016. p. 18.)

A NATO katonai szövetség, amelynek vezető hatalma az USA, tagjai a

nyugat-európai nagy államok és az újonnan belépő kisebb közép-kelet-

európai államok, amelyek egyúttal az EU tagjai is. A nagy geopolitikai

összefüggéseket tekintve azt lehet mondani, hogy az Egyesült Államok

előretolt bástyáiként (az USA kinyújtott karjaiként) funkcionálnak

politikailag. Ebben a szemléletes geopolitikai összefüggésben lehet

elemezni Oroszország és az USA viszonyát.

A fő kérdés az, hogy ebből a helyzetből az iszlám dzsihád terrorját is

megszenvedő EU hogyan tud menekülni. Nem szabad megfeledkezni az

illegális migráció nyomásáról sem. A felvázolt geopolitikai helyzet alapján

megállapítható, hogy megújul a világ. A kérdés csupán az, hogy ebből a

sok fájdalommal járó vajúdásból mi fog születni. A világ megújulásának

gazdasági téren az egyik markáns jellegzetessége az iszlám politikai

felértékelődése mellett az etikai alapon felépített iszlám pénzügyi rendszer

terjedése (Varga 2012). E folyamaton belül különösen jelentős az iszlám

bankrendszer rohamos bővülése (Varga 2017). Az általános globális

kérdések közül a közép-kelet-európai régió helyzete az egyik legfontosabb,

ha a megoldandó problémákat rangsoroljuk. A második világháborúban

legtöbbet szenvedett Európa és Oroszország sorsa figyelmeztető. Egy

újabb véres összetűzés az önmagát nagyhatalomnak tartó putyini

Oroszország és a NATO között beláthatatlan pusztuláshoz vezetne még

akkor is, ha a nukleáris háború veszélyét nem is vesszük számításba. Az

35

USA és Oroszország közötti rivalizálás legnagyobb vesztese Európa lehet.

Az Amerikai Egyesült Államok a Szovjetunió megszűnése után arra

számított, hogy az utódállamokból megszületett FÁK össze fog omlani. Az

USA figyelmen kívül hagyta a geopolitikai gravitációt. A hatalmas

Oroszország önmagában is birodalomnak tekinthető. A környező kisebb

országok nem tudnak máshogy szabadulni az óriás szomszéd

vonzásköréből (akció-rádiuszából), csak külső, más nagyhatalom

támogatásával. Az a számítás, hogy a FÁK össze fog dőlni, nem vált be, de

hamarosan megkezdődött az orosz gravitációs körből távozni akaró

államok függetlenedési törekvéseivel a lemorzsolódási folyamat. Ezek

közül a legerőteljesebb Ukrajna leválási kísérlete volt. Ha ez sikeres

folyamatként ment volna végbe, valószínű, hogy a FÁK többi tagállama

számára is követendő példaként szolgált volna. Ukrajna szomszédja

Belarusz is a vonzás-taszítás politikai légkörében él, azaz olyan átmeneti

geopolitikai állapotban, amely végül is hosszabb ideig nem tartható.

„Belarusz 20 évvel a Szovjetunió bukását követően politikailag és

gazdaságilag még mindig függő helyzetben van Oroszországtól.

Kivitelének egyharmada Oroszországba irányul, miközben Belarusz

energiaszükségletét szinte teljes mértékben Oroszország elégíti ki.

Ráadásul Belarusz 9,6 millió lakosának többsége oroszul beszél, Belarusz

mint nemzetállam mindössze 1991 óta független, s az emberek nemzeti

identitásának a mélységét eddig még nem tette semmi próbára – mindezek

olyan tényezők, amelyek Moszkva befolyását tartósítják. Például 2009-ben

az orosz hadsereg (fehérorosz részvétellel) Zapad (azaz „Nyugat”)

fedőnéven nagyszabású hadgyakorlatot tartott Belaruszban, amelyben egy

feltételezett nyugati támadást hárított el. A manőver csúcspontját egy

szomszédos nyugati (azaz NATO) állam fővárosa ellen szimulált orosz

nukleáris támadás jelentette”. (Brezinski, 2013. p. 137.)

Ukrajna helyzete hasonló, de Ukrajna és Oroszország kapcsolata sokkal

összetettebb és bonyolultabb. 1991. június 12-én kiáltották ki a szuverén

orosz államot, ezután következett Ukrajna függetlenné válása június 16-án.

1991. augusztus 18. és 21. között egy katonai csoport államcsínyt kísérelt

meg. Meg akarta akadályozni a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty

kifejlődését, vele a plurális demokrácia meggyökeresedését. A csoport

magját megrögzött konzervatívok alkották. A puccsot leverték, ebben

Jelcin érdemei elévülhetetlenek. A puccs leverése után Ukrajna gyorsan,

1991. augusztus 24-én kikiáltotta függetlenségét. Gorbacsov igyekezett

megmenteni Oroszország és Ukrajna korábbi szövetségét, mely a

Szovjetunió megmaradását biztosított, de az 1991. december 1-én rendezett

népszavazáskor a szavazók 90,3%-a mondott igent Ukrajna

36

függetlenségére. Ez megsemmisítő csapás volt a Szovjetunióra. (Shakwa,

2016. p. 25-26.)

Az összeomló Szovjetunió szorításából megmenekülő Ukrajna átmeneti

helyzetbe került. A hajdani Szovjetunió utódállamai megszülető Független

Államok Közösségéhez való csatlakozás az egyik alternatíva Ukrajna

számára. A másik lehetőség az Ukrajnából „meseországnak” látszó

Európai Unió. A Szovjetunió utódállamai számára ez geopolitikai

pozíciójukból következően nem áll fenn. A magához térő, nagy hatalmi

ambícióktól fűtött Oroszország geopolitikai helyzete miatt, nevezhetjük ezt

geopolitikai gravitációnak is, döntő szerepet játszik abban, hogy Ukrajna

nem tud élni a választás lehetőségével. Helyzete hasonlítható Katalónia

pozíciójához, amely igyekszik szabadulni Spanyolország öleléséből, de

nem tud. Ennek is geopolitikai okai vannak. A kivált tagköztársasága az

Ukrán SZSZK, „területe 603700 négyzetkilométer, lakossága 409,8 millió

fő. (Világtörténelmi Enciklopédia, 2008. p. 1000.) Területi nagyság és

lakosságszám tekintetében Francia-, ill. Németország nagyságú állam,

méretei miatt jelentős ország. Érthető, hogy Oroszország számára releváns

tényezőt jelent ahhoz a törekvéshez, hogy Ukrajna megtartásával hatalmi

körébe való újra bevonásával nagyhatalomnak számítson. Ez Putyin elnök

legfontosabb célja napjainkban.

Ukrajna demográfiai helyzete hasonlít a Balkánéhoz. A hatalmas területen

szétszóródva több nemzetiség él. Az 1989-es Szovjet népszámlálás adatai

szerint „az 51,7 milliós teljes népességből 37,4 millió volt ukrán (72%),

11,4 millió orosz (22%), míg a zsidóság száma tizedére csökkenve, 486628

volt. A 2001-es népszámlálás eredményei a lakosság 72,8%-át kitevő

37531700 ukránról, valamint 8,3 millió oroszról (17,3%) számoltak be.”

(Shakwa, 2016. p. 27.) Geopolitikai szempontból fontos az egyes

népcsoportok területi elhelyezkedése, hiszen az orosz-ukrán viszony

alakulásában meghatározó szerepe van. „Az orosz etnikum egyenlőtlenül

oszlott el, elsősorban a keleti és déli régiókban koncentrálódva, Luhanszk

és Donyeck lakosságának 39, ill. 38,2%-át kitéve. Az oroszok számaránya

Harkovban 25,6%, Zaporozsje esetében 24,7%, Odesszában pedig

20,7%.” (Shakwa, 2016. p. 27.)

A nyelvhasználat döntő szerepet játszik az orosz-ukrán viszonyban. „A

2001-es népszámlálás szerint a megkérdezettek 65,7%-a állította, hogy

anyanyelve az ukrán, 29,6% (ebből 14,8% ukrán etnikumú) az oroszt

válaszolta, míg 2,9% más nyelvet nevezett meg. […] A Szevasztopolban

élőknek 90,6%-a vallja magát orosz anyanyelvűnek. Ez az arány a Krímben

37

77%, a donyecki és a luhanszki régiókban 74,9% és 68,8%. Kijev is

döntően orosz nyelvű városnak számít. […] Ukrajnában a lakosság

harmada-fele használja az orosz nyelvet. […] Közép-Ukrajnában elterjedt

az ukrán-orosz keveréknyelv, a szurzsik. A Krím-félsziget döntően orosz

nyelvű. Ahogy Ukrajna más keleti és déli régióiban is az orosz van

túlsúlyban, a szurzsik bevett használata és a kétnyelvűség mellett.”

(Shakwa, 2016. p. 27-28.) Az identitás szempontjából különleges fogalom

a kisorosz meghatározás. „Már az 1897-es cári népszámlálás is kimutatta,

hogy a Donyec-medence lakosainak többsége ’kisorosznak’, azaz ukránnak

vallotta magát.” (Shakwa, 2016. p. 29.) Az etnikai keveredés

társadalomtörténeti folyamat. A Kisoroszország fogalmat Ukrajnára

vonatkoztatva még ma is használják. Kulturális szempontból is kimutatható

az orosz és ukrán nép kultúrájának azonossága. Gogol, a világhírű író ukrán

származású, de műveit oroszul írta. A vallási hovatartozás is meghatározó

az identitás vonatkozásában. Az ukránok körülbelül 68%-a tekinti magát

ortodox kereszténynek, 7,6%-a görögkatolikusnak, unitáriusnak. A

görögkatolikusok az ortodox liturgiát követik, de hűek a római pápához.

Nyugat-Ukrajna hét régiójában összpontosulnak. (Shakwa, 2016. p. 31-

32.) „Az ukrán ortodoxia 1989-ben maga is kettévált, mikor az Ukrán

Autokefál Ortodox Egyház (UAPC) jogilag is önállósította magát, majd

1992-ben (a moszkvai pátriárka pozíciójáért 1990 júniusában sikertelenül

harcba szállt) Filaret Metropolita vezetésével el is szakadt az orosz

egyháztól, majd Filaret megalapította az Ukrán Ortodox Egyház - Kijevi

Patriarchátusát (UPC-KP). […] A közösségek mintegy fele maradt hűséges

Moszkvához, főleg az orosz ajkú régiókban. […] 2013-14-ben Filaret

lelkesen támogatta az Európa-párti tüntetéseket. […] A Moszkvához hű

gyülekezeteket számos támadás érte a 2014. februári forradalom után.

Jóllehet, Kirill moszkvai pátriárkát előszeretettel vádolják azzal, hogy

túlságosan is közel áll a Putyin-rezsimhez, Ukrajna ügyében mindig a

megbékélés és a párbeszéd mellett szólalt fel.” (Shakwa, 2016. p. 32.)

Ukrajna és Oroszország viszonyában a legfontosabb szerepet a gazdasági

kapcsolatok jelentik, Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnere továbbra

is Oroszország. 2013-ban az Oroszországba irányuló export 24%-ot, az

import 30%-ot tett ki. A behozatal legnagyobb részét a földgáz jelenti. Az

export elsősorban fémtermékekből (különösen csővezetékek),

munkagépekből, mezőgazdasági termékekből áll. Ukrán ipari kivitelben

vasúti berendezések, katonai eszközök is szerepet játszanak. Ez utóbbi egy

részét jelentik a zaporozsjei Motor Szics gyárban készített helikopter-

hajtóművek. Az Oroszországban gyártott helikopterek döntő része ezzel

működik. Az orosz tengeri hadiflotta egyetlen hajómotor szállítója

38

Ukrajna. Ukrajna részt vesz az orosz rakétagyártásban is. SS-18 (Vojevoda,

a NATO-ban Sátán kódnevű) interkontinentális ballisztikus rakétáit

(ICBM) a dnyepropetrovszki Déli Gépgyárban gyártották. Ez a típus már

elavult. Oroszország már komoly tőkét fektetett be az Antonov

repülőgépgyár fejlesztésébe. (Shakwa, 2016. p. 126.)

Ukrajnát is elérte a rendszerváltó közép-kelet-európai országok gazdasági

krízise. A rendszerváltás komplex geopolitikai jelenség. A velejáró

társadalmi átalakulás, a tulajdonosi szerkezet megváltozása gazdasági

következményekkel járt. 1992-ben az egy főre jutó éves bruttó haza termék

Ukrajnában magasabb volt, mint Litvániában és Romániában,

megközelítette Lengyelországét. Az infláció 2014-ben 20%-os volt. Az

ország külföldi adóssága 2014 közepére megközelítette a 151 milliárd

dollárt. A munkanélküliség első negyedévében 9,3%-os volt. A

munkanélküliség aránya nagyobb is lehetett volna, ha sokan nem mennek

Oroszországba és az EU-ba dolgozni. A gazdasági hanyatlás az ország

gazdasági potenciáljához képest nagy. Ukrajna a katonai és teherszállító

gépek legnagyobb exportőre. Az ukrán hajógyártás egyike a világ

legkorszerűbbjeinek, beleértve a földgáztankerek építését is. A

Mikolajivban található Zorja-Masprojekt gyár az orosz állami tulajdonban

lévő egyesült Hajógyártó Társaság egyik fő haditengerészeti hajóturbina

szállítója. Fejlett rakétaiparral rendelkezik, erős motor-, teherautó és

autóbuszgyártó bázisa van. Itt található a világ fekete földjeinek

(csernozjom) 30%-a. Ez a gabona, a cukor és a növényi olajok

termelésének alapja. Ukrajna jelentős energiaforrásokkal jelentkezik,

beleértve a hagyományos gáztermelőket és a nagy palagáz készleteket

Ukrajna 4. az internetszakemberek tekintetében, jól képzett munkaerővel

rendelkezik. A lakosság 90%-ának van internet hozzáférése. Ukrajna

gazdaságának sajátos ellentmondása az energiafelhasználásban mutatható

ki. 2011-ben a földgáz adta az elsődleges energiaellátás 36,9%-át. A szén

aránya 32,2%, az atomenergiáé 18,7%, a kőolajé 9,7% volt. A meglévő,

még kihasználatlan gáztartalék, 2%-át jelentő megújuló energiaforrásokkal

szemben Ukrajna energiafelhasználása az orosz forrásoktól függ. Az ukrán

gazdaság tényszámai az ukrán jegybank kimutatása szerint Ukrajna

Oroszországból származó importja 2014-ben 4 milliárd, az odairányuló

export 2,7 milliárd dollárt tett ki. 2014 első negyedévében Oroszország

Ukrajna teljes kereskedelmi forgalmához 21,7%-kal járult hozzá. Kína

esetében ez az arány 6,8%, Németország részéről 4,9%. (Shakwa, 2016. p.

121-126.)

39

A számok és az orosz-ukrán kapcsolatok más tényei egyértelműen

igazolják, hogy Ukrajna gazdasági tekintetben Oroszországtól függ.

Ukrajna és Oroszország gazdasági szimbiózisának elsősorban az ukránok

látják kárát. A gázellátás Oroszország csővezetéken biztosítja Ukrajna és a

kis közép-európai országok számára. Oroszország a gáz árának hektikus

emelgetésével többször visszaélt. Ezzel fejezte ki Ukrajnával szembeni

gazdasági erőfölényét. Amennyiben az ukrán fél gazdasági nehézségei

miatt nem tudott fizetni, Putyin leállította a gázszolgáltatást. Többek között

ez is oka annak, hogy a függetlenné vált Ukrajna erőteljesen igyekszik

menekülni az orosz gazdaság szorításából. A lehetőséget erre az Európai

Unióhoz való csatlakozás kínálja. Az EU is érdekelt abban, hogy a nagy

gazdasági potenciállal rendelkező egykori szovjet tagállamot kiszabadítsa

Oroszország öleléséből. Ez nagyon hosszú ideig tartó folyamat, hiszen

geopolitikai jelentősége nagy. Nemcsak gazdasági, hanem politikai

szempontból is Ukrajna függetlenné akar válni. A függetlenség deklarálása

csak látszólagos eredmény. A rendszerváltás mind Oroszországban, mind

Ukrajnában együtt járt az új nacionalizmus születésével. Ez váltotta fel a

proletár internacionalizmust. Ukrán részről ennek az érzésnek tápláló

forrása a holodomor, (ukránul ’golodomor’ – éhhalál), magyarul népirtás.

A szót Richard Shakawa többször is említi monográfiájában, ezzel is

hangsúlyozva, hogy az orosz-ukrán kapcsolatokban tragikus volt az 1932-

33-as év. Ezek az évek a sztálini diktatúra évei voltak, Sztálin a szocialista

mezőgazdaság kialakítása ürügyén a kis paraszti gazdaságokból a kolhozok

megteremtésével a parasztokat az új, termelői közösségbe kényszerítette és

elvette földjüket. Az ellenállókat gulágokba, munkatáborokba küldte.

Megfosztotta az ukrán parasztságot gabonatermésétől, hogy azt eladhassa

a nyugati országoknak, mert az így befolyt bevételből a szovjet nehézipar

fellendítéséhez szükséges gépeket tudta a Szovjetunió megvásárolni. A

durva, diktatórikus lépés következménye, hogy két-három millió ukrán lett

éhhalál áldozata. A holdomor ukrán szó, hangalakja felidézi a holokauszt

kifejezést. A holdomor az oroszok elleni gyűlöletnek az ukrán

nacionalizmus érzésének a kifejezése. Ukrajna az Európai Unió felé

fordult, kereste a kiutat a kétezres évek elejével kezdődő politikai

válságból. Az EU és az USA célja mindvégig kiszámítható volt: kiragadni

Ukrajnát Oroszország befolyási övezetéből és folytatni a NATO és az EU

egyesített kiterjesztését keleti irányba. Oroszország alapvető célja a

közelmúltig az volt, hogy ezzel arányosan visszafogja Ukrajnát a nyugati

biztonsági és gazdasági struktúrákat átvenni igyekvő törekvéseiben, ezáltal

az országot semleges állapotban tartsa, akár az Oroszország vezette

Eurázsiai Uniónak aktív tagjává tegye. (Shakwa, 2016. p. 41. 133-134.) A

szerző tollából származó elemzés utal arra a geopolitikai világhelyzetre,

40

amelyet Zbignew Brzinski találó szemléletes metaforájával „nagy

sakkjátszmának” nevezett. E világméretű sakkjátszmának a két részvevője

az USA és Oroszország. Ebben a mérkőzésben az EU csak szekundáns

lehet az USA oldalán. A katonai szempontból törpe, de gazdasági

szempontból óriás Európai Unió befolyásolhatja az eseményeket törekedve

a legkisebb közös többszörös kompromisszumot jelentő alternatívájára.

Jelenleg az USA és a putyini Oroszország két sakktáblán játszik

szinkronmérkőzést. Az egyik játszma tétje Ukrajna, a másiké pedig Szíria

és az arab világ. Ez utóbbit a közel-keleti kérdés kifejezéssel is

jelölhetnénk.

Ukrajna függetlenségének megszerzése után nagy erővel tört fel a nemzeti

érzés. Az újnacionalizmus fő jellemzője a nemzeti nyelv védelme. A

soknemzetiségű ukrán államfő törekvése a nemzetiségek integrálása. Mivel

Ukrajna kétnyelvű megkezdődött az ukrán és orosz nyelv prioritásának a

versenye. Az orosz ajkúak nagy száma miatt kialakult az indulatoktól

fűtött, már-már polgárháborúval fenyegető küzdelem. Az ukrán állami

vezetés az orosz és az ukrán nyelv egyenrangúságának törvényesítésével

kerülhette volna el a társadalmi ellentétek növekedését. Ehhez a pluralista,

többpárti demokrácia biztosíthatta volna a kereteket, a feltételeket.

Ukrán sajátosság az oligarchikus demokrácia. A politika hatalomért

folytatott küzdelemben a bürokratikus-oligarchikus plutokrácia ragadta

magához az irányítást. Ez a társadalmi elit szűk csoportja volt. Ukrajna

gazdaságának 80-85%-a felett alig 100 ember rendelkezik. A nagymértékű

egyenlőtlenség politikailag instabilitáshoz, gazdaságilag

teljesítményvisszatartáshoz, a gazdasági alanyok motivációjának

csökkenéséhez vezethet (Varga et al. 2014). A nagyobb

oligarchacsoportosulások ’regionális-üzleti klánokká’ alakultak. Négy

bizonyult maradandónak: a donyecki, dnyepropetrovszki, a lvovi, a kijevi.

A klánok vezetői egyszerre voltak gazdasági oligarchák és helyi

kiskirályok. (Shakwa, 2016. p. 103-104.) Az adott hatalmi struktúra

politikailag megosztottsághoz vezetett. A nemzeti érzést kifejező

mozgalom és az orosz orientáció vezetett el az anarchiához ás tette lehetővé

a putyini politika hatásos beavatkozását a belpolitikai eseményekbe. A

közvélemény az Európai Unióhoz való csatlakozásban látta Putyin

agresszív politikájától való menekülés lehetőségét, az orosz hivataloktól

való szabadulást, amelynek belső ellenzéke az orosz etnikum volt. Az

oligarchikus államvezetés változó, bizonytalan állásfoglalásai zavart

keltettek az ukrán társadalomban. Ez a politikai érdekek harcát jelentette,

amelyeket Putyin ki tudott használni a saját geopolitikai érdekei szerint.

41

Oroszországban is felébredt a nacionalizmus. A neonacionalizmus és az

orosz vallásosság az ortodoxia tömegeket mozgatott meg. Ezt a két érzést

gyűjtötte egy fókuszba Putyin tekintélyuralmi politikája. Putyin Ukrajnával

szemben jól tudta használni az orosz nacionalizmust és ehhez az újraéledő

birodalmi tudat is hozzájárult. Ez váltotta ki az ukránokban az orosz

ellenérzést. Ezt nevezhetjük az Európához való tartozás kifejeződésének is.

Janukovics ukrán elnök 2013. november 21-én bejelentette, engedve a

putyini nyomásnak, hogy nem írja alá az EU által felajánlott társulási

szerződést. Ez kiváltotta a Majdan forradalmát. Kijev központi terén a

népakaratot kifejező tömegdemonstrációk ettől kezdve állandósultak. A

forradalmi hangulat a gránitforradalom néven emlékezetessé vált

diáklázadásokhoz is kapcsolódott. Ez az az időpont, amelytől kezdve az

ukrán belpolitikát az anarchia polgárháborús állapota jellemzi. Putyin

politikája számára kedvező helyzet ez, hiszen folyamatos, sokszor

fegyveres beavatkozásra is lehetőséget kínál a mindenki-mindenki ellen

káoszában. Ennek pregnáns példája a Krím-félsziget elfoglalása katonai

erővel.

A hidegháború sokáig, kb. 25 évig tartott. Richard Shakawa

monográfiájában többször hangsúlyozza, hogy a háború aszimmetrikus

küzdelem volt. Elsősorban gazdasági, másodsorban technológiai,

harmadsorban fegyverkezési, negyedsorban ideológiai területen. Ennek a

térségnek a világpolitikai koordinátarendszerben történő elhelyezkedése a

nem túl távoli jövő rejtélye. A geopolitikusok ennek a folyamatnak az

előrejelzéséhez, modellezéséhez tudnak hozzájárulni kutatásaikkal.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Ahmet DAVOTUGLU: Stratégiai mélység Törökország

nemzetközi helyzete, Antal József Tudásközpont, Bp., 2016.

2. Henry KISSINGER: Világrend. Antall József Tudásközpont, Bp.,

2014.

3. Hungarian Geopolitics (HUG). Pallas Athené Geopolitikai

Alapítvány, Bp., 2016. 1. szám

4. NÉMETH András: Régi kor árnya felé. HVG, Bp., 2016. december

22. 52. szám

5. Richard Shakwa: Háború a határon–Ukrajna üllő és kalapács között.

Európa Könyvkiadó, Bp., 2016.

6. Varga József (2012): Az iszlám bankrendszer szerepe a pénzügyi

stabilitás helyreállításában. A VIRTUÁLIS INTÉZET KÖZÉP-

42

EURÓPA KUTATÁSÁRA KÖZLEMÉNYEI 4:(1 (No.7)) pp.

121-132.

7. Varga József (2017): Az iszlám bankrendszer működése.

POLGÁRI SZEMLE: GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI

FOLYÓIRAT 13:(1-3) pp. 295-306.

8. Varga József, Kürthy Gábor, Farkas Ádám, Sipiczki Zoltán (2014):

A redisztribúció intézménye a piacgazdasági berendezkedésben. E-

CONOM 3:(2) pp. 82-90.

9. Világtörténelmi Enciklopédia, Kossuth Kiadó Zrt., Bp., 2008. 2.

kötet

10. Zbigniew BREZINSKI: Stratégiai vízió: Antall József

Tudásközpont, Bp., 2013.

43

A BENSŐ ÉRTÉK SZEREPE AZ ESZKÖZÁRAZÁSBAN Prof. Dr. Bélyácz Iván

Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar, egyetemi tanár

A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja

1. Bevezetés

Egy eszköz benső értéke úgy definiálható, mint annak igazi, inherens és

lényegi értéke, ami nem függ véletlentől, helytől vagy személytől. A benső

érték számításakor valaki az eszközt a benső karakterisztikák alapján

értékeli. Ez az az érték, amelyet a fundamentumokra alapozva

(pénzáramok, várható növekedés, kockázat) egy eszközhöz kapcsolnak. A

benső érték lényege, hogy valaki becsülheti azt egy specifikus eszközre

vonatkozóan, olyan információk hiányában is, hogy a piac miként értékel

más eszközöket (Damodaran, 2012).

A benső érték mozgatói olyan tényezőkre utalnak, amelyek kapcsolódnak

a vállalati növekedéshez, a beruházás realizált hozamához és a

tőkeköltséghez, mivel ezek a tényezők mozgatják a benső értéket (Koller

et. al, 2005). Amikor részvényről beszélünk, akkor valaki feltevéseket

fogalmazhat meg eme benső értéktényezők jövőbeni fejlődéséről, s becsli

az alapul szolgáló vállalat jövőbeni pénzáramait, s ily módon becsülheti a

részvény benső értékét. Egy működő (going concern) vállalkozás benső

értékének alapvető komponensei a következők:

A normál hozamtermelő erő és profitabilitás az eszközök alkalmazása

során, megkülönböztetve azt a kimutatott hozamoktól, amelyeket gyakran

torzíthatnak átmeneti befolyásoló hatások;

Az aktuálisan kifizetett osztalék vagy osztalék-fizetési kapacitás jelenleg,

és a jövőben;

A hozamtermelő erő növekedési trendjére vonatkozó reális várakozás;

A vállalat jövőbeni gazdasági értékére vonatkozó kvantitatív és kvalitatív

előrejelzések stabilitása.

Eme hozamtermelő erő komponensek tőkésítése során az értékelési

folyamat magában foglalja kockázati prémium származtatását, viszonyítva

a megtérülés biztonságos folyamához, alapozva a következőkre:

A várható megtérülésnek a hozam-trendvonal körüli variabilitása, tükrözve

ágazati tényezőket, működési és finanszírozási áttételt, hitelképességet és

nem-finanszírozási elemeket;

44

Az olyan határozott kilátásokból származtatott növekedési potenciál

pozitív értéke, mint az új termékek, az új piacok, az externális gazdasági és

társadalmi fejlemények;

A menedzsment képességeinek informált és tapasztalat-alapú felmérése a

hosszú távú jövő bizonytalanságai és előre-jelezhetetlen intézményei

kapcsán.

A benső érték definíciójaként álljon itt néhány nevezetes meghatározás:

Wiese, R. (1930: 5):

„Bármely értékpapír megfelelő ára, legyen az részvény vagy

kötvény, az összes jövőbeni jövedelem-kifizetés összege,

diszkontálva a folyó kamatrátával, a jelenérték elérése

érdekében”.

Graham – Dodd (1934: ):

„Egy vállalat benső értéke a (going concern) vállalkozás

gazdasági értéke, számításba véve annak karakterisztikáit,

az üzlet természetét és a befektetési környezetet”.

Williams, J. B. (1938: 5):

„A közgazdaságtan alapkérdése, hogy mekkora a

befektetési értéke adott értékpapírnak: a befektetési érték –

részvény esetében – a jövőbeni osztalék-kifizetések

jelenértéke, kötvény esetében pedig a jövőbeni kamat és a

tőke jelenértéke”.

2. A benső érték számítás rövid története

Egy korai utalás arra a kísérletre, hogy meghatározzák tőzsdén

forgalmazott részvények méltányos értékét, megtalálható Joseph De la

Vega 1688-as könyvében, amely a „Confusion de Confusiones” címet

viselte. De la Vega azt mondja, hogy ő a befektetési döntéseket

„kalkulációkra” alapozza, és az input eme kalkulációkhoz a „várható

osztalék” volt. Eszerint De la Vega, aki részvényekkel kereskedett az

Amszterdami Tőzsdén, már figyelmet fordított a piaci ár és a méltányos

érték közötti potenciális különbségre.

Egy korai angol nyelvű alkalmazás az „intrinsic value” fogalomra, a

forgalmazott részvényekre vonatkozóan, megtalálható az 1716-os kiadású

„Thoughts on Trade” című könyvben. A diszkontált pénzáram koncepció,

45

ami alapját képezi a legtöbb benső érték kalkuláció metodológiájának,

időben jelentősen megelőzi az első nyilvános részvény-jegyzést. Az első

jegyzett vállalat, a Dutch East India Company 1602-ben került jegyzésre,

ám pontosan négyszáz évvel korábban, 1202-ből származik az első írott

utalás a diszkontált pénzáram kalkulációra. Ez Leonardo Pisano könyvében

található, amely a „Liber Abaci” címet viselte, amelyet „A Book of

Calculation” angol megfelelőként interpretálhatunk. Pisano úgy gondolta,

hogy az ő matematikai módszere alkalmazható az annuitásokhoz,

kötvényekhez és szerződéses pénzáramokhoz. Annak kísérletében, hogy

meghatározzák a részvények benső értékét, az elemzők matematikai

eljárást alkalmaztak a jövőbeni vállalati hozamok előrejelzéséhez (Kemp,

2011).

3. A benső érték számítási módszerei

A részvénypiacon sok alulárazott és túlárazott részvény található. Annak

érdekében, hogy meghatározhatók legyenek az alulértékelt, a korrekten

értékelt és a túlértékelt részvények, szükséges számítani a részvények

benső értékét, bizonyos modell alkalmazásával, amit utána össze lehet

hasonlítani a részvény folyó piaci árával. Alapozva erre a számításra,

előretekintő befektetési döntés hozható, javasolva részvény vásárlását vagy

eladását Bhattacharyya (2012).

Ismert néhány modell, amely alkalmazható a részvény benső értékének

meghatározásához. Penman (2007) az értékelés négy olyan módszerét

definiálja, amely előrejelzést foglal magában.

Osztalék-diszkontálási analízis, amely jelenértékre számítja át a jövőbeni

vállalati osztalékot;

Diszkontált pénzáram analízis, amely diszkontálja a befektetőket megillető

szabad pénzáramot;

A reziduális hozam analízis, amely az értéket a könyvszerinti érték és a

reziduális hozam összegeként definiálja;

Hozam-növekedési analízis, amely az értéket a tőkésített hozam és a

várható extra hozam-növekedés összegeként kalkulálja.

3.1. Osztalék-diszkontálási modell (Dividend Discount Model –

DDM)

Az elmélettel összhangban a részvénytulajdonosok a kifizetéseiket osztalék

formájában kapják. Az osztalék-diszkontálási modell (DDM) a részvényt a

jövőbeni osztalék előrejelzése és diszkontálása révén értékeli, a

46

részvénytőke költségét használva diszkontrátaként. A DDM definíciója

részvénytőke perspektíván keresztül szemlélhető.

( ) ( ) ( )n

n

i

Div

i

Div

i

Div

+++

++

+=

111 2

21 érték-Részvény

ahol

Div = egy periódus várható osztaléka

r = megkövetelt megtérülési ráta

Ennek a modellnek az egyik variánsa a Gordon növekedési modell, amely

azt feltételezi, hogy a vizsgált vállalat osztaléknövekedést mutat

örökjáradékszerűen. Ezt a következő formában fejezhetjük ki:

rátája növekedési konstans éves osztalékaz

rátája imegtérülés tmegkövetel fektetőrészvénybe a

osztalék várható esedékes múlva évegy az

ahol

érték-Részvény

=

=

=

−=

g

r

DPS

gr

DPS

e

e

1

1

Amint a neve is mutatja, a módszer azt az osztalékot veszi számításba, amit

a vállalat kifizet a részvénytulajdonosoknak, tükrözve a vállalat ama

képességét, hogy képes pénzáramokat generálni.

3.2. Diszkontált pénzáram modell (Discounted Cashflow Model –

DCF)

A diszkontált pénzáram modell egyben benső érték-meghatározási modell

is, mivel az elemző egy eszközt várható pénzáramaira alapozva értékel

kockázati korrekciót alkalmazva. Csak azoknak az eszközöknek van benső

értéke, amelyeknek van generált pénzáramlása (Damodaran, 2011).

Függetlenül annak könyvszerinti- vagy piaci értékétől, a vállalati

részvénytőke benső értéke a diszkontált pénzáram módszerrel (DCF) is

számítható. A DCF-értékelés több évre vonatkozóan számítja a vállalati- és

tervezett pénzáramokat, elérve annak folyó értékét, ami lényegében a

potenciális teljesítmény kvantifikálása. Alkalmazva a vállalati súlyozott

tőkeköltséget (WACC) – ami az a megtérülés, amit a vállalatnak

47

mindenképpen realizálni kell az igénybe vett forrásokkal – a DCF módszer

súlyozza minden év pénzáram becslését, hogy megkapja a folyó elméleti

értéket.

A diszkontált pénzáram analízis (DCF) a legáltalánosabban használt

értékelési módszer a részvény fundamentális értékének meghatározásában.

Annak legegyszerűbb formája a következőként írható fel:

( ) ( ) ( )

WACC) - Capital of Cost Average (Weighted tadiszkontrá

pénzárama időszak n.az

ahol

=

=

++

++

+=

r

CF

r

CF

r

CF

r

CFDCF

n

n

n

111 2

21

A diszkontált szabad pénzáram modell (DFCF) azon a megfigyelésen

alapul, hogy – legalábbis rövid időhorizonton – a szabad pénzáram jobban

reprezentálja az értéket, mint az osztalék. A szabad pénzáram azonos a

vállalat számára rendelkezésre álló cash összegével – az összes szükséges

beruházás levonása után. A DFCF modell a szabad pénzáramot a részvény

méltányos értékének meghatározásához használja. A szabad pénzáram az

az összeg, ahol a nettó nyereséget hozzáadják az amortizációhoz, továbbá

a forgótőke-változást és a tőkekiadást levonják, alkalmazva a WACC

súlyozott átlagköltséget mint a pénz időértékét kifejező diszkont-változót.

3.3. Reziduális hozam modell

A benső érték számításának másik módja a reziduális hozam modell, amely

a legegyszerűbb formában így fejezhető ki:

( )

( )

rátája imegtérülés tmegkövetel beruházás a

Share)Per Earnings - (EPS profitja adózott várható jutó ységrerészvényeg év n.az

értéke ntikönyvszeri jutó ységrerészvényeg várható év n.az

érték ntikönyvszeri folyó jutó ységrerészvényeg

ahol

tékRészvényér

=

=

=

=

+

−+=

=

r

ROE

B

B

r

rROEB

n

n

nn

0

10

1

48

Fontos figyelembe venni azt, hogy ez az értékelési mód miként

származtatja a részvény értékét, alapozva az EPS és a részvényegységre

jutó könyvszerinti érték különbségére (ebben az esetben ez az értékpapír

reziduális hozama), hogy el lehessen jutni a részvény benső értékéhez. A

módszer alkalmazója igyekszik megtalálni a részvény értékét úgy, hogy

összeadja annak folyó, részvényegységre jutó könyvszerinti értékét, annak

diszkontált reziduális hozamával (amely vagy kisebbíti a könyvszerinti

értéket, vagy növeli azt.

3.4. Nyereség-növekedési modell (Abnormal Earnings Growth)

Az AEG modellt először Ohlson – Juettner Nauroth (2004) – Ohlson

(2005) említi először. A hozam-növekedés értékelési modell elvégzi a

tőkésített hozamok értékelését, majd hozzáadja az anticipált növekedés

értékét:

Részvénytőke értéke = Tőkésített jövőbeni hozamok+Extra osztalékot

biztosító hozam-növekedés

( ) ( ) ( ) ( )

Growth) Earnings (Abnormal együtt) al(osztalékk növekedés-hozam Extra

arány Ár/Hozam P/E

Hozam Earnings

ahol

=

=

=

++

−+

−=

AEG

E/P

AEG

E/P

AEG

E/PE/P

EarningsV E

2

3

1

20

1

1

1

4. A benső érték kritikája

A benső érték a fundamentális analízis gerince, ami azon a feltevésen

alapul, hogy a részvénypiaci ár lehet hogy nem tükrözi teljességgel a

részvény „valós értékét”. Ennek egyik oka lehet, hogy a befektető számára

nem áll rendelkezésre minden információ, s így a piac helytelenül árazza

az értékpapírt. A hatékony piac hipotézis (Efficient Market Hypothesis)

proponensei azt tartják, hogy a piac teljességgel ismeri az összes

információt (információs hatékonyság), s az ár tükrözi az összes

nyilvánosan rendelkezésre álló információt. Ezért az ár állandóan változik,

tükrözve az új nyilvános információt, de nemcsak azt, hanem az ár

49

folyamatosan tükrözi a rejtett vagy „bennfentes” információkat is. Ezért

lehetetlen – hosszabb távon – a piacot legyőző megtérülést produkálni.

A benső érték koncepció egy szemléletmód, az annak kifejezésére szolgáló

számérték egy becslés. A benső érték meghatározásának nincs egy olyan

egyetlen módszere, amely minden körülményben alkalmas lenne. Az

inputok megítélésen alapulnak, a folyamat pedig merőben szubjektív

(Kemp, 2011). A benső érték tehát a „valódi” érték becslése, alapozva a

rendelkezésre álló kockázati és megtérülési adatokra, azaz nem mérhető

pontosan. A részvény piaci ára érzékelt mérték, ám alapozódhat pontatlan

információkra. Így belátható, hogy a részvény „valódi” hosszú távú értéke

szorosabban kötődik a benső értékhez, mint annak piaci ára.

5. Egy üzlet valós értékének meghatározása

Az értékalapú befektetés fundamentális aspektusa a „védelmi sáv”

alkalmazása, ami akkor hív fel értékpapírok megvásárlására, amikor azok

piaci ára jelentősen alatta van azok benső értékének. Elvileg minden

befektetőnek rendelkeznie kell ilyennel, ha el akarják kerülni a permanens

veszteség nagy valószínűségét. Ahhoz, hogy legyen kielégítő védelmi

sávunk, először meg kell határoznunk a vállalat benső értékét, mivel

védelmi sáv csak akkor érvényesül, ha az üzlet a benső értékhez képest

jelentős diszkonttal szerezhető meg. A vállalat benső értékének

meghatározása fokozottan szubjektív: a befektetők mindegyikének

különböző benső érték becslése van, ami lehet pontos, és lehet nem korrekt.

Folyamatosan nehéz pontos előrejelzést adni a vállalat hozamaira, ezért

széles – akár 10 vagy 20%-os védelmi sávot célszerű alkalmazni. A Ben

Graham által megfogalmazott befektetési alapgondolatot Warren Buffett

gyakorolta jelentős sikerrel a befektetések világában (Graham – Dodd,

1934; Buffett, 1987).

Ahogy Williams (1938) fogalmazott, minden üzletnek van benső értéke.

Ezt az értéket a pénzbeáramlások és –kiáramlások határozzák meg –

diszkontálva azokat megfelelő kamatrátával –, amely pénzáramlások

várhatóan bekövetkeznek az üzlet hátralévő élettartama során. Nézzünk

erre egy egyszerű példát! (Gad, 2007). Képzeljük el, hogy ennek az évnek

a végén egy filmkölcsönző üzlet eladó, a tulajdonos jelenleg 500 ezer

dolláros áron kínálja. Továbbá feltételezzük, hogy ugyanez az üzlet 10 év

múlva 400 ezer dollárért adható el. Az üzlet évente 100 ezer dollár értékben

generál szabad pénzáramot – olyan pénzt, ami kivonható az üzletből – az

elkövetkező 10 év során. Eközben van egy alternatív, alacsony kockázatú

50

befektetési lehetőség, amely évente 10%-os megtérülést hozna, ugyanarra

az 500 ezer dollárra vetítve. Megvennénk-e az üzletet, vagy a virtuálisan

biztos 10%-os megtérülést választanánk-e? Először nézzük az alacsony

kockázatú befektetés esetét!

Alacsony kockázatú befektetés diszkontált pénzárama 10%-os rátánál

1. tábla Év Szabad pénzáram

(dollár)

Pénzáram jelenértéke

(dollár)

2018 50 000 45 454

2019 50 000 41 322

2020 50 000 37 566

2021 50 000 34 151

2022 50 000 31 046

2023 50 000 28 224

2024 50 000 25 658

2025 50 000 23 325

2026 50 000 21 205

2027 50 000 19 277

2028 Az 500 ezer dolláros

befektetés megtérülése

192 722

Összes 500 000

Forrás: Gad, 2007

Most határozzuk meg a filmkölcsönző vállalat benső értékét!

A filmkölcsönző vállalat diszkontált pénzárama 10%-os rátánál

2. tábla Év Szabad pénzáram

(dollár)

Pénzáram jelenértéke

(dollár)

2018 100 000 90 909

2019 100 000 82 645

2020 100 000 75 131

2021 100 000 68 301

2022 100 000 62 092

2023 100 000 56 447

2024 100 000 51 315

2025 100 000 46 605

2026 100 000 42 410

2027 100 000 38 554

2028 400 ezer dolláros eladási ár 154 217

51

Összes 768 674

Forrás: Gad, 2007

Nyilvánvalóan az 500 ezer dolláros összeg 10%-os hozamú befektetés és

10%-os diszkontálás mellett, pontosan 500 ezer dolláros benső értéket ad.

A filmkölcsönző üzletbe történő befektetés mindazonáltal jobb befektetési

lehetőséget ad, mivel mind az éves pénzáram, mind az eladási ár virtuálisan

biztosított.

Az esetek többségében a pénzáramok nem garantáltak, s ez az oka annak,

hogy a benső érték számadata csupán közelítő érték, s nem pontos szám.

Minél jobban értünk egy vállalatot, annál jobb lesz a benső érték

kalkulációja. Minél több adat és megokolás áll rendelkezésre, annál

pontosabb lesz a benső érték. Ez az oka annak, hogy a Buffett-hez hasonló

befektetők az egyszerű, könnyen érthető üzleteket választják ki. Egy

egyszerű üzlet pénzáramainak meghatározása sokkal könnyebb, mint egy

bonyolult üzlet várható teljesítményének meghatározása.

6. A benső érték szerepe a részvényár meghatározásában1

Időnként előfordul, hogy a piaci szereplők által megszabott részvényárak

nem tükrözik pontosan a vállalat valós értékét. Ilyen esetekben a

részvényárak elszakadnak a vállalkozás valós üzleti erejétől. Bizonyos

esetekben ez irracionális tényezőknek tulajdonítható, mint például az

egyének túlreagálási hajlama, s ugyanígy a hibás piaci ítélet, ami a

helytelen előrejelzés eufémizmusaként is felfogható.

Warren Buffett a következő formában fogalmazza meg a benső érték

lényegét:

„Ha bármely üzleti vállalkozás és annak tulajdonosai közötti jövőbeni

pénzbeáramlásokat és pénzkiáramlásokat, mondjuk az elkövetkező 100

évre, vagy legalább a vállalat megszűntéig vennénk, s azokat utána

diszkontálnánk megfelelő rátával, akkor az megadná számunkra a benső

értéket” Berkshire Owner Manuel, 1996).

A benső érték általában lényegesen meghaladja az eszköz könyvszerinti

értékét, s az esetek többségében a könyvszerinti értéknek nincs jelentősége

1 A tanulmány e fejezetén alapuló prezentáció elhangzott a X. Számvitel Tudomány –

Szakma – Oktatás című nemzetközi konferencián Pécsett, 2017. november 7-én.

52

a benső érték indikátoraként. A vállalat benső értékének meghatározásához

a következő lépéseken keresztül vezet az út (Montgomery, 2015).

1. Becsülni kell az üzleti vállalkozás által az élettartama vagy a

befektetési időszak alatt generált profitot;

2. Ebből a számértékből le kell vonnunk azt az összeget, amit akkor

nyernénk, ha nem a vállalatot vennénk meg, hanem ehelyett

kötvényeket vásárolnánk;

3. Ez megadja a többlet profit számértékét;

4. A kapott értéket diszkontáljuk megfelelő kamatrátával a vásárlás

időpontjára;

5. Az eredmény azonos az üzleti vállalkozás benső gazdasági

értékével;

6. Ha az üzleti vállalkozás költsége meghaladja a benső értéket, akkor

a vállalkozásért fizetett összeget a befektető nem kapja vissza.

Az első lépés a részvényre és a kötvényre vonatkozó pénzbeáramlások és

pénzkiáramlások meghatározása. Mindkét esetben a kezdeti pénzkiáramlás

a kötvényért/részvényért fizetett folyó ár. Eszerint vásárolhatunk egy

részvényt X áron, amely viszont hozamáramot generál, amely általában

bizonytalan, s ugyanazért az X árért vásárolhatunk egy kötvényt, amely

olyan hozamáramot biztosít, amely biztonságos, s olyan rátát jelent, amely

ekvivalens a kötvény rátájával. A pénzkiáramlás a befektetésért fizetett

összeg, amely az eszköz vételi ára (ebben az esetben a részvényeké vagy

kötvényeké). Az időben egymást követő pénzbeáramlásokat az alábbi tábla

mutatja:

Két lehetőség összehasonlítása: kötvény szemben a részvénnyel

A kötvény és a részvény hozamának összehasonlítása

3. tábla

adatok dollárban

Év Kötvény Részvény

0 -2,90 -2,90

1 0,16 0,41

2 0,16 0,42

53

3 0,16 0,44

4 0,16 0,46

5 0,16 0,48

6 0,16 0,50

7 0,16 0,53

8 0,16 0,55

9 0,16 0,57

10 3,06 3,50

IRR 5,52% 16,29%

A kötvény és a részvény kezdeti pénzkiáramlása 2,90 dollár, ami a papírok

vételi ára, s ez generálja a táblában bemutatott pénzbeáramlást. A kötvény

az éves pénzbeáramlást 5,52%-os ráta mellett biztosítja (folyó

kötvényráta), míg a részvény olyan pénzbeáramlást generál, amely

ekvivalens a visszatartott profit, s a részvénytőke visszatartott profit arány

szerint felnövekedett osztalék összegével, konstans osztalékfizetési rátát

feltételezve. A táblában bemutatott pénzbeáramlások és pénzkiáramlások

felfedik, hogy a részvény-befektetés lényegesen nagyobb megtérülési rátát

szolgáltat, mint a kötvény, annak tekintetbe vételével, hogy a részvénytőke

megtérülésére és a kifizetési rátára vonatkozó feltevéseink korrektek.

A következő lépésben meg kell határozni a „többlet-profitot”: a kötvényből

származó pénzbeáramlást ki kell vonni a részvényből származó becsült

pénzbeáramlásból. Ezt illusztrálja az alábbi tábla.

A részvény és kötvény hozamának különbsége

4. tábla

adatok dollárban

Év Kötvény Részvény Többlet profit

0 -2,90 -2,90 -

1 0,16 0,41 0,25

2 0,16 0,42 0,26

54

3 0,16 0,44 0,28

4 0,16 0,46 0,30

5 0,16 0,48 0,32

6 0,16 0,50 0,34

7 0,16 0,53 0,37

8 0,16 0,55 0,39

9 0,16 0,57 0,41

10 3,06 3,50 0,44

IRR 5,52% 16,29%

Az utolsó lépés a többlet-profit megfelelő rátával történő diszkontálása.

Warren Buffett megfelelő diszkontrátának a kincstári kötvények

kamatrátáját, azaz a kockázatmentes kamatrátát tartja. A kockázatmentes

rátával történő diszkontálás azt jelenti-e, hogy nem történik kockázati

korrekció a diszkontrátában, az értékelési egyenlet mezőjében? Ebben az

esetben miként hajtható végre a kockázatnak megfelelő korrekció? Buffett

szerint a korrekció úgy történik, hogy a részvényt a kockázatmentes ráta

alkalmazásával számított jelenértéknél alacsonyabb áron veszik meg. A

részvény jelenértékénél jelentős diszkontot jelző eredményre van szükség

az árban. A jövőbeni pénzáramokat nem a kockázattal korrigált

diszkontrátával vetítik jelenértékre, hanem a kincstári kötvény

kockázatmentes rátájával, s a becsült benső érték diszkontálása meg kell

hogy előzze a papír megvásárlását. Az alábbi tábla az egyes évek többlet-

profitjának a kincstári kötvény kamatrátájával diszkontált értéksorát

illusztrálja.

A költség és a benső érték összehasonlítása

5. tábla

adatok dollárban

Év Kötvény Részvény Többlet

profit

Diszkontált

érték

0 -2,90 -2,90 - -

1 0,16 0,41 0,25 0,23

2 0,16 0,42 0,26 0,24

55

3 0,16 0,44 0,28 0,24

4 0,16 0,46 0,30 0,24

5 0,16 0,48 0,32 0,25

6 0,16 0,50 0,34 0,25

7 0,16 0,53 0,37 0,25

8 0,16 0,55 0,39 0,25

9 0,16 0,57 0,41 0,25

10 3,06 3,50 0,44 0,26

IRR 5,52% 16,29%

2,47

A tábla a diszkontált többlet-profit értéksor összegét is mutatja, jelezve,

hogy az – részvényegységre vetítve – 2,47 dollár. Ez a számérték az üzleti

vállalkozás – egységnyi részvény-bázison mért – gazdasági benső értéke.

Ha ezt hasonlítjuk össze a példabeli 2,90 dolláros piaci árral, akkor

valójában annak költségéhez viszonyítjuk.

Az utolsó lépés a költség és a benső érték összehasonlítása annak

tudatában, hogy

„ha az üzleti vállalkozás költsége meghaladja a benső értéket,

bármikor is fizettek a vállalkozásért, nem kapják vissza a befektetés

teljes értékét” (Buffett, 1987).

Ezt a vállalkozást jelenleg 2,90 dolláros áron forgalmazzák, ami

meghaladja a 2,47 dolláros benső értéket. Buffett felfogásának megfelelően

védelmi sávra van szükség, az árnak a benső érték alatt kell lenni

kereskedéskor. Lehet felette is, ha nagyon ígéretes az üzleti vállalkozás, ám

akkor sem érdemes 5-10%-nál többet fizetni.

Az alábbi tábla T és Z vállalatának összehasonlítása segít demonstrálni a

benső érték meghatározásának jelentőségét, ami segítséget ad a helyes

vételi ár kialakításához, amennyit a vállalat részvényeiért fizethetnek.

