Hunyady József

A kék hegyekkapitánya

KOSSUTH KIADÓ · 1974

Tartalomjegyzék

I. rész Üstökös születik 61 62 313 564 635 716 907 1238 140

9 15610 181

II. rész „Tövis és borostyán” 22111. 22112 23713 24414 28015 30216 33217 346

III. rész Szigeti veszedelem (Obsidio Sigethiana) 38118 38119 41220 43721 45722 475Epilóg 515

A lelkes eljár ősei sirjáhozs a régi fénynél gyújt új szövétneket.

(Vörösmarty Mihály)

Szigetvártól jó egy óra járásnyira, Tasóka-pusztán volt uradalmi cseléd az apám. Szigetvártól néhány kilométernyire, Somogyapátiban született megboldogult édesanyám. Magam is évekig odajártam elemibe Tasóka-pusztáról legkedvesebb mesterem és első fölfedezőm, Frühauf Ferenc tanító úr elé. Ha azt akarta, hogy órákig pissz nélkül, áhítatos szuszogással figyeljünk reá, akkor mindig csak Szigetvárról, Zrínyi Miklósról, a katonáiról, a legendás ostromról mesélt, sziporkázóan szép szavakkal. Sóvárogva, esengve vártuk, hogy elkövetkezzenek az országos kirakóvásárok, amelyeknek ürügyén a pusztáról szívünk bálványa, az ódon vár közelébe kerülhettünk.

Ó, a Vár!... Az égígérő vörös téglafal!... (Emlékeim szépségén mit sem ront, hogy ma már tudom: nem ebből a várból rohant ki 1566-ban Zrínyi. Büszke meghatottsággal na tatom én is vendégeimnek, ha ritkán erre járok:

– Kérem, ezen a töltésszakaszon rohant ki Nikola gróf, egyik kezében egy töltött kölyök-puskával, másikban beretvaéles, meztelen pengéjű görbe szablyával, szilvakék dolmányának mindegyik zsebébe száz-száz aranyat téve, legendába nőtt vitézei élén a halálba, a halhatatlanságba!)

És még ma is, negyven esztendő távolából, ha megállok a Vár előtt, emlékezetemben rég megholt öregapám, Nagykovács József juhász-bacsó meséje izzik fel, aki kisgyermekkoromban a Vár környékén legeltette nyáját.

Ha kivittam neki az ebédet, mindig mesével fizetett fáradságomért... Egyszer is, mielőtt továbbindult volna a nyájjal, odahívott a néhai Pipagyújtó-csárda kútjához. Kút? Nem volt már annak se ágasa, se kávája – sűrű, örökké susogó akác-cserje nőtte körül, rejtelmes, mesehizlaló zöld kerítésként.

Öregapám izmos, kurta karjával kettéhajtotta a titokzatos, zöld falat, s fejének apró mozdulásával magához intett:

– Gyeride, kisfiam!

Odaóvakodtam a nyíláshoz, izgatott görcsösséggel kapaszkodtam birkaszagú, avas, vén subája szélébe, és... lepillantottam. Valahonnan, talán a világ végéről, izgalmas üzenetként hűvös lehelet csapott az arcomba, és sejtelmes parázslással poshadt víztükör villantotta rám aranyszemét.

– Ládd-é, kisfiam, a sok várkörnyéki kút közül ez a leghírösebb!

– Miért, öregapám? – száradt ki a torkom a jóleső izgalomtól, mert tapasztalatból tudtam: most mese következik.

– Mert ezön a kúton körösztül hordták be Zrínyi úrnak mög a tömérdek katonájának a menázsit akkoriban. Osztán, amikor körülvötte a Várat a török, ezön a likon bújt ki űmaga, mert elgyütt érte a miskacsászár. Üfelsége ott állt, ahun most te, a Zrínyi gróf úr mög itt, ahun én. A miskacsászár aszonta, gyere el énvelem innejd, Zrínyi fijam!

– Osztán... elvihetöm-e a katonáimat is, fölségös uram?

A miskacsászár csak a fejit rázta:

– Asztat nem Jöhet, Zrínyi fijam! Én csak tenéköd hoztam vezetéklovat!

– No, akkor énnéköm se költ a segödelmed, miskacsászár! – mondta Zrínyi úr, azzal megbökte a sastollas süvege karimáját –, mert azért csak császár a császár, hogy ha ojjan semmi kis vacak embör is, mint amijjen az a nyomorúti Miska vót – és visszamönt a likon a szöröncsétlen Szigetvárába, amit pedig mán szétlőtt, halálra nyomorított, mögégetött az a kutyahitön élő Szulejmán szultán! Aztán... egy szál karddal a keziben kirohant a nagykapun, mert már mindön égött, és möghalt az édös hazáért együtt a kedves katonáival!

I. részÜstökös születik

1

Talán tízéves lehetett, amikor egyik reggel, mint egy szellem, hirtelen előtte termett az apja a felvonóhídon, kemény mozdulattal elkapta a karját, és visszapenderítette a várudvarra, hogy hármat bucskázott, amíg nagy nehezen

meg tudott állni.

Feje fölött, valahol a magasban szivettépő sikoltás hallatszott. Azonnal tudta a kis Nikola; édesanyja szemtanúja volt a vele történt hallatlan atrocitásnak, amikor is apjaura megakadályozza, hogy fiútársaival bele vesse magát az Unna-parti ősbozótba.

– Mit csinál azzal a szerencsétlen kis kölyökkel? Kiszakad a karja szegénynek! – tördelte kezét a tejfehér orcájú, szénfekete hajú talián asszonyság.

– Suti, ne gavari! – kiáltott az apja haragosan toppantva, hogy megremegett a felvonóhíd araszos tölgyfagerendája. – Elég az örökös madarászásból meg a halfogásból! Itt a legfőbb ideje, hogy végre emberséget tanulj, te, te, tohonya bivaly!

Nikola egyszerre behúzta a válla közé a fejét. Így még sohasem hallotta beszélni az édesapját. Úgy látszik, most az egyszer valamit komolyan akar. És Nikola azt is tudja, most istenkísértés lenne, hogy ha vonakodna, makacskodna, toporzékolna. És hiába kulcsolja imára két kezét az édesanyja a kerengőn, semmi sem használ – el kell hagynia a szülői házat, s valaminek ebben a minutumban mindörökre vége szakadt. Hogy ha tudna sírni, bizony sírhatna, mert most aztán van rá igazán oka. Hanem esze ágába sem jutott, hogy sírhatna, inkább gúnyosan Lebiggyedt az ajka, és mind a két hüvelykujját az övébe akasztotta, ahogy velencei zsoldosoktól látta tavaly. Az apja agyát egyszerre elfutotta a vér fia pimasz fintorától. Még akart neki magyarázkodni hosszasan, hogy mire számíthat, mi vár rá majd Korbáviai Torquato Giovanni úr, édes anyai nagybátyja udvarában, utána pedig Keglevich Péter uram házánál, de torkára akadt a jó szó, s gorombán rárivallt;

– Szedd a sátorfádat!

Nikola még gúnyosabban nézett az apjára. Aztán sarkon penderedett, inalt volna, hogy kardot válasszon a lovagteremben magának, de a bejárati ajtót zárva találta. Márkó üvöltözött az istállók felől:

– Hol a pokolba koslatsz már, Nikola? Meddig várjak?

És kikocogott egy vedlett szőrű pejkóval, aminek a hátán ócska, kecskebőrrel bevont fanyereg hintázott. A kápán átvetve egy vézna iszák, a másik oldalon meg betűzve egy vacak egyenes gyíkleső – holmi ügyetlen falusi kovács kalapálhatta.

Kutyákat szoknak riogatni ilyenféle pocsék szerszámmal, amikor disznóölés után a beleken marakodnak. Elfacsarodott íziben a, szíve. Te szegény Nikola, ugyan felvirradt a szerencsés napod! Hát így ereszt el idegen házhoz tanulni az apád?

Mint egy futó kódist, üres tarisznyával, ócska, pókos gebe hátán, az,

oldaladon ilyen otromba tűzpiszkálóval? Nem baj, cseppet se aggódj, Nikola, nem téged fognak szidni, hanem apádat! És már tudta, búcsúzni sem mehet föl az anyjához. Fölszegte a fejét, hosszú léptekkel az istállókhoz sietett, ahogy a gólya jár a tocsogóson. Márkó alig tudta elfojtani mosolygását, pedig az úr keményen meghagyta – mától kezdve vége a komázásnak, csak szigorúan fogja, hogy katona legyen a fiúból, mégpedig nem is akármilyen!

De most még Márkó is meghőköl, pedig vellával szedték el az anyja alól. Ugyan miből van ez a fickó? Könny se csillan a szeme sarkában, pedig hat-nyolc évre oda kell hagynia a szülői házat! Fölpattan a gebe hátára, sarkantyúba kapja, hogy felnyög a szerencsétlen pára; és úgy kilő, mintha legjava harmadfű harci paripa volna. Az öreg grófot hajszál híja, hogy a mélyben dübörgő Unna folyóba nem sodorja. Ott egy pillanatra fölkapja a fejét, s leszól fene gőgösen:

– Így bocsát el, kigyelmed? Nem én fogom szégyellni magam, apámuram!

És mire az apja ocsúdhatna, hogy lerántsa a ló hátáról, és kegyetlenül elagyabugyálja a nyereg mellé tűzött egyenes kard hüvelyével, már ki is ugratott a hídról az a pokolfajzat.

Az öreg gróf csak hápog, a düh veresíti el az orcáját, aztán öklével a levegőbe csap, és harsogva fölkacag:

– Ember lesz ebből, aki felmarkolta!

*

Nikola összesunyt szemölddel tekintett körül Giovanni úr varának piacán. Nézelődött egy darabig, majd félrehúzta a száját. Semmi különös. Ekkora van Novi Krupa, a mi várunk udvara is. Egy téglatorony nyújtogatja hátul a nyakát. Bal kéz felől udvarház, az asszonynépnek. Jobb kéz felől az istállók, ólak, magtárak, szénapajták, meg a cselédszállás. Az udvar lerakva macskafejes kővel, ez más, mert otthon megmaradt a puszta föld, csak épp leöntötték egy kis kőzúzalékkal, hogy el ne nyelje a lovakat, szekereket, ősszel-tavasszal meg télen a sár. De különben? Az más csupán, hogy sűrűbben hallani olasz szót, mint odahaza. Bár ott is sűrűen megfordulnak talián kalmárok, marhakufárok, vásáros komédiások, deáknépek. Brrr! Csak azok ne jönnének soha! Mert ahogy egy is felbukkan, anyja azonnal rátukmálja őkelmét, mondván, faragj literátus embert a fiacskámból, és hollótollat, téntáskalamárist, pergament nyom tüstént a markába, s az a kajla kalpagú istenverése meg vigyorog, mint régi nadrágon az új folt, belemarkol az ember üstökébe, és vonszolja az udvarház egyik pirinyó boltjába, és rákezdi:

– Guarda, amico, il primo lezione! Deus unus est...

Amíg gondolatai odahaza jártak, mindenről elfeledkezett. Hallott ugyan

valamiféle kiáltozást, de rá sem hederített. Egy portya lovas dübörgött át a felvonóhídon, majd beálltak az istállók elébe, s a szolgák menten megszabadították szegény párákat a nehéz nyergek nyűgétől. Nikola tekintete rajtuk kalandozott; elnézte a tajtékverte, fáradtan is csikaik után nyihogó paripákat, az udvaron szerteszét kacsázó, görbe lábú, porlepte lovasnépséget. Vajon, merre járhattak, mire végezték a portyát? Azt figyelte: török rabot hoztak-e? Nevetve tapasztalta: a hazatérő mének örömükben jócskán telipotyogtatták gőzölgő barna citromokkal a felvonóhidat. No, ha úgy felhúzatja a kapus, a sok barna labda mind reápotyog! Elmehet melyik vásárba Drakulának, senki meg nem ösmeri!

Hanem a következő pillanatban éles fájdalom csípett a bal vállába. Felszisszent, odakapott, akkor meg a jobb vállába érezte a sajgó kínt belényilallni. Abban a minutumban már minden idegszálával ott volt nagybátyja várudvarán, és vizsla tekintete megpillantotta Giovanni úr egyik félszemű darabontvajdáját, aki jobbára már csak az udvaron ténfergett, a rendre ügyelve. Az az egyszemű gyalogsátán csapta meg kétszer is a karikás ostorával. S akkor már hallotta is dühöngő ordítozását:

– Hé, te málépofájú! A füleden alszol? Tüstént felsöpröd és lemosod a felvonóhidat!

Nikola agyát elborította a vér, elfeledve, hogy hol van, magából kikelve kiáltotta:

– Te mocsokfajzat, hogy mersz te énnékem ilyet parancsolni? Tudod, te nyomorult féreg, ki vagyok én? Gróf Zrínyi Nikola vagyok! Apám udvarában különb ember a sintér, mint ebben a kapitány, és...

Azt hitte, tégla zuhant a fejére a torony tetejéről, akkora tenyerest kapott a közben észrevétlen mellé somfordáló martalóctól. Míg elalélt, átvillant a vaskos, csupa izom legényke agyán, őrá eddig még nem mert kezet emelni senki az apjaurán kívül! Meg is ölte volna az apja tán, aki a fiát kézzel illeti! Ezmeg itt... aztán elalélt, arccal a lóganajos hídra zuhant, még csúszott is a mocsokban két ölet. Amikor lassan feltápászkodott törökülésbe, újra kiáltás harsant:

– Nohát mosod-e már a hidat vagy akarsz még egyet?!

Nikola feleszmélt teljesen. Színlelte, még nincsen eszénél egészen, csak a szemét csúsztatta fel lassan a szétvetett lábbal álló darabont-vajdán. Kimérte a távolságot, hajszálra, aztán mintha cihelődne, kezét észrevétlen övéig csúsztatta, s megmarkolva tőrét, rémítő üvöltéssel a vajdára vetette magát. A vén csontnak káprázott a szeme, mert ilyet még nem látott legénykében. Mint az eleven tűz, mint a rohanó tavaszi áradat, mint a süvöltő ágyúgolyó! Alig is tudott előle idejében félrelépni, és a gyomorszájra irányzott rövid ütéssel ismét leteríteni az őrjöngő gróf úrfit. Nikola másodszor is elterült a porban. A

vajdában fortyogott a düh, és rá akart vetődni, hogy alaposan elnáspángolja a lázongó csibészt, de a kerengőről éles kiáltás harsant:

– Basta, Amerigo! Adesso basta!

Giovanni úr állt ott, szétdobott lábbal, mint egy lomha óriástölgy. A martalóc aggódva leste a dominus arcát, nem haragszik-e, amiért ilyen kemény kézzel idomítja a kedvenc unokaöccsét, de látta: elégedett őkigyelme, mert tudja, vaskézzel kell fogni ezeket a fenegyerekeket. Nem szabad különbséget tenni nevelésük közben úr és szolga kölyke között, akkor lesz belőle igazi férfi, kemény katona. Egyszer még hálás is lesz érte, hogy kijáratták véle az élet iskoláját. Giovanni úr fölkacagott, amikor Amerigo alázatos szavát meghallotta:

– Ez a fickó a kék hegyekből való valódi medveivadék, méltóságos uram! Ha felnő, nem szeretnék véle csatában szembetalálkozni!

– Jó vér! Az én vérem is benne csergedezik! – harsogta a dominus őszinte elégedettséggel, és egy dénárt hajított le a martalócának. Amerigo arra gondolt, majd lopva ád a fiatalúrnak egy szeglet lépes mézet, engesztelésül, és nem végezteti el véle a piszkos munkát, ha magához tér, de Giovanni úr arcáról már lefagyott a derű.

– Hogyha magához tér, felmosassad véle a felvonóhidat, a kutya teremtésit! – Már becsukta maga mögött a torony ajtaját, amikor még eszébe jutott valami: – Ide süss, hé! Ha felmosta a hidat, és összesöpörte az udvart, délére nem adsz néki enni, és éjszakára áristomba csukatod, értjük?

– Nagyságos uram... miért? – hüledezett Giovanni úr szokatlan szigorúságán a meglepett martalóc.

– Mert parancsolójára kezet mert emelni! Azért!

Döndült az ajtó a kerengőn, Amerigo meg indult, hogy egy veder vizet kerítve életre keltse ezt a kis vérmedve-ivadékot, akinél különb emberpalánta még nem került soha a keze közé.

*

Teltek-múltak szerével az évek, Nikola nemes inasból lovas ifjú lett, de atyja már elvétette édes nagybátyja udvarából, mondván, ott már megszokott őkelme. Különben is otromba nagy böhönc legény lett belőle, Giovanni úrnál még elkényeztetik! Jobb, ha idegen kezébe kerül! Gyerünk hát Keglevich Péter uram udvarába! Volt az már bán is, kerületi kapitány is, majd az eléveszi, ha kell; kordában tartja, s ami kell, tisztességgel a fejébe veri! Hogy két emberhez ragaszkodik a nyavalyás, akik nélkül nem testen egy tapodtat sem? Hát csak vigye őket! Estnyit megengedhet magának egy Zrínyi-ivadék – futott szét az apja ajka körül a ravaszkás, okos mosoly, amikor meghallotta a fia követelődzését. Ez igen, igénye van már a büdösnek, saját akarata szerint

lelni kedvét! Nem tréfadolog végvárakban az ifjúság legszebb esztendeit eltölteni. Kardforgatást tanulni, véle együtt a betűvetést, a latin beszédet, mert anélkül nem éri az úriember a felét se: a legostobább prókátor vagy királyi nótárius is az orránál fogva vezeti, Nap mint nap a halál torkában forogni, mert a nemes inas tartozik tanítómesterét, úrgazdáját a harcba is követni. Hogy kiket akar magával vinni Keglevich uramhoz? A néhány soros levélből bizonyos Márton deák nevét tudta csak kibetűzni az anyja, és valamiféle Hajdúpajtásét. No, csak vigye őket, az ég áldása legyen velük! Hanem a betűvetést még sokat kell gyakorolnia!

*

Kemény regula: amíg le nem jár az apród-idő, addig nem mehet meg a szülői házba a dalia. S amikor hazatér, nem akarják leengedni kürtszavára a felvonóhidat, mert az őr nem ismeri meg tulajdon kisurát. Hanem amikor megismeri, akkorát fú hosszú, ökörszarv-kürtjébe, hogy a halottak is felugrálnak a vár mögötti temetőben, és összecsődül csodalátni a vár népe az udvarra.

Három ifjúember léptet be kényesen a felvonóhídon. Az öreg Nikola gróf is sietve lép ki a kerengőre; és a szemét dörzsöli, art hiszi, káprázat játszadozik véle. Ki légyen ez a kékbársony kaftános, nagy bajszú levente annak a szikrázó szép fekete paripának hátán? S az a gyönyörű görbe kard az oldalán megér három jobbágyfalvat, révvel, malommal, erdővel, gyümölcsössel, halastóval egyetemben! Ki fia ez a kedves dalia?

Tán háztűznézni jött a két szolgájával? De hisz nekem lányom egy sincs, csak három fiam! Egyik kísérője mordonat pofájú katona, orcája csupa barázda meg sebheg, s akkora buzogány van a nyerge kápájába tűzve, hogy meghajlik a paripája dereka alatta. A másik szolga jámbor deák lehet, mert oldalán akkora rézkalamáris harangoz, akár egy pohos török dinnye. Hátul meg, a nyerge kápájából vitézül meredeznek elő számos hollótollak, mintha mérges sündisznó kéredzkedett volna föl mögéje az úton. De nem úgy van az!Nézz oda, gróf uram! Az ifjú leugrik lováról, a szárat a vagdalt képű haramiának hajítja oda, ő maga letérdel az út porába ékes forgójú süvegét lekapja, kardját kirántja hüvelyéből, tisztelgésre kanyarítja, és mennydörgő hangon kiáltja:

– Üdvözlégy, édes apámuram! Megjött Nikola, a legkisebb fiad! – Könnybe lábad a vénember szeme. Valahogyan, cselédei támogatásával lebotorkál az udvarra, magához szorítja azt az eleven jegenyét, és a könnye folyik sűrű, ezüst szálú szakállára.

– Az apád úristenit, de megsudarodtál, te kutya! – motyogja később haragosan, amiért a könnye is kibuggyant az elébb. Eltolja magától, fejét félrehajtva bámulja, falja, mint a héját leskelő gúnár az eget. Körös-körül a cselédek szipognak a meghatódottságtól, lám, meghozta az ég az ifiurat! Most

már mindenki nyugodtan alhat, megvédelmezi őket az ifjú sas! A vén szakállas ember elbújhat végre a sutba, pátyoltathatja köszvényét a fördősmesterével, kedvére veszkődhet a kasznáraival, ispánjaival, kockázhat a káplánjával, iszogathat, ravaszkodhat a zágrábi pispek úrral, hogy a decimafizetéskor egy-két szekér búzával megrövidíthesse. Beszélik, nagyon készül a török, elmondták a velencei kalmárok, megesküdött Szolimán, hogy még idén elnyeli Magyarországot. Ha igazán hadra kerül a sor a pogány szultánnal, majd elmegy a hadba a köteles hadinéppel Mihály úr, Nikola úrfi édesbátyja, a legidősebb Zrínyi-fiú. Így rendelte őfelsége, II. Lajos király. Közben Nikola – magasabb jó fejjel az apjánál – nézdeli a cselédeiket. Az ismerős férfiaknak int, a fehérnépeknek meg odacsíptet a szemével, megjöttem, reszkessetek! Azoknak a gerince árkában pedig akárha olvasztott arany folyna, olyan forró a fiatalúr tekintete: megérzik azt mindenkoron az asszonynépek, honnan fenyegeti őket biztos veszedelem!

– Jön Szolimán! – fordul végre a helyére az öreg Zrínyi esze, és megrázza aggodalmasan a fia karját.

– Ha jő, majd el is megy! Ha másként nem akar, kihányjuk ebrúdon! – csattan fel Nikola, és fölszegi a fejét, mintha szobor volna.

A káplán szelíden megcsóválja fejét, és ujját ingatva meginti:

– El ne bízd magad, kisfiam! Eluralkodott a csalárdság ebben az országban, gyökeret vert a bűn uraimék szívében, ölnek, rabolnak, dúlnak mindenfele! Istenük csak az arany meg az arany! Árvák, özvegyek jajveszékelése tölti meg az eget! Szolimán most az isten ostora, elhiggyed nekem, vénembernek! A szent könyvek is teli vannak hasonló példákkal: a bűnösöket mindenkoron megbünteti az Úr...

És pereg, pereg a kedves, gömbölyű tisztelendő ajakáról a szó, és az öreg gróf idvezülten bólogat rá igent, de Nikolának egyik fülén be, a másikon meg ki az efféle beszéd. Inkább Hajdúpajtás szava csilingel a szívében: „Pajtikám, az a tiéd, amit elveszel!” S nekem ennél különb prédikátor sohasem kell, beszélhetsz nékem, szentatyám, amíg csak a szád ki nem pállik! S mérget vehetsz arra is, hogy amit én egyszer elveszek, az az enyém is marad most és mindörökké! – Azzal szemét egy karcsú horvát virágszál szemébe mélyeszti, amíg a leányka irulva-pirulva földre nem hajtja a fejét. A pap meg csak beszél, beszél, feltartóztathatatlanul, ahogy az égből esik az eső. Nikola legszívesebben könyökével félrelökné, s fölkapná azt a piruldozó leányasszonyt, berontana vele egy szobába, és gerincre fektetné.

Hiszen, ha az ember mindig azt tehetné, amit szeretne!...

*

Nikola titokban tombolt, nem akarta halálra ijeszteni öreg, beteges édesapját. Irtózatosan bosszantotta a dolog, hogy őt afféle senkinek tartják,

hiszen két derék, élő testvérbátyja van: a Mihály és a János. Mihály bátyja már meg is nősült, János is jegyet váltott már, ő meg a tizennyolc esztendejével csak afféle udvarsepregető közöttük. Még a fakanálért is le kell hajolnia, hogyha ráparancsol valamelyikük. Az meg különösen dühíti, hogy a két bátyó, akár a vásározó bábosok paprikajancsija, úgy bókol az apjuk mindegyik cselekedetére. Néhányszor parázs botrányt csapott, hogy zengett tőle Zríny vára, mint a megvert kétfenekű dob. Akkor összeült a családi kupaktanács, az apja meg a két bátyja, és ítéletet hoztak: Nikolának el kell mennie a környékről, mert ha itt marad, jóvátehetetlen bajokat csinálhat!

– Elrekkentenek szem elől tekigyelmetek, ugye? – vicsorította rájuk mind a harminckét fogát egyszerre, mint az égő szurkos kalánnal halálra izgatott vérmedve:

– Azt hiszi, apámuram, nem látom, mire megy ki itt a játék?

– Elhallgass, esztelen portéka! – förmedt rá Mihály, akinek melléig ért már a bajusza. – Hogy beszélsz apánkkal?

– Ahogy megérdemli! Eladott bennünket, a becsületünket a pogánynak! Miért kell minékünk adót fizetni a bosnyákországi basának? Miért nem fogad rajta inkább zsoldosokat? Miért nem fordult segedelemért Lajos király úrhoz? Vagy, bánom is én, Ferdinánd úrhoz?

Az öreg Zrínyi – beesett arcát idegességében cseppet felfúva, szemével zavartan pillogva – csöndesen válaszolt az ordítozó bölömbikának:

– Próbáltam, nyugodj meg, kisfiam, próbáltam! Ezerszer próbáltam. Egyszer sem küldött katonát vagy aranyat a dicső Lajos király a magyarok ura! Csak a bakó bárdjával kínálta meg a nyakam, ha tudni akarod

– De miért? – fakadt ki megint csak Nikola. – Azt hiszi, nem tudom, mi volt az oka? Márton deák megolvasta az iratokat! Apámuram eladta két várát Ferdinándnak, Novigrádot meg Dubranivát! Amikor sikerült a bolt, vérszemet kapott, és felkínálta az osztrákoknak a gozdánszki meg a lesznicai bányáinkat, igaz?! Most mit bámul, mért sápadoz úgy? Semmi sem marad ezen a világon titokban, jól tudja!

– Nikola! Azonnal hagyd abba! – rikoltotta Mihály, az asztalt csapkodva öklével. Igen jámborfajta volt, szeplős képű, mint egy pulykatojás; inkább kancellistának nézte volna bárki, mint egy dominus elsőszülött fiának.

– Nem hagyom, amíg végig nem mondtam! Nem akarom, hogy kipukkadjon az epém haragomban! – acsargott a legkisebb fiú. – Csupán az volt a baj, hogy kigyelmed ugyanezt a két bányánkat néhány hónappal elébb, már Lajos királynak is elígérte, igaz?

– Ugyan; bolond beszéd! – legyintett idegesen az apjuk, de közben rezgett, mint a nyárfalevél, mert köszvénye iszonyatosan kínozta. – Tanuld

meg, mindent a legtöbbet ígérőnek adj, és sosem bánod meg! Ha Ferdinánd többet ígért érte, akkor Ferdinánd kapja meg a bányáinkat! – Előrehajolt; s két csupa görcs, hullott gallyforma keze az asztal szélét markolta: – Tudod te, hogy mit ígért Ferdinánd csak a két bányáért? Castua várát, az uradalommal! Tetejében a pisinai grófságot, fél Isztriával!

– Csodálatos dolog ez, édes apámuram! Kigyelmed itt tudná hagyni csak úgy, Zríny várát, az Unna-parti földeket, ezeket a gyönyörű kék hegyeket, és eltakarodna Castuába vagy Pisinába? Elkótyavetyélné, amit ránk testált Zrínyi nagyapánk? Pfuj!

Erre már felhorgadt a méreg az öreg Zrínyiben is, felugrott, előrehajolt, és egyik kezével megkapaszkodva, a másikkal hadonászva kiáltozta:

– Hogy én... valamit is... elkótyavetyélek? Te disznófajzat! Tudd meg, nincs igazad! Ki szerezte meg Korbáviai-Karlovics nagybátyád birtokait, há?

– Méghogy megszerezte? Maga? – nyersen fölkacagott Nikola. Csak a traktust kötötte meg véle! Hogy ha fiúutód nélkül falna meg, Karlovics nagybátyám, mi csak akkor jussolhatnánk! Ez az egyik! És a másik: mit szól majd ehhez a szerződéshez a király őfelsége, ha megtudja, hogy kirekesztették, belőle a korona hasznát, há? Ha egy dominus családja kihal, minden vagyona visszaszármazik a Szent Koronára! Na? Jól megtanította a jussot Márton deák, apámuram?!

A vén oroszlán visszazökkent a székére, akkorát jajdulva, hogy még Nikola szíve is megesett rajta:

– Te marha! – dörmögte nagy sokára az öreg, vastag szálú szakálla közt babrálva: – Hát van Karlovics nagybátyádnak fia? Még leánya sincs! Hát kié lesz mindene, ha egyszer az Úristen őkegyelmét magához szólítja? Na? Komics, Udvina, Podlapcecs, Pocsitelj, Belaj, Lovinecz, Barlet, Zlivnik, Novaki, Novigrad, Gradecz, Lokavecz, Zvonigrad, de sorolja neked tovább a vénisten az összes falvakat, városokat, uradalmakat? Hagy Karlopagót, a nagy tengeri kikötőt már ne is mondjam! És mit tudtam én ennek ellenében bediktálni a káptalan nótáriusának, há? Zríny várát, Pedelt, Brodszkit, Gvezdnát, Prekoverszkit, Lesznicát és Pasztuza birtokát! Még te mered bántani apádat? Hiszen ezzel a szerencsés szerződéssel lett naggyá, dúsgazdaggá a Zrínyi-család, te, te háládatlan kutya! Zavarjátok el innen Nikolát a pokolba!

És Nikola elment némán. Szívében fortyogott az indulat. Két térdével úgy szorította lova oldalát, hogy kilőtt nyílvesszőként száguldott szegény jószág a kacskaringós hegyi úton tova. Hajdúpajtás meg Márton deák alig is ért a nyomdokába.

– Vén fecsegő, dicsekvő bolond! Törökvezető vagy, ez a keserves igazság! – szusszantott nagyot haragosan az utolsó fordulóból utoljára

visszatekintve.

*

Krupa vára alig nagyobb egy vakondtúrásnál. Nincs benne több harminc lovas katonánál meg néhány darabontnál, akik csak arra jók, hogy le-föl huzigálják a felvonóhidat, meg éjszakánként látót állítsanak a donjon-toronyba, aki szemmel tartsa, gyullad-e valahol riasztó máglya, jelezvén: rajtaütött a pogány valamelyik szomszéd váron? Hogy meghallja, eldördült valahol a bajt jelző tarack, megfúvatta a megszorított kapitány a nyírfakéreg-tubát: kedves jó szomszédok, gyertek segíteni, hamar, hamar, hamar!

