A honfoglaló magyar nép élete Szerző: Pandora

A szegedi egyetem történetének legismertebb nyelvésze kétségkívül Horger Antal (1872–1946) – mindenki tud hírhedt elvetemültségéről, miszerint egy vers miatt eltávolította a talán meghaladhatatlan zsenijű költőt.

Tartozunk Horgernek annyival, hogy hozzátegyük: nem az egyetemről, hanem a tanári pályáról tanácsolta el József Attilát, a zseniket meg a kortársak rendre nehezen viselik, csak az utókor szokta tévedhetetlenül fölismerni őket, s megróni az elődöket vakságuk miatt, miközben saját koruk zsenijeit ugyanolyan komiszan kezelik, mint az előző generációk az övéiket. Ezzel együtt Horger Antal nem volt makulátlan, a válása körüli, verekedésbe, sőt csaknem gyilkosságba torkolló pörlekedés hírét a korabeli sajtó is tárgyalta. A nyelvészeknek mégis árnyaltabb a véleményük erről a mogorva emberről, mert fontos nyelvtörténeti és nyelvjárási munkákat írt, sőt még egy nyelvváltozási „törvényt” is elneveztek róla (ma már inkább „két nyíltszótagos tendenciának” nevezzük: az ómagyar korban, ha egy legalább három szótagos szóban két nyílt, vagyis magánhangzóra végződő szótag követte egymást, a második szótag magánhangzója kiesett: ezért lett a bokorot-ból bokrot, a malomok-ból malmok, és ezt a szabályt követve mondják ma több nyelvjárásban is a motort úgy, hogy motrot).

Horger Antal – picasaweb.google.com

Horgernek tehát megvoltak a maga törvényei, mégsem ő volt a szegedi bölcsészkar legmeghatározóbb nyelvésze. Ez a cím sokkal inkább Mészöly Gedeont (1880–1960) illeti meg, aki munkásságával egészen különleges helyet foglal el a magyar nyelvtörténészek között: az adatokat lepkegyűjtőként katalogizáló, szigorúan pozitivista felfogással szemben ő nagyobb teret hagyott a fantáziának és a rejtett jelentéstani összefüggések föltárásának anélkül, hogy a megfelelő adatokkal történő bizonyítás vagy a filológiai pontosság igényéből engedett volna. Ezt nem pusztán irodalmi – fordítói, szépírói, stiliszta – hajlamai miatt tette, hanem mert azt vallotta, hogy a szavak története torzó és hiteltelen a szó köré épülő kultúra megrajzolása nélkül, s fölismerte, hogy nemcsak a szójelentések mélyen gyökerező összefüggései, hanem a nyelvtan elemei is rávilágítanak a régiek (és a maiak) gondolkodásmódjára. Ez pontosan megfelelt annak az elvnek, amelynek egyik kidolgozója régi ismerősünk, Hugo Schuchardt, aki a családfaelmélet helyett is sokkal életszerűbb modellt javasolt. A szemlélet aztán egy heidelbergi folyóiratról, a Wörter und Sachen címűről kapta a nevét, ezt Rudolf Meringer, a pszicholingvisztika egyik előfutárai indította 1909-ben. A szemlélet egyébként szorosan kapcsolódott Wilhelm Wundtnak (1832–1920), a kísérletes pszichológia atyjának néplélektani elméletéhez, eszerint a magasabb (nem elemi) pszichikus működések megértéséhez a nyelvet, a néprajzot, a vallásokat kell tanulmányozni, mert ezekből tárhatók föl a gondolkodás szabályai. A néplélektan tehát Wundt értelmezésében nem tartalmazott sem metafizikus, sem determinisztikus elemeket, sokkal inkább a kulturális és nyelvi relativizmushoz kutatásához volt köze – nagyjából azt alapozta meg, amit ma antropológiának, szociálpszichológiának, etnológiának nevezünk. A 20. század elejének kiváló magyar tudósai társaslélektan címke alatt művelték ugyanezt: többek között Gombocz Zoltán (1877–1935) a nyelvészetben, Karácsony Sándor (1891–1952) a pedagógiában, Lükő Gábor (1909–2001) a néprajzban. A Wörter und Sachen szemléletét itthon az elsők között Jankó János (1868–1902) és Bátky Zsigmond (1874–1939) alkalmazta, Mészöly Gedeon pedig két olyan folyóirat megszületése körül is bábáskodott, amelyek már címükben is ezt a szemléletet hordozták: az 1929 és 1939 között megjelent Népünk és nyelvünk ötlete és programja saját bevallása szerint tőle származott – a folyóiratot a „magyar alföldi néplélek”, ma úgy mondanánk, az alföldi parasztság antropológiai és szociológiai leírására létrejött szegedi Alföldkutató Bizottság jegyezte, első szerkesztője Bibó István (1877–1935) etnológus volt (a politikafilozófus Bibó édesapja), őt Horger Antal követte ezen a poszton. E lap szellemi utóda volt a rövidéletű Nép és Nyelv (1941–1944), ezt már Mészöly szerkesztette.

Mészöly Gedeon – Wikipédia

Ennek a bölcsészettudományi–társadalomkutatói irányzatnak a követői számára egymás forrása volt a nyelvtörténet, a néprajz és a néplélektan (ma megkövetelt eleganciával fogalmazva a művelődéstörténet, antropológia, szociálpszichológia, szociológia és sok szempontból a kognitív tudományok), eredményeik nem pusztán kiegészítették egymást, hanem az egyes területek javaslatai értelmezhetetlenek voltak a társterületek ismerete, adataik beépítése nélkül. Ez a szemlélet nem „interdiszciplináris”, hanem, modernül mondva, transzdiszciplináris: elméleti és módszertani szükségszerűség benne, hogy nem tudományterületet, hanem a világot kutatjuk, a jelenségeket és az életet a maga összetett, bonyolult valójában, a kutatói kényelmet szolgáló világszeletelést és jelenségizolálást meghaladva. Ezzel a módszerrel állította egészen új pályára a magyar régészeti munkálkodást László Gyula (1910–1998) – régészeti néprajznak hívta az általa kifejlesztett, s máig szinte egyedülálló teljességgel megvalósított módszerét. Számára a sírmelléklet vagy a sírok elhelyezkedése nem pusztán lajstromba veendő körülmény volt, hanem az egykor éltek gondolkodásának, hitének lenyomata. Nem állt meg ott, ahol sokan igen: továbblépett a föllelt tárgyak morfológiai kapcsolatainak kimutatásán, díszeinek leírásán, korának megállapításán. Az egykori életet és művelődéstörténeti beágyazottságát próbálta megfesteni, láthatóvá tenni – átvitt és szó szerinti értelemben is, hiszen a képzőművészeti diplomát is szerzett László Gyula legendásan jól rajzolt. Munkálkodása nem volt teljesen előzmény nélküli, néhányan – többek között Móra Ferenc (1879–1934), a szegedi múzeum igazgatója, Zichy István gróf (1897–1951), a Történeti Múzeum vezetője, Cs. Sebestyén Károly (1876–1956), az előbb említett Népünk és Nyelvünk egyik szerkesztője, Móra közvetlen munkatársa – hasonló szemlélettel dolgoztak, csak Lászlónál kevésbé kiérlelten és anélkül, hogy megközelítésüket tudatosan módszerré formálták volna. Manapság pedig elképzelhetetlen jó régészeti munkát írni vagy valamirevaló kiállítást rendezni úgy, hogy nem az egykori élet áll a középpontban: enélkül csak törött köcsögfülek és rozsdás vasdarabok hevernek a tárlókban, és emészthetetlen szóhalmazok tömik tele a könyvet.

László Gyula – mek.oszk.hu

A magyar nyelv török kölcsönszavaival foglalkozó turkológusok nem véletlenül vallják magukat történésznek akkor is, ha egyébként az általános nyelvészet és a nyelvtörténet teljes eszköztárát birtokolniuk kell ahhoz, hogy bármit is kibontsanak a nyelvi adatokból, s hogy e „nyersanyagról” érvényes és hiteles megállapításokat tegyenek. Szerencsére a magyarországi turkológiai hagyományt nem kellett a „komplex szemlélet” jegyében újrakezdeni, hiszen máig is szilárd alapozása Gombocz Zoltán munkája, s éppen ő volt az, aki a török kölcsönszavakról megjelent első munkája (1907) előtt négy évvel Wundt néplélektanának nyelvtörténeti vonatkozásait bemutatta a magyar közönségnek. Így aztán a magyar nyelv török elemeinek kutatása kezdettől fogva az egykori élet megismerésének igényét jelentette. Ami azt illeti, ez nemcsak a magas tudományok szempontjából szerencsés körülmény, hanem egykori hallgatóként is hálás vagyok érte: egyébként halálosan unalmas lett volna azt listázni, hogy a magyar alma szónak melyik török nyelvben mi a megfelelője, hiszen csak egy-két elma jelent némi változatosságot a sok alma mellett. Igaz, a többi néhány száz szó etimológiája azért ennél több hangtani és jelentéstani kihívást rejt. De igazán izgalmassá ezt az anyagot mégis az teszi, amit László Gyula a következőképpen fogalmazott meg: „Azok előtt, akik nem tekinthettek be a nyelvtudományi munka műhelyébe, talán hihetetlennek látszik az, hogy az élő magyar nyelv magában hordozza néhány ezer éves történelmünk minden emlékét. Annál becsesebb pedig számunkra ez az anyag, mert elsősorban nem az események tükröződnek benne, hanem műveltségünknek, népünk mindennapjának lassú alakulása ölt benne testet.” A mai magyar nyelvben úgy 350-500 honfoglalás előtti török kölcsönszó van (hogy miért nem tudunk pontos számot mondani, arra még visszatérünk majd). Szavak lévén illő, hogy

megszólaltassák azokat a bizonyos „néma évszázadokat”, amikor az írott források még nem segítenek a magyar történelem föltárásában.

Meg is szólaltatják, sőt időnként még a hiányuk is beszédes. A magyarok nemcsak török neveken, türköknek vagy onoguroknak nevezve, hanem törökös kultúrájú népként is bukkantak föl Európában. Török volt törzsi berendezkedésük, államszervezetük, szokásaik, hitviláguk, életmódjuk, viseletük, harcmodoruk. Éppen ezért máig makacsul tartja magát a közgondolkodásban az a hiedelem, hogy a gyűjtögető-vadászó magyar törzseket török népek „tanították” volna a lovasnomád életre is. Ezt az elterjedt tévhitet sokszor cáfolták: egy letelepedett, nehezen mozgó népet a törökök nem tudtak volna „magukkal vinni” az Uráltól a Kaszpi-tengerig, de nem is lett volna ilyen szándékuk, hiszen a nomádok a letelepedett népeket szolgaként dolgoztatták, illetve adóztatták, harcban nemigen tudtak velük mit kezdeni. A ló, fék, nyereg, kengyel szavak igen régiek a magyarban, és az obi-ugor nyelvekben is megvannak – vannak, akik török, vannak, akik iráni népek hatásának tulajdonítják a megjelenésüket. Láttuk, abban a korban, amikor a magyarok elődei megismerkedhettek a nomád életmóddal, és megkezdték a lassú áttérést, a steppét iráni népek uralták, valószínűbb tehát, hogy a lovas nomád életmód alapjait tőlük vették át. Az alapvető fegyverek korábban vadászeszközök voltak, így természetesnek tarthatjuk, hogy az íj, nyíl, tegez, fokos, fejsze már az uráli, illetve finnugor korban is része volt a magyar nyelv előzményeinek. Nagyon valószínű tehát, hogy az 5. században, amikor a török népek végleg átvették az irániaktól az uralmat az eurázsiai steppe fölött, a magyar törzsek már hosszabb ideje lovas nomádként legeltették állataikat. Ezt bizonyítja az a hiány is, amely a lótartással kapcsolatos szókincsben látszik: török kölcsönszavaink között mindössze két lótartáshoz kapcsolódó kifejezés van, a gyeplő és a béklyó, ez utóbbit a lovak elcsatangolásának megakadályozására használták. Későbbi törzsi szerveződésük minden más elemét meghatározta viszont a török hatás. Az alábbiak éppen ezért tűnhetnek majd ismerősnek, hiszen a megelőző részekben hasonló vagy azonos példákat szép számmal láttunk – itt az igazán izgalmas az, hogyan bomlik ki ennek a török nomád kultúrának a képe ma is használt szavaink történetéből.

Az íjasmester – László Gyula rajza

A nemzetségi – azaz rokonságon alapuló – szerveződés korábban is jellemző volt a magyarokra, erre épült rá a nomád modell. Ennek alapvető egysége az apai ágon kialakult nagycsalád, azaz három-négy generáció együttese volt. A nagycsalád tagjai a legeltetést együtt végezték, de akár az állatok védelmére elégséges katonai erőt is csak akkor tudtak elérni, ha vérségi alapon nemzetségekbe szerveződtek. A katonai egységként is működő nemzetség neve eredetileg egy finnugor kori szó, a had volt, mai jelentését éppen azért kapta, mert a harcrend is a nemzetségekre épült. A nemzetségek közös identitástudattal, közös szokásokkal, hagyományokkal, jelképekkel rendelkeztek, magukat közös ősre vezették vissza. Noha a nemzetséghez tartozás alapja a vér szerinti származás volt, a tényleges rokonság mellett a közösségnek voltak „fogadott rokon” tagjai is – a házasság révén a nemzetségnek tagjaivá váltak a nemzetségen kívülről hozott nők, de azok az idegenek is, akik vállalták a nemzetséggel a közösséget, s akiket a nemzetség megfelelő szertartások révén befogadott.

A nemzetségek is egy még nagyobb egységbe, törzsekbe szerveződtek. Ez már nem jelentett sem nyelvi, sem etnikai egységet, de a fiktív rokonságtudatot a törzsön belül is fenntartották, illetve megteremtették – a csatlakozott törzsekkel is vérrokonságot vállaltak, ennek egyik módja lehetett a vérszerződés jól ismert rítusa. Az azonos vezető, azaz úr alá tartozó népet hívták eredetileg uruszág-nak (ma úrság-nak mondanánk), ebből származik ország szavunk – ez eredetileg nem területi, hanem szerveződési egységet jelentett. Az úr egyébként török kölcsönszó, a törökben ’nemes, előkelő fiatalember’-t jelentett. Török eredetű tisztségnevet őriz eredetileg ’törzsfő’ (esetleg ’nemzetségfő’) jelentésű bő szavunk is, ez ugyanabból a török tisztségnévből származik, amelyből a hódoltságkorban újra átvett bég. Mostani jelentését jelentésátvitellel kapta: a törzsfő (nemzetségfő), a bő nagy hatalommal, nagy vagyonnal rendelkezett, bőségben élt, és a ’gazdag’ jelentésből jött később létre a ’bő’ jelentés. Hasonló jelentésváltozás következett be az olasz eredetű dózse esetében – ebből származik a korábban szintén

’gazdag’ jelentésű dús szavunk. A képzett alakok, illetve kifejezések még őrzik e két melléknév eredeti jelentését, pl. bőven van valamije, bővében van valaminek, dúskál valamiben.

A törzsek még nagyobb egységbe, szövetségbe szerveződhettek. Ez a szövetség sokszor alkalmi volt, hadjáratok, portyák, esetleg védekezés idejére szervezték meg, és a következő alkalommal jelentősen változhatott az összetétele, korábban szövetséges törzsek fordulhattak egymás ellen. Az ilyen laza szövetségekben a törzsek vezetői egyenrangúak voltak, csak a háborúk, hadjáratok idejére választottak maguk közül egyet, aki a szövetséget vezette, de az ő hatalma nem volt lényegesen nagyobb a többiekénél. Nagy nomád birodalmak akkor szerveződtek, ha ezt a laza szövetséget egy erőskezű törzsfőnek sikerült állandósítania, és saját törzsének befolyását megszilárdítania. Talán emlékszünk még, a nomád birodalomszervezésnek ezt a lépését a török szövegek úgy írják le, hogy a kagán „összegyűjtötte”, és „néppé szervezte” a törzseket – a gyűjt, gyűlik ige egyébként török eredetű a magyarban. A magyar törzsek valószínűleg laza szövetségben éltek a 9. század közepéig: ezért mondhatta Bíborbanszületett Konsztantinnak Tormás (Termacsu) és Bulcsú, hogy a „türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt … Levedi”. Tormás és Bulcsú állítása persze értékelhető úgy, hogy csak a korukban uralkodó Árpád-ház legitimációjának biztosítása érdekében tájékoztatták a bizánci császárt az idézett tartalommal. De legalább ennyire meggyőző az a vélemény is, hogy Levedi mindössze az első törzsfő volt a többi között, a többi törzsfőhöz hasonló jogokkal, s a törzsszövetség első igazán nagy hatalommal rendelkező vezetője, kagánja valóban Árpád apja, Álmos volt.

Lap Bíborbanszületett Konsztantinosz munkájából – mindentudas.hu

A törzseken, de akár a nemzetségeken belül is igen nagy vagyoni különbségek lehettek, ezek a különbségek öröklődhettek, de meg is változhattak: a közösség szegényebb, de szabad tagjai harci kiválóság – török eredetű szóval érdem – révén fölemelkedhettek, a tehetősebbek viszont elveszthették vagyonukat. A társadalmi különbségek valódi törésvonalait nem a vagyoni helyzet, hanem a törzshöz, nemzetséghez tartozás jelölte ki. A vezetők és a szabad fegyveresek jogai akkor is sokkal közelebb álltak egymáshoz, ha vagyonukat illetően óriási szakadék választotta el őket. Ők viseltek hadat, és ők irányították a vonulást, a pásztorkodást, a földműves munkát viszont leginkább szolgák végezték. A vezetők saját nemzetségük tagjait, a szabadokat nem tették szolgává. A nomádok szolgái vagy a leigázott népek közül kerültek ki, vagy portyákon hurcolták el őket. Láttuk, a magyarok kereskedtek a szomszédos szlávoktól elhajtott emberekkel, de saját szolgálatukra is raboltak közülük. Nem véletlen tehát, hogy a szolga a és a cseléd a magyarban szláv eredetű szó (a szláv népnév pedig több nyelvben ’szolga, rabszolga’ jelentésű közszóvá vált), s még Etelközben került a magyarba. A törzsszövetségen belüli rangot elsősorban a szövetséghez való csatlakozás ideje és módja döntötte el. Természetesen kiemelkedő szerepet kapott a szövetséget megszervező vezértörzs, de az uralkodó kíséretében megtalálható volt a többi törzs vezetője is. A legveszélyesebb hadi teendőket, az elővéd és utóvéd, illetve a határőrizet feladatait a legkésőbb csatlakozott törzsek látták el – a honfoglaló magyarok esetében a kabarok.

A törzsszövetség nevét a vezértörzs adta, és a török nomádok gyakran jelezték számnévvel is, hány törzs csatlakozásából jött létre a szövetség: a forrásokból jól ismert az on ogur (’tíz ogur’), tokuz oguz (’kilenc oguz’), üč karluk (’három karluk’), otuz tatar (’harminc tatár’) törzsszövetség neve. Ezt a törökös névadási szokást követték a magyarok, amikor szövetségüket Hetü Modzserinek, azaz Hétmagyarnak nevezték – Anonymus őrizte meg ezt a nevet, méghozzá nem a saját idejében használt változatban, hanem egy korábbiban. Ezzel nincs is baj. Csakhogy a magyar szövetség eredetileg nyolc törzsből állt, hasonlóan a szomszédos besenyők államához (róluk természetesen részletesen is lesz szó később): a Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi törzsből. Azt nem tudjuk, miként, mikor alakult ki a nyolcas szövetség, azt sem tudjuk, mikor lett ebből hét törzs a Kürt és a Gyarmat összevonása után. Mindenesetre a Hétmagyar nevet értelemszerűen csak akkor kaphatta a magyar törzsszövetség, amikor a törzsek száma hétre csökkent, de a kabarok még nem csatlakoztak, újra nyolcra

emelve szövetség törzseinek számát. A Kürt és a Gyarmat összeolvasztása egyébként nem lehetett nagyon tartós állapot, mert a honfoglalás után, vélhetően a 10. században, e törzsek népe külön telepedett le – erről a magyar helynevek jól ismert sajátossága tanúskodik. Amikor a Kárpát-medencében élő magyarok akkori vezetői számára néhány évtized múltán nyilvánvalóvá vált, hogy a nomád szokások és életmód jelentős részét föl kell adniuk, megkezdődött nomád törzsi szervezet fölszámolása. A törzsi szerveződés korábban is magában hordozta azt a veszélyt, hogy valamelyik megerősödött törzs átveszi a szövetségen belül a vezető szerepet, de amíg a törzsi rend volt a nomád állam kereteit jelentő katonai s egyben gazdasági szerveződés alapja, addig természetesen nem lehetett megbolygatni, kockázatok ide vagy oda. A letelepedéssel azonban ez a szerkezet is megváltozott, s a központosító uralkodói politikai széttelepítette az egyes törzseket: ezért találhatók meg egymáshoz közel eső földrajzi területeken csokrokban a különböző törzsnevek, nagy többségük Észak-Magyarországon és a Dunántúl keleti sávjában. Egyetlen példával: Nógrád megye területén, illetve a vele a mai Szlovákiában érintkező részen egymáshoz közel található Kazár (a kabarok neve lehetett), Ipolynyék, Erdőkürt, Balassagyarmat, Nógrádmegyer, Salgótarján, Diósjenő, Ipolykér, Karancskeszi – és a kabarnak tartott Bercel törzsről elnevezett település is van ezen a vidéken. Ez a mintázat sok helyen ismétlődik, a Kürt és a Gyarmat mindenhol önállóan szerepel, Kürtgyarmatnak nincs nyoma a helynévanyagban – figyelemre érdemes azonban, hogy átlagosan harminc körül van az egy-egy törzsnévből alakult helynevek aránya, Gyarmatból viszont, amely töredéktörzs volt, jóval kevesebb, az egykori vezértörzsből, a Megyerből viszont sokkal több.

A törzsszövetség elnevezése tehát török mintát követ, és egészen biztosan több törzsnév is török eredetű – hogy mennyi, az már hosszú ideje vita tárgya. Két kiváló turkológusunk, Németh Gyula és Ligeti Lajos véleménye két pólusnak tekinthető e kérdésben: Németh szerint a Nyék és a Megyer kivételével valamennyi törzsnév török eredetű, Ligeti szerint csak a Tarján és a Jenő – a többiek pedig e két vélemény között állnak. A laikusok általában azért tulajdonítanak különös fontosságot ennek a kérdésnek, mert úgy hiszik, hogy a török törzsnév török nyelvű népességet is jelent. Valójában azonban nem így van: a nomád birodalmakon, akár törzseken belül is általános lehetett a két- vagy többnyelvűség, a törzsnév eredete már ezért sem ad útbaigazítást a törzshöz tartozó nemzetségek első nyelvéről. Nem szabad azonban azt sem elfelejtenünk, hogy ugyanakkor semmi sem szól ezeknek a törzseknek a töröknyelvűsége ellen sem – csak annyit jelent az előző megjegyzés, hogy a név önmagában nem bizonyíték az anyanyelv milyensége mellett. Abban is biztosak lehetünk, ezt nem árt mindig megerősíteni, hogy a nyolc törzs népe között bizony igen sokan voltak, akik eredetileg valamilyen török nyelvet beszéltek.

Bíborbanszületett Konsztantinosz Szkülitzész krónikájában (11. század) – Wikipedia

Egy újabb, erősen vitatott nézet szerint elképzelhető, hogy törzsneveink eredetileg olyan közszavak voltak, amelyek a szövetségen belüli pozíciót jelölték, hasonlóan a besenyő törzsnevekhez, amelyeket egytől egyig lószínnevekből képeztek. A magyar törzsneveket a hadi szerveződés funkcióiból magyarázó elmélet igen fiatal, csak az 1990-es évek második felében dolgozta ki Berta Árpád. Lényege, hogy a Bíborbanszületett Konsztantinosznál található magyar törzsi lista (kabarok, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi) sorrendje megőrizte a törzsek rangsorát, pontosabban a szövetségen belüli katonai pozícióját. A törzsnevek, amelyek mindegyikét török nyelvekből magyarázza Berta, szintén a hadi funkcióra utalnának. Ezért kezdődik a császár fölsorolása a kabarokkal (nevük jelentése ’orr’ lenne), mert utolsóként csatlakozott törzsként ők kapták a legveszélyesebb feladatot, az elővéd szerepét. A Nyék, akár finnugor, akár török eredetű is, ’sövény’ jelentésű, tehát valamilyen védelmi szerepet töltött be a vezértörzs körül, vélhetően oldalról védte a központi törzset. A Megyer eredetileg a törzsszövetség névadó vezértörzse volt, törökből magyarázott eredeztetése szerint ’központi hely’ volt a jelentése. A Kürt, melynek jelentése ’mellecske, mellső rész’, a Megyer elővédje, a ’valaminek a háta mögötti terület’ jelentésű Gyarmat a Megyer utóvédtörzse lehetett. A Konsztantinosz által megörökített dinasztiaváltás után – ekkor lett a szövetség vezetője Levedi helyett Álmos – a Tarján lett a vezértörzs, ennek eredeti török alakja, a tarkan, tarhan (a magyarban helynévként Tárkány alakban

ismeretes az első változat is) magas rangú török nomád tisztséget jelöl. A törzsnév e nézet szerint a rangot viselő törzsfőről kapta a nevét, azaz ’Tarján törzse’ lehetett. Ekkor vonhatták össze a Kürt és a Gyarmat törzset az új vezértörzs védelmére, mint a helynevek bizonyítják, nem hosszú időre. Az ’oldalka’ jelentésű Jenő az oldalvéd funkcióját töltötte be, a Tarján utóvéd törzse az ’utolsó, hátsó’ jelentésű Kér, de a szövetség utolsó törzse mégis a ’töredék, maradék’ jelentésű Keszi lehetett. Az elmélet szerint a törzsek között lehetnek olyanok, amelyeket korábban másként hívtak, a Tarján név például igen későn, csak a dinasztiaváltás után jelenhetett meg, éppen azért, hogy az új vezértörzs szerepét kiemelje. A törzsneveket nem föltétlenül egy török nép adta a magyaroknak, származhattak a törzs – minden valószínűség szerint törökül is beszélő – vezetőitől. A mozaikkép minden eleme a helyére kerülne, ha ez az elmélet igazolható lenne, az alapkövekként használt etimológiák, névmagyarázatok között azonban több meglehetősen bizonytalan, így Berta javaslata nem aratott különösebb sikert szakmai körökben. Nagy erénye viszont – és ez a nehézkesebb szómagyarázatokat valamelyest erősíti, legalábbis bizonyos határokon belül –, hogy rendszerbe, méghozzá a nomád sajátosságok alapján kialakított rendszerbe illeszti a korábban egyenként, összefüggések nélkül vizsgált törzsneveket. Meglehet, hogy az elméletből majd csak ez, a rendszerszemlélet marad meg, s ez akkor is előrelépés, ha az etimológiák tévesek, és újakat kell helyettük keresni.

A törzsneveken kívül számos török eredetű személynév maradt fenn a krónikás hagyományban, ezek közül sokat elevenítettek föl későbbi korokban – némelyiket félreolvasva, hibás alakban –, egy részük ma is használatos: ilyen többek között az Álmos, Tas, Árpád, Szabolcs, Gyula, Bulcsú, Sarolta, Kende, Ákos, Zolta (Zoltán), Solt, Bojla (Béla), valamint a krónikákból tévesen olvasott Géza, ennek mai alakja, többször is említettük, szabályosan Győcsa lenne. A Kende és a Gyula eredetileg tisztségnév volt: kendének (kündü, künde olvasata is lehetséges) a törzsszövetség első, gyulának a szövetség második emberét hívták. A kazárok szokásainak leírásakor említi az arab Ibn Fadlán, hogy a kagán-bég, azaz a sád – vagyis a tényleges hatalommal bíró vezető – minden nap bement a kagánhoz, istennek járó tisztelettel köszöntötte, egy fáklyát (égő fadarabot) vett a kezébe, s azzal ült a kagán mellé. Ennek a fának a neve volt dzsila, ebből alakult ki a magyaroknál használt gyula (az ősmagyarban dzsula, dzsila) tisztségnév. Az „első”, illetve „második” ember tényleges hatalma azonban más erőviszonyok szerint alakult – idéztük már Dzsajhánit azzal kapcsolatban, hogy a kende csak névleges hatalommal rendelkezett, valójában mindenben a gyula döntött, tehát a magyarok átvették a kazároktól a kettős királyság intézményét.

A hét vezér – Képes Krónika – Wikipédia

A korábbi nomád népek leírásakor láttuk, hogy a kagán szakralizálódásának különféle fokozatai voltak: a türköknél a szakrális szerep mellett megmaradt a tényleges vezetői funkciókból is jónéhány, az ujguroknál is, de ott a szakralizáció erősebb volt, a kazároknál pedig lényegében semmilyen tényleges hatalma nem maradt a kagánnak, életét ritualizált vallási kötöttségek szabályozták. A jelek szerint a magyarok kendéjét kevesebb vallási előírás kötötte. A kettős királyság alapelemei – hogy hatalmát az égiektől származtatták, uralkodásának időtartamát előre meghatározták – nyilván a kendére is igazak voltak. Szintén őt tették felelőssé a természeti csapásokért és a hadiszerencse megroppanásáért: a történészek egy része úgy véli, hogy a pusztító besenyő támadás után a Kárpát-medencébe menekülő magyar törzsek Álmos vezért föláldozták. Bíborbanszületett Konsztantin tudósítása szerint Árpádot (valójában Álmost) kazár szokás szerint pajzsra emelve választották fejedelemmé. A megválasztott uralkodó pajzsra emelésének rítusa máshol is megvolt, de a magyarok minden bizonnyal a kazároktól vették át, ezt egyébként a Konsztantinoszt tájékoztató két magyar követ is így tudta. Fennmaradt a szövetség harmadik tisztét betöltő főember méltóságneve is, a karha – az ő feladata valószínűleg az idegen népek felügyelete, ellenőrzése, vezetése volt.

A magyarok harcmodoráról írva ugyanazt a sajátosságot emelték ki a bizánci, az arab és a nyugati krónikások is: hogy erejüket elsősorban rendezetten végrehajtott cselvetéseiknek, hadi stratégiájuknak és félelmetes nyilazásuknak köszönhetik. Bölcs Leó császár Taktika című munkájában részletes leírás

olvasható a kazárok és a magyarok harci szokásairól – talán még emlékszünk rá, nála a türk a kazárok és a magyarok neve is lehet. És meglehetősen hasonló lehetett a két harcmodor is, hiszen a kifejezetten hadi kézikönyvet író császár nyilván nem felszínességből tekintette lényegében azonosnak a forrásában, illetve saját korában türknek nevezett két nép hadakozási szokásait. Bölcs Leó szerint a nomádok általában nem fordítanak gondot a hadrendre, a bolgárokat és türköket kivéve, ezért ők eredményesebbek a közelharcban is. A türkökről így ír:

„Ez a nép tehát, mely egy fő alatt áll, fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért, s nem szeretet, hanem félelem tartja őt féken; a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel, mint afféle nomád nép. A türkök törzsei fürkészők és szándékaikat rejtegetők, barátságtalanok és megbízhatatlanok, telhetetlen kincsszomj rabjai; semmibe veszik az esküt, sem szerződéseket nem tartanak meg, sem ajándékokkal nem elégszenek meg, hanem mielőtt az adottat elfogadnák, fondorlaton és szerződésszegésen törik a fejüket. Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján. Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal szerzik meg az előnyt. [Nemcsak a harcosok, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi, nagy gonddal gyakorolják a lóhátról nyilazást; a harcban nagy csapat ló követi őket, részben táplálékul és a tejivás kedvéért, részben hogy többnek látsszanak. Őrseiket egymástól távol helyezik el, hogy ne lehessen könnyen rajtuk ütni, és éjjel állnak föl csatarendbe.] A harcban […] különböző ezredekben [állnak csatarendbe], tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választanak el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szemben, vagy pedig a szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. […] Jobbára a távolharcban, lesbenállásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket.”

I. Bazileosz és fia, Bölcs Leó Szkülitzész krónikájában (11. század) – Wikipédia

A hadrend fontosságára világít rá a 10. század első felében élt arab földrajz- és történettudós, Maszúdi tudósítása Bizánc ostromáról. Ezt a besenyők és a magyarok közösen hajtották végre, már a 10. században. Leírása szerint a fölsorakozott bizánciakkal szemben a támadást a besenyők kezdték. Jobb, illetve bal szélen álló ezer fős lovasosztagaik az ellenség derékhada felé folyamatosan nyilazva átvágtattak a másik oldalra, majd újra vissza: „a nyilazás így állandóan folyt, a lovasosztagok pedig forogtak, mint a malomkerék”. Közben a magyar sereg mozdulatlanul állt. Az összezavarodott bizánci sereg őket támadta meg, a magyar lovasok középen utat is nyitottak nekik, aztán egyetlen hatalmas nyílzáporral borították el őket. Mindeközben rendezettek maradtak a lovasosztagok, és mindkét oldalról száguldozva nyilaztak, majd karddal is harcoltak, végül győztek. Regino, a prümi kolostor apátja 908-ban befejezett Világkrónikájában hasonlóan jellemezte a magyarok harcmodorát: „Ugyanis arcvonalban közelről harcolni vagy városokat ostrommal bevenni nem tudnak. Előreszáguldó vagy meghátráló lovaikon harcolnak, gyakran színlelnek futást is. És nem tudnak sokáig harcolni; egyébként, ha akkora lenne a kitartásuk is, amilyen erős a támadásuk, akkor elviselhetetlenek lennének. Többnyire a heves viadal közepén abbahagyják az ütközetet, és kevéssel ebből a futásból visszafordulnak a csatába, és amikor azt hinnéd, hogy már győztél, éppen akkor jutsz halálos veszedelembe.”

A „menekülésről” már gyerekkorunkban megtanultuk, hogy cselvetés volt, de nemcsak az lehetett, hanem időleges visszavonulás is: egyszerűen távolabb akartak kerülni az ellenségtől, hogy amíg csak lehet, elkerüljék a közelharcot, s helyette legfélelmetesebb fegyverüket, a nyilazást vethessék be – de közben hátrafelé fordulva is újabb nyílesővel árasztották el azokat, akik követni próbálták őket. A híradásokból kitűnik, hogy a magyar harci cselekmények az egyes csapatrészek rendkívül összehangolt és gyors mozgására épültek, alapvető fontosságú volt hát, hogy az alakulatok tagjai könnyen fölismerjék

saját helyüket. A nomád birodalmakban éppen ebből a célból jelölték különböző színekkel az egyes seregrészeket – az előző fejezetekben többször esett szó arról, hogy a hadi egységek égtájanként más-más színű lovakon vonultak hadba, később pedig más színű zászlós-lófarkas kopjákat vittek magukkal. A besenyők törzsei is a hadrendi beosztás szerint kaphatták lószínnevekből képzett megjelölésüket. Az a két színnév, amely a honfoglalás előtt török nyelvből került a magyarba, a sárga (sár, sárig) és a kék eredetileg talán lovak színét jelölte. A sárga egyértelmű: ma is így hívják a „barna” lovakat (és a legnagyobb szentségtörés őket „barnának” nevezni). A kék lovaknál se valamiféle Disney-pónit képzeljünk el, fésülgethető hupikék sörényzuhataggal. Gondolhatnánk egészen sötét, kékesfekete színre, amilyen az ugyanebből a török szóból származó kökény érett bogyójának, illetve a szintén az ebből a szóból származó kökörcsin sötét sziromleveleinek a színe – de sokkal inkább hamvas ezüstszürkére, azaz deresre. Több török népnél is ismeretes nemzetségnévként a Kök börü, azaz ’szürke farkas’ – a kazakoknál az Aq börü ’fehér farkas’ mellett, és ezt az értelmezést erősíti, hogy sok török nyelvben a ’galamb’ jelentésű szó is a kök származéka –, ebből a török kökből származik a magyar kék –, márpedig a galamb szürke, és nem hideg fényesfekete. S hogy meg teljesebb legyen a színkavalkád: szintén ezüstös szürkés a kökörcsin szára, levele és virágának fellevele.

A magyar harcosok nagyon hasonlítottak az ázsiai nomád harcosokhoz: csontlapokkal erősített, nagy hatóerejű reflexíjat használtak, és többnyire lapos nyílhegyeket – mivel a zengőnyilak elterjedési területe a Volgánál megszakadt, zengőgömbös nyilak a magyar sírokból sem kerültek elő, gyújtogatásra alkalmas nyílhegyek viszont igen: a közepüket átfúrták, hogy át tudják fűzni rajtuk a csóvát. A tűzszerszámot a magyar harcosok nem az övükön, hanem tarsolyban hordták. Az előkelők a tarsolyt igen díszes, sokszor ezüstből készült, aranyozott veretes lemezekkel ékesítették. Az övek, lószerszámok szintén díszesek voltak. Az íjon kívül általában hajlított szablyát vagy zászlós kopját vittek a harcba.

Honfoglaláskori ezüst tarsolylemez – sulinet.hu

A szállásterületet gyepűvel vették körül: egy széles sávban megtisztított, jól belátható terület körül árkot, sáncot, torlaszokat helyeztek el, esetleg földvárakat hoztak létre vagy hasznosították a korábban építetteket. A gyepűt kapuk szakították meg, ezek biztosították az átjárókat a kereskedelmi utak számára. A gyepű, árok, kapu török kölcsönszó a magyarban, és a törökös harcmodor és értékrend elsajátításával együtt kerülhetett a magyar nyelvbe a sereg, tábor, öl, erő, bátor, érdem, ildom, illik, valamint a tízezres csapategységet jelölő tömény. A nomád hadviselésben nagy szerepet játszó cselvetéstől nem függetlenül került a magyarba az ok ’értelem’ (származékaiban – okos, oktalan, okít – megőrződött az eredeti jelentés), a tanul, illetve tanít tan- töve, az ’emlékezet, értelem’ jelentésű ész, a ’gondol, vél, szándékol’ jelentésű szán és a kiterjedt szócsaláddal rendelkező ér ’elér valameddig’, és ennek gondolkodással kapcsolatos ért származéka. Török eredetű az eredetileg ’eszköz’, de a török nyelvekben ’csalás’ jelentésű ágyú is – a mai magyar jelentés jól magyarázható, ha eredetileg a harcokban használt, „fondorlatos” hadieszközre alkalmazták a szót.

Maszúdi idézett leírásában olvasható, hogy a magyar vezetők keményen megbüntették az ellenszegülőket, a nomád közösségekben pedig általában is fontos összetartó erő volt a közös törvények tisztelete. A bíráskodással, törvényekkel, jogrendszerrel kapcsolatban is számos török eredetű kölcsönszó került a magyarba: törvény, béke, gyarló ’hibás, vétkes’, tanú, bilincs, kín, ál ’csalás’, kölcsön, bélyeg ’tulajdonjegy’, tolmács, bér, bú, gyötör, szán ’sajnál’. A türkökről, ujgurokról, kazárokról biztosan tudjuk, hogy többféle írásrendszert használtak, saját fejlesztésű rovásírásokat is. A magyarban török eredetűek az írásbeliséggel kapcsolatos alapfogalmak, az ír, a betű, a szám. Török eredetű a szó is, eredeti jelentése ’utasítás, híradás, parancs’ volt. Az időfogalommal kapcsolatos alapszavak is török eredetűek: az idő, kor, kés-ik, ezek egyes származékai is követhetnek török mintát, például a korán, koron, későn, idén. Számos, akkoriban szomszédos nép neve is a törökből került a

magyarba: a besenyő, nándor ’onogur’, böszörmény ’muzulmán’, belár (bulár) ’bolgár’, orosz, török, várkony ’avar’.

A Dzsajhánit követő forrásokból az derül ki, hogy a magyarok vezére húszezer lovassal „vonul ki” – ennyire becsülték a hadra fogható szabad férfiak számát. Ebből az adatból próbálnak a kutatók következtetéseket levonni a magyar törzsek összlétszámára, meglehetősen nagy eltérésekkel: van, aki legfeljebb 120 ezer fős össznépességgel számol, van aki félmillióssal, a többség 250-300 ezres sokasággal. A különbség egy része abból is adódhat, hogy csak a nomád családokat veszik-e figyelembe, vagy a velük együtt élő szolgákat is. A magyarokat Regino apát a hunok óta jól ismert, nomádokra vonatkozó, a nyugati krónikások által kedvelt toposszal írta le: „Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös, lázadozó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik bele az asszonyokba, mint a férfiakba. Mindig hajlamosak idegenek elleni vagy otthoni felkelésre; természettől fogva hallgatagok, s készebbek a cselekvésre, mint a beszédre.”

Honfoglaló lovasok – László Gyula rajza

Azt is olvastuk, hogy a keleti források „szemrevaló és szép külsejű”, nagy testű és föltűnően gazdag emberekként jellemezték a magyarokat, kiemelve, hogy nemcsak az előkelők, de a közemberek ruházata is igen díszes. A régészeti leletekre alapozó számítások szerint a honfoglaló magyar férfiak átlagmagassága 169, a nőké 158 cm volt, ez ezerszáz évvel ezelőtt valóban viszonylag magasnak számított, hiszen alig marad el a mai magyar átlagmagasságtól. Az alsóruházat fölött – a férfiak és a nők is bő inget, nadrágot viseltek – a nyakon és a szegélyeken fémlapokkal díszített, övvel, esetleg gombbal is összefogott, combközépig vagy térdig érő selyem-, illetve brokátköpenyt hordtak. A felsőruházatot palmettás fémveretek, átfúrt pénzek ékítették, a nők ingükön is viseltek vereteket. A süvegek anyaga és formája akár törzsenként, nemzetségenként is változhatott, a férfiakét sokszor díszesen megmunkált fémkúp zárta, a nők süvegének peremét veretes díszek borították. Az övet, a férfilét jelképét, díszes veretekkel és szíjvégekkel díszítették, jobb oldalon a tegez, bal oldalon a szablyát tartó szíj függött, bal oldalon elöl pedig a férfiöv legfőbb ékessége, a tarsoly. Nem volt ritka az sem, hogy a csizmán is veretekből rajzolt minta volt. A nők és a férfiak is sok ékszert hordtak, a nők pártát, nyakbavalót, karperecet, fülbevalót és gyűrűket, a férfiak szintén viseltek gyűrűt, fülbevalót, varkocsba font hajukban pedig hajkarikát. A ruházkodással, díszítéssel, előállításukkal kapcsolatos török kölcsönszavaink közül való a szűcs, gyűszű, ölt, bársony, gyöngy, süveg, saru ’bőr lábbeli’, ködmön, csat, szirony ’díszítésre használt bőrszalag’, gyűrű, börtü ’fémforgács’.

Honfoglaló magyarok viselete – László Gyula rajza

A magyarok a törökökhöz hasonlóan rácsos szerkezetű, könnyen szállítható jurtákban laktak – ennek volt szekérre szerelt változata is. A rácsozatot az eső, szél, hideg ellen nemezlapokkal borították. A jurta felül füstkarikával záródott, ez alatt volt a tűzhely, a jurta legfontosabb helye pedig az ajtóval szemben volt. A férfiak és a vendégek helye, tárgyaik is ettől jobbra, a nők és tárgyaik ettől balra helyezkedtek el. A sátor berendezése egyszerű és könnyen szállítható darabokból állt: a fekvőhelyként szolgáló bőrökből, takarókból, szőnyegekből, esetleg ládából, a vagyonosabbak bölcsőt is használtak – ez eredetileg borulékony volt, mert félköríves talpon ringott, ezért állandó felügyeletet biztosító szolgára volt szükség mellette. A lakóhelyhez kötődő török kölcsönszavak a magyarban például a sátor, karó, bölcső, tükör, söpör, szűr, gyúr, gyűr, teknő, korom. De ide tartozik az eredetileg zárt, többnyire farönkből kivájt ládát jelentő koporsó, ez csak jóval később vette föl mai jelentését. A vándorlások közben nehézséget jelentett a nehéz ládák szállítása, ezért szintén csak a több szolgával is rendelkező jómódúak engedhették meg maguknak, egyébként általában bőrtömlőket használtak szállításra. Valószínűleg elterjedtebb lehetett a három- vagy négylábú, támlátlan ülőalkalmatosság, a szék. A szó eredetileg ’trón’-t jelentett, ez a méltóságjelző funkció őrződött meg a Székesfehérvár névben és a székhely szóban. A sátor

élősködőktől – a serke is török eredetű – való megtisztítására használhatták a higanyt, azaz a kénesőt. Ide sorolható a mindenféle tárolóhelyet (külön sátrat, földbe vájt vermet is) jelentő tár, vagy az ízesítésre használt bors.

A nomád társadalomban kiemelkedően fontos szerepet kaptak bizonyos kézművesmesterek, elsősorban a kovácsok, hiszen a harcosok egy-egy csata során összesen mintegy 200-250 ezer nyílhegyet tartottak a tegezben, illetve lőttek ki – a hadjáratokban ennek a sokszorosát kellett biztosítani számukra. A nyílvesszőket maguk faragták, de a nyílhegyeket, a kengyelt, a lószerszámokat a kovácsok készítették. Fontos szerepet kaptak a fa megmunkálását végző ácsok, illetve a bőrmunkára specializálódott szűcsök, s mivel a magyarok a forrásokban dicsért gazdagságukat a rablással egybekötött portyázások és a rabszolgakereskedelem mellett elsősorban a területükön át vezető kereskedelmi utak ellenőrzésének köszönhették, az árusok, szatócsok is. Az ács, a szűcs és a szatócs török eredetű szó a magyarban, a kovácsok eredeti neve, a vasverő viszont még az ugor korból való, hiszen fémművességgel már az ugor korban is foglalkoztak a magyar elődnyelvét beszélő csoportok.

Nagyon sok olyan szó is került a honfoglalás előtt török nyelvekből a magyarba, amely a magyar és török törzsek természeti környezetére, növény- és állatvilágára vonatkozik. Csak fölsorolásszerűen: ide tartozik a tenger, homok, szél, sár, szirt, búsz ’pára, gőz’; oroszlán, bölény, túzok, teve, görény, borz, cötkény, béka, serke; gyertyán, gyűrű(fa), kőris, kökény, gyümölcsény, bojtorján, tátorján, csalán, torma, som, üröm, gyopár, kökörcsin, gyom, káka, gyékény, kóró, kocsány. Török eredetű a ’kökénnyel benőtt terület’ jelentésű Küküllő (a vizek gyakran arról a területről kapták a nevüket, amelyen keresztülfolytak), illetve a ’sommal benőtt terület’ jelentésű Somló helynév.

Sok példát láttunk már rá: a nomadizmus közismert, igen szűkkeblű értelmezéséről – a nomádok csak mennek-mennek, és legeltetnek, ahol füvet találnak – jobb elfeledkeznünk, hiszen a téli szállás állandóságot jelentett, és minden eurázsiai nomád nép folytatott több-kevesebb földművelő tevékenységet is. A kazáriai leletanyag pedig arról tanúskodik, hogy a 8-10. században egyre többen telepedtek le földvárak melletti falvakban, egyre több erődítmény épült, s egyre több elszegényedett pásztor fogott földművelésbe, s akik a pásztorkodásnál maradtak, egyre nagyobb arányban ásták le sátraikat a karámok mellé. Ebben a folyamatban a magyar törzsek is részt vettek. Természetesen nem kétséges, hogy a nomád gazdálkodás és életmód legfontosabb szervezőeleme továbbra is a nagyállattartás – a ló- és szarvasmarha-tenyésztés – volt, és a nomádok számára a ló életük legfontosabb része maradt. Az etelközi és a honfoglaló magyarok lovai a régészeti leletek alapján azonos populációhoz tartoztak a kazáriai lovakkal, 140 cm körüli marmagasságú, alacsony, de gyors és erős állatok lehettek. A takarmányozás sem a lovak, sem a szarvasmarhák esetében nem volt jellemző, télen az állatok az avart és a gazt legelték, esetleg lábakon álló fedél alá terelték őket – ilyen építményeket jelez a törökből átvett karám és ól.

Szarvasmarhán és lovon kívül juhot, kecskét, sertést, kutyát is tartottak, minderről a régészeti leleteken kívül törökből származó szavaink is tanúskodnak: ökör, bika, tinó, ünő, borjú, ürü ’herélt kos’, kos, üvecs ’fiatal nőstény bárány’, kecske, olló ’kecskegida’, disznó, ártány ’herélt disznó’, serte, tyúk, túró, író, köpű, gyapjú, vályú. Ide tartozik az eredetileg ’vagyon’ jelentésű barom, a dél, ez a déli megállás, pihenés helyét jelölte, a dől ’delel, megpihen’ jelentésben, a szök(ik) és a korábban apró csengőt, kolompot jelölő harang. Van a magyarban egy olyan török eredetű szócsoport, amelyet a nyelvek nemigen szoktak kölcsönözni, vagy legalábbis nem gyakran: testrész-, illetve rokonságnevek, mint a gyomor, kar, térd, boka, illetve az iker és a kölyök, és az általánosabban is használt apró és kicsi. Lehetséges, hogy ezek eredetileg állatok testrészeit, illetve kölykét jelölték, s csak később szorították ki a korábbi finnugor eredetű, ugyanezekre a fogalmakra vonatkozó megnevezéseket.

Jurtaállítás – László Gyula rajza

Bölcs Leó tudósításában szerepelt, hogy a „türkök” – amellett, hogy nemezsátrakban laknak, s nyáron együtt vonulnak északra a sarjadó fűvel – télre egy közeli folyóhoz húzódnak, ott halásznak, s tudjuk, a halászat a nomád gazdálkodás keveset emlegetett, mégis rendkívül fontos ága. A magyarba ennek megfelelően számos, a halászattal kapcsolatos török eredetű szó került: tok(hal), sőreg, a süllő, ennek tükörfordításaként a fogas; a gyertya – ez a halászathoz, főként szigonyozáshoz világításra használt fáklya volt eredetileg –, a nagyméretű kerítőhálót jelölő gyalom, az örvény és az ugyanilyen jelentésű örém.

Ha egyébként nem tudnánk, hogy a nomád gazdálkodásnak a földművelés is része volt, akkor a magyar nyelv gabonatermesztéssel kapcsolatos török eredetű szókészlete egyértelmű bizonyítékkal szolgálna rá: ide tartozik a búza, árpa, eke, arat, tar, tarló, sarló, szérű, csepű, tiló, szór (a tilolt magvakat a levegőbe szórva válogatja szét a magot és az ocsút), ocsú, kölyű ’a gabonamagvak szétzúzására használt mozsár’, őr(öl). Növénytermesztéssel kapcsolatos a borsó; gyapot, kender, komló, orsó, csűr ’fon’, csavar ’fon’, ver ’kötelet fon’. A gyümölcstermesztésre utaló szavak: gyümölcs, alma, körte, dió. Minthogy a kazárok szőlőskertjei messze földön híresek voltak, nem meglepő, hogy a szőlőművelés alapkifejezései is török eredetűek a magyarban: szőlő, bor, seprő ’a bor üledéke’, karó, a hordót tartó ászokfa. A nomádok az állattenyésztés és földművelés mellett persze vadásztak, gyűjtöttek gyógy- és fűszernövényeket, gombákat. A vadászatokon a nyíl és az íj mellett csapdákat, török eredetű szóval tőrt is használtak (ezzel csalták tőrbe a vadat). A nyílt, füves területeken természetes volt a ragadozómadárral történő vadászat, ennek lenyomataként a magyarban számos ragadozómadár neve török eredetű: sólyom, keselyű, ölyv, turul, karvaly, torontál, bese ’sas’.

A magyarok „ősvallása” meglehetősen népszerű, a nagyközönség által kedvelt téma. Az az elképzelés, amelyet kialakíthatunk róla, színesnek színes ugyan, de homályos és foltszerű: a korabeli források kevéske utalásából, a régészeti leletek interpretációjából, a magyar hiedelemvilág, népmesék és -szokások mélyéről kiásható elemekből, az obi-ugor és török, mongol népek hitvilága analógiának tartott részleteiből áll. Ez bizony sokféle lehetőséget, de kevés biztos ismeretet jelent, s azt a kellemetlen következményt is magával hozza, hogy az egykori magyar hitvilágról jórészt csak elnagyolt, az eurázsiai samanizmus általános vonásait mutató képünk alakulhat ki – nagyon kevés azoknak a sajátosságoknak a száma, amelyeket kifejezetten magyar jellegzetességnek vélhetünk. S mivel e terepen – ha másért nem, hát gyerekkori meséink emléke miatt – vagyunk leginkább kitéve a fantáziálás és a szabad asszociációk kísértésének, legyünk fokozottan óvatosak.

A nomád magyarok, mint a nomádok általában, sokféle vallással kapcsolatba kerültek: a magyarok már a honfoglalás előtt ismerték a kereszténységet, a judaizmust és az iszlámot, hiszen mindhárom képviselői jelen voltak a Kazár Birodalomban. Bizánci rítust követő keresztények éppenséggel lehettek a honfoglaló magyarok között, sőt bizonyára voltak is, hiszen az egyik legismertebb honfoglaláskori régészeti emlék, a bezdédi tarsolylemez hangsúlyos dísze egy kereszt. De ez nem jelent nagy arányú áttérést. Az bizonyos, hogy a kereszténység államvallássá tételét megelőzte néhány vezető – például az Árpád dédunokáját, Tormást Konstantinápolyba kísérő Bulcsú – megkeresztelkedése, de ez már a 10. század közepének történelme. Valószínűleg voltak Etelközben olyanok is, akik a kazár vezetőréteget követve – vagy annak tagjaként – fölvették a judaizmust, s nyilván éltek a magyar szövetségben muszlim kereskedők is.

A bezdédi tarsolyelemez – Magyar Nemzeti Múzeum – mek.niif.hu

Az ilyen vallási keveredés a nomád birodalmakban soha nem okozott gondot, erre számos példát láttunk már az ujguroktól a kazárokig, de még Dzsingisz egyéb ügyekben nem sokat lacafacázó mongoljait sem zavarta. A magyarok zöme azonban, ismét csak más nomádokhoz hasonlóan, az egykori steppei vallást, a tengrizmust követte. Csak fölelevenítésképpen: a tengrizmus, amely nevét a törökül ’égbolt’ jelentésű Tengri istenről kapta, egyistenhit volt, de Tengri a földi élet, a világ létrehozása, megalkotása, összerakása, ahogyan a török forrásokban szerepel, s ahogyan a magyarba is bekerült, gyártása után

nemigen avatkozott be közvetlenül az emberek életébe, erre ott volt földi helytartója, a kagán, akit Tengri választott ki és kent föl az uralkodásra. Ez a kiválasztottság aztán szép lassan a kagán hatalmának szimbolikussá alakulásához, a kagán teljes szakralizálódásához, s minthogy a szövetséget valakinek mégiscsak irányítani kellett, egyben a kettős királyság kialakulásához vezetett. A Dzsajháni-hagyományból tudjuk, nem volt ez másként a magyaroknál sem.

Tengri mellett számos szellemlényt tiszteltek, magasabb és alacsonyabb rangúakat, például az égitesteknek és annak a helynek az istenségét, amelyet a törzs saját származási helyeként imádott, aztán a hegyek, sziklák, utak, vizek, erdők szellemét. Mindez jól megfért a samanisztikus, totemisztikus és animisztikus hitelemekkel – ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy akkoriban nem voltak valláskutatók, akik ezeket a hitelemeket föltétlenül el akarták volna különíteni egymástól, hogy aztán taxonómiákba rendezhessék őket. A tengrizmust valószínűleg azok sem hagyták el, akik megkeresztelkedtek vagy fölvették a judaizmust, a tételes vallások fölvétele a nomádokat nem változtatta egyszeriben templomba járó, bibliás népséggé, különben is, alaphitük, a tengrizmus szinkretizmusa miatt a különféle vallási hiedelmek a nomád fejekben nem küzdöttek egymással, hanem kiegészítették egymást.

Vélhetően a tengrizmusnak tudható be, hogy kevesen tippelnének jól arra a kérdésre: milyen eredetű a magyar keresztény vallási terminológia alaprétege. A legtöbben bizonyosan a latint mondanák, teljesen logikusan, hiszen az egyház nyelve kezdetektől ez volt, latin eredetű a templom és berendezései, valamint a szertartások neve (templom, kápolna, oltár, mise, liturgia stb.). Kevesebben mondanák a szlávot, pedig a kereszténység alapszavai szláv eredetűek, az egykori szláv térítők tevékenységének emlékeként: kereszt, keresztény, pap, apáca, karácsony, tükörfordításként a húsvét és így tovább. A ma is használt magyar keresztény terminológia legáltalánosabb jelentésű, alapfogalmakat jelölő elemei azonban török eredetűek – valószínűleg a fennmaradtnál több vallásossággal kapcsolatos török kölcsönszavunk is volt, de csak azokat ismerjük ma is, amelyeket a keresztény vallási képzetekkel össze tudtak egyeztetni. Elég nagy számban vannak még így is: bű ’titkos mágikus tudás’, bocsán-, bocsát ’(föl)oldoz’, búcsú ’(föl)oldozás’, báj(ol) ’varázslattal megköt’, bűbáj, bölcs ’mágikus tudással rendelkező’ – a „napkeleti bölcsek”, azaz a három királyok nevében is ez a jelentés van –, igéz, bűn. Egészen nagy a szócsaládja a ’szent’ jelentésű egy szónak – az egyház szó előtagja ugyanis nem számnév, hanem ez a szó, az egyház eredeti jelentése ’szent ház, megszentelt ház, megszentelt hely’ volt, azaz ’templom’. Ez a jelentés ma már ritka, de használatos, és természetesen ebben a ’templom’ jelentésben szerepel a szó minden magyar helynévben, amely az egyház elemet tartalmazza. Az egy régebben igy ~ ügy volt, s ez található az eredetileg idnapnak hangzó ünnepben, ennek jelentése ’szent nap, megszentelt nap’, de az bújik meg a korábban még egy d-t is tartalmazó ül (üdl) ’ünnepel’ szavunkban. Ennek jelentése ma már csak az ünnepet ül kifejezésben őrződött meg, és az üdv, üdvözül töve is ez. A szó régebbi, nomád jelentése bomlik ki Anonymus egyik megjegyzésében, amikor arról ír, hogy a Tisza és az Erdőelve (vagyis Erdély) felé eső Igfon erdeje közötti területet a magyarok bejövetele előtt a „kozár népek” fölött uralkodó Marót vezér birtokolta (ma a Romániában lévő Bihar megyei Vársonkolyos környékét azonosítja ezzel az erdővel a helyi hagyomány). Az ősi elnevezés még az erdők tiszteletét őrzi: az Igyfon ’Szent Sűrű(ség)’, azaz ’Szent Erdő’ jelentésű volt.

Anonymus idejében talán már csak emlék volt a bihari sűrűség kultikus tisztelete, de lehetett még élő néphagyomány is. A régi nomád hitvilág maradványaként ugyanis a fák, források, vizek szellemeinek való áldozás még hosszú ideig fennmaradt a kereszténység fölvétele után, jóllehet az egyház babonaságként tiltotta. Még I. László (1077–1095) idejében is büntetésre – egy ökör megfizetésére – kényszerült a királyi törvény ítélni azokat, akik kutak, fák, források szellemeinek mutattak be áldozatot. Az már a népi vallásosság sajátos, de egyben természetes fricskája, hogy számos olyan forrást tisztelnek a hívek ma is szentként, amelyet hitük szerint a lovagkirály fakasztott kardjával, kőkemény sziklákból vizet varázsolva szomjas katonáinak, illetve amely lova patkója nyomán tört föl a földből – a népi szentképzés számára László király, ha nem is kabátlopásba, de vízügyekbe keveredett. Az ilyesfajta átértékelés nemhogy nem volt egyedi a középkorban, de a szentek kultusza jelentős részben az egykori pogány hiedelmekre épült rá, azokat olvasztotta be és alakította át, bölcsen fölismerve, hogy ez

könnyebb, mint egy népi kultúrában mélyen gyökerező hiedelmet kiirtani. Éppen ez nehezíti nagyon meg a kereszténység előtti hitvilág rekonstrukcióját: a vallási képzetek többnyire már meglévő, hasonló képzetekre épülnek rá, azokat módosítják. Így aztán a pogány hitvilágnak azok az elemei, amelyek a gonosszal, rontással voltak kapcsolatban, könnyen beépültek a keresztény értelmezésű Gonosz mitológiai körébe, a jó természeti szellemekkel kapcsolatos nézetek viszont alapvetően ellentétben álltak a katolikus egyház tanításaival, hiszen a fák, vizek, hegyek tiszteletét az egyház babonaságnak bélyegezte.

Szent László kereszttel védekezik a démon ellen (első kép) – Biblioteca Apostolica Vaticana – oszk.hu

A folklór és a régészeti néprajz azonban szerencsére mégis sok mindent föltárt a kereszténység fölvétele előtti magyar hitvilágból. A tengrizmus mellett békésen megférő samanisztikus hiedelmek középpontjában a magyarok esetében is az a képzet állt, hogy a földi világot az életfa köti össze egyrészt a hét égi világréteggel, másrészt az alvilággal. Az életfa kiemelt szerepét mutatják a magyar ötvösművészetre nagyon jellemző palmettás, azaz levéldíszes minták. A világokat jó és gonosz szellemek népesítették be: az ősök, a természeti jelenségek, folyók, tavak, hegyek, utak, fák, a tűz, a szél, a lakóhely szellemei. Természetesen kiemelt tiszteletet kapott a Nap, a Hold, a csillagok és a Naphoz kapcsolódóan a tűz – hogy egészen pontosan mi volt a szerepük, azt sajnos nem tudjuk. Mindenesetre a Dzsajhánira visszamenő hagyomány említi, hogy a magyarok „tűzimádók”, és hasonló följegyzéseket a türkökről és az avarokról is olvashatunk. Számos más nomád népnek szintén volt tűzkultusza. Ugyanakkor a „tűzimádás” vonatkozhat az égitestek, elsősorban a Nap tiszteletére is, az arab szöveg alapján nem lehet eldönteni, melyikre gondolt a szerző. De nem is kell a Napot és a tüzet szétválasztani, hiszen a nap kultuszára utal, hogy Álmost – a kazárok szokása szerint – a napkorongot szimbolizáló pajzsra emelve választották fejedelemmé, de azt is tudjuk, hogy a gyula eredeti jelentése a kagánhoz belépő másodkirály kezében a napot szimbolizáló fáklya volt. Sokan az egykori napkultusz kereszténnyé transzformált nyomaként tartják számon a csángók pünkösdi napvárását – erről számos dokumentumfilmet láthattunk már (hiszen a fotósok, filmesek és turisták mellett évek óta egyre kevesebb hely jut a zarándokoknak), ahogyan a moldvai csángók pünkösd hajnalán kelet felé fordulva várják a napot a csíksomlyói zarándokhely keleti lejtőin, mert hitük szerint az igazak a kelő napban megláthatják a Szentlelket. Ez lehet a régi magyar hitvilág maradványa, de azért ne felejtsük el, hogy a Nap- és tűzkultusz nem magyar, nem is steppei nomád különcség: egyetlen hiedelemkörben sem nehéz kimutatni, beleértve a kereszténységet, és itt nemcsak Szent Ferenc pogány természetkultuszt idéző panteista Naphimnusza juthat eszünkbe – ha már a szegedi egyetem nagyjaival kezdtük, maradjunk Sík Sándor fordításánál – hanem a Nap és Jézus születésének egybeesése is.

Ismét csak fölelevenítésképpen, hiszen a nomád népek hitvilága kapcsán már volt szó erről: a szellemekkel a sámán, azaz a táltos volt hivatott kapcsolatot tartani, az ő feladata volt a szellemek jóindulatának megnyerése, a démonok távoltartása, ő kérte az ősök szellemeinek közbenjárását a közösség érdekében. A táltos révületbe esve, „lova”, azaz sámándobja segítségével közlekedett a világfán – transzba monoton ritmus, tánc vagy füvek, gombák főzeteinek ivása által is kerülhetett. A táltos nem saját akaratából választotta küldetését: eleve a kiválasztottság jegyével – foggal vagy burokban – született, gyermekkorában pedig szellemek „ragadták el”, és avatták be. A táltosok feladatai közé tartozott a szellemekkel való kapcsolattartáson kívül a gyógyítás – beszéltünk már az agyfúrásról vagy mai nevén trepanációról, melynek során a beteg gyógyulása érdekében koponyalékelést végeztek, akár csak szimbolikusan, lekapargatva egy réteget a csontról. Említettük azt is, hogy táltosmunka volt a termékenységvarázslás és az időjárás befolyásolása, s hogy egy-egy közösségnek több sámánja is lehetett ezeknek a feladatoknak az ellátására. Úgy tűnik, az viszont a magyar táltosok jellemzője volt – a foggal születés jegye is ilyen –, hogy időnként állat alakjában viaskodtak egymással a jó időjárásért, saját közösségük érdekében. A magyarok is hittek abban, hogy az embernek van egy „állandó”, csak a halállal távozó lélegzet-lelke, és van egy olyan is, az árnyéklélek, amely időnként kiszállhat a testből, és szabadon kószálhat.

Trepanáció – részlet – László Gyula rajza – mek.niif.hu

László Gyula egyik híres, néprajzi ismereteken nyugvó fölfedezése, hogy a magyarok a túlvilágot a földi élet tükörképeként képzelték el. Az tűnt föl neki, hogy az egy sorban elhelyezett sírok közül középen van a leggazdagabb mellékletekkel ellátott sír, mindig férfié, tőle balra férfisírok, közelebb a gazdagabbak, távolabb egyre szegényebbek, jobbra pedig női sírok, ugyanilyen „szegényedő” sorrendben. Ez pontosan a jurtabeli elrendezés tükörképe, ott a jobb oldal a férfiak, a bal oldal a nők helye. Nemrégiben még hasonlóan temetkeztek az archaikus rendet őrző falvakban: a temető lényegében a falu tükörképe volt, a falu közepén álló házakban élő családok a temető közepén fekvő sírokban, a falu szélén élők a temető peremén lévőkben nyugodtak. A honfoglalók sírjaiban nem ritka, hogy a tárgyak elrendezése szintén a valódi tükörképe. A túlvilág és a földi élet elválasztásában – mint minden mitológiában – nagy szerepet kapott a víz, amelynek felülete tükröz. A halottat étellel és itallal, különféle eszközökkel látták el túlvilági útjára, a módosabbak mellé lova bőrét, végtagjait és koponyáját is odahelyezték, a ló húsát pedig a toron ették meg. A szegényebbek, ha csak szimbolikusan is – például levágott lósörény formájában –, szintén kaptak társat hosszú útjukra a szükséges enni- és innivaló mellé. A holtak szellemeit nagy tisztelet övezte, mert segíthettek, de haragjukban árthattak is a közösségnek. A haragvó vagy ellenséges szellemek ártása ellen amulettekkel védekeztek, ilyenek nagy számban kerültek elő a honfoglalók sírjaiból. Nézzük az ide kapcsolódó török szavakat: ártásnak, a gonosz szellemek által okozott bajnak tulajdonították, ha valaki (meg)őr(ül)-t. A kép eredetileg valakinek a mását, figuráját jelentette, az orvos mágiát gyakorló ember volt, a sárkány egyfajta időjárásdémon, a boszorkány pedig olyan gonosz lény, amely éjjel, álmukban erőszakolta meg az embereket. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a boszorkány török megfelelőjének (basïrqan) töve, a ’nyom’ jelentésű bas- szintén bekerült a magyarba – ma sokak szerint leggyakrabban használt igéink egyike.

Gyakran emlegetik a nomádokkal kapcsolatban a totemizmust is: ez a fogalom sokféle, olykor zavaros jelentésben bukkan föl, mert a totemizmusnak különféle jellegzetességei, ismérvei lehetnek. A legáltalánosabban arra alkalmazzák, ha a nemzetség különös tiszteletben részesít egy ősnek, védelmezőnek tekintett állatot vagy akár növényt, esetleg természeti jelenséget, és ezt a „lényt” tabukkal veszi körül. A magyarban egyértelmű nyoma van a farkas, szarvas, sertés (’vaddisznó’ jelentésben) tabuisztikus megnevezésének: az említett állatok neve körülírás az állat „valódi” neve helyett, a farkas állat, szarvas állat, illetve sertés állat összetételből rövidültek – hasonlóképpen körülírás volt a szlávban a medve, ’mézevő (állat)’-ot jelentett.

Az etelközi magyaroknak legalább két olyan mondájuk volt, amely totemisztikus gyökerű. Az egyik a csodaszarvas mondája, amely vélhetően a teljes magyar szövetség eredetlegendája volt, a másik a turul-monda, Álmos és Árpád nemzetségének eredetmondája, de az sem lenne meglepő, ha fennmaradt volna a farkas (állat) mint mondai ős, hiszen a farkas a török nomádok egyik legismertebb „ősállata” volt. A csodaszarvas története valószínűleg a legrégebbi magyar eredetlegenda, beszéltünk már erről, és fogunk is még a továbbéléséről. Itt most az a vonatkozása érdekes, hogy a történet korai változatában még világosan kitapintható a totemisztikus elem: Enéhnek, a honkereső fivérek anyjának neve ugyanis török eredetű, mai kiejtéssel Ünő lenne. Nem véletlenül vezeti tehát szarvas a fiúkat jobb sorsuk felé, a szarvasünő eredetileg nem pusztán vezetőállat volt, hanem a magyarok ősanyja.

Emese álma – László Gyula rajza – mek.oszk.hu

A másik totemisztikus elemeket rejtő eredetmonda Álmos anyjának, Emesének az álmáról szól. A mondát Anonymus a következőképp jegyezte le: „[Álmos] várandós anyjának álmában égi látomás jelent meg turulmadár képében. Az reá szállván mintegy teherbe ejtette, és tudomására hozta, hogy méhéből forrás fakad, s hogy ágyékából dicsőséges királyok származnak majd, akik azonban nem saját földjükön fognak sokasodni. Mert az álmot magyar nyelven így hívják, s születését álom jövendölte meg, őt magát is Álmosnak nevezték el. Vagy azért hívták Álmosnak, azaz szentnek, mivel utódaitól

szent királyok és hercegek születtek majdan.” Az álom és az Álmos név összekapcsolása Anonymus találmánya, klasszikus népetimológia, a név valójában a jól ismert török Almïš névből származik, ezt ne hagyjuk említetlenül. De nézzük a totemisztikus vonatkozásokat. A leggyakrabban emlegetett, totemisztikusnak tartott elem itt az, hogy Álmos nemzetsége a turulmadártól származik – hiszen ez ejtette teherbe Álmos anyját. Van azonban a mondának másik totemisztikus vonatkozása is, ezt Álmos anyjának neve őrizte meg: az Emese jelentése ’emse’, azaz ’anyakoca’, ebben a környezetben értelemszerűen vaddisznó nőstényére vonatkoztatva – ne felejtsük el, a török eredetű serte szóból képzett sertés (állat) tabuval tiltott kifejezés helyettesítésére jött létre, ugyanúgy, mint a szarvas (állat) is. A kétféle „állatős” egyesülése jelezheti két nemzetség egykori összeolvadását. A steppén gyakori és az obi-ugoroknál is előfordul, hogy a szarvast valamilyen ragadozóval, madárral vagy rozsomákkal viaskodva ábrázolják – pontosabban sokáig azt hitték, hogy ez harc vagy zsákmányejtés, de ma már sokkal inkább nászként értelmezik. Egyébként Álmos apjának a neve is arra utal, hogy a „szülők” mitikus ősök. Anonymus másik magyarázata, hogy az Álmos ’szentet’ jelentett volna, lehetett tudós okoskodás, de a Jegyző hallhatott valami ősi hagyományfoszlányokat is ezzel kapcsolatban. Gyakran emlegeti ugyanis, hogy Álmos Ügyek fia volt, Ügyek pedig rendszerint Magóggal vagy Attilával – tehát mitikus ősökkel – szerepel együtt. Az Ügyek név ugyanannak a föntebb említett ’szent’ jelentésű török eredetű igy ~ ügy szónak a kicsinyítőképzős, személynévvé alakított változata, amelyből az egyház, ünnep előtagja is származik – Álmos apjának a neve tehát valójában ’Szentecske’, azaz a szentként tisztelt ősatya.

A honfoglalás előtti török kölcsönszavak tehát arról mesélnek, hogy az etelközi és a honfoglaló magyarokkal szomszédos népek kultúrájuk alapján indokoltan tartották törököknek a magyarokat. Van-e akkor bármi kivetnivaló a következő gondolatban: „…a magyar nép és nyelv fejlődési folyamatának legelején inkább az ugor, mint a török elem van előtérben; de a magyar nyelv etnikumának későbbi fejlődéséről már nem lehet ezt elmondani, mert ekkor a török elem az irányadó, s a családi életre, vallásra, államszervezetre, hadi dolgokra, etikai és morális fogalmakra vonatkozó szók nagyobbára török eredetűek. Röviden ezt így lehetne mondani: a magyarság ugor származék, mely idők multával eltörökösödött s a világtörténetbe már mint török nép lépett be.” Pontosíthatjuk persze a fogalomhasználatot – a nép, nyelv, etnikum nem fejlődik, hanem változik, átalakul. Lehetne kifogásolni az „eltörökösödött” pontatlanságát, hiszen a magyar nyelv ma sem a török nyelvek közé tartozik. De az igaz, hogy a honfoglaló magyarok között magas lehetett a török etnikai komponens aránya, az is igaz, hogy a magyar kultúráját tekintve valóban eltörökösödött, s az is igaz, hogy ez a 9-10. századi világ számára egyáltalán nem volt kétséges. Meglehet, az idézetet sokan csak akkor tartanák ostobaságnak, ha azt is tudnák, hogy a magyar nyelvtudomány történetéből lényegében kiátkozott Vámbéry Ármin írta, A magyarság bölcsője című könyvében.

Forrás: galamus.hu

László Gyula: A honfoglaló magyarok életeA magyar nagycsalád szerkezeteA család életeA munkaA harcA varázslatA művészetBetegségA halál és a másvilágA magyar család szerkezete:A nagycsalád férfiágon számított vérközösség: A vagyon nem egyénenként öröklődött, hanem osztatlanul szállt nemzedékről nemzedékre. A család férfitagjai bizonyos osztály /nyilak/ szerint csupán használói életük tartamára a javaknak.

A nagycsalád vagyonközössége: A falvakban a föld a közösség tulajdona, ahol mindenkinek joga van bizonyos földdarabra. /egy falu egy nagycsaládból, vagy több rokon nagycsaládból állt/ Falvaink, városaink is egybetelepült s zárt tömbben maradó nagycsaládokból keletkeztek. A hadak, a szegek, végek, zugok és utcák nevei elárulják, hogy bennük egy-egy nagycsalád lakott. /szegről-végről rokonok/

A sorsoláson a nagycsalád /utca/ egy képviselője vett részt, a kapott nyilföldet a család birtokolta. /nyil: osztályrész, jog/ A falu határában lévő szabad földeket az birtokolta, aki előbb elfoglalta, amíg művelte, tarthatta.

A föld eme közösségi birtoklását Mária Trézia 1767-ben kiadott úrbéri rendelete szüntette meg.

Nagycsalád = házközösség. A házon belül csak a családi láda és nyoszolya volt a család tulajdona, a többi közös. Tehát a családott összefűzte a vérségi kötelék, a vagyonközösség, de bűntetőjogilag is egységesen volt felelős. Pl. Szent László törvénye: A lopáson kapott férfit megvakítják /ha a templomba menekül/ ezzel alkalmatlanná teszik a család vezetésére, és 10 évnél idősebb fiait /akik már felnőttnek számítanak/ szolgaságra vetik.

A nagycsalád fejének szerepe: A családfő a család korlátlan ura - ha feleségét paráználkodáson kapta, megölhette. A családfő mindenkit tegez, őt mindenki magázza, halála után a család legidősebb férfitagja /testvére, fia, veje/ lett az utóda.

Tevékenysége: beszedi a jövedelmeket, fizeti az adót, beszerzi a szükségleteket, parancsaival este a rangban következőnek adja utasításait, aki másnap beszámol, intézkedett a gazdaságban, ellenőrzött.

Az utódlás: A trónöröklés rendje II. Géza előtt: Szeniorátus: a halott királyt a család legidősebb férfitagja követi. A legidősebb lemond, az őt követő javára. A király még életében kijelöli utódát. A jelölésnél alapvető szempont az alkalmasság és az, hogy a jelölt a nemzettség tagja legyen. /A királyi nemzettség dönt az utódlásról./

II. Géza után a primogenitára érvényesült: az elsőszülött emelkedik trónra. Az Árpádok uralkodása végsősoron országintézéssé tágult családrend. Az öregedő családfő még életében visszavonult az uralkodástól, amikor már alkalmatlanná vált a család tényleges feje lenni.

A férfiasságából kilépő fejedelem úgy adta át trónját, hogy az egybe esett fia házasságával. Áldozat: rituális gyilkosság, vagy bábu áldozat. Az utóbbi esetben az öreg fejedelem élőhalottnak számít, nem szólhat semmibe.

A magyar keleties uralkodási forma /az irányok a családfőhöz viszonyítva/:Jobb Közép BalNagycsalád

apa helyetteseKezdetben

Kende főkirály Gyula cselekvő királyA fejedelemség megalakulásakor

Horka Fejedelem GyulaKirályság kora

Király ifjabb Király az ország bal részét, a Tiszántúlt kapta

Az átmeneti időszak a nomád birodalmak hármas rendjét idézi. A magyarság bal oldalát nevezték feketének - fekete magyarok, a jobb oldalt fehérnek - fehér magyarok, királyi székhelyük: Fehér-vár. Jobbszárny: Székesfehérvár, balszárny: Gyulafehérvár.

Kende: a napot bíró, a nap, vagy a nap fia fehér magyarok közül.Gyula: fáklya, jelvénye az égő fáklya, a fekete magyarok közül.

A nagycsalád fejének tevékenységében megmaradt a termékenységvarázslás egy mozzanata: az ételt a családfő osztja szét, amely ezáltal kapja meg igazi éltető termékenyítő erejét.

A legifjabb fiú joga: ő örökli a családfő házát: - a családfő legifjabb fiát idegen birtokba vevőnek soha nem adja. A legifjabb fiú a tűz örzője. /Házitűzhely papja./

Nagy jelentőségű alkalmakkor, birodalomalapítás, honfoglalás stb. a legkisebb fiú örökölte a hatalmat, ettől fokozott varázshatást vártak.

A nagycsalád fejének korlátlan hatalma: Hűtlen feleségét megölhette, még a XII. sz.-ban eladhatta gyermekeit. A család tagjai rang szerint kapták feladataikat.

A nő helyzete a családban: Az asszonyok az asztal szabad oldalán állva ettek a közös tálból. A nő a család tulajdona és így öröklődik, mint más vagyontárgy: levirátus - a hozomány 7 évig a feleségé, csak utána válik a család tulajdonává. A férj halála esetén, annak valamely testvére vette el. A családanya szerepe a nők között hasonló a családfőjéhez.

A rangsor kérdése és a jobb- s balszárnyra való osztás: Egy-egy család önálló és önellátó gazdasági egység. - A honfoglaló magyarságnál nem volt külön szolga vagy paraszti osztály, hanem a társadalom alapja a családon belüli munkamegosztás volt. Ha volt rabszolga, az inkább eladásra szánt árucikk, mintsem gazdasági feladatokat ellátó munkaerő.

Az erősebb helyhezkötöttség következtében meginduló nagyobb arányú földművelés indította meg, az eredetileg nagyobb rétegződés nélküli társadalmunk szétválását.

A honfoglalás utáni 2-3 nemzedék idejében jutott a család természetes szaporodása annyira, hogy a kirajzzás megkezdődhessék, s tényleg ekkor indult meg az addig zárt törzsi keretek szétbomlása is.

A nagycsalád egyben mágikus egység. Ezt az egységet a szétbomlás után is megtartotta a közös ős tisztelete. Hitük szerint a család a másvilágon is a földi szerkezetben él tovább, ezért a temető a falu halott tükre.

Valószinűleg minden családnak kettős szállás volt, az állandó téli és az ideiglenesen felvert tanya-féle nyári.

A család élete:A megtelepedés: A falu a honfoglalás korában vérközösségen alapuló, együvé települt társadalmi egységet jelöli. Falu = nagycsalád, vagy családtömb. A vezető nagycsalád feje a folnagy aki régebben a közös téli szállásra húzódott nagycsaládok ügyeit /legeltetési rend, vitás kérdések stb./ intézte. /aul feje/ A falu néhány ház, melyben 20-40 ember lakik. Jobb Közép BalHorka Árpád GyulaHuba KendeLél OndBotond Kabarok

A királyi család birtokai a királyi megyék a törzsi szállásterületek között lakatlanul hagyott gyepükön alakúltak ki. A gyepühatárokat halmokkal jelölték. /Szeghalom/ Téli szállásaink nagyobb folyók, vizek mentén voltak, nyáron pedig erdős, ligetes domb s hegyvidéki részeken talált jó legelőt az állatállomány. /Letelepedés után kertes város illetve tanya./

A név azonos volt az ember lényegét alkotó lélekkel, ennek következtében a nagycsalád egésze megkapta a családfő /a területfoglaló, aki őssé válik/ nevét, mert csak így került a családfő tényleges hatalmába és csak így részesedhetett a családfő termékenységében, erejében stb. A család egésze azonosult a családfővel, s ezt az azonosságot kifelé a név varázsa valósította meg.

Mindíg csak a foglaló családfő vált őssé, az ő nevét kapta a szállás, mely ezentúl az ős védelme alatt állt. - Mivel a honfoglaláskor az ősök Etelközben maradtak, a foglalók váltak őssé. A régi ősök erejét testükkel együtt a déloroszországi régi haza tartotta meg. - Honfoglaláskor Álmost feláldozták, Árpád az új terület földjéből füvéből, vizéből szerzett, s ezzel az egész területre szóló termékenységi varázslattal hatalmába vette az új hazát.

A társadalomban a függő viszony mágikus alapját az teremtette meg, hogy a föld s annak termékenysége másé volt, nem a rajta megtelepedett nagycsaládoké. /Pl. a királyi megyékbe települtek esetén./ Aki királyi oklevelet kapott földjéről az foglalónak számított.

Szállásneveink időben egymást követő három rétege: Az első szállásterületeket tiszta személynevek őrzik. A természeti alakulatokról nevezett vagy itt talált népektől átvett falunevek kezdetben csak, mint a nagycsalád birtokának részmegnevezései. Ezekbe csak a 2.-3. nemzedék költözhetett kenyértöréskor. A törzsnevekből képzett falunevek a nagy királyi birtokok szervezésének korából valók X.-XI.sz. Születés: A gyermek nevét legtöbbször édesanyjától kapta. Emese álmában a turul annyit jelent, hogy a család őse Álmosban született újjá. /Emese: vaddisznó-anya/ Álmos: álomban fogant, álmot beteljesítő - vett vásárolt /bolgár-török/ - almától, almamagból született. Az élet alapja a mag, ha földbe kerül növény, a nőbe kerülve gyerek lesz belőle. Ennek a névadási vetülete: /ezeket főleg a meddőség után születettek kapták/ Árpa, Árpád, Búza, Buzád, Bors, Borsod, Zab, Köleske, Magló, Mag, Magocska.

Régen a terhes nőnek tilos volt minden olyan tevékenység, amely a másvilággal hozta összefüggésbe, pl. temetésen való részvétel -> A másvilági rontó hatalmak ugyanis állandóan fenyegetik az új életet hordozó asszonyt. Az anyát s a méhében lévő magzatot az elhárító varázslatok rendjével védték meg a rájuk leselkedő rontások ellen.

A szülés: A szülés régen kivétel nélkül a földön történt, rendesen guggoló helyzetben a tűzhely közelében, a leterített szalmára. A magyar nép névadásában megfigyelhető, hogy a gyermeket meghallt nagyapja nevére keresztelik, úgyhogy a család névanyaga 2-3 nemzedékenként megismétlődik. Amíg a gyermek nem kapta meg nevét, addig nem számít teljes embernek.

A talpas ringó bölcső Belső-Ázsiából származik.

A másvilágon a rontó erőknek nincs hatalmuk, mert ők is onnan valók. Ha több gyermek meghalt a családban, akkor csúfnevet adtak az újszülöttnek, hogy megtévesszék a rontószellemeket, mint pl. Szemét, H-ködön: kutya segge, Almys: vásárolt. Más csoport, a gyermek szülés után az anya által először megpillantott tárgyról kapták nevüket: kő - Tas, arany - Ajtony.

A nevelés: A fiú 10 éves korától, a lány az első menstruációjától lett a családban emberszámba véve. A nomád gyerekek játékai előgyakorlatok a felnőtt munkához. A fiú három éves korától került nyeregbe.

A házasság: A magyar családi élet alapja az egynejűség.

Valamennyi varázslat két alapgondolatra megy vissza: A megetetés, megitatás, rákenés útján a varázslat eszközét /vér, szőr stb./ a szerelmes testébe vagy testére kell juttatni s akkor nem tud többet szabadulni a varázslattól. Amit a tőle szerzett eszközzel vagy lábnyommal vagy a róla készült bábbal tesznek, az történik vele is. A vérrokonság áthághatatlan házassági akadály, de egyes törzseknél nyoma van annak, hogy csak falubeliek, illetőleg utcabeliek házasodhatnak össze. A fiúk 10 a lányok 11-12 éves kortól házasodhattak.

A házasság három formája:Leányrablás. Színlelt leányrablás. Leány vétel. A nő vételára a férfi vérdíjával volt azonos. Ha a vőlegény a jegyességet felbontotta, büntetésként a nő vérdíját kellett megfizetnie. A családi élet egész szókincse finnugor örökség.

A magyar férfi azért ölhette meg házasságtörésen ért feleségét, mert a paráznaságban fogant gyerek megbontja a nagycsalád mágikus /erejét/ rendjét, vérközösségét. -> ez a legnagyobb bűn. A menyasszony tehát a régi otthonában megtartott lakodalom után akkor került be a családba, amikor az ősöknek, a tűzhelynek bemutatták férje házában.

Viselet: A nők is bőrnadrágot hordtak. A ruha szabása rangtól független, a különbség csak a díszítésben állt. A férfiviselet nem sokban különbözött a nőkétől. Minden fegyvert, szerszámot derékon alul hordtak, az övre függesztve. Kucsma: hegyes bőr vagy nemezsüveg, lehajló széle télen a fület védte. Csúcsát az

előkelők díszített ezüstkúppal látták el. A sapka prémjének színe, a fekete, a fehér talán törzsi különbséget jelölt. Süvegük alatt vászonból való turbánfélét hordtak, s talán nyáron csak ezt használták. A magyar férfiak egy tincs kihagyásával leborotválták hajukat, vagy pedig csak a homlokuk feletti részt borotválták. Előkelőink em nyírták hajukat, hanem gyöngyökkel ékesítve viselték. A felsőtestet felállónyakú rövid vászoning fedte. A nadrág bő volt, s csizmába szorult. Az ing fölé szűk ujjaskabát került, e fölé pedig kaftán-szerű köpenyeg borúlt, derékon pártaövvel csatolták össze. Csizmáikat oldalról varrták, puha talpúak s felkapó orrúak voltak. A prémeket szűrként vagy mellesként hordták.

A magyar ember a honfoglaláskor: A honfoglaló magyarok törzsei között több fajtajelleg uralkodott. Két kiemelkedő rétege a kelet-balti és a turanid. Mindkettő Európa és Ázsia határterületén alakult ki. A kelet-balti magyar ember: a nép mintegy negyed részét alkotja. A férfiak átlagos magassága 164 cm, a nőké 154, hajuk szőke, szemük szürkéskék, bőrüket a nap erős barnára cserezte. Testalkatuk széle, kissé nyomott, fejük rövid, széles és kerek, a szemek távol ülnek. Széles pofacsont, a szemrések kissé ferdék. Széles alacsony orr, erős álkapocs. /Ez a csoport közeli rokona a finnek./ Turanid: "Alföldi-rasz"-nak is nevezik. A mai magyarság mintegy negyede, a honfoglaláskor sokkal nagyobb volt e százalék. Magasság 167-157 cm, hajuk sötétbarna, kicsi sötét szemük metszéséből hiányzott a mongolos jelleg. Testalkatuk kecses, mozgékony, idősebb korban kissé hízásra hajló. /Talán ők alkották a magyarság jobb illetve balszárnyát, fehér - fekete magyarok/ Dinári fajta: nagy-kunok, jászok, palócok, részben az erdélyi magyarok. a honfoglalás korában 5-6%. Álmos fejedelem leírása pontosan jellemzi őket. A szegény és gazdag sírok rendszerint csak a nagycsaládban betöltött szerepet jelzik, tehát nem áll a vezető és az alávetett faj elmélete. Az embertani különbségek inkább a törzsek közötti különbséget mutatják. Ha beszélhetünk az uralkodó törökös és a földműves finnugor rétegről, akkor ez a rétegződés a későbbi idők fejleménye, amikor a szétbomlott törzsrendszer helyén az egyéni és fajtabeli tulajdonságok jobban kibontakozhattak. Ez a kor egybeesik a magyar nemesi és paraszti rend szétválásának korával.

A munka:Az asszonyok dolga: Az asszonynép feladata volt a ruhanemű, szőnyeg, s a nemez elkészítése. Az asszonyok domesztikálták a tyúkot a kacsát, ludat a honfoglalás környékén. Főzés: kenyér - hamubansült pogácsa. Ital: bor, sör, kumisz: erjesztett kancatej. A kancatejet felfőzés nélkül nagy bőrtömlőkbe töltötték, a tömlő oldalát órákig verték, majd hagyták négy napig savanyodni. A nők feladata nem merült ki a ház körüli tennivalókban, s a kapás kertművelésben, hanem az ő gondjuk volt a költözködés is.

A lakás: A téli szállás épített állandó ház volt. Alapja kör, fala tapasztott vesszősövény rajta ajtónyílás. A kupolaszerűen beépített tezőrudakat állatbőrrel, nemezzel vagy náddal fedték, esetleg befonták és betapasztották, de a csúcsán nyílást hagytak a füstnek. A tetőnyílást zsineggel húzható takaróval el lehetett zárni, s az ajtót is szőnyeg takarta.

Belül az épület padlózatát mélyebbre ásták úgy, hogy a fal mellett padkát hagytak. Ezen aludtak, itt tartották eszközeiket. Az épület közepén, a mélyedésben égett a szabad tűz. A padlót vastag agyagréteggel vonták be.

A nyári szállás nemez jurt volt. Fala ollószerűen összecsukható rácsból állt, amelynek léceit a keresztező pontokon bőrszíjak kötötték össze. A jurt alapterülete és magassága a fal nyitottságától függően változtatható. A jurt vázát nemez pokrócokkal borították, de ezen belül gyékényszőnyeg is volt.

A férfiak dolga:Vadászat: sólymászat /sólyom, ölyv, turul, torontál, bese, szonyor, karvaly/, nyilas vadászat vágtató lóról, vadászkutya, vadász-leopárd. Halászat: legősibb formája a rekesztő-halászat: a hegyipatakot új mederbe terelik és a régi mederben ragadt halakat összeszedik. A patakban V alakú vesszőfal a résen hálóval - Kerítőhalászat. /szigony nyil/ Földművelés - állattartás: A kapás földművelés női, az ekés férfi munka volt. A magyarok lovának marmagassága 1,4 m, melynek őse a délorosz vadló a tarpán volt, de kismértékben az ázsiai vadló a taki vére is folyt ereiben. Kutyáik: kuvasz, puli, komondor. Haszonállatok: trackajuh, szalontai disznó, baromfi. Az állatállomány hatása az életmódra A baromfi és sertéstartás kizárja, hogy igazi nomádok lettünk volna. Ezek az állatok nem bírják az állandó helyváltoztatást. Valamennyi állatfajtánk szilaj tartású edzett ellenálló fajta. Nálunk az istálózás bevezetéséhez az indító okot az egyre szűkülő hely adta. Az állatok természete megkövetelte a kettős /téli-nyári/ szállásrendszert. Kezdetben a család munkaképes férfitagjai együtt vándoroltak az állatállománnyal, de a honfoglalás korában már kialakulóban volt a hivatásos pásztorrend -> A pásztorrend kialakulása feleslegessé tette az egész család helyváltoztatását, valamint az itt talált fekete földkiválóan alkalmas, gabona gyümölcs szőlő művelésre -> így a téli és nyári szállásainkon kialakult a mai értelemben vett falu. A vándorlást ekkor már nem az állatállomány, hanem a föld kimerülése szabta meg. A vándorlás teljes megszűnését a templombajárás, templom köré település parancsa és a fejlettebb földművelési technikák elterjedése idézte elő.

Mesterségek:

Íjasmester: 130 cm-es C alakban görbülő ágbogak nélküli darabokból készült az Íj fa-magva. Középen arasznyi részt vastagon hagytak, majd a két szárát az íj feszítésének irányában laposra faragták. A C alakban hajló fa-mag belső oldalára a szarvasmarha lábának s nyakának inaiból készült réteget sajtoltak, nagy erővel. A külső oldalán pedig bivaly, marha vagy vadkecske szarvából vágott szarulemezt ragasztottak halenyvvel. Az ín-rostköteg és a szarulemez azonban mindkét száron csak a markolatig tartott, a merev markolat és a két kar merev részének megerősítésére csontlemezek szolgáltak. Ezeket halenyv és bélhúr vagy szíjkötés rögzítette az ijjon. A nedvesen körülcsavart, megbogozott, majd pedig megszáradt szíj erősebben összetartotta a részeket, mintha azok egy darabból lettek volna. Az íj elkészítése rendkívüli türelmet, szaktudást, ügyességet igényelt, a sokszor ismétlődő szárítási műveletek miatt előállítása 5-10 évig is eltarthatott. Ára több marha vagy ló értékével vetekedett. Kevésbé rangos íjaknál az íj csak rugalmas fából készült, a csontrészek helyére merevítőnek keményfa került. Az íj fő ellensége a nedvesség. Az íjat bőrtokban tartották, az íjtegez szájára faragott csontburkolatot erősítettek, hogy kihúzáskor ne akadjon a tokba. A nyilakat a kovács készítette, a hozzá való vesszőt és tollat mindenki maga szerezte be. A nyíltegez 70-75 cm hosszú fakéregből készített nyiltartó volt. Keresztmetszete cipó formájú, lapos részével simult a testhez. A nyilak hegyükkel felfelé álltak benne. A tegez nyaka a fedéltől kb. arasznyira volt. A töltéshez a domború oldalán lévő hosszú ajtót használták. A harcosok az íj és nyiltegezt is az övükön viselték, nem pedig a hátukon.

Nyergesmester:a honfoglalók nyerge olyan volt, mint a tiszafüredi mintájú magyar nyergeké. Részei: nyeregszárak, melyeket a két kápa tartott össze, a két kápa között feszült a farbőr, s erre került a nyeregpárna. A nyeregszárnyak elejéhez kapcsolták a szügyelőt, végeire meg a farhám került. Az egyes alkatrészeket nedves szíjakkal kapcsolták össze, mely száradás után szilárd végleges rögzítést biztosított. Az erdőben lenagyolt farészeket 2-3 évig szárították. A megfelelő alapanyagokból a nyereg elkészítése kb. 1 napig tartott.

Kovácsmester: régen vasverőnek hívták, műhelyében rúdvasak várták a feldolgozást. A belsőázsiai törökök e mesterséget isteni eredetűnek tartották, egyes királyi családok kovácsőstől származtatták magukat: Tarján, Tárkány. Az altáji kovács műhelye a jurtban volt. A tűzhely köré U alakban 35 cm magas agyagfalat emeltek. A fal közepén finom rést hagytak, a fújtató számára, az agyagfal fenekét faszén borította. Felszerelése mindössze két kalapács,két fogó és egy kis üllő. Ötvösmester: a fémveretek anyaga egyben rangjelző is volt. Szín-arany szerszámok, fegyverek s övek egyedül a Kündünek jártak, aki a "naphoz hasonlatos", a "nap fia". Az arany az ősidők óta a nappal azonosított fém. A magyarság díszítőművészete Dél-Oroszországban fejlődött ki, s mélyén hun-kori hagyományok lappanganak. Gyakori a tarsolylemezeknél az ezüst és a vörösréz használata. Divatban volt a minták hátterének aranyozása. Gyakran együtt dolgoztak szerszám és fegyverkovácsokkal. A magyar szablya: a pengét többször edzették, az élét külön is. A penge 78 cm + markolat.. A markolat a pengéhez szögben hajlik, a penge pedig enyhén ívelt. A szablya szélessége a markolat alatt 2,9 cm. A penge közepén erőteljes borda fut végig, alsó harmadától a szablya mindkét oldala éles. Míg az első éllel vágott ütés a lovasnak szólt, a visszarántott szablya a lovat sebezte meg. Egyéb mesterségek: faedény készítő, kocsikészítő, fazekas, /pest: fazekas-kemence régi bolgár nyelven/, szíjgyártó - göröncsér, /tarsolykészítés/, szűcsmester, bőrpáncél készítő. Kereskedelem: kereskedőink muzulmánok=mohamedán volgai bolgárok arabok=izmaeliták,szerecsenek, zsidók.

A harc: Nem csak az osrszágok közötti háborúban volt szerepe, hanem a nemzettségi s törzsi viszálykodások, sőt még a lakodalmak sem nagyon múltak el nélküle. Hadgyakorlatnak is beillő országos vagy törzsi vadászatokon folyt a kiképzés. Hadrendünk alapja a könnyűgyalogság volt, s az az előny, amelyet kitünő fegyvereink, erős, edzett igénytelen szívós lovaink valamint a szárítotthús, s más kis helyet foglaló konzervek használata eredményezett.

A nyílharc után az ezredek közt csupán kis választóközöket tartva fenn, tömör harcvonalba fejlődtek és vágtával rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszították le lovukról. A szekerce és a szablya használatára csak a menekülő sereg üldözése vagy maguk védelmében került kézbe.