Az alapvető indikátorok összehasonlítása

6. tábla

adatok dollárban

Kód Ár EPS DPS Hozam ROE PER Benső

érték

Prémium

(Diszkont)

56

T

vállalat

3,99 0,24 0,17 4,26% 27,00% 16,63 2,99 33,44%

Z

vállalat

2,95 0,31 0,19 6,44% 21,00% 9,52 3,21 -8,10%

EPS = részvényegységre jutó profit; DPS = részvényegységre jutó

osztalék; ROE = részvénytőke egységére jutó megtérülés; PER = az

ár/profit arány

A fentebb leírt metodológia alkalmazásával a Z vállalat részvényei

diszkonttal – bár kismértékűvel – kerülnek adásvételre, becsült benső

értékükhöz viszonyítva, míg a T vállalat annak ellenére, hogy

részvényének ára 9,10 dollárról 3,99 dollárra esik részvényegységenként,

piaci kapitalizációja 33%-kal van becsült benső értéke felett. Ismeretesek

olyan vállalatok, amelyek a hozam nagy részét tőkenövelésre visszatartják,

s ennek révén magasabb profitnövekedési rátát érnek el. Tudvalevő, hogy

a profitnövekedés és a cash-generálás (amennyire hozzáadják a cash-

állományhoz, vagy csökkentik vele az adósságot) elősegíti a benső érték

(bizonyos definíciók szerinti) növekedését is. Végül jól ismert, hogy az

EBIT növekedés generálható a költségek csökkentésével vagy az árak

emelésével. Ez utóbbi mozgatók rendszerint egyszeri hatásúak, a hosszabb

távú növekedés azonban a piaci árbevétel-növekedés függvénye. Ez utóbbi

önmagában függ a készletek, a berendezések és felszerelések, s az

ingatlanok növekedésétől. Ezért az a vállalat, amely kivételesen nagy

profit- és benső érték növekedést akar elérni sok éven keresztül, ahhoz

képesnek kell lennie fenntarthatóan magas megtérülést elérni a létező

részvénytőkére vetítetten, s ehhez ezt támogató lehetőségekre van szükség,

csupán ezt követően lehet szó nagyobb árbevételi és profitáramról.

A fenti mutatók között kitüntetett szerepe van a P/E aránynak, ami a

részvényár és az alapul szolgáló eszköz hozamának hányadosa. Minél

alacsonyabb a P/E arány, annál kevesebbet kell fizetni a részvényért ahhoz

viszonyítva, mekkora hozamra számítunk annak birtoklásából. Minél

magasabb a P/E arány, annál inkább túlértékelt a részvény. Ha a

részvényárakat hasonlítjuk azok aktuális profitjához, akkor a P/E arány

kimutatja a kapcsolatot a részvényárak és az újabb keletű vállalati

teljesítmény között. Amennyiben a hozamok együtt emelkednek a

57

részvényárakkal, akkor a ráta változatlan marad. Ha viszont a részvényárak

értéke növekszik, a hozamok viszont ugyanakkorák maradnak, vagy lefelé

mennek, akkor a P/E arány növekszik.

Ha a P/E arány 0-13 között van, akkor a részvény alulértékelt és történeti

standardok szerint olcsó, ha 14-20 között alakul, akkor az érték

méltányosnak (normálisnak) tekinthető; ha a ráta 21-28 között van, akkor

a részvény túlértékelt, ha a ráta 28 felett van, akkor a részvénypiacon

spekulációs jellegű buborék alakulhat ki.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Berkshire Hathaway Annual Report, 1987

2. Berkshire Hathaway Annual Report, 2001

3. Bhattacharyya, S. (2012-2013): Intrinsic Value of Share: A

conceptual Discussion. Business Studies University of Calcutta,

Vol 33-34

4. Buffett, W. (1984): The Superinvestors of Graham- and Dodsville.

Hermes, Fall

5. Damodaran, A. (2011): Thoughts on Intrinsic Value.

http://www.stern.nyu.edu

6. Damodaran, A. (2012): Intrinsic Valuation, Valuation: Lecture

Note Packet. http:// campus,uinibo

7. Gad, S (2007): Scurity Analysis 201: Intrinsic Value. What is the

true value of a business? Aug. 1, 2007

8. Graham, B – Dodd, D. (1934): Security Analysis. Third edition,

New York Mc Graw Hill

9. Graham, B. (1973): The Intelligent Investor 4th ed. New York:

Harper and Row

10. Keller, T – Goedhart, M. – Wessels, D. (2005): Valuation:

Measuring and managing the value of companies. 4th ed. New

Jersey: Mc Kinsey and Company

11. Kemp, M. (2011): Intrinsic Value. Annual AIA Conference

Sydney, 3rd ed. September

12. Montgomery, J. (2015): Intrinsic Value – a Calculation. Clime

Asset Management Limited

13. Ohlson, J. – Juettner – Nauroth, B. (2005): Expected EPS and EPS

Growth as Determinants of value. Review of Accounting Studies,

Vol 10, 349-365 pp

14. Ohlson, J. (2005): On Accounting-Based Valuation Formulae.

Review of Accounting Studies, Vol 10, 323-347 pp

58

15. Penman, S. H. (2007): Financial Statement Analysis and Security

Valuation. New York: Mc Graw Hill/Irwin

16. Wiese, R. F. (1930): Investing for True Values. Barron’s September

8

17. Williams, J. B. (1938): The Theory of Investment Value.

59

POLEMIKUS JEGYZETEK AZ AFFINITÁSOKRÓL

Farkas Péter Béla

Az affinitások problematikája nehezen találja meg helyét az iskolai

matematikában. Obádovics J. Gyula Matematikájában nem találjuk és a

„Bronstejn” megbízható kézikönyvében sem. (Utóbbiban különben a

deltoid bevezetését is „elspórolták” – olyan, mintha a Naprendszer leírását

„kurtították volna meg” egy, különben ismert bolygóval.) A több kiadást

megélt kétkötetes Természettudományi Kislexikonban már „affin

geometria” és „affin transzformáció” címszavakat is találunk – és

mindkettőben 1-1 mondatot, pl.: „affin transzformáció, affin leképezés,

affinitás: (mat) olyan kölcsönösen egyértelmű → leképezés, amely

egyenest egyenesbe visz át.” (19.o.) Ez nem ismeretterjesztés. Tökéletesen

hiányzik ui. az a kontraszthatás, ami egy ismeretközlést egyáltalán

hatékonnyá tehet. Az Érdeklődő Olvasó mindezt már „tudja”. Eltolásokra,

forgatásokra gondol talán és „belátja”, hogy egyenes képe „tényleg”

egyenes … Pedig 2-3 pótlólagos mondattal már megteremthető a

kontraszthatás. E címszónál ennyi is elegendő: „Egyes más

transzformációktól, pl. az inverziótól eltérően … egyenest egyenesbe visz

át.” A kötetnek ui. inverzió – címszava is van (533.-534.o.). Ebből azonban

éppen a „csattanó” maradt ki: az inverzió kört egyenesre képez le – és

megfordítva. E két címszó így már, egymást támogatva az ismeretközlés

rögös útjára léphetett volna.

Kitűnően oldja meg ugyanezen „didaktikai feladatot” egy különben is

igényes 9. osztályos gimnáziumi tankönyv. Egy-egy oldalt szentel a

merőleges affinitásra is és az inverzióra is, majd az utóbbit ezzel zárja: „…

nem szabad természetesnek vennünk azt, hogy a ponthalmazok közötti

bármilyen hozzárendelésnél az egyenes képe egyenes lesz”. (Hajnal, 2002.

p. 204-205.)

Hazai irodalomból elsősorban Hajós György, Reiman István és a Gerőcs

László-Vancsó Ödön szerzőpáros műveire támaszkodtam. Számomra

legizgalmasabb fogalmat – a ferde-affin tükrözés fogalmát – azonban a

hazai iskolai matematika nem tartalmazza. Ennyiben – és néhány egyéb

vonatkozásban is – írásom legfontosabb forrásának mégiscsak az SH

Atlasz Matematika kötetét tekintem. Legtöbbször ezt hivatkozom meg,

ezért az SH Mat. rövidítéseit fogom használni.

1. Alapfogalmak. Merőleges affin leképezések

60

Tekintsük az 1. ábrán látható alakzatokat! Egyelőre azonban a t és x

tengelyek ≫ alatti ≪ félsík görbéit hagyjuk figyelmen kívül. Ha

alakzataink beszélni tudnának, és még a közhelyektől sem ódzkodnának,

akkor ezt mondanák: „Több van, ami bennünket összeköt, mint ami

szétválaszt”! Válófélben lévő házaspárok, a konkurencia és a kooperáció

dilemmájában vergődő politikai irányzatok képviselői vélekednek így

egymásról − még az sem zárható ki, hogy csak ebben értenek egyet. Azt,

hogy (1.a) és (1.b)-beli alakzatainkat csakugyan „több kötné-e össze…”

nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy a vastagítással kiemelt, markánsan

különböző tárgyalakzatainkat mindkét ábrán ugyanazon hozzárendelési

szabály szerint képeztük le. Lehetséges tehát, hogy ábránk „történéseit”

Plutarkhosz műfajteremtő Párhuzamos életrajzok-ja mintájára tárgyaljuk.

Ugyanilyen komparatív kifejtésre törekszünk a későbbiekben is.

Mindenekelőtt bal- és jobboldali ábráink adottnak tekintett tárgyalakzatait

kell összevetnünk.

(1.a) ábránkon elsődlegesen az F-középpontú FA=r sugarú, AB=2r

átmérőjű félkört tekintjük tárgyalakzatnak, melynek egyetlen

szimmetriatengelye a (FC=r) ⊥ AB sugár. Az ilyen alakzatokat a

továbbiakban egyszeresen (tengely)szimmetrikus alakzatoknak fogjuk

mondani. (A kör minden átmérőjére (tengely)szimmetrikus − a félkör

azonban csak egyetlen átmérője merőleges sugarára szimmetrikus.)

(1.b) ábránkon elsődlegesen a geometriailag adott f(x) függvény graf f(x) képét tekintjük tárgyalakzatnak − „graf f(x) helyett” azonban a

továbbiakban „f(x) görbe” (pongyola) megnevezést fogjuk használni. E

képet azon konvencionális (x,y) derékszögű koordinátarendszerben

ábrázoltuk, ahol f(x) értelmezési tartományát a ≫ vízszintes ≪

abszcisszatengelyen értékkészletét pedig a ≫ függőleges ≪ y⊥x ordinátatengelyen jelenítettük meg.

Megjegyzés: Az itteni ≫ vízszintes ≪, ≫ függőleges ≪ szavaknál, −

miként a ≫ fölső ≪, ≫ alsó ≪ (félsíkok) esetében is − használt sarkos

idézőjeleket csak olyan köznyelvi szavakra fogjuk használni, melyek

matematikailag ugyan nem értelmezhetők. de köznyelvi jelentésük szerint

esetleg használhatók.

Tárgyalakzataink bizonyos tulajdonságai olyan viszonylagosan önálló

geometriai objektumok, melyek maguk is tárgyalakzatoknak tekinthetők.

Ilyenek pl. az ugyanúgy jelölt − de különböző − ABC Δ-ek, melyek AC, BC

húrjai a félkör/f(x) görbe húrjai. A baloldali AB átmérőt már eddig is a

tárgyalakzat részének tekintettük − a jobboldali AB húrt azonban csak

most, az eddigi tárgyalakzat kiegészítéseként vezettük be.

61

A félkör/f(x) görbe P pontjához tartozó „e” érintőket azonban még csak

kiegészítéseknek sem mondhatjuk. Ezek ui. eddig is léteztek − f(x)-et „visszamenőleges hatállyal” tekintsük mindenütt deriválhatónak − , de csak

most vettünk róluk tudomást. Ezen érintők az AB átmérő/húr

meghosszabbításait „E” pontjaikban metszik. Nagy különbség persze, hogy

a baloldali „e” az ETPP derékszögű háromszög egyik befogójaként

szerkeszthető meg, a jobboldali „e”-t viszont csak „érzés szerint” húztuk be.

Tárgyalakzataink felsorolását itt berekesztve − a jobboldali „e”

bizonytalanságát leszámítva − jól definiált tárgyalakzatokról beszélhetünk.

Ezt azonban csak úgy érhettük el, hogy az absztrakció „ollóját” ugyancsak

sűrűn „csattogtattuk”. Egyelőre nem beszélünk pl. az ABC ∆-ek A és B csúcspontjaiból kiinduló súly- és magasságvonalakról, szögfelezőkről, a

súly- és magasságpontokról, a beírt körökről stb.. Az absztrakció

„terjedelme”, egyben azonban szükségszerűsége is, az alábbiakból

következik: „A háromszögnek több mint 3000 nevezetes pontja ismert,

továbbá sok nevezetes vonala, köre, háromszöge stb”..(Gerőcs−Vancsó,

2010.p.207.) Miként lehetséges egyáltalán, hogy ezen tulajdonságok

többségétől eltekintsünk? A laikus számára fölöttébb triviálisan: úgy, hogy

bár ezek többségéről fogalma sincs – olyan, mintha absztrahált volna

ezektől, - mégis bizonyos egyszerű és alapozó jellegű megoldások ezen

„absztrakciók” mellett is „lefuttathatók”. Egy fogyatékos megoldás

korrekcióra szorul. Egy helyes megoldás viszont − éppen erényei folytán −

önmaga sokirányú meghaladásának lehetőségét tartalmazza. Az egyedi

feladatok − miként a hangyák, korallpolipok stb. − „csoportorganizmus”

tagjaiként, egymás közelében „érzik jól magukat” − ui. egy igényes

feladatgyűjteményben, esetleg egy jól szerkesztett ábraoldalon is.

Vezessünk be most néhány elnevezést! Baloldalon az AB=2r által

meghatározott t(A,B)-t, jobboldalon pedig az x koordinátatengelyt

nevezzük affinitási tengelyeknek. Tárgyalakzataink pontjaiból bocsássunk

merőlegeseket (az egybeeső) t-re ill. x-re, s nevezzük ezeket affinitási

egyeneseknek − ábráinkon ezeket mindig rövid-szaggatott vonalakkal

húzzuk majd ki. Ezen egyeneseknek a tengelyekkel alkotott 90-os

metszési szögét -val jelöljük és ábráinkon a tengelyektől „kiinduló”

forgási szögként jelenítjük meg. -t az affinitás irányszögének nevezzük.

(1.b) esetben ez az irányszög a koordinátarendszer fogalmában benne

rejlik, az (1.a) esetben azonban nincs bevezetve irányítás, de az -t mégis

irányszögként jelöljük).

Az affinitási egyeneseknek a tengelyekkel alkotott metszéspontjait

A,…TP…F,…TQ…B talppontokkal jelöljük. Félkörünkre tudjuk , az f(x)-re

viszont tegyük fel, hogy az A és B pontokon áthaladó affinitási egyenesek

62

a félkör/f(x) görbe ⊥-es érintői. E pontok tengelytől való távolságai

zérussal egyenlők. Egyébként e távolságokat a … PTP ,…CF,…QTQ…

szakaszok hosszúságai adják meg.

Adjunk meg még egy k>1 számot, melyet -k<-1 ellentettjével, s ezek

reciprokaival együtt affinitási aránynak nevezzük. k>1 ill. -k<-1 esetekben affin nyújtásokról, és a (1/k)<1 ill. (1/(-k))>-1 esetekben affin

zsugorításokról beszélünk. Az 1<k szerinti nyújtásokra az affin

leképezések hozzárendelési utasítása a következő: rendeljük

tárgypontjainkhoz az általuk meghatározott affinitási egyenesek azon

…Pk,…Ck,…Qk,…- jelölésű képpontjait, melyek tengelytől való

távolságai a tárgypontok ugyanilyen távolságainak 1<k-szorosai. Az AB szakaszok pontjai kivételével tehát a képpontok a

….(PkTP:PTP)=…(CkF:CF)=...( QkTQ:QTQ)=…=k>1

aránypárokat kielégítő pontok. Ábráinkon k=3/2 arányú nyújtások láthatók.

Az AB szakaszokra illeszkedő − azoktól zérus távolságra lévő −

tárgypontok önmagukra leképeződő pontok, vagy helyben maradó pontok,

hiszen 0k =0. E meghatározás kiterjeszthető a t ill. x affinitási tengelyek

egészére is.

Affinitásként az identikus leképezést k=+1-el definiálják. Ekkor és csak

ekkor a tárgyalakzat minden pontja önmagára képeződik le, azaz a

tárgyalakzat fixalakzat. Az affinitási egyenesek pontjai ugyanazon

egyenesre képeződnek le úgy, hogy a tengelytől való távolság k-szorosára

nőjön vagy (1/k)-szorosára csökkenjen. Ezeknek tehát csak a tengelyekkel

közös pontjai fixpontok vagy „helyben maradó pontok”. Analógjuk tehát

olyan egyenletesen nyúló-zsugorodó gumiszálak lehetnének, melyek

…A,… TP,…F… pontjai rögzítettek és t-re ill. x-re merőleges irányba

nyújtjuk/zsugorítjuk. Az affinitási egyenesek az affin transzformációk

invariáns alakzatai, de nem fixalakzatú, ezért azt is mondhatjuk, hogy

önmagukban nyúlva/zsugorodva képződnek le. Nyújtás/zsugorítás esetén

ezek, és a tengelyek invariánsak a leképezésre. Analógiánk a párhuzamos

egyenesek olyan seregére is „működőképes”, melyek az affinitás tengelyeit

90-ban (ferdeszögben) metszik. Az ilyen tengelyeket 𝑡𝑓-el fogjuk

jelölni. Ez arra utal, hogy létezik ferde-affin nyújtás/zsugorítás is, pl. (2.2.a)

ábra. A merőleges affinitások minden lehetséges esetének van logikai

párhuzama a ferde-affin leképezések között, lásd 2. ábránk 1. és 2. sorát.

Foglaljuk össze 1. ábránk (1<k)-szerinti merőleges nyújtásának

eredményeit! Hajós Gy. egy tétele szerint (Hajós, 1999. p. 427) a kör

merőleges nyújtásának/zsugorításának képe ellipszis. A baloldali ABCk

pontokon áthaladó görbe tehát félellipszis. A középiskolai tananyagnak az

is részét alkotja, hogy a jobboldali (f(x) görbe → k f(x) görbe) − leképezés

63

f(x) értékkészlete szerinti nyújtás. Ennek legfontosabb tulajdonságát az

analízis [𝑘 𝑓(𝑥) ]ʾ= k fʾ(x) deriválási szabálya mondja ki, ahol azonban

az analízis anyaga − de szerintem ez didaktikai hiba − sem affinitással, sem

egyéb „geometrializálással” nem foglalkozik. (Átlag-diákunk azt talán

még tudja, hogy az [f(x)+c ]ʾ=fʾ(x) ] kijelentésben eltolásról van szó − de

már az f(x ± c) transzformációnál is zavarba jön olykor-olykor… Az

f(x±c)’=? kérdésre viszont nem tud válaszolni, mert ezt az iskolai

matematika nem tartalmazza. A szóbahozott geometriai „kitérő” kb. egy

féloldalon megoldható lenne).

Baloldali ABC derékszögű Δ-ünk ABCk képe hegyesszögű ∆, hiszen a

nyújtás az 𝐴𝐵 alapon nyugvó hegyesszögeket nagyobb hegyesszögekre

képezte le. Ugyanez érvényes a félkörbe szerkeszthető minden olyan Δ-re,

amely Thalész tételét kielégíti. Ugyanígy hegyesszögű Δ-re képződött pl.

az ETPP derékszögű Δ is. (A megfelelő pontokhoz tartozó érintők

„következő magatartást” tanúsítanak, amit az ETPP∆, ETPPk+1∆ derékszögű

háromszögek affinitásaként lehet belátni.) De nem minden derékszög „járt

így”: minthogy az affinitási egyenesek önmagukban nyúltak meg, ezért a

nyújtás az affinitási egyenesek tengellyel alkotott 90-os metszési szögeit

megőrizte. E kijelentés a merőleges affinitás minden esetére érvényes. A

trivális esete annak, amit az alábbi tétel mond ki. Szövegösszefüggésben e

tétel ferde-affin leképezésekre is vonatkozik: „Minden affinitáshoz létezik

két egymásra merőleges egyenes, amelyeknek képei is merőlegesek

egymásra, ezek irányai az affinitás főirányai”. (Reiman, 1968.p.228). E

fontos tételt a továbbiakban az integer ortogonalitásra (merőlegességre)

vonatkozó tételnek mondjuk.

E „főirányt” az SH Mat. nem használja, de merőleges affinitás esetén az

affinitási egyenesek és a tengely =90 metszési szögének, az affinitási

iránynak feleltethető meg. Éppen ezért ferde-affin leképezésekre „érdekes”

e tétel, és bizonyításra ekkor már nem triviális feladat. A tétel továbbá −

aligha szándékosan − azt sugallja, hogy egyetlen olyan derékszög létezik,

melynek képe is derékszög. Ellenkezőleg: ha legalább egy ilyen szögpár

létezik, akkor végtelen sok ilyen páros létezik. A ferde affinitás képpontjait

jelöljük most vesszővel! Tegyük fel azon e2 ⊥e1 tárgyalakzatot, melynek

képére (e2′ ⊥ e1′)-et − s ezzel a tételt − bizonyítottuk. Gondoljuk el most,

hogy e2-vel és e1-el párhuzamos egyenesekkel a síkot merőlegesek

(végtelenül sűrű) hálózatával „fedtük le”. Minthogy a tárgyalakzatok

párhuzamosságát az affinitások megőrzik, ezért a képalakzatok hálózatának

elemei is merőlegesen metszik egymást. Hasonló eredményre jutottunk

tehát, mint az integer ortogonalitás merőleges affinitásra vonatkozó

triviális esetében [pl. a (2.b)-beli koordinátarendszerben], ahol az

64

abszcissza- és ordinátavonalak hálózatának metszési szögeiben őrződik

meg az ortogonalitás, hiszen itt a »függőleges« ordinátaegyenesek nyúlnak

meg önmagukban.

A szokásos megfogalmazás szerint „A merőleges affinitás…nem

távolságtartó és nem is szögtartó transzformáció”. (Gerőcs−Vancsó, 2010,

p.191.). Itt egy „…általában de nem általános érvénnyel…”− közbeszúrás

szükséges, hiszen az integer ortogonális létezése máris a „nem szögtartó”-

mozzanat korlátozása. Ugyanilyen korlátozásra szorul a „nem

távolságtartó” – mozzanat is, ui. „A tengellyel párhuzamos (vagy egybeeső

− F.P.B) szakasz képének hossza egyenlő az eredeti szakasz hosszával…”

(uo.192.o.). A szerzők ugyanitt azt is kimondják, hogy a tárgyszakasz

megnyúlása akkor a legnagyobb, ha az a tengelyre merőleges és ekkor a

(képi szakasz: tárgyszakasz)-hosszarány k-val egyezik meg.

Arra jutottunk tehát, hogy 1. a tengelyre illeszkedő vagy azzal párhuzamos

szakaszok egybevágó szakaszokra és 2. az affinitási egyenesekre illeszkedő

szakaszok k-szor akkora hosszúságú szakaszokra képeződnek le.

Tekintsük pl. az (1.a)-beli AFCΔ-et és ennek AFCk képét! Erre: 1. AF közös

oldal és 2. FCk:FC=k, ami az affin nyújtásra definíció szerint érvényes. A

harmadik oldal is „megnyúlik”, de belátjuk majd (7.o.), hogy az (1<k)-aránynál kisebb mértékben nyúlik meg. Jelöljük a (képi szakasz:

tárgyszakasz)-hosszarány arányszámát -al. Ekkor 1<k esetben, pl. AFC Δ

leképezésére 1 k érvényes, ahol =1 és =k „szélsőséges” esetekre

felsorolásunk 1. és 2. pontjában mondottak vonatkoznak és minden

„közbülső” esetre a 1<<k egyenlőtlenség teljesül, pl. ACk: AC=(1<<k).

Az arányszámot röviden csak „hosszaránynak” fogjuk mondani. 1<k szerinti affin nyújtás esetében tehát a képi szakasz nem lehet rövidebb, mint

a tárgyszakasz és megfordítva: affin zsugorítás esetén a képi szakasz nem

lehet hosszabb, mint a tárgyszakasz. Belátjuk majd, hogy e hosszarány-

egyenlőtlenség ferde-affin nyújtásra is kiterjeszthető.

Az affin nyújtások kompozíciónak vizsgálatára térünk át. Az affin nyújtások

− alábbiak szerinti − egymásutánja is affin nyújtás. Tegyük fel pl., hogy az

ábrázolt k-arányú nyújtás AB𝐶𝑘∆ képére és ennek csúcspontjain áthaladó

félellipszisre − mint tárgyalakzatokra − olyan 1<l szerinti nyújtást

végzünk, melynek tengelye és iránya a már ábrázolt nyújtással egyezik meg. Nyújtások ezen kompozíciója a (vastagítással jelölt) eredeti

tárgyalakzatok (kl)- arányú nyújtása. l=k speciális esetben tehát k2-

arányú nyújtásról van szó, ami az (1.a), (1.b)-beli ábrákon k2= 9/4 arányú

nyújtások. E kompozíció képeit már nem ábrázoltuk.

65

E kompozíciós szabály ferde-affin leképezésekre is érvényes − legalábbis

akkor, ha ugyanazon tengelyre és ugyanazon irány szerinti affinitások

kompozíciójáról van szó. (Az ettől eltérő, bonyolultabb és érdekesebb

esetekkel írásunkban nem foglalkozunk).

Az utólsóként idézett szöveg merőleges affinitásokra vonatkozott. Ferde-

affin leképezésekre a „tengelyre merőleges”-t a „tengelyt 90-ban

metszi”-vel kell helyettesíteni. A k- hosszarány szerinti megnyúlás tehát

mindkét esetben az affinitási egyenesek mentén történik.

Tegyük fel, hogy l=1/k, azaz pl. az (1.a) –beli (vastagítással kiemelt)

tárgyalakzatokra 1<k nyújtást követően 0<(1/k)<1 arányú zsugorítást

végzünk. A kompozíciós szabály szerinti eredmény k(1/k)=1 szerinti

affinitás: az identikus leképezés. Ha pl. félkörünk k-arányú nyújtásának

félellipszis képére 1/k-arányú zsugorítást végzünk, akkor e kompozíció

eredménye (képe) nyilván az eredetileg adott félkörrel egybeeső alakzat. E

kompozícióra nézve tehát e félkör fixalakzat. Olyan, − de nem az, − mintha

e félkörre k=+1 szerinti leképezést végeztünk volna csupán. Az

indentikus leképezésre vezető kételemű kompozíciók tagjait egymás

inverz- leképezéseinek nevezik (Obádovics, 1994.p. 578-579 pl. ugyanígy

vezeti be az inverzfüggvényeket). Az 1<k arányú affin nyújtás inverze tehát

a reciprok arányú zsugorítás.

A 0<k paraméter-érték mindegyikére értelmeztünk már merőleges

affinitást. A pozitív affinitási arányú nyújtásokat és zsugorításokat az

identikus leképezés választja el egymástól. Negatív affinitási arányok

esetén ugyanilyen szeparációs „funkció” illeti meg nyilván a k=-1 szerinti

affin leképezéseket is. Ezek ui. a (-k<-)-arányú nyújtásokat szeparálják az (1/(−k))>-1 zsugorításoktól.

Tekintsük újra (1.a) , (1.b) ábráinkat, ahol a t és x tengelyek egybeesnek.

A tengely azonban a síkot két félsíkra bontja fel, melyeket most ≫ felső ≪

és ≫ 𝑎lsó ≪ félsíkoknak mondhatunk. (Ezek pozitív ill. negatív félsíkok

lennének − ha ugyanis t-re irányítást vezettünk volna be). Eddig vizsgált

alakzataink mindegyike a ≫ fölső ≪ félsíkra, s ennek t ill. x határára

illeszkedik. A középiskolában tanult módon tükrözzük most az (1.a)-beli

ABC ∆-et és a félkört t- re! E leképezés is affinitás − ekként merőlegesen

affin tükrözésnek nevezik. Képalakzatai az ≫ alsó ≪ félsíkra illeszkedő

AC−1B∆ ill. az ≫ alsó ≪ félkör. A… PP−1, … CC−1, … szakaszok −

affinitási egyenesek darabjai − mindegyikét felezi a t tengelyt. A k=-1 szerinti merőleges tükrözésének ui. azon affinitást nevezzük, ami egy

tárgyponthoz az általa meghatározott affinitási egyenes azon másik félsíkra

illeszkedő pontját rendeli, ami t-től ugyanakkora távolságra van, mint a

66

tárgypont. Az affinitások körében a távolság-fogalmat nemnegatív

nagyságként értelmezzük: „ugyanakkora távolságot” írtunk, s nem ennek

abszolút értékét. Az (1.b) ábrán azonban már abszolút értéket kell írnunk,

hiszen koordinátarendszerben már negatív távolságok is léteznek.

Tükrözések képalakzatait szokás tükörképeknek nevezni. Ezek körüljárási

iránya az eredeti iránnyal ellentétes , pl. az ABC−1Δ körüljárása már az

óramutató járása szerinti. Az ABC−1 ABC Δ tehát ellentett értelmű

egybevágóság. A körüljárási irány megfordulása ferde-affin tükörképekre

is érvényes − így pl. a (2.2.b) – beli AʾBʾVʾΔ körüljárási iránya is

ellentétes. [A tükörképek „-1” indexeit utóbb már nem használjuk. A ferde-

affin tükörképeket vesszővel, a merőleges tükörképeket pedig (pl. a (2.1.b)

ábrán) csillaggal jelöljük].

A merőleges tükrözés egybevágósági leképezés − miközben minden ettől

különböző affinitás nem-egybevágósági leképezés. Így tehát a tárgy- és

képalakzatok egyesítésével adódó (1.a)- beli C−1BCA négyszög négyzet, a

≫ fölső ≪ és ≫ alsó ≪ félkörök egyesítése pedig kör. (1.b) esetben

𝐶−1BCA deltoid, az f(x) és - f(x) görbék egyesítése pedig egy olyan zárt

görbe, melyről (jobb) diákjaink sietve jelentik ki, hogy „ez már nem

függvény…!”, − amit leginkább úgy értenek, hogy ez egy érdektelen, nem

„matematikára méltó” objektum. Nem lenne ez így, ha a tankönyvek

egyszer-kétszer e fordulattal is élnek: „…ezek nem függvények, ezért

vizsgáltuk a matematika más területeire, pl. a differenciálgeometriára

tartozik”− hátha valaki kíváncsi lenne erre is!

A merőleges tükrözést tartalmazó kételemű kompozíciókkal minden

negatív affinitási arány szerinti merőleges leképezés értelmezhető. Az (1.a)

ábrán pl. k=-1 szerinti merőleges tükrözés képalakzataként adódik az AB-

átmérőjű >> alsó << félkör. Ezt 1< k arány szerint nyújtva az >> alsó <<

félellipszist állítottuk elő, ami tehát a >> fölső << félkör -1 k = -k arányú

affin nyújtásának eredménye (képalakzata). Matatis mutandis

értelmezhetjük a (-1/k) − arányú merőleges zsugorításokat éppúgy, mint

a ferde-affin leképezések – k ill. (-1/k) arányú eseteit is.

Az 1. ábránk alakzatai közül már csak a >> legfölső << görbékről nem

beszéltünk. Ezek a >> fölső << félsíkra illeszkedő másik két görbe

összegeként adódtak, pl. 1∙f (x) + k f (x) = (1+k) f (x). Az itteni 1-et f (x)

identikus leképezése affinitási arányaként kell tekinteni − miként az (1.a)-

beli összegzésre is. Egy tárgyalakzat t-re vonatkozó, ∝ irányú affin

képeinek összege tehát a tárgyalakzat azon affin képe, melynek affinitási

aránya az összeadandók affinitási arányának összege. Ugyanígy

értelmezhetők a képek különbségei is. [Az (1+k)f(x) görbe megrajzolását

az Olvasóra bíztuk.]

67

Az ökonómiában az (1.a) és (1.b)-beli összegzéseket „vertikális

összegzésnek, aggregálásnak” mondják és így szembesítik a

„horizontálisnak” mondott összegzéssel. (Kivonásra ugyanezen jelzős

szerkezetek használatosak.) Jobb lett volna azonban előbb a

matematikusok szakvéleményét kikérni! Ha ui. ez egy helyes kategóriapár

lenne, akkor azon is el kellett volna gondolkodni, hogy a matematikában

miért nem használatos? Azért, mert ez olyannyira „totálkáros”

szóösszetétel, ami már a legelső logikai teszten is fennakad.

Forgassuk el ui. gondolatban az (1.b)-beli koordináta rendszert az ábrázolt

alakzatokkal együtt O körül, 90°-al, az óramutató járásával ellentétes

irányba! Ekkor a tengelyek és az affinitási egyenesek cserélődnek föl:

immár az affinitási tengely >>függőleges<< és az affinitási egyenesek

>>vízszintesek<<. Csupán annyi történt, hogy egy nemkonvencionális

koordináta-rendszerre mentünk át. Ábrázolt affinitásaink tehát „ép bőrrel

úszták meg” e forgatási kalamajkát: azok, amik voltak, de immár

horizontális összegzésről kellene − állítólag! − beszélni. De nem kell, sőt

nem is lehet!

Összegezni ui. csak jól definiált objektumokat lehet. Ezt feltételezve

viszont az összegzés kategóriája már „önmagáért áll jót”. Nem szorul rá

arra, hogy jelzős szerkezet részévé váljon. A hivatkozott jelzős szerkezet

akkor is hibás lenne, ha egyébként e jelzők matematikailag értelmezhetők

lennének. A matematika oktatásának a XX. sz. második felétől kibontakozó

megújulása kiváltképpen ügyelt arra, hogy az algebrai- és geometriai

mozzanatokat szeparálja. Korábban tankönyvekben ilyen mondatokat

nemigen olvashattunk: „Nem szabad összetévesztenünk a függvényt a

görbéjével, helytelen pl. az a kifejezés: ez a függvény parabola; helyesen:

ennek a függvénynek a képe parabola.” (Reiman, 1992, p. 426.)

Az ökonómia tankönyveinek ezen jelzős szerkezete tehát alighanem „sárga

logaritmus” (MEM 25. 771. o.) E vitriolos képet Marx akkor használja,

amikor szerinte „teljesen összemérhetetlen” (uo. pl. 770-771. o.) tényezők

összekapcsolásával helytelen kategóriát konstruálnak pl. „a munka árát”

stb.

Bírált jelzős szerkezetünket diákjaink legtöbbször „horizontális/vertikális

„aggregáció”-ként olvashatják. Nyelvi torzszülött ugyan, de mégis úgy

hangzik, mint pl. a „parciális deriválás/integrálás” jelzős szerkezetei. Ez

utóbbit nem szabad lefordítani − és már ez is figyelemre méltó különbség:

hova vezetne pl., ha deriválás helyett származtatást írnánk. Ökonómiai

„párja” ugyan lefordítható, − de az idegen nyelvű forma arra csakugyan

alkalmasabb, hogy tudományos kategóriának tüntesse fel azt, ami nem az.

Valahogy így „kell” egy tudomány hamis „pénzét” forgalomba dobni.

68

Az 1. és 2. ábránk affinitásainak összehasonlítására térünk most át.

Feltesszük ezért, hogy ábraoldalaink ugyanazon síkra illeszkedő

alakzatokat jelenítenek meg. A 2. ábrán is csak a tárgyalakzatokat húztak

ki vastagabb vonalakkal. Az első sor ABV ∆-i egybevágó, szimmetrikus

(egyenlő szárú) háromszögek. A második sor ABV ∆-ei nemszimmetrikus,

egybevágó háromszögek. (Írásom egy hosszabb tanulmány első, alapozó

jellegű fejezete. A most önkényesnek tűnő, szokatlan jelölések a későbbi

fejezetek szempontjából előnyösek.)

Hasonlítsuk össze a (2.1.a)-beli ABV∆ és az (1.a)-beli ABC ∆ affin

nyújtásait! Az 1. ábra leképezései csak tárgy- és képalakzataiban

különböztek egymástól. A (2.1.a)-beli leképezés ezen kívül abban is

különbözik, hogy előző ábránkhoz képest a tengelyek és az affinitási

egyenesek szerepei felcserélődtek. A leképezés-fogalom „lelke”, a

hozzárendelési utasítás azonban nem változott: az ABC∆ (m = FV)

magasságvonala által meghatározott, (immár >> függőleges<<) (t=m)-re

merőleges irányú, k = 3/2 arányú affin nyújtással állítottuk elő az AkBkVk∆

képet, ahol Vk =V (fixpont.) Az affinitás ABV∆ egyszeres tengelyszimmetrikusságát megőrizte. Ezen az ábrán a t-re szimmetrikus, de

a fixponttól különböző „szimmetrikus társakat” (Hajós, 1999. p. 42.) a

(P,Q) pontpárral reprezentáljuk. Ezek képei is szimmetrikus társak − a (t =

m) affinitási tengely tehát egyben e ∆-ek közös szimmetriatengelye is.

Tekintsük most a (2.1.a)-beli AFV∆-et és AkFV∆ képét! Olyan derékszögű

háromszögek ezek, melyek közös oldala az m=FV magasságvonal. Erre

tehát ε=1hosszarány érvényes. Az AkF:AF=(ε=k) a nyújtás definiciója

szerinti sajátosság. A 4.o.-on ezen hosszúságokat mondtuk „szélsőséges”.

eseteknek. Azt kell tehát belátni, hogy a vizsgált háromszögek átfogóinak

hosszarányára az AkV:AV=(1< ε <k) „közbülső” eset érvényes.

Vessük össze a most mondottakat a (2.2.a)-beli ferde-affin nyújtással.

Részleteiben ezt még nem jellemeztük, az azonban mégis sejthető, hogy az

itteni nem derékszögű AFV∆, AkFV∆-ek kapcsolatában szó szerint

ugyanezen AkV:AV=(1< ε <k) lesz a bizonyítandó. A (2.1.a)-ra vonatkozó

állítás bizonyítását tehát az Olvasó feladatává „transzformáljuk” azzal,

hogy feladatát a ferde nyújtásra vonatkozó bizonyítás alapján végezze el.

Ehhez fel kell használni a (2.1.a)-beli ábrán pontozott-szaggatott vonallal

húzott AkVλ szakaszt is. Ha azonban ennél egyszerűbb bizonyításra

bukkan, akkor azt is dolgozza ki.

A (2.1.b) ábrán az ABV∆-et a t ‖ m tengelyre merőlegesen tükröztük. E

leképezés tükörképére A*B*V*∆ ≅ ABV ∆ nem azonos értelmű

egybevágóság érvényes. A tükrözés és tükrösség fogalmait azonban meg

kell különböztetni egymástól.

69

„Lehetséges, hogy valamilyen tükrözés egy alakzathoz önmagát rendeli.

Ekkor ez az alakzatot szimmetrikusnak (tükrös) mondjuk, és az alakzatnak

ezt a tulajdonságát szimmetriának (tükrösség) nevezzük. Egy alakzat lehet

tehát centrálisan szimmetrikus (centrális), tengely-szimmetrikus vagy

síkszimmetrikus.” (Hajós, 1999. p. 43-44.) A tükrösség fogalmát a már

idézett gimnáziumi tankönyv így fogalmazza meg: „Ha az alakzat képe

önmaga, akkor invariáns alakzatnak nevezzük. Ha pontjait is figyeljük, és

minden pontja fixpont, akkor fixalakzatnak nevezzük. (Természetes, hogy

minden fixalakzat invariáns alakzat is.)” (Hajnal, 2002. p. 208.)

Az SH Mat. alábbi szövege (163. o.) viszont az invariáns alakzat fogalmát

radikálisan kitágítja: „… minden háromszöget egy szögfelezőn (helyesen:

súlyvonalon – F.P.B.) való affin tükrözéssel önmagára lehet leképezni …”.

Ezen „affin tükrözés” magától értetődően a háromszögek mindhárom

súlyvonalára érvényes úgy, hogy pl. a (2.1.c)-beli egyenlőszárú háromszög

(t=m)-re merőlegesen affin tükrözéssel, másik két súlyvonalára pedig

ferde-affin tükrözéssel képezhető le önmagára. E kétszeres ferde-affin

tükrösséget már nem ábrázoltuk ugyan, de a (2.2.c)-beli ugyanilyen

tükrösség mintájára könnyen elgondolható. Nyilvánvaló, hogy az affinitási

egyeneseket mindig azon oldal határozza meg, melyet a súlyvonal felez –

ebben a vonatkozásban is a (2.1.c)-beli szimmetria-leképezést

„utánozzuk”. Ha azonban a háromszögek invarianciája immár mindhárom

súlyvonalukra vonatkozó tükrözésre érvényes, általános tulajdonság,

akkor természetesen a háromszögek osztályozására nem használhatók –

olvashatjuk a szöveg folytatásában.

A négyszögek osztályozására viszont az affin tükrösség és annak két

formája már felhasználható. Gondoljunk pl. egy ABCD különböző oldalú

téglalapot (AB ≠ BC), melynek átlói és középvonalai az O pontban – az

ABCD középpontjában – metszik egymást. (Kérjük, hogy a laikus olvasó

rajzoljon egy vázlatot!) Tudjuk, hogy ABCD a középvonalaira

szimmetrikus – merőlegesen affin tükrösségű – paralelogramma. Bontsuk

fel ABCD-t pl. az AC átlója mentén! Eredményül az ABC∆ ≅ CDA∆

derékszögű háromszögeket kapjuk, melyek súlyvonalai a BO=DO

szakaszok. Az ABC∆ tehát BO-ra, a CDA∆ pedig DO-ra ferdén tükrös. BO

és DO súlyvonalak egyesítése azonban nem más, mint a BD átló. Ezt tf-nek

tekintve tehát ABCD önmagára képeződik le, ahol az affinitási egyenesek

seregét AB és az ezzel párhuzamos egyenesek alkotják. Gondolatmenetünk

szempontjából azonban az átlók tökéletesen egyenrangúak: ha tehát

ABCD-t BD átlója mentén bontjuk föl, akkor az AC átlóval egybeeső tf-re

éppúgy tükrös, mint az előbb az AB-el egybeeső tf-re. A különböző oldalú

téglalapok tehát középvonalaikra merőlegesen, átlóikra viszont

ferdeszögben tükrösek.

70

Gondoljunk el most egy ferdeszögű rombuszt! Tudjuk, hogy átlóira, s csak

arra szimmetrikus. Az előző gondolatmenetet megismételve tehát az előző

következtetés visszájára fordul: átlóira merőlegesen, középvonalaira

ferdeszögben tükrösek.

Végül: tudjuk, hogy a négyzet átlóira és középvonalaira is szimmetrikus.

Ennek logikai „ellenpontja” a különböző oldalú, ferdeszögű

paralelogramma, a romboid. Se nem téglalap, se nem rombusz, tehát nem

szimmetrikus paralelogramma. A hagyományos értelmezés szerint nem

tükrös alakzat. Az SH Mat. rendszerében viszont: átlóira és középvonalaira

vonatkozó ferdeszögű tükrözésre invariáns alakzat. [A vázolt osztályozás

az SH Mat. osztályozásának része (162-163.o.).]

Vegyük észre, hogy a paralelogrammák e 4 fajtájának leírásakor a

merőleges- és ferdeszögű tükrösségek már tökéletesen egyenrangú szerepet

töltöttek be. Ha külön-külön ábrázolnánk ezeket, akkor – saját

jelöléseinkkel – 8 különböző t-re és tf-re vonatkozó tükrözés szerinti

invarianciát kellene megjeleníteni. A most vázolt gondolatmenet keretei

között egyikük sem „különb” a másiknál! Forduljunk tehát gyanakvással

vegyes érdeklődéssel a ferde tükrözés különös „világa” felé!

Előbb azonban a bevezetett fogalmak használatát is gyakorolva

ábraoldalunk problematikáját mintegy „madártávlatba” helyezzük és az

affinitások legfontosabb tulajdonságait is áttekintjük. A tükrözés

formájától független – ebben az értelemben általános – tulajdonságokra

olykor „az affin leképezés / tükrözés” nyomatékosítással utalunk.

1. Az affin leképezések egyenes- és párhuzamosságtartók és az

osztópontokra vonatkozó arányokat is megőrzik – szakasz

felezőpontjának képe pl. a képalakzat felezőpontja stb.

2. A merőleges ill. ferde-affin leképezések t-vel ill. tf-vel jelölt

affinitási tengelyei fix alakzatok vagy „helyben maradó pontok”

(Hajós Gy.) halmaza.

3. A (2.1.b)-beli A*B*V*∆ ≅ ABV ∆ nem azonos értelmű ≅-ot

(szimmetria leképezést) merőleges-affin tükrözésnek nevezzük – e

kapcsolat azonban nem tükrösség. A (2.2.b)-beli A’B’V’∆

képalakzat is ellentett körüljárású, de ABV ∆-el nem egybevágó

alakzat. Ferde tükrözésről van szó – ami azonban szintén nem

tükrösség.

4. Merőlegesen / ferdén tükrös leképezések viszont pl. a

(2.1.c)/(2.2.c)-beli megoldások, hiszen ekkor a tárgyalakzatok

önmagukra képeződnek le. (Ezen ábrákon a P,Q pontpár jelentését

megváltoztattam: immár a tárgyalakzatok két különböző pontjának

71

a reprezentánsai.) Az affin tükrözések platformján a háromszoros

tükrösség a ∆-ek általános tulajdonsága.

5. Tükrös alakzatok az ABV∆ ill. A*B*V*∆ ponthalmazok [(2.1.b)

ábra] B*BW ∆ közös része ill. AA*V*WV egyesítése (uniója),

továbbá az egyesítéssel előállított konkáv ötszög AV és A*V*

oldalainak metszéspontjukig történő meghosszabbításával adódó

AA*X ∆ is. Mindez érvényes a (2.2.b)-megoldásra is – csak a

csillagok helyébe vesszőket kell írnunk.

6. Szimmetriatengelyeik a merőlegesen tükrös alakzatokat egymásra

leképeződő egybevágó részekre bontják föl. Pl. a (2.1.c)-beli

ABV∆-et (t=m) tengely BFV∆ ≅ AFV∆-ekre bontja fel. Ferdén

tükrös alakzatokat, pl. a (2.2.c)-beli ABV∆-et (tf=s) nem egybevágó

BFV∆, AFV∆-ekre bontja fel, melyek azonban azonos területűek,

hiszen BF=AF-ek és az m ezen ∆-ek közös magasságvonala. A

ferde-affin tükrözések képei is megőrzik tehát a tárgyalakzat

területétét (területtartás). E tulajdonság azonban egy általános

tulajdonság (k=-1)-szerinti speciális esete. Az SH Mat. 161.o.

alapján ui. a következő összefüggés érvényes:

7. az affin leképezések (képalakzatának területe):(a tágyalakzat

területével)=az affinitási arány abszolút értékével. Így pl. a (2.1.a)

és (2.2.a)-beli esetekben a területarány k-val egyezik meg, hiszen a

(m=FV) ill. (m=TV) szakaszok a képi- és tárgyháromszögek közös

magassága és AkBk:AB=k arány ezen nyújtásokra definició szerint

érvényes.

8. Az affin nyújtások/zsugorítások inverz leképezése az ugyanazon

tengelyű és irányú reciprok arányú zsugorítás/nyújtás. Ezek

kompozíciója identikus leképezés, amely már nemcsak a

tengelyeket, hanem az eredeti tárgyalakzatot [pl. a (2.1.a) és (2.2.a)-

beli ABV∆-eket] is pontonként helybehagyja.

9. Ugyanez a következtetés adódik akkor is, ha az affin tükrözések

önmagukkal való kompozícióját tekintjük, hiszen ekkor (-1)∙(-1)=1

szerinti identitás adódik: a tükörkép tükörképe az eredeti pont pl.

P**=P ill. P’’=P. E tulajdonságot involutorikusságnak nevezik Az

SH Mat. 163.o.-i szövege az affin tükrözéseken kívül csak a

centrális tükrözéseket sorolja ide: „Minden involutorikus leképezés

vagy affin tükrözés (különleges eset: tengelyes tükrözés) vagy

középpontos tükrözés. Ezeket a leképezéseket geometriai alakzatok

osztályozására fel lehet használni, amikor is azt kérdezzük, milyen

72

tulajdonságokkal kell egy alakzatnak rendelkeznie ahhoz, hogy

ilyen leképezésekkel önmagába menjen át.” Egy magyar forrás

viszont sokkal tágabb értelmezést ad: „A geometria legegyszerűbb

involutorikus leképezései a szimmetria és az inverzió.”[Farkas M.

(főszerk.), 1972.p. 199.] Ez az értelmezés ugyanakkor szűkebb is,

hiszen a ferde-affin tükrözést – mint a magyar iskolai matematika

általában – nem tartalmazza.

Áttekintésünkben a merőleges- és ferde affinitások logikai párhuzamaira

helyeztük a hangsúlyt, miközben ferdén affin megoldásainkat még

részleteiben nem tárgyaltuk. Adóságunk törlesztését most kezdjük el.

2. Ferdeszögű affin leképezések

Ábraoldalunk második sorában az egymással egybevágó nemszimmetrikus

ABV∆-eket tekintjük tárgyalakzatoknak. Ezek AB oldalai azonban a

szimmetrikus ABV∆-ek AB oldalaival is egybevágóak, ui. úgy állítottuk elő

ezeket, hogy a szimmetrikus ABV∆-ek >>vízszintes<< oldalait >>lefelé<<

toltuk el. Mindkét esetben a AB-t és az ezzel párhuzamos >> vízszintes<<

egyeneseket tekintjük affinitási egyeneseknek. A ferde affinitás tf tengelyei

azonban a tárgyháromszögek s súlyvonalával esnek egybe (tf=s), vagy

azzal párhuzamosak (tf‖ s), ezért ferde affinitásaink (forgásszögként

jelölt) ∝ irányszögei tompaszögek. A (2.2.a)-beli nyújtás képeit ugyanúgy

jelöljük, mint a (2.1.a) ábrán. A k arányt sem változtattuk meg (k=3/2),

ezért a (2.2.a)-beli AkBk kép is egybevágó a fölötte látható AkBk képpel.

Hivatkozott műve „43.1 Merőleges affinitás” szakaszában Hajós Gy. a

ferde affinitásra ezen megjegyzésben tér ki (427. o.):

„B.2. A tárgyalt transzformáció elnevezésében a merőleges jelző arra

utal, hogy az affinitás iránya merőleges a tengelyre. Ha elismételjük

definícióinkat, de a merőleges irány helyett egy a tengelyt ferdén metsző

irányt szerepeltetünk, akkor a ferde affinitás fogalomalkotásához jutunk.

A merőleges és a ferde affinitást közös nevén tengelyes affinitásnak

mondjuk, s ezzel arra utalunk, hogy a helyben maradó pontok mértani

helye egy egyenes, az affinitás tengelye.”