Mert olyan ám ez a patkányszerzet török, hogy nem ismer egy minutumig sem nyugodalmat! Mindegy ennek a féreg népségnek, nyár van vagy tél, nappal vagy éjszaka: jön ez, mint a zsizsik a borsónak, mint a harcsa a kishalnak, és dúlja irgalmatlan konoksággal a világot. Nikolának az is fájt, hogy ezek a mocsok pogányok hogy megrövidítették azt a Karlovics-vagyont, amit az apja megkaparintott a traktussal. 1521-ben a Likka megyei birtokokról elhajtottak háromezer jobbágyot, tizenkétezer ökröt és nyolcvanezer disznót meg juhot! Ebből az óriási veszteségből a háromezer jobbágy a legfájdalmasabb! Honnan vegyen az ember manapság háromezer új jobbágyot? Amikor lovasportya élén a rengeteget járja, minduntalan nyikorgó, kenetlen fatengelyű szekerekre bukkan, amelyek elroppanásig föl vannak pakolva holmival, családdal. A torzonborz férfiak kétségbeesetten lazsnakolják csonttá-bőrré soványodott igavonó barmaikat, s riadtan pillognak minden irányban, valami rettenetes veszedelmet szimatolva. Futnak. A krupai vár népe mondja, amióta a török elfoglalta 1521-ben Nándorfehérvárát, és betette a lábát Boszniába, Hercegovinába, Szerémségbe, azóta éjjel-nappal menekülnek a horvátok, rácok, bosnyákok, vlahok. Le kéne telepíteni őket – villan át Nikola agyán a gondolat, de mindjárt legyint is reá. Ugyan, mit is érne, ha katonáival beterelné egy feldúlt, elhagyott, üres falu házaiba a futókat? Másnap reggelre, ahogy kitennék katonái a lábukat, a faluban teremtett lélek sem maradna. Akinek egyszer megperzselte a haját a török tűz lángja, az messzire elkerüli még a mécset is! Ezeknek is csupa seb a lelkük, s inkább a világ végéig elloholnak, mintsem a törökök közelében maradjanak.

– Maradj itt, vén bolond, három egész portát kapsz! Hat pár ökröt, hogy felszánthasd, és magot, hogy bevethesd! Zrínyből hozatok néked gyümölcsfacsemetéket meg szőlőhusángot! Négy évig adót se fizetsz, csak maradj itt, hova futnál innen, te vén marha!

Hiábavaló beszéd, kár rájuk pazarolni a szót. Csak a fejüket rázzák. Még nagy tisztesség, ha valamelyikük megszólal, mondván:

– Meg ne találjam sérteni szavammal nagyságos uramat, de... inkább vagyok énekes kódus Viennában, mint Magyarországon király!

Nikola csak nevet keservesen, majd jól faron rúgja az öreg szószaporítót, hogy a szerencsétlen elterül a sárban. Kiveszett már ezekből minden emberi méltóság, mert utána föltápászkodik, visszasántikál hozzá, ráomlik a lábára, és megcsókolja a csizmáját, amelyikkel tomporon billentette, és alázatosan hajlongva, boldogan elhátrál. Hogy is ne, hiszen már azzal a néhány lépéssel is távolabbra kerül a pogánytól!

Sok a futók között a horvát nemesi család is. Hiába próbálkozik velük, mindegyik csak a fejét rázza:

– Ne, ne pane! Paigyom za Kanizsa! Znátye?

Nikola a fejét rázza. A tulajdon fajtáját csak mégsem rúghatja farba, hiszen úr, horvát úr ez is mind, ez a megfutamodott marha embercsorda! Csak azt tudná, hova futnak?

Ha egyszer minden helyet így feladnak, ki tartóztatja majd fel a törököt? Utánatok megy a pogány, ha senki sem áll útjába!...

Engesztelhetetlen gyűlölet él szívében a pogányok iránt; úgy érzi, ez a láng magasabban már nem is loboghatna. Ott irtja őket tűzzel-vassal; ahol tudja. Ahogy mondani szokta, a szagukat sem állja. Már híre járja a bosnyák szandzsákban, de amikor jőnek a bosnyák basa felháborodott követei, hogy felelősségre vonják, csak a vállát vonogatja.

– Bülbül efendi, nem tudom, kiről beszélsz? Bizonyára gonosz dívek járhatnak felétek, azok tréfálkozhatnak a katonáitokkal...

S csak akkor torpan meg kicsit, amikor az apja szigorú parancsot küld neki Mihály fiával, hogy karóba húzatja, ha fel nem hágy az ő szövetségeseinek irtásával.

Megmarkolja idősebb bátyja mellén a dolmányt Nikola, és szelíden megrázza, de a megszeppenő báty nagyon jól tudja, akár egyetlen kis mozdulattal kettéroppanthatná a nyakát:

– És te keresztyén-katolikus úr vagy? Hiszel Jézus Krisztusban, a Szentlélek Úristenben, a Szeplőtelen Madonnában, az Istenanyában? És üzenetet hozol apánktól, hogy karóba vonat, hogy ha irtani merészelem az anyaszentegyház halálos ellenségét, a pogányt? Mihály! Nem félsz, hogy az égbolt üstöllést rád szakad?!

– Engem ne tanítgass örökké, taknyos, mert nekiszaladsz a tenyeremnek! – sziszegi Mihály tudálékosan, finoman. – Apánkurunk nagyon is jól tudja, hogy mit csinál, nincsen szüksége a te tanácsaidra. Csak esztelen portéka nem érti meg apánkat, hogy ha nem fizet adót a bosnyák basának, a bosnyák basa szőröstül-bőröstül felfalja – azzal a nagyeszű, nagyszájú Nikola-fiával egyetemben, itt a krupai várban! Különben, hogy tudjad, huszonöt jó lovas katonával holnap reggel indulok Tolnába, a király úr táborába...

Nikola szíve akkorát dobban, hogy majd mindjárt kiszakad a helyéből.

– Mihály bátya! Hova indul a király? A török ellen indít hadat? Hadd menjek oda én, az isten is megáld, édes jó Mihály bátya!

Átfogja a bátyja vállát, majd letérdel elébe, két kezét összekulcsolva. Hangtalanul rebeg az ajka, mintha fohászkodna. De Mihály rezzenetlen orcával fejti le az öccse kezét, és odábblép, akár egy megelevenedett bálvány:

– Éppen te hiányzol a király táborából! Hallom, nagyon kéne oda valaki, aki mindent elhamarkodna a kritikus pillanatban... – A hangja egyszerre fenyegető, élesre vált: – Látom, volna magadhoz való eszed, elmenni a tolnai táborba, és átvenni a győzedelmes csata után Őfelsége kezéből a bárói kardot. Soha, érted, te vad mulya-pulya! Soha én a helyemet néked által nem adom: apánk után én leszek a Zrínyi-család dominusa! És ha zavarkodni merészelsz a pogánnyal, hát majd én vonatlak karóba!

Már elnyelte bátyja alakját a lovasok fölött tovairamló porfelleg, amikor felocsúdik Nikola, s azt érzi, két erős kar a hóna alá nyúlva fölemeli:

– Fületlen pitykegomb a világ, nem megmondtam, pajtás? Testvér vagy ellenség: egykutya!

Ó, az egyetlen biztos pont az egész világban, a Hajdúpajtás!

– Pajtás... – nyöszörgi Nikola aléltan: – Bort hozass! Nem akarok tudni a világról!

Kiragadja a darabont kezéből az egyakós gönci hordót, a fogával kitépi a dugóját, és a lyukon kirottyanó vastag borsugarat kitátott szájába csordítja. Iszik, vedel, majd hogy meg nem fullad. Amikor kicsit megpihen, odalihegi Hajdúpajtásnak:

– Mindenkinek adass a kulcsárral! Rohadjon meg az egész világ.

Egy hétig a nevét sem tudná kimondani, annyira nyakal. De akkor föl kell ocsúdnia a mámorból. A Hajdúpajtás rázza keményen a vállát. Amikor nem tudja fölcibálni, szembeborítja egy vedér hideg vízzel.

– Ébredj már, istened ne legyen! Lovas futárt küldött az apád, fekete zászlóval!

Fölriad, egyszerre tudja az eszét, utolsó szikráig.

– Apám küldött gyászfutárt? Mit akar?

– Meghalt Mihály bátyád!

– Hogyan? – néz ijedt kíváncsisággal a hírhozó komor orcájába.

– Elesett a mohácsi csatában! Nemcsak ő van oda! – hadarja a lovas katona, mint gyerek a leckéjét, hogy egyetlen szavát is ki ne hagyja: – Megölték szegény jó Lajos király urunkat is, elesett az ország színe-java! A

nádor! Az országbíró! Az esztergomi érsek, meg a kalocsai is! Huszonhatezer magyar katona teteme rothad a mohácsi füvön!

Nikola megrendült lélekkel kászálódik lova hátára. Beszélnie kell az édesapjával, meg kell vigasztalnia a boldogtalant. Ha nem szenvedhette is a bátyját, halálát nem akarta... Oda hát a bárói kard, amit nem akartál átengedni semmi áron, de oda az életed is, te boldogtalan.

Zríny várában részegen csillogó szemmel ül, és ontja a mesét a vendég. Nikola jól ismeri, Batthyány-ivadék. Egy évet együtt szolgáltak Keglevich Péter udvarában, így tudja, szavát elhiheti. Mégis csak nézi, amikor beszél. Az öreg Zrínyi gróf már talán századszor mesélteti a csata történetét, ez meg iszik, csuklik, el-elbóbiskol egy-két minutumra, de azután ismét ömlik belőle a szó. Nikola némán megöleli az apját, s megcsókolja ráncos, fonnyadt orcáját kétfelől:

– Nyugodjék meg isten szent akaratában, apámuram. Ez ellen semmit sem tehetünk!

A vén ember szeme megint könnybe lábad, és vézna ujjai görcsös erővel fonódnak Nikola csuklójára, mint a ládák acélpántja. Csak a fejét rázza:

– Nem, nem, édes jó fiam! Ebbe nem lehet, és nem is tudok csak úgy belenyugodni! Miért kellett az istennek elvennie az én drága jó, engedelmes Mihály fiamat?

A mámoros vendég felhorkan, és dühödten csapta az asztalra ezüstserlegét, hogy a bor egy cseppig a gyalult deszkára dől:

– Nemcsak a kigyelmed fiacskája halt meg ott, Nikola báró! Huszonhatezer magyar anya meg feleség siratja a legdrágább kincsét! Pajtás – néz a szemével Nikolára, mint a kifogott hal nézi a ladik fenekét: – Azt a pillanatot, amíg élek, nem tudom elfeledni! Micsoda keserves névnapot adtál nékem idén, te kegyetlen úristen! Levágták idén Keresztelő szent János neve napján az egész Magyarország fejét! És miért kellett fölöslegesen elpusztulniuk, miért?

– János! Mit beszélsz?

A kis Batthyány akkor döbben rá, kivel beszél.

– Nikolám, édes jó pajtásom! Megtudjad, nem kellett volna meghalniuk! Ott voltam apámmal a király sátrában, amikor átadták őfelségének Szapolyai János vajda üzenetét: ne fogadja el a csatát, amíg valamennyi segítőcsapat a táborba nem ér! Tomori – pap létére – goromba szavakat ordítozott, és szembe köpte az erdélyi vajda követét, tudod-e, kit? A nagyváradi püspököt, aki a kettős keresztjével szét akarta verni a kalocsai érsek úr fejét! Alig tudták őket a többi urak lefogni. Statileo püspök úr leküzdötte mérgét, és fuldokolva mondta tovább: „Ne állj csatát, felség, semmiképp! Szegednél áll a vajda

őnagysága, negyvenezer jó fegyveressel! Frangepán Kristóf tizenötezer horváttal közelít feléd! De jönnek ezerszám ide a csehek és a morvák is! A sziléziai nehézlovasság sem jár messzi innét! Kicsit légy még türelemmel!”

– Bevezettek egy csupa sár alakot a király sátrába, aki Pekry János, király úr kapitánya volt, és megszökött a török fogságból, s esküvel mondotta, annyi a pogány, hogy ha az Úristen valamennyinek a kezét hirtelen hátrakötözné, a király serege három napig sem győzné mindegyiknek a nyakát elvagdosni. Tomori megint közbeüvöltözött: „Hazudik! Talán százötvenezer pogány lehet odaát, de annak a háromnegyed része is markotányos meg lovász és meztélábas földönfutó, akire elegendő haraggal ránézni, máris világgá szalad!”

– Így marakodtak napokig, aztán felállt a had. Egyik este úgy végezték, hogy Perényi Péter váradi püspök úr azt mondta, egy dologban meg kell állapodnunk: ha Brodarich kancellár úr életben marad, a csata után siessen Rómába, és a csata napját annak a huszonhatezer magyar vértanúnak az emlékére kell felvenni a kalendáriumba, akik itt elestek egy szálig a keresztény vallásért!

– Tomori nevetett kínjában, ahogy az éhes farkas vonít, s a szemeire szorította a kezét. „Micsoda gonosz tréfákat enged meg magának nagyságod! Nem fél az istentől?” Forró augusztus vége volt, mégis vacogott a fogam valamiféle rossz előérzettől. Szerettem volna megcsókolni Perényi püspök úr kezét. Másnap reggel felállt a csatasor. Elöl tízezer gyalog, mögöttük tízezer lovas. Őfelsége körül is tömörült vagy ezer nehézvasas testőr. A tábor, a poggyász meg a konyha őrzésére is rendeltek kétezer gyalogost s minden egyéb ráérő személyt. Nekem ijedős fiatal lovam volt, idegesen ficánkolt, sehogy sem tudtam kordában tartani. Épp amikor őfelsége aranypáncéljában végiglovagolt a csatasor előtt, és a fiatal fák koronájaként inogtak pompás veres strucctollai, megvadult alattam az az átkozott bestia ménló. Dobott, hányt vetett, rúgott, nyerítetett – majd megszakadt, úgy kacagott rajtam mindenki. A király megverette a dobokat, megfúvatta a csatába szóló aranyharsonákat, és... szemben a török meg sem moccant. Egy szál selyembugyogóban, ingben várakoztak, nálunk meg mindenki a drága páncélokban sült-főtt. Egyszer itt, másszor meg ott dőlt ki valaki. Ilyenkor áthallatszott a török táborból a gúnyos nevetés. Aztán alkonyatkor – először azt hittük, itatni mennek a Duna felé, erős lovascsapat vált ki, csak a dárdájuk hegye mozgott, akár egy lábra kelt kerítés, aztán... elordította magát százötvenezer török – szpáhik és janicsárok üvöltő özöne eszeveszetten rohanni kezdett felénk...

Nikola torka kiszáradt. Irgalmatlanul szerette a csaták történetét hallani. Átélte mindig, ott volt, verekedett utolsó csepp véréig a hősökkel ő is. Megbabonázva figyelte az elbeszélő száját, lesve, mit fognak a hősök csinálni?

Fel kellett egy fél kupa bort hajtania, hiszen ivott Batthyány Jankó is. Fehér gyolcsturbán gubbasztott a cimbora fején, amelyet középütt pirosra festett a kiszivárgó, alvadt vér. Liheg is szegény erősen, alig bírja már szusszal olyan sokadszor elmondani, a temérdek szörnyűséget. Azon csodálkozik Nikola, hogyan győzi szóval Jankó, hiszen sosem volt ilyen bőbeszédű. Talán a rettentő élménytől futja ennyi szóra néki? Az élményt is, a véres turbánt is gyerekes, makacs forrósággal irigyli tőle. De jó lett volna ott lenni! Kivont karddal a király őfelsége körül vagdalkozni, megvédelmezni Lajos urat, utolsó csepp véréig s ha úgy adódik, a király úrért akár az életét is adni. Vajon Mihály bátyó ott lehetett-e valahol a király körül?

– Mihály bátyámat láttad-é? – csúszik ki a szó Nikola száján a legizgalmasabb résznél, de Jankó a fejét rázogatja, mint akit kínoz a hideglelés:

– Egy minutumra láttam csak őkigyelmét. Ferkónak, az apródjának magyarázta, mijét kinek adjon által a csata után, ha meg talál halni. Aztán meg később átugrattam fölötte, amikor az az ágyúdörgéstől végképp megkergült paripa keresztül-kasul száguldozott vélem a csatatéren. Aranyvirágos kék kamukaselyem kaftánjáról ismertem meg szegényt, ahogy ott feküdt kettéhasított fejével. Mindene s körötté csupa vér meg vér.

Jankó idegesen emelte ég felé a kezét, mintha haragudna a félbeszakításért, s ott folytatta, ahol abbahagyta az elébb:

– Mondom, százötvenezer pogány kezdett üvöltve rohanni felénk!... Három óra hosszát folyt a szörnyű viadal. Már kezdett csúnyán setétedni, vörös szegélyű viharfelhőkkel tellett meg az égbolt felettünk. Alig lehetett valamit is látni. Akkor ordítozó emberek rohantak elő, megdöbbenve vettük észre: a mieink, akiket hátrahagytunk a poggyászunkat őrizni! „Mindenünket elvitte Bali bég!” – üvöltözték torkuk szakadtából, s mi úgy éreztük, reánk szakadt a fekete ég. Még egy minutum, s hátat fordít a csatatérnek mindenki, amikor Tomori érsek úr sodródott a csatázók és a megtorpantak közé. „Haj, rá, magyarok! Előre, Krisztus urunkért!” – ordította, ahogy a torkán kifért, belevágta sarkantyúját lova vékonyába, és elugratott a török falanx felé. Magával ragadott mindenkit, és úgy látszott, csoda történt, értik? Hátat fordított a pogány, és eszét vesztve kezdett rohanni a saját tábora felé! „Victoria! A győzelem a miénk!” – üvöltötte Tomori érsek úr repedő tüdővel, és már emelte a kardját, hogy kettéhasítsa a legelső török fejét, akit elért, amikor kürt harsant, a rohanó török áradat kettévált, és...

Lihegve hanyatlott hátra Batthyány Jankó a székén. Belétörött a szó. Nikola dühöngve csapott a vállára, hogy a halálosan fáradt hírnök majdnem lefordult a székről.

– No és...? És...?!

– És... Mi az? Mit akarsz, Niki?... Ó, igen!... Háromszáz. seregbontó ágyú tátotta ránk pokolfekete torkát, mindenike mögött ott állt égő kalánnal egy-egy topcsi... A következő minutumban a háromszáz török ágyú eldördült, és... Nincs tovább! – ordította Jankó kétségbeesetten szorítva szemére a kezét: – Őfelsége meghalt!... Pásztor nélkül maradt a nyáj, végünk van, Nikola, nem értetted? Végünk!... Huszonhatezer halott magyar véres árnyéka szegezi ujját a bolondos érsekre... valamennyi neki köszönheti a halálát... – Imbolyogva felemelkedett, és összemosódó szavakkal motyogta: – Rómába kéne menni... a naptárt... kiigazíttatni... Huszonhatezer vértanú kéri... Nikola... Nem tudsz Rómába elmenni?... A... naptárt kéne... kiigazíttatni.

Batthyány Jankó az udvarra tántorgott. Kiérve elalélt, s arccal a kövekre zuhant. Szolgák siettek elő, mint roppant, riadt, vetésről elriasztott varjak, fölemelték, az udvarházba vitték, megbontott ágyba fektették, de odabent csak nem akart fölszakadni sehogy sem a fekete csönd. Nikola szívébe akkor nyilallt belé a megdöbbenés:

– Mi lesz az országgal ezután király nélkül?!

Próbált volna valakit megkérdezni, de látta, az apja az asztalra borulva, rázkódó vállal, hangtalanul sír. Hajdúpajtás összefont karral áll az ajtó mellett, fejét hátradönti, és alig hallhatóan fütyörészik.

Nikola átlovagolt Siklós várába, meglátogatandó a megözvegyült Perényi Pétemét, Kanizsai Dorottyát.

– Dorica nénémasszony! Igaz hitére mondja meg, nem lelték meg a halottak között az én szegény Mikhál bátyámat?

A szép özvegy csak a fejét rázta.

– Nem bizony, nem, édes fiam, Nikolám. Bár négyszáz jobbágyot felfogadtam, hogy eltemethessük az elesetteket, és minden jelet, nyomot összeszedegettünk, hogy a hátramaradottaknak majdan általadhassuk, nem jutottunk semmire, hidd el. Miért nyitod oly nagyra a szemedet? Augusztus vége volt, döglesztő kánikula! Mintha ágyúztak; puskáztak volna, úgy durrogott a szél a halottak felpuffadt hasában! Ha a szolgám hozzá ért ásójával; szétrobbant, mint a velenceiek bombája. Ruha, minden lemállott már a boldogtalanokról, a tulajdon édesanyjuk sem ismert volna rá egyikükre sem!...

– Eltakarta kezével a szemét: – A dögszagra odagyűlt a környék valamennyi farkasa, kutyája, hollója, macskája, és faltak, pukkadásig. És mind a holtak arcát, kezét kezdte. Nem, nem ismertem föl közülük senkit sem, édes fiacskám. És ha picikét szeretsz... hogy ha istent ismersz... többet semmit sem kérdezel a bátyádról... Ott fekszik szegény valamelyik nagy gödörben... leöntve oltatlan mésszel... a többi magyarral egyetemben... huszonhatezren... Édes jó istenem, a nemzet eleje...

Nikola megrendült lélekkel szállt nyeregbe. Hajdúpajtás jól hallotta, csikorog a foga a felindulástól. Dél fele fordult, amerre Szolimán – miután végigdúlatta egész Pannóniát meg a Nagyalföldet – hadastul hazament. „Megállj, kutya pogány! Ha élek, mindenért megfizetek!”

*

Keglevich Péter ugrott be hozzájuk kurta baráti látogatóra. Nikola mindig nagy örömmel fogadta, hiszen nála apródoskodva, megismerhette, micsoda nagyszerű vitéz az Öreg. A törökök réme, Pannónia őrangyala – így nevezték katonái, jobbágyai. A vén Zrínyi gróf is menten félretette minden elszámolását, kikergette ispánjait, kasznárait, asztalt teríttetett, a legfinomabb dalmát veres borát szolgáltatta fel olajban eltett gilice-hallal, mert tudta, Keglevich uram azt kedveli leginkább.

Hanem nagy eszem-iszomra alig is került sor, mert az idős, derék szomszéd mód nélkül fel volt háborodva.

– Hallottátok, mi történt?

Csak tátotta a szemét, rázta a fejét a három Zrínyi, s alig várták, hogy Péter bátyó megválaszolja a saját kérdését:

– Eddig az volt a bajunk, hogy nem volt királyunk! Most meg az a baj, hogy van, de egyszerre-kettő is!

– Hogyan és miért? – ütött az asztalra az öreg Zrínyi, de csak hápogni tudott a meglepetéstől.

Hát magyari király lett a megholt Lajos király őfelsége felesége, Mária királyné nyomán a bécsi Ferdinánd.

– A fekete fenének kell svába király! – fortyant fül ingerülen Nikola. – Énnékem magyari király kell!

Keglevich Nikola vállára tette a kezét:

– Bolondot beszélsz. Ha egyszer szegény jó Lajos királyunknak nem volt figyermeke? Ami szerződést ő kötött, néked is azt kell állnod. A halott király végakarata – törvény, tudod jól ezt te is. Az a Ferdinánd meg amolyan nagy orrú, ló képű illető. Majd elválik, hogy ki lakozik benne... Egyelőre, igen jó, hogy ha megint bajba kerülünk – a királyunk zászlaja alatt még egy ország népe siet bennünket segíteni!

– Aha! – bólogatott sűrű aprókat Nikola, és kezdett megvilágosodni a lelkében, mire is lehet még jó valaha ez a svába felség. Apja szavára ocsúdott föl szapora tűnődéséből.

– Most már a másik királyunkról beszélj, Péter!

Most meg Keglevich zuhintotta oda az öklét, hogy megrezzent a piros lé

mindegyik pohárban.

– Ez a szemét dolog, vén sas! Tudod-e, ki tolakodott fölénk? Az erdélyi János vajda! A Szapolyai! A Mátyás király kutyája! S nem is, hogy „másik királyunk”, hanem hát első, mivelhogy hat héttel előbb választották meg, mint Ferdinándot.

Nikola arca elsötétült.

– Az a bitang-é, aki megtorpant Szeged alatt negyvenezer katonájával, és nem ment el Mohácsra Őfelségének segíteni?

Keglevich nem szereti a szót szaporítani, hát csak rábólint, többször is. Nikola meg – feledve, hogy az udvarházban van – nagyot köp utálatában. Apja fáradtan, sunyin gunnyaszt, csak ül, csak nézi az asztal repedését babráló kezét. Látja is Keglevich, ebben ott pillog a gyalázatos szándék, ez meg tudna békélni, hát jó lesz idejekorán figyelmeztetni:

– Tudom én, amit tudok, akad Horvátországban is, aki közülünk a törököt szereti!

– Péter! – horkan föl sértődötten az öreg Zrínyi. – Úgy teszel, mintha nem tudnád magad is, nem tehettem másként. Ha bajba kerülök, ki jön nékem ide az Unna-partra segíteni? Senki! Ha kedves az életem, meg kell az évi adómat a töröknek fizetnem!

– És át kell engedned a törököt akkor is, amikor tudva tudod, hogy a szomszédodat: Keglevich Péter birtokait indul a pogány dúlni?

Ijedten hunyorogtak a szurkos kalánok fölöttük, a mennyezetről láncon alácsüngő kocsikerékbe duggatva. Sütött a szomszéd komisz indulata. Nikola egyre csak azt várta, mikor ránt kardot Keglevich uram, hogy átverje az apjaura szívét. De a vénember felállt az asztal mellett, széttárta két reszkető karját, s a szeme sarkából kövér könnycsepp bukfencezett a szakállán végig:

– Isten látja a lelkemet, szomszéd, nem tehetek másként. Ha nem engedem át őket, engem fosztanak ki mindenemből. Hiába üzengettem neked is, te sem jöttél sosem segíteni...

Keglevich csak legyint.

– Ha csak eljövök hazulról, az én határom marad őrizetlenül. Nem jól van ez így sehogy sem! – Most először vette föl poharát, s a házigazdára köszöntve mondta: – Én már tudom dolgomat, helyemet. Én és minden familiárisaim, szervitoraim, jobbágyaim velem együtt azt kiáltják: Vivát, Ferdinánd!

Magasba emelte poharát, és gyors tekintettel pillantott körül, mi fog történni?

Tudta előre, így lesz. Látta, Nikola felugrik, magasba löki kupáját, hogy

a fele bora kidől, s akkorát vivátozik, hogy hunyorogni kezdenek a sercegő kalánok megint a fejük fölött. Aztán a vén Zrínyi is felkászálódik, s úgy tesz, mintha köszvénytől sajgó, pudvás csontjai akadályoznák mozdulását, nem pedig önnön titkos vívódása, hogy „Úristen! mit is kellene most tenni?” Keglevichéhez koccintja serlegét.

– Mikor megyünk hódolatunkat tenni Őfelségénél? – kérdi fancsali ábrázattal, erősen vívódva még mindig, s csak annak örül, hogy észreveszi, Nikola szeme úgy felragyog szava hallatán, mint a szarvasbőrrel megtörölgetett aranyedény. Ó, te bárgyú kis kölyök! Mit tudsz te még az életből! Mi is lenne a világból, ha mindenki azt tehetné mindig, amire kedve szottyan! Félfüllel még hallja Keglevich megkönnyebbült, gyors beszédét:

– Nem kell sehova sem mennünk. Idejő helyünkbe Ferdinánd őfelsége helytartója, Stíria és Krajna kapitánya, hűségeskünk venni. Nem hallottad még soha ama derék, vitézlő Katziáner Johannus úr hírét?

A vén Zrínyi csak bólogat, akár a megfáradt ló feje a rúd mellett, mindenre igent int. Hogyne, hogyne! Hát élhet valaki Horvátországban, aki még nem hallotta volna a stíriai főkapitány hírét? Akkora dáridókat messze földön nem tud senki sem rendezni, kockajátékon pedig a leghosszabb körmű hamisjátékosok pénzét is elnyeri. Senkinek sincsenek nálánál különb muzsikásai. A vén Zrínyi látja, Nikola is őszintén örvendezik. Hát jó, legyen, ti csak örvendezzetek! Az a fontos, amíg én élek, az én eszem legyen a helyén Amikor kiteszi házából a lábát a boldog Keglevich, magához inti kasznárját, és Nikola ereiben egyszerre megfagy a vér:

– Együtt van a pénz?

– Miféle pénzről beszél, apám? – horgad föl a méreg Nikolában. A vén Zrínyi rá se néz, jobb, ha most nem látja a fia képét:

– Tudod jól, a török adóról, amit már harmadik napja vár a bányalakai bég!

– De édes jó apám! Az isten szent szerelmére! Mit beszél?... Fel akar esküdni Ferdinándnak, de azért a török adót is fizeti?... Mind a két szemem folyjon ki, ha én tovább nézem a maga gyalázatos, kétszínű üzelmeit!

– Elég! Büntetésből te fogod az adót elkísérni! – Gyanúsan csillog a vénember szeme. A jó bor már hamar megárt neki, de most pontosan tudja, mit beszél. Most egyszerre harag és öröm fűti. Harag, amiért a legkülönb fia lázadozni merészel, és öröm, amiért nem veszítette el az eszét, s mégiscsak elküldi az adót, s amiért a bányalakai bég tovább is békét hagy majd a Zrínyi-birtokoknak. – Ne feledd, komisz kölyke, amíg én élek, ebben a házban én parancsolok!...

És csókra nyújtotta Nikolának a kezét. Égeti a fia forró lehelete a bőrét. Hangtalanul nevet a vénség, töppedt ínyére felszalad az ajka, s arra gondol:

– Nikola, nem szeretnék az ellenséged lenni!...

2

A vén Zrínyi csak hápogott; két csonttá soványodott keze szélütötten csápolt. Ordítani szeretett volna, mint akinek tüzes vasat döfött tomporába a hóhér, de hang is alig fért ki a torkán. Látta, Nikola arcán gonosz határozottság sötétlik, s ha a feje tetejére állna is, akkor sem tudná elhatározásában megakadályozni. Mégiscsak jobb a kilátástalan hadakozásnál a békesség.

– Hát... elmégy Bécsbe, fiam?!

– El én! Hadd lássa a király őfelsége, amikor bajban van, ott áll a trónusa mellett egy Zrínyi is!...