A varázslat: Az égi hatalmakról vallott hitünk pontosan megfelel evilági életünk rendjének. A naygcsalád munkamegosztása is megmaradt az égben. Az Atyaisten fiai a Nap és a Hold pályájával törődnek, az asszonyok az életvizére, a születendő gyermekek lelkeire vigyáznak stb. Ezt a világos szerkezetet átszövi s megszépíti az ősi anyajogú nagycsalád maradványa: a teremtő Istenanyában való hit, aki minden sarjadó élet kútforrása.

Legfelül áll a Teremtő, aki a fejedelem mesebelivé szépülő őse. Nálunk a Nap illetve a vele azonosuló turul volt az úr. Neki csakis a fejedelem mutathatott be áldozatot, hiszen ő volt vérségi kapcsolatban vele. Istenünk csak a mienk volt: "a magyarok Istene".

A tiszta becsületes ember 7 ősét kell ismerje, így rétegződik az ég is 7 vagy 9 egymás fölött lévő rétegre. Valamennyi rétegben tágas mezők, jó legelők vannak, s az égigérő fa csúcsán, elérhetetlen messzeségben székel az egész nép isteni őse.

Az áldozat nem más, mint az ősök /égi nagycsalád/ vagyonának gyarapítása lóval, juhokkal, vajjal, terménnyel stb. /égetés útján/ Az égi nagycsaládok rétegei lassan az ősmúltba vesztek, s kialakult belőlük a rétegekre bomló menyország. Ennek már minden rétegében isteni lények laknak, lefelé megvan a rangsor.

Teremtés: minden létező teremtett dolog. A teremtés a Teremtő által a teremtmény nevének kimondásával történik. - "Az ige testté lett." A dolgok feletti uralom összefüggött a dolgok igazi nevének kikutatásával és birtokbavételével. /Ez az igézés alapja./ Ezért adja a nagycsalád őse is nevét minden vagyonának, vagy jegyzi meg tulajdonjegyével, mert csak így tudja védeni.

Harmadik réteg: a jó és a rossz hatalmak kűzdelme: ha a túlvilági ősöket megharagították, akkor azok bosszút álltak. Azok az ősök, akik az utódok rosszasága miatt pusztultak el, régente mint rontószellemek szerepeltek, akiknek közös bosszújától kellett tartani. Így alakúlt ki lassan az égi rétegződés ellentéteként, az alvilágnak ugyancsak a nagycsalád rendje szerinti rétegződő képe. A sötétség hatalmainak igazi ideje az éjszaka. Elűzésüknek legjobb fegyvere a nap tükre, a melegítő és világító tűz, amelyben az ősök tanyáznak. Ezért nem szabad a tűznek kialudnia.

Világképünk negyedik rétege a családi lélekújulás, az újjászületés, egyszóval a lélekvándorlás hite. Mivel az ember életét nem ő maga irányítja, hanem a benne újászülető ős és a világrend, tehát hozzáértő emberek jósolni is tudnak. A másvilággal élve is érintkező személyek segíteni tudnak ott is, ahová a családfő hatásköre már nem ér el. /sámánok, nézők, táltosok, bűbájosok/ Ezek hatalmukba tudnak varázsolni szellemeket, kik felett más élő ember nem rendelkezik. Hatalmuk azonban csak az alsó rétegek szellemeihez ér el.

Ötödik réteg: a túlvilág nem csak folytatása evilági életünknek, hanem egyúttal tükörképe is. Ennek az öt rétegnek az egymásba ötvöződéséből, egymásból való sarjadásából alakúlt ki évezredek alatt a

honfoglaló magyarság világképe. A nagycsalád feje s a családanya nagyrészt még ma is a család papja és papnője.

Áldozat: az elégetés az ősnek szólt, a régi családi áldozatok székhelye a tűz, mivel az ősök abban laknak. Amikor őseink egyik legelőről a másikra költöztek, a régi szállás tüzét magukkal vitték az új szállásra. A tűznek nem szabad kialudnia. Tüzet csak férfi gyújthatott. /Az őskorban a meghalt őst, a tűzhely alá temették vagy elhamvasztották./ Mi is elégettük idegenben meghalt harcosainkat, ha nem volt mód a hazahozatalra.

Amint a fejedelem családjában a tűz azonosult a Nappal, úgy az ég sem más, mint a hatalmassá tágult jurt. A csillagok pedig nem mások, mint a jurt nemezének lyukai. Ezen a nyíláson bocsátotta le a Teremtő a világ teremtett dolgait. Nemcsak a tűzben s a küszöbben lakhatik a család őse, hanem kőben s fában is.

Az Altáj-hegység tatárjainak sámán szertartása:

A háromnapos szertartást csak ritkán főember halálakor vagy nagy csapások idején végzik: Nap: naplemente után egy távoleső nyírfaliget tisztásán közös munkával jurtot emelnek s közepébe frissen vágott lombos fiatal nyírfát állítanak, úhy hogy sudara kinyúlik a jurt füstnyílásán. A nyírfa törzsébe baltával lépcsőket vágnak, melyek az ég egy-egy rétegét jelképezik. Ezután a jurt előtt kancatejjel megmossák az áldozati állatot, /fehér ló/ hogy megtisztuljon. Ezalatt a sámán a jurtban énekkel kisért dobszóval hívja össze a szellemeket, a meghalt őseit is, hogy tanui lehessenek az áldozatnak. Ezután kint a lovat négy cövekhez kötik, s lábait kötelekkel széthúzzák, hogy gerince eltörjék, majd nyakába hurkolt kötéllel megfojtják. A sámán kezdi meg a ló felbontását, torkába szúrt késsel az első vércseppeket edénybe gyűjti s felajánlja a legfőbb Istennek. A lovat ekkor megnyúzzák, úgy hogy bőrében maradjon a feje és lábainak csontja. Vigyázni kell azonban, hogy a fej és a lábcsontját ne törjék el. Ezt követően a lóbőrt szalmával kitömik, s bőrébe téve szívének, májának és tüdejének egy-egy darabját, a bőrt összevarják és egy karóra húzva, fejjel kelet felé felállítják az áldozati asztal fölé. Utána a sámán lúd alakjában üldözi a ló megszökött lelkét - közbe a lúd hangját utánozva szalmalúdra ül s szárnycsapásait karja lengetésével jelzi - majd a ló lelkét visszahozza, kezében lószőrhurkát lóbálva mutatja, hogy odakötötte a jurt elé vert cölöphöz. Erre az összes résztvevő háromszor megkerüli az áldozati helyet s utána elfogyasztják az áldozati állat húsát. Nap: este a sámán felölti ruháját, melyen a csörgők, a Nap s a Hold képe és segítő állatainak vasból készített alakjai csüngenek s úgy tesz, mintha elaludnék. Majd a dobot verve nagy tombolásba kezd, mintha gonosz szellemmel viaskodnék. A hosszú harc után fellép az első lépcsőfokra, amelyik a Hold lakóhelye, minden egyes égi rétegbe jutása előtt iszonyú harcokat kell vívnia, s mindíg mikor felér az újabb rétegbe, elénekli, hogy mit lát ott: gyönyörű tájak, sűrű erdőségek, vadakkal teli ligetek bontakoznak ki a jelenlévők megrettent képzeletében, nagy ménesek, dús legelők várják az egyes rétegekben. Végül feljut a legfelső fokra, fél testével kiemelkedik a jurt füstnyílásán, s hajlongva alázkodik meg a Főisten előtt, tudakolva, hogy mit kell teniük a lennmaradottaknak az elhunyt nyugalmáért, vagy a csapás elhárításáért. A felfelé vívő útját vadlúdján teszi meg s lefele is ennek hátán ereszkedik. Lejövetele után szinte élettelenül roskad össze. E hajnalig tartó szertatrás nem csak őt viseli meg, hanem a jelenlévőket si, akik a sámán énekén keresztül átélik az egész világmindenséget. A Főisten által kivánt áldozatokat mutatják be. Nálunk a táltos gyakran azonosul a lóval, ebben az alakban járja meg nehéz útját. A dévai csángók hite szerint a bagoly táltosmadár. A sámándob eredetileg kicsiny világmindenség.

Boszorkányok:

Nem olyanok, mint a nyugat-európaiak: nem közösülnek az ördöggel, nem lovagolnak seprűn, nem főztek a kereszteletlenül elhalt csecsemők zsírjából kenőcsöt stb. Külsőleg csak a kereszténységgel való kűzdelemben csunyulhattak meg, eredetileg ledér leányzók lehettek, akik öreg korukra minden praktikát kitanultak. A bűbájossággal feslett életmód párosult. Erejük kisebb a táltosokénál. A boszorkányok is védekeztek az új hit ellen: azzal tették hatástalanná az imát, hogy fordítva mondták el. Ez egyúttal elárulja, hogy hatalmukat honnan kapták. A túlvilági életben minden fordítva van, erői csak akkor tudnak felszabadulni, ha fordított igén keresztül utat kapnak. A másvilág szellemei és ősei éjjel működnek, nappal alszanak. A boszorkányok nagy mesterei a különféle ráolvasásoknak, ők értik a füvek rőit stb. Aminek a nevét /legyen az betegség, ember vagy bármi más/ kikiáltják és az elveszíti hatalmát.

Nézők: A boszorkányokhoz hasonló, de kisebb ereje volt, aki meglátta a baj okát, s előírta, hogy mit kell tenni. Rontani nem tudott, csak jósolni.

A táltos, javas vagy néző egyetlen társadalomban sem vált döntő tényezővé. - A közösség jólétéért bemutatott áldozatokat nem a javas kuruzsló végzi, hanem a közösség feje. - A javas mindíg csak egyének számára tud segítséget szerezni hatalmával. Így a javas sohasem jutott a társas közösségben nagyobb hatalomhoz.

A fejedelem: Ő lényegében a nemzet családfője, a vérszerződéssel rá hárult az egész nép jóléte, fokozott volt felelőssége. Ő a napisten fia fordulhatott egyedül az égben uralkodó istenekhez.

Az ország rituális megszerzése: Árpád Salán dölyfös követeitől kis darab földet kért, két hordó Duna-vizet, s egy nyalábot Alpár homokjának füvéből. Saját követeivel pedig 12 fehér lovat, 12 tevét, 12 kun fiút küldött Salánnak, feleségét 12 orosz lánnyal, 12 hölgymenyét prémmel, 12 nyestbőrrel s 12 aranyos köntössel tisztelte meg. Salán teljesítette Árpád kérését és küldött vizet, füvet. Mikor ezt Árpád megkapta 3 napig tartó áldozatot tartott. Ezzel megszerezte a föld szellemi tulajdonjogát. Az anyaföld megvétele ugyanúgy történt, amint a házasságkötéskor vaszik az új asszonyt. A föld erejét jelképező vizet és füvet Árpád felajánlotta ősének, akárcsak az új ételből is tűznek vetnek egy darabot. Az ősnek történő felajánlás szertartásában kapott szerepet a fék, a nyereg és az áldozati állat. Áldozatkor letette övét és fegyvereit s levette süvegét és a földreborult a szent hegyen. Ez a föld középpontja vagy köldöke. Árpád is, miként Tarcal valószínűleg kövér és fehér lovat áldozott a fű és vízáldozat bemutatásakor. Amikor Árpád a követségtől megkapta a földet és a vizet, ivókürtjét /fejedelmi-jelvény/ a vízzel magasra emelte az összes magyarok előtt /minden nemzettség elküldte képviselőjét/ s kérte Istent, hogy örökre adja neki a földet. Erre a magyarok háromszor kiáltották: huj, huj, huj. A huj-huj kiáltással a harcra induló magyarok ajánlották fel ellenségeiket Istennek.

Pogányságunk és a kereszténység közös vonásai:Hittük, hogy a halott szelleme 40 napig vagy több ideig közöttünk él, csak azután távozik égi nagycsaládjához. - Húsvét, pünkösd. A szent fejedelem, az égi fia feláldozása - Jézus világmegváltás. Hittük a lélek örök létét és a test feltámadását. Emese álma féle fogantatás - szeplőtelen fogantatás. A művészet: Ötvösség: Díszítő művészet: lószerszám veret, tarsolylemez aranyozott ezüst fedőlap stb. A keretminta egy végtelenül szövődő palmetta. Az alapanyag alkalmazás hunkori örökség. A lószerszám szerkezete szkíta - szarmata - hun - magyar nem változott csak a díszítése. A szkíta ember és

ló díszítése tele van a puszták egész állatvilágával. Ennek oka: hogy ezáltal az életet és a termékenységet védő istenanya oltalma alá helyezte viselőjét. Az állatmotívumok egyúttal, felruházzák azt kire kerülnek, mindazokkal a tulajdonságokkal, gyorsasággal, bátorsággal stb. amelyekkel az ábrázolt állatok rendelkeznek. A szkítáknál a díszítés bekapcsolja az embert a világmindenségbe.

Ötvösművességünk világrendező- és értelmező erőt fejezett ki.

Ötvösalkotásaink legnagyobb része a később Boldogasszonnyá lett Istenanya tiszteletéről tanuskodik. Az egyénítő európai művészettel szemben a pusztai művészet közösségi jellegű. A világszemlélet szertartásának tartalma azonban a változott forma alatt sem változik. Ennek a világszemléletnek művészi ábrázolásában nincs helye és lehetősége az egyéni árnyalásnak.

Ez a közösségi művészet azonban éppen úgy, sőt talán még nagyobb erővel fűzi össze a nemzedékeket, s teszi egységessé műveltségüket, mint a nyugati szemlélet. A gondolat benne időtlenül élő valóság, s a művész feladata éppen ennek az időtlen rendnek amindennapok életébe való beépítése. Az ősgondolat láthatóvá válik a mindennapi élet tárgyaiban.

Ebben a művészetben a szineknek is éppen úgy helye volt a nagycsaládszerű világmindenségben, mint a különböző fémeknek, csillagoknak, ősöknek s élő embereknek.

Ábrázoló művészet az előbb említett okok miatt nincs.

A Molnár Anna ballada egy régi pogány hősünk tetteinek sorából szakadhatott ki. Az egész történet elkallódott, az, amit Szent László legenda néven ismerünk belőle, maga is töredék. Lehetséges, hogy az idegen legény megjelenése a régi exogám lányrablás emléke, s így a történet magva tulajdonképpen a nemzettségi vérbosszú.

Betegség: Kitünő koponyasebészeink voltak: a sebeket megtisztították, a szilánkokat óvatosan kiszedték, s végül sapkába varrott ezüst lemezzel fedték a szabadon maradt agyvelőt. /agyafúrt/ Minden magyar értett a harcban kapott sebek gyógyításához, a testbe fúródott nyilak eltávolításához.

A bolgár törökök igen tiszta emberek voltak: fürdősátor, fürdőkáddal. Forró kövekre öntött víz gőzében s utána jeges vízben tisztálkodtak. A férfiak és nők közösen fürödtek, paráznaság nem fordult elő. /A vétkeseket négy cölöphöz kötötték és szekercével ketté hasították./ A bolgárok úgyszólván naponta fürödtek.

Boszorkányaink s fekete táltosaink rontóerejétől királyaink is féltek. Gyűrűjük a rontás ellen való keleti kövekkel volt ékes, amelyben vésett arab mondások tartották távol a betegséget. /Könyves Kálmán köszvény ellen hordott gyűrűt./ A szemmel való rontás ellen néhány /1-2/ kék gyöngyöt kötnek a gyermek főkötőjébe.

Hitünk szerint a különböző szinű, különböző anyagú kövek viselése különböző betegségeket tartott távol. /éjszakai rettegés, dühöngés, kígyómarás, kórság stb./ Ennek ősi hitbeli gyökere kibogozhatatlan csillagászati spekuláció.

A kék gyöngy ugyanúgy védett a rontás ellen, mint a fordított cselekedet: nem lehetett hatalma a rontásnak azon, ami éppen olyan mint ő maga. Bűvölő asszonyaink még ma is fejüket lehajtva lábaik közt néznek hátra. A régi templomokban a belépőket szemmelverés ellen, az oszlopfőkre kifaragott s nemi szervüket mutogató nők védelmezik. A betegség csak rontástól jöhet.

A népi orvoslás nem a természet valóságos rendjének megismerésére törekszik, hanem világszemléletre - hitre épül, ennek következtében gyógyítási eljárásai szertartások és ráolvasások.

A rontás /betegség/ megszemélyesített erői: fene, csúz, íz stb., ezek többé kevésbé emberi tulajdonságokkal felruházott lények. Valószínűleg az ősmúltban nagy rontóerővel rendelkező emberek voltak. Ezek a lények rendszerint éjjelente bozótokban jártak.

E felfogás ősi alapja: régente az egyes családok őseinek bálványképei fából faragott, kis fémlemezekkel ellátott szobrait, családonként külön - külön, bozóttal kerített, messze erdők és mocsarak közé dugott szent helyeken őrizték. Ételeikből áldoztak nekik, prémekbe burkolták őket, eléjük rakták a közös nyereség javát, gondoskodtak arról, hogy a nagycsalád vagyonának gyarapodásából az ősök se maradjanak ki, mert egyébként haragjuk nem ismer határt.

E bozótokban voltak a források, fák és gyökerek, amelyek előtt őseink is áldoztak. A magyarság azonban vándorlásai során sokszor volt kénytelen elhagyni szent ligeteit és bozótjait, s végül a kereszténység felvétele után lassan kiírtották az ősök szentélyeit. - Így az egykor segítő szellemek bosszúálló, rontó szellemekké változtak. Őseink óvakodtak attól, hogy más istenét megsértsék. - Ezért van az a hallatlan felekezeti türelmesség a régi magyarokban.

saját régi elhagyott ősszentélyeinkben s mások feldúlt kirabolt áldozóhelyeinek bozótjaiban tanyáztak a betegségek. Ezért hagyatnak még ma is rongyot a bozótokra a beteg ruháiból, mert ezáltal a betegség arra ragad rá, aki elmenvén a bokor előtt megérinti a rongyokat. E szokás mögött nyiván a bozótban lakó ősöknek hozott áldozat felújítása lappang.

Lehetséges, hogy talán éppen a honfoglalás előtt megindúlhatott a rontó szellemek lassú istenítése és beillesztése a régi rendbe, tehát mitológiai rend kezdett képződni közöttük. Ezt csak a finnugor és török népek hitvilágának hasonló fejlődése alapján sejthetjük.

A rontószellemek hitváltáskor szaporodnak el, ekkor maradnak az ősök táplálék nélkül - kereszténység felvétele. Ezt igazolja, hogy a betegségek ellen is pontosan úgy védekeztek, mint a boszorkányok ellen, s pontosan olyan áldozatokat hoztak, mint az ősöknek. A védekezés legfontosabb eszköze a szó, a ráolvasás, rábeszélés vagy az igével való megidézés gúzsbakötés. Céljuk a megszelidítés és az ajándékokkal való megszelidítés, ha pedig ez nem megy akkor a megkötés.

A beteg embert, akiben benne volt a rontás, tisztátalannak tekintették, s mindazokat a rendszabályokat alkalmazták körülötte, amelyekkel a tisztátalanok ellen védekeztek. - Mosakodás, füstölés, ételének elkülönítése.

A halál és a másvilág: A honfoglaló magyarok nem temettek egész lovat halottjuk mellé, hanem csupán a koponyát és a végtagokat. A lócsontokat vagy a halott mellé rakták, vagy a már részben betemetett sírgödörbe, a váz baloldalán vagy lábainál.

A XI. sz-i. magyar temetőkből jóformán teljesen eltűnik a lovastemetkezés. - A kereszténység felvétele után a lovat megváltásként az egyháznak adták.

Születési, házassági, és halotti szertartásaink alaprétege azonos. A születéskor a gyerek mellé azt teszik, amit halálakor az elhúnyt mellé. Mindhárom szertartás a tűzhelyhez van kötve. Születéskor, eskövőkor, halálkor megkerülik a házat. Mindhárom alkalommal ugyanazokat az áldozatokat mutatják be, ugyanazokat az óvintézkedéseket teszik. Mélyén a családi ősnek hozott adomány rejtőzik.

ősszeállította: Nagy Zoltán

GLATZ FERENC: Közép-Kelet-Európa államai és a magyar honfoglalás A magyarok Európába érkezése

A mai Európa területigazgatási (nemzetállami) betagozódásának alapjai 843 (verduni szerződés) és 972 (quedlinburgi birodalmi gyűlés) között épültek ki. Ennek az építkezési folyamatnak már az Etelközben élő magyarok is részesévé váltak. Ez volt az a bő száz év, amelyben megindult a két nagy európai hatalom - a Frank és a Bizánci Birodalom - bomlása, és felgyorsultak Közép-Kelet- és Délkelet-Európában a térséget a 7. századtól fokozatosan eláramló szlávok államépítkezései. A Frank Birodalom örökségeként keleten kialakult a későbbi Németország, nyugaton Franciaország, és megindult az itáliai területek önállósodása.

Az észak- és közép-európai szlávok a 6-8. században már kiterjeszkedtek a Kárpátok és a Balti-tenger, valamint az Elba és a Dnyeper közötti térség egészére, és fokozatosan vándoroltak át a Kárpátoktól délre fekvő területekre. Az önálló területigazgatási intézményeiket (államaikat) építgető csehek, morvák, lengyelek a 9-10. században állandó ütközésben éltek a kelet irányában terjeszkedő Keleti Frank, illetve Német Királysággal. (A déli szlávok közül a karantánokat már a 8. században betagozták a Frank Birodalomba tartozó Bajorországba.) A délkelet-európai térségben önálló államszerveződéseket hívnak létre a bolgárok, horvátok, majd a szerbek, állandó viszályban élve a Balkánon fennhatóságát hol kiterjesztő, hol elveszítő Bizánci Birodalommal.

A magyar törzsszövetség a 9. század végén nyugatra nyomulva foglalta el a Kárpát-medencét, amely államszervezet nélküli, gyéren lakott terület volt, és amelynek nyugati vidékei a Keleti Frank Királyság (bajor), illetve az éppen a honfoglalás éveiben összeomló Morva Fejedelemség ellenőrzése alatt állottak. Itt kezdte el a törzsszövetség a maga területigazgatási intézményeit kialakítani, először a magával hozott nomád, majd az itt megismert szláv és elsősorban frank-keresztény elvek alapján. E berendezkedés befejező aktusát - megítélésünk szerint - a honfoglaló magyarok, valamint a frank (bajor, morva) szomszédaik nagy összeütközése képezte, ami a - történészek által sokáig vitatott - pozsonyi csata (907. július) lehetett.

De kik voltak a magyarok szomszédai itt, a Kárpát-medencében? Csak velük együtt tárgyalva érthető meg a magyarság és államának szerepe az európai történelemben. És így értelmezhető (miközben sokféleképpen értékelhető) a honfoglalás és az azt követő államalapítás időszaka. Hiszen ma már nem sokan mernék tagadni, hogy a nomád állam átalakulása nem szűkíthető egyetlen, bármennyire is nagy történeti eseményre, és sokan vagyunk, akik úgy látjuk: az államalapítást Géza nagyfejedelem kezdte (972-997), és László (1077-95) fejezte be.Oroszország

Az első államot - a legenda és újabban már a kutatók szerint is - 862-ben az északról a Volgán és Dnyeperen lefelé hajózó és a Bizáncba vezető kereskedelmi utat ellenőrző vikingek (normannok) egyik vezére, a legendák homályába vesző Rurik, Novgorod székhellyel alapította. Utóda, Oleg meghódította Kijevet és megalapította a Kijevi Ruszt, az első orosz államot (882), őséről, Rurikról nevezve el országát. Az államalakulás előtt itt az ún. keleti szlávok laktak, akik a 6. századi nagy szláv szétvándorlás során a Dnyesztertől a Volgáig - ha szórványokban is - betöltötték a térség nagy részét, keveredve a finnugor és egyéb őslakókkal. E népek a 7-8. században a Kazár Kaganátus fennhatósága alá tartoztak, melynek ebben az időben a magyarok és a velük később törzsszövetségben élő népek is tagjai voltak. Nem tudjuk, hogy lehet-e valamiféle kapcsolat a Kazár Kaganátus bomlását mutató két eseménysorozat között: az egyik a később a magyarokról elnevezett törzsszövetség tagjainak kiválása (feltehetően 830 körül), majd önálló törzsszövetséggé szerveződése, a másik a kijevi területek önállósodása (860 körül). S hogy mennyire játszottak ebben szerepet az északról Bizáncig hajózó és kereskedő vikingek (normannok)? Azt szinte biztosra vehetjük, hogy a viking kereskedők a magyarok szállásterületén is rendszeresen átkeltek észak-dél irányba. Arról azonban, hogy a Kijevi Rusz és az etelközi magyarság között milyen volt a kapcsolat, csak feltevésekkel élhetünk. Lehet, hogy a magyar

törzsszövetség megszervezésében esetleg a vikingek - a Kijevi Ruszhoz hasonlóan - szerepet játszottak? Feltevés. Nem kevesebb joggal, mint a többi...

A térségben hasonló állam- és társadalomszervezési folyamat játszódik le, mint a Balkánon vagy majd a Kárpát-medencében. (Ott is egy-egy vendégnép - a bolgár-törökök, illetve a finnugor-török kultúrájú magyarság - telepedett rá a térség szláv, illetve vegyes lakosságára, kiépítve állami-katonai szervezetét.) Rurik leszármazottai közül az első, már nem csak a krónikás hagyományokból ismert uralkodó, Oleg (872-912) lesz. Utódai a 10. században folytatták a területigazgatási szervezet kiépítését, kiterjesztik az állam határait. Azután fokozatosan felveszik a kereszténységet: először csak az uralkodó (957) vette fel a keresztet, majd I. Vlagyimir (980-1015) már erre kényszerítette népét is (988). Eközben Rurik utódai alávetették a környezetükben élő finnugor és egyéb törzseket, de szétverték a tőlük délkeletre fekvő, egykor a kijevi térséget is uraló Kazár Kaganátust. (Megjegyzendő: ezzel szét is törve azt a területigazgatási egységet, amelyik a 7-9. században még gátat képezett a keleti népvándorlási hullámok nyugati továbbgyűrűzésének. Akaratlanul is megkönnyítve ezzel a belső-ázsiai népek áram lását nyugat felé.)

Az új állam, a Kijevi Rusz kereskedői aktívan részt vettek a Bizánc és az északi területek közötti kereskedelemben, illetve seregei a Bizánc és a bolgárok között a 9-10. században szinte állandó háborúkban. (Hasonlóan a magyarokhoz. Arról nem tudunk, hogy a magyar törzsszövetséggel akár az Etelközben /830-895/, akár a Kárpát-medencében összeütközésbe kerültek volna.) Mindeközben a Rurikidák fejedelmi családja - és udvaraik - nyelvükben elszlávosodtak. (Ahogy elszlávosodtak a Balkánon a bolgár-törökök, míg a magyarok - mint ismeretes - megtartották finnugor eredetű nyelvüket, és egy nagyon is sajátosan Kárpát-medencei ötvözetű szokás- és viselkedési kultúrát hoztak létre, amit magyarnak nevezünk, és ami alakult, él tovább máig.)

A fejedelem által erőltetett megkeresztelkedésekkel egy időben következett az egyházszervezet kiépítése. Ez és a közösségi életelvek (törvények) első írásba foglalása Szent István kortársa, I. (Bölcs) Jaroszláv idején (1019-54) megy végbe. A Rurikidák, az Árpádokhoz hasonlóan - velük egy időben -, a kereszténység felvétele után aktív dinasztikus kapcsolatrendszert építenek ki az újsütetű közép-euró pai uralkodócsaládokkal: az ugyan-ekkor uralomra jutó lengyel, cseh, magyar, sőt bizánci hercegi-fejedelmi családokkal. (Az új közös hit, a kereszténység megkönnyíti ezen államok feletti dinasztikus kapcsolatokat és ezzel interregionális "családszervezetek" kialakulását.)

A kijevi (nagy)fejedelemség azonban I. (Bölcs) Jaroszláv halála (1054) után szétesett. A normann uralkodó- család ugyanis érvényben tartotta a germán örökösödési elvet: az atyák örökségét a fiúk között osztották szét. Érvényesült a germán szokásrend nagy hátránya: az igazgatási és katonai erők szétaprózódása védtelenné teszi a közösséget a korra jellemző állandó háborúskodások közepette. Ahogy a Frank Birodalom szétaprózódása Nagy Károly (814), majd utódai halála után végbement a 9. században, ugyanúgy vezetett az ősi germán örökösödési szabályok követése az orosz állam széttagolódásához. (A magyar király a 12. század végén, ennek eredményeként jelenhetett meg trónkövetelőként a délnyugati orosz részfejedelemségben. III. Béla, majd fia, II. András szerette volna Halics /a későbbi Galícia/ trónját megszerezni az ottani Rurikida-család kihalása után /1188-89, 1205/. II. András fel is veszi a Halics királya címet.)

Csak feltevéseink lehetnek arról is, vajon az orosz fejedelemségek képesek lettek volna-e ellenállni a keletről rájuk zúduló nomád népek nyomásának, ha a Rurikidák a germán öröklési és igazgatási elv helyett a primogenitura, a legidősebb fiú örökségének elve szerint uralkodnak, és a szétaprózottság helyett egységesebb gazdasági és katonai erőt építenek ki a térségben. Tény: a sok kis orosz törpefejedelemség nem tudta megfékezni sem a kunok 12., sem a mongolok 13. századi támadásait. (Így jutottak a kunok a 12. században a Keleti-Kárpátokig, a Magyar Királyság szomszédságába. Majd maradékaik így kerülhettek a 13. században - immár békésen - a Kárpát-medencébe és lettek, sok belső társadalmi-katonai konfliktus után, a Magyar Királyság alattvalói, őrizve sajátos igazgatási-adózási autonómiájukat. És ezért tudtak az 1237-ben Európa irányába meginduló mongolok könnyen

győzedelmeskedni az orosz fejedelemségek felett, majd 1241 tavaszán a lengyel és a magyar királyok haderejét szétverni, területüket felperzselni.)

Összefoglalva: a Kárpát-medencébe érkező, ott államot építő magyar törzsek, majd a 11. század végére kiépülő Magyar Királyság nem került konfliktusba az orosz fejedelmekkel, kivéve akkor, amikor - nehezen magyarázható okokból - be-beavatkoztak az ottani trónutódlási harcokba.Bizánc

A magyarok még a sztyeppén, a 9. században kerültek a Római Birodalom keleti örököse, a Bizánci Birodalom látókörébe. Első ottani említésük: 836, amikor a magyarok a bolgárokkal szövetségben harcolnak Bizánc ellen. A bizánci forrásokból tudunk kereskedő tevékenységükről, rabszolgaszerző és kalandozó-rabló hadjárataikról.

Bizánc a Római Birodalom kettéosztása óta a Balkán, Kis-Ázsia és a Földközi-tenger keleti medencéje felett gyakorol ellenőrzést. A bizánci görög császárság kezén maradtak bizonyos itáliai területek: délen és Szicíliában, valamint részek Észak-Itáliában (Velence, Ravenna). A birodalomnak a 6. században keleten a megerősödő perzsákkal, majd a 7-8. században az arabokkal kellett állandó harcot vívni, míg a Balkánon a 6. századtól folyamatosan betelepülő szlávok képeztek a sztyeppéről bejövő bolgár-törökök vezetésével erős államot, Bulgáriát. A bolgár cár (kagán) 865-ben államvallássá teszi a bizánci kereszténységet, és állama folyamatos területfoglalásokkal 925-ben önálló, Bizánctól független "cárság" lesz. A 9-10. században szinte állandó bolgár- bizánci (görög) háborúkban a magyarok már etelközi tartózkodásuk, majd a honfoglalás és államalapítás után is folyamatosan - hol az egyik, hol a másik oldalon - részt vettek. Vagyis a bizánci-magyar viszony az etelközi tartózkodástól (830?) 1002-ig folytonos háborúskodás, hol egymás ellen, hol szövetségben. (Nagyobb kalandozó hadjáratokat, adóztatás és zsákmányszerzés céljából a magyar törzsek 924-ben, 943-ban és 958-ban vezettek Bizánc ellen.) Amikor azután Bizánc 1018-ban kegyetlen háborúk után beolvasztja a birodalomba Bulgáriát, Bizánc a Magyar Királyság közvetlen szomszédja lesz, és egészen 1204-ig, a bizánci császárság első megdöntéséig (Latin Császárság) a két állam között folytonos a kapcsolat.

Bizánc és a magyar törzsek, illetve a Magyar Királyság viszonyában jelentős szerepet játszanak a vallási, illetve egyházszervezeti kapcsolatok. (Amelyet sokáig elfedett a történeti gondolkodásban a nyugati kereszténység Bizánc-ellenes "vallásháborúja" 1054, a nagy skizma, azaz az egyházszakadás után.) A Kárpát-medencében éppúgy, mint a Fekete-tenger körüli vidékeken, bizánci szerzetesek kezdik (és folytatják) a 9. században a keresztény térítést. (A szlávok írásbeliségének megalapozói: Cirill és Metód is bizánci szerzetesek voltak, akik a Krímben éppúgy pasztorizáltak, mint a Morva Fejedelemségben.) A magyarok között is előbb jelennek meg a bizánci hittérítők, mint a nyugatiak. Bizánc a nagy skizma (1054) után nemcsak politikai-katonai, hanem a rómaitól független egyházi központ is lesz, amely erős térítői tevékenységet folytat a görögökön, majd a 6. századtól a keleti és déli szlávokon kívül a hispániai, dél-itáliai és a bolgár-török, mongol népek, valamint a magyarok között is. És terjeszti mind az írásbeliséget, mind a görög-római filozófiai hagyományt és építészeti kultúrát.

A magyar államnak 1018-1185 között Bizánc a közvetlen déli szomszédja. A bizánci nagyhatalom kiterjed Kis-Ázsiáig, Ciprusig, Örményországig. A kapcsolatok I. (Szent) László (1075- 95) uralkodása alatt, majd a 12. században is igen szorosak. (Noha vannak a Balkánon összeütközések a két érdekszféra között, no és az állandó magyar trónvillongások vesztesei miatt, akik a szomszédos, elsősorban a lengyel és görög-bizánci udvarba menekültek.) A magyar-bizánci kapcsolatok többnyire barátságosak, családiasak. Része volt ebben annak is, hogy a magyar királyok - hasonlóan szomszédaikhoz - nagy tisztelettel tekintettek a "rómaiak" fővárosára, Bizáncra. Ahogy már a 9. századtól a Bizánc körüli népek elitjének egy része - fejedelmi udvarainak előkelői, így maga a Bulgáriát önállósító Simeon cár is - a csodálatos nagyvárosban, Bizáncban nevelkedett, ugyanígy Bizáncban nevelkedett (a későbbi III.) Béla magyar királyfi is. Ennek jele is, hogy Magyarországon a 12. század végéig kimutatható a keleti (ortodox) vallás jelenléte a királyi udvarban és a mindennapi életben. (Noha Róma követelte a magyar királyoktól az ortodoxia üldözését.)

A 12. század végén Bizánc meggyengül, 1185-ben először Bulgária szakad ki a birodalomból és lesz újra önálló állam, majd 1190-ben függetlenednek a szerbek is. A magyar állam szomszédjai tehát a bolgár és a szerb államok lesznek. De a magyar politika - érdekes módon - a nemzetközi diplomácia és a hatalmi politika szintjén a bizánci érdekekkel mozog együtt, egészen a bizánci állam megsemmisüléséig, 1453-ig.Bulgária

A Dunától délre a 7. században - a sztyeppei népek kelet-nyugati mozgásirányát követve - bolgár-törökök érkeztek, akik betelepülve a szlávok lakta térségbe, erős államot szerveztek (Aszparuch vezetésével), amelyet 681-ben a bizánci császár is elismert. A következő 150 évben, folytonosan háborúzva Bizánccal, elfoglalták Thrákiát, a Dunától délre fekvő térséget, a görög félsziget északi részét, a Fekete-tenger egész partvidékét. Sőt, a 9. században ellenőrizték a Dunától északra fekvő területeket is, így az erdélyi sóbányák termelését és kereskedését.

865-ben I. Borisz (még Bogorisz kagán, tehát bolgár-török néven is említik) államvallássá teszi a kereszténységet, ami feltehetően jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy néhány nemzedék alatt az eredetileg bolgár-török vezető réteg, így a cári család is, teljesen elszlávosodjék. Borisz fia, I. Simeon (893-927) pedig - akit apja Bizáncban neveltetett - adófizetésre kényszeríti Bizáncot.

Az Etelközben lakó magyarokkal újra és újra kapcsolatba kerülnek, hol velük szövetségben támadják Bizáncot, hol Bizánc szövetségeseként a magyarok támadják őket. A magyarok a 890 körüli években dúlják Észak-Bulgáriát, amiért viszont a bolgárok a besenyőkkel dúlatják a magyarok Etel menti szállásterületét. (Feltehetően ez az egyik oka, hogy a magyarok megindulnak a Kárpát-medence felé.) A magyar törzsek megtelepedése, fokozatos honfoglalása során a bolgárok elvesztik a Dunától északra fekvő területeket, éppen a jóformán az egész Balkánt uraló, erős Simeon idején, aki 925-ben felveszi a "minden bolgárok és görögök cárja" címet.

A magyarok kalandozásaik során, később is rendszeresen támadják déli szomszédaikat, nemegyszer Bizánc szövetségében. A bolgár-bizánci folyamatos háborúskodások 1014-18-ban, a bolgár állam megsemmisítésével és a bolgár vezető réteg legyilkolásával érnek véget. II. (Bolgárölő) Bazileosz győzelme után Bizánc bekebelezte a Bolgár Birodalmat. (Ekkor terjeszkedik tovább Bizánc nyugati irányba a Balkánon, elérve és egy-egy időre alávetve a 925 óta független Horvát Királyságot. És terjesztve ott a keleti rítusú, bizánci kereszténységet, sajátos keverékét hozva létre itt a nyugati és keleti kereszténységnek.)A Frank Birodalom

Amikor a magyarok a Kárpát-medencébe érkeznek, a Frank Birodalom bomlásának utolsó szakaszát éli, és a birodalom keleti részének, a későbbi Német Királyságnak, valamint középső részének, illetve ezen belül az Itáliai (Lombard) Királyság önállósodásának történelmében a magyarok már meglehetősen aktív szerepet játszanak. (Mint ahogy azok is fontos - nem mindig figyelemre méltatott - szerepet töltenek be a középkori magyar történelemben.)

A Frank Birodalom a Karoling uralkodók alatt korán kezd aktív keleti és déli terjeszkedésbe. A lényegében a mai Franciaországot uraló germán-frank uralkodócsalád, illetve Nagy Károly már 772-től háborúkat vezet keletre, az ott legerősebb germán törzs, a még pogány szászok ellen, és az ún. szász háborúk során, 782-ig kegyetlen irtást végez ezek vezető rétegében. (785-ben a szász vezér, Vidukind is megkeresztelkedik.) Közben (774) legyőzi az észak-itáliai (szintén germán) longobárdokat, és Észak-Itáliát birodalmához csatolja. (Az itáliai "csizma" déli része bizánci fennhatóság alatt marad, akárcsak északi két kereskedelmi központja: Velence, illetve Ravenna és környéke.) A szászok után a birodalomba olvasztja a másik jelentős, de ekkor már keresztény germán törzs, a bajorok földjét.

796-ban túlhalad a germán fejedelemségek szállásterületén kelet felé. A bajorok szomszédját, a horvátokat hódoltatja, akik akkor kezdik a nyugati kereszténységet elfogadni, és megveri a bajorok másik keleti szomszédját, a Kárpát-medencében immáron 200 éve államot alapított avarokat. Ők tartották ellenőrzésük alatt a Morva-medencét és a Bécsi-medence erdeit. (Valószínűleg ugyanúgy gyepűnek használva e területeket, mint később a magyarok. És akik valószínűleg az ég hajlatváltozás /szárazság/ miatt mindinkább nyugatra, az Alpok irányába húzódnak, még a keresztséget is felveszik.) 803-ban Nagy Károly végleg hódoltatja az avarokat.

A birodalomban egységes, írásbeliséggel működtetett igazgatási szervezetet (grófságokat) hoz létre, megszilárdítja a már kialakulóban lévő hűbéri rendszert, amikor a király híveinek hűbérbirtokot adományozott, amelynek népessége uraiknak szolgáltatásokkal tartozott. Ugyanakkor a birodalom északi, keleti határain a "barbárokkal" és pogányokkal szemben őrgrófságokat hoz létre, különleges határvédelmi feladatokkal. Nemcsak az Ibériai-félszigeten harcol eredményesen az iszlám mórok, hanem keleten is a germán és szláv pogányok és az avarok ellen. Harcai mindenütt nemcsak a térítéssel, hanem a (római szertartású) keresztény egyházszervezet kiépítésével is együtt járnak.

A Nyugat-római Birodalom feltámasztásának eszméjétől is vezettetve, 800-ban Rómában Károly császárrá koronáztatja magát a pápával. Császári címét 812-ben még a bizánci császár, I. Mihály is elismeri.

Halála (814) után azonban megkezdődik a Frank Birodalom bomlása, ami 919-ig tart. Vagyis a magyarok első megjelenése a frank végeken, a Kárpát- medencében (860 körül) és a Kárpát-medence elfoglalása (895-900) ennek a bomlási folyamatnak és az új német királyság alakulásának egyik tényezője. Hol a keleti végeken a szlávokkal háborúzó keleti frank királyok szövetségeseként, hol - a Kárpát-medence elfoglalása után - ellenük harcolnak. Sőt, az egymás ellen küzdő frank részállamok belső harcaiban is aktívan részt vesznek. Többnyire valamelyik fél megfizetett, felfogadott seregeként.

Nagy Károly fia, Jámbor Lajos ugyanis már uralkodása kezdetén a birodalmat - mintha családi földbirtokot tulajdonolna - az ősi germán öröklési rend szerint felosztja fiai között, keleti, nyugati és középső részre. Ezzel indul meg a bomlás. A középső részt (Burgundiát és Itáliát) öröklő legidősebb fiú (I. Lothar) örökli a császári címet is. A három fiú közül a két fiatalabb (a nyugati részen uralkodó Kopasz Károly és a keleti rész uralkodója, Német Lajos) apjuk halála után (840) összefognak Lothar ellen, csatában megverik őt. Meghagyják ugyan számára az addig uralt birodalomrészt és a császári címet, de szerződésben rögzítik a birodalom felosztását három részre (843, Verdun). Végeredményben ezzel kezdődik az európai nemzetállami fejlődés: a nyugati birodalomrészből a majdani Franciaország, a középsőből a mai Olaszország elődállamai, a keleti részből pedig a későbbi német nyelvű államok kialakulása. (842-ben, a két fiatalabb testvér szövetségét megpecsételő esküt már két nyelven - ófelnémetül és ófranciául - mondották el, seregeik szintén, ami már jelzi, hogy a két kialakuló nagy nyelvi kultúra: a francia és a német megtalálja a maga területi-igazgatási egységét is a Keleti és a Nyugati Frank Királyságban.)

A három testvér - illetve a három frank királyság - már közel sem képez olyan erőt, mint Nagy Károly birodalma. Először a középső királyság inog meg. Lothar halála után (855) annak három fia - ugyanúgy, mint apáik, a germán szokást követve - tovább osztják

részkirályságokra, örökségüket. A középső királyság részállamai: a Rajna völgye az Északi-tengerig, valamint a Burgundiai és az Itáliai Királyság (ez utóbbi a császári címmel). Részkirályságokra esik szét a Keleti Frank Királyság is (876). A nyugati királyság pedig a nagy verduni egyéniség, Kopasz Károly halálát (877) követően belső harcokba süllyed örökös híján, és hamarosan a helyi nemesség a keleti frank királyt, III. (Vastag) Károlyt választja uralkodónak (885). S mivel Károly 881-ben már megszerezte a császári címet is, 885-ben úgy látszott: talán visszaáll Nagy Károly birodalma. III. Károlyt azonban eredeti öröksége, a Keleti Frank Királyság trónjáról 887-ben letaszítja rokona,

Karinthiai Arnulf (ur. 899-ig). Megindul a harc a császári trónért és a középső, valamint a Nyugati Frank Királyságért is. 887-ben így azután felgyorsul Nagy Károly birodalmának bomlása.

A keleti frank király, Karinthiai Arnulf haláláig harcot folytat az itáliai (és ezzel a császári címért), sőt a Nyugati Frank Királyságért. Igencsak változó eredménnyel. Az itáliai - immár mindinkább külön életet élő - tartományok nemességéből két itáliai király is támad. Egyikük, I. Berengár - akivel a kalandozó magyaroknak többször akad majd dolguk -, a friauli őrgróf, végleg kiszakítja a frank államközösségből az itáliai királyságot, és annak germán részét, Lombardiát is. (Anyai ágon Karoling leszármazott.) Sőt Beren gár, miután Itália déli részén győz a muszlimok ellen, császárrá is koronáztatja magát (915, 924). (A magyarok először 899-ben, Arnulffal szövetségben csapnak össze Berengárral és győznek ellene, majd Berengár szövetségesei lesznek és harcolnak oldalán 921-ben és 924-ben. 904-05-ben feltehetően adófizetésre is kényszerítik.)

A frank királyságok és azok részkirályságai a szétágazó Karoling-dinasztia uralma alatt (843-911) szinte mindenütt - nem csak Itáliában - presztízs- és területveszteségeket szenvedtek. A Nyugati Frank Királyságba befészkelték magukat az északról a partok mentén lehajózó normannok. (Akik megkapják a normann hercegi címet 911-ben. És hódítanak dél felé a tengerparton egészen Szicíliáig, míg végül azt is megszerzik.) A Keleti Frank Királyságban megerősödtek a szlávok, mindenekelőtt a morvák, akik 830 után megalapítják a "Nagymorva Birodalmat". (Amelyet, ízlés szerint, a történészek birodalomnak, fejedelemségnek vagy éppen őrgrófságnak neveznek.) És a morvák (frank őrgrófság) fennhatósága kiterjeszkedik részben a mai Cseh-medencére, a mai Lengyelország déli és az avar állam összeomlása után "gazdátlan" Kárpát-medence nyugati peremvidékére.)

De megakadt az északi és keleti területeken a Nagy Károly idején felgyorsult hittérítés és a keleti területek betelepítése is. (Nem feledhetjük: a Keleti Frank /majd Német/ Királyság a 9. században nemcsak a birodalom határán túl kívánt téríteni, hanem annak határain belül is még számtalan pogány törzzsel, nemzetségekkel kellett állandóan harcolnia. Így a birodalom határai mögé került nyugati szláv törzsekkel, az obodritákkal, ljutacsokkal, szorbokkal stb. E harcok elhúzódnak a 11-12. századig.)

Karinthiai Arnulf ugyan - a még Etelközben élő, de már ide be-becsapó magyarok segítségével - megveri a morva Szvatopluk seregeit (892) és hódoltatja országát, sőt legyőzi Dél-Itáliában a normannokat is, de halála (899) után kiskorú fia, Gyermek Lajos alatt a frankok már tétlenül nézik, hogy a magyarok birtokba veszik a Kárpát-medencét, azután 907 júliusában tönkreverik a Keleti Frank Királyság egyik legerősebb fejedelmének, a Kárpát-medencéig terjedő vidék urának, a bajor hercegnek a hadseregét. (Ezzel a magyarok kitolják szállásterületüket a Karinthia feletti erdős vidékre, a mai Bécsi-erdő /a mai Melkig/ és Stájerország területére.) A magyarok törzsszövetsége ekkortól a Kárpát-medence egyedüli politikai és katonai hatalma, amelynek szállásterületét, nomád szokás szerint, több száz kilométeres sávban gyepű védi: északon, keleten a Kárpátok, nyugaton pedig a Bécsi-medence erdős területe is.

A Keleti Frank Királyságban csak azután következik be változás, amikor az utolsó Karoling uralkodó, Gyermek Lajos 911-ben meghal, és a helyi nemesség először a frank Konrád herceget, majd annak korai halála után, 919-ben az erős és tehetséges szász herceget, I. Henriket választja királlyá. Henrik újjászervezi a királyságot, erősíti a központi hatalmat, megveri az őt 926 óta adózással szorongató magyarokat (Merseburg, 933), és szakítva a germán öröklési hagyománnyal, még életében királlyá jelöli ki fiát, Ottót, akit 936-ban, apja halála után meg is választanak. I. (Nagy) Ottó (936-972) "rendet teremt" Itáliában - 951-ben leveri II. Berengárt -, felveszi a lombard királyi címet. Belső központosítást hajt végre, a királyi udvart erősíti azzal, hogy az egyházi javadalmakat hűbérnek tekintette, amelyek után a kedvezményezettek állami szolgálattal tartoznak. "Nemzetközi" sereget toborozva csapást mér az állandó veszélyt jelentő magyarokra (Augsburg, 955). Felújítja Nagy Károly aktív keleti politikáját, megalakítja a magdeburgi érsekséget, amelynek jelentős szerepe lesz az északi szláv területek térítésében. (Udvarában, a quedlinburgi birodalmi gyűlésen jelennek meg Géza magyar és I. Mieszko

lengyel fejedelem követei 972-ben.) 962-ben, Rómában császárrá koronáztatja magát. (Ekkortól kezdve a német királyok rendszeresen viselik a német-római császári címet.)

Fia, II. Ottó, akit apja maga mellé vett társcsászárnak, folytatja annak keleti politikáját, mindezt békés eszközökkel: az északi szlávok, valamint a magyarok térítésével. Megalapítja a prágai püspökséget (973), amely ugyan a mainzi érsekséghez tartozott, de mégis lehetőséget adott a helyi egyházszervezet építésére. Ugyanakkor folytatja a magyarok és a morvák miatt elakadt keleti telepítési politikát. Miután 955 után a magyarok gyepűje visszaszorul, a keleti terjeszkedés és térítés állandósítására 976-ban kihasítja a bajor hercegségből a Bécsi-erdő vidékét, Ostmarkot, és abból önálló őrgrófságot alapít. Az új őrgrófság hűbérurává I. Liutpuldot, a későbbi osztrák hercegi család, a Babenberg-dinasztia alapítóját teszi meg. (E dinasztiával a 13. század közepéig, kihalásáig, a Magyar Királyságnak szoros kapcsolata van. És amelynek örökségéért majd az Árpádok és a cseh P âzemyslek oly elkeseredett harcot folytatnak.)

Keleti politikáját viszi tovább fia: III. Ottó (983-1002), aki (a nagyvonalú pápával, Szilveszterrel együtt) megalapítja lengyel területen a gnieznói érsekséget (1000). Ezzel a lengyel földön lévő egyházat kivonja a német Magdeburg fennhatósága alól. Uralkodásának idején lesz a királyi család tagja, Gizella (Civakodó Henrik leánya, a III. Ottót a trónon követő II. Henrik húga) a magyar trónörökös, Vajk felesége. (Nyilvánvaló része van abban, hogy a magyar fejedelem 1000-ben a pápától királyi koronát kapott, valamint abban, hogy udvarába sok német földi lovag érkezett.)

A kapcsolatrendszernek része van abban is, hogy Magyarországon szervezeti alapjaiban frank mintájú állam- és egyházszervezet alakult ki. A szász (Ottók) dinasztia magyar kapcsolataival magyarázható, hogy míg II. Henrik (1002-24) háborúkat vív Lengyelországgal a német hűbéruraság elismertetéséért (1002-18), addig Magyarországgal a viszony inkább családias. Sőt, II. Henrik trónra kerülésében a magyar király-sógor seregei is szerepet játszottak.

A szász dinasztia kihalása után azonban az új császár, a száli Konrád már Magyarországgal is el akarta ismertetni a német hűbéruraságot (hasonlóan Lengyelországhoz). Magyarország elleni hadjárata azonban vereséggel végződött (1030). A lengyeleket II. Konrád 3 éven át vívott háborúban legyőzi, és Lengyelország kénytelen elismerni a német hűbéruraságot (1033). A kialakuló Német Királyság történelmében a keleti térítés és terjeszkedés, és az új keleti szomszédok - cseh hercegség, lengyel hercegség (rövid időre királyság), magyar fejedelemség, majd királyság - jelentős szerepet játszanak. Hol önállóságot élveznek, hol hűbéresként akarják őket kezelni (II. Henrik és II. Konrád). A csehek és a lengyelek meghódolnak, a Magyar Királyság ellenáll. Ez utóbbi erősségében már szerepet játszik az, hogy az országban az uralmat - éppen német mintára, német lovagok segítségével - a magyar király eredményesen szervezte meg.Horvátország

A horvát törzsek - akiket a Balkánon elhelyezkedő szlávokkal együtt a déli szlávokhoz sorolunk - a 7. században északról jőve telepedtek le az Adria keleti partvidékén. (Egyes történészek, a 19. századi cseh Fr. Palacký óta, ismétlődően felemlegetik: a magyarok nagy világtörténeti "negatívuma" az volt, hogy beékelődtek a nyugati és a déli szlávok közé, és ezzel megakadályozták a "szláv összefogást", amely egyedül lehetett volna - úgymond - gátja a germánok keleti terjeszkedésének.) Miután a horvátok szomszédságában a karantán szlávokat a Frank Birodalom akkor legdinamikusabb részállama, a bajor hercegség beolvasztotta, a horvátok is kapcsolatba kerültek a nyugati kereszténységgel. 796-ban Nagy Károly délkeleti terjeszkedése során - láthattuk - hódoltatja őket, és ennek folyományaként a 800-as évek elején felvették a kereszténységet. A Frank Birodalom abroncsainak lazulásakor felkeltek a frank uralom ellen (819-822), amit levertek ugyan, de - feltehetően ennek is eredményeként - függésük a bajoroktól, lazult.

Az első horvát uralkodócsalád - az oroszhoz, lengyelhez, magyarhoz hasonlóan - szintén legendisztikus, bár forrásokból is ismert alapítója, I. Trpimir (845-864) megszilárdítja a kereszténység pozícióit (bencéseket hív az országba), nyugati mintára alakítja meg az egyházigazgatás szervezeteit is. Létrehozva a német földi (salzburgi és passaui) érsekségektől immáron független helyi püspökségeket.

Kevésbé egyértelmű az, amit Horvátország állami függéséről tudunk. Noha frank-bajor függése felszámolásáról nem tudunk, az első király halála után mégis Bizánc ültet utódot a trónra. (A bizánci uralkodók később is beleszóltak az ország belügyeibe.) Vagyis a 9-10. században mind a Bizánci, mind a Frank Birodalom érdekkörzetébe sorolta. Tény: Horvátország a 9. század végén, a magyar honfoglalás idején már a térség mindkét nagyhatalmától független államalakulat, amelyben mind a latin, mind a görög keresztény rítus és mind a két írásrendszer terjed. 925-ben már pápai hozzájárulással koronázzák királlyá fejedelmüket (Tomislav, 910-928), és terjeszkedni kezdenek a dalmát tengerpart felé.

A magyarokkal kapcsolatba kerülnek, amikor azok 907 után véglegesen birtokba veszik a Dunántúlt és elfoglalják a Dráva-Száva közötti Szlavóniát (a történetírásban annyira vitatott "tót ország"-ot). Áthaladnak horvát területen a magyarok az Itáliába vezetett kalandozó útjaik során is. De horvát-magyar háborúkról nincs értesülésünk. Miután a horvát állam keleti szomszédját, a Bolgár Birodalmat a bizánci II. (Bolgárölő) Bazileiosz megsemmisíti (1018), Bizánc Horvátországot is uralma alá hajtja. Hamarosan azonban ismét független (és terjeszkedő) állam. (1075-ben a király immáron a pápától koronát is kap.)

Miután a Trpimir-dinasztia kihalt (1091), a belső harcokból Ilona, I. (Szent) László húga, özvegy horvát királyné kerül ki győztesen, aki behívja bátyját Horvátországba. I. László először unokaöccsét, Álmos herceget választatja meg királynak. Annak sikertelensége után az időközben a magyar királyi trónra került Kálmán (1096-1116) győzi le a helyi trónkövetelőt, és 1102-ben magát koronáztatja horvát királlyá. Kálmán azután megszerzi az immáron társország Horvátországhoz Dalmáciát is. (A Dalmáciáért folyó harcok három évszázadig váltakozó sikerrel folynak Velence és a Magyar Királyság között, melyből Velence kerül ki győztesen, és Dalmácia 1420-ban a fennhatósága alá kerül.)Morva Fejedelemség

A termékeny és stratégiailag jól védhető Cseh-Morva-medencében a 6. századtól különböző nyugati szláv törzsek éltek. A medence nyugati részén két törzs emelkedett ki: a cseh és a zlicsan, amelyek közül a cseh törzs volt az erősebb, ez tagozódott a Frank Birodalomba (a bajor hercegségbe), és ők lettek a 10. századra az egész medence nyugati részének névadói (Cseho rszág). Uralkodóházuk, a P â emysl-din asztia (929-től frank-német hűbéres) lesz majd 1306-ig a cseh fejedelemség uralkodója.

Bár a csehek - az akkor Bajorország részének számító - szállásterületén a kalandozó magyarok többször átvonultak (többek között első nagy vereségük színhelyére, Merseburghoz 933-ban), még sincs közvetlen kapcsolódásuk a honfoglalás kori vagy kora középkori magyar történelemhez. Nincs arról sem tudomásunk, hogy amikor a Morva Fejedelemség véglegesen felbomlott (894) és területein a csehek, a lengyelek és a magyarok osztoztak, lett volna valamiféle konfliktus. Később annál inkább: a 13. század második felében, az osztrák Babenberg-család kihalása után a magyar Árpádok és a cseh P âemyslek háborúznak az osztrák hercegi trónért, majd az Árpádok kihalása (1301) után - az időközben keletkezett rokonságra hivatkozva - a P âemyslek a magyar trónra formálnak igényt.

Annál több köze van a magyar honfoglaláshoz és a magyar állam határainak rögzüléséhez a Cseh-Morva- medence keleti részén élő morváknak. A morva név feltehetően nem egy szláv törzset, hanem egy törzsszövetséget jelöl, akik a 9. század elejéig avar fennhatóság alatt éltek, majd 803 után frank uralom alá kerültek.

Az új fennhatóság itt is lazult, mint a Nagy Károly utáni frankok uralta peremvidékeken mindenütt. A morvák, akiknek a mai Nyitrán volt (nem ismert kiterjedésű) törzsi központjuk, ellenőrzésük alá vonták

az avarok által feltehetően elhagyott északnyugat-pannóniai területeket és az északnyugati Kárpátokat, valamint a Cseh- Morva-medencében Moráviát.

830-tól tudjuk nyomon követni részleges politikai-katonai önállósodásuk folyamatát. A térség két nagyhatalma: a Keleti Frank Királyság, illetve a Bizánci Birodalom érdekütközései lazítják hűbéres és egyházi függésüket a frankoktól. A 830-894 közötti három egymást követő fejedelmet (Mojmirt, Rasztiszlávot, illetve Szvatoplukot) a frankok helyezik a trónra, de mindhármójuk többször összefog a frankok minden lehetséges ellenségével. Feltehetően a maguk etnikai (szláv) önállósága, területigazgatási egységük megteremtése érdekében.

A morva vezetők - a frankok és a bizánciak közötti - taktikai harcainak köszönhető a szláv írásbeliség alapjainak lerakása is. Rasztiszláv ugyanis 863-ban III. Mihály bizánci császártól kér szláv nyelvű térítőket, mire az két neves görög hittérítőt, Cirillt és Metódot küldi Moráviába. (Mivel azok a balkáni szlávok nyelvét jól ismerték.) A két szerzetes testvér lefordítja a görög istentiszteleti szövegeket az általuk ismert szláv nyelvre, le is jegyzik azokat, és így születik az ószlávnak nevezett irodalmi (istentiszteleti) nyelv és írás. A szláv liturgikus nyelvet a római pápa még eltűrte, de a salzburgi érsek Metódot bebörtönöztette. A bizánci egyházszervezet iránti tájékozódás végül is sikertelen volt, mivel a frank-német egyház továbbra is tiltotta a bizánci rítust, és talán azért is, mert miután Metódot kiengedték a börtönből, az hamarosan meghalt. Végül a frankok által a fejedelemség élére helyezett fiatal Szvatopluk kénytelen volt hűséget is esküdni a frankoknak.

Szvatopluk (870-894) idején érte el a fejedelemség (őrgrófság) legnagyobb kiterjedését. (Feltehetően hódoltatva a Cseh-Morva-medence nyugati felét, sőt a Duna menti egykori római limesig tolva ki fennhatóságának határát. Szvatopluk 887-ben - talán a III. (Vastag) Károly frank király letaszítását követő bizonytalanságot akarta kihasználni - ismét felkel a frankok ellen. És ekkor jelennek meg a frank Arnulf szövetségeseként a magyarok ismét (892) a Kárpát-medencében, a frankokkal együtt győzve le a morvákat. 894-ben azonban Szvatopluk már a magyarokkal köt szövetséget a frankok ellen, amely szövetséghez kötődik a magyar "honfoglalás-hagyomány"-ból a fehér ló mondája. Szvatopluk azonban még ebben az évben meghal. Fiai képtelenek a fejedelemséget összetartani, a korábban hódoltatott csehek is önállósodnak (895).

A Morva Fejedelemségnek a kegyelemdöfést a bajorok és a magyarok közötti, 907. júliusi pozsonyi csata adja meg. E csatában a bajorok (a birodalomba ismét betagozott morvákkal együtt) voltak a támadók. Meg akarták fékezni a magyarokat, akik - miután volt szövetségesük, Arnulf meghalt (899) és nem élt már Szvatopluk sem - kezdték meghódítani egész Pannóniát. (Talán azért is, mert a nomádok a szövetséget-egyezséget mindig személlyel kötki, akinek halála után a régi szerződés érvényét veszti.) A csatában - feltehetően a kor legnagyobb hadi eseményében - a magyarok nehéz, de teljes győzelmet arattak. Az ütközettel - ahol a bajor vezető réteg színe-javából sokan elestek, eldőlt a Kárpát-medence feletti uralom sorsa. A Morva Fejedelemség (őrgrófság?) megszűnt létezni. Északi területei részben a frank hűbéres csehek kezére jutottak, illetve évszázados háború tárgyává lettek a csehek és a szerveződő lengyel fejedelemség között. A nyitrai központ, a nyugat-pannóniai részek, valamint a kelet-morvai vidékek pedig a magyarok ellenőrzése alá kerültek. És ekkortól - egészen a magyarok 955. évi vereségéig, illetve Géza fejedelem megbékéléséig a keleti frank (német) királlyal, I. Ottóval (Quedlinburg, 972) - a magyarok gyepűje, azaz határvidéke kiterjed a Bécsi-medence erdőségeire. A magyar törzsek biztosították új szálláshelyüket. És egyelőre nyugodtan folytathatták a már Etelközben a 830-as években megkezdett kalandozó, zsákmányszerző életmódot.Lengyelország

A Kárpátoktól északra fekvő területen épült ki, az Árpádok államával ugyancsak egy időben, a lengyel fejedelemség. A szláv népek egyik őshazájának a Kárpátoktól az Északi-tengerig húzódó térséget tekinti a történetírás, ahol a 6-9. századi szláv vándorlás után a nyugati szlávoknak nevezett népek élnek, kiterjesztve lakóhelyüket egészen az Elbáig. Nagy Károly éppúgy, mint utódai, állandó erőfeszítéseket tesznek, hogy megakadályozzák a szlávok nyugatra nyomulását. (A Károly által kiépített őrgrófságok és

limesek funkciója többek között ez volt.) A többistenhívő szlávok megtérítése a keleti püspökségek, érsekségek (Salzburg, Passau, Magdeburg stb.), a szlávok saját igazgatási szervezeteinek szétverése pedig a Keleti Frank Királyság adminisztrációjának egészen a 12. századig adott feladatot. Az ún. nyugati szlávok (az Elbától a Dnyeszterig, Dvináig terjedő térség különböző szláv törzsei) közül azok maradtak meg a 10. század utáni európai történelem számára, amelyek időben megkeresztelkedtek és önálló államot is tudtak alakítani. Ilyenek voltak a későbbi Lengyelország területén élő törzsek, amelyek első területszervezési egységeiket a Kárpátok előterében lévő (későbbi krakkói) és az északnyugatra, a germánok közelében lévő (későbbi gnieznói) vidéken alakították ki.

A térségben élő népek - így a lengyel, a cseh, a morva és a magyar - kora középkori történelmét meghatározza a Frank Birodalom létrejötte, erős államszervezői és térítői tevékenysége az Elbától keletre fekvő területeken élő népek irányába. Majd meghatározó lesz - mert önálló szervezkedéshez engedi - a birodalom szétesése és ennek során a keleti frank (német) államigazgatási és egyházi szervezet legyengülése (843-919). Aztán meghatározó lesz az is, hogy 919 után a keleti frank trónra egymás után öt kiemelkedő képességű király kerül, az Ottók szász dinasztiája. Ők a széthullott birodalom keleti részéből - mint láthattuk - kialakítják a Német Királyságot, azután pedig a Német-római Császárságot. A magyar, a cseh és a lengyel államok, valamint társadalmi berendezésük sorsát - mint mondottuk - alapvetően határozza meg az Ottók dinasztiájának (és velük szövetségben az erősödő pápaság) keleti politikája. (No és természetesen meghatározza az itt élő nem germán népek sorsát szállásterületük földrajzi adottsága is.) A Balti-tenger, a Kárpátok és a Cseh- Morva-hegyvidék között élő népek - a későbbi Lengyelország törzsei - eléggé ki vannak szolgáltatva a jobb hadszervezetű és a technikai kultúra magasabb szintjén álló germán népek Keleti Frank Királyságának /10-11. század/, majd később /12-13. század/ a keleti sztyeppéről jövő támadásoknak. Míg a tengerpart sík vidékét felváltó két, hegyvidékkel védett régióban, a Cseh- Morva- és a Kárpát-medencében élő népek nyugodtabban építhették - részben saját hagyományaikra, részben a frank-keresztény elvekre alapozott - területigazgatási szervezeteiket.)

A későbbi lengyelek elődtörzseinél - a magyarokhoz, az oroszokhoz és részben a csehekhez is hasonlóan - egy, a legendákba vesző uralkodócsalád emelkedik ki, a Piast-dinasztia (állítólag a 9. század közepén). Névadójának, Piastnak a leszármazottja lesz az első lengyel fejedelem, I. Mieszko (960-992). A magyar Géza és az orosz I. Vlagyimir kortársa ő, aki 966-ban felveszi a kereszténységet, s akinek követei 972-ben, Géza követének társaságában, ott vannak I. Ottó birodalmi gyűlésén Quedlinburgban, és aki a kereszténység terjesztésével párhuzamosan jelentős hódításokat tesz északon, a tengermelléken és délnyugaton, a volt Morva Fejedelemség fennhatósága alá tartozott morva, illetve sziléziai hegységben. (Szembekerülve az ugyancsak ez időben államot szervező és a morva örökséget igénylő csehekkel.)

Fiát, I. (Vitéz) Boleszlót (992-1025) - a magyar Szent István és az orosz Bölcs Jaroszláv kortársa - a lengyel állam megalapítójának tekintik. Joggal. (Felesége István nővére, Géza fejedelem egyik lánya.) Boleszló kihasználja, hogy III. Ottó (és a vele szoros barátságban lévő volt nevelője, Szilveszter pápa) a keleti térítést nem akarja felhasználni a területek népeinek hűbéri alávetésére, hanem önálló állami és egyházi szervezethez segíti őket. (Így a magyarokat is 1000-ben a korona küldésével.) III. Ottóval így hozza létre Boleszló az önálló lengyel érsekséget (1000, Gniezno), amely részben azt jelentette, hogy a lengyel területek függetlenedtek a keleti térítés szervezésére létrehozott német földi érsekségektől, részben pedig új lengyel egyházmegyék (püspökségek) alapításához vezetett. És noha a német trónra 1002-ben jutott II. Henrik (Szent István sógora) szakít elődje, III. Ottó békés szláv politikájával (Szilveszter pápa is meghal), és 1002-18 között több hadjáratot vezet Boleszló ellen, hogy hűbéreséül kényszerítse, a lengyelekkel nem bír. Sőt, 1024-ben a birodalmi gyűlés kénytelen elismerni Boleszlót önálló lengyel királynak. (A magyar király a pápától kapja a koronát, tehát nem függ a frank-német királytól.)

A magyar törzsekkel a lengyelek nem kerültek kapcsolatba - és nem kerültek szembe - a honfoglalás körüli és az azt követő évtizedekben. Még akkor sem, amikor lényegében az alakuló két új állam a 900-

as évek elején kiragadott egy-egy részt a 894-ben felbomlott Morva Fejedelemségből. A kapcsolat a 10. században szinte konfliktusmentes marad, a nyugatra kalandozó magyar csapatoknak nem esnek útjába a lengyel földek. Sőt, Quedlinburg (972) után a két uralkodócsalád, a Piast- és az Árpád-ház családi kapcsolatba kerülnek (Géza lánya lesz az államalapító Boleszló felesége), ami ugyan dinasztikus összeütközéshez is vezet I. (Vitéz) Boleszló és I. (Szent) István között (1014), de ezután a két királyi udvar "családi" kapcsolatai folytonosak maradnak a 11. században. (Az Árpád-házon belüli trónharcok - a frankoktól átvett új öröklési rend, a primogenitúra és az ősi szeniorátus közötti összecsapások - életben maradt "áldozatai" rendre a szomszédos királyi udvarokba, így gyakran a lengyel udvarba menekülnek.)

A két állam sorsa azután a 11. században mégis különbözően alakul. A lengyeleknek királyságot adományozó II. Henrik halála után a német trónra II. (Száli) Konrád kerül, aki hűbéresévé akarja tenni a két új keleti államot: Lengyelországot és Magyarországot. A földrajzi fekvésénél fogva is kiszolgáltatott és meggyengült hatalmú Lengyelország elleni háborúi (Boleszló 1025-ben meghal) sikerrel járnak, és 1034-ben a német birodalmi gyűlés visszavonja a királyi címet a lengyel uralkodótól, Lengyelország a német király hűbérese lesz. Szemben a Magyar Királysággal, ami viszont - kihasználva kiváló földrajzi adottságait, no és mert István és nyugati (bajor-frank) lovagi környezete erős állam- és hadszervezetet épít ki - 1030-ban visszaveri II. Konrád hadait, és megőrzi függetlenségét.

Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Ajánló irodalom

Angi János-Bárány, Attila- Orosz István-Papp Imre-Pósán László: Európa a korai középkorban (3-11. század). Debrecen, 1997.

Davies, Norman: Európa története. Bp., 2002.

Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. (Magyarok Európában. I. Szerk.: Glatz Ferenc.) Bp., 1990.

Katus László: A középkor története. Bp., 2001.

A magyarok krónikája. Összeállította, szerkesztette és az összefoglaló tanulmányokat írta: Glatz Ferenc. Bp., 2006. 4

Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. Bp., 2001.

Parzinger, Hermann: Die frühen Völker Eurasiens. Vom Neolithikum bis zum Mittelalter. München, 2006.

Az egyes részkérdésekre lásd:

Font Márta (Oroszország), Makk Ferenc (Bizánc), Györgyffy György, Kristó Gyula és Zsoldos Attila (Magyarország), valamint E. Zöllner (Ausztria) monográfiáit.

Hunok – gepidák – langobardokBóna IstvánCseh Jánosrégész-muzeológusJász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága

Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok IgazgatóságaKossuth tér 4.Szolnok,5000HungaryNagy MargitfőmuzeológusAquincumi Múzeum

Aquincumi MúzeumZáhony u. 4.Budapest, 1031HungaryTomka Péterrégész-főmuzeológusXántus János Múzeum

Xántus János MúzeumSzéchenyi tér 5.Győr, 9022HungaryTóth ÁgnesdocensSzegedi Tudományegyetem BTK, Régészeti Tanszék

Szegedi Tudományegyetem BTKEgyetem u. 2.Szeged, 6722HungaryZimonyi István sorozatszerkesztő

Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében.

Copyright © 1993 Bóna István (összeállítás), JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, Balassi Kiadó

E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonosok írásos engedélyéhez kötött.

Tartalom

I. Part Title1. Chapter TitleElőszó 1. A hunok és a hun korszak2. A gepidák története és régészeti emlékei 3. A langobardok története és régészeti emlékei 4. A gepida–langobard korszak történelmi forrásai és főszereplői Források, rövidítések Folyóiratok és kiadványok rövidítése A címszavak ábécésorrendbenPart Title

Tartalom1. Chapter TitleElőszó 1. A hunok és a hun korszak2. A gepidák története és régészeti emlékei 3. A langobardok története és régészeti emlékei 4. A gepida–langobard korszak történelmi forrásai és főszereplői Források, rövidítések Folyóiratok és kiadványok rövidítése A címszavak ábécésorrendben1. fejezet - Chapter Title

TartalomElőszó 1. A hunok és a hun korszak2. A gepidák története és régészeti emlékei 3. A langobardok története és régészeti emlékei 4. A gepida–langobard korszak történelmi forrásai és főszereplői Források, rövidítések Folyóiratok és kiadványok rövidítése A címszavak ábécésorrendbenElőszó

A kötetben szereplő címszavak azután kezdtek megszületni, amikor a korai középkor történetével foglalkozó hazai tudományterületek képviselői kiléptek (1986) egy „kelet-európai” internacionalista vállalkozásból. A vállalkozás ugyanis, fennen hirdetett békés szándékai ellenére, a 20. századi nacionalizmus szolgálatába sodródott, amikor elvként kimondta és előírta, hogy minden ország csak mai határain belül jogosult történelmét és annak emlékeit ábrázolni. Mivel a tervezett enciklopédia a térség 5–14. századi, tehát korai középkori történelmét és régészeti emlékeit kívánta összefoglalni – egy olyan időszakét, amelynek első, nagyobbik felében a mai államok még csírájukban sem léteztek –, az elfogulatlan tudomány lehetetlen helyzetbe került. Régészeinknek le kellett volna mondaniuk a múzeumainkban lassan két évszázada gyűlő, mai határainkon kívüli népvándorlás kori és honfoglalás kori emlékek és kincsek bemutatásáról, történészeinknek pedig – még a korszak második felében is – olyan címszavak megírásáról, mint pl. a Váradi Regestrum vagy Béla ifjabb király.

A Magyar Tudományos Akadémia és a Művelődési Minisztérium támogatásával alakult új szerkesztőbizottság, amelynek e sorok írója is tagja volt, azt a célt tűzte maga elé, hogy a hazai tudomány iránt érdeklődők számára, magyar szerzők széles körének bevonásával, eurázsiai távlatokból kibontva tárja fel a korai középkor évszázadainak történelmét, emlékeit, szereplőit – messzemenően

figyelembe véve a szomszédos országok kutatásainak eredményeit is. Céljainkat és törekvéseinket az 1987-ben nyomtatásban kiadott Próbafüzet tükrözte.

Mire a címszavak nagyobb része (az eredetileg kitűzött 1988 vége helyett) 1989 végére elkészült, akkorra a történelem elsöpörte a Kelet-Berlin–Moszkva irányítása alatt álló eredeti vállalkozást, s akarva-akaratlanul megkérdőjelezte a magyar „ellenkötet” kiadásának sürgető szükségességét is. Bár a szerkesztőbizottság a következő két-három évben még nem mondott le az egyre vontatottabban formálódó magyar enciklopédia megjelentetéséről, a szerzők egy része időszerűtlennek érezve a vállalkozás folytatását, elállt a további közreműködéstől. A legfeljebb 80 százalékban elkészült enciklopédia 1992 végére kiadhatatlanná vált.

A teljességet leginkább megközelítő magyar történelmi címszavakból Kristó Gyula főszerkesztésében, Engel Pál és Makk Ferenc szerkesztésében egy Korai magyar történeti lexikon (9–14. század) készül [megjelent 1994-ben – a Szerk.], amely természetesen nem terjed ki a 424–820 közötti évszázadok régészeti-történeti címszavaira, s e sorok írójának közel 130 elkészült címszavából pl. csak 3-4 került bele. Annak érdekében, hogy ezek a több éves munka eredményeként elkészült enciklopédia-címszavak ne vesszenek kárba, volt szerkesztőtársam, Róna-Tas András professzor és Zimonyi István tudományos főmunkatárs azt a szíves és csábító ajánlatot tették, hogy megjelentetik őket a Magyar Őstörténeti Könyvtár sorozatban. Anyagom azonban a langobard címszavakból összeálló „kismonográfia” ellenére sem elegendő egy önálló kötet megtöltésére. Önmagában nem is állhatna meg, csak a szerencsére nagyobb részben elkészült hun és gepida címszavakkal együtt alkothat elfogadható történelmi-régészeti egységet. Az 568 utáni korszakról írott mintegy 25 címszavam közzétételéről kénytelen vagyok lemondani, a vonatkozó avar, frank, szláv korszakok enciklopedikus anyaga ugyanis annyira foghíjas és oly mértékben egyenetlen, hogy csokorba fűzésére nem vállalkozhattam – ha valaki mégis vállalná e feladatot, az összes elkészült címszavak rendelkezésére állnak.

Kimaradnak az immáron kézikönyvvé átalakuló jelen kötetből a 424–568 között hazánkban vagy a Kárpát-medence más tájain megfordult kisebb népek (szkírek, rugiak, szvébek, herulok, alánok, sadagarok, szarmata maradványok) és a csupán átvonuló vagy rövid időre megtelepedő vizigótok és osztrogótok történelmi-régészeti összefoglalásai, s mindazon régészeti címszavak, amelyeket koronként váltakozva ezekkel a népekkel szokás kapcsolatba hozni – beleértve a szerzőtársaimtól vagy tőlem írottakat is. Szerepeltetésük a kutatás mai állása mellett áttekinthetetlen zűrzavart okozna a fejekben, amit csak fokozna, hogy éppen ez a boldogult enciklopédia talán leghiányosabban elkészült része. Csupán a felsorolt népek kiemelkedő történelmi személyiségeiről írott címszavakat mentettük át a kötetbe.

424–568 között a Kárpát-medencében és a vele szomszédos közép-európai térségben jelenleg csak három jelentős nép történetét, történelmi szereplőit és régészeti emlékeit ismerjük kielégítően: a hunokét, a gepidákét és a langobardokét. Még velük kapcsolatban is el kellett tekintenünk a hunok beköltözése előttre visszanyúló (már az eredeti enciklopédia határait is túlfeszítő), a 4. században gyökerező címszavaktól (pl. szilágysomlyói vagy ormódi kincs), nem szólva a teljes egészében 4. századi címszavakról (pl. erdélyi vizigótok = Marosszentanna–Csernyahov-kultúra). Ami megmaradt, nemegyszer az is foghíjas, mivel a megrendelt címszavak nem készültek el (köztük pl. joggal az enciklopédia határait messze túlfeszítő „hunok régészeti emlékei” összefoglalás), avagy mert az elkészült címszavak nem ütötték meg a kívánatos mércét. A hiányokból csak a legégetőbbek pótlására tudtunk vállalkozni, célunk ugyanis nem egy legújabb lexikon megírása, hanem az elkészült címszavak kiadása volt. Bizonyos címszavak eredetileg sem készültek, hiányzik pl. a gepidák és langobardok kapcsolatainak régészeti elemzése az osztrogót Itáliával és a Merovingok országaival. Távolról sem véletlenül, e kapcsolatok tételes elemzésének még nem jött el az ideje. Ezzel szemben az elmúlt öt-hét év alatt megérett az idő egy összefoglaló „gepida település” címszó megírására, az erre vonatkozó adatokat jelenleg részlet-címszavakból kell összekeresni.

Csak részben vállalkozhattam a zömmel 1988/89-ben elkészült címszavak modernizálására és egységesítésére, inkább az irodalmi jegyzékeket egészítettem ki lehetőleg naprakészre. Szeretném nyomatékosan figyelmeztetni kötetünk használóit, hogy a történelmi személyek címszavainál megadott irodalom csupán tájékoztató jellegű: a szóban forgó történelmi alakot említő források és a modern feldolgozások könyvészete. Az utóbbiakban olvashatók távolról sem mindig azonosak az itt adott történelmi értékeléssel.

A felsorolt hiányosságok és nehézségek ellenére meggyőződésem, hogy 5–6. századi elődeinkről használható, forrásértékű kézikönyvet kap a kezébe az olvasó. A hunok esetében kézikönyvünk csupán tájékoztató jellegű lehet, a hun történelem és régészet csak széles eurázsiai keretekben lenne igazán ábrázolható. A gepidákat a hun kortól kezdve saját váltakozó határú országukban sikerült bemutatnunk. Bármily meglepően hangozzék is, ugyanez vonatkozik a langobardok „pannóniai” korszakára, amely a valóságban Prágától Vinkovciig, Sziszekig, Ljubljanáig terjedt, s elválaszthatatlan legkorábbi itáliai történelmi és régészeti emlékeiktől is. Régészeti bizonyítékokról nem lehet lelőhelyek és régészeti adatok nélkül írni, a helynevek utáni szám vagy betű temetők esetében a sírszámot, telepek esetében a telepobjektum sorszámát jelöli. Illusztrációkat sajnos nem tudunk adni a kötethez. Ezek az eredeti enciklopédiához sem készültek el, s az enciklopédia megszűnésével még a lehetősége is szertefoszlott az eredetileg megálmodott gazdag fénykép- és rajzanyag elkészítésének. A szakirodalom és a publikációk útvesztőjében azonban kötetünk jól eligazítja azokat, akik magukra a leletekre is kíváncsiak.

Végezetül szeretném Szerzőtársaim és a magam nevében megköszönni a József Attila Tudományegyetem Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja vezető professzorának, Róna-Tas Andrásnak és e sorozat szerkesztőjének, Zimonyi Istvánnak, hogy munkánkat oly készségesen felvették a Magyar Őstörténeti Könyvtár sorozatba.

1993. május 24.

Bóna István

1. A hunok és a hun korszak

Hunok Eredetükről a 18. század óta vita folyik. Az alapprobléma: azonosak-e vagy sem a kínai forrásokban hiung-nu vagy hsiung-nu néven szereplő törzsekkel, akikkel a Kínai Birodalom a Kr. e. 4.–Kr. e. 1. század között kemény harcokat vívott, s akik ellen a Nagy Falat emelték. Nevük és történetük – szír és szogd források segítségével – a több mint két évszázados hiátus ellenére is összekapcsolhatónak látszik az európai hunokéval. Azonosságukat azonban mindeddig nem igazolta a nyelvészet (a hiung-nu nyelv mindmáig ismeretlen, s az európai hunok nyelvére is csak következtetni lehet), s csak közvetve világítja meg a régészet (a Kr. u. 4. századinál korábbi hun lelet nem ismert Közép-Ázsiából sem) és az antropológia (mongoloid típusok ugyan nem ritkák az európai hunok körében, de nem is általánosak, ugyanakkor nem jelenthetnek mongol nyelvűséget) is. A hunok jellemző régészeti ismérvei: a csontlemezekkel merevített aszimmetrikus íj a háromélű vas nyílcsúcsokkal, a hosszú kard, a harcikés, a nomád öv, a magas kápákkal ellátott nyereg ugyanis az eurázsiai steppéken végbement általános fejlődés eredményei, a legsajátosabb hun emlékek, a réz áldozati üstök is csupán öntési technikájukkal gyökereznek a kínai bronzművességben.

Legalább ennyire ellentmondásos történelmi jelentőségük megítélése, amelyet a legújabbkori politikai gondolkozás is eltorzított. A modern nyugati iskolai oktatás Ammianus Marcellinus „klasszikus” jellemzését tanítja róluk, holott a Rómában élő és író kiváló történetíró csak hírből ismerte a hunokat. Jellemzésükre – a kor szokása szerint – az antik geográfia és etnográfia évezredes hiedelmeit (Herodotos, Strabon, Pompeius Trogus, Iustinus elképzeléseit „a szkíta nomádokról”) kötötte művészi csokorba, s egy olyan paleolit szinten álló hordát tárt olvasói elé, amely képtelen lett volna egy népek fölötti birodalmat kiépíteni, akár egyetlen hadjáratot is megnyerni. Az ammianusi kép nem egyeztethető

össze a 395-től kezdve rendszeresen feljegyzett tényleges eseményekkel, s éles ellentétben áll a keletrómai Priskos művével, aki a hunokat és Attilát saját országukban tett látogatása után írta le. Görög nyelvű műve azonban nem vált a Nyugat közkincsévé – Magyarországon is kevéssé (s főleg szépirodalmi átdolgozásokból) ismert, kivéve azokat a részleteket, amelyeket egy évszázaddal a hunok letűnése után Jordanes latinul merített belőle. A magyar hun legenda – a 13. századi Kézai Simon irodalmi alkotása – még az utóbbiból is alig merített, az Attila néven kívül nincs sok köze a hunok valóságos történetéhez.

A 370-es években a Volgán átkelő hunok szétverték és szétkergették az alánokat, s ezzel véget vetettek az iráni népek évezredes steppei uralmának. Alán segédcsapatokkal megerősödve leverték Hermanarik osztrogót birodalmát – az osztrogótoknak csak kisebb csoportja tudott római területre menekülni. 376 kora őszén a Dnyeszternél szétszórták Athanarik vizigót hadait, többségük keletrómai területre menekült. Maguk a hunok győzelmeik után két évtizedig a Fekete-tenger északi partjait körülölelő birodalmuk kiépítésével foglalkoztak, csak a 395. évi római polgárháború idején indítanak tájékozódó hadjáratokat a Kaukázuson és az Al-Dunán át a Római Birodalom mindkét felébe. Váratlan feltűnésük óriási pánikot váltott ki. Keleten ekkor keletkeznek a vadságukról szóló rémtörténetek, a Balkánon pedig I. Alarik vizigótjai támadásuk nyomán vonulnak le Hellasba. 400-ban a mai Havasalföldre benyomuló, Uldin vezette hun seregben a rómaiak nem remélt szövetségesre találnak, barátságból (a gót Gaina ellen) vagy fizetségért (az Itáliát támadó I. Alarik, majd Radagaisus gótjai ellen) segítik mindkét római államot. 402–406 között egy csak következményeiből és régészeti leletekből ismert hun támadás menekülésre kényszeríti a Visztula–Odera-vidékről a vandálok Siling-ágát, az utóbbiak a vandálok Kárpát-medencei Hasding-ágával és hozzájuk csatlakozó kvád/szvébekkel együtt 407. január 1-én elárasztják Galliát, 409-ben pedig elérik Hispaniát.

408 nyarán, Arcadius császár halálhírére a hunok megszakítják baráti kapcsolataikat a keletrómaiakkal, Uldin serege és segédcsapatai lerombolják az Al-Duna északi partján fekvő ellenerődöket, majd a folyón átkelve birtokukba veszik Castra Martis erődjét (Kula [Bulgária]). A továbbiakban kedvezőtlenül alakuló keletrómai háború akadályozza meg Uldint abban, hogy megsegítse a baráti nyugatrómai császárt, Honoriust I. Alarik ellen. Az első keletrómai háború 412-ben békével ér véget, amelyet a konstantinápolyiak a Don torkolata közelében kötnek Karaton hun nagykirállyal.

A hunok 422-ben támadják meg újból a keletrómai Thraciát, röviddel ezután, 424 körül Ruga nagykirály átteszi a Hun Birodalom székhelyét a Tiszától keletre eső síkságra. Már onnan támogatja nagy sereggel az új nyugatrómai császárt, Iohannes „usurpator”-t, de megkésve, csupán a hunok egykori túszát és barátját, Aetiust sikerül hatalmon tartania. Aetius zsoldjába fogadott hun segédcsapatokkal 426-ban felmenti a vizigótoktól ostromolt Arelate/Arles-t, s a következő években is sikerrel folytatja a galliai római uralom helyreállítását.

A Római Birodalmat azok a népek kezdték el dúlni, rabolni, majd nyugati feléből hatalmas darabokat kiszakítani (Délnyugat-Gallia, Hispania részei, Észak-Afrika), akik a hunok elől menekültek nyugatra (vizigótok, vandálok, szvébek, alánok, burgundok); a hunok világtörténelmi szerepe ennek az első nagy népvándorlásnak az előidézése volt. A Hun Birodalom európai kialakulása után már egyetlen nép sem volt képes kiszakadni a hun kötelékből, a két római birodalom-fél második elözönlésére csak a hunok bukása után került sor. 425–440 között „az utolsó római”, Aetius éppenséggel hun barátai fegyvereire támaszkodva vetette vissza a galliai városokat ostromló vizigótokat, űzte ki Észak-Galliából, Raetiából, Noricumból a germán támadókat. Hun szövetségeseivel reguláztatja meg 437-ben a vormaciai (Worms) burgundokat, e vészterhes hun támadás emlékéből sarjad majd a Nibelung-ének. A Hun Birodalom barátsága és segítsége évtizedekkel meghosszabbította a halálosan beteg Nyugatrómai Birodalom agóniáját, a frankok, alamannok, szvébek csak a hunok bukása után kezdték megszállni a Rajnán és Dunán túli tartományokat.

A hun segítségnek azonban ára volt. Amikor Aetiust 433-ban átmenetileg megbuktatják, kénytelen volt az akkor még római Pannonia tartományokon át a hunokhoz menekülni. Ruga másodszorra is hatalomra

segíti (434). Hálából a Róma városában kötött szerződésben Aetius a nyugatrómai kormányzat nevében átengedi hun barátainak Pannonia Prima és Valeria tartományokat. Ezzel egy időben a hunok újabb támadást indítanak a Keletrómai Birodalom ellen, amely azonban Ruga halála miatt félbeszakad. A békét 435-ben a Duna északi partján Castra Constantia erődjénél (Margus – ma Orašje – városával szemben a Temesközben) kötik meg. A keletrómaiak kénytelenek elfogadni az új nagykirály, Bleda (434–445) és öccse, Attila békediktátumát, amely súlyos terheket ró rájuk. A vandálok Szicilía elleni, a perzsák Kelet elleni támadását kihasználva 440/41-ben Bleda a békét félredobva sorra megostromolja és elfoglalja Moesia Prima (a mai Észak-Szerbia) városait, majd délkeletről, a Száván át megtámadja a 427 óta keletrómai Pannonia Secundát s ostrommal beveszi Sirmiumot (ma Sremska Mitrovica). 441/42-ben beavatkoznak a háborúba az Attila vezette keleti hun hadak is. Ratiaria (Arčar [Bulgária]) bevétele után az egyesült hun erők elfoglalják Naissust (Niš), Serdicát (Szófia), Philippopolist (Plovdiv) s kijutnak a Márvány-tengerig, ahol a thraciai Chersonesos félszigeten megverik Aspar keletrómai seregét. Konstantinápoly kénytelen békét kérni. A megkötője nyomán elnevezett „Anatolius első békéje” (443) valóságos aranyfolyamot indít el a Hun Birodalomba, egy összegben 6000 font „kárpótlást” és évi 2100 font tributumot.

A 445-ben puccsal hatalomra kerülő s a Tisza-vidéki központi orduba (fejedelmi székhely) átköltöző, harcias Attila kezdettől háborús fenyegetést jelentett mindkét birodalom számára. A régi szövetséges, a ravennai kormányzat, Savia provincia átengedésével, a magister militum (fővezér) címmel s a vele járó jövedelemmel igyekszik támadókedvét mérsékelni, Attila Nyugat elleni készülődését ennek ellenére csak a 447. januári konstantinápolyi földrengés híre fordítja a régi irányba. Hadait – immáron a szövetségessé emelt germánok seregeit is – rázúdítja a Balkánra. Noha pusztításon kívül egyetlen hadicélját sem érte el, 450 elejéig megszállva tartja Dacia Ripensist és Moesia Primát, a déli határ Naissosnál volt. A megszállt területeket lakatlan határzónává akarta tenni. Az ezzel kapcsolatos követjárások egyike során járt Attila udvarában 449 őszén a panioni Priskos, akinek a nagykirály, orduja és a hun viszonyok élesszemű leírását köszönhetjük. A 450 tavaszán megkötött „Anatolius második békéjében” Attila végül is lemondott a hódításról s megújította a 443. évi békét (ratifikálására II. Theodosius császár halála miatt nem kerülhetett sor). Engedékenysége mögött az rejlett, hogy 449-től már Gallia ellen készülődött.

A 451. évi Gallia elleni hadjárat nem sok sikert eredményezett, mégis olyan megrendítő volt a nyugati kortársak számára, hogy mindmáig elhalványítja a Keletrómai Birodalom ellen viselt két sokkal pusztítóbb háború emlékét. Mivel a Loire hídját védő Aureliani/Orléans-t az utolsó pillanatban felmentették I. Theodorik vizigót király seregei és Aetius segédcsapatai, Attila kénytelen volt hátrálni. A galliai szövetségesek Troyes előtt 5 mérföldre csaptak össze Attila szövetséges seregével (mauriacumi, másként catalaunumi = champagne-i csata s nem châlons-i!). Mivel egyik fél sem volt képes kiűzni a másikat a táborából, a csata lényegében a támadó Attila kudarcát jelentette, aki rövidesen visszavonulásra határozta el magát. Üldözés nélkül jutott el a Rajnáig s kelt át rajta.

Attila 452. évi Észak-Itália elleni hadjárata a még soha ostrommal el nem foglalt Aquileia bevételével és lerombolásával kezdődött. Utána a Pótól északra Mediolanumig (Milánó) nyomuló seregét az éhség és a járványok visszafordulásra kényszerítették – a Rómáig nyomuló és az Örök Város falai alól visszahőkölő Attila a középkori legendagyártás terméke. Amiként késő középkori az „Isten Ostora” elnevezése is. Visszavonulását siettette, hogy Marcianus keletrómai császár csapatai a Dunánál hátbatámadták birodalmát. Az emiatt kitört újabb keletrómai háború előkészületei idején, 453 tavaszán Attila vérömlésben elhunyt. Temetésének ünnepélyes, minden ízében ázsiai – a későbbi türk nagyfejedelmek temetésére meglepően hasonlító – szertartását Priskos nyomán Jordanes hagyományozta az utókorra. Attilát egyetlen koporsóban titkon a földbe temették.

Attila Arikan nagyfejedelem-asszonytól származó legidősebb fia, Ellak lett a hunok nagykirálya, aki ellen előbb öccsei, majd az Ardarik gepida király vezetésével szövetkezett gepidák, rugiak, szvébek, szkírek, szarmaták keltek föl. Ellak elesett a mindmáig ismeretlen Nedao folyó mellett vívott második „népek csatájában”, amelyben az osztrogótok még a hunok oldalán harcoltak (455). A keletre menekült

hunokat Attila középső fia, Dengitzik szervezte meg. Dengitzik utóbb a Keletrómai Birodalom ellen támad, de 469-ben a csatát és életét elveszít. Vele ér véget a hunok európai története.

Az antik kortársak egységesek voltak abban, hogy a hunok katonai sikereiket páratlan tökélyre emelt lovasíjász harcmodoruknak köszönhették. Lovuk télen-nyáron fáradhatatlan volt, csontmerevítős reflexíjuk valóságos csodafegyvernek számított, elöl-hátul magas kápájú nyergükből előre vagy hátra fordulva sűrű, jól célzott nyílzáporral bénították meg s zilálták szét ellenségeiket. Nem véletlenül volt egyik hatalmi szimbólumuk és méltóságjelvényük az aranylemezekkel díszített vagy bevont „aranyíj”, amely ma már jónéhány példányban ismert hun vezetők sírjából vagy halotti áldozatából. Attila tömegeket mozgató hadjáratai előtt villámgyorsan mozgó váratlanul támadó kisebb-nagyobb lovascsapataik érték el mindazt a sikert, amit elértek. Hadművészetük döntő eleme volt az összehangolt szervezés, a felderítés, a bekerítés, a több irányból-oldalról indított színlelt vagy valóságos támadás. Hadiszervezetükből nőtt ki birodalmi szervezetük. Előbb a stratégiai vidékek (pl. a Krím félsziget és bejárata, a Kárpátok délkeleti kiszögellése és a dobrudzsai Duna-szakasz, a Dunántúl és a Bécsi-medence) megszállása, utóbb a vazallus királyságok rendszere, amely 450-ben már egész Közép- és Kelet-Európára kiterjedt. Birodalmuk élén európai feltűnésükkor nagy tekintélyű harci királyok, az 5. századtól pedig nagykirályok állottak, Attila egyeduralma előtt másodfejedelmek is léteztek. 434–445 között maga Attila is másodfejedelem volt, orduja a mai Moldva és Havasalföld határvidékén a Buzău/Bodza folyó vidékén feküdt. A hun birodalom vezetői aranyban pompáztak, s egy olyan sajátos belső-, illetve közép-ázsiai divatot hoztak magukkal (aranyveretes öv, aranycsatos csizma, arany nyakperec, aranyveretes hosszú kard, aranyveretes lószerszám és nyereg), amely túlélte a Hun Birodalmat, és évtizedeken át éppúgy fennmaradt, mint az a páratlan személyi hatalom, amelyet Attila kölcsönzött a vazallus királyoknak. Az utóbbiak ennek ellenére sem tartoztak a birodalom legfőbb vezetői közé, még Attila idejében is csupán a gepida Ardarik vehetett részt a királyi tanácsban. A név szerint ismert hun vezetők többsége a török nyelvből értelmezhető nevet viselt (ilyenek török formában: Öldin, Karaton, Öktar, Mundzsuk, Ajbars, Atakam, Ellak, Mama, Dengitzik, Verik stb.), a gót kicsinyítő képző előtt török név szerepel Ruga/Rugila, Blida/Bilda/Blaedila és Ata-ila/Attila esetében is. Öntudatos hunnak vallották magukat a nem hun származású vezetők Hunigiz/Onegesius és Skotta, hűségesen szolgálták Attilát a mellé szegődött olyan római arisztokraták, mint Orestes. Attila orduja és lakomája a perzsa (szászánida) nagykirályok szertartásait idézi, olyan iráni hatásokat, amelyek még Európába kerülésük előtt érték a hunokat. Hun köznépi temetőket nem ismer a régészet, mivel a „hunok” valójában egy fiatal férfiakból álló mozgó, folyamatosan változó, gyarapodó hadsereg voltak, éppúgy, mint 800 évvel később a mongolok. Alapjaiban elhibázott a hunokat a 19. századi vándorló nomádok mintájára elképzelni. Vezető rétegük valóságos temetkezései is alig ismertek, annál nagyobb szerencséje a régészetnek az a tucatnyi lelet, amely a temetési szertartás alkalmával máglyára vetett vagy égetés nélkül feláldozott, kis mélységekben elföldelt halotti áldozatból maradt fenn. Ezekből került elő a hun régiségek leglátványosabbja, a mintegy 20 db öntött rézüst, amelyek az Urál folyótól a mauriacumi csatatérig bámulatos pontossággal jelzik a hun mozgalom kiindulási és végpontját – a legtöbb a két nagy központból, a Havasalföldről és Pannonia körzetéből ismert. A halotti áldozatokból kerültek elő az „aranyíjak”, az aranybevonatos kardok s mindaz, ami a hun viselet és fegyverzet kapcsán fentebb említésre került. Az áldozati leletek száma szerencsére egyre növekszik, s velük azok az adatok, amelyeken át bepillantást lehet nyerni a Hun Birodalom viseletébe és hatalmi szervezetébe.