A nyújtás/zsugorítás fogalmait ferde-affin leképezésekre csak úgy

terjeszthetjük ki, hogy az eredeti definició érvényben maradjon. A (2.1.a)-

beli nyújtásra azt mondtuk, hogy az affinitási egyenesek önmagukban

nyúlnak meg − így invariáns alakzatok, de nem fixalakzatok, azaz: PkQk:PQ=(ε=k). Ezt úgy interpretáltuk, hogy a t-től való távolság nőtt k-

szorosára. Ugyanezt a (2.2.a)-ra az árnyalással kiemelt QIH ∆ ≅ PGH ∆-ek

73

felhasználásával láthatjuk be, ahol a QI és PG szakaszok hossza Q és P

tárgypontok tf-től való távolságait adják meg. Az s=FV súlyvonal az AB

oldal F felezőpontjából indul ki, ezért a súlyvonal felezve metszi a PQ

szakaszt − ez a PQV∆~ABV∆ V-re középpontos hasonlóságból látható be.

QI ‖ PG, hiszen s-re merőlegesek. Árnyalt ∆-eink másik két oldala viszont

s-re és PQ-ra illeszkednek úgy, hogy QH = PH. E ℎá𝑟𝑜𝑚𝑠𝑧ö𝑔ek tehát H-

ra középpontosan szimmetrikusak.

Nagyítsuk most H-ra =(k=3/2) hasonlósági arány szerint a QIH∆ ≅ PGH∆-eket. A nagyítás QkIH ∆ ≅ PkGH ∆-képalakzataira: (QkI:QI)=

(PkG:PG)=(=k). Az affinitási egyenesek tehát ferde nyújtás esetén is

önmagukban, k arányossági tényező szerint nyúlnak meg és a képpontok

𝑡𝑓-től való távolságai a megfelelő tárgypontok ugyanilyen távolságaink k-

szorosai.

Vágjuk most szét a (2.2.a)- beli ABVΔ-et s mentén és hasonlítsuk össze az

AFVΔ-et 𝐴𝑘FVΔ képével. Az FV közös oldal fixalakzat, erre tehát =1

hosszúság adódik. «Vízszintes« oldalakra viszont azt láttuk be, hogy

FAk:FA=k. Sejthetjük tehát, hogy a leghosszabb oldalaikra

(AkV:AV)=(1<ε<k) teljesül. Nagyítsuk az AFV ∆-et F csúcspontjára

=(k=3/2) arány szerint és a tf-re illeszkedő képpontot jelöljük V-val.Az

AkFV ∆ leghosszabb oldala Ak V, melyre Ak V ‖ AV és Ak V=AV

érvényes. AkFV ∆ tompaszögű, hiszen AkFV∡ =∝, az affinitás

irányszögének csúcsszöge. Tompaszögű az AkV V ∆ is, hiszen az FVAk∡

hegyesszög. Az AkV oldal tehát AkV=AV-nél rövidebb, tehát valóban

(AkV:AV)=(1<ε<k) teljesült. A ferde-affin nyújtás/zsugorítás hosszarány-

összefüggései tehát az általunk vizsgált esetekben nem különböznek a

merőleges affinitásra kimondott összefüggésektől (7.o.). Immár tehát a

tükrözés formájától függetlenül érvényes, hogy (1<k)- ill. (-1>-k)-arányú

affin nyújtások a t ill. tf tengelytől való távolságot – a megfelelő

tárgyponthoz képest – k-szorosára növelik, inverz transzformációk pedig

(1/k)-szorosára csökkentik. Következményként adódik, hogy léteznie kell

ezen alternatíva azon egybeeső határának, amely se nem nyújtás, se nem

zsugorítás, ezért a t ill. tf-től való távolságot változatlanul hagyja

(megőrzi). (A határ-fogalmat itt ugyanabban az értelemben használjuk,

amint egy körvonal egybeeső határa a köré- és beleírható n-oldalú,

szabályos sokszögnek, ha n→∞.) A [(k-szorosára nő)/(1/k)-szorosára

csökken] –kijelentés logikai határa nyilván csak a tengelytől való távolság

változatlansága lehet, ami csak az affinitási arány (±1)-értékével fér össze.

E határ tehát vagy identikus leképezés (k=+1), vagy a (k=-1)-el definiált

általános érvényű, a tükrözés formájától független affin tükrözés.

74

A merőlegesen affin tükrözés/tükrösség [pl. (2.1.b), (2.1.c)] fogalma

pusztán a tengelyes tükrözés/tükrösség fogalmának az affinitások

„nyelvére” történő lefordítása: „Ha az arány 1, akkor az affinitás

azonosságot, ha -1, akkor tengelyre vonatkozótükrözést jelent.” (Hajós Gy.

uo. 426.o.)E fogalom az egybevágósági transzfomációk primus inter pares-

tagja, hiszen az eltolások/forgatások ettől különböző egybevágóságai két

párhuzamos/metsző tengelyre vonatkozó tükrözések egymásutánjaként

(kompozíciójaként) állíthatók elő. Lásd pl. Obádovics, 1994. p. 280-281.

Ferde affinitást bevezető hivatkozott „B2” – megjegyzésben azonban Hajós

Tanár Úr a ferde tükrözés fogalmát már nem említi: nem vezeti be, de nem

is „tiltja le”,hiszen, ha a (k=-1) szerinti merőleges affinitás létezik, akkor a

Szerző – véleményem szerint – tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a (k=-

1) szerinti ferde affinitás is létezik, de ez már nem egybevágósági

leképezés.

A ferde-affin tükrözés fogalmára ui. Spinoza nevezetes tétele – „Minden

állítás (meghatározás) egyben tagadás.” – érvényesül: csak úgy vezethető

be, ha a tengelyes tükrözése kimondott (tükrözés≡szimmetria),

(tükrösség≡szimmetrikusság) Hajós-i szinonimákat felmondjuk úgy, hogy

a tükrözés/tükrösség szavakat nem-egybevágósági leképezésekre is

használhassuk. Így pl. a (2.2.b)-beli A’B’V’∆-et is az ABV∆ tükörképének

mondjuk, noha e ∆-ek – a látszat ellenére – nem egybevágóak. Amikor a

ferde-affin tükörképeket csillagozás helyett vesszővel jelöljük, akkor ezzel

mindenekelőtt ezt a tagadást fejezzük ki.

Maga az (A’B’V’∆ nem≅ABV∆)-kijelentés könnyen bizonyítható:

tekintsük a (2.2.b)-beli ABV háromszög (m=TV)⊥AB magasságvonalát és

tükrözzük ezt (tf‖s)-re! A T’ ferde-affin tükörkép az AB oldal azon pontja,

melyre érvényes, hogy a T’T szakasz Z felezőpontja tf-re illeszkedik. Az

m’=T’V’ affin tükörkép tehát nem magasságvonal. Az A’B’V∆

magasságvonala ui. azon (M=TMV)⊥A’B’, amely m-el párhuzamos, hiszen

AB és ennek A’B’ képe ugyanazon «vízszintes« affinitási egyenes darabjai.

Az M‖m pontosan azt jelenti,hogy m-ből M a «horizontális≫ VV’ vektorral

való eltolásként állítható elő. A vizsgált ferde-affin tükrözés tehát nem

szög- és hossztartó, (nem≅)-i leképezés: m’>m és V’T’A’∡ hegyesszög,

ami a TmB’V’ derékszögű ∆-ből látható be.

Nehezebb feladat viszont azt belátni, hogy az (A’B’V’∆ nem≅ABV∆)

ugyanakkor miért látszólagos egybevágóság? Magukra a «vízszintes«

oldalakra ui. valóban az A’B’=AB egybevágóság érvényes, miként a

(2.1.b)-beli A*B*=AB-re is. Az Olvasó azonban nyilván érzékeli a

B’V’=AV és A’V’=BV egybevágóságokat is – ami azonban nem az

affinitás szerinti megfelelő oldalakra érvényesülő (‖-os és =)-reláció, de a

75

felírt módon mégiscsak érvényes. A „Két háromszög egybevágó, ha …

mindhárom megfelelő oldal páronként egyenlő nagyságú;” (Obádovics,

1994. p. 282) tétele alapján az A’B’V’∆≅ABV∆-et mondhatnánk ki. Ennek

kimondásához azonban most csak az előző bekezdés bizonyítása cáfolatán

át vezet az út.

„Egy forrás nem forrás!” – mondják a történészek. „Egy kísérlet nem

kísérlet” – halljuk a kísérleti tudományok művelőitől is. A matematika

exakt világában azonban ez nem érvényes. Egyébként meg a (nem≅)-ra

vonatkozó bizonyításunk nem is egyetlen „renitens, kivételes” esetre

vonatkozik.

Vonalkázzuk be ui. a (2.2.b)-beli ABV∆-et m-el párhuzamos

szakaszokkal! Ezek ferde affin képei is párhuzamosak – de az m’

magasságvonallal párhozamosak! Ezen ABV∆-ön belüli párhuzamos

szakaszok tükörképei tehát csak nem egybevágó leképezésként

értelmezhetők. De (≅)-ra jutunk akkor, ha ugyanezen eljárást a (2.1.b)-beli

szimmetria-leképezésre ismételjük meg.

Nem bizonyítottuk még a látszólagos egybevágóság alapjául szolgáló

B’V’=AV és A’V’= BV egybevágóságokat. Nevezzük első (ferde-affin)

tükrözésnek a (2.2.b)-beli (ABV∆→A’B’V’∆)-leképezést és (erre

következő) másodiknak azt, amikor az A’B’V’∆-et, mint tárgyalakzatot

(s’=F’V’)-re tükrözve önmagára képezzük le. Ekkor s’ és s párhuzamosak

és egyenlők, hiszen a tf-el párhuzamos szakaszok képei egybevágó

szakaszok. Két párhozamos tengelyen való tükrözés egymásutánja eltolás.

Jelöljük második tükrözésünk képét A’’B’’V”∆-ként, ahol V’’=V’ fixpont

és az A’, B’ csúcspontok egymásra képződnek le: A’’=B’ és B’’=A’. A

kompozíció A’’B’’V”∆ képalakzata az ABV∆-ből a «horizontális« VV’

vektorral történő eltolásként adódik, melynek megfelelő tagjai A’’V’‖AV

és B’’V’‖BV és A”B’’=AB. Az eltolás megfelelő tagjai és a kompozíció

megfelelő tagjai tehát végre „egymásra találtak”: az A”B”V”∆≅ABV∆

azonos értelmű egybevágóság tehát nyilvánvaló. Innen „egyet

visszalépve” az A’B’V’∆ és AB∆-ek kapcsolata nem lehet egybevágóság.

A maga önállóságában tekintve egyetlen ferde-affin tükrözés sem

egybevágóság. A tengelyek párhuzamosságát feltéve azonban páros számú

kompozícióik eltolásokra, tehát egybevágóságokra vezetnek.

Úgy tűnik tehát, hogy háromszögek ferde-affin tükörképeire a

háromszögek egybevágóságára vonatkozó tételek nem érvényesek. Olyan

„rendhagyó” létezésként tűnnek fel tehát, mint pl. a kacsacsőrű emlős (és a

hangyászsün) az emlősök között. Emlőik ugyan nincsenek, de módosult

bőrmirigyeik tejszerű váladékával nevelik utódaikat. Tojásrakó, de hát

tojásaik meg az emlősöknek nincsenek. Éppen ezen tulajdonságaik folytán

76

váltak a biológusok – kiváltképpen az evolúció kutatói – „kedvenc”

állataivá. Úgy tűnik, hogy ahogyan e tojásrakó (kloakás) emlősök

viszonyulnak az emlősök komplementer halmazához, úgy viszonyulnak a

ferde-affin tükrözés háromszögei azon komplementer halmazhoz, melynek

tagjaira a háromszögek egybevágóságára vonatkozó tételek érvényesek.

Talán e „rendhagyó” tulajdonságra tekintettel mondott le Hajós Tanár Úr

arról, hogy a ferde-affin tükrözés/tükrösség fogalmait is bevezesse?

IRODALOMJEGYZÉK

1. Bronstejn, I. IV. [et. al.] (2002.) Matematikai kézikönyv, Typotex

Kiadó, Bp.

2. Dux Erik, a matematikai-címszavak szerzője. In.

Természettudományi Kislexikon I. kötet, 4. kiadás. Akadémia

Kiadó, Bp. 1992.

3. Farkas Miklós (főszerkesztő), (1972.) Matematikai Kislexikon,

Műszaki Könyvkiadó, Bp.

4. Gerőcs László-Vancsó Ödön (2010.) Matematika, Akadémia

Kiadó, Bp.

5. Hajnal Imre - Számadó László - Békéssy Szilvia (2002.)

Matematika a gimnáziumok számára (9. évfolyam) Nemzeti

Tankönyvkiadó, Bp.

6. Hajós György (1999.) Bevezetés a geometriába. Nemzeti

Tankönyvkiadó, Bp.

7. Marx Károly: (1974.) A tőke III. kötet. Marx és Engels Művei

(MEM) 25. kötet. Kossuth Kiadó, Bp.

8. Obádovics J. Gyula (1994.) Matematika, 13. kiadás. Scolar Kiadó,

Bp.

9. Reiman István (1968.) Geometria In. Matematikai Kisenciklopédia.

Gondolat Könyvkiadó, Bp.

10. Reiman István, (1992.) Matematika. Műszaki Könyvkiadó, Bp.

11. Reinhardt, F. – Soeder, H. (1993.) Matematika. Az SH atlasz kötete,

Springer-Verlag Budapest, Szövegközi hiatkozások: SH Mat.

77

Mellékletek: 1. ábra: A merőleges affin tükrözésének „koreográfiája”

2. ábra: A merőleges és ferdeszögű affinitások logikai párhuzamai

78

A SZEGÉNYSÉGI KÜSZÖB RELATÍV DEPRIVÁCIÓS,

RÉTEGZETT, REGRESSZIÓS BECSLÉSE

Prof. Dr. Hajdú Ottó, PhD

Eötvös Loránd Tudományegyetem, Neumann János Egyetem,

MTA doktora, egyetemi tanár

1. Bevezetés

A szegénységi küszöb relatív jellegű rögzítésének elterjedt módjai a medián

értékének bizonyos százalékát alkalmazni, vagy az alsó decilist, kvintilist,

kvartilist, stb. adni meg, mint a küszöb értékét. A kvantilisek

alkalmazásának indoka és előnye, hogy robusztusak az extrém értékek, az

ún. „outlierek” tekintetében. Evidens továbbá, hogy eltérő társadalmi

rétegekben a küszöb szintje is eltérő legyen. Ha a módszer medián alapú,

kézenfekvő annak értékét a rétegképző ismérvek – mint prediktor változók

– szintjeivel magyarázni egy regressziós modellben. Ezáltal bármely

kombinációval definiált rétegre rétegspecifikus medián becslést kaphatunk.

Azt is tekintetbe kell venni, hogy a szegénységi dimenzió akár a jövedelem,

akár a fogyasztás, akár a kiadás, akár a vagyon, jellegéből adódóan,

szóródása tekintetében heteroszkedasztikus. Indokolt lehet nem a medián

valamely százalékát használni küszöbként, hanem egy alkalmas rendű

kvantilis szintjét regresszálni. Ennek módszertani megvalósítását adja az ún.

kvantilis regresszió alkalmazása.

2. A kvantilis regresszió

A fejezet a kvantilis regressziót alkalmazza rétegspecifikus szegénységi és

relatív deprivációs küszöbök kalkulálása érdekében. A kvantilis regresszió

mindemellett lehetőséget nyújt a relatív deprivációs küszöb becslésére is, ha

azt pl. felső decilisként definiáljuk, és regresszált értékét adott rétegre

becsüljük. Robusztus módszerként adódik a medián - a centrális tendencia

robusztus paraméterének - a modellezése. Míg az OLS (Ordinary Least

Squares) megközelítés a számtani átlag négyzetes minimum tulajdonságán

alapul, a LAD (Least Absolute Deviation) medián regresszió a medián

abszolút érték minimum tulajdonságát használja a regressziós koefficiensek

robusztus becslése érdekében.

Mikor a függő változó empirikus értékei a LAD regresszióval nem

párhuzamosan alakulnak az X prediktor változó tekintetében (szétnyílnak,

79

zárulnak, stb., mint az 1. ábrán), akkor maga a centrális tendencia modell

nem adekvát, és fölmerül az igény a függő változó eloszlásának valamely

Tau-rendű feltételes kvantilisét prediktálni.

Az alábbiakban n=8314 magyar háztartás éves élelmiszer kiadásait (EFt)

ábrázoljuk az éves jövedelmeik (EFt) függvényében:

1. ábra: Élelmiszerkiadás v.s. jövedelem „Engel-görbék”

Az ábra 4 regressziós egyenest ábrázol, rögzített X jövedelmi szint mellett

rendre az egyenesek:

1. OLS: Az átlagos kiadást becsli: 204 + 0.116X,

2. LAD: A medián kiadást becsli: 151 + 0.133X,

3. tau(0.9): A felső decilis kiadást becsli: 267 + 0.205X,

4. tau(0.1): Az alsó decilis kiadást becsli: 89 + 0.071X.

A pontfelhő jellegzetességei:

1. Outlierek jelennek meg mind a Jövedelem, mind a Kiadás

tekintetében,

2. A Kiadás terjedelme a jövedelmi szint emelkedésével tágul.

Látható, hogy egyetlen regressziós egyenessel nem lehet leírni a pontfelhőt,

és ha a „centrális tendenciát” modellezzük, akkor az OLS egyenes

alkalmazása nem megfelelő, mert az átlag érzékeny az outlierekre, és jelen

adatfelhő outlierektől terhelt.

0

500

1000

1500

2000

2500

3000

3500

0 2000 4000 6000 8000 10000 12000 14000

Ele

lmEFt

JovEFt

Actual and fitted ElelmEFt versus JovEFt

actual

LAD = 151+0.133X

OLS = 204+0.116X

Tau(.9) =267+0.205X

Tau(.1) = 89+0.071X

80

A centrális kiadás leírására most célszerű a feltételes mediánt modellezni,

ahol a magas és az alacsony kiadások tekintetében a feltételes felső és alsó

decilis modellezése indokolt.

Módszertanilag a medián LAD regresszió célfüggvénye:

1

|

min | |

i

n

i ii

Medián X

Y X=b

- bĺ

általában pedig a Q-kvantilis „tau” rendje: 0<tau<1.

A tau=0.5 rendű medián esete kiterjeszthető bármilyen más 0<tau<1

kvantilis esetére a tau paraméter megfelelő megválasztásával.

Jelölje diff a regresszió eltérését az empirikus értéktől: regresszió fölötti

megfigyelés pozitív diff értéket, regresszió alatti megfigyelés pedig negatív

diff értéket eredményez:

|

i

i i i

X

diff Y Q Xt

= b

= -

Lévén távolságok összegét minimáljuk, pozitív diff értékeknek nagyobb

mint 0.5 súlyt adva a regressziós egyenest a LAD egyenes fölé toljuk el, míg

negatív diff értékeknek nagyobb mint 0.5 súlyt adva a regressziós egyenest

a LAD egyenes alá húzzuk el.

Outlier kiadások hiánya esetén az OLS módszer lehet adekvát a centrális

értékre, de a nem medián kvantilis értékek regresszálása ekkor is feladat

marad a heteroszkedasztikus, volatilis kiadás regresszálására.

A tau-regresszió lényegében súlyozott „LAD” regresszió alkalmazását

jelenti:

( )1

( 0)min

1 ( 0)

n

i

diff

diff=

ěďt * >ďď ®íď t - * Łďďî

ĺ

Az alsó decilis modelljében pl. tau=0.1 esetén a célfüggvény:

1

0.1 ( 0)min

0.9 ( 0)

n

i

diff

diff=

ěď * >ď ®íď- * Łďî

ĺ

míg pl. a felső kvartilis modellezésekor tau=0.75 esetén a célfüggvény:

1

0.75 ( 0)min

0.25 ( 0)

n

i

diff

diff=

ěď * >ď ®íď- * Łďî

ĺ

81

Az egyre szélesedő pontfelhőt érdemes tehát kvantilisenként regresszálni,

így megőrizzük az eloszlás extrém széleinek információit is. A magyarázó

változók körét bővítettük a specifikációs torzítás csökkentése miatt, az 1.-2.

táblák szerint. A „kiadási határhajlandóságot” vizsgálva (most lineáris

esetben a parciális Jövedelem-koefficiens) a LAD medián becslés 73 Ft.

Összevetve a „csak jövedelem” prediktor modellel, jelentős a specifikációs

torzítottság: a LAD esetben 0.133.

A kiemelt értékek adott X prediktor tekintetében (sorában) azt jelzik, hogy

az adott magyarázó változó a megjelölt rendű kvantilis regresszió

alkalmazásával szignifikánsan más eredményt mutat, mint másik rendű

kvantilis regressziók alkalmazásával.

A becsült koefficiensekkel bármely réteg deprivációs küszöbszintje

egyszerű behelyettesítéssel kalkulálható. A releváns faktorok:

• Településtípus: Budapest/Nagyváros/Többi város,

• A háztartás mérete:

o Háztartás tagszáma,

o Lakásértéke,

o Gépkocsi futása,

• Üdülő: van/nincs,

• Foglalkoztatottság:

o Vállalkozók száma,

o Aktív keresők száma,

o Munkanélküliek száma,

o Eltartottak száma,

• Demográfiai jellemzők:

o Háztartásfő neme,

o Iskolai végzettsége,

o Kora,

• Háztartás jövedelme.

Az empirikus számítási eredményeket az 1. és 2. táblák közlik: az 1. tábla

a kvantilis regressziók becsült koefficiensei, a 2. tábla pedig a p-

szignifikancia értékeiket (p-value) tartalmazza.

Az 1. tábla: szerint:

82

1. A tau=0.5 LAD-medián, és az OLS-átlag marginális hatások

(koefficiensek) jelentősen eltérnek egymástól, a vállalkozók száma

prediktornál pedig az előjelében is különbözik.

2. A „const” tengelymetszet tau növelésével növekszik, és negatív

előjelről indulva pozitív előjelűre vált át.

3. A DBpNvTv_3 dummy hatás tau=0.05 szinten markánsan pozitív,

egyébként markánsan negatív!

4. Az „Üdülő van-e, vagy nincs” prediktor esetén a marginális

koefficiens hatás egy viszonylag stabil negatív szintről tau extrém

0.9, 0.95-re való emelkedésével abszolút értékben igen nagy

mértékben emelkedik, míg az egyik esetben negatív, az utolsó

esetben viszont pozitív előjelű.

5. Az Akaike, Hannan-Quinn és Schwarz kritériumok egyaránt a

tau=0.25 kvantilis regressziót preferálják.

A 2. táblából látható, hogy adott tau-kvantilis rend mellett a p-értékek

jelentősen széthúzódnak – de adott esetben stabilak is maradnak

prediktorfüggően, és pl. a LakásértékMFt prediktor esetében jelentős

elhatárolódás tapasztalható.

A táblában kiemelten szerepelnek azon p-értékek, melyek markánsan, adott

esetben nagyságrendileg különböznek az adott prediktor más tau-szinten

nyert p-értékektől.

2. tábla A kvantilis regresszió becsült koefficienseinek szignifikancia (p)

értékei

83

3. Egzakt logisztikus regresszió a szegénységi prediktorok

szelektálásában

A logisztikus regresszió a klasszifikálás egyik alapvető módszere, így

alkalmazása a szegénység mérésében kézenfekvő. Mikor a függő változó

“Igen/Nem”, “Szegény/Nemszegény” kimenetű, akkor dichotom

regressziót alkalmazunk. A függőváltozó eloszlása ismeretében a

regressziós paraméterek becslésére a maximum likelihood (ML) módszer

alkalmas, de kedvező tulajdonságai (minimum variancia, konzisztencia)

csak nagymintás esetben, aszimptotikusan érvényesek. A szegénységi

küszöb szerinti klasszifikálás a kismintás következtetés esete, ha a küszöb

alá kerülés adott rétegen belül ritka esemény. Háztartástípus szerinti

rétegzés esetén a kismintás becslés esetileg szükségszerű adottság.

A ritka, kismintás „Igen” esemény kezelését az egzakt permutációin

alapuló egzakt logisztikus regresszió (ELR) szolgálja. Az ELR eljárás a

regressziós paraméterek elégséges statisztikáinak az egzakt, feltételes,

permutációs eloszlásán alapuló módszere. Ha aszimptotikus ML becslés

nem létezik, az ELR módszerrel akkor is következtetni tudunk a regressziós

paraméterekre. Az alábbiakban a releváns szegénységi regressziós

prediktor változók szelektálását tekintjük, mikor a kiválasztás a p-value

kritérium alapján történik. A modellépítés során a korrekt p-érték

kalkulálása kulcskérdés! A társadalmi-gazdasági indikátorok egymáshoz

hasonló háztartások sokaságát rétegzik, adott rétegben a mintavétel során

kicsiny méretű, kiegyensúlyozatlan csoportok kialakulása is reális helyzet.

Ez esetben az „egzakt” következtetés nyújt korrekt p-értéket, és

konfidencia intervallumot a kérdéses paraméterekre.

84

Módszertani vetületben tekintsük a bináris véletlen változókat, ahol az Yi

megfigyelés háztartást azonosít. A response Yi változó az „1” értéket veszi

fel küszöb alatti háztartás esetén, egyébként értéke zéró. Az Yi változónak

megfelelően, a regressziós prediktorok ( )1p´ rendű kovariánsa

( )1 2, ,..., 'i i i ipx x x=x . Jelölje xp a Pr(Y=1|x) feltételes valószínűséget. A

( )/ 1x xp - p odds-arány alapján az “1” esemény feltételes valószínűsége:

( )

( )

/ 1 odds= =

1+ / 1 1 odds

x x xx

x x x

p - pp

p - p +.

Ha xp meghaladja a rögzített C kritikus értéket, akkor az előrejelzés ˆ=1Y

egyébként ˆ=0Y .

A logisztikus regresszió szerint az odds logaritmusa a x prediktorok

lineáris függvénye: ( )log odds =x βx ahol β az ismeretlen paraméterek

( )1 p´ vektora. Rétegzett a modell, mikor minden réteget egy

rétegspecifikus konstans jellemez, de közös „meredekség” paraméterrel.

A mintavételi következtetés három módja áll rendelkezésre: a feltétel

nélküli likelihood, a feltételes likelihood, és a feltételes egzakt

következtetés.

A maximálás H0: 1β szerint adja a “conditional maximum likelihood

estimates” (CMLE) H0 becsléseket. Az alapvető különbség az UMLE és a

CMLE következtetés között, hogy míg UMLE igényli a H1: 2β zavaró

paraméter becslését is, addig CMLE kontroll alatt tartja, és csak 1β

becslésére koncentrál. Hipotézis tesztelésekor a

0 1:H =β 0

null-hipotézis tesztelésére a scores statisztika2, a likelihood ratio statisztika

és a Wald statisztika áll rendelkezésre. Mindhárom aszimptotikusan Chi2

eloszlású df szabadsági fokkal H0 érvénye mellett, ahol df az alkalmazott

megszorítások száma. Hangsúlyozzuk, hogy a scores statisztika nem

igényli a full modell MLE becslését, csak a restriktív modell becslésén

alapul. Ez azt eredményezi, hogy a scores statisztika létezhet akkor is, mikor

a full modell MLE becslése nem létezik.

2 Másképp Lagrange-Multiplier teszt statisztika.

85

Az R megválasztása az egzakt teszt típusának a megválasztásán múlik. Erre

három módszert tekintünk: i)exact conditional scores teszt (akár

aszimptotikus, akár egzakt variancia alapú), ii)exact conditional probability

teszt, iii) exact likelihood ratio teszt.

Az exact conditional scores teszt esetén az R régiót a teszt statisztika

mindazon értékei alkotják, melyek nagyobb-egyenlők, mint a teszt

statisztika megfigyelt értéke. Az exact conditional probability teszt esetén,

az R régiót a teszt statisztika mindazon értékei alkotják, melyek

valószínűsége kisebb-egyenlő, mint a teszt statisztika megfigyelt értékének

a valószínűsége. Az exact likelihood ratio teszt esetén, az R régiót a teszt

statisztika mindazon értékei alkotják, melyek LR értékei nagyobb-

egyenlőek, mint a megfigyelt adat LR értéke.

Tekintsük a legalább hattagú budapesti háztartásokat, adott évben.3 A

medián jövedelem 60 százaléka alatti háztartásokat kezeljük szegényként.4

A szegényvolt a Poverty={0,1} bináris response változóban kódolt, ahol

„1” szegény háztartást jelöl.

A becslési eredmények a 3. táblában, a prediktorok eloszlásai pedig a 4.

táblában láthatók.5

3 KSH, Háztartási Költségvetési Felvétel, 2003. 4 Az egy fogyasztási egységre jutó medián jövedelem 2003-ban 754.000 HUF, ahol 1,

0.7 és 0.5 az első és a további felnőtteket, majd a gyermekeket reprezentálja. 5 A számítások a LogXact 7 programmal készültek (www.cytel.com).

Modell 1 Type Beta SE(Beta) Type 95%CI

Lower

95%CI

Upper

2 * p1 =

p2

Const MLE ? ? Asymptotic ? ? ?

Nem MLE ? ? Asymptotic ? ? ?

MUE 4.481 NA Exact 2.804 +INF 1.094e-

024

Modell 2

Const MLE ? ? Asymptotic ? ? ?

Tartósan

beteg

MLE ? ? Asymptotic ? ? ?

MUE -5.29 NA Exact -INF -3.614 5.809e-

052

Modell 3

Const MLE -8.522 0.3566 Asymptotic -9.221 -7.823 2.493e-

051

86

3. tábla Paraméterbecslés, mikor a MLE nem létezik

NA: not applicable, ?: does not exist, INF: infinite, e: exponent.

4. tábla A prediktor változók gyakorisági eloszlásai Nem Poverty=0 Poverty=1 Total

0: Nő 601 0 601

1: Férfi 6294 642 6936

Tartósan beteg

0: nincs 5678 642 6320

1: van 1217 0 1217

Iskola-score

3 1009 0 1009

5 1573 0 1573

7 370 0 370

8 1383 0 1383

11 545 355 900

12 1809 126 1935

13 206 161 367

Iskolai végzettség

1 1009 0 1009

2 3326 0 3326

3 2560 642 3202

Munkanélküliek

száma

0 6459 516 6975

1 436 0 436

2 0 126 126

Gazdasági aktivitás

111 típus 681 0 681

112 típus 986 161 1147

113 típus 410 0 410

114 típus 656 0 656

115 típus 1520 0 1520

117 típus 996 0 996

121 típus 609 481 1090

122 típus 601 0 601

Iskola-score MLE 0.5927 0.03053 Asymptotic 0.5328 0.6525 2.327e-

043

CMLE 0.5926 0.03053 Exact 0.534 0.6547 3.763e-

202

Modell 4

Const MLE ? ? Asymptotic ? ? ?

Iskolai

végzettség

MLE ? ? Asymptotic ? ? ?

MUE 7.092 NA Exact 5.418 +INF 6.977e-

257

87

232 típus 436 0 436

Összesen 6895 642 7537

Elsőként a háztartásfő nemét véve mint egyedi prediktor változót (Modell

1), a “Nő” egy perfekt prediktor, így az MLE nem létezik (ezt jelzi a ? jel)

miközben az MUE pontbecslés és az egyoldali CI elérhető. CI felső határa

+INF, mert a zéró gyakoriság megjelenik a Nem terjedelmének alsó extrém

értékénél, vagyis a Nőknél, mikor Nem=0.

Szemben ezzel, tekintsünk egy másik bináris prediktort, nevezetesen, hogy

van-e tartósan beteg a háztartásban: “1:van”, “0: nincs” (Modell 2).

A konklúziók hasonlóak a fentiekhez azon kivétellel, hogy CI alsó határa

(–INF), mivel a zéró frekvencia megjelenik a tartósan beteg jelenlét

terjedelmének felső extrém értékénél.

Kategóriák összevonása is befolyásolhatja az MLE létezését. Tekintsük

ugyanis a háztartásfő iskolai végzettségét mint egyedi prediktort (Modell

3).6 Látható, hogy mind az MLE mind a CMLE létezik, a tény ellenére,

hogy zéró gyakoriságok csak az eloszlás alsó szélén jelennek meg.

Azonban, összevonva a végzettség szinteket három kategóriába az MLE

már nem létezik, ahogy ez a Modell 4 alatt látható.

A relatíve magas mintaméret ellenére – a minta kiegyensúlyozatlan volta

(a szegény/nem szegény arány 642/6895) miatt – várható lenne, hogy az

aszimptotikus és az egzakt p-értékek jelentősen különböznek. Vegyük a

munkanélküli személyek számát a háztartásban mint egyedüli prediktort

(Modell 5). Esetünkben ez nem történik meg, mert a munkanélküliek száma

bármely szinten szignifikáns, és a pont és intervallum becslések értékei

teljesen hasonlók.

Az eltartott személyek száma tekintetében Modell 6 mutatja, hogy az

egzakt p-value jelentősen különbözhet a feltétel nélküli megfelelőjétől. Bár

az eltartottak száma példánkban semmilyen megszokott szinten nem

releváns, de extrém kritikus szintet alkalmazva a két módszer eltérő

konklúzióra vezetne. E jelenség bármely prediktor esetén előállhat,

rétegfüggvényében.

6 Az iskolai végzettség score (kód) teljes terjedelme: [1,2,...,13] ahol 13 PhD fokozatot

jelöl.

88

5. tábla Paraméterbecslés, mikor az MLE létezik Modell 5 Type Beta SE(Beta) Type 95%CI

Lower

95%CI

Upper

2*1-

sided=p2

Const MLE -2.642 0.04741 Asymptotic -2.735 -2.549 3.92e-

085

Munkanélküliek MLE 1.491 0.07773 Asymptotic 1.339 1.644 6.443e-

043

CMLE 1.491 0.07772 Exact 1.336 1.647 3.333e-

073

Modell 6 Type Beta SE(Beta) Type 95%CI

Lower

95%CI

Upper

2*1-

sided=p2

Const MLE -1.459 0.4144 Asymptotic -2.271 -

0.6464

0.000432

Eltartottak MLE -

0.0877

0.1012 Asymptotic -0.286 0.1106 0.386

CMLE -

0.0876

0.1011 Exact -

0.2912

0.1158 0.4143

Elemezzük újra a munkanélküliek száma a háztartásban prediktor hatását,

de most úgy, hogy a háztartás gazdasági aktivitását – mint rétegképző

változót – kontroll alatt tartjuk (Modell 7). Számos réteg képezhető a

munkanélküliek számának és a háztartásfő gazdasági aktivitásának a

kombinálásával. Kiemelendő, hogy az alkalmazott rétegzés után MLE nem

adható, de az egzakt MUE létezik, és az egzakt p-érték az # táblában

mutatja, hogy a “Munkanélküliek száma” továbbra is szignifikáns bármely

szokásos szinten. Figyeljük meg, hogy mind a tengelymetszet, mind a

rétegspecifikus konstansok eliminálódtak a becslésből.

89

6. tábla Rétegzés a háztartásfő gazdasági aktivitása szerint Modell 7 Type Beta SE(Beta) Type 95%

CI

Lower

95% CI

Upper

2*1-

sided=p2

Munkanélküliek MLE ? ? Asymptotic ? ? ?

MUE 2.868 NA Exact 2.023 +INF 9.471e-

050

Modell 8

Iskola-Score MLE -

0.2139

0.09588 Asymptotic -

0.4018

-

0.02596

0.0257

CMLE -

0.2139

0.09588 Exact -

0.4065

-

0.02154

0.02889

A tábla újra tekinti a háztartásfő iskolai végzettségének 13 fokozatú

változóját, de most a rétegzett módon. Bár mind az MLE mind a CMLE

létezik, de a prediktor 2% szinten már nem szignifikáns, sőt, a

koefficiensek előjelei is megváltoztak. A tengelymetszet és a specifikus

konstansok most is eliminálódtak a becslésből. Az eddigiekben csak a 2*1-

sided típusú p-value került alkalmazásra, a konzisztenciát biztosítandó a

95% CI határokkal. Azonban az egzakt p-érték változik a teszt statisztika

speciális scores, likelihood ratio vagy Wald választásától függően is.

Különösen akkor, ha a mintaméret extrém alacsony. Az alábbiakban ezt a

problémát illusztráljuk. Két prediktorra vonatkozóan az egzakt tesztek

eredményeit a „háztartásfő életkora”, majd a „háztartás korábban, valaha

elszenvedett-e szegénységet” kérdések/válaszok érdekesek. A mintát

leszűkítettük a 6 főnél több tagú, budapesti, férfi háztartásfős

háztartásokra. A tábla mutatja, hogy az életkor (Age) esetén csak a score

teszt létezik az aszimptotikus tesztek között, de a p-értéke 5% döntési

szinten más döntésre vezet. Bár az egzakt teszt p-értékek most speciálisan

azonosak (p=0.07143 egyaránt) ez általában nem szükségszerű. Míg a p-

mid value az Exact Likelihood Ratio teszt esetén 5% szinten a null

hipotézist elutasítja, addig a többi egzakt teszt elfogadja azt. A “Poverty

Ever Before” kérdés esetén 5% döntési szinten az Exact Probability Test

döntése eltér a többi típusú egzakt tesztétől, és mind a p-value mind a p-

mid value értékek lényegesen eltérnek.

7. tábla Egzakt teszt eredmények A teszt típusa Statistics DF p-value p-mid

H0: Beta_Age=0

Score 4.317 1 0.03774 NA

Likelihood Ratio ? ? ? ?

Wald ? ? ? ?

90

Exact Score_asy 4.317 NA 0.07143 0.05357

Exact Score 3.777 NA 0.07143 0.05357

Exact Probability 0.03571 NA 0.07143 0.05357

Exact Likelihood Ratio 8.997 NA 0.07143 0.03571

H0: Beta_Poverty Ever Before=0

Score 6.107 1 0.01347 NA

Likelihood Ratio ? ? ? ?

Wald ? ? ? ?

Exact Score 5.343 NA 0.03571 0.01786

Exact Probability 0.03571 NA 0.07143 0.05357

Exact Likelihood Ratio 8.997 NA 0.03571 0

4. Konklúziók

A szegénységi küszöb definiálása, majd értékének megadása társadalmi -

gazdasági okon át érzékeny feladat. Széleskörű szempontrendszer

figyelembe vételét igényli. Ennek során alapvető hipotézisek a

következők. Tekintet nélkül a jövedelmi szintre, mindenkinek van relatív

szegénységi küszöbe. Ez a szint rétegspecifikus társadalmi, gazdasági,

demográfiai bontásban. Rétegen belül ritka esemény lehet a küszöb alá

kerülés ténye, és a rétegen belüli alacsony almintaméret is tesztelési

problémát okozhat. Jelen tanulmány e kérdésekre ad választ.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Agresti, A. (2002): Categorical Data Analysis, 2nd Edition, Wiley

2. Garthwaite, P.H.; Jolliffe,I.T; Jones,B. (1995): Statistical Inference.

Prentice Hall.

3. Christmann, A.; Rousseeuw,P.J. (2001): Measuring overlap in

logistic regression. Computational Statistics and Data Analysis, 37,

65-75.

4. Hajdu, O.: A szegénység statisztikai mérése. Egy új, többváltozós

módszertan. GlobeEdit, Saarbrücken, 2017.

5. Hajdu, O. (2006): Exact inference on poverty predictors based on

logistic regression approach, Hungarian Statistical Review, special

number 10., Vol.84 134-147

6. Hirji,K.F.; Mehta,C.R.; Patel,N.R. (1987): Computing distributions

for exact logistic regression. JASA, 82, 1110-1117

7. Hirji,K.F.; Tsiatis,A.A.; Mehta,C.R. (1989): Median unbiased

estimation for binary data. The American Statistician, 43, 7-11

91

KERGETJÜK A LEHETETLENT. A FENNTARTHATÓ

FEJLŐDÉS VAD PROBLÉMA, DE SZELÍDÍTENI

LEHET ÉS ÉRDEMES!

Prof. Dr. Kerekes Sándor, CSc, Dsc

Budapesti Corvinus Egyetem, Kaposvári Egyetem, Felsőbbfokú

Tanulmányok Intézete Kőszeg

egyetemi tanár

Mindketten középiskolai tanárnak készültünk, és egyetemi oktatók lettünk.

Te legalább azt tanítod ma is, amire kezdettől fogva készültél, én több

átalakuláson mentem keresztül, és ennek is köszönhető, hogy a sors

Kaposváron a doktori iskolában ismét összehozott bennünket. A köznyelv

ránk is mondhatná, hogy Dimitrov-téri fiúk, bár mi tudjuk, hogy egy

egyetemre jártunk azokkal, akiket így neveznek, de sokan voltunk és

sokfélék. Az 1966-71 közötti A-B-C-D közgazdász tanár szakosok

nagyrészt kollégisták voltunk és viszonylag sok volt köztünk a fiú. Sok

minden összekötött bennünket, nemcsak az együtt elfogyasztott zsíros

kenyér, vagy az NDK-s nyári táborozáskori véradás, az 1968-as

Csehszlovákia megszállás emléke, bár az is elég szoros kötelék lehetne. Az

életről, az értelmiségi ember felelősségéről, az őseink és a vidéken maradt

barátaink iránti szolidaritás fontosságának a felismerése is közös volt

bennünk tanár-szakosokban, ma talán közös értékrendnek is hívhatnánk.

Diákként együtt kezdtük, és kis késéssel, de közel együtt is fejezzük be

aktív pályánkat. Én ajándéknak tekintem a sorstól, hogy pályánk végén újra

együtt lehettünk, és alig éreztem, hogy közben eltelt azért negyven év,

amikor ritkábban találkoztunk. Kedves Sanyi barátom Isten éltessen még

sokáig!

1. A fenntarthatósági célok duplázódása, kudarcok és sikerek!?

Malthus (Malthus, 1872) több, mint kétszáz éve borús jövőt jósolt az

emberiségnek. Azóta biztosan sokan foglalkoztak az emberiség jövőjével,

a döntő többség jobbítani szeretné a világ állapotát. Látványosnak

tekinthető a Római Klub 1972-ben megjelent első jelentése „A növekedés

határai”(Meadows, Meadows, Randers, & Behrens, 1972) címmel, ami

Malthus klasszikus gondolatainál is nagyobb vitát váltott ki. Talán nem

túlzás egy újabb fordulópontnak tekinteni Rockströmék (Rockström és

mtsai., 2009) cikkét a bolygó határairól a Nature-ben 2009-ben, amiben

megállapították, hogy legalább három területen már túl vagyunk az

92

úgynevezett átbillenési ponton és ezek a klímaváltozás, a biodiverzitás

csökkenése és a foszfor és nitrogén ciklus. Az egymást követő tudományos

közlemények egyre pontosabban írják le a bolygóra leselkedő veszélyeket

és talán egyre pontosabb a terápia leírása is. Ezt mutatja legalább is, hogy

a tudósok egy táblázatban össze tudják már foglalni, hogy mik a legégetőbb

problémák és azt is, hogy hol tartunk most, mekkora a ránk leselkedő

veszély. Az ördög persze a részletekben alszik. Természetesen nem

mindenki érte egyet ezekkel a határokkal. A zöldek szívesen szigorítanák

azokat, a gazdaság szereplői rugalmasabb közelítésre vágynak és Kenneth

Boulding („Kenneth Boulding, General Systems Theory (1956)”, é. n.)

szavaival „a politikusok beleborzonganak, miközben az egyik kezüket a

kormányrúdon tartják, mert abban sem ért egyet senki, melyik kezüknek

kell a kormányrúdon lenni.” (Kindler József fordítása)(Deniston, 1980)

Igen a döntéshozók tanácstalanok, kire hallgassanak, milyen tudomány az

igazi tudomány, vagy meddig mehetnek el a kompromisszumok keresését

illetően.

1. táblázat: Bolygónk határai (Steffen és mtsai., 2015)

Probléma Határ Holt tartunk most

1.Klímaváltozás A légkör széndioxid

koncentrációja

maradjon 350 ppm

alatt

A széndioxid szint 400 ppm és

növekszik

2.Biodiverzitás-

csökkenés a fajok

eltűnésével

Megőrizni a

biodiverzitás 90 %-át

A biodivezitás a Föld bizonyos

részein (pl. Afrikában) 84 %-ra

csökkent

3.A foszfor és nitrogén

(és más elemek)

bekerülése a termésbe

és az ökoszisztémákba

A világon évente kb 11

Tg (1012 g) foszfor és

62 Tg nitrogén

22 Tg foszfor és 150 Tg

nitrogén kerül a növényekbe

4. Erdőpusztulás és

más földhasználat

változás

Fenn kell tartani az

eredeti erdőborítottság

75 %-át.

62 %-ra csökkent

5. Aeroszolok

emissziója (mikropor)

a légkörbe, ami

befolyásolja a klímát

és az élőlényeket.

A globális határ

ismeretlen, de a

regionális határ (pl. a

dél-Ázsiai Monszun)

megjelenik, amikor az

Dél Ázsiában 0,30 felett van, de

a bolygó egészére valószínűleg

jóval ez alatt.

93

aeroszol optikai

mélysége nagyobb

0,25-nál.

6. Sztratoszferikus

ózon csökkenés

5%-kal kevesebb mint

az iparosodás előtti

érték. Kb. 290 Dobson

egység.

Még a határokon belül

vagyunk, kivéve tavasszal az

Antarktisz felett, ha 200

Dobson egységre esik a szintje.

7. Az óceánok

savasodása

Amikor a tenger elég

savas ahhoz, hogy az

ásványok, amelyekből

a tengeri élőlények

héjat (kagyló etc.)

akarnak képezni

(aragonitot CaCO3),

elkezdenek oldódni.

A határokon belül vagyunk és

maradunk is, ha a légkör CO2

koncentrációja nem haladja

meg a 350 ppm-et.

8. Édesvíz használat Évente 4000 km3

édesvizet

használhatunk.

Jelenleg körülbelül 2600 km3

édesvizet használunk.

9. Szerves szennyezők,

radioaktív anyagok,

nano-részecskék,

mikro-műanyagok és

más ember által

készített anyagok

lerakása a

természetben

Ismeretlen! Ismeretlen!

Az EU és Magyarország élenjár azokban a kezdeményezésekben, amelyek

csökkentik annak a veszélyét, hogy az emberi tevékenység következtében

a Földön irreverzibilis változások következzenek be, amelyek

veszélyeztetik az emberi társadalmak fejlődését, ugyanakkor összehangolt,

koordinációs jellegű, fejlesztés-orientált kormányzási tevékenység nélkül

az intézkedések tervezése és végrehajtása nem lesz sem eléggé hatásos,

sem hatékony. A társadalmi részvétel a fenntartható fejlődés egyik kiemelt

kérdésköre. A civil társadalom, a politikai intézményrendszer erősítése, a

jó kormányzás gyakorlatának a megteremtése nélkül nem lehetséges elérni

a fenntarthatósági célokat. A részvételi demokrácia terjedése előfeltétele az

egyén környezeti-fenntarthatósági elköteleződésének, és a fenntartható

fejlődés érdekében végzett cselekvésnek.

2. A Milleniumi fejlesztési céloktól az ENSZ 17 fenntartható fejlődési

céljáig

94

2000-ben 189 ENSZ-tagállam kötelezte el magát amellett, hogy nyolc

területen jelentős eredményeket érnek el. Az ENSZ úgynevezett

Milleneumi fejlesztési céljai (Atkinson, 2004) 2015-ös határidőt jelöltek

meg, amit az alábbiakban vázlatosan ismertetünk:

1. Véget vetnek a súlyos szegénységnek és éhínségnek

• A napi egy dollárnál kevesebből élők arányát felére csökkentik

• Az éhínségtől szenvedők arányát felére csökkentik

2. Megvalósítják a mindenkire kiterjedő alapfokú oktatást

• Biztosítják, hogy minden fiú és lány befejezze az általános iskolát

3. Előmozdítják a nemek közötti egyenlőséget és segítik a nők

felemelkedését

4. Csökkentik a gyermekhalandóságot

• Kétharmadával csökkentik az öt év alatti gyermekhalandóság

arányát

5. Javítják az anyai egészségügyet, háromnegyedével csökkentik a

gyermekágyi halandóság arányát

6. Küzdenek a HIV/AIDS, a malária és más betegségek ellen

• Megállítják és elkezdik visszafordítani a HIV/AIDS, a malária és

más súlyos betegségek terjedését

7. Biztosítják a környezeti fenntarthatóságot

• Visszafordítják a környezeti erőforrások csökkenését

• Felére csökkentik azoknak az arányát, akik tartósan nem jutnak

egészséges ivóvízhez

• 2020-ra jelentősen javítják legalább 100 millió nyomornegyedben

lakó életkörülményeit

8. A fejlesztés érdekében globális partnerséget építenek ki

• Továbbfejlesztik a szabályozott, kiszámítható és megkülönböztetés

mentes, nyílt kereskedelmi és pénzügyi rendszert, a súlyosan

eladósodott szegény országok adóssága mérséklésének a fokozása.

• A fejlődő országokkal együttműködve tisztességes és termékeny

munkát teremtenek a fiatalok számára

• A magánszektorral együttműködve hozzáférhetővé teszik az új

technológiák – különösen az információs és kommunikációs

technológiák – előnyeit.

95

A millenniumi fejlesztési célokkal kapcsolatos további információ az

ENSZ honlapján található: www.un.org/millenniumgoals Kiadta az ENSZ

Tájékoztatási Főosztálya New York (DPI/2262 – 2002. február)

2015-ben Az ENSZ megvizsgálta a milleniumi fejlesztési célok teljesülését

és nem igazán lehetett elégedett az elért eredményekkel, mert ismét 17

fenntartható fejlődési célt tűzött ki és a teljesítés határidejét 2030-ra tette.

Kaptunk tehát újabb 15 évet, ebből lassan eltelt három év, de radikális

változásokat nem tapasztalunk.

A 193 tagállam által elfogadott 17 célt olvasva visszaköszönnek a

milleniumi célok, igazi újdonság nincs a célok között, legfeljebb az tűnhet

fel, hogy meglepően részletekbe menő a célok kibontása. A 169 rész cél

kellően átfogó képet nyújt a megoldandó problémákról. A tagországok

zöme elfogadta a 17 célt, de voltak –például a britek- akik kevesebb célt

szerettek volna látni a dokumentumban. Valami elindult, mostanában

egyesek talán paradigma váltásnak neveznék, de ez valószínűleg túl

optimista megközelítést jelentene. A huszadik század közepéig minden

egyszerűbbnek tűnt. Akkor a domináns társadalmi paradigmát illetően

nagy volt az egyetértés. Az erőforrások szűkösek, de a jövő tervezhető.

(lásd 2. táblázat) Aztán a kép egyre bonyolódott, megjelent a

fenntarthatóság gondolata, de az egyetértés már hiányzik. Legfeljebb annak

örülhetünk, hogy vannak szervezetek, mozgalmak, akik azt gondolják,

hogy birtokában vannak a tudásnak. Abban azonban, hogy mi ez a tudás,

már nagyon megoszlanak a vélemények.