Az öregember megilletődötten elhallgatott. Tudja ez a fiatal zsivány, mivel lehet őt a lábáról levenni. Elegendő a király nevét kimondani, s mindenik Zrínyi szíve tüstént meglágyul. Nikola némán mosolyog, mint a tigris, amikor meglátja: a gazella kilép a sűrűből, a forrás vize mellé. Célzott a szavával, és telibe is talált, mint mindig.

– Eridj hát, te Belzebúb-fattyú! Eridj! De szégyent ne hozz a nevemre, mert... addig élsz!...

Elengedi, mert tudja, hiába tiltaná meg neki, már a maga ura ez a konok kölyök; betöltötte a tizennyolcadik esztendejét. Egy turma nehézvasas sem tudná feltartóztatni Nikolát, ha egyszer el akar menni! Hát csak hadd menjen! Ha ránevet a jó szerencse, megalapozhatja a jövőjét.

Elszoruló szívvel néz utána, amikor kidübörög a várból Nikola, huszonöt huszárja élén. Nyalkák, csinosak, szemrevalók. Mindegyiken egyforma szilvakék nadrág meg dolmány, fekete jerkebőr süveg. A kardjukat is ugyanattól a velencei kardcsiszártól vette a fia. Érti a dolgát a legény, melegedik át a vén Zrínyi szívének környéke. Jó nézni, milyen ügyesen bánik az ispánjaikkal, a vándorkalmárokkal, marhatőzsérekkel, borkereskedőkkel. Jól sikerült gyesek! Ha elordítja magát a várudvaron, leszédül a toronyőr a rémülettől a magasból. Hajtott haza már török rabot, aki besárgított a bugyogójába az ordításától. Olyan az esze, akár a tűz, mindenki csak dicséri az életrevalóságát. Jó érzés tudnia, hogy van kire hagynia, amit így-úgy összeszerzett nekik. Nikola még tán meg is tudja szaporítani a Zrínyi-vagyont. Bárcsak sikerülne neki!... – vet lopva keresztet az öregember. Mert hát minden igaz szülőnek az a legforróbb vágya, bárcsak a gyereke nálánál is többre vinné...

*

Útközben Bécs fele piszkos-nagyot mulattak Katziáner úr kastélyában.

Nikola csak hápogott, amikor tapasztalta, milyen hatalmas földesúr Ferdinánd stíriai főkapitánya! A kövérkés, elnyűhetetlen főúr orcájáról egy pillanatra sem szállt el az udvarias mosoly. Amikor éjfél fele már jól álltak, háromszor az asztalra koppantott az öklével, és félmeztelen török rabnők libbentek elébük, akik olyan buja vonaglást csaptak a nagyokat nyeldeklő, száját is nyitva felejtő, rákveres orcájú ifjú gróf körül, hogy majd megtébolyodott a szerencsétlen. A szolganép közben meg nem szűnt ezüstserlegeikbe fűszerekkel illatosított forralt bort töltögetni. Milyen pompásan ízlett a nyirkos szeptemberi estén, a boltozatos lovagterem fogvacogtató hűvösében azt az olvasztott aranyat inni!

Aztán, amikor már keresztben állt a szemük, Katziáner ismét hármat tapsolt, a szolgák bámulatos ügyességgel eltüntették a sercegő fáklyákat, és a házigazda diadalmas nevetéssel nyerítette:

– Uraim! Szabad a csók!

Nikola csak annyit érzett: egy forró, mezítelen női test siklik mellé a heverőre, szorosan hozzá búvik, két kőkemény mell nekiütközik megizzadt arcának, orrába nehéz ámbraillat csapódik, ő meg didergő kábasággal hanyatt vágódik a medvebőrre, mohó ujjai megakadnak Leila ingerlőn domború csípőjén, aztán harsanva szakad a selyem...

*

Bécsben állandóan zuhogott az eső, és az utcákon éjjel-nappal nyüzsgött a teméntelen nép. Budáról, Győrből, Komáromból, Pozsonyból érkeztek hosszan tömött sorban a menekülők. Polgárok, pénzváltók, kereskedők, kézművesek özönlöttek családostul tengelytörésig megrakott ekhós szekereiken. A Duna színét is ellepték a messziről érkezett sajkák és naszádok, hajók. Alig lehetett lépni a mindenünnen összesereglett katonáktól. A német nehézvértesek nem néztek se istent, se embert, lenyúltak a nyeregből, és öklelő kopjáikkal nyitottak alakulatuknak utat. A magyar meg rác könnyűhuszárok a lovukat táncoltatva jutottak csak előbbre szállásuk felé. A vallonok meg a spanyolok turmáit irtóztató lármát csapó rezesbandák kísérték: A vakolat hullott a házak oldaláról s a tetőkről a cserép, amerre elvonultak. S a házak falához lapulva tolongott kétfelől a temérdek kíváncsi, akiket korbáccsal sem lehetett volna az utcákról elkergetni. És amikor már azt hitték, egy tűt sem lehetne leejteni, ökörszarv-kürtök harsantak, és egész Bécs ujjongott: megérkeztek a magyar hajdúk, akik ördögi ordítozással hajszolták baromcsordáikat a város túlsó oldalán fekvő vágóhíd meg a marhavásártér felé.

Nikola híreket akart hallani tőlük, Magyarországról. A klagenfurti városkapu előtt a hajdúkocsmában sikerült beszélnie velük. Annál is simábban ment a dolog, mert ketten is ismerték közülük Hajdúpajtást, s így könnyebben álltak kötélnek.

– Mink hajtottuk fel az utolsó marhacsordát, mindenütt a nyomunkban járt a török előportyája. Éjszaka úsztattuk át barmainkkal a Dunát Medve-falu fölött. Így tudtunk utolsó pillanatban megszökni előlük. Ha nem zuhog oly kegyetlenül az eső, így sem tudjuk, mi lett volna belőlünk...

– Mi hírt hallottatok útközben?

– Sokat és szomorút. Az esztergomi érsek úr egész bandériumával átment a szultán táborába. Beszélik a tudós vénasszonyok, kezet is csókolt Szolimánnak, hogy a tüzes, durrogós ménkű csapjon az alfelébe, ha így történt!

Nikola dühösen csóválta a fejét,

– A szakramentumát!... – dörmögte ingerülten és idegesen; mert épp mielőtt ide indult volna, terjedt el Horvátországban a hír: Váradi Pál úr, az esztergomi érsek elhagyta János királyt Ferdinánd kedvéért. Most megint visszatáncolt? A gyönyörű úristenit!

A két hajdú meg egymás szavába vágva sorolja a további gyászhíreket:

– Győr városára tüzet vettetett a német. A várat is felgyújtatta, és sorsára hagyta a kapitánya, az a Lamberg Kristóf nevű.

– Mit beszélsz? – ugrott föl Nikola. – A király kapitánya elhagyta Őfelsége várát? Hogy mersz a szemembe hazudni? Nem félsz, hogy megöllek?

– Nem én! – szegte föl az állát a hajdú, merészen a Zrínyi gróf szemébe fúrva tekintetét. – Azt meg már itt hallottam Bécsben, jóembereimtől, hogy Őfelsége udvarában még meg is dicsérték érette! És társai elébe példaképül tették.

– Bolondokat beszélsz! – vágott közbe a másik, sebhelyes arcú hajdú: – Nem azért, mert megszökött, hanem azért, mert elébb felküldte Bécsbe a győri vár álgyúit, hogy ne juthassanak Szolimán kezére.

– Még szép! Megható gondosság! – dühöngött Zrínyi, és izgalmában az öklét rágta: – Hova jut az ország, ha így viselkednek a királyi várak kapitányai?! A kapitány azért van, hogy ha kell, hát meg is haljon a várért. Meg a királyért!

Mintha csak bosszantani akarta volna az előbb szóló hajdú, megint odavakkantotta:

– Aztán nem ám ez a Lamberg Kristóf volt az egyedüli hitvány portéka! Győrtől Bécsig nem találsz egyetlen királyi katonát sem, egyik várunkban sem, csak a temetőben. A többi mind felszaladt Bécsbe. És mindet megdicsérték.

Már nem is hallja Nikola, átlépi a padot, amin addig feszengett, s hosszú

léptekkel nekivág a csatakba fúló bécsi sikátoroknak. Hajdúpajtás alig tudta nagy morogva utolérni.

– Egyszer találkozik az ember a földijeivel, a gazdája akkor sem tud egy picit a fenekén megülni.

*

Nikola álló nap jött-ment, mindenhol ott akart lenni, mindent látni akart, és ha egy mód lett volna, minden munkát is ő szeretett volna elvégezni.

Persze, nem hagyták. Őszintén szólva csalódott kicsit. Amikor találkozott Katziáner Johannus urammal, és bemutatta sorra az udvarnál mindenkinek, csak szórakozottan bólogattak, de igazából kutyába sem vették. Pedig mindig hozzátette nevéhez, hogy gróf. Hogy nem akárki ám ő, hanem maga gróf Zrínyi Miklós! Hogyhogy? Még tán sohasem hallotta uraságod ezt a nevet? Hát őseimről, a Brebiri grófokról sincs tudomása?! Horvátország bánjai voltak! Clissa, Almissa, Ostravicza, fél Isztria meg Dalmácia fele az övék volt! Nos? Így se ismerik?!

Csak megvonták a vállukat, és odábbléptek, pici, gúnyos mosollyal az ajkuk szögletén.. Mintha azt dünnyögték volna magukban mindannyian: „No és? De te már nem vagy senki, a gúnyád kopottas. ósdi, olyan vagy nyíratlan hajaddal, vad, torzonborz szakálladdal, akár egy viharvert madárijesztő! Hogy gróf vagy? No és? Itt mindenki az! De legalábbis báró! Tulajdonképpen... mit is akarsz te itt?!”

*

Nikola összecsikordította a fogát, és ökölbe szorultak az ujjai. Az anyátok keserves istenségit! Őfelsége halálos veszedelembe kerül; én idejövök a világ másik végéről, hogy ha kell, meghaljak érte, ti meg itt titokban fintorgatjátok a pofátokat, elfordítjátok azt a sütővassal kibodorított, ocsmány fejeteket, le sem rondítotok?! No, megálljatok, piszkos társaság! Megtanuljátok ti még Zrínyi Nikola nevét becsülni!...

Lódult ki a Burgból, elcsörtetett a meglepetten rápillantó Johannus úr mellett, mint a világtalan: gorombán félresodort két malomkerék kalapos, izgága spanyol hidalgót. Odakint az arcába vágta a havas esőt a jeges szél. Jólesett. Mintha megújult volna tőle. A szakállszárítóról Hajdúpajtás toppant mellé. Mindjárt látta, baj van. Az úrfi vállára tette a kezét:

– Mi a baj, bántottak, Nikola?! Ugyan már, gyerek vagy! Hát hiába tanítottalak: itt be, ott ki, hogy rájuk se bojszints? Különb legény vagy te itt bármelyik süket fajdkakasnál! Ide nézz!

Nikola szíve egyszeriben megkönnyebbedett. Ez a drága ember valóságos balzsam! Ha csak a közelében tudja, játékká válik az egész, nevetségessé minden kicsinyes hajcihő, apjaura bosszantó krajcároskodása,

gyávasága, hogy nem mer soha semmit sem kockáztatni, mint a rossz pénzváltó. Tudta, mi következik: Hajdúpajtás iszonyúan kacsintani kezd, az egész sokhegű orcája összetorlódik az orra hegyénél. Olyan mulatságos látvány, hogy – mint mindig, bármilyen keserves volt a hangulata – most is kipukkadt belőle a harsogó nevetés.

– Igazad van, kedves Hajdúpajtás! A fenekembe dugom én még ezt az egész fényes csürhét, ezt a díszes társaságot!

*

És egyik hajnalon, szeptember vége felé felrázta Hajdúpajtás:

– Ébredj, Nikola! Felvirradt a mi napunk!

– Itt a török? Hol a kardom?!

Azzal tüstént a derekára kötötte derék szablyáját, és izgatottan tologatta előre-hátra az övén, hogy éppen a kellő helyen lógjon, ha majd ki kell rántania. S rohant az Oberkommandóra.

Megint hiába igyekezett.

Nem került rá sor hosszú ideig. Nikolát majd szétvetette a düh, mert mindig csak azt látta: gúnyosan biggyesztenek, ha felkínálja könnyűhuszárjait. Legyintenek fölényesen, a szemébe nevettek:

– Bruder, te bolondgombát ettél! A szultán hadaival csak német nehézvértes lovasság bánhat el. Vagy a spanyol gyalogság. Ne is reménykedj, hogy valaha is sorra kerülsz! Legfeljebb, ha a török meg merné rohamozni a várfalakat. Vagy esetleg… aknát merne ásni a bástyáink alá... Ha ásni kell, akkor majd szólunk, ne félj!

– Az Úristen akárhova tegyen benneteket! – tajtékzott Nikola, és kidübörgött a Titkos Tanács épületéből.

Ölbe tett kézzel kellett végignéznie, hogyan ront ki a várból Reusack Eck generális vezetése alatt kétezer spanyol gyalog, meg ötszáz kényes-fényes nehéz német vérteslovas a Karinthiai kapun át. Hallotta a fővezér, Salm Miklós gróf intézkedését:

– Rohanják meg a török sáncokat, amelyekre az ágyúikat elhelyezték. Kaszabolják le a tüzéreket, szegezzék be az ágyúkat, zúzzák szét a kerekeiket) El kell érniük, uraim, hogy pogányok ne tehessenek kárt ágyúikkal Bécs városának falaiban.

Nem tudta megállni, felsomfordált a Karinthiai kapu bástyájára. És végignézte elkeseredett viaskodásukat. Órákig tartott a küzdelem; teljesen hiába hadakoztak, az ágyúknak a közelébe sem férkőzhettek, annyi janicsár meg aszáb védelmezte a drága hadiszerszámokat. És dühösen nevetett, amikor látta, milyen játszi könnyedséggel bánnak el a török gyalogok a

roppant nehézkes német vasasokkal. A spanyol darabontok hosszú kardjai jóval több kárt tettek az ellenségben.

Másnap csak a spanyol gyalogok rontottak ki nagy zeneszóval, az esti szürkületben. Ha szépen, okosan, csöndben mennek, sikerül az ágyúkat elintézniük. De nem! Akkora lármát csaptak részeg muzsikásaik, hogy holtuk napjáig emlegették a bécsiek. Valami eredményt mégiscsak értek el: ugyanis a török tüzérek java, felhasználva a pillanatnyi csöndet, otthagyta az ágyúkat, amelyeket a leszedetlen szőlőskertek közepén állogattak fel. Guggoltak, ültek, sokan a tőkék alá feküdtek, s úgy falták a mézédes fehér szőlőt, ahogy a szájukon befért. Mire észbe kaptak, már nagy baj volt: a spanyolok irtózatos égzengéssel rajtuk ütöttek. A tüzérek jó része az ágyúk mellé támasztotta a jatagánját, puskáját s így csak sebtében kitört szőlőkarókkal, kurta vasú handzsárokkal szálltak támadóikkal szembe.

Hamar végzetessé fordulhatott volna az ágyúk sorsa, ha nem kap észbe Ibrahim beglerbég, felriadva ebéd utáni szunyókálásából. De felneszelt, megfúvatta a recsegő aranytrombitákat, tüstént talpra ugrott a janicsártábor, és borzalmas ordítással a hidalgókra rontottak. Azok rögtön tudták, megfordult a kocka, a rajtaütés nem sikerült, oda a remélt siker!

Lassan egy bokorrá verődve hátráltak a Karinthiai kapu felé. Bevárták támadóikat, és amikor már csak kartávolságnyira voltak, parancsnokuk kiáltására egyszerre rájuk sütötték diribdarab vasreszelékkel megtöltött puskáikat. Félelmetes volt a sortűz hatása. Hátat fordított a túlerőben levő török had, és hanyatt-homlok megfutott. De az ágyúknál már ott álltak a jaszaulok szörnyű furkósbotjaikkal, ólomgöbös, vízilóbőr korbácsaikkal., és üvöltve ütni-verni kezdték a futókat...

– Vissza! Vissza, nyomorultak! Gyaur ebeknek mutatjátok meg a hátatokat? Vissza, vissza! Aki hátrál, a gyehennába kerül!

És zuhogott a furkósbot, csattogott a korbács, s a hidalgók falanszterré sűrűsödött csapata alig tudott a Karinthiai kapun bejutni előlük. Oda már nem merték követni őket a pogányok: tisztelték a bécsiek jól hordó ágyúit.

Őszinte káröröm töltötte el Nikola szívét. Maga sem értette, miképp lehetséges, hogy örvend a spanyolok kudarcának, hiszen a sértetlenül maradt török ágyúk akármelyik percben kiolthatják az ő életét is. A legszívesebben kiöltötte volna nyelvét a gyalázatosan meghátráló hidalgókra, mint egy rakoncátlan kölyök, vagy a nadrágját tolja le előttük, ahogy hajdúpajtás szokta tenni veszett dühében, kiáltván:

– Nyaljátok ki fehérre! Mást nem is érdemeltek, gyáva dögök!...

*

Mindennap körüljárta a falakat. Ha egyszer is elmaradt, már keresték az őrtállók: mi lehet vele, elvitte talán a fejét egy bolond török ágyúgolyó?

Nikola nevetve integetett újsütetű barátainak, és megkínálgatta őket a pálinkás butykosából.

– No, mit csinálnak azok a büdös szpáhiogluk? – kérdezte a Szent Márk-templom meg a Közkórház közötti szakaszon. Mit néztek úgy rám? A szultán lovas testőreit gondolom, azokat ott ni, akik most viszik itatni a paripáikat a Duna-partra!

Tudta, a Szent Ulrik-templom környékén az anatóliai és a ruméliai szpáhik vertek sátrat.

– Hát ezek a nyomorult földönfutó, lovas rablógyilkosok mit művelnek? – bökött a fejével ki a Szent Vid-templom táján, és az őrködő bécsi polgárok szent borzadállyal hallgatták Nikola szavait: hogy ezek, mármint az akindzsik nem is kapnak zsoldot egyáltalán, amit rabolnak maguknak, az a fizetésük. Ellopnák ezek még a déli harangszót is!

Az őrök nevetése kíséri a Skót zárda felé, ahonnan örökké vastag hagymaszag úszik a levegőben, mint láthatatlan ökörnyál. Erről lehet megismerni a török táborok koldusait: az aszábokat, akik gyalogszerrel szolgálják a szultánt, és arról híresek, hogy csak egy feneketlen, lapos bugyor lóg a hátukon, amikor május elején útnak erednek Szolimán kíséretében. Útközben csak malomkövet nem lopnak, meg tüzes vasat és égről csillagot – azt is csak azért nem, mert az első kettő túlságosan nehéz, emez meg igen messze van. De most kivételesen velük együtt laknak a janicsárok is, ezek a finom úri népek, a szultáni had legjava gyalogkatonái, akiket egytől egyig kicsiny gyermekkorukban raboltak el keresztény szüleiktől a meghódított országokban.

Nikola hallja a falakon jártában, de a Titkos Tanács üléseiről is kiszűrődik: a szultán ravasz tervet forral! Ennek a gyalogtábornak a lakói, az aszábok meg a janicsárok fogják megvenni néki Bécs várát! Hogyan?! A föld mélyében aknákat fúrat a Karinthiai kapunál meg a Szent Klára-templomnál. Néki megengedték, hogy megtekinthesse a németek ellenaknáit is, amelyeket meg ők ásnak. Heves küzdelem folyik közöttük, s igen nagy a tét. Ha a törököké jut elébb a város alá, akkor puskaporral fölvettetik az aknát; a várfalon rés nyílik, amelyen betörve elfoglalhatják Viennát. Ha meg a németek élőzik meg őket, akkor felrobbantják a folyosókat: a török aknász mind ott vész egy szálig, a várfal pedig sértetlen marad. Rosszat sejthettek a németek, mert Nikola azt látta, hatalmas gerendákat vontatnak a Karinthiai kapu felé, amelyekkel megtámogatják a falat.

– Ha mégis ők robbantanak elébb, akkor így legalább kifele dől a fal, s nehezebb lesz megmászniuk, érted, jó uram? – magyarázta fontoskodva Zrínyinek az aknászok kapitánya.

– Nézd, hogy táncol a dézsában a víz tükre: nagyon erőlködnek a

büdösök! Sajnos, már igencsak a fal közelében járnak...

A Titkos Tanács később is mereven elzárkózott a gondolattól, hogy kiengedje a törökre Nikola huszárjait. A méreg majd megette szegényt.

– Mi az isten haragjának jöttem hát ide? – dühöngött, és öklével a halántékát verte. – Inkább vizitáltam volna odahaza a szüretelőket! Úgyis kilopják a szemem világát is a büdösök!

– Ej, mit téped magad mindig! – förmedt rá türelmét vesztve Hajdúpajtás: – Az ember sohasem tudhatja előre, mi mire lehet jó...

De úgy látszott, mégiscsak Nikolának ad igazat a sors: újabb két rohamból hagyták ki – huszárostól – őkigyelmét, a német vértesek meg a spanyol gyalogok kedvéért. Pedig legutóbb már nagy tétre ment a játék: hatezer keresztény katona özönlött ki az aknaásó törökökre a Karinthiai kapu torkából. És mintha csak Nikola átka üldözte volna őket: hiába haltak meg, akiket a törökök golyói leterítettek közülük. Még Nikola is elismert annyit, meg kellett a szerencséjüket kísérteni mindenképp, mert a török három napon keresztül olyan pokoli hajcihőt csapott, hogy az ember majdnem megsiketült belé. Állandóan bömbölt valamennyi pogány ágyú, s a janicsárok puskalövésnyi távolságból vad golyózáporral árasztották el a Karinthiai kapu környékét. Nikola szívta a fogát:

– Meglásd, el akarnak titkolni valamit ezek a bitangok, azért lövöldöznek ilyen veszettül!

– Szarva közt a tőgyit! – vigyorgott Hajdúpajtás. – Ezek sem estek ám a fejük lágyára, hé! Nem akarják, hogy törődhessünk azzal, hogy a föld alatt mi történik!... – bökött a homlokára. – Van ott ész! Ezek itt fent durrogatnak, azok meg odalent szép csendben elvégzik a magukét!

Nikola most már meghökkenve csóválta a fejét. Százszámra hullottak a keresztény harcosok odakint. Összevissza kiáltoztak a katonák.

– Keríts!

– Hátrálj!

– Gyülekezz!

– Vigyázz! A török mögénk került!

Fejetlenül szaladgáltak a spanyolok, akár a hangyák, ha forró vízzel nyakon öntik a bolyt. A német vértesek pedig az irtóztató puskaropogástól megvadult lovaikon keresztül-kasul törtettek át a szerencsétleneken. Odaveszett a spanyolok két parancsnoka: Pedro Cuevát is, meg Guzmán Garciát is lándzsákból, köpönyegből tákolt saroglyákon a vállukra emelve, holtan hozták vissza bajtársaik.

– Nyelvet kéne fogni! – nézte a várfalról Hajdúpajtás. –Azok

megmondanák, mire készül ez a konstantinápolyi haramia!

Este a Titkos Tanács megint összeült. Nikola arca égett, annyit ivott. Fertály óráig, megfékezve dühét, nagy kínnal-keservvel hallgatta a szószátyárkodást, aztán megelégelte, s az asztalra csapott:

– Gróf Zrínyi Miklós szót kér!

Néztek rá kigúvadó szemmel a nagy kalapú bölcsek, és szó nem jött ki elkeseredett szájukon.

– Meg szeretném én Salm úr excellenciáját kérni: engedjen engem haza Horvátországba! S velem együtt Bakics Pál kétszáz huszárját is! Itt úgyis mindent csak a seńorok csinálnak, meg a Herr Arcibusierek! Miránk itt semmi, de semmi szükség! Nem is tudom, miért jöttünk mink Bécsbe, uraim?

Dermedten bámult rá a fővezér. Annyira megzavarta Nikola heves kitörése, hogy azt találta kérdezni:

– No és?... Hogy jutnak innen ki?!

– Tessék csak ránk bízni! Ha kell a szultán sátorán ugratunk keresztül. Által úsztatunk a Dunán, co, fel! És többet ne is üzenjenek érettünk! – kiáltotta, és hevesen lecsapta a székre az alfelét.

Senki sem nevette gyalázatos németségét, neveletlen viselkedését, hogy tejfelesszájú legény létére ki merte oktatni a keresztény seregek elejét. Salm gróf elgondolkodva simogatta ezüsttel futtatott szakállát.

– Mégis... mit akarnak uraimék csinálni?

– Mit tudom én! Az mindegy – csak... valamit! Így meglep bennünket a penész!

Másnap korán – még egy ágyban feküdt a nappal meg az éj Nikola, Hajdúpajtás meg a huszonöt huszár, lovát száron vezetve kisompolygott a senki földjére.

Nyelvet kéne fogni! – susogta Nikola. A debreceni legény szája elé tette az ujját, hogy „ssst! ennyi eszem van nékem magamnak is”, és lépegetett tovább olyan boldog izgalommal, ahogy a vőlegény lépdel a nászéjszakán menyasszonya megtárt nyoszolyája felé.

Az első őr aludt. Hajdúpajtás elébe lépett, a nyaka köré fonta az ujjait, aztán az érintésre felriadó aszábnak egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát.

– Miért ébresztetted föl? – kérdezte Nikola, míg Hajdúpajtás szinte gyengéden földre eresztette a pogány még meleg tetemét.

Szeretem, ha látja mindegyik kontyos: én küldtem a gyehennára, én! – lehelte széles mosollyal Hajdúpajtás. Könyökével szelíden meglökte Nikolát, egy guggolva bóklászó janicsárra mutatva: – A következő bülbül efendi a

tiéd!...

Nikola hiúzléptekkel óvakodik az alvó török őr mögé, minden idegszálát megfeszítve ügyel, valahogy zajt ne üssön, amikor fölébe hajlik, mezítelen pengéjű tőre lecsap a janicsár bal kulcscsontja mögé. Még csak nem is nyög fel, úgy hal meg az igaz hitű álomszuszék. Persze, ilyenkor jó kicsapni rájuk, fáradtak az örökös árokásástól, őrködéstől, és alszanak horkolva, akár álltukban is, lándzsájukra támaszkodva.

– Ezt! – mutat Nikola a harmadikra, aki egy csúcsos csausz-sátor előtt mezítelen talpát a tegnapi hamuba rejtve, hortyog szelíden. Kövér illető. Az ilyen szeret sokat pofázni, és jobban is félti az életét, mint egy másik, csikasz pogány.

Hajdúpajtás vigyorogva bólint, megszorítja a dagadt gigáját, őszintén sajnálja, hogy nem olthatja ki, mint az előbbit. Int két huszárnak, megfogják, s eltűnnek a pogánnyal a Karintiai kapu felé. Nikola körülnéz, és látja, derekasan dolgoznak az emberei is. Széles mezőben szabad az út, ha az életükért kell majd rohanniuk visszafelé.

A számításba kis hiba csúszik.

Az egyik megölt őr, ahogy előrebukik, elsül puskája. A dörrenésre egyszerre megelevenedik a horkoló tábor.

– Lóra, hé! – kiáltja Nikola, s nyeregbe pattan, aztán elcsapja kardjával a szomszéd sátor kötelét. Így tesznek emberei is. Óriási felfordulás kerekedik. Az álmukból felriadt törökök szöknének ki sátraikból, de a vászonlebernyeg, tartógerendástól a fejükre esik; egyetlen üvöltő gomolyagban hemperegnek a lucskos füvön. Aztán a dárdával csak oda kell döfni, ahol a vászon gömbölyödik, megfeszül. Halálüvöltés. Többet ez se megy aknát ásni, puskát ropogtatni! Aki mégis kikászálódik az összedöntött sátrak alól, azt földbe tapossák Nikola huszárjainak lovai. Remek pajtások segítenek harcolni. Úgy rúgják meg a kontyosokat, hogy szétfröccsen a fejük, mint a tök. És ha kell, harapnak is! A huszonöt huszár akkora felfordulást rendez, hogy még a szultán is felébred a lármára.

– Mi ez a zaj? Ki merészel zavarogni hajnal előtt? – kérdi.

– Senki, semmi: ó, fényes arcú padisah!... Néhány ocsmány gyaúr orcátlankodik, de már intézkedtem, hogy elvegyék a kedvüket! – hajladozik Ibrahim, a ruméliai beglerbég Szolimán előtt.

És röpül egy torma bosszús szpáhioglu a Karinthiai kapu felé, rendet csinálni. Vezetőjük Kászon bég, Ibrahim testvéröccse. Bátyja odasúgta neki:

– Eridj, és hozd ide a vajdájuk fejét! Ezer aranyat ád a szultán érte!

Kászon bég röpült legelöl a sátrak között meghagyott keskeny utcákon. Állandóan harsogják a kürtjei:

– Félre, félre előlünk!

Hajdúpajtás veszi észre a veszedelmet. Két ujját szájába dugva hatalmasat füttyent. Nikola fölkapja a fejét, a robogó török torma felé tekint, és fellángol a szeme: háromágú boncsokot visznek előtte! Tehát: bég! Megadta érnie a jóságos ég, az első török tiszt! Mindene hogy fénylik, tán színarany a vértje! Úristen, meg ne engedd állni! Hogy négyannyian vannak? Hát aztán?

A Karinthiai kapu bástyáján ott szoronganak az összesereglett Titkos Tanács-urak:

– Zurück! Zurück! Herr Graf! Sind Sie ganz verrückt? Zurück! – rikoltozzák kékülő orcával, de Nikolának esze ágába sem jutna meghátrálni! A török tábor felől jajdul a trombita, és Zrínyi ismeri: takarodót parancsol minden igazhitűnek. Ösztöne azt súgja, ugrasson a megtorpanó, csillogó oszmán lovas elé, és kiáltsa oda neki törökül:

– Hé, vitéz! Ha kedves a becsületed, állj ki vélem egy szál kardra, egyedül!...

Emberére akadt: Kászon bég is él-hal a párviadalokért. Már süvölt is hüvelyéből a kardja:

– Elől Elő! – kiáltja dölyfösen. – Hadd ontom ki piros véred! – S a meztelen penge némán megálljt int társainak.

Nikola föld fele lógatja görbe kardja hegyét, tekintete a török szemét keresi:

– Mit mondjak Allahnak, kit küldtem elébe?!

– Ebhitű gyaur! Kászon bég jatagánja fogja kettémetszeni hitvány életed fonalát.

