Eájt alalpvizsga 2008 – 9.témakör

9. Állam és egyház a középkorban (államegyháziság, egyházállamiság). Az egyházi állam kormányzása

A keresztény egyház a Római Bir.-ban a Milánói edictummal 313-ban legalizált intézménnyé vált. Az egyházszervezet megújításának kiindulópontja 381, amikor a római császárságban elrendelik, hogy az egyházszervezetet hozzá kell igazítani az állami közigazgatáshoz. Párhuzamba állították a két szervezet egységeit :

állami közigazgatás egyházszervezet Praefectura Diocesis Provincia

Patriarcha Metropolita = érsek Episcopus = püspök

Így a provincia székhelyének keresztény papja lett e püspök, míg a diocesis székhelyén lévők voltak a metropoliták, magyarul érsekek.

Ellentmondások már itt is felmerültek, mert a közigazgatási beosztás preferálása miatt nagymultú egyházi központok - mivel nem lettek egyúttal közigazgatási székhelyek - háttérbe kerülhettek korábban egyházilag jelentéktelen helységekkel szemben.

Nagyobb nehézségek voltak a praefecturák szintjén. Diocletianus közig.-i reformja után négy nagy közigazgatási egységre, praefecturára osztották a birodalmat : Gallia, Italia, Illyricum, Oriens. A kialakuló keresztény egyháznak is kezdetben négy patriarchája volt : Róma, Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem. Hozzájuk csatlakozott ötödikként a 381-es zsinaton Konstantinápoly is. Ez az ún. pentarchia, az ötösség elve. De a patriarchátusok között már nem a közig.-i praefecturáknak megfelelően osztották el a jurisdictiot. A hagyományos egyházi beosztás a térítési elv alapján alakult ki., tehát ki hol térített, az a terület tartozott egyházi főhatósága alá. A négy praefecturából három Rómát illetett (Gallia, Italia, Illyricum). A többi négy az egy maradék praefecturán volt kénytelen osztozni. Azért nem lett ebből komolyabb vita, mert ezek igen hamar közel kerültek a mohamedán hódításhoz, náluk inkább a fennmaradás volt a tét.

A legproblematikusabb Illyricum esete volt. Ez a praefectura kettős igazgatás alá került a birodalom kettéosztását követően. A világi közigazgatás szerint a Keletrómai Birodalomhoz tartozott, az egyházi jurisdictio szempontjából Róma patriarchátusa alatt maradt. Ez az ellentmondás fokozódik, mig 751-ben a frank birodalmi és római pápai szövetkezést megtorlandó a konstantinápolyi császár elvette Rómától az Illyricumot és a bizánci patriarcha alá rendelte. Róma többféle megoldással kísérletezett, hogy a területet visszaszerezze. Pl.: beavatkozott a képrombolás során kialakuló egyházpolitikai vitába, ill. a Balkánon újonnan megalakuló keresztény államok egyházszervezete segítségével, a térítés ősi jogán próbálkozott.

Már igen korán az egyháziak belső vitáikat a császár elé viszik döntésre, pl. az eretnekségek kérdésében kérik fel döntőbírónak. Igy szükségszerűen kialakul egyfajta császári supremácia a keresztény egyház felett. Ugyanakkor eltérő volt a császárnak az egyházzal kapcsolatos szerepének megítélése a birodalom két felén. Keleten az egy Isten-egy császár elvet vallották, míg Nyugaton azt mondták a császár csak tagja, de nem feje az egyháznak.

Állam és egyház a Frank Birodalomban Az állam és egyház szoros kapcsolata a frankoknál 751-ben kezdődik. Az akkor trónra kerülő

Karolingok hatalmuk legalizálása végett a pápához fordultak, a pápa pedig utasítást adott az új király felkenésére, majd 754-ben maga is megismételte a szertartást. Ezzel új koncepciót juttatott uralomra az egyház. Ez az öröklési elvvel szemben az “idoneitás”, az alkalmasság elve volt.

A pápa Kis Pipin frank király jóvoltából megkapta a korábbi bizánci fennhatóság alatti Ravennai exarchatus területét, mellyel maga is világi hatalomra tett szert. A kialakuló egyházi állam a “Patrimonium Sancti Petri” révén a pápák a frank uralkodók befolyása alá kerültek. Az adomány elfogadásával a római pápa a világi uralom szempontjából mintegy hűbérese lett a frank uralkodónak. A frankok pedig 200 éven át befolyásolják, hogy ki legyen a mindenkori új pápa, akinek egyúttal hűségesküt is kell tennie az uralkodónak.