2. táblázat A társadalmi paradigmák változása

96

DOMIÁNS

TÁRSADALMI

PARADIGMA

ÚJ

KÖRNYEZETI

PARADIGMA

DOMINÁNS

FENNTARTHA

TÓSÁGI

PARADIGMA

TÁRSADALMI-

ÖKOLÓGIAI

PARADIGMA

A huszadik század

közepéig az a

nézet uralkodott,

hogy a

rendelkezésre álló

erőforrások

korlátozottak. Az

ökoszisztémák

működését csak

részben értjük, a

jövőt

tervezhetőnek

gondolták!

Változó

világkép,

felismerik az

erőforrások

fenntartható

használatának

fontosságát, és az

integritás

fontosságát.

(Gaia elmélet

megjelenése)

A környezeti

kérdések

globalizálódása, és

a környezeti

értékek fő-

áramúvá válása

minden szektorban

és politikában.

A világképünk

elismeri az emberi

társadalom és az

ökológiai

folyamatok

kölcsönös

összefonódását,

valószínű ez

mindkettő

túlélésének az

alapja.

60-as, 70-es évek 80-as, 90-es évek

2000-es évek

Rachel Carlson:

Néma tavasz

Római Klub: A

növekedés

határai

Brundtland

Jelentés (1986)

Rio:

Ökohatékonyság

2000 Milleneumi

Fejlődési Célok

A 169 részcél azt a látszatot kelti, hogy tudjuk, hogy mi a helyzet, és azzal

kecsegtet, hogy esetleg meg is tudjuk oldani a problémákat.

Ha célok útmutatását követik a tagállamok, köztük hazánk is, akkor a 2030-

ig terjedő időszakra vonatkozóan több, egymással kölcsönhatásban álló

átalakulási folyamat elindulása várható. Az új-gazdaság alacsony szén-

dioxid kibocsátású és körforgásos gazdaság lesz, a munkaerő új szerepet

kap, az automatizálható tevékenységek miatt a termelő tevékenységek

foglalkoztató képessége radikálisan csökken. Olyan új foglalkoztatási

területekre lesz szükség, amik lekötik az „unatkozó” állampolgárokat. Az

alapjövedelem kérdésén túl egy rugalmas európai szociális modell

kialakulását kell megcélozni. Ez nem utolsósorban, egy új demokratikus

intézményi modellt is eredményez, egy a polgárok által vezérelt,

decentralizált, ugyanakkor erőteljesebben összekapcsolt Európát. A

negyedik ipari forradalom vívmányait felhasználó gazdaság ezekre a

kihívásokra képes olyan megoldásokkal válaszolni, amelyek egyaránt

javítják a környezet állapotát és az állampolgárok életminőségét,

97

elégedettségét. A fenntarthatóság követelményeinek is megfelelő

gazdasági-társadalmi tendenciák és környezeti tudatosság a területi-

települési rendszerek felelősségét jelentősen felértékeli. Az EU és

Magyarország viszonylag magas költségvetést biztosítanak a központi

célok megvalósításához. A közösségi források elköltését illetően az elmúlt

évtizedek alatt összegyűlt rossz tapasztalatok, a korrupció gyanúja, az

intézményekkel szembeni bizalmatlanság fokozódása, csupa olyan

intézkedés bevezetésére sarkallta a döntéshozókat, a melyek

végeredményben megnövelték a tranzakciós költségeket, és esetenként az

eredményorientáltság rovására a bürokrácia túlterjeszkedéséhez vezettek.

Miközben köztudott, hogy a kisebb projektek sokkal inkább képesek

növelni a foglalkoztatást, és az egyes állampolgárok életminőségét is, de a

magas tranzakciós költségek miatt, még a környezetvédelmet szolgáló

projektek esetében sem igen van esélye az olyan fejlesztéseknek, amelyek

sok apró projektből építkeznének. A fejlesztési projektek esetében

általában nem az eredményesség, hanem a szigorú jogi normáknak való

megfelelés (határidők betartása, közbeszerzések szabályossága,

transzparencia stb.) a fő kérdés. A 2030-as célok esetében olyan fejlesztési

célokat kell kitűzni, amiben nemcsak olyan célok szerepelnek, mint

például, hogy zárni kell a közműollót, hanem olyan célokat is meg kell

fogalmazni, ami az állampolgárok életminőségének javítását eredményezi.

Az autópálya építésnek például javítani kell az olyan egyszerű mutatókat,

hogy mennyien érik el az adott térségben 15 vagy 50 perc alatt az

autópályát, hogyan alakul a családi jövedelemből a közüzemi díjakra

fordított részarány a környezetvédelmi fejlesztések következtében stb.

3. A struktúrált problémák megoldása szakma, de a társadalmi

problémák zöme rosszul struktúrált

Gondolom több türelmes olvasóban máris kétségek ébredtek az olvasottak

láttán. Érthető, mert szinte elképzelhetetlen, hogy értelmes lenne fizetni

valakinek azért, hogy elfoglalja magát és ne okozzon kárt a többieknek,

elképzelhetetlen egy foglalkoztatás nélküli társadalom Varga-Cseh (2018)

Taskent, pontosabban mindenkinek más elképzelhető, és más

elképzelhetetlen.

Általános tapasztalatként azt mondhatjuk, hogy minél jobban strukturált

vagy strukturálható egy probléma, annál kisebbek a véleményeltérések,

amint azt az 1. ábra mutatja. A tudomány és a közvélemény is egyetértésre

juthat a jól struktúrált problémák esetén. Az, hogy egy mezőgazdasági

területet érdemes-e öntözni, költség-haszon elemzéssel egyértelműen

eldönthető. A tudósok még csak egyetértenének egy árvízvédelmi projekt

98

hasznosságát illetően, feltéve, hogy ugyanaz vagy hasonló a szakmájuk, de

az eltérő értékrendek, már itt is nézetkülönbségeket generálnak. A vízügyi

szakembernek különbözik az értékrendje már a környezetmérnökétől is, de

pláne mást gondol az egészről a szociológus vagy a közgazdász. Amint az

1. ábra mutatja, hiába a 169 részcél, a fenntartható fejlődés egy

strukturálatlan probléma, és bár az 1. táblázatban azt láttuk, hogy meg

tudjuk mondani, hogy mi okozza a klímaváltozást és azt is, hogy mekkora

volna a légkörben a megengedhető széndioxid koncentráció, ha

közelebbről vizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy vannak, akik kétségbe

vonják a klímaváltozás tényét, vannak akik a túlfogyasztásban látják a

gyökereit, és vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy nem az emberi

tevékenység okozza, és nem is tudunk vele mit kezdeni.

1. ábra Az érintettek véleményeltérése struktúrált és struktúrálatlan

problémák esetén (Yasmin Zaerpoor, Larry Susskind, Elizabeth

Cooper and Shafiqul Islam (2017)

Létezik-e valamilyen terápia, készíthető-e útmutató a strukturálatlan

problémák célszerű vagy kívánatos kezelését illetően? Készíthető-e

valamilyen terv az ilyen problémák megoldására? Képezhetők-e

szakemberek az ilyen problémák megoldására? A szakmai munkának

valamikor azt a tevékenységet tekintették, ami megold bizonyos

meghatározható problémákat, amelyek megérthetők és konszenzuálisak. A

szakembert azért alkalmazták, hogy elhárítsa azokat a körülményeket,

amelyek az uralkodó vélemények szerint nem kívánatosak. Az értelmező

szótár szerint: „A szakma ….egy meghatározott feladatcsoport

elvégzéséhez szükséges szaktudás.” (forrás: wikipedia) Ez az a pont, ahol

feladhatnánk a megoldás utáni vágyakozást. A szakma egy

99

„meghatározott” feladatcsoport elvégzéséhez szükséges szaktudás. A

strukturálatlan problémákat éppen az jellemzi, hogy nem tudjuk

meghatározni mi az a „feladatcsoport”, amit meg kellene oldanunk!

4. A szelíd és a vad problémák a társadalmi tervezésben

Az 1. táblázat első oszlopa szerint, a jövőt a XX. század közepéig

tervezhetőnek gondolták.1973-ban Horst Rittel (Rittel & Webber, 1973)

aki a „társadalmi tervezés” professzora volt, Webberrel közösen cikket

írtak „Dilemmák az általános tervezéselméletben” („Dilemmas in a

General Theory of Planning”) címmel, amiben felvetik, hogy a tervezési

problémák vagy projektek egy része jól strukturált és létezik optimális

megoldásuk, ezeket nevezhetjük “szelíd” problémáknak, másik részük

azonban –és a társadalmi problémák zöme ilyen- nem jól strukturálható

vagy egyáltalán nem strukturálható, és ezeket nevezhetjük “vad” vagy

“gonosz” problémáknak.

A szelid problémák megismerése és megoldása “vízesésszerű”. Adatokat

gyűjtünk a problémát illetően, az adatokat elemezzük, megfogalmazzuk a

megoldást, majd megvalósítjuk a tervet és ezzel a problémát megoldottuk.

A mérnök és a menedzser, az építész és a jogász is azt várja, hogy

megmondjuk, mi a probléma és biztosak lehetünk benne, ha szakmájukba

vág a probléma, megoldják, feltéve, hogy jól felkészült szakemberhez

fordultunk.

Lineáris módszer

Adatgyűjtés

Adatok elemzése

Megoldás megfogalmazása

Megvalósítás

Problémaa

Megoldás

Idő

100

2. Ábra A szelíd problémák esetén a megismerési folyamat „vízesés

szerű” (Conklin, 2005) (Ritchey, 2013)

A szelíd problémák a következőkkel jellemezhetők:

1. Létezik egy jól definiált és stabil állítás a problémáról,

2. Létezik egy olyan végső pont, ami a probléma megoldását jelenti,

3. Létezik egy olyan megoldás, amiről egyértelműen eldönthető, hogy

jó vagy rossz,

4. Léteznek hasonló problémák, amelyeket már megoldottak hasonló

úton és módon,

5. Léteznek megoldások, amelyeket könnyen kipróbálhatunk és

elhagyhatunk, ha kell,

6. Az alternatív megoldások száma korlátozott.

Az, hogy a probléma szelíd nem azt jelenti, hogy egyszerű problémáról van

szó. A közműolló zárása nyilván nem egyszerű probléma, de jól strukturált,

és egyértelmű megoldása lehet, legfeljebb néhány lehetséges változat közül

kell választanunk, hogy megtaláljuk a „legjobb” megoldást.

A nem jól strukturált problémák azonban nem ilyenek. Ezek nem oldhatók

meg a szokásos módon, mert még abban sincs egyetértés, hogy mi is a

probléma. A vad problémák „megoldása” oszcilláló. Ahány tervező,

annyiféle megismerési út. Akárhányszor is találkoznak, álláspontjuk nem

közeledik egymáshoz.

101

3.

3. ábra Problémamegoldás az idő függvényében Forrás:(Conklin, 2005)

(Ritchey, 2013)

Bárki nekikezdhet a „megoldás” kidolgozásának, néha úgy tűnhet, hogy

már közel a megoldás, de kiderül, hogy újabb információk, konfliktusok

merülnek fel, és talán a „tervező” végül azt is megérti, hogy lehetetlen

megtalálni a legjobb megoldást, meg kell elégednünk azzal, hogy vannak

jobb és rosszabb közelítések. A megoldási folyamatnak soha nincs vége,

mindig marad feladat, csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Elfogy az

időnk, a pénzünk, a türelmünk, de a problémából mindig marad valami,

amivel még foglalkozni kellene. Lehet, hogy amit eddig csináltunk, nem

segít bennünket, hanem inkább akadályoz abban, hogy jobb megoldást

találjunk.

A „vad” problémák jellemzői a következők:

1. Nincs általános egyetértés abban, hogy mi a probléma. Nem értjük

a problémát, amíg nem dolgozunk ki megoldást. Rittel szerint „nem

lehet először megérteni és aztán megoldani”.

2. A probléma-megoldási folyamatnak nincs végső pontja.

Abbahagyjuk, a próbálkozást, amikor elfogynak az erőforrásaink,

az időnk, a pénzünk vagy az energiánk.

3. A vad problémák megoldása nem igaz vagy hamis, csak jobb vagy

rosszabb!

4. A megoldásnak nincs azonnali és egyértelmű tesztelési lehetősége.

102

5. Egyszeri próbálkozásra van lehetőség, mert minden lépés jelentős

hatást gyakorol, nem lehet a próbálkozással tanulni, hogy mi lenne

a jó megoldás!

6. Nincs egy jól meghatározható, átfogó megoldás-készlet, amiből

választhatnánk!

7. Minden vad probléma egyedi és különleges!

8. Minden vad probléma tekinthető más vad problémák hasonló

tünetének.

9. A vad problémának oka sokféleképpen értelmezhető. Az

értelmezés aztán meghatározza a megoldás természetét.

10. A vad problémák esetén a tervezőnek nincs joga a tévedésre.

A környezetvédelem területén sok ilyen gyakorlati tapasztalatról

számolhatnánk be. Az éppen időszerű legfőbb probléma mozgósította a

„szakmát” és a döntéshozókat is. Szennyezett volt a városi levegő, valamit

tenni kellett, és tettek is. Áttértek a földgáztüzelésre, katalizátort szereltek

az autókba, kitiltották kamionokat a városokból. Szennyezettek voltak a

folyóink, csatornáztak, szennyvizet tisztítottak és valóban javult a felszíni

vizek minősége. Mindezt sikerként is elkönyvelhetnénk, ha azonban

megkérdeznénk, hogy ma is úgy csinálnánk-e, mint ahogy pár évtizeddel

ezelőtt tették, a válasz valószínűleg nem volna egyértelmű. Ma már tudjuk,

hogy nem szerencsés, hogy a földgázt és a csatornát elvezettük a

szőlőhegyre is, és az sem, hogy elnéptelenedő falvakat is

közművesítettünk. Nem szerencsés az sem, hogy szinte mindenütt nyomás

alatti szennyvízcsatornákat építettünk és szinte sehol sem gravitációsat, és

az sem, hogy a tisztítandó szennyvíz esetenként akár 30 kilométert is

„utazik” a szennyvíztisztítóig. A problémákat hosszan lehetne sorolni, és

természetesen azt gondoljuk, hogy szakmai, tervezési hiba történt, sőt

sokan még tovább mennek, és korrupcióról és csalásról beszélnek. Nyilván

van igazság ez utóbbi gondolatokban is. Alapvetően azonban nem ez

okozza a problémát, hanem az, hogy nem vettük észre, hogy a „fenntartható

fejlődés” nem egyenlő a GDP növekedésével. Itt az alternatív, létminőséget

is figyelembe vevő mutatók egyre jelentősebben (Varga et al 2017 és

Csuvár et al 2017) Nem vettük észre tovább, hgy a „fenntartható fejlődés”

nem azonos a tisztább levegővel vagy a felszíni vizek jobb ökológiai

állapotával.

5. Összefoglaló gondolatok: bizalmat bizalmatlanság helyett

A „fenntartható fejlődés” nem egy jól strukturált szelíd probléma, hanem

egy rosszul meghatározható „vad” probléma. A civil mérnök, vagy a

103

környezetmérnök megold néhány problémát és közben létrehoz néhány

másikat. Szennyvíztisztítás egyik csúcstechnológiája a membrános

szűréssel ellátott technológia. A szivattyúk működtetése közben széndioxid

kibocsátást generál, aminek klimatikus hatásai nem elhanyagolhatók,

ráadásul a tisztítás magas költségekkel jár, aminek jóléti hatásai is

számottevők. Végül sokan nem fizetik a közüzemi számlákat, és ez nem

csak elszegényedést jelent, hanem társadalmi feszültségeket is. Aki nem

fizet, azt kirekesztik a közösségből és az önazonosság tudata is

deformálódik. Nem akarom ezzel csökkenteni a szakértelem hiánya vagy a

korrupció miatti „tévedések”, rossz döntések szerepét, de fontos volna

megértenünk, hogy a „vad” problémák esetében hiába keressük a „legjobb”

megoldást. Olyan ez, mintha követnénk az alkimisták példáját, akik a

„bölcsek kövét” akarták megtalálni. Minden hasonlat sántít, így ez is. Az

alkimisták nem találták meg a bölcsek kövét, de az erőfeszítéseik kapcsán

felfedezték például a porcelánt, az égetett szeszesitalok

gyártástechnológiáját, és megvetették a modern kémia tudományos

alapjait. Az alkimisták aranyat akartak előállítani, mi pedig szeretnénk

megtalálni a problémák optimális megoldását. Vegyi úton nem lehet

arannyá változtatni más elemeket, a vad problémáknak nem létezik

optimális megoldása, de a „vad” problémák kutatása is gazdagíthatna

bennünket. A vad problémák szelídíthetők, ha a szelídítésre törekednénk és

nem örökké korrupciót kiáltanánk, gyakrabban örülhetnénk annak, hogy a

problémára jó és még jobb megoldást találtunk, és ritkábban kellene

megállapítanunk, hogy a megoldás rossz. A bizalom jobb tanácsadó, mint

a bizalmatlanság.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Atkinson, A. B. (2004). Funding the Millennium Development

Goals. ESRI.

2. Conklin, J. (2005). Dialogue Mapping: Building Shared

Understanding of Wicked Problems. New York, NY, USA: John

Wiley & Sons, Inc.

3. Csuvár Ádám, Bánkuti Györgyi, Cseh Balázs, Simon Szabolcs,

Varga József (2017): A GPI, az SNBI és a HDI alternatív gazdasági

mutatók elméleti áttekintése. Acta Scientiarum Socialium 48

4. Deniston, O. L. (1980). Whether evaluation–whether utilization.

5. Kenneth Boulding, General Systems Theory (1956). (é. n.). Elérés

2018. február 9., forrás

https://www.panarchy.org/boulding/systems.1956.html

104

6. Malthus, T. R. (1872). An Essay on the Principle of Population: Or,

A View of Its Past and Present Effects on Human Happiness; with

an Inquiry Into Our Prospects Respecting the Future Removal Or

Mitigation of the Evils which it Occasions. Reeves and Turner.

7. Meadows, D. H., Meadows, D. L., Randers, J., & Behrens, W. W.

(1972). The limits to growth. New York, 102, 27.

8. Ritchey, T. (2013). Wicked problems: Modelling social messes with

morphological analysis. Acta morphologica generalis, 2(1), 1–8.

9. Rittel, H. W., & Webber, M. M. (1973). Dilemmas in a general

theory of planning. Policy sciences, 4(2), 155–169.

10. Rockström, J., Steffen, W., Noone, K., Persson, \AAsa, Chapin III,

F. S., Lambin, E., … Schellnhuber, H. J. (2009). Planetary

boundaries: exploring the safe operating space for humanity.

Ecology and society, 14(2).

11. Steffen, W., Richardson, K., Rockström, J., Cornell, S. E., Fetzer, I.,

Bennett, E. M., … de Wit, C. A. (2015). Planetary boundaries:

Guiding human development on a changing planet. Science,

347(6223), 1259855.

12. Varga József, Bánkuti Györgyi, Csuvár Ádám, Sebestyénné Szép

Tekla (2017): A MEW és az ISEW alternatív gazdasági mutatók

elméleti áttekintése. Acta Scientiarum Socialium 48

Varga-Cseh (2018) Taskent

13. Yasmin Zaerpoor, Larry Susskind, Elizabeth Cooper and Shafiqul

Islam (2017) Engaging Stakeholders in Sustainable Groundwater

Management in California on August 16, 2017 - Google-keresés.

(é. n.).

105

A FOGLALKOZTATÁSPOLITIKAI INTÉZKEDÉSEK

HATÁSA A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŰ

SZEMÉLYEK IRÁNTI MUNKAKERESLETRE

Dr. Koroseczné Pavlin Rita, PhD

Kaposvári Egyetem, Gazdaságtudományi Kar, Pénzügy és

Közgazdaságtan Tanszék,

egyetemi tanársegéd, koroseczne.rita@ke.hu

Dr. habil. Parádi-Dolgos Anett, PhD

Kaposvári Egyetem, Gazdaságtudományi Kar, Pénzügy és

Közgazdaságtan Tanszék,

egyetemi docens, dolgos.anett@ke.hu

Absztrakt

A tanulmány a közgazdasági elmélet által alkalmazott módszerekre

támaszkodva vizsgálja a vállalatok munkakeresletét, kiemelt figyelmet

szentelve a megváltozott munkaképességű munkavállalókra. Az Európai

Unió az aktív foglalkoztatáspolitikai programok kidolgozását

hangsúlyozza, mellyel összhangban hazánkban is széleskörű

kedvezmények kapcsolódnak a megváltozott munkaképességű

munkaerőfelhasználáshoz. A pótlólagos munkaerőfelhasználáshoz

kapcsolódó adókötelezettségek és adókedvezmények jelentősen

befolyásolják a vállalatok jövedelmezőségét. Ezért a tanulmány egy 25 fő

munkavállalót foglalkoztató vállalat példáján keresztül vizsgálja a

termelési tényező felhasználás egyes eseteinek profitra gyakorolt hatását.

Az aktív foglalkoztatáspolitikai intézkedések ellenére a tapasztalatok azt

mutatják, hogy a vállalatok munkaerőkereslete kevésbé irányul a

megváltozott munkaképességűekre. Ennek hátterében azonban munkáltató

által becsült alacsonyabb munkatermelékenység mellett infrastrukturális és

szociológiai tényezők is szerepet játszanak.

Kulcsszavak: munkaerőpiac, fiskális politika hatása

1. Bevezetés

106

A volt szocialista országokban a kilencvenes évek elején a megváltozott

munkaképességű személyek alapvetően passzív ellátásra (állami

traszferek) kényszerültek és tartósan kiszorultak a munkaerőpiacról. A

foglalkoztatáspolitikai szempontból csak 1998-2007 közötti időszakban

született több olyan intézkedés, amelyek hozzájárultak a foglalkozási

rehabilitációs rendszer kiépüléséhez.

2015. évi munkaerőpiaci adatok (KSH, 2015. Munkaerőpiaci helyzetkép)

alapján Magyarországon az aktív korú lakosság 11,3%-a (összesen 680 700

fő) tekinthető megváltozott munkaképességűnek. Míg 2011-ben az Európai

Unióban a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatási rátája

átlagosan 47,3% volt, addig hazánkban mindössze 23,7%. A magyar

államháztartás 2008-as adatai szerint pedig az aktív korú megváltozott

munkaképességű személyek ellátásaira a GDP 2,9%-át költötték (Pulay,

2009). A passzív ellátások fedezetét jelenleg az ún. rehabilitációs

hozzájárulás termeti meg. Minden 25 főnél több munkavállalót

foglalkoztató munkaadónak legalább 5 %-ban (kvóta) kell megváltozott

munkaképességű munkavállalót foglalkoztatnia. Ennek hiányában

rehabilitációs hozzájárulást kell fizetni a kvótában meghatározott hiányzó

munkavállalónként. A foglalkoztatási kötelezettséget (kvótát) teljesítő a

munkáltató azonban mentesül a rehabilitációs hozzájárulás befizetése alól

(2011. évi CXCI. törvény 22- 23. §-ai), melytől foglalkoztatás ösztönző

hatást várhatunk.

A megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatásának igénye

beleillik abba a kormányzati gazdaságpolitikai koncepcióba, mely alapján

Magyarország aktivitási rátáját emelni szükséges. A munkaerőpiac

élénkülését a gazdaságpolitika számos eszközzel támogatta, többek között

a gazdaság kifehérítését adózási lépésekkel is segítette (Varga 2017b). Ez

egybevág az adózási rendszer átalakításával, mely 2010 után a munkát

terhelő adók és járulékok jelentős mérséklésével és egyúttal a forgalmi

típusú adók emelésével járt együtt (Varga 2017a).

Az Európai Fogyatékosságügyi Stratégia (2010-2020) az aktív programok

prioritását hangsúlyozza. Mely meghatározza az intézkedésekre,

eszközökre és közvetlenül a foglalkoztatásra fordítandó támogatások

(aktív, passzív) irányát és a ráfordítások arányait is. A „foglalkozási

rehabilitáció” gyűjtőfogalom alatt az uniós dokumentációk a képzést,

fejlesztést, szakmai tanácsadást és a szelektív munkaközvetítést sorolják.

A speciális programok intézkedései rendkívül sokszínűek a

tagországokban, a legelterjedtebb közülük:

107

• az alacsonyabb termelékenységet kompenzáló bértámogatás,

• a munkahelyi környezet szükséges átalakításának támogatása,

• a munkavállalást segítő szolgáltatások támogatása,

• próbafoglalkoztatás, tranzitfoglalkoztatás.

Általános uniós cél, hogy az aktív foglalkoztatáspolitikák révén minél több

fogyatékkel élő személy integrálódjon a munkaerőpiacra és ezzel

párhuzamosan csökkenjen a tagállami költségvetések segélyezési terhei.

Ezzel összhangban 2017. évben Magyarországon EFOP-1.1.6-17 kóddal

kiírásra került „Megváltozott munkaképességű személyek csoportos és

egyéni foglalkoztatásának elősegítése” című pályázati lehetőség.

Mindemellett a megváltozott munkaképességűek munkakeresletét

különböző kormányzati programok is befolyásolják. Tanulmányunkban a

2017. évben érvényben lévő kormányzati beavatkozásnak a hatását

kívánjuk bemutatni a legalább 25 fő foglalkoztató vállalatok szemszögéből.

2. A munka, mint termelési tényező kereslete

2.1. A foglalkoztatás növelésének hatása a vállalat bevételére

Vizsgálatunkat a mikroökonómiai alapoktól kezdjük, ezért a elsőként a

munka határtermék értékét vizsgáljuk. A vállalatok munkaerő iránti

kereslete származékos, ugyanis a vállalkozás által előállított mennyiség a

piac által keresett mennyiségtől függ. Jelen esetben feltételezzük, hogy

racionális a termelés mennyiségének fokozása az újabb munkaerő

alkalmazásával. Az újabb munkaerő felhasználás árbevételre gyakorolt

hatását a határtermék-bevétel mutató segítségével fejezhető ki. Mely

megmutatja, hogy hány egységgel változik a vállalat teljes bevétele, ha

egységnyivel megváltozik az adott inputtényező felhasználásának

mennyisége.7

𝑀𝑅𝑃𝐿 =∆𝑇𝑅

∆𝐿

A határtermékbevétel tehát megmutatja, hogy egy újabb munkavállaló

munkába állításának hatására mennyivel növekszik a vállalat bevétele.

Alapvetően a mikroökonómia a termékelőállítás által realizált bevételt

vizsgálja (TR=PxQ), amely számviteli szempontból a vállalkozás nettó

árbevétele. Azonban a piacgazdaságban az állami beavatkozás hatására

7 Ahol MRPL a munka határtermék-bevétele, a ∆TR az árbevétel változása, a ∆L pedig a

munkafelhasználás változását jelenti.

108

több olyan egyéb bevétel kategóriával szembesülünk, mely jelentősen

befolyásolja a foglalkoztatás szintjét. Vizsgálatunk alá vont témánk

szempontjából ilyen bevételnek számít a rehabilitációs foglalkoztatáshoz

kapcsolódó állami támogatás. Ezért elemzésünk során a megváltozott

munkaképességűek foglalkoztatásának a vállalkozás teljes bevételére

(árbevétel és egyéb bevétel) gyakorolt hatását vizsgáljuk.

2.2. A foglalkoztatás növelésének hatása a vállalat költségére

A vállalkozás döntéseit a bevételek mellett a munkaerőfelhasználáshoz

kapcsolódó költségeket is befolyásolják. A pótlólagos inputfelhasználás

költségekre gyakorolt hatása a tényező-határköltséggel (MFCL) fejezhető

ki, mely megmutatja, hogy hány egységgel változik az összköltség a

felhasznált input mennyiség változásának hatására.8

𝑀𝐹𝐶𝐿 = ∆𝐿 ∗ 𝑃𝐿 ; 𝑀𝐹𝐶𝐿 =∆𝑇𝐶

∆𝐿

A pótlólagos költség két módszerrel is meghatározható. Egyrészt a

munkabér és a munkaerőfelhasználás változásának szorzataként. Másrészt

megvizsgálható úgy is, hogy mennyivel változik a vállalat teljes költsége,

amennyiben egy egységgel növeli munkavállalóinak létszámát. Ez esetben

csak a termékelőállításhoz közvetlenül kapcsolódó költségeket vizsgálja a

mikroökonómia, azonban a munkaerőfelhasználáshoz a bérköltségen kívül

bérjárulékok, adók is kapcsolódnak. Ezért elemzésünkben a teljes költség

vizsgálata során figyelembe vesszük a bérjárulékok összegét is. Tipikusan

ilyen bérjáruléknak minősül a 25 fő feletti munkavállalót foglalkoztatók

rehabilitációs hozzájárulási kötelezettsége.

A munkaerőfelhasználás optimális szintjének megállapításához bevétel- és

költségoldali mutatóra is szükség van, ugyanis egy termelési tényező

felhasználása akkor optimális, ha az adott inputtényező határtemék-

bevétele egyenlő tényező-határköltségével:

𝑀𝑅𝑃𝐿 = 𝑀𝐹𝐶𝐿

𝑀𝑅𝑃𝐿 =∆𝑇𝑅

∆𝐿

𝑀𝐹𝐶𝐿 =∆𝑇𝐶

∆𝐿

8 Ahol MFCL a munka tényező-határköltsége, a ∆L pedig a munkafelhasználás változása,

PL a munka tényezőára (munkabér), ∆TC pedig az összköltség változását jelenti.

109

𝑀𝑅 = 𝑀𝐶

Fenti összefüggéseket felhasználva megállapíthatjuk, hogy a vállalat

mindaddig fel fog venni egy újabb munkavállalót, míg a vállalkozás teljes

bevételének és teljes költségének növekménye meg nem egyezik.

Amennyiben ez a két érték megegyezik azt mondhatjuk, hogy a teljes profit

nulla lesz. Tehát teljesülnek a tökéletes versenyre vonatkozó feltételek.

Ezért tehát a vállalkozók a tökéletes munkapiacon keresletüket a

profitmaximálási cél miatt mindaddig növelik, amíg a munka határtermék-

bevétele nagyobb a pótlólagos munkaegység alkalmazásának költségénél.

Az újabb inputtényező felhasználása ceteris paribus csökkenti a munka

határtermékének nagyságát, így a csökkenő határtermék-bevétel

fokozatosan a határköltség szintjére kerül. Ez az egyenlőség fejezi ki a

vállalat munka iránti keresletének határát (Oroszi, 1996).

3. Vizsgálat során figyelembe vett fiskális politikai intézkedések

3. 1. Költségoldali elemzés

Bérköltségek: Nem differenciált a bér, ezért minden munkavállaló azonos

bért kap, mely jelen esetben a garantált bérminimum szintje.

Bérjárulékok: A foglalkoztatók (jelenleg Magyarországon) a bruttó bérek

alapján szociális hozzájárulási adó (22%) és szakképzési hozzájárulás

(1,5%) fizetésére kötelezettek. Mindemellett a 2011.évi CXCI. törvény

értelmében minden munkáltatónak kötelessége rehabilitációs hozzájárulást

fizetni, ha az alkalmazottak létszáma több mint 25, illetve a vállalat által

alkalmazott megváltozott munkaképességű emberek száma kevesebb, mint

5%. A fizetendő összeg mértéke a hiányzó létszám szorozva a

rehabilitációs hozzájárulás összegével, ami 2017. január 1-től 1.147.500

Ft/fő/év).

3.2. Bevételoldali elemzés:

Árbevétel változatlan, mert feltételezzük, hogy ugyanolyan

hatékonysággal képes végezni a feladatát a munkavállaló. Ilyen eset lehet,

amikor mozgáskorlátozott munkavállaló szellemi munkát végez.

Egyéb bevételek elemzése: A megváltozott munkaképességűek

foglalkoztatásához kapcsolódóan a munkáltató költségvetési

támogatásként járulékkedvezményre jogosult, mely mint egyéb bevétel

jelenik meg a számviteli nyilvántartásban. Jelenleg a megváltozott

munkaképességűek foglalkoztatásához kapcsolódóan az alábbi

kedvezmények vehetők igénybe:

110

Szociális hozzájárulási adó kedvezménye: A munkavállalót illető bruttó bér

22 százalékát tett ki 2017.évben Magyarországon a szociális hozzájárulási

adó. A szociális hozzájárulási adóról szóló 2011. évi CLVI. törvény

értelmében a 22 százalékos mértékű szociális hozzájárulási adót az

adófizetési kötelezettséget keletkeztető, adóalapot képező jövedelem után

kell megfizetni. A törvény lehetővé teszi a foglalkoztató részére, hogy

kedvezményeket vegyen igénybe. Melyek a 3 év alatti gyermeket nevelő

anyák, a 25 év alatti pályakezdők, az 55 év felettiek, a tartósan álláskeresők,

a mezőgazdasági és szakképzettséget nem igénylő munkakörben, valamint

a megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatásához

kapcsolódóan vehetők igénybe.

4. Pótlólagos munkaerőfelhasználáshoz kapcsolódó költségek elemzése

Elemzési feltételek:

vállalkozás 25 főt foglalkoztat jelenleg, 161.000 Ft/fő havi bruttó bérért

+1 főt kíván alkalmazni szintén 161.000 Ft havi bérért

a munkára azonos hatékonysággal állítható be megváltozott

munkaképességű személy is

Első lépésként megvizsgáljuk, hogy miként alakul a teljes költségek

mértéke a létszámnövelés hatására.

A pótlólagos munkaerőfelhasználáshoz kapcsolódó költségek normál

munkaképességű munkavállaló foglalkoztatása esetén

Munkaválla

lók száma

Éves

munkabér

(Ft/fő)

Éves

bérköltség

(Ft)

Éves

bérjárulék

(Ft)

Rehabilitác

iós

hozzájárulá

s

25 fő 1 932 000 48 300 000 11 350 500

1 fő 1 932 000 1 932 000 454 020

Összesen: 50 232 000 11 804 520 1 147 500

Forrás: saját készítés

A munkabérhez kapcsolódó bér és járulékköltségeken túl rehabilitációs

hozzájárulás fizetésére is kötelezett a munkáltató, amennyiben az általa

foglalkoztatottak száma éves átlagban eléri a 25 főt. Így a fenti táblázatban

látható éves bér- és bérjárulékköltségei a 2017. évi szabályozás

111

szerinti91.147.500 Ft-os értékkel növekszik. Ezek alapján a foglalkoztatót

terhelő összes költség (TC) 63.184.020 Ft-ot tesz ki10.

A szabályozás alapján a megváltozott munkaképességű személyek

munkabéréhez (minimálbér kétszeresének mértékéig) nem kapcsolódik

bérjárulék kötelezettsége a vállalkozásnak. Az állam ezt a kedvezményt „de

minimis” támogatás formájában nyújtja a vállalkozások részére, ezért

egyéb bevételként kell tekinteni rá.

A pótlólagos munkaerőfelhasználáshoz kapcsolódó költségek

megváltozott munkaképességű munkavállaló foglalkoztatása esetén

Munkaválla

lók száma

Éves

munkabér

(Ft/fő)

Éves

bérköltség

(Ft)

Éves

bérjárulék

(Ft)

Rehabilitác

iós

hozzájárulá

s

25 fő 1 932 000 48 300 000 11 350 500

1 fő 1 932 000 1 932 000

Összesen: 50 232 000 11 350 500 0

Az újabb munkavállaló (aki jelen esetben megváltozott munkaképességű)

munkabérhez kapcsolódó bérköltség jelenik csak meg, ugyanis hozzá nem

kapcsolódik semmilyen bérjárulék kötelezettség. Így a fenti táblázatban

látható éves bér- és bérjárulékköltségei a bruttó munkabér összegének

értékével növekszik. Ezek alapján a foglalkoztatót terhelő összes költség

(TC) 61.582.500 Ft-ot tesz ki11.

9 2017.évi 10 50.232.000+11.804.520+1.147.500=63.184.020 11 50.232.000+11.350.500=61.582.500

Normál

Megváltozott munkaképességű

3 533 520 Ft

1 932 000 Ft

Ft

+ 1

fő

112

A pótlólagos munkaerőfelhasználáshoz kapcsolódó éves költség (HUF)

Forrás: saját készítés

Az újabb munkaerő foglalkoztatásához kapcsolódóan a határköltséget a

bér- és bérjáruléknövekmény teszi ki. Feltételezzük, hogy a 26 fő

foglalkoztatott a optimális munkaerőfelhasználást eredményezne, ami

egyben azt jelenti, hogy az újabb munkaerő felhasználásával a határköltség

és a határbevétel megegyezik. Így jelen esetben azt mondhatjuk, hogy egy

újabb fő (normál munkavállaló) foglalkoztató esetén a határköltség és a

határbevétel is 3.533.520 Ft-ot tenne ki.

Tegyük fel, hogy megváltozott munkaképességű munkavállaló is képes

azonos hatékonysággal ellátni ugyanezt a feladatot. Az alábbi táblázat

adatai alapján látható, hogy ebben az esetben a határköltség ugyancsak

3.533.520 Ft-ot tesz ki, azonban a kormányzati beavatkozás hatására a

határbevétel 5.135.040 Ft- értékben alakul, mely 1.601.520 Ft-tal haladja

meg a határköltséget.

A foglalkoztatásnöveléshez többlet költség és bevétel alakulása eltérő

munkaképességű munkavállalók esetén

Nettó

árbevétel Bérköltség

Bérjárul

ék

költség

Támogatá

s

Összese

n

Normál munkavállaló

Határkölts

ég 1 932 000

1 601

520

3 533

520

Határbevé

tel 3 533 520 0

3 533

520

Egyenleg: 0

Nettó

árbevétel Bérköltség

Bérjárul

ék

költség

Támogatá

s

Összese

n

Megváltozott munkaképességű munkavállaló

Határkölts

ég 1 932 000

1 601

520

3 533

520

Határbevé

tel 3 533 520 1 601 520

5 135

040

Egyenleg: 1 601

520

Forrás: saját készítés

113

Az elemzésből és a fenti ábra által szemléltetett adatokból a következőket

állapíthatjuk meg:

Abban az esetben, ha egy vállalkozás 25 fő munkavállalót foglalkoztat és

újabb munkaerőt kíván foglalkoztatni, érdemes megvizsgálni, hogy a

feladatot megváltozott munkaképességű személy is el tudja-e látni azonos

hatékonysággal. Amennyiben igen, akkor a foglalkoztató számára a

megváltozott munkaképességű személy a racionális választás.

5. Az elemzés alapján levonható következtetések

Elemzésünkben alapvető mikroökonómia összefüggésekre alapozva

számszaki bizonyítását nyújtottuk a megváltozott munkaképességű aktív

korúak foglalkoztatásának jövedelmi helyzetre gyakorolt hatásáról.

Természetesen egy vállalkozás működését, döntési mechanizmusát

jelentősen befolyásolja külső és belső környezete. Az adottságnak

tekinthető infrastruktúra gyakran szab korlátokat a munkavállalók

kiválasztásában is. Ezen tényezők változása természetesen folyamatban

van, de lássuk be hosszú és kis –közepes vállalkozások által korlátozottan

alakítható. Itt nem csak a mozgáskorlátozottak közlekedésére, hanem akár

a munkahely távolságára, a munkaidő rugalmatlanságára is gondolhatunk.

Ezt bizonyítja Könczei-Komáromi 2002. évben a 200 legnagyobb

magyarországi vállalat adata alapján alkotott modellje a megváltozott

munkaképességűek alkalmazásának motivációiról. Elméletük szerint a

vállalat mérete, alternatív foglalkoztatási lehetősége és működési

régiójának fejlettségi szintje határozza meg a megváltozott

munkaképességűek foglalkoztatását. Nagyon komoly kérdéskör a

munkáltatók hozzáállása foglalkoztatáshoz. Berde- Dajnoki szerint a

foglalkoztatás akadálya a munkaadók előítéletessége, diszkriminatív

döntése. Nem szabad azonban elítélni a vállalkozások tulajdonosait sem

ezért, hiszen döntése nem csak pénzügyi hatású, hanem kockázati

tényezőként is megjelenik. 2004-ben a Dél-dunántúli régióban 213

vállalkozás megkérdezése során arra az eredményre jutottak, hogy a

megkérdezett vállalatok több mint fele nem tervez megváltozott

munkaképességű személyt foglalkoztatni (Horváth-Póla-Vincze, 2005).

Melynek okát főként a nagyobb valószínűséggel előforduló

betegszabadságban illetve az általuk vélt alacsonyabb teljesítményben

látták. Másrészt tudjuk, hogy az alkalmazottak véleménye, motívációja,

segítőkészsége nagyban meghatározza a foglalkoztatás hatékonyságát.

Látjuk azonban, hogy a jelenleg zajló demográfiai és gazdasági folyamatok

együttes hatásaként a 25 fő állományi létszámmal dolgozó cégek

114

munkaerőellátottsága a vidéki térségekben bizonytalanná válik, a

munkaerőpiacon az elmúlt időszakban kialakult a munkaerőkeresleti

túlsúly hatása talán náluk jelentkezik a legerőteljesebben. Véleményünk

szerint a munkaerőpiacon zajló folyamatok szükségszerűvé tehetik és

lehetőséget teremtenek megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Berde Cs. – Dajnoki K. (2007): Esély Egyenlőségi Emberi

Erőforrás Menedzsment, Debreceni Campus Kht., Debrecen, 2007

2. Csányi Zsuzsanna – Mihala Tímea (2013): Megváltozott

munkaképességű munkavállalók integrációjának motivációja és

gyakorlata nagyvállalatoknál, Munkaügyi Szemle, 2013/1 szám

3. Csillag Sára - Szilas Roland (2009): A valódi integráció

nyomában. Megváltozott munkaképességű munkavállalók a

munkaerőpiacon, Munkaügyi Szemle, 2009/1

4. Horváth Gy. – Póla P. – Vincze Gy. (2005): Foglalkoztatási

rehabilitációt támogató állami dotációk hatékonyságvizsgálata,

MTA Regionális Kutatások Központja Dunántúli Tudományos

Intézet, Baranya Megyei Munkaügyi Központ Rehabilitációs

Csoport

5. Kopányi M. (2009): Mikroökonómia, Akadémia Kiadó Zrt.,

Budapest, 2009

6. KSH (2011): Megváltozott munkaképességűek a munkaerőpiacon,

2011

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/megvaltmunkakep.

pdf

7. KSH (2015) Munkaerőpiaci helyzetkép

https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/munkerohelyz/munker

ohelyz15.pdf

8. Oroszi S. (1996): Extern hatások a munkapiacon, Közgazdasági

Szemle, XLIII. évf., 1996.

9. Pulay Gyula (2009): A megváltozott munkaképességű személyek

támogatási rendszere társadalmi-gazdasági hatékonyságának

vizsgálata, Állami Számvevőszék Kutatóintézete

https://www.asz.hu/storage/files/files/Szakmai%20kutat%C3%A1

s/2009/t315.pdf?ctid=739

10. Varga József (2017a): A magyarországi adószerkezet

átalakításának aktuális kérdései In: Bozsik Sándor (szerk.)

Pénzügy-számvitel-statisztika füzetek II.: 2016 . 107 p.

Konferencia helye, ideje: Miskolc-Egyetemváros , Magyarország ,

115

2016.12.01 (Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Kar).

Miskolc-Egyetemváros: Miskolci Egyetemi Kiadó, 2017. pp. 81-

87. (Pénzügy-számvitel-statisztika füzetek; 2.) (ISBN:978-615-

80543-2-4)

11. Varga József (2017b): Az adóteher-csökkentés és a gazdaság

kifehérítésének pályája Magyarországon 2010 után [Reducing the

Tax Burden and Whitening the Economy in Hungary after 2010].

PÉNZÜGYI SZEMLE/PUBLIC FINANCE QUARTERLY 62:(1)

pp. 7-20.

116

MIT MUTAT A NÖVEKVŐ EGYENSÚLYTALANSÁG?

A TARGET EGYENLEG ALAKULÁSA MÖGÖTTI

FOLYAMATOK AZ EURÓÖVEZETBEN

Pál Tamás

ELTE GTI, tanársegéd, tamasp@gti.elte.hu

Absztrakt

Az európai eszközvásárlási program megvalósítása során az euróövezet

jegybankjainak az EKB-val szembeni tartozás-követelés egyenlegei a

Target2 rendszerben jelentősen növekedtek. Ellentétben a 2011-2012-ben,

az euróválság során tapasztalt hasonló növekedéssel – az EKB magyarázata

szerint – a mögöttes okok most lényegileg különbözőek. Ennek ellenére az

egyenlegek alakulásának megoszlása a tagállamok között – Írország

kivételével – a korábbi időszakban tapasztaltakhoz azonosan alakul. A cikk

feltárja a két időszakban bekövetkező egyensúlyromlás mögötti okokat,

különbségeket és értékeli az egyenlegek növekedéséből fakadó

kockázatokat is.

Kulcsszavak: monetáris politika, euróövezet, EKB, Target2

1. Bevezetés

A 2007-2008-as pénzügyi válságot megelőzően az euróövezeti tagállamok

jegybankjainak az Európai Központi Bankkal (EKB) szembeni, az

euróövezet alapvető fizetési rendszerében megjelenő tartozás-követelés

egyenlegeinek, az ún. Target egyenlegeknek még a létezéséről sem nagyon

lehetett hallani. 2012-ben, az euróválság időszakában ezek a Target

egyenlegek hatalmasra, összesen ezer milliárd euró fölé nőttek (a

továbbiakban ezt Target egyensúlytalanságnak is nevezi a cikk),

értelmezésükről, jelentőségükről heves vita alakult ki. Túlzás nélkül

állítható, hogy az ügyet csupán egy technikai-statisztikai kérdés szintjén

kezelő véleményektől, azt katasztrofális fiskális következményekkel és

akár az euróövezet összeomlásával fenyegető rémként való

interpretációkig terjedően változtak a róla alkotott nézetek.

Az euróválság enyhülésével a Target rendszer fenti egyenlegei is

fokozatosan csökkentek. Ezáltal a körülötte zajló vita is lecsillapodott. Az

EKB mennyiségi lazításának kezdete óta azonban nemcsak hogy újra

növekedni kezdtek a Target egyenlegek, de a 2012-es csúcsot is

117

meghaladva 2017 végén már történelmi maximumon álltak (lásd 5. ábra).

Ez újra ráirányította szakma figyelmét a Target egyensúlytalanság

kérdéseire. Érdemes ezért elemezni a Target egyenlegek alakulását

mozgató folyamatokat, a két növekedési időszak közötti különbségeket is

feltárva. A tanulmány célja továbbá, hogy választ adjon arra a kérdésre,

hogy az egyensúlytalanság milyen kockázatokat hordoz az euróövezet

országaira nézve.

Felépítését tekintve az írás elsőként a Target egyenlegek, a nemzetközi

pénzforgalom és tőkemozgások, valamint a bankok finanszírozása közötti

összefüggéseket mutatja be, azaz az egyensúlytalanság jelentkezésének

alapjait. Ezt követően előbb a krízis időszak eseményeit majd az EKB

mennyiségi lazítása idején bekövetkező történéseket elemzi, feltárva a két

időszakban bekövetkező egyensúlyromlás mögötti okokat, különbségeket,

értékelve az egyenlegek növekedéséből fakadó kockázatokat is.

2. Target egyenlegek

Egy monetáris rendszerben a saját valutában történő pénzforgalom bankok

közötti elszámolása a kereskedelmi bankoknak a jegybanknál vezetett

számláin történik (Varga 2013). Az euróövezetben erre a jegybankpénzben

történő elszámolásra szolgáló rendszer a Target2.12 A jegybanki feladatok

operatív végrehajtása az euróövezetben nem az EKB, hanem a tagállamok

jegybankjainál történik. Ennek megfelelően a tagállamokban működő

kereskedelmi bankok számláit a Target2 rendszerben az adott ország

jegybankja vezeti. Ezért, amennyiben határon átnyúló pénzmozgás

történik, akkor ez két ország jegybankjainál vezetett banki számlákat érint.

Az utalást küldő bank számláját az adott ország jegybankja az összeggel

megterheli, míg a fogadó bank számláján az adott ország jegybankja fogja

az jóváírni (lásd 1.sz. ábra). Ezzel párhuzamosan változik a két jegybank

EKB-val szembeni nettó követelése is.

A ország B ország

A kereskedelmi bank B kereskedelmi bank

12 Teljes nevén: Trans-European Automated Realtime Gross settlement Express Transfer.

A mögötte álló 2-es szám azt jelzi, hogy a korábbi Target rendszert 2008-ban egy új közös

platform váltotta fel. A szakirodalomban ettől függetlenül vegyesen Target2 vagy Target

néven is használatos az elnevezése. A cikk a Target nevet használja.

118

A ügyfél számlája -100

EUR

B ügyfél számlája +100 EUR

A jegybank B jegybank

A kereskedelmi bank számlája -100

EUR

B kereskedelmi bank számlája

+100 EUR

EKB EKB

A jegybank egyenlege -100 EUR B jegybank egyenlege +100 EUR

Tranzakció: ügyfelek közötti átutalás 100 EUR értékben két ország között

1. ábra: Határon átnyúló tranzakció az euróövezeten belül

Vagyis a tranzakció hatására a banki likviditás a küldő ország

bankrendszerében csökken, a fogadó ország rendszerében nő. Egységes és

normálisan működő pénzügyi rendszerben a hiányzó likviditást a

pénzpiacon szerzik meg, például a bankközi piacon keresztül történt

hitelfelvétellel. Ez az országok közötti likviditás különbségeket, és az

ellentétes jegybanki pozíciókat kiegyenlíti. Amennyiben azonban ez

valamiért meghiúsul, a hiányzó likviditást az adott ország jegybankja által

a bankrendszernek nyújtott hitel révén lehet pótolni.

Aggregáltan nézve, amennyiben a pénzmozgások egyirányúvá válnak, azaz

tendenciaszerűen egy vagy néhány ország bankjaiból más ország vagy

országok bankjaiba irányulnak, miközben a pénzpiacok töredezetté válnak,

azaz ennek finanszírozása a piacokon keresztül nem lehetséges, akkor az

érintett tagállamokban a jegybanki likviditásnyújtás veszi át a piac

szerepét. Ennek hiányában a finanszírozás váratlan leállása

hitelösszeomláshoz, illikviditás miatt bekövetkező bankcsődökhöz,

végeredményben indokolatlanul súlyos gazdasági veszteségekhez

vezethet. Természetesen, jegybanki szempontból nézve csak szolvens

pénzintézetek finanszírozhatók a jegybank által, megfelelő fedezet mellett.

Miközben ennek révén a likviditás fenntartható marad a folyamat által

negatívan érintett országokban, a pénzbeáramlással érintett országok

bankrendszerében jelentős likviditás többlet halmozódik el, azaz

növekednek a szabad tartalékok a jegybanknál vezetett banki számlákon.