A hunok történelmi szerepének és jelentőségének megítélése századok óta vitatott és ellentmondásos. Görög, római, germán ellenfeleik nyolc évtizeden át a vesztes oldalon álltak, híradásaikból nehéz tárgyilagos adatokat kihámozni, márcsak azért is, mivel a feljegyzések többsége hadjáratokról, pusztításokról szól, a hunok életéről és belső viszonyairól mit sem árul el. Kivált a Hun Birodalom fennállásának utolsó 13 éve vált a kortársak és az utókor számára emlékezetessé, amelyben Bleda és Attila, majd az egyeduralkodó Attila kíméletlen háborúkat indított a Keletrómai Birodalom ellen. E korszak csupán utolsó három évére esik a Nyugat elleni két támadás, amelyet Kelet és Nyugat szimbólum-érvényű első nagy küzdelmének szokás tekinteni. Holott Attila nyugati háborúiban már nem (a despotizmustól távolról sem mentes) „rómaiak” és a barbár „hunok” álltak szemben egymással, hanem késő antik és kora feudális szövetségi rendszerek. Galliát a vizigótok, burgundok, frankok,

alánok, barbár katonai telepesek (laeti) és a római senatorok magánfegyveresei védelmezték osztrogótok, gepidák, türingek, rugiak, szkírek, szarmaták és más frankok és alánok ellen, a római és hun vezetők a nagy összecsapásban már csak a szálak mozgatói voltak. Itáliába Attila oldalán nyomult be a pannoniai Orestes, az utolsó nyugatrómai császár leendő apja, Edika szkír király, Odoaker, „Itália királya” apja és Thiudimer, a későbbi Nagy Theoderik apja. Fiaik Itália fölötti uralmát egykoron majd elismerni kényszerül a Római Birodalom egyedüli képviselőjévé váló Konstantinápoly, míg a 451-ben Gallia (és az akkor mai értelemben perifériának számító Nyugat) védelmét megszervező Avitus galliai senator nyugatrómai császárságát nem ismerte el. A korabeli valóság tehát nagyon különbözött attól, ahogyan korunk látni szeretné.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból; Attila és hunjai. Szerk. Németh Gy., Budapest, 1940; 19852 (Harmatta János előszavával); E. A. Thompson, A History of Attila and the Huns. Oxford, 1948; L. Musset, Les invasions. Les vagues germaniques. Paris, 1969; Czeglédy K., Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, 1969; O. J. Maenchen-Helfen, The World of the Huns. Los Angeles–London, 1973; uő, Die Welt der Hunnen. Wien, 1978; O. Pritsak, The Hunnic Language of the Attila Clan. Harvard Ukrainian Studies 6(1982); Bóna, MT 265–288; É. Demougeot, Attila et les Gaules. In: uő, L’empire romain et les barbares d’occident (IVe–VIIe siècles). Paris, 1988, 215–250; I. Bóna, Das Hunnenreich. Stuttgart, 1991. [Magyarul: Bóna I., A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993; franciául: I. Bóna, Les Huns. Le grand empire barbare d’Europe IVe-Ve siècle. Editions Errance, 2002.] A fenti címszó magva azonos a szerző „The invasion of the Huns and the beginning of the Migration Period” (The History of Mankind. UNESCO, Paris, III. 7.4,1) fejezetével, az első két és az utolsó előtti bekezdésben kiegészítve a szerző „Hunnen” címszavából átvett részekkel (Lexikon für Mittelalter V. München, 1990, 222–224).

Bóna István

Hun hadművészet A hun hatalom igen rövid idő alatt hatalmas területeket befolyása alá vonó sikerei elsősorban a rómaiak és a germánok szemében szokatlan hadviselési módnak voltak köszönhetők. Bár az egykorú források, majd a hagyományok lejegyzői az ellenfél szemszögéből és antik toposzok felhasználásával írtak, konkrét hadi eseményekről részletesebb beszámolót alig találunk köztük, összevetve az ázsiai hunokra és későbbi rokon kultúrájú pusztai népekre vonatkozó adatokkal a hun hadművészet fő vonásai kielemezhetők. A hun hadszervezet és a politikai (társadalmi) rend nem vált el élesen egymástól. A hadszervezet élén a mindenkori nagykirály állott, az egyes birodalomrészek (szárnyak) urai önállóan is működhettek (pl. Uldin, Oktar). Analógiák alapján a tízes rendszer meglétét tételezhetjük fel. A döntő fegyvernem a félelmetesen nyilazó könnyűlovasság, a vezetők környezetében – iráni mintára – páncélos testőrséggel is számolhatunk. Az előkelők saját kíséretükkel vonultak hadba, a társadalmi ranglétrán való emelkedésnek a vitézség egyik fő eszköze volt. A csatlakozott népek egységei az elő- és utóvéd szerepét kapták. Szinte semmit sem tudunk a különleges fegyvernemekről, pedig bizonyára voltak az erődítmények ellen bevethető ostromgépeik, pontosan működő hírszerzésük. A mauriacumi szekértábor léte valamiféle hadtápra utal, a hadizsákmány szállítására, fegyverutánpótlásra is szükség volt, az élelmezést távoli hadjáratokban nyilván az elfoglalt területekről oldották meg. A kitartó, gyermekkortól gyakorlatozó, a rendszeres évi vadászatokon kipróbált harcosok nagy tömegben is összehangolt manőverek végrehajtására voltak alkalmasak. Rossz időjárás, folyamok nem jelentettek számukra akadályt. A fegyelemsértést kegyetlenül megtorolták. Előnyük nagyvonalúan tervezett stratégiájukban és taktikájukban rejlett, amihez megfelelő haditechnika párosult. Elsősorban gyorsaságukra figyeltek fel az ellenfelek, hegyről legördülő lavinához, szélvészhez hasonlítják őket. Előszeretettel éltek a meglepetés, a hadicselek, az ellenfél állandó nyugtalanítása, a színlelt menekülésből váratlan támadásba váltás, a lélektani hadviselés (tudatosan alkalmazott harci lárma, nyílzápor, ellenséges vezetők megsemmisítése, félelemkeltés) eszközeivel. A hun lovas magas kápájú nyergében biztosabban ült, többféle műveletre volt képes, erős reflexíjával messzebbre és pontosabban lőtt nyugati kortársainál, a lovas harcmodornak jobban megfelelő karddal volt felszerelve. Mindez

látványos sikereket eredményezett, szinte egyvágtában győzték le az alánokat, az osztrogótokat, majd a dnyeszteri csatában a vizigótokat. 75 év múlva Attila galliai hadjárata során néhány elem (a vizigótok és Aetius elvágásának kísérlete, az alkalmas helyet kereső hátrálás, a hun ék bevetése, az elvonulást leplező zajkeltés) még emlékeztet a hun hadművészet megismert vonásaira, azonban a zömmel más harcmodorhoz szokott germánokból álló sereg taktikázó lassú előnyomulása, az áttekinthetetlen kézitusa, a meglepetés hiánya leglényegesebb elemeitől fosztotta meg. Az ellenfelek megtanultak alkalmazkodni, a technikai fölény összezsugorodott, a Nedao menti csatában az egymással is civakodó Attila-fiak döntő vereséget szenvedtek. A hun hadművészet híre is csak mendemondákban élhetett nyugaton, amikor majd 100 év múlva új nomád nép, az avarok megjelenésével ismét megérintette Európát.

Irod.: Bóna, Das Hunnenreich 9–17; uő, A hunok 9–17.

Tomka Péter

Hun fegyverzet Az Európába nyomuló hunok legfélelmetesebb fegyvereként az íjat emlegetik a források, bár karddal, harcikéssel, lándzsával is harcoltak, esetenként vértet is hordtak. A hun fegyverzetet a sajátos hun temetkezési szokások következtében többnyire csak töredékesen vagy éppen a peremterületekről ismerjük. A hun lovas fő, távolra ható fegyvere a végein, markolatán csontlemezekkel merevített mintegy 130 cm hosszú, rendkívül erős aszimmetrikus reflexíj a hozzá tartozó vashegyű nyílvesszőkkel. A legtöbbször igen töredékes csontlemezeket Volga-vidéki leleteken kívül (Pokrovsk, Rovnoe, Verhnee Pogromnoe [Oroszország]) kercsi katakombákban, a Wien-Simmering-i sírban, kivételesen germán vezérsírban (Blučina) találták meg. Az íj a hun hatalom jelképévé vált (Marcianus álma). Ennek régészeti bizonyítékaként arany íjborítások kerültek elő hun temetési áldozatokból (Pécs-Üszög, Bátaszék, Pannonhalma, és egykorú temetkezésből: Jakuszowice [Lengyelország]). A háromélű, 5 cm hosszú vas nyílcsúcsokat mintegy 20 lelőhelyről ismerjük, előfordulnak az egész hun szállásterületen és a peremvidékeken is. Tegezmaradványokat Európában még nem sikerült feltárni, lehetséges, hogy a pécs-üszögi, szeged-nagyszéksósi leletek egyes aranyveretei tegezről származnak. A közelharc fő fegyvere a keresztvassal felszerelt hosszú, viszonylag karcsú kétélű kard (hossza 100 cm körüli, a penge szélessége 4-5 cm). Jelentőségét illusztrálja a „Hadisten (Mars) kardja” motívum. A kelet-európai puszták szinte valamennyi 5. századi leletében utal valami – pengetöredék, veret – kard egykori jelenlétére, a Duna-vidékről jó állapotban megmaradt kardokat idézhetünk: Pannonhalma, Szirmabesenyő, Bátaszék, Lengyeltóti, Wien-Leopoldan stb. Az Azovi-tenger vidékén csoportosulnak azok a rekeszes díszű keresztvassal ellátott példányok (Pokrovsk-Voshod, Taman’ [Oroszország], Dmitrievka [Ukrajna]), amelyek kaukázusi alán és nyugati germán kardok előzményének tekinthetők, és amelyekhez a pannonhalmi díszkard is tartozik. Az előkelők kardhüvelyét (ritkábban a markolatot) aranylemezek díszítették. A felerősítés nemegyszer féldrágakő kardfüggesztővel (Altlussheim, Pokrovsk-Voshod) vagy veretes tartófülekkel (Novogrigor’evka [Ukrajna] VIII. kurgán) történt. A kard mellett gyakran második fegyverként keleti eredetű keskeny, egyélű, 40-60 cm hosszú harcikéseket használtak. Jelenlétükre hüvelyveretek alapján ott is következtetni lehetett, ahol a vaspenge nem maradt ránk (pl. Szeged-Nagyszéksós). Nem sokat tudunk a kétségtelenül meglévő hun lándzsáról (Pokrovsk-Voshod, Pécs-Üszög), páncélról (Fedorovka, Pokrovsk-Voshod [Oroszország]), ezek általában nem kerültek sem sírba, sem a halotti áldozat eltemetett tárgyai közé. Pányvának, pajzsnak régészeti nyomát eddig nem találták, nem azonosították. A hun fegyverzetben az ázsiai hun és iráni örökséghez a kelet-európai puszták hagyományai ötvöződtek. A hun mozgalom messze nyugatra közvetítette ezeket, belőlük a germán népek egyes, harcmodoruknak megfelelő elemeket átvettek, mások csak a keleti steppéken éltek tovább.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 460–466; Bóna, Das Hunnenreich 167–176.

Tomka Péter

Hunok életmódja A hunok történelmi szereplésük során mindvégig lótartó nomádok maradtak. Ebben egybevágnak a korai források, a követjelentések és a steppe régészeti leleteinek tanúságai: a magányos sírok; lócsontok, lovasfelszerelés; az al-dunai síkság megélhetést biztosító, hadműveleti bázisként használt területének megszállása (bár a Kárpát-medencébe nem költöztek be asszonyostól-gyerekestől a hun népi elemek, a megszállást jelző leletek itt is a síkságokon sűrűsödnek); Attila téli és nyári szállás közti mozgását igazoló forráshelyek; az állandó telephely hiányát, szekereken vonuló, sátorlakó életmódot hangsúlyozó híradások; a ló szerepének kiemelése (Bleda és Attila lovon ülve tárgyalnak a rómaiakkal, Onegesios asszonya a nyeregben ülő Attilát vendégeli meg); a hun hadművészetre vonatkozó adatok. Ennek az általános képnek nem mond ellent a keletrómai követek tapasztalata az útközben érintett falvakról, a nagykirály „városáról” (téli szállásáról), valamint a régészek megfigyelései az ázsiai hunok földbe mélyített házakból álló szállásairól (Ivolga [Burjátföld, Orosz Föderáció]) vagy garnizonjairól, a megszállt Pannonia egykori táborainak, városainak visszaszoruló, mégis folyamatos életéről. A hunok lélekszámára az Európába törő csapatok 20-30 ezres becsült nagyságrendje mérvadó. Lovaik a szívós, kistermetű steppei fajtákat képviselték. A késői nomádok (mongolok) városai képének meglepő részletességgel felel meg Attila ordujának leírása: a fátlan síkságon kiemelkedésen állott a gerendákból és deszkákból épített fejedelmi palota, amit fatornyokkal tagolt magas kerítés határolt. Nagyobb térségen túl emelkedett a főfeleség saját palotája, valamint Onegesios háza és Pannoniából hozott kövekből épített fürdője. A központ körüli nagy kiterjedésű táborvárost valószínűleg (fa)fal vette körül. A fejedelmi palota fogadótermének hátterében, emelvényen állt Attila kerevete. Arykan palotáját szőnyegek díszítették. A hun állattartó gazdaságot a (meghódított, megtartott) falvak földművelése és szolgáltatásai (köles, gabona, méhsör, árpasör), valamint a hadjáratok zsákmánya, az adók és a határ menti szabályozott kereskedelem jövedelme egészítette ki. A viminaciumi kereskedő karriertörténete és a hun kor nagyszámú aranylelete azt sugallják, hogy a harcosok is részesedtek belőle. Kétségtelenül számolnunk kell kézmű- és háziiparral. Attila ruházatának, étkészletének hangsúlyozott egyszerűsége mögött (szimbolikus, sőt babonás okok mellett) az igazi steppei ember mentalitása sejlik. A tuvai, kirgiziai kurgánokban megmaradt faedények, asztalkák olyan típusok, amelyek alig különböznek egymástól a füves puszták világában. A nomád ruházata és lószerszáma praktikus és ezért minden aranylemezes csillogása ellenére egyszerűbb, mint a környező (germán) világ fényűzése. A hun birodalom szokásjogon alapuló jogrendszerének nyomai a hun társadalom tagolódásának megfelelő szigorú etikettre engednek következtetni (ülésrend). A jogbiztonságot (legalábbis egyesek) a római birodalom viszonyainál nagyobbra tartották. Az államellenes bűncselekményeket (dezertálás) kegyetlenül, nyilvánosan büntették. A családjogban is érvényesült a hierarchia. A birodalom belső irányítását kancellária, a külügyeket előkelő követek segítették. A mindennapokat átszövő szokások (szertartások, étkezés, játék, tánc, zene) közül a viseletet és a temetkezési szokásokat tudjuk legjobban megközelíteni.

Irod.: D. Sinor, The Hun Period. In: The Cambridge History of Early Inner Asia, Cambridge, 1990, 177–205; Bóna, Das Hunnenreich 36–45; uő, A hunok 34–43.

Tomka Péter

Hun temetkezés és hitvilág Az ázsiai hunok előkelőiket fakoporsóba, gerendából ácsolt sírkamrába temették, arany-ezüst tárgyakat, értékes szöveteket tettek melléjük (Noin Ula). A kirabolt sírokban fegyverek, lakk- és egyéb edények, szertartási tárgyak, levágott hajfonatok, állatcsontok tanúskodnak a temetési rítus gazdagságáról. A kelet-európai hunok temetkezési szokásai feltűnő változatosságot mutatnak. A sírok magányosak vagy kisebb csoportokat alkotnak, legfeljebb nagyobb temetkezőterületekkel számolhatunk, amelyen belül helyezkedhetnek el az előkelők jeltelen sírjai (Törtel és Nagyszéksós között). Feltártak hun kori kurgánokat (Volga-vidék), de másodlagosan

felhasználtak korábbi sírhalmokat, sírépítményeket, mauzóleumszerű épületeket is. Általánosabb a jeltelen (titkos) temetés és a vele járó, a sírnál, közelében vagy tőle teljesen függetlenül elásott halotti áldozat, amely fölé emelhettek halmot is. Néhány sír esetében lókoponya, lócsontok, lószerszám jelképes lovas temetkezésre utal (Beljaus [Krím, Ukrajna], Pokrovsk 36. kurgán 2. sír, Verhnee Pogromnoe 4. kurgán 3. sír). A halotthamvasztás idegen a hun szokásoktól, a korábban így interpretált leletek zöme halotti áldozat (részben elégetett) maradványa. A sírok tájolása többnyire észak–dél, megfigyeltek oldalpadmalyos sírformát is. A hun temetkezési szokások nem függetlenek közép-ázsiai, dél-oroszországi hatásoktól, egyes elemeit átvették a szövetséges-alávetett alán–germán népcsoportok előkelői. A halottat általában ünnepélyesen felöltöztetve helyezték koporsóba, étel-ital melléklettel látták el, esetleg egyszerűbb eszközökkel is (kés, szőrcsipesz, orsó), a fegyver, lószerszám kerülhetett a halotti áldozatba. Egyes feltételezések szerint az utóbbiakhoz tartozhattak a hun üstök is. A vázolt képbe illik az Attila temetését elmesélő jordanesi hagyomány: a díszes ravatal, siratás, halotti ének, a ravatal körülnyargalása, fémveretes koporsó, jeltelen titkos sír, emlékhelyen tartott tor (strava). Az őskultusz különben is a hun hitvilág legjobban megközelíthető eleme. Élők és holtak összetartozását demonstrálják a férfisírokban lelt női ékszerek, az eredetmonda (szarvasünőt űző ősök) nyoma és az, hogy az elődök sírjai kirablásának (bármily mondvacsinált) vádja casus bellinek számít (440, Margus püspökét vádolták). A hunok hittek a Nagykirály isteni elhivatottságában (a Hadisten kardja-motívum). Óvatosan bár, de sámánizmus jelenlétére is gondolhatunk (Atakam, Eskam nevének lehetséges török etimológiája, belső-ázsiai párhuzamokkal rendelkező csontjóslás említése, az üstök „életfaszerű” megkoronázása alapján). A hunok közt folytatott keresztény térítésnek eddig csak irodalmi nyomai találhatók.

Irod.: I. P. Zaseckaja, Osobennosti pogrebal’nogo obrjada gunnskoj épohi. ASGE 13(1971), 61–72; Tomka P., A sztyeppei temetkezési szokások sajátos változata. A hun halotti áldozat. Arrabona 22–23(1986), 35–56.

Tomka Péter

Hun viselet A hun ruházat fő elemei (süveg, kaftán, öv, nadrág, csizma) a lovas népek célszerű viseletének felelnek meg. A női viseletből hiányzik a fibula. Az ázsiai örökséget e téren is befolyásolta az iráni civilizáció, a hun viselet viszont hatott különböző alán és germán népcsoportokra (5. századi fejedelmeik Attila főembereinek viseletét utánozták). Az ázsiai hunok kínai leírása, ábrázolása, viseletük átvétele és a sírleletek alapján ismerjük a cobolyprémes, cikádadíszes görbe süveget; a jobbról balra záródó kaftánt, a karikacsüngős veretes övet, amelyről a mindennapi felszerelés: tőr, kés, tarsoly fenőkővel, fésűvel, tűzszerszámmal csüngött; a szűk lovaglónadrágot, csizmát (anyaguk bőr, prém, nemez, adataink vannak kínai selymek, hímzett ruhák, arany övcsat, aranyberakásos öv ajándékozásáról is). Priscos nemcsak Attila egyszerű, tiszta ruházatát állította szembe környezete kardszíjainak, csizmáinak arannyal, drágakővel kérkedő barbár pompájával, hanem arról is beszámolt, hogy főfelesége udvarában színes fonalakkal hímezték a szöveteket. Mindez, összevetve a régészeti leletekkel, ellentmond az antik etnográfia toposzainak (primitív, soha le nem vetett piszkos rongyos bőrruhában járó barbárok – Ammianus Marcellinus). A hun viselet egyedi vonásainak meghatározását nehezíti a birodalom etnikai tarkasága, a sírok bolygatottsága és azok a leletek, amelyekben a viseleti elemek nem eredeti helyzetükben találhatók. A leletek elsősorban a vezető és középréteget képviselik, területi és időbeli eltéréseket mutatnak. Férfisírokban (Kyzyl-Kajnar-Töbe, Šipovo [Kazahsztán] 3. kurgán, Pokrovsk-Voshod [Kazahsztán], Beljaus, Szirmabesenyő, Lengyeltóti, Keszthely-Téglagyár, szeged-nagyszéksóstói halotti áldozat) süvegdísznek tarthatjuk a diadémszerű leleteket, inget és szegélyes kaftánt figyelhetünk meg – ritkán felvarrt aranyflitterekkel is díszítve. Rangjelző szerepe volt a nyakpereceknek. A bőrövet nagy csat, kevés fémveret és általában egyetlen szíjvég ékítette. Külön öve, csatja volt a nadrágnak. A csizma szíjaihoz gyakran (arany)csatok jártak. Esetenként egyetlen fülbevalót, még ritkábban karperecet is hordtak. A hun harcos megjelenését ékes fegyvere és lószerszáma tette ünnepélyessé. A női viselet (Berezovka [Oroszország], Šipovo 2. kurgán, Pokrovsk

36. kurgán, Csorna, Szekszárd, Mezőberény) jószerével csak a fej körüli ékszerek változatosságával különbözik a férfiakétól. Jellegzetesek a hun diadémok, párosan viselt fülbevalók, borostyán- és egyéb gyöngyökből fűzött nyakláncok, a kelet-európai területekről ismert páros hajfonat (főkötő?)díszek (koltok) és sárkányfejes nyakékek (kulon). Ritka a karperec, gyűrű, gyakoribbak az öv- és csizmacsatok, szíjvégek. Külön kérdést jelent a cikádafibulák viselete. Az európai hun birodalomban női viseletben tűnnek fel, már a hunok megjelenése előtt. Bár elterjedésük megegyezik a hun hatalom kiterjedésével, jól megfigyelt, hunnak tartható női sírokból általában hiányoznak.

Irod.: A. K. Ambroz, Vostočnoevropejskie i sredneaziatskie stepi V–pervoj poloviny VIII vv. In: Stepi Evrazii v èpohu srednevekov’ja. 1981, 10–23; Bóna, MT 276–279.

Tomka Péter

Hun lószerszám A hun uralom alatt álló területek legfontosabb leleteiből kimutatható a lószerszám sokszor töredékes, hiányos maradványa (pl. Novogrigor’evka, Ščerbataja kotlovina [Ukrajna], Nižnjaja Dobrinka [Oroszország], Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszög, Pannonhalma). Legfontosabb része a magas első kápájú fanyereg. Többnyire csak a pikkelymintás arany- (aranyozott ezüst-, bronz)lemezek, a nyeregszárnyak első részére, illetve az első kápára rekonstruálható nyeregdíszek maradtak ránk, a helyreállítás alapja famaradvány (Šipovo), illetve in situ megfigyelés (Dürso [Oroszország]). A kelet-európai pusztákon az 5. században a karikás zablát részesítették előnyben, a kantár- és gyeplőszíjakat fémszorítók kapcsolták a zablakarikákhoz. Megjelentek egyenes, lefelé szélesedő vagy felül előrehajló, néha aranyborítású pofarudak is. A kantárt aranyos fejű szegecsekkel vagy különböző nagyságú, rekeszes, illetve préselt díszű téglalap alakú, aranybevonatú lemezekkel díszítették, járulékos díszek (csüngők, sallangok, szíjvégek) emelték a szerszámzat Priskos által Attila udvarában megcsodált pompáját. A hun lószerszámok hatása más-más típusú pofarudakon, öntött ezüstvereteken széles körben megfigyelhető Keleten és Nyugaton egyaránt.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 459–460; Bóna, Das Hunnenreich 177–179.

Tomka Péter

Hun társadalom Megismerésének forrásai (auctorok, régészeti leletek) elsősorban a vezető rétegről informálnak. Az ázsiai hunok a nomád társadalmak rendkívül finom rangrendjének megfelelően tagozódtak: a főhatalom a fejedelem (sanjü) kezében összpontosult, aki abszolút engedelmességet követelt meg katonai kíséretétől. A hadrenddel azonosan szárnyakra oszlott a társadalom is. A 24 főméltóság 10 000 lovas felett parancsnokolt. A bonyolult rangsort rangjelzők (nemesfém veretek, cikádák, cobolyprém) mutatták. A közemberek életét szigorú törvények szabályozták. Az európai hun társadalom szerkezete nagy vonalakban hasonló lehetett, annak ellenére, hogy az alánok, gótok, herulok, szkírek hódoltatása után megfigyelhető az átrétegződés. A csúcson kezdettől fogva nagykirályok álltak, a hatalom időszakos megosztása ellenére (amiben a szárnyakra tagolódás, a szárnyak jelentőségének változtatása is szerepet játszott). Az öröklési rendben szóhoz jutottak az oldalágak (pl. Mundzsuk fiai). Attila abszolút egyeduralma és udvarának nemzetközi arisztokráciája már jelentős társadalmi változások mutatója. Hierarchikus tagolódását illusztrálja Priskos leírása Attila lakomájának ültetési rendjéről.

Az isteni eredetűnek vallott hatalom számos önálló hatalom legitimálására szolgált: vazallus főnökökből germán királyok és nomád fejedelmek lettek, a meghódított népek élére esetenként a dinasztia tagjai kerültek, máskor Attilához hű vezetők emelkedtek fel. A nagykirály és családja mellett a kiválasztottak (logades) és a kísérők (épitédeioi) gyakorolták a hatalmat. Gazdagságukat saját méneseik és falvaik biztosították, intézkedéseiket saját katonai kíséretük hajtotta végre, e prefeudális rétegnek emellett

szüksége volt a háborúk, zsákmány, zsarolás eszközeire is. A hun törzsfők (reges, reguli) hatalmát felszámolták, a nemzetségf'k (archontes) is háttérbe szorultak. A katonáskodó közrendűek helyzete nem változott (velük követségek kísérőiként ismerkedhetünk meg). Alapegységük analógiák alapján az aul (néhány együtt legeltető család) lehetett. Patriarchális rabszolgatartásnak csak a logades háztartásaiban van nyoma, hadi sikerek ez esetben is lehetővé tették a társadalmi mobilitást. A legyőzött népcsoportok „megszervezése” azzal járt, hogy falvaikat még a hun központok környékén is megtűrték, de nem osztották szét őket, népi különállásukat általában megtartották. Az előkelő nők feltűnően nagy szerephez jutottak (a követek tisztelegtek Arykannál; Bleda asszonyai megtarthatták birtokaikat, több női sírban található lóáldozat maradványa). A hun társadalom régészeti vetületének szociológiai elemzése nem ellentmondásmentes. A közép-európai hunok eddigi legnagyobb lelete (Szeged-Nagyszéksós) a nagykirályok családjához kapcsolható. Hun előkelők (katonai vezetők?) temetési áldozataiból származnak a rangjelző arany íjborítások (Pannonhalma, Pécs-Üszög), rangjuk azonban vitatható (a tárgyak szimbolikus jelentősége jóval meghaladhatta tényleges értéküket). Az ő szállásaikon élhettek a diadémdíszes nők (pl. Csorna). A középréteg ezüstös felszerelése (Léva) és még egyszerűbb sírleletek (Szirmabesenyő) mellett nehezen besorolható, etnikailag is vitatható sírokat ismerünk (Lébény, Lengyeltóti, Keszthely-Gátidomb). Még a Kárpát-medencei állapotoknál is nehezebb a dél-oroszországi steppék leletanyagának értelmezése.

Irod.: Harmatta J., A hun aranyíj. MTAK I. 1(1951), 123–187; uő, A hun birodalom felbomlása. A hun társadalom Attila korában. MTAK II. 2(1952), 147–192; Bóna, MT 285–287; uő, Nibelungenlied 297–342; C. J. Maenchen-Helfen, The World of the Huns. 1973.

Tomka Péter

Hun aranyíj Az a felismerés, hogy hun áldozati és sírleletekben aranylemezzel bevont kisméretű rangjelző íjak fordulnak elő, hatalmas lépéssel vitte előre a hun birodalom társadalmi és katonai szerkezetének vizsgálatát. A revideált régi s legújabb leleteket figyelembe véve ma háromféle hun „aranyíjat” ismerünk: 1. Egész felületén aranylemezzel borított kisméretű reflexíj (Jakuszowice), 2. Két végén és a markolaton díszített vagy sima aranylemezekkel bevont miniatűr reflexíjak (Pannonhalma-Szélsődomb, Novogrigor’evka), 3. Az aszimmetrikus valódi íj, felső, nagyobb csontmerevítő lemezét a lemez alakjához simulva aranylemezzel bevont reflexíjak (Bátaszék, Pécs-Nagykozár-Üszögpuszta, Kercs-Glinišče és Novo Ivanovka [Ukrajna]). A legelső és a legutolsó kivételével nem sírból, hanem kis mélységben elföldelt áldozati leletekből származnak, emiatt az aranylemezek gyakran sérültek, hiányosak. Koruk az 5. század első fele. Az aranylemezzel részlegesen vagy teljesen beborított íj a kutatás egyhangú véleménye szerint katonai rangot, méltóságot jelzett, azzal kapcsolatban azonban megoszlanak a vélemények, hogy az aranyíjakat az életben is használták-e jelvényként, avagy csupán a sír-síráldozat számára készültek. A teljes leletegyütteseket figyelembe véve nyilvánvaló, hogy a háromfajta „aranyíj” között nem lehetett lényeges rangkülönbség. Bár az íj már a perzsáknál és a szkítáknál is a méltóság, a beiktatás, a fegyveres férfivá avatás jelképe, a hun aranyíjak szerepét mégis elsősorban a hunokkal feltűnő reflexíjak jelentőségével kell magyarázni.

Irod.: László Gy., A hun aranyíj jelentősége. MTAK II. Régészet, 1951, 105–122; uő, The Significance of the Hun Golden Bow. Acta ArchHung 1(1951), 91–106; Tomka, Der hunnische Fürstenfund 423–488; Bóna, Das Hunnenreich 181–182; uő, A hunok 169–170.

Bóna István

Hun cikádák A hun mozgalommal keletről nyugatra elterjedő, nagy szárnyú rovart utánzó, bajelhárító és rangjelző ékszer. Leggyakoribb öntött bronzból vagy ezüstből, egyesével vagy párosával, mindenkor

nők és gyermekek ékszereként, fibulaként azonban ritkán viselték. Tömör aranyból van az erdélyi sáromberkei (Dumbravioăra), ékkövekkel díszített aranyozott ezüstlemez borítja a györkönyi cikádapárt, rekeszdíszes felületű a csömöri cikáda, előfordulnak aranylemezből is (Mezőberény, Iszkaszentgyörgy). A cikádaszárny kedvelt hun kori díszítőelem is (lévai lószerszámok). A hun kori cikádák előzményei elvétve már előfordulnak az Alföld késő szarmata sírjaiban. Nincs közvetlen közük viszont a hun kori cikádáknak azokhoz a hosszú testű, nagyméretű öntött bronzcikádákhoz, amelyek valójában 3–4. századi illyricumi római fibulák – az utóbbiak népvándorláskorra való keltezése római épületekben és sírokban számos időrendi zavar forrása.

Irod.: Z. Vinski, Zikadenschmuck aus Jugoslawien. Jb. des Römisch-Germanischen Zentralmuseums, Mainz 4(1957), 136–160; Bóna, Das Hunnenreich 196–197.

Bóna István

Hun diadémok A steppei viselet sajátos darabjai előkelő helyet foglalnak el a hun–alán mozgalom régészeti bizonyítékai között. Az erősebb bronzlemez alapon, szélein visszahajtott arany vagy aranyozott ezüst, 3–5 cm széles lemezabroncsok hossza csak kivételesen haladja meg a 30 cm-t. Általában 3-4 sűrűn rendezett sorban különböző nagyságú kerek, csepp, háromszög, rombusz vagy szabálytalan formájú rekeszekben domború, máskor laposra csiszolt, többnyire vörös gránátkövek (ritkábban más kő vagy színes üveg) ékítik. Járulékos elemként egy csoportjuknál a kövek közét granuláció tölti ki, a lemezek széleit, illetve az egyes mezőket filigránszalagok vagy préselt szegélydísz keretezi. Bőr vagy textil fejfedő (párta, fátyol) homlokrészére erősítve viselték. Feltételezhető, hogy a közrendű nőknél pusztuló anyagból készült (kivarrott?) párták voltak divatban, egyes leletegyüttesekben bőrre varrt aranyozott gyöngyök (Pokrovsk), selyemmel fedett vászonra erősített félgömbös aranylemezkék (Batyr-tó [Kazahsztán] mellett) igazolják az egyszerűbb változat meglétét. Ismerünk 3 darabból összeállított (Kanattas [Oroszország]), egy lemezből készült, de a középrészt hangsúlyozó mezőkre osztott „ál-háromrészes” (pl. Berezovka, Csorna, Verhnee Pogromnoe) és tagolatlan példányokat (pl. Marfovka, Carev/Leninsk [Oroszország]). Az utóbbiak sajátos változatánál a keskeny, egy sor rekesszel díszített alapot a hun üstök díszítésére emlékeztető gomba alakú vagy kétfelé ívelő bővítmény (fríz) egészíti ki (Verhne Jabločnoe [Oroszország], Stara Igren’, Melitopol’ [Ukrajna]). A középrészt esetenként a többinél nagyobb kövek, máskor külön felmagasodó díszítmény emeli ki (pl. Kercs-Mithridates-hegy: a legszebb darab; Šipovo 2. kurgán: az egyetlen bronzdiadém, amelyet nem igazi rekeszek, hanem üvegberakások díszítenek). A leletegyüttesek (Jędrzychowice [Lengyelország], Šipovo, Melitopol’ stb.), az egyéb tárgytípusokon is megtalálható technika és díszítés („polikróm stílus”), valamint stratigráfiai megfigyelés (Dulceanca [Románia], ahol 3–4. századi gót telepbe beásott sírban fordult elő) a hun uralom korára keltezik. A hun diadémok eredete vitatott, egyesek a meotisi szkíta és a bosporusi viseletből, mások a szkíta kori Ázsiából és a hiung-nu kori Kazaksztánból igyekeztek levezetni. Valószínű, hogy a Duna-vidékiek stílusa Volgán túli területek iráni–barbár hagyományaiban gyökerezik. Az ismert hun diadémok száma kb. 25 (egyes töredékek meghatározása nem bizonyított). Elterjedési területük kirajzolja a hun birodalom előkelő steppei családjainak biztonságos lakóhelyeit: jelentős számuk származik Kazaksztánból és a Volgától keletre lévő sávból, zömük mégis a Fekete-tenger északi partvidékét kísérő füves pusztákon került elő. A román alföldön már kevesebb található (Buhăeni, Gherăseni), Magyarországon egyetlen biztos sírleletből ismerjük (Csorna). Itt figyelték meg először in situ, női sírban a koponyán, viseleti módját azóta több lelet igazolta (Šipovo, Gherăseni [Románia] torzított koponyával, Berezovka, Kara-Agač [Kazahsztán]). Többségük bizonyosan nők sírjából származik, az ünnepélyes-reprezentatív női viselet része volt. Feldarabolt és másodlagosan felhasznált töredékéről is tudunk (Jędrzychowice, Dulceanca). A germánok nem vették át, a hun uralom bukása után legalábbis ebben a sajátos formában viselete megszűnik.

Irod.: Kovrig, Das Diadem von Csorna 107–145; Bóna, Das Hunnenreich 147–149.

Tomka Péter

Hun üstök A legszembetűnőbb tárgy, amely az Ázsiából Európa szívéig vezető hun mozgalomhoz köthető. A nagyméretű, 50–100 cm magas, nyújtott hengeres testű, két- vagy négyrészes formába öntött, tölcsérszerű lábon álló réz-bronz edények két szögletes füle a perem fölé emelkedik, ezeket gyakran gombaszerű, félköríves fejű díszek koronázzák, a díszítés a peremen is folytatódhat. A hun üstök testét 1–3 éles borda osztja négy mezőre, amelyeket az üst nyakán vízszintesen körülfutó bordák zárnak le, ezekről néha rojtszerűen elrendezett kerek karikákban végződő plasztikus díszek nyúlnak le. A nyak és perem gyakran tölcséres, esetenként perem-gallér rekeszekre osztva tagolt. Hun kori datálásukat együtt talált tárgyak (Jędrzychowice, Makartet [Ukrajna]), illetve stratigráfiai helyzet (Intercisa, Sucidava [Románia]) biztosítja. Eredetük – különleges készülési módjuk, formájuk, díszítésük alapján – Belső-Ázsiába, a hiung-nu uralom alatti területekre vezet. Elterjedésük az Obtól Troyes-ig a hun uralom legnagyobb kiterjedését illusztrálja. A több mint 20 üstlelet zöme az európai hun nagyhatalom két katonai központjában, a román síkságon és a Kárpát-medencében csoportosul. Ritka az épségben előkerülő példány (Desa-Ciuperceni [Románia], Šestači [Moldova]), nagyobb részük töredékes, szándékosan rongált (pl. a legelőször talált jędrzychowicei; a ioneşti, a törteli, amely a legnagyobb méretű; a hőgyészi, a Várpalota környéki vagy az ivanovkai). Legtöbbjük kis mélységből, véletlenül került elő. Több lelőhelyről csak kisebb töredékek (főleg fülek) ismertek, pl. Troyes vidéke, Benešov [Csehország], Hotărăni, Boşneagu [Románia] (150 cm mélyre elásva találták), Makartet (halotti áldozat részeként). Külön említhetők a római erődök területéről származó töredékek. Vitatott, hogy mire használták a 30-50-100 literes, díszes kivitelű hun üstöket. A vélemények: kultikus cselekmény, áldozat, temetkezés, ünnepi lakoma nem zárják ki egymást, hiszen lehetséges, hogy a temetés utáni ünnepi halotti tor edényeit a halotti áldozat során megrongálva juttatták a másvilágra. Nem kínál végleges megoldást a dél-szibériai sziklarajzokkal (Kyzyl-kaja) való összevetés sem. A hun üstök mérete és formája inkább folyadék tárolására-keverésére, mintsem főzésre utal. Lóra nem málházhatták, szállításuk nyilván kocsin történt. Eltérően ítélik meg az üstök díszítésének jelentését is. A gomba alakú nyúlványokat interpretálták „pseudo-fibulaként”, a bordákkal tagolt mezőket és a rojtmintát textil vagy csüngődíszek utánzataként, a felerősítésre(?) szolgáló kötelekre utaló motívumként, mindkettőt az edény „rangemelése” („megkoronázása”) jeleiként, a nyúlványokat stilizált világfa ábrázolásaként. Az utóbbi, samanisztikus tartalmat feltételező magyarázatnak a legalaposabb az indoklása, hiszen a motívum megjelenik egyes hun diadémokon, amelyek helyén koreai halotti koronákon valóban fák ábrázolásait találjuk. A díszek száma( 2×5, 2×6) az üst tulajdonosának rangjára utalhat.

Irod.: I. Kovrig, Hunnischer Kessel aus der Umgebung von Várpalota. FolArch 23(1972), 95–121; R. Harhoiu – P. Diaconescu, Hunnischer Kessel aus Muntenien. Dacia 28(1984), 99–116; Bóna, Das Hunnenreich 140–146, 240–241, 275; uő, A hunok 131–139, 217–219.

Tomka Péter

* * *

Bakodpuszta – „Puszta-Bakod” (Dunapataj, Bács-Kiskun megye) 1859. szeptember 22-én a kalocsai érsekség bakodi uradalmában iskolaépület alapozásakor dúsgazdag sírleletekre bukkantak, amelyeket Kunszt József érsek a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott. A sírhelyek közelében 1865-ben emlékoszlopot állítottak fel, innen ismert a pontos lelőhely: Bödpuszta. Az aranylelet azonban „Puszta-Bakod” néven vált ismertté és híressé, ez indokolja a név megőrzését. A sírok helyét 1970-ben sikerült megtalálni.

A rangosabb fejedelemnő, minden bizonnyal királynő, sírjából (1. sír) a hun kori Európa leggazdagabb női ékszeregyüttese került elő: sodrott arany nyaklánc rekeszdíszes arany csüngőkkel, vadkanfejekkel díszített gránátberakásos arany karperecpár, ékkő berakásos súlyos, nagy aranycsat, aranygyűrűk és fátyol aranylemez díszei. A sír különlegessége még az edény, római horpasztott falú serleg barbár utánzata, besimított halszálkamintákkal díszítve. Kiemelkedő gazdagságú volt a szomszédos női temetkezés (2. sír) hun kor utáni ékszeregyüttese is: vörös gránátgömbökkel tagolt arany nyakék, félhold és szív alakú csüngődíszekkel, rekeszes aranygyűrűk, vörös kőberakásos arany poliéder gombos fülbevalók. Egy kissé távolabb eltemetett udvarhölgy ékszerkészlete még mindig vetekszik a korszak leggazdagabb nemesasszonyainak viseletével (3. sír): nagyméretű ezüst lemezfibula ékkövekkel is díszítve, kisméretű ezüst fibulapár, poliéder gombos ezüst fülbevalók.

Az ékszerek készülése és viselése 430–470 közé keltezhető, az 1–2. sír aranyai jórészt még a hun korban készültek. Bár a karpereceknek, gyűrűknek és az 1. sír nyakláncának közeli rokonai vannak Kijev és Odessza környékén és a Krímen, nem biztos, hogy keleten készültek. Valószínűbb, hogy a hun központi orduban működtek keleti ötvösök, akiknek tevékenysége a hun kor után is követhető a gepida királyi udvarban (Apahida).

Mivel a hun uralom idején a régészeti leletek szinte teljes hiányából következtetve a Duna–Tisza közén nem volt számottevő település, az előkelő asszonyokat minden bizonnyal a hun uralom után temették el Bakodpusztán, ezt a 3. sír késői ékszerei igazolják. Az egykorú írott források szerint 455–470 között a Duna–Tisza köze délnyugati felében a szkírek éltek. Királyuk Attila hajdani hadvezére, Edika volt. Az ékszerek kora, stílusa, gazdagsága, a halottak viselete azt sugallja, hogy a bakodpusztai halottak a szkír királyi család nőtagjaival és udvartartásukkal hozhatók kapcsolatba.

Irod.: Fettich N., Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. Arch. Hung. XXXI. Budapest, 1951, 22–24, 120–123; Bóna, Das Hunnenreich 290–293; uő, A hunok 260–262.

Bóna István

Bátaszék (Iskola, Tolna megye) 1965-ben árokásás közben 70 cm mélyen talált hun áldozati lelet, amelynek közelében sem embercsont, sem másféle lelet nem volt. Az együttes darabjai: 96 cm hosszú kétélű kard keresztvassal, ékkődíszes hüvely és markolat díszítő aranyakkal s a kard díszgombjával, kisméretű reflexíj felső hosszabb végének aranylemez borítása, rekeszdíszes övcsat, egy valamivel kisebb kardszíjcsat és egy préselt aranylemez szíjvég.

Irod.: I. Kovrig, Pogrebenie gunskogo knjazja v Vengrii. Drevnosti èpohi velikogo pereselenija narodov V–VIII vekov. Moskva, 1982, 6–13; A. Gaál – H. Ubl, Katalog Severin zwischen Römerzeit und Völkerwanderung. Linz, 1982, 471–472; Bóna, Das Hunnenreich 184, 258, 277–279; uő, A hunok 170, 232–233, 249–250.

Bóna István

Csépán (Cepari, Tschepan, jud. Bistriţa-Năsăud [Románia]) A Nagy-Szamos-vidéki falutól délnyugatra, a Cîrligate/Horgos nevű határrészen 1958-ban egy nyugat–keleti tájolású, alig egy méter mély, gazdag női temetkezés látott napvilágot. Nyakát néhány üvegpaszta gyöngyből álló füzér díszítette, többi viseleti tárgya és melléklete arany volt. Övét ovális keretű és lemezű csat zárta. A bal karon, illetve csuklón a Kárpát-medencében a legelőkelőbb sírokhoz kötődő, kiszélesedő végű karperecet, jobb kezén egyszerű kivitelű gyűrűt hordott. Bal kezéhez obulust, II. Theodosius (408–450) keletrómai császár

429–430-ban kibocsátott solidusát helyezték. A gepida vagy esetleg más etnikumhoz tartozó sír így a hun korra, a 430–450-es évekre tehető.

Irod.: D. Protase, SCIV 10(1959), 475–485; uő, Ein Grab aus dem V. Jh. aus Cepari. Dacia 4(1961), 569–575; Bóna, ET 134.

Cseh János

Csorna (Győr-Sopron megye) A Téglagyár agyaggödrében, a város közvetlen délnyugati határában 1887-ben találták észak–déli tájolású, 180 cm mély sírban, női csontváz koponyáján a Magyarországon eddig egyetlen hiteles hun diadémot. Rekonstruált hosszúsága 28,9 cm, szélessége 3,6–4,2 cm. Eredetileg bronz alátétre hajtották rá a vékony aranylemezt, amelyet négy sorban 120 gránátlappal, középen karneollal, szélei felé 24 borostyánkővel kitöltött rekeszek díszítettek (a kiesett köveket zöld, illetve színtelen üveggel pótolták). Széleit és a három mezőt elválasztó sávokat préselt hullámvonal élénkíti. A diadémos sír nem volt magányos temetkezés, 1961-ben egymástól 5-8 méterre fekvő sírok néhány melléklete (korsók, bögrék, tál, csontfésű, kis fibula, lándzsacsúcs, harcikés) került a téglagyárból a győri múzeumba.

Irod.: Kovrig, Das Diadem von Csorna 107–145; Bóna, A hunok 247.

Tomka Péter

Györköny-Diósi rész (Tolna megye) 1820-ban egy másodlagosan felhasznált, földbe elásott római szarkofágban, hun kori temetkezés mellett talált öntött ezüst cikádafibula-pár. Előlapját rekeszekbe foglalt almandinokkal ékített köpeny borítja, szemei gránátok, nyakán filigrán (aranyhuzal) díszítés van. Az előkelő nő keleti (Fekete-tenger-vidéki) eredetét és viseletét tükröző, az összes ismert közt mindmáig legdíszesebb cikádák 1832-ben Jankovich Miklós gyűjteményéből kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150, I. t.; Hampel, Alterthümer I. 329, 820. kép, II. 7, III. 9. t. 1; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 45, 40. t. 4–5; Bóna, Das Hunnenreich 196, 286, XXV/92. t.; uő, A hunok 256.

Bóna István

Lengyeltóti (Somogy megye) 1976 októberében gödörásás közben a község belterületén a hun uralom (433–454) idejéből származó férfisírt dúltak fel. A hitelesítő ásatás megtalálta a sírgödröt, egyes csontvázrészeket és egy csizmacsatot in situ, további leletek a kidobott földből kerültek elő, nagy részüket a munkásoktól gyűjtötték össze. A sír tájolása észak–déli (eltérés nyugat felé 13°). Mélysége 286 cm, a gödör mérete 240×120 cm. A halottat díszruhájában, fegyvermelléklettel, (étel-)italáldozattal és lószerszámmal ellátva temették el, valószínűleg koporsóban (a korsó magasabb szinten, a koporsón kívül került elő). Viseletének fémrészei: ezüst övcsat, kisebb aranycsat, üvegpasztaberakásos arany cipőcsatok. Fegyvere hosszú kétélű vaskard keresztvassal, a kardszíjakat ezüstcsat, 3 db félhold alakú ezüstveret, két keskeny ezüst szíjvég és ezüst függesztőkarika díszítette, egy ezüstkarika ráhajtott füllel a kardhüvelyről származhat. Kérdés, hogy a (töredékes) csontfésű a viselethez tartozott-e. A lószerszámhoz is ezüstszerelékek tartoztak: a vaszabla elhajló végű ezüst pofarúdja, 43 nagyobb és 72 kisebb aranyozott félgömb alakú ezüstveret. Bronzcsat egészítette ki a felszerelést. Egyéb mellékletek:

kékpettyes üvegpohár (töredék), besimított fenyőgallymintás szürke korsó, ismeretlen rendeltetésű bronzlemez. A halott társadalmi helyzete messze elmarad a korszak aranyleletekkel ékes vezetőitől, ez azonban a sírlelet jelentőségéből semmit sem von le. Etnikumáról csak annyit állíthatunk, hogy a hun mozgalom során kerülhetett Pannoniába Keletről, esetleg a Kaukázus vidékéről.

Irod.: K. Bakay, Bestattung eines vornehmen Kriegers vom 5. Jahrhundert in Lengyeltóti (Komitat Somogy, Kreis Marcali). Acta ArchHung 30(1978), 149–172; Bóna, Das Hunnenreich 281; uő, A hunok 252.

Tomka Péter

Mezőberény (Békés megye) 1. E gazdag leletet négy részletben vásárolta meg a Magyar Nemzeti Múzeum 1884–1885-ben és 1887-ben. Nem dönthető el bizonyosan, hogy a feltehetőleg egy alkalommal előkerült tárgyak szükségképpen egyetlen sír mellékletei voltak-e. Az első közlők a község két végéből, különálló női és férfisírból származóknak tartották a tárgyakat. Később a leleteket – helyszíni kutatások és „együvétartozásuk” alapján – egyetlen hun kori női sír mellékleteiként értelmezték. Minden bizonnyal nőé lehetett a hatszögletes testű, gránátbetétes kerek rekesszel és granulációval ékes fülbevalópár; pontos párhuzama nem ismert, de ötvöseljárásainak és mintázatának finomsága késő antik műhelyre mutat. Nő is használhatta az e korban szokásos bronz pinzettát. Talán kisgyereké lehetett az igen kis átmérőjű, kiszélesedő végű arany karperec és a szintén parányi, aranylemezből készített, szemében és szárnyán kőbetétes cikádafibula is. (Az utóbbi a Childerich-sír „méheire” emlékeztet, de a legjobb párhuzama egy „Magyarország” lelőhelyű cikáda.) Két ráhajló peckű, gránát kőbetéttel díszített, téglatestű aranycsat a méretei miatt cipőcsat lehetett. (Kora a flonheimi és a kercsi csatok alapján az 5. század közepére tehető.) Övhöz tartozhatott két pajzs alakú aranyveret, egyikük T-függesztőfüles; a hun korban szokásos technikával, szegeccsel rögzítették a szíjra. Merev alapra, szintén szegeccsel erősítették fel azt a négy aranylemezt, amelyek filigrános, granulált díszítése a hun korban gyakori pikkely-, illetve spirálmintát követi. E tárgyak az 5. század közepére tehetők. A lelethez tartozónak mondtak egy kis, erősen kettőskónikus, besimított díszítésű edényt is, jó párhuzama a község területéről ismert; az 5. század végéről–6. század elejéről származik.

2. A Tücsökhalomban 1901-ben talált sírból származó „ezüst kőbetétes” csatról nem tudunk bizonyosat, de a jellegzetesen gepida, ékbenyomkodásos edényt ismerjük. Az 1971-ben itt feltárt 3 gepida sír egyikében fekvő nő pontkördíszes bronzfibulája, kő övcsüngődíszei és kettőskónikus edénye együtt a 6. század első felére keltezhetők.

Irod.: Pulszky F., ArchÉrt 5(1885), 100–102; Hampel, Alterthümer II. 44–46, III. 38. t.; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 47–49; Bóna, Das Hunnenreich 288–289.

Tóth Ágnes

Mojgrád (Moigrad, egykori Szilágy megye, ma jud. Sălăj [Románia]) Az 1912. évi nagy rézkori aranykincsbe vegyített, hunnak vagy gepidának tartott öt aranytárgy (rekeszdíszes övcsat és cipőcsat, kardfüggesztő, kardgomb, gyöngy) modern hamisítvány, a leleteknek nincs köze a népvándorláskorhoz.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 56–64; Bóna I., VMMK 18(1987), 95–113; uő, ET 188.

Bóna István

Murga (Tolna megye) A Murgán talált sírleletből múzeumba került egy szürke, hasas korsó, melynek füle a kihajló perem alatti gyűrűből indul; vállán függőleges egyenes- és zegzugvonalas, hasán pedig vízszintesen körbefutó, zegzugmintás besimítás díszíti. E kerámiatípus eredete a Pontus-vidéki késő antik–barbár és a Csernyahov-kultúra fazekasságára vezethető vissza. A Kárpát-medencében mind a hajdani Pannonia provincia területén, mind ennek határvidékén és a Barbaricumban is sűrűn előfordulnak hasonló példányok, ezért e korsótípus részben helyi készítésű. A murgai lelethez tartozott négy, aranylemezzel bevont, kerek karikájú ezüstcsat is. Közülük a négyzetes testűeket ovális, en cabochon befoglalású karneolok díszítik; a nagyobbik példány övcsat lehetett. A két kisebbik csat téglalap alakú testén szögletes köveket foglaltak rekeszekbe; ezek cipőcsatok lehettek vagy kard szíjazatát rögzítették. Hasonló csatgarnitúra a novogrigor’evkai temetőből ismert, a Kárpát-medencéből párhuzamként néhány nagyszéksósi díszlemez említhető. Hasonlóan díszített a timár-zalkodi csat középmezője, bár azt a már néhány évtizeddel később divatos ékvéséses mintával vették körül. A murgai lelet 5. század első felébe való keltezésének a kis, aláhajlított lábú ezüstfibula sem mond ellent. A szétdúlt sírban feltehetőleg előkelő férfi nyugodott.

Irod.: Wosinsky M., Tolna vármegye az őskortól a honfoglalásig. II. Budapest, 1896, 994–995; Hampel, ArchÉrt 16(1896), 95–96; Alföldi, Leletek a hun korszakból 79; Bóna, Das Hunnenreich 280–281; uő, A hunok 251–252.

Tóth Ágnes

Pannonhalma (Győr-Soporon-Moson megye) A Szélsőhalom keleti lejtőjén, a szőlőben alig 80 cm mélységből 1979-ben a steppei temetkezési szokások sajátos változata, külön elásott halotti áldozat került elő. A lószerszámok és fegyverek (2 aranylemezzel borított pofarudas zabla; a hun lószerszámok két garnitúrára való jellegzetes arany szíjelosztói és szíjveretei; nyeregkápadísz töredéke; egy egyszerű és egy aranyveretes markolatú, aranyrekeszekben almandinberakással borított keresztvasú, pikkelydíszes aranylemezekkel díszített hüvelyű kétélű díszkard; két véglemezből és a markolatlemezből álló teljes – mint ilyen, eddig egyetlen – arany íjgarnitúra; feltehetően korbácsnyelet borító aranyfólia szalag) a hun halotti áldozatok szokásos összetételének felelnek meg. Az unikális fegyverek és a lószerszám, valamint a temetkezési szokás tulajdonosuk hun voltát és előkelő rangját tanúsítja. A tárgyak párhuzamai, lelőkörülményei a hun uralom (Pannonia I. esetében 434–454) idejére való keltezését bizonyossá teszik.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 423–488; Bóna, Das Hunnenreich 279–280; uő, A hunok 250–251.

Tomka Péter

Pécs-Nagykozár-Üszögpuszta – „Pécsüszög” (Baranya megye) 1900-ban szőlőforgatás közben 70 cm mélyen, az agyagréteg határán talált hun áldozat. Ember- vagy állatcsont, égett csontmaradvány nem volt a közelben. Annak ellenére, hogy a teljes lelet már eredetileg sem került múzeumba (s azóta is fogyott, csonkult), az egyik legteljesebb áldozati együttes. A leletek: kard aranylemez tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj hosszabb végének aranylemez borítása, vas kopjacsúcs, 4 db háromélű nyílhegy, aranyozott pálcarudas vaszabla, nyereg első kápájának és nyeregdeszkájának hálómintás aranylemez borításai és a hátsó kápa arany szegélydísze, ló fejkantárának levél és félhold alakú arany csüngődíszei és téglalap alakú – részben rekeszekkel díszített – szíjveretei, préselt arany szíjvégek, ezeken kívül egyelőre nem ismert rendeltetésű díszített aranypántok és sima borítólemezek.

Az aranylemezeken nincs égésnyom, halotti vagy áldozati máglyán sosem voltak. A lelet kora a 434–454 közötti két évtized.

Irod.: Hampel J., ArchÉrt 20(1900) 98–107; Alföldi, Leletek a hun korszakból 76; Kiss A., ArchÉrt 108(1981), 79–80; Bóna, Das Hunnenreich 180, 257–258, 276–277; uő, A hunok 169–170, 232, 248–249.

Bóna István

Rábapordány (Győr-Sopron-Moson megye) A falu közvetlen dél-délnyugati határában jellegzetes dombhát északi lejtőjén 1886 óta kerültek elő alkalmi homokvétel során népvándorlás kori sírok. A domb neve tulajdonosaival változott, utoljára Patyi-dombként ismert. Patyi József a domb lábánál gyümölcsfaültetéskor találta azt a gazdag keleti germán női sírt (kincset?), amelynek leletei 1926-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba jutottak. Az aranylemez borítású, gránátköves rekeszekkel díszített ezüst fibulapár, a levél alakú préselt aranylemezekből, balta alakú ezüstcsüngőkből, ezüst-, borostyán- és fehér pasztagyöngyökből álló nyakék, 21 ép és 3 törött ezüstkarika, ezüstszálakból font és poncolt csüngőkkel díszített karperec(?), ezüst piperekészlet az 5. század első harmadára keltezhető. Hasonló ékszereket az osztrogótok és alánok vezetőinek asszonyai viseltek.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 72–74; Bóna, Das Hunnenreich 272–273.

Tomka Péter

Sáromberke (Dumbrăvioara [jud. Mureş, Románia]) A ritka, tömör aranyból készült cikádafibula magas méltóságot jelölhetett. Szemei rekeszekben ülő kerek gránátok; fejét arany sodronyutánzat, testét bevésett halszálkaminta és köröcskék, az erősen kifelé ívelő, csúcsos végű, alul lekerekített szárnyait érintő vonalakkal összekötött körök és kisebb köröcskék ékítik. Kétféle, a korra egyaránt jellemző ötvösdivatot egyesít magában: a szárnyak formája, vésett-poncolt díszítésének mintái az ún. Untersiebenbrunn–Coşovenii de Jos–Kačin-kör ezüst lószerszám-díszítményeire és az ugyanezen körhöz tartozó rábapordányi eskügyűrű csüngőire hasonlítanak. A gránátrekeszek és az aranysodrony pedig az említett kör arany ékszereinek jó párhuzama. A fibula a 4–5. század fordulója körüli évtizedekben készült, s a Pontus-vidéken élt vagy tanult mester keze munkája.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 49; Bóna, Das Hunnenreich 287; uő, A hunok 257.

Tóth Ágnes

Szeged-Röszke-Nagyszéksós (124. tanya, Csongrád megye) Az első leleteket – a színes népi híradás szerint „talicskaszámra” – 1912-ben szőlőtelepítés közben találták itt, egy részük már akkor múzeumba került. 1926-ban egy korlátozott terjedelmű ásatás során Móra Ferenc 93 aranytárgyat talált „egy csomóban, csontváznak vagy temetkezésnek minden nyoma nélkül”. 1934-ben, újabb jelentős leletek felbukkanása után a lelőhely környékét alaposan átkutatták, 80 cm mélyen azonban mindenütt szűzföldre találtak. Évtizedeken át kallódó darabokkal együtt mára a múzeumba került nagyszéksósi aranytöredékek száma megközelíti a 200 darabot. Kiemelkedik közülük egy csonka mivoltában is 40 dekagrammos tömör arany nyakperec és hét különböző méretű és alakú tömör aranycsat. A többi leletek jórészt csonkák vagy töredékesek: pikkelymintás nyereg- és kardhüvelydíszek, különböző alakú és

méretű préselt vagy rekeszdíszes lószerszám-ékítmények, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények sima és rekeszdíszes aranypántjai és „köldökei”, összeégett elektroncsésze és egy szintén összeégett, áttört oldalú perzsa elektronkehely. A nagyszéksósi lelet valamelyik hun nagykirály vagy főméltóság halotti áldozatának elföldelt maradványa, kora 424–454 közé tehető.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 17–42; B. Kürti, Fürstliche Funde der Hunnenzeit aus Szeged-Nagyszéksós. Germanen, Hunnen, Awaren. Nürnberg, 1988, 163–166, 178–180; Bóna, Das Hunnenreich 187–188, 284–285; uő, A hunok 173–174, 254–256.

Bóna István

Tóti (Bihartóti, Tăuteni-Bihor, Tăuteu, Tăuteu-Bihor, jud. Bihor [Románia]) A község határában 1970 nyarán és telén (hitelesítő ásatás) két ezüstedény került elő csekély, 30-40 cm mélységben. A lelőhelyen égésnyomokat (faszén) is megfigyeltek. A figurális (Neptunus, Minerva, Bellerophon, Hermes), palmettás és geometrikus díszítésű, trébelt-préselt (au repoussé technika) lemezekkel borított nyúlánk ezüstkorsó és zömök aranyozott ezüstkanna keleti, bizánci ötvösremek. Koruk a 4. század második fele és az 5. század első fele, zsákmányként vagy ajándékként-adóként juthattak a Kárpátok térségébe. Időrendi és topográfiai szempontból az együttes a szilágysomlyói kincsleletekhez áll közel, maguk az edények az Apahida–Conceşti–Pietroasele-körhöz kapcsolódnak. A lelőkörülmények alapján egy, a hun korban megfigyelhető rítusra, halotti áldozatra lehet gondolni, mely kifejezetten keleti eredetű. Hun meghatározása mellett gepida összefüggése sem zárható ki.

Irod.: S. Dumitraşcu, Tezaurul de la Tăuteni-Bihor. Oradea, 1973; L. Roşu – R. Florescu, in: Dicţionar enciclopedic de arta veche a României. Bucureşti, 1980, 330; D. Gh. Teodor, Romanitatea Carpato-Dunăreană şi Bizanţul în veacurile V–XI e. n. 1981, 30–31; Bóna, Nibelungenlied 300–312.

Cseh János

Törtel (Pest megye) Hun rézüst. Az 1869 tavaszán a Czakó-halom mellett talált legelső s máig legszebb hun üst, kormosan, sérülten, töredékekben került elő egy áldozóhely közeléből. Nemcsak a legnagyobb s legsúlyosabb a mintegy 20 hun üst között, de díszítése is a leggazdagabb, hozzá hasonló csak a mauriacumi csatatéren, Troyes mellett talált üsttöredék lehetett. Magassága 90 cm, súlya 41 kg. Már a legelső publikáció népvándorlás korinak határozta meg.

Irod.: Rómer F., ArchÉrt 2(1870), 290–292; Bóna, Das Hunnenreich 275; uő, A hunok 247.

Bóna István

Untersiebenbrunn (Bez. Gänserdorf, Niederösterreich, Ausztria) Az észak–déli tájolású 1. sírt 1910 januárjában dúlták szét. A kutatás nagyobb része ezt a leletet máig – az egykorú antropológiai vizsgálatra támaszkodva – fiatal nő sírjaként értelmezi, bár egy újabb vélemény szerint egy igen előkelő férfi mellékletei is kiválaszthatók belőle. Figyelemre méltó, hogy néhány jellegzetes női ékszertípus kétszer fordul elő a leletben (fibulapárok, nyakláncok). A fibulapárok közül a díszesebbik aranylemezzel bevont ezüstöntvény, polychrom stílusú (fontosabb párhuzamai: Szilágysomlyó, Völc, Rábapordány, Regöly, „Airan” [Moult-Argences, Franciaország]). Az egyszerűbb fibulák ezüstlemez-öntvények, félkörös, illetve háromszöges rugólemezzel; előképeik a Marosszentanna–Csernyahov-kultúrából ismertek. A két nyaklánc több aranyszálból fonott, egyikük a hochfeldenihez, kercsihez,

bakodpusztaihoz hasonló jégcsapcsüngőkkel; a másik rekeszes zárótaggal ékes. A kígyófejes, kőberakásos arany karperecpár (a regölyihez hasonló), az ezüst stílustű, az arany gyűrűpár és a gömbös, harangcsüngős arany fülbevalópár a késő antik hagyományban gyökerezik. A női viselet kelléke az e korban szokásos bronz piperekészlet, a vaskés s a szarmata–alán eredetű aranyflitteres fátyol is (az utóbbihoz: Kercs, Bakodpuszta, Lébény, Regöly, Hochfelden, „Airan”). A sírból durvább, kék szövetmaradványok is előkerültek. A halott mellé törötten került a sugaras hátú, fehérbronz tükör. Italmellékletre mutat a római üveg füles korsó és üvegpohár. Férfi mellékleteként értelmezhetők az aranytorques, az arany cipőcsat, a kard szereléke, melyek a Fekete-tengertől Nyugat-Európáig előforduló típusok. A vaspántok koporsós temetkezésre mutatnak. A sír lószerszámaihoz három zabla, számos csat, kerek és négyzetes, csüngős veretek tartoznak; valamennyi azonos stílusban, pecsételt dísszel, bronzlemezből készült. (Szinte azonos a környékbeli Kronbergből előkerült néhány darab; de hasonlók a román és lengyel síkságról is ismertek: Coşovenii de Jos, Kaşin [Románia], Zamość [Lengyelország].) Az untersiebenbrunni észak–déli tájolású 2. sírban az első temetkezéstől 5-6 méterre kislány nyugodott; aranyflitteres öltözékét két vésett díszű cikáda fogta össze, nyakát üveg- és borostyángyöngy díszítette. Vele adták púpos hátú csontfésűjét, sugaras hátú tükrét, ezüst piperekészletét, vaskését. Kézzel formált bögrét és késő antik, kékpöttyös üvegpoharat tettek melléje. E kiemelkedő gazdagságú, magas társadalmi állású, egymással feltehetőleg rokoni kapcsolatban álló személyek temetkezésének egyes melléklettípusai a Kaspi- és a Fekete-tenger mellékétől, a Volga-vidéktől Nyugat-Európáig és Észak-Afrikáig követhetők; a legtöbb hasonló összetételű lelet mégis az Azovi-tenger partján és a Kárpát-medencében található. A kercsi katakombák pénzzel datált leletei alapján tehetjük korukat az 5. század első felére. Ennek megfelelően a kutatás újabban az untersiebenbrunni kört (Lébény, Regöly) gót–alán–hun etnikummal hozza kapcsolatba, és fellépését a hun mozgalommal magyarázza. Az Untersiebenbrunnban eltemetettek etnikuma nem dönthető el, mivel hasonló összetételű anyagi kultúrát hoztak magukkal a hunok által Kelet-Európából kimozdított alánok–gótok és a nyomukban járó hunok és alán–keleti germán alattvalóik.

Irod.: W. Kubitschek, Grabfund in Untersiebenbrunn (auf dem Marchfeld). JfA 5(1911), 32–74; E. Keller, Bemerkungen zum Grabfund von Untersiebenbrunn. Germania 54(1967), 109–120; O. F. A. Menghin, Germania 46(1968), 125–126; A. Kaltofen, BAR-IS 191(1984), 304–308. – Újabban hun kori eredetét és korát képviselik: H. Friesinger (– B. Vacha), Die vielen Väter Österreichs. Wien 1987, 54–58. és Bóna, Das Hunnenreich 153–166, 255–256. – az 1. sír férfi mellékletei alán hatással magyarázhatók.

Tóth Ágnes

„Vértes Szent György puszta” (Ma Alcsútdoboz-Szentgyörgy, Fejér megye) 1838-ban talált hun arany övcsat, kardszíjcsat és csizmaszíjcsat. Minden bizonnyal egy hun áldozati lelet darabjai, amelyek változatos rekeszdíszítéseikkel nemcsak a 21 Közép-Duna-vidéki rokon lelet közül emelkednek ki, hanem a mintegy 50 hasonló hun kori aranycsat közül is. Az 1847-ben József főherceg hagyatékából a Magyar Nemzeti Múzeumba került, azóta sokszor közölt csatoknak a lelőhelye korábban nem volt ismert.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 34. t. 6, 8–9; Bóna, Das Hunnenreich 286–287.

Bóna István

Völc (Velţ, Velz, Wöltz jud. Sibiu [Románia]) 1905-ben a Kis-Küküllő környéki falu térségében gazdag kora népvándorlás kori temetkezésre bukkantak. Az előkelő nő ruháját a vállakon egy-egy nagyobb, arany-ezüst, egész felületén különálló, háromszögű rekeszekben ülő ékkövekkel ellátott (cabochon-

cloisonné technika) és filigránnal keretezett fibula ékítette. Hasonlók találhatók pl. a rábapordányi, a regölyi és a szilágysomlyói leletegyüttesben. Füleiben poliéder gombos, ékkődíszes arany fülbevalókat viselt. A borostyángyöngy a nyaklánc része lehetett, de tartozhatott a brossokhoz is. A síregyüttesben két egyszerű, ovális ezüstcsat található még, amelyek az övre vagy a lábbelire utalnak. Az 5. század első felére, a hun korra datálható temetkezés a gepidákhoz vagy más népcsoporthoz köthető.

Irod.: László Gy., Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1(1941), 122–128; Bóna, ET 133.

Cseh János

* * *

Alarik (ala-ríks ’az egész nép/mindnyájunk királya’) Vizigót király a Balth nemzetségből (391–410). 395-ben népével a hunok elől Hellasba vonult, ahol pusztulás kísérte útját (Piraeus, Korinthos, Argos, Sparta, Olympia feldúlása). 397-ben Stilicho kiszorította a Peleponnesosról, átkelt Epirosba, ahonnan a hun Uldin Duna-vidéki feltűnésekor, 401-ben Itáliába menekült. Aquileia sikertelen ostroma után, az akkori főváros, Mediolanum (Milánó) mellett elhaladva Gallia felé tartott, de 402. április 6-án Pollentiánál (Pollenzo) Stilicho megverte és visszafordította, majd miután augusztusban Veronánál újabb vereséget mért rá, kiparancsolta Itáliából. Serege ezután „Dalmácia és Pannonia közt” állomásozott mint a rómaiak szövetségese. Stilicho bukása (408. augusztus 22.) után Alarik októberben ellenállás nélkül Rómáig hatolt és megsarcolta a várost. 409-ben Athaulf seregével megerősödve ismét Rómáig nyomult, amelyet harmadik támadásakor, 410. augusztus 24-én árulással elfoglalt. Mindössze három napos római tartózkodás után népével Szicílián át Afrikába kívánt menekülni, útközben a calabriai Cosentia városánál érte a halál. A római kormányzat Alarik támadása elől menekült 402-ben Ravennába, ahol egészen 450-ig maradt.

Irod.: K. Düwel, RGA I. 127–128; Martindale, PLRE 2, 43–48.

Bóna István

Athaulf/Atavulf (atavulf ’apafarkas’) Seregvezér, majd a vizigótok királya (410–415). 402–408 között egy gótokból és más néptöredékekből álló sereggel Pannonia Prima (= Superior) területén szállt meg, ahonnan sógora, I. Alarik hívására 409-ben Itáliába vonult. 410-ben a vizigótokkal elhagyta Itáliát, 413-ban elfoglalta Narbonát (Narbonne), ahol 414-ben feleségül vette Honorius császár gót fogságban lévő húgát (féltestvérét), Galla Placidiát. 415-ben Barcianóban (Barcelona) megölték.

Irod.: R. Wenskus, RGA I. 464–465; Martindale, PLRE 2, 176–178.

Bóna István

Ardarik A gepidák királya (440-es évektől), nevének jelentése ’Földek királya’. Talán még Bleda megbízásából került népe élére, ahol olyan sikeresnek bizonyult, hogy Attila idejében ő volt az egyetlen vazallus király, aki „esze és hűsége” miatt a hun fejedelmi tanács tagja lehetett. Seregével részt vesz Attila 447., 451. és 452. évi hadjárataiban. 455-ben felkel Ellak nagykirály ellen s a Duna-vidéki népeket (rugiak, szvébek, herulok, szarmaták) megnyerve a gepidák szövetségesének, a Nedao folyó

menti csatában legyőzi a hunokat és osztrogót szövetségesüket. A megvert hunok keletre menekülnek, a győztesek ligája felszabadul a hun uralom alól. Győzelme után Ardarik és gepidái megszállják a korábban a hunok szállásterületének számító, Köröstől délre fekvő Alföldet, a Szamostól délre fekvő Erdélyt és Olténiát, és szövetségre lépnek Marcianus (450–457) keletrómai császárral. Ardarik további sorsa nem ismert, de dinasztiája valószínűleg közel egy évszázadig uralmon marad (Omharius, Gunderik, Elemund). Ardarikot és közvetlen utódait, az ott talált királysírok feltűnő gazdagságából következtetve, Apahidán temették el.

Irod.: R. Wenskus, RGA 1, 397–398; Martindale, PLRE 2, 138.

Bóna István

Arikan/Erekan A helyes névalak valószínűleg Arykan, Attila hun király első és főfelesége, a fejedelemasszony. Nevének jelentése a török „Szép fejedelemnő”. A hunok germán alattvalóinak nyelvében és korai irodalmában Herka-Kreka-Krekan (ez talán a török ’feleség-úrnő’) alakban szerepel, ezt veszik át középkori krónikásaink s ebből származik az újkori magyar Réka név. Arikan maga is vezető szerepet töltött be a hun birodalomban, Attila székhelyén fából épített toronyszerű palotája volt, amelyben kötelező, de legalább is illendő volt tisztelegni a külföldi követségeknek. Arikan nagyszámú női kísérettel és szolgaleánnyal élt a palotában. Már Attila hatalomra jutása előtt is főfeleség volt, legidősebb fiát, Ellakot 449-ben az akatzirok királyává iktatja be Onegesius. A nagyfejedelmi méltóságot is az elsőszülött Ellak örökölte. Attila halála után a hatalom és az utódlás csak Arikan fiai között volt vita és küzdelem tárgya, Attila más feleségeitől született gyermekeinek nevét sem ismerjük.

Irod.: O. Pritsak, Harvard Ukrainian Studies 6(1982), 428–486; Martindale, PLRE 2, 400 „Erecan”; Bóna, Das Hunnenreich 33, 71; uő, A hunok 32, 72.

Bóna István

Attila Mundzsuk fia (szül. 410 körül, †453), a hunok másodfejedelme, majd nagykirálya. Neve a török/gót: Ata ’Atya’ gót kicsinyítő képzővel: ’Atyácska, Atyuska’. 434–445 között az Al-Duna és a Fekete-tenger körüli hunok fejedelme, székhelye a Bodza/Buzău folyó völgyében volt, a hozzá igyekvő keletrómai követségek vagy Odessosig (Várna [Bulgária]) hajózva Durostorumon (Silistra), vagy Carsium erődjén és révjén (Scythia Minor/Dobrudzsa) át érték el. 435-ben bátyjával, Bledával együtt részt vesz a margusi béketárgyalásokban. Miután a keletrómai udvarral tervezett különalkuja meghiúsult, 441-ben bekapcsolódott Bleda keletrómai háborújába, hadai Ratiariánál kelnek át az Al-Dunán. Az erődvárosban zsákmányolt római ostromgépek nagy szerepet játszottak több város (Naissus, Serdica, Philippopolis) bevételében, a 442-ben vívott thraciai chersonesosi csatában Attila a hun hadak egyik vezére. 444 végén vagy 445 elején katonai kísérete és germán vazallus fejedelmek segítségével erőszakkal kerül a nagykirályi méltóságba, Bledát állítólag saját kezűleg ölte meg. Mivel Attila személyében a háborús párt került uralomra, a viszony a hunok és a két római birodalom között uralma kezdetétől fogva feszültté válik. Aetius 446-ban magas jövedelemmel járó nyugatrómai katonai főparancsnoki címmel és Savia tartomány átengedésével igyekszik Attila támadókedvét csillapítani. 447 tavaszán, arra a hírre, hogy Konstantinápoly falait egy földrengés romba döntötte, Attila a Balkánra zúdítja hadait, köztük első ízben a germán szövetségeseket, de célját, Konstantinápoly bevételét nem tudja elérni. Békét kötnie sem sikerült a keletrómaiakkal, akik Attila túlzó területi követeléseit elutasítják. Az egyik követség tagjaként járt Attila tiszántúli ordujában 449 őszén a panioni Priskos, akinek Attila és a hun udvar leírását köszönhetjük. Nyugatrómai háborús előkészületei miatt Attila engedni kényszerül Konstantinápolynak, „Anatolius második békéje” (450 eleje) a 443. évi békeszerződés megismétlése, amelyet azonban II. Theodosius császár halála (450 július) után az új

keletrómai császár, Marcianus (450–457) nem hagy jóvá, végleg beszünteti az aranytributum fizetését s kitiltja a hunokat a római piacokról.

451 tavaszán Attila a szövetséges germán népek (gepidák, osztrogótok, rugiak, szkírek, türingek, frankok egy része stb.) hadaival Galliára támad és a Liger/Loire mellett fekvő Aureliani/Orléans városerődöt, egy fontos hídfőt kezdi ostromolni. Aetius és a vizigót I. Theodorik király hadai azonban felmentik a várost s visszavonulásra kényszerítik Attilát. Csatára az antik Tricassis/Troyes város előtti mauriacumi mezőkön (a „catalaunumi”/champagne-i síkon) kerül sor, s bár a küzdelem döntetlenül végződik, Attila végleg visszavonul. A következő tavasszal (452) Attila Észak-Itália ellen támad, hosszú ostrommal beveszi a még soha el nem foglalt Aquileiát, majd Mediolanumig (Milánó) nyomul. A hadait pusztító pestis és az éhség miatt kénytelen visszavonulni és a Mincio folyónál fegyverszünetet kötni a nyugatrómaiakkal – a Róma városi követség tagja volt I. Leó (Nagy Szent Leó) pápa is, akinek Attilával való találkozását és szerepét a legendák később eltúlozták. Az itáliai hadjárat idején Marcianus keletrómai császár csapatai hátba támadják a hunokat, Attila kétfrontos háborúba keveredett. Egy sikertelen béketárgyalási kísérlet után újabb keletrómai háborúval fenyegetőzött, erre azonban már nem került sor, mivel 453 tavaszán Attila székhelyén orrvérömlésben meghalt. Ünnepélyes, minden ízében ázsiai hun halotti szertartás után Attilát titokban temették el a pusztaságban, valószínűleg a Duna–Tisza köze homokbuckái között. A nagykirályi méltóságot Arikantól született legidősebb fia, Ellak örökölte.

Attila szövetségesi rangra és méltóságra emelte a hun birodalom különböző népeinek vazallus királyait, emléke ezért számos nép, főleg uralkodó dinasztia körében legendássá, sőt mitikussá vált, a mondákban Attila királyok gazdájává, dinasztiák ősévé lett. Ugyanakkor Gallia és Itália elleni pusztító háborúi miatt Nyugat-Európa népei számára mindmáig ő a „keleti barbarizmus” jelképe. Késői keresztény legendákban tűnik fel Attila „Isten ostora” elnevezése, életében nem nevezték így, halála után született az „Európa elárvítója” elnevezés is.

Irod.: R. Wenskus, RGA 1, 467–469; Martindale, PLRE 2, 182–183; Bóna, Das Hunnenreich 33, 54–99, 203–206; uő, A hunok 32, 52–92, 187–190.

Bóna István

Balamber Az Európában megjelenő hunok első nagykirálya a 370-es években. Vezetésével győzik le a hunok az alánokat és Hermanarik osztrogót birodalmát. Balamber a hozzá csatlakozó osztrogót herceg, Gesimund segítségével veri le az Erak folyó menti csatában Vithimir/Vinithariust, a még ellenálló osztrogótok királyát, akit – a hagyomány szerint – nyíllal homlokon talált. Az utóbbi lányát, Vadamerkát is besorolta feleségei közé. A Balamber névnek nincs köze a gót Valamer névhez.

Irod.: Jordanes, Get. 130, 248–249; Jones – Martindale – Morris, PLRE 1, 145; Bóna, Das Hunnenreich 12–13, 33; uő, A hunok 12–15, 32.

Bóna István

Bleda/Blida Gót szokás szerint becézett formában Blaedila, eredetileg talán Bildä/Blidä török ’Bölcs uralkodó’, a hunok nagykirálya, Mundzsuk idősebb fia, Ruga nagykirály unokaöccse (szül. 408 körül, †444/45). 434-től főfejedelem, aki azonban kezdettől fogva kénytelen volt a hatalmon osztozkodni harcias öccsével, Attilával. Bleda a tiszántúli központi hun orduban székelt, a székhely jórészt az ő korszakában épült ki. Politikai mesterműve a keletrómaiakkal kötött margusi (ma Orašje [Szerbia]) békeszerződés (435), amelyet Bleda és Attila lóháton ülve tárgyalt meg s diktált. A béke súlyos feltételeket és terheket, köztük évi 700 font arany megfizetését rótta a Keletrómai Birodalomra. A perzsa

és vandál háborúba bonyolódó keletrómaiak európai meggyengülését kihasználva s élve a Nyugatrómai Birodalom katonai vezetőjéhez fűződő barátsággal (Aetiust fia, Carpilio képviselte a hun udvarban). Bleda 440/41-ben sikeres háborút vívott az Al-Duna mentén. Vezetésével foglalták el a hunok Viminaciumot (Kostolac), Margust, Singidunumot (Belgrád) és Sirmiumot (Sremska Mitrovica), s az utóbbival együtt Pannonia Secundát (Szerémség). Ezután a hadjáratba bekapcsolódó Attilával együtt megostromolják és beveszik a Középső-Balkán városait, 442-ben pedig a thraciai Chersonesoson (Gallipoli-félsziget) nagy győzelmet aratnak az Aspar vezette keletrómai sereg fölött. Bleda a hun sikereket a 443-ban megkötött békében („Anatolius első békéje”) biztosította, a hun birodalom ekkor jutott hatalma és gazdagsága csúcsára. Konstantinápoly kénytelen volt egyben 6000 font arany „kárpótlást” fizetni, az évi tributum pedig 2100 fontra növekedett. A higgadt, vidám természetű nagykirályt 444 végén vagy 445 elején Attila meggyilkolja és „és népeit arra kényszeríti, hogy neki engedelmeskedjenek”. Bleda nevét a középkori magyar krónikások Buda alakban használták, így került be szépirodalmunkba is. Az Ó-Budának nevet adó Buda valójában középkori magyar személy, aki a krónikásoktól, Bledának majd Attilának tulajdonított aquincumi római romvároshoz tapadó hiedelmek révén került Bleda helyébe.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 230; Bóna, Das Hunnenreich 35, 52–60; uő, A hunok 32, 52–57.

Bóna István

Bolia Folyó. Csak Jordanes említi (Get. 277–278) mint a pannoniai osztrogótok Thiudimer vezetésével kivívott nagy győzelmének színhelyét a gótok ellen szövetkezett, Hunimund és Halarich vezette szvéb, Beuca és Babai vezette szarmata, Edica és Hunvulf vezette szkír és az őket támogató rugi és gepida segédhadakból álló szövetséges sereg fölött (469). A valószínűleg Cassiodorus elveszett munkája nyomán idézett esemény helyszíne homályos, mivel Pannoniában nem ismert Bolia nevű folyam. A folyónév a Morva, Vág, Nyitra és Garam nevével együtt germán (kvád) eredetű vagy közvetítésű, következésképpen minden valószínűség szerint az Ipoly (régi magyar: Ipul/Ipol) neve. Ennek megfelelően értelemezendő a Dél-Pannoniában lakó gótok és fő ellenségük, a korszakban Észak-Pannoniában is, s tőle közvetlenül északra is lakó szvébek országába helyezett folyónál vívott csata színhelye.

Bóna István

Dengitzik/Dintzik Hun herceg, majd király (455–469), Attila és Arikan középső fia. Neve törökül ’Déli szél, Tengeri szél’ jelentésű. Apja halála után öccsével, Ernakkal együtt szembefordul bátyjával, Ellak hun nagykirállyal, de a hatalmi harcban alulmaradva menekülni kényszerülnek. 456/57 telén Dengitzik sikertelenül üldözi „szökött rabszolgáit”, Valamer osztrogótjait, 459-ben azonban Bassiana (ma Donji Petrovci [Horvátország]) ostrom alá fogásával ideig-óráig sikerül megmentenie a Pannoniában visszamaradt hun sadagarokat Valamer támadásától. A 460-as években megszilárdítja uralmát az al-dunai és pontusi steppék felett olyannyira, hogy 467-ben I. Leó keletrómai császártól (457–474) követeli egy békeszerződéssel biztosított határ menti kereskedőváros megnyitását. A visszautasítást háborúval torolja meg (467/69), amelynek során életét veszti. Fejét karóra tűzik Konstantinápolyban.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 354–355; Bóna, Das Hunnenreich 33, 208–209.

Bóna István

Edika Görögösen Edekón, a szkírek királya (440-es évek–469), a Turciling (Thorkeling) nemzetségből. Attila bizalmi embere, valószínűleg a Bleda elleni puccs egyik szereplője. 449. évi konstantinápolyi tartózkodásakor a keletrómai udvar – korábbi szerepe ismeretében – megkísérli megvásárolni Attila meggyilkolására. Sikerrel, a merénylettervet Edika csak amiatt kénytelen felfedni Attila előtt, mivel félt, hogy követtársa, Orestes leleplezi. Edika a szkír–hun testőrség parancsnokaként Attila hadjárataiban is részt vett. A Nedao menti csatában a szkírek Ellak ellen harcoltak, győzelmük után Edikát és harci kíséretét a Duna–Tisza köze déli felében találjuk, itt verik vissza az osztrogót Valamer támadását. Edika fiai Odoaker és Hunvulf. Az utóbbival együtt utoljára a Bolia menti csatában szerepel. Női családtagjai a Bakodpusztán talált királynői sírokban sejthetők.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 385–386; Bóna, MRR 126–131; uő, Das Hunnenreich 111–114.

Bóna István

Ellak Eredetileg talán Illāk, hun trónörökös herceg, majd nagykirály, Attila és Arikan legidősebb fia. 449-ben Attila, aki nem kedvelte Ellakot, a keleten lakó „erdei emberek”, az akatzirok királyává teszi, de beiktatása után Ellak visszatér a hun udvarba. 453-tól a hunok nagykirálya, aki ellen fellázadnak öccsei, Dengitzik és Ernak/Irnik. Bár őket sikerül elűznie, 455-ben szembekerül az Ardarik vezetésével felkelt dunai népek szövetségével, s elesik a Nedao folyónál vívott csatában.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 391; Bóna, Das Hunnenreich 207; uő, A hunok 191.

Bóna István

Eugippius A 460-as évek elején született, saját adataiból kihámozhatóan valószínűleg a raetiai Quintanisban (Künzing, Bajorország). 470 után gyermekifjúként került Noricumba Szent Severinus környezetébe, mestere utolsó tíz évének szereplője és szemtanúja. 488-ban szerzetes társaival kénytelen kivándorolni Itáliába, ahol 492 utántól a Castellum Lucullanumban az Orestes özvegyétől, Barbariától alapított kolostorban él, az 500-as évektől a kolostor apátja. 509–511 között Commemoratorium (Emlékirat) címen megírta Szent Severinus életét (Vita Sancti Severini). 533-ban még levelezik, valószínűleg 535-ben hunyt el.

Irod.: A Commemoratorium magyar fordítása Mócsy Andrástól és tanítványaitól: Eugippii, Vita Sancti Severini, Bóna I. történeti tanulmányával. Ókortörténeti Társaság Kiadványai VII. Budapest, 1969; Váczy P., Eugippiana, AntikTan 8(1961), 243–259; uő, Annales Univ. Sci.Budapestiensis. Sectio Historica 3(1961), 41–58.

Bóna István

Hunimund Az Észak-Pannoniában és a Duna szemben fekvő északi oldalán lakó szvébek egyik királya. 467/68 telén Thiudimer osztrogót király a Balaton északi oldalán kíséretével együtt fogságba ejti és erőszakkal vazallusi esküre kényszeríti. A sérelmet megtorlandó Hunimund állott az I. Leó keletrómai császártól (457–474) is támogatott osztrogótellenes koalíció élére, amelynek erői azonban 469-ben a Bolia folyónál vereséget szenvednek. Thiudimer 470. évi bosszúhadjárata elől Hunimund és kísérete elmenekül, 476 után Batavis (Passau) körül tűnik fel.

Irod.: Jordanes, Get. 274, 277; Martindale, PLRE 2, 574.

Bóna István

Hunvulf/Onoulf A szkírek ifjabb királya, majd római tábornok, Edika fia, Odoaker öccse. 440 körül valószínűleg a tiszántúli hun orduban született s 453 körülig apja mellett ott is nevelkedett. Az osztrogótok ellen vívott vesztes Bolia menti csatában apja oldalán a szkírek „primatus”-a (469). A vereség s népe pusztulása után keletrómai szolgálatba áll, 477-től Illyricum egyik katonai parancsnoka. Epirusban részt vesz a „Valamerfi” Nagy Theoderik gótjai elleni harcokban (480/81). Röviddel később átáll bátyjához, akinek megbízásából 488-ban végleg elűzi Rugilandból Friderik rugi trónörököst és harcosait. Győzelme ellenére elrendeli a Part menti Noricum (Noricum ripense)-maradvány római lakosságának Itáliába telepítését, katonai segédlettel felszámolja a római életet Északnyugat-Pannoniában, a mai alsó-ausztriai Duna-szakaszon is. 490-től három éven át Odoakerrel együtt Ravennát védelmezi, 493 februárjában a város békés átadása után Nagy Theoderik gótjai a templomban menedéket kereső Hunvulfot nyíllövésekkel megölik. Neve beszélő típusú: ’Hun farkas’.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 806, „Onoulphus”.

Bóna István

Karaton/Charaton A hunok nagykirálya, akit 412-ben Olympidoros keletrómai követ a Fekete-tengeren áthajózva valahol a délorosz steppéken keresett fel. A követség az Uldintól 408-ban kezdett háborút kívánta lezárni. A név török eredetű: qaraton ’fekete köpenyes’.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 283; Bóna, Das Hunnenreich 24, 33.

Bóna István

Mauriacumi csata – Pugna Mauriacensis Aureliani (Orléans) ostromának felhagyása (451. június 14.) után mintegy két héttel csapott össze az Attila és Onegesius vezette kelet- és közép-európai szövetséges sereg az Aetius és I. Theoderik vezette nyugatrómai–galliai szövetséges sereggel. A csata színhelyét az egykorú és későbbi galliai (Chronica Gallica, Gregorius Turonensis, Fredegar) és az egykorú itáliai források (Consularia Italica) egybehangzóan a Tricassis/Trecas (ma Troyes [Franciaország]) várostól nyugatra öt római mérföldre (7,5 km) fekvő Mauriacum vagy Maurica nevű helység körüli síkságon (campus Mauriacus) jelölik meg, főcímünk latin változata a csatában résztvevő burgundok 5. századi törvénykönyvéből (Lex Gundobada XVII.1) származik. A helyszínt nem ismerő, időben és korban távoli, itáliai (Cassiodorus), hispaniai (Hydatius, Sevillai Izidor) és keletrómai–gót (Jordanes) krónikások nyomán terjedt el s gyökeresedett meg a hibás „catalaunumi” elnevezés, amelyet Châlons-sur-Marne, Châlons-sur-Saône városokkal vagy általában a Champagne-nyal szoktak azonosítani.

Irod.: Chronica Gallica 615 (Chr. min. I. 663); Consularia Italica 566 (uo. 301–302); Leges Burgundionum 55; Gregorius Turonensis, Historia Francorum II. 7; Fredegar, Chron. II. 53. – a csata részleteiről egyedül Jordanes, Get. 192–218. írt – nála az éppen általa meghonosított catalaunumi mellett mauriacumi is.

Bóna István

Mundzsuk/Mundzuchos (†422 körül). A hunok nagykirálya Ruga előtt. Bleda és Attila apja, török neve Munčuq gyöngyöt, ékszert, de zászlót is jelent. Tetteiről nem maradt híradás, Attila azonban 449-ben Mundzsukot a maga éppen olyan nemes és előkelő elődjének mondja, mint amilyennek – s éppen ezt kellett követének, a hun Eslának a konstantinápolyi udvarban hangsúlyoznia – II. Theodosius számára saját apja számít. A név a múlt század elején rossz szövegkiadások nyomán „Bendegúz” formában honosodott meg Magyarországon.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 767; Bóna, Das Hunnenreich 33; uő, A hunok 32, 52.

Bóna István

Nedao folyó Csak Jordanes említi (Get. 260), Priskos elveszett műve nyomán. Az utolsó hun nagykirály, Ellak hun serege, valamint osztrogót és alán szövetségesei itt szenvedtek vereséget az Ardarik vezette gepida, szvéb, rugi, herul, szkír, szarmata szövetséges seregtől (455 – a helyes évszám a Vita Sancti Severinitől is leírt Comagenis–Savaria közti földrengés feljegyzett dátumából következik). A Jordanestől „Pannoniába” helyezett folyó minden azonosítási kísérletnek ellenáll. Legutolsó magyarázata szerint (Vékony Gábor) egy gót hősi ének Denao (Donaws = Duna) nevének eltorzítása. A Lajtával („Lethao”) való korábbi azonosítása éppoly valószínűtlen, mint a Morava folyó völgyében, Horreum Margi (ma Čuprija [Szerbia]) városától délre fekvő „Nato” nevű 6. századi castellum nyomán felvetett lokalizálása.

Bóna István

Odoaker Pénzein Audo(vacar) monogrammal, Itália s az uralma idején még Itáliához tartozó tartományok – köztük Noricum és Nyugat-Pannonia – királya (476–493). 433 körül született Ruga nagykirály tiszántúli ordujában, apja a Thorkel nembeli (Torciling) szkír Edika. Odoaker szkír és herul zsoldos kísérettel a 460-as évek elején Itáliába megy és a szvéb Rikimer patricius (456–472) szolgálatába áll. Útja elején a Duna menti Noricumban meglátogatja Szent Severinust. Ez az esemény a Vita Sancti Severini keltezésének egyik kulcspontja. 463-ban Aureliani/Orléans környékén hadakozik, 469–472 között a császári gárda doriforosaként (magas rangú tiszt) szerepel az egymást sűrűn váltó császárok közti harcokban. 476. augusztus 23-án az itáliai germán – elsősorban herul – csapatok „Itália és a népek” (gentes) királyává kiáltják ki. Pár nappal később leveri és megöli a pannoniai Orestes patriciust, akit egy évvel előbb ő segített hatalomra. 476 szeptemberében Ravennában lemondatja Orestes fiát, az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustust, akit családtagjaival együtt a nápolyi Castellum Lucullanumba internál, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldi. Noricum, valamint Nyugat és Dél-Pannonia Odoaker itáliai királyságához tartozott, ezt forrásadatok (Vita Sancti Severini) és az itáliai „barbár” kultúrával megegyező régészeti leletek (Répcelak, Domolospuszta, Kapolcs stb.) egyaránt igazolják. Bár a Dalmáciába száműzött Nepos császár patriciusszá és helytartójává nevezi ki „Flavius” Odoakert, uralmát a keletrómai császár, Zeno (474–491) soha nem ismerte el. 486/87-ben sikerült rávennie a rugiakat, hogy támadják meg Odoaker országát. Odoaker 487/88 őszén–telén herulokból, szkírekből, alánokból álló seregével Nyugat-Pannonián át felvonulva kiveri a betört rugiakat, majd a Dunán átkelve saját országukban, a Rugilandban tönkreveri őket. Foglyul ejti a rugi királyi házaspárt is. A hadjáratot 488-ban öccse, Hunvulf fejezte be. Zeno ellenakciója a Nagy Theoderikkel kötött szövetség volt, az osztrogótok Moesiából Dél-Pannonián átvonulva 489-ben elindítják azt a háborút, amely 493 februárjában Odoaker bukásával és meggyilkolásával végződött. Felesége: Sunigild, fia: Okla, más néven Thela.

Irod.: Assunta Nagl, Odoacer, PWRE XVII, 1888–1896; Martindale, PLRE 2, 791–793, „Odovacar”; Bóna, MT 292–294; uő, Odoacer. In: Eugippius, Szent Severinus élete. Budapest, 1969, 287–288.