Eájt alalpvizsga 2008 – 9.témakör Nagy Károly birodalmát Imperium Christianumnak nevezte, magát az egykori római császárok

örökösének tekintette, a “renovatio imperii” = a birodalom megújítása alapján. Így megváltozik a hatalom és az egyház kapcsolata. Egyfajta állami supremácia létesült az egyház felett. Nyugaton a bizáncihoz hasonlóan kialakul az államegyháziság, de ez sohasem éri el azt a formát, amit a keleti cesaropapizmus.

A frank birodalomban az egyház az uralkodó leghűségesebb támogatója lesz. Az egyházat erre az is rákényszeríti, hogy jelentősebb számú ariánus és másfajta eretnek is él a birodalomban, nem beszélve a hódítások nyomán a birodalmhoz csatolt pogány területekről. Ezek megtérítését csak az állami hatalom segítségével oldhatja meg az egyház.

Más oldalról a hatalmas uralkodói földadományok révén az egyház a világi előkelőkkel azonos rangú hatalomnak számít.

A frank uralkodó főpapkinevezési jogát két elmélet is megalapozta :1; “Eigenkirche” = a magánegyház fogalma, tipikusan germán intézémény. A nagyobb birtokú

keresztény előkelők saját javaikból egyházakat alapítottak, azt felépítették, megfelelő birtokokat adtak működéséhez. Az alapítás jogán pedig később is felügyeletet gyakoroltak, ill. folyamatosan kinevezték az adott egyház vezetőit.

2; “rex et sacerdos” elv = a király egyúttal egyházi személy is a koronázási szertartásból következően. A koronázásnál ugyanazt a szertartást alkalmazzák, mint püspökszentelésnél. Igy a felkenéssel mintegy átlényegül az uralkodó, az egyháziakhoz lesz hasonlatossá. Ezért is a címük a későbbi oklevelekben a : “sacratissima maiestes”, azaz szentséges felség. Ily módon az ur. gyakorolhat hatalmat az egyház felett, hiszen maga is quasi clericus.

E két koncepció együttesen megalapozza a németrómai császárok invesztitúra jogát. Nagy Károlynál és utódainál még folyamatosan a császári szupremácia érvényesült . Ez kifejezésre jut

abban, hogy egyrészt egy állandó egyházi személy volt a frank császári udvarban = archicapellanus, akinek fő feladata a császár és a pápa közötti kapcsolat biztosítása. Másrészt Rómában is állandóan tartózkodnak frank császári megbízottak, akik meghallgatják a szentszék elleni panaszokat és kivizsgálják azokat. Az ő feladatuk továbbá a pápaválasztásban való közreműködés, a császár érdekeinek képviselete a kiválasztott személlyel kapcsolatban. Ők veszik ki a hűségesküt a megválasztott pápától.

Viszont az egyház igyekszik ezt a helyzetet megváltoztatni, és érzékeli, hogy Nagy Károly utódainak viszályai alatt a politikai hatalom meggyengül. Ekkor - 800-as évek első felében - készülhetett Szent Izidor nevére egyháziak által hamisított ún. Ál-Izidori gyűjtemény, melynek fontos tétele a római szék elsőbbségének hangoztatása. Ugyanebben az időben I. Miklós pápa az, aki először tiarát hord, és császári jelvényeket visel.

A 900-as évek végén az ekkor élt reimsi érsek, Hinkmár már a királyi hatalom isteni eredetének tagadásáig is eljut. Ezzel megteremti az eszmei alapot a későbbi “két kard” eszme hatalomelmélet kialakításához.

Viszont a Karolingok kihalása után hosszú belviszályok során a frank birodalom keleti részében trónra kerülő szász dinasztia megerősíti az uralkodói hatalmat. Majd Madarász Henrik fia I. Ottó 962-ben már németrómai császárrá koronáztatja magát a pápával. A pápa nem tagadhatta meg a koronázást, mert az ő kérésére és megsegítésére ment Ottó Rómába. Ottó kihasználva a helyzeti fölényét kiadja oklevelét az Ottonánium-ot. Ez megint lerögzíti, hogy a pápát csak azután lehet megkoronázni, hogy letette a hűségesküt a német-római császárnak. Illetve a pápának, el kellett fogadnia, hogy újra császári megbízottak működjenek Rómában. Tehát ismét a világi hatalom erősödött meg, de nem sokáig.