S rárobog lovával Zrínyire. A kis, csontos fejű, fehér arab kanca kitátja pofáját, Nikola vörös csődörének a nyakába akar harapni. Kászon bég kezében fent ragyog a kard, egy minutum, és mindjárt lesüvít, amikor Nikola térdével titkos jelet ad lovának, s az eddig szobormereven álló, gyönyörű, fiatal mén négy lábbal egyszerre oldalt ugrik. Senki sem lát semmit, se a falon, se a félkaréjban álló, nyugtalan törökök, csak azt, hogy Kászon bég feláll a nyergében, melléhez kap, s a hátán kibukkan Nikola kardjának hegye. Senki sem látta az ifjú gróf kardjának villámgyors mozdulását, ahogyan átverte ellenfele szívét.

Mielőtt felocsúdhatna a szpáhik közül akárki is, Nikola kardja süvítve lecsap megint, s egyetlen suhintással lemetszi Kászon bég fejét. Aztán a megdöbbent török vértesek közé hajítja harsány kiáltással:

– Tanuljátok meg gróf Zrínyi Nikola nevét!...

A fejetlen török vitéz lefordul lova hátáról. Lába beleszorul a kengyelbe,

a kiömlő vér sűrű szagától megvadul a kanca, kitör, és elvonszolja halott gazdáját a sátrak megriadt népe közé.

Hogy harsog a vivát! Nikola füle ég. Nem tudja, hogyan kerülnek a kapun belül ismét.

– Grossartig!... – ujjonganak a nagykalapúak, és úgy táncolnak piros strucctollaik, mint fiatal lányok szoknyái a szélben. – Gehen wir zum Kaiser!

Nikola alól ki akar futni a lába, úgy remeg, amikor odavezetik a király elé. Szemét alélt boldogsággal függeszti Ferdinándra.

Őfelsége nyakába hosszú, göndör, vörös haj omlik. Feje búbján kék bársony birét, mint a spanyol tisztekén, mikor esznek és magas nyakú zeke öleli előreugró erős állát. Nagy, izgága orr mered elő két feltűnően nagy, vizenyőskék szeme közül; bajusza van és szakálla, ritkás szálú, de szépen nyírt. Hajszállal magasabb, mint Nikola. Furcsa, de nincs rajta korona, biztosan ez a király? Akkor meg miért nincs?! A válláról félkilós aranylánc csüng alá a mellére, amin legalul egy kiflivé görbült aranybárány lóg, ó, persze, az Aranygyapjú Rend nagymestere is! – kóvályodik elő Nikola emlékezetéből Márton deák szava, aztán térdre roskad, és bármit kérdezget is tőle Ferdinánd, csak azt tudja motyogni:

– Jawohl... Majestät...

Pofon tudná vágni magát elanyátlanodásáért. Hallja, egyszerre hárman is magyarázzák kézzel-lábbal Őfelségének az ő hőstettét, hogy milyen varázslatos ügyességgel verte át a török bég szívét, aztán pedig miként suhintotta le a fejét.

Ferdinánd mosolyogva lép a térden állva bámuló, szorongva motyogó ifjú vitéz dalia mellé. Vállára teszi a kezét, és messze csengő magas hangján, udvarára tekintve így szól:

– Az ilyen derék ifjú vitézekre lesz nekünk a jövőben nagy szükségünk! Állj fel, gyermekem! – Gyengéden felemeli a kóválygó Zrínyit, és atyai mosollyal megveregeti a legény örömtől tündöklő orcáját: – Azt hiszem, mi igen jó barátok leszünk, graf Zrini!...

Nikola csak azt érzi, valami súlyos holmi húzza le a kezét. Valaki izgatott hangon sustorog valamit a fülébe. Nem tudja, hogyan ér ki az udvarra. Kilépve Hajdúpajtást látja, meg egy csapatban a huszárjait. A forró vörös homály csak akkor oszlik szét a szeméről. Már tud mosolyogni, integetni. És észreveszi, Hajdúpajtás kurtaszáron egy meseszép, hófehér arab csődört próbál féken tartani. Nikola lába megtorpan, a szíve megint nagyot üt.

– A tiéd! – kurjantja Hajdúpajtás.

– Őfelsége kegyes ajándéka! – duruzsolja egy udvari léhűtő, és

spanyolos grandezzával eltűnik az ajtó mögött. Nyereg is van a paripán, isteni.

Mintha álmot látna, olyan szép. A marka teli van, nem tudja a kantárt szorítani. Zacskó, csörgő. Odahajítja Hajdúpajtásnak, aki egy minutum múltán boldog rémülettel sikoltja:

– Nikola! Huszonöt dukát!

A tiéd! – mosolyog kegyesen Zrínyi, picit fölszegve fejét, mint Ferdinánd az elébb.

– Az Úristen tartaná meg a szokásodat, Niki! – rivall áradó örömmel Hajdúpajtás: – Látom, téged érdemes volt vívni tanítani!

*

Ettől a pillanattól kezdve minden úgy megszépült körülötte, mint az ifjúember mézeshetei, amikor öregkorában visszagondol reá. Másnap délig ittak és táncoltak, de nem voltak megelégedve a kocsmaboltbéli, öreg, bécsi muzsikással, aki csak amolyan régies nímöt dolgokat tudott.

A szomszéd asztal mellett devernyázott három langaléta német, pukkadásig – kövér, pajkos, leányokkal vinyározva váltig. Felvetette őket a pénz. Bármit is cselekedett kértükre a korcsmáros, már repült is neki a marék dénár. Még Nikolának is feltűnt.

– Én gróf vagyok, huszonöt lovassal szolgálom Őfelségét, de ennyire még nekem sem telik.

– Vajon kik lehetnek ezek a boldogok? Lehet, hogy elfogták Ibrahim beglerbéget, és meggyött érte a váltságdíj?!... Bezzeg minékünk csak egy nyomorult, dagadt eunuchot szerzett Fortuna édesanyánk! – dörmögte Hajdúpajtás harcos elégedetlenséggel. Nikola előrehajolt, megmarkolta komája karját:

– Állítsd ide őkegyelmét! Hadd utánozzon egy hastáncot nekünk! Nevethetnék!...

A törököt a kocsma pincéjébe zárták, és fogtára, Daleko vajda feje fölött kormos lett a mennyezet, olyan csúnyán káromkodott, mert éjfél óta nem váltotta le senki. Megkönnyebbedő lélekkel ő maga rugdosta föl a pogány rabot a keskeny lépcsőkön. A koma éktelenül sivalkodott, mint a zsákba tett malac.

– Mit vernyákolsz ennyire? – förmed rá Nikola színlelt haraggal: – Hiszen még nem is nyúzunk? Mit fogsz majd tenni akkor, amikor elevenen megsütünk?!

A török Nikola elé vágja magát a koszos pallóra, és zokogva csókolgatja a gróf poros csizmáját, majd amikor elült az asztal fölött a harsogó röhögés,

Hajdúpajtás így biztatja:

– Nikola, rúgd szájba egy kicsit. Hadd köpje ki a pirosat!

A rab Nikolára emelte könnyben ázó szemét:

– Fényes orcájú nagyúr! Ha megöletsz, egy fűszál pusztul csak el! Ha meghagyod az életemet, nem bánod meg, amíg csak élsz! – Előrehajolt, lehalkította a hangját: – Tőlem a felséges padisah, Szolimán szultán titkát tudhatod meg!...

Hajdúpajtás durván orrba akarta rúgni, s rákiáltott:

– Hazudik a nyomorult! – de Nikola megérzett valamit. Előrehajolt.

– Kést ide!

A rab sziszegve nyalogatja a szoros szíjbékjótól megszabadult, megkékült csuklóit, de nem mer túl sokáig fájdalmával törődni, susogva beszélni kezd:

– Én janicsár csausz vagyok, bülbül efendi. Őrségen álltam tegnap – ó, boldogságos Allah! micsoda kegy és mekkora szerencse! – a szultán sátora előtt. És láttam hozzá három német katonát – ahogy ti mondjátok: lánckenétet – bemenni, akiket maga a nagyságos Ibrahim beglerbég kísért! Bent voltak kicsiny ideig, aztán hajbókolva kihátráltak, és én ezt hallottam a lépcsőn álltomban: „El ne feledjétek, ti már áttértetek a mohamedán vallásra, iszonyúan megbüntet benneteket Allah, ha a dolgotokat nem teljesítitek!”

„Fényes arcú nagyvezír – mondta a vezetőjük –, cseppet se félj, – amit magunkra vállaltunk, megtesszük! Bécs városa harmadik napra, pontosan éjfélkor felgyúl, és amíg ők oltják, ti megrohanhatjátok – s elfoglalhatjátok a várat!”

– Hogy hazudik! – kiált fel Hajdúpajtás elvesztve türelmét: – Mintha csak könyvből olvasná a mesét! Ereszd belé a kést!

Nikola ellöki Hajdúpajtás kezét.

– Eridj a!... Beszélj, fickó! ismernéd őket?!

– Meg én! – fújja fel büszke mellét, s áll fel, hogy most mindjárt itt elkezdi az egyeztetést. A szomszéd asztalnál elhallgat a kurgyálás, a török beharapja ajakát, elsápad, majd tévedést nem tűrő biztonsággal rábök az egyik erősen vagdalt pofájú lánckenétre:

– Ihol az egyikük!...

Kés süvít, a török hallatlan fürgeséggel bukik le, aztán, mintha ostromgép karvastagságú ina röpítené, a heges orcájú németre veti magát. A másik két német meg őrá. Csinos emberhegy keletkezik, mert Hajdúpajtás meg az asztaluk tetejéről ugrik hegyibük. Nikola és Daleko vajda sem sokat

totojászik: akkora pofonok csattannak, hogy a vén hold is hunyorog az égen – és íme, ott fekszik a három lánckénét, akkurát megkötözve, mint a prágai sonka, s a szájukban pecek ül. Agláj, a janicsár keze sebesen vallatja a zsebüket: semmi!

A három fogoly német vadul forgatja a szemét. Már Nikola is idegeskedik. Baj lehet belőle, ha ok nélkül megszuttyongatják itt a németeket, elvégre ezek vannak itthon! És különben is! A bőrét menteni akaró janicsár szavára így csúffá tenni a talán csak ártatlanul mulatozó lánckepéteket? Hogy heges az egyikük orcája? No és? Aki zsoldos, az effélét igen hamar megszerezheti, ha meg akarja szolgálni a pénzét! És ni, az ingük mellében sincs! De Aglájt sem ejtette a fejére az édes jó anyja, tudja, el lehet dugni pénzt máshová is. Lecsap a keze, és ímé, mind a három német nadrágja ülepéből szép bőrzacskó aranypénz kerül elő.

Felkapják a három nyögő, orra likán keresztül bőgő németet, és repítik őket a Titkos Tanácsba.

Odabent nagyot néznek. Nem hiszik persze, nem akarják elhinni. A lánckénét-vajda vérben forgó szemekkel üvölti:

– Csak ez az ótvaros seggű muzulmán kódis fogja ránk! Mink becsületes német zsoldosok vagyunk! Elégtételt kérünk! Oldassa fel a kezünket, majd mi elégtételt veszünk! – és szemen köpi Zrínyit.

Nikola le sem törli. Csak annyit mond:

– Gróf úr! Tisztességes ember nem a töke zacskóján hordja a pénzét. Agláj! Mondd a szemükbe, hogy történt?!

Agláj kerek, hájdombos pofája felfénylik:

– Tudok még valamit, te köpködő barom! Ibrahim adott neked egy pecsétes gyűrűt, hogy majd megismerjenek benneteket, amikor a várost elözönlik!

– Nincs gyűrű!... Semmiféle török pecsétgyűrű!... – hebegi a lánckénét-vajda, de elfehéredik, mintha orvul zacskón rúgta volna valaki.

– Hazudik!... Elsápadt! – mondja gróf Salm Miklós felháborodottan. – Üssétek!

Nikola visszakézzel odamázol egyet ököllel, hogy a német a levegőbe emelkedik, és a sarokba röpül. A többit Hajdúpajtástól meg Daleko vajdától kapják, számolatlanul. Fertály óra sem telik, a lánckénét-vajda azt hörgi:

– A... zsebem... bélését...

Lecsap a kés, Hajdúpajtás a tenyerén hintáztatva hozza elébük a gyűrűt. Salm gróf ugyanúgy vizsgálgatja.

– Szép kő. Török kő. – Előveszi csipkés szegőjű selyemkendőjét, és letörli

Nikola arcáról a gonosztévő nyálát. – Téged leköpött, gróf úr! A Karinthiai kapu fölött, a bástyán te akasztasd föl őket! Ezt pedig itt engedjétek tüstént szabadon, és adjatok tíz aranyat is neki!

Agláj térdre veti magát, a fővezér topánját csókolgatja, és örömében sír. Majd fölemeli a kezét, s Nikola veszi észre:

– Uram! A török még mondani szeretne valamit! No, ugass!

– A szultán sátorának lépcsőjén állva, ugyanaznap hallottam még azt is, hogy ma délben, amikor ti esztek, akkor robbantják fel az aknákat.

– Grossartig! – dühöngött a fővezér. – So ein Scheisskerl! Enni sem hagyja az embert a török! Milyen nagyfokú lovagiatlanság!

Agláj még tud valamit:

– És csak egyszer rohamozza meg a várat a szultán. Őfelsége, a padisah igen fázik, egész nap vacognak s vizelnek a katonái. Ha nem sikerül bevennie egyetlen rohammal Viennát, hazatér. Különben – ahogy ti mondjátok – karácsonyra sem ér le Konstantinápolyig!

– Adjatok huszonöt aranyat neki! – biccent a fővezér elégedett mosollyal, majd társaihoz fordulva, súgja: – Látjátok, uraim, mennyire kell vigyázni, hogy az ember mikor, hol, mit beszél?! Ha nem olyan hülye, elbizakodott ez az Ibrahim, hogy kiáll a lépcsőre ugatni... – Tekintete keresi a boldog ifjú Zrínyit, aki szerényen hallgatva áll közöttük. Salm még meg is fogja Nikola könyökét, oly meghitten kezeli: – Ahogy a mi ifjú grófunk, Őfelsége hőse szokta volt mondani... Azóta is emlegeti, amit tettél, gróf úr!... Egyetlen mesteri döféssel, pontosan a szíve közepét!...

Nikola olyan boldog, hogy úgy érzi, a lába sem éri a földet. Ezt a kegyet nem is merte remélni: személyesen is megismerte a királyt! Megajándékozta egy kincset érő arabs csődörrel is! Majd gondja lesz, hogy ki ne veszhessen a magja! Hogy fog az apja is örülni a ragyogó hírnek: Őfelsége is, meg a török is megtanulta a Zrínyi grófok nevét!...

Délben robbantak fel az aknák, és dobhártyaszaggató üvöltéssel tódult a kifele dűlt falakra a pogányok özöne. A gerendákkal alátámasztott falak mind kifele dőltek, a vizesárok innenső partja egyszerre megnőtt. A janicsárok őrjöngve rohangáltak a túlsó felől, aztán egyik kitalálta: foga közé vette jatagánját, és a békanyálas vízbe gázolt. Ezer és ezer török lepte el a vizesárok tükrét. A várfalakon, a romok mögött csönd! A kikászálódó csuromvíz törökök testére rátapadt a selyembugyogó, a posztókaftán, nem tudnak hajolni se, kurta szattyánsarujukban szorcsog a víz, a szüntelenül suhogó északi szél meg éles kardként szabdalja a bőrüket. Rablólétrát tartanak egymásnak; az éles peremű romokon bámulatos ügyességgel kúsznak fel, akár a játékos kedvű mókusok. Egy szemvillanás, és ellepik a falakat.

Akkor egyszerre szembedördül velük tízezer spanyol meg német puska és valamennyi ágyú. A sortűz lesodorja őket a romok tetejéről, mint a szél a tollpihét. De már átevickélt: a vizesárkon a következő hullám, s a puskákat meg is kell tölteni. Spanyol módszer: az első sorból a második sorba hátraadják a puskát, töltsék meg ők, és kiszisszen tízezer félelmetesen hosszú pengéjű toledói fringia. És hiába a tenyérnyi, gömbölyű janicsár pajzs, ez a fene hadiszerszám mindenképpen komisz sebet üt. Döfnek és vágnak vele a megvadult hidalgók, és vérben állnak hamarosan térdig, mint a mészárosok. Aztán dob perdül mögöttük, s ők, mint a táncosok, hátralépnek, ügyesen megkerülik térdelő bajtársaikat, akik már vállukhoz szorítják a megtöltött puskákat, aztán... a sortűz gyilkos vasseprője ismét letakarítja a falakat. Csak a vonagló sebesültek fetrengenek a halottak hegyében.

Három óra múlva csitul el a pogányok rohama. De mindenki tudja, még nincs vége.

Szomorú társaság hömpölyög a vizesárok felé. A falon állók látják, parasztnépség a java, szamarakat, lovakat hajtanak, ökröket, bivalyokat; megrakva mind hatalmasan rőzsekötegekkel, gyapjúval megtömött zsákokkal. A spanyolok tanácstalanul eresztették le a puskáikat. Néztek egymásra meg a hadnagyaikra: most... mitévők legyenek?! Keresztény rabokat mészároljanak halomra, Úristen!... Aztán az árok partjáig érő siralmas tömeg közül puska dörren, nyílvessző szisszen, és a falon halálos sebbel omlanak el a megdöbbent hidalgók!

– Janicsárok! Odanézzetek! – kiált Navarrai Péter. – Megbújtak a rabjaik közötti Tűz!... Lőjetek, a keserves istenségit...

És hiába rí a rab keresztény pórhad kegyelemért ordítva, újra dörögnek az ágyúk, ropognak a tölcséres puskák, és súlyos sebekkel tetézve, halálosan találva fordulnak a vizesárokba emberek és állatok. De hiába vágnak rendet közéjük a puskák meg az ágyúk, egyre újabb és újabb ezrek lódulnak az árok felé, mert a hátukon csattog a korbács, és a jaszaulok a helyszínen lehóhérolják, aki meg merne torpanni. A vizesárok lassan színültig megtelik, már a romok mellé hordja terhét a zokogó, rémült hangyasereg. Éjszaka sem hunyhatják le a szemüket, örökké nyikorog a sok szekérkerék, és fáj a fülnek az éhes, halálra fáradt barmok bőgése.

Végre hajnal felé, amikor a müezzin a második szúrát kiáltja a szultán aranygombos, zöldzászlós sátra előtt, kis csend szakad.

A felégetett külváros romjai közé Nikola kiüt. Nem egyedül. Éjszaka Bakics Pál uram kétszáz huszárral észrevétlenül elállt a letapodott szőlőkertekközé. A török felháborodva bőg: a kutyahiten élő gyaur meg merte zavarni, ima közepén! Ibrahim rájuk uszít egy turma szpáhit, s Nikola megjátssza: megrémült, s a város felé menekül. A törökök ott dübörögnek mindenütt

mögöttük. És a török sátrak környéke is megelevenedik; elterjed a jó hír; futó gyaur ebeket lehet üldözni, ha levágod, amit nála találsz, az a tiéd! Még Ibrahim beglerbég borbélya is közéjük keveredik, ki tudja, miért? Akkor Bakics Pál előront leshelyéről, és némán, mint a halál angyala, aprítani kezdi őket. Iszonyú a riadalom: íme, a bárány kezdi tépni, marcangolni a medvét!...

A legelőkelőbb rabjuk Ibrahim borbélya. A fickó olyan kövér, mint egy hárommázsás mangalica. Apró szeme halálos rémülettel forog. Hajszál híja, hogy megáll a szívverése a borzalmas Félelemtől. Elmondja, Szulejmán még egyszer megkísérli az ostromot. De nem ma.. Három nap pihenőt adott erősenmegtépázott hadainak.

A borbély igazat beszélt. Salm gróf úr felkészült. A lerobbantott falak réseit gerendarácsokkal, földdel töltött zsákokkal kitömték. A fal mögé hordatta a döntő rohamra tartogatott titkos fegyvereit. Az embertelen csataüvöltéssel meglóduló ostromlók nyakába csőstül hullott az elolthatatlan görögtűz. A törökök szokatlan dolgot műveltek: valamennyi ágyújukat egy helyre állították, és egy fertály óra alatt a Karinthiai kaput pozdorjává lőtték bástyástul. Ott akartak mindenáron benyomulni. De a spanyolok, a vár valamennyi puskáját előre megtöltötték, a kezük ügyébe készítették, mindannyit a falat ellepő pogányokra kilőtték, aztán egyetlen lendülettel, mezítelen karddal a kezükben, istenkísértő bátorsággal szemberohantak velük. Néhány minutum múltán üvöltve, vad futással menekült a pogányhad előlük. Iszonyú mészárlást rendeztek közöttük a borotvaéles vasnyársak. A janicsárok letérdeltek a jaszaulok és a bégek közé:

– Ölj meg te, uram!... Inkább haljak meg a te kezedtől, mint: az átkozott gyaurok rettentő fegyverétől!

Hajnalban Nikola az ördögi csöndre riad föl. Ugrott ki az ágyból, rántotta fel a csizmát, rohant ki a falra. Sehol egyetlen török sátor.

– Csönd van!

Pattant a lova hátára, ugratóit ki a kapun, és ujjongva rúgtatott jobbra-balra:

– Sehol senkii... Sehol senki!

A szultán szinte menekült szégyenletes kudarca színhelyéről. Híre jött, ötödnapra már Budán verték föl a padisah utazósátrát. Az pedig Bécs városától kemény kétszáznegyven mérföld!...

Nikola meg Bakics Pál és Katziáner Johannus uram könnyű lábú száguldói nem szűntek meg a hátráló bitangok hadát nyugtalanítani. Seregestül szabadították ki a keresztény rabokat, és szerezték a teméntelen gazdag zsákmányt. Az ifjú grófra rámosolygott a szerencse, mert a Gönyű alatti rajtaütéskor olyan gyönyörű, tornácos, kilencfás selyemsátrat csípett el, hogy csodájára jártak. Ráadásul a rabok elmondták: húszezer törökkel fizetett

Szulejmán Bécs ostromáért, és ráadásul Bahrám, anatóliai beglerbég is elesett. S hogy az ő halála volt a szultán utolsó indítéka, hogy a város ostromát végképp abba kell hagynia.

Még a hetedik szomszéd is a csodájára járt, amikor Nikola, a prédával púpig megrakott, nehezen nyikorgó szekérkaraván élén Zríny várába bevonult. És különösképpen a király-ajándékozta csodaszép, hófehér arabus csődört irigyelték...

Tátott szájjal, megharmatosodó szemmel hallgatták a hallal-vaddal gazdagon megterített hosszú asztal körül a történetet, hogyan ismerte meg Nikola Ferdinánd király Őfelségét...

3

Olyan egyforma az esztendők futása, mint a partra igyekvő hullámoké. Mindegyikben akad izgalom, öröm és bánat, siker és kudarc elegendő, győzze az ember viselni! Ha úgy rovást készítenénk róla, mint a pásztorok, amikor tavasszal az állatokat átveszik, lenne min a fejünket csóválni. Nikola úrfi sem lenne ezzel másként.. Hanem szégyenkeznie nem kéne a dolgai miatt semmiképp.

Legfontosabb észrevétele az volt, hogy ha ő lenne a Zrínyi-birtokok ura, mindent másképpen csinálna, mint az apja csinálta eddig. Vitatkozni nem lehet vele – minél öregebb lesz a vénember, annál jobban ragaszkodik minden gondolatához, és ha téved, az atyaúristennek be nem ismeri.

– Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok! – károgja kifakult, recsegő hangján, s ezüstgombos botjával a padlót veri, ha Nikola valamit szelíden a szemére mer vetni. Ez a legnehezebb Nikolának a világon: féket vetni az indulatára, valaki előtt meghátrálni, a derekát beadni. Keserűen panaszolja Bálint tisztelendő úrnak.

– Ha nem az édesapám lenne, agyonütném!

– Megver az isten, fiam, hogy beszélsz?!

– Így atyám! Miért nem tud az ember meghalni, ha egy szer már nincsen reá szükség a világon? Én szeretem apámat, de már igazán lecsaphatná a kanalat, elég ebből, elég! Rád íratok tizenkét falut, jobbágyostul, ha kikönyörgöd a jóistentől, hogy vegye el!

– Fiam! – emelte megrendülten a pap a magasba a kezét: – Arra nem gondolsz-é, egyszer majd leszel öreg te is? És lesznek majd neked is gyerekeid! És mit szólnál majd hozzá, ha megtudnád: tizenkét falut ígértek a papodnak, imádkozzék a halálodért?!

– Ej, mit! Fecsegsz itt, mint üres fejű szajkó! – dobbantott Nikola megharagudva, mint télen az istállóban a tavaszi mezőre vágyódó ló. – Nem

érted, hogy ha meghalna, jobb lenne neki is?! Él csak itt, mint a vén fa az erdőn, már levelet nem hajt, gyümölcsöt nem hoz az ága, csak éppen él, és nem engedi napfényhez, levegőhöz jutni a fiatal fákat a tövénél. Ej, nem érted te ezt, Bálint atya, hogyan is értenéd!

– Megver az isten, Nikola!... Apád halálát kívánod? A birtokért?!

Nikola mélyet lélegzett, és az öreg papra nézett:

– Ha ezt más vágná a fejemhez, agyonütném. De tőled lenyelem. De megtudd, hogy nem a birtokért handabandázok. Olyasmiért, hogy mi Zrínyiek, adót fizetünk a pogánynak, de közben Ferdinánd Őfelsége hitén vagyunk!...

Erre már a vén tisztelendő sem tudott mi mást mondani, mint lesütötte a szemét, és halkan azt rebegte:

– Emlékszem ilyesmire magam is. A laybachi érsek úr őeminenciája keserű levelet írt ide a minap is, hogy... a török portyája megsarcolta a birtokait.

– S hogy a kontyos rablók a mi birtokainkon vonultak keresztül, s közben a hajuk szála sem görbült meg! És erről panaszkodik Keglevich Péter uram is! Karlovics Giovanni úr, a tulajdon nagybátyám is! Nem merek már emberek közé menni. Azt vágja mindenki a képembe: te, te törökvezető!...

A pap lesunyta a fejét, és szeretett volna elsüllyedni. Ez az ifjú igazat beszél. De még az apja él. S amíg az apja él – ősi és szent törvény –, az apa akarata érvényesül. Mit lehet itt csinálni? Le kell térdepelni a Madonna-szobor elé, és kitartásért fohászkodni, adjon erőt a fiatal gróf úrnak ezt a nehéz megpróbáltatást elviselni...

Ott feküdt az öreg Zrínyi az ágyon, magasra feltámasztom fejjel, és alig is pihegett szegény.

Ott álltak az ágya körül, Nikola, János, Bálint tisztelendő atya, Márton deák.

– Hát én... elmegyek, édes fiaim – rebegte az öregúr, nagy kínnal feléjük fordítva tekintetét. – Nagyon csúnya lett a világ, nem is esik nehezemre itthagyni. – Szaggatott, apró pihegése hallatszik csupán, és most különös értelme van csöndnek. – Éltem, ahogy tudtam! – cseppet megemeli jobbját, figyelmeztetőn, rendreutasítón. – Ahogy... lehetett!... Nem voltam olyan... – kereste a szót, de nehezen találta: – Olyan ügyes, mint a Török Bálint, vagy a... Perényi Péter... A... a... Serédi-gyerek!... Nem vagyunk egyformák emberek... Az egyiknek... minden sikerül, a másik... örül, hogy él... Én... én mindig ott álltam... a kettő között... Nem cserélgettem a királyokat, mint más az ingét – mégis... vagytok utánam valakik...

Nikola nézi lopva ezt az esett arcú, megaszott kis öregembert. Hogy

hogyan akadhatott valaha olyan asszony, aki ezzel lefeküdt? Ez sosem volt olyan daliás, mint a katonák, vagy olyan tömzsi, erős, mint az urasági ispánok, akik tudják a dolgukat, ez szegény olyan semmi kis ember volt mindig. Kettőt lépett előbb hátra, csak azután egyet előre. Így nagyon nehéz előbbre jutni. Sokszor elkutyáltad, amit én akartam, amihez nem értettél. Most mégis olyan esendő, pici és száraz, hogy az ember szeretné a tenyerébe venni, megdédelgetni, addig melengetni, amíg újra föl nem éled. De nem lehet. Viszi már szegényt a halál, mint éhes macska a tökös verebet; ember őt már a végtől meg nem mentheti.

Nem is hallja már Nikola, az apja mit beszél, mert enyingi Török Bálinton jár az esze, azon a nyomorult, boldog gazemberen, aki maga csinálhatta a dolgát, akinek az életébe soha az apja bele nem beszélt. Aki úgy játszott mindenkivel, mint mególmozott kockával a hamisjátékos, és mindig mindent a maga javára fordított. Az igen! Az az ember, az olyan!... Amikor te Bécsben verekedtél, az Pannóniában falvakat égetett, várakat sarcolt meg, városokat foglalt el – Ferdinándnak.

Akkor János király Nádasdy Tamással az Almás-tó vizébe akarta fojtani őkegyelmét. Nagy sereget küldött rá, de az a gazember kibújt a katonák és ágyúk halálos öleléséből. Megtartotta magának Szigetvárát, az a dög. Meg Csurgót. Meg Sellyét! Aztán körüljárt téged is, Perényi Péter mellé akart toborozni, és ha te át nem látsz a szitán idejében, tevéled téteti föl a koronát Perényi a fejére. Különb legyen nálad, több, aki a királyod akar lenni, ne pedig veled egyívású. S hogy ígérte az a görény, amíg a korona felé nyúlkált, hogy néked adja minden dunántúli birtokait, mert ő megkapja majd Erdélyt, meg mit tudom én... Eh, szemesnek áll a világ! Aki bírja, marja! Amit megszerzek, az az enyém! Mint a farkas a pusztán, a medve az erdőn. Mindenki ezt teszi – itthon is, külországban is. Szegény jó Hungáriával már senki sem törődik, mintha a török a világon sem lenne! Pedig itt ólálkodik a bitang, és az egész országot elnyeléssel fenyegeti!...

Arra ocsúdik fel, hogy bátyja, János hangos zokogással az ágyra omlik. Nikola előkapja kézikendőjét, hatalmasat belétrombitál, hogy elléptezhesse zavarát és meghatódottságát: észre sem vette, hogyan és mikor halt meg a kisöreg, a tehetetlen, ügyetlen hátramozdító, a fék a rohanni vágyó szekéren. Kegyetlen öröm kezdi perzselni bensőjét: „Szabad az út előtted! Most már senki sem áll elibéd!...”

Tudja, mi illik, odalép testvére mellé, megveregeti darabos mozdulattal a vállát, megilleti ajkával megholt apja még meleg homlokát, és két hatalmas ujjával lefogja a fennakadt szemét „Csukd már be a szemedet, mit nézel! Az a világ, ami ezután következik, már csak az enyém!” Jánosnak meg azt mondja:

– Nyugodjál meg, bátyó!... Csak az Úr szent akarata teljesedett be. Egyszer mink is meg fogunk halni, s akkor odafent találkozunk megint.