Bóna István

Onegesios/Onigisios/Hunigasius/Hunigis A hun birodalom nagyvezére Bleda és Attila idejében. Görögül–latinul jól tudott, valószínűleg pontusi származású volt, aki öccsével együtt gyermekifjúként állt hun szolgálatba. 440/41-ben Onegesios vezeti Bleda hadait Viminacium, Margus, Singidunum és Sirmium elfoglalására. 442 után foglyul ejtett sirmiumi mesterrel Pannoniából hozatott kövekből és faanyagból fürdőt építtet magának a hun központi orduban, a fejedelmi palota és saját, magas kerítéssel övezett fapalotája között. Öccse, Skotta ebben az időben Attila bizalmi embere, s ez nyilván fontos szerepet játszott abban, hogy Onegesios méltóságát Attila idején is megtartotta. Főfeleségét Attila is tisztelettel üdvözölte. Attilával szemben Onegesios a két római birodalom elleni kétfrontos háború ellenzője volt, és döntő szerepet játszott a II. Theodosius megbízottaival 450 tavaszán megkötött békében. Támogatta Ellak trónörököst is. 451-ben a galliai hadjárat idején Attila latin „tolmácsa”, utána nem hallunk róla.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 805; Bóna, Das Hunnenreich 106–110; uő, A hunok 98–102.

Bóna István

Orestes Attila notariusa, majd a Nyugatrómai Birodalom patriciusa, az utolsó nyugatrómai császár apja és trónra ültetője (szül. 425 körül, †476). Apja, Tatulus a család származására utaló sajátos dél-noricumi nevet viselt, maga Orestes Priskos szerint abból „a Száva menti Pannoniából” származott, amelyet Aetius engedett át Attilának. Ez csak a 446-ban Carpilio közvetítésével Attilának átadott Savia lehetett, semmiképpen nem a Bledatól még 441-ben meghódított Pannonia Secunda. A fiatal tartományi arisztokrata valószínűleg önként állt Attila szolgálatába, 449-ben már fontos személy, két ízben is megfordul követként Konstantinápolyban, kelet- és nyugatrómai követségekkel tárgyal. 449 őszén látogatja meg a hun udvarban apja, valamint apósa, a poetoviói Romulus comes, akiről majd későn született fiát elnevezi. Attilához rendíthetetlenül hű, ő leplezi le a Chrysaphios-féle merénylettervet, 452-ben pedig elkíséri urát az itáliai hadjáratra is. A hunok bukása után kénytelen visszavonultan élni, az Aetius galliai tisztjeiből lett császárok (Avitus, Maiorianus) éppúgy árulónak tartják, mint a keletrómai tábornokból nyugatrómai császárrá lett Anthemius. Ez időben volt levelező partnere a noricumi Szent Severinus. Karrierje Iulius Nepos idejében (473–475/80) újból felível, Itáliába megy, ahol a nyugatrómai hadsereg parancsnoka lesz, majd patricius. Mellette ekkoriban fontos szerepet játszik korábban nem szerepelt öccse, Paulus. Orestes 475. október 31-én detronizálja és száműzi Nepos császárt, s a trónra 15 év körüli fiát, Romulus Augustust ülteti. Tíz hónappal később nem hajlandó teljesíteni germán zsoldosai követelését, akik a földbirtokok egyharmadát maguknak kívánták, így éppen azok a Duna-vidéki erők győzik le és ölik meg (476. augusztus 28), amelyek előbb hatalomra segítették. Odoaker Orestes fiát, Romulus Augustust és Orestes feleségét, Barbariát a nápolyi Castellum Lucullanumba száműzi, ahol a századfordulón még jómódban éltek.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 811–812; W. Ensslin, Orestes, PWRE XVIII, 1, 1012–1013; Bóna I., Orestes. In: Eugippius, Szent Severinus élete, Budapest, 1969, 288–290; uő, Das Hunnenreich 110–117; uő, A hunok 102–110.

Bóna István

Ruga A hunok nagykirálya 422–434 között. Neve görög nyelvű forrásokban Roa(s)-Rua(s), gót becéző formában Rugila. Ruga helyezi át a hun főhatalom súlypontját, „a jobbszárnyat” a Pontus-vidékről a Duna-vidékre. Feltűnésekor Thraciára támad (422/23), majd a háborút követő, részleteiben nem ismert békeszerződésben először sikerült elérnie, hogy a keletrómaiak évi 350 font (libra) arany béke-tributumot fizessenek a hunoknak. 424/25-ben főerőivel már a Tisza-vidéken állomásozik, Aetius kérésére s a kilátásba helyezett tekintélyes pénzösszegért innen kísérli meg támogatni Iohannes nyugatrómai császárt (423–425) – késve. 425-től szinte évente, jelentős katonai erőkkel segíti Aetiust a Galliába befurakodó vizigótok, frankok, burgundok elleni harcokban, eközben öccse, Oktar/Uptar (Öktar ’Erős, Hatalmas’) vezetésével a hun birodalom határait egészen a Rajnáig igyekszik kiterjeszteni. 433–434-ben hatalomra segíti a megbuktatott Aetiust, aki a Rómában kötött barátsági szerződésben átengedi Rugának Pannonia Primát és Valeriát. 434-ben hadjáratot indít a Keletrómai Birodalom ellen, eközben éri a halál. A hadjáratot sikeresen lezáró békét már utódai, Bleda és Attila kötik meg 435-ben. Valószínűleg Ruga idejében kezd kiépülni a hun központi ordu, Bleda és Attila későbbi székhelye.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 951, „Rua”; Bóna, Das Hunnenreich 47–52; uő, A hunok 44–52.

Bóna István

Severinus Szent. Nyugatrómai, latin származású, jó nevelésben részesült orvos(?), aki 448 tájától 455-ig a pannoniai Orestes környezetéhez tartozott, s mint ilyen, valószínűleg Attila udvarában is megfordult, ahol több vezető személyiséggel kapcsolatba jutott. 456 kora őszén Pannonia osztrogót inváziója elől Noricumba menekült, ahol rövid ideig Asturisban, majd Comagenisben, végül állandó jelleggel Favianisban élt. Az utóbbi helyen szerzetesi közösséget alapított, amelynek cellulaei keletkeztek a noricumi Duna-szakasz mentében, egészen az Inn partján fekvő Boiotróig. Gyógyító, csodatevő híre, aszkéta élete miatt rómaiak és germánok szentként tisztelték. Noricum római lakosságát és egyházát az egykor a hun szövetségbe tartozó hatalmasok (a rugi Flaccitheus király, Orestes, Odoaker) személyes vagy közvetett segítségével, valamint saját tekintélyével és szervezőkészségével haláláig sikerült megoltalmaznia különböző germán támadók (oszrogótok, alamannok, herulok) ellen, bár 476 után kénytelen volt az Enns folyótól nyugatra fekvő városokat kiüríteni és feladni. 482 január 6-án halt meg Favianisban. Holttestét 488-ban szerzetesi közössége magával vitte Itáliába, ahol másfél évezredes viszontagságok után ma is megvan a frattamaggiorei templomban.

Irod.: R. Noll, Eugippius, Das Leben des Heiligen Severin. Berlin, 1963, 17–27; I. Bóna, Severiniana. Acta AntiquaHung 21(1973), 281–338; R. Bratož, Severinus von Noricum und seine Zeit. Wien, 1983.

Bóna István

Theodorik/Theodorid A dél-galliai vizigótok királya (418–451), a tolosai gót állam megalapítója. 451 júniusában vizigót seregével felmenti az országába vezető Liger/Loir-hidat védelmező Aureliani/Orléans-t Attila ostroma alól, majd a hun nagykirály után nyomulva elesik a mauriacumi csatában. Holttestét fiai Tolosába (Toulouse) szállították.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1070–1071.

Bóna István

Thiudimer/Thiudimir Az osztrogótok királya (468–474), Valamer öccse. 456-ban harci kíséretével a Balatonnál (Pelso) szállt meg, valószínűleg a keszthely-fenékpusztai castellumban, amelyet ostrommal foglalt el. 467/68 telén a Balaton északi partján foglyul ejti Hunimund szvéb királyt, s erővel hőségesküre kényszeríti. 469-ben az osztrogótok királyaként hatalmas vereséget mér a Bolia folyónál (Ipoly) az ellene szövetkezett népekre (szkírek, szvébek, szarmaták, gepidák). 470 elején bosszúhadjáratban feldúlja a szvébek Duna feletti országát, maradványaikat elűzi, valószínűleg hasonlóan bánik el a szkírekkel is. 473-ban az osztrogótok Thiudimer vezetésével elhagyják Pannoniát, benyomulnak Illyricumba, majd Thessaliába, ahol Cyrrhus városában Thiudimer meghal. Gyermekei több asszonytól: Nagy Theoderik, ennek öccse Thiudimund/Theodimundos s leánytestvérük, Amalafrida.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1069–1070, „Theodemer”.

Bóna István

1. Thorismud/Thorismund Osztrogót király, Hunimund fia, a mitikus Amal nemzetségből. A hunokkal vazallusi viszonyba került osztrogótok királya, aki urai megbízásából hadat viselt a Kárpát-medencei szvébek (kvádok), majd a gepidák ellen. A gepidákkal vívott csatában életét vesztette (407 körül), helyét az osztrogótok élén a hunok 40 évig nem töltötték be.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1116.

Bóna István

2. Thorismud/Thorismund Vizigót herceg, majd király, I. Theodorik vizigót király legidősebb fia. 451-ben a mauriacumi csatában a vizigót sereg vezére, megsebesül, lováról levetik. Apja eleste miatt még a csatamezőn királlyá kiáltják ki. Azonnal hazavonul Tolosába, ami Attilának lehetővé teszi a háborítatlan visszavonulást. Három évi uralkodás (451–453) után a római nagyvárosban, Arelate/Arles-ban vendégeskedő királyt testvérei orvul megöletik. Utódja öccse, II. Theoderik lesz.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1115–1116.

Bóna István

Uldin Görögül Uldis, nevét a törökből magyarázzák: Öldin ’Szerencsés’. A nyugatra előredobott hun erők vezetője (regulus) a 400–410 közötti években, de nem kizárt, hogy 395 elején már ő vezette az első nagyszabású támadást a Dunán át a Keletrómai Birodalom ellen. 400. december 23-án körülzárja s megsemmisíti a Konstantinápolyból az Al-Duna északi partjára menekült Gaina osztrogót király harcosait, 401 januárjában Gaina fejét Konstantinápolyba küldi barátsága jeléül. 406 augusztusában személyesen vagy az általa küldött hun csapatok révén jelentős szerepet játszik az Itáliába betört Radagaisus és serege megsemmisítésében. Arcadius keletrómai császár halálakor (408 május) arra a hírre, hogy a császári trónra egy hétéves gyermek került, támadást intéz az al-dunai római limes ellen. Megostromolja, elfoglalja és feldúlja a folyó északi partján lévő ellenerődöket az Olt torkolatánál fekvő Sucidavától (Celei), a Vaskapun inneni Lederatáig (Palánk). A seregébe tartozó szkírek átkelnek a folyón és csellel elfoglalják Castra Martist (ma Kula [Bulgária]), amelyet azonban a keletrómaiak sikerrel visszafoglalnak (409), majd a Dunán túlra szorítják Uldint (410), aki 410-ben éppen keletrómai

háborúja miatt nem tudja segíteni Honorius nyugatrómai császárt Alarik ellen. A Karaton nagykirályhoz küldött Olympiodoros-féle követség zárja le Uldin háborúit (412).

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1180; Bóna, Das Hunnenreich 18–23, 33; uő, A hunok 19–23, 32.

Bóna István

Valamer/Valamir Az osztrogótok királya (447–468) Attila akaratából. Származása ismeretlen, nevének jelentése, ’a jóhírű’ nem utal királyi elődökre. 447-ben tűnik fel, s ettől kezdve harcosaival együtt részt vesz Attila keleti és nyugati hadjárataiban. 455-ben a Nedao menti csatában Ellak oldalán vereséget szenved és keletre menekül. Marcianus császár hívására és szövetségében 456 nyarán megszállja Pannoniát. Valamer harci kísérete Pannonia Secundában települt le, az Aqua Nigra (Karašica [Szerbia]) folyó és a gót nyelven megjelölt Scarniunga folyó közt, székvárosa Bassiana lesz. Falaitól kétszer, először 456/57 telén, majd 459-ben visszaveri a támadó Dengitziket és hunjait. 459/60-ban Illyricum ellen indított rablótámadással 100 fontról 300 fontra emelteti I. Leó keletrómai császárral (457–478) az osztrogótoknak fizetett subsidiumot, a béke zálogául azonban „saját” fiát kell Konstantinápolyba küldenie. 468-ban a szerémségi Duna-szakasztól északra lakó szkírek ellen támad, de vereséget szenved és elesik a csatában.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1135–1136.

Bóna István

Vita Sancti Severini Szent Severinus életrajza (Commemoratorium), amelyet 509–511 között a raetiai Quintanisból származó Eugippius apát foglalt írásba. Eugippius (az africai vagy neapolisi származását bizonygató irodalomtörténészi elképzelések légből kapottak) 470 tájától Severinus haláláig (482) a favianisi kolostorban mestere közelében élt. Az Emlékirat összeállításához felhasználta Severinus saját elbeszéléseit (1–4. fejezet), valamint a severinusi közösség Severinus halála utáni apátjai, a cucullisi Marcianus és a raetiai Lucillus adatait (5–32. fejezet) és saját visszaemlékezéseit (33–44. fejezet). Mindezek miatt a Vita Sancti Severini a Duna-vidék késő római életének és a római uralom felbomlásának (456–488) páratlan hitelességű emléke. Eugippius a Commemoratorium írása idején az Orestes özvegyétől, Barbariától (valamint fiától, a detronizált utolsó nyugatrómai császártól, Romulus Augustustól) alapított Szent Severinus-kolostor apátja volt a Nápoly melletti Castellum Lucullanumban.

Irod.: Újabb kiadásai: R. Noll, Eugippius, Das Leben des Heiligen Severin. Berlin, 1963; R. Bratož, Zivljenje svetega Severina. Ljubljana, 1982; Magyar fordítása: Mócsy András és tanítványaitól: Eugippius, Szent Severinus élete. Az Ókortudományi Társaság Kiadványai VII. Budapest, 1969.

Bóna István 2. A gepidák története és régészeti emlékei

Gepidák Keleti-germán eredetű, a vandálokkal, kivált a gótokkal közeli rokon dialektust beszélő nép. Őstörténetükről, történetükről nem szól saját krónika vagy másféle írásos hagyaték, azt a keveset, amit tudni lehet róluk, néhány késő római–korai bizánci forráson kívül, ellenségeik: a gótok és a langobardok krónikáiból lehet kihámozni. Eredetükről csak zavaros, késői gót mondák emlékeznek meg, ezek nem tagadják a rokonságot, ám megvetően „lusták”-nak csúfolják a gepidákat (gót: gepanta). Nevük a valóságban éppoly öndicsérő volt, mint a gótoké: ’gazdagok, ajándékozók, bőkezűek’ (vö. az angolszász gifdan, német geben). A gótokat és gepidákat Skandináviából származtató Jordanes (Scandza-toposz) a

gótok szomszédságában fekvő korai országukat „szigetnek” képzelte (Gepedoios insula), az antikizáló -oios azonban valószínűleg a keleti-germán föld/mező szó eltorzulása, tehát a Gepedoios csak annyit jelent, hogy a gepidák országa/földje. Ez valahol a Visztula vidékén lehetett. A gótoktól is elismert közeli rokonságuk ellenére a gepida törzsi/népi tudat legkésőbb a korai császárkorra kialakult, a gepidák a gótokkal első feltűnésüktől végső pusztulásukig ellenséges viszonyban voltak.

A Kárpát-medence északkeleti szögletében 269 után vetik meg lábukat első név szerint ismert királyuk, Fastida vezetésével. Bár a gepida nép Kárpát-medencei beköltözésének közelebbi időpontja valószínűleg soha nem fog kiderülni, egykorú római forrás és a vizigót/terving hagyomány két oldalról igazolja, hogy ez legkésőbb 290-ig megtörtént. Egy röviddel 291. április 1. után Maximianus császárt dicsőítő beszédben hangzik el, hogy „a gótok másik csoportja, a tervingek (erdőlakók) a taifalokkal szövetségben a vandálok és a gepidák ellen harcoltak” (Mamertinus, Panegyrici Latini III [XI] 17, 1), ti. mivel Maximianusnak sikerült e vad népeket egymás ellen fordítani. A gót hagyomány szerint Fastida király ki akarván szabadítani népét „zord hegyek és sűrű erdők közé bezárt” ideiglenes lakóhelyéről, a rómaiaktól kiürített Dacia békés megosztását kéri Ostrogotha vizigót (terving) királytól. Mivel nem sikerül megegyezésre jutniuk, a Fastida vezette szövetség megtámadja az Ostrogotha vezette szövetséget, és véres csatát vívnak egy gót nyelven ránk hagyományozott „folyó” (Auha = Ahua) és egy gótul megnevezett egykori város (oppidum Galtis) közelében – e földrajzi pontok azonosítási lehetősége mindörökre elveszett, „lokalizálási” kísérleteik tudományon kívüliek. Nincs is rá szükség, mivel a legfontosabbat, a háború célját és színterét megadja a forrás, ez az egykori római Dacia (Jordanes, Get. 98). Fastida kísérlete nem sikerült. Vissza kellett vonulnia országába, amely szemléletes leírása szerint csak a Keleti-Kárpátok koszorúján belül lehetett, a Felső-Tisza, egyesült Szamos, Lápos völgyeiben. E valóban „bezárt” területről a síkságra csak a Tisza és Szamos mentében lehetett kijutni, ám csak a síkvidék pereméig. A Nagyalföldön lakó szarmatákat ugyanis védelme alá vette Róma. Először a tetrarchia építi ki a kvádok, vandálok, gepidák, vizigótok féken tartására az egész Sarmatiát körülzáró belső sáncvonalat, majd Nagy Konstantin kormányzata a szarmata határokat minden irányban kijjebb toló külső sáncvonalat. Ezt csak a Római Birodalom nagy katasztrófája, a hadrianopolisi csata (378) után tudják majd a gepidák áttörni. Eddig az időpontig országuk a külső sánc és a Keleti-Kárpátok között feküdt.

A sáncvonalon kívüli vidékek késő római–kora népvándorlás kori régészeti kutatása még a jövő feladata, az eddigi kevés, többnyire szórványos leletből csak annyit lehet megállapítani, hogy a Kárpát-medence északkeleti szöglete nem volt lakatlan, s a lakosok régészeti kultúrája keleti-germán jellegű volt. Azt, hogy hordozói gepidák voltak, a Tabula Peutingeriana (késő római térkép) árulja el, a Porolissumtól (Mojgrád [Románia]), Dacia északi határbástyájától északra jelzett (ge)piti népnévvel. Történetileg is, régészetileg is megalapozatlanok azok az újabban propagált vélekedések, amelyek a hun kor előtt tagadják a gepidák jelenlétét a Kárpát-medencében, s egy „pánszarmata” elmélet keretében a síksági leleteket mindenütt szarmatának kívánják meghatározni.

Mivel szűk, kevéssé termékeny országukat nem sokkal a hun támadások megindulása előtt sikerült a gepidáknak délnyugaton a Tisza mindkét partján legalább a Körösig kiterjeszteni, nagyon érthető, hogy e termékeny nagy síkságot nem akarták elhagyni. A hun támadások hírére dél felé húzódtak. Amikor Thorismud osztrogót vazallus király a hunok parancsára meghódolásra kényszeríti őket, meghódolnak. Szabadságukat azonban nem adják olcsón, Thorismud elesik a csatában (405/407?). Sorsuk akkor sem fordul válságosra, amikor 424 táján Ruga hun nagyfejedelem átteszi a Hun Birodalom központját a Köröstől délre fekvő Tiszántúlra. Erre az időre a Kárpát-medence „barbár” területein – a Duna–Tisza köze és a Temesköz néhány szarmata csoportján kívül –, a gepidák maradtak az egyedüli korábbi lakosok. Termékeikre a Köröstől délre berendezkedő hun hatalomnak előbb-utóbb szüksége volt. Történetük egészen 447-ig homályban van. Ettől az évtől kezdve helyzetük nagyot változott. Királyukat, Ardarikot Attila valamennyi vazallus királynál többre becsülte, egyedül neki volt joga a birodalmi tanácsban részt venni. „Megszámlálhatatlan” hadseregük a hun birodalom legerősebb gyalogharcos osztagának számított Ardarik vezetésével a Keletrómai Birodalom elleni nagy hadjáratban (447), Attila hadseregének egyik szárnyát alkotta a mauriacumi csatában (451), részt vett az itáliai hadjáratban (452).

Attila halála (453) után Ardarik király vezette az Attila-fiak elleni felkelést, amelyben a legnagyobb erőt „a karddal dühöngő gepida” képviselte, s a végső győzelmet „Ardarik kardja” vívta ki a Nedao folyónál lezajlott csatában (455). Győzelmük után „a gepidák a hunok szállásterületeit erővel maguknak foglalták el, s egész Dacia határát győztesként birtokba vették. A (Kelet)római Birodalomtól erős férfiakként csak baráti (szövetségi) egyezményt, békét és évjáradékot kértek” (Jordanes, Get. 264). A szövetség értelmében az új királyság évi 100 font aranypénz támogatást kapott Konstantinápolytól. A két hatalom már a 450-es évek végén szomszédossá vált, a gepida katonai megszállás délen az Oltig és az Al-Dunáig terjedt.

469-ben a hunok ellen alakult egykori „gepida liga” vezetőjeként a gepida hatalom segítséget nyújtott a pannoniai osztrogótok túlkapásai ellen fegyvert fogó szkír–szvéb szövetségnek, a szövetségesek azonban a Bolia folyó mellett vívott csatában alulmaradtak a gótokkal szemben. A győztes osztrogótok ennek ellenére hamarosan elhagyták az ellenségeikkel körülvett, kifosztott Pannoniát és levonultak a Keletrómai Birodalomba (473). Távozásuk után a gepidák megszállták a Dráva–Száva köze keleti felét, nagyjából az egykori Pannonia Secunda tartományt, s uralmukat a Bácskára is kiterjesztették. Ekkoriban három hatalmi központjukról van tudomásunk. Gepidia királyai, Ardarik és leszármazottai a traianusi Daciában (Erdélyben) székeltek, sírjaik a mai Apahida területén kerültek elő. Valószínűleg volt egy Tisza–Körös–Maros közti udvaruk is, erről a korai időkben nem sokat tudni. Viszont a 6. század közepén Jordanes már a Marisia és Crisia közti földet tekinti országuk centrumának, amelynek belső folyói a Miliare és a Gilpil voltak (Get. 113). A Pannonia Secunda felett uralkodó alkirály, Trafstila Sirmiumban, az egykori nagy császárvárosban székelt, a központok között a kapcsolat laza lehetett. Amikor 488 őszén az osztrogótok Nagy Theoderik vezetésével Moesiából Odoaker itáliai királysága ellen vonultak, Sirmiumot feladta gepida helyőrsége, amely egyedül, a többi gepidáktól nem vagy alig segítve volt kénytelen szembeszállni a túlerőben lévő támadókkal. Az Ulca mocsarakon, illetve folyón átvezető, természettől védett hídnál és átjárónál foglaltak védelmi állást az ókori Cibalae (Vinkovci) és Mursa (Eszék) között. Nagy Theoderiknek azonban súlyos harcok árán sikerült áttörnie állásaikat, a harcban Trafstila alkirály is elesett.

A gótok elvonulása után helyreállt a korábbi állapot, Sirmiumban Trafstila özvegyének régenssége alatt a gyermek Trasarik gyakorolta az uralmat.

Miután hatalmát Itália felett megszilárdította, Nagy Theoderik 504-ben csapatokat küldött „Pannonia Sirmiensis, a gótok egykori hazája” elfoglalására. A Pitzia és Herduin gróf vezetésével betörő gótok meglepték a gepidákat, Trasarik anyját Sirmiumban hagyva egy másik gepida „ductor”-hoz, a Körös–Maros közti gepidák királyához, Gunderithez menekült. Pannonia Secunda és Sirmium gepida lakosai ellenállás nélkül kerültek gót uralom alá. 523-ig békében élhettek, az évben azonban Nagy Theoderik parancsára a Rodanus/Rhône mellé telepítették át őket, mivel a már akkor várható keletrómai támadás miatt kétes hűségű alattvalóknak számítottak.

Az 535-ben Dél-Itália és Dalmácia felől valóban megiduló keletrómai támadás röviddel később (talán 536-ban) valóban visszajuttatja a gepidákat Sirmium és környéke birtokába, e kéretlen közbelépésükkel azonban magukra vonták I. Iustinianus neheztelését. A rossz viszony hamarosan nyílt ellenségeskedésbe csap át. A gepidák 539-ben katonai szövetségre lépnek Bizánc ellen I. Theudebert frank királlyal, s közösen, egyszerre indítanak támadást a bizánci birtokok ellen. Ám míg Theudebert elakad Észak-Itáliában, addig a gepidák sikeresen működnek. Átkelnek a Száván és véres, nagy csatában tönkreverik a Calluc magister militum által vezetett illyricumi keletrómai haderőt. Megszállják Singidunumot (Belgrád), majd uralmukat kiterjesztik Moesia Prima és Dacia Ripensis tartományokra, a mai Észak-Szerbiára és Északnyugat-Bulgáriára, egészen az Olt folyóval szemben fekvő vidékig. Ekkor kerül először uralmuk alá jelentős számú római provinciális lakosság, számos élő város és lakott erőd.

Retorzióként I. Iustinianus megszünteti a 85 éve folyósított évi segély fizetését, s felmondja a szövetséget a gepidákkal. A gepida hódításokat Konstantinápoly nem ismeri el, ám az egyidejűleg több

fronton vívott nagy háborúk miatt katonai fellépésre sem képes. A gepidák ellen a pannoniai langobardokat kívánja megnyerni, sikerül is Wacho langobard királlyal barátsági szerződésre lépnie, katonai szövetségre azonban nem. Wacho ugyanis jó kapcsolatokat ápolt a gepidákkal, harmadik felesége, a langobard trónörökös anyja, Elemund gepida király leánya, Ostrogotho volt. Gyökeres fordulat áll be az utolsó Lething-dinasztiabeli langobard király, az ifjú Waldari halála után. A hatalomra kerülő új langobard király, a Gausus nembeli Audoin vállalja a gepidák elleni katonai szövetséget, s már 547-ben felvonul a gepidák ellen. Az Elemund halála (546) után hatalomra kerülő új gepida király, Turisind azonban kerülni igyekszik az összecsapást, már csak azért is, mivel keletrómai beavatkozástól tart. A tényleges összecsapást két alkalommal is (547, 549) sikerül 2-2 éves fegyverszünettel elodáznia, miközben a keletrómaiakat a szövetségesül megnyert kutrigurok támadásának elősegítésével gyengíti (550). A nagy gepida–langobard összecsapásra csak 551-ben került sor. A gepidák vezérük, Torismod trónörökös eleste miatt pánikba estek, s bár súlyos veszteségeket okoztak a langobardoknak, végül is táborukat feladva, menekülve hagyták el a csatateret (az Asfeldet). A békét I. Iustinianus diktálta. A gepidáknak ki kellett üríteniük a Szávától–Dunától délre fekvő római tartományokat, sőt az 509–536 között már a keletrómai Pannonia Secundához számító Bassiana városát és territoriumát is. Az 536–551 közt rómaiaktól elhódított területen talált gepida bepecsételt edények (Viminakion-Szigeterőd, Transdierna, Singidunum), fibulák (Augusta, Ratiaria stb.) és sírleletek (Batajnica [Szerbia], Kumanovo [Macedónia]) történelmi keltezéséhez jó alapokat nyújt ez a békeszerződés. A langobardoknak a status quo alapján kellett kiegyezniük. A szövetségi viszony viszont helyreállt a gepidákkal, visszakapták az évi subsidiumot is. Ennek nyomán a következő, 552. évben a gepidák 400 válogatott harcossal részt vesznek Narses Totila osztrogót király elleni sorsdöntő csatájában. Korabeli kósza hírek szerint Totilát a gepida osztag vezetője, Hasbad sebezte halálra.

A következő 14 év békességben telik el, Gepidia korábbi határai visszaállnak, beleértve Sirmiumot is. 550 táján Jordanes így írja le: „A hajdaniaktól Daciának, aztán Gotiának nevezett országot most Gepidiának hívják, délről a Duna határolja” (Get. 74). 560 körül meghal Turisind, utódja kisebbik fia, Kunimund lett. Kunimund a gepida fővárost Sirmiumba helyezi át, s messze földön híres királyi udvart tart. Kunimund ezüstpénzt veret, hátlapján saját monogramjával előbb I. Iustinianus, majd II. Iustinus nevében, ezek a Kárpát-medence első kora középkori önálló pénzei. Sirmiumban székelt a gepida arianus egyház püspöke is, akinek tevékenységéről – azon kívül, hogy létezett – mit sem lehet tudni. A kereszténység germán arianus változata valószínűleg már a 4. században eljutott a gepidákhoz, nyomai azonban egy-két kereszttől eltekintve felettébb gyérek, valószínűleg nem vált általános néphitté. Mint más korabeli germán népeknél, a gepidáknál is az uralkodó réteg vallása volt, amely egyrészt sokkal jobban megfelelt az eredeti germán vallásnak, mint az ortodoxia, másrészt biztosította e népek önálló „mi-tudatát” a katolicizmust képviselő rómaiakkal szemben. Nem véletlenül hivatkoznak szinte megvetően a gepidák arianus voltára 547-ben a Iustinianus szövetségét kereső langobard követek.

A Duna-vidék békéje egészen I. Iustinianus haláláig (565. november) fennmaradt, az idős császár – ha kellett – komoly áldozatoktól sem riadt vissza a nehezen helyreállított status quo megőrzéséért. Utódja, az egzaltált II. Iustinus (565–578) trónra lépése után sorra felmondta a barbárokkal kötött szövetségeket s beszüntette segélyezésüket. Ezt használja ki a fiatal langobard király, Alboin, aki meglepetésszerűen Sirmium ellen támad. Az Oltnál szlávokkal hadakozó Kunimund csak úgy tudja Alboint megállítani, hogy II. Iustinustól kér segítséget, a segítség fejében felajánlja a keletrómaiaktól katonai okokból vágyva vágyott Sirmiumot. A keletrómai csapatok elűzik a langobardokat, Kunimund azonban képtelen volt ígéretét beváltani. Szembe került a más ügyekből kifolyólag is ismert gepida nagytanáccsal és a trónörökös Reptilával is, a gepida állam vezetői nem voltak hajlandók lemondani Sirmiumról.

Arra a hírre, hogy a langobard Alboin az avar Bajannal szövetségben készül Gepidiát megrohanni, Kunimund újból felajánlja Sirmiumot, II. Iustinus azonban csupán ködös segítséget ígérve vonultatja fel csapatait. A megosztott gepida erők mindkét harctéren vereséget szenvednek. A Szerémségben vagy Szlavóniában Alboin győzi le Kunimundot, a gepida király elesik, lánya, Rosamunda langobard fogságba kerül. Az avarok a bács–szerémi Duna-szakaszon vívott nagy csatában verik meg a másik gepida sereget, s győzelmük után elsőnek érik el Sirmiumot. A várost gepida parancsnoka, Usdibad még

idejében átadja Bonos bizánci hadvezér csapatainak, akik a védekezés nagymesterei lévén könnyedén visszaverik Bajan elsietett ostromkísérletét. A sirmiumi gepida csapatok keletrómai szolgálatba állnak, Reptila gepida trónörökös a királyi kincsekkel Konstantinápolyba menekül. Vele megy az utolsó gepida arianus püspök, Trasarik is (567 ősze).

A langobardoktól legyőzött gepidák értesülve hazájuk pusztulásáról a langobardokhoz csatlakoznak, s a következő év tavaszán velük együtt vonulnak Itáliába. Ott külön „Gepida” nevű falvakban (Zibedo, Zebedo) laktak, más részük az Albointól feleségül vett Rosamunda testőrsége lesz. E gepida testőrség jelentős szerepet játszott 572-ben a Rosamunda irányította Alboin elleni felkelésben. Az avaroktól legyőzött, illetve a hadba nem vonult gepidák Gepidia egész területével együtt avar uralom alá kerültek. Az avarok valószínűleg nagy áttelepítéseket végeztek, nagyobb, zárt gepida közösségek fennmaradásáról Erdélyben temetők, a Tisza alsó folyása mentén bizánci írott források tanúskodnak. Kétes, hogy valóban olyan „keserves szolgaságba” jutottak volna, ahogyan azt a 8. század második felében Paulus Diaconus képzelte. Az avarok még csak le sem fegyverezték őket, a keletrómaiak ellen vívott háborúikban egészen Konstantinápoly 626. évi ostromáig nemegyszer hallani gepida egységekről, falvaikban megülték saját ünnepeiket. Maradványaik, ha hihetünk a 870 körül írott Conversio Bagoariorum et Carantanorum című salzburgi egyházi vitairatnak, még a 9. században is éltek a Szerémségben s a vele határos területen. Ennél későbbi említésük azonban nincs, azok a német/szász elméletek, amelyek erdélyi gepida–szász találkozást és „kontinuitást” bizonygatnak, nem egyebek túlfűtött nemzeti hiedelmeknél.

Irod.: L. Schmidt, Geschichte der deutschen Stämme. Die Ostgermanen. München, 19412, 130, 195–206, 223–225, 294, 348–349, 529–546; Sevin, Die Gebiden; P. Lakatos, Quellenbuch zur Geschichte der Gepiden. Szeged, 1973; Bóna, A középkor hajnala; H. Wolfram, Geschichte der Goten. München, 1979, 59–68, 307–321, 396–400; Pohl, Die Gepiden 239–305; Th. Burns, A History of the Ostrogoths. Bloomington, 1984, 19912. 25–30, 65–66, 108–109, 174–179, 190–198; Bóna, MT 294–299; uő, ET 130–134, 138–159; uő, ERT 75–84; A gepidák ariánus vallásáról: K. D. Schmidt, Die Bekehrung der Ostgermanen zum Christentum I. Göttingen, 1939.

Bóna István

Gepida régészeti hagyaték A gepidák legkorábbi (1–3. század) azonosítható régészeti emlékanyaga a gótokéval és más keleti germán törzsekével együtt a Wielbark-kultúrában keresendő, de abból egyelőre még nem választható ki. Írott források (Mamertinus, Jordanes) értelmezése alapján a 3. század utolsó harmadában, a század végén a gepidák már megjelentek a Kárpát-medence északkeleti sarkában, Dacia hegyes-dombos északnyugati előterében és a Tisza felső folyásának vidékén. Ez a terület a 3–4. században vegyes etnikumú. A Tisza-kanyarban előkerült néhány 2–3. századi, biztosan viktoval-vandálnak meghatározható, hamvasztásos rítusú temetőnek a következő évszázadban már nincs folytatása. Az észak–déli és dél–északi tájolású, csontvázas rítussal temetkező új népcsoport női viseletére a félkörös és púpos hátú csontfésűk, vas és bronz aláhajlított lábú fibulák, csatkarikák, bronz karperecek, üveg-, karneol- és kalcedongyöngyök a jellemzők. A férfisírok gyakori mellékletei a germán fegyverzet jellegzetes darabjai: a nehéz kétélű kardok, vas dudoros pajzsok, lándzsák. E – talán több hullámban betelepült – népesség növekvő fontosságát jelzi az itt előkerült 4–5. századi aranypénzek a Kárpát-medencében ekkor szokatlanul magas száma is. Néhány új lelőhely alapján bizonyos az is, hogy ez a régészetileg jól körülhatárolható népcsoport a 4–5. század fordulója után a Tisza vonalát nyugat felé is átlépte.

Jordanes szerint a gepidák fő szállásterülete csak a hunok leverése (455) után került át a Tisza–Maros–Körös közére, amelynek keleti peremén a 4. század második felében, illetve a század végén már megjelent egy olyan leletcsoport, amely eltér a korábbi, szarmata műveltségtől. A férfiak mellett gyakoribbak lesznek a fegyverek (kard, pajzs, lándzsa), a női sírokban fésűk, új típusú fibulák, csatok

jelennek meg, s részben új az edényművesség is (Ártánd). Az újabb feltárások alapján valószínű, hogy e tájon jelentős szarmata tömegek érték meg a hun uralom idejét, korábbi kultúrájukból sokat (pl. a temetkezési szokásaikat) megőrizve, illetve beilleszkedve a Dél-Alföldön a 4–5. század fordulóján kialakult sokszínű régészeti műveltségbe. E körön belül a keleti germán eredetű elem(ek) jelenléte nyilvánvaló, de azonosításuk egyelőre nem lehetséges. Nem kellőképpen tisztázottak e csoport kapcsolatai az északkelet-magyarországi hasonló korú leletcsoportéval sem; elképzelhető, hogy mindkettő egy nagyobb kulturális kör – a Csernyahov-kultúra – területéről került a Kárpát-medence keleti felébe.

A történeti és régészeti források alapján nem egyértelmű, hogy a gepidák mikor hódoltak meg a hunok előtt. Ami a meghódolás régészeti tükröződését illeti, az időpontot egy gepida „kincshorizont” (Szilágysomlyó, Ormód, Gelénes) jelzi, más nézet ezt vitatja. Már a hun uralom alatt, illetve az ezt közvetlenül követő időszakban jelentkezett egy főleg gazdag női sírokból álló leletcsoport a Tisza, Szamos és a Körösök felső folyásának vidékén (ezüst lemezfibulák, arany- és borostyángyöngyök, poliéderes végű fülbevalók, ékvéséses csatok, néha fémtükrök), amely a legnagyobb valószínűséggel gepida nemesasszonyok hagyatékának tekinthető (Balsa, Barabás, Timár stb.). Ugyanezen emlékanyag jelenik meg a hunok bukását követő évtizedekben a Körösöktől délre, amikor a gepidák királyságukat kiterjesztik az egész Tiszántúlra és elfoglalják Erdélyt is. Az 5. század utolsó harmadából–6. század első feléből a fent említett területről származó, egységes jellegű leletanyagot a 20. század elején sikerült körvonalazni és gepidának meghatározni (Hampel J., Kovács I.), s a század első felének nagy temetőfeltárásai lehetővé tették e nép régészeti képének pontosabb megrajzolását (Csallány G., Móra F., Banner J., Török Gy., Csallány D.). Az utóbbi néhány évtizedben napvilágra került fontos, nagy lélekszámú temetők anyaga még csak részben publikált, akárcsak a közelmúltban előkerült gepida telepek többsége is. A gepida temetkezések alapján kísérlik meg rekonstruálni a gepida társadalom szerkezetét. A népesség zömét a szabad, félszabad és függő helyzetű, háborúk idején katonáskodó parasztok és családtagjaik tették ki. Kisebb és nagyobb temetőik alapján úgy sejthető, hogy kiterjedt falvaik és vízjárta területek szélein sorakozó apró, tanyaszerű településeik egyaránt lehettek. Írott források nem tartalmaznak a gepidák életmódjára vonatkozó adatokat. A sírokból és a telepeken előkerült sarlók, hombáredények stb. földművelésükről tanúskodnak, s paleozoológiai adatok bizonyítják, hogy szarvasmarhát, lovat, juhot, sertést tartottak. Sok használati és viseleti tárgyuk biztosan a saját, fejlett kézművességük terméke lehetett. A szilágysomlyói, feltehetőleg az 5. század első harmadában földbe rejtett királyi kincsek eredeti őrzési helye valószínűleg helyben volt. A szintén hasonló gazdagságú apahidai és szamosfalvi leletek alapján a gepidák (egyik) királyi udvara az 5. század második felében Kolozsvár környékén sejthető. A kora feudális gepida állam székhelye a 6. század középső harmadában – bukásukig – Sirmiumba került, ezt az uralkodó nevével ellátott saját verésű pénzeik bizonyítják. A gepida királyság területén élő népek anyagi és szellemi műveltsége sok szállal (tárgytípusok, temetkezési szokások) kapcsolódik a germánság többi népéhez, a Kárpát-medencétől az Atlanti-óceánig terjedő, a 6. századra kialakult Meroving-civilizációhoz. Míg a gepida sírokból előkerült néhány tárgy (főleg ékszer, illetve fegyver) a közelebbi és távoli germán népekkel (pannoniai langobárdok, itáliai osztrogótok, skandinávok, türingek, alamannok, frankok) fenntartott személyes kapcsolatokra utal, addig a Bizánci Birodalommal kereskedelmi kapcsolatokat feltételezhetünk (övcsatok, keresztek, gyöngyök stb.).

A romániai kutatás az utóbbi évtizedekben az erdélyi és az alföldi gepida tömb eltéréseit kívánta hangsúlyozni, annak ellenére, hogy ezek egymástól nem mutatnak jelentős eltéréseket: a temetők és leleteik hasonló jellegűek. Az erdélyi terület hegyes határvidék jellegéből adódóan néhány csoport foglalkozása speciális lehetett (bányászat, fontosabb pontok katonai őrzése), illetve néhány gepida közösség itt az őskori földvárakba is betelepült; de sem temetőikben, sem falvaikban nincsen nyoma a feltételezett, romanizált, helybéli lakosság továbbélésének. Mivel írott forrásból tudjuk, hogy a gepidák a Tisza-vidék után Erdélyt is megszállták, elfogadhatatlan feltételezés, hogy az erdélyi, az 5. század utolsó harmadából–negyedéből származó leletanyag nem a gepidáké, hanem az osztrogótoké lehetett.

A gepida–langobard–avar háború pusztítása után a gepida lakosságnak csak maradványai éltek tovább az Alföldön, mint ez néhány közösség esetében régészetileg valószínűsíthető, s hasonló állapítható meg Erdély néhány gepida temetője alapján is.

Irod.: Csallány, Gepiden; Bóna, A középkor hajnala; uő, Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest, 1986; uő, A gepidák királysága. In: ET; Nagy M., Az i. e. I–i. sz. VI. század. In: Hódmezővásárhely története I. 1984, 189–228. Újabban: I. Bóna – M. Nagy, Gepidische Gräberfelder am Theissgebiet I. Monumenta Germanorum Archaeologica Hungariae 1. Budapest, 2002.

Tóth Ágnes

Gepida temetkezés és vallási élet A 4. század végén és az 5. század első felében a Felső-Tisza és a Körösök vidékének gepida népességénél a temetkezési szokások nem egységesek: előfordulnak a dél–északi, az észak–déli, nyugat–keleti, kelet–nyugati tájolások különböző változatai, jellemzőek a vaskapcsos-koporsós temetkezések, a fegyvermellékletes sírok stb. A temetkezési szokások helyi előzményei és az 5–6. századi rítusokkal való összefüggéseik még kidolgozatlanok. A hun kor után létesült faluszerű települések temetőiben és az udvarházak melletti kisebb sírszámú temetőkben egységes a nyugat–keleti tájolás, amitől többnyire csak kisebb eltérések figyelhetők meg. Ritkán előfordul a fordított, kelet–nyugati tájolás is (Szentes-Nagyhegy, Kiszombor), melynél felmerült az avar kori keltezés lehetősége, ezt azonban a leletek elemzése még nem igazolta. Általánosan megfigyelhető a gazdagabb sírok nagyobb mélysége; legmélyebbnek a fegyveres férfisírok bizonyulnak. A sírgödrök többnyire nagyméretűek. Egyes temetőkben gyakori a koporsós temetkezés; a koporsós sírok aránya azonban temetőnként változó. A koporsók fajtái: fatörzsből kivájt, faszeges koporsók, vaskapcsokkal összefogott fatörzs koporsók és vaspántos deszkakoporsók. Az étel-italfélét tartalmazó edénymellékleteket általában a lábakhoz, a koporsón kívül helyezték el. Ritkán előfordul az edény számára a sír oldalfalába vájt fülke. A fegyvereket többnyire viseleti összefüggésben temették el; a pajzsokat azonban a koporsón kívül, a sír nyugati végébe állítva vagy a koporsóra fektetve helyezték a sírba. Néhány esetben a sírgödör aljának kiégetését vagy kitapasztását sikerült megfigyelni. A kettős és hármas temetkezés ritka (Kiszombor, Malomfalva-Hula). A fegyveres férfiak mellé olykor a lószerszám egy részét is eltemették (Hódmezővásárhely-Kishomok 1. és 7. sír, Apahida II. sír – vasveretes faládában). Részleges lótemetés és különálló lósír az erdélyi temetőkből került elő. A temetők egy részének szerkezete a pogány hitvilágra utal: megfigyelhető a férfi- és a női sírok csoportjainak elkülönülése. Egyes temetőkben feltűnő az étel-italáldozat gyakorisága (Mezőbánd), a viseletben a pogány Donar-csüngők előfordulása (Kiszombor, Magyarcsanád-Bökény stb.), a bajelhárító amulettek és csüngődíszek jelentős száma. A kereszténységre való áttérés a forrásadatok szerint már a 4. század végén megindult. A leletanyagban a keresztek és a Christogram-jelek az 5. század második felétől mutathatók ki, elsősorban bizánci eredetű tárgyaknál. A gepida művészetben a pogány–keresztény jelképek sajátos szinkretizmusa figyelhető meg, mely a kereszténység elfogadásának és a régi hittel való összeegyeztetésének a nemesi elit által elért szintjét mutatja. Az avar uralom alatt maradt gepida falvak népe a forrásadatok szerint megőrizte szertartásait.

Irod.: Csallány, Gepiden 294–298; Sevin, Die Gebiden 99–107; Bóna, A középkor hajnala 73–76; Pohl, Die Gepiden 283–285.

Nagy Margit

Gepida fegyverzet Az 5–7. századi gepida harcosok fölszerelését támadó- és védő-, könnyű- és nehéz-, valamint távol- és közelharcra alkalmas fegyverekre választhatjuk szét. Rekonstrukciójuknál főleg a fém- (vas- és egyéb) részekre szorítkozhatunk, egyes esetekben a fanyomokra is. Legfontosabb támadó nehézfegyver az ütésre-vágásra-szúrásra alkalmas, 80-100 cm hosszú, 4-6 cm széles, 10-12 cm-es markolatú kétélű kard, a spatha. Formai vonatkozásban figyelembe veendő a váll kiképzése és a penge alakja. Fogóját különböző zárótaggal is elláthatták. Ugyancsak a markolathoz kapcsolódhatott a gyöngycsüngődísz. A kardhüvelyt fából és bőrből készítették, torkolatára és végére (Ortband) néha fémveretet applikáltak. A fegyver fölcsatolására a tokon elhelyezett bujtatókat alkalmaztak, a kardszíjhoz csat, ritkábban szíjvég és veretek járultak. A bal oldalon viselt fegyver szíját a vállon vagy a derékon vetették át. Temetésnél általában erre az oldalra, a bal kar mellé került, de más helyre is tehették. Az egyélű kardok, a scramasaxok mint könnyű vágó- és szúrófegyverek a spathákkal együtt vagy önállóan tűnnek föl a sírokban (ez utóbbi eset a 6. századra jellemző). Az 50-70 cm hosszú, 2-4 cm széles pengéknél szerelékek ritkábban figyelhetők meg. A bal és a jobb oldalon (kettős kardhasználat) egyaránt hordhatták, a temetkezésekben mindkét helyen előfordul. A késői időszakra jellemzők a rövid, 30-50 cm hosszú, 3 cm széles könnyű harci kések, a saxok. A lándzsák, mint a könnyűfegyverzet közel- és távolharcra egyaránt alkalmas szúrófegyverei, gyakori harci eszközök. Pengéjük 20-40 cm hosszú, formájuk, szélességük változó. A korábbi időszakra inkább a zömökebb, a későbbire pedig a nyúlánkabb alak a jellemző. Leggyakoribbak a babér- és fűzfalevélre emlékeztető formák. Temetésnél a köpűvel rögzített csúcsú, kb. 2 m hosszú fegyvert a jobb oldalra, tehát használatával megegyezően tették általában a koporsón kívülre (vagy döfték a sír falába). Az igazi távolharcra (vadászatra is) alkalmas, a könnyűfegyverzethez tartozó íjászfölszerelésre jórészt csak nyílhegyek világítanak rá. Maga a fából készült íj egyszerű, D alakú, 100-150 cm hosszú, lehetett. Az 50-70 cm-es, fa- vagy nádvesszős, tollas nyilakra a csúcsot tüske vagy köpű segítségével erősítették fel. A kovácsok 8-12 cm hosszú, változatos nyílhegyeket készítettek a ritka tűszerűtől a háromszárnyú, a kétélű levél vagy szögletes formán át a szakállas, csavart (tordírozott) kialakításúakig, melyeknek funkciója is más és más lehetett. A nyilak száma az egyes sírokban 1–12 között mozog. A valószínűleg fából és bőrből összeállított nyíltartó tegezre csupán két-három szerelékből, tartozékból következtethetünk (pl. fémpántok). Temetésnél leginkább a harcos jobb oldalára, viselésének megfelelő helyre került. A gepidáknál ritka fegyver az ütésre, vágásra szolgáló balta és a szélesebb szekerce vagy bárd, melyeket szerszámként is használhattak. A védőfegyverzet legfontosabbika a vas-, esetleg más fémszerelékkel készült pajzs. A bal kézzel tartott kerek vagy ovális, 80-100 cm nagyságú pajzs lapja fából és bőrből volt. Erre elöl dudort (umbo), hátul fogót szögecseltek. Az átlag 20 cm nagyságú pajzsdudorok között korábbi a kúpos forma, későbbi a laposabb vagy magasabb, félgömbös megoldású. A fogók általában 50 cm hosszúak, középen kiszélesednek. A pajzsot olykor veretekkel díszítették. Mint a nehézfegyverzet része, leginkább a kétélű karddal együtt fordul elő. Temetésnél a koporsón kívül különböző helyre állították vagy fektették. A sisak értékes, drága védőfegyver volt, csak a legelőkelőbbek szerezhették be. A leletek két típusra utalnak (ezek mellett természetesen lehettek egyszerű bőrsisakok is, ahogyan a pajzsoknál szerelék nélküliek), egyrészt a díszes, vas- és nemesfém részekből konstruált Baldenheim-típusra (Batajnica, Szentes-Berekhát), másrészt a kizárólag vaslemezekből álló változatra (Mezőbánd 10.). A sisak részei a pántos fejvédő, a fülvédő lemezek és a nyakat óvó láncpáncél. A Tisza-vidéki és a szerémségi darabok itáliai vagy Rajna-vidéki műhelyekben készültek, s így egyben a fegyverkereskedelem pregnáns bizonyítékai. A gepida hadseregben a sírleletek alapján a kisszámú teljes fegyverzettel (kard, lándzsa, pajzs) harcoló férfi mellett karddal és pajzzsal, lándzsával és pajzzsal, karddal és lándzsával, csupán karddal vagy csak lándzsával, továbbá kizárólag íjjal küzdők mutathatók ki. A gepida fegyverek fontosabb lelőhelyei: Baráthely, Batajnica, Bocsár, Hódmezővásárhely-Kishomok, Kormadin-Jakovo [Szerbia], Kiszombor, Malomfalva, Marosnagylak, Marosveresmart, Mezőbánd, Szentes-Berekhát, Szentes-Kökényzug, Szentes-Nagyhegy, Szolnok-Szanda, Szőreg.

Irod.: Csallány, Gepiden 258–264; Bóna, A középkor hajnala 62–63; K. Horedt, Bratei. In: RGA II. 1976, 413–414; uő, Dacia 21(1977), 251–268; uő, Moreşti. Bukarest, 1979, 190–192; Kovács I., Dolg 4(1913), 265–429; D. Mrkobrad, Archeološki nalazi seoba naroda u Jugoslaviji. Novi Sad, 1980, 121; M. Roska, Germania 18(1934), 123–130; M. Rusu, Dacia 6(1962), 269–292; Sevin, Die Gebiden 122–124; Z. Vinski, Germania 32(1954), 176–182; D. Dimitrijevič, RVM 9(1960), 5–50.

Cseh János

Gepida viselet A keleti germán női viselet már a hun korban kialakult és nemzetközi divattá vált. Az 5. században a gepida nemesasszonyok sokszögű csüngős fülbevalópárokat, borostyán- és üveggyöngy nyakláncokat (ritkábban antik arany- vagy ezüstgyöngyöket), félhold alakú csüngődíszeket, csontcsüngőket, esetleg bizánci keresztet, kétoldalt a vállon rekeszes-kőberakásos díszű, aranylemezzel borított fibulákat, rekeszes díszű vagy antik gemmás gyűrűket, a derékövön nagy méretű, faragott díszű, ékkőbetétes csatokat viseltek. A használati tárgyak közül a pipereeszközök (kanalak, szűrők, csipeszek), a sugaras hátú fémtükrök és a többnyire kétoldalas csont sűrűfésűk ismertek. Az 5. század középső harmadától a fibulaviselet széleskörővé vált; az inkrusztációs díszű fibulákat felváltották az ezüstlemezből készült, rátétlemezdíszes fibulapárok, melyeket gyakran gyöngycsüngőkkel együtt hordtak. Ugyanekkor elterjedtek a kisebb méretű, öntött, előbb ékvéséses, majd növényi ornamentikával díszített bronz- vagy ezüstfibulák is, melyeket párosával a vállon vagy a melltájékon, egyesével néha deréktájon viseltek. A nagyobb méretű díszfibulák mellett kisebb, funkcionális célú fibulák is előfordultak. A díszcsatokkal záródó derékövekhez gyakran gyöngyökkel vagy fémveretekkel díszített szalagos csüngőket erősítettek, melyeknek végéhez bajelhárító szerepő csiszolt köveket vagy nagyobb szemű gyöngyöket varrtak. Az övhöz szíjazták a tokos késeket, a veretes faszelencéket és ereklyetartókat. A női ruházat anyaga bőr és sűrű szövésű textília volt, de előfordult az aranybrokát szövet is. A férfiviselet kevésbé ismert. Az 5. században a nemesi viselethez ékkővel díszített csatok és tarsolydíszek tartoztak. A kardokat és tőröket rekeszes díszű tokban viselték. Az öv díszcsatjainak felerősítésére a 6. században – valószínűleg frank hatásra – gyakran kerek vagy pajzs alakú díszszögecseket használtak. A kardokat ezüst- vagy bronzveretes tokban tartották; a markolati szíjat mészkő gyöngy díszítette. A legmagasabb rangú harcosok díszes védőfegyverzettel rendelkeztek (pajzsok, sisakok). A mindennapi élethez szükséges használati tárgyakat és a kisebb munkaeszközöket a férfiak az övre erősített tarsolyokban tartották: ollókat, borotvát, fenőkövet, tűzszerszámot, árakat stb.

Irod.: Csallány D., Gyöngycsüngődíszes gepida fibulák. ArchÉrt 1942, 329–331; uő, A szentes-nagyhegyi gepida sírlelet (1939) és régészeti kapcsolatai. ArchÉrt 1941, 127–161; Bóna, A középkor hajnala 37–38; uő, Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei. Szerk. Entz G., Budapest, 1986, 66–76; uő, ET 138–151.

Nagy Margit

Gepida társadalom A 3. század utolsó harmadától a törzsi-nemzetségi szervezetet a legfőbb katonai vezető, a király fogta össze (Fastida). Ezt az időszakot követően egészen a hun-vazallus királyig, Ardarikig a források nem neveznek meg név szerint gepida királyt, ami azonban nem jelentheti a királyság szétbomlását. Az írott források – némiképp ellentmondásos – adatai Ardarik halála után legalább két királyi dinasztia kialakulását sejtetik. Valószínű, hogy a királyság területileg két (esetleg három) részre oszlott. Az erdélyi fejedelmi leletek és a hasonló gazdagságú temetkezésre utaló lelettöredék nyomán felmerült a lehetőség, hogy azok a királyok téli és nyári székhelyeit – regiáit – jelzik. Királyi dinasztiaváltások következtek be az 5. század végén (Elemund) és 546-ban (Thorisind). A királyi hatalom korlátozását és ellenőrzését katonai vezetőkből álló tanács látta el. A gepida társadalom alapja a törzsi-nemzetségi kötelék lehetett, mely valószínűleg a településrendszer kialakulásában is szerepet játszott. Az írásos források ugyan nem szólnak a gepidák életmódjáról, azonban a sokáig defenzív gepida külpolitika megerősíti azt a megállapítást, hogy a gepida gazdaság alapját nem a leigázott lakosság termelésének felélése, hanem saját, paraszti földművelő-állattartó gazdálkodásuk jelentette. A Tisza-vidéki, két-három nemzedéken át használt temetők népességének társadalmi megoszlása – a temetők teljes kirablottsága miatt – biztonsággal nem határozható meg; a jelenleg

rendelkezésre álló adatok csak hozzávetőleges becslésnek minősülhetnek. A legmagasabb rangú nemesi réteg tagjai sisakot, díszes aranyveretes fegyvereket viseltek (Batajnica, Hódmezővásárhely-Kishomok, Szentes-Berekhát). A teljes fegyverzetű (kard-pajzs-lándzsa) harcosok és a nemesfém ékszeres asszonyok voltak a rangos szabadok. A rangban utánuk következő réteget a kardos-pajzsos, a kardos-lándzsás és a pajzsos-lándzsás közharcosok jelentették. A fegyveres férfiak legalacsonyabb rangú és legnagyobb számú rétegéhez a könnyűfegyverzetű harcosok, a lándzsások és az íjászok tartoztak. A fegyveres férfisírok aránya Szentes-Nagyhegyen a legmagasabb (a férfisírok 66%-a), ezt követi a szőregi (a férfisírok 61%-a) és a berekháti (56%) temető népe; lényegesen alacsonyabb arányokat mutat Kiszombor (a férfisírok 31%-a), Szentes-Kökényzug (24%) és Hódmezővásárhely-Kishomok (12%). A fegyveresek aránya a társadalmi rétegződés mellett egy-egy település stratégiai helyzetét is jelezheti. A meghatározhatatlan és a melléklet nélküli temetkezések a félszabad és a szolgaréteg sírjainak tarthatók; arányuk Szentes-Berekháton megközelíti a népesség felét (a sírok 47%-a), valamivel alatta marad Szentes-Nagyhegyen (40%), Szőregen (38%), Kiszomborban (30%), legalacsonyabb Hódmezővásárhely-Kishomokon (10%). A sorrend egyben az adatok használhatóságának korlátait is reprezentálja: pl. Szentes-Berekháton a gyermeksírok kiválasztása a leletek alapján nem lehetséges, míg Hódmezővásárhely-Kishomokon a sírok meghatározása a régészeti és az antropológiai adatok figyelembevételével történt.

Irod.: Bóna, A középkor hajnala 58–64; uő, MT 279–299; uő, Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Szerk. Entz G., Budapest, 1986, 70–76; Pohl, Die Gepiden 295–301.

Nagy Margit

Gepida pénzverés Pannonia Sirmiensis italo-gót megszállása (504) és a helyi viszonyok konszolidálódása után Nagy Theoderik parancsára Sirmiumban ezüstpénzt kezdtek verni. A helyi kereskedelem célját szolgáló kisméretű, csekély súlyú (½ siliquas) ezüstök előlapja I. Anastasius, I. Iustinus és I. Iustinianus pénzeinek mellképeit és feliratait követi, hátlapján Theoderik monogramjával. Az osztrogótok elűzése (536) után a gót Pannonia Sirmiensis urai a gepidák lettek, akik 550 körül Sirmiumba helyezték át királyi székvárosukat. Két-három évvel később – minden bizonnyal a helyi gót előzményekre támaszkodva – felújítják a pénzverést. Az alig ½ siliquas (0,88–0,95 g) súlyú, átlagban 15 mm átmérőjű ezüstök előlapjai I. Iustinianus és II. Iustinus mellképeivel és hibás felirataival készültek, hátlapjukon (egyetlen, töredékes talán? Turisind monogram kivételével) Kunimund király monogramjával. Kunimund veretei a Kárpát-medence első önálló kora középkori pénzei. Szűk körben terjedtek el: Teotoburgium (Dalj [Horvátország]), Sirmium (Sremska Mitrovica [Szerbia]), Burgenae (Novi Banovici [Szerbia]) és Certissa (Štribnici) antik városok területén került elő eddig mindössze 11 példány. Gepida „pénzforgalomról” tehát csak a Keletrómai Birodalom határán fekvő, félig-meddig még élő antik területeken lehet számolni az 552–567 közötti másfél évtizedben. A gepida pénzek különös ismertetőjegye a hátlap erőteljes halszálkamintás keretezése.

Irod.: J. Brunšmid, Die Münzen des Gepidenkönigs Kunimund. Numismatische Zeitschrift 17(1924), 1–5; F. Stefan, Die Münzstätte Sirmium unter der Ostrogoten und Gepiden. Halle, 1925, 298 t. 1–10; I. Meixner, Nepoznati novac gepidskog kralja Kunimunda. Numizmatička vijesti 3(1956), 5; Z. Demo, Arheološki Vestnik 32(1981), 454–481, 3. t. 65–69.

Bóna István

Gepida kovácsmesterség Az 5–7. századi gepida kovácsok és ötvösök (a két mesterség a korai népvándorláskorban szorosan összefüggött) készítményeivel lépten-nyomon, sír-, telep- és

kincsleletekben egyaránt találkozunk, hiszen a megmaradt tárgyi emlékanyag zöme, legfontosabb darabjai az ő kezeik alól kerültek ki. A különböző ékszerektől, viseleti tartozékoktól (fibulák, fülbevalók, hajtűk, karperecek, gyűrűk, az övgarnitúrák részei; csatok, veretek, szíjvégek, csüngődíszek; stb.) a fegyvereken (spathák, scramasaxok, saxok, lándzsák, nyilak, harci balták, pajzsok, sisakok) át a mindennapi élet szerszámaiig, eszközeiig (ollók, kések, vonókések, csiholók, árak, tűk, pinzetták, sarlók, harpunák, lakatok stb., valamint koporsókapcsok) és a lószerszámokig (zablák, veretek stb.) terjedt tevékenységük köre. A gazdasági élet, az anyagi kultúra letéteményesei voltak, a társadalom megbecsült tagjai, egyben fegyveresei is. Néhány településen (pl. Tiszafüred, Mezőszopor) a salak- és vassalakleletek utalnak valamilyen fémipari tevékenységre. A vasat erdélyi lelőhelyekről, alföldi gyepvasércből és használhatatlanná vált tárgyak beolvasztásából nyerték. A színes- és nemesfémek körében az arany forrása egyrészt ugyancsak Erdély, másrészt érmék (pl. bizánci solidusok) összeolvasztása volt. Az ezüsthöz és a bronz előállításához szükséges anyagokhoz (réz, ón, antimon) a településterületen belül, de zömmel azon kívül juthattak hozzá, ahogyan az ékkövekhez (pl. almandin) is, kereskedelem útján. Gepida kovács- és ötvösszerszámok három helyről, Csongrádról, Malomfalváról (szórványleletként kalapács és fogó), valamint Mezőbándról ismertek. Az utóbbi temető 10. sírja földúltsága ellenére is gazdag volt szerszámokban. A mester készletéből fogók, üllő, kalapácsok, hidegvágó, szegfejelő, lendkerekes fúró, lyukasztó, egyéb fúrók, poncolóvésők, dróthúzó és fenőkövek maradtak meg. A 6. század második felében dolgozott. (A frankoknál Herouvillette-ben, a türingeknél Schönebeckben, a langobardoknál Brnóban, Poysdorfban került elő ötvös-kovács sír.) Mivel a gepida fémtárgyakon technikai-technológiai vizsgálatok még nem történtek, keveset tudunk az ötvös-kovácsok munkamódszereiről, fogásairól stb. Vonatkozik ez elsősorban a vastárgyakra, különösen a fegyverekre. Általánosságban és összességében a Meroving-kori régészet eredményei alapján tájékozódhatunk.

Irod.: Bóna, A középkor hajnala 41–42, 44; K. Horedt, Moreşti. Bukarest, 1979, 148, 150; A. Knaack, in: Die Germanen II. Szerk. B. Krüger, Berlin, 1983, 128–139; Kovács I., Dolg 4(1913), 265–429; R. Seyer, in Die Germanen II. i. m. 173–205; J. Werner, EMS 38(1970), 65–81; B. Arrhenius, Merovingian Garnet Jewellery. Stockholm, 1984.

Cseh János

Gepida ötvösség Jelentőségét és a gazdaságon belül elfoglalt szerepét a szilágysomlyói I. kincs arany nyakláncán függő ötvösszerszámok (fogók, üllők, kalapácsok, vésők, reszelők) is jelzik. Az arany ékszerek készítésénél a 4–5. században elsősorban a préselt (trébelt) technikát kedvelték; öntést csak a nagyobb igénybevételnek kitett tárgyak (csatok, karperecek) vagy díszítésrészletek esetében alkalmaztak. A fibulákat részekből, forrasztással állították össze, felületüket aranylemezekkel borították. Az illesztési felületeket eltakaró lemezborítás a díszítés alapjául is szolgált. Az ékszereknél a munkaigényes applikált díszítéseket részesítették előnyben, elsősorban az inkrusztációt (domború vagy sík csiszolású kövekkel, különálló rekeszekben vagy a felületet folyamatosan borító, geometrikus osztású rekeszfalakkal), az emailberakást, a granulációt, a rovátkolt és fonott drótdíszítést, a keretezett granulációt, a rovátkolt drótból hajlított vonalmintákat stb. Különleges díszítőtechnikák: a felületre utólag forrasztott, préselt díszítősorok (elsősorban kymationsor) és poncolással, kőberakással díszített, préselt figurális díszek; a teljes felület sodort aranydróttal való borítása (Szilágysomlyó, I. és II. kincs). Az 5. század közepén és második felében a gepida ötvösség munkái a Kárpát-medence germán művészetének legszebb alkotásai közé tartoztak. Az ékszerek méretének megnövelése új előállítási mód alkalmazásával és a díszítéstechnika egyszerűsítésével járt. Az aranyművességben is előtérbe került az öntés és a felület nagy részének rekeszes kőberakása. Az erdélyi ötvösműhelyek jellegzetes díszítésmódjai: almandingolyócskákból álló keretdíszek, ötszögű (sejt formájú), pikkely és rozetta formájú rekeszbetétek, hullámvonalas és omega formájú rekeszfalak. Préseléssel készült aranylemezeket alkalmaztak vastárgyak díszítő borításánál (zabla, lándzsavég). A Tisza vidékén unikálisnak számít a vasalapra forrasztott aranyrekeszes-almandinberakásos díszű csat, mely frank és alamann ötvöskészítményekkel mutat kapcsolatot (Szentes-Berekhát 181.).

Az ezüst- és bronztárgyak többségét öntéssel állították elő. Az ezüst ékszerek felületét az 5. század első harmadától inkrusztációs díszű aranylemezekkel borították (Szilágysomlyó, II. kincs, ezüst alapú fibulák); később az ékkőberakásos vagy préselt mintázatú rátétlemezek csak a fibulák meghatározott részeire kerültek (a kengyel tövének illesztéseihez, a rugólemez széleire és közepére). A gepida ötvösség leggyakoribb ékszereit, a faragott díszű, ún. „relief-fibulákat” és a nagyobb méretű övcsatokat ezüstből, ritkábban bronzból öntötték. Az öntéshez szükséges eredeti modell keményfából, csontból, ólomból vagy bronzból készült; skandináv példák nyomán lehetséges, hogy egy-egy darab modelljét több különálló rész összeillesztésével állították össze. Az öntés az antik viaszelvesztéses eljáráshoz hasonló lehetett: az eredeti modellt agyagformába nyomták, a formából viasz- – vagy párhuzamok szerint – ólommodellt készítettek, amit agyagba burkoltak, és kiégetés után erről kapták meg az öntőformát. A fibulapároknál a formálható anyagú köztes modellen végzett javításokról a két példány mintáinak kisebb eltérései tanúskodnak. A nyersöntvényt utánvésik, csiszolják, reszelik, a hátlapon elkészítik a tőszerkezetet, stb. Öntés után alkalmazott díszítések: öntött vagy mélyített rekeszekben domború vagy lapos kőberakások (recézett alátétlemezekkel), poncolás (mandula-, háromszög-, félhold- és körformák), ezüst- és niellóberakások (pont-, háromszög-, hullámvonal-, kör- és fonatminták), végül a felület vékony aranybevonata (tűzaranyozás). A préselt fémmegmunkálási technikát főként a szerves alapanyagú tárgyakat díszítő lemezek esetében alkalmazták, pl. a fegyvertokok díszítőpántjainál és vereteinél, a női viselet szalagos csüngődíszeinél, szelenceborításoknál stb.

A vas övveretek és csatok gyakori díszei a kerek fejű bronzszögek és a rovátkolt drótból készült keretezés. A vas övgarnitúrák tausírozott díszítésének előzményei a gepida ötvösség gyakorlatában már az 5. században is megtalálhatók (háromszög és pont formájú ezüstberakások).

Ötvössírok: a csongrád-kenderföldeki temető ötvösmestereinek szerszámai az 5. század első feléből: üllő, hosszú nyelű vas fogók, kalapácsok. A mezőbándi 10. sírban eltemetett mester a 6. század középső harmadában dolgozott; készletéből vasfogók, üllő, kalapácsok, szegfejelők, poncolóvésők, hidegvágó, dróthúzó, lendkerekes fúró, szurok, fenőkövek, fém nyersanyagdarabok maradtak meg. Az ötvösmester valószínűleg teljes fegyverzetű harcosok közé tartozott; kiemelkedő társadalmi rangját vassisakja jelzi. A gepida ötvösség technikai eljárásainak egy részét az avar ötvösök is alkalmazták (öntés, vas övgarnitúrák készítése, préselt-bordázott szalagdíszek, egyes díszítésmódok); a kapcsolat vizsgálatánál azonban nem hagyható figyelmen kívül a bizánci ötvöseljárások és díszítőtechnika átvétele.

Irod.: Fettich N., A szilágysomlyói második kincs. Budapest, 1932; uő, Bronzeguss und Nomadenkunst. Prag, 1929; uő, Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. Budapest, 1951; László Gy., A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1970, 71–82; Bóna, A középkor hajnala 42–43; M. Párducz, Archäologische Beiträge zur Geschichte der Hunnenzeit in Ungarn. Acta ArchHung 11(1959), 371–372; Kovács I., A mezőbándi ásatások. Dolg 4(1913), 284–296, 381–382.

Nagy Margit

Gepida sasos csatok A nemesasszonyok 6. századi viseletéhez tartozó, nagyméretű díszcsatok egyik csoportja. Jellemzőjük az ovális, széles csatkarika, a karika szélére hajló tövis, a négyszögletes, öntött csatlemez, melyhez a karikával ellentétes oldalon sasfej járul. A lemez szélein, közepén és a sasfej szeménél kőberakásokat alkalmaztak. A csatkarikát és a lemezt rövid összekötőlemezzel rögzítették. A szíjra való felerősítést a lemez sarkainál és a sasfejen elhelyezett szögek szolgálták. A gepida sasos csatok három fő típusa különböztethető meg (megjegyzendő, hogy a díszítések variációi mindhárom csoportban előfordulnak).

1. A Tisza-vidéki csattípusnál a lefelé néző sasfej ívelt oldalú, trapéz formájú nyakkal kapcsolódik a csatlemezhez. A lemez belső díszítése tektonikus négyzetekből áll, melyet kötélfonatminta és bordázott

sávok kereteznek. A lemezek közepén poncolással vagy kőberakással hangsúlyozott keresztábrázolások találhatók (Szentes-Nagyhegy 15. és 77.; Szolnok-Szanda 145.; Hódmezővásárhely-Kishomok 77. csatja – utóbbi közepén vésett sugaras díszítés). A Tisza-vidéki csoporthoz tartoznak a knini (Knin-Greblje 50. [Horvátország]) és a kosevói (Alt-Kossewen 386. [Lengyelország]) példányok.

2. Az erdélyi típus madárfejeinél a nyak téglalap alakú, belső oldalán rövid kiszögellésekkel. A madárfejek lefelé nézőek (Maroscsapó/Cipău [Románia], Valentine-Arnesp [Franciaország], Szentes-Nagyhegy 64., csatkarika; Aradka/Aradac-Mečka [Szerbia], csatkarika), egyetlen kivétellel (Szamosjenő/Fundătura [Románia]). Az erdélyi gepida sasos csatok lemezei spirálinda-motívumos díszűek; a díszítés diagonális beosztású. A csatkarika szembenéző állatfejekben végződik.

3. A Tisza-vidéki és az erdélyi típusok közti átmenet formáját képviselik a Duna menti gepida sasos csatok, melyeknél a madárnyakak rombusz alakúak, olykor ívelt oldalúak, a csatlemezek spirálinda-motívumos díszűek. (Észak-Szerbia, Kubin/Kovin [Szerbia], Iatrus [Bulgária]). A sasfejes csatok időrendi helyzete a legutóbbi időkig vitatott volt, miután krími eredetük – a Suuk Su-i temető leletei alapján – biztosnak látszott. A Tisza-vidéki gepida sasos csatokat a dél-oroszországi forma helyi változatának tartották és az avar kori gepidák hagyatékához sorolták. Az önálló Tisza-vidéki műhely a szolnok-szandai és az alt-kosseweni csattal kapcsolatban vetődött fel. A gepida sasos csatok Tisza-vidéki csoportjának helyi gyártása a hódmezővásárhely-kishomoki példány alapján igazolódott. A dél-oroszországi csatok tipológiájának részletes kidolgozása határozottan bizonyította a sasfejes csatok kialakulásánál a gepida ötvösség prioritását. A csatok díszítése kétségtelenül apotropaikus jellegű; viseleti szerepük az itáliai keleti gót díszcsatokéhoz hasonló.

Irod.: M. Rusu, Pontische Gürtelschnallen mit Adlerkopf (VI–VII. Jh. n. Z.) Dacia 3(1959), 485–522; Csallány, Gepiden 321–324; J. Werner, Slawische Bügelfibeln des 7. Jahrhunderts. Reinecke-Festschrift 1950, 167; Z. Vinski, Adlerschnallenfunde in Jugoslawien. Liber Iosepho Kostrzewski. 1968, 314–325; Bóna, A középkor hajnala 50–51; uő, Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK XXVII(1978), 135–136; A. K. Ambroz, Bolšaja prjažka iz skalistinskogo mogil’nika (sklep 288). SA 1980, 256–261; uő, Osnovy periodozacii južno-krimskih mogil’nikov tipa Suuk Su. In: Drevnosti Slavjan i Rusi, 1988, 5–12; Nagy M., A gepida királyság. In: Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely 1984, 225–227.

Nagy Margit

Gepida fibulák A Tisza–Körösök–Maros vidékén a 4. század végi–5. század eleji viseletben a római fibulatípusok dominálnak: leggyakrabban a T formájú bronzfibulák és a nagyméretű, aláhajtott lábú, felcsavart kengyeldíszű bronz- és vasfibulák fordulnak elő (pl. Csongrád-Kenderföldek). Az elsősorban funkcionális célú, kiegészítő szerepű római típusú fibulák 5. század első felére keltezhető, különleges díszítésű példányai: kiszélesedő tűlemezű vasfibulán háromszög alakú ezüstberakás (Tápé-Lebő 2.); kéttagú, egyenes tűlemezű fibulán vésett rácsmintás dísz (Csongrád-Kettőshalmi-dűlő). A római fibulaformákat folyamatosan használták a 6. század végéig; így vasfibulák nagy számban kerültek elő a gepidák hun kor utáni alföldi és erdélyi szállásterületeiről. A bronzból készült példányok között előfordulnak keskeny tűlemezű, kéttagú formák (Szentes-Berekhát 106.) és felcsavart kengyeldíszű, aláhajtott lábú, ún. illyricumi–bizánci bronzfibulák is (Hódmezővásárhely-Kishomok 23., Kiszombor 146.). A keskeny tűlemezű, kéttagú forma ezüst változata az 5. század második felében is előfordul (Szentes-Berekhát 148.). A késő római hagymagombos fibulatípus – a keleti és nyugati gót párhuzamokhoz hasonlóan – a gepidáknál is fejedelmi leletekből ismert: ónixköves változatban (Szilágysomlyó, II. kincs), áttört díszítéssel (Apahida, I.). Másodlagos felhasználás után, valószínűleg talált tárgyként eredeti késő római fibula is kerülhet gepida sírba (Szőreg 39.). A 4. század végén a gót és a gepida viseletben egy időben terjedtek el a rugólemezből és tűlemezből, valamint az ívelt kengyelből álló lemezfibulák. A rugólap leggyakoribb változatai gepida területen: háromszög formájú

(Tápé-Lebő, Mártély), félkorong alakú (Fábiánsebestyén, Csongrád-Kettőshalmi-dűlő, Hódmezővásárhely-Sóshalom, Szendrőlád), egyenesen levágott oldalú, lécdíszes (Gyula környéke, Mezőkaszony-Barabás, Tiszalök). A rugólemez hátlapján lévő rugótengely végének gombjait a későbbi darabokon funkció nélküli díszgombokká alakították és többnyire állatfej formájúra mintázták meg. A lemezfibulák kengyele erősen ívelt, középen élesen kiemelkedő („gerincelt”). A tűlemez általában rombusz formájú, szélei felé kissé lehajlított („tetőszerű”). A tűlemez formája a fibula jellemző részlete; a lemez legnagyobb kiszélesedésének helye, illetve a felső rész és a láb(tű)lemez egészének aránya a fibulák időrendi csoportosításának alapja. Fontos kronológiai szempont a fibulák mérete is: a 4. század végi–5. század első feléből származó fibulák többnyire kis méretben (6–12 cm), egyszerű díszítéssel készültek, pl. poncolás (Tápé-Lebő 2.); megjelenik a kengyel két végének illesztésénél a rovátkolt drótdísz (Csongrád-Kenderföldek 111.). Az 5. század középső harmadától a lemezfibulák méretét megnövelték (12–17 cm), aranyozott ezüst vagy réz díszítőlemezeket helyeztek el a rugólapon és a kengyel két végénél, melyek az illesztéseket és az öntéshibákat eltakarták. A rugólemezlapon előfordul az egyirányú vagy ellentétes irányú madárfejekből álló díszlemez (Tiszalök, Mezőkaszony-Barabás). A kengyel végeinél lévő díszlemezek háromszög alakúak vagy íveltek, olykor kőberakásos díszűek (Perjámos, Balsa), vésett pikkelymintásak (Tiszalök, Mezőkaszony-Barabás), indadíszesek (Gyula környéke, Kiskunfélegyháza), palmetta mintázatúak (Székely, Makó, Csongrád) vagy ennek egyszerűbb utánzatai (Hódmezővásárhely-Sóshalom). A lemezfibulák legkésőbbi példányait az öntött „relief-fibulák” díszítésmódjainak átvétele (kőberakások a láb[tű]lemez szélein, spirálindás díszítés), a fej(rugó)lap sugarasan elhelyezett gombjai és a nagy méret jellemzik (Nagyvárad/Oradea [Románia] – hossza 29,2 cm). A lemezfibulák egyik speciális változata az arisztokrácia számára készített, aranylemezzel borított, rekeszes kőberakásokkal díszített fibulák csoportja, melyeknek a 4. század végétől az 5. század középső harmadáig összegyűlt példányai a szilágysomlyói II. kincsben találhatók. A szilágysomlyói fibulák az inkrusztációs díszfibulák teljes fejlődési sorát mutatják be; a legkésőbbi, legnagyobb méretű példányok díszítése a lemezfibulák rátétlemezes díszeihez kapcsolódik, tehát a rekeszes kőberakásos díszű fibulák és a lemezfibulák bizonyos csoportjainak gyártása az 5. század első felében párhuzamosan folyt. A szilágysomlyói kincs korábbi fibulatípusait a gepida szállásterület kisebb méretű aranyfibulái is képviselik (Gelénes, Völc). A lemezfibulák kisméretű, egybeöntött utánzatai, archaizáló formaként az 5–6. században is előfordulhatnak, feltehetően díszfibulák mellett, funkcionális céllal, vagy olcsó ékszerként („Bökénymindszent”, Kiszombor 131., Mezőszopor/Soporu de Cîmpie [jud. Cluj, Románia]).

A vésett vagy faragott díszű, öntött „relief-fibulák” gyártása – eddigi ismereteink szerint – az 5. század középső harmadában kezdődött. Az öntött fibulák fejlett formáinak keltezése a síregyüttesek komplex értékelésén alapulhat. A fibulákat a félkörös vagy négyszögletes rugólap, az egybeöntött gombok, a kevéssé ívelődő kengyel, az egyenes vagy rombikusan kiszélesedő tűlemez jellemzi. A tűszerkezet a hátlapon az egybeöntött tengelytartó lemezre és a tűtartó lemezre szerelt (többnyire vasból készült) rugóból és tűből áll. A gepida öntött relief-fibulák főbb típusai: egyenes tűlemező fibulák, madárfejes („Bökénymindszent”), állatfejes és kőberakásos (Szarvas) vagy rovátkolt díszű tűlemezzel (Szentes-Berekhát 249.). Kis méretük miatt valószínűleg díszfibulák mellett használt, kiegészítő ékszerek.

Spiráldíszes, rombikus tűlemező fibulák: aranyozott ezüst vagy bronz ékszerek, felületükön hangsúlyozott növényi mintával; a rugólemez gombjai és a tűlemez vége állatfejes díszű. Három- és ötgombos változatban, ritkán hét gombbal (Kisselyk/Şeica Mică [Románia]) készültek gepida területen. A nagyméretű, egyedi díszítésű példányok (Kolozsvár-Kardosfalva, Erdély, Bereg megye, Nagyvárad, Szőreg 19., Szolnok-Szanda stb.) feltehetően megelőzik a kisebb, sorozatban gyártott darabokat (Kistelek, Tiszaroff, Szentes-Kökényzug 29., Csongrád-Kettőshalom, Szentes-Kökényzug 56. stb.). A fibulacsoport az osztrogót fibulákkal mutat rokonságot. A spirálindadísz végletesen leegyszerősített formája az apró S formájú minta vagy a vonal-kör minta (Szentes-Nagyhegy 5. és 64.). Különleges díszítésmódok: teljes madáralak a tűlemez alsó végénél (Magyarország), szembefordított madárfejek a tűlemezen (Nagyvárad/Oradea), cikáda formájú kőberakás a tűlemez állatfejének helyén („Bökénymindszent”, Szentes-Nagyhegy 8.), a rugólemez madárfejekből álló gombdísze („Bökénymindszent”). Előfordul a négyszögletes rugólap is (Tiszafüred, Bocsár/Bočar [Szerbia]).

A vésett geometrikus díszű, rombikus tűlemező fibulacsoport a lemez rombusz- vagy rácsmintás díszítésével tér el; a rugólapon szembeforduló indadísz van. A rugólap három- vagy ötgombos, a gombok simák, állatfejet csak a tűlemez végén alkalmaztak. A típus a gepida női viselet leggyakoribb ékszere (pl. Kiszombor 88., „Bökénymindszent”, Törökszentmiklós, Malomfalva/Moreşti-Hula 73., Hódmezővásárhely-Gorzsa 94., Szentes-Kökényzug 49. és 56. stb.).

A pontkörös díszű fibulák a gepida fibulák későbbi csoportját jelentik. A felületet borító pontkörök vagy koncentrikus körök a növényi mintát helyettesítik; az állatfejek eltűnnek a fibulákról. A csoport legnagyobb méretű példányának cikáda formájú kőberakása a spiráldíszes fibulákkal való közvetlen kapcsolatot mutatja (Szőreg 29.). Három- és ötgombos változata és négyszögletes rugólemezű formája is előfordul (Szentes-Berekhát 202.). A gepida fibulák fejlődését különböző külső hatások érték: osztrogót jellegű ékszerek, pl. a sas formájú fibulák (Bereg megye, Szentes-Berekhát 61., Malomfalva-Hula 50.) és egyes fibulák díszítésrészletei; türing hatást mutat a fecskefark formájú tűlemez (Biharkeresztes-Ártánd-Nagyfarkasdomb 182.); közép-skandináviai és észak-európai kapcsolatra utal a gepida területen szokatlan fibulaformák és az 1. germán állatstílus együttes megjelenése (Szentes-Nagyhegy 77., Szolnok-Szanda, 124.); frank jellegű ékszer a szirmos díszű korongfibula (Hódmezővásárhely-Kishomok 77.); langobard ékszernek tartható az üvegberakásos S-fibula (Szőreg XI.).

Irod.: Csallány, Gepiden 264–269, 381–382; M. Párducz, Die ethnischen Probleme der Hunnenzeit in Ungarn. StudArch 7. Budapest, 1959, 422–438; I. Kovrig, Nouvelle trouvailles du Ve siècle découvertes en Hongrie. Acta ArchHung 10(1959), 209–225; J. Werner, Studien zu Grabfunden des V. Jahrhunderts. SlArch 7(1959), 422–438; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK 27(1978), 123–170; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 793–811; G. Haseloff, Die germanische Tierornamentik der Völkerwanderungszeit. Berlin–New York, 1981, 701–705; A. K. Ambroz, O dvuhplastinčatyh fibulah s nakladami. In: Drevnosti èpohi velikogo pereselenija narodov VI–VIII vekov. Moskva, 1982, 107–121.

Nagy Margit

Gepida fazekasság A Felső-Tisza-vidéken a 3. század végétől jelentkezik egy olyan leletcsoport, amelynek etnikus hovatartozása ma vita tárgya ugyan, de amelynek kerámiájában határozott germán vonások ismerhetők fel. Ilyen a kettőskónikus, széles szájú táltípus, kézzel formált germán előképek korongolt változata, s néhány bekarcolt díszű, hosszabb nyakú, hasasodó pohárforma. A 2. század végétől a 4. századig (a pontos felső időhatár ismeretlen) szintén a Felső-Tisza-vidéken terjedt el az ún. beregsurányi típusú fazekasáru (a kor divatját, a provinciális formát és mintázatot utánzó, szürke, korongolt edények). A kutatás mai álláspontja szerint az ilyen, nagy vásárlókör számára dolgozó központok nem etnikus jelenségek, tehát áruikat – a források tanúsága szerint is – többféle eredetű népcsoport egy időben vásárolhatta. Ugyanezen a területen tűnnek fel az ún. murgai típusú (perem alatti párnatagból induló fülű, besímított díszű) korsók különféle variációi: a Csernyahov-kultúrából származó, hosszú nyakú, élesen hasasodó típustól a szarmata gyökerű, tojástestű, széles szájú változatig. Ennek a korsótípusnak a Kárpát-medencébe való kerülését a kutatók a gepidákhoz kapcsolják. Az 5. század közepe után a gepida szállásterület áthelyeződött és jelentősen kiszélesedett. A új – korábban főleg szarmata, majd hun lakosságú – területek római–barbár kerámiája nagy hatással volt a beköltözőkre: a gepidák ekkor vették át az itt már a 4–5. század fordulóján megjelent szürke, szemcsés, korongolt házikerámiát. A gepida kerámia az 5. században is mutat a Csernyahov-kultúrára jellemző vonásokat (kannelúrázott korsók, erősen kihajló peremű, csonkakúpos testű tálak), ezek a jellemzők a század második felére elhalványodnak. E kerámiaművesség sok szállal kapcsolódik a Duna-vidék, s általában a Kárpát-medence egyéb területének fazekasságához (pl. a murgai korsók általános használata). A díszkerámiában a gazdag besimított díszítés feltehetőleg a Kárpát-medence más területein is a Csernyahov-kultúrából származik, de a gepidáknál a dél-alföldi szarmata műhelyek hatása válik

jellemzővé. Az 5. század második felében és a 6. század első felében a Kárpát-medence keleti felében (Erdélyt is ideértve) meglehetősen egységes kerámiaművesség alakul ki. Ez nem jelent uniformizáltságot, mivel sorozatáruval alig találkozunk: e nagy területet sok kisebb-nagyobb, az aktuális divatot követő műhely láthatta el termékeivel. A temetők és a telepek kerámiaanyaga természetszerűleg egymástól kissé eltérő. A sírokba főleg poharak, bögrék, néha korsók, palackok, ritkábban kisebb tálak kerültek, míg a főzőfazekak, a fedők, a nagyobb tálak s a hombáredények természetesen a telepekről ismertek. Anyagában és díszítésében egyaránt jól elválik egymástól a csak evésre-ivásra, tálalásra készült „asztali készlet” („díszkerámia”) és a főzésre használt ún. „házikerámia”. Míg az előbbi anyaga alig szemcsés, gondosan iszapolt, az utóbbit durva homokkal, kisebb-nagyobb kavicsszemcsékkel, néha samottal soványították. Az előbbi mindig gyorskorongon, az utóbbi egy része kézikorongon készült. Csak a díszedényeken szerepel a besimított, illetve bepecsételt díszítés, az edény szürke, fekete, néha okkerszínű felületén; a szürke, ritkábban pirosas-rózsaszínes házikerámiát fésűvel készített egyenes vagy hullámvonalkötegek díszítették. A díszedények egyenletesre, a házikerámia egyes darabjai pedig néha foltosra égtek a fazekaskemencében. Az utóbbi többségét különböző méretű fazekak és bögrék teszik ki: kihajló peremű vagy hengeres nyakú edények, gömbös vagy vállban szélesebb testtel. Előfordul néhány díszítetlen, félgömbölyű vagy kúpos testű, kavicsos anyagú tál is. A hombárok között csak az 5. században volt besimított mintázatú, a 6. századiak már szemcsés anyagúak; szürkék és pirosak, mindig fésűs hullámkötegekkel díszítettek. A díszkerámia formái közül a füles korsók, kancsók szürke-fekete testét polírozott felület vagy háló-, zegzug-, fenyőmintás besimítás szépíti. Gepida területen (az 5. század elején a Felső-Tisza-vidéken, majd az egész gepida szállásterületen) készülhetett, máshonnan nem ismert a díszpoharak élesen kettőskónikus, vízszintes bordákkal-sávokkal tagolt testű, besimított csoportja. A poharak másik csoportja, a körte formájú, besimított díszítésűek a hasonló korú pannonia langobard keramikának is jellegzetes formái. A bepecsételt díszítés talán késő római előképekre vezethető vissza, csakhogy a 4. és 6. század között egyelőre nem ismerjük az összekötő láncszemeket. A gepidák által használt díszedények túlnyomó többsége is gepida földön készülhetett (Törökszentmiklós). Eme antik hagyományú fazekastermékeket magas színvonalon dolgozó műhelyekben készíthették, de alig találni teljesen hasonló darabokat (eddig két-két edényen fordult elő azonos pecsétlőből származó mintázat). A jóval gyengébb minőségű, kézzel formált bögrék, kisebb-nagyobb „általános népvándorlás kori” formák: közülük a telepeken találtaké még kisebb számú, mint a sírokból előkerülteké – a mindennapi életben alig használták őket. A gepida királyságnak és településeinek elpusztultával a gepida fazekasság is eltűnt, az alföldi avarság nem folytatta kerámiaművességüket. A kora avar kori szürke, korongolt kerámia és a gepida szürke fazekasáru között nem találni kritikát kibíró kapcsolatot. A formákban és díszítésekben gazdag gepida fazekasságnak csak egyetlen olyan terméke van – a bepecsételt, körte formájú típus –, amelyhez igen hasonló darabok kerültek elő egyetlen dunántúli lelőhely (Kölked) kora avar kori leletanyagában, egyelőre nem tisztázott jellegű kontinuitás (gepida vagy langobard műhelyhagyományok?) eredményeképpen.

Irod.: Csallány, Gepiden; Nagy M., Régészeti adatok a Közép-Tisza-vidék V–VI. sz.-i történetéhez. Doktori disszertáció. ELTE Kézirat, 1970; Bóna, A középkor hajnala; B. Tóth Á., Gepida telepek az Alföldön. Doktori disszertáció. ELTE Kézirat, 1983; Cseh J., Adatok Kengyel környékének 5–6. századi települési viszonyaihoz. ArchÉrt 113 (1986), 190–205; uő, Gepida fazekaskemence Törökszentmiklóson. ArchÉrt 117(1990), 223–240; uő, Korai népvándorlás kori telepleletek Kengyel határában. Zounuk 7(1992), 9–33; Simoni, K., VAMZ 10–11(1977–78), 209–233.

Tóth Ágnes

Gepida csontművesség Megmunkálási technikák: csiszolás, faragás, fűrészelés, vésés. A leggyakoribb tárgy az állati lapockacsontokból készített fésű. A 4–5. században a késő római háromszög fogólemezű, illetve a keleti germán „púpos hátú” formákat készítették; az 5–6. században a kétoldalas, különböző sűrűségű fogakkal ellátott fésűk váltak általánossá. A Tisza-vidéki temetőkből közel 500 db csontfésű került elő. Az egyoldalas, tokos fésű gepida területen ritka. Az átlagosan 10-15 cm hosszú, 3-5 cm

széles sűrűfésűket három, sima lappá csiszolt, több egymáshoz illesztett részből álló lemezből készítették. A lemezeket elkalapált fejű lágyvas vagy bronzszegecsekkel erősítették össze. A fogak kifűrészelése – a középlemezeken megfigyelhető fűrésznyomok szerint – a három lemez összeállítása után történt. A többnyire kiemelkedő gerincű középlemezek a fésű teljes hosszánál rövidebbek és többnyire vésett vagy csiszolt díszítésűek. A díszítést általában a fésű összeállítása előtt vitték rá a lemezre. A leggyakoribb díszítőminták: párhuzamos és folyamatos zsinórvonalak, fonatminták, félkörívek, hullámvonalak, hálóminták, háromszögek, ékminták, pikkelyminták, koncentrikus körök. Különösen gazdag a kiszombori temető fésűinek (78 db) mintakincse. A gepida csontművesség egyéb tárgyai: díszített tarsolyzár (Kiszombor 247.), megmunkált teknősbékapáncél (Szentes-Nagyhegy 83.), prizma formájú csontcsüngők (pl. Kiszombor 131. és 279.), csonttűk (pl. Szentes-Kökényzug XVI.). Biharon (Biharea [jud. Bihor, Románia]) és Tiszafüreden fésűkészítő mester műhelye került elő.

Irod.: Török Gy., A kiszombori germán temető helye népvándorláskori emlékeink között. Dolgozatok 12(1936), 124–127; Csallány, Gepiden 383–384, Taf. 261–268; Sevin, Die Gebiden 118–120; Bóna, ET 141; Bihar: S. Dumitraşcu, Crisia 12(1982), 107–121; 15 (1985), 61–96.

Nagy Margit

Gepida–bizánci kapcsolatok Az írott források szerint a nedaói csatától (455) a gepidák leveréséig – kisebb megszakítással – folyamatos gepida–bizánci kapcsolatok régészeti emlékeit a bizánci császári udvarból származó méltóságjelvények, luxusékszerek, a gepida kereszténység emlékeinek jelentős része, valamint az olcsó kereskedelmi árucikkek és a pénzek jelentik. Az apahidai I. sírlelet császári ajándéknak tartható, áttört díszítésű (kereszt és leveles inda) hagymagombos aranyfibulája, monogramos gyűrűi, antik ezüstkorsói (kézmosókészlet darabjai) bizánci ötvösműhelyekben készültek. A gepida kereszténység egyik legszebb emléke, a kolozsvár-szamosfalvi kőberakásos díszű aranykorong – nyaklánc csüngődísze – szintén Földközi-tenger-vidéki aranyműves munkája. Antik eredetű a szamosfalvi kincslelet gemmás aranygyűrűje is. Egyszerűbb kivitelű bizánci kereszt hegyikristállyal díszítve, Kiszomborról (350.) ismert; a bizánci kereskedelem sorozatárui közé tartozik egy zománcberakásos bronzcsat kereszttel díszített kerete Szentes-Berekhátról (145.). A csongrád-kettőshalmi bizánci csat aranyozott bronzlemezén kereszt és galambpár ábrázolás látható. A késő antik–bizánci jellegű tárgyak közé tartoznak az aláhajtott lábú, felcsavart kengyeldíszítésű, vésett vonalmintás bronzfibulák is (Hódmezővásárhely-Kishomok 23.). A császárság Duna menti erődjeiből kerültek a gepidákhoz a 6. század középső harmadától a kereszttel és félholddal díszített, ún. Sucidava-típusú csatok (Szentes-Kökényzug 64., Szentes-Nagyhegy 29., Szőreg XI., 103., Pécska, Hódmezővásárhely-Kishomok 65. stb.), a pont-vonal díszes, áttört csatok (Magyarcsanád-Bökény 9.) és szíjvég (Magyarcsanád-Bökény „D”) és a keskeny lemezű tarsolycsatok, a hozzájuk tartozó szíjvégekkel (Tiszaderzs, Hódmezővásárhely-Dilinka). 6. századi bizánci csattípus helyi utánzatának tartható az oroszlánfigurával díszített magyarcsanád-bökényi bronzcsat. A használati tárgyak közül bizánci készítésűek az ivókészletek talpas üvegserlegei (Kiszombor 88.). A hun kor utáni bizánci pénzforgalom a gepidák alföldi szállásterületein kevés nyomot hagyott: 1 bizonytalan meghatározású érem az 5. század második feléből (Magyarcsanád-Bökény A sír); 2 I. Anastasius (491–518)-érem (Kiszombor 40., Szőreg XII.) és 3 I. Iustinus (518–527)-érem (Hódmezővásárhely-Gorzsa 51., Tiszafüred és Tiszaigar). A bizánci érmek ritkasága azonban az obulusmellékelés elhagyását is jelezheti. Az erdélyi gepida területeken a II. Theodosius (408–450)-veretek kerültek elő a legnagyobb számban (19 db és 1 db barbár utánzat); a későbbi veretek ritkábbak: 1 I. Leo (454–474); 2 Zeno (472–491) és 3 I. Anastasius (491–518) és I. Iustinus (518–527)-érem, míg a 7 I. Iustinianus (527–565)-arany egy része már avar kori is lehet.

Irod.: Csallány D., A bizánci fémművesség emlékei I. AntikTan 1(1954), 101–126, II. Acta ArchHung 4(1956), 261–291; Csallány, Gepiden 354–355; K. Horedt, Neue Goldschätze des 5. Jahrhunderts aus

Rumänien. Studia Gothica 25(1970), 106–107; C. Preda, Circulaţia monedilor bizantine în regiunea Carpato-Dunăreană. SCIV 23(1972), 375–415; Bóna, ET 138–164.