Az egyházállamiság és bukása Az egyházi hatalomváltásra való csendes készülődés folyamatának további eleme a 900-as években

Cluny híres kolostorából elinduló reformmozgalom. Ez a megújulási törekvés nemcsak a szerzetesi életre terjedt ki. A világi papságot is meg akarták reformálni. Az egyik máig maradandó tervük a papi nőtlenség, a coelibatus bevezetése. Ugyanakkor felfogásuk szerint a világi papság elvilágiasodott életmódja miatt nem alkalmas az egyházkormányzásra. Helyettük szerzetesekre, ill. a monostori hálózatra és azok vezetőire, az apátokra kell bízni az egyházkormányzást. A Cluny mozgalom utóbbi terve megbukott, de valószínűleg e törekvés hatására a világi egyházszervezet vezető tisztségeinél a korábbi kinevezés helyett a “canonica electio”, a kánoni választás gyakorlata kerül előtérbe. Ez azt jelenti, hogy az egyházi testület választja meg és nem a világi ur. nevezi ki a püspököt, érseket.

Eájt alalpvizsga 2008 – 9.témakör Az ezredforduló táján két fontos változás jelzi, hogy elindult az egyház az invesztitúra harc útján :

1; a pápaválasztás szabályainak a megváltoztatása. 1059-ben a lateráni zsinat kimondta, hogy ezentúl a római nép közfelkiáltása helyett a biborosok választják meg a pápát conclave-ban. A császár ellenőrzési jogát meghagyják a választás felett, de a megválasztott pápát már nem annullálhatja.

2; 1073-ban pápává választott VII. Gergely 1074-ben adta ki a “Dictatus papae” című okmányát, és ez az Ottoniánium ellenpárja. Itt az “idoneitas”-ra alapítva meghirdeti, hogy joga van a pápának a császárt letenni, ha alkalmatlannak találja a trónra. Illetve kiemeli, hogy csak a pápa használhat császári jelvényeket.

Az invesztitúra harcban győzedelmeskedő pápaság újabb elmélettel támasztja alá a világi hatalom ellenőrzési jogát. Meghirdetik az ún. “két kard” elméletét. E szerint az Isten az e világi hatalmat Krisztus földi helytartójára ruházta át, mégpedig két kard formájában :

egyik a lelki hatalom (potestas in spiritualibus), amely megmarad a pápánál másik a világi hatalom (potestas in temporalibus), amit a pápa tovább adott a földi

uralkodóknak. Az átruházás jogán, isteni megbizatásból ellenőrizheti a pápa a földi hatalom világiak által történő gyakorlását. Ez az elv (potestas directa in temporalibus) az egyházállamiság rögzülését jelenti.

A gyakorlatban ezt csak erősíti az a tény, hogy egy sor kisebb-nagyobb európai állam hűbéri függésbe kényszerül a pápától pl: Anglia, Szicília, Horvátország, Dánia, Lengyelország.

Tovább erősítik az egyházállamiság érvényrejutását a katonai lovagrendek megjelenése, azok irányításának a Szentszék alá rendelése.

Ám az egyházállamiság kezdetektől fogva vereségre volt ítélve. Ez külső politikai és belső egyházi oldalról egyaránt bekövetkezik.

Egyrészt a pápák Avignoni fogságával (1307-1377) eleve lehetetlenné vált az egyházállamiság folytatását.

1338-ban a német választófejedelmek szintén kijelentik, hogy a császár választás csak az ő hozzájárulásuktól függ, azaz a császár a pápától függetlenül nyeri el hatalmát.

Belső egyházi változások is változtatnak a helyzeten. Az avignoni fogságot követő nyugati egyházszakadás eleve megkérdőjelezi magát a pápai hatalmat is.

A konstanzi zsinaton a francia kánonjogászok által meghírdetett “conciliarismus” elve a zsinat elsőbbségét és bíráskodási jogát fogalmazza meg a pápa felett. Az egykori pápai supremácia elenyészését a gyakorlatban legjobban biztosította a pápaválasztás elve. A pápaválasztó bíborosok választási feltételeket fogalmaztak meg a leendő pápa számára. Ezzel az eredeti pápai hatalmat a minimumra szorítják, a bíborosi testületet teszik meg de facto az egyházkormányzat vezetőjévé, ahol a pápa csak primus inter pares lehet.