Ezzel párhuzamosan a bankszektor likviditási nehézségeivel szembesülő

országok jegybankjainak nettó tartozása az EKB felé növekszik, a

likviditásbőséggel bíró országok jegybankjai ezzel párhuzamosan nettó

követelést halmoznak fel az EKB-val szemben (lásd. 2. ábra). A teljes

119

eurórendszer a belé pumpált jegybanki többletlikviditás miatt pedig

felfújódik. inkább: felfúvódik

Pénzkiáramlással szembesülő

A ország jegybankjának

mérlege

Pénzbeáramlással szembesülő

B ország jegybankjának

mérlege

Eszközök Források Eszközök Források

Likviditásnyújtó

műveletek

(hitelek)

↑ ↑ ↑

Tőke Likviditásnyújtó

műveletek

(hitelek)

↓ ↓ ↓

Tőke

Bankjegyek és

érmék

Bankjegyek és

érmék

Kötelező

tartalékok

Target követelés

↑ ↑ ↑

Kötelező

tartalékok

Target tartozás

↑ ↑ ↑

Szabad

tartalékok

↑ ↑ ↑

Egyéb

Egyéb Egyéb Egyéb

Megjegyzés: A nyilak a változás irányát jelölik.

2. ábra: Target egyenlegek megjelenése a jegybanki mérlegekben

Forrás: (Eisenschmidt et.al., 2017., p.11.) alapján, saját koncepció szerinti

szerkesztés

Láthatjuk tehát, hogy a Target egyenlegek megjelenésének és

növekedésének egyik oka a pénzpiacokon eredő feszültség és azok

töredezetté válása, valamint a jegybanki alkalmazkodás a helyzethez,

amikor is a finanszírozásban a pénzpiac szerepét átvevő jegybankok

biztosítják a szükséges likviditást az érintett országokban. A teljes

eurórendszer a belé pumpált jegybanki többletlikviditás miatt felfújódik, de

azokban az országokban, ahol a szabad tartalékok halmozódnak fel,

várhatóan annak egy részét a bankok az egyéb jegybanki kölcsönforrások

csökkentésére használják majd fel, attól függően, hogy a bankrendszerbe

beáramló pénz milyen forrásoldali változásokat okoz.13 A jegybanki

13 Ez látható a 2. ábra jobb oldalán, a likviditásnyújtó műveletek állományának B

országbeli csökkenésében. Megjegyzendő még, hogy a pénzkiáramlással érintett A

országban a banki betétállomány csökkenése miatt a kötelező tartalékok arányos része

120

kölcsönforrások egy része így ezekben az országokban leépül, ami bár nem

ellensúlyozza, de csökkenti a teljes eurórendszer mérlegnövekedését.

Nemcsak a jegybanki likviditásnyújtás ilyen aszimmetrikus bővülése jár

együtt a Target egyenlegek növekedésével, hanem az EKB mennyiségi

lazítása, azaz a jegybanki eszközvásárlás is, amennyiben az

országhatárokon átnyúlóan valósul meg.14 Egy ilyen ügylet esetében a

megvásárolt értékpapír a jegybank eszközei közé kerül, míg a vételár

jóváírása egy másik ország bankrendszerében történik. A jegybank

forrásoldalán ezért a Target tartozás növekszik, míg a fogadó ország

jegybankjának (annak a jegybanknak, amelyikez tartozó banknál vezeti a

számláját az értékpapírt eladó befektető) mérlegében forrásoldalon a

szabad tartalékok, eszközoldalon a Target követelés növekszik, ahogy ez a

3. ábrában is látható.

Külföldről értékpapírt vásárló

A jegybank mérlege

Értékpapírt eladó befektető

szerinti

B jegybank mérlege

Eszközök Források Eszközök Források

Monetáris célú

értékpapír

↑ ↑ ↑

Tőke Likviditásnyújtó

műveletek

(hitelek)

↓ ↓ ↓

Tőke

Bankjegyek és

érmék

Bankjegyek és

érmék

Kötelező

tartalékok

Target követelés

↑ ↑ ↑

Kötelező

tartalékok

Likviditásnyújtó

műveletek

(hitelek)

Target tartozás

↑ ↑ ↑

Szabad

tartalékok

↑ ↑ ↑

Egyéb Egyéb

Megjegyzés: A nyilak a változás irányát jelölik.

szabad tartalékká válik, míg a másik országban (B) a szabad tartalékok arányos része

kötelező tartalékká lesz, tekintettel a banki betétek növekedésére. 14 Jellemzően, de nem kizárólag jelenti ez azt, hogy az adott ország jegybankja külföldi

befektetőktől vásárolja meg az értékpapírokat. Lehetséges például, hogy az olasz jegybank

olasz állampapírokat vásárol olasz tulajdonosok luxemburgi alapban tartott

befektetéseiből.

121

3. ábra: Target egyenlegek megjelenése tagországi jegybanki

eszközvásárlás hatására

Forrás: (Eisenschmidt et.al., 2017., p.20.) alapján, saját koncepció szerinti

szerkesztés

Megint csak akkor, ha az eszközvásárlási program során a fenti folyamat

aszimmetrikusan megy végbe az euróövezetben, következik be a Target

egyenlegek növekedése. Amennyiben ugyanis minden jegybank azonos

mennyiségben vásárolna külföldről, és ezek a vásárlások szimmetrikusan

eloszlanának az euróövezeti országok között, akkor a Target tartozások és

követelések azonos mértékben emelkednének és így kioltanák egymást

minden jegybanknál. Ugyancsak fontos feltétel az is, hogy ha mégis

különbség alakul ki a tagországokban, akkor ez a pénzpiacokon se simuljon

ki, azaz piacok töredezettek legyenek. Az eurórendszer teljes

mérlegfőösszegének növekedéséről is hasonló megállapítást tehetünk, mint

az előbb. Az értékpapír vásárlás növeli az eurórendszert mérlegét, de

azokban az országokban, ahol jelentős szabad tartalékok halmozódnak fel,

várható, hogy a jegybanki kölcsönforrások iránti banki igény csökken, azok

egy részét leépítik a bankok.15

A Target egyenlegek alakulását az eszközvásárlás során befolyásolja az is,

hogy az EKB maga is vásárol értékpapírokat. Ezek az EKB mérlegébe

kerülnek, míg ezzel szemben a forrásoldalon magának az EKB-nak jelenik

meg Target tartozása az értékpapírt eladó befektető számlavezető bankja

szerinti jegybankkal szemben. Ha ez egy olyan jegybank, akinek egyébként

Target tartozása áll fenn az EKB-val szemben, akkor ez csökkenti ezt a

tartozás egyenleget. Ha olyan jegybankkal szemben áll fenn, amelyiknek

Target követelése van az EKB-val szemben, akkor ez a követelés növekszik

(lásd 4. ábra).16

EKB

Értékpapírt eladó befektető

szerinti

A jegybank mérlege

15 Ebben az esetben is igaz továbbá, hogy az értékpapírt eladó befektető országában (B) a

jegybanki vásárlás következtében a banki betétállomány emelkedik, ami miatt az

emelkedő szabad tartalékok arányos részéből kötelező tartalékok lesznek. 16 Az eurórendszer jegybankjainak EKB-val szembeni követeléseinek/tartozásainak

összesített egyenlegét ugyanakkor egyetlen nettó pozícióként mutatja ki a mérlegében az

EKB (lásd EKB, 2018, p. A26.). Saját eszközvásárlásának hatására az EKB összesítve

nettó kötelezettséget, azaz Target tartozást halmoz fel az eurórendszer jegybankjai felé.

122

Eszközök Források Eszközök Források

Monetáris célú

értékpapír

↑ ↑ ↑

Változatlan

Változatlan

Target tartozás

↓ ↓ ↓

Target

követelés

A jegybankkal

szemben

↓ ↓ ↓

Szabad

tartalékok

↑ ↑ ↑

EKB

Értékpapírt eladó befektető

szerinti

B jegybank mérlege

Eszközök Források Eszközök Források

Monetáris célú

értékpapír

↑ ↑ ↑

Target tartozás

B jegybankkal

szemben

↑ ↑ ↑

Target

követelés

↑ ↑ ↑

Szabad

tartalékok

↑ ↑ ↑

Megjegyzés: A nyilak a változás irányát jelölik.

4. ábra: Target egyenlegek változása EKB eszközvásárlás hatására

Összefoglalva, mind az euróövezeti jegybanki válságkezelés, amely

többletlikviditást nyújt az eurórendszerbe, mind pedig mennyiségi

lazítással élő monetáris politika egyaránt vezethet a Target egyenlegek

növekedéséhez. Az ECB saját eszközvásárlásának kivételével azonban az

egyenleg növekedésének további feltétele, hogy a pénzáramlások

aszimmetrikusan alakuljanak az euróövezeten belül, tehát a piacok

töredezettek maradjanak.

3. Az euróválság időszaka

123

A Target egyenlegek a 2007-2008-as pénzügyi válság kirobbanásáig nem

értek el számottevő értéket és nem mutattak tendenciózus alakulást sem.

Ezt követően azonban néhány ország esetében jelentős mértékben és

meghatározott irányban mozdultak el az egyenlegek. 2010-ig ezek a

legtöbb ország esetében mérsékeltek maradtak, ezt követően azonban 2012

közepéig a Target egyensúlytalanság gyors növekedése volt megfigyelhető

(lásd 5. ábra). Az eurózónás országok e tekintetben három csoportra

bonthatók:

1. PIIGS országok: Portugália, Írország, Olaszország, Görögország és

Spanyolország. Ennek a csoportnak a Target egyenlege több

lépcsőben romlott, együttes tartozásuk a rendszerben 2012 nyarára

megközelítette az 1000 mrd EUR-t, amivel a teljes Target tartozik

egyenleg több mint 90%-át ez a csoport adta.

2. DNFL országok: Németország, Hollandia, Finnország, Luxemburg.

Az ebbe a csoportba tartozó országok folyamatosan növelték Target

követeléseiket, 2012 nyarán az összes Target követelés több mint

95%-át koncentrálva.

3. A többi eurózónás ország Target egyenlegei változóan alakultak és

nem értek el hasonlóan jelentős mértéket.

-1 500 000

-1 000 000

-500 000

0

500 000

1 000 000

1 500 000

20

08

. máj

us

20

09

. jan

uár

20

09

. sze

pte

mb

er

20

10

. máj

us

20

11

. jan

uár

20

11

. sze

pte

mb

er

20

12

. máj

us

20

13

. jan

uár

20

13

. sze

pte

mb

er

20

14

. máj

us

20

15

. jan

uár

20

15

. sze

pte

mb

er

20

16

. máj

us

20

17

. jan

uár

20

17

. sze

pte

mb

er

DNFL

PIIGS

DL

IS

124

5. ábra: Az eurórendszer jegybankjainak Target2 nettó egyenlegei

kiválasztott ország csoportok szerint (millió euró)17

Forrás: EKB

Az ábrából jól láthatóak a Target egyenlegek változásának főbb szakaszai.

Az egyenlegek a válság kirobbanásával kezdtek növekedni, amit a görög

válság gyorsított fel 2010-ben, illetve a fertőzés Olaszországra és

Spanyolországra való tovaterjedése 2011-ben. 2012 nyarán az ECB

elnökének híres beszéde18 és új állampapír vásárlási eszköz (OMT)

bejelentése19 fordulatot hozott, amely után folyamatosan csökkentek az

egyenlegek. 2014 őszétől az egyenlegek az eszközvásárlási programok

kezdetével azonban újra emelkedni kezdtek.20

A Target rendszerben növekvő egyensúlytalanság problémájára Hans-

Werner Sinn, a német Ifo kutatóintézet21 akkori vezetője hívta fel a

figyelmet, Németországot rendkívüli veszteséggel, sőt akár csőddel

fenyegető veszélyként említve azt (Sinn, 2011). Érvelése szerint a Target

tartozást felhalmozó országok eurózónából való távozása esetén a Target

tartozásnak megfelelő veszteséget a többi országnak kellene elkönyvelnie.

Sinn–Wollmershäuser (2012) írásukban a kialakult európai helyzetet

fizetési mérleg válságként azonosították, az EKB politikáját elhibázottnak

tartották. Kifejtették, hogy a pénzügyi válságot követően a folyó fizetési

mérleg hiánnyal küszködő országok egyre kevésbé voltak képesek ezt

kívülről finanszírozni, sőt a korábban felhalmozott hiány

refinanszírozásának ellehetetlenülése miatt 2011 végétől nettó

tőkekiáramlással kellett szembenézniük. Az EKB a korlát nélküli, fedezeti

körét tekintve jelentősen kibővített likviditásnyújtása valójában a fizetési

17 A már említett jelöléseken túl DL Németország és Luxemburg, míg IS Olaszország és

Spanyolország összesített adatait jelöli. 18 Mario Draghi „whatever it takes” szófordulata szállóigévé vált, amelyet 2012. július 26-

i londoni konferencián mondott először, amelynek lényege az volt, hogy „az EKB a

mandátumán belül mindent megtesz az euró megőrzésért és higgyék el, az elegendő lesz”

(Draghi, 2012, internetes forrás, oldalszám nem értelmezhető). 19 Outright Monetary Transactions, ami alapján olyan államok értékpapírjainak a

megvásárlására volt lehetőség, amelyek az Európai Stabilizációs Mechanizmus vagy

elődjének megfelelő programjaiba kerültek. Tranzakcióra tényelegesen nem került sor. 20 A nagyléptékű állampapír vásárlás ugyan csak 2015 márciusában indult el, de az

eszközfedezetű kötvények és a fedezett kötvényvásárlások új szakasza, illetve a célzott

hosszú lejáratú refinanszírozási program már 2014 őszén megkezdődött. 21 Ifo Institut für Wirtschaftsforschung, Németország egyik legbefolyásosabb gazdasági

kutatóintézete.

125

mérleg egyensúlytalanság fenntartását szolgálta, továbbá elősegítette a

privát finanszírozás kivonását ezekből az országokból. A drágább

magánfinanszírozás helyét így a Target egyenlegeken keresztül,

jegybankpénz-teremtéssel megvalósuló olcsó jegybanki finanszírozás

veszi át. Ennek révén a finanszírozás kockázatai a magánszektorból a

közszférába, a problémás országokból a stabil országokba kerülnek át. Ez

ellenösztönzést jelent a deficites országokban a szükséges makrogazdasági

korrekcióra. Egyes országok bukása a többi ország adófizetőit fogja

terhelni. Tekintve a Target tartozások nagyságát, a veszteségek olyan

méretet is elérhetnek, ami az euróövezet fennmaradását is veszélyezteti.

Annak felbomlása esetén a pozitív Target egyenlegű országok viselnék az

össze veszteséget. Javaslatuk az, hogy korlátozni, illetve csökkenteni kell

ezért a Target egyensúlytalanságot, illetve kellő fedezetet kell biztosítani a

többlet mögé az azt felhalmozó országok számára.

Bindseil–Winkler (2012) ezzel szemben az érintett országokban 2010-től

kezdődően duális, a bankszektort és a kormányzatot egyaránt érintő

likviditási válságot említenek. Rávilágítanak arra, hogy a Target

egyenlegek létezése a monetáris unió nélkülözhetetlen eleme,22 szerepe

pedig az, hogy teret ad a jegybankoknak a bankszektor számára való

likviditásnyújtásra, amelynek révén a likviditási válság enyhíthető, illetve

a hitelösszeomlás elkerülhető. Ebben az értelemben a Target

egyenlegeknek a jegybanki fedezetpolitika szab határt, vagyis az, hogy a

jegybank végső hitelnyújtása csak szolvens pénzintézetek felé valósulhat

meg.

Merler–Pisani-Ferry (2012) véleménye szerint nem válságot követő folyó

fizetési mérleg alakulásokkal magyarázható a Target egyenlegek gyors

növekedése, hanem azzal, hogy a válságot megelőző években a PIIGS

országokba jelentős magántőke beáramlás volt megfigyelhető, amit a

válság után masszív, hirtelen bekövetkező tőkekiáramlás követett. A külső

finanszírozásban megfigyelhető három ilyen hirtelen leállási szakaszt

azonosítottak,23 amely fertőzésszerűen terjedt tovább a PIIGS csoporton

belül, az egyes országok Target egyenlegeinek változása pedig ehhez volt

köthető. Megjegyzik azonban, hogy összehasonlítva a nem eurózónás EU

22 Enélkül a monetáris unió kivitelezhetetlen lenne, mivel a betétek áramlását korlátozni

kellene. 23 Rendre: 2008-ban a globális pénzügyi válság kitörésének, 2010 tavaszán a görög válság

jelentkezésének, 2011 őszén a probléma Olaszországra és Spanyolországra való

átterjedésének a hatásaként.

126

országokkal, a PIIGS országok esetében a folyó fizetési mérleg

korrekciójára lassabban került sor, ami részben az eurórendszeren belüli

Target finanszírozásnak is köszönhető.

Cour-Thimman (2013) is egyetért azzal, hogy a Target egyenlegeken

keresztül az érintett országok bankrendszerének nyújtott jegybanki

finanszírozás egy elnyújtottabb, simább fizetési mérleg kiigazodást tett

lehetővé az eurózónában. A jegybanki likviditásnyújtásnak nem ez volt

viszont a célja, hanem az, hogy a szolvens bankoknak biztosítsa a

likviditást, amivel elkerülhető volt, hogy kontrollálatlan, rendezetlen

mérlegalkalmazkodásra kerüljön sor. Utóbbi súlyos reálgazdasági

következményekkel járhatott volna, veszélyeztette volna az árstabilitást az

euróövezet egészében. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a jegybanki

lépések hiányában a pozitív Target egyenlegű országok befektetőit,

rezidenseit jelentős veszteségek érték volna a problémákkal szembesülő

országokban levő eszközeik értékvesztése miatt. Ezzel szemben a Target

egyenleg növekedése mögötti hitelnyújtás kockázatai üzletileg fedezettek,

de az esetlegesen mégis felmerülő veszteségek – leszámítva az euróövezet

teljes széthullásának esetét – az euróövezet egészében oszlanának el.

A Target egyensúlytalanság első, 2012-ben tetőző szakaszának okai abban

keresendők, hogy 2010-ben a pénzügyi krízis Európában új erőre kapott a

szuverén adósságproblémák miatt. A válság reálgazdasági

következményei, valamint a bankmentések miatt az államadósság az

eurózóna valamennyi országában nőtt. A görög adósságfinanszírozás

ellehetetlenülése különösen a magas adósságállománnyal, államháztartási

hiánnyal, gyenge bankrendszerrel küszködő országokra bizonyult

fertőzőnek. Ezekben az országokban jelentős kamatfelárak alakultak ki az

eurózóna többi részéhez képest, az államkötvény hozamok, a bankok

finanszírozási költségei és hitelkamatok is gyorsan emelkedtek.

A külső finanszírozás leállása miatt az érintett országok bankrendszere

jelentős pénzkivonással szembesült. A pénzáramlás a korábban

felhalmozott és lejáró külső adósságok megújításának meghiúsulásából,

valamint az adott országok értékpapírjainak értékesítéséből és bankjaiból

való betétkivonásból származott, iránya pedig a legjobb minősítéssel

rendelkező országok, bankjaiba és ottani értékpapírokba, legnagyobb

mértékben Németországba mutatott. Ez jelentős likviditási és forráshiányt

okozott a PIIGS csoport bankjainak, mivel a bankközi piacról nem tudták

a kiáramlást pótolni. Az euróövezetben a szuverén adósság és a banki

problémák így egymást erősítve összekapcsolódtak.

127

Az EKB alkalmazkodó monetáris politikája, amely a jegybanki

likviditásnyújtást jelentősen megnövelte a nehézségekkel küszködő

bankok felé, szükségszerűen kellett ahhoz, hogy a Target egyenlegek

növekedjenek. Ennek hiányában ilyen mértékű egyensúlytalanság nem

jöhetett volna létre. A Sinnék által felvázolt kauzalitás azonban bizonytalan

alapokon álló feltételezés. Merler–Pisani-Ferry (2012) tanulmányából

megállapítható, hogy az általuk 2008-2012 között azonosított, a

finanszírozás hirtelen leállását mutató szakaszok időben vagy megelőzték

az EKB likviditásbővítő intézkedéseit vagy azok hiányában alakultak ki.

Ez azt támasztja alá, hogy az EKB egyes intézkedései a piaci változásokra

adott reakciók voltak, amit megerősít az is, hogy az EKB kommunikációja

következetes volt a tekintetben, hogy a rendkívüli lépések indokaként

rendszeresen a töredezetté váló piacon a feszültségek csökkentése, a

transzmisszió egységes mederbe terelése jelentek meg.

Auer–Bogdanova (2017) tanulmányukban szintén ezt erősítik.

Olaszország, Portugália és Spanyolországra vizsgálva arra jutottak, hogy

ebben az időszakban a szuverén adósságkockázati felár (CDS) emelkedése

a Target egyenlegek romlásával járt együtt ezekben az országokban, vagyis

a kockázati megítélés megváltozása váltotta ki a pénzkiáramlást ezen

országokból. Az EKB elemzése (EKB, 2017a) azt állapította meg, hogy a

Target egyenlegek romlását döntően az érintett országok bankszektorában

és hazai kötvénypiacain a külföldi finanszírozás hirtelen leállása okozta,

miközben a hazai befektetők a hiányzó likviditást külföldi eszközök

eladásával is próbálták pótolni. Az olasz és a spanyol jegybank által

készített dekompozíció (Banca di Italia, 2017 és Banco de España, 2013)

is azt mutatja, hogy a két országban különböző arányban, de ugyanazok a

tényezők játszottak szerepet ebben: (i) a bankok külföldi finanszírozásának

visszaesése és (ii) a külföldiek tőkekivonása, ami nagyobb részben az

állampapírpiacról, kisebb részben az egyéb értékpapírpiacokról történt.

Összességében megállapítható, hogy az EKB politikája azzal, hogy

többletforrásokat biztosított a likviditási problémákkal küszködő országok

bankrendszerének, tompította a válság hatásait, hosszabb időt adva a

makrogazdasági korrekcióra is. Ez nem értelmezhető azonban az

egyensúlytalanságot fenntartó vagy ahhoz vezető okként, hanem az

euróövezet egységes működésének biztosításaként kell rá tekinteni. Az

euróövezeten belüli aszimmetrikus kockázatokat felfedő válságesemények

a Target egyenlegek növekedésével járnak. Utóbbiak korlátozása nem

128

lehetséges, mivel az gyakorlatilag az euróövezeten belüli szabad

pénzáramlás korlátozását, azaz az egységes euró megszűnését jelentené.

A kockázatokat tekintve a bőséges jegybanki likviditás nyújtás a fedezeti

kör kiszélesítése mellett nem EKB specifikus intézkedés, hanem a vezető

jegybankok nemkonvencionális válságkezelésének, végső hitelnyújtó

szerepének bevett eleme, amely a piaci likviditási válságok elhárítására

sikeresnek bizonyuló eszköz volt. Bár minden jegybanki likviditásnyújtás

kockázatos abban az értelemben, hogy a kockázatmentes jegybankpénzt

cserél valamilyen kockázattal bíró eszközre, de az EKB likviditásnyújtó

eszközei természetesen a szokásos jegybanki kockázatkezelő elemekkel

vannak felszerelve. A mégis realizált veszteségeket pedig nem a pozitív

Target egyenleggel bíró jegybankok, hanem az eurórendszer egésze viseli,

azaz megoszlik minden jegybank között az EKB-ban lévő tőkekulcsuk

arányában.24 A rendkívüli eszközök25 nyújtása utáni kockázat ugyanakkor

kizárólag az adott jegybankot terheli. Azon kívül, hogy azok is csak

szolvens pénzintézeteknek nyújthatók, az EKB azok kondíciói és volumene

felett is felügyeletet gyakorol, továbbá kizárt az EKB alapokmányával

ellentétes alkalmazásuk (EKB, 2017b). Bármilyen esetről is van tehát szó,

a jegybanki likviditásnyújtás mellett növekvő Target egyenlegek mögött

megfelelő fedezetű, pénzintézeteknek nyújtott hitelek állnak. Ezeken még

az euróövezet felbomlása esetén sem feltétlenül keletkeznek veszteségek.26

Egy ilyen végletes esetben ugyanakkor igaz, hogy minden egyes jegybank

a saját Target egyenlegének megfelelő külső kötelezettséget, illetve

követelést „örökölne” bilaterálisan egymással szemben, aminek

kockázatait is saját maguknak kellene viselniük. Kétségkívül nem belátható

következményekkel és veszteségekkel kellene egy ilyen esetben

szembesülni.

4. Az EKB eszközvásárlási programjának hatása

Az EKB eszközvásárlási programja új tényezőkkel bővítette a Target

egyenlegek alakulásának értelmezését. Korábban a Target egyenlegek

alakulása indikátorként mutatta az euróövezeten belüli piaci stressz

változását. Növekvő feszültség a piacokon az egyenlegek hízásával járt

együtt, ahogy a pénzáramlás a bizonytalansággal érintett országok

24 Erről az EKB alapokmánya (32. cikkely) rendelkezik. 25 ELA- Emergency liquidity assistance 26 Egyszerű példával élve gondoljunk egy német bankcsoport olasz leánybankjának

nyújtott jegybanki hitel esetére, amelynek fedezete ne is olasz állampapír legyen.

129

irányából a biztos menedéknek tekintett országok, elsősorban Németország

bankrendszerébe áramlott. Ahogy az 5. ábrán látható, az eszközvásárlás

kezdetével újra növekedésnek indultak a Target egyenlegek. Miközben

nyilvánvalóan egy nagyléptékű eszközvásárlás nemhogy nem növeli,

hanem épp ellenkezőleg, csökkenti a piaci feszültségeket, a Target

egyenlegek változása – Írország kivételével – ugyanazokat az országokat

érintette és ugyanabban az irányban, mint korábban. Ez a jelenség pedig

mindenképpen magyarázatot követel.

Ahogy a 3. és 4. ábrából látható, a határon átnyúló eszközvásárlások is

okozhatják a Target egyenlegek bővülését. Eisenschmidt et. al. (2017) írása

alapján az eszközvásárlási programnak értékben 80%-a határon átnyúló

ügylet volt, 50%-a ráadásul olyan ügylet, ahol az eladó euróövezeten kívüli

partner volt. A határon átnyúló ügyletek jellemzője, hogy a vételár az

európai pénzügyi központokban, különösen a nem euróövezeti partnerek

által az euróövezeti befektetésekhez kapuként használt német és holland

bankrendszerben landolt. Megállapításuk szerint ez váltotta ki a Target

egyenlegek ismételt növekedését, ami azonban még el is maradt attól az

értéktől, amit ez a pénzügyi központokba irányuló, határon átnyúló

pénzáramlás elvileg eredményezett. Ezáltal cáfolható az is, hogy a Target

egyenlegek növekedését piaci stressz erősödése is fűtötte volna.

Auer–Bogdanova (2017) az elemzésükben megerősítik, hogy a Target

egyenlegek emelkedése és az országkockázati felárak (CDS) változása

között – szemben a korábban tapasztaltakkal – most nincs összefüggés,

azaz nem a piaci stressz eredménye. Megadják továbbá azt is, hogy a német

egyenleg növekedése mögött az áll, hogy a teljes eszközvásárlás 60%-a

esetében olyan partner volt az eladó, aki Bundesbankhoz kapcsolódó

banknál vezeti a számláit. Kiemelik viszont azt is, hogy a Target

egyenlegek kumulálódása annak is köszönhető, hogy a pénzpiacok

továbbra is töredezettek maradtak.

Az EKB is hangsúlyozza, hogy szemben a korábban tapasztaltakkal, az

egyensúlytalanság növekedése az elmúlt két évben nem az eurózónán

belüli piaci stressz fokozódásának jele, hanem a monetáris politika

megvalósításának a következménye (EKB, 2017a). Az EKB ezen

elemzésében közölt adatokból megállapítható, hogy

⎯ az európai mennyiségi lazítás első két évében a Target

egyensúlyromlás mértéke GDP arányosan kisebb volt, mint a 2011-

130

12-es euróválság során fordulópontnak tekinthető 2012. júliusi

Draghi beszédet („whatever it takes”) megelőző egy évben;

⎯ a Target mérleg növekedése mögött jelenleg összetettebb folyamatok

valószínűsíthetők, mint 2011-12-ben, amikor PIIGS országok

irányában a külső finanszírozás váratlan leállása következett be;

⎯ az is kiderül azonban, hogy a Target egyensúlyromlásban az érintett

országok bankjainak a pénzpiacon és az adósságpapírokon keresztüli

külső finanszírozásának a csökkenése is szerepet játszott.

A Target egyenleg növekedéséről adott fenti értékeléseket alátámasztják a

nemzetközi tőkemozgások adatai is. 2016-ban a nem-euró adósságpapírok

irányába történő portfolió-átrendezés miatt rekordot döntött a portfolió

tőkekiáramlás az euróövezetből. Az euróövezeti rezidensek 2015-ben és

2016-ban rekordmennyiségben vásároltak euróövezeten kívüli

adósságpapírokat. 2016-ra ráadásul az euró bevezetése óta először a nem-

euró övezeti befektetők is nettó eladókká váltak az euró adósságpapírok

vonatkozásában (EKB, 2017c). Ez magyarázhatja általában a pénzáramlás

irányát és Target egyenleg emelkedését az említett pénzügyi központok

országaiban.

Minenna (2017) elemzése kiemeli a portfolió átrendezés különbségeit az

országok között, ami a Target tartozások koncentrálódására is magyarázatot

adhat. Olaszország esetében a hazai szereplők jelentősen növelték külföldi

értékpapír befektetéseiket, míg a külföldiek csökkentették az olasz

állampapír kitettségüket. Spanyolország esetében ehhez hasonlóan a

hazaiak portfolió-átrendezése játszotta a vezető szerepet, ugyanakkor a

spanyol bankok külső finanszírozásának csökkenése járult hozzá a Target

tartozások növekedéséhez. Portugália esetében, ahol mérsékelt maradt az

egyenleg változása, a hazaiak portfólió átrendezése nem játszott jelentős

szerepet, részben a külföldiek csökkentették portugál állampapír

befektetéseiket, részben a bankszektor külső finanszírozása csökkent,

illetve a korábbi európai mentőcsomag törlesztése járult még hozzá a Target

egyenleg romlásához. Minenna megemlíti továbbá, hogy Németország

esetében a folyó fizetési mérleg jelentős többlete is hozzájárulhatott a

Target követelések növekedéséhez.

Mindezek alapján az mondható, hogy az európai eszközvásárlási program

során megfigyelt egyensúlyromlás elsődleges oka az volt, hogy az annak

során keletkezett többletlikviditás az eurórendszerben elsősorban néhány,

többlettel bíró ország bankrendszerében csapódott ki. Másik oldalon az

131

EKB programja lehetőséget adott a hazaiak számára is a portfolió-

átrendezésre, amely során a jelentős Target tartozást felhalmozó

Olaszország és Spanyolország esetében az egyensúlytalanságot növelte,

hogy hazaiak külföldön fektették be újra a hazai értékpapír eladásokból

származó bevételeiket.

A Target tartozást felhalmozó országokban tovább csökkent a bankszektor

külső finanszírozása is. Mindez rávilágít arra, hogy az EKB

eszközvásárlási programját nem kísérte a bankrendszer töredezettségének

javulása, azaz a növekvő szabad tartalékok nem áramlottak át a gyengébb

makro helyzettel és bankrendszerrel rendelkező országokba, sőt, kis

mértékben tovább is nőtt ezen országok bankjainak függése a jegybanki

kölcsönforrásoktól.

Ugyancsak átgondolandó a kockázatokról az előző fejezetben írtak kérdése

is. Ha egy országban Target követelés halmozódik fel, akkor az

eurórendszerben konszolidált szinten az ezzel szemben a Target tartozást

felhalmozó jegybankok eszközei között szereplő értékpapírok, döntően

saját országuk államkötvényei állnak.27 Annak ellenére is van ennek

jelentősége, hogy az EKB alapokmányában szereplő kockázatmegosztás

ezekre vonatkozóan nem áll fenn, azaz az esetleges veszteségek közös

viselésének terhe kizárólag az EKB által vásárolt papírokra és a

szupranacionális kötvényekre korlátozódik.28 Az euróövezet felbomlására

vonatkozó extrém esetben ugyanis a Target követelések gyakorlatilag a

Target deficites országokkal szembeni szuverén adósságköveteléssé

válnak, tekintettel arra, hogy ezek mérete valószínűtlenné teszi

leépítésüket. Vagyis – igaz, hogy csak ebben a szélsőséges helyzetben – a

program eredeti kockázat felosztási szándékától eltérően, a Target

követeléseket bíró jegybankokat terhelné a teljes kockázat. A 6. ábra

mutatja, hogy a jelenlegi állapot szerint egy ilyen esetben elsősorban

Németországnak kellene zömében az olasz és spanyol szuverén kockázatot

futnia.

27 A államkötvények állománya 2018 elején az eszközvásárlási program során vásárolt

értékpapírok több mint 81%-át tették ki (adatok forrása: EKB), az egyes jegybankok saját

országuk államkötvényeit vásárolják. 28 A közös kockázat vállalás a közösségi kibocsátású értékpapír vásárlási program (PSPP

- Public sector purchase programme) 20%-ára terjed ki, amelyből 10-10% rendre a

szupranacionális, illetve az EKB saját maga által vásárolt kötvényekből tevődik össze.

132

6. ábra: Az eurórendszer jegybankjainak Target2 nettó egyenlegei

2017 végén (millió euró) Forrás: EKB

A kockázatokkal kapcsolatban még egy dologra érdemes felhívni a

figyelmet. A Target egyensúlytalanság növekedése – függetlenül attól,

hogyan interpretáljuk a dolgot – jelentősen átalakította a jegybanki

mérlegeket. Ez pedig (különösen, de nem kizáróan a Target követelések

legnagyobb részét adó Németországban) az EKB politikájának kritikáit

erősítette és törést okozott a közös monetáris politika egységes

támogatásában. Jens Weidmann, a Bundesbank elnöke például

rendszeresen kritizálja az EKB programját a monetáris politika kockázatai,

fiskális hatásai miatt.29 Másészt látható, hogy az eurózóna piaci

töredezettsége nem javult az EKB eszközvásárlási programja ellenére sem.

Az EKB lehetőségei tehát e területen korlátozottak. Az eredmények

elmaradása pedig ugyancsak a monetáris politika mögötti egység

megbomlásához vezethet.

5. Összegzés

29 Kiszivárgott levelében (Frankurter Allgemeine Zeitung, 2012) arra figyelmeztetett,

hogy a Target egyenlegek növekedése miatt jegybanki hitelességvesztéssel kell számolni,

illetve a fedezeti politika változtatását sürgette. 2017-ben a Die Zeit-nek adott interjújában

(Weidmann, 2017) az állampapír vásárlási programot kritizálta, ami jelentős szuverén

kockázatokat épített be a jegybanki mérlegekbe, elmosva a monetáris és fiskális politika

közötti határokat.

-600 000-400 000-200 000

- 200 000 400 000 600 000 800 000

1 000 000

EKB

Au

sztr

ia

Be

lgiu

m

Cip

rus

Ném

eto

rszá

g

Észt

ors

zág

Span

yolo

rszá

g

Fin

no

rszá

g

Fran

ciao

rszá

g

Gö

rögo

rszá

g

Íro

rszá

g

Ola

szo

rszá

g

Litv

ánia

Luxe

mb

urg

Lett

ors

zág

Mál

ta

Ho

llan

dia

Po

rtu

gália

Szlo

vén

ia

Szlo

váki

a

Euró

öve

zete

n k

ívü

li

133

A cikk áttekintette az eurózónában a válságot követően az eurózónán belül

jelentkező Target egyensúlytalanság kérdését. Az egyenlegek jelentős

növekedése nem valósulhat meg piaci töredezettség fennállása és aktív

monetáris politikai beavatkozás nélkül. Utóbbi állhat a piaci jegybanki

többletlikviditás-nyújtásból vagy jegybanki eszközvásárlásból egyaránt.

Az euróválság időszakában a Target egyensúlytalanság növekedése az

euróövezeti piaci stressz és töredezettség erősödésével függött össze,

valamint az azokat enyhíteni célzó, alkalmazkodó jegybanki

likviditásnyújtással. A cikk elveti az arra vonatkozó érvelést, amely ezt

hibás jegybanki politikának tartja, amivel az EKB a Target pozitívumot

felhalmozó országok – nem maguktól vállalt – kockázatának kárára a

makro egyensúlytalanság kiigazítását halogató országokat finanszírozta.

Egyetért azzal, hogy a kiigazításra hosszabb időt biztosított, de célját és

eredményét tekintve az euróövezet egységét szolgálta, pozitív előnyöket

biztosítva a pozitív Target egyenlegű országoknak is. Ezt támasztja alá az

is, hogy amikor az EKB egyértelműen kinyilvánította ez irányú

elköteleződését, és azt felismerte a piac, 2012 nyarától az euróválság

visszafordult, a piaci stressz és töredezettség csillapodott, a Target

egyenlegek jelentősen csökkentek. A tanulmány rámutatott arra is, hogy

kockázatok ugyan jelentkeznek, de annak kezelése nem a Target

egyenlegek korlátozásával lehetséges, ami az euróövezet működésével

ellentétes lenne és épp az egységesség érvényesülése elleni, a piaci

feszültségeket növelő tényező lenne.

Az EKB eszközvásárlási programja kapcsán megállapítható, hogy annak

decentralizált végrehajtása és a nemzetközi portfólió átrendezés vezetett a

Target egyenlegek növekedéséhez, nem pedig a piaci feszültségek ismételt

növekedése. Ennek ellenére a piaci töredezettség nem javult, a jegybanki

mérlegben megjelenő kockázatok is részben mások, mint a korábbi

időszakban. Ez a két tényező pedig rámutat a közös monetáris politika

korlátaira, továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy az eredmények

elmaradása és a kockázatok növekedése az egységes monetáris politika

mögötti támogatottságot, és ezzel a jegybanki hitelességet is kikezdi.

IRODALOMJEGYZÉK

Illő lenne Oroszi Sanyira is hivatkozni.

1. Auer, Raphael – Bogdanova, Bilyana 2017: What is driving the

renewed increase in TARGET2 balances? [Mi vezet a Target2

egyenleg ismételt növekedéséhez?] Box A in BIS Quarterly

Review, March 2017, pp.7-8.

134

2. balances: monetary policy implementation and beyond [Az EKB

eszközvásárlási programja és a Target egyenlegek: a monetáris

politika végrehajtása és azon túlmenően]. Economic Bulletin, Issue

3/2017, May 2017, pp. 21-26.

3. Banco de Espana 2013: Annual Report 2012 [Éves jelentés 2012]

4. Bindseil, Ulrich – Winckler, Adalbert 2012: Dual liquidity crises

under alternative monetary frameworks – a financial accounts

perspective [Duális likviditási válság különböző monetáris keretek

mellett – a pénzügyi számlák szemszöge] ECB Working Paper

Series No. 1478, October 2012.

5. Cour-Thimann, Phillippine 2013: Target balances and the crisis in

the euro area [Target egyenlegek és az euróövezeti válság], CESifo

Forum, Special Issue, 2013. Vol. 14, pp. 5-50.

6. Eisenschmidt, Jens – Kedan, Danielle –Schmitz, Martin –Adalid,

Ramón – Papsdorf, Patrick 2017: The Eurosystem’s asset purchase

programme and TARGET balances [Az eurórendszer

eszközvásárlási programja és a Target egyenlegek]. EKB

Occasional Paper Series No. 196 / September 2017

7. EKB 2017a: The ECB’s asset purchase programme and TARGET

8. EKB 2017b: Agreement on emergency liquidity assistance

[Megállapodás a vészhelyzeti likviditásnyújtásról], 17 May 2017

9. EKB 2017c:. Analysing euro area net portfolio investment outflows

[Az euróövezeti nettó portfolióbefektetés kiáramlásának]. ECB

Economic Bulletine, Issue 2/2017 Februray 2017, 41-45. p.

10. EKB 2018: Éves jelentés 2016.

11. Merler, Silvia – Pisani-Ferry, Jean 2012: Sudden Stops In The Euro

Area [Hirtelen leállás az euróövezetben]. Bruegel Policy

Contribution (2012/06), March 2012,

http://bruegel.org/wp-

content/uploads/imported/publications/pc_2012_06.pdf. Letöltés:

2018.02.16.

12. Sinn, Hans-Werner – Wollmershäuser, Timo (2012a): Target

Loans, Current Account Balances And Capital Flows: The ECB’s

Rescue Facility [Target hitelek, folyó fizetési mérleg és

tőkeáramlás: Az EKB kimentő eszköze]. International Tax and

Public Finance 2012. (19) 4., pp. 468-508.

13. Varga József (2013): A modern pénzrendszer működése:

Egyetemi tankönyv. Kaposvár: Kaposvári Egyetem

Gazdaságtudományi Kar, 2013. 193 p.ISBN:978-963-9821-67-5)

135

Internetes források:

1. Banca Italia 2017: TARGET2 balances and capital flows,

2017.06.19, In:

http://www.bancaditalia.it/media/views/2017/target2/index.html.

Letöltés: 2018.02.17.

2. Draghi, Mario (2012): Verbatim of the remarks made by Mario

Draghi” Speech by Mario Draghi, President of the European

Central Bank at the Global Investment Conference in London

Facility [Jegyzőkönyv Mario Draghinak, az Európai Központi

Bank elnökének a londoni globális befektetési konferencián tartott

beszédéről], 26 July 2012, In:

https://www.ecb.europa.eu/press/key/date/2012/html/sp120726.en.

html. Letöltés: 2017.05.11.

3. Frankurter Allgemeine Zeitung 2012: Die Bundesbank fordert von

der EZB bessere Sicherheiten [A Bundesbank nagyobb biztonságot

vár el az EKB-tól], 29.02.2012. In:

http://www.faz.net/aktuell/wirtschaft/schuldenkrise-die-

bundesbank-fordert-von-der-ezb-bessere-sicherheiten-

11667413.html. Letöltés: 2018.02.20.

4. Sinn, Hans-Werner 2011: Target-Salden drängen Deutschland an

den Abgrund Breakup [A Target egyenlegek a szakadékba sodorják

Németoszágot], Wirtschaftswoche, 21 February, 21.02.2011, Nr. 8,

p.35. Elérhető: http://www.wiwo.de/politik/europa/euro-krise-

target-salden-draengen-deutschland-an-den-

abgrund/6277238.html. Letöltés: 2018.02.18.

5. Weidmann, Jens 2017. Interview in the German weekly newspaper

Die Zeit with Jens Weidmann [Interjú Jens Weidmannal a német

heti újságban, a Die Zeit-ban], 06.04.2017. In:

https://www.bundesbank.de/Redaktion/EN/Interviews/2017_04_0

6_weidmann_zeit.html. Letöltés: 2017.05.11.

136

A HIÉNC KÖZTÁRSASÁG (1918. DECEMBER 6–7.) (egy egynapos történet)30

Prof. Dr. Szávai Ferenc, CSc, DSc

Kaposvári Egyetem, egyetemi tanár

Budapesti Corvinus Egyetem, egyetemi tanár

Dr. habil. Kolontári Attila, PhD

Kaposvári Egyetem, Pedagógiai Kar, egyetemi docens

1. Bevezetés

A magyar történetírás különös fejezetét képezik a magyar területeken

történő különféle államalakítási kísérletek az első világháborút követő

időszakban. Ezek többsége azért vallott kudarcot, mert hiányzott hozzájuk

a nemzetközi elismerés, nagy részük eleve rosszul volt előkészítve, vagy

éppen az ellentétes érdekek hálójában nem tudott érvényesülni a

függetlenségi akarat. Ezekről a kísérletekről meglehetősen hiányosak és

olykor meglepően pontatlanok az ismereteink, ahogy ez a Hiénc

Köztársaság esetében is van. Megalakulását 1918. november 22–24.

napokra teszik, holott erre ténylegesen 1918. december 6–7-én került sor.

Az Osztrák–Magyar Monarchia területén több kis államalakítási

kezdemény indult el a bomlás folyamatában, hiszen a területi hovatartozás

véglegesítése csak a békeszerződésekben történt meg. A cessió-

szerződések szabályozták az átadás mikéntjét, az azzal kapcsolatos

teendőket. A nemzetközi jogi alanyiság, az államutódlás szempontjából az

sem volt mellékes, hogy megtörtént-e az adott állam nemzetközi

elismerése, vagy sem. Mégis érdekes és érdemes megvizsgálnunk, hogy mi

motiválta az adott kis közösségeket az önállóságuk kimondására, a nagy

egészből történő kiszakadásra. S talán azt is érdemes megvizsgálni, hogy

miért nem lehettek sikeresek.

A háború végén a harctéri vereség, a társadalmi gazdasági, nemzeti

katasztrófa körülményei között egy korábban nem tapasztalt jelenséggel

találkozhatunk. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia államtere

fragmentálódik, mini- vagy törpeállamok egész sora jön létre a Kárpát-

medencében. Összesen hét ideiglenes államtérről tudunk a magyar Szent

30 A szerzők ezzel az írással köszöntik Dr. Prof. Oroszi Sándort, a KE Gazdálkodás- és

Szervezéstudományok Doktori Iskola törzstagját hetvenedik születésnapja alkalmából.

137

Korona országainak területén: Bánáti Köztársaság (1918. november 1–

25.), Hiénc Köztársaság (1918. december 6–7), Vendvidéki Köztársaság

(1919. május 29. – június 6.), Szlovák Tanácsköztársaság (1919. június 16.

– július 7.), Fiumei Szabadállam (1920. november 12. – 1924. március 26.),

Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság (1921. augusztus 14. –

augusztus 21.), Lajtabánság (1921. október 4. – november 5.). A tapasztalat

azt mutatja, hogy ezek a törpeállamok többé-kevésbé hasonló szcenárió

alapján jöttek létre. A függetlenség kikiáltása mögött rendszerint valamely

külső hatalom állt, ugyanakkor igyekeztek olyan látszatot kelteni, mintha

helyi kezdeményezésről lenne szó, gyakran utaltak az önrendelkezés

jogára. A deklarált függetlenséget általában ideiglenes állapotnak

tekintették, amit követett volna az egyesülés az akció mögött álló, azt

támogató államalakulattal. A támogatás rendszerint titokban történt

magánszemélyeken vagy „társadalmi szervezeteken” keresztül. A

kezdeményező ország politikai vezetése, amelynek számolnia kellett a

nemzetközi következményekkel és a győztes nagyhatalmak álláspontjával,

nagyfokú óvatosságot tanúsított, hivatalosan elhatárolódott a „kalandor

akciótól”, tagadta, hogy bármiféle köze lenne hozzá. A mini- vagy

törpeállamok jelensége általában abba a történelmi tendenciába simul bele,

amelyet a magyar társadalom Trianon kapcsán keserű tapasztalatként élt

meg, s amely egész Köztes-Európában érvényesült: az első világháborút

követően minden nemzetnek akkora államtere volt, amekkorát képes volt

saját magának kiharcolni, a másikéból kihasítani.31 Az ilyen ideiglenes

államalakulatok kikiáltása a területnövelés egyik eszköze volt, bár

kétségkívül nem a leghatékonyabb.

1918 őszére az Osztrák–Magyar Monarchia kimerült a háborúban. Ebben

a bizonytalan helyzetben a fegyverrel a kézben hazatérő katonák, az

élelmiszer- és szénhiány, a bizonytalan területi birtoklás, Nyugat-

Magyarország nemzetiségi összetétele sajátos helyzetet teremtett a

térségben. Itt jelentős számban éltek németek, akikre az új osztrák állam

potenciális szövetségesként gondolhatott az államtérért folytatott harcban.

Mivel a határok kérdése még képlékeny volt, jó eszköznek bizonyulhatott

az önálló állam megalakítására a nemzeti önrendelkezés teóriája,

különösen egy katonailag is kimerült államrészben. A Hiénc Köztársaság

létét az új Ausztria formálódásával kapcsolhatjuk össze. Mindenekelőtt

fontos hangsúlyozni az új állam megteremtésének gazdasági nehézségeit.

A kortársak közül sokan kételkedtek a területileg megcsonkított, tengeri

31 Nagy Miklós Mihály Magyarország hadtörténeti földrajza (A magyar hadtörténelem

földrajzi alapjai) PhD disszertáció. Pécs, 2004. 221.

138

kijárattól és fontos gazdasági régióktól (többek között agrárterületektől)

megfosztott osztrák állam életképességében. A történelem végül

bebizonyította, hogy az aggodalom túlzott volt, Ausztria életre ítéltetett. Az

új államalakulat szomszédságában jelentős német ajkú népesség élt, akik

Ausztria területéről is kaphattak motivációt egy önálló állam kikiáltására.

2. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának folyamata

A több, mint ötven órán át tartó tárgyalás eredményeként a háborúban

teljesen kimerült Osztrák-Magyar Monarchia 1918. november 3-án aláírta

a padovai fegyverszünetet, ahol a győztes fél arra törekedett, hogy a

dokumentum az államalakulatot még egyben találja. Az ellenségeskedést

azonnal be kellett szüntetni, a Monarchia hadseregét le kellett szerelni,

kivéve 20 békeállományú hadosztályt és minden megszállt területet ki

kellett ürítenie a Monarchiának. A Monarchia csapatait vissza kellett vonni

a Brenner-hágóig, az antantot megillették a megszállói jogok és a teljes

mozgásszabadság a Monarchia egész területén.32 Az adott történelmi

pillanatban a győztesek a monarchia területi egységének és közigazgatási

rendszerének átmeneti fenntartásában voltak érdekeltek, hogy elkerüljék az

általános káoszt és megkönnyítsék a fegyverszüneti egyezmény pontjainak

végrehajtását.

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-ben a háborút egyre kiéleződő

nemzetiségi problémáival, megmerevedett államigazgatási struktúrájával

és nemzetközi összehasonlításban gyenge gazdasági potenciállal kezdte.

Idővel a nehézségek fokozódtak. 1917 elején, a Birodalmi Tanácson a szláv

képviselők az államalakulat alkotmányrevízióját, nemzeti részállamok

kialakítását követelték. Viszont még nem kérdőjelezték meg az államot,

annak monarchikus berendezkedését. Erre az időre azonban az

emigrációban lévő nemzetiségi politikusok már a monarchia

lerombolásának programját képviselték, vagyis átmenetileg az egyes

nemzetiségi mozgalmak két irányzata eltérő koncepciót képviselt az

államtér átalakításának kérdésében.

1917-ben a szövetséges államok – egyelőre még konkrét területi

elképzelések nélkül – hadicéllá nyilvánították az Osztrák-Magyar

32 Ormos Mária: Padovától Trianonig. 1918-1920. Kossuth Könyvkiadó Budapest, 1984.

59-60.

139

Monarchia területén élő szlávok, olaszok és románok felszabadítását,

ennek mikéntje azonban a háború kimenetelétől függött.

1918. január 6-án a cseh birodalmi tanácsi képviselők csatlakozva az

emigráns mozgalmak nézeteihez, a „csehszlovák nemzetet mostantól

kezdve a dualista monarchiával és dinasztiával szembeni minden

kötelezettségtől mentesnek” nyilvánították. A délszlávok ezt az

irányvonalat fokozatosan átvették. A szövetséges hatalmak elismerték az

átállt csehszlovák egységeket hadviselő félnek, a Nemzeti Tanácsot

csehszlovák emigrációs kormánynak. Eddigi álláspontjukkal szemben a

szövetségesek október 20-án válaszként az október 4-i osztrák–német

fegyverszüneti kérelemre már Ausztria-Magyarország feloszlatását

követelték. Az összeomló frontokra tekintettel ez politikai realitássá vált.