Nagy Margit

Gepida továbbélés A gepida továbbélés a témakör egyik megfogalmazása, ugyanígy beszélhetünk Erdély korai avar kori gepidáiról vagy erdélyi gepida enklávéról is. Exponált az említett terület, mivel emlékanyag csak innen ismert. A Gepida Királyság 567–568. évi összeomlása utáni időszakból régészetileg sem a Tisza-vidéken, sem pedig a Szerémségben, Észak-Szerbiában és Olténiában nem mutatható ki gepida népelem. Ugyanakkor azonban kétségtelen, hogy léteztek gepida közösségek az Avar Kaganátus alatt, a történeti adatok alapján az egykori Gepidia déli részén bizonyosan. Mint alávetett etnikum – régészetileg megfogható, önálló élet nélkül – anyagi kultúrában (pl. viseletben) asszimilálódva, de egyben el is szegényedve élhettek. Ugyanakkor az erdélyi gepida enklávéról megállapítható, hogy a Maros–Küküllők vidékén az 5. század közepétől a 7. század második feléig töretlen, kontinuus a keleti germán népesség jelenléte, anyagi kultúrája, gyakran lépést tartva a Kárpát-medencében és a nyugati meroving világban megfigyelhető változásokkal, korszakokkal is. Mivel a 6–7. századi telepkerámiában a klasszikus gepida agyagipar mellett az avar és a szláv edényművesség nyomai is pregnánsan jelentkeznek, az emlékanyagnak – habár időben idetartozó – ez a része témánk szempontjából, az etnikai meghatározást tekintve csak föltételesen jöhet szóba. Amire inkább lehet támaszkodni, az öt, publikált vagy csak ismertetett temető Erdély szívében. Ezek a Maros (Mezőbánd, Marosvásárhely, Marosnagylak, Marosveresmart) és a Nagy-Küküllő (Baráthely) völgyében helyezkednek el. Az újabb nagy sírmezők (Marosnagylak és Baráthely) teljes közzététele még várat magára. A kerámiában a korábbi évtizedekből ismert gepida technika pregnánsan jelentkezik (pl. körte alakú bögrék bepecsételt és besimított díszítéssel, kiöntőcsöves kerámia, fésült ékítésű fazekak). A fegyverzetben (spatha, sax, lándzsa, nyílcsúcs, pajzs, sisak) jellegzetes gepida elemek dominálnak, esetenként korai avar és nyugati germán formai jegyekkel. A fibulaviselet visszaszorul, ugyanakkor előtérbe kerülnek a poncolt és vésett díszítésű, olykor nyugati típusú, többrészes övgarnitúrák, vas övveretek (néha tausírozással). Megjelenik a fogazásos 2. germán állatstílus, csaton és gyűrűn. A férfi és női viselet terén (csatoknál, fülbevalóknál, gyöngyöknél, gyűrűknél, stb.) olyan jelenségek tűnnek föl, amelyek az avar, a bizánci és a szláv világ felé mutatnak. A leletek megítélésénél a helyi műhelyek tevékenysége mellett a kereskedelmi forgalom (pl. a bizánci területekkel) és a népesség-áttelepítés (az Avar Kaganátus belpolitikája) egyaránt fölmerül. Az egyszer használati eszközök (pl. csontfésűk, ollók, vonókések) a korábbi időszak leleteivel egyeznek. Gyakoriak a kereszténységre utaló jelenségek. Néhány temetőben ló- vagy lovastemetkezések tűnnek föl (lócsontok, zablák, kengyelek, lószerszámok). Az avar etnikumra mutató leletek a 7. század első és középső harmadára tehetők. Ugyanakkor a temetők korai időszakát fémjelezheti egy obulus, I. Iustinianus (527–565) bronzérme Baráthelyen. A kora középkori bizánci (Theophylaktus Simokatta, Theophanes stb.) és nyugat-európai – Karoling-kori – történeti munkák, krónikák, évkönyvek stb. (pl. Paulus Diaconus, Conversio) a 8–9. század fordulójáig több esetben megemlékeznek a gepidákról. Az összeomlást követően sokan menekültek bizánci fönnhatóság alá, vagy csatlakoztak az Itáliába vonuló langobardokhoz. 600 körül bácskai gepida falvakról(?) hallunk Priskos avarellenes hadjárata kapcsán, 626-ban kontingensük ott volt a Bizáncot ostromló avar haderő soraiban. A 8–9. század fordulójára vonatkoztatható adat a Szerémség térségében említi egy csoportjukat.

Irod.: Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK II. 27(1978), 123–170; uő, ET 162–164; Csallány, Gepiden 14–15; K. Horedt, Dacia 21(1977), 251–268; Kovács I., Dolg 4(1913), 265–429; uő, Dolg 6(1915), 278–296; P. Lakatos, AASzeg 17(1973); M. Roska, Germania 18(1934), 123–130; Sevin, Die Gebiden 176–202.

Cseh János

Germán brakteáták Kerek, vékony nemesfém lapból (bractea) készített, pénzt utánzó, egyoldalú veretek. A népvándorláskorban nyakban függve, gyöngysorba fűzve viselik őket, néha több darabot is egyszerre. Anyaguk főleg arany, amelynek romolhatatlan tisztasága fokozza az amulettként hordott ékszer védőerejét. Az 5–6. századi példányokat zömmel az északi germánok készítették és viselték, fő elterjedési területük Dél-Skandinávia. A brakteáták előképéül a főleg a 4. századból származó, barbár előkelőknek ajándékozott római császármedaillonok, illetve ezek északi utánzatai szolgáltak. Az éremképet a germánok saját stílusukban fogalmazták át, a körirat elmaradt vagy latin betű-imitációkkal, illetve rúnás felirattal pótolták; egyszerű gyöngyözött vagy bonyolult, több sávban geometrikus mintával díszített kerettel övezték. E több mint száz éve alaposan kutatott ékszerfajtának négy alapvető éremképtípusa ismert; az isten- és állatalakok ma már nagyobbrészt feledésbe merült mitológiai történeteket illusztrálnak. A gepida korból, illetve területről (Debrecen környéke) északi eredetű példányokat ismerünk. Ezek a Dél-Skandináviában készült brakteáták az ún. C típusba tartoznak, rajtuk a római császári gyöngyös diadémra emlékeztető fejékű varázsló isten, Odin-Wotan egy bikaszarvas, szakállas lovat gyógyít; a középső képmező körül rúnás cartouche látható. Ez az emlék a 6. század első felére keltezhető, akárcsak a pannoniai langobard temetőkben fellelt példányok. A várpalotai temető 21. sírjából származó brakteátán a trónon ülő, madársapkát viselő, farkast etető Odin-Wotan látható, hollója társaságában. A sír további 3 brakteátáján szalagos testűvé stilizált fantáziaállatokat láthatunk; az Odin-Wotant elnyelő szörnyetegeket sejtik bennük. (További, langobard területen előkerült brakteáták: Šaratice, Schwechat). A poysdorfi 4. sír példánya anyagösszetételében és képi megfogalmazásában egyaránt eltér az átlagos, északon készült daraboktól.

Irod.: H. Shetelig, PZ 7(1915), 79–80; M. Mackeprang, De Nordiske Guldbrakteater. Aarhus, 1952; E. Munksgaard, B. Arrhenius, H. Roth, K. M. Nielsen, K. Hauck, Brakteaten. RGA III(1978), 337–401; Bóna, A középkor hajnala 56; uő, Acta ArchHung 7(1956), 212–213.

Tóth Ágnes

* * *

Apahida (jud. Cluj, Románia) A Kis-Szamos nagyívű könyökének térsége, közelebbről a falu belterülete és határa bővelkedik népvándorlás kori, különösen 5–6. századi leletekben. Ezek topográfiai és kronológiai szempontból szorosan összefüggenek a kolozsvári lelőhelyekkel (pl. Szamosfalva). Az 5. század második felében Gepidia exponált helye, királyi központ volt. Emellett „köznépi” temetkezésekre is vannak adatok.

1. I. fejedelmi sírlelet. A falu délkeleti részén 1889. július 12-én kavicskitermelés közben bukkantak rá. A megfigyelések alapján a halottat vaskapcsos koporsóban temették el kb. 2 m mélyen. A királysírban gazdag insigniák, personáliák és mellékletek voltak. Ez utóbbiakat edények, illetve rájuk utaló leletek alkotják. A halott mellé két egyforma, bacchikus jelenetekkel díszített bizánci ezüstkancsót tettek. Faedény(ek)hez tartozhatott egy rekeszdíszes foglalat és applikációsorozat. Ezek és az alábbi tárgyak aranyból készültek. Talán valamilyen fejdíszhez(?) kapcsolódhatott a 6 db rekeszes, vadkanfejes csüngő. A köpenyt egy áttört tűlemezű, hagymagombos fibula fogta össze, illetve ékítette, föltehetően a vállon. Az övet nagyobb rekeszes, ékkőberakásos csat zárta, egy hasonló, kisebb csat a lábbeli része lehetett. Az uralkodó karján/csuklóján súlyos, kiszélesedő végű karperecet hordott, ujjain pedig három gyűrűt (vésett keresztekkel, monogrammal és OMHARIVS névvel) viselt.

2. II. fejedelmi sírlelet. A temetkezés (1968 októberében, illetve 1969 februárjában), az I. fejedelmi sírtól délre, 500 m-re – földmunkánál – került elő. 1969-ben sikerült a meg nem bolygatott részt in situ

föltárni. A nyugat–keleti tájolású, 160-180 cm mély sírgödörben a halottat ácsolt koporsóban temették el. Az emlékanyag a kora középkori Európa egyik leggazdagabb leletegyüttese. Zömmel viseleti tárgyak, lószerszámzat, fegyverzet, egyéb mellékletek, döntő többségük rekeszdíszes arany ötvösmunka. Az övhöz csatok, veretek és szíjvégek tartoztak, a tarsolyt pompás fedél borította. A lábbelikhez ugyancsak csatok és szíjvégek járultak. A halott jobb oldalához csiszolt üvegpohár került, ide helyezték a kardot is. A spatha hüvelyére veretet és bújtatót applikáltak, függesztőszíját csat zárta. Egy hüvely lándzsa- vagy zászlópapucs lehetett. A sírból nagyszámú, nehezen meghatározható rendeltetésű tárgy (gombok, veretek, almandinok stb.) került elő, egy részük nyilvánvalóan a viselethez tartozott. Játék lehetett egy korongsorozat. A király lábához vaspántos ládát helyeztek, ebből kerültek ki a lószerszámok. A zablákat aranylemezzel borították, a nyereg, a kantárzat és a farhám is gazdagon volt díszítve csatokkal és veretekkel, s talán ide sorolható a két pompás sasfigura.

3. III. fejedelmi sírlelet. 1978-ban a két fejedelmi sír között, másodlagos/harmadlagos lelőhelyen került elő egy olyan nagyméretű, rekeszes-ékkőberakásos aranycsat, amely az előző temetkezések övcsatjainak rokona. Kérdés, vajon azok valamelyikéből származik-e, vagy pedig egy harmadik királysír emléke.

4. Rettegi-telek. Az 1880-as években előkelő női temetkezésre leltek, melyből poliéder gombos arany fülbevalópárt ismerünk (formája révén gyakori, anyagát tekintve ritkább). Kora az 5. század második fele.

5. Ugyancsak 19. századi egy másik női síregyüttes a község térségéből: poliéder gombos ezüst fülönfüggők, egyszerű bronz karperec, bronz övcsat. A leletek az 5. század második felére, az 5–6. század fordulójára mutatnak.

6. Az 5. század második felére, a 6. század első felére tehető egy ismeretlen lelőhelyű, besimított díszítésű gepida edény.

Irod.: Finály G., Az apahidai lelet. ArchÉrt 9(1889), 305–320. Fettich N., A szeged-nagyszéksósi 43–45; K. Horedt – D. Protase, Das zweite Fürstengrab von Apahida. Germania 50(1972), 174–220; J. Werner – K. Horedt, Apahida, RGA I, 365–367; S. Matei, ActaMN 19(1982), 387–392; Bóna, ET 146–149; uő, ERT 79–80; Csallány, Gepiden 222–223; az edény: Csallány G., ArchÉrt 27(1907) 181.

Cseh János

Audomharjis/Omharius Az apahidai 1. királysírban nyugvó keresztény gepida fejedelem aranygyűrűjének latin felirata, amelyet az egybeírt (ligált) R és I betűkre nem figyelve egy évszázadig értelmetlenül olvastak („Omharus”). A név második tagja az ógermán *harjaz, illetve gót harjis (nominativus és genitivus) jelentése: ’sereg’. Számos népvándorlás kori germán király és seregvezér összetett nevének a része, pl. Chlot-harius = Lothar frank király. Amennyiben a ligatúrát ir-ként olvassuk, akkor is korrekt gót szót kapunk, hairus ’kard’. A név eredeti, teljesebb első tagja a sír monogramos pecsétgyűrűjén kibetűzhető AVD szóval kezdődik, ami az auda ’boldogság-üdvösség’ szónak értelmezhető. A király teljes neve tehát körülbelül ’a sereg üdve’ lehetett. Az Om szókezdet, illetve om szótag azonban mindkét esetben megfejthetetlen.

Irod.: Bóna, ET 147; uő, ERT 79–80.

Bóna István

Baráthely (Paratély, Bratei, Brateiu, Breitau, Pretai [jud. Sibiu, Románia]) Erdély kora középkori (3–6. század közötti) régészetének egyik fontos lelőhelykomplexuma a Medgyestől keletre elhelyezkedő falu északkeleti határában, attól 2-3 km-re, a Nagy-Küküllő bal parti első teraszán, kb. 1000×600 m nagyságú területen. Az első leletek még a 19. század második felében, vasútépítés során kerültek elő. A lelőhelyegyüttes kutatása 1959-ben kezdődött, a terepbejárással és leletmentéssel egybekötött föltárások az 1970-es évek végéig tartottak.

1. Az 5. századra tehető négy, leletekben gazdag temetkezés bronzfibulákkal, ezüst fülbevalókkal, gyöngyökkel, megvastagodó végű karperecekkel, poliéder gombos aranytűkkel és edényekkel. (A gepida betelepülés emlékei.)

2. 1. számú település (1960, 1961–1964, 1970). Mivel a közöletlen telep az adatok szerint kétrétegű (3–4. századi vizigót és 5–6. századi gepida), ismertetésük mindkettőre vonatkozik. A lelőhelyen 36 (1973-as adat) négyszögletes, 3-4 m nagyságú kunyhógödör került elő, esetenként kőtűzhellyel, illetve kőkemencével (ld. Maroscsapó). Mellettük szabadtéri kemencéket és tűzhelyeket is föltártak, köztük egy fazekaskemencét. A háztartások edénykészletében a durva keramikával szemben a korongolt áru dominál, mely szemcsés, kannelúrázott és fésült fazekakból, továbbá besimított és pecsételt díszítésű edényekből áll. A viseleti és használati tárgyak között fibulák, fülbevalók, csatok, fésűk, üvegedények, orsógombok, sarlók, kések, malomkövek vannak, nyílcsúcs is előkerült. A szomszédos 2. számú településen is voltak gepida telepnyomok, ezek hosszan elnyúló sávra utalnak. Az emlékanyag kora az 5–6. század.

3. 1969-ben három, a 6. század első felére tehető gepida sírt mentettek meg, amelyekből pontkördíszes fibulák (vö. Magyarcsanád-Bökény, Malomfalva, Szentes-Berekhát, Szőreg), csatok, gyöngyök, csontfésűk és edények kerültek ki. Az egyik temetkezésben torzított koponyát leltek.

4. 2. számú település. Nagy területre terjed ki, nyomai az 1. számú településen is előfordulnak. A földbe mélyített, tűzhelyes-kemencés házakból zömmel durva kerámia (fazekak), mécsesek jöttek a fölszínre, de korongolt, szürke, fésült edények is előfordultak (valamint: csontfésűk, malomkövek).

5. 3. számú temető (1960, 1965–1969). A jórészt kirabolt sírmező 298 nyugat–keleti tájolású temetkezést foglal magában, közte ló-, illetve lovassírokat is. A fegyverzet: kardok (spathák), lándzsák és nyílcsúcsok. A viseleti tárgyak: fibulák, diadém (au repoussé), fülbevalók, gyöngyök, nyakdíszek, csüngők, gyűrűk, fésűk, valamint csatok és övdíszek. A használati eszközök: csiholók, kések stb. A sírkerámiában korongolt, pecsételt és besimított, továbbá karcolt díszítésű edények (bögrék stb.), kiöntőcsöves korsó, valamint durva edények fordulnak elő. Összességében dominálnak a harcos sírok, sok a bizánci típusú lelet (pl. ékszerek és övek), a keresztény tárgy (ereklyetartók, keresztek), illetve elem (kereszt csatokon, edényeken). Obulusra is van adat. Erdély legnagyobb gepida temetője a 6–7. századra datálható, egykorú a közelben elhelyezkedő 2. számú településsel.

Irod.: R. Florescu, Brateiu. In: Dicţionar enciclopedic de artă veche a României. 1980, 67; R. Harhoiu, Brateiu. In: Dicţionar de istorie veche a României. Szerk. D. M. Pippidi, 1976, 99–102; K. Horedt, Bratei. In: RGA II. 1976, 413–414; I. Miclea – R. Florescu, Daco-romanii II. Bucureşti, 1980; I. Nestor, RRH 3(1964), 383–423; uő, Bratei. In: Enzyklopädisches Handbuch zur Ur- und Frühgeschichte Europas 1. Szerk. J. Filip, 1966, 159–160; uő, Magazin istoric 1(1967), 64–69; I. Nestor – E. Zaharia, MCA 10(1973), 191–201; D. Popescu, Dacia 17(1974), 193; E. Zaharia, Dacia 15(1971), 269–287; uő, ArchParis 91(1976), 40–45; Bóna, ET 182; L. Bârzu, Monumente germanice descoperite la Bratei. SCIVA 37(1986), 89–104; uő, Gepidische Funde von Bratei. Dacia 35(1991), 211–214.

Cseh János

Batajnica (Srijem/Szerémség zemuni/zimonyi kerület [Szerbia]) Feldúlt gepida nemesi sírból származó leletek: négy aranyozott bronzpánttal összefogott ún. baldenheimi típusú sisak pikkelymintás arcvédő lemezzel és nyakszirtvédő láncpáncél maradványaival, kétélű kard töredéke, sérült kúpos pajzsdudor, erős gerincű vas lándzsacsúcs, nagykarikás vaszabla nagyobb része és jellegzetes késő gepida, bütykökkel és bepecsételéssel díszített csupor. A fegyverek, kivált a korongolt edény gepida nemes – eredetileg talán lovas – temetkezési mellékletei, amelyek a történeti és régészeti adatok alapján az 536–551 közötti másfél évtizedre keltezhetők.

Irod.: Z. Vinski, Ein Spangenhelmfund aus dem östlichen Syrmien. Germania 72(1954), 176–182; uő, Grobni nalaz iz okolice Batajnice – Ein Spangenhelmgrab aus der Gegend von Batajnica. Situla 2(1957), 3–27, 43–49.

Bóna István

Bökénymindszent (Csongrád megye) Gepida temető szórványleletei, melyeket 1881-ben a Tisza-gát Szentes-Bökénytől Mindszentig tartó szakaszának építésekor találtak. A lelőhely a zalotai gátőrház előtti magasparton volt, melyet később Magyartéshez csatoltak, ezért a helyes lelőhelymegnevezés: Magyartés, Zalotai-oldal; a szakirodalomban azonban a leleteket Bökénymindszent „lelőhellyel” ismerik. A gazdag 5–6. századi temetőből egy pár indadíszes fejű, aranyozott ezüstfibula, egy pár madárfejekkel díszített aranyozott bronzfibula, egy pár üvegberakásos lábú aranyozott bronzfibula, egy pár háromszögletes fejű ezüstfibula, két kisméretű ezüstfibula (madárfejes lábú és lemezes testű), ezüsttükör, félhold és balta alakú bronzcsüngők, ezüst- és bronzcsatok, gyöngyök, fésűtöredékek, besimított díszű agyagpohár és bordázott falú edény került a Magyar Nemzeti Múzeumba. A gepida leletekkel együtt rozetta formájú avar lószerszámvereteket is begyűjtöttek.

Irod.: Pulszky F., Bökény-mindszenti lelet. ArchÉrt 1(1881), 201–210; Hampel, Alterthümer II. 68–70, III. Taf. 56; B. Salin, Die altgermanische Thierornamentik. Stockholm, 1904, 27–32, Fig. 57; Csallány, Gepiden 40–43, Taf. 47, 106–110; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 788, Taf. 267, 69, 9, 803, Taf. 268, 12, 33, 875, Taf. 274, 72, 36.

Nagy Margit

Csapó (Maroscsapó, Csapószentgyörgy, Cipău, Sfîntu Gheorghe [jud. Mureş, Románia]) 5–6. századi gepida lelőhelyek és leletek:

1. Gîrle/Patakok. A községtől délnyugatra 1952–1960 között kb. másfél hektárnyi területen a 6. század első felére tehető gepida telep, 11 négyszögletes, oszlopszerkezetes veremház és 6 gödör. A közelben 3-4 sír is napvilágot látott (az egyik női temetkezés volt, pompás sasfejes csattal és torzított koponyával).

2. Îngrăşătoria/Hizlalda. 1953–1957. A kora népvándorlás kori településtől 150–400 m-re 9-12 sírból álló, hasonló korú temetőt tártak föl (leletek: pecsételt edény, bronz- és vascsatok, kétsoros csontfésű, kések, vonókések, nyílhegyek két fajtája, torzított koponyák stb.).

3. Sfîntu Gheorghe/Szentgyörgy. 1952–1960 között Csapótól északnyugatra, a Pe Şes/Ülés nevű határrészen egy 6. századi gepida telep 3 gödörházát (kőtűzhelyes kunyhók, ilyenek állítólag Baráthelyen is előkerültek) ásták ki fésült díszű fazekakkal és kiöntőcsöves edénnyel.

Irod.: K. Horedt, SCIV 6 (1955), 661–662; M. Rusu, Pontische Gürtelschnallen mit Adlerkopf. Dacia 3(1959), 486–488; N. Vlassa – M. Rusu – D. Protase – K. Horedt, ActaMN 3(1966), 402–407; W. Wolski – D. Nicolăescu – Plopşor, SCA 9(1972), 3–13; Bóna, ET 218, 225.

Cseh János

Érdengeleg (Dengeleg, Dindeşti [jud. Satu Mare, Románia]) Az érmelléki falu belterületén 1966-ban nem hiteles körülmények között magányosan eltemetett, előkelő gepida nő sírja látott napvilágot. Ruháját egy-egy olyan nagyobb ezüst „lemezes” fibula ékítette, illetve fogta össze, amilyenek pl. a barabási és a nagyváradi asszonyoknak is voltak. A nyakfüzér része lehetett néhány üvegpaszta gyöngy és fémcsövecske. A deréköv csatolására szolgált egy bordázott ezüstcsat. A sírba mellékletként bordás díszű fehérfém tükör és nagyobb, fazékszerű edény került. A temetkezés az 5. század középső évtizedeire tehető. A környék kora középkori emlékanyagát gyarapítja a szakirodalomban csak említett 5–6. századi telepkerámia.

Irod.: I. Németi, ActaMN 4(1967), 499–507; M. Rusu, AIIA 3(1960), 7–25; Bóna, ET 210.

Cseh János

Érmihályfalva (Valea lui Mihai [jud. Bihor, Románia])

1. Nyugat–keleti tájolással eltemetett előkelő harcos maradványai. Felszereléséből ránk maradt egy kétélű egyenes spatha, borostyán díszkoronggal és ezüst tokszájjal díszített hüvellyel. E díszkardcsoportot az 5. század harmadik negyedére keltezik, fő elterjedési területe alamann és rajnai frank területre esik; hasonló korú és eredetű a Kárpát-medencében még egy komáromi spathahüvely is. Az érmihályfalvi harcosnak 52 cm hosszú harcikése is volt. A laposfejű ezüstszögekkel kivert, széttört vasdarabokból korábban vassisakot, ma pajzsdudort rekonstruálnak. A bronzcsat tövisét téglalap alakú gránátbetétes rekesszel látták el. A kisebbik ezüstcsat az öltözethez vagy a kard szíjazatához tartozhatott. A halott obulust is kapott: II. Theodosius 443-ban vert solidusának barbár utánzatát. Az 5. század közepét követő évtizedekre keltezhető temetkezés közelében 3 további sír esett legújabb kori bolygatás áldozatául.

2. A Krizsán-féle telken 1935 és 1941 között több ízben kerültek elő sírok. A nyolc temetkezés nagyobb része – az egyszerűbb leletek alapján – az 5. század első felében élt kis gepida településhez tartozhatott (nyitott ezüstkarikák a fejnél, poliéder gombos bronz fülbevalók, kétoldalas csontfésűk, üveggyöngy nyakékek, vascsat, korongolt bögre).

Irod.: Roska M., Az érmihályfalvai germán sír. ArchÉrt 44 (1930), 229–32; Andrássy E., Népvándorláskori temető Érmihályfalván, KEMER 4(1944), 91–94; Bóna I., Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest, 1986 140; W. Menghin, Das Schwert im Frühen Mittelalter. Stuttgart, 1983, 155–156, 186.

Tóth Ágnes

Gáva (Szabolcs-Szatmár megye) 1909-ben fedezték fel a 2 m mély női sírt. A kiemelkedően gazdag leletek közül elkallódott egy tömör arany karperec. Megmaradt az egyedülálló méretű, több mint 30 cm hosszú, ékvéséssel, bonyolult spirálmintával díszített, bikafejes, kerek gránátrekeszes, ezüstből öntött,

aranyozott fibulapár, valamint egy szintén ékvéséses spirálmintás, almandinbetétes övcsat, amelynek ötszögű testén emberi maszkot ábrázoltak, s végét madárfejjel díszítették. A maszkos csatok Gávától Kiskunfélegyházán, Dombóváron át az itáliai Aquileiáig és Acquasantáig elterjedtek, s egyezéseik miatt egyazon ötvösműhely termékeiként tarthatók számon. A fibula viszont egyedi készítmény; arányaiban a korábbi lemezes fibulákat követi, a hasonló korú répcelaki, zsibót-domolospusztai példányok formája, spirálrendszere más. A gávai leletben több nyaklánc volt: egy nagyobb ékkőberakásos és egy kisebb, késő antik aranygyöngyökből kétféle: félhold és levél alakú, kőbetétes csüngővel, és borostyángyöngyök. A rekeszes aranygyöngyök jó megfelelői gepida fejedelmi környezetben, Szamosfalván találhatók; a lunula szinte pontos mása Nagyváradról származik. A gávai nemesasszony felszereléséhez hozzátartozott a szokásos ezüst piperekészlet: a szűrő- és fülkanál, a csipesz is. A Gáván eltemetett gepida nemesasszony ékszereinek egyik része (gyöngyök, csüngők) az 5. század harmadik negyedében az erdélyi fejedelmi központ környezetében készülhetett. Fibulája és övcsatja italo-pannon stílusjegyeket visel magán, és az 5. század harmadik negyedéből származik, ma korukat inkább a század második felére–utolsó harmadára teszik.

Irod.: Jósa A., A gávai gót lelet. MKÉ 4(1910), 222–230; Hampel J., A gávai sírlelet. ArchÉrt 31(1911), 135–147; Bóna I., Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest, 1986, 73–74, 89.

Tóth Ágnes

Gencs (Ghenci, jud. Satu Mare [Románia]) Az érmelléki falu környékéről, az Akasztódombról (Movîla Spinzurătorii) két alkalommal kora népvándorlás kori, gepida sírleletek jutottak múzeumba. 1966-ban 1,5 m mélyen fegyveres férfi temetkezésére leltek, melyből jellegzetes könnyű, egyélű kard (scramasax) és serleg alakú, bordás díszű üvegpohár került elő. A harcossír leletei az Érmihályfalva–Nagyvárad–Barabás-körrel rokoníthatók. 1968 őszén az előző temetkezés közelében egy nyugat–keleti tájolású, ugyancsak 1,5 m mély női sír napvilágra került. Viseletéhez két rekeszdíszes bronz fülbevaló, néhány üvegpaszta és borostyángyöngy s a mell tájékán egy kisméretű ezüstfibula tartozott (hasonló ruhakapcsoló tűt pl. Erdőkövesdről ismerünk). A temetkezőhely az 5. század középső évtizedeiben létező kisebb telepre, udvarházra vall.

Irod.: I. Németi, ActaMN 4(1967), 499–507; uő, Satu Mare 1(1969), 121–124; Bóna, ET 141.

Cseh János

Hódmezővásárhely (Csongrád megye) Sóshalomról az 5. század középső harmadára keltezhető női sír került elő, ezüst lemezfibulákkal, vésett díszű, aranyozott ezüstcsattal, borostyángyöngyökkel, csontfésűvel, bronztükörrel. A legjelentősebb gepida lelőhely a hódmezővásárhely-kishomoki temető. A Hód-tó északkeleti oldaláról, a dilinkai határból nagy sírszámú gepida temető szórványleletei ismertek. A kisebb, tanyaszerű telepek temetői közé sorolható a solt-paléi (6 sír) és a Katona István halmán előkerült temető (32 sír). A gorzsai Kiss-tanyánál Banner János 1930-ban újabb gepida temetőt tárt fel (32 sír), melyet I. Iustinus (518–527) aranysolidusa keltez.

Irod.: J. Banner, Der gepidische und slawische Friedhof von Hódmezővásárhely-Gorzsa. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 63(1933), 375–380; Csallány, Gepiden 122–130, Taf. 159, 160, 224–225, 227–234, 267, 253, 279; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 803, Taf. 268, 12, 31; Nagy M., Az i. e. I.–i. sz. VI. század. In: Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely, 1984, 218–226.

Nagy Margit

Hódmezővásárhely-Kishomok (Csongrád megye) Az egyetlen közel teljesen feltárt 6. századi gepida temető (Móra F. 1928, Bóna I.–Nagy M. 1966–1969). A temető körhöz közelítő ovális területén 109 temetkezést lehetett rögzíteni, az elpusztultakkal s fel nem tártakkal együtt sem lehetett több 120 sírnál. A sírok több mint felét feldúlták, kirabolták, a megmaradt leletek többsége kétoldalas csontfésű, vascsat, vaskés és edény, a nagyobbrészt besimított-bepecsételt díszítésű keramika 35 sírban fordult elő, három ízben két edény együtt. A nyugat–keleti irányban fekvő halottak közül a legkorábban eltemetett jelentősebb személyek a hagyományos germán, fatörzsből kivájt koporsóban nyugodtak (5-7 eset), később a rangos férfiakat vaskapcsokkal összefogott deszkakoporsóba temették (15 eset). Vaspántos koporsóban temették el Gepidia eddig ismert legrangosabb nemeseit is (1. és 7. sír) 5-5 nagy aranyozott gombbal díszített pajzsdudorral és hasonló pajzsfogóval felszerelt pajzsokkal, kardokkal, lándzsákkal, díszes övekkel, sírjukban vagy közelükben lovukkal. A fegyveres réteget (egy elpusztult pajzsdudoros, lándzsás harcoson kívül) csak 2 kardos-lándzsás és 1 lándzsás temetkezés képviselte. A felékszerezett nők száma sem volt több 4-5-nél, ékszereikből sasos csat, egyszerűbb fibulák, frank korongfibula, szűrőkanál, bronzcsatok, gyöngyök maradtak meg a dúlás után. A temetkezők többsége eredetileg is a közép- és alsó rétegbe tartozott, a 2 áttört bizánci bronzcsat is átlagos viseleti tárgynak számít. A temetőben egy feldúlt korai avar jellegű lovassír (49.) és 4 további avar jellegű temetkezés volt, ezek vagy preavar kutrigurok, vagy a temetőt az avar hódítás után is használták egy ideig.

Irod.: Csallány, Gepiden 130–136, 220–225. t.; Bóna, A középkor hajnala 62, 100–101, 4. rajz, 8, 14, 17, 19–21. kép; Nagy M., A gepida királyság. In: Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely, 1984, 223–224, 15–16. ábra, 40–43. kép; Az új ásatások eredményei közöletlenek. Előzetes jelentései: ArchÉrt 94(1967), 226; 95(1968), 133; 96(1969), 258–259 (Bóna I.); 97(1970), 313 (Nagy M.).

Bóna István

Kisköre-Papp-tanya (Heves megye) A Tisza jobb partján a legészakibb 6. századi gepida temető (Szabó János Győző 1974). Tanyabokorhoz 10 kirabolt temetkezés tartozott. A családi temetőben a megmaradt edények és bronzcsatok alapján a gepida kor legvégéig, az avar kor elejéig temetkeztek.

Irod.: Közöletlen. Előzetes jelentése: ArchÉrt 102(1975), 304 (Szabó J. Gy.).

Bóna István

Kisselyk (Şeica Mică, Kleinschelken [jud. Sibiu, Románia]) A Nagy-Küküllő menti falu térségéből gepida és avar leleteket egyaránt ismerünk.

1. 1856 tavaszán a helység és Mikeszásza között a Nagy-Küküllő partján 80-100 db aranyéremből álló kincsre bukkantak. A solidusok II. Theodosius (408–450) és I. Iustinus (518–527) uralkodása közötti évtizedekből származnak, ami alapján elrejtését a 6. század második negyedére lehet tenni. Az is föltételezhető, hogy a 40-es évek belpolitikai-hatalmi küzdelmeinek emléke.

2. Steinweg/Kőút. Itt 1856 augusztusában egy gepida nő temetkezésére leltek. Remek ötvösmunka az aranyozott ezüst, egész felületén ékvéséses-indadíszes, ékkőberakásos rekeszekkel készült hétgombos, nagyobb méretű fibula, nem kevésbé az ugyancsak arany, rekeszdíszes-kosaras fülbevaló. Az ékszerek kora az 5. század második fele, esetleg az 5–6. század fordulója.

3. Várdomb/Cetate. 1962-ben a település és Kiskapus között található lelőhelyen, a bronzkori–vaskori erődítés területén 6. századi gepida telep nyomai kerültek elő. Egyetlen kunyhó alapját tárták csak föl, jellegzetes a szórvány kiöntőcsöves kerámia (telepen még: Malomfalva, Maroscsapó, Kisgalambfalva, Bözöd stb.).

Irod.: K. Horedt, SCIV 14(1964), 187–204; uő, in: Siedlung, Burg und Stadt. Szerk. K. H. Otto – J. Herrmann, Berlin, 1969, 129–399; uő, Germania 25(1941), 121–126; Bóna, ET 142, 152, 158 és 171. A lelőkörülményekről uő, Acta ArchHung 33(1981), 384–385.

Cseh János

Kiszombor (Csongrád megye) A község délnyugati határában, a Nagyhalom-dűlő és az óbébai kövesút között Móra Ferenc 1928-ban 426 sírt tárt fel, melyekből 144 sír gepidának határozható meg („B” temető). A gepida sírok az 5. század második felétől a 6. század középső harmadáig keltezhetők; a 40. sírból I. Anastasius (491–518) aranysolidusa került elő. Gyakori a koporsós temetkezés, főként a temető keleti részében (11 sír). A férfiak fő fegyvere a széles pengéjű, hosszú nyelű lándzsa volt (9 sír). A fegyvertelen férfisírokban gyakran előfordul a csontfésű, a vaseszközök közül az olló és a sarló is. A női sírok ékszerei között, a helyi ötvöskészítmények mellett, frank vagy türing kapcsolatra utaló fibula is előfordul (247.). Feltűnő az edénymellékletek csekély száma és az edények egyszerű bekarcolt díszítése. A temetőből a pogány germán hitvilágra (Donar-csüngők) és a kereszténységre utaló tárgyak (bizánci bronzkereszt) egyaránt előkerültek. Az antropológiai anyagban uralkodó a nordikus rassz. Mesterséges koponyatorzítást 21 esetben állapítottak meg.

Irod.: Török Gy., A kiszombori temető helye népvándorláskori emlékeink között. Dolg 12(1936), 101–107, 44–46 t.; Bartucz L., A kiszombori temető gepida koponyái. Dolg 12(1936), 178–203; Csallány, Gepiden 169–193, Taf. 111–156; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 734, Taf. 261, 264 – téves keltezésekkel.

Nagy Margit

Kolozsvár-Szamosfalva (Cluj-Someşeni [jud. Cluj, Románia]) 1963-ban a Kis-Szamos északi teraszán kertásás közben alig 40 cm mélységben talált, fületlen fazékban elásott aranykincs. Az edény megsemmisült, a benne talált aranyakból is több elveszett, mások töredékessé-csonkává váltak.

A lelet fődarabja egy sok aranyhuzalból összefonott, állatfejekben végződő nyaklánc, amelynek csak a mellre lefüggő végei maradtak meg. Ennek a nyakláncnak volt a függődísze egy 7 cm átmérőjő, dobozszerű korong, hátlapján aranylemezzel, előlapján rekeszekkel lezárva. Díszítése préselt, illetve áttört egyenlő szárú görög kereszt – az egykori tulajdonos vallását jelző ékszer keletrómai munka. Egy másik nyakláncnak jelenleg 23 db-ja van meg: ékkövekkel díszített arany csőgyöngyök, sokszögű, ékkő berakásos gyöngyök, félhold alakú rekeszes csüngők és sajátos alakú rekeszdíszes csüngők. Az utóbbi csüngők formai rokona a kincs 3 db aranygyűrűje, míg a negyedik, nagyméretű, férfikézre való aranygyűrű gemmával ismét antik munka. A gepida tulajdonos királyi rangját a kincs üreges arany nyakperece, tömör arany karperece, rekeszdíszes négyszögletes szorítólemezes aranycsatja jelzi. A kihullott ékkövekből és az aranytöredékekből további ékszerekre lehet következtetni.

A maradványaiban is 617 grammot nyomó kincs keletrómai készítményekből, 5. századi nemzetközi ékszerekből (a gyűrűk és a második nyakék néhány csüngője), valamint az apahidai királyi műhely készítményeiből (ékköves csőgyöngyök, csatok) tevődik össze, és egy gepida király vagy herceg tulajdona lehetett. Elrejtésére a történelemből ismeretlen belső hatalmi átrendeződés alkalmából

kerülhetett sor az 5–6. század fordulóján. Elásásával egy időben megszűnik a lelőhelytől alig 4 km-re keletre lévő apahidai királyi temetkezőhely használata is.

Irod: K. Horedt – D. Protase, Ein völkerwanderungszeitlicher Schmuck aus Cluj-Someşeni (Siebenbürgen). Germania 48(1970), 85–98; Bóna, ET 148–149.

Bóna István

Magyarkapus (Nagykapus, Căpuşu Mare [jud. Cluj, Románia]) A Kapus patak völgyében fekvő falu körzetében két helyen kerültek elő gepida megtelepedésre utaló leletek.

1. A Kenderáj/Cînepişte nevű részen lévő temetőből már az 1940-es években jutottak múzeumba leletek, majd 1951 nyarán 4 elpusztult sírral együtt 19 temetkezést tártak föl. A keletelt, zömmel sorokba rendeződő, kirabolt sírok között öt ponton lócsontok is voltak. (Hasonló jelenségre legközelebb az újősi II. temetőből hozhatunk analógiát, de előfordul a Tisza-vidéki gepidáknál is – pl. Törökszentmiklós, 1982). Koporsónyomokat is megfigyeltek. Az egyik halott koponyája torzított volt, gepida környezetben jól adatolható szokásként. Az emlékanyagból íj-nyíl tartozékai (nyílcsúcsok), viseleti (csontfésű, csat, gyöngyök) és használati (lakat, tőr, kés és egyéb apróságok) tárgyak és egy edény az, ami megmaradt. A temetőhöz tartozó falu a 6. század első felében létezett.

2. A határ egy másik pontján, a községtől keletre az 1970-es évekből ugyanerre az időszakra, de talán néhány évtizeddel korábbra tehető sírleletekre van adat. A fibulák közül az egyik (fecskefarokszerű kialakítása révén) a gepida ékszerek sorában egyedülálló, a türing fibulák egy csoportjával mutat kapcsolatot.

Irod.: K. Horedt, SCIV 3(1952), 312–317; I. Russu – I. Roth, Probleme de Anthropologie 2(1956), 7–39; K. Horedt, Dacia 21(1977), 256, 267–268.

Cseh János

Malomfalva (Moreşti [jud. Mureş Románia]) Az 1951–1956 közötti ásatások három vonalból álló földsánc-árok rendszert, gepida települést és temetőjét hozták napvilágra. A 37 földbe mélyített, cölöpös szerkezetű, tűzhely nélküli putri esetleg gazdasági melléképület is lehetett. A lelőhelyen két avar kunyhót is feltártak (8. és 35.). A telepről a gepida kutatás számára igen fontos, gazdag kerámia- és használati eszközanyag került elő. A részben kirabolt, 81 síros, csoportos szerkezetű temetőtől távolabb is találtak két – korábbi? – gepida sírt, s ezek egyikében – mint a nagy temető egyik sírjában is – torzított koponyás halott feküdt. A sírmező gazdagabb (fegyveres, illetve fibulás) és a szegényebb sírjai között nem igazolható etnikai különbség. Az ásatók a komplexumot a 6. század első felére keltezték. Mind a telep, mind a temető főbb lelettípusainak igen jó párhuzamait ismerjük a Tisza-vidéki gepida emlékanyagból.

Irod.: D. Popescu, Das gepidische Gräberfeld von Moreşti. Dacia 18(1974), 189–238; K. Horedt, Moreşti I. Bukarest, 1979.

Tóth Ágnes

Marosvásárhely (Tîrgu Mureş, Neumarkt [jud. Mureş, Románia]) A város térségének korai és késő népvándorlás kori történetére az alábbi sír- és telepleletek vetnek fényt.

1. Régi téglagyár/Fabrica veche de cărămizi. Az 5. század első felére keltezhető sírokból nyúlánk, besimított díszítésű hun kori füles korsók és üvegpohár.

2. Kombinát/Combinat. 1974–1975-ben a várostól nyugatra, egymástól több száz méter távolságra két temetkezés került elő kelet–nyugati és nyugat–keleti tájolással. Az előbbi melléklete egy simított ékítésű, tipikus hun kori korsó és egy agyagpohár volt, melyeket a halott feje mellé helyeztek (továbbá: viseleti tárgyak maradványai). Az utóbbiban a koponya mellett csontfésűt(?) leltek, kora így az 5–6. század.

3. Gazdag 5. századi temetkezésre utal a város környékéről származó, megvastagodó végű arany karperec (pl. Apahida, Csépán).

4. Egy ismeretlen lelőhelyű, besimított díszítésű bögre 6. századi gepida sírból való.

5. Megyeháza. A telken 1909–1910-ben 6 nyugat–keleti tájolású, kirabolt gepida temetkezés került föltárásra. A három fegyveres sírban hosszú, nyúlánk lándzsákat és háromélű, valamint kétélű, szakállas nyílhegyeket leltek (ld. Mezőbánd). Egy piramis alakú függesztőgomb kardra utal (vö. Marosnagylak). Az övek és a tarsolyok részei voltak a különböző méretű egyszerű és lemezes csatok, a veretek és a szögecsek. Használati tárgy jóformán csak a kés. Két sírba korongolt fazekat helyeztek, másik két esetben a halottat vaskapcsos koporsóba temették. Az emlékanyag a 6. század második felére és a 7. század első felére datálható.

6. A város határából Maurikios (582–602) bizánci császár „könnyű” solidusa ismert.

Irod.: K. Horedt, SCIV 6(1955), 672, 675; A. Zrinyi, Marisia 6(1976), 148–149; M. Petică, Marisia 6(1976), 697–700; K. Horedt, Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens. Bukarest, 1958, 93; Kovács I., Dolg 6(1915), 278–296; Csallány, Gepiden 204–205; Bóna, ET 137, 168.

Cseh János

Marosveresmart (Veresmart, Unirea-Vereşmort, Unirea [Vereşmort jud. Alba, Románia]) A falu körzetének korai népvándorlás kori, gepida megszállását két lelőhely reprezentálja.

1. Az utóbbi években magányosan eltemetett harcos sírjára leltek, melyből háromélű nyílcsúcsok és torzított koponya került elő. Az 5. század középső évtizedeire, a század második felére datálható.

2. 1914 májusában a Bethlen-kertben tárták föl Erdély egyik legfontosabb 6. századi gepida temetőjét, 19 zömmel kirabolt, nyugat–keleti tájolású sírt. Négy sírban nehézfegyverzetű harcos nyugodott, fölszerelésük két esetben a teljes fegyverzetet reprezentálja (kard, lándzsa, íj-nyíl és kard, íj-nyíl, pajzs). A másik két sírban csupán kard, illetve pajzs volt. A kardok (spatha), a pajzsok (umbo) és a lándzsa a Tisza-vidékről ismertekkel egyeznek, a nyílcsúcsok között az egyszerű kétélű mellett a szakállas forma is előfordul. Az egyik pallos szerelékéhez csat, szíjvég és függesztő tartozott. A harcosok mellett csak egyetlen gazdagabb női sír került elő (fülbevalók, övgarnitúra, gyöngyök stb.). A viseleti és használati tárgyak (csatok, szíjvégek, csontfésű, fülkarikák, tarsolykészlet) közül kiemelkedő jelentőségűek a tausírozott díszítésű vas övveretek. Még a föltárás előtt került elő két korongolt edény. A halottat néhány esetben vaskapcsos koporsóban temették el. Az emlékanyag a 6. század második felére, esetleg a 6–7. század fordulójára tehető.

Irod.: M. Roska, Das gepidische Grabfeld von Vereşmort-Marosveresmart. Germania 18(1934), 123–130; Csallány, Gepiden 200–203; G. Bakó, SCIV 24(1973), 643–651; Bóna, ET 145.

Cseh János

Medgyes (Mediaş, Mediasch [jud. Sibiu, Románia]) A Nagy-Küküllő menti város térségének korai népvándorlás kori (5–7. századi) történetére vonatkozó régészeti leletek:

1. A gepida betelepülés évtizedeire, az 5. század közepére, második felére tehető egy bizonytalan lelőhelyű (Dél-Erdély egy másik pontja), tordírozott, rekeszdíszes arany fülbevaló (vö. Békéscsaba, Perjámos), amely előkelő nő temetkezésére utal.

2. Teba. 1961-ben és 1975-ben 3-4 sírból álló temetkezőhely került elő, amely az 5. század második felére datálható. Egy közeli tanyaszerű szállás emléke. Főként viseleti tárgyak: poliéder gombos ezüst fülbevalópár, kétoldalas sűrűfésű, színes üvegpaszta és borostyángyöngyök, gyűrű ékkőberakással (analógia: Szolnok-Zagyvapart, 1986). Egy ezüst késnyélborítás(?) is fölszínre került (hasonló pl. Apahidán a II. fejedelmi sírban).

3. Valea Lunga/Hosszúvölgy. 1973–1975. A város keleti határában terepbejárás során 5–6. századi kerámiával keltezett telepet lokalizáltak.

4. Pe Cetate/Várdomb. A településtől északkeletre 1958-ban végzett ásatás a vaskori erődítés területén 6–7. századi gepida emlékanyagot is fölszínre hozott (gepida telepnyomok korábbi, bronzkori–vaskori földvárakban: Kisselyk, Kisgalambfalva, Malomfalva).

Irod.: K. Horedt, Völkerwanderungszeitliche Funde aus Siebenbürgen. Germania 25(1941), 122–123; M. Comşa – D. Ignat, Gräber aus dem 6. Jh. in Mediaş. Dacia 15(1971), 349–351; Gh. Anghel – M. Blăjan, Apulum 15(1977), 294; I. Nestor – E. Zaharia, MCA 7(1960), 176.

Cseh János

Mezőbánd (Bánd, Band, Bandu de Cîmpies [jud. Mureş, Románia]) A Mezőség déli részén, Marosvásárhely közelében a Kapus patak mentén a Felhágó-dűlőben került föltárásra 1906–1907-ben Erdély legnagyobb publikált gepida sírmezeje, 178 (187) temetkezéssel. A közel teljesen kirabolt temető két oldalán lócsontokat és olyan leleteket (fülbevaló, boglár, botvég) tartalmazó sírok helyezkedtek el, amelyek már a korai avarok megjelenését jelzik. A harcosok fegyverzetére a hosszú, nyúlánk lándzsák és a változatos formájú (háromélű, kétélű és szakállas) nyílcsúcsok utalnak. Az ötvös-kovács sírjában (10.) lelt pántos vassisak az egyetlen ilyen a gepida emlékanyagban. Kard tartozéka lehetett egy függesztőgomb. Az ékszerek, viseleti tárgyak sorában egyszerű fül- és hajkarikákat, gyűrűt (avar kori 2. állatstílussal díszítve), hajtűket (stylus) és üvegpaszta gyöngyöket találunk. Az övekhez egyszerű és lemezes pajzstüskés csatok, négyszögletes veretek és szíjvégek tartoztak, olykor poncolt díszítéssel. A használati eszközöket, szerszámokat a kétoldalas csontfésűk (közöttük vasból készült is), szőrcsipeszek (pinzetta), orsógombok, vonókések, egyszerű és fémpántos kések, valamint tarsolyban tűzcsiholó készségek alkotják. Különleges két bronzveretes faszelence (ereklyetartó) és egy lakat. Gyakori az edénymelléklet, formai szempontból fazekak, bögrék, korsó, palack stb. Az edényeket fésüléssel, pecsételéssel és besimítással díszítették. Néhány esetben a halottat vaskapcsos koporsóban temették el. A sírmező a 6. század második felére és a 7. század első felére datálható.

Irod.: Kovács I., A mezőbándi ásatások. Dolg 4(1913), 265–429; Bakó G., ArchÉrt 87(1960), 22–31; K. Horedt, in: RGA II. 28–30; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK II. 27(1978), 123–170.

Cseh János

Nagyszentmiklós (Sînnicolau Mare [jud. Timiş, Románia]) Az Aranka-melléki település környékéről kora és késő népvándorlás kori leleteket egyaránt ismerünk. 1895-ben Keresztúr-pusztán, a téglagyár területén gepida sír(ok) került(ek) elő, a leletek női temetkezés(ek)re vallanak. Tisza-vidéki ötvöskészítmény a három kisméretű, aranyozott ezüst, háromgombos, vésett indadíszes fibula, melyek közül kettőt ugyanazzal az öntőmintával is készíthettek. Különleges a kerek fejű, rekeszes-almandinos aranygyűrű, melyhez hasonlók fejedelmi, gazdag nemesasszonyi temetkezésekben és kincsleletekben fordulnak elő (pl. Bakodpuszta, Beregvidék, Szamosfalva). A sírok kora az 5. század második fele, az 5–6. század fordulója.

Irod.: Milleker B., Délmagyarország régiségleletei a honfoglalás előtti időkből II. Temesvár, 1898, 171–172; Csallány, Gepiden 194–195; Bóna, ET 193.

Cseh János

Segesvár (Sighişoara, Schäßburg [jud. Mureş, Románia])

1. A Magyar Nemzeti Múzeum 1904-ben vásárolta meg a sír mellékleteként előkerült tömör, poliéderes végződésű arany fülbevalópárt és az ovális testű, bordázott tövű, ráhajló peckű ezüst övcsatot. Ez a fülbevalótípus az 5. századi keleti germán női viselet szokásos része. A nagyszámú szerényebb példány ezüstből, bronzból készült, de előfordulnak aranyból másutt is (Kolozsvár, Aquileia, Dél-Itália). Egyes vélemények szerint a Pontus vidékéről a népvándorlás hullámaival jutottak volna a Kárpát-medencébe; de mivel a 4–5. század fordulójáról származó pannoniai, noricumi római temetőkben már előfordul, míg a Csernyahov–Marosszentanna-kultúra területéről nem ismert, inkább római örökségként számolhatunk vele. A segesvári fülbevalópárt az 5. század második felében gepida nemesasszony viselhette.

2. A „Bajendorf”-ban 1905–1910 között csontváz részlete került elő. A holttestre a temetéskor elszenesedett árpaszemeket szórtak. Bronz fülbevalópár volt az egyetlen előkerült melléklet: a nagyméretű karikát és a szokatlan módon diagonálisan álló kocka-végződést egybeöntötték. A kocka üregét masszával töltötték ki, külső oldalán pedig csontlappal fedték. Mérete, a kocka elhelyezése és díszítése miatt ez nem az 5. század első feléből jól ismert Csákvár–Szabadbattyán-típusú fülbevalók rokona, hanem a helybéli, 5. századi drágább darabok késői, 6. századi (első fele?) utánzatának tekinthető.

Irod.: Csallány, Gepiden 198; K. Horedt, Völkerwanderungszeitliche Funde aus Siebenbürgen. Germania 25(1941), 121–126; uő, Dacia 21(1977), 251–268.

Tóth Ágnes

Szamosjenő (Kisjenő, Fundătura, Ineu [jud. Cluj, Románia]) A pompás sasfejes csatot 1906. november 7-én vásárolta meg a kolozsvári múzeum, amelyet a középkori gyűjteményben csak 1949-ben azonosított Entz G. mint népvándorlás kori leletet. Az öntött ezüst, aranyozott ékszer két részből áll, az

ovális, madárfejekkel záródó keretből (a tüske hiányzik) és a négyszögletes, szokatlan módon balra néző sasfejjel koronázott övszorítóból. Felületének díszítésénél ékvéséses spirálisokat és zegzugvonalakat, poncolást, niellót és cloisonné technikát (rekeszek, almandinok) alkalmazott az ötvös. Föltűnően széles övet zárt. Női temetkezésre vall, ahogyan egyetlen erdélyi testvére, a maroscsapói is. A csat Pontus-vidéki vagy helyi gepida műhelyben készült a 6. század középső évtizedeiben.

Irod.: M. Rusu, Pontische Gürtelschnallen mit Adlerkopf. Dacia 3(1959), 458–507; Bóna, A középkor hajnala 50–51; uő, ET I. 155.

Cseh János

Szelindek (Slimnic, Stolzenburg [jud. Sibiu, Románia]) A község Şarba/Stempen elnevezésű határrészén 1972-ben hiteles körülmények között nyugat–keleti tájolású, 1 m mély női temetkezésre leltek. Füleiben olyan tömör poliéder gombos ezüst fülbevalókat viselt, amelyből egész sorozatot ismerünk Erdélyben, de az Alföldön is. A fölsőruhát a vállon és a mell fölött kétoldalt egy-egy aranyozott ezüst, háromgombos, ékvéséses-indadíszes, madárfejes fibula kapcsolta össze, illetve ékítette (műhely-párhuzamai: Bökénymindszent és Szabadka). A nyaklánc 170 db színes üveggyöngyből állott. A bőr- vagy szövetövet egyszerű, ovális vascsat fogta össze. A talán fásliszerű lábbelikhez két-két ezüstdrót tartozott a lábszáraknál. A medencéről egy kettős kónikus orsógomb is előkerült. A temetkezés tanyaszerű gepida szállás emléke az 5. század második feléből.

Irod.: I. Glodariu, Ein Grab aus dem 5. Jahrhundert in Slimnic. Germania 52(1974), 483–489; Bóna, ET 145.

Cseh János

Szentes (Csongrád megye) Tisza–Veker–Kórógy által határolt területe az 5–6. századi gepida királyság központi részéhez tartozott. A szentesi határ legjelentősebb gepida temetői: a berekháti, a nagyhegyi és a kökényzugi temetők; jelentősebb lelőhelyre utaló szórványleletek a zalotai határrészből, Bökénymindszent megnevezéssel ismertek. A város belterületén, a Kurca-ér partján gepida sírok kerültek elő (Petőfi u.). A gógányparti határ 1903-as szórványleletei valószínűleg a berekháti temetőhöz tartoztak. A tiszai átkelőhely folyamatos lakottságára utalnak a Szentes környéki szórványleletek: Fábiánsebestyén (ezüstfibula), Csongrád-Kettőshalmi-dűlő (aranyozott ezüst fibulapár és bronzlemezes ezüstcsat), Kunszentmárton-Péterszög (pontkörös díszű bronzfibula).

Irod.: Csallány, Gepiden 376; Sevin, Die Gebiden 107–118.

Nagy Margit

Szentes-Berekhát (Csongrád megye) Az alföldi gepida királyság eddigi legnagyobb lelőhelye a város déli határában, a Tisza mellékágaitól körülvett Kontra-tó és a Bereklapos melletti szentes-berekháti partoldalon feküdt. Az első leleteket 1897-ben találták; a temető feltárását 1898–1930 között Csallány Gábor végezte. Összesen 306 sír és nagy mennyiségű, sírszám nélküli szórványlelet került elő. Valószínűleg a temetőhöz tartoznak azok a szórványleletek is, amelyeket a Gógánypartról Farkas Sándor gyűjtött be 1903-ban. A szentes-berekháti temető népének vezetői a teljes fegyverzetű, kardos-pajzsos-lándzsás harcosok közé tartoztak. A közharcosokat a kardos, lándzsás és íjász fegyveresek alkották. A temetőben a fegyveres férfisírok aránya magas (a férfiak 56%-a), ugyanakkor igen jelentős a

legszegényebb, melléklet nélküli sírok aránya is. A népesség társadalmi-vagyoni helyzetének értékelését azonban az egész temetőre kiterjedt sírrablás erősen gátolja. A legmagasabb rangú fegyveres férfiak itáliai osztrogót fegyverműhelyekben készült, aranyozott bronzsisakot viseltek (Baldenheim-típusú sisaktöredékek). A férfiviselet tárgyai közül említésre méltók a rekeszes kőberakással díszített csatok. A női sírok ékszereiből az ezüstből és bronzból öntött, kisméretű fibulák maradtak meg. A temetőt az 5. század második felétől a 6. század középső harmadáig használták.

Irod.: Csallány G., Régi germán sírmező a szentesi határban. ArchÉrt 23(1903), 14–22; 24(1904), 153–170; Csallány D., Népvándorláskori leletek Szentes-Berekhátról. ArchÉrt 1941, 119–124; uő, Gepiden 67–104, Taf. 48–106; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK 27(1978), 124–133; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 733–734, Taf. 261, 21–22, 84, Taf. 269, 12, 35, 1275–1278 – téves, túl késői keltezésekkel.

Nagy Margit

Szentes-Kökényzug (Csongrád megye) A Körös déli partján, a Tisza–Körös torkolatánál fekvő, 74 sírból és szórványleletekből álló gepida temető, melyet Csallány Gábor tárt fel 1932–1934 között. A temető népe halászatból és állattartásból élő közösség lehetett, mely az 5. század második felétől a 6. század első harmadáig élt Szentes-Kökényzugon. A fegyveres férfiak a kardos-lándzsás és az íjász harcosok közé tartoztak (5 sír); használati tárgyaik közt a juhnyíró olló és a vasszigony is megtalálható. Az ékszeres nők (6 sír) sírjaiban az egyszerűbb, olcsóbb ezüst- és bronzfibulák maradtak meg. A fibulapárokat a vállra tűzve, gyöngycsüngős díszítésekkel hordták. Koporsós sírt egy esetben figyeltek meg. A temető edényanyagából a pecsételt kerámia hiányzik.

Irod.: Csallány, Gepiden 24–29, Taf. I–XXI; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 732, Taf. 261, 64, 19, 751–752, Taf. 263, 66, 4–5, 760, Taf. 264, 67, 11, 774, Taf. 266, 68, 17; B. Schmidt, Reihengräber und ihre historische Interpretation. In: Römer und Germanen in Mitteleuropa. Berlin, 1975, 203.

Nagy Margit

Szentes-Nagyhegy (Csongrád megye) A Veker-ér déli partján, a szentes-nagyhegyi magasparton Csallány Gábor 1930–1941 között szarmata, gepida és avar temetőt tárt fel. A 79 sírból és több szórványleletből álló gepida temető – kirabolt és melléklet nélküli sírjai ellenére – az 5–6. századi gepida királyság egyik jelentős lelőhelye. A fegyveres férfisírok aránya magas (a férfiak 61%-a). A korabeli sírrablás következménye, hogy az ékszeres nők aránya lényegesen alacsonyabb (a nők 38%-a). A férfiak többségét íjjal és nyíllal (9 sír) vagy lándzsával temették el (6 sír); a teljes jogú szabadok a kardos-pajzsos és a lándzsás-pajzsos harcosok. A szabad asszonyok viseletéhez borostyán- és üveggyöngy nyakláncok, aranyozott bronz- vagy ezüstfibulák és ezüstveretes szalagok tartoztak. A temető kiemelkedő leletei a 15. és a 77. sír nemesasszonyainak sasfejes övcsatjai és a 84. sírban eltemetett nő skandináviai eredetű egyenlő karú fibulája, melyet az 1. germán állatstílus klasszikus állatfiguráival díszítettek. A 29. sír Sucidava-típusú bizánci csatja és címer formájú szíjvége alapján a temetőt a 6. század második harmadában is használták.

Irod.: Csallány G., Jazyg és germán leletek a szentesi múzeumban. Dolg 8(1932), 155–163, 49. t.; Csallány D., A szentes-nagyhegyi gepida sírlelet (1939) és régészeti kapcsolatai. ArchÉrt 1941, 127–161, 34–39. t.; uő, Gepiden 44–65, Taf. 22–48, 250, 252; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 734, Abb. 43, Taf. 261, 64, 23; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK II. 27(1978), 131–136.

Nagy Margit

Szolnok-Szandaszőlős-Repülőtér Gepida temető. Az 1952–1953., 1955. években az Alföldről eddig ismert legnagyobb kora középkori gepida temető 222 sírját sikerült itt megmenteni, valamint további 15 sírból leleteket összegyűjteni (Kaposvári Gyula, Kovrig Ilona, Szabó János Győző), ezzel azonban a temető nincs feltárva. A temetőt a gepidák közvetlenül a hunok felett aratott győzelmük után nyitották és az avar hódításig használták (455–567). Valamennyi sír keletelt, számos halott vaskapcsos koporsóban nyugodott. A kiterjedt sírdúlás ellenére a temető a gepida királyság teljes és sokoldalú emlékanyagát őrizte meg, amelyből a remekbe készült ékvéséses, bepecsételt, besimított és hullámvonaldíszes edényeken és számos fegyveren kívül a 91. sír Odoaker kori fibulája, a 73. sír germán 1. stílusú import fibulája és a 154. sír sasfejes csatja emelkedik ki.

Irod.: Közöletlen. Előzetes ismertetései: Kovrig I., in: Magyarország régészeti leletei, Budapest, 1957, 301–312; Csallány, Gepiden 211–212. – az utóbbi hibás adatokkal.

Bóna István

Szőreg-Téglagyár (Csongrád megye) 160 sírból és több szórványleletből álló temető. A sírok többsége gepida (118 sír), kisebb számban avar kori (39). A téglagyári telep és a kübekházi országút mellett agyagkitermeléskor sírokból származó szórványleletek kerültek elő, ezek hitelesítésére 1902-ben Reizner János kutatóárkokkal átvizsgálta a területet (I–VII. sír). A temető sírjai a folyamatos agyagkitermelés miatt a következő években is pusztultak (VII–XXX. sír). Említésre méltó a XII. sír, melyben I. Anastasius (491–518) ezüstérméjét találták. 1942-ben a szőregi vasúti megállótól délre, a kübekházi országút és az ezzel párhuzamos téglagyári dűlőút között Csallány Dezső 130 sírt talált, ezzel a gepida temető megmaradt részét valószínűleg teljes egészében feltárta (Szőreg, „A” temető). Az agyagos partoldalon a sírok északnyugat–délkelet- tengely körül, mintegy 100×60 m-es területen kerültek elő. A gepida temető déli és nyugati szélén avar kori sírok találhatók (köztük 20 fülkesír). A temető népe a gepida királyság védelmi és kereskedelmi feladatait láthatta el az 5. század második és a 6. század első felében a Tisza–Maros torkolatánál. A fegyveres férfisírok aránya jelentős; ezek a sírok a temető középső tengelyében feküdtek (15 sír). A legmagasabb rangú harcos (128.) teljes fegyverzettel rendelkezett (karddal, pajzzsal és lándzsával), a fegyveres férfiak többsége a kardos vagy a lándzsás harcosok közé tartozott. A hosszú, kétélű kardok markolatának végét díszítő gomb zárta le; a markolathoz hengeres mészkő gyöngyöt erősítettek. A fém ékszereket és borostyángyöngyöket viselő asszonyokat a fegyveres férfiak közelében temették el. Viseleti tárgyaik szerint a pannoniai langobardokkal (S formájú fibula) és a Duna-menti bizánci kereskedőkkel (rögzítőfüles bronzcsatok) egyaránt kapcsolatban lehettek. A temető legjobb minőségű ékszere egy aquileiai típusú spirálindadíszes aranyozott ezüstfibula (19.). Az italo-germán ékszerművesség kedvelt formáját feltehetően gepida ötvös készítette az 5. század második felében, majd a fibula hosszú használat után, kopottan került a sírba. A temető másik jelentős ékszere a 29. sír üvegberakásos lábú, pontkörös díszű bronzfibulája, mely a gepida területen készített hasonló ékszerek közül a legkorábbi példánynak tartható. A temető agyagedényei többnyire a gazdagabb sírok mellékletei; a pecsételéssel vagy besimítással díszített darabok a fegyveres férfisírokból vagy az ékszeres női temetkezésekből kerültek elő. A 23. kardos férfisír kiöntőcsöves edényét besimítás és háromféle pecsételt minta, valamint kereszt formájú karcolat díszíti. A temető legkésőbbi gepida sírjai a délkeleti oldalon találhatók (köztük a bolygatott 103. és 11. lovassírok). Az észak–déli irányítású avar sírok ásásakor egyes gepida temetkezéseket megbolygattak. A gepida temető sírjainak jelentős része – az avar koriakkal együtt – módszeres sírrablásnak esett áldozatul.

Irod.: Csallány, Gepiden 146–168. Taf. 105, 161–188, 207, 260–263, 267, 281; Bóna, A középkor hajnala 100, 7. kép; Nagy M., A gepidák kora (454–567/568), Szeged története I, 1983, 158–162, 27. kép.

Nagy Margit

Tiszafüred (Szolnok megye, tiszafüredi járás) A Közép-Tisza-vidéki város környéke az alföldi gepida településterület – Szentes, Hódmezővásárhely és Szolnok mellett – leletekben leggazdagabb térsége.

1. 1895-ben a Vasútállomás (Lipcsey-téglavető) előkelő gepida nő észak–déli irányú, kb. 1 m mély temetkezésére leltek. Ruháját különleges, aranyozott bronz, ékvéséses, ékkőberakásos, négyszögletes „fejű” fibula fogta össze és ékítette. Műhely-párhuzamát a bocsári/bočari temetőből ismerjük. Áttört korongos, madárfejes, rekeszes ezüstbrossa is volt, melynek kapcsolatai a langobardok és tovább az alamannok, frankok felé vezetnek. Karjain/csuklóin megvastagodó végű, vésett díszű, súlyos ezüst karpereceket viselt. A leletegyüttes egy közeli udvarházat jelez az 5–6. század fordulóján.

2. Ugyancsak gazdagabb női temetkezésre utal egy (ismeretlen lelőhelyű) 1907-ből származó aranyozott ezüst, ötgombos, spiráldíszes, almandinberakásos fibula. Korban is megfelel az előző sírnak, mivel az 5. század végére, a 6. század elejére datálható.

3. Nagyobb gepida temetőre utalnak a századfordulóról való, ismeretlen lelőhelyű emlékek, így két D alakú bronzcsat, vas szőrcsipesz (pinzetta), kétsoros fésű és három korongolt, besimított díszítésű bögre. A 6. század első felére keltezhetők.

4. Nagykenderföldek. 1975–1976-ban a várostól keletre 20 kirabolt, nyugat–keleti tájolású, a 6. század első felére tehető sír került föltárásra. A fegyverek: kard, lándzsa, pajzs és nyilak. A viseleti és használati tárgyak: gyöngyök, fésűk, csatok, orsók stb. A kerámia pecsételt és besimított díszítésű.

5. Külsőfokpart 28/A. és 30. 1969-ben a lelőhelyen gepida település objektumait, 3×3 m-es, négyszögletes, földbe süllyesztett házát, nagyobb méretű gödrét tárták föl. Az emlékanyagban durva és korongolt (házi- és dísz-)kerámia, valamint egyéb leletek (agancs, orsó stb.) találhatók.

6. A város nyugati szélén a Morotvaparton 1984–1985-ben a 6. század első felére keltezhető település részletét leletmentették. A föltárt/megfigyelt 9-10 kunyhó (átlag 10 m2-es alapterülettel), három verem és egy szabadtéri tűzhely(?) 250-300 m hosszú területen helyezkedett el magányosan vagy tömböket alkotva, reprezentálva ezzel a tanyacsoportos vagy csoportos települési formát. A kerámiában a durva fazekakkal szemben a korongolt, szemcsés és fésült, valamint bepecsételt és besimított díszítésű fazekak, bögrék stb. domináltak. Említésre méltó a csontmegmunkáló műhely és szövőház.

Irod.: Csallány, Gepiden 217–218; Fodor I., Rég Füz I. 29 (1976), 61; Bóna I., Rég Füz I. 23 (1970), 54–55; uő, A középkor hajnala 27; Cseh J., A koranépvándorláskori (gepida) telep. Régészeti ásatások Tiszafüred-Morotvaparton. Szolnok, 1991, 157–226.

Cseh János

Tiszafüred-Nagykenderföld (Jász-Nagykun-Szolnok megye) Gepida temető. 1975–1976-ban 20 gepida temetkezést sikerült itt feltárni, egy részben elpusztult, részben feltárhatatlan temetőből. A jómódú közösség feldúlt sírjai gazdag késő gepida kerámiát szolgáltattak.

Irod.: Közöletlen. Előzetes jelentései: ArchÉrt 103(1976), 300 (Fodor I.), 104(1977), 269 (Bóna I.).

Bóna István

Törökszentmiklós (Szolnok megye, szolnoki járás) A város térségében népvándorlás kori gepida leletek:

1. Bartapuszta. 1932-ben a várostól délkeletre valószínűleg sírból korai népvándorlás kori ovális, vésett díszítésű bronz övcsat került elő.

2. Téglagyár. A helység keleti szélén 1940 júniusában temetkezésekre bukkantak, a leletek jó része női sír(ok)ra utal. A két aranyozott ezüst, három- és ötgombos, vésett (Kerbschnitt) díszítésű, indamintás fibula tipikus Tisza-vidéki ötvösmunka. A nagyobbik ékszer a meroving régészetben Hahnheim-típusnak nevezett csoportba tartozik, testvéreit pl. Hódmezővásárhelyről és Magyartésről ismerjük. A kisebbik ruhakapcsoló tű jóval gyakoribb forma Gepidiában. A leletegyütteshez még két ovális bronzcsat (öv vagy tarsoly zárására), bronzcsüngő, pikkelymintás lemez, két borostyángyöngy, két kettős kónikus orsógomb, egy kétoldalas csontfésű és két fenőkő tartozik. Kora a 6. század első fele és középső évtizedei.

3. Batthyány u. 54/A. Korábban előkerült leletek nyomán 1982 októberében 7 nyugat–keleti tájolású gepida temetkezés (közte egy lósír lándzsával) látott napvilágot. A női, férfi- és gyermeksírokból besimított díszítésű bögrék, csüngődíszes bronz fülönfüggő, csont sűrűfésű, ovális bronz és vas öv- és egyéb csatok és tarsolykészlet (kés, csiholó, kova) került elő. Koporsónyomokat is sikerült megfigyelni. A nagyobb temetőre valló leletek a 6. század középső évtizedeire keltezhetők. Föltételezhető, hogy innen való három, a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő edény az 1880-as évek közepéről.

4. Erdős u. 50. 1980–1982. A város északnyugati részén, az előző lelőhelytől délnyugatra, 150-200 m-re a sírokkal egykorú fazekasmedencére bukkantak (ld. még Szelevény és Szolnok-Zagyvapart). A feltűnően gazdag leletanyagot nagyobb méretű edények, füles korsók és kiöntőcsöves kerámia alkotja olyan besimított és különösen bepecsételt díszítéssel, amelynek pontos analógiái vannak a temető sírkerámiájában.

Irod.: Csallány, Gepiden 214, 237, 242–243; Cseh J., in: A Nagykunság régészeti emlékei. Szolnok, 1984, 10; uő, Gepida fazekasmedence Törökszentmiklóson. ArchÉrt 117(1990), 223–240.

Cseh János 3. A langobardok története és régészeti emlékei

Langobardok Őstörténetüket saját emlékezetük nyomán szokás felvázolni. Alapja a langobard Paulus Diaconus által a 8. század végén összeállított krónika, a Historia Langobardorum. Szerzője felhasználta a 643 táján írásba foglalt langobard Eredettörténet, az Origo gentis langobardorum 668–670 között átírt egyik változatát. Paulus és a ránkmaradt Origo gentis langobardorum a 6–7. században széles körben elterjedt elképzelést követve Scandinavia, illetve Scadanan „szigetére” helyezi a langobardok bölcsőjét, minden germánok képzelt mitikus őshazájába. A langobardok skandináv eredete és fantáziadús korai vándorútja (egy „hosszú” útvonalon: a Scadannal azonosított Skåna/Schonenból Gotlandon, a Baltikumon, a Visztula-vidéken át az Elba-vidékre, vagy „rövid úton” Schonenból Holsteinen át az Elba-vidékre) a Scandza-mítosz nyomán került be az újkori történetírásba. A Scandza-Scandinavia „őshaza”-elképzelés az 5. századi Ablabius elveszett gót történetéből terjedt el, onnan került 551-ben Jordanes gót történetébe. A 6–7. században népszerű toposszá válik, átkerül a frankok, burgundok, később a szászok „őstörténetébe” is. Az eredeti langobard Origóban még aligha szerepelt, az így kezdődött: Erat gens parva quae Winnilis vocabatur. – „Volt egy kis nép, vinnileknek hívták őket.” Ez

elé illesztették a 7. században az Itáliában megismert „insula Scadanan”-toposzt. A langobard emlékezet nem őrizte meg egy régesrégi tengeri út, egy tengeren túli őshaza emlékét. Az Origo gentis langobardorum eredeti szövegét leghívebben tolmácsoló, s más korai hagyományokat is közvetítő, 9. század eleji Historia Langobardorum codicis Gothani a langobardok régi hazáját még „Scatenau(g)e Albiae fluvii ripa” az „Elba folyó menti Sötétmező”-nek nevezi. Egy már a Scandza-toposszal vegyülő itáliai langobard forrás nyomán őshazájukat (Scathanavia) a „Danuvium” és a „mare Ocianum” közé, tehát a kontinensre helyezi az „ős”-Origóval egykorú(!) 7. századi frank Fredegarius is (Chron. III. 65). Az Elba-melléki őshaza részeinek nevét ismeretlen langobard hagyományból Paulus Diaconus őrizte meg: Scoringa ’Partvidék/Szirtvidék’ (Hamburg környéke) és Mauringa ’Moorland/Mocsárvidék’ (a mai Moswidi kerület).

A nagy délre vándorlás előtti időkből csak egy mitikus ősanya, Gambara és fiai, a héroszpár Ibor és Aio/Agio nevét és hőstetteit jegyezte meg az emlékezet, s foglalta írásba a langobard források nagyobb része. Őseiket e mondai korban winnileknek nevezik, ami valójában küzdőket-harcosokat jelent, a langobardok népe Itáliában is harimanni/exercitales ’harcosok’. A saját maguk által is „Hosszúszakállú”-nak értelmezett „Langobardus” nevüket a mítosz szerint Fre(y)a istennő közbenjárására Votan/Godantól kapták volna. Mivel a ránkmaradt itáliai langobard forrásokban a valóságos eseményekre és személyekre vonatkozó emlékezet csak a Kr. u. 380/400 körüli időkig nyúlik vissza, a langobard mítoszok őstörténeti értéke a fent ismertetettekkel kimerül.

Valóságos írott történetük századokkal korábban kezdődik. Kr. u. 5-ben Tiberius az Elbáig hatolva megveri többek között a langobardusokat, akiket tábori történetírója, a szemtanú C. Velleius Paterculus jellemzett először: „Langobardi, gens etiam germana feritate ferocior” (Historia Romana II. 106, 2), „a langobardok: nép, amely vadabb, mint a germán vadság” – máig ezzel a mondattal jellemzi az olasz konzervatív egyházi és nemzeti „római” szemléletű történetírás a hat-hétszáz évvel későbbi itáliai langobardokat. Strabon (†19) ekkortájt jegyzi fel, hogy a „langobardusok” egy része – nyilván Tiberius támadása következtében – az Elbán túlra menekült (Geographika VII. 1. 3). A következő évtizedek germániai eseményei kapcsán C. Tacitus két ízben említi a „langobardusokat”. 17-ben a Róma-barát Maroboduus markomann király szövetségét elhagyva Arminius szövetséges seregében győztesen harcolnak egykori vezetőjük ellen (Ann. II. 45), a 47/48-ban zajló események során pedig egyedül képesek voltak a hatalomba visszajuttatni Italicus cherusc királyt az ellene szövetkezett erők ellenében (Ann. II. 17). Sikereik nyomán Tacitus 98-ban lezárt művében elismerően ír róluk: „Langobardos paucitas nobilitat” – „a langobardokat csekély számuk teszi nemessé” ti. olyan vitézül őrzik függetlenségüket a körülöttük élő hatalmasabb sueb „natiókkal” szemben (Germania 40). Elba bal parti hazájukban írja le őket a 2. század közepén Ptolemaios, akinél azonban valamivel délebbre, a mai Lüneburger Heiden szerepelnek a Lankobardi (II. 11. 9). Innen levonulva támad egy – állítólag – 6000 főt számláló seregük a rejtélyes Obiival együtt 166/167 telén Arrabona és Brigetio között a Dunán át Pannonia ellen, kísérletük azonban véres kudarccal végződik (Petrus Patricius fragm. 6 nyomán Cassius Dio 71, 3, 1a). Ezután 489 tájáig semmiféle írott forrásban nem szerepelnek.

Őshazájuk emlékét a középkoron át máig megőrizte a helyi emlékezet. 780-tól a karoling forrásokban Bardungawi néven szerepel, ez a Bardengau 1205-ig fennállott. Központja a máig meglévő Bardowick város volt. E nevekből kiviláglik, hogy a langobardok eredeti neve Bard/Barden volt, szomszédaik gúnyolhatták őket Langbartnak; e nevet a római kortól maguk is vállalták.

Őstörténetük 1869-ben elkezdett felvázolásában csakhamar döntő szerepet kezdett játszani a régészet. Az antik forrásokban megjelölt Elba bal parti síkságon valamennyi korabeli germán törzs harciasságát túlszárnyaló, „állig felfegyverzett” népesség urnatemetőinek sorozatát tárta fel. 1–2. századi temetőik belső szerkezete, a fegyveres szabadok nagy száma szinte kézzelfoghatóvá teszi Tacitus jellemzését. A Kr. születése körüli időben korábbi temetőik (= falvaik) egy részét feladták, sokat újból használatba kellett venni vagy új temetőket kellett nyitni, mindez Tiberius pusztító hadjáratának bizonyítéka. Azon „római kori” temetőik és falvaik, amelyek élete nem szakadt meg, szerves folytatásai a Kr. e. 120-tól Krisztus születéséig terjedő Seedorf, az utóbbi a Kr. e. 300–120 közé keltezett Ripdorf, az pedig a korai

vaskori Jastorf-kultúrának. A langobard nép tehát a nagy vándorlás előtt egy teljes évezreden át nagyjából ugyanott élt, ahonnan saját emlékezete szerint elindult. Azok a régészeti elméletek, amelyek a Kr. előtti évszázadokban a fent nevezett kultúrák egyikét vagy másikát Skandináviából próbálták származtatni, mára túlhaladottá váltak, a római írott források és a régészet egybehangzó tanúbizonysága védhetetlenné teszi a mesés „Skandináv-elméletet”. Északi harcosok legfeljebb a nagy vándorlás kezdetén csatlakozhattak a langobardokhoz, ilyennek tartják a Rothari királyt adó Arodus/Harodus (az északi Harudból) nemzetséget, nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy Rothari felsorolt 11 őse között egyetlen északi nevű sem szerepel. Hasonlóképpen erőltetett a Gautnak (gót) értelmezett langobard Gausus nemzetség északi származtatása. A ránkmaradt személynevek és langobard szavak ófelnémet nyelven vannak, e nyelv a 6. században átesett az ún. 1. hangzóváltozáson (Lautverschiebung). A skandináv elmélet másik „pillére”, bizonyos langobard jogi fogalmak „visszavezetése” az óskandináv jogra, a századforduló jogtörténészeinek volt a kezdeményezése. Módszere történelmietlen, mivel az Edictus Rothari és a vele egykorú (7. századi) angliai szász joggyűjtemények századokkal korábbiak, mint „az ógermán jogalkotás forrásának” tekintett, ám valójában csak a 12–13. században írásba foglalt izlandi és norvég vagy a még később rögzített Gotland szigeti jog, a Gutalag. A rokon szavakkal jelölt fogalmak és a hasonló társadalmi igényeket tükröző szokásjog langobard–angolszász viszonylatban a két nép és nyelv közti rokonsággal magyarázható.

A langobard társadalom a régészet tanúsága szerint a Kr. u. 2. század közepétől ugyanúgy átalakult, mint a délebbi germánoké (markomannok, kvádok, vandálok). A fegyveres nép háttérbe szorul, megjelennek az első „királyok” (kuning/rex). A királyok (marwedeli lovas fejedelmi sírok) hatalma már fegyveres kíséretükön (gasindium) nyugodott. E korai királyokról az itáliai langobard hagyomány már nem tudott. Emlékezetük 380/400 táján kezdődik, ekkoriban egy részük már a Golaida/Golandában lakott, ami az Elba középső folyásvidékének felelhet meg, Magdeburgtól Drezdáig. Itt választották hagyományuk és királylistájuk szerinti „első” királyukat, a Guging nemzetségbeli Agilmundot (akit a mitikus ős Aio/Agio „fiának” képzeltek). Az utána következő királyok még mindig mondai figurák, az első biztosan históriai személy a Lething nemzetségbeli Godeoc/Godoin, akinek vezetésével a 480-as évek vége felé benyomulnak a Bainaibba, a 9. század elején „megmagyarázott” nevén a Beovinidisbe, vagyis a Cseh-medencébe. Az Origo gentis langobardorum és Paulus Diaconus további vándor-állomásai (Anthaib, Burgundaib) népnevekből alkotott képzeletszülte országok, az ezeknek hitelt adó történészek körében született meg az „örök vándor” langobard fogalom. Történetük 488 után lép biztosabb talajra, a langobard emlékezet megőrizte a Rugilanda, a Rugorum patria nevét, ahonnan röviddel megérkezésük előtt „Audoachar”-Odoaker elűzte a rugiakat. Azt azonban csak a Historia Langobardorum codicis Gothani tudja, hogy a Rugilandot az ismeretlen nemzetségbe tartozó Pero (akit csak közvetetten, elődjére és utódjára utalva nevez királynak) hódította meg. Pero nevét a Lething-dinasztia töretlen folyamatossága és legitimitást biztosító szerepe miatt a többi forrásból, még az Edictus Rothari királylistájából is kihagyták. Pero után Godeoc fia, Claffo állította vissza a Lethingek uralmát. Az ő fia, Tato vezetésével keltek át a langobardok a Dunán és foglalták el a „Feld”-et, a régészet valószínű eredményei szerint a mai Tullnerfeldet (a Morvamező/Marchfeld belső területe a 6. században lakhatatlanul elmocsarasodott, s egészen a 9–10. századig lakatlan). Az eseményre a herulok bukása (508–510 között) előtt 3 évvel került sor, vagyis 505/507 táján.

A „Feld”-re költözés után a langobardok kénytelenek voltak elismerni a pannon–noricumi térség urainak, a heruloknak a protektorátusát és tributumot fizetni nekik. A langobard emlékezet szerint saját hibájukból (Rometruda-saga, amely szerint Rometruda, Tato lánya orvul meggyilkolta a herulok követét), a kortárs Prokopios szerint viszont „a világ legmocskosabb emberei”, a herulok rablási vágyából, háború tört ki a két nép között. A döntő csata a langobardok teljes győzelmével végződött, Rodulf herul király elesett, a herul nép három különböző irányba elmenekült. A délkelet felé menekülőket a langobardok Pannonián át gepida és keletrómai területre űzték.

Röviddel a győzelem után Tatót unokaöccse, Winigis fia, Wacho megölte, s maga foglalta el a Cseh-medencétől Észak-Pannoniáig terjedő langobard földek királyi trónját (510 körül). A kortársi és korai langobard hagyományban nincs jele annak, hogy Wacho cselekedetét elítélnék, uralmát törvénytelennek

tartanák. Tato és fiai detronizálása valószínűleg egyaránt létérdeke volt a langobardoknak és a Lethingeknek. A hatalma csúcsán álló Nagy Theoderik számára minden bizonnyal persona non gratának számított fegyverrel fogadott fia, Rodulf gyilkosa, Tato, s nem lehetett róla más véleménye Herminafred türing királynak sem, aki éppen 510-ben került rokoni és szövetségi kapcsolatba a nagy osztrogót királlyal. A langobardokat Tato uralma alatt az elszigetelődés, vagy ami rosszabb: két oldalról jövő támadás fenyegette. A Wacho-puccs a Lethingek semleges ágának hatalomátvétele volt, Wacho politikai tettei ismeretében az erőviszonyok olyan józan mérlegelése, amellyel a langobardok egyetértettek.

A pannoniai korszak története 643-ban röviden, de minden bizonnyal reálisan szerepelt az eredeti Origóban, Wacho a legitim királyok számozott sorrendjében még a nyolcadik az egykorú Edictus Rothariban. Az átdolgozott Origo gentis langobardorum és nyomában Paulus Diaconus a Lethingeket erőszakkal félreállító Gausus nem tisztára mosása érdekében a gyökerekig meghamisítja Wacho korszakát. A korszak valós történetét 510–552 között a kortárs Prokopios (De bello gothico), 539/552–558 között Agathias (Historiarum libri) 566–582 között Menander Protektor (Excerpta de legationibus) görögül, más kortársak latinul jegyezték fel. Így Jordanes 539. és 551. évi eseményeket (Rom. 386), Nicetius Treveriensis 566 körüli eseményeket, Gregorius Turonensis 575-ben lezárt I–IV. könyvében (Historia Francorum) 531–575 közötti kapcsolatokat, Marius Aventicensis (539–581) az 556–580 közti eseményeket. A 612 előtt író Secundus Tridentinus az Agilulf és Theodelinda fiát, Adalwald trónörököst 603-ban katolikussá keresztelő apát-püspök művéből (Langobardorum gestis historiola) csak Paulus Diaconus kivonatolt néhány fontos – itáliai vonatkozású – adatot. Mindezek fényében a pannoniai korszak merőben másként értékelendő, mint az eddigi – vezérfonalként az itáliai langobard krónikákat követő, s nekik túlzott hitelt adó – történetírás.

Wacho már uralma elején feleségül vette Rodulf herul király foglyul ejtett lányát, Silingát. Ezzel a langobardok és a Lething nem számára eleget tett a legitimitás követelményének, a Duna-vidék népei szemében pedig Rodulf király örökébe lépett. E lojális lépést minden bizonnyal barátinak tekintette Nagy Theoderik és Herminafred türing király is. Ugyanakkor a herulok szétfutása után a pannon térségben nem maradhatott hatalmi vákuum, ezt az Origo gentis langobardorum is alátámasztja: „Wacho a Langobardok uralma alá hajtotta a suavokat (szvébeket).” A szvébek a 6. század második évtizedében már csak a Dunától délre, Pannoniában laktak, régészeti leleteikből ítélve nagyjából a Balaton-vidékig. A szvébek 568-ra csaknem teljesen beolvadtak a langobardokba, bár néhány önálló közösségükre utaló Suave/Soave nevű falu még létezett a középkori Észak-Itáliában. A szvébektől lakott Észak-Pannoniánál délebbre Wacho egyelőre nem nyomulhatott, a kor szokása szerint lakatlan senkiföldjét hagyott országa és Nagy Theoderik Dráván túli gót Pannoniája között. Ugyanakkor a Drávát észak felé az osztrogótok sem lépték át, a kortárs Prokopios részletes és pontos leírása szerint birtokaik északi határa 535-ben a Dráva volt. A régészeti leletek teljes hiánya a 6. század első harmadában a Dél-Dunántúlt ugyanolyan lakatlan határvidéknek mutatja, mint a Kis-Kárpátoktól keletre fekvő Kisalföldet vagy a Duna–Tisza közét, mindazon történelmi munkák és atlaszok, amelyek az osztrogótok, langobardok, gepidák országát ezekre a területekre is kiterjesztik, fantáziatermékek.

Wacho Lething rokonaival negyed századon át békésen megosztozott a hatalmon. Mivel sem első, sem második házasságából nem született vagy nem maradt életben fia, utódjaként-trónörökösként egyik unokaöccsét vagy más rokonát (anepsios), Risiulfot vette maga mellé. A gyermektelen Silinga halála után északnyugat felől, az akkor hatalmuk delelőjén álló türingek irányából igyekezett népe s a maga uralmát biztosítani. Még az 510-es évek vége felé feleségül vette Bisin/Pisen, langobard nyelven V/Fisu türing király lányát, Raicundát, akitől az évtized végén (519–520 körül) Visigarda nevű lánya született. A türing származású királynő bátyja, Herminafred király, Nagy Theoderik unokahúga, Amalaberga férje volt. A türing házassággal Wachónak sikerült belépnie a királyok „nemzetközi” családjába, s a türingekkel jó kapcsolatokat kiépíteni. A ránkmaradt langobard emlékekben, a fémművességben és fazekasságban jelentős türing hatások tükröződnek. A türing királyi házat és Türingia függetlenségét megsemmisítő frank támadás (Theuderik és Chlotachar, 531) idején Wacho sikerrel elszakadt korábbi szövetségeseitől. Visigarda lányát 531/32 körül eljegyezte a türingek felett győzedelmeskedő Theuderik király fiával, Austrasia trónörökösével, I. Theudeberttel (534-48), s a kiskorú lányt tüstént Galliába

küldte (tényleges házasságkötésükre csak hét évvel később, 538/39 körül került sor). Mindez nem akadályozta meg abban, hogy – a régészeti leletek vallomása szerint – számos türing menekülőt befogadjon, egyes langobard közösségekben (Tamási) türing viseletű, türing használati tárgyakat magukkal hozó emberek tűnnek fel.

Az egyre erőszakosabban kelet felé hatoló Meroving királyok elleni védekezésül az 530-as években új szövetségi rendszert kellett Wachónak kiépítenie. Trónja és népe biztosítását célozta harmadik házassága Elemund gepida király lányával, Ostrogothóval, langobard nyelven Austrigusával (534/35 körül), majd röviddel a bizánci–osztrogót háború kitörése után (535/536 körül) szövetségkötése I. Iustinianus (527–565) császárral. Az osztrogótok kezdeti sorozatos vereségeit kihasználva Wacho megszállja a Dráváig terjedő pannoniai senkiföldjét – e második foglalást újonnan nyitott langobard temetők sora igazolja. Előnyomulása fölött mind gepida, mind bizánci szövetségesei szemet hunytak. Az általános háborúskodásba beavatkozó Merovingokkal továbbra is igyekszik tartani a jó kapcsolatokat, Austrigusától született gyermeklányát, Waldaradát eljegyzi I. Theudebert 3-4 éves fiával, a későbbi I. Theudebalddal. Minden irányban szilárd szövetségi kapcsolatai révén sikerül a langobardokat távoltartania a kritikus 539. év új háborúitól. Vitigis osztrogót király segélykérését (539. február) arra hivatkozva utasítja el, hogy ő a császár „barátja és szövetségese”. I. Theudebert követeinek kérése ellenére (Agathias I. 4) sikerrel távol marad a frankok itáliai, apósa és gepidái al-dunai közös Bizánc-ellenes támadásától is – nincs kizárva, hogy a trónutódlás körül kitört zavarokra hivatkozva. Austrigusától az 530-as évek második felében ugyanis fia született, Waldari. A trónt természetesen fia számára szerette volna biztosítani, emiatt kijelölt utódját, Risiulfot száműzi, s nem sokkal halála előtt megöleti (539 körül). Wacho halála 540-re tehető.

A joggal Nagynak nevezhető Wacho három évtizeden át állt a langobardok élén, s országát nemcsak kiterjesztette, immáron a Cseh-medencétől egészen a Dunáig–Dráváig, de békéjét is mindvégig megőrizte. Ennyi ideig s ilyen sikeresen csak egyetlen másik langobard király uralkodott, 200 évvel később Liutprand (712–744). Wacho az egyik langobard hagyomány (Historia Langobardorum) szerint nem költözött be Pannoniába, a türingekkel, frankokkal szomszédos Beovinidisban volt a palotája, ott is temették volna el, más langobard hagyományok azonban nem szólnak erről.

A gyermek Waldari mellé a langobardok gyámot (mundualdot) állítottak, apja második, türing feleségének rokonát, a Gausus nembeli Audoint. Waldari helyzete válságosra fordult, amikor biztos támasza, nagyapja, Elemund gepida király 546-ban elhunyt, s a kiskorú gepida tónörökös, Ostrogotha menekülni kényszerült a hatalmat megragadó Turisind király elől. Nővérénél, a langobardok özvegy királynőjénél talált oltalmat. A királynő utolsó kísérletként fia élete és trónja megmentésére a Merovingokra próbált támaszkodni. Eljegyzett lányát, Waldaradát az austrasiai udvarba küldi. Mindez már nem segített. A gyermek Waldari valószínűleg még ugyanazon 546-os esztendőben gyanús körülmények között meghalt, utódja a hatalom tényleges birtokosa, Audoin lett.

Audoin első lépései a korábbi frank és gepida szövetség felmondása, s támadó katonai szövetség kiépítése I. Iustinianusszal voltak. A szövetséget a kor szokása szerint előkelő házassággal pecsételik meg. A császár elküldi Audoinnak Herminafred türing király és Amalaberga hercegnő lányát, Rodelindát, ahogyan a kortárs Jordanes hírül adta, „összeházasította” a langobardok királyát Theodahad (az itáliai gótok királya 534–536) nővérének leányával (Rom. 386). Rodelinda a második frank támadás idején, 534-ben anyjával együtt Ravennába menekült, s ott 540-ben Belizar fogságába esett, aki Konstantinápolyba küldte. Az új langobard király most általa válik legitimmé. „Sok pénzt kapva” Audoin már 547-ben Turisind gepida király és Sirmium ellen vonul. A császártól segítségül küldött 10 000 bizánci lovastól és 1500 katolikus herul harcostól (akik az előcsatározás során legyőzik a gepidák oldalán álló ariánus herulokat) nemcsak Turisind retten meg, de maga Audoin is, a harcot két esztendőre elhalasztják. A gepida háború helyett a langobardok birtokba veszik a császártól számukra „átengedett” volt osztrogót területeket, a „Norikon polis”-t (Poetovio), az „Urbs Pannoniae”-t (Siscia), valamint Dél- és Délnyugat-Pannonia számos erődjét és helységét. A Iuli-Alpokban is megszállták az erődöket (Carnium, Neviodunum), Istria északkeleti részén pedig Piquentumig nyomulva (brezjei lovassír)

elvágták a Tergeste (Trieszt) Tarsatica (Fiume) közti főutat, s ezzel gátat emeltek a Venetia irányából 545-től Pannonia felé törő frank terjeszkedés elé – emiatt 552-ben a venetiai frankok nem akarják beengedni a Narses seregével vonuló langobardokat, „halálos ellenségeiket”. Az 547. évi langobard előnyomulás túl is csap a megengedett határokon, betörnek a keletrómai Illyricumba és Dalmáciába, a Drina völgyén át Epidamnosig (Durrës/Durazzo [Albánia]) pusztítanak, amit a császár csak nehezen néz el újdonsült „szövetségeseinek”.

A mai formájában a Gausus nembeli Audoin és Alboin dicsőítésére átdolgozott Origo modenai kézirata helyesen őrizte meg az Audointól elfoglalt Dél-Pannonia emlékét, a római leszármazottakról lakott új hódítást nevezi „Pannoniá”-nak, amelyet Itáliába költözésük előtt 22 évig birtokoltak a langobardok. A XIIdecem = decem et duodecim helyes évszámot őrizte meg a Historia Langobardorum codicis Gothani is: 20 et duo ann(os). Az Origo gentis langobardorum más kéziratai, s nyomukban Paulus Diaconus eltévesztették az évszámot és 42 évet (quadraginta duo) írnak. Ezt a hibás évszámot szokás kivonni 568-ból. 526-ban azonban a langobard történelemben nem volt feljegyzésre méltó esemény, Nagy Theoderik halála (526. aug. 31.) nem érintette Wacho akkori politikáját.