A reformáció kezdeteinél pontosan újra fogalmazódnak a fenti elvek, mind a két kard elmélete, mind pedig a conciliarismus elvének elsődlegessége. A reformációt közel sem reformeri szándékkal elkezdő Luther M. eleinte csak a búcsúcédulák árusitása ellen emeli fel a szavát. Később azt tanítja az egyetemes zsinaté a legfőbb hatalom, és a pápa csak a zsinat első szolgája. Ehhez a testülethez kívánt apellálni mikor pápaelleneséggel vádolták. Luther látva az egyetemes zsinat egybehívási nehézségeit a világi hatalomhoz fordult. A “Német nemzet nemességéhez” szóló 1520-as írásában felszólította : “Németország fejedelmeit és magisztrátusait, hogy hivatali tisztségükkel élve reformálják meg az egyházat.”. Látható, hogy a két kard elméletet ellentétesen akarják értelmezni, azaz válsághelyzetben a világi hatalom joga és kötelessége az egyházi reform előmozdítása. A lutheri reformációt követő államokban a dogmatikai újítások mellett legfeljebb az egyházi vagyon saecularisatio-ja következik be, az egyházszervezet fő elemei továbbra is megmaradnak. Lényeges egyházszervezeti módosulások csak Kálvi Jánosnak az ún. Genfi egyházalkotmányát követően figyelhetők meg Európa-szerte.

Az egyházi állam kormányzása

A pápai állam létrejötte Az egyházi állam kezdeteit tekintve a Kis Pipin féle 756-os adományozásre tekint vissza. Ekkor a

bizánci birodalom Észak-Itáliában létező birtokait az ún. Ravennai exarchatust a frankok elfoglalják, és azt a pápának adományozzák.

A pápai itáliai birtokok :1; 22 város + az ún. Pentapolis (öt város),

2; a már korábban is pápai fennhatóság alatt álló Róma és környéke a Ducatus Romanus.

Eájt alalpvizsga 2008 – 9.témakör 3; később bővült több területtel, legfontosabb az ún. Matilda örökség = Toscanai őrgrófság, amit

1077-ben Matilda hagyott a Szentszékre.

E három területet nevezték együtt Patrimonium Sancti Petri-nek, ami felett a pápák világi uralkodóhoz hasonló kormányzati jogokat gyakoroltak 1870-ig. A pápák államuk létrejöttét egy külső uralkodó adományozásának köszönhették, így tkp. a pápa egyúttal a frank uralkodó hűbérese is lett. E hűbériség jogán érvényesítettek a frank, majd német császárok felügyeletet a pápaválasztások felett.

A pápák igyekeztek függetleníteni magukat a világi hatalomtól, ennek egyik eszköze lett a pápai állam területe adományozásának történetében bekövetkezett tudatos “csúsztatás”. A Szentszék azt kezdte hírdetni, hogy világi birtokait még az egykori, kereszténységet támogató császártól, Nagy Konstantinustól kapta. Konstantin cs. az új fővárosba költözött át és Róma városát, ill. birtokait a pápának adományozta. E teória hitelessé tételére oklevelet hamisítottak, az ún. Konstantinus féle donatioról szólót. Az oklevél a neki szánt szerepet sikeresen betöltötte, csak évszázadokkal későbbi történeti kutatás bizonyította be annak koholt voltát.

Nem tartoztak a szorosabban vett egyházi állam fogalmába a Szentszék hűbéri függésében lévő világi hatalmak. A Szentszék irányába hűbéradó fizetésével fejezték ki függőségüket. Ezek : Szicília-Nápoly, Horvátország, Anglia, Dánia, Lengyelország.

Az egyházi állam kormányzása A kormányzásban a főszerepet a pápa és tanácsadó testülete, a Bíborosi Kollégium játszotta. Az

egyház irányítására Rómában létrehívott központi szerveket együttesen régtől fogva Curia Romana-nak nevezték. Ezek közül régiségüknél fogva kiemelkednek : - Dataria Apostolica és a Sacra Rota Romana (a Szentszék legfőbb bírói testületei, Cancellaria Apostolica (Apostoli Iroda, amely a bulla formájában megjelenő pápai ügyiratokat adta ki, kezelte a pápai levéltárat, élén a vicecancellariussal. Később a Signatura Justitiae)

1357-es Constitutiones Egidiane véglegesítette és egységesítette a Patr. Sancti Petriben történetileg kialakult különböző kormányzati megoldásokat. A kormányzat területileg 2 részre oszlott : Róma városa; Egyes tartományok v. provinciák

A kormányzat élén az Apostoli Kamara testülete állt - elsődlegesen pü.-i feladatokra szervezett. Vezetője a fő Camerlengo = cardinalis camerarius v. főkamarás mester. Az újkorig a pápai szék üresedése esetén a Camerlengo változatlanul vezette a pápai állam közigazgatását, és 3 másik bíbornokkal, az ún. capita ordinummal ellátta a Szentszék halaszthatatlan kormányzati teendőit. A Camerlengo bírt a pápai államban a pápa után a legnagyobb terjedelmű bírói joghatósággal. Helyettese a Vice-camerlengo, aki közvetlen Róma irányítását látta el.