Mindenkit megelőzve ő lép az ablakhoz, hagy kiereszthesse rajta apjaura lelkét. Az udvaron égő kanóccal ácsorognak a tüzérei. Kegyesen lebólint nekik:

– Lőhettek, hé!

Megdördülnek az ágyúk a vár bástyáin, és körös-körül visszhangozzák a kék hegyek. Nikola leballag az udvarra, felküldi a kenőasszonyokat, mosdassák meg utoljára, s öltöztessék is fel szépen szegény kis öreget. Olyan feneketlen most Nikola szívében a békesség, és olyan könnyű minden porcikája! Úgy érzi, ha csápolni kezdene a két karjával, fölemelkedne, mint a madarak, és elrepülne messzi, magasra a világ fölé. Valami halovány röstelkedés is szégyenkezik, de azt a csöpp kicsi kék lángot tüstént eloltja, lekapva egy üveget a torra igyekvő szolga tálcájáról. A méregerős pálinka átjárja minden ízét, igen jólesik neki. Mint a kiváltott rabnak az első séta a verőfényes várudvaron, amikor hosszú fogság után a kovács leveri lábáról a békót.

Az első részvétlátogató a szomszédos erdőben vadászgató Katziáner Johannus úr. Leugrik a lóról, mulatságosan apró léptekkel Nikolához siet, átöleli, megcsókolja kétfelől.

– Ugye, nagyon sajnálod szegényt? Ne félj, majd megvigasztal az ég! Fogadjátok őszinte, szívbéli részvétemet...

S ott marad a stíriai nagyúr a halotti torra is.

Ma olyan különös a vár. A falak, a bástyák minden kis szögletén hatalmas, szurokba mártott fahasábok égnek: hadd tudja meg mindenki a Zrínyi-fiúk szerencsétlenségét, hogy elvette az apjukat az ég! Ezekben a napokban éjszakára is nyitva marad a várkapu, leeresztve hasal a felvonóhíd a vizesárok fölött: hadd térjen be minden erre járó utas és vándor a feketébe bújt házigazdáknak egy jó szót mondani, egy korty pálinkát felhajtani, és elmélázni a megboldogult emlékezetén.

Reggel idegen csengésű kürtök rivallnak a vár előtt.

– No, mi az? Ki az? Miért nem vágtatsz be Zríny udvarára. Nyitva a kapu!

Nikola feje zúg kissé, forog is véle a világ; a szeme vérben ég egész éjszaka virrasztott, sok pálinkát ivott meg. Kaszáló léptekkel lép ki a ravatalos házból. Mögötte kaszál ki Katziáner. Szorosan Nikola mögé áll, mintha az árnyéka lenne.

– Ihol a török! Részvétet jött nyilvánítani? – fut fel Johannus úr szemöldöke a haja szegélyéig.

Nikola arca elsötétedik, a fejét rázza:

– Nem hinném, hogy annyi szíve lenne a pogánynak!

Összefut a vár népe, fegyvert szorongat a kezük. Nikola int, tegyék le, nincsen arra szükség: talán tizenkét török, ha jöhetett, ha kell, ezeket árokba szórják puszta kézzel is. Kevés török jött, de nagyon gőgös fajta.

– Hol van apádurad? – kérdi foghegyről, köszönés nélkül. Tenyérbemászó dölyfös pofa, az ember szeretné lerántani a ló hátáról, és a várudvar kövei közé betaposni. Nikola nagyon örül, hogy tegnap, mielőtt igazából elkezdtek volna inni, aláíratott Johannus úrral a nagy árkus papirost, amelyen Stíria főkapitánya esküvel fogadja, ha jőni talál Nikola ellen a török, ő jön minden hadaival segíteni.

– Gyere utánam, megmutatom! – int a ház felé Nikola, s orcáján sötét mosoly születik.

– Beteg?

– Nem hiszem. Nagyon megfáradt szegény, aztán fekszik.

Gyanakvó pofával léptet a bányalukai bég csausza Nikola után. Zrínyi a tenyerébe csap, az ajtó feltárul, és a megdöbbent pogány látja, ott fekszik füstölgő gyertyák között, felkötött állal a vén Zrínyi, a hideg ágyon.

A csausz előreszegezi hegyes kis szakállát, mintha föl szeretné vele Nikolát nyársalni.

– Tréfálkozni merészelsz a fényes arcú padisah emberével, te kutyahiten élő?!

– Eszem ágában sincs!

– Ajánlom is! – Megparancsolom, hogy a szokásos hűbéri adót azonnal fizesd ki!

Akkor lép az udvarra Hajdúpajtás, aki épp Ferdinánd kegyes ajándékát, a gyönyörű, hófehér arabus csődőrt futtatta meg kicsinyt páskomon. A ló csodálatos. Mindenki arra néz. A katona vállán hosszú futtató-kötél meg vékony szíjkorbács. A ló, amelyet Nikola Szultánnak keresztelt el, idegesen nyerít, mert valamelyik török kanca sárlik. Nikola orcája felderül. Kicsit kikrákogja a pálinkát a torkából, aztán odakiált Hajdúpajtásnak.

– No, édes fiam! Éppen most futtattad meg a Szultánt. Futtasd meg hát kicsit a szolgáit is

A hajdú szeme felragyog, leröpül válláról a karikába szedett pásztorostor, és süvítve lesújt. Mielőtt képe elé kaphatná a csausz védekezőn a karját, szép vörös keresztet csap a török pofájára. A harmadik ütéssel a csausz lovának vékonyát csípteti meg. A paripa felvágja a hátulját kínjában, a jajgató csausz kis híja, hogy le nem hömbölyödik; úgy kapaszkodik fájdalomtól eltorzult arcával a magas nyeregkápába, mint majom, amikor a

köszörűkőre ültetik. Aztán már számolatlanul csattog az ütés. Hajdúpajtás egész falka marhát meg tud vadítani, ha kell, mi az őnéki tizenkét lovast világgá kergetni?! Hanyatt-homlok, egymás hegyén-hátán tolongva takarodik ki a: török Zríny várudvaráról. A csausznak felrepedt a szája, nem tud beszélni, így csak az öklét rázza sötét pofával a várfalon állva hahotázó Nikola felé. Zrínyi még utána kiált:

– Nem szép tőled, hogy így elszaladtál, bülbül effendi!... Igazán megmondhattad volna, hogy mit szeret jobban szopogatni a padisah: lószart vagy tehénlepényt? Mert akkor ezután azt küldök adó helyett neki!

Áradó, nyerítő röhögésük messzire kíséri a sebes vágtával tovairamodó tizenkét törököt, akik úgy meghökkentek a komisz fogadtatástól, hogy még a kardjukat is elfelejtették hüvelyéből kirántani.

4

Nikola már alig győzte türelemmel. elviselni, Hajdúpajtás folyton morgott, akár a bolhás kutya:

– A vénistennek kellett énnekem Keglevich Péter uram udvarában beléd botlanom?! Ha akkor nem találkozunk össze, akkor én most vidáman élem a világom!

– Hát így?!

– Belep a penész! Kezem-lábom berozsdásodik!

– Ó, te háládatlan kutya! Embert faragtam belőled, házad van, falvaid, lovaid, fegyvered, pincéd, rárósólymod, mint egy úrnak, gúnyád, nem is egy! Mi kell még?!

Hajdúpajtás komor ábrázattal legyint:

– Ez a baj! Mindenem megvan, mint egy kövér bécsi polgárnak! Hasat eresztettem, ide nézz. És miért?! Mert ispotály lett Zríny várából! Mert csak az ispánjaiddal, marhacsordáiddal, hombáraiddal, méhes- meg gyümölcsöskertjeiddel törődöl! A pennás ládáidat tömöd! Annyi a vagyonod, hogy már bele se fér a vasalt ládáidba! Énnékem az arany nem kell, inkább elmegyek innét! El én, az istenit!

Nikola haragosan vicsorogva nevet. Az ördög bújt belé? Az ember nem maradhat örökké beszakadt horpaszú csordafarkas, aki éjjel-nappal török palánkok, várak alján koslat, meg a jobbágylányok nyakába borogatja a pendelyt és pinceszerezik! Meg kell csinálnia a maga életét. Annyi a gond, hiszen nagyon megszaporodott a Korbáviai-Karlovics-hagyatékkal a Zrínyi-vagyon... Embert kell állítania mindenüvé, anélkül kismacskát sem ér a föld, a legelő, erdő, halastó, bánya. Szerszámot, magot, igavonót, kölcsönöket kell keríteni. Így van, megszaporodott a birtok, megszaporodott véle a gond. A

török meg azon igyekezik, hogy elhajtsa az embereket, kell neki a rabszolga, aki odahaza helyette dolgozik. Olyan hallatlan nyugalommal és szorgalommal irtják a népeket, a kicsiny várak gyatra gyűrűjén átsurranva, ahogy a kódexmásoló deákok róják a pergamenre a sorokat. Ezt Hajdúpajtás is tudja, hej, de sokszor elmagyarázgatta volt! Most. álljon oda, mondja el neki megint?! A gyerekkor ezernyi emléke köti össze vele. Ez az ember tanította meg kardot forgatni, ez vitte el először menyecskézni a pajkos házba, és legalább huszonötször megmentette az életét. Nikola igen kedveli, inkább lenyeli bokros bónáit, nem szeretné elveszíteni. De most nem tud vele mihez kezdeni. Eszébe jut végre, elküldi Kecskemétre, pénzzel, marhát vétet vele, felhajtatja a bécsi kőre, vagy fene bánja, ha jól esik kóborolnia, hajtsa fel a barmokat Augsburgig, Nürnbergig! Legalább megcsillapodik benne az az átkozott mehetnék. Aztán visszajő megint. Ha nem lesz itt, majd nagyon hiányzik. Hiszen jobban szereti, mint a tulajdon testvérét. Felsóhajt, Hajdúpajtás vállára teszi a kezét:

– Eridj, bolond jószág! A kulcsárom ad néked tízezer aranyakat, meg hat markos-kardos legényt, hogy el ne feledd: kié az a temény pénz, aztán... meg se állj Kecskemétig, és...

Hajdúpajtás nem is engedi tovább mondani. Fölugrik, átnyalábolja Zrínyit, és körbetáncolja véle a nagy szálát, mint egy mámoros vőfély.

Aztán egyszerre ágyú dördül valahol, s a dörrenést sokszorozva visszhangozzák a kék hegyek. Hajdúpajtás az ablaknál terem, kilöki a spalettákat sarkig, táguló cimpákkal kémleli a párálló messziséget, és majdnem könnyes boldogsággal susogja hátra a válla fölött:

– Nikola! Jő a török! Rámegyünk?

S oly könyörgőn függeszti az ifjú grófra a szemét, mint a gyerek a dajkájára, ha tárkonyos mézet szeretne tőle kapni.

Amikor Nikola nevetve rábólint, kiordít az ablakon:

– Lovakat elé!

Istállóból, konyhából, pajtából, padlásról, pince torkából örvendező, szilaj pofával hanyatt-homlok ugrálnak elő a zsoldosok és vitézlő atyafinépek. Mire ledobognak, felkardozva, lándzsásan a lakótoronyból, már ott áll az egész csata huszár, kantárszárát szorítva. Nikola végigfuttatja rajtuk a szemét. A fénylő tavaszi szellő vidáman tépázza, pofozza a főlegény lándzsája hegyén a hattyúszárnyas, bástyás, címeres Zrínyi-zászlót. Jó érzés ilyen kitűnő fickók kapitányának lenni. Ilyen eleven gazfickók élén megrohanni a pofátlanul prédáló törököt. Mert meg kell rohanni, móresre kell tanítani, hogy érezze tulajdon bőrén: gazda nélkül csinált vásárt, ha azt hiszi, büntetlenül dúlhat-fosztogathat...

– Lóra, hé! – ordítja Hajdúpajtás, és nyeregbe szökken, mint a madár,

aztán a száz huszár kirepül a várból.

Megint hozza a szél a távoli ágyúszót. Abból ők már tudják: melyik vár alatt nyargal a török, s hogy a török betyártörvény szerint folyik most is a dolog. „Ha nem állod utamat, én sem bántalak!” Hajdúpajtás kunkori bajusza vihog, és átszól a szomszédságában robogó ifjú grófnak:

– Nikola, ezek nem... mennek, valahová, hanem... jönnek valahonnan! Teli az iszák!...

– Áhán! – biccent vissza Nikola, mert szereti ő is, ha van értelme a rohanásnak. Beszédüket hallják a legények is, és egymásra nevetnek.

A Mura völgyének torkolatánál vetik a lest nekik.

– Én, én! – kínálkozik mindegyik a legelső kisded csapatba, mert az a legizgalmasabb, martaléknak lenni. Hajdúpajtásnál hangosabban nem kívánta senki, hát megkapta harmadmagával a fontos szerepet. Ő lesz a lépes vessző, őket fedezik majd fel a Steyerből hazatérő törökök. Aztán Daleko vajda siet majd kis csapat élén három pajtásának segíteni.

Zrínyi meg már tudja a dolgát...

Most még nyugodtan le lehet ületi, elővenni a tarisznyát, szalonnázni, pálinkázgatni. Szépen beesteledik, mire ideér a török portya, amelyiknek jöttét világgá kiáltották a kék hegyek között üzengető tarackok. Ezt a legnehezebb kivárni!

Nikola örül minden rajtaütésnek, ahányat ilyenkor levágnak, annyival is kevesebb a török. S ha még akad is a rabok bugyrában valami, az már tiszta haszon. És ha foglyot is ejthetnek, azért is jó pénzt küld a belgrádi basa. Hajdúpajtás még alszik is egy verset, alig lehet belé lelket verni:

– Eridj, kezdhetitek, itt vannak l

Felhők közt bujkál a hold, földig ér a sötét, alig-alig látni valamit. Már hallatszik a zablacsörgés, a törökök fesztelen beszélgetése. Ihattak valahol, mert igen emelt hangon mondogatnak egymásnak. Egy minutumra kivillan az égi ezüst lámpás a felhők rongya mögül, és Hajdúpajtás örömében ötfontos rézszögekkel kibarkácsolt viaszgyertyát ígér a zágrábi Madonnának a sejtelmes világításért.. Három lovast lát a török, gyalogszerrel állnak leörül másik két tisztességesen megpakolt terhes portékát. Ököllel, bottal döngetik az oldalukat. Hajdúpajtás rezes hangja hallatszik:

– Mitévők legyünk? Itt éjszakázzunk a rengeteg közepén ezzel a teméntelen pénzzel?!

– Mi mást tehetnénk, vajda uram?

– És ha jőni talál a pogány, és elszedi tőlünk a zágrábi káptalan tizedét?

Hallják, vihogva összesúg az útelágazásnál a török, zörögnek a sötétben

összeütődő kengyelek, aztán – egyszerre az egész csapat – nagy, huppogó patadobajjal robogni kezdenek feléjük. Hajdúpajtás megjátssza, most ocsúdik, rémül-ten felordít, és nyeregbe röppen.

– Mária Szűzanya, Úristen! Most segíts!

Megsarkantyúzzák a lovaikat, s vágtatni kezdenek, mint a szél. A török ló sebesebb iramlású, a pogány népség egyre közelebb ér hozzájuk.

– Majd segít teneked Mihailbegoglu Velics, a bányalukai alajbég!

Ittasak a szőrös fülűek, nem veszik észre, hogy a távolság most már alig változik közöttük, mert már Hajdúpajtásék is kieresztik a gyeplőt. A sötétben egy török ló megbotlik, öt másik ágyúgolyóként vágódik rajta keresztül. A többi csak annál dühödtebben kergeti a menekülőket. Eszük ágában sincs kételkedni, egyrészt hiszen ittak, és másrészt hallották is a gyaur kétségbeesett üvöltését, aki a Madonnát hívta segítségül.

Most megint kisüt picit a hold: Látszik, tíz-tizenkét lovas jő szembe velük. A török vérszemet kap: még több lesz a fogoly is! A magyar rabszolgáért sok pénzt lehet kapni a belgrádi piacon.

Összecsapnak a maroknyi magyar csapattal: szinte odább repülnek az összeütközés erejétől, mint a mustos hordóból a dugó. Daleko, a piciny elöljáró csapat vajdája csápol a kardjával vitézül, de csak első vérig, amikor felsivalkodik a pengeheggyel megcsiklandozott török, fejére borítja pajzsát, és sarkantyúba kapva paripáját; füstöl a többi után. Most már Allah sem tarthatná vissza az igazhitűeket. És a legszebb pillanatban, amikor Velics bég már kinyújtja Hajdúpajtás dénáros iszákjáért a kezét, körös-közül megzendül az erdő: rajtuk üt Zrínyi. Iszonyú a harc az egyiptomi sötétségben. Hajdúpajtás cimborái olyan félelmetes üvöltést csapnak, hogy elbujdosnak a farkasok az Unna-parti erdőkből. Suhog a hurok, s már a porban fetreng a nagyszájú Velics bég. Pillanatok alatt befejeződik az egyenlőtlen küzdelem; akit nem ejtett rabul a szőrből fonott pányvák kötele, azzal végzett a csákány meg a kard.

Csesszeg az acélpatkó meg a kovakő, rendre gyulladnak a szurkos kalánok.

– Uram, ne ölj meg! Drága pénzért kiváltat apára, a kapudzsi basi.

Hajdúpajtás füttyent. No, lám micsodás drága madarat fogott a lépes vessző?!

– A jó édesapád a kapudzsi basi? Hát a te becses személyedben kit tisztelhetünk?

– Velics bég vagyok, a bányalukai vilajet parancsnoka.

– Nikola, figyelsz? Ez a nyomorult szokta a krupai meg a gozdanszki

uradalmaidat megdúlni! Velics, a bányalukai bég!...

– Gozdanszk? Krupa? – sápad el a török. – Akkor te... Zrínyi vagy, nagyúr! Allah rendelte így, hogy ma elérjen a vég!

– Mit beszélsz?! – világít az arcába Zrínyi.

Az ifjú bég rémült hunyorgással bukik térdre:

– Tudom, meg fogsz öletni, elevenen megnyúzatsz ellened elkövetett bűneimért, mégis egy utolsó kegyet megengedjél!...

– Kérj!... – rivall rá Zrínyi zordonan, mintha a következő minutumban valóban ki akarná ontani a bég vérét. Ijesztésül félig ki is vonja hüvelyéből a kardját.

– Ha megengednéd, hogy... végső búcsút vegyek legkedvesebb leánytestvéremtől, a belgrádi basa második feleségétől?!...

Nikola Hajdúpajtásra néz értetlenül, az meg vissza, s a szemük azt mondja, ez a szerencsétlen alak megőrült a halálfélelemtől.

– Mégis... hogy képzeled ezt? Hogy mi most téged egyenesen Belgrádba kísérünk, vagy azt gondolod, veled együtt mi is megőrültünk?!

Velics bég arca elkomorodott.

– Allah még sosem bánt igazhitűvel ilyen kegyetlenül, mint énvelem! Tudd meg, a belgrádi basa második felesége, az én legkedvesebb leánytestvérem itt kocog teveháton egy kurjantásnyira mögöttünk!...

Már hallották is a tevék csengőit csilingelni.

– No ez gyönyörű! Egy csapásra két legyet ütöttünk! – vigyorog Hajdúpajtás boldogon. – Amikor eldörrent a híradó tarack, még a felét sem reméltük!...

Felrántja a térdeplő béget a földről, s nekiszorítja a torkának a kése hegyét:

– Parancsolj rájuk, hogy álljanak meg, és kísérőik dobják oda fegyvereiket a földre.

Megtörténik az is, de hol van még az ámen?!

Az út kanyarulatából, a tevék mögül hosszú kocsisor keveredik elő. Nehéz, vasalt német társzekerek, felettük ponyvatető púposodik a langy esti szélben. Megrakva lopott keresztény holmival tengelytörésig mind a huszonhét.

– Stíriában jártunk, és Krajnát is útba ejtettük – mutat a bég keserű képpel a szekerekre félszegen, mert még nem tudhatja, Zrínyi rögtön megöleti-e, vagy busás váltságdíjért szabadon engedi.

– Velem együtt most ez is mind a tiéd! – Hol egy száguldó tűjű rézmetsző? Sürgősen meg kéne a pogány fancsali képét örökíteni. – Ha jól meggondolom, tenéked szereztük!

Az éjszaka hóna alól ismét közelgő lárma hallatszik. Beszélgetés, botpuffogás, tiltakozás, dühös török kiáltozás.

– Hm – mormolja Hajdúpajtás –, ezek keresztény rabok lesznek! Én azt hiszem, mégiscsak meg fogom ölni ezt a latorpofájút!

– Ne tedd, jó uram! Oldd ki az övem – jajveszékel ismét a porba rogyva a bányalukai bég –, egy kicsiny zacskót találsz ott. Benne hét gyönyörű „Tündérek Könnyét”. Legyen a hét gyémánt uradé és a tied! – súgva teszi hozzá: – Esetleg csak tiéd!... Csak... kíméld meg az életemet!

Rabszíjra fűzve, hosszú sorban keresztény rabokat terelnek a szpáhik, mint a pásztorok a barmot. Dolgozik a korbács, taszigálják a szerencsétleneketa dárdájuk tompa végével, s minduntalan akkorát üvöltenek, hogy meg kell tőle süketülni.

– Tegyétek le a fegyvert! – rikoltja Velics bég, de a megdöbbent lovasokban fölgerjed a virtus és inkább megkísértik a szerencsét: sarkantyúba kapva lovaikat, Zrínyiéknek ugratnak. Ám suhog a láthatatlan pányvakötél, és lerángatják engedetleneket a nyeregből.

Nikola újabb fáklyákat gyújtat. Feláll a kengyelben:

– Keresztény testvéreim, jó kezekben vagytok, megszabadított benneteket a Teremtő. Adjatok hálát néki!...

Sírnak örömükben a boldogtalanok, és a zsolozsmát rákezdik: „Téged, Isten: dicsérünk...”

Nikola alig győzi a kezét elrángatni. Odarohannak hozzá, és mindegyik meg akarja csókolni, a hála, az öröm könnyeivel megöntözni. Győzi elrángatni előlük. Hogy legyűrje megilletődöttségét, harsogva kezd velük kiabálni:

– Hagyjatok engem békén, bolondok! Nem vagyok én a zágrábi püspök!

Szerencsére, van okos ürügye megszabadulni tőlük: elébe térdepeltetik a tevéket, s az elfüggönyözött magas sátrakból szivárványszínű selyemkaftánokba burkolódzott török asszonyok toppannak elő. Olyan édes, forró illat vágja mellbe Nikolát, hogy megtántorodik. „Ó! Ezek a Szerelem Virágai! – rebben át az agyán. – Micsoda csodálatos fehérnépek!” Magasba emel egy sisteregve lángoló szurkos kalánt, és melléjük lép szorosan, amikor sopánkodás hallik:

– Mi dolog ez, nyílt úton, éjvíz idején, rengeteg közepén megállni? Hol van az a tesze-fosza Velics bég, az öcsém?!

– Ó! Szépek Szépe, legdrágább húgocskám.! A kegyetlen kiszmet utunkba hozta a félelmetes magyar oroszlánt, Zrínyit! Az ő rabjai vagyunk, kénye-kedve szerint...

A belgrádi basa második felesége sikít és elalél. Fátyla lehullik az arcáról. Fiatal és szép, mint a virágzó mandulaág, és mélyen kivágott ingecskéjéből két körtemelle kinéz. Ha Nikola el nem kapja, szegény a porba omlik. Az a buja, nehéz ámbraillat most mind eltömi Nikola orrát, hogy szinte fuldoklik – le kell hunynia a szemét. A két tenyere érzi, olyan forró és kemény a nő teste, mint a fürdőkben a megtüzesített kő, amire a fürdős a hidegvizet önti. S ahol a melle bimbója a dolmányhoz ér, szikrázik a selyem. Nikola felhördül:

– A lovamat!

Szultán a két hátsó lábán táncol, úgy szorítja Nikola térde, a kettős teher is nehéz. Velics bég riadt siránkozása foszlik Zrínyi fülébe:

– Fatimét... engedd szabadon, nagyúr!... Fatimét...

Nikola némán röhög, mint az éhkopptól csorgó nyálú pusztafarkas, amikor megérzi az elbitangolt jerke szagát:

– Ezt a nyávogó kutyapecért engedjétek szabadon 1 Menjen Belgrádba, mondja meg a basának, bármikor visszakaphat Fatimét – ötezer aranyakért!...

Zrínyi nem is hallja a bég elszörnyedését. Vasat ád Szultán vékonyának, az meg repülni kezd vele hazafelé. Azt érzi, éledez a rab. Először a mellének Feszíti mind a két kezét, sikít, szabadulni igyekszik, de Nikola bal karja úgy fonódik a derekára, mint a bilincs, s a könyökével maga felé kényszeríti török asszony arcát. Fatime eleinte kétségbeesve tiltakozik, jobbra-balra kapkodja a fejét, de hiába, az a sas orrú, selyem bajuszú arc, a nagy, égő fekete szempár ujjnyiról ujjnyira közeledik felé, már összecsapódik a forró leheletük, aztán Fatime hirtelen átöleli Nikola nyakát, rátapad a szájára, mint a nadály: így még nem csókolta soká senki. Majd azt súgja reszketve:

– Szeretlek, szép magyar vitéz...

Nikola köpenyébe burkolja Fatimét óriási, kérges tenyerével medve gyengédséggel megcirógatja a török asszonyt, mosolyog, és a szeme azt mondja:

– No, gyere te kis pogány folyondár! Simulj hozzám tanulj meg szeretni!

5

A világon mindenütt úgy van, mint Babócsán. Elöl hivalkodik a csodálatosan szép mulatókastély; abban tölti idejét a főrangú házigazda, amikor ott tartózkodik, no meg a meghívott fényes vendégsereg. A kastélytól

távolabb, sűrű bozót, vagy liget mögött húzódnak meg a kastélybeli cselédek kalyibái meg a roskatag színek, pajták, fészerek, amelyekhez az alkalmi munkákra beparancsolt jobbágyok kapnak éjszaka szállást.

Már reggel meghozták őket a szekerek a közeli Báthori-, Nádasdy- meg Zrínyi-birtokokról. A kastélybeli komornyik igen pökhendien viselkedett velük. Mindegyikükkel foghegyről beszélt, és olyan fenn hordta az orrát; hogy már féltették szegényt, még elbotlik valamelyikükben!

Csarnótai András, a Zrínyi-cselédek feje némán bólogatott akármit is mondott a fennhéjázó fráter. „Ugass, kutyám ugass!” – mondta magában, elhúzva gúnyosan a szája széle rájuk kell hagyni mindent. Ellenkezni nem egészséges dolog, mert ha az ember szájon hadarja őket vagy odamondogat nekik, mindjárt futnak a kastélyba, és árulkodnak. Az meg mindig rossz vért szül. Andrásnak nincs félnivalója, Zrínyi Nikola úr személyesen is ismeri, nagyra tartja, és nincs már messze az idő, hogy tán bírót csinál belőle valamelyik nagyobb falujában. András mindenhez ért. Szánt, vet, arat, kertészkedik horgászik, ha kell, ácsmester is, ha pedig eldördül a bajkiáltó ágyú Zríny-vár fokán: vitéz katona, akit a gróf úr szívesen lát a zászlaja alatt.

De András tudja: a jobbágy – az csak jobbágy. A meglett korú paraszt apja elvolt Dózsa György seregével, elcsapták a bal karját, fejszével. Pedig csak Dózsa egyik társzekerét hajtotta, urat nem is látott egész idő alatt. „Mindegy! – ordították a részeg urak. – Példát kell mutatni, ezer esztendőre el kell rettenteni ezeket a gonosz, vérszomjas barmokat! Az a nagy bajuszú is jöjjön ide!” És már suhant is a hóhér fejszéje. András hallgat és bólogat. Különösen az ilyen pökhendi majmokat utálja, akik a saját fajtájuk hátán kapaszkodnak föl az uborkafára. Piha! De hát élni kell, és az életben sokszor előadódik, hogy kellemetlen egyénekkel akad dolgunk.

Kimennek, felkötik a foglyászhálót. András már nem először jár itt, ezt a kényes, nehéz munkát sem először csinálja, tudja, ha nem lenne itt, megsínylené a vadászat. Mégis kussol a gőgös kastélybéli alak előtt.

Nagyszerű munka volt! – csettint Nikola gróf az ujjával, és odadob Andrásnak egy aranyat. – Ez a tiéd, fiam! A többiek meg kérjenek a kulcsáromtól egy-egy itce bort! Megérdemlitek!

Ballagnak lassan a kastély mögötti szín felé, de még vissza-visszanéznek a hálókra a válluk felett.

– Lesz dolguk holnap a madarászoknak! – kottyantja el valaki.

Azért ki ne csöppenjen értük a könnyed! – mordul föl Véneki Ábrahám: – Úgysem csinálnak semmit se hétszámra! Csak a lábukat lógatják meg a madaraikkal totojáznak! Ez a jó mesterség, a kifizetődő munka, András bátyám!

– Mi bajod van, fiam? – fordul arra András.

– Hát ez a jó munka, mondom! Mi robotolunk a mezőn, erdőn, télen-nyáron, fizetjük a tizedet, a kilencedet, adjuk az ajándékot az úrnak, papnak, ezek meg élik világukat, mint méhkasban a herék!

– Kikről beszélsz, komám? – húzza össze a szemöldökét Csarnótai András, akinek az apjával haraptattak is Dózsa György félig sült húsából az állat Szapolyai-pribékek.

Hát – sunyja le a legény a szemét –, akik egész nap nem csinálnak semmit. Csak hűsölnek, isszák a jó bort, eszik a finom, zsíros húsokat. Meg a jobbágylányokat csöcsörészik. Szívesen csinálnám azt én is, Andris bátyom.

– Őrült! – morogja Csarnótai. – Megint ittál valahol? Nem tudod, mit beszélsz? És hogy ha kihallgatja a szavadat valaki? Úgy szeretnéd, ha a Báthori úr darabontjai megtanítanának karón lovagolni? Mondják, nagyon értik!

– Nemcsak a Báthori úré! – sziszegi Véneki Ábrahám őszinte indulattal. – Érti a hóhérságot mindegyik darabontja! A kigyelmed bálványáé, Nikola gróf úré is!