Mivel 549. június 25-éről 26-ára virradó éjszakáján a teljes holdfogyatkozás miatt pánikba esett seregek faképnél hagyták királyaikat, akik kénytelenek voltak újabb két évi fegyverszünetet kötni, az első gepida–langobard háborúra csak 551-ben került sor, a langobardok emlékezete szerint az „Asfeld”-en. A csatát és táborukat a gepidák Thorismod trónörökös eleste miatt (akit nem győzhetett le párviadalban az akkortájt legfeljebb 5-6 éves Alboin, mint azt a szépséges, de csalárd itáliai Alboin-saga elmeséli, ha egyáltalán volt párviadal, inkább Amalafrid türing herceg, Audoin sógora lehetett a hőse) elvesztik, a langobardok viszont semmit sem nyernek az óriási véráldozattal kivívott győzelemmel. A gepidáknak ki kellett üríteniük az 539-ben meghódított Dacia ripensist és Moesia primát, s Bassianát is át kellett adniuk a császárnak. I. Iustinianus a béke és nyugalom helyreállítása érdekében utasítja a szövetséges királyokat (a békekötéssel Turisind újból szövetségessé vált), hogy likvidálják az egymás udvarában menedéket élvező trónkövetelőket. Audoin így szabadul meg az uralmát kezdettől veszélyeztető, törvényes jogaiért hat éven át elkeseredett harcot vívó utolsó Lething hercegtől, Hildigistől és az udvara számára nem kevésbé kellemetlen gepida hercegtől, Ostrogothától. Iustinianus azért parancsolt békét a dunai fronton, mivel végső leszámolásra készült az osztrogót Totila királlyal. 552 tavaszán Audoin 5500 langobard harcost küld Narses seregébe – az umbriai Busta Gallorumnál július elején vívott sorsdöntő csatában rajtuk s a katolikus herulokon törik meg az osztrogót lovasság rohama. A csata után azonnal ki kellett őket zsuppolni Itáliából, olyan féktelenül viselkedtek. 16 évvel későbbi hadjáratuk színhelyét ekkor derítették fel. Néhány évvel később (556) a perzsa frontra, Lazikába küld Audoin a császárnak segédcsapatot (Agathias III. 20). Az 550-es évek végére a Bizáncot kivéve minden irányból elszigetelődött Audoin a régi irányba, a frankok és a Merovingok felé próbál nyitni. Sikerrel. Az ellenséges Theudebald halála (555) után Lething özvegye, Waldarada ugyan második házassága révén átmenetileg valamennyi frankok királynője lesz, de röviddel később I. Chlotachar kénytelen volt egyházi parancsra elválni tőle (556). A Lething királynő letűnését kihasználva Audoin megnyeri fia számára Chlodoswinthát, I. Chlotachar korábbi házasságából származó leányát, akinek testvére, I. Sigebert 561-től Austrasia királya lesz. A Merovingok felé ezzel helyreáll a semleges jó viszony. Audoin néhány évig még élt, halála időpontja nem ismert, sírja valahol Pannoniában lehet.

A béke megbontását nem tűrő I. Iustinianus halála (565. november) idején már Alboin a langobardok királya. A trónváltozást kihasználva 566 tavaszán váratlanul megtámadta a gepidákat és Sirmiumig szorította vissza őket. Az új császár, II. Iustinus, Kunimund gepida király esküvel megerősített ígéretére, hogy a várost önként átadja a keletrómaiaknak, felmenteti Sirmiumot, az egyesült bizánci–gepida sereg megnyeri a második gepida–langobard háborút, II. Iustinus pedig felmondja a langobard szövetséget. Alboin tudatos és erőszakos ariánus térítéssel, ortodoxüldözéssel válaszol, amelyet a katolikus Chlodoswintha nem tud sem megakadályozni, sem visszafordítani. A fenyegető bizánci–gepida retorzióktól tartva Alboin – sógora, I. Sigebert közvetítésével – 566/67 telén katonai szövetséget („örök szövetséget”) köt a Türingia keleti határai közelében tartózkodó Bajan avar kagánnal. Vállalja, hogy az avar lovassereget a langobard állatállomány tizedével azonnal élelmezni kezdi, vezetőkkel a Kárpát-

medencébe kalauzolja őket, s győzelem esetén a zsákmány felét és egész Gepidiát nekik juttatja. Az 567 tavaszán–nyarán vívott harmadik gepida–langobard háború igazi nyertesei az avarok voltak. A langobard krónikák ugyan egyesegyedül önmaguknak sajátítják ki a győzelmet, más források (Gregorius Turonensis, s nyomában Fredegar, Paulus Diaconus, Historia Langobardorum codicis Gothani) pedig egyenesen Alboinnak tulajdonítják Kunimund megölését (az Origo gentis langobardorumban, valamint a kortárs Iohannes Biclarensisnél és Auctarius Havniensisnél ez nem szerepel), ám az egykorú bizánci források nem mindenben erősítik meg a langobardokat. A bizánciak Bajannak és az avaroknak tulajdonították Gepidia szétzúzását és általában a gepidák legyőzését (Menander Protektor), s ha ez túlzás is, a Dunánál vívott nagy csatában az avarok jelentős gepida erőt győztek le. Amikor 567 őszén Bajan rajtaütéssel megkísérli elfoglalni a gepidáktól a bizánciaknak átadott Sirmiumot, Alboinnak rá kellett jönnie, hogy rossz cserét csinált. 568 elején újból katonai szövetséget köt Bajannal – nyilvánvalóan közös Bizánc elleni éllel –, s ennek keretében átengedi „hun barátainak”, vagyis az avaroknak „hazáját”, Pannoniát. 568. április 2-án „incendens et reliquens” (Marius Aventicensis), vagyis „felgyújtva és elhagyva” Pannoniát Alboin május 20-án megkezdi Itália elözönlését. Az exodusban nemcsak harci csoportokból (in fara) álló hadai vesznek részt, hanem – mint valamennyi korabeli forrás egybehangzóan állítja – az egész nép, asszonyostól-gyermekestől. Kivonulásuk Pannoniából inkább menekülés volt, semmint hadmenet, házaikat felgyújtották, temetőiket kifosztották, nem hagytak hátra értéket. Országuk felgyújtása szöges ellentétben áll azzal a 8/9. századi legendával (Paulus Diaconus és a Historia Langobardorum codicis Gothani), hogy elvonulásukkor kikötötték volna: 200 éven belül bármikor visszatérhetnek Pannoniába. Ellenkezőleg, az avaroktól Itáliában sem érezték magukat biztonságban. Továbbra is megszállva tartották a Iuli Alpok (Alpes Iulianae) innenső oldalán az Itáliát védő erődöket és a Felső-Száva-völgy erődvárosait (Carnium/Kranj, Neviodunum, Vranje, Rifnik), ezt a marcát csak 600 után ürítik ki, az erődök többségét a beköltöző szlávok pusztítják el.

Pannonia más részein sem az írott, sem a régészeti források tanúsága szerint nem maradtak hátra langobardok. Alboin eleve gyengének érezte magát az itáliai hadjáratra, ezért „barátaihoz”, a szászokhoz fordult segítségért. 567/68 telén valóban tekintélyes szász kivándorló sereg csatlakozott hozzá (ők is családostól!), ezek a szászok Alboin halála (572) után Gallián keresztül visszatértek hazájukba. Számottevő gepida erők is a langobardokhoz társulnak, két rossz közül a kisebbet választva, észak-itáliai telepeiket langobard nevükön: Zibido/Zebedo, mintegy 15 falunév őrizte meg. Az egykorú forrásokban más csatlakozott szövetségesekről nem esik szó – Alboin mindenféle népegyvelegből álló „vegyes hadát” (Noricos, Pannonios, Suavos, Bulgaros, Sarmatas) Paulus Diaconus ötlötte ki 4–7. századi itáliai gentiles-falvak nevéből, a sokat idézett helynek nincs forrásértéke.

A Cseh-medencéből már talán 490 táján, majd a Boiohaimon kiürítése kezdetén, az 550-es években egyes langobard csoportok Raetiába vonultak le, s a régészeti leletek tanúsága szerint (önálló langobard temetőrészletek Altenerding-Kletthamban, Passauban, Straubingban, Kelheimben) jelentős szerepet játszottak a bajuvar/bajor etnogenezisben. Freising közelében az 1070 síros altenerdingi temető 490–580 közötti korszaka szinte semmiben nem különbözik a pannoniai – beleértve a Hegykő csoportot is – temetőktől. A bajorok „langobard korszaka” 588/89-ben Garibald herceg és családja (Theodelinda) elűzésével ér véget, II. Childepert frank király 592-ben iktatja be az első biztosan Agilulf nembeli bajor herceget, I. Tassilót.

A gepida foglyok közt volt Kunimund király lánya, Rosamunda is, akit Chlodoswintha királynő halála után, éppen 568 körül Alboin feleségül vett. Ezzel a frankokhoz fűződő vékony szál újból elszakadt, az Itáliában hadakozó langobardok már 569-ben és 571-ben támadást indítanak a Merovingok dél-galliai országrésze ellen.

Az Itália elleni langobard támadást a 7. századtól az italo-római és langobard krónikások, s nyomukban – Sevillai Izidortól alaposan kiszínezett változatban – a frank Fredegarius az „áruló” motívum beiktatásával igyekeznek enyhíteni (Chronicon III. 65, ezt veszi át Paulus Diaconus Historia Langobardorum II. 5.) E szerint a II. Iustinus feleségétől, Sophia császárnőtől vérig sértett császári helytartó, Narses hívta volna be bosszúból a langobardokat. Narsest, akinek 12 éves békés uralma alatt

„egész Itália boldog volt” (legalábbis a Liber Pontificalis I. 304 szerint), 567-ben adóügyek miatt valóban leváltják, s az is valószínű, hogy Alboin éppen a nagy hadvezér bukásának hírére szánja magát támadásra. A bizánci kortársak azonban nem vádolták Narsest árulással, halála után (Róma, 570) maradványait Konstantinápolyba szállították és a legnagyobb tisztelettel temették el. Az „áruló” Narses mondája csak a 10. században tűnik fel Bizáncban. Konstaninos Porphyrogennetos gyűjteményes munkájában részletesen szerepel (De administrando imperio 27) minden bizonnyal egy dél-itáliai mondából átvéve (amelyben a langobardok Pannoniából egyenesen Beneventumba mennek) s olyan tévedésekkel (Sophia helyett Iréne császárnét ír), amelyeknek nem lehet bizánci forrásalapja. Ezt a dél-itáliai mondát (Narses a bukása után Nápolyba vonult vissza) először Paulus Diaconus Historia Langobardorum II. 5. írja le, s szerepel a késői Annales Beneventaniban is. A mesének nincs történeti alapja, Narses nem játszott aktív szerepet a langobardok Pannoniából való kiköltözésében.

A történelem folyamán először s utoljára a langobardokkal települt be Pannoniába a nordikus nagyrasszhoz tartozó népesség. A férfiak a helyi dinári-mediterrán populációhoz viszonyítva feltűnően magasak voltak (170-180 cm), egyesek a 190 cm-t is elérték, asszonyaik is sudárak voltak (165-170 cm). A típusból következően arcszínük világos, hajuk szőke volt. A temetőkben feltárt arimanni és arimanna réteg nagyobb részben nordikus (vagy ún. Cro-Magnon-típus), jól különválik tőlük a Duna-vidéki eredetű félszabadok és szolgák kis- és középtermetű rétege. Bár bizonyos természetes keveredés már Pannoniában elkezdődött, ez a rövid idő miatt nem volt jelentős. Itáliát az ottani korai temetők tanúsága szerint ugyanez az „óriásokból” álló langobard harcos réteg rohanta le. A hódító langobard réteg létszámára még hozzávetőleges adataink sincsenek, késői „pannoniai” korszakukat azonban Észak-Morvaországtól a Száváig számításba kell venni. Csak így érthető, hogy a király és a név szerint is ismert 14-15 pannoniai dux, katonai kíséretére (gasindi) támaszkodva már kezdetben képes volt ugyanennyi dukátust létesíteni Itáliában. Foro Iuliumot (Cividale), s talán Brexia (Brescia) környékét leszámítva azonban mindenütt kisebbségben voltak, ez magyarázza viszonylag gyors asszimilálódásukat. 75 évvel bevándorlásuk után törvényeiket már latinul foglalják össze. Az általánosan elterjedt nézettel ellentétben a langobardok nem „parasztok” voltak, legalábbis nem a szó szántóvető-gabonatermelő értelmében. Pannoniában településeik többsége erdős dombvidékek peremén található, ami jól megfelel az itáliai forrásokból és törvényeikből ismert nagyállattartó életmódnak. A falvak körüli rétek közlegelőnek (lang. fiwaida) számítottak, a pannoniai lósírok eredményes lótenyésztésre, a sírokba helyezett marha-, juh-, kecskecsontok pásztorkodó életmódra utalnak. A langobard nyelvben az állatállományt jelentő szó azonos jelentésű a vagyonnal: fehu/fiho (Vieh, vö. a magyar marha szó hasonló korai kettős jelentésével). A gabona, len stb. termesztése járulékos volt, amiként a sírokban fel-feltűnő szárnyasétel-maradványok és tojásmellékletek is azok. Tamásiban az utóbbiak 66%-a származik házityúkból, a többi vadkacsa-, vadlibatojás.

A településben jól elválik az 510–535 közti katonai megszállás az 536–568 közti népi betelepüléstől. A katonai megszállás ismérvei a második korszakban a Dráva–Száva közé tevődnek át. A noricum–pannoniai korai megszállás római castrumokhoz kapcsolódik, sorrendben: Asturis, Vindobona, Ala Nova, Arrabona, Brigetio, Castra Constantia, Aquincum, Annamatia. A hozzájuk kapcsolódó temetők vagy leletek: Erpersdorf, Wien 6(?), Schwechat, Győr, Szőny, Szentendre, Óbuda, Baracs. Római őrtornyok közelében is vannak temetőik: Maria Ponsee, Bezenye, Pomáz, Albertfalva, Rácalmás. Belső Pannoniában Herculia-Tác castrumában és Fenékpuszta erődjében van biztos nyomuk, római villához kapcsolódik Kádárta temetője. A római kötődést azonban nem szabad túlértékelni, a 6. század elejére az erődökben, őrtornyokban, villákban már régen nem éltek római provinciálisnak tekinthető emberek, a védőfalakon, tornyokon s néhány még álló, de romladozó középületen kívül erre az időre Pannonia vályogépületei rég elmállottak. Egyedül az utak voltak használható állapotban, barbár hódítók számára egyenesen ideálisak. Langobard építményt eddig egyetlen római erődítményben sem figyeltek meg, nincs nyoma a Hegykő-csoport területén és idején biztosan lakott, még élő Scarabantia/Sopron városában sem, amely egyébként Észak-Pannoniában valószínűleg egyedülálló volt. Ugyanakkor a jelenlegi megfigylések szerint a Savaria–Keszthely–Sopianae vonaltól délre, délnyugatra nem települtek meg a langobardok, hely- és folyónevek (Savaria, Sala stb.) továbbélése itt római provinciális maradványok továbbélésére utal. Más volt a helyzet a Drávától–Murától délre fekvő Dél-Pannoniában,

ahol a langobard helyőrségek 447 után még félig-meddig lakott városokban (Cibalae, Siscia) és késő antik hegyi erődökben (Rifnik, Neviodunum/Velika Malence) jelennek meg. A helyi késő római népi és művelődési hatások azonban még az utóbbiakban sem múlják felül azt a viszonthatást, amelyet a langobard hódítók viselete, ékszerei gyakoroltak rájuk. A korábban feltételezett „pannoniai romanizált” langobardok száma aligha volt jelentős.

Az 1960-as évektől erőteljesen kibontakozó telep- és házkutatások a Duna-vidéki langobard falvak, tanyák, udvarházak tekintetében eredménytelennek bizonyultak (Ausztriában és Morvaországban is), holott maguk a temetők világosan igazolják e településformák meglétét. A gót, gepida, avar, szláv telepásatások sikerei nyomán egyre valószínűbb lesz, hogy a langobardok a morva–osztrák–magyar „pannoniai” térségben nem vették át az ún. „kelet-európai” vagy germán–szláv gödörházakat, finomabb nevükön süllyesztett padlójú házakat. Őshazájukban cölöpszerkezetes, felszínre épített hosszú faházakban laktak (pl. Rullstorf), a sírjaikban gyakori 2×2 vagy 2×3 cölöpös, deszkafalú „halotti házak” arra utalnak, hogy az élők is hasonlókat építettek. Felszínre épített cölöpvázas faházak nyomaira másfél ezer éves belterjes földművelés után csak ritka szerencsével lehet ráakadni, ez a szerencse eddig még nem jutott a langobard régészeti kutatás osztályrészéül. Itáliában faházaikról beszél az Edictus Rothari 282. fejezete is.

Irod.: L. Schmidt, Geschichte der deutschen Stämme. Die Ostgermanen. München, 19422, 565–626; E. Schwarz, Germanische Stammeskunde. Heidelberg, 1956, 191–198; G. Pepe, Il Medio Evo barbaricho d’Italia. Torino, 1963, 107–344; M. Brozzi, Il Ducato Longobardo del Friuli. Udine, 1975, 19812; J. Jarnut, Geschichte der Langobarden. Stuttgart, 1982, 17–26; uő, Die langobardische Ethnogenese. Typen der Ethnogenesen unter besonderer Berücksichtung der Bayern I. Wien, 1990, 97–102; A. Melucco-Vaccaro, I Longobardi in Italia. Milano, 1982, 33–41; H. Wolfram, Die Geburt Mitteleuropas. Wien, 1987, 77–81, 485–486; L. Várady, Epochenwechsel um 476. Anhang: Pannonica. Budapest, 1984, 99–122; A. Leube, Die Langobarden. In: Die Germanen. Ein Handbuch. Bd. 2. Berlin, 1983, 584–595; Bóna I., Die Langobarden in Pannonien. In: Die Langobarden 63–73; uő, I Longobardi in Pannonia. In: I Longobardi. Milano, 1990, 14–19; Tudomány-népszerűsítő kompiláció: W. Menghin, Die Langobarden. Archäologie und Geschichte. Stuttgart, 1985; A Scandza-toposz kialakulásáról és elterjedéséről: R. Hachmann, Die Goten und Skandinavien. Berlin, 1970, 15–143; Vallási ügyekről: H. E. Giesecke, Die Ostgermanen und der Arianismus. Leipzig–Berlin, 1939, 199–208. A langobard nyelvemlékekről újabban: P. Scardigli, Goti e Longobardi. Roma, 1987, 179–329. Itáliai langobard helynevekről: C. A. Mastrelli, La toponomastica lombarda di origine longobarda. In: I Longobardi e la Lombardia. Milano, 1978, 35–46.

Bóna István

Langobardok régészeti emlékei A 18. században a langobard történelem három fontos színterén, Alsó-Szászországban, Csehországban és az olaszországi Friaulban bukkantak első régészeti emlékeikre. Ásatásra először Itáliában került sor (Michele Della Torre, Cividale-Cella 1817–1824), de még nem tudták, mit ásnak („gótok és görögök közti csata halottai”), a leleteket – bár szép színezett metszetek készültek róluk – nem tartották együtt sírok szerint, s nem is közölték. A tudományos régészet kezdeti időszakában a langobard vándorlás két végpontján, az Elba menti őshazában (Darzau 1871) és Piemontban (Testona 1878) tárták fel első, már langobardnak tartott temetőiket. Az 1880-as évek végétől az első világháború végéig vonulásuk útvonalán rendszeressé váltak az ásatások. Alsó-Szászországban és Nyugat-Mecklenburgban langobard urnatemetőket ástak ki (Uelzen, Nienbüttel, Rieste, Körchow) az Osztrák–Magyar Monarchiában „Meroving-kori” csontvázas temetőket (Bezenye 1885/86, Praha-Podaba 1886, Krainburg/Kranj 1898/1905), Friaulban és Közép-Itáliában pedig hódítás kori langobard temetőket (Castel Trosino 1893, Nocera Umbra 1897/98, Cividale-S. Giovanni 1916). A publikációk többnyire elmaradtak, néhány örvendetes kivételtől eltekintve (Chr. Hostman: Darzau 1874, Sőtér Á.: Bezenye 1893, G. Schwantes: Uelzen 1911, R. Beltz: Körchow 1920), előzetes jelentésként

vagy illusztrált sírleírásként láttak napvilágot (J. Szombathy – J. Zmauč – W. Schmid: Krainburg/Kranj 1902, 1904, 1907, C. Calandra: Testona 1880, L. Mengarelli: Castel Trosino 1902, R. Paribeni – A. Pasqui: Nocera Umbra 1919). Az egyes országokban folyó kutatások nem kapcsolódtak egymáshoz, még a nagy összefoglalások írói is alig ismerték a szomszédos eredményeket (Magyarország: J. Hampel 1905, Csehország: J. L. Píč 1909, L. Niederle 1918). A legnagyobb hiba az volt, hogy vándorlásuk közbülső állomásain nem ismerték fel a langobardokat, Píč Csehországban „Meroving epizódról”, Hampel Magyarországon 7–9. századi „Meroving–Karoling” leletekről írt, egyedül Ausztriában sejti meg néhány sírról M. Much, hogy „Lombard-kori” (1898).

A két háború között a politika és az ideológia visszavetette a langobard régészeti kutatásokat (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Itália), nem kevésbé káros volt – főleg Ausztria és Magyarország számára – az a hamis kép, amelyet filológusok, jogtörténészek és történészek – köztük a legjobbak is – a langobardok történetéről felvázoltak. Mozgó, költöző vándornépnek ábrázolták őket, akik a mitikus „Skandináv-őshaza” elhagyása után századokon át országról országra jártak. A késői langobard krónikáknak hitelt adva magyarázták népvándorlás kori útvonalukat is. Alsó-Szászországból kiindulva úti állomásaikat Szászországban, Lausitzban, Sziléziában, Kis-Lengyelországban vélték felfedezni. Onnan a Morva mentén a Rugilandba tett rövid kitérő után a Felvidékre, a mai Szlovákiába költöztették őket. A Felvidékről nyomultatták be őket a „Feld”-re = ’Alföld’-re, amelyet a Duna–Tisza közével azonosítottak – mindmáig így ábrázolja kalandos útvonalukat a legtöbb történelmi atlasz, avagy újabban Dél-Szlovákiából egyenesen Kelet-Pannoniába/Valeriába költöztetik őket (J. Šašel). A régészetet negligáló „historikusok” máig tevékenykednek, ők 548-ban Szlovákiából a Duna–Tisza közére telepítik őket. Ebből következik a szinte egységes historikusi vélekedés (1984 előtt a magyar történészeké is), amely pannoniai uralmukat csak 549–568 közt lezajlott „átvonulásnak” ábrázolja. A helyzet régészeti emlékeik ismertté válása után sem sokat változott, a történelmüket „kiértékelő” jelentős régész szerint 547/48-ban (J. Werner 1962), nyelvész-historikus szerint pedig 546-ban költöznének be Pannonia földjére (Harmatta J. 1964). A régészet negligálása tükröződik abból az elgondolásból is, amely szerint az Audointól betelepített, a gepidák országáig nyúló Pannonián a Szerémséget kell érteni, egészen a Tisza torkolatáig (L. Várady 1984). Az íróasztalnál született vándorlási útvonalak nem voltak tekintettel a régészet eredményeire, még a negatívokra sem (pl. hogy az intenzíven kutatott Sziléziában, Dél-Szlovákiában, Duna–Tisza közén soha nem került elő langobardokkal kapcsolatba hozható lelet). Pannonia területén csak átvonulóként számoltak velük, régészeti emlékeiket sokáig a régészek többsége is 568-ban visszamaradó, „továbbélő” langobardként tálalta (E. Beninger, J. Werner, M. Mitscha-Märheim, Fettich N.).

Jelentős korrekciót hajtott végre a történelmi torzképen 1940-ben E. Beninger. Néhány, két háború közti osztrák és morva ásatásra támaszkodva a langobardok Duna-vidéki hazáját a folyótól északra elterülő Alsó-Ausztriába és Dél-Morvaországba helyezte, a langobardok „Feld”-jét pedig a Morvamezőre. Mivel Beninger Pannoniából alig ismert langobard régészeti leleteket (Schwechat, Bezenye/Pallersdorf és Nikitsch/Füles szerepeltek csak nála, az utóbbi „továbbélőként”; pedig már közölve volt Jutas 196, Kápolnásnyék 1 és a „regölyi”-gyönki fibula!), az általa 546-tal indított pannoniai langobard korszak továbbra is „átvonulás” maradt, amely a Burgenlandon át s a vele közvetlenül szomszédos nyugat-magyarországi sávban zajlott le, térképén a Keleti-Alpokat kísérő félhold alakú ív jelzi útvonalukat. Elmélete s vándorlási térképe évtizedekre elfogadottá vált, osztrák kutatók 1963-ig, olasz történészek 1983-ig követték.

Egy évtizeddel a második világháború után újból fellendült a kutatás. Hamburgtól le a „Bardengau”-ig (Lüneburger Heide) W. Wegewitz egész monográfiasorozatot megtöltő urnatemetőt tárt fel s tett közzé (Ehestorf-Vahrendorf, Harsefeld, Hamburg-Langenbeck, Putensen stb. temetői – az utóbbi 1000 síros), s megnyugtatóan tisztázta a langobardok helyi fejlődését a korai vaskortól a Kr. u. 2. század végéig. Csődöt mondott azonban a kutatás ugyanezen területek 3–4. századi régészeti továbbfejlődése terén, a késő római kort mindmáig egyetlen nagyobb közzétett temető (G. Körner: Rebenstorf 1939), a rákövetkező 5. századi Vahrendorf-fokozatot pedig csak egyes sírok, szórványos leletek (Rahmstorf stb.) képviselik (G. Körner 1938). Az utóbbiakat is tévesen, legkésőbb 450-ig keltezték, a langobard

krónikák nyomán erre az időre helyezve a langobard–szász helycserét. A népvándorlást közvetlenül megelőző, a vándorlást bizonyító alapok mindmáig gyengék, ám távolról sem annyira, hogy kétségbe szabadna vonni őket (W. Menghin 1985). A késő langobard korszakból ugyanis egy 1200 urnasíros temető (Tötensen) vár feldolgozásra, jól lehetett dokumentálni Magdeburgtól Drezdáig ívelő lehúzódásukat a mai Szászországba is (G. Mildenberger 1959).

Az őshaza és Itália régészeti összeköttetésében a döntő fordulatot Pannonia magyar dunántúli kutatása idézte elő, elsősorban a várpalotai temető feltárása (Rhé Gyula 1935). Bár a temetőhöz már közlése előtt, majd közlése után is egyoldalú etnikai és időrendi elméletek sorozata (László Gy., Fettich N., J. Werner) tapadt, monográfiája (Bóna I. 1956) s vele együtt az 1876-tól (Tököl) mindaddig előkerült magyarországi langobard leletek közzététele alapvető kérdéseket tisztázott. Mindenekelőtt azt, hogy a langobardok 510–568 között fokozatosan az egész Pannoniát megszállták – sajnos a helyes kezdő dátum a 70-es években a téves 526-ra módosult. Mivel a legkésőbbi pannoniai és a legkorábbi itáliai langobard leletek számos esetben műhelytestvéreknek bizonyultak, az 568. évi exodus régészetileg is vitathatatlanná vált, a dunántúli korai avar leletek megbízható keltezése sem enged meg másféle lehetőséget. Ennek ellenére J. Werner monográfiával igyekezett megmenteni 1935-ben felállított austrasiai „lépcső-kronológiai” rendszerét, amelyet pedig a skandináv régészet már 1945-ben elutasított (H. Arbman). J. Werner kronológiai rendszerében a pannoniai leletek a III. időrendi Stufe-ba (550–600) tartoznak, vagyis túlnyomórészt 568 utániak. A közöletlen várpalotai temetőre épített „avar–langobard szimbiózis” elméletét J. Werner már 1950-ben felállította (a langobard harcos-sírokról akkor még nem tudott, így avar férfiakat és langobard nőket házasított össze), majd a temető közzététele után elmélete és kronológiai rendszere védelmére dolgozta ki a „Várpalota-Kultur” fogalmát (1962). Ennek keretében az 568. évi itáliai kivándorlást „első lökésnek” értelmezve továbbra is langobard–avar szimbiózist feltételezett az 568–600 közti évtizedekben, azzal a változtatással, hogy a temetőnek 546–568 között önálló langobard korszaka is volt. Elmélete ugyanakkor tovább örökíteni látszik a nagynémet „Restgermanentum” elméletet is, amely a délkelet-európai térségben a soha meg nem szűnő germán jelenlétet kívánta igazolni. J. Werner elméletét jogos bírálattal illette a tárgyilagos hazai és nemzetközi kutatás egy része (Kovrig I., B. Svoboda, M. Martin, H. Kalex), s végérvényesen megcáfolták a várpalotai ásatások utólag előkerült eredeti jegyzőkönyvei. Ennek ellenére megalkotója óriási tekintélye még sokáig éltetni fogja régész tanítványai, követői és a historikusok körében.

A magyarországiakkal egyenrangú eredményekkel zárult kilenc évvel később a Cseh-medence népvándorlás korának feldolgozása (B. Svoboda 1965). Svoboda sikeresen elválasztotta a csehországi 5. századi markomann eredetű népességtől (Vinařice-kultúra) a langobardokat (Podbaba–Záluži-típusú temetők). Kimutatta, hogy a langobardok közvetlenül az Elba mentéről nyomultak be a folyó felső szakaszára, Észak-Csehországba. Csehországi és Duna fölötti megjelenésük nagyjából egybeesett, csehországi kis temetőiket a 490-es években nyitották és az 550-es évek végéig használták. Ezzel a teljes Elba-vidék és a pannon térség között időben és térben egyenes vonalú, közvetlen kapcsolatot sikerült igazolnia, vagyis kézzelfogható régészeti tényekkel cáfolta meg a kalandos vándorláselméleteket.

Fontos eredményre jutott az 1960-as évek második felétől kibontakozó új osztrák kutatás is (H. Adler). Ausztriában is tisztázódott a langobardok előtti rugi és herul népesség részben germán–római jellegű (Grafenwörth), részben keleti-germán jellegű (Grosharras, Wien VI) emlékanyaga. Élesen elváltak tőle a Duna fölött megjelenő langobardok 490 tájától nyitott új temetői (Aspersdorf, Baumgarten stb.). Adler régészetileg meggyőzően azonosította a langobard „Feld”-et a Tullnerfelddel, ahol a Dunától délre már 505 tájától sikerült kimutatnia a langobardok jelenlétét (Maria Ponsee-északi sírcsoport, Erpersdorf), 510-től pedig Pannoniában is igazolni a langobardok beköltözését (Schwechat).

Egyedül a Cseh-medence és a Bécsi-medence közti Morva-medencében maradt a helyzet áttekinthetetlen, noha az 1970-es évektől ott is fellendült a kutatás. Itt a kibontakozást sokáig visszavetette a J. Werner (1962) és iskolája (V. Bierbauer 1971) által képviselt nézet és időrend. Nézetük szerint Morvaország és Alsó-Ausztria régészeti anyaga az 5. század második felében már

langobard – „osztrogót” hatású, korai langobard – bevándorlók hagyatéka lenne, ami nyilvánvalóan a késői langobard krónikákra alapozott régészeti-történeti spekuláció. Valójában a herulok 488/510 előtti hagyatékáról van szó, amely közeli rokon Dél-Szlovákia és az Észak-Dunántúl egykorú „prelangobard” szvéb művelődésével. Morvaországban ezt csak megkésve sikerült felismerni (J. Tejral 1975), anélkül azonban, hogy a konzekvenciákat haladéktalanul levonták volna belőle. Nem kis mértékben azért, mivel továbbra is ragaszkodtak a német Stufenchronologie-hoz. Ezúttal a K. Böhnertől javított, B. Schmidttől két szakaszra bontott új Stufe III/A-hoz (525–560). Az ehhez igazodó új összefoglalás 526–560 közé keltezte a morvaországi langobard leleteket (J. Tejral 1976), anélkül hogy e késői keltezés régészetileg és történetileg magyarázatot nyert volna. A cseh, osztrák és magyar eredmények nyomán korrekcióra csak legújabban került sor (J. Tejral 1988), s ezzel e három ország régészetének sikerült egységes, „nemzetközi” véleményt kialakítania.

Magyarországon 1958–1978 között teljes temetők mintegy 400 sírjának feltárásával megsokszorozódtak a leletek és megfigylések: Rácalmás, Dör, Kápolnásnyék, Hegykő, Szentendre, Kádárta, Kajdacs, Gyönk, Tamási (Bóna I.), közlésre került: Vörs (Sági K.), Fertőszentmiklós (Tomka P.), Mohács (Kiss A.) és Keszthely (Sági K. – Müller R.). E kutatások összesített eredményei szerepelnek az itt olvasható langobard címszavakban.

Szlovéniában Kranj/Krainburg nagy 6. századi temetőjének katalógusa (V. Staré – Z. Vinski 1980) és Rifnik római–langobard erődjének, temetőjének közzététele (L. Bolta 1981) nagyban elősegítette a pannoniai és itáliai langobard leletek közti összefüggések vizsgálatát.

Itáliában a korábbi kutatásokat egy dán régész foglalta össze (N. Åberg 1923). A második világháború alatt és után a római Német Régészeti Intézet segített összeállítani leletkorpuszokat (fibulák és aranykeresztek: S. Fuchs, keramika: O. von Hessen), a korábbi olasz temetőásatások leleteinek feldolgozását is németek végezték (elsősorban O. von Hessen), új ásatásokat is ők kezdeményeztek (O. von Hessen, H. Roth, V. Bierbauer). Olaszok csak fokozatosan kapcsolódtak be a munkába (M. Brozzi, G. Panazza, C. Mutinelli, P. Lopreato, C. Calderini stb.), legutóbb már leletközlő korpuszokkal (M. Rotili, P. M. De Marchi stb.) és temetőfeldolgozásokkal is (E. Roffia). Helyzetük-tevékenységük sokszor ma is ellentmondásos, mivel konzervatív egyházi körök mindmáig nem bocsátották meg a langobardok istentelen (impia) és leggonoszabb indulatú (iniquissima) népének, hogy Itália egységét a pápaság világi hatalmának felszámolásával kívánta elérni. Emiatt az olasz tudományosságban a langobardok históriai ábrázolása ellentmondásos s elavult, a langobard korszak ma is inkább nyelvészeti és művészettörténeti diszciplinának számít. A művészettörténet is alig létezőnek tekinti a langobard korszakban magukat a langobardokat, csak római és egyházi építészetet, festészetet, szobrászatot, ötvösséget ismer el létezőnek. Szembe került a régészet konkrét ásatási eredményeivel is: katolikus langobard királyok világhírű alkotásait (Brescia, San Salvatore; Cividale, Tempietto) ma is norvég és magyar régészek védelmezik a langobard kori eredetüket tagadó vagy elhomályosítani kívánó olasz elméletekkel szemben.

A cseh, morva, osztrák és magyar kutatások új, nagy eredménye a történelmi eseményekkel összhangban álló új régészeti periodizáció kidolgozása. Alaptétele, hogy a langobardok csak a 480-as években hatolnak át a Szudétákon, s hagyják el az alsó és középső Elba-völgyet. További időrendjük így alakul: 1. 490–505: a Cseh-medencétől a Tullnerfeldig, 2. 510–535: korai, észak-pannoniai fázis az egész területen, 3. 536–550: késői, dél-pannoniai fázis az egész területen, 4. 550–568: pannoniai fázis, a Dunától északra már csak szórványokban.

Irod.: Legkorábbi régészeti emlékeikről összefoglalóan: W. Wegewitz, Zur Stammesgeschichte der Langobarden der Spätlatène- und der römischen Kaiserzeit im Gebiet der Niederelbe. Studien zur Sachsenforschung. Hildesheim, 1977, 427–444; A. Genrich, Die Wohnsitze der Langobarden an der Niederelbe nach den schriftlichen Nachrichten und den archäologischen Quellen. Die Kunde 23(1972), 99–114; W. Thieme, Die Langobarden an der Niederelbe: Die Langobarden 17–34. – legújabb irodalomjegyzékkel; G. Körner, Die südelbischen Langobarden zur Völkerwanderungszeit. Hildesheim–

Leipzig, 1938; uő, Der Urnenfriedhof von Rebenstorf. Hildesheim–Leipzig, 1939. Szászország: G. Mildenberger, Die germanischen Funde der Völkerwanderungszeit in Sachsen. Leipzig, 1959. Csehország: B. Svoboda, Čechý v době stěhování národů – Böhmen in der Völkerwanderugszeit. Praha, 1966. Morvaország: J. Tejral, Zum langobardischen Nachlaß in archäologischen Quellen aus dem Gebiet der Tschechoslowakei. SlovArch 23(1975), 379–446; uő, Grundzüge der Völkerwanderungszeit in Mähren. SAUB IV. 2 Praha, 1976; uő, Die Langobarden nördlich der mittleren Donau, in: Die Langobarden 39–53. Ausztria: E. Beninger, Die Langobarden an der March und Donau. In: Vorgeschichte der deutschen Stämme. Leipzig–Berlin, 1940. II. 827–864; H. Mitscha-Märheim, Dunkler Jahrhunderte goldene Spuren. Die Völkerwanderungszeit in Österreich. Wien, 1963, 79–132; H. Adler, Die Langobarden in Niederösterreich. In: Germanen, Awaren, Slawen in Niederösterreich. Wien, 1977, 73–87; H. Friesinger – H. Adler, Die Zeit der Völkerwanderung in Niederösterreich. St. Pölten–Wien, 1979, 36–64; H. Friesinger, Die Langobarden in Österreich: Die Langobarden 55–62. Részletpublikációk: A. Seracsin, Das langobardische Reihengräberfeld von Schwechat bei Wien. Mannus 28(1936), 521–533; H. Mitscha-Märheim, Völkerwanderungszeitliche Gräber aus Mannersdorf am Leithagebirge. ArchAust 22(1957), 45–53; uő, Das langobardische Gräberfeld von Steinbrunn. WAB (Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland) 35(1966), 102–114; uő, E. Beninger, Der Langobardenfriedhof von Poysdorf. ArchAust 40(1966), 167–187; F. Hampl, Die langobardischen Gräberfelder von Rohrendorf und Erpersdorf. ArchAust 37(1965), 40–52; E. Beninger – H. Mitscha-Märheim, Das langobardische Gräberfeld von Nikitsch, Burgenland. WAB 43. Eisenstadt, 1970. Új kutatások Ausztriában: H. Adler, Das „feld” bei Paulus Diaconus. ArchAust Beiheft 14(1976), 256–262; uő, Das langobardische Gräberfeld von Aspersdorf. Fundberichte aus Österreich 16(1977), 7–70; uő, Neue langobardische Gräber aus Schwechat. Fundberichte aus Össterreich 18(1979), 9–40; P. Stadler, Das langobardische Gräberfeld von Mödling, NÖ. ArchAust 63(1979), 31–47. Magyarország: I. Bóna, Die Langobarden in Ungarn. Die Gräberfelder von Várpalota und Bezenye. Acta ArchHung 7(1956), 183–244. Ugyanazt a leletanyagot reprodukálja J. Werner, Die Langobarden in Pannonien. München, 1962; K. Sági, Das langobardische Gräberfeld von Vörs. Acta ArchHung 16(1964), 359–404. Az új kutatások összefoglalásai: Bóna, A középkor hajnala – Der Anbruch des Mittelalters. Gepiden und Langobarden im Karpatenbecken. Budapest, 1976; uő, Langobarden in Ungarn. Arheološki Vestnik 21–22(1970–1971), 45–74. Ásatási irodalom: uő, Neue Langobardenfunde in Ungarn. In: Problemi seobe naroda u karpatskoj kotlini. Novi Sad, 1978, 109–115; uő, I Longobardi e la Pannonia. In: La civiltà dei Longobardi in Europa. Roma, 1974, 241–255; uő, Die langobardische Besetzung Südpannoniens. Zeitschrift für Ostforschung 28(1979), 393–404. Újabb összefoglalások: I. Bóna, Die Langobarden in Pannonien. In: Die Langobarden 63–73; uő, I Longobardi in Pannonia. In: I Longobardi. Milano, 1990, 14–19. Szlovénia: J. Šašel, Antiqui Barbari. Zur Besiedlungsgeschichte Ostnoricums und Pannonien im 5. und 6. Jahrhundert nach den Schriftquellen. In: Von der Spätantike zum frühen Mittelalter. Sigmaringen, 1979, 125–139 és térképek; V. Staré – Z. Vinski, Kranj. Ljubljana, 1980; L. Bolta, Rifnik pri Šentjurju. Ljubljana, 1981. Itália: J. De Baye, Industrie longobarde. Études archéologiques. Paris, 1888; N. Åberg, Goten und Langobarden in Italien. Uppsala 1923; R. Mengarelli, La necropoli barbarica di Castel Trosino. Monumenti Antichi dei Lincei 12(1902), 145–380; A. Pasqui – R. Paribeni, Necropoli barbarica di Nocera Umbra. Monumenti Antichi 25(1919), 137–362; S. Fuchs – J. Werner, Die langobardischen Fibeln aus Italien. Berlin, 1950; O. von Hessen, Die langobardische Keramik aus Italien. Wiesbaden, 1968; uő, Die langobardischen Funde aus dem Gräberfeld von Testona. Torino, 1971; uő, I ritrovamenti barbarici nelle collezioni civiche veronesi. Verona, 1968; uő, Primo contributo alla archeologia longobarda in Toscana. Le necropoli. Firenze, 1971; uő, Secondo contributo alla archeologia longobarda in Toscana. Reperti isolati. Firenze, 1975; uő, Archäologische Zeugnisse der Langobarden in Italien. In: Die Langobarden 75–80; C. Mutinelli, Scoperta di una necropoli longobarda di Santo Stefano in Pertica a Cividale. Memorie Storiche Forogiuliesi 44(1960–61), 65–95; M. Rotili, La necropoli longobarda di Benevento. Napoli, 1977; G. Sturmann Ciccone, Reperti longobardi e del periodo longobardo della provincia di Reggio Emilia. Reggio Emilia, 1977; S. Cini – M. Ricci, I Longobardi nel territorio vicentino. Vicenza, 1979; A. Previtali, Longobardi a Vicenza. Vicenza, 1983; E. Roffia – P. Sesino, La necropoli longobarda di Trezzo sull’Adda. Firenze, 1986; M. Torcellan, Le tre necropoli altomedioevali di Pinguente. Firenze, 1986; P. M. De Marchi – S. Cini, I reperti altomedioevali nel Civico Museo Archeologico di Bergamo. Bergamo, 1988; P. M. De Marchi,

Catalogo dei materiali altomedioevali della Civiche Raccolte Archeologiche di Milano. Milano, 1988; F. M. Scotti – V. Degrassi – A. Giovannini, Longobardi a Romans d’Isonzo. Gorizia, 1989; D. Modonesi – C. La Rocca, Materiali di età longobarda nel Veronese. Verona, 1989; I. Ahumada Silva – P. Lopreato, La necropoli di S. Stefano „in Pertica”. Cividale, 1990.

Bóna István

Langobard temetkezés Alsó-Elba-vidéki hazájukban elhamvasztották halottaikat, s a maradványokat urnába helyezve temették földbe – ez a rítus ott a nép zömének délre vándorlása után is fennmaradt. A gyökeres rítusváltás, a test eltemetése, részben magával a vándorlással, mégis inkább azzal az általános későantik–mediterrán művelődési hatással magyarázható, amelynek nyomán a dunai germánok már az 5. századra áttérnek a test elföldelésére. E hatás 400 körül eléri az Alsó-Elba-vidéket is (csontvázas temetkezések: Emmelndorf, Schnelsen), s általános környezeti hatásként jelentkezik a Cseh-medencébe beköltöző langobardoknál. A hamvasztásnak ettől kezdve már alig van nyoma, egy-egy csehországi (Klučov) és morvaországi (Břečlav) urnasír jelzi csak utóéletét. Ezért meglepő, hogy a dél-pannoniai Kajdacson, az 536–568 közti késői korszakból 10 urnasír került elő, mégpedig a csontvázas temetkezések közt, rendes sírtávolságban. Egy-egy bizonytalan urnasír Tamásiban és Mohácson is sejthető, ezek a cseh–morvaországi példákra hasonlítanak. Kajdacson a rítus szívós továbbélése magyarázható nemrégen az Elba-vidékéről érkezett, konzervatív közösséggel, de egyszerűbben azzal is, hogy a temető fölött a középkor óta erdő volt, amely – művelés alá vont területekkel ellentétben – megőrizte a kis mélységű urnasírokat. Ha így van, a kettős rítus sokkal gyakoribb lehetett, mint gondolhatnók.

A pannoniai langobard csontvázas temetkezéseket semmi mással nem lehet összetéveszteni – temetkezésük iskolapéldája a „germán alaposságnak”. Sírjaik nagyok (2,5-3 m hosszúak, 1-2 m szélesek), mivel nagyon mélyre ásták őket. Szentendrén a valódi langobard sírok átlagmélysége 3 m, a nemesi temetkezések elérik az 5 m mélységet, hasonlóan mélyek (4-5 m) voltak a kápolnásnyéki családi sírok is. A rekordot a šakvicei nemesi sír tartja, 4×3 m-es sírgödre 7 m mély volt. A többi pannoniai temetőben is 2-3 m mélyek a szabad langobardok sírjai, még szolgáikat sem temették 1 m-nél sekélyebbre. Tájolásuk – ritka kivételektől eltekintve – nyugat–kelet, amely megfelel a keresztény rítusoknak is. E nagy és mély sírok csak ritkán padkás szerkezetűek (Rácalmás, Mohács, Mödling, Vörs, Várpalota, Keszthely néhány sírja, Szentendrén csak a koporsó került az elkeskenyedő részbe), biztosan deszkával fedett üreges padka csak egyetlen egy ismert (Kádárta 7.), bár eredetileg ilyenek voltak a Keszthely-Fenéki utcai nemesi sírkamrák is. A sírgödrök többnyire a koporsóig megőrzik eredeti szélességüket vagy csak kis mértékben keskenyednek.

Sajátos langobard temetkezési forma a sír aljának a négy sarkába mélyedő, cölöpökszerkezetes „halotti ház”. Már a Cseh-medencében feltűnik az előkelőknél (Záluži 18. lovassír és 39., Mochov 3., 16.) éppúgy, mint a Duna fölötti síkon és a Tullnerfelden (Šakvice, Šaratice 4/48., Erpersdorf 14., 20.; 6 cölöpös változatban: Hauskirchen 13.). Pannoniában, illetve a „pannoniai” korszakban már jóval gyakoribb (Mosonszentjános I–II., Jutas, Kajdacs, Tamási), kivált Szentendrén és Maria Ponseeben, ahol csaknem valamennyi „gazdag” temetkezés halotti házban történt. Mivel ezeket a sírokat szinte kivétel nélkül feldúlták, a házak deszkafalai csak roncsaikban voltak megfigyelhetők, gyakran még az alattuk lévő koporsók nyoma is eltűnt. Az épebben maradottak tanúsága szerint ugyanis a halotti házban rendszerint koporsó volt.

A langobardok nagy fatörzsekből vájták-égették koporsóikat, ismét a Cseh-medencétől kezdve. Pannoniában általános a fatörzs koporsó, több változatban. A többség két végén lekerekített, teknőszerűen kiszélesedő végű téglalap forma, nem ritkák azonban a fejtől lábig vagy fordítva keskenyedő, formás fatörzs koporsók sem, különösen szépek nyomai voltak rögzíthetők Aspersdorfban, Mödlingben, Dörben, Bezenyén, Tamásiban. Átmetszetük kerek (Mödling 6., Szentendre 86., Vörs 10.),

felső borító felük azonban rendszerint a bolygatások áldozatául esett. Néha csak deszkalappal borították be őket (Tamási 13., Szentendre 14.). Kis vaskapocs csak egy-két esetben rögzítette a fedelet az alsó részhez. A téglalap alakú vagy láb felé keskenyedő csapolt deszkakoporsó ritka, először csak Pannoniában alkalmazták (Rácalmás 15., 20., Mödling 1., 7., Schwechat 28., 34., Keszthely 2., Szentendrén egy nem langobard germán sír, egész sorozat Tamásiban). Koporsónyomok nélküli temetkezés valamennyi temetőben előfordul, közelebbit nem tudni az ilyenkor alkalmazott rítusról.

A türingeknél, alamannoknál, de az itáliai langobardoknál is szokásos kettős férfi-temetkezés háromízben fordul elő (Devinske Jezero/Dévényitó 2., Steinbrunn/Büdöskút 3., Kajdacs 41.), a rendellenes fektetés is ritka, a hasra fektetés (Šaratice 3., Maria Ponsee 27., Schwechat 30.), a zsugorítás háton, felhúzott térdekkel (Hegykő 36., Kajdacs 30.) és az oldalt fekve zsugorítás (Šaratice 7a, Kranj 210.). Csecsemőtemetkezés nincs a langobard temetőkben, gyermeksír is kevés van, csak Hegykőn és Rácalmáson volt a temető szélén gyermektemető. Üres sír minden nagyobb temetőben előfordul, ezek megítélése mindig ötletszerű. A halottakat társadalmi helyzetük szerinti viseletben helyezték sírba. Fejükhöz vagy lábukhoz rendszerint tettek húsételt, a sírok mintegy harmadában-felében edényben italt is – az élelem néha a koporsón kívülre került. Élelemként is, az örök élet szimbólumaként (piros tojás: Vörs 10.) is gyakori a tojás mellékelése. Bonyolult a nagyméretű fegyverzet elhelyezése. Míg a kardot mindenkor a koporsóba helyezik, rendszerint a kinyújtott bal kar mellé, s csak ritkán fektetik a jobb karhoz a jobb oldalra, avagy a mellre, a test közepére, addig a pajzs mindenkor a koporsón kívülre kerül, a koporsó fej vagy láb felőli végéhez, avagy hosszanti oldalához támasztva, ritkábban kifelé fordítva valamelyik sírfalhoz döntve, vagy éppen a koporsóra fektetve. A hosszú nyelű lándzsákat felülről utólag döfik a sír valamelyik hosszanti végébe. A fésű a langobardoknál nem viseleti tárgy, a sír legkülönbözőbb pontjára helyezték, a koporsóba vagy a koporsóra.

A nemesek és a teljes fegyverzetű harcosok (arimanni) lovát gyakran gazdájával indítják útnak, a temetők különböző részein többnyire önálló lósírokban, gazdájuk ilyenkor csak kivételesen ismert (Maria Ponsee 52/53., Itáliában Nocera Umbra 38.). Mint a meroving kultúra germánjai általában, a langobardok is oldalra döntve fektették sírba a lovakat. Épségben többnyire csak a lószerszám nélküli lovak kerülnek elő (pl. Szentendre 47., de ép volt Šakvice 42. kettős lósírja is), a felszerszámozottakat a fejrészükön kirabolták és szétdúlták (Lužice 31., Šakvice 3., 4., Maria Ponsee 72., Aspersdorf 8., 29., Kajdacs 8., 14.), azokat is, amelyeket gazdájukkal együtt temettek el (Záluži 18., Gneixendorf, Rohrendorf 15., Maria Ponsee 9., 53., Vörs 5., Kranj 6.), kivéve a ritka szerencsével megmaradt két lovat a hauskircheni hercegnői sírban, valószínűleg ugyanilyen szerencsés volt a veszkényi két ló is. Néhány sírban szimbolikus lótemetkezést jeleznek a zablák (Maria Ponsee 46., Pilisvörösvár, Szentendre 34., Gyönk 6.). Vadászkutyákat is temettek el gazdáikkal (Lužice 31., Šakvice 4., Maria Ponsee 53., 72., Hegykő 70., Rácalmás 17., Itáliában: Nocera Umbra 38., 42.).

A pannoniai korszak megítélését nagyon megnehezíti a rendszeres sírrablás. Csehországban, a Dunától északra osztrák–morva területen és Noricumban a rablás-dúlás totális, nemesfém ékszerdíszítmény csak véletlenül maradt meg. Pannoniában változatosabb a helyzet. A családi temetők egy része bolygatatlan vagy csak egy-egy sírjuk bolygatott (Mödling, Jutas, Kápolnásnyék, Gyönk, Mohács), máshol az ilyen sírkerteket is feldúlták-kirabolták (Dör, Kádárta). Vannak majdnem érintetlen (Rácalmás) és – egyedüli kivételként – teljesen érintetlen (Várpalota) temetők, az utóbbit az magyarázza, hogy az 550-es években felhagyták, használói elköltöztek. A nemzetségi temetők közül teljesen feldúlták Schwechatot és Bezenyét, mindkettőben egy-két igen késői női temetkezést leszámítva, maradéktalanul Vörsöt, és néhány késői, szélső sírt leszámítva jórészt Kajdacsot is, ugyanakkor Tamásiban csak fosztogattak. Szentendrén a nemesi sírokat és a temető magját feldúlták és kifosztották, ép sírok csak a peremeken voltak.

A schwechati sírdúlások dilettáns ásatóra valló értelmezése, a „langobard hulladarabolás” elmélete évtizedekig kísértett a kora középkori régészetben, legtovább Ausztriában, ahol helyébe újabban „avar és szláv sírrablók” léptek, mivel „elképzelhetetlennek” vélték, hogy a bestiális dúlásokat langobardok követték volna el. Ennek azonban maguk a langobardok mondanak ellent. Törvényeikben (Edictus

Rothari) a legsúlyosabb vétségek között szerepel – tehát távolról sem ismeretlen vagy ritka! – a grapuorf (Grabwerfen), a ’sírdúlás’ (büntetése 900 solidus!), s az is ismert, hogy halála után pár nappal a törvényhozó király sírját is kirabolták. Az, hogy a melléklet nélküli szolga temetkezések nincsenek kirabolva, éppúgy síroszlopokkal (lat. pertica) megjelölt sírok és kitűnő helyismeret mellett tanúskodnak, mint a pontosan a nagy fibulákra irányuló fúrt rablólyukak (Tamási 18.) avagy az, hogy a rabolt temetők épen maradt temetkezései mellől egy gramm arany sem került elő. A sírrablás egyes langobardok rendszeres tevékenysége volt, a temetők általános kifosztására pedig a két exodus alkalmával kerülhetett sor, először az 550-es években a Dunától északra, majd 568 tavaszán Pannoniában.

Irod.: H. Roth, Archäologische Beobachtungen zum Grabfrevel im Merowingerzeit. In: Zum Grabfrevel in vor- und frühgeschichtlichen Zeit. Göttingen, 1978, 53–84; H. Adler, Zur Ausplünderung langobardischer Gräberfelder in Österreich. MAG 100(1970), 138–147; K. Sági, Das langobardische Gräberfeld von Vörs. Acta ArchHung 16(1964), 389–396; M. Müller-Wille, Pferdegrab un Pferdeopfer im frühen Mittelalter. Berichte van de Rijksdienst voor het Oudheidkundig Bodemonderzoek 20–21(1970–1971), 119–248; J. Oexle, Merowingerzeitliche Pferdebestattungen. Frühmittelalterliche Studien 18(1984), 122–172. A koporsókhoz: P. Paulsen, Die Holzfunde aus dem Gräberfeld bei Oberflacht. Stuttgart, 1992, 11–40.

Bóna István

Langobard fegyverzet Vasvizsgálatok hiányában egyelőre csak típusai ismertek. A pannoniai szabad langobardok fő fegyvere – társadalmi helyzetüktől függetlenül – a lándzsa volt. Általános a hossz-ovális, csónak alakú pengében végződő köpüs lándzsacsúcs, amely ásatási mérések szerint mintegy 200-225 cm hosszú lándzsák hegyéül szolgált. Előfordul kis, közepes és nagyméretű pengével, a pengék átmetszete lapos rombusz alakú, a középborda ritka. Ívelt, hullámos szélű, lapos pengéjű, középbordás – késő római kori típusú – lándzsacsúcs már csak néhány morvaországi (pl. Lužice) és észak-noricum–pannoniai temetőben (Maria Ponsee 28 és 53., Schwechat 39., Bezenye 23., Óbarok, Szentendre 14., 15. – már csak tisztes ereklyének számít Vörs 3. öreg, kopott lándzsája) fordul elő, ezek alighanem az ősöktől örökölt fegyverek. A Hegykő-csoportban, valamint Bezenyén (28.) és Tamásiban (31.) hosszú köpüvel ellátott lándzsák is vannak, néhány sírban pedig hosszú nyelű ango – kis penge 60-70 cm-es, csak legalul köpüs vasrúdon – is előfordul (Perchtolsdorf, Nikitsch/Füles 29., Szentendre 45., Pomáz). Az Itáliában gyakorivá váló késő-pannoniai típusú, vaskos hegyű, hosszú pengéjű, erős, páncéltörő lándzsacsúcs még ritka (Oblekovice, Mannersdorf 2., Hegykő 1., Szentendre 49., Máza 2.). Néha két lándzsát temettek el az előkelő halottal (Maria Ponsee 9., Hegykő 1.).

A könnyűfegyveresek faíjainak nem kerültek elő maradványai, tegezre, tegezkészletre utaló nyílcsúcsköteg vagy nyílcsúcskészlet is kevés van (Rebešovice 199., Maria Ponsee 18., Hegykő 62., Nikitsch 27., Rácalmás 4., Kajdacs 26., Tamási 20., 34., 40., Kranj 156., 180.). A nyílhegyek átlagosan 10 cm hosszúak, formájuk ugyanolyan, mint a szokványos lándzsacsúcsok: köpüs nyélen babérlevél alakú penge. Egy belül kivágott pengéjű gyújtónyílhegy unikum (Kádárta 7.). A köpüs szakás nyílcsúcs ritka (Aspersdorf, Hegykő, Nikitsch/Füles, Mohács, Kranj), ezek jórészt a langobardok előtti kor örökségei, éppúgy mint a hun kor hagyományaként fel-felbukkanó kisméretű, háromélű, tüskés szárú nyílhegyek (Szentendre, Kajdacs). Harci baltát csak néhányat ismerünk (Velké Pavlovice 1., Maria Ponsee 58., Hegykő 34.) – Itáliában jóval népszerűbb fegyverré válik.

A nemesember – az adaling – és a szabad harcos – az arimann – fegyvere volt a kard (lat. spatha), 90-100 cm hosszú, kétélű, 4-5 cm széles egyenes pengéjű típus. Zömmel langobard kovácsok munkái, sima pengével. A pannon térség vezető harcosainál még ritka a sokszögű vagy kúpos bronz markolatgombban végződő, vércsatornás, damaszkolt pengéjű kard (Dévényitó/Devinske Jezero 3., Mödling 6., Steinbrunn/Büdöskút 24., Kádárta 7., Pilisvörösvár, Szentendre 44., 49., Nagytétény, Szekszárd,

Kajdacs 31., Tamási 24., 42., Kranj 6., 628., s némileg eltérő típusú: Hegykő 33.), ezek meroving fegyverműhelyekből származtak. Kifejezetten harci célokra alkalmas tőr nem fordul elő, legfeljebb hosszabb tőrkések.

Az adaling-arimann rétegnek a kardjához ritkábban társuló védőfegyvere a megvasalt pajzs, amely ásatási megfigyelések szerint néha ovális volt (Rácalmás 15.), rendszerint azonban kerek (pl. Hegykő 80.). A pajzsok egymás mellé erősített deszkalapokból készültek, az Itáliában általánossá váló ívelt felületű, domború pajzs csak a korszak végén jelenik meg (Vörs 5., Nikitsch 28., Poysdorf 5.). A pajzsdudor (umbo) formájának fejlődése jól követhető a korábbi csonkakúpostól az enyhén ívelt kúpszerűn át – ezek az általánosak Pannoniában – az Itáliában uralkodóvá váló boltozatos, félgömbös formáig. Az utóbbiak prototípusai valószínűleg szintén meroving fegyverműhelyekből származtak (Erpersdorf 9., Mannersdorf 2., Nikitsch/Füles 28., Kádárta 7., Várpalota 11., 25., Tököl, Gyönk 6., csúcsán bronzzal bevont gombbal: Szekszárd), ezeket 5 db nagy korong fejű bronz- vagy ezüstszögeccsel erősítették a pajzshoz. Hasonló nagyfejű szögekkel látták el a pajzsfogókat is. A mosonszentjánosi II. nemes vagy dux pajzsdudorát és pajzsfogóját félgömbös fejű aranyozott szögecsek díszítik, csúcsán aranyozott poncolt díszű korong van – ezek a korai díszpajzsok skandináv és gepida párhuzamaikból következtetve talán langobard műhely alkotásai – félgömbös aranyozott szögfejek ugyanis már kora császárkori langobard fegyvereken (Harsefeld 26., Marwedel I.) előfordulnak. Voltak umbo nélküli pajzsok is, ezekre csak pajzsfogók utalnak.

A korszak hatalmasainak aranyozott bronzpántos (úgynevezett Baldenheim-típusú) sisakját ötpántos változatban Steinbrunn/Büdöskútról (24. sír), hatpántos változatban a Pozsony–Budapest közti Duna-szakaszról a Dunából ismerjük. Sajnos az előbbi is – a kevés pannoniai nemesi sír egyikéből – megfigyelés nélkül került elő.

Irod.: Mint a Langobardok régészete fejezetnél. A sisakokhoz: G. Mossler, MAG 100(1970), 207–210; Kiss A., ArchÉrt 110(1983), 274–281.

Bóna István

Langobard viselet A puritán férfiviseletről a sírleletek keveset árulnak el. Itáliai aranykereszteken, aranygyűrűkön, fibulákon és az Agilulf-sisaklemezen ránk maradt késő 6–korai 7. századi önábrázolásaikon fejfedőt nem viselnek, sapkának, süvegnek a sírokban sincs nyoma. Hosszú hajukat a fej közepén kettéválasztva, a fül táján egyenesre nyírva viselték, sajátos hajviseletükről 7. század eleji freskóábrázolások nyomán Paulus Diaconus is megemlékezik. Másvilági fésülködés céljából nagyméretű csontfésűket helyeztek sírjaikba. Ruházatuk a vascsatokra rozsdásodott szövetmaradványok szerint fehérített, s csak ritkán színes lenvászonból készült. Hosszú ujjú, combközépig érő ingzubbonyból és szűk, a lábhoz simuló nadrágból állott, a nadrágot a boka felett fehér védőtekerccsel zárták le. Bőr- vagy vászonövet csak a harcosok viseltek (a sírokban: vas és bronz övcsatok), erre erősítették fel hátul, a bal oldalon a bőrből vagy vászonból készült, téglalap alakú tarsolyt. A tarsolyok tartalma: kések és fenőkő, a langobard „borotválkozás” szörnyű eszköze: a vas vagy bronz szőrcsipesz, az olló, az ár és a tűzszerszám – részben viseletükkel, külső megjelenésükkel is összefügg. A négyszögletes ezüst- vagy vasveretekkel díszített öv (lang. nastila) ritka (Pannoniában: Mosonszentjános I., Kajdacs 2., 23., Tamási 28., 34., 42.). Még ritkább a fémcsattal záródó saruszíj (Vörs 26., Tamási 48.), a nemesi viselet utánzata. Mosonszentjánoson az I. nemesi sírban és Maria Ponsee 53. nemesi sírjában a saruszíjcsatok ezüstből-bronzból készültek és kis ezüst szíjvégek tartoznak hozzájuk.

Lényegesen többet lehet tudni a női viseletről. Maga a ruha ezúttal is fehér lenvászon. Az ezüst vagy bronz hajtűk (ún. stylus tűk) egyaránt rögzíthettek hajfonatot és fejkendőt, általában a fej jobb oldalán (Bezenye 73., Hegykő 3., Várpalota 1., Kápolnásnyék 2., Szentendre 43., Kajdacs 2., 18., Tamási 5., 13., Tatabánya, Vörs 17., Kranj 17., 129., 292., Rifnik 7., 21.). A langobard nők nem viseltek fülbevalót,

a néhány kivétel (Steinbrunn/Büdöskút 5., Hegykő 3., 23., Szentendre 69.) pannoniai eredetű germán vagy római asszonyra utal. Pannoniában még nem viseltek karperecet és gyűrűt sem, kivétel ezúttal is a Hegykő-csoport. A gyöngy nyaklánc általános, de nem hivalkodó. A nagyobb és többféle gyöngyből, borostyánból, színes üvegekből összeállított lecsüngő nyakék (Bezenye 8., Várpalota 5., Mohács 2.) ritka, szokványos a nyak körül viselt, 15-30 szem kisebb üveggyöngyből álló nyaklánc. Lányok-asszonyok egyaránt viseltek brossot (korong, madár vagy S alakú fibulákat), ezek csak a szolgalányok viseletéből hiányoznak. Az egyiket közvetlenül a nyak alá, pár esetén a másikat a mell közepére erősítették, tehát elöl nyitódó, a nyaknál záródó blúzra utalnak. A blúzt derékban a bokáig érő hosszú szoknya alá tűrték be. Derekukon ovális alakú vas- vagy bronzcsattal (lang. spanga) záródó övet viseltek. Elöl baloldalt az övre erősítették a gyakran nagy színes gyöngyökkel is díszített női tarsolyt, amely kis bronz- vagy vascsattal záródott. A tarsolyban egy vagy több orsót (orsógombok), szőrtelenítő gyantát, kisméretű kést, ollót – az utóbbit néha külön bőr- vagy fatokban –, varrótűt hordtak, néhány esetben (Svetěc, Klučov 18., Schwechat 34., Vörs 23.) szűrőkanalat is.

Sajátos a nagy fibulák viselete, amely ebben a formában először a langobardokkal jelentkezik a Kárpát-medencében. Nagy fibulát (lang. kingia) csak férjezett szabad asszonyok viseltek. Elöl, az öv közepére erősített, az övről hosszan lecsüngő vászon- vagy bőrszalagra csatolták őket egymás alá, itt függtek a combok előtt, a térdek fölött. Kivéve a Hegykő-csoportot, ahol hasonló módon, de jóval feljebb, a deréktájon viselték őket, ez talán a helyi germánoknak a langobardokénál rövidebb szoknyáival függ össze. A nemes és gazdagabb asszonyok egy- vagy kétsoros fibulaszalagjai (cingulumai) poncolt ezüstlemezkékkel voltak kiverve (pl. Kápolnásnyék 2., Szentendre 56., Mohács 2., Vörs 26., Kranj 43., 112., 287. – aranyból: Keszthely 2., hasonló csak egy kölni fejedelemnői sírban). A cingulum alsó végét hegyikristály, kalcedon, mészkő vagy színes üveg csüngő-korong vagy gömb feszítette ki. Nem ritkán a fibulaszalagra erősítették fel a kis női késeket, máskor az övről lefüggő bőr-, vas- vagy bronzláncra volt erősítve a kés (pl. Szentendre 29.). Néhány rangos-gazdag asszony, elsősorban a Hegykő-csoportban, a fibulaszalagra erősítve ezüst díszkulcsot viselt (Hegykő 18., 72., „ezüstkulcsos dámák”). Előfordul, hogy ékszeres dobozkájuk igazi kulcsait (Záluži 39., Klučov 18., Rebešovice 22., Neuruppersdorf 12., Hegykő 18., Szőny, Tamási 10., Kranj 229.) vagy kis lakatját (Tamási 52.) viselték hasonló módon és helyen. Tényleges ékszeres doboz – pontosabban díszítő csontlemezei – csak a keszthelyi 2. nemesi női sírból ismert. A fibulákkal díszített, alul csüngő-gömbben végződő cingulumdivat a 6. századi barbár Európában általánosan elterjed, változatai egy időben tűnnek fel a türingeknél, a bajuvaroknál, alamannoknál és frankoknál. Nincs alapja annak az elképzelésnek, amely a bolygatott mohácsi 2. sír gyöngyei és fibulái alapján a Róma-városi bizánci udvari viselet utánzását véli felismerni benne, a bizánci divathatás – ha volt egyáltalán – jóval áttételesebb volt. Téves a fibulák ruha összetűző – gyakorlati – rekonstrukciója is. A nemes asszonyok viseletét utánzó bronz- vagy vascsattal záródó cipőszíjak ritkák, a lábszáron a térdekig feltekercselt saruszíjra is csak két pannoniai példa van eddig (Tamási 6., 52.). Cipő- vagy sarumaradvány nem került elő pannoniai langobard sírból. Dél-Pannonia romanizált lakosságánál (Kranj/Carnium, Bled, Rifnik, Teurina) a langobard női viselet, kivált az ékszerek, népszerűvé válnak, viszonzásként az északi hódítók is átveszik a karperecet, a gyűrűt és a fülbevalót.

Irod.: H. Hinz, Am langen Band getragene Bergkristallanhänger der Merowingerzeit. JbRGZM 13(1966), 212–230; G. Clauss, Die Tragsitte von Bügelfibeln. JbRGZM 34(1987), 491–603.

Bóna István

Langobard társadalom A 643-ban írásba foglalt hagyományos langobard törvényekből, az Edictus Rothariból a régészeti megfigyelések és néhány korabeli forrás segítségével a langobard társadalom pannoniai fejlődési stádiuma rekonstruálható. Az egyes társadalmi rétegek és intézmények nevükben megőrizték a nemzetségi korszak elnevezéseit, a valóságban viszont a nemzetségi kötelékek már a Pannoniába költözés előtt felbomlottak. A langobardok összessége (gens Langobardorum) ez időben

már a hadsereg (exercitus) volt, tagjai a harcosok (exercitales, harimanni = Heermannen). A népgyűlés, a thing valójában a fegyveresek évi gyűlése egészen a langobardok bukásáig, döntése a „lándzsások határozata” (gairethinx) volt. A nemzetség, a fara már a vezető család rokonsága, a farába a teljes jogú nem rokon szabadok (fulcfree), a félszabadok és a szolgák is beletartoztak. Nagyságuktól, gazdagságuktól függően tehát békében háznép, egy birtok, egy falu népe, háborúban pedig mozgó-költöző harci egység (faramans) – a pannoniai langobardok in fara foglalták el (Marius Aventicensis) s vették birtokukba Itáliát, ahol a Fara helynevek tanúsága szerint gyakran in fara települtek le. A pannoniai és korai itáliai korszakban mintegy 30 nagy, vezető farával lehet számolni, jónéhány név szerint is ismert (Gausus, Harodus, Guging, Beleos, Anawa, Kaup) az utóbbiak közül kerültek ki a seregvezérek, a duxok. A leghatalmasabbnak számító Lething-farából származott 546-ig a király (kuning, rex), a dinasztikus trónöröklést Pannoniában átmenetileg a Gausus-fara szakítja meg. A kevésbé hatalmas, kisebb farák (Ademar, Authareni, Winifred stb.) vezetői voltak a nemesek, az adalingi. A hercegeknek (duces) és a királynak hivatásos harcosokból verbuválódott katonai kísérete (gasindium) már korábban kialakult. Bár Pannoniában két langobard királyt is eltemettek (Waldari, Audoin), nem tudjuk, merre volt palotájuk (lang. halla), s hol, hogyan végezték halotti szertartásukat. Dux vagy hercegnő sírja sejthető két pompásan felszerszámozott lóval útnak indítva Veszkényben, s talán egy dux tulajdona volt az aranyveretes gyirmóti kard is. A veszkényivel közeli rokon lószerszámok nyomán hercegnői temetkezésnek gyanítható a hauskircheni óriás méretű 13. sír.

A különböző méretű és típusú temetőkből ugyanaz a társadalmi rétegződés bontakozik ki, mint a törvényekből. A nemeseket vagy udvarházuk (lang. sala, Itáliában ebből is helynév lesz) közelében, családi sírkertben temették el (Mosonszentjános I–II. sír: ezüstgombos karddal, frank üvegpohárral, bronzedényekkel, bronzpántos frank favödörrel, játékkészlettel, és Keszthely-Fenéki utca, ahol egy-egy nemesi férfi- és női temetkezés különböző rangú és gazdagságú női kísérők-szolgák közepette található) vagy – éppúgy, mint a frankoknál, alamannoknál – a fara temetőjének széle táján, szabad térséggel határoltan, nagyméretű, esetenként körárokkal is körülvett (Lužice 55.), nyilván díszes sírokba. Közelükben (Šakvice, Maria Ponsee 53., Mosonszentjános III., Szentendre 47.) vagy magában a sírban (Maria Ponsee 9., Szentendre 7. kőlapokból épített sírkamra, Szentendre 26. kőpakolással védett halotti ház) velük együtt temették el hátaslovukat (lang. marph).

A temetőket megtervezték, több nemzedék számára létesítették. Átlagos méretük 50×80/100 m – ekkora területre terjed ki a néhány év múltán felhagyott kádártai temető is. Belső rendjükből, az eltemetettek számából következtetve egy átlagos farába egy nemzedéknyi időben vándorlásuk elején 20-25 (Klučov, Mochov), a pannoniai térségben pedig 30-50 ember tartozhatott. Nem véletlen, hogy mindig ennyi temetkezés kerül elő a 25-30 évig használt, laza szerkezetű Duna fölötti (Aspersdorf, Rohrendorf, Smolin) és az időben-szerkezetben hasonló dél-pannoniai (Kajdacs, Tamási, Vörs) temetőkben. Amely temetőben két vagy két és fél nemzedéken át temetkezett a fara, ott a sírok száma az előbb ismertetettek kétszerese (100 síron felül: Lužice, Šakvice, Holubice, 90–100 sír között: Maria Ponsee, Bezenye, Szentendre, ilyen volt eredetileg Schwechat is). Területük jóval sűrűbben benépesült az egymás mellé temetett, egymást követő családtagokkal. Ennek ellenére e kétféle (s még néhány más típusú) temetőből tükröződő társadalmi szerkezet nagyjából mindenfelé hasonló.

A temetőkben eltemetettek 20-25%-a fegyveres férfi, ami a népvándorláskorban egyedülállóan magas arányszám. A fegyverrel másvilágra indítottak 30-35%-a teljes fegyverzetű, karddal (lang. suort), lándzsával (lang. gairo), megvasalt pajzzsal (lang. scild) felszerelt harcos: (h)arimann (Heermann), másik langobard nevén: baro. Hozzájuk tartoztak a temetőkben önálló sírokba eltemetett lovak. A csak lándzsával eltemetett fiatal vagy érett korú férfiak alkották a fara szabadjait (faramanni), a fegyveresek 25-30%-át. A fennmaradó, íjjal és nyíllal (lang. strala és gaida), valamint tegezzel (lang. cucurra = Köcher) eltemetett íjászok a félszabadokból = (h)aldii/aldiones kerültek ki. Az olyan foglyok és szolgák (lang. scalc), akiket a népgyűlés per sagittam, illetve in gaida et gisil = vashegyű nyílvessző átnyújtásával szolgálatra emelt fel (thingelt), vagy akiket uruk csekély megváltás (launegild = Lohngeld) fejében felszabadított, de akik továbbra is kötelesek voltak szolgálni urukat és a farát, a háborúban gyalogharcosként (in fantho – ebből később az infanteria) küzdöttek. A fegyveres szolgálattal

meghatározott langobard társadalmi szerkezet lényege kétszáz évvel később sem sokat változott, Aistulf király 750. évi 2–3. törvénye az adókat és szolgálatokat 1. páncélos lovasok, 2. lándzsás lovasok, 3. íjászok szerint szabályozza. Külháborúkban azonban egy-egy langobard sereg összetétele nem követte gépiesen a társadalmi arányokat, az Audointól Narses segítségére küldött langobard sereg 2500 nehézfegyverzetű harcosból és 3000 kisegítő harcosból állott (Prokopios, BG IV, 26, 12). Valamennyi temetőben találhatók fegyvermelléklet nélküli, szegényes szolga (scalc)-temetkezések (dunai germánok, római provinciálisok), létszámuk azonban Pannoniában messze elmarad a fegyveres férfiak mögött.

Az általános ékszerviselet (és a nagyarányú sírrablások) miatt nehezebb a nők társadalmi helyzetének megállapítása. Az arimann feleségét, az arimannát az aranyozott ezüstfibulák, az ezüstkulcsok s egy szimbolikus eszköz, a takácskés (utóbbiak: Duchov, Mochov 3., 10., Holubice 95., Hauskirchen 13. – hercegnő!, Aspersdorf 22., 25., Straß 6., Maria Ponsee 35., Kádárta 6., Szentendre 56., Várpalota 1., Jutas 196., Kajdacs 2., 18.), a Hegykő-csoportban pedig – ugyanúgy, mint a korabeli gepidáknál, bajoroknál, alamannoknál – a tilolókés (Hegykő 18., 78.) különbözteti meg, ők voltak a méltóan születettek (wirdibora). A szabad asszony (frea) többnyire hasonlóan volt felékszerezve, legfeljebb olcsóbb ékszerekkel, bár esetenként hivalkodóan. Nehezen választható el a félszabad asszonyoktól, a haldiától, néha még a szolgalánytól is. Független (selpmundia) egyetlen nő sem lehetett, személyük és vagyonuk (mundium) előbb apjuk, majd férjük joghatósága (munduald) alatt állott.

A viseletből tükröződő látszólagos hasonlóságok ellenére óriási különbség volt az egyes társadalmi rétegek között. Egy szabad ember vérdíja (wergild) hússzorosa volt a félszabadénak és hatvanszorosa a szolgáénak, a legkisebb csonkulás, a kisujj elvesztése szabad esetében 16, félszabadéban 4, szolgáéban 2 solidus vérdíjba került – ez már feudális értékrend.

Pannoniában a farák nem mindig falvak szerint települtek, gyakori, hogy családokra oszolva udvarházakban, tanyákon éltek, az ilyenekre 6-8 síros sírkertek utalnak (Mödling, Dör, Tatabánya, Kápolnásnyék, Gyönk, Máza, Mohács, nemesi fara: Keszthely-Fenéki utca). Különböző gazdagságuk és szerkezetük miatt sokszor aránytalanul tükrözik a társadalmat. Valószínűleg a pannoniai korszakig visszanyúlik a farák közti vitákban bíráskodó sculdhais (soltész), falunagy tisztség kialakulása.

Irod.: Bóna, A középkor hajnala 64–72; A. Cavanna, Fara, sala, arimannia nella storia di un vico longobardo. Milano, 1967; uő, La civiltà giuridica Longobarda. In: I Longobardi e la Lombardia. Milano, 1978, 1–34.

Bóna István

Langobard vallási élet Pannoniai temetkezéseikből az ősi hitvilág tükröződik, amely azonban a korszakban távolról sem volt összeegyeztethetetlen a kereszténységgel.

A Paulus Diaconustól megőrzött mesés eredetmonda szerint a langobardok (a mítoszban még winnilek) Freya istennő csalafinta támogatásával váltak Votan/Odin, az itáliai langobardban Godin, „választott népévé”. A langobard sírokban valóban több bizonyíték van Odin tiszteletére. Kiemelkedő jelentőségű a várpalotai 21. sír aranybrakteátája, a trónoló Odin egyedülálló ábrázolása, körülötte segítőjével, a madárral és ellenségeivel, a tengeri szörnnyel és a farkassal. A poysdorfi 4. sír aranybrakteátáin Odin szent szarvasát ábrázolták, a šaraticei 6/48. sír és a várpalotai 21. sír másik három brakteátáján a germán mitológia kígyómadarát, szalagállatszerű kompozícióban. Az Odin-kultusszal hozható kapcsolatba a poysdorfi 5. (férfi) és a szentendrei 26. (nemesasszonyi) sírokban talált, többágú, faragott szarvasaganccsal díszített rúdszerű jelvény vagy jogar és egy meglepő emlék: a mosonszentjánosi II–III. nemesi sír zablás szarvastemetkezése. A cividalei San Giovanni-temető korongfibuláját és a Reggio Emilia-i 2. sír faleráit arany szarvasfigurák díszítik, a szarvas sajátos vallási szinkretizmussal rákerül a

cividalei San Stefano-temető 11. sírjának aranykeresztjére is. Mindezen itáliai szarvasábrázolásoknak jó előzménye a langobard őshazában a késő római kori tangendorfi korongfibula szarvasfigurája.

551. évi nagy csatájuk színhelyét a langobard emlékezet Asfeld néven őrizte meg, az Asgardban lakozó, a harcban elesetteket a Valhallába kísérő 12 isten, az Asok nyomán. Donar/Thor kultuszára utalhat néhány pannoniai sírban talált, miniatűr Thor-alabárdot mintázó amulett (Szentendre 25., Tamási 48., Kranj 633.) és egy csontból faragott „Thor-buzogány” amulett (Kranj 243.). Itáliában a Donar-kultusz ősi germán szokás szerint felakasztott emberáldozatokkal „dekorált” szent fájáról (viszont a 8. században Liutprandtól tilalmazott – XV. törvény 84. I. – szent fák és források sokkal inkább itáliai parasztok áldozóhelyei lehettek), szent kecskéjéről és a kecskefejű istennek hozott húsáldozatról Nagy Szent Gergely pápa Dialogusaiban (III. 27–28, IV. 22) maradt fenn több adat – nyilvánvaló, hogy a pannoniai sírokba helyezett húsételek egy részének (kecske!, juh, szarvasmarha, szárnyas) szakrális szerepe is volt. Az ősi vallás papjainak titkos (runo) tudománya volt a rúnaírás, amely langobard fibulákon (s nyilván nem csak fibulákon) is előfordul. Fontos emléke a bezenyei 8. sír fibulapárja. A hátlapokra karcolt feliratokban: godahi(l)d unja – arsipoda segun („Godahild kíván Arsipodának áldást”) egyedülálló módon keveredik a germán titkos névmágia a kereszténységre utaló formulával. A régészeti adatok tehát ugyanarról tanúskodnak, mint az írott feljegyzések: a langobard nép zöme Pannoniában is, Itáliában is ragaszkodott az ősi hitvilághoz.

Annál meglepőbb, hogy 547-ben Prokopios a megvetően arianusoknak titulált gepidákkal szembeállítva I. Iustinianus színe előtt ezt mondatja Audoin király követeivel: „mi kezdettől fogva a Ti hiteteket követjük” (BG III. 34, 24). Ez hitelt érdemlő, kortársi feljegyzés, kivált egy bennfentes udvari történetíró tollából. A királyi nemzetség tagjai, a Lethingek, a pannoniai foglalás idején már valóban katolikusok voltak, Wacho leányaiból katolikus Meroving királynők lesznek. A királyi s néhány nagy nemesi család katolikus hitre térése valószínűleg a Rugilandban (Hauskirchen 4. bronz övcsatja kereszttel van díszítve), legkésőbb a Felden elkezdődött, mégpedig herul hatásra. A langobardok felett uralkodó herulok mintegy negyedrésze már 510 előtt katolikus volt. Maga a térítés azonban aligha a heruloktól indult ki, hanem mindkét nép irányába az akkor még élő pannoniai egyháztól. Központja az antik Scarabantia lehetett (Vigilius püspök), a Sopron körüli Hegykő-csoportban is találhatók bevésett kereszttel díszített bronzcsatok (Nikitsch/Füles 27., Hegykő 11.). A térítés, a kor szokása szerint, elsősorban a barbárok uralkodó rétegét vette célba. A Lethingek, köztük Wacho unokája, Theodelinda és dédunokája, Gundeperga Itáliában is katolikusok voltak. Valószínűleg katolikus duxból lett király Audoin is, aki serdülő fiát, Alboint katolikus Meroving hercegnővel házasította össze (Chlodoswintha).

A katolikus vallás mellett az arianizmus germán változata eleinte nem lehetett számottevő a langobardok körében, bár az itáliai Historia Langobardorum úgy emlékezett, hogy a rugiak voltak körükben az ariánus „dogma” misszionáriusai. Valószínűbb, hogy az élő és tevékeny ariánus egyházzal az osztrogótoktól elhódított Saviában és Pannonia Secundában ismerkedtek meg behatóbban, e világképükhöz jóval közelebb álló vallásról azonban az 560-as évek közepéig nincs adat körükben. Csak Alboin trónra lépése és a bizánci szövetség felbomlása (565/566) után lehet számolni erőteljes kibontakozásával. Alboin támogatásával ekkor erőszakos térítőakció kezdődik, amelyről Nicetius treveri/trieri püspök (†566) Chlodoswintha királynőhöz intézett leveléből értesülünk. A lelkiismereti válságba került királyné már csak röviddel később bekövetkezett halála miatt sem tudta Alboint visszafordítani, akinek térítő tevékenysége olyan sikeres volt, hogy az Itáliában megjelenő langobardokat a félsziget lakosai öntudatos és türelmetlen ariánusoknak látták. Ez azonban távolról sem volt így. 600 körül a duxok között éppúgy voltak katolikusok, mint pogányok. A korai langobard temetők rítusa Itáliában is többnyire „pogány” jellegű. Bár ellenkező példák is vannak, olyan közösségek, amelyek már nem tettek a sírba pogány halotti étel-italáldozatot. A keresztény vallásoknak nincs a pannoniai langobardoknál régészeti emléke (kivéve a Hegykő-csoportot), néhány előkelő asszony filterkanala (pl. Záluži 6., Klučov 18., Svetěc, Schwechat 34., Vörs 23.) távolról sem bizonyít két szín alatti ariánus szentáldozás mellett. Még bizonytalanabb a szentendrei 7. nemesi sír egyik kőlapjára karcolt keresztszerű jel, a földbe temetett sírkamra ugyanis nem volt látható.

Irod.: Bóna, A középkor hajnala 76–80; S. C. Fanning, Lombard Arianism reconsidered. Speculum 56(1981), 241–258.

Bóna István

Langobard ötvösség Pannoniában s térségében a langobardoknak elsősorban ezüstműveseik voltak, aranyművesre csak egyetlen – nem biztosan langobard – adat van, Itáliában is főleg római aurifexek szerepelnek a langobard forrásokban. A tényleges Pannoniából eddig nem ismert ötvösszerszám-lelet (mint az urachi alamann hegyi telepről) és ötvöstemetkezés, még olyan ötvös-kovácsoké sem, mint a türingeknél (Schönebeck 5.), az alamannoknál (Herbrechtingen), a frankoknál (Heddersdorf, Hérouvillette, Coulaincourt) vagy a gepidáknál (Mezőbánd 10.). A Dunától északra azonban kétségkívül a pannoniai korszakba tartozik két ezüstműves-temetkezés (Brno-Kotlarska utca és Poysdorf 6.). Melléjük temetett szerszámaik közül azonosak a fogók, a két-két különböző méretű kalapács, a vasüllők, a fenőkövek. Brünnben még poncolóvéső, lemeznyíró olló és kétkarú bronzmérleg (az utóbbiak a langobardoknál kereskedőt is jelezhetnek, vö. Hegykő 34., Kranj 11.) egészíti ki a felszerelést. Mindkettő fegyveres temetkezés volt, lándzsával, Poysdorfban umbóval felszerelt pajzzsal, vagyis az ötvösök társadalmilag a harcosok (arimanni) közé tartoztak. Poysdorfot egy S-fibula és egy ovális „lábú”, téglalap „fejű” fibula bronzmodellje (matricája) teszi híressé, az ilyen modellek agyagba nyomva fibulaöntő-minták készítésére szolgáltak. A korszakból ismert másik bronzfibula-modell is langobard területről származik, Prágától nem messze Závistban szórványként került elő. Az Európa-szerte elterjedt frank–alamann „ötujjas” fibuláknak ezzel szemben csak ólommodell töredékei ismertek (Párizs, Urach), ólomból van az eddig ismert egyetlen „relieffibula”-modell is (Genf). Ám míg az utóbbiakról készült igazi fibulák is ismertek, addig a poysdorfi és závisti nagy fibulamodellekkel készült fibulák még nem kerültek elő, a poysdorfi S-fibula-modellnek is csupán rokonai fordulnak elő cseh–morva területen. A langobard öntőformák részleteit, díszítőelemeit és típusait azonban viszontlátni igazi fibulákon, ami azt bizonyítja, hogy a fibulákat több különböző modell segítségével elemekből szerkesztették össze. A modellek, a néhány fennmaradt agyag öntőminta-töredékkel (Helgö, Huy) együtt, azt igazolják, hogy a langobard fibulák többségét valódi viaszveszejtéses (s nem „ólomveszejtéses”) eljárással állították elő, a viaszveszejtéses eljárás részleteit a veszkényi lószerszámokon sikerült megfigyelni és bizonyítani. Egyebekben a pannoniai ezüstműveseknek csupán a keze nyoma ismert: összeszegecselt fibula (Kápolnásnyék 2.), fibulák gombjainak pótlása (Szentendre 29., 85., Várpalota 5.), a fibulákon látható különféle poncolt minták (Gyönk 1., Kajdacs 2., Szentendre 56.), a fibulák szegélyének ónberakással való színezése (niello), vastárgyak ezüstberakása (tausírozás: Szentendre 30. övdísz, Maria Ponsee-i, hauskircheni, veszkényi zablák), tűzaranyozás, rekeszek készítése és pótlása. Technikai és művészi felkészültségük olyan magas színvonalú volt, hogy képesek voltak ékszerek prototípusait előállítani, ezek sorában a legjelentősebb a hegykői 18. sír fibulapárja.

Az egyetlen pannoniai aranyműves tevékenységéről filigrándíszes aranygyöngyök árulkodnak (Svetěc, Velké Pavlovice 9., Jutas 196., Keszthely-Fenéki utca 2. sír). A filigrántechnikából következtetve valószínűleg ugyanazon ötvös alkotta az egyetlen pannoniai aranyékszer-készletet, a Keszthely-Fenéki utcai 2. sírban talált rekeszdíszes aranycsüngőket. A csüngőkészlet rokonai Türingiától (Mühlhausen 14.) le Itáliáig (Cividale-Celle) a langobard Pannoniában tevékenykedő, osztrogót iskolázottságú aranyművesre utalnak. Tevékenységével hozható kapcsolatba a kölni dóm alatti 6. századi sírkápolnában eltemetett hercegnő nyakéke és fibulapárja is, ami nem jelenti azt, hogy maga a hercegnő is langobard származású lett volna, a kölni ékszerek nívója ugyanis elmarad a keszthelyi csüngőktől.

Irod.: László Gy., A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1974. Ötvösség és Bronzöntés fejezetek: 71–83; Ch. Bonnet – M. Martin, Bleimodell einer angel-sächsischen Fibel aus Saint-Pierre in Genf. Archäologie der Schweiz 5(1982), 210–224 – irodalommal; H. Vierck, Eine völkerwanderungszeitliche Relieffibel zum Feinguss im frühen Mittelalter. Münstersche Beiträge zur Ur- und Frühgeschichte 9(1976), 137–209. A valójában az Odoaker korszakban kialakult Domagnano–

Desana–Reggio Emilia-kincsekkel kezdődő aranyművességről: V. Bierbauer, Die ostgotischen Grab- und Schatzfunde in Italien. Spoleto, 1975, 198–215; a technikáról összefoglalóan: B. Arrhenius, Merovingian Garnet Jewellery. Stockholm, 1985, 127–187.

Bóna István

Langobard fibulák, ékszerek A keleti-germán eredetű, félkörű rugólemezes (korábban „fejű”) és ovális tűlemezes (korábban „lábú”) fibulák divatja az 5. század második felében Nyugat-Mecklenburgon át feljut az Alsó-Elba-vidéki langobardokig. Sima lemezű, sajátos példányai a langobard vándorlás bizonyságaként Szászországon át lejutnak a Cseh-medencéig (Praha-Podbaba 8.). Az Elba mentén délkelet felé hatoló langobardoknak tehát saját fibuladivatjuk is volt. Ennek ellenére vándorútjuk első évtizedeire a korszak egyik legfejlettebb ékszerművessége, a türingeké volt meghatározó. A sajátos türing „fogósfibulák” (Zangenfibel) már Hamburg térségében is eljutnak hozzájuk, majd a türing „madárfejes” (Vogelkopffibel) fibulákkal együtt, különböző méretben és változatokban csaknem egyeduralkodó ékszerré válnak a Cseh-medencétől egészen a Rugilandig. A „fogósfibulák” a Dunától délre a noricum–pannoniai térségben megritkulnak (Várpalota 13., Tamási 23., Mohács 3., Kranj 31.), Itáliának pedig már csak északkeleti pereméig (Cividale) jutnak el. Szegényebb langobard asszonyok a korai langobard fibulákra emlékeztető kivitelben, sima lemezes változatban is viselték (Maria Ponsee 1., 86., Tamási 29.), ezek helyi langobard utánzatok. A „madárfejes” türing fibulák már csak elvétve jönnek elő a Dunától délre (Tulln 1., Kranj 287.). A türingekkel való szoros kapcsolatokat néhány más fibulatípus langobard átvétele is igazolja, köztük a závisti fibulamodell s egy oberweimari fibula (13a) közeli rokonsága. Az ún. Rositz-típus variáns műhelykészítményei a türing Rathewitz 15. és a langobard Maria Ponsee 34. fibulái, míg egyenesen műhelytestvérek Oberwerschen 2. és Szentendre 86. fibulái. Arra nézve, hogy az önálló pannoniai langobard fibulaművességgel aligha lehet a 6. század második évtizede előtt számolni, fontos bizonyítékok az észak-pannoniai temetőkben a langobardoktól helyben átvett dunai-germán fibulák (Schwechat 31., Szőny, Csákvár, Szentendre 33., Dunaföldvár), az ilyenek Morvaországban is gyakoriak. Ezzel egy időben kezdenek megjelenni a sajátos langobard fibulák is. Ezek vagy csak Pannoniáig terjednek el, mint a Praha-Podbaba – Schwechat 13. – Fertőszentmiklós 9. – Tamási 7. típus, vagy Pannonián át lejutnak Északkelet-Itáliáig, mint a Dresden-Nickern A–Záluži 5/I.–Várpalota 5.–Udine–Belluno-típus változatai, avagy a poysdorfi fibulamodellel rokon szögletes rugólemezű, ovális tűlemezű, ékvéséses meandroid díszítésű típus: Tatabánya– Szentendre 33.–Rácalmás 2.–Keszthely-Városi temető B–Cividale-San Giovanni 12.

A langobard ötvösség gyors fejlődése s a langobardok egyre bővülő külkapcsolatai esetenként megnehezítik egy-egy típus eredetének a megfejtését. Ilyen a langobard „fejű”, de frank nyakú és a nyakkal megegyezően keskeny „lábú” Eisleben 1.–Stößen 49.–Szőny–Udine-típus, amely egyaránt lehet türing vagy langobard készítmény, avagy az elterjedése végpontjairól „Weimar–Montale”-nak elnevezett típus, amelynek pannoniai képviselői (Mödling 2., Tamási 26.) szorosan kapcsolódnak a legkorábbi itáliai előforduláshoz (Cividale-S. Giovanni 32.) és visszafelé Türingiához is (Stößen 93.).

A noricum–pannoniai Duna-szakaszon erőteljes nyugati (frank, alamann) fibulaimport jelentkezik már a prelangobard korszakban, majd a Hegykő-csoportban, ezek a félkörlemezükön öt gombbal díszített, egyenes nyakú és tűlemező ún. „ötujjas” fibulák (Rohrendorf, Hegykő 4., 65., Nikitsch/Füles 1., Fertőszentmiklós 1. és A). Mivel az „ötujjas” fibulák a frank–alamann térségből Észak-Itáliát, kivált a nagy tavak vidékét is elárasztják, valószínű, hogy Kranjba jórészt közvetlen frank kereskedelem útján kerültek (11., 81., 141., 149.), bár számolni kell a Hegykő-csoport közvetítésével is, egészen le Cividaléig. Az utóbbi bizonyítéka a hegykői 18. sír rekeszekkel díszített, nagyméretű relieffibulája, amelynek Cividaléban a Cella és a S. Giovanni-temetőben már öntött, a rekeszeket imitáló változatai, tehát a pannoniai prototípus utánzatai fordulnak elő. Hasonló fejlődési utat jár be a perchtolsdorfi ékköves fibula, mint prototípus és cividalei, Nocera Umbra-i (10.) öntött másolatai.

Kifejezetten a Dunától délre lakó langobardokhoz jutnak el csak a négyszögletes rugólemezes, ovális tűlemezes meroving fibulatípusok (Maria Ponsee 73.–Kápolnásnyék 2.–Wien VI.–Albertfalva–Máza 1.–Mohács 2.–Pécs-Cserkút), ezek Itáliába már nem jutnak le a langobardokkal, a legutolsó kivételével feltehetőleg valamennyi földbe került 550 előtt. Ugyanakkor – eltérően az „ötujjas” fibuláktól – jelentős szerepet játszottak a pannoniai térség sajátosan langobard típusú fibuláinak kialakításában. A langobard típus jellemzői: a nagy vadkanfejben végződő ovális tűlemez és a sok gombbal (6-7-8-9) díszített, utóbb külön félköríves lemez beiktatásával valóságos „gombkoszorússá” váló félkör alakú rugólemez. Prototípusai, elemei már a Cseh- és Morva-medencében előfordulnak, korai egyedi példányai pedig a Dunántúl északi feléből ismertek (Hegykő 21., Várpalota 1., Rácalmás 16., s talán Keszthely-Városi temető A). Itáliai megfelelőik már nincsenek.

A pannoniai fibulatípusok második – későbbi – csoportját a langobardok magukkal viszik Itáliába. Ilyenek a spirálmintával díszített felületű fibulák (Kápolnásnyék 1., Várpalota 19. – Cividale, Testona), az ékvéséses meandroid mintával díszített felületű fibulák (Bezenye 20., Várpalota 17.–Cividale), a fonatornamentikával (Schlaufenornament) díszített felületű fibulák (Szentendre 54.–Aquileia, Cividale-Gallo 4. és –S. Giovanni 154., Nocera Umbra 4.). Pannoniából terjed el Csehországig és Közép-Itáliáig a félkörlemezén a germán 1. stílus karmos állatlábaival díszített fibulatípus (Svetěc, Szentendre 29., Cividale, Lucca, Nocera Umbra), e típus remeke a szentendrei 56. sír fibulapárja, ovális lapján már mediterrán „langobard” szalagfonattal. Az 1. stílusból csupán elemeket felhasználó, de már nyolcgombos-gombkoszorús fibulatípus is Pannoniából jut le Közép-Itáliába (Csákvár–Nocera Umbra 21.). Bár a jutasi 196. sír fibulapárja pannoniai unikum, de kengyelének kereszt alakban komponált állatnyakakból álló díszítése öntött utánérzésként előjön egy más típusú Nocera Umbra-i fibulán (17.).

A pannoniai langobard fibulaművészet csúcsán a teljes felületükön (tehát a fibulák kengyelén is) az 1. germán állatstílus kuporgó és fekvő állatpárjaival díszített fibulák állanak. Legkorábbi sajátosan „pannon” remekük a bezenyei 8. sír fibulapárja, amely valószínűleg prototípus. A gyönki 1. fibulának Cividale Cellában és Romans 27. sírjában vannak közeli rokonai. A legszebbek azok, amelyeknek még díszgombjai is állatfejeket mintáznak: Kajdacs 2. – ilyen volt Vörs 26. is – kisebb, gyengébb változatban pedig Tamási 6. A típus itáliai megfelelője Castel Trosino K sírjából ismert, az itáliai továbbfejlődés bizonyságaként. A pannoniai fibulafejlődés csúcsát reprezentáló Kajdacs 2. fibulapár pannoniai műhelytestvére – koszorúján 9 egyszerű gombbal díszítve – Itáliában Romans d’Isonzo 77. sírjának fibulapárja.