A katonai vereség és belső összeomlás 1918 októberében az Osztrák-

Magyar Monarchia egymást követő megtagadásához vezetett a

nemzetiségek részéről. A „Csehszlovák Bizottság” Prágában már, mint az

önálló állam kormánya cselekedett, Zágrábban október 6-án szlovén–

horvát–szerb nemzeti bizottság alakult azonos szándékkal. Varsóban

október 7-én proklamálták a lengyel államot, 11-én pedig megalapították

az új formációt. Új állam lett Csehszlovákia 1918. október 28-án, Német-

Ausztria október 30-án, Magyarországon kikiáltják a köztársaságot

november 16-án és december 1-én megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén

állam. Lembergben október 19-én létrejött az Ukrán Nemzeti Tanács.

Október 21-én Ausztria német lakossága is létrehozta saját Ideiglenes

Nemzetgyűlését.

Az 1918. október 17-i császári kiáltvány alkotmánymódosítást hirdetett.

Ebben a szövetségi állammá történő átalakulás fogalmazódott meg,

amelyben minden néptörzs saját állami közösségét alkotta volna. Az

újjáalakítás nem érintette a magyar Szent Korona országainak egységét. De

ez a kiáltvány már nem tudta megmenteni a Habsburg Birodalmat, melynek

helyén új államok jöttek létre. De az új államformációk között még nem

léteztek pontos határvonalak, a területi igények, követelések gyakran

keresztezték egymást, ami súlyos fegyveres konfliktusokhoz vezetett az

érintett népek és nemzetek között az államterületért folytatott harcban.

A kiáltványnak az osztrák területeken sem volt államfenntartó hatása.

Novemberben a legfelső állami szervek befejezték tevékenységüket. A

császári kormány október 31-én átadta a Német-Ausztria államterületére

vonatkozó ügyeket a német-ausztriai kormánynak. November 11-én

140

Károly császár nyilatkozatot adott ki, amelyben előre elismerte azt a

döntést, melyet Német-Ausztria, a saját jövendő államformájára nézve hoz.

Ez a trónról való lemondást jelentette, mivel Német-Ausztria Államtanácsa

november 11-én a demokratikus köztársasági államforma mellett döntött.33

Német-Ausztria az osztrák jogi felfogásban az államok sorában új jelenség

volt, nem folytatása a Habsburgok államának, az Osztrák-Magyar

Monarchiának. Az új és régi osztrák állam kapcsolata jogi értelemben

külföldnek számított, térbeli egymásmellettiség és időbeli egymásutániság

értelmében.34

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően annak területén

három önálló állam alakult: az Osztrák Köztársaság, a Magyar Királyság

és a Csehszlovák Köztársaság. A volt osztrák tartományok közül Dalmácia,

Szlovénia, valamint Bosznia-Hercegovina az új délszláv államhoz került

(Szerb-Horvát-Szlovén Királyság). Ez utóbbi államba olvadt bele

Horvátország és a Vajdaság, valamint Montenegró. Románia a térségben a

legnagyobb területeket kapta meg, elsőként Erdélyt, a partiumi területeket,

valamint Bukovina egy részét az osztrák tartományokból. Az Osztrák-

Magyar Monarchia területének egy részét (Galícia és Bukovina egyes

területeit) foglalta magába az új Lengyel Köztársaság. Területi

átrendeződés zajlott Olaszország és Görögország között is, utóbbi javára

történő kisebb területi változásokkal.35

3. Hiénc Köztársaság (Republik Hienzenland) 1918. december 6-7.

A Nyugat-Magyarországon élő hiencek Vas, Sopron és Moson vármegyék

németnyelvű lakosságát jelentették, feltételezések szerint mintegy 300 000

lakost, akiknek zöme 125 000 fő Vas vármegye területén élt, elsősorban a

kőszegi, felsőőri, körmendi, németújvári és a szentgotthárdi járásban.36

A nyugat-magyarországi területsáv Ausztriához csatolásának ötlete

Bécsben született meg, 1906-ban Josef Patry brossurát készített a témáról.

Ebből a célból egyesületet is alapított Bécsben, de programja a térségre

33 Brauneder, Wilhelm: Österreichische Verfassungsgeschichte. 7. Auflage. Wien, 1998.

168-169. 34 Uő. 189. 35 Berend T. Iván – Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20.

században. 2. kiadás. Budapest, 1976. 255-258. 36 Brenner Vilmos: A hiénc néptörzs egykor és ma. Vasi Szemle, 1998. LII. évfolyam 5.

szám. I. rész

141

csak mérsékelt hatást gyakorolt. „Nyugat-Magyarországot

Németausztriához!” – a bécsi Alldeutsche Tagblattban e címen közölt

cikkében Patry kijelentette: 112 ezer négyzetkilométert, 878.582 lakost kér

Ausztriának. Cserét ajánlott fel Magyarországnak – Bosznia-Hercegovina

és Dalmácia lett volna az ellentétel. A régióban élő német népcsoport, a

hiencek nevéből megalkotta az új német–osztrák tartomány nevét:

Hienzenland. Az úgynevezett Hienzenlandon kívül Patry még bejelentette

igényét Győrre, Komáromra és a Kisalföld nagy részére is. Mivel azonban

ezek a területek döntően magyarajkúak voltak, az etnikai érvek helyett

gazdasági, stratégiai szempontokra hivatkozott. Bár akkor ezt a konfliktust,

amely a magyar politikai elit és közvélemény gondolkodásának

legérzékenyebb pontját, a Szent Istváni állam területi sérthetetlenségét

érintette, Ferenc József személyes beavatkozásával sikerült elsimítani, de

innentől kezdve a négy nyugat-magyarországi megye elszakításának

lehetősége bekerült az osztrák közgondolkodásba, és szerves részét képezte

Ferenc Ferdinánd nagyszabású birodalom-átalakítási programjának is.37

Tehát, mire 1918-ra a háborús összeomlás következtében napirendre került

a térség területi átrendezése, az osztrák politikai elit már kidolgozott

programmal és érvrendszerrel rendelkezett a kérdésben. Az ideiglenes

osztrák nemzetgyűlés 1918. november 22-én proklamálta igényét a

németlakta nyugat-magyar területekre. Indoklásul felhozta, hogy ezek a

területek nélkülözhetetlenek Bécs közellátása érdekében. A Karl Renner

vezette osztrák Államtanács 1918. november 17-én hivatalosan bejelentette

igényét a Károlyi-kormány által november 13-án aláírt belgrádi katonai

egyezménnyel, a Monarchiáról leválasztott, és ekkor már önállósított

Magyarország nyugati területeire. Az osztrák fél mindezt plebiszcitum

(népszavazás) keretében, a wilsoni 14 pontnak megfelelően, a népek

önrendelkezési jogára hivatkozva képzelte megszerezni. Az osztrákok

azzal érveltek, hogy ezek a területek zárt német etnikai tömböt alkotnak,

földrajzilag, gazdaságilag és nemzetileg Ausztriához tartoznak, vele

évszázadok óta a legszorosabb egységben állnak és mindenekelőtt Bécs

városának élelmiszerellátása szempontjából nélkülözhetetlenek.38 A

német-osztrák ideiglenes nemzetgyűlés is törvényjavaslatot készített elő, a

velük határos magyar területek megszerzéséről.

37 Brenner Vilmos: A hiénc néptörzs egykor és ma. Vasi Szemle, 1998. LII. évfolyam 6.

szám. II. rész., Kolnhofer Vince: A gradistyei horvátok és a magyar-osztrák határkijelölés.

PhD disszertáció. Pécs, 2008. 4. Botlik József: Nyugat-Magyarország sorsa 1918-1921.

Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2012. 11-12. 38 Botlik, 2012. 18-19. old. Ez a népszavazás végül Sopron és környéke hovatartozásának

eldöntésekor bekövetkezett.

142

Az osztrák irredenta mozgalom nem állt meg csak három vármegye,

Moson, Sopron és Vas megszerzésénél, hanem kiterjesztette elképzeléseit

Zala és Pozsony vármegye egy részére is. Az 1918 november közepén

megfogalmazott területi követelések nemcsak a propaganda területén

nyilvánultak meg, hanem abban is, hogy Bécsben még azelőtt létrehozták

a Westungarische Kanzlei-t, a Nyugat-Magyarországi Hivatalt, mielőtt az

Osztrák Államtanács hivatalosan bejelentette volna területi igényét.39 A

hivatal szabadcsapatok felállítását szervezte az elcsatolni kívánt magyar

területek elfoglalása céljából. Ez feltehetően azonos volt a Nyugat-

Magyarországi Ügyosztály intézményével, amelynek feladata a megszállás

és a közigazgatás kiépítése volt. Ennek katonai vezetője Arnold Weigert

százados volt, aki egységével megtámadta Németújvárt, s úgy akarta

elfoglalni, hogy kikiáltsa Heanzenland (Hienzenland) Köztársaságot, ami

később kimondta volna csatlakozását Ausztriához. Az ügyosztály

vezérkara végül úgy döntött, hogy a katonai támadást Sopron irányába kell

megindítani, mert ezt a várost szemelték ki a Hienzenland székhelyének.40

November utolsó napjaiban alsó-ausztriai kaszárnyákban Dr. Albert Ritter

hadnagy vezetésével leszerelt tisztek, kiknek kevés ismerete volt a nyugat-

magyarországi helyzetről, fegyvereket gyűjtöttek a nyugat-magyarországi

felkelők részére. December 5-én reggel teherautókon több csoportban

átszállították a határon, hogy átadják a gyengén felfegyverzett helyi

nemzetőrségeknek és polgárőrségeknek, akiknek az új köztársaság

néphadseregévé kellett volna alakulnia. Felhívást is vittek magukkal

Hienzenland kikiáltásáról. A felhívás utalt a nemzetek önrendelkezési

jogára, a wilsoni pontokra, a kétmillió magyarországi németre és a 309

nyugat-magyarországi falura, melyek elzárásra kerültek a német nyelvi

határoktól. Számos településen, sok ember kész volt az együttműködésre,

de rosszul voltak informálva és nem kaptak konkrét utasításokat. Nem

szállták meg a vasútállomásokat, telefonközpontokat, postákat, így a

magyar nemzetiségű hivatalnokok meg tudták akadályozni, hogy

összeköttetés jöjjön létre az egyes települések között, és a magyar

hatóságok rögtön ellenlépéseket is tudtak tenni.41

39 A Államtanács november 14-i törvényjavaslata „Német-Ausztria területének

terjedelméről, határairól és viszonyairól.” 40 Botlik, 2012. 22-23. 41 Kolnhofer, 2008. 38-39.

143

A fegyverszállítmányok egy kivételével nem értek célba. Lajtaújfalunál és

Királyhidánál a magyar hatóságok kezébe kerültek, a Kabold felé tartót

még Schwarzenbachnál az osztrák csendőrség tartóztatta fel. A legnagyobb

szállítmány Sopron felé tartott, útközben néhány településen beszédeket

tartottak és fegyvereket osztottak, emiatt későn érkezett Nagymartonba. A

környező településekre agitátorokat küldtek és a soproni bevonulást

másnapra tervezték. A megszakadt telefonösszeköttetés miatt nem tudták,

hogy a többi településen nem sikerült az akció.42

Eredetileg Sopronban tervezték kikiáltani az új államot, végül 1918.

december 6-án este Nagymarton járási székhelyen kiáltották ki a

Hienzenland Köztársaságot, amelyről a rossz telefonvonalak miatt a

legtöbb helyen nem is értesültek. Az új köztársaság kikiáltása érintette

mind a 309 nyugat-magyarországi községet, felvetette a Republik

Hienzenland Anschluss lehetőségét az akkori Ausztriához, kimondta az

ideiglenes hiénc köztársasági kormányzat létrehozását Sopronban és

rendelkezett a Hienzenland Köztársaság nemzetgyűlési választásáról.43

A magyar ellenlépésekre nem kellett sokat várni. Sopronban

riadóegységeket hoztak létre, honvédekből, nemzeti gárdistákból és

pályaudvari őrségből, és még aznap december 6-án éjjel páncélvonattal

magyar csapatok indultak Nagymartonba. Hajnalra körbevették a

települést. A túlerő láttán a helyi német nemzetiségű magyar

állampolgárokból álló, osztrákpárti nemzetőrség ellenállás nélkül letette a

fegyvert. Az osztrák tiszteknek sikerült elmenekülniük, a helyi vezetőket

őrizetbe vették, ügyükben bűnvádi eljárást indítottak, de a Károlyi-

kormány utasítására közkegyelmet kaptak. A fegyveres betörésnek egy

áldozata volt, Franz Temmer hadnagy, aki Győrben néhány hét múlva,

valószínűleg sebesülésébe belehalt. Ő az egyetlen halottja a „Hienzenland

Köztársaság” kalandnak.

Az osztrákok Vas megyébe is terveztek betörést Stájerországból, de ez

időben nem volt összehangolva az északival. A nagymartoni események

hallatán lemondtak az akcióról. Az osztrák Államtanács hivatalosan

tagadta, hogy köze lenne a nyugat-magyarországi osztrák betöréshez,

valamint „Heanzenland” kikiáltásához, és a katonai támadást ismét

42 Uő. 39. 43 Gerald Schlag: Aus Trümmern geboren…. Burgenland 1918-1921. Eisenstadt, 2001.

136-139.

144

felelőtlen egyéni túlkapásnak minősítette.44 A bécsi újságok azonban

december 7-én, feltehetően az előzőleg megkapott felhívások alapján,

Heinzenland kikiáltásáról tudósítottak. Ezt a tényt Magyarország fel tudta

használni az Ausztria elleni támadásra. A kormány tiltakozott Hans

Cnoblochnál, az osztrák kormány budapesti képviselőjénél a fegyveres

határsértés miatt. Otto Bauer osztrák külügyi államtitkár szerint a terv a

kivitelezés dilettantizmusa miatt bukott el, veszélyeztetve ezzel a

Magyarországról érkező élelmiszerszállítmányokat.45 Wiener Neustadt

polgármestere Anton Ofenböck elhatárolódott a kísérlettől. Maga Josef

Suchard a Nagymartoni népi tanács elnöke és az ottani nemzeti gárda

parancsnoka véletlennek nevezte a fogságba esésüket.

Máig nem lehet pontosan tudni, hogy valójában kitől származott a bécsi

német nacionalista körökben megszületett önálló köztársaság

(Hienzenland) kikiáltásának ötlete. Eddigi ismereteink szerint Raimund

Neunteufel, az osztrák Ideiglenes Nemzetgyűlés keresztényszocialista

képviselője, a Westungarische Kanzlei nevű szervezet, továbbá a Verein

zur Erhaltung des Deutschtums in Ungarn tagjai és néhány Alsó-Ausztria

déli részéről származó szociáldemokrata játszottak szerepet benne.46

Később letagadták ezt, és a bizonyítékokat igyekeztek megsemmisíteni.

Bizonyos, hogy a terv kiötlői kevés megbízható információval

rendelkeztek a térségről. A vágyaikra és hallomásokra támaszkodtak, és

kevés politikai tapasztalattal rendelkeztek. A propagandaanyagokat

bizalmi embereik útján terjesztették a falvakban.

Az akció bukása után vált ismertté, hogy abban fontos szerepe volt Viktor

Käfter nagymartoni munkásvezetőnek és a szociáldemokrata

testvérpárnak, Josef és Hans Suchard-nak is. A magyar források szerint

Arnold Weigert százados volt a kulcsszereplő, aki a Westungarische

Kanzlei katonai osztályát vezette. Szabadcsapataival Fürstenfelből

Güssingbe tört, azzal a céllal, hogy kikiáltsa a Heinzenland Köztársaságot,

amely majd a következő lépésben Ausztriához csatlakozott volna. Az új

köztársaság központjává Sopront akarta tenni, azt remélte, hogy a környező

falvak németajkú lakossága nagy egyetértéssel támogatja őt. A tervet

végtelen optimizmus és naivitás jellemezte, azt hitték, hogy elegendő az

44 Botlik, 2012. 27-28. 45 Kolnhofer, 2008. 39-40. 46 Hans Suchard (1893-1968): Osztrák újságíró, szakszervezeti titkár és politikus. A

Burgenlandi Tartományi Tanács képviselője. Testvérével megszervezte Sopronban a

Republik Heinzenlandot, majd fogságba került és a Károlyi-kormány amnesztiájával

szabadult még a bírósági tárgyalás megkezdése előtt, 1918. december 26-án.

145

Egyesült Államok által hirdetett „önrendelkezési jog” elvére hivatkozni és

a „demokratikus népmozgalom” azonnal nemzetközi elismerést és

védelmet kap. A sajtó és a propaganda segítségével a nyilatkozatot széles

körben ismertették.

A háborút követő krízisnek ebben a korai szakaszában a magyar

kormánynak még elegendő eszköz és mozgástér állt rendelkezésére, a

szintén nem túlságosan erős ellenfél kalandor próbálkozását elhárítsa.

Mindenesetre az alig 24 órás történet rámutatott arra, hogy Budapestnek

valamit kezdenie kell a nyugat-magyarországi helyzettel. A kiszakadási

törekvés veszélyes folyamatokat indíthatott volna el.47 A magyar kormány

1919. január 29-én határozott arról, hogy önrendelkezési jogot ad a terület

német lakosságának. A VI. számú néptörvény értelmében a

Magyarországon élő német ajkú magyar állampolgárok egységes nemzetet

alkotnak, autonóm jogterületet képeznek. A törvény értelmében a

magyarországi németek saját ügyeik intézésére létrehozhatták autonóm

önkormányzati szerveiket, nemzetgyűlésüket, a magyar országgyűlésben

számarányos képviselet illette meg őket, ügyeiket országos szinten a német

minisztérium intézte, a német miniszter a magyar kormány tagja volt.48

A nyugat-magyarországi terület hovatartozásának kérdése és ügye sokáig

nem szerepelt a béke előkészítés tematikájában, végül az osztrák

békeszerződésben (Saint-Germain-en Laye) 1919. szeptember 10-én dőlt

el Ausztria javára. A jelenlegi határok az 1921-es soproni, és a köztudatban

lényegesen kevésbé ismert, 10 őrségi falu hovatartozását érintő 1923-as

népszavazást követően rögzültek.

Nyugat-Magyarország esetében nem érdektelen megjegyezni, hogy 1920-

1921 folyamán a magyar fél magatartása céljában és eszközrendszerében

sok hasonlóságot mutat az osztrákok a „hienzenlandi” kalandjával:

irreguláris alakulatok tevékenysége a térségben, hivatalos kormányzati

elhatárolódás az akciótól, egy ideiglenes állam (Lajtabánság) kikiáltása az

önrendelkezési jogra hivatkozva, a végső stratégiai cél pedig – a

fejlemények optimális alakulása esetén – a vitatott terület megszerzése

illetve megtartása. Mindezek a mozzanatok jól mutatják, hogy van

létjogosultsága a történeti magyar államtérben 1918-1921 folyamán

létrejött ideiglenes törpe- vagy mini-államok összehasonlító vizsgálatának.

47 Kolnhofer, 2008. 139-145. 48 Tóth Imre: A nyugat-magyarországi kérdés 1922-1939 - Diplomácia és helyi politika a

két világháború között. Doktori disszertáció. Sopron, 2006. 42-43.

146

IRODALOMJEGYZÉK

1. Bachinger Karl T: Umbruch und Desintegration nach dem Ersten

Weltkrieg. Österreichische wirtschaftliche und soziale

Ausgangssituation in ihren Folgewirkungen auf die Erste Republik.

Habilitationsschrift der Wirtschaftsuniversität Wien, Wien 1981.

139-144. old.

2. Berend T. Iván – RÁNKI György: Közép-Kelet-Európa gazdasági

fejlődése a 19-20. században. 2. kiadás. Budapest, 1976.

3. Botlik József: Nyugat-Magyarország sorsa 1918-1921. Magyar

Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2012.

4. Brauneder, Wilhelm: Österreichische Verfassungsgeschichte.

7. Auflage. Wien, 1998.

5. Brenner Vilmos: A hiénc néptörzs egykor és ma. Vasi Szemle,

1998. LII. évfolyam 5. szám. I. rész

6. Brenner Vilmos: A hiénc néptörzs egykor és ma. Vasi Szemle,

1998. LII. évfolyam 6. szám. II. rész.

7. Kolnhofer Vince: A gradistyei horvátok és a magyar-osztrák

határkijelölés. PhD disszertáció. Pécs, 2008.

8. Nagy Miklós Mihály Magyarország hadtörténeti földrajza (A

magyar hadtörténelem földrajzi alapjai) PhD disszertáció. Pécs,

2004.

9. Ormos Mária: Padovától Trianonig. 1918-1920. Kossuth

Könyvkiadó Budapest, 1984.

10. Schlag Gerald: Aus Trümmern geboren…. Burgenland 1918-1921.

Eisenstadt, 2001.

11. Tóth Imre: A nyugat-magyarországi kérdés 1922-1939 -

Diplomácia és helyi politika a két világháború között. Doktori

disszertáció. Sopron, 2006.

147

PIGOU A.C. ÉS COASE R. VITÁJA AZ EXTERNÁLIÁK

KAPCSÁN49

Prof. Dr. Szlávik János, MTA doktora

Eszterházy Károly Egyetem, Professor Emeritus,

szlavik.janos@uni-eszterhazy.hu

Absztrakt

A 20. század két nagyhatású közgazdászának Pigou A.C.- nak és Coase R.-

nak az externáliák kapcsán lezajlott vitájáról, a tranzakciós költségekről és

ezek környezetszabályozásra gyakorolt hatásáról szól a cikk (a terjedelmi

korlát miatt ezek néhány jellemző aspektusáról).

Kulcsszavak: extern hatások, tranzakciós költségek, környezetszabályozás,

környezetpolitika

Oroszi Sándor Professzor munkássága során komoly figyelmet fordított a

közgazdaságelmélet elemző bemutatására, és jelent meg cikke a

Közgazdasági Szemlében az externáliákról is. Ezért választottam a cikk

tárgyának a 20. század két nagyhatású közgazdászának, Pigounak és

Coasenak az externáliákról és a piacszabályozásról, ezen belül a

környezetszabályozásról kifejtett néhány következtetésének az

ismertetését, részben elemzését.

1. Gondolatok az externáliákról

Pigou A. C. angol közgazda 1920-ban az Economics of Welfare (A jólét

gazdaságtana) című munkájában azzal, hogy különbséget tett magán és

társadalmi költségek között, megvetette az alapját a külső gazdasági

hatások (externáliák) elméletének. Az externáliák káros gazdasági

hatásainak kiküszöbölésére az adózást javasolta. Az általa javasolt

módszert napjainkban is Pigou-féle adózásnak (Pigovian tax) nevezik.

Pigou, Alfred Marshallnak volt a tanítványa, a 20. század nagyhatású

közgazdászával J. M. Keynessel együtt. Mesterét Jevons W.S., Menger C.

49 A cikk a 2013-ban „Fenntartható gazdálkodás” címmel megjelent

könyvem 5. fejezete egyes részeinek felhasználásával készült, azok

továbbgondolásával, továbbírásával.

148

és Walras L. mellett a neoklasszikus közgazdaságtan legfontosabb

képviselőjének tartják, Ezt azért fontos megjegyezni, mert Pigou ebben a

körben vált tudós közgazdásszá és fejlesztette tovább a neoklasszikus

irányzatot.

Az externáliák fontos sajátossága, hogy azok közvetlenül és nem a piacon,

az árakon keresztül érvényesülnek. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az

emberek jólétére gyakorolt externális hatás legalább olyan fontos, mint az

árral rendelkező piaci termékek és szolgáltatások hatása, akkor ebből az

következik, hogy a Pareto értelemben vett egyensúly éppen azért nem

optimális megoldás, mert a külső hatásoknak, vagyis a mások által végzett

tevékenységek mellékhatásainak ára vagy helytelenül van megállapítva,

vagy azoknak egyáltalán nincs ára.

Már csak oktatási szempontok miatt is szívesen idézem a következő rövid

definíciót, amelyet Mishan E. J. fogalmazott meg Költség-haszon elemzés

című könyvében: „Külső hatás [...] egy személy vagy vállalat törvényes

tevékenységének véletlen mellékhatása egy másik személy vagy vállalat

profitjára, illetve jóléti szintjére." (Mishan, 1982. p.137.)

R. Coase Nobel-díjas közgazdász a következőképpen definiál: „externália

az a hatás, amit egy egyén döntése gyakorol egy másik egyénre, aki maga

nem volt részese a döntésnek. „A" vásárol valamit „B"-től, „A" vásárlási

döntése hatással van „B"-re, de ezt a hatást nem tekintjük externáliának.

Viszont, ha az „A" és „B" közötti tranzakció hatással van „C"-re, „D"-re és

„E"-re, akik nem részesei a tranzakciónak, például oly módon, hogy a

tranzakció következtében jelentkező zaj vagy füst kárukra van, akkor „C"-

re, „D"-re és „E"-re gyakorolt hatást „externáliának" hívjuk." (Coase R. H.,

2004. p. 41.)

Idézett könyvében Mishan az externáliák sajátos jellegét egy

levegőszennyezésből adódó konfliktuson és annak népmeseszerű

megoldásán keresztül jellemzi. „Két tulajdonosnak egymás mellett fekvő

üzeme („A" és „B"). Az „A" gyár cipőket gyárt, s egy olyan régi

széntüzelésű erőmű biztosítja az energiaellátását, amely annyira sok füstöt

bocsát ki, hogy ez komolyan veszélyezteti a „B" csokoládégyár termelését.

A „B" gyár ügyvezető igazgatója panaszt emelt az „A" gyár ügyvezető

igazgatójánál, azonban minden eredmény nélkül. Majd az „A" gyár

tulajdonosának a lánya és a „B" gyár tulajdonosának a fia házasságot köt

egymással, aminek eredményeként a két gyár közös tulajdonba és közös

ellenőrzés alá kerül, az ifjú pár pedig mindhalálig boldogan él. A füst

149

költsége, ami megegyezik annak a kárnak az összegével, amit ez a „B" gyár

termelésére gyakorol, többé már nem külső hatás, amelyet az „A" gyár idéz

elő, és amelytől a „B" gyár szenved. Ez már egyértelműen az „AB" közös

vállalat költségeként jelentkezik, s a két gyár közös tulajdonosai nyilván

megkeresik majd a módját, hogy hogyan lehet ezt a költséget csökkenteni.

Vagy füstkorlátozó berendezéseket szerelnek az „A" gyárban, vagy - ha ez

olcsóbb - az „A" gyár kibocsátási szintjét csökkentik." (Mishan, 1982. p.

138.)

Lám a közös tulajdon miatt megszűnt a külső externális hatás. A hatás

belsővé vált. Nem szűnt meg azonban a környezetszennyezés, amit vagy a

termelés visszafogásával vagy a füstszűrő beépítésével csökkentenek.

Az egy árucikkre vonatkozó piaci tökéletlenségek, externáliák hatásai az

összes termelési tényező, így a nyersanyagok, a munka stb. keresletére is

hatnak. Az externáliák torzítása miatt a gazdálkodók téves információkhoz

jutnak. Torzulnak azok az értékítéletek, amelyek hatására az erőforrások

allokációja, a termék- és szolgáltatási szerkezet formálódik.

Az externális hatások miatti torz kalkulációk olyan tevékenységek

kialakítására és fejlesztésére ösztönözhetnek, amelyeket a társadalmi jóléti,

tágabban a fenntarthatósági szempontok miatt valójában nem is lett volna

szabad elindítani, nem is beszélve fejlesztésükről. A szennyező hatásuk

révén ezek ugyanis olyan nagy költségráfordítást igényelnek a

társadalomtól, mely költségnagyságok jelentősen túl is haladhatják a te-

vékenységek hozamait. A káros hatást végső soron az egész gazdaság és az

egész társadalom megérzi.

Az externáliák kérdését leginkább a gazdaság- társadalom- természet

viszonyában vizsgáljuk. Az extrenáliák hatáselemzését és az externáliák

internalizálásának problémakörét a környezetgazdaságtan tárgyköréhez

soroljuk. Holott externális hatások a gazdaság egyéb területeink is

jelentkeznek.

Oroszi Sándor 1996-ban a Közgazdasági Szemlében elemezte az extern

hatásokat a munkaerőpiacon. Mint írta azért olyan rövid a cikk hivatkozási

listája, mert nagyon kevés tanulmány jelent meg ebben a tárgykörben (ez

azóta is így van). Ebben a cikkében Oroszi Professzor a következőket

állapítja meg: „Extern hatások léte esetén még a mikroökonómia által

feltételezett „tökéletes piac” sem eredményezhet Pareto- optimális

állapotot, a korrekció nélkül érvényesülő piaci mechanizmusok

150

hatékonyságvesztést, jóléti veszteséget okoznak” (Oroszi S., 1996. p.

1114.)

„Az externáliák pontos felismerésére, mérésére nincs lehetőség „akárcsak

a gazdasági élet sok más területén”, emiatt jelentős a bizonytalanság e

szférában is. Esély mutatkozik ugyanakkor bizonyos „hüvelykujj

szabályok” megfogalmazására (az externáliák előjele, intenzitásuk

megközelítésű becslése alapján) és ezek bázisán történő beavatkozásra.

Ezek hatására a gazdaság nyilván nem kerül Pareto- optimális állapotba, de

csökkenthető a hatékonyságvesztés és a jóléti veszteség.” (Oroszi S., 1996.

p. 1114.)

2. Az externáliák internalizálásáról

A külső gazdasági hatások, az externáliák hatásos kezelési módja az, ha a

gazdálkodás rendszerében e hatásokat valamiképpen belsővé teszik,

internalizálják.

A környezeti szabályozás alapvető feladata, hogy a környezet és a gazdaság

érdekeit a társadalom érdekeinek megfelelően úgy alakítsa, hogy azok

hosszú távon harmóniába kerüljenek a természettel.

A környezetszabályozásnak az alábbi fő céljai vannak:

- a természeti javak takarékos felhasználása,

- a környezetszennyezés ökológiailag megengedhető szintre csökkentése,

illetve a szennyezés megelőzése,

- a környezetvédelmi feladatok költségeinek optimalizálása,

- a környezeti érdeknek gazdálkodói és fogyasztói belső érdekké való

transzformálása.

A megoldás eszközei sokfélék lehetnek. Bizonyos esetekben a kormányzat

által való szabályozás az üdvözítő. Ezen belül egyre fontosabb szerepet kap

a közgazdasági eszközökkel történő piacszabályozás.

Más esetekben azonban hatásosak a magánmegoldások, önkéntes

megállapodások stb.

A szabályozás mögött általában a szennyező- fizet elv érvényesül (polluter

pays principle- PPP).

Coase R. vitatkozva Pigouval, felveti, hogy elméletileg nézve a társadalmi

költségek kérdését egyáltalán nem biztos, hogy mindig a károkozók

adóztatása az egyedüli jó megoldás.

151

A következőképpen érvel: Tegyük fel, hogy az adó egyenlő az okozott kár

értékével. A gondolatmenetemet azzal a példával szemléltettem, amelyben

egy gyár füstje évi 100 dollár kárt okoz, de a füstszűrő berendezést 90

dollárért fel lehetne szerelni. Mivel a füstkibocsátás azzal jár, hogy a gyár

tulajdonosa 100 dollár adót fizet, ezért fel fogja szereltetni a berendezést,

és megtakarít évi 10 dollárt. Mindamellett ez a helyzet nem biztos, hogy

optimális. Tegyük fel, hogy a kárt elszenvedők el tudják ezt kerülni, olyan

lépésekkel, amelyek évi 40 dollárba kerülnének nekik. Ebben az esetben,

ha nem volna adó, és a gyár füstöt bocsát ki, a termelés értéke évi 50

dollárral nagyobb lenne (90 dollár mínusz 40 dollár). A későbbiek során

megjegyeztem, hogy ha növekszik a gyár közelébe települő lakók vagy

üzletek száma, az adott mennyiségű füstkibocsátással okozott összes kár

növekedni fog. Ez nagyobb adókat jelent, ha folytatódik a füstkibocsátás,

ennek következtében a gyár a korábbinál nagyobb füstszűrési költségeket

is elvállal, hogy elkerülje a magasabb adókat. Akik viszont úgy döntenek,

hogy a gyár közelében költöznek, nem veszik számításba ezt a

pluszköltséget. Ezt könnyen illusztrálhatjuk ugyanezekkel a számokkal.

Tegyük fel, hogy eredetileg senki sem lakott a gyár közelében. Van füst, de

nincs kár, és így adó sincs. Most tegyük fel, hogy egy ingatlan-befektető

úgy dönt, hogy egy újabb lakónegyedet épít a gyár környékén és ennek

következtében a füst által okozott kár évi 100 dollárra nőtt. Az

ingatlanberuházó számíthat arra, hogy a gyár tulajdonosa felszerelteti a

füstszűrő berendezést 90 dollárért, mivel ezzel megtakaríthat 100 dollár

adót. A gyár közelébe települők semmi kárt nem szenvednek, mivel nincs

füst. De a helyzet nem biztos, hogy optimális. Az ingatlanberuházó esetleg

választhatott volna egy ugyanennyire megfelelő és füstmentes környéket

plusz évi 40 dollárért. A termelés értéke újra csak nagyobb lenne évi 50

dollárral, ha nem lenne adó, és a gyár továbbra is kibocsátaná a füstöt.

Azt is írtam, hogy ha a gyártulajdonosoknak a kár értékével azonos mértékű

adót kell fizetnie, akkor kívánatos a kettős adórendszer bevezetése, hogy a

körzet lakosai fizessenek a gyártulajdonos kármegelőzést célzó

pluszköltségével megegyező összegű adót. Ez könnyen megmutatható. A

gyártulajdonos költsége a mi példánkban 90 dollár évente. Tegyük fel,

hogy 90 dollár adót vetnek ki a környék lakóira. Ebben az esetben az

ingatlan-befektető inkább másutt építené fel a lakónegyedet, 40 dollár

pluszköltség kifizetésével, de elkerülve az évi 90 dolláros adót, aminek

következtében a gyár továbbra is füstöt bocsát ki, és a termelés a

maximumon van.

152

Hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy a kettős adórendszer vagy

egyáltalán bármiféle adórendszer bevezetését szorgalmaztam. Csak arra

mutattam rá, ha az adót a kár értéke alapján vetik ki, akkor kívánatos

megadóztatni azokat is, akiknek a jelenléte költséget ró a káros hatásokért

felelős vállalatra. De amint mondtam A társadalmi költség problémája

című tanulmányomban, bármely adórendszer hemzseg a problémáktól, és

ami kívánatos lenne, az esetleg nem lehetséges (Coase R., 2004. p. 217.).

A valóságban – Budapesten előforduló példa is bizonyítja, mennyire igaza

van Coasenak. A 80-as években, amikor már kurzust is lehetett indítani

környezet- gazdaságtanból a Műegyetemen, az externáliákkal foglalkozó

órán gépész hallgatóim mesélték el az alábbi esetet. Két hallgatóm nyári

gyakorlatát nyomdában töltötte Pesten. Már bírósági szakaszban volt az

„ügy” a gyár és a szomszédos lakók között. Az történt, hogy a nyomda

építésekor a tervezők ügyeltek arra, hogy a nagyon zajos gépeket az

épületnek abba a végébe helyezzék, ahol nem voltak házak (ott akkor egy

sportpálya volt). Az ingatlanfejlesztők erre nem figyelve új panellakásokat

építettek oda, kiváltva a lakók zaj miatti jogos panaszát.

A Coase féle megoldás nemcsak gazdasági, de társadalmi szempontból is

megoldhatta volna a problémát. Így viszont egy elhúzódó pereskedés lett

az ügy vége.

Az előbbi megjegyzésekből látható, hogy R. Coase-nak komoly

fenntartásai voltak az externális költségek Pigoui-féle adóztatással történő

megoldási módjáról. Ő, a tranzakciós költségeket felfedezve és elemezve,

más megoldási módokban gondolkodott. 1960-ban megjelent, ma már

klasszikusnak számító tanulmányában az állította, hogy ha a tranzakciós

költségek elhanyagolhatók; ha az érintett felek szabadon tárgyalhatnak

egymással; és ha az érintettek száma kicsi, a bíróság bármelyik félnek

megadhatja a jogosultságot, hatékony elosztás jön létre. A bíróság

döntésének mindössze az az eredménye, hogy megváltoztatja a költségek

és hasznok megoszlási arányát az érintett felek között. Ez a következtetés

Coase-teoréma néven vált közismertté.

Tanulmányában Coase nem fogalmaz meg tételt, de az ún. Coase-tétel

megfogalmazással egyetért. Amint írja: „Sem a „Coase-tétel" elnevezés,

sem annak szabatos megfogalmazása nem tőlem származik. Mindkettőt

Stiglernek köszönhetjük. Az viszont igaz, hogy az általa kifejtett tétel olyan

munkámon alapul, amelyben ugyanez a gondolat megtalálható, csak más

formában." (Coase R., 2004. p. 217.)

153

Stigler a következő szavakkal fogalmazta meg a Coase-tételt: „tökéletes

verseny körülményei között az egyéni és társadalmi költségek egyenlők

lesznek." (Stigler G. In. Coase R., 1966. p. 113.)

3. Tranzakciós költségek, és Coase szerinti megoldás

Coase a következőket írta: „Ahhoz, hogy megmagyarázzam, mire valók és

mit csinálnak a vállalatok, szükségesnek láttam, hogy bevezessek egy

olyan fogalmat, amit abban a cikkben az ármechanizmus használatának

költsége, a szabad piacon végrehajtott tranzakció költsége, vagy

egyszerűen »piaci költség« névvel illettem. Ugyanerre a fogalomra A

társadalmi költség problémája című tanulmányomban »a piaci tranzakciók

költsége« kifejezést használtam. A közgazdasági szakirodalomban végül

»tranzakciós költségek« néven vált ismertté. A következőképpen

fogalmaztam meg, hogy mi is jár a fejemben: »Hogy végrehajthassunk egy

piaci tranzakciót, szükség van arra, hogy kiderítsük, kivel is akarunk

kapcsolatba lépni, hogy az emberek tudomására hozzuk, bizonyos

feltételek mellett üzletet szeretnénk velük kötni, hogy tárgyaljunk, amíg el

nem jutunk a végső alkuig, hogy lefektessük a szerződést, hogy

ellenőrizzük, vajon a másik fél betartja-e a szerződésben megállapított

kötelezettségeit, és így tovább.«" (Coase R., 2004. p. 163.)

Dahlman a következőképpen finomította a tranzakciós költségek fogalmát:

„keresési és információs költségek, alku- és döntési költségek, ellenőrzési

és kikényszerítési költségek". (Dahlman C., 1979. p. 148.) Az a

meggyőződésem, hogy a tranzakciós költségek fogalma nélkül - ami

jelenleg javarészt hiányzik a közgazdasági elméletből - lehetetlen

megérteni a gazdasági rendszer működését, képtelenség hasznos módon

elemezni annak sok problémáját, nem lehet meghatározni a szükséges

gazdaságpolitika megfelelő kiindulópontját - írja Coase. Majd így folytatja:

Azt vizsgáltam meg, hogy mi történne egy olyan világban, ahol a

tranzakciós költségeket nullának tekintenénk. Ezzel nem az volt a célom,

hogy leírjam, milyen lenne az élet egy ilyen világban, pusztán egy egyszerű

közegben szerettem volna kifejteni az érveket, és - ami még fontosabb -

világossá akartam tenni, hogy milyen alapvető szerepet játszanak a

tranzakciós költségek a gazdaság legfontosabb intézményeinek

formálásában. Két helyzetet vizsgáltam meg. Az egyikben a vállalatok

kötelesek a tevékenységük által másoknak okozott kár megtérítésére, a

másikban nem. Az illusztrációnak szánt, de kritikusaim által gyakran

idézett példában marhatenyésztők állatai tilosba tévedtek, és legázolták a

154

szomszédos farmerek termését. Úgy véltem, sikerült kimutatnom, hogy ha

a tranzakciós költségeket nullának tekintenénk, és a felek jogai jól

meghatározottak volnának, az erőforrások elosztása mindkét helyzetben

azonos lenne. Az én példámban, ha a marhatenyésztőnek kellett kifizetnie

a marhák által okozott kár értékét a farmernek, akkor ezt minden bizonnyal

a költségei között tartotta volna számon. De ha a marhatenyésztő nem volna

köteles kártérítésre, akkor a farmer volna hajlandó fizetni a

marhatenyésztőnek a kár értékének megfelelő összeg erejéig azért, hogy

rábírja a károkozás beszüntetésére. Így, ha a marhatenyésztő változatlanul

folytatja a tevékenységét, és kárt okoz a termésben, akkor nem kapja meg

ezt az összeget, ami így a további marhatenyésztés költségévé válna. A kár

mindkét helyzetben ugyanazzal a költséggel jár a marhatenyésztő számára.

Emellett viszont rámutattam egy másik tényezőre is, ami fontos szerepet

játszik a további elemzésben, de amit kritikusaim úgy látszik, nem mindig

vettek észre: ha a marhatenyésztő köteles megtéríteni a kárt, akkor alku

révén mindig el lehet érni a növénytermesztés megszüntetését, illetve a

haszonnövény megváltoztatását, amennyiben ez nagyobb mértékben

csökkenti a kárt, mint a termés (kárérték nélküli) értékét. Emellett más

eszközöket is igénybe lehet venni a kár csökkentésére (például az

elkerítést), amikor ennek a költsége kisebb, mint az általuk megelőzött kár.

Következésképpen: „... a termelés értékében máshol bekövetkező

csökkenés, amit a költségek kiszámításakor a marhatenyésztő figyelembe

vesz, lehet kisebb, mint a kár, amit a marhák (egyébként) okoznak." (Coase

R., 2004. p. 146.) Végső következtetésem az volt, hogy „. a végeredmény

(amely maximalizálja a termelés értékét) függetlenül a jogi helyzettől,

amennyiben feltételezzük, hogy az árrendszer költségmentesen működik".

(Coase R., 2004. p. 150.)

Ezt az eredményt fogalmazta meg Stigler Coase-tételként.

Coase úgy vélekedett, hogy a társadalmi optimum eléréséhez elegendő

lehet az „üzletkötési" megközelítés. A szennyezők és a környezetromlás

áldozatai feltételezhetően káruk határköltsége és a haszon, illetve a

csökkentés költségei alapján fognak egyezkedni a környezeti degradáció

vagy az azt előidéző gazdasági tevékenység optimális szintjéről. A Coase

által feltételezett mechanizmus működése a következő. Szabályozatlanság

vagy a veszélyeztetett szereplők kiegyenlítő erejének hiánya esetén a

szennyező megpróbál olyan szinten tevékenykedni, ahol maximalizálhatja

profitját. A társadalmi optimum azonban ott van, ahol a szennyező

tevékenységből eredő határhaszon egyenlő a szennyezésből fakadó

társadalmi határveszteséggel. Ha azonban az áldozatnak törvényes joga van

155

egy nem szennyezett környezethez, akkor a szennyezőnek kárpótolnia kell

őt. Tehát elvileg egy „természetes" tendencia alakul ki, mely a társadalmi

optimum irányába halad. Coase feltételezése szerint ez a tétel akkor is igaz,

ha a szennyezőnek vannak törvényes jogai, és az áldozatnak kell fizetnie

azért, hogy a szennyező csökkentse tevékenységét, illetve annak negatív

hatását, vagy tartózkodjon tevékenységétől. A „Coase-elmélet" azt mondja

ki, hogy függetlenül attól, hogy melyik félnek vannak törvényes jogai,

tranzakciói költségek nélkül egy automatikus tendencia alakul ki a

társadalmi optimum tárgyalásokon keresztül történő elérésére.

Jól működhet azonban Coase tétele kisszámú, azonos jogi és társadalmi

pozícióban levő érintett esetében. (Jellegzetesen ilyenek a szomszédsági

konfliktusok.) Amikor ilyen vagy olyan okból az egyéni tárgyalás nem

praktikus, a bíróságok felelősségi szabályokhoz fordulhatnak. Ezek olyan

szabályok, melyek pénzügyi kompenzációt ítélnek meg a káresemény

bekövetkezése után a sértett félnek. A díj nagyságát pedig ahhoz igazítják,

hogy mekkora az okozott kár.

A felelősségi szabályok abból a szempontból is érdekesek, hogy a korábbi

döntések precedenst teremtenek a későbbi esetekre.

A bíróságok útján való megoldásoknak is megvannak azonban a maga

korlátai. Ez az eljárás ugyanis azon alapul, hogy esetről esetre

meghatározzák a díjat, méghozzá minden egyes esetben az egyedi

körülményeket mérlegelve. Adminisztratívan az ilyen fajta meghatározás

nagyon költséges. Az olyan költségek, mint a bíróság ideje, az ügyvédek

tiszteletdíja stb. is a tranzakciós költségek kategóriába esnek. A jelen

összefüggésben az ilyen típusú adminisztratív költségek igen magasak

lehetnek, s leronthatják az eljárás hatékonyságát.

A fentiek miatt, amikor az érintettek száma nagy és a körülmények nem

egyediek, általában a kormányzatok a rendeletekkel vagy egyéb

szabályozásokkal igyekeznek javítani a helyzeten. (Pigou-féle

megoldások.)

Fontosnak tartjuk azonban megjegyezni, hogy régiónkban túlzottan bízunk

a központi döntésekben és megoldásokban, és olyankor is mellőzzük az

egyedi megoldásokat, a tárgyalásos formát, amikor az hatékonyabb

lehetne. Igaz, hogy tárgyalásos formák sikeres alkalmazásához a

konfliktuskezelési módok és formák kiépülése és működése szükséges.

Ezek a formalizált módok képesek csak oly mértékben tehermentesíteni a

156

bíróságokat, hogy azok aztán a specifikus környezeti konfliktusokat is

kezelni tudják. A konfliktuskezelési módok azonban tanulhatók és a mainál

szélesebb körben alkalmazhatók.

Ronald Coase „A vállalat, a piac és a jog” címmel megjelent könyvében

írja a következőket: „Nézőpontom nem vált általánosan elfogadottá, s

többségében az érveimet sem értették meg … Mivel az érvek ezekben a

tanulmányokban, úgy vélem, egyszerűek, sőt, annyira egyszerűek, hogy

majdhogynem a magától érthetődő igazságok kategóriájába tartoznak,

elutasításuk vagy látszólagos meg nem értésük arra utal, hogy a

közgazdászok többsége másként tekint a gazdasági problémákra, és

felfogásuk különbözik az enyémtől a közgazdaságtan tárgyának

természetét illetően. Úgy vélem ez az igazság.” (Coase R., 2004., 11.o.)

4. Zárógondolatok

• Az első környezetvédelmi törvények és az első környezetvédelmi

kormányzati szervezet (EPA- USA) 1970-ben került elfogadásra,

illetve megszervezésre. Európában az 1972-ben Stockholmban

megszervezett környezetvédelmi világkonferencia után kezdték el

nemzeti, illetve az európai közösségek szintjén kialakítani a jogi

szabályozást és a kormányzati szervek rendszerét.

• Magyarországon – mint az ismert – 1976-ban fogadták el az első

környezetvédelmi kerettörvényt és hozták létre a kormányzati

szervezetet (OKTH). Mindez a Pigoui elveket követte és a

környezeti szabályozás is nagyrészt ezen elvek alapján került

kidolgozásra.

• Az elmúlt évtizedek során a világban és Magyarországon is széles

körben kiépült a „zöld bürokrácia rendszere”, amely megítélésem

szerint nem kevés esetben az externális költségeket túlhaladva

növelte a tranzakciós költségeket, rontva ezzel a gazdasági és

társadalmi hatékonyságot. (Pontos adatokat nem tudhatunk, hiszen

az egyes szabályozók elfogadása és bevezetése esetén általában

nem készült költséghaszon elemzés. Noha EPA számítások alapján

tudható, hogy igen nagy hatékonyság és hatáskülönbségek vannak

az egyes szabályozók között).

• Számos esetben ott is Pigou féle megoldást alkalmaznak, ahol a

Coase féle megközelítés sokkal hatékonyabb lehetne (ilyenek:

kevés szereplős esetek, pl.: szomszédviták, egyes specifikus

környezeti kockázatok, ahol a tranzakciós költség alacsony

lehetne).

157

• Magyarországon a nemzetközi történésekhez képest is nagyon

korán létrejött a környezeti externáliákat kezelni kívánó

környezetpolitika rendszere. A rendszer 2010-ig államtitkár vezette

hivatal (ügynökség), majd minisztériumi szinten működött. 2010-

2014 között egy, minisztériumon belüli titkárság működtette a

rendszert (megtartva azt az ellenőrző és végrehajtó apparátust,

amely a korábbi minisztériumokat segítette). 2014-től a Pigoui

elvekre épülő kormányzati struktúra Magyarországon megszűnt,

ugyanakkor nem erősödtek meg a Coase féle megoldások sem.

• A helyzet tehát az, hogy a Pareto- optimumtól egyre távolabb vivő

negatív externális hatások gyakran rejtetten, de erősen hatnak és

egyre távolabbra vezérelnek a társadalmi „jól léttől”.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Coase R.: A vállalat, a piac és a jog. Nemzeti Tankönyvkiadó,

Budapest, 2004.

2. Dahlman C.J.: The Problem of Externality. The Journal of Law and

Economics, 22. évf. 1. szám, 1979 április., 148.

3. Kerekes Sándor: A környezetgazdaságtan alapjai. Aula Kiadó,

Budapest, 2009.

4. Mishan E.J.: Költség-haszon elemzés. KJK, Budapest, 1982.

5. Oroszi Sándor: A makroökonómia alapvető elméletei. JPTE, 1996.

6. Oroszi Sándor: Extern hatások a munkaerőpiacon. Közgazdasági

Szemle 43: 12 (pp 1104-1114)

7. Pigou, A.C.: The Economics of Welfare, McGraw- Hill Book

Company, New York, 1920.

8. Stigler G.J.: The Theory of Price, 3. kiadás New York, Macmillan

1966. 113.o.

9. Szlávik János: Fenntartható gazdálkodás. CompLex Kiadó,

Budapest, 2013.

158

A GMR GAZDASÁG MODELLEZÉSI IRÁNYZAT

Prof. Dr. Varga Attila, DSc

Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar,

egyetemi tanár, doktori iskola vezető, kutatóközpont vezető (RIERC),

vargaa@ktk.pte.hu

Absztrakt

A tanulmányban bemutatásra kerülő GMR (Geographic Macro and

Regional – „földrajzi makro és regionális”) gazdaságmodellezési irányzat

újdonsága a szakpolitikai hatáselemzésekben tipikusnak tekinthető

makroökonómiai modellekhez viszonyítva az, hogy integrálja a teret a

modell szerkezetébe, ami által a térbeli tudásáramlások, az agglomerációs

hatások, vagy az interregionális kereskedelem és a migráció

következményei közvetlenül megfigyelhetőekké válnak. A térbeli

közelítésből eredő további újdonsága a modellnek az, hogy általa nemcsak

a makroökonómiai, de a regionális hatások is követhetőek. A fejezetben a

GMR gazdaság modellezési irányzat tömör, nem-technikai bemutatása

következik.