– Bálványom? – vonja meg Csarnótai András egykedvűen a vállát. – Csak annyiban, hogy... szeretnék olyan gazdag hatalmas úr lenni, mint ő. Különben majdnem egy kutya ez mind, fiam. Csak... nem azért, mert ez az én gazdám, de elhidd: ez... kicsit tiszteségesebb, mint a többi. Huszadik éve szolgálom, hát tudom, mit beszélek. Eddig még minden esztendőben csak egyszer szedette be a falunkban a kilencedet. Aztán a papját is kidobta, amikor kétszer akarta behajtani rajtunk a tizedet.

– Te mondtad – dörmögte engesztelhetetlen indulattal Véneki Ábrahám: – Egy kutya ez mind!

Csarnótai Andrásban felágaskodott az ellenkezhetnék, „Mit ódzkodik ez itt énvelem – gondolta kezdődő haraggal –, amikor én tudom, amit tudok!”

– Aztán van ám Nikola gróf úrnál még valami! Nem tud olyan sötét éjszaka a világra zuhanni, hogy ha a török meggyújt egy faluszéli kalyibát, ez oda ne rúgtasson bennünket megvédeni!

– A magáét védi! – legyint súlyosan Ábrahám. – Ha titeket megsarcol a török, nem tudtok őnéki adót fizetni, ezért! Mért akarod fehérre mosdatni, mi?

– Akarja a nehéz nyavalya! – hörkent fel Csarnótai András. – Csak az igazságot nem engedem elkenni! Szolgáltam én másutt is, nem is egy helyen! Végigkószáltam, szöktem, barangoltam az Alföldet, a Felvidéket, Túladunát! Ilyen rendes úrhoz még sosem volt szerencsém! Mit gondolsz, ha lenyúzná a bőröm, még mindig az ő jobbágya lennék? Nem szöktem volna már rég odább? A karádi erdőben vagy a böhönyei sűrűben az Úristen angyalai se

lelnének meg!

Egy öreg paraszt András szavára biccentett:

– Ez az igazság, kedves öcsém! Van köztük kicsi különbség! Megcsapat, megbírságol ez is, ha vonakodsz megadni neki, ami jár, éppúgy, akár a többi! De hogyha már megadtad neki, békén hágy! Hát ez az, ami bárminél többet ér! Én is szolgáltam sok helyen azelőtt. Volt olyan uram, aki annyiszor szedte be rajtunk a kilencedet, ahányszor épp eszébe jutott.

Ha új páncélt akart. Ha eladó török paripáról hallott. Ha a fránya, lánya megkívánta valamelyik talián kalmár selyemportékáját, mijét. Ha kockán veszített, kiküldte ránk a darabontjait. „Fiaim, ugyan már facsarjatok ki az én drága méhecskéimből valamicskét! Kong a ládám, szedjétek meg őket!”

– Bátyám, kend plébánosnak is elmenne! – mormolta azért már kissé megnyugodva Véneki Ábrahám. – Olyan szépen tud az urakról beszélni, hogy elcsöppen az ember szíve!

Ballagtak csöndben a fészerek felé. Amikor beértek, egy nagy bajszú cseléd állt ott egy hosszú asztal előtt, amelyre kenyér, szalonna meg vöröshagyma és só volt kirakva.

– Egyenek, kendtek. Aztán, ha jóllaktak, gondoljanak Zrínyi gróf úrra. Ő küldi maguknak. Nagyon tetszett neki, ahogy a hálót felkötötték!

Ábrahám zavartan falatozik. Csarnótai András szépen, komótosan vágja a kenyeret, rá a falat szalonnát, hegyébe a kiskaréj vereshagymát. nincs lelkiismeret furdalása. Tudja, a jó munkájáért megérdemli. És örül, hogy nem kell tovább fáradnia, üres szavakkal, hogy meggyőzhesse azt az égő szemű, csikasz-sovány jobbágylegényt: azért a Zrínyi gróf egy hajszállal mégiscsak különb úr, mint a többi. Hát még amikor odagurít ugyanaz a nagy bajszú illető egy bécsi akós hordót

– Ezt meg igyák meg Nikola úr egészségére! – mondja csöndes büszkeséggel, mintha ő ajándékozta volna ezeknek a szegény jó dolgos, derék, éhes társaságnak ezt a kis jóféle lakmározhatást. Előkerül mindenkinek a tarisznyájából a bicskával ékesen megcicomált ivócsanak, buggyan a csap torkán a jófajta fehér – isznak Zrínyire.

Ábrahám megcsöndesedett. Tisztességgel megemeli a teli edényét ő is a mulatókastély felé, ahonnan bársonyos lantpengés szüremlik a fészerek felé.

– Nohát... kigyelmedék... burokban születtek, hogy ilyen derék úr alá kerültek!

*

Lágyan búg a kürt, Fölveri a vadaskert csöndjét. Csarnótai Andrásék pergetni kezdik élesen recsegő kereplőiket. Akinek nem jut, az tölgyfateknő

fenekét kongatja, vagy a két puszta tenyerét veri össze szaporán, az is szól akkorát, mint egy rosszul megtöltött puska. És mindenki ordítoz, ahogyan a torkán kifér. A pecérek szabadon eresztik a zsemlesárga szőrű magyar vizslákat, amelyek leszegett orral tüstént vallatni kezdik a bokrok alját: hol lappanghat a cserregő, tarka fácán-népség?

Csarnótaiék a fogolyfogó hálókat már tegnap este kifeszítették. Most megnedvesedve lógnak a sűrű szemű gyalmok, megülték őket a vándorló pókok, ezüstösen csillog hálójukon a köd-csöpp, mintha igazgyöngyökkel szórta volna teli mindet valaki nagyon ráérő személy.

Mögöttük száraz, csupa csont és ideg lovak hátán ül a házigazda, Báthori András és a vendégei, Nádasdy Tamás, horvát bán, gróf Zrínyi Nikola és Katziáner Johannus, Ferdinánd horvátországi helytartója. Nyugtalanul kapálják a jó iramlású paripák a ruganyos zöld füvet; alig várják már, hogy szélsebesen vágtathassanak a szelíd lankájú bozóttal, szálligetekkel, bárdos erdőkkel borított dombok – e zöld teknősbékák – között. Mögöttük tisztes távolságú, udvarias félkaréjban várakoznak a madarászaik, tarka selyemgúnyákban, tréfásan félrecsapott színes süvegekben, izgatottan szorongatva lappadt zsákjaikat, üres kosaraikat. Ugyan melyikük idomított rárósólyma hoz zsákmányt legelébb, és melyikük zsákjában lesz a legtöbb préda, mire a vadászat véget ér?! Nem mindegy korántsem, mert a győzödelmes úr gazdagon meg szokta ajándékozni a madarászát. Nikola gróf egyszer örömében adott már tíz aranyakat is az emberének.

Felburran az első raj fácán, a rongyos fenekű jobbágykölykek sivalkodnak:

– Kokas! Ott, ni!

A fácánok lármázására libegni kezdenek a vadászmadarak szemükre húzott bő bőrcsuklyák alatt.

Egymással versengve kapják le a kápát az urak madaraik fejéről. Nádasdy bőrkesztyűs ökléről egy rárósólyom rebben fel, Báthori egy kiköcsén-madarat ereszt föl, Katziáner egy ölyűt röptet a többi után, Nikola egy gyönyörű kéklábú sólymot szabadít a kétségbeesett rikácsolással menekülő fácánraj után. Tátott szájjal bámul utána mindenki; legutoljára szabadult, a tyúk nagyságú, széles mellű madár, de gőgös vijjogással már ott süvít legelöl, szinte áttüzesedik körülette a levegő. Mint égből a mennykő, lezúdul, és máris a karma közt vergődik a szivárvány-tollú fácánkakas. Reng a föld, ahogy Nikola szénfekete kancáján utána dübörög. Amikor látja, szitál a fácántoll magasból, a mellén csüngő aranysípba fúj; az egy minutumig széttárt szárnyakkal, mozdulatlanul libegő sólyom áldozatára lecsapni készülő görbe csőre megáll, és két hidegen csillogó türkizgomb szemében a gyilkolás lángja kialszik. Összezárja szárnyát, és sziszeg a levegő körülötte,

amíg az ujjongó Nikola felé zuhan. Éppen a nyeregkápájára ejti a hulló tollú fácánkakast. Holt indus vőlegény. Fentakadt szemén a halál párája borong. Nikola jobb keze mohón beleváj, még meleg a teste.

Aztán maga mögé hajítja, hadd kapja el János, a madarásza, tegye a zsákjába, s adjon a tenyerébe egy darabka nyers húst, hogy Szelimet, kék lábú kedvencét megjutalmazhassa. János késik, valahol társaival vihog. Nikola tombol, ha akarata tüstént nem teljesül, és úgy arcul csapja, hogy madarásza hanyatt esik, és hármat bucskázik. Ura vigyáz, nyitott tenyérrel üt, nem akarja agyoncsapni, csak megbüntetni. Aztán amikor tápászkodik a szerencsétlen, tesze-fosza vihorimiska, látja a gróf, hogy szédeleg, és orrából vékony csíkban csorog a vér. Megesik rajta a szíve, tarsolyába nyúl, és egy aranyat röpít feléje:

– Nesze, az apád istenit, de máskor ne vadászaton aludj, mert szétverem a fejed!...

Nem érti senki, hogy történhetett a dolog, de Nádasdy rárója egy röptével két fácánt fogott. Kacagnak rajta vitézül. Nikola ugratja:

– Hiába, tudják Báthori Andris fácánjai, kinek a sólyma elébe kell repülniük! Egyszerre kettő is! Mit adtál enni nekik, hogy a horvát bán elé szálljanak?!

Délére megtelnek a zsákok, hoznak foglyot, fürjet, sőt! Katziáner madaravalahonnan nyulat is kerít.

– Vitéz madár!... – bólogat Nádasdy. – Jó, hogy elbújtak az őzeid, Andris, mert ez a derék jószág ideapportérozná azokat is, csakhogy Johannus uram lepipálhasson bennünket!...

A kövér embernek mindig simára borotvált a képe, messze kirí a sok torzonborz, szakállas-bajszos magyar főrangú közül. Folyton mosolyog, mint egy nagy üveg, teli mézzel. Egyszer csodálkozva fedezte fel Nádasdy és Zrínyi, hogy ezzel a stíriai nagyúrral még soha nem veszett össze senki. Talán azért, mert mindenkinek mindig igazat ad, és ha forrósodni kezd alatta a talaj, bámulatra méltó ügyességgel búvik ki a körmös kérdés elől. Meg azért az is, hogy kockajátékban nem látta még senki sem győzni. Pedig nem babra megy a játék uraimék asztalán, ha már lenyeltek egy átalag tarcali fehéret (ilyen finom bort a pápa őszentsége is csak akkor ihat, ha Nádasdy uram ajándékba küld neki egy gönci fával).

Leszállnak sebesen iramló hátasaikról, a szolgáknak hajítják A gyeplőt, s szelíden trécselve lépegetnek a színes Duna-kaviccsal domborúra, hintett kertiutakon Báthori uram mulatókastélya felé.

Mindenütt gyönyörű virágágyások, ember s állat alakúra nyírott fák és bokrok. Ott mesebéli sárkánykígyó tekereg feléjük, itt medve tárja szét karjait, amott részeg, pókhasú szerzetes ölel ajkára egy pohos kis hordót, és – becsületemre! – ha jó felől fú a szél, iszik! Messze földről kérincsélte össze

Báthori uram gyönyörű kertjének virágait. Tarkák, színesek, pompásak, illatosak, mint egy illanó szépségű álom. A méhek részeg röpüléssel tántorognak egyiktől a másikig! Apró tó tükre feketedik a fák közül elő, tükrén néma hattyúpár úszik, mint az égi bárányfelhő, nyakuk kecsesen meghajlik, mint a lant íve. Odább szelíd őzhad baktat át egy tisztáson. Szomorú-szép szemük bánatos egykedvűséggel kíséri a vendégek lépteit. Egyik baksi vakkant, mint egy felháborodott kutya, muszáj rajta hangosan nevetni.

Aztán, akár egy szelíd, szép asszony, előlép a fák rejtekéből a mulatókastély. Patkó alakra formálták az egyemeletes épületet. amely hátát az északi szél ellen feszíti. Az udvarban árnyas kerengő fut körül, amelyet finom faragású kőrács kerít el. Ha ezüstből lenne, bárki azt mondaná rá, arab ékszerdoboz. A kerengő apszisait megtámasztó oszlopok lábánál szívet dobogtatóan szép, kecses domborművek mosolyognak szembe a kert felől érkezővel. Madarak, bikák, sárkányok, mókásan imbolygó medvék, ívelő sólymok, napozó kígyók sorjáznak, és mindenik olyan áhítatosan szép, mint egy mezítelen fiatalasszony mosolya.

Nikola szíve mélyéből röppent fel a sóhaj:

– Hej, Báthori Andris, hallod-e, rettenetesen szép itt!

– Már megint kezdi! – suttogja Katziáner.

– Neked adnám Babócsáért Korbáviai-Karlovics nagybátyám minden birtokait!

– Kivéve Karlopagót! – nevetett fel a horvát bán, aki szintén nem először hallotta már Nikola alkudozásait. – Mert Karlopagó busás hasznot hozó tengeri kikötő! Te, fiú! – fogta meg Zrínyi dolmányán a diónyi zafírgombot: – Hiszen csak pár éve írta rád Ferdinánd Giovanni úr óriási hagyatékát! Miért akarsz tőle egy kis Somogy megyei birtokocska kedvéért megválni? – A bán Nikola szeme közé nevetett: – Ahogy én ismerlek, nem szoktál te ok nélkül ilyen rossz üzleteket csinálni!

Nikola fanyalogva, dühödten legyintett:

– Nem mondom, valaha nagyon sokat ért a Korbáviai-Torquato, vagyis a Karlovics-vagyon! – Elgondolkodva kezdte mindet elésorolni: – Komics, Udvina, Podlapcecs, Pocsitelj, Belaj, Lovinecz, Barlet, Zlivnik, Novaki... ez mind csak Likka megyében.

– Meg Gradecz, Lukavecz, Zvonigrad, Motnicza, Sztermecski, Grahovecz, Hothusa... az Odra vidékén! – vágott közbe föllelkesülten Katziáner, aki félelmetes memóriájával, amit egyszer hallott, mindent megjegyzett, s többet bevett feje, mint a káptalan. Hallotta már a Karlovics-birtokokat elősorolni, ezért fújta a hiányzókat, mint a vízfolyás: – És Obravacz, Zelengrád, Klicsevecz, Vajka, Bag, Orsicz, Knin megyében! És a két

gyöngyszemet: Novigradot és Karlopagót ne feledjük!

– Szép, szép! – hunyorgott zavartan Zrínyi. – Legalábbis szépen hangzik, de még nagybátyám életében megdúlta mindegyiket a hercegovinai török, és elhajtotta belőle Giovanni bátyám tizenegyezer ökrét, nyolvanezer bikáját, disznaját! És ami még ennél is szomorúbb: háromezer jobbágyát! Ott van gazdátlanul, s olyan, mint egy sokgyerekes, csúnya, öreg özvegyasszony; akinek nincsen semmi hozománya, ezért aztán senkinek sem kell. Bezzeg nem ilyen szerencsétlen az enyingi Török Valentin, az én drágalátos úrbarátom – élénkült meg egyszerre Nikola. – Az nem kifosztott, kopasz hegyoldalakat szerez néhány tucat sovány, beteg, öreg kecskével, mi, bán uram?!

Nádasdy szelíden megvonta a vállát:

Török Bálint nem csupán a szerencse kegyeltje, ezt senki sem állíthatja róla! Bátor, jó katona, jó gazda, kitűnő hadvezér. – Nikola szemébe néz: – Engem tartasz valamire a haditudományok terén? Igen? Nos, emlékezhetsz, még én sem tudtam őkelmét kiverni Szigetvárából. Pedig ráhajtottam mesztegnyői Szerecsen János urammal, Kápolnai Ferenc uram baranyai huszárjaival, Kászon basa agyafúrt janicsárjaival, temérdek ágyúival, és mégis lógó orral kellett elvonulnom Sziget alól!

Az más! – csapott nyakon Nikola dühében egy ártatlan daliát, hogy menten elnyaklott. – Esett az eső! Ha elegendő idő vagyon, Szigetvárát a fennvaló úristen se tudja bevenni! De ez a híres jó katona, jó vezér Török Bálintod egy füttyre feladta Nándorfehérvárát a töröknek, s a haja szála sem görbült meg, ugyi? A hűtlenség vádjának billogával jószág- és jogvesztésre ítélték; ugyi?

Nádasdy újra elmosolyodott:

De okosan nősült, elvette a szép Pemflinger Katát, Mária királyné udvarhölgyét, s egy szerencsés házassággal sok mindent jóvá lehet tenni!

Nikola nem szerette, hogy Tamás úr azt a lingár Török Bálintot védelmezi ellenében, ha csak tréfából, ugratásból is. Aki őt kiverte a csurgói uradalom jogos birtokából, miután elébb esküvel neki ígérte ország-világ előtt. Hiszen ez az, amit soha, semmiképpen sem tud neki, amíg csak él, megbocsátani: Csurgó!... De megpróbált más rosszat ráhordani:

– Ferdinánd híve hát ez a sziklaszirt, vagy kié? Azt tudom róla, hogy Szapolyai János fejére ő tette fel a koronát! Egy fél év múlva pedig már végigkergette János király hadait a Felvidéken.

– Ott voltam én is, a hadak fővezéreként – szólt közbe Katziáner. – Tanúskodhatom, hogy akkor Török Bálint Ferdinánd Őfelsége hív szolgája volt!

– Jó, jó! De ha már egyszer megkoronázta volt Katalin királyt, akkor

miért akarta nem sokkal azután elfogni, és vérpadra hurcolni?

Megint Katziáner vette át a szót.

– Ennél sokkal nagyobb bűne volt az, hogy Perényi Péterrel, Pekry Lajossal mind a két királyt meg akarta dönteni, s mivel te nem voltál hajlandó kötélnek állni, elragadta tőled Csurgót, uradalmastul.

– Hát bizony – bólogatott Nádasdy megértőn. – A ménkű csapott volna azon a szent napon belé! Mert Csurgó aranyat ér! – Aztán akaratlanul elmosolyodott: – Már meg ne neheztelj rám érte, Nikola, de nekem mindig az jut eszembe Török Bálintról, hogy amikor János fejére tette a koronát, azt találta mondani jó hangosan, hogy mindenki hallhatta a fehérvári templomban: „Nagy ez a korona kigyelmednek kicsit!”

Nikola húzta az orrát:

– De az igazi csata büdös volt neki! Bakics Pál uram megmondhatja, a te jópofa Török Bálintod épp eleget hazudott, hogy ne kelljen elmennie a mohácsi csatába! Bakics Pál jól tudja, tanúsíthatja, mert ő – ott volt!... Ezt én nem tudnám megtenni. Ha kell, én akár meg is halok, és embert is ölök királyért.

Nádasdy meg más sem szólott erre semmit, mert látták, Nikolának annyira fáj Csurgó elrablása, hogy talán a vérét ontaná, aki ezek után még Török Bálint pártját merné fogni. De hát hogy is lehetne megértetni vele, hogy Ferdinánd olyan tehén, akinek több az efféle telhetetlen úr-borja, mint ahány csicse van, s az csak természetes, hogy mindeniknek mindig ha szeretné tömni a száját, hogy nyugton maradjon, s nála legyen, ne pártoljon át sértődötten Jánoshoz.

Az volt a szerencse, a kertből beértek a házba, amelynek falait remekbe készült pajzán freskók borították. S amikor Nikola megpillantotta miképpen hajkurássza a nagy szerszámú Priaposz király a gyönyörű, rengő farú, pucér fehércselédeket, a másikon meg azt, hogy a nézőre lekacsintva miként búbolja meg őket, s a harmadikon, amint kétségbeesett orcával próbál menekülni előlük – mindig rájött a nevetés.

Ezért a képért ráadásul megkapod azt a két Unna-parti váramat is, amit tavaly foglalt el a török, miután átadtam őket Ferdinánd Őfelsége vitézeinek.

Fél szemmel Katziánerre sandít, vajon mit szól ehhez a híres császári és királyi generális? Johannus úr angyali fontoskodással könyökben a derekához szorítja két karját, és úgy gesztikulál:

– Nem szeretném, ha beteljesülnének jövendöléseim, de... azt hiszem, hamarosan még több vár fog a te két várad sorsára kerülni, jó Zrínyi! A végvárak láncolatából álló védelmi vonalat amennyire csak lehet, ki kell egyenesítenünk, le kell rövidítenünk, hogy annál hathatósabban tudjuk

maroknyi haderőnkkel védelmezni. – A három magyar úr rémült orcával tekintett egymásra a szakkifejezésektől hemzsegő oráció hallatán. Johannus úr felrezzent, és Nikola karjára tette jobbját: – Különben szikrányit sem kell aggódnod, Őfelsége, a király busásan kárpótolni fog veszteségeidért...

Nikola szomorkásan rázogatta a fejét.

– Hát lehet? Hát megteheti, azt hiszed? Ha elrabolják a bölcsődet, amelyben megszülettél, lehet azt az életben valamivel még pótolni?! – Elhallgatott kicsit, majd hozzáfűzte, még jobban elfeketedő kedvvel: – De én Őfelségére valamiért igen haragszom. Én kitartottam mellette, s ő mégis Török Bálintra íratta rá Csurgót, uradalmastul! Ezt érdemli az ember a hűségéért?!

Katziáner könnyű zavarral küzdve, kicsit kényszeredetten elmosolyodik, megérinti a fülét, majd megáll két motolláló keze. Erre mit lehet mondani? Ez kézzel fogható igazság: itt nincs semmiféle kibúvó. Őfelsége úgy gondolta Bécs városában, meg kell tartania Török Bálintot, kerül, amibe kerül. Zrínyi haragszik? Aki haragszik, majd megbékül. Török Bálint úgy kell, mint egy falat kenyér. Hajszálon múlott, hogy Katalin királyt ki nem kergette Magyarországból. S Lippán majdnem el is fogta őkigyelmét. Ha sikerül a ragyogó hadművelet, akkor most nem fáj Őfelsége feje, gondolja Katziáner, és hangosan azt mondja:

– De nagy jót tett tevéled is, drága Nikola barátom! Rád íratta a Korbáviai-Karlovics vagyont! Pedig... volt rá jogi alapotok? Apád meg nagybátyád kétoldalú szerződést kötött a zágrábi káptalan előtt. Mit gondolsz, kötelezheti valami; Őfelségét ez a magánjogi szerződés?! A magyar Corpus Juris rendelkezései értelmében, ha bármely család kihal a fiágon, a vagyona visszaszáll a Szent Koronára, ugyi? És te mégis megkaptad azt a hagyatékot, agyi?! Légy őszinte, nem ér annyit Karlopago meg Novigrad az adriai tengerparton, amelyet a török sosem háborít, mint a csurgói uradalom, amelyet lehet, hogy halnap már bekebelez Szolimán, ugyi?

Nikola azért csak húzza az orrát. Ezt különösképp nem szereti, ha egy napon kétszer is. az orra alá dörgölnek valamit. A Korbáviai-Karlovics-hagyaték az az egyik ügy! Csurgó meg, a csurgói auradalom, az megint egy másik ügy! Milyen jó lenne, ha az enyém lenne, és a jövedelmén a török ellen katonát állíthatnék!...

Báthori szolgái mentik meg a kátyúba fulladt beszélgetést. Belép az étekfogó pompás talián selyemlibériában, ezüsttálcáján teli serlegek csörömpölnek. Felragyog Nikola szeme. „Mindegy ez, Ferdinánd! – dörmögi magában. – Te vagy a király, te a körmöm alá ütheted a tüskét! Oda is ütötted az elsőt. De ne félj, kihúzatom én még véled!” Nádasdy örül, amikor látja, kedvencének fekete orcája megint kivilágosodik. Vállára teszi a kezét, s megrázza Nikolát bátorítón.

– Ne hagyd el magad, Niki! Egyszer kerék, egyszer talp, tudod? Lesz ez még másképp is! Megcsiklandozzuk kissé Fortuna istenasszonyt, hogy legyen kedve reánk mosolyogni.

Látja, Nikola két szeme között a mély redő már egészen kisimult, s a tarcali rizlinggel megtöltött, igen szépen megmunkált ezüstserleget nézegeti. Csodaszép példány. Négy görög oszlop nyúlik ki a talpból, az tartja a kupát. A oszlopfőhöz ezüst szőlőgerezd-füzér csüng alá körös-körül.

– Velencei mester készítette! – mondja büszke kis mosollyal a horvát bán, aki rajong minden itáliai holmiért, mert ott járta ki az egyetemet Bolognában, az enyingi Törökök költségén. Még rokonuk is volt Ádámról-Éváról, azért kínos neki, hogy Nikola marcangolta Török Valentint elébb, de annál sokkal bölcsebb, hogy egy megfutamodott, hiteszegő rokont többre becsüljön egy drága, égen-poklon át hű barát ellenében. – Tetszik Nikola? Ha akarod, szívesen neked adom!

Nikola oly boldog manósággal szorítja magához a remekmívű ezüst ivóedényt, hogy a finom fehér bor mind a dolmányára dűl. Nevet mindenki az asztal körül. Báthori András, az ifjú házigazda derül rajta a legjobban, és színlelt haraggal kiáltja:

– Az enyém a serleg, büdösök! Hát engem meg sem kérdezel én is odaadom-é?! – Megint kacag mindenki, s mikor Báthori látja, Nikola homloka összeráncolódik, sietve csap a tenyerébe. Szolga lép elő: – Hé, te kenyérpusztító! Hamar, a tokját is add elő, meztéláb mégsem vághatja Nikola barátom a hóna alá! Még azt hinnék róla útközben, hogy – isten adta neki: lopta!...

Már nevet a csupa ideg, minden rezdülésre azonnal reagáló Zrínyi lehúz az ujjáról egy pompás aranygyűrűt, benne egy diónyi rubint, és átnyújtja:

Zrínyi nem szeret senkinek sem adósa maradni! Mindig megfizet mindenkinek; vagy úgy, vagy így! Tudom, mindig tetszett neked ez a kis csacskaság, András öcsém. Hát most fogadd el tőlem ezt a csekélységet, a szépséges serlegért!

– Használd egészséggel, Niki! – rebegi az örömtől elsápadva Báthori, hiszen az a gyűrű három falut is megér!

Nádasdy Tamás oldja fel a helyzetet, tréfával ütve el a meghatódottságot.

– Inkább az ötvöst adnád oda neki, András! Azzal jobban járna Niki! – mondja kellemes mély hangján a bán, bársonyos puha, rozsdabarna szakállát végigfésülve hosszú, csontos ujjaival. Nikola felé emeli serlegét: – Miből fog ezután inni ez a szegény Báthori?! ónkupából? Pásztori csanakból?! – újabb nevetés csendül, mindannyian tudják, van ott még egy szekérre való ezüst-

meg aranyserleg, ahol ez a gyönyörű szép volt.

– Ej, hát sohasem iszunk?! – emeli magasba Nikola gyönyörködve legújabb szerzeményét.

Szép lármával csendül össze a sok arany-ezüst ivóedény. Kint, a bokrok mögé elrejtett muzsikások, jelnek véve, rázendítenek egy szép velencei dalra.

Kiteszik a fehérre sikált nagy asztalt az ebédlőszála közepére, hozzák a remekbe faragott, súlyos diófa karosszéke zajtalan léptekkel rakják ki a nemes inasok a címerrel kihímzett asztalkendőket, cintányérokat, az ivóedényeket, só-borshintő tégelyeket, és gondosan ruhába bagyulálva a friss fehér cipókat. Aztán mindegyik odaáll ura széke mögé, várva, hogy a feneke alá tolhassa a súlyos alkotmányt, majd idejekorán telitöltögethesse borral az üresen hátranyújtott kupákat.

Ínycsiklandó illatok szivárognak a kastélyba a konyha felől. Márton mester mindig kitesz magáért, irigylik is érte Báthori Andrást. Míg elhelyezkednek, Nádasdy – ki tudja, hányadszor – odafordul a házigazdához.

– Te, András, ha jót akarsz! Hogy ha istent ismersz…

– Adjam neked a szakácsom! Adsz érte öt falut, tíz pusztát és ötszáz tallért, tudom! Lesheted, míg ki nem guvad a szemed! Márton mester semmi pénzért nem eladó!

– Akkor eljövök lovas haramiáimmal, és ellopatom! – Mivel harsogva nevetik veszekedésüket asztaltársaik, a horvát bán hozzáteszi: – Mit csináljak, ha egyszer úgy halat senki nem tud készíteni, mint Márton mester?!

Aztán feltárul a folyosóra nyíló hatalmas szárnyasajtó, csend, aztán hat piros-kék selyemhacukába bújt nemes inas úrfi következik, aztán megint semmi, s még a falon ábrázolt Priaposz király is odanéz tán, hogy mi következik?

Nikola orra a legjobb szimatú, felcsattan a hangja, mint a puskalövés:

– Az Erdei következik!

S jő is négy komornyik, megint piros-kék Báthori-libériában, és egy roppant domborműves ezüstpajzsot emel (erdőbéli romok közt lelte a Balaton partján egy szénégető); annak a dombján tornyosodik az Erdei Fő! Áll a nyakán, orra, agyara ég felé szegeződik, mintha valamelyik pufók nimfa tetszene neki a mennyezet freskóján. Az agyarát ezüstfóliába csavarta Márton mester, a nyelvét megfőzte, beledugta a vadkan orra likába, karikába hajtva, a feltátott szájába pedig egy sárga bőrű lemoniát illesztett. A főtt szörnyeteg mintha nevetne, hogy ő ilyen méregdrága, külhoni gyümölcsöt ehetik! A homlokára fenyőgallyból csinos pártát kanyarított.

– Remekmű! – kiáltja a bán elragadtatottan. – Istenek asztalára való!

Adjatok két aranyat: a hasam bálványának!...

A termet betölti a főtt sonka nyálcsordító, mennyei illata: Nikola azonnal fölfedezi, Márton mester mellé tette a két első sonkáját is, ecetes tormával ágyazva körül. Lecsap, kiragadja egyiket, és belevágja hersegve a húsba fogait. A másik három úr a másik sódaron marakodik egészséges nevetéssel: megkezdődik az ebéd.

Nádasdy örömében a késével csörög a tányérján, mint egy pákosztos kölyök, mert hallé szagát érzi:

– Brávó! Brávó! Egy arany a szakácsnak!

Nikola pedig dühöng:

– No, András! Ha még egyszer halat főzetel, ide se jövök többet! Mit képzelsz rólam, mi vagyok én, vidra?

A szeme akkor ragyog föl, amikor az ajtó felől elhangzik:

– Bárányhús, ecettel-hagymával!