A langobardok másik jellemző ékszere a két madárfejből-madárnyakból ellentétesen összeszerkesztett S alakú fibula – változatai a meroving kultúra egész területén népszerűek voltak. Egyszerű, öntött változatokban a Cseh-medencétől Rugilandig terjedt el. A piros üvegberakással díszített rekeszes szemű típusok rendszerezésétől (az egyszerű madárfibulákkal együtt) egyelőre el kell tekinteni, mivel az elmúlt években olyan nagy számban kerültek elő ma még jórészt közöletlen példányok cseh–morva–osztrák–magyar–szlovén földi temetőkből, sőt langobard hatásként még Dalmáciából is, hogy klasszifikálásuk elhamarkodott lenne. Szegényebb asszonyok-lányok ruháin még Itáliában is előfordulnak különböző változatban: pl. Tamási 26., Kranj 31., 349.–Cividale, vagy Velké Pavlovice, Várpalota 34, Vinkovci, Siscia –Cividale, vagy Gyönk 5., Kranj 292.–Cividale-Gallo 4. Ugyanakkor a poysdorfi S-fibula mintával előállítható, cseh–morva földön előforduló típus rokona a Dunától délre már csak Pannonia északnyugati csücskében, a nikitschi/fülesi 11. sírban jön elő. Az ugyanazon nikitschi 11. sírban talált másik S-fibula viszont a Hegykő-csoport jellemzője, ugyanilyen keltezi Scarabantia/Sopron langobard kori rétegét.

Az általánosan elterjedt pannoniai típus a madárszemeket kerek, a két nyak találkozását négyszögletes rekesszel hangsúlyozó, a közbülső nyakrészeken hosszant-árkolt S-fibula. Ezeket kissé eltérő méretben s változatban több műhely készítette (Lužice 46., Maria Ponsee 77., Schwechat 2., Bezenye 20., Várpalota 1., 4., 29., Szentendre 1., 85., Tamási 10., 18., 30., Lesencetomaj, Keszthely-Dobogó, Kranj 83., 96., 160., 277., 346., Rifnik 83., Bled 210.), de Itáliában már csupán egy-egy kopott-használt példány képviseli őket (Cividale, Chiusi). Szegény asszonyoknál ismert bronzból öntött, rekesz nélküli

kivitelben is (Tamási 50., Kranj 195., 312.). Az ezüstből öntött, aranyozott felületű, piros üvegekkel díszített főtípus Kelet- és Dél-Bajorországban is gyakori.

Már 1956-ban tisztázódott, hogy az S-fibulák későbbi pannoniai típusán a rekeszek közti mezőkben a germán 1. stílusból származó ornamentika (állati comb jelzése) díszíti a madárnyakakat. Előfordulásai: a Dunától északra csak Lužice 55., Pannonia: Carnuntum, Várpalota 19., Jutas 196., Kápolnásnyék 2., Szentendre 56., Vörs 21., 33. Ez a változat jóval gyakoribb a korai itáliai langobard sírokban (Cividale, Aquileia, Nocera Umbra 10., 148. – Itáliában készült változata jut vissza Pannoniába a fenékpusztai Horreum-temető 11. sírjába). Legkésőbbi pannoniai variánsa a „tokás” sasfej. Prototípusa Kajdacs 19. S-fibulája, elterjedési zónája már Itália: Salcano 18., Cividale-S. Giovanni 32., 102. Ugyanígy a Pannoniában kialakult „paragrafus” alakú változatok (Kajdacs 2., Vörs 32., illetve Vörs 21. – de a fenékpusztai Horreum-temető 17. sírjában már Itáliából visszakerült import!): Cividale-S. Giovanni 105. Pannoniában jelennek meg a teljes nyakrészükön 2-4 rekesszel borított frank eredetű(?) S-fibulák is (Rácalmás 2., 20., Tamási 52., Mohács 5., Kranj 170., 207., 371., Teurnia 2/75.), hasonlók kisebb és nagyobb méretben Cividaléban (Cella, S. Giovanni 158., Gallo 9.) is előfordulnak. Nagyméretű, erőteljes ragadozómadár-fejekkel ellátott változatuk pannoniai eredetű (Rácalmás 16.), ez válik Cividale-Cellán keresztül az itáliai továbbfejlődés prototípusává.

Pannoniában a Duna mentében az erőteljes frank–alamann kereskedelmet tükrözik a korongbrossok is. A legkorábbi, csupán egyetlen kerek rekesszel díszített, sugármintás felületű, korongfibulák a Hegykő-csoportban tűnnek fel (Hegykő 21., Nikitsch/Füles 24.). Ezeket követik a kifejezetten a pannoniai langobardokhoz irányultan elterjedő, sziromrekeszekkel díszített, rendszerint lila vagy piros üvegberakásos ezüst korongfibulák (Maria Ponsee 35., Mödling 2., Hegykő 4., 18., 71., Ravazd, Várpalota 5., Tatabánya, Kápolnásnyék 1., Szentendre 2., 28., 29., 48., 54., Kranj 207.), a legkésőbbi változat finom filigrándíszes (Kajdacs 2.). Vitatható, hogy a Hegykő-csoportban s körzetében elterjedt, egész felületén rekeszdíszes (cloisonné) madárfibulák, madárfejes csüngők (Lužice 46., Hegykő 65., 72., Fertőszentmiklós 8., Bezenye 17.), tarsolycsatok (Hegykő 60.), korongbrossok (Bezenye 8.) importcikkek-e, avagy a megelőző korszak pannoniai ékszerművességének hagyományai, utóélete. A hegykői piros üvegberakásos poliéderdíszes fülbevalók (3., 23.) sem segítenek a kérdést eldönteni, noha hasonlók az alpesi rómaiaknál (Teurnia stb.) is előfordulnak.

Korongfibulák körbefutó három (Schwechat 13.), négy (Poysdorf 4.), hat (Straß 10.) és nyolc madárnyakból (Szőny, „Magyarország”, Kranj 195.) komponálva homályos eredetű nemzetközi ékszerek. A többi női ékszer, a borostyán- és üveggyöngyök, a hajtűk, az övcsatok a langobard viselet részei, ott esik róluk szó. A pannoniai férfisírok egyetlen ékszerként felfogható ötvösműve a kardszíjakat díszítő néhány téglalap alakú „veret”. Frank eredetű, általános közép-európai típus a szentendrei 34. sír két szembenéző, rozmárszerű emberfejjel díszített kardverete és változata Maria Ponsee 53.-ból – néhány hasonló valószínűleg pannoniai langobardokkal jut le Itáliába (Cividale, Marzaglia, Nocera Umbra 74.). Egyelőre unikum viszont Pannoniában a szentendrei 30. sír vas övdísze vagy kardszíjdísze, amelyen első ízben jön elő a langobardok körében egy röviddel később általánosan népszerűvé váló díszítésmód: az ezüstberakás, a tausírozás. Egy gepida nemesi sír tausírozott övdísze (Hódmezővásárhely-Kishomok 7.) megerősíti az ezüstberakás 567 előtti megjelenését. A pannon térségben előforduló aranybrakteáták (Šaratice 6., Poysdorf 4., Várpalota 21.) az északi művészet alkotásai, még akkor is, ha szorosan kötődnek a langobardok itteni vallási életéhez. A brakteáták helyi csoportját alkotják a 4. századi római pénzekre préselt, füles aranylemez csüngők (Keszthely-Fenéki utca 2. nemesasszonyi sírban 15 db!), az egykorú nyugati pénzeket utánzó füles aranycsüngők (Schwechat 31.), a rekeszdíszes füles csüngőkorong (Schwechat 7.), s végső soron a bizánci pénzekből-pénzutánzatokból összeállított nyakékek. Az utóbbiak Itáliában népszerűek, pontosabban: pannoniai eredetű langobardokkal ott kerültek földbe. Részben I. Iustinianus triensei – a Duna-vidékéről ilyen eddig csak a lužicei 55. nemesasszonyi temetkezésből ismert –, részben I. Iustinianus és II. Iustinus trienseinek barbár utánzatai. Ezeket a pannoniai langobardok 565 vége és 568 tavasza közt verték (Szalacska 2 db, Kranj sírból) azután, hogy II. Iustinus beszüntette a subsidium fizetését. E pannoniai,

olvashatatlan feliratú arany pénzutánzatok Cividale-Cella és S. Giovanni-temetőjében, Udinében s máshol még gyakoriak – a pannoniai első langobard pénzverési kísérlet kitűnő bizonyságaiként.

Az egyetlen „fejedelmi” ötvösmű, a Keszthely-Fenéki utcai 2. sír arany nyaklánc-csüngőinek kérdését ld. a langobard ötvösség alatt.

Irod.: Mint a Langobardok régészete fejezetben, valamint: Bóna I., Beziehungen zwischen den pannonischen und italischen Bodenfunden der Langobarden. Atti del VI Congresso Internazionale delle Scienze Preistoriche e Protoistoriche. Roma, 1966, 151–156; uő, Zur Geschichte der Langobarden in Pannonien. Aus Ur- und Frühgeschichte II. Berlin, 1964, 104–109; uő, A középkor hajnala 46–57. Türing összehasonlító leletek: B. Schmidt, Die späte Völkerwanderungszeit in Mitteldeutschland. Halle/Saale, 1961; uő, ua. Katalog (Südteil). Berlin, 1970; uő, ua. Katalog (Nord-Ostteil). Berlin, 1976. Ugyanerről: G. Behm-Blancke, Gesellschaft und Kultur der Germanen. Die Thüringer und ihre Welt. Dresden, 1973. Itáliai összehasonlító leletek: S. Fuchs – J. Werner, Die langobardischen Fibeln aus Italien. Berlin, 1950; S. Fuchs, La suppellettile rinvenuta nelle tombe della necropoli di S. Giovanni à Cividale. Memorie Storiche Forogiulesi 39(1943–1951), 1–13; W. Dorigo, L’arte metallurgica dei Longobardi. Arte medievale II/1(1988), 1–78; F. M. Scotti et al., Longobardi a Romans d’Isonzo. Gorizia, 1989. A brakteáták irodalmát ld. Germán brakteáták. A langobardoktól ékszerként használt bizánci aranypénzekről s azok langobard utánzatairól: M. Brozzi, Monete bizantine su collane longobarde. Rivista Italiana di Numismatica 19(1971), 127–131; G. Bernardi – G. Drioli, Le monete del periodo bizantino e barbaricho esistenti presso il Museo Archeologico di Cividale. Forum Iulii 3(1979), 5–20, 4(1980), 20–43.

Bóna István

Langobard fazekasság Telepásatások és fazekasműhelyek ismerete nélkül fejlődése csak a sírkeramikán keresztül kísérhető figyelemmel.

Az eredeti, Elba-vidéki típusú langobard edények felettébb szembetűnőek, mivel formára, technikára nézve olyan szinten megrekedt fazekasság készítményei, amelyet Pannoniában közel egy évezreddel korábban meghaladott a fejlődés. Késő bronzkori–kora vaskori jellegű, szabadkézzel formált, rosszul iszapolt, durva szemcsés anyagú, gyengén kiégetett barna és fekete színű edények, amelyek formáikkal is jól elválnak a Duna-vidéki edényművességtől. Ez a keramika a Dunától északra fekvő Dél-Morvaországban és Alsó-Ausztriában még domináns, a langobard sírkeramika közel 70%-át alkotja.

A késő római korszakra visszanyúló elbai germán forma az enyhén behúzott peremű, gömbölyded oldalú, széles, lapos fenekű „szvéb fazék”, amely különböző méretben, színben, kivitelben Pannoniában is általános, ha nem is olyan gyakori, mint a Dunától északra. Ez azonban valamennyi szabadkézzel készült langobard edénytípus pannoniai elterjedéséről elmondható. A langobardok eredete, kivált viszonylag gyors vándorlásuk szempontjából döntő jelentőségű a 4–5. századi elbai Vahrendorf-időszak széles szájú, ívelt oldalú, enyhén kihajló peremű, alacsonyabb vagy magasabb tálformáinak széles körű elterjedése. A mindenkor egyedi készítésű tálak függőleges vagy ferde kannelúrával, bordázással, bekarcolt mértani mintákkal díszítve északnyugatról délkelet felé csökkenő számban egész Pannonia területén megtalálhatók (Maria Ponsee 15., 62., 79., 88., Schwechat 25., 28., Dör 1., Várpalota 30., Budapest-Szépvölgyi út, Pomáz, Kádárta 1., Rácalmás 15., Vörs 9., 11., Tamási 53., Máza 2.). A tálak s a velük rokon fazekak felületét a Duna fölött még gyakran díszítették késheggyel előállított, úgynevezett ékvéséses mintákkal, az őshaza és a vándorút jellemző díszítőmintájával. Pannoniában az ékvésés már csak egy fazékon (Várpalota 5.), egy csészén (Kajdacs 22.) és az ún. bordás csuprokon fordul elő. Az utóbbiak az elbai langobard fazekasság ritka díszedényeinek számítanak (Lužice 55., Oblekovice, Neuruppersdorf 12., 17., 19., Hauskirchen 13., Várpalota 5., Vörs 5., Szentendre 29.). Ritkaságnak számít a nagyobb méretű kettőskónikus fazék is, néha ékvéséses díszítéssel (Záluži 32., Prága-Podbaba

22., Klučov 29., Rohrendorf 22., Várpalota 5., Szentendre 15.). A sírokban a leggyakoribb a kézzel formált (néha füles) csupor, ezek különböző méretben és változatban egész Pannoniában elterjedtek. A csuprok karcsú, magasabb változatának hengeres nyakszerű perem nélküli típusa vitákat váltott ki, mivel formája emlékeztet a korai szlávokkal elterjedő „prágai típusra” (Szentendre több sírjában, kivált a 20., 74., 77.-ben, Rácalmás 7., Mohács 3., Vörs 16., Bezenye 21., Tamási 14., Vinkovci). E valójában formátlan, gyatra kis csuprok – egy-két kivételtől eltekintve – csecsemő- és kisgyermek-temetkezések síredényei, erőltetett etnikus értelmezésük tehát védhetetlen.

A Dunáig előnyomuló langobardok már a folyótól északra ismerkedni kezdtek a helyi germánok (rugiak, szvébek) korongolási technikájával és edényformáival. Északnyugat-Pannoniában ezek a helyi római–germán hagyományok egyenesen uralkodóvá válnak. Mindenekelőtt a Hegykő-csoportban, amelyben kizárólag korongolt edények kerültek sírba, de besimított rácsmintával a csoporttal szomszédos langobardoknál is (Erpersdorf 3., Maria Ponsee 54., Bezenye 14.). Késő római hagyományokra visszamenő füles korsók (Mosonszentjános II., Hegykő 68., 82., Bezenye 69., de Szentendre 33. is), füles bögrék mellett korongolni kezdik a szvéb–langobard eredetű kettőskónikus tálakat és csuprokat is (Maria Ponsee, Bezenye, Hegykő, Nikitsch/Füles, Fertőszentmiklós), az egykori Rugilandban ez a fajta korongolt keramika mintegy 30%-ot tesz ki a sírokban.

Pannonia belsejében a langobardok még élő antik fazekashagyományokat találnak, nem ritkák sírjaikban az ovális testű késő antik–kora bizánci jellegű korongolt – néha füles – csuprok (Ravazd, Szentendre 25., 35., Tamási 44.), kivált Kajdacson (5., 9., 15., 25.). A technikát átveszik, s kezdetben – éppúgy, mint a Duna fölött türing hatásra – saját edényformáik készítésére használják – a korongolt kettőskónikus langobard tálak, fazekak (lang. scappa) és csészék (lang. scala) majdnem olyan általánosan elterjenek (Maria Ponsee 54., 81., Pilisvörösvár, Szentendre 36., 66., Vörs 8., Tamási 23., 26., Kápolnásnyék 2.), mint szabadkézzel készült előképeik.

Mindmáig megoldatlan annak a pannoniai langobard keramikának az eredete, amelyet a langobardok gyakorlatilag változatlanul, „készen” visznek majd magukkal Itáliába. Mivel a nagyon hasonló új fazekasság egyidejűleg a gepidáknál is elterjed, gyaníthatóan részben gepida hatásra alakult ki, részben közös dél-pannoniai gyökerei vannak. A díszítésben uralkodóvá válik a 4–5. századi Duna-vidéki fazekasságból származó besimítás, amely mellett új díszítésmód a tégla, rombusz, ovális alakú rácsozott minták sűrű, mértanilag megkomponált bepecsételése. A pecsételés korongolt kettőskónikus langobard típusú tálakon tűnik fel először (Steinbrunn/Büdöskút, Szakony, Szentendre 36.), ám rövidesen egy új formán, a körte alakú csupron-poháron (lang. behhari) válik általánossá. Az utóbbiak jól iszapolt és korongolt, a szürke szín különböző árnyalataira jól kiégetett edények, amelyeket vidékenként különböző mesterek-műhelyek készítettek. Azonos kézből származó két egyforma bepecsételt edény eddig csak egyszer fordult elő Pannoniában (Gyönk 5.), az összes többi ilyen edény formája, mérete, színe egyedi, beleértve a pecsételt mintákat is (Várpalota 29., Kápolnásnyék 1., Dör 2., Somlyóvásárhely, Fenékpuszta, Vörs 17., Rácalmás 1., 4., Szentendre 43., 56., 81., Tamási 1., 45., Gyönk 2., Mohács 2., 5., 6., Kajdacs 1., 5., 12., 43., Vinkovci, Rifnik 86., Kranj 44., Vranje). A bepecsételt körte alakú edények elterjedésének súlypontja Kelet-Pannonia, annak is déli részei. A Dunától északra csak importként jut el telepre (Horn) és sírba (Velké Pavlovice 9.), a Hegykő-csoport körzetében pedig eddig ismeretlen. Gepida hatásra alakulhattak ki a langobard kiöntőcsöves fazekak, besimított (Jutas 196., Szentendre 48., Kajdacs 40.), illetve bepecsételt (Kápolnásnyék 1., Vranje) díszítéssel. Az utóbbiak műhelytestvérei különösen jól tükrözik a késő pannoniai–korai itáliai fazekasság meglepő azonosságát (Testona, Borgomasina, S. Donato Milanese, Carpianello bepecsételt, Brescia-Sta Giulia besimított díszítéssel). Ez Pannonia–Itália viszonylatában a leglátványosabb összefüggés.

Míg a pannoniai bepecsételt-besimított fazekasság törés nélkül jut el a langobardokkal Észak-Itáliába, s ott már alig fejlődik tovább, addig Pannoniában eddig nem lehetett közvetlen kapcsolatot kimutatni az 568 előtti langobard és a 600 tájékától fellépő korai avar kori bepecsételt szürke edényművesség között. Ugyancsak jóval később, a 7. századtól lép fel a Duna felső völgyében a bepecsételt díszítéses,

kezdetben többnyire még szabadkézzel készült csuprokon, ebben az időben terjedt el a meroving művelődés északi övezetében a kiöntőcsöves fazék is.

Irod.: Bóna I., Študijné Zvesti 16(1968), 35–45; uő, Zeitschrift für Ostforschung 28(1979), 393–404; uő, in: Die Langobarden 256–282; O. von Hessen, Die langobardische Keramik aus Italien. Wiesbaden, 1968; K. Simoni, Vjesnik Arheološkog Muzeja u Zagrebu 10–11(1977–78), 209–233.

Bóna István

Langobard csontművesség Telepásatások hiányában a gótokéhoz (Bîrlad), a frankokéhoz (Huy), a türingekéhez (Quenstedt, Naumburg) és a gepidákéhoz (Tiszafüred, Bihar) hasonló csontfaragó-fésűs műhelyekre eddig nem sikerült ráakadni. Emlékeit sírokból ismerjük. Túlnyomórészt fésűsmesterek alkotásai, különböző helyekről és időből, részben vándorkereskedők útján elterjedt árucikkek, részben helyi munkák. A langobardok Pannonia Primában és Valeriában általában nem vették át az itt talált germánok és rómaiak vagy a szomszédos gepidák késő római eredetű kétsoros sűrűfésűit, emiatt ezek ritkaságnak számítanak (Maria Ponsee 81., Schwechat 16., 35., Bezenye 53., Szentendre 35., Tamási 26., Keszthely 6.). A Hegykő-csoportban jóval gyakoribbak, díszes vagy sima fogvédő csonttokkal (pl. Hegykő 34., Nikitsch 2.). Saviában, ahol jelentékeny római–germán lakosságra települtek, a kétoldalas sűrűfésű marad az uralkodó típus (Kranj/Krainburg).

A Cseh–Morvaországba, majd onnan Pannoniába benyomuló langobardok merőben új fésűformát honosítottak meg vagy alakítottak ki, mondhatnók a mai fésűk közvetlen elődjét. Általánossá válnak az enyhén ívelt hátú egyoldalas fésűk, a nőknél rövidebbek (10-12 cm hosszúak), a férfiaknál jóval hosszabbak (15-25 cm hosszúak). Igazán jó állapotban csak azok maradtak meg, amelyeket bronzszögecsekkel fogtak össze. Többségük díszítetlen, legfeljebb a fogólemezt körbehornyolták. Egyes fésűsmesterek sűrűn alkalmazott pontkörökkel vagy pontkörrel kombinált háromszögekkel díszítették a hosszú férfifésűket (Mannersdorf, Vörs, Szentendre, Tamási, különösen szép és nagyméretű Rácalmás 1., 10., 20.), a rövid női fésűkön néha kör-kör dísz is előfordul (Szentendre 29., 33.). Jól követhető az Itáliában gyakorivá váló, nagyméretű, fogólemeze két felső szélén madárfejjel díszített fésűk pannoniai kialakulása is, az egyszerűektől (Kajdacs 23., Maria Ponsee 53.) a bonyolultabbakon át (Hauskirchen 8., Neuruppersdorf 19., Kranj 35., Rifnik 41., Tamási 42.) egészen az itáliaiakkal egyenrangúakig (Veszprém-Jutas 196., Kranj 320.). Eddig egyedülálló egy kisméretű szakállfésű (Szentendre 9.).

A meroving művelődésben otthonos agancsból faragott tarsolyborító koronglemez ritka. Szépen díszített, ovális példája van Bezenyén (73.) és Hegykőn (72.), sajátos, lyukas korong változatát is Hegykőről (12.) ismerjük. Hegykőn ismeretlen rendeltetésű téglalap alakú csonttok is előkerült, s csak a Hegykő-csoportra jellemzők a faragott csonttubusok (Nikitsch/Füles, Fertőszentmiklós). Egy átfúrt madárlábszárból faragott hajtű Tamásiban unikum, nem kizárt, hogy földről felszedett őskori készítmény. A pannoniai langobard csontművességnek jelen ismereteink szerint tehát csak praktikus, viseleti készítményei vannak. Valószínűleg külhoni (frank vagy alamann) mesterek alkotásai a Keszthely-Fenéki utcai nemesasszonyi temetkezés (2. sír) mellől származó tízszögű prizma alakú, díszített felületű tégely s ugyanonnan egy ékszeres ládikát borító csontlemezek – hasonló ékszeresládika a nassaui Weilbach 29. sírjából ismert.

Irod.: A Meroving-civilizáció népi csontművessége feldolgozatlan. A fésűkről és tarsolykorongokról legutóbb: U. Koch, Das Reihengräberfeld bei Schretzheim I. Berlin, 1977, 81, 91. A csontládikához: H. Schoppa, Die fränkischen Friedhöfe von Weilbach. Maintaunskreis. Wiesbaden, 1959, 27–28.

Bóna István

Langobard szalagfonat Téves művészettörténeti fogalom, mivel a fonást utánzó szalagfonat-ornamentika a késő antik–mediterrán művészetben alakult ki s vált népszerűvé. Tény viszont, hogy a délre hatoló germán népek közül elsőnek a pannoniai langobardokhoz jut el, s fibuláikon egyszerű, kétszálas (Steinbrunn/Büdöskút 9.), bonyolult, többszálas (Kápolnásnyék 1., Várpalota 19.) és klasszikus, sok szálból font bizánci változatban (Szentendre 56.) tűnik fel. A 7–10. századi itáliai kőfaragó művészetben uralkodóvá váló „langobard” szalagfonat azonban nem fibulákról vagy éppen langobardoktól származik, hanem a késő antik italo-bizánci művészetben textiliák nyomán válik népszerűvé. Egész Itáliában, tehát a Langobard Királyságban is.

Bóna István

Langobard–gepida kapcsolatok Az 510 után Pannoniába benyomuló langobardok, a Duna bajorországi szakaszától eltekintve, keleti germán (gót) nyelvű népek közé ékelődtek be (rugiak, herulok, osztrogótok, szkír maradványok, gepidák). Az egyetlen kivétel az ófelnémet nyelven beszélő pannoniai szvébek voltak, akikkel a langobardok – lévén maguk is „szvébek” – rokon dialektust beszéltek, s gyorsan összekeveredtek. E langobard/szvéb dialektus későbbi, itáliai állapotát a kutatás jelentős része a híres Hildebrandsliedben megőrzött nyelvhez tartja közelállónak. A nyelvi nehézségek, egymás meg nem értése (vagy rosszul értése) amúgy is bizalmatlanná tette egymás iránt a két népet, ehhez járult a langobardok váratlan és túlságosan is sikeres előretörése a Dunáig. Hatására a gepidák korábbi, Duna–Tisza közi telepeiket visszavonták a Tisza völgyébe, a két folyó köze egészen 567-ig lakatlan határzónának számított. Érdekellentéteik egyelőre nem lévén, valóságos összezördülésekre mégsem került sor. A tudatos itáliai történelemhamisítások közé tartozik az átdolgozott Origo gentis langobardorum állítása, hogy a Wacho-puccs elől a gepidákhoz menekült Hildigis miatt a két nép között kezdettől fogva ellenséges lett volna a viszony: az Origo gentis langobardorumban ábrázolt helyzet nem 510, hanem csak 547 után alakult ki. Az 566/67. évi nagy háború előtt a langobardok és a gepidák között csak egyetlen egyszer került sor tényleges, véres ütközetre, 551-ben az „Asfeld”-en, s ez éppúgy, mint az 566. évi háború a Nyugat-Szerémségben, Cibalae (Vinkovci) és Sirmium között zajlott le. Ezt is békeszerződés és 15 éves béke követte – hamis tehát az a történelmi torzkép, amely Paulus Diaconus és az Origo gentis langobardorum nyomán a két nép szinte „állandó háborúit” kívánja ábrázolni. Éppen ellenkezőleg, a kezdeti feszültség feloldódását igazolja Wacho dinasztikus érdekű házasságkötése Elemund gepida király lányával, Ostrogothóval (535 körül). A gepida hercegnő neve a langobard forrásokban Austrigusa-ként szerepel, tükrözve a gót név ófelnémet kiejtését (vö. Odoaker is Audovachar langobardul), s a- végződésűre változtatott nőnemű alakját (amiként a gep. Rosmund-ból is Rosemunda lett a langobard nyelvben). Magát a gepida nevet is Dzivido-Dzsivido formában hallotta, illetve írta át hímneműre a langobard (vö. az észak-itáliai „Gepida” falvak Zibedo-Zebedo-Zevido nevével).

Nehezebb kérdés, hogy a dinasztikus, tehát politikai-szövetségi kapcsolatokon túl népi kapcsolatokra is sor került-e a két nép között, erről – történeti adatok híján – a régészet nyújt némi felvilágosítást. Az egyértelmű, közvetlen langobard–gepida kapcsolatokra utaló adatok, leletek száma meglepően gyér. Eltekintve természetesen az azonos korszakból és a mindkét népre kiterjedő meroving civilizációból adódó viseleti (pl. ovális öntött bronz öv-, csizma- és tarsolycsatok itt is ott is), s fegyverzeti hasonlóságoktól, bár ezek sem számottevők. Mi több: a Gepidia területén kimutatható, dániai, dél-svédországi, türing, frank, valamint a magától értetődően közvetlenül szomszédos osztrogót kapcsolatokat igazoló ékszerek (fibulák, csatok), övdíszek (díszövek) és díszfegyverek feltűnően különböznek a langobardok és a szóban forgó népek közti kapcsolatok emlékeitől, vagyis közvetlen, avagy a langobardokat megkerülő közvetett más útvonalakról és viszonyokról tanúskodnak.

Gepidák jelenléte a pannoniai langobardok körében egyelőre nem igazolható, gepida készítmények beáramlása sem. Az egyetlen gepida műhelyben készült fibulatöredék (Csákvár), langobard viseleti

együttesben, langobard fibulával együtt került elő, s fordítva sem jobb a helyzet. Egész Gepidiából egy szintén töredék fibulamaradványon kívül (Szentes-Berekhát B 43.) csak egyetlen ép langobard ékszer ismert, egy pannoniai korábbi típusú S-fibula (Szőreg XI.). Valóságos langobardok (valószínűleg Risiulf Wacho elől menekülő néhány híve) csak Gepidia északnyugati peremén, Kiskörén mutathatók ki, itt a 43. sírban két korai Elba-vidéki típusú lándzsa volt, s hogy ezek nem zsákmányolt fegyverek voltak, azt az 1. sír cseh–morvaországi típusú (vö. Várpalota 5. sír) langobard fazeka és ékvéséses díszítése igazolja. Más, későbbi, langobard lándzsák (Hódmezővásárhely-Kishomok 96., Kumanovo) a harci zsákmányok közé tartoznak.

Az ékszer- és fegyverművesség területén kimutatható elzárkózással ellentétben biztosan megállapítható a langobard csontművesség alkotásainak, az új típusú, hosszú, egyoldalú fésűknek az eljutása Gepidiába (Szentes-Berekhát 66., 68., Hódmezővásárhely-Kishomok 73., Szolnok-Szanda 68., 82.), ezek kereskedelmi áruk voltak, amelyeket a gepida fésűsök nyomban utánozni kezdtek. Általában kisebb méretű, rövidebb utánzataik széles körben elterjedtek, ha nem is váltak gyakorivá.

A kétségtelenül „divatcikknek” számító fésűktől eltekintve a két nép egymástól való elzárkózása egyedülálló a Meroving-kori Európában. „Felülről” nézve a különállást feloldani látszik a 6. század középső harmadától mindkét népnél uralkodóvá váló „új fazekasság”, a bepecsételt (a korszak végén befésült hullámvonalas is) díszítésű, körte és gömbölyded alakú csuprok és kiöntőcsöves fazekak egyidejű elterjedése. Emögött azonban mindkét népnél az 530-as évek végén, 540-es években meghódított Savia, Pannonia Secunda és Dacia Ripensis helyi, késő antik fazekasságának hatását kell keresni, amely kezdettől fogva – minden látszat ellenére – eltérően és sajátosan jelentkezik a két népnél, a langobard és gepida bepecsételt keramika a valóságban jól megkülönböztethető egymástól (szín, technika, minták, mintafűzés stb.), „langobard” stílusú gepida bepecsételt edény éppúgy alig fordul elő Gepidiában (Békésszentandrás, Szarvas), amiként „gepida” stílusú edény a pannoniai langobardoknál (Szentendre 35.). Megtévesztő lenne arra hivatkozni, hogy háromszor annyi lelőhelyen tízszer annyi kiöntőcsöves korsó ismert Gepidiából, tehát a langobardoknál gepida árunak vélni őket. A gepida előfordulások zömét egyrészt a langobardoknál egyelőre nem ismert telepleletek teszik ki, másrészt mindkét területen ismertek a fazekasműhelyek is (Törökszentmiklós, illetve Gyönk környéke). Arról, hogy az „új fazekasság” mindkét népnél al-dunai–Száva-vidéki hatásra terjedt el, a vele együtt északra eljutó bordás-árkolt provinciális csuprok, fazekak tanúskodnak, az utóbbiak Gepidiában általánosan elterjedtek, de megtalálhatók langobard sírokban is (Szentendre 25., Kajdacs 5., 9., Tamási 44.). Az általános bizánci provinciális hatást támogatják a fazekakkal egy időben északra jutó áttört szorítólemezes ún. Sucidava-típusú bizánci bronzcsatok, amelyek korábban kétségbe vont 568 előtti – Iustinianus kori – elterjedését ma már hiteles gepida (Szentes-Nagyhegy 29., Hódmezővásárhely-Kishomok 65., 106., Szőreg V., 103., Pécska) és langobard (Tatabánya, Kranj) sírok igazolják, a 6. század első felében dalmáciai gót–római temetőben is előjön (Knin-Greblje 95.).

Irod.: gepida fazekasság: Cseh J., Gepida fazekas kemence Törökszentmiklóson. ArchÉrt 117(1990), 223–240; M. Popović, Svetin’a, novi podaci o rannovizantijskom Viminacijuma. Starinar 38(1990), 1–37; K. Simoni, Dva priloga istraživanju germanskih nalaza seoba naroda u Jugoslaviju. VAMZ 10–11(1977–1978), 209–233.

Bóna István

Hegykő-csoport A Fertő (Neusiedler)-tótól nyugatra és délre, az egykori Sopron megye (ma Soproni és Kismartoni/Eisenstadti kerület, A) és a vele közvetlenül határos Lajta menti Alsó-Ausztria területén zártan jelentkező langobard kori népesség. Központja Sopron, a római Scarabantia, amelynek falai közt a 6. században még keresztény római lakossággal s talán római püspök, Vigilius jelenlétével is lehet számolni, Sopron belvárosából ismert a Hegykő-csoport S-fibulája. A Hegykő-csoport névadója a csaknem teljesen feltárt hegykői temető, további 9–29 síros, jelentősebb temetőrészletei Nikitschben

(Füles), Steinbrunnban (Büdöskút), Grosshöfleinben (Nagyhöflány), Mannersdorfban és Fertőszentmiklóson kerültek elő, egyes sírok Bruckneudorfban (Királyhida), Sieglessben (Siklós) és 2-3 sír Sommereinben. A Hegykő-csoport sírjai dombhátakon, hosszan elnyúlva, sűrű csoportokban helyezkednek el, nem nagy méretűek – emiatt a lándzsacsúcsok a sírgödrön kívül, a fej felőli sírvégbe döfve kerülnek elő – és nem mélyek. Csak deszkából ácsolt koporsókat használtak. Az eltemetettek közt számos összekulcsolt kezű keresztény és szegényes mellékletű szolga található, ezeknél 6. századi alpesi-római bronz ékszerek (fülbevalók, gyűrűk, csatok, öntött-áttört övdíszek), illetve vas karperecek fordulnak elő. Az edénymelléklet nagyon ritka, mindenkor korongolt – köztük 6. századi, fenékbélyeggel megjelölt alpesi-római típusok is –, s többnyire csak kereszteletlen gyermekek sírjában található.

A Hegykő-csoport germán vezető rétege fegyverzetében (kard, lándzsa, pajzs pajzsdudorral), ékszereiben („ötujjas” fibulák, korong- és madárfibulák) és csontfaragványaiban (fésű tokkal) Duna-völgyi alamann–frank készítmények gyakoriak, ezek egy része valószínűleg még a langobard hódítás előtt került az alapnépességhez. Kimutathatók a pannoniai langobard ékszerművesség hatásai is (langobard fibulák utánzatai, utánérzései), de jelentősek a helyi Odoaker–Rodulf korszak (476–509) ékkődíszes ötvösségének hagyományai is. Germánoktól is viselt késő antik ékszerei (stylus tűk, kulcsgyűrűk, poliéder díszes bronz fülbevalók, bronz karperecek) az 5–6. századi alpesi–dalmáciai római provinciális művelődésből származnak, beleértve a csattüskéjük pajzsdíszén mélyen bevésett keresztekkel „hitvallóvá” tett ovális bronzcsatokat.

A Hegykő-csoportot nehéz meghatározott népességhez kötni. Germán rétegként egyaránt szóba jöhetnek a langobardoktól áttelepített Duna fölötti rugiak, ugyanonnan és Pannoniából herulok, míg az osztrák kutatás pannoniai szvébeket sejt bennük. Keleti germán jellegzetességeik inkább az előzőek mellett szólnak, kivált a Hegykő-csoport rokonsága az 512 után Pannonia Bassiensisben létesült kelet-szerémségi kormandin-jakovói herul temetővel.

A Hegykő-csoport népe az exodus idején a langobardokkal Itáliába költözik, nyomai Friaulban mutathatók ki, Cividale-Cella temetője pl. jórészben velük hozható kapcsolatba.

Irod.: Bóna I., Die pannonischen Grundlagen der langobardischen Kultur. In: Problemi della civiltà e dell’economia longobarda. Milano, 1964, 86–88; uő, I Longobardi e la Pannonia. In: La civiltà dei Longobardi in Europa. Roma, 1974, 245–250; H. Adler, in: Germanen, Awaren, Slawen in Niederösterreich. Wien, 1977, 80–81, és uő, in: Die Zeit der Völkerwanderung in Niederösterreich. St. Pölten–Wien 1979, 53–54; P. Tomka, Das germanische Gräberfeld aus dem 6. Jahrhundert in Fertőszentmiklós. Acta ArchHung 32(1980), 5–30.

Bóna István

Germán 1. stílus a Kárpát-medencében A klasszikus északi (ún. Salin I. stílus) germán 1. stílus Dél-Skandinávia és Észak-Németország germán népeinél alakult ki az 5. század második felében. Alapmotívumai, technikája a Nyugatrómai Birodalom késői, ékvéséses bronzainak művészetére nyúlnak vissza, germán emlékei ezüstből-bronzból készült használati tárgyak: fibulák, kardmontírozások, lószerszámdíszek ornamentikájaként tűnnek fel. Az 1. stílus motívumai a szimmetrikusan komponált, elnyúlt testű vagy guggoló-kuporgó, tátott szájú, nagy karmú szörnyállatok, valamint a madárfejek, emberfejek és „állatemberek”. A motívumokat gyakran szervetlenül illesztik össze, pl. állati karmokat és fejeket vagy állatlábakat és emberi testrészeket. A kompozíciók száma emiatt a kevés motívum ellenére is szinte végtelen.

A Kárpát-medencében pontusi germán és hun hatásokra az 5. században a germán 1. stílustól független polikróm (színes ékkövekkel tarkított) állatstílust alkalmazták az ékszereken és fegyvereken. Motívumai

az állat (vadkan, ragadozó madár)-fejek és emberi maszkok, amelyekhez késő római eredetű, mélyen vésett spirál- és meanderornamentika járul (Gáva, Zsibót-Domolospuszta, Répcelak, Bácsordas stb.), ez a helyi – dunai – polikróm állatstílus tovább él a 6. században is (pl. gepida sasfejes csatok: Szolnok-Szandaszőlős, Szentes-Nagyhegy, Maroscsapó, Szamosjenő). Olyannyira tovább él, hogy a gepidáknál soha nem alakult ki önálló germán 1. stílus. Az északi germán 1. stílus Gepidiába eljutott ékszerei (B stílusú fibula: Szentes-Nagyhegy 84. sír, díszcsat: Gyula) vagy kontinentális fibulái (Szolnok-Szandaszőlős 124. sír, Augusta [Bulgária]), aranybrakteátái (Debrecen környéke) egytől egyig észak-európai – jórészt dél-skandináviai – készítmények, amelyek az elmúlt évek művészeti elméleteivel szöges ellentétben semmiféle hatást nem gyakoroltak a Duna-vidék germán művészetére.

Gyökeresen más a helyzet a langobardoknál, akik maguk is az 1. stílus szülőföldjéről származtak, s éppen a stílus születése idején vándoroltak több hullámban délre. Ők készen hozták magukkal a germán 1. stílust, olyan tisztaságban, amely velük egy időben Európa egyetlen más délebbi területén sem található meg. Az északi állatstílus prototípusa az ezüstöt vagy ezüstalapon ónberakást (niello) kedvelő Nydam-stílus, amely Északon 475 után lép fel. Közvetlenül a Nydam-stílushoz kapcsolódnak a veszkényi lószerszámdíszek ragadozó-madár, ember- és állatfigurái, amelyek stílusfejlődésre nézve megelőzik az ausztriai Hauskirchenben újabban talált hasonló, de már 1. stílusú lószerszámdíszeket. Eredeti északi készítmények a várpalotai, šaraticei és poysdorfi arany brakteáták állatfiguráikkal, szalag állataikkal, mitológiai alakjaikkal. Mellettük a pannoniai langobardoknál beköltözésüktől fogva jelentősek a helyi polichrom-állatstílus hatásai. Köztük olyan remekművek, mint a hegykői 18. sír „Hegykő-típusú” fibulapárja és az összes pannoniai langobard S-fibula típus (két ellentétesen összetett madárfejből-madárnyakból komponált, rekeszekben piros kövekkel díszített brossok), amelyek a polichrom-állatstílusban gyökereznek. Az 1. stílus motívumai először részletekben tűnnek fel, combok és karmok fibulák félkörlemezén (Svetěc, Szentendre 29.), nyakak és fejek, türing hagyományú fibula testén (Lužice). A stílus teljes állatfigurái csak ezután jelennek meg.

Az 1. stílus legkorábbi jól datálható lelete Közép-Európában az erfurt-gisperslebeni hercegnői sír ivókürtjén 525–531 közé tehető. Ebből következik, hogy csak a Duna északi oldaláról átköltöző második langobard hullámmal lépnek fel Pannoniában a klasszikus 1. stílus teljes állatfigurái. Korai, sajátosan „pannoniai” emléke a bezenyei 8. fibulapár, amelynek nincs Itáliában megfelelője és folytatása. A germán 1. stílus kiemelkedő langobard alkotása a kajdacsi 2. sír fibulapárja, az utóbbi gyengébb változata a tamási 6. sír fibulapárja, elrontott változata a gyönki 1. sír fibulája. Valamennyinek ismertek itáliai párhuzamai, részben még pannoniai készítmények. Mellettük megjelenik a csaknem értelmetlen részletekből álló „szalag-állatstílus” (Fertőszentmiklós 9., Tamási 7., Szentendre 54. stb.), amely a 2. állatstílus egyik előfutára. Az egész germán állatstílus – kivált itáliai továbbfejlődése – szempontjából döntő jelentőségű, hogy Pannoniában lép fel lószerszámon (Veszkény), fibulákon először az egyszerű szalagfonat (Steinbrunn/Büdöskút 10.) és bonyolultabb változata (Várpalota 19., Kápolnásnyék 1.), illetve a klasszikus 1. stílusú fibulákon a bizánci–mediterrán szalagfonat (Szentendre 56.), amely utóbb Itáliában meghatározó jellegű művészi motívummá válik.

Germán 2. stílussal díszített fibula nem került elő a Kárpát-medencében(!), a Pannoniában kifejlődő langobard 1. stílus Itáliában 600 körülig él.

Irod.: B. Salin, Die altgermanische Thierornamentik. Stockholm, 1904, 19352; G. Haseloff, Salin’s Style I. Medieval Archaeology 18(1974), 1–15; H. Roth, Die Ornamentik der Langobarden in Italien. Bonn, 1973; Bóna, A középkor hajnala; G. Haseloff, Der germanische Tierstil. Seine Anfänge und der Beitrag der Langobarden. La civiltà dei longobardi in Europa. Roma, 1974, 361–386; uő, Kunststilen des Frühen Mittelalters. Stuttgart, 1979; uő, Die germanische Tierornamentik der Völkerwanderungszeit Bd. I–III. Berlin–New York, 1981; uő, Bild und Motiv im Nydam-Stil und Stil I. In: Zum Problem der Deutung frühmittelalterlichen Bildinhalte. Sigmaringen, 1986, 67–110; uő, Gli stili artistici altomedioevali. Firenze, 1989.

Bóna István

Avar kori 2. stílus A germán 2. stílus nem az északi 1. stílus szerves továbbfejlődése. Északra délről jut fel, másodlagosan. Lényege: szalagszerű állatfigurák kompozíciói: egy vagy több szálból fonott szalagra felbontott, különbözőképpen összefont-összeszerkesztett szalagállat-figurák, amelyeknek igazán jól felismerhető testrészei csak a fej, a karmok és a lábak. A stílus – mai ismereteink szerint – az 1. germán stílusból és a hozzá kapcsolódó szalagornamentikából, valamint a különböző mediterrán szalagkompozíciókból az 590-es években Itáliában alakult ki, de onnan rövidesen eljut a kontinens belsejébe és északra is. Európai virágkora a 7. század első fele (klasszikus 2. stílusú ékszerek datálva: a Theodelinda–Adaloald-szarkofágból [†626] és Arnegundis frank királynő sírjából, aki I. Dagobert [622–638] korában élt). Itáliában és Galliában – néhány, mindenkor ezüstberakásos (tausírozott) vas övkészlettől (Castelli Calepio, Trezzo sull’Adda, Cividale-San Stefano) eltekintve – a stílus elsősorban ékszereken: ezüstfibulákon, dísztűkön, aranykereszteken, ereklyetartókon szerepel. Északon ugyanezen tárgyak mellett általános dekorációvá válik, amely bármely tárgyat elboríthat. Máig megoldatlan a germán 2. stílus szerves beépülése a korai avar művészetbe – pedig már a legrégebben talált avar fejedelmi lelet (az ún. Jankovich-aranyak) csatját, szíjvégét, övdíszét ez az ornamentika borítja, nyeregverete is 2. stílusú állatszörny. Az avar kori 2. stílus keletkezése két alapból tápálkozik: 1. a mediterrán szalagfonat-ornamentikából, amely 568 után ugyanúgy beépült az avar művészetbe, mint a langobardba, 2. az Avar Birodalomba eljutó eredeti germán készítményekből (frank–alamann–bajor tausírozott övdíszek: Környe és korongbross: Kölked), amelyek állatfigurái szintén szervesen beépültek az avar művészetbe, mivel közel álltak az avar hitvilághoz. E két alapból, kezdetben langobard, bajor, frank ötvösök közreműködésével, 600 utántól önálló avar kori 2. stílus születik. Gyökeresen eltér a germán előképektől abban, hogy az Avar Birodalomban szuverén módon alkalmazták: az avar férfiviselet kis- és nagyszíjvégein, csatjain, övdíszein, lószerszámain, kardveretein. Női ékszereken ritka, néhány lemezgyűrűt, széles lemezkarperecet, hajtűt lehet csak említeni (Fenékpuszta, Mezőbánd, Környe, Zamárdi). Az önállóság legfontosabb bizonyítéka a szalagállatok testén következetesen alkalmazott fogazás, amely a nyugat- és észak-európai germán királyságok 2. stílusú készítményein nem fordul elő, keleti, Pontus-vidéki szórványos feltűnése pedig kifejezetten avar hatás. Az állatküzdelmeket jelképező, ázsiai eredetű fogazás az Avar Birodalomban kötelező a 2. stílus állatfiguráin, esetenként a stílustól független ornamenseken (korongfibulák, lófibulák) is. Vagyis a gyökeresen másféle felhasználás és rendeltetés mellett az avar kori 2. stílust éppen a fogazás avatja jellegzetesen avarrá.

Arról, hogy a fogazott avar kori 2. stílus szervesen beépült a korai avar művészetbe, az ötvössírok (Fönlak, Kunszentmárton, Adony) préselőmintái és a sorozateljárással préselt övdíszek (Nagymányok, Gátér, Budapest-Csepel, Halimba stb.) tanúskodnak. Valójában azonban a stílus ránkmaradt legszebb emlékei technikailag is különböznek az általános korai avar gyakorlattól. Többségük vaskos öntött ezüst- és bronztárgy (szíjvég, övdísz) vagy vastag lemez, amelyeket motívumaikkal együtt formában öntöttek, majd utánvéstek s gondosan aranyoztak. Az így előállított 2. stílusú emlékek súlypontja a Dunántúlon volt, de elszórtan a Tisza-vidéken és Erdélyben is előfordulnak.

Mivel az avar kori 2. stílus emlékei, kivált az öntöttek 70-80%-ban új ásatásokból (Zamárdi, Kölked, Budakalász) származnak és közöletlenek, stílusjegyek szerinti csoportosításuk, finomításuk még a jövő feladata. Jelenleg két fő csoport választható szét: 1. teljes értékű, kivitelezésükre nézve is klasszikus 2. stílusú motívumok, amelyeken a csőrös fejek és a karmos lábak uralkodnak (Jankovich-aranyak, Zamárdi, Káptalantóti stb.), 2. szalagkompozíciók, amelyeken az állatfejek és karmos lábak már nem, vagy csak csökevényesen ismerhetők fel (Várpalota, Madaras, Fönlak, Halimba, Mártély, Gátér, Baráthely, Környe, Káptalantóti, Zamárdi). Az előző – tiszta II. B stílus – számtalan variációjával a 7. század első felére jellemző, míg a 2. csoport – még az előzővel párhuzamosan kialakulva – tovább él a 7. század második felében is (Igar, Kiskassa stb.). A 670/680 után az Avar Birodalomban fellépő új, keleti eredetű szalagfonat-stílusnak nincs köze sem a germán, sem az avar kori 2. stílushoz, sem pedig a mediterrán művészethez.

Irod.: Fettich N., Az avarkori műipar Magyarországon. Budapest, 1926; uő, Adatok az ősgermán állatornamentumok II. stílusának eredetkérdéséhez. ArchÉrt 43(1929), 68–124; M. Nagy, Frühawarenzeitliche Grabfunde aus Budapest. Bemerkungen zur awarenzeitlichen Tierornamentik. In: Popoli delle Steppe: Unni, Avari, Ungari. Spoleto, 1988, 373–407; H. Roth, Stil II. – Deutungsprobleme. In: Zum Problem der Deutung frühmittelalterlichen Bildinhalte. Sigmaringen, 1986, 111–128; H. Bott, Bemerkungen zum Datierungsproblem awarenzeitlicher Funde in Pannonien. Bonner Jahrbücher 176(1976), 201–280.

Bóna István

Avar–langobard kapcsolatok Bajan kagán és avar serege az Alboin langobard királlyal kötött, a langobard királynő, Chlodoswintha és testvére, Sigisbert frank király által közvetített 567. évi szövetségi szerződés következtében jutott a Kárpát-medencébe és Gepidia birtokába. Az avar inváziós sereg ellátását Alboin a langobard állatállomány tizedével biztosította. 568-ban Alboin új – Bizánc ellen irányuló avar–langobard szerződés keretében adja át az avaroknak Pannoniát. Az 580-as években az itáliai anarchiát kihasználva Maurikios bizánci császár (582–602) kormányzata az avarok elleni támadásra igyekszik megnyerni Foroiulium langobard hercegeit, háborúra azonban nem kerül sor. Nem, mivel az újból megszilárdult langobard központi hatalom és Agilulf király (591–616) 592-től szövetkezik („békét”, „örök békét” köt) Bajannal. A Bizánc ellen irányuló szövetséget 594-ben megújítják, ekkor Agilulf hajóépítő ácsokkal támogatja Bajant. Utódjával nemcsak megújítja Agilulf a szerződést, hanem még politikai támogatására is rászorul: egy Galliába küldött avar követség közvetít a langobardok és a frankok között (602). A kagán ugyanebben ez időben avar és szláv csapatokkal segíti Agilulfot a ravennai bizánciak ellen, először Isztriában, majd Cremona és Mantua ostrománál és bevételénél (602/603). A több évtizedes szövetségi viszonyt az avarok Foroiulium (Cividale) elleni váratlan támadása árnyékolja be, bár távolról sem kizárt, hogy a Gausus nembeli hercegek elleni büntetőhadjárat hátterében a langobard központi hatalom, Agilulf és Theodelinda veje, az új király, Arioald (626–636) állott. A hadjáratra Agilulf, majd fia, Adaloald uralkodása idején nem kerülhetett sor, valószínű időpontja a konstantinápolyi kudarcot követő második esztendő (628), s biztos, hogy Dagobert frank király uralkodásának (622–638) első felében történt. A támadás mélyen bevésődött a foroiuliumi langobardok emlékezetébe és legendáiba, mesés, kiszínezett emléke a Beneventumba átkerült Gausus hercegek körében is tovább élt. Az avaroktól Pannoniába hurcolt (utóbb megszökött) foglyok között volt Lopichis, Paulus Diaconus dédapja is. 662-ben az avar kagán szívesen fogadja Perctarit elűzött langobard királyt, s esküvel ígéri, hogy megvédelmezi. Perctarit utóbb önként tér vissza Itáliába, s nem Grimuald király fenyegető nyomására (így Paulus Diaconus, Historia langobardorum), hiszen ebben az időben az avarok voltak az erősebbek. 664-ben az avarok Grimuald kérésére és pénzéért verik le Foroiulium lázadó hercegét, Lupust. A nagy belső átalakulás után sokáig nem hallunk avar–langobard kapcsolatokról. Liutprand király (712–744) halála után érdemeként emelik ki, hogy az avarokkal megőrizte a békét, ez célzás lehet a 741. évi avar–bajor összecsapásban tanúsított semlegességére. Utóda, Ratchis 746. évi törvénykönyvében a langobard királyság azon szomszédai közt szerepel Avaria (először e néven!), ahová csak királyi engedéllyel lehet utazni.

Nagy Károly hódító háborúi idején közeledik ismét egymáshoz a két hatalom. Rotgaud 776. évi sikertelen felkelése után az avarok menedéket nyújtanak üldözött langobard főuraknak (ld. alább Aio), Itália elleni avar támadásra azonban – egyes karoling évkönyvekben szereplő utólagos hamis vádakkal ellentétben – nem került sor. Éppen ellenkezőleg, az Avar Birodalom elleni 791. évi karoling hadjárat Isztria irányából indult meg, 795 őszén Erik foroiuliumi frank herceg és frank lovassága hatolt be Avarországba, 796-ban Pippin, Langobardia királya frank–langobard serege kényszeríti hódolásra a kagánt. E sereggel megy Pannoniába Paulinus aquileiai pátriárka is. Pippin hadjárata idején kér kegyelmet az avarok közt élő Aio (Agio) langobard főnemes, akinek 799-ben Nagy Károly visszaadja itáliai birtokait.

A közel két és fél évszázados avar–langobard kapcsolatok régészetileg egyelőre alig értékelhetők. Az avar uralom alatt visszamaradó pannoniai langobardokra nincs adat. A langobard Észak- és Közép-Itáliában néhány kopjacsúcson, zablán és övdíszen kívül nincs korai avar készítmény, s egyáltalán nincs késő avar öntött díszítmény, ugyanakkor a lószerszámozásban mindvégig általános avar hatás tükröződik. Még részben közöletlenek a Beneventumi Hercegség területén fekvő Moliseben Campochiaroban talált avar jellegű lovas sírok és női temetkezések avar típusú ezüst és arany fülbevalókkal, ezek valószínűleg a Grimualdtól betelepített bolgár menekültekkel hozhatók kapcsolatba. A korai avar temetőkben előforduló „germán” típusú bronz és ezüst övdíszek „nemzetközi” divatcikkek voltak, langobard eredetük legfeljebb valószínű. Itáliai-alpesi langobard kori készítmények viszont a korai avar temetőkben, főleg Pannoniában gyakori szögecses bronz övdíszek, amelyek Alpok-vidéki áttételes kapcsolatokra utalnak. Néhány, a keszthely-fenékpusztai Horreum-temetőben talált ékszert (paragrafus és ló alakú fibula) leszámítva – amelyek mögött Itáliából beköltözött vagy áttelepített langobardokkal is lehet számolni – a korai avar temetők „langobard” fibulái (Bóly, Keszthely-Városi temető), ezüstkeresztjei (Zamárdi stb.) az italo-langobard készítményeknek csupán helyi utánzatai. Bizonytalan az is, hogy avar temetők üvegserlegei és ritonjai, talpas bronztálai, tausírozott vasszékei italo-bizánci vagy közvetlen bizánci készítmények-e. Az egyetlen mélyreható itáliai langobard hatás az avar kori 2. stílus kialakulásában és elterjedésében nyilvánul meg.

Irod.: Az itáliai langobard–avar kapcsolatokról 746-ig: PD HL II. 9–10, IV. 4, 11–12, 24, 28, 37, 51, V. 2, 19–21, VI. 58; Ratchis leges 9. V. A Pannoniából Itáliába került bolgárokról: Fredegar, Chron. IV. 72. A 776–796 közti eseményekről: Bóna I., Nagy Károly nyomdokain. Évezredek hétköznapjai. Budapest, 1973, 141–163. Itáliai langobard ékszerek avar temetőkben: ld. Langobard fibulák és Langobard ékszerek fejezet. Grimuald beneventumi bolgárjairól: I. Bóna, Das erste Auftreten der Bulgaren im Karpatenbecken. Studia Turco-Hungarica V. Budapest, 1981, 97, 105–107; régészeti nyomaikról: V. Ceglia – B. Genito – S. Bökönyi, Conoscenze 4. Campobasso, 1988, 31–75.

Bóna István

* * *

Bezenye-Paprét (Lajta-hansági gazdaság, a német–osztrák szakirodalomban Pallersdorf néven is, Győr-Sopron-Moson megye) 1885-ben itt tárta fel Sőtér Ágost az első magyarországi langobard temetőrészletet (67 sír), amelyet azonban 70 évig sokkal későbbre kelteztek. 1964-ben sikerült a temetőt teljesen feltárni (78 sír), régi temetőtérképének egy részét is fellelni. Az eredetileg mintegy 90 síros temetőt a pannoniai korszakban (510–568) mindvégig használták. Kiemelkedő lelete a 8. női sír fibulapárja, amelynek hátára germán rúnaírással langobard női nevek: Arsipoda és Godahi(l)d vannak bekarcolva, valamint a 17. sír Odoaker kori, Apahida–Domagnano-stílusban készült prelangobard arany madárfibulája.

Irod.: Sőtér Á., ArchÉrt 13(1893), 210–222; Bóna I., Acta ArchHung 7(1956), 191–193. Az új ásatás: ArchÉrt 92(1965), 238 (Bóna I.).

Bóna István

Fertőszentmiklós-Szereti-dűlői homokbánya (Győr-Moson-Sopron megye) 1971-ben egy elbányászott Hegykő-típusú temető egyik sírcsoportjának utolsó 7 sírját sikerült itt megmenteni (Gömöri J.). A temetkezések koporsóban történtek, s részben bolygatottak voltak. Az A és 4. sírból „ötujjas” frank fibulák kerültek elő. Kiemelkedő jelentőségű volt a 9. sír a germán 1. stílus elemeivel is díszített ún.

Podbaba–Schwechat-típusú fibulapárral, amelyről ezüstlemezekkel kivert szalag csüngött le, nagy, színes üveggyöngyökből álló nyaklánccal, amelyről egy- és kétfejű aranyrekeszes madárcsüngők függtek le, egy ritka S-fibulával s egy csonttubus töredékével. Az egyetlen – korongon készült – edény az A sírból került elő.

Irod.: P. Tomka, Das germanische Gräberfeld aus dem 6. Jahrhundert in Fertőszentmiklós. Acta ArchHung 32(1980), 5–30.

Bóna István

Gyönk-Vásártér utca (Tolna megye) Langobard családi temető. Az 1887-ben talált germán 1. stílusban díszített fibula Hampel József téves közlései nyomán 80 évig „Regöly” lelőhellyel szerepelt, lelőhelyét csak 1968-ban sikerült meghatározni. A hitelesítő kutatás során előkerült nagy avar temető alatt a részben már elpusztult sírcsoport 6 jelentős késő langobard temetkezése került elő.

Irod.: I. Bóna, Neue Langobardenfunde in Ungarn. Probleme der Völkerwanderungszeit im Karpatenbecken. Novi Sad, 1978, 109–115; Rosner Gy., Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 1(1970), 57; 2–3(1971–72), 88–89, 97–98; uő, Germanen, Hunnen, Awaren. Nürnberg, 1988, 585; I. Bóna, I Longobardi. Milano, 1990, 51.

Bóna István

Hegykő-Mező utca (Győr-Sopron-Moson megye) Langobard kori temető, amelyet 1959–1961-ben sikerült majdnem teljesen feltárni. A 81 temetkezés egy nagyobb és egy kisebb sírcsoportot alkotott. A temető a pannoniai langobard uralom elején létesült, s a korszakban mindvégig használták (510–568). Szerkezete, rítusa, az eltemetettek viselete, ékszerei, fegyverei, edényei különböznek a langobardokétól, helyi római maradványok és már a langobardok előtt itt élt pannoniai germánok közös temetője (Hegykő-csoport). Az ékszerek közt több Duna-völgyi frank–alamann készítmény van. A hegykői temető népe 568-ban a langobardokkal Itáliába költözött, s valószínűleg Forum Iulii/Friaulban telepedett le (Hegykő–Cividale-típusú fibulák). A temető kiemelkedő leletei a 18. sír ékkődíszes nagyméretű fibulái és a 34. sír „kereskedőjének” pénzváltó mérlege és nagyméretű, gyöngyözött szélű bronztálja.

Irod.: Közöletlen. Előzetes közlései: Nováki Gy., Germán sírok Hegykőn. Soproni Szemle 11(1957), 262–265; Bóna I., VI. századi germán temető Hegykőn I–III. Soproni Szemle 14(1960), 233–244; 15(1961), 131–140; 17(1963), 136–144; uő, I Longobardi. Milano, 1990, 34–37.

Bóna István

Kajdacs-Homokbánya (Tolna megye) Langobard temető, amelyet 1965–1968 és 1973-ban sikerült teljesen feltárni. A 48 temetkezés közt elszórva 10 urnasír is volt, ami északnyugatról újonnan beköltözött langobardokra utal. Ennek ellenére Kajdacs-Homokbánya a későbbi pannoniai langobard korszak (536–568) egyik vezető lelőhelye, Itália felé mutató kerámia- és ékszerleletekkel. Kiemelkedő lelete a 2. sír ékszerkészlete, kivált fibulapárja, melynek felületét az 1. germán állatstílus klasszikus ornamentikája borítja.

Irod.: Közöletlen. Előzetes jelentései: ArchÉrt 93(1966), 297; 94(1967), 226; 95(1968), 133; 96(1969), 250; 101(1974), 310 (Bóna I.); I. Bóna, in: Die Langobarden 278; uő, I Longobardi. Milano, 1990, 44–49.

Bóna István

Kápolnásnyék-Kastélykert (Fejér megye) Langobard családi sírkert, amelyből 1931-ben és 1957-ben 4 gazdag temetkezést sikerült feltárni. Jelentősége, hogy a pannoniai korszak szinte valamennyi jelentős tárgyi emléke megtalálható itt, együtt jöttek elő elbai germán, frank és pannoniai ékszerek, edények.

Irod.: Bóna I., A népvándorlás kora Fejér megyében. Székesfehérvár, 1971, 16–20, 48–49; uő, I Longobardi. Milano, 1990, 34.

Bóna István

Keszthely-Fenéki utca (Zala megye) A fenékpusztai késő antik erődtől északra mintegy 4 km-re feltárt langobard nemesi sírok és kíséretük temetkezései (1973/74 Sági Károly és Müller Róbert). A 300×240 cm-es felületű, 378 cm mély, eredetileg kőpakolással védett deszka sírkamrában nyugvó főhalott, egy 50-60 év körüli férfi temetkezése (4. sír) teljesen fel volt dúlva. Szerencsésebb volt a hasonló méretű, mélységű és szerkezetű sírban fiatal női hozzátartozója temetkezése (2. sír), amelyben a vaspántos koporsóban, s a koporsó körül a kirablás ellenére kiemelkedő jelentőségű tárgyak maradtak ránk: nyakék egy-egy rekeszdíszes balta és levél alakú aranycsüngője, 2 db filigrándíszes aranygyöngye, üveggyöngyei és 15 db, római pénzre vert, pénzutánzó érem-csüngője aranylemezből, továbbá gemmával díszített római aranygyűrű, az elrabolt fibulák szalagcsüngőit díszítő 15 db pecsételt díszítésű aranylemez, az egykori ruhát díszítő aranybrokátok kétféle fonatmaradványa, az övcsat pajzs alakú aranyozott bronz szorító-nitje, egyoldalas csontfésű töredékei, csonttégely maradványai és csontlemezekkel díszített frank ékszeres ládika töredékei. A nemesi síroktól jobbra-balra 8 női temetkezés volt, ezeket is kirabolták. Jelentősebb maradványok: egy tausírozott vas szíjvég (7. sír), egy ezüstcsat ezüst szíjvéggel (8. sír).

Irod.: Sági K., Egy VI. századi keszthelyi temető. A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei 2(1991), 113–141. – nem követhető keltezéssel és etnikai értelmezéssel. Helyesen 6. század közepi langobardnak írta le: R. Müller, in: Germanen, Hunnen, Awaren. Schätze der Völkerwanderungszeit. Nürnberg, 1988, 583, No XIV, 67.

Bóna István

Mohács-Farostlemezgyár víztárolója (Baranya megye) Az 1958-ban szétdúlt első sírok nyomán 1960-ban hat sírból álló langobard családi sírkertet sikerült itt körülhatárolni és feltárni. A csak fele részben kirabolt temetkezések egy módos szabad család tagjaira és szolgáira utalnak. A temetkezések az 536–568 közti időszakból származnak.

Irod.: A. Kiss – J. Nemeskéri, Das langobardische Gräberfeld von Mohács – A mohácsi langobard temető. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1964, 95–127; I. Bóna, I Longobardi. Milano, 1990, 60–62.

Bóna István

Mosonszentjános-Kavicsbánya (Győr-Sopron-Moson megye) Avar temető területén 1965-ben és 1967-ben feltárt langobard nemesi temetkezések, amelyek a késő avar temető sorszámaival váltak ismertté (12–14.) – helyesebb I–III. sírnak nevezni őket. A 340×170 cm-es felületű, 400 cm mély I. sírban cölöpszerkezetes halotti házban 190 cm magas férfi nyugodott. A sírt feldúlták, kirabolták. Mellékleteiből megmaradt: egy frank talpas bronztál, egy maszkos bronzveretekkel díszített frank favödör, egy zsírkőből faragott, korong alakú játékkészlet, ezüst övdíszek, valamint a lábaknál az ezüst cipőcsatkészlet. A 390×200 cm-es, 350 cm mély, hasonló szerkezetű II. sír 35 m-re volt az előzőtől, a szétdúlt fakamrában szintén férfitemetkezéssel. Megmaradt mellékletei részben szintén frank eredetűek: kétfülű nagy bronztál, egy szalagornamentikával díszített bronzpántos favödör és csúcsos aljú, vörös festett mintás üvegpohár. Langobard eredetű tárgyai közül kiemelkednek: aranyozott félgömb alakú, 6 nagy szögeccsel díszített pajzsdudor és pajzsfogó, kardmaradvány ezüst markolatgombbal, egy nagyméretű lándzsacsúcs, két besimított díszítésű csupor és egy ovális hasú nagyméretű szürke füles korsó. A II. sírtól 2 m-re előkerült III. sírban rablóktól megdúlt lócsontváz, s rajta zablával felszerelt szarvas nyugodott. Az utóbbi a Meroving-kori Európa második (vö. Basel-Bernerring 44.) rejtélyes szarvastemetkezése.

Irod: R. Pusztai, in: Die Langobarden 288–291, 296–297, No 93–94, 97; Bóna, A középkor hajnala 104–105, 72–74. t., 13–15. kép – az I. sír vödrének pontosabb alakját Pusztai közölte.

Bóna István

Rácalmás (Fejér megye) A 6. számú főközlekedési útból keletre, a község felé elágazó – négy évtized alatt négy különböző nevet viselő – bekötőút legmagasabb pontján 1931, 1957–1958-ban langobard temetőből 20 sírt sikerült feltárni. A temető egy római őrtorony védőárkának nyugati széléhez simul. A sírok többségét a késő langobard fázisba (536–568) tartozó gazdag ékszer-, fegyver- és kerámialeletek keltezik, korábbi kezdete ennek ellenére valószínű. Az őrtoronytól keletre, a védőárok bejáratánál 1972-ben avar sírok is kerültek elő, amelyek egy kutathatatlan temetőhöz tartoznak.

Irod: Bóna I., A népvándorlás kora Fejér megyében. Székesfehérvár, 1971, 16–20, 49; uő, Langobardische Grabstätten in Kápolnásnyék und Rácalmás. István Király Múzeum Közl. E. 3(1959); uő, Langobard temető Rácalmáson. Alba Regia 1(1960), 167–170; uő, I Longobardi. Milano, 1990, 51–55.

Bóna István

Szentendre-Pannonia-telep, Golyóstoll-gyár (Pest megye) 1961–1963-ban feltárt és megfigyelt 91 temetkezésével (maximum 2-3 elpusztult sírjával) Pannonia mindmáig legnagyobb langobard temetője. A teljes langobard korszakon át (510–568) használt Duna menti temetők típusának névadója: Szentendrei típusú temetők. A korszakról kitűnő keresztmetszetet nyújt. A temetőmag egy nemesi házaspár 4-5 méter mély nagyméretű sírja körül alakult ki, a nemesi sírokat éppúgy feldúlták és kirabolták, mint a körülöttük lévő korai temetőrészt. Érintetelen temetkezések a temető külső, északi, keleti és déli szélein kerültek elő, ezekben Itália felé mutató késői mellékletek voltak. A temető délnyugati sarkához helyi prelangobard germánok néhány sekély sírból álló kis sírcsoportja csatlakozott, ezek nagyon elütöttek a nagyméretű, átlagban közel 3 mély langobard síroktól.

Irod: I. Bóna, Langobarden in Ungarn. Arheološki Vestnik 21–22(1970–1971), 45–74; uő, I Longobardi e la Pannonia. La civiltà dei Longobardi in Europa, Roma 1974, 241–255; uő, Szentendre-Pannoniatelep. Magyarország Régészeti Topográfiája 7. Szerk. Torma István, Budapest, 1986, 281–282; uő, I Longobardi. Milano, 1990, 37–44.

Bóna István

Tamási-Csikólegelői homokbánya (Tolna megye) Langobard temető, amelyet 1969–1971-ben sikerült teljesen feltárni. Az 53 sírból 1 urnasír volt. A későbbi pannoniai langobard korszak (536–568) kiemelkedő lelőhelye, amelyben az újonnan érkezett Elba-vidéki germán elemek éppúgy kimutathatók, mint az Itália felé mutató bepecsételt díszítésű edények és a germán 1. stílussal díszített fibulák.

Irod.: Közöletlen. Előzetes jelentései: ArchÉrt 97(1970), 314; 98(1971), 276; 99(1972), 262 (Bóna I.); I. Bóna, Neue Langobardenfunde in Ungarn. Problemi seobe naroda u karpatskoj kotlini. Novi Sad, 1978, 109–115; uő, I Longobardi. Milano, 1990, 49–51.

Bóna István

Várpalota-Unio homokbánya (Veszprém megye) Langobard és avar temető. Az 1935-ben megmentett 36 gazdag sírlelet feldolgozása szolgált alapul a magyarországi langobard korszak és régészeti emlékei meghatározásához. A hazai feldolgozás kezdettől elválasztotta a langobard kori langobard temetőtől az avar kori temetőrészt. Menthetetlen „Stufenchronologie” rendszere védelmében J. Werner ennek ellenére a várpalotai temetőt vagy egy részét avar kori (568 utáni) „tovább élő” langobardokhoz igyekezett kötni („kevert” langobard–avar „Várpalota-kultúra”), s nagy tekintélyével sikerült történészeket és nem specialista régészeket elméletének megnyerni, a korszakot és az anyagot ismerő kritikusokat (Kovrig I., Németh P., B. Svoboda, M. Martin, H. Kalex stb.) azonban nem győzte meg. 1952-ben az avar temető újabb sírjai kerültek elő, az 1963. évi hitelesítő ásatás pedig tisztázta, hogy mindkét temető teljesen elpusztult, területére pedig utóbb 10. századi magyar falu félig földbe mélyített házai, műhelyei terjeszkedtek ki – előkerültek az eredeti ásatási rajzok, térképvázlatok és naplók is. A csupán 25 sírból álló langobard temetőrészre, amelyet már 550 körül felhagytak (ezért nem rabolták ki a sírokat az exoduskor!) a 6. század legvégén többszörösen rátemetkezett sekély sírjaival egy 14 ismert sírból álló avar temetőrész.

Irod.: I. Bóna, Die Langobarden in Ungarn. Die Gräberfelder von Várpalota und Bezenye. Acta ArchHung 7(1956), 185–191; J. Werner, Die Langobarden in Pannonien. München, 1962, 21–48; Bóna I., Ásatás Várpalotán – Ausgrabungen in Várpalota. RégDolg – DissArch 5(1963), 119–124; M. Martin, Zur Interpretation des langobardischen Gräberfeldes von Várpalota. In: Basler Beiträge zur Ur- und Frühgeschichte Bd. 1. 1976, 194–199 – szellemes ásatásrekonstrukciója nem felel meg az egykorú tényeknek. I. Bóna, I Longobardi. Milano, 1990, 55–59.

Bóna István

Veszkény-„Nagyhalom” (Győr-Sopron-Moson megye) Langobard hercegi temetkezés. Az 1904 előtt szétdúlt 7 m magas halomsírban két emberi csontvázat, lócsontokat és „aranycsatokat” találtak. Különböző gyűjteményekbe csupán két lószerszám részei kerültek: két ezüstberakásos bronzzabla, két szügyellőcsüngő, lapos, kereszt alakú és kereszt alapon félgömb alakú szíjelosztó díszek aranyozott bronzból. A félgömbdíszes lószerszámot az ausztriai Hauskirchenben talált teljes lószerszám nyomán

lehet elképzelni. A lószerszámok változatos és gazdag díszítése alapvető jelentőségű a germán 1. stílus Duna-vidéki megjelenése és kialakulása kérdésében.

Irod.: J. Gömöri, »Das langobardische Fürstengrab« aus Veszkény. Anzeiger des Germanischen Nationalmuseums. Nürnberg, 1987, 105–119; I. Bóna, I Longobardi. Milano, 1990, 62–63.

Bóna István

Vörs-Tótok dombja (Somogy megye) 1959–1961 között teljesen feltárt, dél-pannoniai típusú langobard temető a fenékpusztai késő antik erődhöz vezető balatoni átjáró déli oldalán. A nagy kiterjedésű, laza szerkezetű – huzamos használat céljából nyitott – temetőben 37 csontvázas sír került feltárásra, a nagyobb üres felületeken azonban a kajdacsi tapasztalatok nyomán elképzelhető néhány elszántott egykorú urnasír is. A temetkező népesség társadalma rétegzett volt: a lovával együtt eltemetett legrangosabb férfihoz 3 további pajzsos-fegyveres temetkezés csatlakozott, a férfiaknak megfelelően ugyancsak 4 volt az eredetileg nagy fibulákkal eltemetett asszonyok száma. Az utóbbiakra a sírrablóktól bennhagyott S és madár alakú kis fibulák a nagy fibulákról levált díszgombok, a nagy fibulák szalagcsüngőit borító ezüstlemezkék s a végüket záró díszkorongok utaltak – nagy fibula nem maradt az alaposan kirabolt temetőben. Az eltemetettek nemének megoszlása jellemző a népvándorláskorra: 24 nő, 8 férfi, 5 gyermek. A halottak zöme fatörzsből kivájt koporsóban nyugodott, de deszkakoporsóra utaló nyomok is voltak. A temetőt a langobard exodus idején egyszerre rabolták ki, ez a legkésőbbi temetkezésektől a legkorábbiakig bizonyos belső időrendet ad.

A sírokban talált edények zöme szabadkézzel készült észak-dunai típusú, ezekhez néhány dél-pannoniai korongolt fazék és bepecsételt díszítésű csupor csatlakozik, az utóbbiak éppúgy késői kormeghatározók, mint a temető fegyvereinek zöme és megmaradt ékszerei, fésűi, gyöngyei. A temetőben számos jól vizsgálható textilmaradvány került feltárásra.

Irod.: Sági K., A vörsi langobard temető. ArchÉrt 87(1960), 52–60 (Kny. 1–10); uő, A vörsi langobard temető újabb ásatási eredményei. VMMK 1(1963), 39–80; uő, Das langobardische Gräberfeld von Vörs. Acta ArchHung 16(1964), 359–408; Füzes F. M., A vörsi langobard temető növényleletei. VMMK 1(1963), 311–340; uő, Die Pflanzenfunde des langobardischen Gräberfeldes von Vörs. Acta ArchHung 16(1964) 409–442.

Bóna István

4. A gepida–langobard korszak történelmi forrásai és főszereplői

Origo gentis langobardorum A fegyveres erőszakkal hatalomra került Gausus nembeli Grimuald király (662–671) uralkodása vége felé, 668–670 között átdolgozott és összeszerkesztett rövid langobard történet, amely a legendákkal vegyülő mitikus régmúlttól az összeállítás koráig foglalja össze mindazon ismereteket, amelyeket a langobardok önmagukról megőriztek. A pannoniai korszakot a 4–5. pont 14 mondata tárgyalja, az usurpatornak nyilvánított Wacho (valójában Wacho Lething nembeli leszármazottai)-ellenes indulatoktól meghamisítva. Az Origo gentis langobardorum Madridban és La Cavában (ma: Cava dei Tirreni) őrzött (az előzőt Montecassinóban, az utóbbit Beneventumban, tehát mindkettőt a Lethingiekkel ellenséges beneventumi hercegség területén írták és miniálták) kéziratával rokon szöveget vett alapul a Beneventumban és Montecassinóban élő és író Paulus Diaconus Historia Langobardorumja, míg egy eltérő, az ősszöveget hívebben őrző észak-itáliai változatot őrzött meg a mutinai (Modena) kézirat. Az utóbbival rokon kéziratból dolgozott a Historia Langobardorum codicis Gothani szerzője. A szövegváltozatokból kiviláglik, de Paulus Diaconustól is tudni lehet, hogy a politikai és dinasztikus érdekekből Grimuald idejében átfogalmazott Origo-kéziratoknak korábbi írott

előzményei voltak, ezek közül az egyiket legkésőbb Rothari idejéig írásba foglalták és törvényeihez előszóként csatolták. Ez a kézirat nem maradt ránk.

Irod.: MGH SS rer. Lang. et Ital., 1–6; L. Várady, Epochenwechsel um 476. Budapest, 1984, 112–122.

Bóna István

Edictus Rothari A langobardok első latin nyelven írott törvénykönyve, amelyet az ariánus vallású Rothari király 643-ban állíttatott össze. 388 rendelkezést, illetve büntetést tartalmaz, eredeti befejezésében (386. §) közli a király, hogy ezek atyáik ősi törvényei, amelyek eddig nem voltak leírva, összeírásukat ő rendelte el. A törvények a pannoniai langobardok társadalmi szerkezetének ismeretéhez is alapvető fontosságúak.

Irod.: Leges Langobardorum.

Bóna István

Historia langobardorum codicis Gothani Észak-Itáliában 807–810 között írásba foglalt langobard történet, mely egyetlen példányban, egy gothai kódexben maradt fenn. Nagyjából az Origo gentis Langobardorum Mutina-i (Modena) szövegét tartalmazza, de csak a Rothari király idejéig (643) terjedő ősszöveget, amelyet rövid kiegészítés zár le az avarok legyőzéséről és az „itáliai” Pippin királyról. 2. és 5. fejezete jelentősen eltér az Origótól. Az előző tartalmazza a Wacho király tetteit kedvezően megítélő, Pannonia általa történt elfoglalására is utaló részt, az utóbbi pedig törvényesnek ismeri el Wacho uralkodását. Megőrizte a Rugilandot elfoglaló, nem Lething származású Pero király nevét is.

Irod.: MGH SS rer. Lang. et Ital., 7–11.

Bóna István

Paulus Diaconus Foroiuliumi (Cividale) langobard arimann család, a Warnefrid fara leszármazottja, a fara itáliai ősfoglalója Leupchis volt. Maga Paulus az ős nevén kívül csak dédapjáig, Lopichisig ismerte felmenőit, az utóbbi 628-ban avar fogságba esett, s néhány évvel később valahonnan Pannoniából szökött haza. Paulus Diaconus Warnefrid és egy Theudelinda nevű arimanna második gyermekeként legkorábban 630-ban született. 15 éves korában a foroiuliumi származású langobard király, Ratchis (744–749) paviai udvarába került, s az ottani grammaticai iskolát végezte. Udvari szolgálatban volt Desiderius (756–774) király idejében is mint notarius, s egyben a király egyik leánya, Adalberga hercegnő nevelője. Adalberga házasságakor vele együtt került II. Arichis beneventumi herceg (758–787) udvarába, valamikor 763 előtt, amely évből első beneventumi írása datálódik. A herceg szolgálatában írja meg Eutropius Historia Romanája folytatását, egy gyenge történeti kompilációt. Valószínűleg Nagy Károly támadása idején 774-ben menekült Monte Cassinóba, s állt be a rendbe. Abban a reményben, hogy Frankhonba deportált öccsét ki tudja szabadítani, mint hírneves diaconus elfogadja Nagy Károly meghívását, s a 782–786 közti éveket Frankföldön tölti. Hazatérése után Monte Cassinóban írja meg főművét, a Historia Langobardorumot, amelyben népe történetét Liutprand király haláláig (744) meséli el. Monte Cassinóban hunyt el 799. vagy 800. április 13-án.

A hat „könyvre” osztott Historia Langobardorumból az I–II. foglalkozik a langobardok őstörténetével és pannoniai történetével, a III. az itáliai hódítás korával, a IV. a langobardok 668-ig terjedő történetével.

Fő forrásai az Origo beneventumi és montecassinói szövegváltozatai, a Theudelinda királynőhöz közelálló Secundus tridenti püspök (†612) Succinta de Langobardorum gestis historiola című elveszett műve, Gregorius Turonensis Historia ecclesiastica Francorumja, az Edictus Rothari, a Gesta pontificum Romanorum, s minden bizonnyal a beneventumi és spoletói hercegi udvarok bizonyos feljegyzései. A langobard Itália három legfontosabb központját (az austrasiai Foroiulium, a neustriai Papia és a dél-itáliai Beneventum) éppoly jól ismerte, mint a pápák Rómáját vagy a fiatal korában felszámolt bizánci székvárost, Ravennát, ezért krónikája a 7–8. századi Itália történetének felbecsülhetetlen értékű forrása. A Historia Langobardorum kéziratai már a 8–9. századtól ránkmaradtak.

Irod.: Pauli Historia Langobardorum. Rec. G. Waitz, MGH SS rer. Lang. et Ital. saec. VI–IX; ua. SRG, Hannoverae, 1878; Gombos F. A., Paulus Diaconus. A longobardok története. Középkori krónikások I. Brassó, 1901; E. Sestan, La storiografia dell’Italia Longobarda: Paolo Diacono. In: La storiografia altomedioevale. Spoleto, 1970, 357–386.

Bóna István

* * *

Alboin/Albuin/Albwin A langobardok és Pannonia, majd Itália királya (szül. 547 k., †572. május 28.), Audoin langobard király és Rodelinda türing hercegnő fia. 559/60 táján dinasztikus érdeket szolgáló házasságot köt Chlodoswintha frank hercegnővel. Apja halála után, 564/65-től kerül trónra, s már 566-ban háborút indít a gepidák fővárosa, Sirmium s a körülötte elterülő pannoniai föld birtokáért, a várost azonban a gepidákkal szövetkező bizánciak felmentik. II. Iustinus császár (565–578) ezzel egy időben felmondja a langobard szövetséget s megvonja Albointól az évi pénzsegélyt. Ellenhatásként a langobard uralkodó réteg nagyobb része az ariánus vallás követőjévé, a rómaiak ellenségévé válik. Áttérni nem akaró katolikusokat Alboin erőszakkal is kényszerített az ariánus egyházba.

A bizánci–gepida szövetség túlerejével szemben Alboin – sógora, I. Sigebert, Austrasia királya közvetítésével – a Türingia határain tartózkodó Bajannal, az avarok kagánjával lép szövetségre, 567 tavaszán langobard kísérők a Kárpát-medencébe vezetik az avar sereget. Az avar–langobard támadás összeroppantja a gepidákat, az utolsó gepida király, Kunimund elesik. Leányát, Rosamundát Alboin elfogja, s később erővel feleségül veszi.

A Gepidiát megszálló, Sirmiumot is megtámadó Bajantól tartva Alboin új, Bizánc-ellenes szövetséget köt az avarokkal. Ennek értelmében a langobardok az Alpok északkeleti előtere kivételével átengedik országukat az avaroknak. Alboin 568. április 2-án megkezdi Pannonia kiürítését, elvonulása biztosítására minden éghetőt felgyújttat. Itáliai hadjárata sikeres, a langobardok nyugaton Gallia határáig, délen Rómáig nyomulnak, hosszú ostrom után Ticinum (Pavia) is meghódol Alboin előtt, s Papia néven a langobard királyság fővárosa lesz. Sikerei tetőpontján Alboin udvari puccs és katonai felkelés áldozata lesz, veronai palotájában megölik. A puccsisták – a bizánciaktól támogatott langobard ellenségei, élükön fegyvernökével (scil[d]por ’pajzshordozó’), Helmechisszel –, valamint Rosamunda királynő és gepida katonai kísérete azonban nem tudják megszilárdítani hatalmukat. A vezetők Ravennába menekülnek, oda, majd onnan Konstantinápolyba hurcolják Alboin első házasságából származó leányát, Albsuindát is. Alboinnal a Gausus fara uralma egy évszázadra megszakad. Alboinról az itáliai langobardok több hőséneket költöttek, ezek szerepét, tetteit mérhetetlenül felnagyították. Pannonia „meghódítójaként” dicsőítik, s képtelenségeket is költöttek róla; ilyen, hogy Alboin párviadalban legyőzte Thorismod gepida trónörököst; az utóbbi halálakor, 551-ben Alboin 4-5 éves volt. Joggal tisztelték viszont itáliai honalapítójuknak. Bukását Cleph rövid uralma után belháború és 10 éves (574–584) interregnum követte.

Irod.: Menander Prot. fr. 24 = 454; Gregorius Turonensis, Historia Francorum IV. 3, 41, V. 15; Fredegar, Chron. III. 65; OGL 5; HLG 5; PD HL I. 23–24, 27, II. 1–9, 26–29; R. Wenskus, RGA I. 132–133; R. Ernst, GFGÖE 69–70.

Bóna István

Audoin/Auduin/Audwin A langobardok és Pannonia királya (546–564/65 tájáig). Ő az első „farigaidus” vagyis a Gausus farából (úri nemzetség) származó langobard király. Anyja, Menia állítólag korábban Bisinnek, a türingek királyának a felesége volt, második férjének, Audoin apjának nevét nem ismerjük. Audoin Wacho király halála után a kiskorú Waldari király (540–546) gyámja lesz, a hatalom valódi birtokosa. Az egykorú angolszász hősének, a Widsith Audoint (Eadwin) Waldari gyilkosának tartja. Hatalomra jutva I. Iustinianustól (527–565) kap feleséget, az 540-ben Ravennában keletrómai fogságba esett türing királylányt, Rodelindát, aki Hermenefrid türing király és Amalaberga (Nagy Theoderik unokahúga) lánya volt. Ebből a házasságból született fia, Alboin.

Audoin szakított elődei óvatos hintapolitikájával és katonai szövetségre lépett I. Iustinianusszal. Nemcsak subsidiumot kapott, de Iustinianus átengedte neki Pannonia bizánci érdekeltségű déli harmadát, az osztrogótoktól visszafoglalt Pannonia Secunda és Savia tartományokat, valamint Noricum egy részét is. Emiatt szerepel Audoin a Gausus nembeli Grimuald király idejében összeszerkesztett langobard krónikában (Origo gentis Langobardorum) úgy, mint „Pannonia” meghódítója. A bizánci szövetség súlyos terheket rótt a langobardokra, el kellett űzniük Pannonia Sirmiensisből a gepidákat. A háború már 547-ben kitört, de a királyok egy készenlétben álló keletrómai lovasseregtől tartva nem mertek megütközni, 549-ben pedig a két nép harcosai hagyták faképnél a királyokat. 551-ben a langobardok támadása az „Asfeld”-en (az Asok a 12 ősgermán segítőisten) győzelemmel végződött, ennek azonban elsősorban a bizánciak látták hasznát. A Iustinianustól diktált béke egyik feltételeként a gepidáknak ki kellett üríteniük a Duna déli oldalán Moesia Primát és Dacia Ripensist, valamint Pannonia Bassiensist is. Audoin egyetlen nyeresége az volt, hogy a békeszerződés titkos záradéka értelmében Turisind gepida királlyal sikerült meggyilkoltatnia a gepidák vendégszeretetét élvező törvényes langobard trónörököst, a Lething Hildigist. Cserében Audoin is megöleti a Waldaritól befogadott gepida trónkövetelőt, Ostrogothát.

552-ben Audoin jelentős, 5500 főt számláló langobard sereggel támogatta Narses bizánci hadvezért az osztrogót Totila király ellen vívott háborúban, az osztrogót lovasság rohama a langobardokon tört meg az umbriai Busta Gallorum mellett vívott döntő csatában. A langobardok ekkor ismerkedtek meg későbbi hazájukkal, Itáliával. Audoin 565 körülig uralkodott csaknem egész Pannonia fölött. A langobard krónikák szerint Pannoniában halt meg, s ott is temették el.

Irod.: OGL 5; HLG 5; PD HL I. 22–23, 27; Prokopios, BG VII. 34/4, 35/17, VIII. 18/4, 25/11, 26/12, 27/1, 4, 19; R. Wenskus, RGA I. 475–476.

Bóna István

Bajan Az avarok kagánja (kb. 562–601). A mongol eredetű név (bayan ’gazdag, hatalmas’) valójában türk nyelvű avar díszítő cím, amelyet a bizánci hivatalos iratok nyomán egyedül a kortárs Menander Protektor használt (munkája az 558–582. évek eseményeiről szól) a kagán szinonimájaként, illetve „neveként”. Elsietett az az újabb feltevés, hogy Menander munkájának lezáródásával egyidejűleg az „agg” Bajan is meghalt volna. Theophylaktos Simokattesnál „a kagán”-ként szerepel. Bajan az avarok Attilája, de elődje fő hibái nélkül. Bár hatalmára ő is felettébb büszke volt, számos olyan emberi tulajdonsággal bírt, amely a bizánci krónikások ellenséges beállítása ellenére is szembetűnő. Mint a

kortárs türk kagánok, méltóságát ő is az Égből származtatta, az Ég fia volt, az Égben született. Népei Atyjukként tisztelték, saját magát minden általa legyőzött nép korlátlan urának tekintette. Hadait, legalábbis a fő erőket, 599-ig személyesen vezette. Személyesen tárgyalt idegen népek követeivel, királyaival, a bizánci hadvezérekkel. Aranytrónuson ülve fogadta őket, trónja fölé drágakövekkel kirakott baldachin borult, testőrei csillogó pajzsokkal vették körül, védelmezték. Méltósága jelvénye a kezében tartott aranyjogar volt. Fapalotájában aranyozott heverők, ágyak sorakoztak, asztalán arany- és ezüstedények álltak. Főfelesége (katun) mellett számos asszonya volt, számukra nemcsak ordujában építtetett fürdőt, de egyik hadjárata során egy bizánci fürdőt is helyreállíttatott. Nagyszámú fiai seregtesteket vezettek, csatákban-járványokban számos fia elpusztult. Tevékeny szerepet játszottak azonban uralma idején más, jórészt név szerint ismert avar katonai vezetők és diplomaták is.

Hadvezéri sikerei szinte végig töretlenek. Kelet-Európában a szabirok, utigurok, kutrigurok legyőzésével kezdődnek (562 előtt), ezt követi Sigebert, Austrasia királya legyőzése és foglyul ejtése (566), Gepidia szétzúzása a Duna mellett vívott nagy csatában (567), Tiberius bizánci hadvezér legyőzése (574), az al-dunai szlávok elleni győzelmes hadjárat (578), Sirmium ostroma és bevétele (582), Singidunum (Belgrád) bevétele (584), az Al-Duna déli oldalán húzódó bizánci erődök ostroma, bevétele és feldúlása (585), egészen az első kudarcig, Thessaloniké első ostromáig (586). Az 590-es években győzedelmesen harcolt a bajor I. Tassilo herceg ellen (595), valamint – Priskost kivéve – Petros és Komentiolos bizánci hadvezérek ellen is. Priskos 600. évi hadjárata idején az idős kagán már csak a háttérben szerepel. A bizánci császárokból kipréselt aranytributum mennyiségét 574-től évi 80, 584-től évi 100, 599-től évi 120 ezer aranysolidusra növelte, s ezzel gazdaggá tette az avar vezető réteget. Legnagyobb történelmi érdeme a Kárpát-medence három részének egyesítése (567/68), amellyel gazdaságföldrajzilag megalapozta a terület középkori egységét.

Irod.: Menander Prot. fr. 24–28 = 444, 454–455; Theophylaktos Sim. I–VIII. passim; Olajos T., AntikTan 20(1973) 60–64; Bóna, MT 319–320; N. Otto, GFGÖE 286–287 „Baianus”.

Bóna István

Chlodoswintha/Clotsuinda/Chlothosinda/Chlodesinda Meroving hercegnő, langobard királynő (†568/69 körül), I. Chlotachar/Chlotar frank király (511–561) leánya harmadik feleségétől, Ingundától. Az egyetlen Meroving hercegnő, aki apja és nagyapja (Chlodowech) nevének első tagját örökölte, I. Sigebert/Sigisbert Austrasia királya (561–575) édestestvére. 559/60 körül politikai szövetség megpecsételéseként férjhez adták Alboin langobard királyhoz, egyetlen lányuk, Albsuinda bizánci fogságba esve Konstantinápolyba került (572). Chlodoswintha frank kísérettel, köztük minden bizonnyal katolikus papokkal érkezett Pannoniába, s jelentős szerepet játszott férje, Alboin és testvére, I. Sigebert közti kapcsolatok kiépítésében. Amikor a bizánci–langobard szövetség felbomlása (565) után Alboin a langobardok erőszakos ariánus áttérítésébe kezd, (Szent) Nicetius treveri/trieri püspök Chlodoswinthához írott levélben (566) megkísérli rávenni a katolikus királynőt: fordítsa el férjét a romlásba vivő eretnekségtől. Chlodoswinthának és testvérének, Sigebertnek – a korszak dinasztikus kapcsolataiból következően – közvetítő szerepe volt az 567 elején létrejött avar–langobard szövetségben.

Irod.: Gregorius Turonensis, Historia Francorum IV. 3, 41; Fredegar, Chron. III. 46, 65; OGL 5; HLG 5; PD HL I. 27; MGH Ep III. 122; J. Fischer, Die Völkerwanderung im Urteil der zeitgenössischen kirchlichen Schriftsteller Galliens. Heidelberg, 1947, 232–233; Bóna, MT 307.

Bóna István

Elemund A gepidák főkirálya 546 előtt, az Ardariking-dinasztiából. 535 körül a pannoniai langobardokkal szövetkezik, lánya, Osthrogotho Wacho langobard király harmadik felesége lesz. 536 után beavatkozik a bizánci–osztrogót háborúba, megszállja Pannonia Secundát és Sirmiumot, s ezzel megrontja a bizánci–gepida viszonyt. 539-ben szövetségre lép I. Theudebert frank királlyal Bizánc ellen. Támadásukat összehangolják, Theudebert a bizánci Venetiára támad, míg Elemund átkel a Dunán, véres csatában leveri a Calluc vezette thraciai bizánci sereget, majd megszállja Sirmiumot, Moesia Prima és Dacia Ripensis északi részeit, egészen az Utus folyóig. A gepida hatalom ekkor terjeszkedik ki még élő római provinciák területére. Megtorlásul I. Iustinianus (527–565) felbontja az évszázados gepida szövetséget és beszünteti a subsidium fizetését. Elemund halálával (546) a korábbi gepida dinasztia megbukik, fiát Ostrogotha/Ustrigothost elűzik.

Irod.: Prokopios BG VIII. 27/19, 26.

Bóna István

Gunderith/Gunderik A gepidák főkirálya az Ardariking dinasztiából. 500/504-ben a sirmiumi gepidák számára ő „a többi gepidák királya”. Beszélő neve ’Harci tanácsos’-t vagy a ’Harcosok királyá’-t jelenti, nincs kizárva, hogy ő volt az Apahidán eltemetett gepida királyok egyike.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 522.

Bóna István

Hildigis (görögösen Ildiges) Langobard trónkövetelő a Lething nemzetségből (szül. 520/25 közt, †551/52 k.). Apja Risiulf, Wacho kijelölt trónörököse mindaddig, míg Wacho késői fia, Waldari meg nem született. Ekkor Wacho Risiulfot száműzi, majd megöleti (538/39 körül). Risiulf életben lévő kisebbik fia, Hildigis az utóbbi hírére langobard kíséretével a szlávokhoz menekül, valószínűleg Sziléziába (539 körül). Hildigist a Grimuald idejében összeállított itáliai langobard krónikák (Origo gentis langobardorum, Historia Langobardorum, s nyomukban Paulus Diaconus Langobard története), apját elhallgatva, tendenciózusan Tato fiának teszik meg, ezt egyes történészek Tato unokájára „javítják”. Ennek megfelelően a krónikák az eseményt Wacho uralma legelejére helyezik, s fegyverrel űzetik el Hildigist. A Lething Risiulf azonban nem Tato fia volt (az utóbbi, Zuchilo valóban áldozatául esett az 510. évi puccsnak), hanem Wacho unokaöccse vagy más rokona (anepsios). Hildigis valójában soha nem lépett fel Wacho és fia, Waldari király ellen. Csak az utóbbi halála után tűnik fel Turisind gepida király udvarában. Hildigis 447-ben 300 főnyi langobard kíséretével és szláv segédcsapattal Audoin ellen lép először küzdőtérre, az ellen, aki a kortárs Prokopios szerint „megfosztotta őt a születése szerint megillető hatalomtól” (BG IV. 27). Ez világos Lething-álláspont a bitorló Gausus királlyal szemben. Emiatt Audoin már 447-ben kéri kiadatását Turisindtől. Ekkor Hildigis langobard kíséretével először ismét a szlávokhoz, majd Konstantinápolyba menekül. Kalandos további élete során al-dunai szláv és itáliai gót segítséggel kísérletezik a trón megszerzésével. Az 551. évi háborúban ismét a gepidák oldalán találjuk. Az I. Iustinianustól szentesített békét követő – a császártól is támogatott – titkos megállapodás értelmében Turisind meggyilkoltatja Hildigist, cserében Audoin hasonló módon téteti el láb alól Ostrogotha gepida trónörököst. Hildigis valóságos története és sorsa az egyik fő bizonyíték arra, hogy a Gausus Grimuald idejében meghamisították a langobardok pannoniai történetét. Bűnösként egyedül Wachót állítják be, Hildigis meggyilkolását elhallgatják (a gepidáknál „meghalt”), Wachónak tulajdonított üldözését pedig a langobard–gepida háborúk egyedüli kiváltó okaként tüntetik fel.