Kulcsszavak: gazdasági hatáselemzés, GMR-modellek, TFP, térbeli

számítható általános egyensúlyi (SCGE) modellek, Kohéziós Politika

1. Bevezetés

Oroszi Sándor tanárom volt a PTE Közgazdaságtudományi Karán, majd

kedves kollégám és tanszékvezetőm. Sándornak köszönhetem, hogy a

közgazdaságtan elmélettörténetébe szakavatott, alapos betekintést

kaphattam. Ez a tudás igen jó alapul szolgált ahhoz, hogy a későbbiekben

az USA-ban sikeres doktori tanulmányokat folytathassak. Kedves Sanyi,

tanulmányommal szeretettel gratulálok születésnapodon!

A fejezetben bemutatásra kerülő GMR (Geographic Macro and Regional –

„földrajzi makro és regionális”) gazdaságmodellezési irányzat újdonsága a

szakpolitikai hatáselemzésekben tipikusnak tekinthető makroökonómiai

modellekhez viszonyítva az, hogy integrálja a teret a modell szerkezetébe,

ami által a térbeli tudásáramlások, az agglomerációs hatások, vagy az

interregionális kereskedelem és a migráció következményei közvetlenül

megfigyelhetőekké válnak. A térbeli közelítésből eredő további újdonsága

159

a modellnek az, hogy általa nemcsak a makroökonómiai, de a regionális

hatások is követhetőek.

A GMR modellezési irányzatot és annak közgazdaságtani gyökereit Varga

(2006, 2009, 2016, 2017) mutatja be részletesen. A GMR modellek számos

kollégával való együttműködéseim során kerültek kidolgozásra. A

modellezési irányzat első megvalósulása a Nemzeti Fejlesztési Hivatal

számára megalkotott, és az 1. Nemzeti Fejlesztési Terv (2004-2006)

hatáselemzésére alkalmazott EcoRET modell (Schalk, Varga 2004). Az

EcoRET modell továbbfejlesztéseképpen született meg a GMR-

Magyarország modell egy kiterjedt nemzetközi konzorcium keretében

(Varga 2007, Varga, Járosi, Sebestyén 2013). Ezt a modellt a magyar

kormányzat rendszeresen használja kohéziós politikai hatáselemző

vizsgálatai során. Az EU 7. Keretprogramja által finanszírozott GMR-

Európa (Varga, Járosi, Sebestyén 2014, Varga, Járosi, Sebestyén, Szerb

2015) és GMR-Törökország (Varga, Baypinar 2016) modellek

felhasználásával szintén számos szakpolitikai elemzés született.

A GMR modellezési irányzat a közgazdaságtan különböző tradícióiban

gyökerezik (Varga 2006, 2009). Míg a térbeli tudásáramlások és azokban

az agglomerációs hatások szerepének modellezése során az innováció

földrajza irodalmában kifejlesztett módszerekre (Anselin, Varga és Acs

1997, Varga 2000) épít a GMR irányzat, addig az interregionális

kereskedelem és migráció, valamint a dinamikus agglomerációs hatások

modellezésénél egy olyan empirikus általános egyensúlyi modell kerül

felépítésre, mely az új gazdaságföldrajz (Krugman 1991, Fujita, Krugman,

Venables 1999) talaján áll. A makroökonómiai összefüggések

megragadása pedig a megfelelő makroökonómiai elméletek felhasználása

révén történik.

A fejezetben a GMR-Európa modellt mutatom be röviden, majd egy, az

Európai Bizottság számára készült hatáselemzés eredményein keresztül

adok példát a modell felhasználására.

2. A GMR-Európa modell szerkezete

A GMR-Európa modell három részmodellt integrál, három blokkba

szervezve: a regionális termelékenységi (TFP), a regionális térbeli

számszerűsített egyensúlyi (SCGE) és a makroökonómiai (MACRO)

blokkokba. A modell 181 EU NUTS 2-es régiót foglal magában. A

regionális K+F-et és emberi tőkét, nemzetközi tudáshálózatokat és a

160

vállalkozási szintet célzó beavatkozások (munkára és tőkére vetített)

termelékenységi hatására a TFP modell-blokkban számítódnak ki a becsült

értékek. Az így beállt TFP változásoknak a regionális input és output

keresletekre és kínálatokra, valamint ezek áraira való hatásait az SCGE

modell-blokk becsli meg. Ugyanebben a blokkban számítjuk ki a

beavatkozások eredményeképpen várható régiók közötti migráció

nagyságát is. A migráció ugyanakkor változást eredményezhet a

beavatkozások eredeti TFP hatásaiban is, hiszen például egy régió

megnövekedett munkaerő állománya megnöveli az esélyét annak, hogy a

K+F beavatkozás révén kidolgozott műszaki ötlet többekhez is eljusson és

ezáltal több vállalatnál is megnövelje a termelékenységet. Amit viszont a

statikus SCGE modell nem tud kiszámítani, az a foglalkoztatottságban (L)

és a tőkeállományban (K) beállt változás. A modell bármely aggregált L és

K nagysághoz meghatározza azok régiók közötti eloszlását, de az aggregált

értékeknek a TFP változások eredményeképpen kialakult új nagyságait már

nem tudja megbecsülni. Ezt a feladatot a modellbe integrált MACRO blokk

látja el. A GMR-Európa modell a QUEST III makromodell eredményeit

használja fel a regionális dinamikus hatások kiszámítása céljából. A három

modell-blokk kölcsönös kapcsolatban áll egymással és addig fut a

számítógépen, amíg a főbb változókra (GDP, foglalkoztatás,

tőkeállomány) kiszámított regionális hatások összege (melyek a TFP és az

SCGE modellekben számítódnak ki) meg nem egyezik a MACRO blokk

által kiszámított európai szintű értékekkel.

A modell megalkotása során többféle forrásból származó adatokat

használtunk. Egyes adatok könnyen hozzáférhetőek például az Eurostat

honlapjáról (ilyenek a New Cronos adatbázis regionális szabadalmi, K+F

vagy foglalkoztatottsági adatai), mások az Európai Bizottság célzott

adatgyűjtésének az eredményei (az 5., 6. és 7. EU Kutatási keretprogramok

adatai). A modell az EU 164 NUTS 2-es régióját foglalja magában. A TFP

modell-blokk egyenleteinek becslését a SpaceStat programcsomag, az

SCGE és a MACRO modell-blokkok becsléseit és futtatásait pedig a

MATLAB szoftver felhasználásával végeztük el.

2.1. A regionális termelékenységi (TFP) blokk

A regionális TFP blokk a regionális innováció irodalma eredményeire épül.

A paraméterek ökonometriai becslése képezi az alapját annak a kalibrálási

folyamatnak, melynek során minden egyes, a mintában szereplő régióra

réillesztődik a TFP blokkot alkotó egyenletrendszert, mégpedig azokkal a

161

paraméterekkel, melyek a legprecízebb módon adták vissza a régiók

adatait.

A K+F és a régióközi kutatási együttműködések direkt hatása az

innovációra (amelyet, a szakirodalomban elfogadott módon, éves

bontásban, a regionális szabadalmak számával mérünk) néhány év késéssel

jelentkezik. Az új szabadalmak, a humán tőke és a vállalkozás szintje pedig

meghatározza a regionális termelékenységet (TFP-t).

A fentiek a K+F beavatkozás termelékenységre gyakorolt hatásait írták le.

A GMR modell ennél tovább megy és a termelékenység megváltozásán

keresztül a regionális és aggregált (nemzeti és EU-szintű) gazdasági (GDP,

foglalkoztatottság etc.) hatásokat is vizsgálja. Ehhez első lépés a

termelékenységben (TFP) beállt változások nyomon követése. A K+F

ösztönzés révén megnövekedett innovativitás növeli a régió műszaki

színvonalát, ez pedig pozitívan hat a regionális TFP-re. Ez a hatás azonban

változik régiónként. Ott, ahol az ipari termelés jelentős koncentráltságot

mutat, az új műszaki lehetőségek gyorsabban terjednek a vállalatok közötti

kapcsolati formák (a munkaerőmozgás, vagy a közelség által erősített gyors

informális tudásáramlások) révén. Az ipar agglomeráltsága tehát növeli a

helyi technológia-diffúzió intenzitását. Azonban a technológia-diffúzió

sem áll meg a régióhatároknál: a régió fizikai megközelíthetősége

becsatornázza az egyéb régiókból áramló tudást is a helyi termelékenység

növekedésébe.

2.2. A regionális térbeli számszerűsített egyensúlyi (SCGE) blokk

A térbeli számítható általános egyensúlyi (SCGE) modellek – Anthony

Venables kifejezésével élve - az új gazdaságföldrajz (ÚGF) „empirikus

megfelelői”. Szemléleti-módszertani gyökereiket tehát az új

gazdaságföldrajzi (Krugman 1991, Fujita, Krugman, Venables 1999) és a

számítható általános egyensúlyi (CGE) modellekben találjuk meg.

A számítható általános egyensúlyi (CGE) modellek a walrasi általános

egyensúlyelmélet (ÁE) empirikus alkalmazásai gazdaságpolitikai

hatáselemzésekre. A modelleket gyakran használják különféle kormányzati

beavatkozások (adók, vámok, támogatások) várható makrogazdasági

hatásainak vizsgálatára. A CGE modellek vonzó tulajdonsága, hogy a

hatásoknak az egyes piacokon végigfutó (puszta logikai következtetésekkel

nehezen végiggondolható) láncolatait figyelembe véve vezetik le a

beavatkozások várható eredményeit. A modellek szimultán számolják ki az

162

outputok és a termelési inputok piacain az egyensúlyi input és output

mennyiségeket és azok árait. A beavatkozás hatásai a beavatkozás nélküli

egyensúlyi állapotnak és a beavatkozás után kialakuló egyensúlyi

állapotnak az összevetése révén számítódnak ki.

A térbeli számítható egyensúlyi (SCGE) modellek a tér dimenzióját adják

hozzá (az általában egy területi egységre – jellemzően országokra –

felépített) CGE modellekhez. Ez részben azt jelenti, hogy a területi

egységek száma megsokszorozódik. A területi egységek alatt az SCGE

modellekben általában szubnacionális régiók értendők. Az egy területi

egységre felépített CGE modellek további kiterjesztését az jelenti, hogy

beépítésre kerül az interregionális kereskedelem, a szállítási költségek,

valamint a modellekben megjelennek a (pozitív és negatív) agglomerációs

hatások is, melyek az elsődleges inputok (munka, tőke) migrációját is

befolyásolják.

A GMR-Európa modell jellemzőit nagyrészt a rendelkezésre álló adatok

határozzák meg. Regionális szinten az információk nem olyan

részletezettek, mint országosan, ehhez a helyzethez alkalmazkodni kell a

modellezés során. A modell megkülönböztet rövid- és hosszú távú

egyensúlyt. A rövidtávú egyensúly állapotában minden régió külön-külön

(mind az input, mind az output piacok vonatkozásában) egyensúlyban van,

viszont a régiók között különbségek vannak a fogyasztók (egyben

munkavállalók) hasznossági szintjeiben. A munka- (és az azt követő tőke-

) migráció ezekre a különbségekre reagál két rövid távú állapot között. A

munka és a tőke migrációja hosszú távon olyan egyensúlyhoz vezet,

melyben eltűnnek a hasznossági különbségek és így a migráció is leáll.

2.3. A makroökomómiai (MACRO) blokk

Az SCGE modell-blokk a fejlesztéspolitikai beavatkozások térbeli

dinamikáját írja le. E térbeli dinamikát a (szállítási költségen és a lakáspiaci

telítettség szintjén keresztül érvényesülő) centrifugális és a (regionális TFP

növekedésén keresztül ható) centripetális erők egymáshoz viszonyított

nagyságai alakítják a termelési tényezők migrációján keresztül addig, amíg

a térbeli egyensúly ki nem alakul. Az idődimenziót tekintve az SCGE

modell viszont statikus. A K+F-et és az emberi tőkét célzó beavatkozások

TFP-re gyakorolt hatásainak időbeli dinamikája a TFP blokkban

kiszámításra kerül ugyan, de a beavatkozások munkára és tőkére gyakorolt

időbeli hatásai sem az SCGE sem a TFP blokkban nem határozódnak meg.

Az időbeli dinamika makroökonómiai blokkban való kiszámításának

163

technikai oka éppen az, hogy ezt a bizonyos időbeli hatást a tőkére és a

munkára követni tudjuk. Ideális esetben mind az idő- mind a térbeli

dinamika meghatározódhatna egy SCGE modell keretein belül, ám a

megoldás technikai nehézségei okozta bonyolultság-növekedés nem

szükségszerűen kerül egyensúlyba egy ilyen típusú modell

használhatóságával (Ivanova et al 2007, Bröcker and Korzhenevych 2008).

A GMR-Európa modellben alkalmazott makroökonómiai blokkba az

Európai Bizottság által kifejlesztett dinamikus és sztochasztikus általános

egyensúlyi („Dynamic Stochastic General Equilibrium” - DSGE) modellt,

a QUEST III-at (Ratto et al. 2009) építettük be. A DSGE modellek a

modern makroökonómiai elemzés leggyakrabban használt eszközeivé

váltak az utóbbi másfél évtizedben. Jellegükből fakadóan e modellek

gazdaságpolitikai beavatkozások vagy más exogén sokkhatások

makrogazdasági hatásainak dinamikus vizsgálatára alkalmasak.

2.4. Modell integrálás

A három modell-blokk komplex kölcsönös kapcsolatrendszerét a 1. ábra

illusztrálja. Beavatkozások nélkül a TFP mind a regionális mind a MACRO

blokkokban azonos ütemben növekszik egy, a QUEST III által megbecsült

rátát követve.

164

1. ábra: A GMR-Európa modell felépítése

Forrás: Varga (2016), 46. o.

Első lépés: A K+F, az emberi tőke, az interregionális tudáshálózatok és a

vállalkozás szintjére ható beavatkozások eredményeképpen megváltozik a

regionális TFP értéke.

Második lépés: Az így megváltozott regionális TFP értékek átadódnak az

SCGE modellnek, ahol a regionális termelékenység új nagyságai mellett

kiszámolódnak a tőke, a munka, az output és a kereslet mennyiségei,

valamint a bérek, a tőkekamatok és a végső javak árai minden régióra és

minden egyes időperiódusra. A hasznossági különbségek interregionális

munka- és tőke-migrációt eredményeznek, aminek következtében, a

regionális foglalkoztatottság változásai (a technológia-diffúzió

megváltozott intenzitása eredményeként) további változásokat indukálnak

a regionális TFP értékekben is.

Harmadik lépés: Az új regionális TFP értékek aggregálásra kerülnek

minden egyes évre. Ezek a makro (Európa) szintű TFP értékek lépnek aztán

be a MACRO modellbe, mint időperiódus specifikus sokkok. Ezen sokkok

165

mellett a makroökonómiai modell- blokkban kiszámításra kerülnek minden

egyes időperiódusra a makroszintű változók aktuális értékei.

Negyedik lépés: A beavatkozások eredményeként a MACRO modellben

kiszámított tőke és munka változások évenként szétosztásra kerülnek a

régiók között a beavatkozások által indukált regionális TFP változások

évenkénti térbeli mintáit követve.

Ötödik lépés: Az SCGE modell-blokk újra fut az új tőke és munka

értékekkel, hogy a mennyiségi és ár egyensúlyokat újra kiszámítsa minden

egyes régióra és minden egyes időperiódusra.

Hatodik lépés: Az esetek többségében az SCGE modell-blokk regionális

output, tőke, munka és lakossági fogyasztásainak aggregált értékei igen

közel kerülnek a MACRO blokkban kiszámított értékekhez. Amennyiben

ez mégsem lenne így, akkor a másodiktól az ötödik lépésig tartó

folyamatok addig futnak, amíg az aggregált regionális értékek meg nem

egyeznek a makroökonómiai blokkban kiszámított értékekkel.

3. Egy példa új EU kohéziós politikát előkészítő hatáselemzésekre a

GMR-Európa modellel

Az Európai Unió növekedési stratégiáját a „Europe 2020” című

dokumentum rögzíti (European Commission 2010). E stratégia igen

határozott fordulatot tükröz a gazdasági növekedés ösztönzésének

tekintetében: a hagyományosan előtérbe helyezett infrastrukturális és

vállalati beruházás-támogatásokkal szemben kiemelt hangsúlyt kap az

emberi tőke és a K+F támogatása. Milyen viszonyban vannak egymással a

hagyományos, „kemény” (infrastruktúra- és beruházás-támogatások) és a

„puha” (emberi tőke és K+F támogatások) fejlesztési eszközök azok GDP-

re gyakorolt hatásai szempontjából? Igaz az, hogy a kemény eszközöket

érdemes a puha, innováció-orientált növekedésösztönző eszközökkel

felváltani? Ha igen, milyen feltételek mellett igaz ez az állítás? A 2. ábra

mutatja a vizsgálat eredményeit. Modellszámításainkat, melyek az új

kohéziós politika lehetséges irányainak kimunkálása során kerülnek

felhasználásra, az Európai Bizottság (DG Regio) megrendelésére végeztük

el.

A szcenárióban a Kohéziós Alapokból származó „kemény” (infrastruktúra

és beruházás támogatás) eszközöknek a „puha” (emberi tőke és K+F

támogatás) eszközök irányába való újraelosztásainak eredményeként

166

létrejövő hatásokat elemeztük. Az ábra az Európa-szintű GDP-értékben

beálló százalékos különbségeket mutatja három változatra: az eredeti

elosztás („total eff ORIG”), valamint a 30 százalékos („total eff 30”) és az

50 százalékos („total eff 50”) újraelosztások eseteire. A beavatkozások

NUTS 2-es szintű aggregálási nehézségei miatt az összes kiadásoknak

mintegy 20 százaléka került be az elemzésekbe. A 2007-2009 közötti

támogatások a 2009-es évre kerültek aggregálásra.

Az összehasonlító elemzés érdekében a következő három szcenáriót

alkottuk meg:

1. Az alapszcenárió („total eff ORIG” a 2. ábrán): a kohéziós politika

eredeti kemény-puha eloszlását használtuk minden, a mintában szereplő

régióra, a 2009-es évre aggregálva.

2. ábra: A GMR-Európa modell egy alkalmazása: Az Európa

2020 szcenáriók

2. A második szcenárió („total eff 30”) során a kemény instrumentumok

összegét 30 százalékkal csökkentettük és az így felszabaduló összeget a

puha eszközökre csoportosítottuk át.

3. A harmadik szcenárió („total eff 50”) esetében a másodikhoz hasonló

procedúrát követtünk, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a kemény

eszközöktől átcsoportosított részarány 50 százalék.

0,0000%

0,0050%

0,0100%

0,0150%

0,0200%

0,0250%

0,0300%

0,0350%

0,0400%

2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018 2019 2020 2021 2022 2023 2024 2025 2026 2027 2028

total ef f . ORIG total ef f . 30 total ef f . 50

167

A beavatkozások hatásainak időbeli lefolyását mutatja a 2. ábra. A

függőleges tengelyen a GDP-re gyakorolt hatás a beavatkozás nélküli

GDP-hez viszonyítva, százalékos formában került feltüntetésre, a

vízszintes tengelyen jelzett évekre. A GDP-re gyakorolt változások értékei

kismértékűek. Ennek oka egyrészt az, hogy a támogatásoknak mintegy 20

százaléka került be az elemzésbe, másrészt az, hogy a kezdeti (2007-2009-

es) periódusban az egész időszakra (2007-2013) eső támogatásoknak még

csak kis hányada használódott fel. A hatáselemzést a 2009-2028 közötti

húsz esztendőre végeztük el. A 2009-es évre aggregált kiadások hatásai

fokozatosan, késleltetésekkel jelentkeznek. A késleltetések ütemét döntően

a K+F és emberi tőke beavatkozások TFP modellben leírt

hatásmechanizmusai szabják meg.

A 2. ábra mutatja, hogy a kezdeti (2014-ig tartó) időszakban a kemény

instrumentumok hatása erősebb, mint a puháké, hiszen az emberi tőke és

K+F támogatások irányába történt átcsoportosítások révén elért változások

az eredeti hatások alatt maradnak. Az ábra azt is mutatja, hogy 2015-től

viszont a tendencia megfordul, tehát a puha eszközök előtérbe helyezése

hosszabb távon gyakorol pozitív változást a GDP-re. Az ábrából az is

kitűnik, hogy az átcsoportosítások nagyságának növelése a GDP-re

gyakorolt pozitív hatást tovább fokozza.

A hagyományos növekedést generáló eszközökből az innováció-ösztönző

instrumentumokba történő átcsoportosítás eredményeként adódó nettó

GDP-hatás az átcsoportosítás mértékével együtt nő, ahogyan azt a 2. ábra

is mutatja. A puha eszközök relatív ereje nemcsak az átcsoportosítás

mértékétől, hanem a K+F és az emberi tőke-ösztönzés hatásait befolyásoló

feltételektől is függ. E kondíciók közé tartozik (ahogyan az a TFP blokk

bemutatása során hangsúlyoztuk) a beavatkozásból részesülő régiók

tudásipari koncentrációja, e régiók fizikai megközelíthetősége, nemzetközi

tudáshálózatokba való integráltsága, a regionális kumulatív visszacsatolási

folyamatok erőssége, illetve az adott országban érvényesülő műszaki

színvonal. Az innováció-politika K+F-et és emberi tőkét célzó eszközei

feltehetőleg a „kritikus szint” feletti tudásipari koncentrációval rendelkező,

jól megközelíthető és a nemzetközi tudáshálózatokba megfelelőképpen

integrált régiókban hatásosak. A „kritikus szint” alatti régiókban a

hagyományos, beruházásokat és infrastrukturális fejlesztéseket előtérbe

helyező politikák számíthatnak sikerre.

4. Összegzés

168

A fejezetben a GMR (földrajzi, makro és regionális) gazdaság modellezési

irányzat keretében kidolgozott GMR-Európa modell rövid bemutatására

vállalkoztam. A modell használhatóságának illusztrálására pedig egy, az

Európai Bizottság számára készített hatáselemzést mutattam be. A GMR

modellezési irányzat folyamatos fejlődés alatt áll. Az utóbbi évek

fejlesztései az EU intelligens szakosodást célzó innováció-politikájának

hatáselemzésére alkalmas módszerek kidolgozását és alkalmazását

célozzák. Ezek a fejlesztések mind a GMR-Európa, mind a GMR-

Magyarország modellekben megjelennek.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Anselin, L., Varga, A. and Acs, Z. (1997) Local geographic

spillovers between university research and high technology

innovations. Journal of Urban Economics 42, pp. 422-448.

2. Bröcker, J. and Korzhenevych A. (2008) Forward Looking

Dynamics in Spatial CGE Modelling. Unpublished manuscript,

pp.17.

3. European Commission (2010) Europe 2020. A strategy for smart,

sustainable and inclusive growth (http://eur-

lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=COM:2010:2020:FI

N:EN:PDF)

4. Fujita, M., Krugman, P. and Venables, A. (1999) The Spatial

Economy. MIT Press.

5. Ivanova, O., Heyndrickx, C., Spitaels, K., Tavasszy, L.,

Manshanden, W., Snelder, M., and Koops, O. (2007) RAEM:

version 3.0. Final Report. Transport & Mobility Leuven, pp.77.

6. Krugman, P. (1991) Increasing returns and economic geography.

Journal of Political Economy 99, pp. 483-499.

7. Ratto, M., Roeger, W. and Veld, J. (2009) QUEST III: An estimated

open-economy DSGE model of the euro area with fiscal and

monetary policy. Economic Modelling, 26, pp. 222-233.

8. Schalk, H. and Varga, A. (2004) The economic effects of EU

Community Support Framework interventions. An ex-ante impact

analysis with EcoRET, a macroeconomic model for Hungary.

Center of Applied Economic Research Münster (CAWM),

University of Münster, Münster.

9. Varga A. (2009) Térszerkezet és gazdasági növekedés. Akadémiai

Kiadó, Budapest.

169

10. Varga A. (2016) Regionális fejlesztéspolitikai hatáselemzés.

Innováció, vállalkozás és gazdasági növekedés a GMR-Európa

modellben. Akadémiai kiadó, Budapest.

11. Varga A., Járosi P. and Sebestyén T. (2013) A 2014-20 közötti

időszak ex-ante értékeléséhez a támogatások várható

makrogazdasági hatásainak modellezése. A Nemzeti Fejlesztési

Ügynökség NFÜ 30/2013. számú projektje keretében készült

tanulmány

12. Varga A., Járosi P., Sebestyén T. (2014) A GMR-Európa modell és

alkalmazása EU kohéziós politikai reformok előzetes

hatásvizsgálata során. Szigma 1-2, 117-143.

13. Varga, A. (2000) Local academic knowledge transfers and the

concentration of economic activity. Journal of Regional Science 40,

pp. 289-309.

14. Varga, A. (2006) The spatial dimension of innovation and growth:

Empirical research methodology and policy analysis. European

Planning Studies 9, pp. 1171-1186.

15. Varga, A. (2007) GMR-Hungary: A complex macro-regional

model for the analysis of development policy impacts on the

Hungarian economy. PTE KTK KRTI working papers 2007/4.

16. Varga, A. (2017) Place-based, Spatially Blind, or Both? Challenges

in Estimating the Impacts of Modern Development Policies: The

Case of the GMR Policy Impact Modeling Approach. International

Regional Science Review 40, 12-37. DOI:

10.1177/0160017615571587.

17. Varga, A., Baypinar, M. (2016) Economic impact assessment of

alternative European Neighborhood Policy (ENP) options with the

application of the GMR-Turkey model. Annals of Regional Science

56, 153-176.

18. Varga, A., Járosi P., Sebestyén T., Szerb L. (2015) Extension and

application of the GMR‐Eurozone model towards the CEE regions

for impact assessment of smart specialisation policies. GRINCOH

FP6 Project report.

170

AZ INFLÁCIÓ GAZDASÁGI EGYENSÚLYT TORZÍTÓ

HATÁSAI

Dr. habil. Varga József, PhD

Kaposvári Egyetem Gazdaságtudományi Kar, egyetemi docens

Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdasági Kar, egyetemi docens

Sipiczki Zoltán

Kaposvári Egyetem Gazdaságtudományi Kar, egyetemi tanársegéd

Jelen írás tisztelgés Oroszi Sándor professzor úr inflációs témájú írásai

előtt. A sok-sok együtt töltött óra, amely vizsgáztatással, vagy csak

egyszerű – de mély tartalmú – beszélgetéssel telt el, mindig jóelső érzéssel

tölt el. S bár Sanyi életébe közvetlenül csak viszonylag későn, néhány éve

kapcsolódtunk be, szakmai tapasztalata, éleslátása és humorérzéke komoly

hatást gyakorolt ránk.

Absztrakt

Az infláció témaköre több szempontból is adódik ezen írás témájául. Oroszi

Sándor a makroökonómia számos ágával foglalkozott. E területek közül e

publikáció inflációs írásaihoz kötődik. Az infláció azért fontos

gazdaságpolitikai jelenség, mert kordában tartása tagadhatatlanul a

makroökonómia és a monetáris politika legfontosabb célkitűzése. A

közgazdasági irodalom részben még most is adós az infláció hatásainak

elemzésével. Nem sokat változott a helyzet, mióta Samuelson és Nordhaus

elemezte e területet. „az infláció költségeinek a megállapítása az egyik

legnehezebb feladatnak bizonyult a modern makroökonómia számára.”

(Samuelson és Nordhaus 1987, I. 337. oldal) Ez a körülmény feltételezi,

hogy olyan nagymértékű – az általános vélekedések szerint döntően

negatív - hatást gyakorol a gazdaságra, amely miatt komoly erőfeszítéseket

kell tenni megfékezésére. Az alábbiakban az infláció fontosabb

makrogazdasági hatásaival foglalkozom.

1. Az inflációs újraelosztási hatások felmérésének módszertani

problémái

Az inflációs újraelosztás akkor következik be, ha a várt és a tényleges

inflációs ráta eltér egymástól (Cezanne 2005). Az inflációs újraelosztás

171

hatásainak megítélése során a közgazdasági irodalomban széleskörű vita

bontakozott ki. A vita részben visszavezethető módszertani problémákra,

mely során az infláció okait és természetét a közgazdasági irodalom nem

kellően tárta fel. Az elemzésben fontos szempont az infláció oka. Ahogy

Oroszi (2012, 2. oldal) feltárta, a hagyományos keresleti (demand-pull) és

költséginfláció (cost-push inflation) mellett létezik egy harmadik csoport,

a tehetetlenségi infláció (inertial inflation) is. Az infláció okait elemezve

Oroszi Davidson és Weintraub értelmezését követve a bérek kettős szerepe

– költség- és egyúttal jövedelemelemek - a keresleti és költséginfláció

egymásba átcsapásáról beszél. Phillips az 1861-1957, ezen belül az 1913-

ig tartó „nyugodt periódus” adatait vizsgálta ökonometriai módszerekkel.

Véleménye szerint az infláció alapvetően kereslet-húzta infláció, a kereslet

növekedését pedig döntően a nominálbérek emelkedése okozza (Oroszi

2005, 17. oldal).

Az infláció okain kívül nagy jelentőséggel bír az infláció üteme és

kiszámíthatósága (anticipáltsága) és kiegyensúlyozottsága. Helyesen előre

várt, kiszámítható, azaz anticipált infláció esetén az árszínvonal

változásának mértékét a jövőre vonatkozóan a gazdasági alanyok képesek

többé-kevésbé pontosan előre jelezni. Ezáltal a gazdasági alanyok helyesen

alkalmazkodni tudnak az infláció folyamatához. Ez az anticipált infláció

természetesen sokkal kisebb mértékű újraelosztási hatásokkal jár, mint az

ellentéte, az ún. meglepetés-infláció. E nem kiszámítható meglepetés-

infláció rontja a gazdasági tervezhetőséget, ezért hatékonyságvesztést

eredményez.

Az infláció hatásmechanizmusát jelentős mértékben meghatározza az

anticipált infláció mértéke és szórása. Ahogy Negro – Giannoni –

Schorfheide (2014): rámutat, az inflációs ráta nagyságát és volatilitását

nagymértékben az inflációs várakozások, konkrétan a hosszú távú inflációs

várakozások befolyásolják. Ebből a szempontból különösen fontos, hogy

ha az Európai Központi Bank hosszú távon 2 %-os szinten kívánja

stabilizálni az inflációs ráta mértékét. A hatásmechanizmus vizsgálatában

különleges helyet foglal el az inflációs célkövetés rendszere (inflation

targeting). Mishkin és Schmidt-Hebbel (2001), valamint Thornton (2012)

elemzi az inflációs célkövetés rendszerének kialakulását, ezzel

anticipáltságát, mely az inflációs hatások vizsgálatának egyik fontos

jellemzője. Alapvetően elfogadja a szakirodalom azt a tétel, mely szerint a

megfelelően előre jelezhető (anticipált) infláció jelentősen kisebb

újraelosztási hatásokkal jár (Cezanne 2005).

172

Az infláció kiegyensúlyozottsága a relatív árak (árarányok) változásának

kérdése. Kiegyensúlyozott infláció esetén a különböző termékek árai

„kellően hosszútávon” közel ugyanolyan mértékben emelkednek, vagyis az

árarányok nem változnak. A kiegyensúlyozatlan infláció hatásai sokkal

komplexebbek, ez az infláció az egyes gazdasági csoportok jövedelmének

és vagyonának változását nagymértékben befolyásolja, ezáltal lényeges

újraelosztó hatás jön létre.

2. Az inflációs előítéletek befolyása az inflációs újraelosztási hatásokra

Az infláció a magyar – és emellett talán a német – lakosság körében sokáig

közellenségnek számított. (A jelenlegi, 2007 óta tartó gazdaságpolitikai

periódusban ennek éppen ellenkezője, az alacsony infláció, sőt, néha a

defláció okoz problémát.) Minden társadalmi csoport érdekképviseleti

szervei útján magas infláció esetén tiltakozik az inflációs folyamat ellen.

Lehetséges-e, hogy az infláció minden gazdasági alany számára hátrányos?

Az inflációs újraelosztási folyamat során a kusza, nehezen áttekinthető

helyzetet az idézi elő, hogy a gazdaságban nem vegytisztán fordulnak elő

az érdekcsoportok. Az infláció széleskörű elítélése táptalajt szolgáltat az

inflációs hatásokat illetően bizonyos előítéletek kialakulásához. A

lakosság, de a közgazdasági szakirodalom döntő részében is általános az a

vélekedés, mely szerint az inflációs folyamat során a jövedelmek és a

kamatláb időbeli késedelemmel alkalmazkodik az

árszínvonalemelkedéshez. Mindebből az következik, hogy az infláció fő

nyertese a vállalati szektor.

Mint ahogy az infláció megítélése, úgy az inflációellenes harc is nemcsak

gazdasági, hanem politikai problémaként is megfogalmazódott. Ez

általános jelenség, de különös köntösben jelent meg a volt szocialista

országok esetében. Ez főleg abban jutott kifejezésre, hogy sokáig az

infláció mértékét döntően nem a gazdasági, hanem a politikai viszonyok,

nevezetesen a lakosság inflációtűrő képessége határozta meg (Petschnig

1986)

Honnan származnak ezek az általánosan elterjedt vélemények az

inflációról? Scherf (1968) szerint - az inflációs folyamatok, s főleg a

hiperinflációk során leszűrt gyakorlati tapasztalat mellett - az inflációs

elméletnek megadta az alaptónusát, s jelentős hatást gyakorolt a későbbi

inflációs irodalomra. Az egyik alapmű Bresciani-Turroni az 1920-1923. évi

német hiperinflációról írott tanulmánya (Bresciani-Turroni 1937).

173

Elemzése szerint "Az infláció mindig rettenetes eszköz volt a gazdaság

újraelosztására ... az infláció általában a vállalkozókat és a termelés anyagi

eszközeinek birtokosait segítette, különösen erősítve az ipari tőkések

helyzetét; leszállította a munkások reálbérét; megtizedelte és szétszórta a

pénzbefektetők és olyan értékpapírok tulajdonosainak régi középosztályát,

amely papírokról csak annyit lehet most ironikusan mondani, hogy rögzített

jövedelmet mutatnak; s új középosztályt teremtett közvetítőkből,

kereskedőkből, kistőzsdei spekulánsokból és a pénzleértékelés kis

haszonélvezőiből." (Bácskai 1961, 8-9. oldal)

Bresciani-Turroni állításait Jorgen Pedersen és Carsten Laursen bírálta.

Arra a következtetésre jutnak, hogy " ...az infláció szociális hatása az

összehasonlítható országok antiinflációs gazdaságpolitikájának hatásaihoz

képest összességében pozitívak voltak. Hiszen a termelés és a

foglalkoztatottság szintje az infláció alatt magas volt és a

jövedelemelosztás egyenletesebb volt, mint a háború előtt és az infláció

után. (...) Bár a reáltőke (kivéve a bérházak) tulajdonosai nyertek

adósságaik leértékelődése révén, de mivel nem rendelkeztek megfelelő

leírási lehetőségekkel, e nyereség nagyrészt tovább került a fogyasztókhoz.

Az infláció valódi nyertesei Pedersen-Lauren szerint az "ipari

tartaléksereg"-hez tartozók voltak, akik az infláció alatt munkát találtak ...".

(Scherf 1968, 262. oldal) A két vélemény tehát megegyezik az infláció

termelést stimuláló hatásában, eltérnek viszont a jövedelemelosztás terén.

A másik ilyen értelemben fontosabb tanulmány Mitchell elemzése az USA

1861-1865. évi polgárháborújának hiperinflációjáról (Mitchell 1903).

Mitchell tanulmányának gerince a háború alatti nagyarányú

reálbércsökkenés: az 1860. évi reálbérszintet választva 100 %-nak, 1861-

ben 104, 1865-ben viszont csupán 67 %-os volt a reálbér nagysága. A

reálbér kiszámítása egy súlyozott bérindex és egy 90 árufajta

nagykereskedelmi árát tartalmazó árindex hányadosával történt. A

reálbércsökkenéssel szemben a reálprofitok szokatlanul nagyok voltak.

Kessel és Alchian kritikájukban más, nem monetáris hatásmechanizmust

tártak fel. Szerintük Mitchell egyrészt statisztikai hibákat vétett

elemzésében, másrészt nem vette figyelembe a reálgazdasági fejlődést. A

Mitchell által választott bázisév megtévesztő, mert 1860 kiemelkedően

pozitív esztendő volt: a mezőgazdasági terméseredmények magasak voltak

és a cserearányok javultak. A másik statisztikai tévedés az árindex

kiválasztásánál történt. A Mitchell-i 90 termékes nagykereskedelmi

árindex alapvetően a nemzetközi kereskedelemben résztvevő áruk

174

áralakulását tükrözi. E termékkör ára azonban a háború alatt - döntően a

nemzetközi kereskedelem megnehezülése miatt - az átlagosnál nagyobb

mértékben nőtt, ezért a valóságos árviszonyokról nem ad megfelelő képet.

A reálgazdasági háttérhatások alapvetően két folyamatban foglalhatók

össze. A polgárháború a tradicionális kereskedelmi kapcsolatokat

szétzilálta és ezáltal az inflációs folyamat nélkül is a reáljövedelem

csökkenéséhez vezetett. E magyarázat szerint tehát nem az infláció felelős

a reálbérek eséséért, hanem a háború elvágta gazdasági kapcsolatok. Az

érvelés csak azon a döntő ponton sántít, hogy a reálprofitok magas szinten

maradtak.

A háború finanszírozása az a másik tényező, melyet meg kell vizsgálnunk.

Ha ugyanis az inflációs pénzteremtés helyett adóemelést hajtunk végre -

szól az érvelés -, a privát szféra reáljövedelmeit ez is azonos arányban

érintette volna. Ez a megállapítás feltétlenül helytálló, de csak a

finanszírozáshoz szükséges összeg globális nagyságára, és nem mond

semmit az adó eloszlásáról. Más adóterhet ró az egyes nagycsoportokra,

rétegekre és egyénekre az infláció és a jövedelemadó, valamint a forgalmi

adó emelése.

3. Az infláció közvetett újraelosztási hatásai

Az inflációval foglalkozó szakirodalom az infláció újraelosztási hatásait

közvetlen és közvetett hatásokra bontja. E tanulmányomban csak az

infláció közvetett hatásaival foglalkozom.

3.1. A „doppingolt gazdaság” feszültségei

Az infláció legfontosabb közvetett hatása közé az ún. „doppingolt

gazdaság” globális és strukturális feszültségeit soroljuk. Az infláció

termelést torzító hatása kétféleképpen jelentkezik. Egyrészt globálisan

növeli a beruházások összegét, ezzel túlzott beruházási, készletezési

tevékenységet okoz, indokolatlan, gazdaságtalan beruházásokba (is)

kerget. Másrészt strukturálisan, a relatív árak változása következtében a

termelés arányait torzítja, ezáltal helytelen struktúra kialakulásához vezet.

A folyamatos árszínvonal-emelkedés hatása következtében egy doppingolt

gazdaság alakul ki, ahol a nominális jövedelmezőség gyakran elfedi a reál

értelemben számított veszteségességet. Ennek következtében megnő a

gazdaságtalan termelés aránya, a társadalom drágán termel. Mindez akkor

175

válik fájó felismeréssé, amikor a gazdaság lehűtésére kerül sor, amikor a

termelés egy részét fel kell számolni.

A többletkibocsátás létrejöttéhez két fő tényező járul hozzá. Az első az,

hogy a hitelek felvétele igen kedvezőnek látszik a vállalatoknak (adós-

hitelező újraelosztási hatás), hiszen a ragadós nominális késedelem (lag)

miatt a reálkamatláb szintje csökken. A vállalatok számítanak az infláció

folytatódására, így arra, hogy a hitelt kisebb vásárlóértékű pénzzel kell

majd visszafizetniük. A második tényező, amely többletkibocsátást okoz -

a gazdaságtalan termelés területén is – az a hatás, mely szerint a növekvő

árak miatt a valóságosnál több beruházás látszik nyereségesnek.

Különösen jellemző a strukturális torzulás olyan gazdaságban, ahol az árak

nem tükrözik reálisan a társadalmi ráfordításokat, hanem azok egy

bonyolult gazdasági-politikai-társadalmi folyamat végeredményeként

alakulnak ki. A torz árrendszer persze nem az infláció hatása, hiszen az

régebben, stabil árszínvonal mellett alakult ki. Az infláció azonban a

folyamatosan változó árak következtében segíti ezen állapot

fennmaradását. Azáltal, hogy felduzzasztja az árakat, emeli ezzel azok

nyereségtartalmát, sokkal tágabb teret nyit a fenti folyamat számára.

Mindenféle gazdaságpolitikai beavatkozás nélkül, pusztán az inflációs

ármozgásból adódóan maradnak fenn nem nyereséges tevékenységek.

3. 2. Inflációs tőkepiaci torzítások

A közvetett hatások közé soroljuk továbbá a tőkepiac infláció okozta

torzulásait. A termelés megfelelő módon (produktívan) és megfelelő

helyen (a gazdaságosan termelő egységeknél) felhasználását szintén

megzavarja az infláció. Ez a folyamat megnyilvánul abban, hogy csökken

a megtakarítások nagysága, amely tőkehiányhoz vagy/és nem hatékonyan

tőkefelhasználáshoz vezethet. Ez azt jelenti, hogy a lakosságnak nem, vagy

kevésbé áll rendelkezésére valódi lehetőség megtakarításai reálértékének

megőrzésére. A nemzetgazdaság szempontjából pedig ez azt jelenti, hogy

nem tud megfelelő módon ösztönözni a produktív tőke képzésére.

Kétségtelen, hogy az infláció nemcsak a pénz és betétek (ide számítva a

kötvényeket is) mennyiségének csökkentése révén csökkenti a

rendelkezésre álló tőkét, hanem azzal is, hogy pazarlásra ösztönöz.

A lakossági jövedelmeknek a gazdaságba visszaforgatása tehát nem azt

jelenti, hogy a gazdaságpolitikának a lakosság pénzére van szüksége, hogy

azt hitel formájában a vállalati (és az államháztartási) szférának adhassuk.

176

Más megfogalmazásban itt nem pénzújraelosztó, hanem pénzteremtő

hitelről beszélhetünk. A lakossági jövedelmek lekötése azt a célt szolgálja,

hogy e jövedelmek ne vegyenek részt a tranzakciókban, hanem maradjanak

távol a piacoktól. A lakosság pénze tehát e vonatkozásban akkor hasznosul

produktívan, ha sehogyan sem hasznosul, ha passzívan félrevonul.

A fenti folyamatok után megmaradó tőke pedig gazdaságilag

nagymértékben improduktív módon hasznosul. A pénzaktívák rossz

jövedelmezősége miatt a tőke naturáliákba menekül. Ez a vállalatti

szférában túlzott készletnövekedésekhez, túlzott beruházási

tevékenységhez vezethető. A feleslegesen lekötött készletek (melyek

lehetnek egyrészt vállalati szempontból gazdaságos vagy vállalati

szempontból is gazdaságtalan befektetések, de népgazdasági szinten

mindenképpen gazdaságtalanok), az elhúzódó befejezetlen beruházások

arányának növekedése, a nem megalapozott beruházások tetemes

veszteséget okozhatnak - miközben az országban tőkehiány uralkodik.

A lakosságnál szintén kedvezőtlen befektetési struktúra uralkodik el. Nő a

spekulációs ingatlan-, nemesfém- és műkincsvásárlások aránya. Ezzel a

lakossági megtakarítások nem forgathatók vissza a gazdaság

vérkeringésébe. A lakossági szereplők egy szint felett már nemcsak

gazdasági megfontolások miatt csökkentik megtakarításaikat, hanem ez

egy pszichológiai hatásmechanizmust vált ki. Ennek következtében

kialakul egy sajátos, pazarló életmód, melynek nemcsak a jelenlegi infláció

szolgál táptalajául, hanem ez táplálja a nagyofú bizonytalanságot a jövővel

kapcsolatban is. A pazarló életmód a jelenlegi infláció következménye és

egyúttal a jövőbeli infláció oka is.

A speciális ingatlan-, nemesfém- és műkincspiacokra áramló jövedelem

megnöveli e piacok parciális inflációs rátáját. Ugyanakkor ez a jelenség

valószínűleg nagyobbrészt vagyonátcsoportosítás, amennyiben az

inflációnak kevésbé ellenálló megtakarítási formákból az inflációnak

ellenálló, vagy inflációs nyereséget is biztosító spekulációs piacokra

áramlik a megtakarítás. Ez ennyiben a nem speciális piacok inflációs

mechanizmusait nem érinti. Közvetett hatás azonban valószínűsíthető,

hiszen a kétféle piac gazdasági kapcsolatban áll egymással.

Az infláció okozta jövedelem-átrendeződés és a vagyonelemek

átstrukturálása nem mindig megy végbe valóságosan. Különösen a

lakosság esetében figyelhető meg, hogy nem tudja realizálni potenciális

inflációs nyereségét, amennyiben nem adhatja el ingatlanát, amelyben

177

lakik, nem értékesítheti személyes tárgyait, melyeket a mindennapi

életvitele során használ. Jelentkezik viszont az inflációs veszteség akkor,

ha a használati tárgyak elhasználódása következtében új tárgyakat kell

megvásárolnia. Inflációs nyereségre tehát e eszkor csak annyiban tehet

szert, amennyiben használati tárgyaihoz, legalábbis részben, nem

használóként, hanem gazdálkodóként viszonyul, amennyiben tehát a

tárgyait eladja vagy bérbeadja.

A lakosság gazdálkodó viszonyulása átmenet a felhasználói viszonyulása

és a gazdálkodó szervezetek eszközeikhez történő viszonyulás között. Ez

utóbbiak ugyanis nemcsak potenciálisan használhatják ki vagyonelemeik

árnövekedését, hanem az értékcsökkenésben továbbhárítva ezen

emelkedést, valódi inflációs nyereségre tehetnek szert.

3. 3. Az ár- és bérarány-diszparitások hatása

A közvetett inflációs hatások harmadik esete az árarány-diszparitások

hatása. Infláció esetén a gazdálkodás nyereségessége erősen függ a vállalat

áremelési pozícióitól. Az árarányok nemcsak infláció miatt változnak,

hanem a technológiai-minőségi jellemzők, a fogyasztási szokások

változása miatt. Az árarányok inflációs folyamat esetén azonban akkor is

változnak, ha e fenti jellemzők változatlanok. A jövedelmezőség tehát

kevésbé függ a hatékony munkától, erősödik az árfüggés. A gazdálkodó

egységek tehát erőteljesebben fognak törekedni arra, hogy áremelés

segítségével érjenek el többlet-nyereséget. Ez - az erre a tevékenységre

fordított költségek mellett - a vállalkozói morál romlását okozza. Sokkal

inkább érdeke lesz a vállalatoknak áremelési pozíciókat kiépíteni, mint

kockázatos fejlesztésekkel, minőségjavítással, takarékossággal nagyobb

hatékonyságot elérni.

Különösen feszült helyzetet teremt ez olyan gazdaságban, ahol az

áremelkedéseket előzeteshez, valamiféle engedélyezési rendszerhez kötik,

vagy ahol az árak egy jelentős része hatósági ár. Ekkor a gazdasági

szereplők - a korlátozások miatt - nem folyamatos áremelkedési, hanem

néhányszori nagyarányú áremelési gyakorlatot folytatnak. Így a vállalatok

közötti nyereségdifferenciák az árdifferenciák függvényében az

indokoltnál sokkal nagyobbak. A vállalatok, attól függően, hogy áremelés

előtt vagy után vannak, önmaguk reális helyzetéhez képest is sokkal

kedvezőbb, illetve sokkal kedvezőtlenebb helyzetben vannak. Fennállnak

tehát relatív és abszolút differenciák.

178

Ez súlyos feszültségeket okozhat, hiszen a jobb helyzetben a költségvetés

elnyeli a bevételek jelentős részét, így a rosszabb helyzetre a vállalat nem

képes tartalékolni, fizetési nehézségei keletkezhetnek. Ez a szállítókkal

szembeni alávetett helyzetet okoz, veszélyezteti a fejlesztések

finanszírozását, bérfeszültséget okozhat. A szállítói és kooperációs

magatartások elbizonytalanodnak, csökken a hajlam hosszú távú

együttműködések kialakítására. Mindezek következményeként a

vállalkozói, szállítói, fizetési és munkamorál jelentősen romlik, ez pedig

negatív hatásokkal jár.

Amit a gazdálkodó egységek esetében elmondtunk az árarány-paritásokról,

az érvényes a bérarány-paritásra vonatkozóan is. (Utóbbi jelentős

mértékben az előbbi következménye.) A vállalatok bérarány-különbségei

nagyobbak vagy kisebbek lesznek az indokoltnál. Ez nem segíti elő a

megfelelő munkaerőáramlást a jobban gazdálkodó vállalatok felé. A bér

nem csupán a munkavégzéstől függ, hanem árszínvonalemelkedés-

nivelláló szerepe túlsúlyba kerül. Minden dolgozónak, függetlenül attól,

hogy gazdaságos vagy veszteséges vállalatoknál dolgozik-e, béremelést

szükséges adni, az infláció legalábbis részbeni kompenzálására.

Ez rontja a munkamorált, mert adott vállalaton belül nem lehet eléggé

élesen differenciálni a munkások között (mindenkinek kell béremelést

adni). A vállalatok közötti bérarány-diszparitások jelentős

munkaerőáramlást okoznak. A dolgozók ugyanis mindig találnak olyan

vállalatot, amely éppen béremelés után van, ezért több bért tud fizetni. A

fennálló egyensúlytalanságot tovább rontja, hogy a bérarány eltérések az

egyes szakmák között is fennállnak. Itt a bér nem ösztönöz a hiányszakmák

betöltésére, amely bizonyos szakmákban munkaerőhiányt, más

szakmákban munkaerőtöbbletet okoz. Ezzel a bérpolitika elveszti ösztönző

funkcióját, nem serkent a minőségileg jobb munkára, esik a munkamorál.

Ennek önmagában felbecsülhetetlen káros hatása van a gazdaságra és a

társadalomra. A jobb szakemberek megtartására a vállalatok bérezési

kiskapukat kénytelenek igénybe venni (túlórapénz, pótlékok, cafeteria,

természetbeni szolgáltatások nyújtása), mely kiskapuk megtalálása szintén

költségeket okoz, hiszen a vállalati tevékenység egy részét elvonja a

termelőmunka elől.

Amint az Oroszi (2012) bemutatja, Davidson és Weintraub a bérek kettős

funkciójára építették fel inflációs elméletüket. A bérek egyrészt

költségelemek, másrészt a jövedelmi komponensek. A p * Yr = k * w * L

179

összefüggésből - ahol p az ászínvonal, Yr a reál nemzeti jövedelem, k a

nominális nemzeti jövedelemnek az összes bérhez viszonyított arányát

kifejező koefficiens, w, a nominális órabér és L a nemzeti jövedelem

előállításához felhasznált munkaóra mennyiség – a p-t kifejezve a k

együttható értéke csak hosszú távon változik, „stabilitását a társadalmi

rétegek jövedelemért vívott harca garantálja” (Oroszi 2012, 5. oldal), az

L/Yr kifejezés egy inverz termelékenységi mutató, amely „lényegéből

következően ugyancsak lassan változik” (Oroszi 2012, 5. oldal). Ezek

alapján az inflációt alapvetően a nominálbérek emelkedése idézi elő.