Területileg a pápai államot provinciákra és további kisebb egységekre osztották fel. A tartományi igazgatás vezetői : -rektorok, -gubernatorok, -legatusok v. vicariusok voltak. Hatáskörük különbözőképpen korlátozott. A legfontosabb korlátozás, hogy a tartományi pénzügyek függetlenítve voltak a kormányzói tisztségektől. A provinciák pénzügyeit mindenkor az Apostoli Kamarának a tartományba küldött hivatalnoka vezette. Ez a kamarai hivatalnok csak az Apostoli Kamarának tartozott felelőséggel.

További korlátozás, ha a tartomány élén rektor állt. Rektor egyházi perekben nem bírt jurisdictios jogosítvánnyal, azt csak a legatus v. vicarius gyakorolhatta. Rektorok esetében külön tartományi egyházügyi bizottság látta el a provinciabeli szentszéki perekben való bíráskodást.

Tartományi kormányzók hatásköre a fenti kivételektől eltekintve ált. jellegű volt. V. Márton pápa reformjáig a tartományi rendi gyűlések egybehívásának joga is megillette őket, ill. a tartományi tisztviselőik kinevezésének joga is.

Tartományi tisztviselők közül külön kiemelendő a procurator fisci, akik az Apostoli Kamara megbízásából látták el a Szentszék ill. a Kamara jogainak védelmét az adott tartományban. Őket a notariusok segítették. Külön igazságügyi végrehajtó szervezetet hoztak létre a birósági ítéletek realizálására. Élén a marsall állt.

A központi igazgatás főnöke a Camerlengo volt, mindaddig amig ki nem alakult az államtitkári tisztség, a secratario státus, a XVII. században. Addig a C. a pápai állam irányítója, a pápa főtanácsadója, a pápai írásbeli ügyintézés főnöke, a kincstár feje, a pápai hadsereg parancsnoka, interregnum idején a folyamatos kormányzás vezetője.

Eájt alalpvizsga 2008 – 9.témakör Legfontosabb szerv a pü.-i igazgatás testülete a Kamara v. Kincstár. Ez kollegiális testületként

működött a Camerlengo vezetésével. Tagjai : 1; “domini de camera” nevezetű papokból állt, akik 9-en voltak, élükön a dékánnal,2; “vice camerarius” 3; “ thesaurarius” = kincstárnok.

Ez a testület később bővült a szegények ügyvédjével, a kincstár ügyvédjével = procuratora, az alkincstárnokkal. Ők csak tanácskozási joggal vettek részt az Ap. Kamara ülésein.

Tényleges mindennapi pü.-i munkában a consiliarii v. assistentes camere nevezetű pü.-i főtisztviselők működtek még közre, akik az állam bevételeit és kiadásait egyaránt kezelték.

A pápai állam a közismert bevételein túl sómonopóliummal is rendelkezett, ennek adminisztrálására szintén külön hálózat létesült az ún. conduttori közreműködésével.

1587-ben egy időben a tridenti zsinat bezárásával, ill. a nagy egyházi kodifikáció a Corpus Iuris Canonici (első CIC) megjelenésével V. Sixtus hozzákezdett a szentszék kp.-i kormányzatának átalakításához. Számos régi hivatalt meghagyott :

Igazságügyi hatóságokat (Rota, Camera, Signatura) Kegyelmi hatóságokat (Dataria, Signatura gratiae) Kezelési hatóságokat (Cancellaria, Secretaria brevium) Politikai hatóságokat (secretaria status)

V. Sixtus egy sor ügy intézésére külön testületeket állított fel, a congregatio-kat. E congregatiok élére előbb-utóbb bíborosok kerültek. E testületi kormányzás azonban csak a végrehajtás során érvényesült.

A korban ekkor virágzó rendi gyűlések a Curia kormányzatában sohasem kerületk bevezetésre. A bővülő létszámú bíborosi kollégium consistoriális üléseivel egyfajta testületi döntést reprezentált kp.-i szinten, de a világiakat nem vonták be, így az igazi rendi gyűlések politikai erejét nem pótolhatta.

Éppen a congregatiok intézményesülésétől kezdve figyelhető meg a világiak látványos háttérbe szorulása a clericusok javára az egyházi állam kormányzásában, azaz a modern értelmű bürokrácia kialakításának hiánya.

E két kormányzati hiányosság hozzájárult ahhoz, hogy a polgári átalakulás idején az egyházi állam nem tudott Itáliában kohéziós erőt kifejteni, így 1870-ben bukásra lett ítélve.