Akkor meg a bán csapja le a kését:

– Hogy lehet egy olyan drága, jámbor kis jószágot megölni, megfőzni, s legfőképp megenni?!

– Így! – kiáltja Zrínyi, s teliharapja a száját gyenge bárányhússal, és a csontot maga mögé hajítva az étekfogókra rivall:

– Még!

De meggondolja kérését, mert most meg ez kiáltódik:

– Fácánpecsenye, ispékkel.

Egy egészben sült, rózsapiros kakast tesznek Nikola elé.

– És mi többiek, mit eszünk? – játsszák meg a sértődötten a társai, derülve Nikola csodálatos étvágyán, ahogy minden fogára való ételt bámulatos gyorsasággal elpusztít.

– Sült hal, borsporral! – zengi az ajtónálló.

Nikola színlelt undorodással kapja el a tányérját.

– Ha csak a ponty meg nem eszik engem?! – morogja. – A halnak még a szagát sem állom! – Amíg a bán két adagot tesz a tányérjára a felkunkorított farkú, megpirított, lisztpáncélba bújtatott süllőből, a házigazda felé fordul: – Hát mára semmi embernek való ételt nem készíttettél, András?

Lüktet a nevetés, Nádasdyt úgy kell hátba verni, ököllel, különben a félrecsúszott szálkát lenyelné. A könnyeit törli a kézikendőjébe míg köhögése elcsitul.

– Látod, fácánpecsenyétől én még sohasem akartam megfulladni! Azt mondom én néked, szokjál le a halról, ha hosszú életű akarsz lenni a földön. – Látja, könnybe lábadt a bán szeme a kínzó köhögéstől, elveszi a tálat az étekfogótól, s ő kínálja meg. – Apró madarat egyél, sülve! Fürjet! Foglyot! Oly finom porhanyós, hogy ennek talán csontja sincs... Elolvad az ember nyelvén... Ide nézz... – S kezdi eltüntetni az ártatlan sült madárkákat. Nádasdy elhűlve nézi, amíg Zrínyi az utolsót is el nem tünteti, s a finom sós, sonkolyos zsírját is a cipó gyürkéjével ki nem törölgeti. Eszébe jut valami, de félő, hogy Nikola félreérti a tréfát, így jó előre a vállára teszi a kezét:

– Ládd-e, milyen jó is lenne, ha a török mind fácán lenne, Márton mester megsüthetné őket! Akkor te már rég valamennyit eltüntetted volna!

– Ha nyersen jön, jobban szeretem a pogányt, mert sülten nem tud visszaütni! – mondja csöndesen Nikola. – Adj innom, te birka, mit bámulsz? – ripakodik nemes inasára.

A legényke, Geréczi Bertalan alig is látszik ki a földből, de Nikola rettentőn szereti:

– Azt nézem, hegy... tekigyelmed... tizenkét fürjecskét hányt a gallérja mögé!...

– Hányat?!... – szörnyed el Zrínyi maga is, és rémülten lapogatja hatalmas tenyerét kiálló gyomrára. – Adj már innom, te kis lüke... – és Bertára kacsint. – Azt akarom, hogy megfulladjanak!... Tamásom! Adnál egy kupára valót abból a jóféle tarcali pogány borodból?

– Mit? Pogány? Miért? – hüledezik a bán.

Zrínyi szemébe nevet:

– Mert a vincelléred derék, becsületes magyar ember: elfelejtette megkeresztelni!...

Katziáner töri meg a csöndet. Jó érzés olyan asztal mellett ülni, melyet ennyi derék ember vesz körül.

No ez csak nem fér a bőrébe! Mihelyt egyetlen mód nyílik, mindjárt a politikára keríti a szót. Lám, már mondja is:

– Nemsokára megvirrad azoknak, akiket a török a legravaszabb praktikákkal sem tud a, tót király oldalára csábítani! Ferdinánd az illetők méltó megjutalmazásán buzgólkodik!

– Hát ezt te még honnan a csudából tudod, hagy ilyesmin fáradozik? – bámul el Nikola.

Katziáner megvonta a vállát.

– Mit gondolsz, miért vagyok én őfelsége horvátországi helytartója?

Visszakérdezek: néked nincsenek kémeid? Ha akarom, azt is megtudhatom, hogy a belgrádi basa holnap este mit fog vacsorázni!

– Mit, mit! Hát piláfot! – csap az asztalra Zrínyi, hogy a serlegek táncot járnak. – Az a marha török mindig csak rizses birkahúst eszik!

– De tudok én egyebet is! – kezd új témába rejtelmesen a stíriai főkapitány. – Például, hogy Őfelsége nagy dologba kívánja vágni a fejszéjét! – Mikor látja, már mindenki őt nézi, összeintette őket az asztal fölé, s úgy súgta: – Őfelsége hadjáratot indít idén ősszel! – Még halkabban susogja, hogy csigázza az érdeklődésüket: – Ki akarja a tót királyt török gyámostul az országból kergetni! Aztán az egész szépséges Hungáriát egyesíteni, amilyen lehetett Mátyás király alatt! Fél Európa eljő segíteni! Csehek, németek, vallonok, spanyolok! Ilyen, meglátjátok majd, uraim, még nem volt!...

Nikola csak hápogott:

– Hát ezt meg te... ilyen pontosan... honnan tudod?

Katziáner szerényen krákogva mosolygott:

– Őfelsége kegyes döntése szerint... én leszek a fővezér...

Nikola úgy érzi első pillanatban, igen vékony, hosszú hegyes tűt vertek a szívén keresztül. Hogyan? Itt van Nádasdy Tamás, és mégis Katziáner Johannus uram lesz a fővezér?! Azután lebiggyed befelé a szája széle. Hát persze, mit is akarhatunk, Őfelsége német, hát persze; hogy csak német generálisban bízik: De aztán mégis felderül a kedve. „Jó az, hogy te leszel a fővezér, Johannus – gondolja. – Jó lesz, ha sereg fővezére a barátunk...”

Nádasdyra pillant. A bánon nem látszik semmiféle megütközés. Előbbi kedves mosolyával köszönti Katziánerre teli serlegét.

– Vivát, Johannus úr!...

6

Nikola nem tudott szabadulni a gondolattól, be kéne hivatni a papot, és misét mondatni véle örök hálája jeléül, hogy az Úr így a magyarok felé fordította Őfelsége szívét.

Mert mit is tud tenni az ember egyedül a török ellen? Éjjel-nappal nyugtalanítja, egy szemhunyásnyi időre sem hagyja békén megülni. Elmondhatják a boszniai és a hercegovinai bégek: sok hajuk szála kihullott és megőszült Nikola miatt.

Lóra ültet az ember száz-százötven lovast, megüti valamelyik szomszéd török vár környékét, feléget néhány falut, szénapajtát, felás néhány jókora búzavermet, kibont tucat pincét, aztán vissza, mert a vár török helyőrsége háromszor-négyszer akkora, s nem ajánlatos velük nyílt mezőn csatát vívni.

Pedig hogy, de hogy szeretne már egyszer az ember igazi, komoly ütközetben, sereg a sereggel szemben megfizetni Mohácsért a bitang kontyosának, aki kifosztja az országot, és úgy árulja a magyart a konstantinápolyi piacon, mint a hajdú a kecskeméti ökröt a bécsi kövön.

Úgy látszik, most jött el a szent perc, amit úgy várt 1526 óta mindenki! Vivát Ferdinánd Őfelsége! Vivát Johannus Katziáner, a sereggenerális! Pezseg az öröm Pannónia-szerte, részeg boldogságban úszik mindenki.

Ilyet még úgysem látott senki, a körösi országgyűlésen első szóra megszavaztak a horvát urak nyolcszáz lovast és kétszáz gyalogost, pedig azelőtt három napig is elveszekedtek egy falusi bíró stallumán is. Sőt, még ahhoz sem ragaszkodtak, horvát ember vezesse ezt az ezer katonájukat; Pekry Lajosra Ferdinánd zsoldos kapitányára bízzák őket, persze a horvát zászlósurak tanácsát mindig ki kell kérni, különben ott használja fel őket, ahol akarja, Felség!

Feláll az országgyűlésen Zrínyi, égnek emeli lajtorja-kezét és azt mondja szokatlanul rebegő hangon:

– Nagy dolog készülődik, testvéreim! Amondó lennék, mindenki feledje el a sérelmeit, senki a szomszédján bosszút ne álljon, de meg ne is bántson senkit!

Ujjongó zúgás a felelet, ez a javaslat is megszavaztatik.

Otthon azt mondja Nikola a bátyjának:

– János, te elmégy a csatába, de valakinek itthon is kell maradni. Hátha hátulról mellbe támad bennünket az Unna völgyén keresztül a török. Aztán tudod, észnél légy! Ha a becsület kívánja, állj helyt, de ha nem szükségeltetik, maradj veszteg. Van még a seregben katona s hadnagy más is!

János boldogan megy el a csata huszárral. Meg kell nézni hogy ragyog a szája, amikor kibontják előtte a hattyúszárnyas, bástyás, címeres Zrínyi-zászlót, aztán vágtatni kezd vele Daleko, a huszárok vajdája, s a csattogó selyem kibomlik, és eltakarja a lovast és a lovát is, derékig!

Nikola kíváncsian várta a végét, ugyan mi sül majd ki ebből? Egy táborba szállt Ferdinánd király sokféle népe: német, magyar, cseh, horvát! Úristen, hogy fognak ezek ott egymással szót értani? A magyarok utálják a horvátokat, a csehek a magyarokat, a németek valamennyit. Phű, de nehéz lesz ezt a lakomát úgy végigenni, hogy mindenki kedve szerint jóllakjék! Mindegy, akárhogy is lesz; áldja meg az Úr Ferdinánd Őfelségét, amiért ennek a hadjáratnak nekiveselkedett!...

*

János a táborból leveleket írt, amelyeken Nikola hol kitűnően mulatott, hal pedig rengeteget bosszankodott.

„Kedves Nikola öcsém!

Tudod jól Isten is megelégelte szenvedéseinket és a pogány török dölyfét, amellyel a nyakunkra telepedett, s eltölté malasztjával Ferdinandus Őfelsége szívét, hogy ha hadat szerezne. s azzal a kontyost kikergetné.

A hadgyűjtés megtörtént, huszonhatezer kemény német zsoldos sereglett össze Alsó- és Felső-Ausztriából, Csehországból, Horvátból, Szlavóniából, Magyarországból, de eljöttek még a távoli Tirolból is. Vagyon itt elégséges számban ágyú is, nagyszájú mozsár, annál kisebb tarack, fakerekű és puska is, éppen elegendő. A vezénylő generális, a mi kedves jó barátunk, Katziáner Johannus úr. Bor közben elmondá, mennyi fáradozásába került magát fővezérül kineveztetni, Roggendorf gróf és Brandenburgi Joachim herceg akart erőnek erejével itten generáloskodni. Hanem elmondá Johannus, ő azt az örömet senkinek által nem engedi, hogy az ő horvát s magyar úrbarátai az ő nevét áldják, amikor a pogány törököt innen kiseprűztettetik!

Csak ne lenne olyan csapnivaló rossz az idő. Állandóan esik, ember, ló, gúnya, széna, minden ronggyá ázik. S a nap ki nem sütne semmi pénzért, hogy megszárítkozhatnánk. A mennykő ütne belé ebbe a szar időbe! Csak csúffá ne tegyen bennünket! Azt mondom én, kár volt ilyen későn nekivágni!”

Hozta a galamb hamarosan a másodikat is.

„Kedves Nikola öcsém!

Isten szent segedelmével haladunk lassan, de biztosan Eszék városa felé. Reggel Johannus úr sátrába rendelé az összes zászlósurakat, mondván, elmondaná tervezetét. Jókor elszenvedte az első mérget: Schlick gróf úr, a csehek fővezére visszaüzent, őneki ugyan nem parancsol, mert ő cseh, nem pediglen német! Hogy ha kell neki valami, menjen oda hozzá, mondja el ott, az ő sátra ugyanolyan messzi van innen oda, mint az övé onnan ide. Különben is, örvendezzen Ferdinánd Őfelsége is, hogy egyáltalán eljött. Náluk az a törvény, csak a király zászlója alatt kell cseh katonának az ország határán kívül harcolni. S hol van a táborból Őfelsége?

Johannus urat én még sohasem láttam ilyen haragba borulni. Olyanokat káromkodott, mint a fazekas, ha feldől a kátyús úton a cseréppel megrakott szekere. De hamar magára ölté ismét szokásos kegyes arculatát, mosolygott, és intett mindenkit, hogy ne kövessék a cseh urak szomorú példáját. Azzal ő mondta, mindjárt jő, s átsietett a csehekhez, őket józan eszükre téríteni. De csak késő este jőve vissza, puha-részegen, és fejrázásával mondá, megittam egy akó pilseni sert, de jobb belátásra bírnom őket nem sikerült. Addig a mi uraink nagyokat nevettek, mondván, micsoda fővezér az ilyen, aki maga szalad az ellene vétőt megengesztelni. De jól eltelt az idő, mert kacarásztunk, ettünk-ittunk, s én nyertem háromszáz cseh tallért.

Sajnos, kutyát sem ér, próbáltam venni rajta egy gyenge borjat, mindet felkínáltam a parasztnak, de a gonosz a szemem közé nevetett, s mondá, ha hálónehezéknek használnám fel egy szép erős gyalomra, micsoda pompás vizákat foghatnék!

Mit csinálnak a sólymaim, amelyeket otthon hagytam? Az a bászli Mikhál gondoskodik-e felőlük!? A tolluk ki ne fakuljon s el ne kezdjen hullani, mert kiheréltetem azt a dezentort, megmondjad neki! Az új bor kiforrt-e már? Hát a méhser? Jó lenne otthon lenni, kár, hogy magad helyett engem küldtél. Nem szeretek én itt.”

Két napig nem érkezett galamb. A harmadikon jött, de kormos volt a szárnytolla vége.

„Kedves Nikolám!

Meg van bolondulva itt ez a sok hadinép. Johannus úr kimondá, az a cél: a törököt kiszorítani Szlavóniából – Eszéknél kell csatára kényszeríteni, majd a török hídján által kelni, és a kontyosokat Belgrádig futtatni.

Az ám! Ha az csak úgy menne! A csehektől vérszemet kapott mindenki, és úgy fennhordja az orrát, akár egy büdös istállóba betévedt hercegnő! Ha Johannus úr elrendel valamit, akkor tüstént bizottságokat alakít, azok elmennek a csehekhez, horvátokhoz, magyarokhoz, aztán megbeszélik, jó-e a fővezér rendelete nekik? Ha jó, jó, de ha nem jó, akkor kardot is hiába rántana ellenük, még úgy sem teszik az akaratát.

No, én nagyot csalódtam benne, édes öcsém! Puha ez a jó ember, mint az iszap a Dráva fenekén. Nem igazi katona ez! Nagy hiba volt erre ennyi temérdek sereget rábízni! Úgy szaladgál ez a derék pojáca közöttünk, akár a pohos eunuchok a szultán háremében, a mezítelen bajadérok között, aztán bármilyen éhes is a szeme, semmi kárt nem tud bennük tenni. Már úgy lesoványodott szegény jó ember, mint a tojásait költő kotlós, a harmadik hét végén. Lötyög rajta a gúnya, a szeme beesett, fekete rámás, tán rá sem ismernél.”

Nikola a fejét csóválva olvassa bátyja leveleit. Nádasdy Tamás, akiből országbíró lett, megírta: Ferdinánd, akár a merész kockajátékosok, mindent erre a hadjáratra tett föl. Egész Európának óriási kölcsönökkel tartozik, minden nép szeme rajta van, mert mióta összeharácsolta azt a sokféle koronát – a magyart, a csehet, a morvát, az osztrákot –, most indítja először a közös zászló alatt a török ellen! Mohácsnak tíz éve épp, visszafojtott lélegzettel figyel Erdély, a Felföld, a török betörésektől zaklatott Nagyalföld... Mire fog ez a sorsdöntő játszma végződni?

– De jó, hogy én oda el nem mentem! Én ott akkora patáliát csapnék, még az ég boltja is leszakadna talán! Nem jósolok én ennek jó véget, nem én! – morogja Nikola, és nyugtalanul száguldoz fel s alá birtokain, hogy

valamivel csitíthassa dühödt lobogását. Hát hiszen várható is volt, előre láthatta, akinek van két látó szeme: nem fog a fővezéri pálca Johannus úr kezében jól állni. Legföljebb a lova farát tudja vele megcsápolni, de előre mutatni – „ott van a vár, foglaljátok el!” – erre neki már nem telik. Nikola a fogát csikorgatja mérgében. Ilyen szentséges nagy dologgal ilyen profánul játszani! Bement a Burgba, lefizette a Titkos Tanács urait az a nyomorult, megvette magának a fővezérséget. Iszonyú gazdag az, játszva megteheti, a keze mindenüvé elér. Hogy mondta? Ha akarja, azt is tudja, mit fog ma este a belgrádi basa vacsorázni? Jó pajtás, jó bora van, jó pajkos vászoncselédeket tart, napokig el lehet vele beszélgetni, annyi a pénze, mint a péva, Őfelsége jobbján áll, mindent el tud a kamarákban intézni... Ez mind szép, de aki nem hadvezér, ne akarjon fővezérkedni.

A második hét végén azt írta János:

„...nem jól imádkozhattak a bécsi papok, vagy az Isten nem ért németül: állandóan zuhog az ólmos eső. Az a kevés út, ami az erdők között vezet, siralmas állapotban van. Kopolya kopolyát ér. Ha egy turma áthalad rajta, a következőnek már a lova hasáig ér a sár. A harmadik csapatnak meg már úsztatni kell, kedves öcsém. Most mindenki azon marakodik, ki menjen át az utakon legelőször? Képzelheted, az ágyúkat hogyan tudják itt húzatni? Néha száz pár villás szarvú ökör is serénykedik egy-egy mozsár odábbmozdításán, de bizony alig-alig mozdulnak meg, s úgy halad a sereg, akár a tetű. A gúnyámból csavarni lehet a vizet. Most már megértem, mit érez az ürge a lyuka fenekén, mikor egy vedér vízzel szembeöntik... Olyan mélyreszakadt utakra megyünk, hogy csak a bajuszunk hegye meg az orrunk, süvegünk csücske meredez ki a sárból. Ha csak egy turma török itt megtisztelne bennünket! Irgalmas ég! Rossz még rágondolni is.”

„Pedig Mehemetnek, az eszéki bégnek, megvan a magához való természetes esze. Meg fog az benneteket tisztelni, hamarosan!” – fordította a másik oldalára a pergament Zrínyi.

„Olyan elnyúltan vonul a had, hogy egy futár egy nap végig sem tudja lovagolni. Ismered az utakat? Itt nem lehet kitérni sehol, kétoldalt a rengeteg bárdos erdő húzódik. Vagy feneketlen mocsár. A Dráva kiöntései. Megyünk, s napokig nem látunk füstölgő kéményt. S jobb is. Az embernek a szíve fáj, olyan sok csúnya dolog történik. Megrohanja a házat mindenki, először pénzért követelik a gazdától a borát, szénáját, élését, amikor nem adja, hogy ő sem akar éhen pusztulni, ledöfik, asszonyát, lányait halálra búbolják, aztán elveszik ingyért mindenét, s a kifosztott tanyára felröptetik a vörös kokast. Az embernek a béle is kifordul, és amire odaérsz, már sehol senki, csak a halottak, a megcsúfolt vászoncselédek kitárt szemérme. Én egy vallon bandát a Drávába szorítottam, egy ocsmány dúlásért. Ordított a hadnagyuk, ahogy a torkán kifért:

– Mit csinálsz testvér? – Igazságot! – kiáltottam, és nekiugrottam, és dárdámmal átvertem a szívét. A nádas part nem árulkodik. Csak az fáj, hogy keresztényt kellett ölnöm elébb, mintsem törököt csak láttam is volna.”

– Jól van, Jánosom! – kiáltotta könnypárás szemmel Nikola. – Nem vált benned vízzé a Zrínyi-vér!... – Aztán galacsinná gyűri a levelet, ül és liheg, mintha ő kapta volna rajta vallonokat a bitangságon.

– Bort! – rivallja, hogy összefut az udvarház előtt a várnép.

– Mi lelhette urunkat? Ordít, mint a medve, ha csapdába lép.

Nikola egy hajtásra kiissza az egész kupa bort, de szívének égése szemernyit sem csitult.

– Még, az apád úristenit! A füleden ülsz?!

Még locsogva omlott kupájába a kannából a bor, amikor keserves sejtés markolja össze a szívét.

– Úristen! – susogja szederjesre váló ajakkal: – Ez a hadjárat még el sem kezdődött igazán, már el is vesztettük! Ilyen pocsék, tarka, gonosz bandákkal nem is lehet csatát nyerni!...

*

János azután már csak egy levelet írt, az se volt valami különösen hosszú.

„Tegnap éjtszaka, már horkoltam, amikor bejött a sátramba Johannus úr, és egy falás szalonnát meg kenyeret kért, de olyan esengőn, hogy elszorult a bensőm. Hát neked nincs, kérdém, hiszen te vagy a sereg fővezére! Nincs, nyöszörögte a boldogtalan, és úgy falt, hogy a szeme is kidülledt. No, mondtam én magamban, ha már tenéked sincs, akkor a sereged mit ehetik?! Adattam neki egy szép tábla tokaszalonnát a magaméból, meg három keményre sütött tábori cipót, hadd egyen a szerencsétlen, hiszen mihez is kezdenénk, ha szégyenszemre éhen halna a fővezér? Mindenesetre csizmába bújtam, kimentem, és még egyszer annyi huszárt állítottam az elemózsiás szekereinket őrizni, mint addig. Vérhas is csúfolja a sereget, sokan kifossák a lelküket is, meg a malária, és a lucsokban alszik mindenki, igen kínoz a csúzom engem is.”

Nikola csak ült, és ivott, és érezte, gyűlik a kín meg a düh a szíve alján, mint hámorban az agyagformában az izzó vas, amikor az ágyúkat öntik.

*

November derekára járt már az idő, amikorra János hazaért. Csapzottan, soványan, elnyúzottan kocogott be a hadinép a vár udvarára, de nem hiányzott közülük egy is. Csak az élelmet szállító vasalt, nehéz bakószekerek csörömpöltek üresen mögöttük.

Összefutott a hírre a messze környék minden kíváncsi úri népe. És ki nem lett volna kíváncsi közülük, hiszen mindegyikőjüknek a bőrére ment a játék! Mindegyikük tudni akarta, mi történt, miért fulladt ilyen csúfos kudarcba ez a szerencsétlen háború? Alig fértek meg a nagy szálában a vendégek, és János, közben állandóan szorongatva rég nem látott feleségének vállát, hol meg a kezét, némi zavarral küszködve elmondta, amit tudott: de a fele történet beléfúlt, annyira zavarta a sok nép:

– Hát... olyan volt a tábor, mint... Noé apánk bárkája lehetett... Csak ültünk a Katziáner Johannus urunk sátrában, aztán vagy kiveresedve az asztalt ütöttük: „Miért nincs menázsi?”, „Mért nem kapnak szénát a lovaink?!”, „Hol a zsoldunk, mikor fizetik?!” Vagy egymás szavába vágva pörlekedtünk; izzadtak a tolmácskodó deákok vitézül, de hát hiába fáradoztak, szót nem sikerült egymással értenünk!

– Hát... nem volt ennivalótok, János öcsém? – hőkölt el egy vénség, akinek csak ez maradt meg az egész esti legendázásból a fejében. Mert ez az igazi szörnyűség: üres hassal, éhkopp nyihogó ló hátán vitézkedni!

– Nem volt! – néz rá János, a megszólaló felé fordítva roppant oroszlánfejét. Nikola elmosolyodik. Mintha a nemrég megholt Korbáviai-Karlovics nagybátyót látná, a bátyja annyira formázza. Majd meg arra gondol, mennyit szenvedhettél éhezéstől, épp te, aki olyan őszintén szereted a gyomrodat.

– És még mi lehetett a baj? – hangzik a kérdés.

– Nem volt feje a seregünknek, csak haditanács volt és bizottságok! Úgy nem lehet vezérkedni, hogy ha a generális kiad egy rendeletet, akkor leül még vagy tucatnyi éhes, mérges ember, és vitatkozik rajta estélig. Aztán amikor jő Mehemet, sebes iramlású szpáhijaival – nincs senki, aki elébe álljon. Amikorra meg mégis csak kiáll ellene egy csata nehéz német vértes, addigra már el is nyelte a Dráva-parti nádas az északi béget. De a lovaknak nagy kínnal-keservvel összehordott, összekínlódott szénát már eszi röhögve a tűz, és égnek a lisztes, szalonnás hombár-szekerek is.

– Hányan is voltatok? – vakkan megint az Unna-parti, vénség.

– Ki se merem mondani, bátyó! Huszonhatezeren! – susogja rekedten János gróf, és már előre borzolódik a haj a tarkóján, mert várhatta a második kérdést felcsattanni:

– És a török?

Az oroszlánfejű gróf mindenhova néz, csak arra nem, aki kérdezi. Mintha úgy csökkenne a szégyen, ami miatt nem is neki kellene pironkodnia.

– Lehettek talán... ötezren is! – néz sehová a szegény, csatát járt vitéz.

– És... az a Macskaházy!? – vakkan a vénember; körül felcsattan a nevetés, amely megöli Katziáner eddigi népszerűségét, mint a pokolkő leve a virágot, ha gyökerére öntik. Nevetve törli szét a bajuszát a felcsillanó szemű vénember is.

No, ez a Macskaházy-Katziáner nem is tudta, mit is kellene tennie?!

– Tudta, de nem tette! – kottyantja ki János. Gyorsan hozzáteszi: – Nem engedték neki megtenni. Istenverése volt az a sokféle népség. Többet ért volna, ha azért az istentelen sok pénzért csupa horvát huszárt meg rác martalócot vagy magyar hajdút fogad föl!

– Meg aztán, nem ősszel kellett volna ennek nekivágni! – mordul közbe Nikola, és úgy néz rá a szalmasárgára sikált óriás tölgyfa asztalra, hogy a deszkája majdnem lobbot vet. – S nem az a baj, hogy kiszórták az ablakon azt a rengeteg pénzt, mit! Hanem az, hogy ittmaradt a török!

Székeikhez lapulnak a vendégek, hogy Nikola szeme beléjük ne botoljon, mert ilyenkor talán széttépi, aki okot szolgáltat rá valamiképp.

János gróf a gallérja mögé önt még egy kupa fehér bort, ez is nagyon hiányzott neki az utóbbi időben.

– Nem fogadtak a vezérek szót neki, mint a deákjuknak a csintalan úrfi nép! Például: megadta a parancsot, hogy vissza kell vonulni, mert a zuhogó esőben semmi értelme sincs tovább ott maradnunk. Minden ostromot keményen visszaver Mehemet, mondta lógó orral, szomorú, de haza kell mennünk, dolgunkvégezetlenül. Még akkor se teljesítették a rendeletét. Lodron, a friauli zászlósúr részegen üvöltözött: „Nem megyek! Nekem te nem parancsolsz, te senkiházi! Innen nem mozdulok, amíg rapittyára nem verem Mehemetet!” S ott maradt, pedig mi már útnak eredtünk. Dél sem lehetett, már erős puskaropogást, ágyúdörgést sodort utánunk a szél. Tudtuk, rajtaütött a pogány Lodron úrékon. Egyetlenegy sem maradt életben közülük. A hírtől, csatazajtól megrettent a, hadinép, valaki elordította magát, itt a török, egy töltött puska eldördült, rohanni kezdett mindenki. Ott maradtak az útfélen az ágyúk Katziáner emberei a hajukat tépték, üvöltöztek, tessék beszögezni őket, de kardot fogtak rájuk, fogukat vicsorították, és elrobogtak a tüzérek.

– És hol volt Macskaházy? – ugrott föl Nikola, rémítő sejtéstől feldobbanó szívvel.

– Előző éjszaka... otthagyta a tábort! – néz megint sehova szegény oroszlánfejű, olyan bűntudattal, mintha ő tanácsolta volna Macskaházynak, ugyan már szökjön meg...

– Az anyja szentségit! – bömböli Nikola, és veszett indulatában megragadja a hatalmas asztal szélét, és feldönti.. Még szerencse, hogy nem

lapít halálra senkit, de így is kirohan a teremből sikoltozva mindenki.

– Nikola megőrült!

Csak János gróf ül tovább a székén a fal mellett. Ismeri az öccsét: rettenetes, amikor elönti a szenvedély, de hamar lecsitul, s akkor megbánja cselekedetét.

Neked megmondhatom, mielőtt elment volna a táborból, megint bejött hozzám. Nagyon részeg volt, és azt motyogta „Le vagytok tojva. Egyétek meg, amit főztetek! Gyere innen, János gróf, eme őrültek gyülekezetéből!” Nem mentem vele, mert azt hittem, csak a bor beszél belőle. Dehogy is fog a fővezér a serege nélkül elmenni! – Az oroszlánfejű meglötyköli a kupája alján maradt néhány csöppöt, felhajtja, félrenyeli, krákogva teszi hozzá: – Nyomorult fráter ez a Macskaházy! – Feláll, pici tántorgással magához szorítva boldogan nyöszörgő menyecske feleségét.

Vihogva elmennek, a szolgák ismét felállítják az asztalt a kecskelábaira. Nikola egyedül ül az óriási tölgyfajószág mögött a homloka közepén igen elfeketedett a mély ránc. Könyököl elkettyent lélekkel, és odaadná fél Magyarországot cserébe, ha az a Macskaházy az ajtón hirtelen belép.

*

Sebes szárnyakon jött a hír:

– Katziáner Bécsbe futott. Sokat magyarázkodott, de Őfelsége meg sem hallgatta a mentegetődzését: tüstént börtönbe csukatta!

– Úgy kellett néki! – vidámodott meg egyszeriben Zrínyi. – Megkapja most a porcióját, ami megjár neki. Nem szeretnék a bőrében lenni, az egyszer hétszentség!

Harmadnapjára már új galamblábú levelet küldött Bécsből Nádasdy Tamás:

– Katziáner megszökött!...

Nikola fuldoklott a dühtől.

– Még sikerül megszöknie a sorsa elől!

János bátyja őszintén örvendezett:

– Tudod, Nikola, ez a Katziáner, igaz, hogy gazember, nagy disznóságot művelt a király úr pénzével, seregével, de azért... annak örülök, hogy elkerülte a hóhér szerszámát! Hidd el, nem lehet mindenért egyedül csak azt a szegény Macskáházyt kárhoztatni.