4. Összegzés

Jelen publikáció Oroszi Sándor inflációs írásaihoz kötődően az infláció

újraelosztási hatásaival foglalkozott. E hatásmechanizmus átfogó

elemzésével a közgazdasági irodalom részben a mai napig adós. A

közvetett inflációs újraelosztási hatások magas és/vagy gyakran módosuló

inflációs ráta mellett nagymértékben torzítják a gazdaság szerkezetét. A

nagyobb inflációs ráta nagyobb relatív áringadozásokat, így nagyobb üzleti

bizonytalanságot okoz. Az inflációs feltételek mellett megnehezül a

kalkuláció, a megalapozott gazdasági tervezés, az üzleti életben

bizonytalanság uralkodik el.

A cikkben a közvetett újraelosztási hatások közül a doppingolt gazdaság

feszültségeit, az inflációs tőkepiaci torzításokat és az ár-, illetve bérarány

diszparitások hatását vizsgáltam. Az első hatás következtében a folyamatos

árszínvonal-emelkedés hatására egy doppingolt gazdaság alakul ki, ahol a

nominális jövedelmezőség gyakran elfedi a reál értelemben számított

veszteségességet. Ennek következtében megnő a gazdaságtalan termelés

aránya, a társadalom hatékonytalanul termel.

A második mechanizmus szerint a tőkepiaci torzítás során csökken a

megtakarítások nagysága, amely tőkehiányhoz vagy/és nem hatékonyan

tőkefelhasználáshoz vezethet. A vállalati és lakossági kereslet eltolódik,

egyes piacokon nagymértékű keresleti feszültség alakul ki, amely a további

inflációs áremelkedés melegágya lesz.

A harmadik hatásterületen az árarányok változása következtében a

jövedelmezőség kevésbé függ a hatékony munkától: gazdálkodó egységek

erőteljesebben fognak törekedni arra, hogy áremelés segítségével érjenek

el többlet-nyereséget. Ez - az erre a tevékenységre fordított költségek

emelkedése mellett - a vállalkozói morál romlását okozza.

180

Az inflációs újraelosztási hatások legnagyobb negatívumára, a

kiszámíthatatlan és szeszélyes újraelosztásra zárszóként idézzük

Samuelson és Nordhaus eredeti és találó hasonlatát: „… az infláció okozta,

véletlenszerű újraelosztás olyan dolog, mintha arra kényszerítenénk az

embereket, hogy lottózzanak, amit pedig szeretnének elkerülni”

(Samuelson és Nordhaus 1987, I. 343-344. oldal)

IRODALOMJEGYZÉK

1. Bácskai Tamás (1961): A pénz értékének alakulása a

kapitalizmusban és a szocializmusban. Kossuth Könyvkiadó

Budapest

2. Bresciani-Turroni (1937): The Economics of Inflation. A Study of

Currency Depreciation in Post-War Germany. London 1937

3. Cezanne, Wolfgang (2005): Allgemeine Volkswirtschaftlehre.

Wolls Lehr- und Handbücher der Wirtschafts- und

Sozialwissenschaften. Oldenbourg

4. Friecke, Dieter (1981): Verteilungswirkungen der Inflation. Nomos

Verlagsgesellschaft, Baden-Baden 1981

5. Mishkin, F.S –Schmidt-Hebbel, K. (2001): One Decade of Inflation

Targeting in the World. What Do We Know and What Do We Need

to Know? NBER Working Paper 8397, www.nber.org

6. Mitchell, W.C. (1903): A History of the Greenbacks. With Special

Reference to the Economic Consequences of their Issue: 1862-

1865. Chicago

7. Negro, M. Del – Giannoni, M. P. – Schorfheide, F. (2014): Inflation

in the Great Recession and New Keynesian Models. American

Economic Journal, http://www.nber.org/papers/w20055

8. Petschnig Mária Zita (1986): Inflációs feszültségek és megoldásaik.

Gazdaság 1986/4.

9. Oroszi Sándor (2012): Az infláció értelmezése, makrogazdasági

szerepe. Kézirat pp. 1-23.

10. Oroszi Sándor (2005): Az inflációelmélet fejlődése Phillipstől

napjainkig. Tudásmenedzsment 6. pp. 17-30.

11. Samuelson, P. A. – Nordhaus, W. D. (1987): Közgazdaságtan. KJK

Budapest

12. Scherf, Harald (1968): Inflation und Einkommensverteilung. In:

Weltwirtschaftliches Archiv 100., pp. 258-271

181

13. Thornton (2012): How Did We Get to Inflation Targeting and

Where Do We Need to Go to Now? A Perspective form the U.S.

Experience. Federal Reserve Bank of St. Louis Review,

January%February 2012. 94(1) p. 65-81.

https://files.stlouisfed.org/files/htdocs/publications/review/12/01/6

5-82Thornton.pdf

Letöltés időpontja: 2017. január 10.

182

VERESS JÓZSEF50

A NEMZETI GAZDASÁGPOLITIKÁK ERÓZIÓJA -

ÚTON AZ ÖNKÉNTES RABSZOLGASÁG FELÉ

/EGY VÁZLAT TÖMÖRÍTVÉNYE/

„…a történelem, tudománynak álcázott merő fantázia.” MARIO VARGAS LLOSA

STATEMENT Oroszi Sándor és a szerző nagyjából azonos időben végezték el a Közgázt, együtt kezdtek tanítani a Pécsi Közgázon, egy idősávban születtek a gyerekeik, és egy idősávban haltak meg a szüleik. 1990-ben kézfogással is kinyilvánították: többet négyszemközt nem politizálnak, ezt eddig meg is tartották, barátságuk ma is tény. A szerző szerkesztette „A közgazdaságtudomány tisztessége” című, a Műegyetemi Kiadó által gondozott kötetet, amelyben Oroszi Sándor hatvanéves születésnapja okán közös tanítványaink és pályatársaink is tiszteleghettek munkássága és embersége előtt. FELVEZETŐ E vállaltan tömör írás messze nem szokványos, sok szempontból „más”. Más azért, mert igyekszik elkerülni az egyenestől érdemben eltérő tárgyalásmódot, nem törekszik a politikailag korrekt (PC) kifejtés „hangtompítására”, és kerüli a (szak)irodalmi hivatkozások dominanciáját. (Nem csupán terjedelmi okok miatt.) Bár a tanulmány a világ, konkrétabban az emberiség jövőjével foglalkozik, olykor utópikus, vagy akár disztópikus megközelítésben, alapvetően egy kis országban leélt élet szubjektivitással is átitatott tapasztalatait vetíti ki az olvasó felé. A szerző azonban nem kér kegyelmet, soraiért vállalja a felelősséget.51 Értelmiségi életemben semmit nem szeretnék jobban, mint azt, hogy a következő évtizedek trendjei tökéletesen ellentmondjanak

50 Veress József, DSc, egyetemi tanár, ELTE, Neumann János Egyetem 51 Mint ahogy korábbi sorait,, és azokból e tanulmányba is átvett gondolatait is vállalja.

183

azoknak a potenciális, vagy valós veszélyeknek, amelyeket a következőkben kifejtek. A MÁSSÁG- IMÁDTATÓ DOMINÁNS ILLUZIONISTÁK TERMÉSZETRAJZÁHOZ Nehéz elképzelni fontosabb feladatot az emberi individuum számára, minthogy ne veszítse el arcát. Ennek szükséges előfeltétele az, hogy ne legyen marionett-figura (azaz derivált). Az elégséges előfeltétel – a legszigorúbb megközelítésben – pedig az, hogy a sejtés-vélés-tudás húron önállóan tudja értelmezni a világot valóban uralók képviselőinek - az általuk definiált és kreált demokráciatérben- történő hatalmi megnyilvánulásait. Mégpedig úgy, hogy a jórészt figyelemelterelést szolgáló, konkrét cselekvések, elfogadtatott szabályok és viselkedésminták mögött fel kell ismerni az adott időben még csak virtuálisan letapogatható kontúrokat, amikből a már korábban megfogalmazott, alapfontosságú célok, döntések átgondolt időzítéssel frontálisan megszülethetnek.52 A globalizáció totalitásának korában, ahol a legerősebb szereplők szinte korlátlan profit-és lélekszivattyút képesek lényegében akadály nélkül működtetni, és ezzel párhuzamosan a tudatmódosítást, valamint az önálló gondolkodás megnyomorítását végeredményben követhetetlenül menedzselni, nem nehéz bizonyítani, hogy a világot valóban uralók léteznek, és körülírhatóak. a korábbi rend tehát felborult. „ Az Amerikai Birodalom hanyatlása és a birodalmi rend egyre gyorsuló ütemű felbomlása most minden eddiginél megrendítőbb pontossággal rajzolja meg a rend felbontásának receptúráját. Azt a mechanizmust, amelynek segítségével a történelem láthatatlan főkonstruktőre a rendet szétroncsolva elindítja az adott emberi közösséget azon az entrópikus lejtőn, ami a teljes rendezetlenség, vagyis a káosz felé vezet. A jelek szerint az Amerikai Birodalom nemzetállami talapzatát megtestesítő Amerikai Egyesült Államokban is egy ilyen gyorsított ütemű önfelszámolásba torkolló szellemi polgárháború veszi kezdetét.53 Teljes, név szerinti lajstromról szó sem lehet, a halmaz elemeinek csak töredéke nevesíthető.

52 Bár már késő, de vegyük észre: az emberiség zöme az ellenkező irányban „halad”. 53 Bogár László: Polgárháborús alternatívák. Magyar Hírlap 2017 szeptember 28

184

A hatalmi csúcsok szintjein megfogalmazottak magas szintű megjelenítőinek döntő többsége viszont ismert, és megismerhető. A megjelenítők már nem autonóm személyek, szignifikáns részük kreációnak számít. Gondosan kiválasztottak, hiszen feladatuk ellátásához célirányos tehetségre van szükség. A megjelenítőkhöz tartoznak például az amerikai elnökök, német, izraeli, francia vezető politikusok, hatalmi-politikai, továbbá világátalakítási látomásokkal bíró dollármilliárdosok, a CIA, az FBI, a Moszad, a FED, az IMF, a Világbank vezetői, és még sokan mások. Az autonóm hatalommal rendelkezők valamint a megjelenítők is sajátos, időben változó piramis alakzatot formálnak. Ahogy az illuzionista bűvész-művész a figyelemfelkeltéshez bombázó segédladyt alkalmaz, úgy a megjelenítők hadsegédei az újságírók, akiket mozgatóik manapság egyre inkább –logikusan - sajtómunkásoknak neveznek. (A prostitúció minden formája ugyanis kemény munka.) „ A mai idők újságírásának célja, …hogy a legapróbb különbséget is elmossa a hazugság és az igazság között, hogy a valóságot fikcióval helyettesítse be, olyan fikcióval, amelyben egy haragtól és irigységtől meggyötört közönség komplexusainak, frusztrációinak, gyűlöletének és traumáinak óceáni tömeg jut kifejezésre. Újabb bizonyítékaként annak, hogy a kis civilizációs terek sohasem kerekedhetnek a mérhetetlen tömegű barbárság fölé.”54 A megjelenítők szuper hadsegédei az idézőjelben értett független közgondolkodók, művészek, filozófusok írók. ( A luxuskurvák.) A megjelenítők eme kedvencei imádják a nyilvánosságot, bár - kelet európai relációban - nem teljesen elenyésző részük a nyilvánosnak egyáltalán nem nevezhető besúgástól sem riadt vissza egykoron. Tévedhetetlenek a következő kategóriákban: szabadság, tolerancia, demokrácia, diktatúra, másság, fasizmus, antiszemitizmus, piac, verseny, öngondoskodás. Annak ellenére tévedhetetlenek, hogy nem csupán egyikük-másikuk, hanem jónéhányuk életpályája során legalább két, egymással totálisan ellentétes halmazt alkotó társadalmi rendszer megkérdőjelezhetetlenül elkötelezett híve volt. Ők alkotják a rögtön ítélő, megfellebbezhetetlen bíróságot.

54 Mario Vargas LLosa: A diszkrét hős Európa 2015 261. oldal Nem hagyható szó

nélkül, hogy világszerte, de elsősorban „nyugatszerte” az igazságszolgáltatás is

késztetést érez az igazság és a hazugság között különbségek eliminálására. (Tehát

nemcsak Magyarországon.)

185

Ha olyan változás sarjad - egy, a kijelölt territóriumukhoz tartozó országban, például Magyarországon, vagy Lengyelországban - ami ellentétes az általuk is képviselt megkérdőjelezhetetlennel, akkor jön el az ő idejük: kezdődhet a sajtóval vadászat, a médiával vadászat. . A múlt század végétől a világot valóban uralók (autonóm hatalommal bírók) szintjén a politikai, a spirituális, (vallási, lelki, médiakommunikációs szint) a gazdasági, az előbbit is alapvetően determináló pénzügyi, és a hadászati-katonai hatalom egységet alkot. Érdekes figyelemmel kísérni, hogy a körvonalazott világuralmi rendszerrel még nem fundamentálisan átitatott Kínában, ahol az ország vezetése sajátos módon alakította ki a sajátos globalizációs struktúrát, az egyes hatalmi típusok szintén totális egységet alkotnak. A hatalomtípusok szerkezete változó. Az új évezred elején több, mint szembetűnő a hadászati-katonai hatalom megerősödése. A gazdaság, pontosabban a reálgazdaság kifulladóban, a pénzügyi gazdaság egyre gyakrabban, egyre erősebb válságokba torkoll, a válság olykor önérvágó, preventív típusú. (Varga 2016) A szabadságot tehát a demokrácia világuralmi játékszabályai szerint kell újabb és újabb helyekre beinjekciózni. Békével nem megy, de a háború mindig békét teremt. Az utólagos igazságosztók is a helyükön vannak, mint például a Hágai Nemzetközi Bíróság, vagy akár az ENSZ. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasági teljesítményének immár majdnem egyharmada a war economics-hoz sorolható, az ipar teljesítménye annak harmada. A terrorizmus elleni harcnak nevezett stratégia és taktika a figyelemelterelés organikus része egyfelől, az emberi szabadságjogok láthatatlan nyírbálásának kitapintható, és első látásra indokolható eszköze másfelől, de alapvető küldetése egyértelműen a hadászati-katonai hatalom típus erősítése, és a biztonság-biztosító arzenál és humán erőforrás látványos felduzzasztása. A számtalan sebből vérző ideológia egyik legszembetűnőbb jelensége, hogy hadászati-katonai komplexumban a piac, és a verseny akárcsak jelentős szerepe is totálisan megkérdőjelezhető. Mit is áraznak itt be a piacok? Semmit. Ugyanezek a piacok viszont aggódnak akkor, ha a nem írástudatlan megjelenítők olvasás nélkül terjeszteni kezdik más

186

országok törvénybe foglalt dokumentumairól, hogy abban az országban vége a demokráciának, hát még a sajtószabadságnak. Akié a pénz, azé a történelem; a sematikus mondás igazságtartalma napjainkban egyre nő, az emberek (a még totálisan a médiakommunikáció által el nem butított társainkra gondolok) többsége torz valóságképet lát maga előtt, és történelmi képzavarban szenved. Már a tíz-húsz éve megtörténteket, vagy meg nem történteket is masszívan hamisítják az autonóm hatalmasok, illetve megjelenítő deriváltjaik. Szerintük mindent a másság tiszteletének fátylán keresztül kellene látnunk, ha nem azt tesszük, intoleránsak vagyunk. Azt, hogy kiket vetítenek elénk másoknak, azt tudjuk. Azt is tudjuk, hogy a vetítők, és a vetítők mozgatói is mások, de azért ők más mások, mint az elénk vetített mások. Csak mi nem vagyunk mások, pedig azok vagyunk. A másság tiszteletére érdemtelen mások. Szofisztikusan particionált a világ.55 A MIGRÁCIÓ SZUPERCELLÁJA Sokféle háború van. Közös bennük, hogy az első áldozat mindig az igazság. (Irak: tömegpusztító fegyverek! /Blair&Bush./) Arab tavaszok hozta migránsáradat: óriási mennyiségű munkaerőre van szükség /Merkel/, nélkülük beltenyészet lennénk! /Schӓuble/. Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség: titkosan a kölcsönös előnyökért! Média célkeresztben Magyarország 2010-től: az országban diktatúra van, Orbán neofasiszta!) A felkiáltójelek utalnak a szemfényvesztésre, mert miről is van szó valójában a fentiek sorrendjében? Demokráciát, demokrácia kurzusokat exportálok; a rasszok keveredését biztosítom; a leghatalmasabb globál cégeknek újabb zöld lámpákat garantálok; na nehogy már egy kis pont illiberálisan keresztbetegyen. Menjünk egy kicsit mélyebbre. A kontinensünkön lezajlott legkeményebb vallásháborúk végét az 1555-ben, Augsburgban kötött béke jelentette, amely kimondta: akié a terület, azé a vallás (cuius regio, eius religio). Mi van ma, fél évezred elteltével? Az európai mecsetek ugrásszerű terjedése már önmagában idézi

55 Csak a szerzői megmaradt jó ízlés tiltja, hogy nyíltan ne essék szó a milliárdos

világmegváltó, környezetük által filantrópnak titulált önmessiások egyikéről, akinek

nyomairól a szerbektől a macedónokig, a grúzoktól az ukránokig sokan mesélhetnének,

de még a lengyelek és a magyarok sem úszták meg.

187

Augsburg jelmondatát, ám még alig vagyunk túl a nyitányon. A bevándorlási hullámra nem lehet azt mondani, hogy megállíthatatlan, de azt igen, hogy nagy erők harcolnak azért, hogy e folyamat ne álljon meg. Ráadásul a „harc” úgy folyik, hogy a vallást hozók egyszerűen begyalogolnak, a „befogadó” országok vezetői pedig a helyi vallásokat lesajnáló szekularizáció képviselői. Az indulatok kezeléséhez a „show” elengedhetetlen, tengerbe halt gyerekekről, felnőttekről készült képek serege biztosítja a kvázi-kötelező lelkiismeret furdalást. A nyilatkozatok és a különböző becslések szerint egy főnek a célállomásra jutáshoz átlagosan kétmillió forintra van szüksége. A migránsok által elköltött hatalmas pénzek elkerülhették volna az embercsempészet igencsak titokzatos köreit, ha például az egyébként kiváló török, és német légitársaságok bonyolították volna le a munkaerő teremtő harci műveletet. persze a felszállás előtti külképviseleti utas beazonosítással karöltve. Persze ez még mindig csak a felszín, és legfeljebb a jelenségek színtere. Fogadjuk el, de csak elméletileg, hogy a migráció spontán, és a háborúk tragédiáitól való menekülés. Milyen háborúkról van szó? Jórészt a demokrácia exportosakról az arab-afrikai világban. Ezek mögött az USA áll. Az Amerikai Egyesült Államok maga is számos, egyre súlyosodó, de a világ mindennapjaiban még nem átütő erejűen jelentkező problémák hordozója. A súlyosbodó szimptómák a bőséges irodalom alapján szinte egyenlő súllyal az egészségtelen életvitellel, mentális problémákkal, és elszegényedéssel jellemezhetők. Ráadásul a reálgazdaság erősen visszaszorulóban van immár nem csupán a pénzügyi gazdasághoz, hanem a védelmi-biztonsági-rendészeti-háborús szektorokhoz képest is, az újabb pénzügyi krízis egyre valószínűbb. Aggódnak is az USA mögé bújó valódi hatalmasok, de filozófiájukat - mármint a „modern” neoliberalizmust – az amerikai állam remekül valósítja meg. Kivárnak tehát, de nyilván van tartalék stratégiájuk. Addig is a törvény a következő: minden másságot, különösen a gender világot, tolerálni kell, kivéve a nemzetek különbözőségét. A megrendült USA - érthetően - potenciális versenytársai gyengítésére törekszik egészpályás (értsd: minden eszközt bevető) letámadással. Ámulatba ejtő, ahogy az USA a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és a Dél-Afrikai Köztársaságot tömörítő BRICS országokkal politizál. Bennünket legközelebbről Oroszország érint, immár két éve az EU-n és Ukrajnán keresztül.

188

Egyértelműen az USA és Oroszország közötti szumó birkózás a lényeg, de nem ez a láttatás, Az Észak-Koreával kapcsolatos USA szómágia csak színesíti a képet. Amit a kommunikációs világ kezdetben megjelenített, az Kijev és a Majdan tér volt, - persze a mesterlövészek kilétének felfedése nélkül - illetve az EU és Ukrajna társulási szerződése kiváltotta hadiállapot. Noha minden épeszű, sőt… európai vezető politikus kijelenti évente egyszer, hogy az oroszokkal folytatott gazdasági háború teljesen értelmetlen, ezért aztán logikus, hogy a szankciókat az EU – és az USA – újra és újra meghosszabbítja. . Az uralkodó neoliberalizmus Magyarországnak szánt, jórészt zsoldosakkal közvetített menüje: zajos korrupció tülkölés, oktatási, egészségügyi formaruhába tekert destrukció „civil”, vagy ha tetszik NGO módra. Eszi, nem eszi, nem kap mást. Eméssze, tolerálja. A változás, már ami a fősodratú akarat kritikai hullámát jelenti, csupán annyi, hogy Lengyelország képében Magyarországhoz hasonló diktatórikus hajlamú feketebárány is célponttá vált. Hosszú, de nem túl összetett út vezetett idáig. Csaknem ötven év. Európai szemmel e félévszázadnyi idő első felében a hatvannyolcas (emlékezzünk: ekkor vonulnak be a Varsói Szerződés csapatai Csehszlovákiába, nálunk pedig elkezdődik az új gazdasági mechanizmus) párizsi diáklázadások vezetői és szellemi harcostársai európai kulcspozíciókba kerülnek. A kilencvenes évek második felétől pedig, a globalizáció totálissá válásával, azaz a világcégek, ezen belül is elsősorban a pénzügyi világ politikai hatalmának kiépülésével párhuzamosan a hagyományos bal- és jobboldal, pontosabban a balközép, és a jobbközép letéteményesei - önkéntesen -, új tartalommal töltötték fel magukat. John R. Schindler, továbbá Lóránt Károly munkáiból is nyomon követhető, hogy ezek a változások elemi erejűek. Mindkét vonulat elutasítja a hagyományos értékeket. A mai baloldal (cultural left) már rég nem munkavállaló centrikus, nem a jövedelemelosztás igazságtalanságaival foglalkozik. Vitatja viszont a nemzetállamok létjogosultságát, intenzíven foglalkozik a gender elmélettel és gyakorlattal, különös tekintettel a melegek jogaira. Alapvetéseit kritikán felülállónak tekinti, támadja az ellene fellépő véleményeket. A mai jobboldal (corporate right) finanszírozásában - ez persze a másik oldalra is igaz – egyre nagyobb mértékben vesz részt a nagytőke, a maga kozmopolita értékrendjével. Így e pártok

189

értékrendjei is megszűnnek „belföldiek” lenni, a család, a vallás, a haza háttérbe szorul. Mindkét oldal következetesen, és határozottan ellenséges minden, tőlük elütő véleménnyel szemben, az általuk definiált politikai korrektség jegyében. A fentiek alapján nem annyira meglepő, hogy mindkét alapvető pártcsoport, elsősorban a vezetés szintjén támogatja a bevándorlást. Az sem lehet meglepő, hogy az Európai Parlament bármikor kényelmes többséget képes volt produkálni olyan országok (2000 Ausztria, 2010, 2014 Magyarország, 2016 Lengyelország) kormányaival szemben, amelyek ennek a megkérdőjelezhetetlen vadonatúj világnak a langykényelmét megzavarnák, vagy annak ellentmondani merészelnek. (Azt azért zárójelben jegyezzük meg, hogy a tévedhetetlenek hazai megszemélyesítői még tévedhetetlenebbek, ráadásul riadóláncuk már akkor Brüsszelbe ér, amikor a kritizált esemény még el sem kezdődött.) A „baj” csak az, hogy nézeteik gyökeres változásáról a pártok elfelejtették értesíteni szavazóikat, ezért közöttük látványos elszakadás kezdődött, és e folyamatnak még koránt- sincs vége. A szavazó, az átlagember, a médiák által – saját hibájából is – kiszolgáltatott, és hosszú időn át folyamatosan szedált egyén erősen elbizonytalanodik. Naponta kapja ömlesztve a hazai és külföldi liberális média híreit, és azt, hogy azokról mit kell gondolnia. Félreértés ne essék, ez nemcsak Magyarországra igaz, hanem Németországra, Ausztriára, Svédországra, Franciaországra, és így tovább is. Az átlag állampolgár belül érzi, hogy valami nem stimmel, da hatalmas zajjal ütik neki a tam-tam-ot, elbizonytalanodása folytatódik.56 Bár az idő erodálja az emlékezést, talán sokan emlékszünk még arra, amikor korábban a ma már kancellárként nem létező Werner Faymann sorozatban osztotta ki a magyar kormányt a kerítések miatt. Talán azt sem feledtük el, hogy német általános iskolás gyerekeknek olyan rajzfilmet vetítetek, amelynek nyílt üzenete az volt, hogy nálunk nincs sajtószabadság, diktatúra és migráns ellenesség viszont van bőven. Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter egyenesen odáig ment, hogy hazánkat zárják ki az EU-ból - ezt azóta tucatnyian javasolták. Guy Verhofstadt nyílt fenyegetésekkel, Martin Schulz és Jean Claude Juncker erőltetett, és nívótlan

56 Szintén Mario Vargas Llosától tudjuk, hogy a zajos színjátékok civilizációjában élünk.

190

iróniával operáltak. Matteo Renzi, volt olasz miniszterelnök, aki először megfúrta saját miniszterelnök pártelnökét, majd helyére lépve a britek kiválási szándékának megjelenésével párhuzamosan Merkel hónaljában akart Európa Cameronra hajazó erős emberének mutatkozni az ezer sebből vérző Olaszország élén, azt követelte, hogy migránspolitikája miatt Magyarországtól vonják meg az EU-s támogatásokat. Napjainkban pedig az a mantra, hogy a tagországoknak jutó támogatások terhére forrásokat kell elkülöníteni a migránsok megsegítésére. Jelen írás értelmezési keretei sorvezetőként szolgálhatnak a fenti példák helyükön kezeléséhez. Hány százalék is a tagsági befizetés az Unióban? Alig egy, mert a britek 2012-ben világossá tették: ha több lesz, akkor vétózzák a költségvetést. Azóta ugye Brexit van. (Az Európai Egyesült Államokról álmodóknak tudniuk kell, hogy egy föderatív berendezkedésnél a szükséges tagsági befizetést húsz százalékon alul megúszni nem lehet.) A gondolat mögött csak nem az a német, francia, esetleg osztrák és svéd gondolat áll, hogy a saját bevándorlási többletköltségüket akarják szétteríteni? Az uniós támogatásokat, és a tagok kizárásának körülményeit törvények szabályozzák, nem pedig Renzi indulatos kiszólásai, vagy Asselborn,vágyai. A magyar médiaszabadságról szóló cirkusz opusait pedig remélhetőleg állatorvosi lóként aposztrofálják majd évek múltán. Először is a fősodratú nemzetközi média a hamis zászló hadműveletnek (false flag operation) nevezett „trükkel” él, miszerint valakire ráfogunk valamit, amit magunk követünk el. Sajnos, és ezt komolyan gondolom, hogy sajnos, a Süddeutsche Zeitungtól a The New York Timesig tartó íven (is) napjainkban gyakran megesik az ilyesmi. Az alapképlet a következő: Magyarországon sárba tiporják a sajtószabadságot. Hány napig hallgatott a német szabad média a híres szilveszteri kölni migráns erőszakoskodásról? Közel egy hétig. Ez/az lenne a sajtószabadság? Tendenciájában a korunk valós világvezetői által irányított, „bűvölt” önkéntes, vagy felkent szószólók egyre alacsonyabb színvonalat képviselnek külföldön és idehaza egyaránt, ami mindenesetre reménykeltő. A KÖZÉPOSZTÁLY NYUGATI GYENGÜLÉSE Zsugorodik a középosztály. A fejlett világban is, nálunk is. A jelenlegi világválság szinte végletesen felgyorsította a folyamatokat. Vannak olyan országok, akik megengedhetik maguknak, vagy egyszerűen megengedik maguknak, hogy ezzel -

191

egyelőre - ne foglalkozzanak. Nem sokáig tehetik. A „középből” kiesettek döntő többsége ugyanis a szegények amúgy is túlnépesedett táborát növelik. A mi esetünkben 2010-től kiemelt kormányzati figyelem fordítódik a problémára, ám az előzmények súlyosak, és időben súlyosbodóak voltak, a politikai fordulat után is. (Elsodró sebességű, jórészt a globálszereplőknek kedvező privatizáció, nagyjából másfélmillió munkahely megszűnése, stabilizációs és megszorító programok, továbbá a világválság következményei.) A mai világrendet meghatározó erők mögötti ideológia egyik központi tétele az un. trickle down, azaz a lecsorgás elmélete. Eszerint a globalizáció kíméletlen, ám fair versenyének közegében a győztesek egyre gazdagabbak, erősebbek lesznek, a vesztesek egyre gyengébbek, és szegényebbek, ám a folyamat során a győztesektől a vesztesek felé a jövedelmek bizonyos része „lecsorog”, így a vesztesek is érezhetően fejlődnek – így a narratíva. Ezt az állítást az elmúlt évtizedekben számos alkalommal próbálták igazolni - sikertelenül. A jövedelemegyenlőtlenségek ollója tovább nyílik, egyre nagyobb vagyon koncentrálódik egyre kisebb körben (Varga et al. 2014). Az Egyesült Államokban 1957-ben a leggazdagabb tíz százaléknál volt a jövedelmek harmada, ötven évvel később a fele. Fél évszázaddal ezelőtt, az USA fejlettségét egynek véve a világátlag 0.27 volt, ez ma 0.3. Nagyon lassú elmozdulás. A mögöttes folyamatok, és a hosszú idősorokon alapuló elemzések egyértelműen bizonyítják, hogy a „közepes”, tehát se nem szegény, se nem gazdag országok is kihalóban vannak. Kevés a gazdag, sok a szegény ország. Az egyének szintjén a helyzet még ennél is feszítőbb. A gazdasági és pénzügyi világválság eddigi történései során az USÁ-ban is több tíz millió ember szenvedett komoly vagyonvesztést. Igen-igen hosszú idő óta ezekben az években fordult elő először, hogy a szülői generáció nem tudja olyan mértékben finanszírozni gyermekeik oktatását, elsősorban felsőoktatását, mint ahogy az ő szüleik tehették velük. Az EU gazdaságilag legerősebb, és legjobban teljesítő gazdaságában, Németországban, tizenöt év alatt több, mint öt millióan estek ki a középosztályból. (Természetesen életszínvonalban mást jelent középen lenni egy gazdag, és mást egy szegény országban.) A DIW berlini kutatóintézet korábbi

192

kutatásai szerint a jövedelmi egyenlőtlenség növekedése az esélyegyenlőtlenséget is növeli, és ez sérti az állampolgárok igazságérzetét. Ez a megállapítás kimaradt az aktuális választás előtti kormányzati jelentésből az akkori kisebbik kormányzópárt (FDP) nyomására. Aztán persze az újságok ezt is azt is megszellőztették, a liberálisok pedig, - mint tudjuk- nem jutottak be a Bundestagba, ahová 2017-ben térhettek vissza. 2013-ban a The Spectator a brit középosztály különös haláláról írt. A kényelmes ház, a színvonalas egészségbiztosítás, minőségi oktatás a gyerekeknek, és a stabil nyugdíj immár a múlté. Egy tanulmány egyenesen azt állította, hogy a gazdasági válság és a megszorítások folytán a középosztály egy részét még a hajléktalanság is fenyegetheti. A mi országunk közel sem olyan gazdag, mint a fentiek. A reálbérek még mindig csak töredékei az EU átlagnak. A szegénység, gazdagság kritériumai is mások. Gazdaságunk most kezd talpra állni a recesszióból, de az érdemi növekedés hosszú távú realitása még komoly kockázatokat rejt magában. Paradoxnak tűnhet, de a további elszegényedés ellen az egyik leghatásosabb gyógymód a középrétegek lecsúszásának megakadályozása, ami a nemzetközi tapasztalatok alapján állami stratégia, ezen belül szelektív támogatás nélkül nem megy. (Lássuk persze be, hogy az állami források bevetése növekedési potenciál gyengítő, de most nincs más út. Az emberi méltóság megőrzésénél nincs fontosabb.) Nálunk a legvitatottabb kérdés az egykulcsos személyi jövedelemadó létjogosultsága, az adórendszer átalakítása a munkát terhelő adók mérséklésével és ezzel az adócentraliáció mértékének csökkentése (Varga 2017). Kéretik ezt a drukkereknek és az ellendrukkereknek az előzőek alapján újra gondolni. Kicsi a valószínűsége, de nem lehetetlen, hogy a fejlett országok lecsúszó állampolgárainak sokasága tömeges megmozdulásokat kiváltva sikereket ér majd el valamikor a tőke és a munka közötti jövedelem megosztás szignifikáns módosítását illetően, az utóbbi javára. Ez azonban már messze nem Magyarország szintű unortodoxia lenne. A VILÁGELIT TÚLÉLÉSI FORGATÓKÖNYVEIRŐL Az USA és az uniós tagországok kétségtelenül a nyugati civilizáció letéteményesei közé tartoznak. Az ő közegükben fejti ki a

193

legnagyobb hatást nemcsak a közgazdasági mainstream, hanem általában az a neoliberalizmus is, amely erősen elkezdte roncsolni a korábban hagyományosnak tekintett társadalmi szerkezetet. A rohamosan romló születési mutatók miatt előállt radikális őslakosság csökkenés szembetalálkozott a terrorizmussal, és az erőszakos migrációval. Új helyzet állt elő. Már maga az a tény, hogy a gazdaságpolitikát háttérbe szorítják az aktuális társadalompolitikai kérdések, új szituációt jelez. Ráadásul a gazdaságpolitika háttérbe szorulásakor jó néhány uniós tagország a korábbi világválság még nyílt sebeit hordozza. Az Egyesült Államokban pedig - és ezt éppen az elnökválasztással kapcsolatos, az emberiség vezető szintjéhez méltatlan történések is mutatják – világossá vált, hogy a világvezetői szerep (demokrácia export) és az állampolgárok (különösen az alsó középosztály) érdemi életszínvonal emelésének finanszírozása egyszerre nem megy. Sokan erről úgy értekeznek, mint a „birodalmi” és a hazai költségvetés ellentmondásáról. A háborús és az un. biztonsági lobbi elképesztő erőt képes felmutatni. A war economics-ra fordított dollártömeg jelentős emelkedése ráadásul önmagában is korlátozza a verseny egészének súlyát, hiszen éppen a biztonsági paraméterek miatt a termelési döntések nem a vásárcsarnokokban születnek. E lényegi, de nem a nyílt színi vitáktól bizonyára nem független Trans-Pacific Partnership és a Transatlantic Trade and Investment Partnership intézményeinek fokozatos ellehetetlenülése. az a tény pedig, miszerint a világ összes kereskedelmi forgalmának nyolcvan százaléka a multinacionális, illetve transznacionális vállalatok között zajlik kettős következménnyel jár: egyrészt a verseny globális mértéken számított súlya csökken, másrészt pedig az egyes országok, továbbá (például) az Európai Unió szuverén gazdaságpolitikai szerepe erősen csonkul (Varga-Ary 2016). Az a (fősodratú) média közbeszéd57 viszont, ami az állampolgárokat hivatott „eligazítani”, az előzőeknek tökéletesen az ellenkezőjét sulykolja. Ráadásul a nem meghatározó (jórészt kisebb méretű, elsősorban posztszocialista) országok felé folyamatos a figyelmeztető üzenet: verseny, demokrácia, ahogy mi közvetítjük.

57 Előbb-utóbb belátható lesz, milyen értelmetlen a médiáról, mint negyedik hatalmi

ágról beszélni. Különösen értelmetlen független médiáról értekezni. A vezető médiumok

a világhatalmi tényezők tükrei csupán.

194

Az egyébként szét nem választható gazdasági, politikai és médiavilág nagy horderejűnek tetsző szintézise napjainkban zajlik a szemünk előtt. Világos, hogy a jövedelemegyenlőtlenségekkel valamit kezdeni kell. Az sem kétséges, hogy - egyelőre – még nem minden emberi egyed veti magát alá az univerzális „egyengondolkodás” sugallatainak, sőt: egyes országokban olyan kormányokat választanak, amelyek az általános alapvetések mellett érdemben akarnak megőrizni, és továbbfejleszteni nemzeti megoldásokat. A feszültségek mai fokán - a legnagyobb hatalommal bírók számára – a legkisebb ellenszikra is veszélyes, ezért előtérbe kerül a lejáratáson alapuló reálpolitika. Ugyanakkor valami kézzel foghatót kell(ene) adni azon széles tömegek kezébe, amelyek saját világuk felépítése során nem fordítanak kitüntetett figyelmet az önálló véleményalkotásra, nem zavarja őket, hogy internet alapúan mindent tudnak róluk, a média üzeneteivel kapcsolatban alapvetően lefogadók, és amelyek életszínvonala alulról közelíti a helyi átlagot. 2017 nyarán Mark Zuckerberg megpendíti a Facebook generálta alapjövedelem célszerűségét.58 A csak látszólag légből kapott gondolat59 magva az olaj és az „adat” közötti párhuzam. Zuckerberg szerint az adat lehet a jövő olaja, hiszen a Facebook segítségével óriási elsődleges és másodlagos jövedelmek képződnek, amelyekből el lehetne különíteni az alapjövedelem folyósításához szükséges forrásokat. A javaslattevő a Google-t is invitálja e projektben való részvételre. Köztudott, hogy a globalizált világban a pénzügyi gazdaság dominálja a reálgazdaságot. Az előbbi nem kívánt kilengéseinek kezelésére számos javaslat született. A legismertebb az un. Tobin adó volt, ami minden egyes pénzügyi tranzakciónak minimális töredékét különítette volna el bizonyos társadalompolitikai célokra. Mint ismeretes, a javaslat elbukott. A Zuckerberg féle alapjövedelem teória ragyogóan tálalható. Lám, a legnagyobb cégek mennyre érzékenyek szociálisan. Lám, nem kell félni a robotizációtól, az alapjövedelem érdemi mentőöv lehet, mindenki számára alanyi jogon elérhető. Az is felsejlik azonban,

58 Az alapjövedelem (basic income) bevezetésének szándéka az elmúlt években sok

helyen, így nálunk is felvetődött, a kísérletek döntő többsége elvetélt. 59 Zuckerberg kacérkodása a politikával nemrég kezdődött. A világ számára emlékezetes

az a talán nem is spontán kiszivárogtatott ki nem kapcsolt mikrofonos beszélgetés, ami

Angela Merkel és közte játszódott le az „extrém” Facebook-osok szabályozhatóságáról

és a fake news-ok kezeléséről.

195

hogy lényegében egy XXI. századi, kapitalista alapról kiinduló, az elitek által kreált paternalizmusról60 van szó, ami több más hatása mellett versenycsökkentő is egyben. Ráadásul az alapjövedelem konstrukció kiegészíthető a robotadóval, - amelyet többek között Bill Gates is ajánl - amit a kieső emberi munka bér- és járulékterheivel párhuzamosan kellene a cégeknek fizetniük, mintegy jövedelemelosztó alapot teremtve a társadalmi vezetés számára. (GAZDASÁG)TÖRTÉNETI PÁRHUZAMOK ÉS A JÖVŐ) A paternalizmus esetleges újbóli megjelenése, ezúttal világszinten, ahol a nép helyett gondolkodó a tényleges világközpont lehet, egy másik, tudomásom szerint eddig még nem érintett párhuzamhoz is vezet. Az európai szocializmus gazdaságtörténete bemutatja, hogy a korábbi társadalmak gazdaságpolitikai útja a rendkívüli korlátok ellenére is színes volt. A hatalmi képlet ismert. A marxista antikapitalizmus országaiban az állam, illetve a kormány egy adott, a domináns párt által közvetített ideológia tudatos kiszolgálója volt, ami gyökeres piactorzítással és versenykorlátozással járt. ezt az univerzális monotonitást törték meg egyes országokban a gazdasági mechanizmus reformjai, illetve annak - sokszor elbukott, elfojtott - kísérletei. Az egykori Jugoszlávia kezdett először sajátos utakat keresni a gazdaságirányítás területén. A szocialista tábor által kiközösített ország több lépésben kiépítette az önigazgatás rendszerét, amelynek számos előremutató eleme volt. Jugoszlávia már a múlté, de Szlovénia mai modelljében is megtalálhatók a korábbi gondolkodási struktúrák következményei.61 Sokkal megfontoltabban, időben elnyújtva nyúltak a pénzügyi szektor privatizációjához, és mindig prioritásként kezelték a honi reálgazdaságot. Csehszlovákia és Lengyelország is komoly mechanizmus kísérletekbe kezdtek. A csehszlovákoknál 198-ban a Varsói Szerződés katonai beavatkozása tette hidegre a

60 A paternalizmus a szocializmusban a domináns politikai párt önlegitmizációját

jelentette. A párt jobban tudta, mint maga a nép, hogy mi a nép érdeke, mit kíván. A

bürokrácia volt a szülő, a társadalom minden más része a gyerek. Valójában gyámkodás

esete állt fenn. 61 Kisebb mértékben igaz ez Horvátországra és Szerbiára is.

196

reformgondolatokat. Lengyelország esetében majdnem egy évtized kifutás idő jutott, utána a nyolcvanas években lényegében katonai puccs következett. Nálunk az 1968-as új gazdasági mechanizmus jelentette a mérföldkövet. Eredmények és visszalépések egyaránt jellemzőek voltak az 1990-es politikai fordulatig, de kétségtelen, hogy a piacgazdaságra való elvi felkészültséget illetően mi álltunk a legjobban a képzeletbeli startvonalon. Ehhez - a szerencsén túl – az is kellett, hogy a politikusok és a közgazdászok egy értékes csoportja találkozzon, illetve magának 1956-nak a ténye láthatatlan védőernyőként funkcionált Moszkva és Budapest szemében egyaránt. Ugorjunk fél évszázadnyit a mába. Az Európai Unió vezetése megkérdőjelezhetetlenül kitart szavakban a monetarista gazdaságpolitika értékeinek megkérdőjelezhetetlensége mellett. A Stabilitási és Növekedési Paktumból fakadóan kiemelt kritérium fontos makrogazdasági paraméterek teljesítése. Vegyük azonban észre: a követelmények betartásával kapcsolatban nem egyformán bánnak a tagországokkal. Spanyolország, Olaszország, és főképp Franciaország esetében a sztenderdek nem teljesítése felett a Bizottság éveken keresztül szemet huny. Ezt a gazdaságpolitikai közeget burkolják a már a bevezető gondolatokban is említett, a terrorizmussal a migrációval, és általában a gazdasági válságból való kilábalással kapcsolatos dilemmák, ezen túl pedig ott van az USA – EU reláció kényes csomagja is. Melyek azok az országok, amelyek kinyilvánítják, hogy nem, vagy nem teljesen értenek egyet a kurrens alapkérdésekben az uniós vezetéssel? Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, Csehország, és (részben) Szlovénia. Alapos kutatásokat kellene elvégezni ahhoz, hogy megítélhessük: véletlenről van-e szó. Az azonban több, mint valószínű, hogy egy sejtést fogalmazzunk meg. Az előzőekben vázolt párhuzam nemcsak az országok azonos, vagy majdnem azonos összetételéből fakad, hanem abból is, hogy a régi (szocialista-kommunista), és a mai (globális erőközpontok) hatalom „természete” ugyanaz. Mindkettő a tévedhetetlenségre, és a nyílt-burkolt erőszakra épít, továbbá az általuk definiált demokráciára hivatkozik. Már felsejlenek 2020 kontúrjai, amikor az EU újabb hétéves költségvetési ciklus következik, következne. Történelmileg is súlyos kérdésekre kellene addig választ találni. Az aktuális európai

197

vezetők és egyre inkább letapintható mozgatóik keresztülviszik- e az Európai Egyesült Államok koncepciót, vagy az lekerül a napirendről, avagy folytatódik az iszapbírkózás, amely közben minden egyes szereplő a vizet prédikál, bort iszik elvhez tatja magát. Képes-e a világ érdemben visszaszorítani a terrorizmust? Kiiktatható-e a nem kívánt migráció? Egyértelmű, hogy a fenti hatalmi-politikai kérdések időlegesen háttérbe szorítják a gazdaságpolitikai folyamatokat. Ugyanakkor Emmanuel Macron színre lépése akár viharos változásokat is jelezhet. A francia elnök beiktatása után szinte azonnal amellett érvelt, hogy legyen az eurózónának közös pénzügyminisztere. A javaslattal Angela Merkel lényegében egyetértett. A megvalósítás gazdaságpolitikailag teljesen új helyzetet teremtene. Teljesen új szempontok merülnének fel a két, vagy többsebességes Unióval kapcsolatban is. A legfontosabb „harci” kérdés is hamarosan - ha nem is örökre – eldőlhet. lehetséges-e, hogy a globálszereplők - nemzeti költségvetések – háztartások közötti jövedelemmegoszlás valamelyest az utóbbiak javára mozduljon tovább? Ha nem, akkor a mai mainstream-től eltérő modelleket el fogják tüntetni a porondról. Ha igen, akkor a második, a mai (elit) paternalizmus súlyos sebeket kap. Nézhetjük, és néznünk is kell az előbb vázoltakat az emberiség jövőbeni sorsának ívén keresztül is. Alkalmazzunk akár utópikus, akár disztópikus megközelítést, a kontúrok egyértelműek. Ha az emberiség zöme - lényegében önkéntesen - elfogadna egy, az alapjövedelemhez hasonló egyetemes konstrukciót, akkor a középosztály, és a gazdaságpolitika végleg erodálódna, a kormányok pedig végleg nyílt bábú szerepre kényszerülnének, egyszerű hatósági szerepet betöltve. A gigacégek, és a technológiai elit pedig súrlódásmentesen tálalhatnák az igazi vezetők megrendeléseit. Ez/az lenne az önkéntes rabszolgaság. IRODALOMJEGYZÉK

1. Acocella, N. (2005): Economic Policy in the Age of Globalisation.

Cambridge University Press, Cambridge

2. Bélyácz Iván (2014): A financializáció szerepe a globális

pénzügyi válság kialakulásában. Hitelintézeti Szemle 13/1

198

3. Bogár, L. (2007): „Hálózatok” világuralma. Argumentum Kiadó

és Nyomda Kft., Budapest.

4. Bogár, L. (2011): Lefelé a létezés lejtőin. Kairosz Könyvkiadó,

Budapest.

5. Csaba, L. (2011): A magyar átalakulás és fejlődés néhány

általánosítható elméleti tanulsága. Közgazdasági Szemle 58(10).

6. Csikós-Nagy B. (2002): Közgazdaságtan a globalizáció

világában. I-II. MTA Társadalomkutató Központ.

7. Globalisierung der Weltwirtschaft (2002): Deutsche Bundestag

Herg. Leske + Budrich, Opladen.

8. György L – Veress J (2016): A 2010 utáni magyar

gazdaságpolitikai modell / The Hungarian Economic

Policy Model After 2010, PÉNZÜGYI SZEMLE/PUBLIC

FINANCE QUARTERLY LXI.: (2016/3) pp. 367-387.

9. Krugman, P. (2012): End This Depression Now! W.W. Norton and

Company, New York

10. Lehmann K – Palotai D – Virág B szerk. (2017): A magyar út –

célzott jegybanki politika. MNB

11. Matolcsy Gy (2015): Egyensúly és növekedés Kairosz Budapest

12. Muraközy L (2012): Államok kora. Az európai modell. Akadémiai

Kiadó, Budapest

13. Oroszi S. (2014): Az állam fogvatartói Tudásmenedzsment 15: (2)

80-89 pp

14. Oroszi S. (2013): A mai krízis: a válságkezelés elméleti alapjai

Tudásmenedzsment 14: (1) 75-89 pp

15. Rodrik, D. (1997): Has Globalization Gone Too Far? Institute for

International Economics, Washington.

16. Ruggie J. G. (2017): Multinationals as global institution: Power,

authority, and relative autonomy. Regulations & Governance June

Wiley Online Library

17. Stiglitz, J.E. (2000): A kormányzati szektor gazdaságtana. KJK

Kerszöv.

18. Stiglitz, J.E. (2003): A globalizáció és visszásságai. Napvilág

Kiadó.

199

19. https://www.ft.com/content/5103204e-7b5b-11e7-ab01-

a13271d1ee9c

20. Varga J., Kürthy G., Farkas Á., Sipiczki Z. (2014): A

redisztribúció intézménye a piacgazdasági berendezkedésben. E-

CONOM 3:(2) pp. 82-90.

21. Varga J., Ary T. (2016): A TTIP lehetséges hatásai Magyarország

gazdaságára [The potential effects of the TTIP on the economy of

Hungary]. KÖZÉP-EURÓPAI KÖZLEMÉNYEK 9:(2/No.33.) pp.

7-18. (2016)

22. Varga József (2016): A helyi pénz megjelenése és szerepe a

gazdaságban. In: Kerekes Sándor (szerk.). Pénzügyekről

másképpen: Fenntarthatóság és közösségi pénzügyek. 249 p.

Budapest: CompLex Wolters Kluwer, pp. 161-

208.(ISBN:9789632955858)

23. Varga J. (2017): A magyarországi adószerkezet átalakításának

aktuális kérdései. In: Bozsik Sándor (szerk.) Pénzügy-számvitel-

statisztika füzetek II.: 2016. 107 p. Konferencia helye, ideje:

Miskolc-Egyetemváros, Magyarország, 2016.12.01 (Miskolci

Egyetem Gazdaságtudományi Kar) Miskolc-Egyetemváros:

Miskolci Egyetemi Kiadó, 2017. pp. 81-87. (Pénzügy-számvitel-

statisztika füzetek; 2.) (ISBN:978-615-80543-2-4)

24. Veress J. (2002): Externalities of Globalization. Periodica

Polytechnica, 10(2).

25. Veress J. (2013): A gazdasági és pénzügyi világválság

gazdaságpolitikai következményei. Statisztikai Szemle 91.4

26. Veress J. (2015): Adalékok egy negyedszázad gazdaságpolitikai

történéseinek megértéséhez. in Lóránt Károly szerk.: A

rendszerváltáshoz vezető út. Antológia Kiadó 163-187 old.

27. Veress J. (2016) Úton a visszafordíthatatlan felé. Kairosz

Budapest

28. Veress J. (2017): A politikai és a gazdaságpolitikai

formaváltozások kora Köz -Gazdaság 5. 31-42 pp