Irod.: Prokopios BG VII. 35/13, 16, VIII. 27/1–19, 26; OGL 5; HLG 4; PD HL I. 21.

Bóna István

Kunimund A gepidák királya (kb. 555–567), Turisind király fiatalabb fia. Nevének jelentése: ’a nemzetségek védelmezője’. Kunimund a gepida királyság székhelyét Sirmiumba helyezte át, ahol monogramjával ellátott ezüstpénzt is veretett – ezek csak a Szerémségben terjedtek el. Udvara híres volt a korabeli germán világban. I. Iustinianus császár halála (565. november) után Alboin király a langobardok számára kívánta megszerezni Pannonia Secundát, váratlan támadással Kunimundot megverte és Sirmiumba szorította. II. Iustinus császár (565–578) Kunimund ígéretére, hogy segítség esetén önként átadja a várost és Pannonia Secundát, a bizánciak megsegítik, s együttesen vereséget mérnek Alboinra (566). Miután népe ellenkezése miatt Sirmiumot nem volt képes átadni a bizánciaknak, a következő évben Kunimund és a gepidák magukra maradnak a langobard–avar szövetség támadásával szemben. A langobard források egy része szerint Kunimundot Alboin ölte meg, ezt azonban más korabeli források nem erősítik meg.

Irod.: Menander Prot. fr. 24–25 = 454–456; Iohannes Bicl. MGH AA. Chron. min. II. 212–213; OGL 5; HLG 5; PD HL I. 27, II. 28.

Bóna István

Ostrogotho Langobard királynő, langobard nyelven Austrigusa, Elemund gepida király leánya, Wacho harmadik felesége (535 tájától), Waldarada hercegnő és Waldari/Walthari trónörökös anyja, a Waldari udvarába menekült gepida trónörökös, Ostrogotha nővére. A ’Tündöklő gót’ vagy ’Dicső gót’ jelentésű nevet viselte Nagy Theoderik egyik concubinától született leánya is.

Irod.: Prokopios BG VIII 27/29; OGL 4; PD HL I. 21.

Bóna István

Pero A langobardok királya 489/90 körül. Vezetésével érték el s hódították meg a langobardok a Noricummal és Pannoniával átellenben, a Duna északi oldalán fekvő Rugilandot. Nem tartozott a Lething-dinasztiához, amelynek uralmát megszakította, emiatt a gothai Historia Langobardorumot kivéve valamennyi langobard írásos feljegyzésből kihagyták a nevét.

Irod.: HLG 3.

Bóna István

Reptila Gepida trónörökös, Thorismod fia, Kunimund unokaöccse. 567-ben Thrasarik ariánus püspökkel és a gepida királyi kincsekkel együtt az avarok elől Sirmiumból Konstantinápolyba menekül. További sorsa ismeretlen.

Irod.: Iohannes Bicl. MGH AA Chron. min. II. 212–213.

Bóna István

Rodulf/Rodwulf Herul király (490/500–508/509), neve ’Vörös farkas’-t jelent. Szövetségese, Nagy Theoderik 507 előtt érdemeiért fegyverrel fogadott fiává adoptálja, harci ménnel és díszfegyverekkel ajándékozza meg. Országa központja a pannoniai Kisalföldön sejthető, innen adóztatta a fegyverrel uralma alá kényszerített Duna-völgyi langobardokat. A Tato langobard király elleni hadjáratban elesik, fegyverei, sisakja, zászlója Tato kezébe esnek. Foglyul ejtett lánya, Silinga Wacho király felesége lesz.

Irod.: Cassiodorus Variae III. 3. a. 507 (MGH AA XII. 79); Prokopios, BG VI. 14/11; Jordanes, Get. 24; OGL 4; PD HL I. 20; Martindale, PLRE 2, 946.

Bóna István

Rosamunda/Rosemunda Langobard királynő, Kunimund király lánya (kb. 550–572). Gepidia pusztulásakor (567) langobard fogságba esik, majd 568/69 körül a megözvegyült Alboin király feleségül veszi. 572 nyarán Rosamunda nagyszámú gepida fegyveres kíséretére és a király langobard ellenfeleire támaszkodva Veronában megöleti Alboint, s bizánci támogatással megkísérli átvenni a hatalmat. A puccs nem sikerült, Rosamunda a langobard hercegek elől a királyi kincseket és Alboin lányát, Albsuindát magával vive Ravennába menekül, ahol állítólag méreg végzett vele.

Irod.: Agnellus c. 96 (MGH AA Chron. min. I. 336); Marius Aventicensis ad a. 572 (uo. II. 238); OGL 5; HLG 5; PD HL I. 27, II. 27–30.

Bóna István

Rothari Langobard király (636–652), saját számítása szerint (Edictus Rothari) sorrendben a 17-ik. A Harod nemzetségből származott, törvénye kiadásakor 38 éves volt, tehát 605-ben született. Apja Nandinig, pannoniai születésű, ősei Hiltzo, Alaman, Adhamund és Noctzo – ezek a pannoniai korszakból egyedül ismert nem királyi származású langobard személyek. Rothari uralmát a Lethingekkel kötött házasság legitimizálta: felesége Gundeberga, Theodelinda leánya, Wacho dédunokája volt.

Irod.: Edictus Rothari, Prologus; OGL 7; HLG 9; Fredegar, Chron. IV. 70–71; PD HL IV. 45–47.

Bóna István

Sigebert/Sigisbert/Sigybert A frank Austrasia királya (561–575) előbb Metz, majd Reims székhellyel. Chlodovech/Clovis unokája, I. Chlotachar, minden frankok királya fia harmadik feleségétől Ingodától. Leánytestvére Chlodoswintha, Alboin első felesége, a pannoniai langobardok királynője, felesége Brunechildis („Brünhilda”), Anthanagild hispaniai vizigót király lánya. Sigebert 562-ben visszaveri a „Galliae” határának számító Elbától az avar támadókat, a személyesen Bajan vezette második avar támadáskor, 566-ban azonban ugyanott vereséget szenved és fogságba esik. Bajan kagán tetemes váltságdíj fejében szabadon engedi s szövetségre lép vele, ennek keretében Sigebert közvetíti az avar–langobard szövetséget is. 572-ben Sigebert telepíti vissza korábbi országukba a langobardok itáliai szövetségéből kiszakadó, Gallián át hazavonuló szászokat, ezzel kiváltja a langobardok megtorló

támadását. 575-ben Sigebert lesz Fredegunda királynő dinasztikus érdekből végzett „Meroving-irtásának” első férfi áldozata.

Irod.: PD HL II. 6, 10, III. 6, 10; Gregorius Turonensis, Historia Francorum IV. 3, 23, 29, 40–42, V. 15; Menander Prot. fr. 23; Iohannes Bicl. MGH AA Chron. min. II. 212–213; Fredegar, Chron. III. 46, 55, 57–58, 61–62, 70–71.

Bóna István

Tato/Tatto A langobardok királya (kb. 500–510), a Lething nemzetségbeli Claffo király fia. A langobard hagyomány szerint Tato vezette a langobardokat Rugilandból a „Feld”-re, valószínűleg a Duna déli oldalán elterülő Tullnerfeldre, ott azonban keleti szomszédaik, a félelmetes harcosok hírében álló herulok, fegyverrel kényszerítették, hogy elismerje főhatalmukat. A szövetségi szerződést a bizánci Prokopios szerint a herulok, míg saját hagyományuk szerint a langobardok szegték meg (Rometruda-saga). Tato nagy csatában leverte és elűzte a herulokat, megölte királyukat, Rodulfot, és zsákmányul ejtette fegyverzetét (508–510 között). Röviddel győzelme után unokaöccse, Wacho megfosztotta hatalmától és életétől.

Irod.: OGL 4; HLG 4; PD HL I. 20–21; Martindale, PLRE 2, 1055.

Bóna István

Theodelinda/Theudelinda A langobardok királynője (589–626), Wacho unokája. Anyja, Wacho lánya, a frankok korábbi királynője, Waldarada, apja I. Garipald, a bajorok hercege; öt gyermekük közül Theodelinda volt a második leány. Az 570-es évek első felében született, 589-ben ment férjhez a Beleos nembeli Clef/Claffo langobard király (572–574) fiához, Autharihoz, aki a Lething hercegnővel kötött házassággal legitimizálta uralmát (584–590). „Flavius” Authari halála után egy évig Theodelinda a langobardok egyeduralkodó katolikus királynője, majd férjhez megy az ariánus Agilulf taurinumi (torinói) herceghez, akivel közösen uralkodott (591–616). Férje halála után kiskorú fia, a katolikus Adaloald nevében uralkodott, akit Theodelinda halála után az ariánus hercegek detronizáltak. Ennek ellenére Theodelinda leszármazottai, lányának és unokájának férjei, illetve Theodelinda öccse, Gundoald leszármazottai a langobard királyok 662-ig, majd 671-től 712-ig. A Lething (s nem a „bajor” Agilolfing!) nemzetségbe való beházasodás legitimizálta Arioald (626–635) és Rothari (636–652) uralmát, akik egymás után Theodelinda leánya, Gundeperga férjei voltak. Rothari utódai: Rodoald (652–653), Theodelinda öccse, Gundoald leányunokájának a férje, illetve az utóbbi öccse, I. Aripert (653–661). Aripert fiát, Perctaritot a Gausus nembeli usurpator, a beneventumi Grimuald (662–671) száműzte. Mivel a Gausus nem itáliai uralmát Alboin halála után a Beleos nem vette át, amelynek leszármazottai és rokonai a Lething ősökkel és rokonsággal igazolták törvényességüket, Grimuald éppen a Lethingek legitimitását veszi célba. A Grimuald idejében összeszerkesztett Origo gentis langobardorum beneventumi változata megrágalmazza, bitorlónak, gyilkosnak minősíti a még élő Lethingek közös ősét, Wachót, házasságait és leszármazásukat is meghamisítja. A Gausus nembeli beneventumi hercegeket szolgáló Paulus Diaconus is a rágalmazó Gausus-változatot veszi át Langobard történetébe.

Irod.: OGL 6; Fredegar, Chron. IV. 34; PD HL III. 30, 35, IV. 6–21.

Bóna István

Theoderik/„Nagy” Theoderik Az osztrogótok, majd Itália királya (474–526), a népvándorlás kori condottierek legsikeresebbike. Történetének itt csak pannoniai vonatkozásairól lesz szó. Nem áll az a Jordanes, Getica 269–270. nyomán elterjedt nézet, hogy Theoderik Pannoniában, közelebbről a Balaton partján született volna. Theoderik 10 évet töltött Konstantinápolyban (461–470), ahová nyolcéves korában került, tehát 453/54 körül még az osztrogótok pontusi hazájában született. Apja Thiudimer, anyja Erelieva/Hereliuva katolikus concubina, keresztény nevén Eusebia, aki 490 után még Itáliában is élt. Konstantinápolyba túszként Valamer király saját fiaként és örököseként küldte, ezért valamennyi kortárs keletrómai forrásban Valameriakos, Valamerfi néven szerepel. Amikor I. Leo császár (457–474) az osztrogótokkal 461-ben kötött szövetségi szerződést megszegte (469-ben ugyanis a szvéb–szkír szövetségeseket támogatta az osztrogótok ellen, ld. Bolia), 470-ben kénytelen volt hazabocsátani Theoderiket. Theoderik Valamertől örökölt harci kíséretével azonnal bekapcsolódott a környező népek elleni büntetőhadjáratokba, elűzte a Temesközből a szarmatákat, majd elfoglalta Babai szarmata királytól Singidunumot (Belgrád) is (471). 473-ban apjával, Thiudimerrel elhagyta Pannoniát, 474-től az Illyricumban és Thraciában hadakozó „Thiudimer-féle” gótok királya. 488-ban, Zeno császár (474–491) megbízásából a moesiai Novaeból Itália és Odoaker ellen vonul, útközben véres csatában kell áttörnie a Cibalae (Vinkovci) és Mursa (Eszék) útszakaszon az Ulca-mocsarak átjáróját haláláig védelmező Thrafstila sirmiumi gepida alkirály hadain. 504-ben Itáliából küldött gót serege elfoglalja Dalmaciát, Saviát, a gepidáktól pedig elveszi „Pannonia Sirmiensist, a gótok egykori hazáját” – maga azonban nem vett részt a hadjáratban. A keletrómaiakkal 505-ben kirobbant katonai konfliktust lezáró békében, 509-ben kénytelen átengedni Bassiana városát és környékét I. Anastasius keletrómai császárnak (491–518), ebből alakítják ki a keletrómai Pannonia Secunda vagy Pannonia Bassiensis nevű tartományt, ahová 512-ben herulokat telepít Anastasius. Theoderik pannoniai birtokainak északi határa mindvégig a Dráva volt, legkeletibb pontja pedig Sirmium városa. 523-ban Pannonia Sirmiensis fegyverforgatásra alkalmas gepida lakosságát Dél-Galliába a Rhône mellé telepítteti át.

Irod.: W. Ensslin, Theoderich der Grosse. München, 1947, 19592; Martindale, PLRE 2, 1077–1081; J. Moorhead, Theoderich in Italy. Oxford, 1992.

Bóna István

Thorisind/Turisind A gepidák királya (546–560 körülig). Elemund király halála után fiát, Ostrogotha trónörököst Thorisind elűzte, s erőszakkal ragadta meg a hatalmat. Már 547-ben szembekerül az I. Iustinianusszal (527–565) szövetkezett új langobard királlyal, Audoinnal. A gepida seregben ez alkalommal tűnik fel először langobard és szláv katonai kísérettel a Lething nembeli trónkövetelő, Hildigis. Miután a bizánciak szétverik a gepidák herul szövetségeseit, fenyegető katonai felvonulásuktól megrettenve mind Thorisind, mind Audoin elállnak az összecsapástól. Az első langobard–gepida háborúra 551. júniusában kerül sor, amikor is a szerémségi „Asfeld”-en (az Asok mezején = csatatéren) vívott csatában a langobardok győznek, a gepida trónörökös, Thorismod is elesik. Az 551. évi békében Thorisind lemond a Duna déli oldalán fekvő római területekről és Bassianáról, kárpótlásul 552-től visszakapja az 539-ben elvesztett subsidiumot. A békeszerződés titkos záradéka értelmében megöleti a Gepidia vendégszeretetét élvező Hildigist.

Irod.: Prokopios, BG VII. 34/4, VIII. 18/3, 27/19; PD HL I. 23–24, 27.

Bóna István

Thorismod/Thorismuth Gepida trónörökös herceg, Thorisind fia. 551-ben elesett a szerémségi „Asfeld”-en a langobardok elleni csatában, vezére halálával a gepida sereg felbomlott. Csupán langobard legenda,

az itáliai „Alboin-saga” dicsekvése, hogy Thorismodot (az akkoriban 4-5 éves) Alboin herceg ölte volna meg párviadalban. Halála után fia, Reptila lesz a gepida trónörökös.

Irod.: PD HL I. 24.

Bóna István

1. Thrasarik Gepida részfejedelem Sirmiumban (504 előtt), Trafstila sirmiumi részfejedelem (†488) fia, a korabeli forrásokban: rex. Nagy Theoderik osztrogót király Itáliából küldött gót csapatai 504-ben harc nélkül űzik el, Thrasarik oly sebesen menekül a feladott Pannonia Secundából „a többi gepidához”, hogy anyját – aki korábban valószínűleg régensként állt az ifjú herceg mellett – sem tudja magával vinni. Nevének eredeti jelentése ’Harci király’.

Irod.: Jordanes, Get. 300; Ennodius, Paneg. Theoderici XII; Martindale, PLRE 2, 1125.

Bóna István

2. Thrasarik Gepida ariánus püspök (567). Gepidia bukásakor tűnik csak fel, de már az 550-es évek elejétől számolni lehet vele Sirmiumban. Az avarok támadásakor Reptila trónörökössel és a gepida királyi kincsekkel Konstantinápolyba, II. Iustinus császárhoz (565–578) menekül. Iohannes Biclarensis hispaniai Chronicája az eseményt évekkel későbbi, téves dátum alatt közli.

Irod.: Iohannes Bicl. II. 212–213.

Bóna István

Visegarda/Pis(e)garda Frank királynőként Wisigarda. Wacho langobard király lánya második feleségétől, Raicunda türing hercegnőtől, Bisin/Pisen király lányától. Az 510-es évek végén, legkésőbb 520-ban született. Apja a Theuderikkel, Austrasia királyával kötött házassági szerződés értelmében 531/32-ben Reimsbe küldte, Theudebert trónörökös eljegyzett menyasszonyaként. Az 534-ben hatalomra jutó I. Theudebert azonban római kedvesét, Deoteriát veszi feleségül. Csak „a frankok” nyomására válik el tőle, s veszi nőül a hét éve pártában várakozó langobard menyasszonyt (538/39). Theudebert valójában saját politikai céljait követte az új friggyel, hiszen egyidejűleg eljegyzi Wacho gyermeklányát saját fiával, a Deoteriától született 3-4 éves Theudebalddal. A kis menyasszony anyja Austrigusa, Theudebert gepida szövetségesének, Elemund királynak a lánya volt. A házasság, az eljegyzés s a velük kapcsolatos követjárás Wacho megnyerését célozta az 539. évi Bizánc-ellenes háborúhoz. Visegarda korán meghalt, mostohafia menyasszonyát, saját féltestvérét, Waldaradát személyesen nem ismerte.

A régészeti és a történeti adatok nem támogatják a „népszerű” elméletet (O. Doppelfeld), hogy a kölni dóm alatti Meroving-kápolnában talált hercegnői temetkezés Visegardával lenne azonosítható.

Irod.: OGL 4; PD HL I. 21; Gregorius Turonensis, Historia Francorum III. 20, 27, 33; Fredegar, Chron. III. 38–39; O. Doppelfeld, Germania 42(1964), 45; I. Bóna, Acta ArchHung 35(1983), 246.

Bóna István

Wacho/Wako Görögül Uakes, langobard király (510–540), a Lething-dinasztiabeli Claffo király unokája, Winigis fia, Pannonia meghódítója. Nagybátyja, Tato király és fiai megölésével került hatalomra. A Gausus nembeli Grimuald uralkodása idején átszerkesztett itáliai langobard források (Origo gentis langobardorum) tetteit meghamisították, zsarnoknak (usurpator) minősítették, s sorszámát kihagyták a langobard királyok jegyzékéből. Ez durva „korrekció”, hiszen a Lething-családból házasodó Rothari király még törvényes elődjeként, nyolcadik langobard királyként tartotta számon Wachót (Edictus Rothari). Wacho igazi történetét a korszak politikáját tükröző házassági kapcsolatai fedik fel. Uralmát a legyőzött herul király, Rodulf lányával, Silingával kötött házassággal törvényesítette, ekkoriban hajtja uralma alá a szvébeket, vagyis szállja meg Észak-Pannoniát. Második házasságát 520 körül Bisin/Pisin türing király lányával, Raicundával kötötte. Ezzel elfogadtatta észak-pannoniai uralmát a türing királyi házzal szövetséges és rokon Nagy Theoderikkel, a Drávától délre fekvő Pannonia és Savia urával. A frank–türing háborúk idején, 531/32-ben eljegyzi második házasságából származó lányát, Visegardát az új nyugati hatalmasság egyik megteremtőjével, a Meroving I. Theudeberttel, aki azonban csak 538/39-ben emeli magához feleségül a királylányt. A bizánci–osztrogót háború kitörése (535) után Wacho I. Iustinianusszal (527–565) szövetkezett, de a háborúba nem avatkozott be, 539-ben visszautasítja az osztrogót Vitigis és saját veje, I. Theudebert Bizánc-ellenes szövetségi ajánlatát is. A Dráváig terjedő pannoniai földeket viszont ténylegesen is megszállja, az előnyomulás biztosítására kötötte harmadik házasságát Elemund gepida király lányával, Ostrogothóval. Utóbbitól született 535 után Walderada nevű lánya, s egyetlen fia, a trónörökös Waldari. Fiú örököse születvén Wacho száműzi, majd megöleti az addigi trónörököst, unokaöccsét Risiulfot, akinek kisebbik fia, Hildigis kíséretével együtt 539-ben a szlávokhoz menekül. Wacho a langobard hagyomány szerint nem költözött be Pannoniába, 540-ben valahol Cseh- vagy Morvaországban (Beovinidis) halt meg betegségben. Halálakor a Dráváig terjedő Pannoniát már benépesítették a langobardok.

Wacho házasságainak sorrendjére a langobardok 100-130 évvel később rosszul vagy rosszindulatúan emlékeztek – ez a korai középkorban korántsem egyedülálló, Fredegar (Chron. IV. 60) pl. a krónikája befejezése előtt nem sokkal elhunyt I. Dagobert király feleségeinek sorrendjét is összekeveri, az elsőt és az utolsót kifelejti, egy máshonnan ismeretlent pedig hozzátesz. Az itáliai langobard krónikások is összekeverték Wacho asszonyait s gyermekei anyját („1. Raicunda, 2. Austrigusa, két lányának, anyja, 3. Silinga, Waldari anyja”), s ezzel együtt politikai kapcsolatait, holott ebben rejlik a pannoniai langobardok történetének a kulcsa. A kutatás mintegy két évtizeddel ezelőtt már észrevette, hogy Wacho lányai, a gepida Austrigusa „lányai” nem lehettek édestestvérek. A megoldást Paulus Diaconus egyik ritka kézirati változatában vélte fellelni, ahol Wacho türing felesége, Raicunda Radegunda néven szerepel, a név első tagja nyomán Waldaradát (az „idősebb” lányt) „Radegunda” lányának tették meg. Egy Radegunda nevű türing hercegnő valóban létezett, csakhogy az Raicunda unokahúga volt, a testvérüktől, Herminafred királytól megölt Bertachar részkirály leánya, aki frank fogságba esve I. Chlotachar király egyik felesége lett, nem más ő, mint poitiers-i Szent Radegunda (†587). Valószínűleg e közismert név került tévesen a szóban forgó Paulus Diaconus-kéziratba. A lehetőséget egyébként is kizárja a Wacho két lánya közti nagy korkülönbség, Waldarada valójában nem is ismerte fél-türing nővérét. A reális kronológiai adatok a következők: Az 546-ban betegségben elhunyt gepida király, Elemund lánya, Ostrogotho az 546-ban még gyermeknek számító (Prokopios) gepida trónörökös, Ostrogotha nővére, nem mehetett férjhez Wachóhoz már az 510-es évek második felében, amiként az 509-ben már halott Rodulf király lányát, Silingát aligha matrónaként vette feleségül Wacho az 530-as évek közepén. A királygyilkossággal, puccsal hatalomra került mellékági Lething homo novus, Wacho uralma legelején nem nagyon válogathatott patinás türing vagy gepida dinasztiák királylányai között, királyi származású feleséget a langobardok hatalmába jutott Silingán kívül nehezen talált volna. Ostrogotho/Austrigusa csak Wacho 3. felesége lehetett, aki nemcsak Waldarada anyja volt – amint arra a langobardok helyesen emlékeztek –, hanem a hasonló nevű gyermek király, Waldari anyja is, korban is ők tartoznak össze. Waldari tehát nem a herul „rabnőtől” született, ahogyan a Gausus-dinasztiának lekötelezett átdolgozó sejtetni szeretné. A gyermek Waldaradát ugyan még 539-ben eljegyezték I. Theudebert 3-4 éves fiával, Theudebalddal, de a herceg apja halálakor, 548-ban „nevelésre szoruló

gyermek” (Agathias), s Gallia püspökei szerint még 551-ben is „parvulus” (kicsiny) volt (Gregorius Turonensis). Az „adultus”-szá váló Theudebald csak röviddel halála előtt, 554 körül veszi feleségül az ifjú Waldaradát,akinek csak harmadik házasságából, 557–570 között születnek majd gyermekei, Theudelinda, Gundoald stb. Mostohanővére, Visegarda/Pisegarda Raicunda türing hercegnő, Wacho 2. felesége leánya volt, aki menyasszonyként már 531/32-ben Reimsbe került. Visegarda királynő már halott volt, amikor féltestvére, Waldarada Galliába érkezett.

Irod.: OGL 4; HLG 2, 4; PD HL I. 21; Prokopios, BG VI. 22/11–12, VII. 35/13; Agathias I. 4; Gregorius Turonensis, Historia Francorum IV. 6, 9; Edictus Rothari, Prologus.

Bóna István

Waldarada/Wultrada/Vuldetrada/Valdetrada Langobard királylány, frank királynő, a bajorok első hercegnője (kb. 535/36–600). Apja, Wacho langobard király, anyja Ostrogotho/Austrigusa gepida hercegnő, Wacho harmadik felesége. A még Wacho életében kötött házassági szerződés értelmében apja halála után anyja férjhez adja I. Theudebert fiához, a kiskorú Theodebald herceghez (szül. 535/36 táján). I. Theudebert halála után Waldarada a gyermekifjú I. Theodebald mellett Austrasia valóságos királynője (548–555). A 20. életévében megözvegyült Waldaradát I. Chlotachar feleségül veszi, így rövid időre valamennyi frank királynéja lesz (555), 565-ben azonban a királynak egyházi parancsra el kellett tőle válnia – e nagyon is érthető és törvényes egyházi rendelkezést az átdolgozott Origo gentis Langobardorum és nyomában Paulus Diaconus nem átallják „quam odio habens” „akit megutálva/meggyűlölve” hazugság beiktatásával egyenesen eltaszításnak ábrázolni. A király Garipaldhoz, a bajorok fölé rendelt első herceghez adja nőül Waldarádat. Tőle született két katolikus lánya közül a fiatalabb, Theodelinda az itáliai langobardok királynője lesz, míg név szerint nem ismert nővérét 575-ben Eoin tridenti langobard herceg vette feleségül. Waldarada fia, Gundoald, apja bukásakor (589/90 körül) Itáliába menekül, ahol nővére, Theodelinda támogatásával Asti duxa lesz (†612). Az ő leszármazottai I. Ariperttől II. Aripertig (653–712) a langobardok királyai.

Irod.: OGL 4, 6; HLG 4; PD HL I. 21; Gregorius Turonensis, Historia Francorum IV. 9; Fredegar, Chron. III. 49.

Bóna István

Waldari/Walthari Görögösen Ualdaros. A langobardok királya (540–546 körülig), a Lething Wacho és az Ardariking Ostrogotho/Austrigusa fia. A kisgyermekként trónra került Waldari mellett anyja és gyámja, a Gausus nembeli Audoin kormányoztak. Az özvegy királynő a Merovingokkal kötött szövetségre támaszkodva igyekezett fia helyzetét megszilárdítani, ezt szolgálta Wachótól született kiskorú leányának férjhez adása a még fiatalabb Theudebald herceghez, I. Theudebert frank király fiához. Hatalmas nagyapja, Elemund gepida király halálakor (545/46 körül) Waldari uralma megrendül, maga a kiskorú gepida trónörökös, anyja öccse, Ostrogotha is a langobard udvarba menekül. Röviddel később Waldari gyanúra okot adó időpontban s körülmények között meghal, vele kihal a Lething-dinasztia uralkodó ága. Utóda a gyám, Audoin lett.

Irod.: Prokopios, BG VII. 35/17; OGL 4–5; HLG 5; PD HL I. 21–22.

Bóna István Források, rövidítések

Agathias = Agathiae Myrinaei Historiarum libri V. Ed. R. Keydell, 1967.

Agnellus = Agnellus qui et Andreas, Liber Pontificalis Ecclesiae Ravennatis in: MGH AA Chron. min. I. és in: MGH SS rer. Lang.

Aistulfi leges = in: Leges Langobardorum

Alföldi, Leletek a hun korszakból = Alföldi A., Leletek a hun korszakból és ethnikai szétválasztásuk. Arch. Hung. 9. Budapest, 1932.

Annales Beneventani = in: MGH SS rer. Lang.

Bóna, A hunok = Bóna I., A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993.

Bóna, A középkor hajnala = Bóna I., A középkor hajnala. A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében. Budapest, 1974.

Bóna, Das Hunnenreich = I. Bóna, Das Hunnenreich. Budapest–Stuttgart, 1991.

Bóna, ERT = Bóna I., in: Erdély rövid története. Budapest, 1989, 19932.

Bóna, ET = Bóna I., in: Erdély története I. Budapest, 1986, 19883.

Bóna, MT = Bóna I., in: Magyarország története I. Budapest, 1984 (19872).

Bóna, MRR = Bóna I., in: A magyar régészet regénye. Szerk. Szombathy V. Budapest, 1968, 19763.

Bóna, Nibelungenglied = I. Bóna, Die archäologischen Denkmäler der Hunnen und der Hunnenzeit in Ungarn im Spiegel der internationalen Hunnenforschung, in: Nibelungenlied. Hrsg. von E. Vonbank, Bregenz, 1979.

Cassiodorus, Variae = Cassiodori Senatoris Variae. Rec. Th. Mommsen. MGH AA, 1894.

Chron. min. = Chronica minora saec. IV, V, VI, VII. Ed. Th. Mommsen. Vol. I–II, MGH AA IX, 1892/1961.

Chronica Gallica = in: Chronica minora I.

Consularia Italica = in: Chronica minora I.

Csallány, Gepiden = D. Csallány, Archäologische Denkmäler der Gepiden im Mitteldonaubecken (454–568 u.Z.). Arch. Hung. 38. Budapest, 1961.

Die Langobarden = Die Langobarden. Von der Unterelbe nach Italien. Hrsg. von R. Busch, Neumünster, 1988.

Edictus Rothari = in: Leges Langobardorum

Ennodius, Paneg. Theoderici = Panegyricus dictus regi Theodorico, in: Magni Felicis Ennodi opera. Rec. F. Vogel. MGH AA, 1885.

Fettich, A szeged-nagyszéksósi = Fettich N., A szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet. Arch. Hung. 33. Budapest, 1953.

Fredegar, Chron. = Chronicarum quae dicitur Fredegarii Scholastici libri IV. Ed. B. Krusch. MGH SS rer. Mer. 2, 1888.

GFGÖE = Glossar zur frühmittelalterlichen Geschichte im östlichen Europa. Serie A. Lateinische Namen bis 900. Bd. I. Hrsg. von J. Ferluga, M. Hellmann et al., 1982.

Gregorius Magn. Dial. = Gregorius Magnus Dialogorum libris. MGH SS rer. Lang.

Gregorius Turonensis, Historia Francorum = Gregorii episcopi Turonensis Historiarum libri decem. Ed. B. Krusch et W. Levison. MGH SS rer. Mer. 1, 1937/1951.

Hampel, Alterthümer = J. Hampel, Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn. Bd. I–III. Braunschweig, 1905.

HLG = Historia Langobardorum codicis Gothani, in: MGH SS rer. Lang.

Iohannes Bicl. = Iohannis abbatis Biclarensis Chronica, in: Chron. min. II.

Jones, PLRE 1 = A. H. Jones, J. R. Martindale, J. Morris, The Prosopography of the Late Roman Empire I. Cambridge, 1971.

Jordanes, Get. = Iordanes, Getica = De originis actibusque Getarum. Rec. Th. Mommsen. MGH AA V, 1882.

Jordanes, Rom. = Iordanes, Romana. Rec. Th. Mommsen. MGH AA V, 1882.

Konstantinos = Constantinos Porphyrogennetos, De administrando impero – Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzása. Ed. et transl. Gy. Moravcsik. Budapest, 1950.

Kovrig, Das Diadem von Csorna = I. Kovrig, Das Diadem von Csorna. FolArch 36(1985).

Leges Burgundionum = Leges Burgundionum. Ed. L. R. de Salis. MGH LL II.1, 1892.

Leges Langobardorum = Leges Langobardorum 643–866. Ed. F. Beyerle, Witzenhausen, 19622.

Lex Gundobada = in: Leges Burgundionum

Liber Pontificalis = Le Liber pontificalis ecclesiae romanae 1. Ed. L. Duchesne, 1886.

Liutprandi leges = in: Leges Langobardorum

Marius Aventicensis = Marii episcopi Aventicensis Chronica, in: Chron. min. II.

Martindale, PLRE 2 = J. R. Martindale, The Prosopography of the Late Roman Empire II. Cambridge, 1980.

Menander Prot. fr. = Menander Protector, Excerpta de legationibus. Ed. C. de Boor, 1903. Menandri historiarum quae supersunt. Ed. C. Müller. Fragmenta Historicorum Graecorum 4. 1868, 19512.

MGH AA = Monumenta Germaniae Historica, Auctores Antiquissimi

MGH Ep = Monumenta Germaniae Historica, Epistolae

MGH SS = Monumenta Germaniae Historica, Scriptores

Nicetius = Nicetius episcopi Treveriensis epistolae, MGH Ep. Austrasicae. Ed. W. Gundlach, 1892.

OGL = Origo gentis langobardorum, in: MGH SS rer. Lang.

PD HL = Paulus Diaconus, Historia Langobardorum = Pauli Historia Langobardorum. Ed. G. Waitz, in: MGH SS rer. Lang. és MGH SRG, 1878.

Pohl, Die Gepiden = W. Pohl, Die Gepiden und die Gentes an der mittleren Donau nach dem Zerfall des Attilareiches. Die Völker an der mittleren Donau im fünften und sechsten Jahrhundert. Berichte des Symposions der Kommission für Frühmittelalterforschung. Hrsg. H. Wolfram und F. Daim, Wien, 1980, 239–305.

Prokopios, BG = Procopius, Bellum Gothicum = Procopii Caesariensis opera omnia II. De bello Gothico. Rec. J. Haury et G. Wirth, 1963.

Ratchis leges = in: Leges Langobardorum

Sevin, Die Gebiden = H. Sevin, Die Gebiden. München, 1955.

SRG = Scriptores Rerum Germanicarum

SS rer. Lang. (et Ital.) = MGH SS rerum Langobardicarum et Italicarum. Ed. D. Waitz, 1878/1964.

SS rer. Mer. = MGH SS rerum Merovingicarum Vol 1–2. Ed. B. Krusch et W. Levison, 1888/1937/1951.

Tacitus, Ann. = Cornelius Tacitus, Annales. Ed. E. Koestermann, Bibl. Teubneriana, 1971.

Tacitus, Germania = Cornelius Tacitus, Germania. Ed. E. Koestermann, Bibl. Teubneriana, 1970.

Theophylaktos Sim. = Theophylacti Simocattae Historiae. Rec. C. de Boor et P. Wirth, 1972. A vonatkozó részek magyar fordítása: Szádeczky-Kardoss S., Az avar történelem forrásai I. Magyar Őstörténeti Könyvtár 5. Szeged, 1992.

Tomka, Der hunnische Fürstenfund = P. Tomka, Der hunnische Fürstenfund von Pannonhalma. Acta ArchHung 38(1986).

Velleius Paterculus = C. Vellei Paterculi ex Historiae Romanae libri. Ed. C. Halm et C. Stegmann, 1965.

Folyóiratok és kiadványok rövidítéseAASzeg Acta Antiqua et Archaeologica, SzegedActa AntiquaHung Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae, BudapestActa ArchHung Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae, BudapestActaMN Acta Musei Napocensis, Cluj-NapocaAIIA Anuarul Institutului de Istorie şi Arheologie, ClujAntikTan Antik Tanulmányok, BudapestArchAust Archaeologia Austriaca, WienArchÉrt Archaeologiai Értesítő, Budapest Arch. Hung. Archaeologia Hungarica, BudapestASGE Arheologičeskij Sbornik Gosudarstvennogo Èrmitaža

BAR-IS British Archaeological Reports, International Series, OxfordEMS Early Medieval Studies – Antivarist arkiv, StockholmFolArch Folia Archaeologica, BudapestJbRGZM Jahrbuch des Römisch-Germanischen Zentralmuseums, MainzJfA Jahrbuch für Altertumskunde, WienKEMER Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából, KolozsvárMAG Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft, WienMCA Materiale şi Cercetări Arheologica, Bucureşti MKÉ Múzeumi és Könyvtári Értesítő, BudapestMTAK Magyar Tudományos Akadémia KözleményeiPWRE Paulys Realencyklopädie der roleischen Altertumswissenschaft. Neue Bearbeitung von G. Wissowa. StuttgartPZ Praehistorische Zeitschrift, Leipzig–BerlinRég.Füz. Régészeti Füzetek, BudapestRGA Reallexikon der Germanischen Altertumskunde, Berlin–New YorkRRH Revue Roumaine d’Histoire, BucarestRVM Rad Vojvodanskih Muzeja, Novi SadSA Sovetskaja Arheologia, MoszkvaSAUB Studie Archeologického Ustavu v Brně, PrahaSCA Studii şi Cercetări de Antropologie, Bucureşti SCIV Studii şi Cercetări de Istorie Veche, Bucureşti SCIVA Studii şi Cercetări de Istorie Veche şi Arheologie, Bucureşti StudArch Studia Archaeologica, BudapestSlovArch Slovenská Archeológia, BratislavaVAMZ Vjesnik Arheološkog Muzeja u ZagrebuVMMK Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, VeszprémWAB Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland, Eisenstadt

A címszavak ábécésorrendben

A B C D E F G H I J K L M N O P R S T U V W Z

Alarik

Alboin/Albuin/Albwin

Apahida

Ardarik

Arikan/Erekan

Athaulf/Atavulf

Attila

Audoin/Auduin/Audwin

Audomharjis/Omharius

Avar kori 2. stílus

Avar–langobard kapcsolatok

Bajan

Bakodpuszta – „Puszta Bakod”

Balamber

Baráthely

Batajnica

Bátaszék

Bezenye-Paprét

Bleda/Blida

Bolia

Bökénymindszent

Chlodoswintha/Clotsuinda/Chlothosinda/ Chlodesinda

Csapó

Csépán

Csorna

Dengitzik/Dintzik

Edictus Rothari

Edika

Elemund

Ellak

Eugippius

Érdengeleg

Érmihályfalva

Fertőszentmiklós-Szereti-dűlői homokbánya

Gáva

Gencs

Gepida–bizánci kapcsolatok

Gepida csontművesség

Gepida fazekasság

Gepida fegyverzet

Gepida fibulák

Gepidák

Gepida kovácsmesterség

Gepida ötvösség

Gepida pénzverés

Gepida régészeti hagyaték

Gepida sasos csatok

Gepida társadalom

Gepida temetkezés és vallási élet

Gepida továbbélés

Gepida viselet

Germán brakteáták

Germán 1. stílus a Kárpát-medencében

Germán 2. stílus a Kárpát-medencében, lásd: Avar kori 2. stílus

Gunderith/Gunderik

Gyönk-Vásártér utca

Györköny-Diósi rész

Hegykő-csoport

Hegykő-Mező utca

Hildigis

Historia langobardorum codicis Gothani

Hódmezővásárhely

Hódmezővásárhely-Kishomok

Hun aranyíj

Hun cikádák

Hun diadémok

Hunok életmódja

Hun fegyverzet

Hun hadművészet

Hunimund

Hun lószerszám

Hunok

Hun társadalom

Hun temetkezés és hitvilág

Hun üstök

Hun viselet

Hunvulf/Onoulf

Kajdacs-Homokbánya

Kápolnásnyék-Kastélykert

Karaton/Charaton

Keszthely-Fenéki utca

Kisköre-Papp-tanya

Kisselyk

Kiszombor

Kolozsvár-Szamosfalva

Kunimund

Langobard csontművesség

Langobard fegyverzet

Langobard fazekasság

Langobard fibulák, ékszerek

Langobard–gepida kapcsolatok

Langobardok

Langobardok régészeti emlékei

Langobard ötvösség

Langobard szalagfonat

Langobard társadalom

Langobard temetkezés

Langobard vallási élet

Langobard viselet

Lengyeltóti

Magyarkapus

Malomfalva

Marosvásárhely

Marosveresmart

Mauriacumi csata – Pugna Mauriacensis

Medgyes

Mezőbánd

Mezőberény

Mohács-Farostlemezgyár víztárolója

Mojgrád

Mosonszentjános-Kavicsbánya

Mundzsuk/Mundzuchos

Murga

Nagyszentmiklós-Keresztúr

Nedao folyó

Odoaker

Onegesios/Onigisios/Hunigasius/ Hunigis

Orestes

Origo gentis langobardorum

Ostrogotho

Pannonhalma

Paulus Diaconus

Pero

Pécs-Nagykozár-Üszögpuszta – „Pécsüszög”

Rábapordány

Rácalmás

Reptila

Rodulf/Rodwulf

Rosamunda/Rosemunda

Rothari

Ruga

Sáromberke

Segesvár

Severinus

Sigebert/Sigisbert/Sigybert

Szamosjenő

Szeged-Röszke-Nagyszéksós

Szelindek

Szentendre-Pannonia-telep, Golyóstoll-gyár

Szentes

Szentes-Berekhát

Szentes-Kökényzug

Szentes-Nagyhegy

Szolnok-Szandaszőlős-Repülőtér

Szőreg-Téglagyár

Tamási-Csikólegelői homokbánya

Tato/Tatto

Theodelinda/Theudelinda

Theoderik/„Nagy” Theoderik

Theodorik/Theodorid

Thiudimer/Thiudimir

Thorisind/Turisind

Thorismod/Thorismuth

1. Thorismud/Thorismund

2. Thorismud/Thorismund

1. Thrasarik

2. Thrasarik

Tiszafüred

Tiszafüred-Nagykenderföld

Tóti

Törökszentmiklós

Törtel

Uldin

Untersiebenbrunn

Valamer/Valamir

Várpalota-Unio homokbánya

Veszkény-„Nagyhalom”

„Vértes Szent György puszta”

Visegarda/Pis(e)garda

Vita Sancti Severini

Völc

Vörs-Tótok dombja

Wacho/Wako

Waldarada/Wultrada/Vuldetrada/ Valdetrada

Waldari/Walthari

Avar uralom Erdélyben

AZ AVAR URALOM SZÁZADAI

A türkök elől menekülő, 552 táján a Belső-Ázsia feletti hatalomból kiszorított avarok és velük összeolvadt szövetségeseik, a szintén a türkök elől menekülő közép-ázsiai heftalita hunok 557 végén érkeztek a Kaukázus északi előterébe. 558-ban Konstantinápolyba küldött követeiknek sikerült I. Iustinianustól szövetségi szerződést és aranysegélyt kieszközölni. Ennek fejében vállalták, hogy a birodalmi kasszát szipolyozó dél-oroszországi-ukrajnai törzseket, a szabírokat, utigurokat és kutrigurokat, valamint a saragurokat megtámadják, és uralmuk alá hajtják. E népcsoportokat három vagy négy esztendő alatt sikerrel leigázták, saját szavaikkal élve „eltörölték őket a föld színéről”.

562-ben elérik az Al-Dunát. Kagánjuk, a „Baján-kagán” (bayan = ’hatalmas, gazdag’, jelző ugyan, de a kor szokása szerint egyúttal „személynév” is) Al-Duna menti szállásáról ismét követséget meneszt I. Iustinianushoz, a szövetség megújítását, az évjáradék felemelését és letelepülésre alkalmas országot kérve tőle. Vágya az Al-Duna déli partján elterülő síkság volt, a széles folyamtól védett Scythia Minor és Moesia (Dobrudzsa és Észak-Bulgária), vagyis ugyanaz a terület, amelyet egy évszázaddal később a bolgár-törökök fognak elfoglalni. A tárgyalásokkal egyidőben elrendelt keletrómai határzár azonban nyilvánvalóvá tette, hogy errefelé egyelőre nincs mit keresniük. Az avar haderő ekkor észak felől megkerüli a Kárpátokat, az Elbánál azonban Sigebert, a frank Austrasia királya megállítja seregüket (563). Az avarok {160.} kénytelenek visszatérni a „szkíta Duna”, az Al-Duna mellékére, ahol Baján „a széles síkságon sűrű tömegben üttette fel a sátrakat” (Corippus).

Amikor hírül veszik, hogy I. Iustinianus 565. november 21-én meghalt, követeik 7 nappal később (!) már megjelennek Konstantinápolyban. A nomád diplomáciára jellemző „magas hangon” a szövetség megújítását kérik az új császártól, II. Iustinustól. II. Iustinus azonban felbontja a szövetséget, beszünteti a „szolgaság bérének” fizetését (nem kevésbé fellengzős hangon), és megerősítteti az al-dunai határzárat. Az avarok áttörési kísérlete kudarcba fulladt (565/566 tele).

Mintha valami kelepcéből igyekeznének menekülni, ismét körülrajzzák a Kárpátokat, és 566 őszén megint Türingiában tűnnek fel. Győztes csatájuk ellenére sem boldogulnak Sigeberttel. Fegyverszünetet kötnek, majd a két sereg visszahúzódik, elválik egymástól.

A veszedelem, amely elkeseredett al-dunai áttörési kísérletre és a Kárpátok kétszeri megkerülésére kényszeríti őket, nagyon is reális volt, 566/567 telétől pedig egyenesen fenyegető. A „szolgáikat” üldöző nyugati türkök átkeltek a Volgán, s immáron belátható közelségből fenyegették az avarokat, azzal, hogy „nem karddal fogják őket legyilkolni, hanem, mint a hangyákat, lovaik patáival a földbe tiporni”. Az elmúlt öt esztendő viszontagságos történetéből kiviláglik, hogy az avarok biztos, védhető, természetes határok mögé akartak menekülni. Ha az Al-Dunán nem sikerült áttörniük, akkor a Kárpátoktól övezett síkságra igyekeztek bejutni. S öt esztendő sorozatos kudarcai megmutatták, hogy az utóbbi éppoly kevéssé lehetséges, mint az előbbi. A történeti és régészeti adatokat figyelembe véve az archeogeográfiai adatok arra mutatnak, hogy az avarok nem találtak bejáratot az Északi- és Keleti-Kárpátokon.

Az 5–6. század régészeti települési adatai azt bizonyítják, hogy az Északi- és Keleti-Kárpátok övezetében átlagosan 120, helyenként 150-200 km széles lakatlan és lakhatatlan, egy költözködő, állatállománnyal rendelkező nép számára áthatolhatatlan őserdőzóna alakult ki. Ez még akkor is lehetetlenné tette volna az átkelést, ha a kellős közepén nem húzódott volna 1500-2000 m magas hegyekből álló, 80-100 km széles „védőfal”. Hogy Erdélyben mi lehetett a helyzet, arra elég jellemzésül a Felső-Tisza és Alsó-Szamos völgyét megvizsgálni, ahol a 6. század elejétől kezdve egészen a Tiszafüred–Nyíregyháza–Debrecen vonalig nincs az emberi élettel kapcsolatos régészeti nyom vagy lelet. Egy költözködő nép számára úgy-ahogy járható szorosokkal a 6. században már csak a Déli-Kárpátokban lehetett számolni. Elsősorban az Olt völgyében a Vöröstoronyi-szoroson át és talán az Al-Duna mentében – tehát a rómaiaktól egykor kiépített és a gepida katonai hatalomtól is használt utakon. Ezeket az útvonalakat azonban erős gepida és bizánci őrségek zárták el.

Az avarok valóban kelepcébe kerültek. Sorsuk válságosra fordult; ha a következő esztendőkben az Al-Duna vidékén érik őket a türkök, pusztulás vár rájuk. Félelmük két évtized múltán a Kárpát-medencében sem múlt el {161.} (éppúgy, mint a magyaroké 920 táján a besenyőktől), 580-ban II. Tiberius császár azzal a (hamis) hírrel próbálta őket Sirmium ostromától visszafordítani, hogy a türkök elfoglalták Kherszont.

566/567 telének válságos napjaiban valahol az Elba és Odera közt keresik fel Bajánt Alboin langobard király követei, a két hatalom közt nyilván Sigebert, Alboin sógora közvetített. A gepidák elleni kétfrontos támadást, „örök szövetséget” („foedus perpetuum”: Paulus Diaconus, Historia Langobardorum I, 27, ami a langobardok szóhasználatában katonai szövetséget jelentett) ajánlottak fel. Elfogadták Baján követeléseit: győzelem esetén a gepidák egész országát, népét és vagyonát az avarok kapják, sőt meg is toldották azzal a csábító lehetőséggel, hogy Pannonia Sirmiensis birtokbavétele után a Száván át könnyen behatolhatnak a vágyva-vágyott Scythiába és Thraciába, akár Byzantionig elmehetnek.

A híres közös háború részleteiről keveset tudunk, a langobardok elsősorban saját dicsőségüket jegyezték fel. Valószínű azonban, hogy a szövetségi szerződés értelmében a támadást a langobardok kezdték. Kunimund gepida király a langobardok ellen vonta össze „különböző irányokból” („e diverso”: Historia Langobardorum I, 27) a gepida fegyvereseket. Csak miután e jóvátehetetlen lépés már megtörtént, vette hírét az avar támadásnak („Tristis ad Cunimundum nuntius veniens, invasisse Avares”). A „fáziseltolódás” úgy történt, „ut cum Alboin statuerunt” – amint Alboinnal megállapodtak –, s azt eredményezte, hogy az avar haderő (hangsúlyozandó: az avar hadsereg támadásáról van szó, s nem az avarság „beköltözéséről”!) képes volt áttörni a határzárat („terminos edicit”).

Baján végcélja Sirmium volt, már a katonai szerződés megkötésekor olyan vezetőket kért a langobardoktól, akik egyenesen Sirmium ellen vezetik. A Morva-kapun át és a Duna északi partján benyomulva „temérdek fáradságot vállalva, hosszú utat megtéve” támadt Gepidiára. A késői langobard krónikák természetesen saját királyuknak és népüknek tulajdonítják a gepidák legyőzésének dicsőségét. Nem így az ügyben közvetlenül érdekelt, jól értesült bizánci kortársak, akik pontosan tudták, hogy Baján „verte le őket háborúban”, és „ő zúzta szét a gepidák államát” (Menander Prótektor 195 és 458). Nem kétséges, ez volt az igazság, a langobardok ezúttal csak mellékszereplői és haszonélvezői voltak szövetségeseik kirobbanó sikerének.

Miután Baján a Kunimund király vezette gepida főerőket szétverte (a csatában elesett Kunimund koponyájából ősi keleti szokás szerint minden bizonnyal Baján készíttetett ivócsészét, amelyet kétes barátsággal és szándékkal Alboinnak ajándékozott), a szerémségi Duna-szakaszon át egyenesen a Sirmiumot védő gepida erőkre támadt. Usdibad, Sirmium gepida parancsnoka nem várta be az avar támadást, seregével együtt megadta magát a készenlétben álló keletrómai csapatoknak. Konstantinápolyba menekült Reptila gepida trónörökös és a gepida ariánus egyház feje, Thrasarik

püspök {162.} is. Mire Baján Sirmium alá ért, a várost már Bónosz bizánci csapatai védték, akik visszaverték a várostromra felkészületlen avar lovassereget.

Közben az Alföldön is véget ért a langobard–gepida háború. Kunimund leánya, Rosemunda kíséretével együtt Alboin fogságába esett, avagy Alboinhoz menekült, két rossz közül a kisebbet választva. Példáját sok ezer gepida harcos követte, olyan sok, hogy Itáliában Rosemunda királynő szolgálatában 4 évvel később képesek voltak megdönteni Alboint, és hónapokon át vitássá tenni a langobard hercegek észak-itáliai uralmát. A Tisza–Maros–Körös közötti vidéken aligha maradt számottevő, fegyverfogásra képes gepida lakosság.

Baján és serege csak a sirmiumi kudarc után kel át ismét az „lszteren”, s állapodik meg a gepidák feldúlt, kifosztott országában (Menander Protector, Fragmenta 27). Arról, hogy az avar sereget hogyan követte a honfoglaló avar nép, nem szól forrás. Mivel a Vaskapu–Orsova-szorost a most már nyíltan ellenséges bizánci flotta zárta el, ez az út nem jöhet számításba. Más lehetőségre nehéz gondolni, mint a Vöröstoronyi-szoroson át az Olt, majd a Maros völgyén keresztül vezető útra. Ez az útvonal a régészeti leletekből következtetve az avar korban s utána a 9. században is használatban volt.GEPIDIA PUSZTULÁSA – GEPIDA MARADVÁNYOK

A gepidák számára katasztrofális háború végeredményének ismeretében megszólaltatva a régészeti forrásokat, a történeti adatokkal sok tekintetben egybevágó képet nyerünk. Az Alföldön, a Tisza–Maros–Körös vidékén a pusztulás szinte egyetemes volt, eddig nem ismert olyan gepida temető (következésképpen falu sem), amelynek 567 után egyértelmű folytatása lenne. Elenyészően kevés azoknak a gepida temetőknek (s velük együtt ismét falvaknak) a száma is, amelyeknek 567 után avar kori folytatása van, ilyenek inkább a Temesközben vannak, ahol jelentősebb gepida továbbéléssel lehet számolni. Mindez jól összevág azzal, hogy az avarok a háború során a Körös–Maros közti vidéket pusztították el, a másik oldalról pedig azzal a régészeti megfigyeléssel, hogy a korai avarságnak éppen ezen az „üres”, állattartásra alkalmassá vált síkságon alakult ki az egyik jelentős települési centruma.

Más volt a helyzet a Temesközben, ahol egykorú bizánci források 600 táján gepida falvakról tudósítanak, valamint a Szerémség és Szlavónia Duna–Dráva menti sávjában, ahol még a 9. században is említenek gepidákat. Az avar belső települési rend megszilárdulása után, tehát a 6–7. század fordulóján keletkezett új „avar” temetőkben a gepida maradványok már nem vagy alig ismerhetők fel, hiszen az avar társadalmi rendből és szokásvilágból éppúgy nem tudták magukat kivonni, mint az avar birodalmat „elárasztó” perzsa-bizánci viselet és divat alól.

{163.} Mindezek ismeretében az erdélyi helyzet is érthető. A gepidák pusztulása Erdélyben is katasztrofális volt. A kereken 30 ismert és értékelhető 6. századi gepida temetőből 567/568-ban legalább 25-nek megszakadt a használata – természetesen a hozzájuk tartozó falvak élete is. Nem dönthető el, mennyiben tulajdonítható ez a törés a langobard támadás elleni összpontosításnak (vagyis annak, hogy a fegyverbíró férfiak a Tiszához vonultak, s onnan nem tértek vissza), avagy a Maros mentén betörő avarok elleni védelmi csatának s a vereséget követő megtorlásnak.

Az 567/568. évi avar behatolással kapcsolatos a malomfalvi gepida telep és temető teljes elhagyása – nyoma sincs ott többé gepidáknak. A pusztasággá vált gepida falu egykori helyén talált korai avar telepgödör („9. ház”) és a Borsóföldön feltárt korai avar gödörház (35. ház) a lakosságcsere bizonyítéka.

Az Alfölddel ellentétben néhány Maros menti (Marosnagylak, Marosveresmart), egy mezőségi (Mezőbánd) és egy Nagy-Küküllő menti (Baráthely 3. temetője) gepida temető folyamatos használata bizonyítottnak tekinthető. Többségük nagy kiterjedésű, esetleg több száz temetkezést tartalmazó sírmező, a korai avarságtól közvetlenül megszállt területtől keletre és északra. Valamennyi meglehetősen távol esik az erdélyi avar–gepida összeütközés feltételezhető színterétől. A megváltoztathatatlanba beletörődő, önként meghódoló gepida peremfalvak ezek, amelyek a 6. század vége után különös átalakuláson mentek át. Alapnépességük helyi gepida maradt, a fazekasság fogásai,

formái, besimított és bepecsételt díszítései, a fésűsmesterek készítményei, a női viselet elemei és kellékei egyaránt ezt igazolják. A gepida örökséget a 7. századtól avar (lótemetkezés, lószerszámok, keleti edények, kopjacsúcsok, övdíszek – fogazott germán II. stílusú csattal is –, gyöngyök) és avar-szláv (csillagcsüngős és félhold alakú fülbevalók, kürtős végű karperecek, spirálisan bepödrött végű hajkarikák, bizánci csatok, vasveretes vödrök) művelődési elemek s nyilván az őket hordozó emberek tarkítják. Ugyanakkor e temetőkben 600 tájától olyan elemek is feltűnnek, amelyek nem vezethetők le sem a gepida, sem a korai avar kori művelődésből. A nyugati Meroving-kultúra területéről származó fegyveresekről van szó, akik sajátos pajzsdudorral felszerelt nehéz pajzsokkal, hosszú kétélű kardokkal – a kirabolt sírokban gyakran csak a kardszíj rögzítésére szolgáló csonka kúp alakú ezüst vagy bronz fülesgombok utalnak a kiemelt kardokra! –, rohamkésekkel (sax), fűzfalevél alakú pengéjű hosszú csúcsú lándzsákkal, csavart nyakú szakás hegyekkel ellátott nyilakkal temetkeztek. Fegyveröveik is idegenek, gömbfejű szögecsdíszes vas övveretekkel, háromszöglemezes csatokkal, nemritkán ezüstberakásos (tausírozott) vas övdíszekkel. Az idegen fegyverek és övek sajátos rítusú, többnyire megvasalt koporsóban nyugvó férfiaktól származnak. Velük együtt érkezett asszonyok viszont alig-alig mutathatók ki, kifejezetten nyugati Meroving-eredetű ereklyetartót viselt két mezőbándi asszony, dísztűket pedig egy-egy marosnagylaki és baráthelyi nő.

{164.} Mindezek nyomán azt kell gondolnunk, hogy az első tudatos erdélyi „délnémet” betelepítés az avarok műve volt. Birodalmuk e távoli zugában nyújtottak otthont a Meroving-királyok és -hercegek belharcai következtében hozzájuk menekült Duna–Rajna-völgyi alamannoknak és bajoroknak – a fordítottját is ismerjük: avar menekülteket bajor temetőkben. A hazájukban nyilván különböző katonai kíséretekhez tartozó emberek szabadságukat az avarok közt is megőrizték, továbbra is hivatásosan katonáskodó férfiak voltak, akik helyi gepida asszonyokkal kötöttek házasságot. – A kérdésben azonban csak a marosnagylaki és a baráthelyi 3. temető közzététele után lehet majd világosabban látni.

ERDÉLY AVAR MEGSZÁLLÁSA

Az avarok legkorábbi szállásainak és katonai őrhelyeinek ma már olyan régészeti bizonyítéka van, amely párját ritkítja az európai népvándorlás korában. Több mint két évtizede Belső-Ázsiában (Tuva ASZK és Mongólia) sikerült kimutatni egy 6–7. századi avar–korai türk temetkezési szokást. A katonáskodó lovas harcosokat és fegyveres nemzetségi vezetőket – lehetőleg távol a nemzetségi és családtagok temetkezési helyétől – teljes viseletben és fegyverzetben eltemetik. Lovukat a temetés után (esetleges hosszabb idő múltán) nem messze a sírtól feltorolják, majd a halotti tor – máglyára vetett – maradványait a felszerszámozott lóbőrrel együtt kis mélységben elföldelik. Ez a temetkezési szokás a Kárpát-medencét megszálló avarok első nemzedékénél még általánosan megtalálható, 600 után azonban már nem fordul elő, egyelőre nem tudni, miért. Az ázsiai összefüggés másik döntő eleme, hogy a korai avar máglyagödrökből ugyanolyan hosszú fülű (téglalap alakú) vagy hurkos fülű, kerek talpú – puha talpú csizmához alakított – kengyelek és csikózablák kerülnek elő, mint Belső-Ázsiában. A legkorábbi avar (s egyben európai!) vaskengyeleket az avarok készen hozták magukkal. Amiről nemcsak a formák tökéletes megegyezése tanúskodik, hanem a legkorábbi kengyelek nikkeltartalmú – a Kárpát-medencében ismeretlen – vasanyaga is. Ezek a máglyás sírok, illetve a rájuk utaló égett felületű vaskengyelek (jelenleg mintegy 35-40 lelőhely) a Dévényi-kaputól a Küküllő partjáig – úgy tűnik, csalhatatlanul – jelzik az avarság legkorábbi települési rendjét. A legkeletibb őrállomás a Barcaságból kivezető szorosokig terjedt, I. Chosrau perzsa király (531–579) aranypénze csak az avarokkal juthatott Brassó környékére.

Az 567/568. évi történelmi események ismeretében magától értetődő, hogy a Maros–Küküllők völgye kezdettől fogva az avar megszállás, majd a korai avar megtelepülés egyik ütőere. Kis-Küküllő menti végpontját Dicsőszentmártonban egy égett kengyelpár jelzi.

{165.} A Maros Aradtól délre fekvő szakaszán Németszentpéter-Góliáton talált hosszú fülű kengyelpár még deformálódott is a máglya tüzében, a hozzá tartozó, égési réteggel bevont csikózabla és az avarok

acélos páncéltörő kopjája (ezzel döfték le feltorolás előtt a lovat, a lósírokban is a ló mellett található a kopja) a hasonló leletek másik biztos ismertetője. Az egykori Gepidia két legfontosabb ütőere, a Maros és a Tisza völgye tehát kezdettől fogva az avarok tényleges uralma alá és megszállási övezetébe került. Összeköttetésüket birodalmuk keleti területeivel egyelőre változatlanul az Olt–Sebes folyók menti útvonal biztosította, mint erre a Nagyszeben és Sebes környékén talált II. Iustinus-solidus és -nagybronz (jelzésük alapján 570 körüli veretek), egy egykori Maros-Torda megyei lelőhelyű Mauricius-solidus (átfúrt ékszer), valamint a Kőhalom és Olthévíz között talált Mauricius-(582–602) solidus obulus utalnak. A korai avar birodalomba eljutott bizánci aranyak túlnyomó többsége sírból származik (tulajdonképpen valamennyi hiteles példány) – így lehetett ez a fenti esetekben is.

Az Erdélyi-medence gyér korai avar megszállására utaló kevés adat nem csupán a kutatások hiányosságának a tükre. Az a folyamat, amely a 3–4. században megindult, majd a 6. században a gepida uralom idején lelassult, az avar uralom első hat évtizedében éri el végkifejletét: Daciából Erdőelve, Silvania, illetve Transsilvania lesz. Ez a településtörténeti mélypont, amelyhez képest a 8–9. század viszonyai már új, a középkor irányába mutató fejlődés csíráit hordozzák magukban.

A KORAI AVAR URALOM 630-IG

A történeti események azt mutatják, hogy az avarság a 6. század utolsó harmadában még nem rendezkedett be véglegesen a Kárpát-medencében. Az Al-Duna és a Balkán hegység közti föld birtoklásáról továbbra sem mondtak le. 584/586-ban valóban elfoglalják Moesiát és Scythia Minor egy részét, s megkezdik politikai és gazdasági berendezkedésüket. A perzsa frontról visszahozott keletrómai csapatok azonban 593 és 598 között felszámolják az avarok észak-balkáni uralmát, majd 600–601-ben sikeres ellentámadásokat vezetnek a Temesközben is. Ez az „átmeneti” állapot tükröződik a korai avarság általános településrendjében. A dél felé tekintő és vágyakozó avar hatalom számára érdektelen volt a Kárpát-medence északi harmada. Északnyugaton (egyetlen katonai hídfő, Dévény kivételével) a Duna volt települési határuk, északon az erdősávot megállító Pest–Heves–Borsod megyei egykori szarmata sánc, amelyet északkeleten, a Nyírségben is csak egy-két ponton léptek át. Ettől délre nagyjából a szerémségi Duna-szakasz vonaláig települt meg az avarság. Elhatárolt legelőterületek központjában fekvő aulokban élt, amelyek régészeti nyomai (egyes temetkezések, 10-20 síros kis temetők) nehezen kutathatók. Csak a 600–601. évi vereségek után kerül {166.} sor a már addig is megszállt területek belső uralmi viszonyainak új rendezésére, melynek következményeként az avarság régészetileg is „láthatóvá” válik. Az állandó téli szállások (Dunaújváros, Kölked stb.), majd falvak mellett kialakulnak az első nagyobb, sokszor nemzedékeken át használt temetők. A 601 előtti és utáni nemzedék régészeti hagyatéka egyelőre nehezen különíthető el Erdélyben.

Az avar kor első évtizedeiben az Aradtól a Tiszáig terjedő Maros-völgyet ellenőrizte a kunágotai fejedelem és kísérete. A kunágotai fejedelem – a bajáni korszak egyik főméltósága – aulja a Maros völgyében volt, valahol Pécska és Arad között, szállásváltó útvonala pedig a Maros északi partvonalán sejthető. Csupán sírját rejtették el a távoli északi pusztában, nagyjából úgy és olyan távolságra a Marostól, ahogyan a Duna-balparti „kagáni” orduk nagyurainak a sírját elrejtették a Duna–Tisza köze homokbuckás-mocsaras vidékének a peremén (Bábony, Bócsa, Kecel) vagy a kunágotai fejedelem Tisza menti kortársának sírját a Tiszántúlon (Kunmadaras). Aranyban dús sírját megbízhatóan keltezik az I. Iustinianus élete vége felé vert, alig kopott aranysolidus és kardjának Iustinianus kori, bizánci domborműves aranyveretei a 6. század legvégére. Saját és utódja (utódai) katonai kíséretének gazdag lovas-fegyveres sírjai végighúzódnak a Maros mindkét partján (Németpereg – több gazdag korai lovassír – és Apátfalva az északi, Fönlak – két jelentős 7. századi sír –, Németszentpéter, Nagyszentmiklós-Bukova-puszta – két fegyveres lovassír –, Óbesenyő, Kiszombor O., Deszk G. lelőhelyek a déli oldalon). Sírmellékleteik – hosszú, egyenes pengéjű, jellegzetesen lovas harcosra utaló kardok, páncéltörésre alkalmas, erős kopják, csont merevítőlemezekkel borított, nagyméretű, ívelt reflex- (visszacsapó) íjak és a félelmetesen nehéz, háromélű nyílcsúcsok-nyilak – egytől egyig ázsiai fegyverek, ugyanúgy, mint nem kevésbé egységes lófelszerelésük: vaskengyelek, zablák és díszes

lószerszámok. Asszonyaik temetkezéseiből keveset ismerünk, korai szemesgyöngyök a temeskenézi sírból kerültek elő, korai avar temetkezésekre valló, szabad kézzel formált edények pedig Széphelyen, Temeskenézen, Temesságon és Temesremetén. A korai avar település azonban egészen az Al-Dunáig terjedt, amit többek között a múlt század elején a krassó-szörényi Oravicabányán talált pompás nagygömbös ezüst díszfülbevalók igazolnak. Orsován egy kereszt alakban áttört testű bizánci bronzcsat áttört szíjvégekkel, a Szőlőtelepről korai avar fokos és kopjacsúcs a bizánciakkal közvetlenül érintkező határállomást tükröz.

Kiemelkedő jelentőségű a Maros árterének szélén talált fönlaki lovassír, egy ötvöskovács temetkezése, amelyből a Kárpát-medence legnagyobb és leggazdagabb – 44 darabot számláló – bronz préselőminta-készlete előkerült. A fönlaki lelet nem csupán a korai avar kori perzsa–bizánci stílusú öv-, lószerszám- és nyeregdíszítmények mintakincs tárháza, hanem egyik világos bizonyítéka az ötvösök-kovácsok társadalmilag kiemelkedő, sőt szakrális {167.} (hiszen mintakészletét és nyilván szerszámait is eltemették vele!) helyzetének. A fönlaki lovassír (amelyet sajnos szétdúltak, leleteiből sok elveszett) méltán csatlakozik legközelebbi testvéréhez, a kunszentmártoni ötvös-lovassírhoz, amelyben a korai avarság előkelő és drága védőfegyverét, a vaslemezekből összefűzött törzspáncélt is eltemették a kard, a vasnyelű kopja, valamint a 41 db préselőminta mellé.

Az Aranka déli partján Németszentpéter mellett előkerült lovassír nemcsak szokatlan észak-déli tájolásával, hanem a halott lábához tett, összehajtogatott lóbőrős temetkezésével is kitűnik. A sírt Heraclius császár 615–625 között veretett, az avar adó céljaira „államilag hamisított”, ún. „könnyű” solidusa keltezi, amely ruhadísz vagy nyaklánccsüngő lehetett. Az avar úr a közép-ázsiai afrasziábi (Ó-Szamarkand) 6–7. századi freskóábrázolásokról ismert, vaslemezekből összefűzött sisakot viselt, eddig egyedülálló korai avar védőfegyvert. Szokványos fegyverei (hosszú egyélű kard, kopjacsúcs, háromélű súlyos nyílcsúcsok) és lószerszáma mellett figyelmet érdemel 5 mellékszíjcsüngővel felszerelt fegyveröve, amelynek préselt ezüst szíjvégei a „fönlaki” ötvösműhelyből származnak. A Maros északi túlpartján Sajtényban Heraclius solidusa hasonlóan rangos, ismét a déli parton Nagyszentmiklóson Heraclius–Heraclius Constantinus ezüstpénze egyszerűbb temetkezésekről vall. Egyelőre nem dönthető el, hogy a korai avar idők melyik fázisába tartoznak a 6–7. századi bizánci csatokkal keltezett pécskai és orsovai sírleletek, a kisperegi sírok és a nyilván sírban talált zádorlaki korai avar edény. Ugyancsak általában keltezhetők a korai avar időkre a Barrán feltárt kőkemencés házak, orsógombokkal és orsókorongokkal.

Jelentős korai avar megtelepedést igazolnak az Érmelléken az Érmihályfalván, Érkeserűn, Székelyhídon, Irinyben előkerült temetkezések-sírleletek. Érmihályfalván már régebben szabad kézzel készített, szűk nyakú csuprok, füles csuprok és fazekak kerültek elő, talán a Rétaljáról, ahol újabban lovassírt találtak gyűrűs markolatú egyenes karddal, háromélű nyílcsúcsokkal, korai avar típusú, hurkos fülű kengyelpárral és félgömb alakú pitykékből sorakozó kantárdíszekkel, nem utolsósorban a türk és avar lovassírok sajátos eszközével, a szaluval. Székelyhíd-Horó-tanyán szabad kézzel készített, négycsücskös peremű belső-ázsiai típusú edény (vö. Marosnagylakkal), Irinyben egy közép-ázsiai technikai és formai hagyományt képviselő szürke fazék nemcsak a sírok korát, hanem avar eredetét is igazolja. A Sebes-Körös és az Alföld találkozásvidékén, az ártándi 6. századi gazdag lovassír szomszédságában, Köröstarján-Csordás-dombon kerültek elő korai avar temetkezések.

Az Erdélyi-medencében is számolhatunk a Maros-torkolat vidékihez hasonló korai avar aullal vagy orduval. Egy-egy „Erdély” lelőhelyű, nagyméretű gúlás-gömbös csüngőjű, „szentendrei típusú” arany fülbevaló – amely csak sírból származhat – a II. Iustinus arany tremissisével és Fokász {168.} solidusával 578–610 közé keltezett szentendrei nemesi sírokkal egykorú ordura utal. Az arany fülbevalóknak „folytatása” is van, egy „Erdély” lelőhelyű „deszki típusú” gúlacsüngős fülbevalópár, amely már a 7. század első felének előkelő ékszere. Ez a központ nyilván részesült abból a bizánci avar adóból, amelyet Mauricius (582–602) „könnyű” solidusai (Szegvár, Tiszakeszi, Csősztelek, Marosvásárhely környéke, Kőhalom), majd Fokász (602–610) „könnyű” solidusai (Kula, Szilágypér,

Körtéd/Krušica, Mezőszabad) képviselnek, s amelyek Fokász „előkelő” utódjánál, Heracliusnál szinte kizárólagossá válnak (Hajdúdorog, Szeghegy, Szentes-Jaksor, Sajtény, Németszentpéter).

Korai avar aulra utalhat egy állítólag Kolozsvárról származó (tévesen Abrudbánya lelőhellyel ismert) italo-bizánci eredetű aranykosaras fülbevaló, amely a pannoniai, sőt Tisza menti avarok körében gyakori itáliai kapcsolatok egyetlen erdélyi emléke.

Az erdélyi aulok díszöv- és lószerszámdísz-igényét a Nagy-Küküllő völgyében Erzsébetvároson, a Kis-Küküllő völgyében Korond-Firtoson talált préselőminták tanúsága szerint a fönlakihoz hasonló eszközökkel és módon dolgozó rangos ötvösök elégítették ki. Ragyogó bizonyítéka egy Gyulafehérvárról – nyilván szétdúlt lovassírból – származó, fönlaki típusú és méretű, máltai kereszt alakú bronz szíjelosztó, amelynek középső, félgömb alakú tagját bajuszos férfimaszk díszíti.

A Küküllők völgyében sejthető korai központ katonai-harci kíséretének lovas-fegyveres sírjait a közeli Maros-völgyből, Nagyenyedről ismerjük, de ide sorolható a diódi lovassír is, valamint Szászsebesről egy ép, korai avar „nomád” edény, nyilván sírból. A 600 utáni állandó avar berendezkedéssel {169.} lehet kapcsolatban az avarok megtelepülése a mezőbándi gepida-germán faluban. A mezőbándi temető két szélén feltárt (részleges?) lovas temetkezések azt bizonyítják, hogy (rövid együttélés után?) a gepida lakosságnak innen is távoznia kellett. A mezőbándi temető szélén, sírban talált ún. fogazásos II. germán „állatstílussal” díszített, remekmívű aranygyűrű közeli párhuzama (ezüstből) Keszthely-Fenékpusztáról ismert. Kora, alapos kutatások eredményeként, 580 utánra, de 630 előttre tehető. Ez a díszítőstílus szorosan kapcsolódik a legkorábbi avar fejedelmi leletek csoportjához (ún. „Jankovich-aranyak”, Kunmadaras), amelyeket ma már II. Iustinus (565–572) és Mauricius (582–602) aranysolidusával lehet keltezni (Kölked). Egy mezőbándi préselt övdíszítmény rokona Nyíregyháza-Kertgazdaság egyik sírjában szintén Mauricius – kopott, ruhára varrott – solidusával került elő. A mezőbándi avar sírok kora tehát jelen ismereteink szerint nagy valószínűséggel 600–630 közé keltezhető. Annak nyomán, hogy a bajáni dinasztia vezette avar, bolgár, gepida, szláv hadak 626-ban súlyos vereséget és veszteséget szenvedtek Konstantinápoly falai alatt, 629/630-ban az avar birodalom népei lázongani kezdenek, Dalmácia szláv törzsei pedig lerázzák az avar uralmat, és bizánci védelem alá helyezkednek. Az avar birodalmat megrázó belháború nyomai a régészetben is lépten-nyomon megfigyelhetők: falvak-temetők szűnnek meg, a 630 előtt létesített temetőket a zűrzavar idején sokfelé feldúlják, kirabolják – ez történik a mezőbándi avar sírokkal is. A bajáni dinasztia végül felülkerekedik, de a belháború fontos segédnéptől, a bolgároktól fosztotta meg az avarságot, nyugat és délnyugat felől pedig védekezni kényszerült a szlávokkal szemben.

Az eseménynek kevés olyan jó régészeti tükre van, mint a gepidástól-avarostól teljesen feldúlt és kirabolt mezőbándi temető. De Erdélyből származik az esemény egyetlen datált, pozitív bizonyítéka is, a Korond-Firtosváralján 1831-ben talált aranypénzlelet (237 db, avagy több mint „300” – nyilvánvalóan túlzott hírek szerint „5000”). A nemzedékeken át összeharácsolt pénzkincs legkésőbbi érmei, Heraclius és Heraclius Constantinus 625 körül vert solidusai a kincs elrejtését és tulajdonosa pusztulását vagy elmenekülését 630 körülre rögzítik. Egyben szintén fontos adat arra nézve, hogy az erdélyi korai avar központ valóban a Kis-Küküllő völgyében lehetett.

A KORAI AVAR–SZLÁV EGYÜTTÉLÉS

Az avar uralom helyreállításának kettős következménye lesz. Egyrészt rohamosan megindul azoknak a szláv csoportoknak a beáramlása, amelyek az avar uralmat és védelmet – legalábbis névlegesen – hajlandók voltak elismerni. Ezzel új települési korszak kezdődik: az erdők visszaszorítása, a {171.} megművelhető terület növelése. Kezdetben az avar és szláv település kikerüli egymást (vö. A szlávok c. fejezettel). A 7. századi avar temetőkben a szlávok jelenlétére többnyire csak az exogámia során nőül vett asszonyok viseletéből lehet következtetni. Másrészt Erdélyben éppúgy, mint az avar birodalom más

területein, megindul az állandó falvak kialakulása, ami a hozzájuk tartozó temetőknek is bizonyos „stabilitást” biztosít, hosszabb ideig, esetleg több korszakon át használják őket.

A 630 körüli mozgalomban nem vettek részt a helyükön meghagyott gepidák és a közéjük telepített avarbarát nyugati germánok. Marosnagylakon és Baráthelyen a temetők használata egészen a 7. század végéig folyamatos (mindkét helyen: 7. századi bizánci ezüst fülbevalók és a bronzcsatok, Baráthely 3. temetőjében igari típusú díszcsat fogazott II. stílusú ornamentikával s egy sorozat ezüst- és bronzfibulával).

Az új korszak legismertebb emléke Marosgombás kis temetője. Lovassírjait a kengyelek és az avar birodalomban ebben az időben általánosan elterjedő jó anyagú élelemtartó fazekak keltezik. Ugyanezt a korszakot idézik a nők bizánci eredetű „csillagcsüngős” ezüst és bronz fülbevalói és nyakláncai. E korban már szláv női divat is az öntött bronzfibula (függetlenül attól, hogy e fibuladivat mennyiben tekinthető gepida, krími gót vagy akár bizánci provinciális eredetűnek), szláv divat a különböző bizánci-avar fülbevalók együttes viselése is – ezeket hajfonatdíszként, s nem fülbevalóként hordták –, jellemző sírmellékletté válik a szlávoknál a vasabroncsos favödör, és szláv vagy szláv viseletben járó asszonyt sejtetnek a spirálszerűen becsavart végű hajkarikák is – hasonlóak Marosnagylakon és Marosveresmarton is előkerültek. Jellegzetesen avarok viszont a különböző, kerek és egyenes talpú kengyelek, kettős karikás zablák, a lándzsa- és kopjacsúcsok, a harci fokos, az övdíszek, mint pl. egy négylevelű préselt veret.

A marosgombásiakkal rokon áttört pengéjű lándzsacsúcs, kerek talpú kengyel, nagylaki típusú, félhold alakú dísztagon „csillagcsüngős” fülbevalók, elsősorban mégis a kerámia alapján sejthető, hogy a tövisi temetőt már 670 előtt megnyitották. 630 utánra keltezi egy hosszú kopjacsúcs és a bronz „sugárdíszes” fülbevaló a nagyekemezei temetőt is. Remetén 7. századi harci fokos, Mihálcfalván és Kisselyken 7. századi korongolt fazekak, Kőhalomban Nagycsűrben ebből a korszakból származó díszes tömör ezüst karperecek, Nádpatakon bronz karperec és sokszínű kisméretű szemesgyöngyök utalnak avar temetőkre és sírokra. Eltemetett halottak mellől (csontváz mellől) származó, félhold alakú ezüst fülönfüggő és gyöngyök (Várfalva), gyöngyök és egy igen díszes fehérfém fibula (Vecel), marosgombási típusú fibula és tarka színes gyöngyök (Sinfalva), veceli típusú, díszes potinfibula (Székelyföldvár), ép és töredékes „sugár-” és „csillagdíszes” fülbevalók (Mojgrád, Barátfalva, Marosnagylak) jelzik az egyre gyakoribbá váló avar–szláv együttélést, egyúttal a településterület lassú kiterjedését. Típusaikra nézve ide tartoznak az ókori {172.} Sarmizegethusa romjain (Várhely), az udvarhelyi Fiatfalván és a háromszéki Kézdipolyánon korai szláv telepen talált bronzfibulák is – az avarok számára megtelepedésre aligha alkalmas vidékekről. A Székelyhíd-Horón csontvázas sírban talált kisméretű, „Kijev típusú” bronzfibula, valamint a „Bánát”-ból, Felsőlupkóról és Orsováról származó 7. századi fibulák már az ékszer alföldi–al-dunai avar előfordulásait gyarapítják. Az avar–szláv együttélés más formája figyelhető meg a nagyekemezei szláv hamvasztásos temetőben, amelyben a keletelve eltemetett bizánci övcsatos férfi a szláv közösség avar–szláv ura lehetett.

A 7. sz. avar telepek félig földbe vájt házaival és kövekből épített tűzhelyeivel, a telepeken található bevagdosott-benyomkodott vagy éppen hegyes csücskös peremű, szabad kézzel készült, valamint jól iszapolt, korongolt edényeivel lényegében megegyező típusú és leletanyagú avar településeket az Erdélyi-medence szívéből, Szászsebesről, Malomfalva-Borsóföldről, Marosszentgyörgyről és Bözödről ismerünk. – A társadalom tagozódása a túl kevés sírleletből vizsgálva éppoly homályos, mint a néhány teleprészlet gazdasági jelentősége.

IV. Konstantin uralkodása alatt (668–685) a dunai bolgár honfoglalással párhuzamos mozgalom keretében (amelynek hátterében a kazár birodalom megalakulása és terjeszkedése állott), de azt valamivel megelőzve, még a 670-es években, korábbi szállásaikról kivetett keleti népcsoportok (részben onogur-bolgár, wangar elemek) árasztják el az avar birodalmat. Miközben a frank és bizánci politika szempontjából érdektelen eseményről (bár hatásaiban nem volt érdektelen) hallgatnak az egykorú írásos források, a korai avar birodalomban mélyreható változások figyelhetők meg. Az északon és nyugaton

évtizedek óta védekezésbe szorult avar birodalom „új avarjai” most nemcsak támadólag, hanem egyenesen honfoglalóként lépnek fel. A zárt településterület kiterjeszkedik a Bécsi-medencére, az avar politikai határ (Lauriacum 680 körüli elpusztítása után) ekkor éri el az Enns folyót. Észak felé végig átlépik a dunai és az észak-alföldi sánc vonalát, a település felhatol Délnyugat-, Dél- és Északkelet-Szlovákiába, ahol ekkoriban nagy temetők sorozatát nyitják meg, ugyanúgy, mint Ausztriában. Az avar birodalom belsejében is érzékelhető az átalakulás. Számos, a 7. század megelőző éveiben használt korai avar temető megszűnik, és legalább ugyanannyi újat nyitnak – bár a folyamatosan használtak is számottevőek. Korábban ismeretlen, új fejedelmi központok keletkeznek (Ozora-Tótipuszta, Igar), új katonai kíséret tűnik fel (Dunaújváros 1908, Iváncsa, Szeged-Átokháza stb.). Régészetileg (az elsődleges, területi és helyváltoztatásokon túlmutató) ismertetőjegye a jövevények új fegyverzete (hajlott pengéjű egyélű szablyák, széles lemezű szimmetrikus íjak), viselete (férfiak: ún. „lemezes” övdíszek, négyszögletes övdíszek ázsiai szalagfonatmintával és üvegberakásokkal – egyáltalán, új rendszerű fegyverövek, valamint két hosszú varkocs viseletére utaló varkocsszorítók; {173.} nők: új fülbevaló- és gyöngytípusok, mell- és válldíszítő kettős korongboglárok), lószerszáma (oldalpálcás zablák, kemény talpú csizma viseletére utaló lapos talpú kengyelek, kantárrózsák – falerák – használata) az egész avar birodalomban. Csupa olyasmi, aminek 675 előtt még előképei sincsenek. Mindezekhez korábban nem ismert temetkezési rítusok, tájolás, újfajta temetőszerkezet járulnak mint az átalakulás lényegének legjobb tükrözői. A leletcsoportot kezdetben IV. Konstantin korai aranyai, majd 675–720 között sírobulusként használt „blankok”, aranylemezből kivágott pénzutánzatok keltezik.

Az átalakulást néhány, a múlt században a Temesközben talált sír- és éremlelet is tükrözi. Orczyfalván sírban bizánci övcsattal, Kőcsén edényekkel együtt találták IV. Constantinus solidusait. Sírból vagy sírokból származik Torontálsziget-Torontáldűlőből II. Constans (641–668) és IV. Constantinus egy-egy átfúrt, felvarrott vagy nyakban viselt aranypénze, valamint Mercyfalváról és Óbébről II. Constans–IV. Constantinus 661–663 között vert 20 siliqua súlyú „könnyű” solidusa. Ilyenek Erdélyben Székelyudvarhely környékén kerültek elő. Az egyik II. Constans vagy IV. Constantinus arany semissise, a másik IV. Constantinus „obulus méretre” körülnyírt, 674–681 közt vert solidusa – nyilván mindkettő 675–680 körüli temetkezésből származik. A korszak temetkezései a neolit telephalomba beleásott óbesenyői lovas férfi és női sírok is, az előbbit az új férfidivatra jellemző kis gömböcskés ezüst fülbevaló, az utóbbit az új jövevények közt gyakori keresztények jelképe, a füles bronzkereszt (alakja olyan, mint a Tolna megyei, görög feliratos, egykorú závodi kereszté) kapcsolja ide. A valószínűleg többlépcsős bevándorlásra és Közép-Ázsiáig visszanyúló hátterére Abd al-Malik omajjida kalifa Ófutakon lelt aranydénárjából lehet következtetni (685–705).

Erdély szívében, a Csákó-Szelistyén teljesen feltárt 6 síros családi sírcsoport az avar birodalom egészének története szempontjából tanulságos, egyszerre tükrözi a régit és az újat. A családfő, egy tarpánjával együtt eltemetett katonai vezető (3. sír) új fegyverrel, ívelt pengéjű szablyával volt felszerelve, amelyet sajátos pikahegy és harci fokos egészített ki. Lapos talpú csizmát viselt, lova mellett először tűnik fel Erdélyben az egyenes, lapos csizmatalphoz alakított, öblös kengyelpár. Magán a lovon korábban nem használatos pálcarudas zabla, újfajta kantárzat és hám volt, amelyet különböző méretű falerák díszítettek. Mongoloid vonásokat viselő női hozzátartozói viszont a megelőző korszakban divatba jött „csillagdíszes” és nagygömbös fülbevalókat viselték, tehát az új nemességet csak a családfő képviselte. Ellenkezőt lehet tapasztalni az ugyanebből a korszakból ránk maradt oláhgorbói családi (?) temetőben, ahol szegényes férfitemetkezések kísérnek egy művészien granulált, csüngődíszes arany fülbevalópárt viselő, s egy még mindig jómódúnak számító, szintén újdivatú ezüst fülbevalópárt viselő másik nőt. Ebből az időből való a Fekete-Körös menti Kisjenőn sírban lelt ritka típusú női fülbevalópár is.

{174.} Székelykeresztúron ívelt pengéjű szablya, Felenyeden szablyás, lándzsás, egyenes talpú kengyelekkel felszerelt lovassír bizonyítja az új betelepülést. Tövisen az új korszakra jellemző négyszögletes övdíszek, későbbi fajta „csillagdíszes” fülbevaló és pálcarudas zablás lovassír tanúsága szerint az új betelepülők a korábbi temetőt tovább használták, tehát csatlakoztak az előző lakossághoz, Aranyosgyéresen viszont az eddigi leletek szerint (lapos talpú kengyel, pálcarudas zabla, késői típusú

„csillagdíszes” fülbevalók) új temetőt vagy sírkertet nyitnak. Marosnagylakon egy különálló lovassír (lapos talpú kengyel, harci fokos) tanúsága szerint ekkoriban ér véget a hosszú életű temető használata, feltehetőleg éppen az új néphullám számolta fel a germán–avar települést.

A hatalmi központok az avar birodalom egész területén átrendeződtek, pontosabban: a régiek mellett újak alakultak ki. Erdélyben ilyennek tekinthető Gyulafehérvár, ahol az ozorai kisebbik gyűrű stílusában készült pompás aranygyűrű került elő. Ékköve egy pávafigurával díszített, másodlagosan felhasznált antik gemma. Gyűrűnk közeli rokona a szerémségi Újlakról ismert, ahol korábban szintén ismeretlen, új központ keletkezése gyanítható.

Néhány lelőhely arra mutat, hogy az új avar hatalom nemcsak nyugat és észak felé terjeszkedett. Az Al-Duna mentén az Orsova felé vezető egykori római út közelében Felsőlupkón félig földbe vájt házakból álló teleprészlet és temetkezések kerültek elő. A telep késői 7–korai 8. századi. Megerősíti ezt az egyik putriban talált „sugárdíszes” bronz fülbevaló (típusa, mint a nagyekemezei) és a félhold alakú ezüst hajfonatfüggő (mint Marosnagylak, Tövis, Várfalva, Baráthely 2., szláv urnasírból: Mihályfalva). Az új gyepű a Kárpátoktól délre húzódott.

AZ AVAR URALOM UTOLSÓ ÉVSZÁZADA

A 700 után kialakuló, bronzból öntött övdíszeinek motívumairól „griffes-indás”-nak nevezett régészeti „kultúrát” a művészettörténeti-tipológiai módszerrel dolgozó régészet a századfordulón, majd az utóbbi évtizedekben ismételten igyekezett önálló népességgel, illetve újabb bevándorlókkal kapcsolatba hozni. Mivel a keleti sztyeppekről kiinduló újabb bevándorlást 700 után még feltételezni sem lehet, a „griffes-indás” művelődés feltűnését (valójában: kialakulását) több évtizeddel korábbra tették a valóságosnál. Ma már világos, hogy az avar birodalom életében és történetében törést, változást, újat csak a 670-es évektől beköltöző keleti népcsoportok okoztak, a késő avar kori anyagi művelődés, művészet, viselet, felszerelés, fegyverzet az új alapokból helyben alakult ki. Az átalakulás mintegy két nemzedéken át tartott, a fejlődés végeredményét tükröző új falvak és temetőik gyakran csak 700 körül keletkeztek.

{175.} Csak kevés olyan temető van, amelyet a 7. század első felétől kezdve az avar birodalom felbomlásáig folyamatosan használtak. Erdélyben talán a csak kis részleteiben ismert tövisi lehet ilyen – késői korszakára öntött bronz nagyszíjvég utal. A falvak vagy a temetők többsége a megrázkódtatás hatására a 7. század utolsó negyedében újjáalakult vagy éppen akkor keletkezett. Aranyosgyéresen – ahol az átalakulást jelző lovastemetkezésről már szó esett – a gazdag és változatos késő avar sírleletek nagyobb késő avar temetőről tanúskodnak. Az indadíszes öntött nagyszíjvégek és csatok korábbi tömör és későbbi áttört típusai, virágindával és oroszlánfigurákkal díszített kerek és csüngős övveretek, különböző formájú lapos talpú kengyelek, többféle kopjacsúcs és harci fokos éppúgy a teljes késő avar korhoz köthető, mint az asszonyok kerek és ovális karikájú gyöngycsüngős fülbevalói, dinnyemaggyöngyei és a hajkarikák avar kori típusai. Végül vannak olyanok, mint pl. Baráthely 2. temetője, amelyeket csak a késő avar korban nyitnak.

Az Erdélyi-medence nyugati peremén, a Maros és a Küküllők találkozásának vidékén látszólag előzmények nélkül tűnnek fel a késő avar katonai uralkodó réteg lovas-fegyveres sírjai. Baráthelyen, Hariban és Muzsnaházán a lovassírok késői kengyelpárokkal, ívelt oldalpálcás zablákkal, öntött szíjdíszekkel és késői lándzsacsúcstípusokkal a 8. századi avar katonai réteget képviselik. Magyarlapádon a Gorgány és a Vár között az avar birodalom fennállásának utolsó évtizedeire tehető lovassír került elő, felfelé ívelt talpú kengyelekkel, kisméretű kerek kantárrózsákkal (falerákkal), négykaréjos lószerszámdíszekkel, lándzsával és harci fokossal. Eddig ez az egyetlen ilyen temetkezés az Erdélyi-medencében. A korábban alig megszállt Maros-völgy állattartásra-legeltetésre alkalmas mellékvölgyeiben is feltűnik a késő avarság. Lesnyeken (Hunyad m.) sírokból előkerült virágindás aranyozott öntött bronz szíjvég, aranyozott bronz lószerszámsallang és ezüstboglár, a Sztrigy–Zsil völgyében Szentgyörgyvályán öntöttbronz csüngős övdísz jelzi a késői avarok jelenlétét. Ami azonban településterületét tekintve legfeljebb fele a korai avarnak.

A 7. században még központi jelentőségű vidékek (pl. Fejér és Tolna megye) a 8. században sokfelé elvesztik jelentőségüket. Ilyen a korábban sűrűn megszállt Temesköz is, amelyből eddig csak egy-két griffes-indás övdíszes sírlelet (Denta, Temesvár-Módosi híd 5 sírja, közte lovas-szablyás temetkezés indás övdíszekkel, sajátos maszkos csüngős verettel, az egyik sírból késői korongolt edénnyel), egy női sírra utaló esztergált csont tűtartó tubus (Perjámos-Sánc-halom) és néhány korongolt síredény (Lovrin, Radna) ismert. Nem jobb a helyzet a Maros és Fehér-Körös közti Kelet-Alföldön sem, ahol a székudvari temető és igen szép, áttört öntöttbronz nagyszíjvéges, kengyeles lovassírja képviseli a késői avarságot. Ismeretlen két simándi avar sír kora.

Az Érmellék – úgy tűnik – nem veszti el jelentőségét. Székelyhíd-Veres-dombon két feldúlt késő avar sír került elő, mindkettő a 7/8. század {176.} fordulója tájáról. Az 1. sírban izgalmas, keleti jellegű öntött és préselt övveretek-szíjvégek, rézlemezzel pántolt faedénytöredék, varkocsszorító rúd, a 2. sírban a kengyelpár formája s egy egyenes szablya jelzik az átalakulás korát. Érdengeleg-Újtemetőben jó 8. századi sír került elő szablyával és öntött indadíszes nagyszíjvégben végződő fegyverövvel. Biharvárból a késő avar korszakból patkó alakú kő- és hasonló agyagkemencével felszerelt félig földbe vájt lakóputrikat ismerünk, többségében szabad kézzel készült edények töredékeivel.

Ezzel egyidőben a csaknem másfél évszázad óta lakatlan Szatmár és Szilágy jelentősége hirtelen megnő – ugyanezt lehet megfigyelni Szabolcs-Szatmár megye szatmári részein is. A Sikártón talált indadíszes öntöttbronz szíjvég, a zilahi ezüstözött öntöttbronz nagyszíjvég – megoldásában egyedinek számító, szarvasra támadó nagyfogú ragadozó és griff ábrázolásával –, az érkávási lovassírból származó, szarvasra támadó griffekkel díszített öntöttbronz nagyszíjvég és lószerszámdíszek, az egykori Szilágy megyéből múzeumba került, griffel díszített öntött csatok és övdíszek, a Dobokán talált, ún. „lapos indás” pajzscsüngős övdísz egytől egyig erről tanúskodnak. E lelőhelyek egy részéről (pl. „Szilágy megye” vagy Doboka) nem dönthető el, hogy egyáltalán avaroktól származnak-e, avagy a Szilágynagyfalu–Szamosfalva-csoport halmos temetőivel képviselt szláv népességtől. Mátészalkán, Záhonyban ugyanis az egykorú (8–9. századi) díszítmények szlávoktól lakott területről valók.

A 8. században az erdélyi avar és szláv anyagi kultúra (elsősorban az edényművesség) annyira összefonódik, hogy csak a sírok-temetők rítusa alapján választható szét, gyakran úgy sem. Az avar hatású szláv telepek nem bizonyítékok avarok tényleges jelenlétére, csak az avar fémművesség és fazekasság korszakjelző produktumainak gyér átvételéi.

*

Az avar korszak második fele is csupán településtörténetileg értékelhető. A temetők nagyságának, kiterjedésének, szerkezetének, rétegeződésének ismerete nélkül – egyáltalán, temetőfeltárások nélkül – nem lehet a társadalom szerkezetébe betekinteni. A lovas, lovas-fegyveres és fegyveres-díszöves temetkezések ugyan az egész avar birodalomban egységesen megtalálhatók, de szerepük-rangjuk nagyon különböző lehet – a területi méltóságok katonai kíséretén kezdve a határőrző katonai telepeken át egészen a falvak és közösségek vezetőiig, a nemzetség- és nagycsaládfőkig. Erdélyben egyelőre nem dönthető el, hogy melyik társadalmi réteggel vagy típussal állunk szemben. A régészeti lelőhelyek elterjedéséből pusztán annyi állapítható meg, hogy az avarság a 8. század végéig ténylegesen jelen volt Erdélyben, de már csak az Erdélyi-medence nyugati vidékén, a Maros középső völgyében és a Küküllők alsó folyása mentében – vagyis településterületük Torda, Marosújvár, {177.} Kisakna sóbányái vidékére szűkült le. A 8. század második felében Dél-Erdélyben és a Szamos völgyében is feltűnnek avar leletek. Ezek azt is jelezhetik, hogy elkezdték a hegy- és völgyvidék dús legelőinek hasznosítását, mégis valószínűbb, hogy „avarrá” lett szláv főnökök hagyatékai.

Az avar uralom valószínű helynévi bizonyítéka a Küküllők neve, amely a török kökeleγ „kökényes” szóból származik. A Küküllők völgye a régészeti leletek tanúsága szerint 567-től egészen a 9. századig központi szerepet játszott az erdélyi avar megtelepülésben, a 6–7. század folyamán egyenesen az erdélyi

avarság uralmi központja volt, a 8. században pedig az Erdélyből eddig ismert legnagyobb késő avar kori temető feküdt itt (Baráthely 2.). Bejegyezte: Ákos blogja dátum: 4:01