Nikola haragosan nevetett. Eszébe jutott, igaziból olyan az a Katziáner, mint egy asszonyok kedvence: kövér, mindenkihez odabúvó, örökké doromboló féreg, aki lám, most hirtelen belévágta a tíz körmét a gazdája

combjába, ahol eddig ártatlan pofával fészkelt.

– A szemeden látom, nem hiszed el, Nikola. Macskaházy nem is csinálhatott mást, mint amit csinált!

– Ilyet nem mondhat épeszű ember! – fakadt ki Nikola. – Tegnap azt mondottad, Katziáner látta, azzal a csürhével csak a kudarc lehet az osztályrésze. Akkor miért nem mondott le a fővezérségről? Mi bújt egyszerre beléd, hogy azt a zsiványt ennyire pártolod?!

János szája megmerevedett:

– Semmi se bújt belém, hékám! De azt mondom én neked, nem igazság, egyedül Katziánert bedutyizni, hóhérkézre adni! Mellette a helye Schlick gróf úrnak is! Meg a többi büdös nagypofájú állatnak is, alti mind azt hitte magáról abban a csordában, hogy ő a falu bikája, pedig... ökörnek is rossz volt!...

Nikola felkacagott, és megölelte testvérét:

– Megszállt a szentlélek, bátyus!! Olyan szépen beszélsz, hogy a végén még én is megkegyelmezek neki. Pedig én... szigorúbb bírája vagyok, mint Őfelsége!...

János most már egészen olyan szelíden beszélt, mintha ő lenne egy személyben mind a tizenkét apostol.

– Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél, öccse!

De Nikolának csak a szeme, az arca nevetett, mert tudott parancsolni nekik, ha kellett, de legbelül összehúzott izmokkal kuporgott a gyanakvás párduca, hogy – mihelyt megteheti – ízekre tépje szét Katziánert.

*

– Katziáner Horvátországba futott! – terjedt szájról szájra a hír.

– Hol van hát, hogy sehol sem látni?

– Szomszéd-várában húzta meg magát Ferdinánd kopói elől!

– Hm – mormolta Nikola éledő nyugtalansággal. – Szomszéd-vár ott vanZágráb előtt! Nem fog sokáig a király szeme előtt maradni! De... – kezdett el tűnődni: – miért nem fut azonnal tovább? Miért marad ott csak egy percig is? – Aztán a homlokára bökött. – Egyszerű a kérdés, egyszerű a felelet is! Zágráb kegyes püspöke, az a nyomorult gazember Erdődy Simon – János király híve! Hm! Hát Ferdinánd Őfelsége fővezére, főkapitánya más vizekre készül evezni? Új tűz fölé tartod a nyársadat, Macskaházy? Csak azután a hamuba ne essen a pecsenyéd!

*

Előbb Gozdanszk, majd Novigrad, azután Dubraniva vára környékén

bukkant fel Katziáner hirtelen legendássá növekvő alakja. Nikola magában nevetett: körüljár, mint macska a forró kását, nincs messze a nap, amikor az a pofátlan fráter ide is beállít. Ami igaz, az igaz, szeretném látni már a képét. De szeretnék belelátni a koponyájába is, hogy tulajdonképpen mire készülhet? A bátyját nevette titokban.

Az oroszlánfejű bátyó minden reggel benézett a tehénistállóba, ott van-e az a borjú, amelyet odaköttetett, s akkor akar levágatni, amikor Katziáner megérkezik.

*

Katziáner igen óvatos volt, nem rontott be ajtóstul. Nikola közben háromszor is a török várak alatt portyázott, kicsit már el is feledte őkegyelmét.

Otthon levél várta; megismerte betűin Nádasdy Tamás keze vonását. Komoly dologról írhat, ha nem bízta titkát a deákra.

„Kedves Nikolám, csak nagyon röviden írhatok, istentelen sok a dolgom. Katziáner Johannus úr ügyét tudod? Felséges király urunk börtönbe csukatta, ahonnan az a sötét gazember – már ezt is bizonyára tudod – megszökött. Meglehet az is, a további fejleményeket is tudod: hogy Katziáner hirtelen átpártolt Katalin királyhoz? Hogy híreket gyűjt mindenfele? Hogy gőgösen szegesküdött: megtanítja Őfelségét kesztyűbe dudálni, s elfordítja tőle valamennyi horvát úr szívét? A tiédet is Nikolám!...

Hát azt tudod-e, hogy Őfelsége pecsétes elfogató parancsot küldött báni székembe, miszerint – élve vagy holtan, de el kell Katziánert fogni? Hogy aki elfogja, tízezer forint jutalmakat kap! Aki a holttestét küldi fel Bécsbe, az ennek a felét. Ferdinánd Őfelsége legfelsőbb bírósága veszélyes elemnek nyilvánította őkigyelmét; felségárulás bűnében marasztalta el, és fej- és jószágvesztésre ítélte!

Eszerint cselekedj, drága barátom!”

Nikola megborzongott. Mintha gőzfürdőben ülne télvíz idején, és váratlanul rányitnák az ablakot. Tiszta libabőr lett teste. Ha Ferdinánd ujja Török Bálintra bökne: „Öld meg – habozás és szemrebbenés nélkül megölné. Valentin úr szerencsemalac, aki pillanatnyi haszna szerint úgy cserélgeti gazdáit, mint más a szennyes ingét! De... Katziánert?!... Akivel még néhány hónapja is együtt solymászott Báthori Andris babócsai mulatókastélyának vadaskertjében? Nyugtalanul dobol a szíve, ahogy sosem szokott. Nagyon nehéz dolog. Mert mit is követett el tulajdonképpen Katziáner, ha tüzetesen megvizsgáljuk? Elbukott egy fontos hadjáratot, őmiatta marad itt tovább is a török. De... ezért... élve vagy holtan... mint egy rablógyilkost... Vagy mert a tót királyhoz pártolt? Felséged János úr fele országát lekaszaboltathatná: mind innen szökött át, kicsit elébb... Most azt döfjem keresztül, akivel együtt ittam,

kockáztam, nőztem. – Nehéz, Felség, iszonyú nehéz...

Hatalmasan megkocogják az ajtót; a vívódó Nikola felkapja a fejét. Azt hiszi, káprázik: pedig mintha vendég érkezését közölte volna az őrtálló. – Meg kell bal kezével a gallérját tágítani Enyingi Török Bálint áll a küszöbön!...

Nikola felhördül, vagy csak nyöszördül, ki tudná pontosan megmondani, de mire mozdulhatna, hogy kardot rántson, szolgái után kiáltson vagy elébe siessen, hellyel tessékelni – a zömök, bikanyakú, őszülő halántékú, csíkszárny-fekete szemű férfi hallatlan magabiztossággal áttöri a néhány lépésnyi vastag láthatatlan falat, ami ott áll közöttük. A kezét nyújtja messziről; olyan forró, mint a még nem egészen kihűlt lópatkó, s úgy ráfeszül Nikola kezére, mint hordóra az abroncs.

– Ne haragudj rám, testvér! Ami történt, megtörtént, bocsássál meg érte! Nincs itt most az ideje, hogy sértődősködjünk! Magyarok vagyunk mind a ketten, egy zászló alatt van a helyünk! Azért jöttem, hogy személyesen mondhassam meg néked, amiért felcsaptál testvérestül a rendes emberek közé – Csurgó, uradalmastul a tiéd. Ne mondj, kérlek, semmit, ami azelőtt történt, feledjük el!

Már ül is le, valaki tapsol, jönnek a szolgák, s Nikola kábultan néz és látja: János bátyja dugja be óvatosan az ajtórésen oroszlánfejét.

– Ne haragudj, édes öcsém! De János úr mellé szegődött Horvátországban mindenki! Mi sem maradhattunk ki az okos emberek közül!

Nikola figyelmesen bátyjára tekint: csak komédiázik –, vagy őszintén beszél? De még gyermekkorukból emlékszik, ha János nem mond igazat, a szája körül és az orra mellett idegen vonás bukkan föl. És most a bátyja arca nem változik. Hm. Itt most mást nem lehet tenni, szépen leülsz Nikola, Török Bálint mellé, a kupáitokat már telitöltötték, s egymás egészségére kiürítitek.

– Magam kísértem egy szekér gönci fára való aszút Tokajból idáig – mosolyog rá Török Bálint. – Szép idő köszönt ránk, és néked jó borral kell rá áldomást inni. – Egy pillanatra kihűl a mosoly Török Bálint folyton izzó, fényes zománcú szeme bogarán: – Ez most nem lingárság, testvérem, ne félj. Horvátországban csak két úr maradt, aki nem tart velünk, Keglevich Péter bátyám, az egyik. Ő már vén és agyalágyult, neki megbocsátható. A másik Nádasdy Tamás. Ők a sváb király kutyái. Nádasdy, akiből én faragtam valakit. Ez a hála! De hát szabad ma valakitől hálát várni? Szaladgál mind a kettő mint a töketlen kutya, s azt hiszik, ők ketten vissza tudják forgatni az idő kerekét! – Ennek az embernek sasszeme van. Lecsap az asztalon heverő Katziáner-levélre. – Látom, neked írt! Hallgass rám! Mit kaptál te eddig Ferdinándtól? A Korbáviai-Karlovics-birtokokat, ami úgyis a tiéd. Tőlem Csurgót kapod, s ez még csak foglaló! Tudod, mit kapunk, ha János király mellé szúrjuk le a zászlót? Szolimán visszaadja Szerémet és Pozsegát is. És a

török egy szálig kitakarodik Szlovéniából. Ugye, ott van a legtöbb ősi Brebiri-birtokotok?!

Könnyű, párás köd telepedik Nikola agyára. Az istenit, most megfogott!... A Brebiri-vagyon!... Csurgó... kézzel fogható... foglaló. A szentjit, milyen állati erős ez az aszú!... Elindul az emberrel a szála, mint egy ringatódzó hajó... óvatos légy, Niki! Lehet-e hinni a töröknek?!... Katalin király országa... Mindenki azt csinál benne, amit akar. Lásd... Bebek Ferkó, Balassi Menyhért, Serégi Ferkó... Ne félj. Ilyenkor elegendő, ha csak bólogat az ember, az a fontos, ne te borulj elsőként sírva az asztalra, mondván, miért gyötörjük egymást, hiszen ez az élet kutyaszart sem ér...

*

Bár már elküldte maga előtt nagykövetét – Török Bálintot – és kiboríttatta vele az asztalra a bőségszaruból Csurgót, Katziáner még mindig húzódozott. De állandóan körülötte tapogatózott. Levelet küldött, választ is kapott. Márton deák kereste meg Nikolát:

– Ugye, ezt te is aláírod, nem elég rá János úr kézjegye?

– Mi az?

– Hát írás, hogy Katziánernek eladjátok tizenkétezer arany forintokért Kosztanicza várát.

– Mutasd csak! – ragadta ki a szerződést a deák kezéből.

János lihegett be.

– Ó, te ostoba! – förmedt Márton deákra. – A fenének kellett ezt a semmi pár sort idehozni, Nikolát ezzel megzavarni? Megnyugtattam, elegendő, ha én aláírom!

Nikola némán rázza a fejét.

– Hát nem adjuk neki Kosztaniczát?

– De neki adjuk. Ha elébb ír nekünk egy levelet, amelyben megígéri csak úgy kapja meg tőlünk, ha előbb Ferdinánd Őfelségéhez kegyelemért folyamodik. S ha azt el nem nyerheti a várat visszaadja – s erre a nagy esküt leteszi.

János hüledezik.

– De hiszen elfogadtad Katziáner emberétől Csurgót, akkor ez az időhúzás, a hókuszpókusz mire jó?!

– Bízd rám, fafejű! Itt repül el az Isten jobb lába előttünk, csak éppen el kell kapnunk. Elkapjuk, ne félj...

*

– Ezeket mind tudom már, Johannus úr!... – mondta mogorván Nikola,

az asztalról föl sem emelve szemét.

Katziáner idegesen szusszantott. Erre nem számított. Mit makacskodik ez itt? Miért írat az emberrel mindenféle ostoba levelet, miután már nekiadta a kért várat? Nem elegendő neki, hogy visszakapjuk Szerémet és Pozsegát!? Hogy kitakarodik a török Szlavóniából? Brebiri-vagyon... Ezzel az üzlettel te jársz a legjobban, Nikola, ne vacakolj!

– És van még a kezemben egyéb argumentum is, hogy Ferdinánd táborában nincs többé keresnivalód! De minek szaporítsam a szót? Parancsolj!

– Levél, finom bécsi kamara-papiros, rajta sértetlen a kétfejű sasos Ferdinánd-pecsét. Kétségtelen, ez őfelsége manupropriája, ezer másik közül megismerszik!

– Ha akarod, elolvashatod magad is. Az a híres csupa szív Ferdinánd király írta! „Ha diadalmasan befejeztetik a hadjárat, fejeztessen le minden horvát zászlósurat. Meguntam velük az örökös vesződést!” Olvasd! – mutatott ujja a pergamentekercs egyik, már erősen zsíros pontjára, amelyre az utóbbi hónapokban nagyon sokszor rámutathatott. – Le akart fejeztetni az a te híres, imádott Ferdinándod!...

Nikolának úgy ég a szeme, mint utoljára csak édesanyja temetésén. Ha ez igaz, hogy... ha győznek Eszéknél... lemészároltat bennünket, horvát főurakat! De hiszen ez iszonyatos és isten ellen való!...

És Katziáner már megnyugodott. Ez a levél aranyat ér. Többet ér, mintha ötezer nehéz vértes lovassal ostromoltatta volna meg Zrínyt – egyetlen rohammal sikerült bevennie Nikola szívét.

Hát szerethetünk olyan valakit, aki le akarja üttetni a fejünket?

*

A Titkos Tanácsba egymás után érkeznek a két horvát bán, Nádasdy Tamás és Keglevich Péter kétségbeesett levelei:

„Felség! Kérem, azonnal küldjön kétezer lovas katonát, Különben Horvátország elveszett! Kivétel nélkül mindegyik horvát úr lepaktált az ön halálos ellenségével, Johannus Katziánerrel!”

„Felség! Gondolom, súlyos hiba volt, ámít a kancellária elkövetett, amidőn ama bizonyos inkriminált, a horvát urak elpusztítására vonatkozó királyi utasítást levélben küldötték el Katziánernek, aki természetesen él a lehetőségével, és ennek levélnek a felmutatásával minden esetleges kezdeti ellenállást villámgyorsan leszerel: Azt írja Felséged, a horvát dicából fogadjak zsoldos lovasokat. Jó lenne, ha lehetne. Illő elmondanom: karddal, vasvillával kergetik ki a horvát udvarokból felséged adószedőit. A legnagyobb baj az, hogy Zrínyi Nikola grófnak is megrendült a kegyetlen királyi leirat láttán a hite, sajnos, de való: egész Horvátország Zrínyi gróf után megy.

Mivel Felséged jelen negyedik levelemre sem küldött sem pénzt, sem katonát, legokosabb, gondolom, ha beveszem magam valamelyik váramba, úgy próbálom megmenteni nyomorult életemet!”

„Felséged nem hisz leveleimnek, és ez nagyon fáj az én hív szívemnek! Könyörögve kérem, a helyzet elmondhatatlanul veszélyes lett: egész Horvátország egyetlen megbolydított, zúgó darázsfészek. Egyelőre hamu alatt lappang a gonosz parázs, de bármely pillanatban lángra lobbanhat. Katziáner most már nyíltan összeesküvést sző Felséged személye ellen! Már annyiszor jeleztem: a horvát urak mind melléje álltak, és megesküdtek: semmiképpen el nem hagyják egymást. Katziáner Szomszéd-várból, Zágráb közeléből a kék hegyek közé ment, túl az Unnán, a Zrínyiek által neki átengedett, Kosztanicza várába.

Nincsen Felségednek annyi katonája, olyan fegyvere, amellyel őkelmét már onnan kipiszkálja! Karavánban mennek utána a levéltől fellázadt horvát urak. Katziáner nevetve tarolja le a diadalt, szekérszám hozatja krajnai és stíriai birtokairól a pénzt. Nekem az eddig éhkopp, tengő-lengő martalócok, hajdúk haramiák s más válogatott szegénylegények a szemem közé nevetnek, amikor gyalogosnak két, lovasnak négy arany zsold hópénzt ígérek, azt mondják, menjek oda, ahova ők gondolják a nyomorult dénárjaimmal, amikor Johannus úr darabontnak négy, lovasnak tizenhat meg húsz forint zsoldot fizet, s aki zászlaja alá szegődik, ugyan ajándék nélkül el nem megy. »Vivát Katziáner« – kiáltozzák részegen a báni szék udvarán, ahol Felséged kétfejű sasos zászlaja leng. S azzal dicsekszik az a nyomorult fráter, hogy kétszázezer forint tőkepénze van, s annyit hozhat még, amennyit csak akar, oly helyről is, honnan senki sem hinné!...”

„Felséged magyar koronája egy árva hajszálon csüng! Szolimán Török Bálint útján megígérte a horvát uraknak, aranyéletük lesz, egy dénár adót semkell fizetniük érte: szabadok lesznek, miként János király alattvalói. Elegendő, ha aláírják a nevüket: elhagyják Felségedet... Ingyér lesznek szabad emberek, kérem, ezt értse meg!”

Ferdinánd, amint a sakktábla kockái vannak, még egyszer kirakta asztalára a leveleket. Borotvált orcáján olajos mosoly ömlött el. Ritkán nőtt fogai sövényén át levegőt szisszentett:

– Ne féljen, aki bennem bízik! Engem se féltsenek! Van védekezés eme tizenegyedik egyiptomi csapás ellen! S nevessetek, nem kell százezer zsoldost felfogadni, elegendő leszen egyetlen embert megfizetnem...

*

Gozdanszk közelebb van Kosztaniczához Zrínynél, így oda költözködtek át Nikoláék. Hamarébb érnek majd innen a visszaadandó szlavóniai birtokaikba is. János gróf nevetett:

– Mily nagy állatjai voltunk mi eddig istennek, hogy ama ló pofájú bécsi zsiványnak toltuk a szekerét, szinte ingyen, amikor itt egyszerre ezer jobbágytelket kapunk vissza, egyetlen tollvonásért, amellyel aláírjuk a nevünket! S megmondá Valentinus uram, ez még csak a kezdet!

– Várd ki a végét! – mosolyog karikás szemekkel Nikola. – Nagy dolgokat érzek! Ezt még sosem éreztem: most dől el a sorsunk, kisöreg...

János nem értette. Mit kell annak még eldőlni, amikor már eldőlt – abban a minutumban, amikor Katziáner papirosára aláírták a nevüket. Megvonta a vállát, szeretett volna bővebben kérdezni, de csak legyintett és elment. Nikola az ész a családban, mindig az a jó, amit ő tesz, ergó: fájjon és főjön az ő feje!

Kisvártatva az ispán futárt bocsátott be, Katziáner küldte, néhány sornyi levéllel.

„Édes Barátaim! Legkedvesb híveim! Van egy nagy kérésem: Szolimán szultán tudtomra adta, akkor hisz csak megtérésetekben, hogy ha valamelyikőtök elkísér engem, amikor holnapután a Magas Portára megyek, hogy János király urunk híveként a Padisah színe előtt tiszteletemet tehessem. Ennek ezer és egy oka van: ugye, Nikola, kedves öcsém, te jössz el? Bálint úr barátunk mesélte, fényes ajándékokat készít a Padisah kegye mind a kettőnk részére!”

Nikola, mintha megégette volna kezét a papiros, sziszegve dobta el a levelet:

– Ezt már nem! Nem dugom önként a hóhér bárdja alá a fejem! János! Megmondjad Johannus úrnak, hogy én nem megyek! Ha akarsz, menj el te, de mondd meg neki: én nem megyek! Csókolgassa Szolimán papucsát a fekete rosseb!...

János megint elképedt. Hát ezt meg mi lelte? Olyan mámoros boldogság sugárzott Nikola arcáról, egy percenetig, mint a vőlegényéről, aki nemsokára menyecskévé csókolhatja áhított menyasszonyát. Most eljött a perc... a neve aláírva... ezer jobbágy-porta... csak el kell lovagolnia Konstantinápolyba érte, és... Lám, Nikola – nem megy!

– Megmondjad uradnak, Nikola gróf azt üzeni: nem megy! – hallotta dörögni bátyja hangját, és hihetetlen megkönnyebbülést érzett. Idegességéből szabadulva, hosszan fölnevetett. Tán a hal érezhet ilyet, amikor sikerül elszakítani a horgász zsinórját, és teljes sebességgel visszaúszik addigi rejtekhelyére, ahonnan csalijával kicsábította a horgászó.

*

Még szét sem folyt a hajnal vörös olaja a kék hegyek gerincei fölött, majdnem egymás sarkát tapodva, három hírnök érkezett.

János, akár valami busásan megfizetett udvarmester, buzgólkodva loholt ki-be az öreg szálába.

– Megint Macskaházy írt levelet!

Nikolának a szeme pillája sem rezzent:

– Bontsd fel! Olvasd fel!

A csontjáig reccsent a papír. Furcsán érezte magát, mintha egy ördög szabadult volna el láncairól, amikor földre koppant a pecsét.

„Kedves Zrínyi Miklós uram!

Megdöbbenve értesültem döntésedről! Őszintén szólva, nem értelek! János király alattvalója akarsz lenni, alá is írtad annak rendje-módja szerint a neved, mint a többi becsületes horvát nemesúr, de János király őfelsége legfőbb patrónusainak megtisztelő meghívására azt feleled: nem megyek el!

Merem remélni, üzenetedet csupán pillanatnyi meggondolatlanság heve szülte, azóta már aludtál is rá egyet, és merem hinni: mire delet üt a harang Kosztanicza tornyában, mégiscsak itt leszel! Különben – megunja ám az ember a fölös babaruházást! Rátok bízom a döntést, én mindenesetre: elmegyek a szultánhoz. S amíg vissza nem térek, átadom az eszéki bégnek Kosztaniczát! És tudod, ez mit jelent? Egész Szlavónia elveszett, és a kulcsát tedobtad oda ostoba makacskodásoddal Mehemetnek!”

Megtépázott, sebtében bekötözött martalóc esett be az ajtón.

– Hé, nem tudsz várni a sorodra? – bömbölte Nikola szinte eszét vesztve, amiért megzavarták Katziáner felháborító levelének olvasása közben.

– Jó ember, az ispotály nem ebben a szálában vagyon! – kiáltotta. János ugyancsak megdühödve.

– De én nem a felcsert, én Nikola grófot keresem! – csattant föl a katona, lüktető szívére szorítva kezét.

Nikola rosszat sejtve emelkedett fel:

– Ki vagy, és... mit akarsz?!

– Volt néked, Nikola gróf egy Dubicza nevezetű várad?

– Nem volt, hanem van! – susogta az ifjabb gróf elszürkülő ajakkal.

A hírnök megrázta a fejét:

– Csak volt! Harminc zsoldosoddal! Engem egyedül hagyott életben a pogány, hírmondónak... Éjféltájt ütött rajtunk az eszéki török...

Nikola és János összenézett. Ki sem kellett mondaniuk, értették mind a ketten: Miután Katziáner megkapta az üzenetemet: „nem megyek!” A Krisztus Máriáját, hát az ilyen jóba van a pogánnyal?! És ha délig nem

megyek, átadja a ravaszul kisírt Kosztanicza várát is az eszéki bégnek. Katziáner, Katziáner!... gazda nélkül csinálsz számadást! Hát már fenyegetőzni merészelsz, egyetlen édes jó bruder?!... Már ennyire nyeregben érzed magad?!

A hírnök feje jobbra-balra kornyadozott, igen elfolyhatott útközben a vére.

– Lelkemre... kötötte... Mehemet... – bal tenyerét melle súlyos sebére szorította, jobbja öt ujját görcsösen maga elé feszítette, mintha távol akarna tartani magától egy gonosz kísértetet, melyet rajta kívül nem lát senki sem. Már nem tudta folytatni megkezdett mondatát, utolsó erejével felkiáltott: – Jaszenovácz is... elesett!

Ugrottak mind a ketten, de nem tudtak segíteni a szerencsétlenen. Amire fölébe hajoltak, a szeme fennakadt, nem volt benne élet.

– Ez hát az igazi üzeneted, Katziáner? – lihegi eszelős ocsúdással Nikola. – Hát igazából a... török embere vagy, Katziáner?... Mért nem ezzel kezdted, amikor legelőször Kosztaniczát elkunyeráltad? Ennyit ér hát csak a barátságod, a becsületed? Ez a titok lakozott a leglelkedben? Ó, te, te... szörnyeteg... te, te emberszabású baziliszkusz-féreg!... Hogy lehet ekkorát csalódni emberben?...

Nikolával nem a bortól forog a világ. Komisz ez a szédület. Gyerekkorában úszni tanították az Unna csupa szeszély vizében, akkor forgott vele így a világ. Amikor tanítómestere szavára legelőször mert ráfeküdni a suhogó, zúgó, ordító örvény tetejére. „Feszítsd ki kezed-lábad; szívd jól teli levegővel a tüdődet, és maradj szépen veszteg! Lám, az örvény megpörget, de sértetlen kiád...!” Ó, hol lehet az az öreg halász, akinek a szavára engedelmesen ráhasalt az üvöltő tajték-pokol tetejére? Elkapta a víz, megpörgette, mint egy lelketlen fatörzset, levitte, úgy érezte, szétpattan a tüdeje, úgy visszatartotta a lélegzetét. Aztán elült hirtelen a víz szörnyű lármája, nekikoccant az Unna simára koptatott kőmedrének, aztán érezte, fellibeg a felszínre. „Jól van, Nikola! Ládd-é, hogy kiadott élve?!”

– Hát ez bizony nagyon meghalt, a szerencsétlen! – hall hirtelen egy nagyon ismerős és a szívének igen kedves, rezes basszust felreccsenni.

– Hajdúpajtás! – tárja ki a két karját örvendezve feléje. A Jóisten hozott!

– Meg egy igen derék, sebesen iramló pejcsődör. Sok köze van hozzá, hogy Nürnbergből ilyen hamar hazaértem. Nekem elhihetitek!...

S várja, hogy félbeszakítsák egyre, de a két Zrínyi csak néz rá kába tekintettel, mint aki egy hete állandóan vedeli a bort, és le sem hunyta a szemét közben, egy minutumra sem. Mi történhetett ezekkel? Azt tudtam mindig, hogy igencsak szeretsz, de hogy... ennyire? Kettéroppant ez a két medve!

– Mi az Úristen kegyelme van veletek? – rázza le magáról őket.

Nikola megint összesandít a testvérévei:

– Most csak ne sokat kérdezgess. Azt hiszem... el kell majd menned valahová egy sürgős, fontos üzenettel.

– Két hete robogok – fakad ki Hajdúpajtás. – Nem érzem, merő egy-vér a fenekem...

Mindegy! Ez az üzenet életbevágó, fontos, és mással nem küldhetem el! – jelenti ki Nikola ellentmondást nem tűrő hangon, de bele nem kezdhet, mert most meg az öreg udvarispánjuk óvakodik be:

– Nikola, nem tudom, mitévő legyek?

Életében most mondja ezt először. Nikolának elkerekedik a szeme:

– Mi bajod, vén csont?

Nádasdy Tamás bán úr őnagysága vagyon itt! A... a Ferdinánd király embere... Beengedjem? Elküldjem? Börtönbe vettessem?

– Te hülye! – üvölti ujjongva Nikola. – Te drága vén hülye, baromállat, te! – Egy marék ezüstdénárral fojtja belé a vén családi bútordarabba a sértődést, s keze-lába leszakad, úgy igyekszik kifele.

– Kegyelmed eljött? Ide? – hebegi sugárzó arcával, akár egy megszeppent kisgyerek. Hát persze, nincs a földön még egy ember, akit Nádasdy Tamásnál jobban szeret. Ama ocsmány Katziáner cselszövése miatt szembekerült vele. Van egy esztendeje, hogy Tamás úr mélységes atyai szeretetét, barátságát nélkülözte. Ott zúgott minden percének legmélyén, mint az első szerelem emléke. Meglehet, holnap csatamezőn kerültek volna szembe, karddal a kezükben. Ó, te mocsok Katziáner!

– Nem tudom, jó helyen járok-e? – kezdi megilletődött kis somolygással a bán, és picit eltolja Nikolát magától. – Okos barát... vagy ostoba ellenség házába kellett-e belépnem?!

– Kellett? – görbült kérdőjellé Nikola szemöldje, és a szeme bogarában ott tüzelt kimondatlan is a kérdés: „Hát küldtek?!...

Nádasdy érti a néma kérdést, igent bólint. Ki küldheti a horvát bánt Zrínyiékhez? Csak Ferdinánd, a király! Ez annak lenne a jele, hogy... Őfelsége megbocsátotta tévelygésemet? Ó, hogy egy pillanatra is hihettem annak a... Hogy is lehettem ilyen ostoba?

– Őfelsége nagyon haragszik reád – forrázta le hirtelen gerjedt lelkendezését Nádasdy hideg szava.

Nikola haragja mindjárt felkunkorodik, mint a harcias kakas taraja.

– Talán azért, hogy megtudtam az igazságot? Hogy milyen sorsot szánt

„legkedvesebb” híveinek?!... – vicsorította ki a foga fehérét egyszerre.

– Az a levél – állt föl Nádasdy – hamisítvány! A deák tíz év várbörtönt kapott, aki őfelsége nevét aláhamisította! A pecsétet Katziáner stájer földije üttette rá a kancellárián. De ez a levél igazi!... A te derék Macskaházyd írta. Tudod-e, kinek? Az új belgrádi basának, Mehemetnek, aki Eszéknél maroknyi hadával szétkergette a te Katziánered roppant seregét!

Nikola úgy kap a levélért, mint a vízbefúló a feléje nyújtott evező után. Nincs kétség, ez Katziáner pecsétje, ez pedig az aláírása!

„Felajánlom szolgálataimat, Nagyúr, s megszerzem neked Horvátországot és Szlovéniát, ha basájának kinevezel!”

– Nem értem... Érthetetlen... – dörmögi Nikola elkeseredetten, kétségbeesetten. – Miért vált meg ettől Mehemet? Hiszen ez a levél fontos, perdöntő bizonyíték lehetett volna a kezében...

– Nem Mehemet, Ajász nagyvezír küldte el Konstantinápolyból Őfelségének. Ajász halálos ellensége Mehemetnek, és ezzel két legyet ütött egy csapásra, nem érted? Tönkretette Katziánert Bécsben és előttetek, de Mehemetet is lejáratta a szultán előtt: íme, a gaz belgrádi basa összepaktál a hitetlenekkel a padisah háta megett!

– Ajász basa igen okos ember lehet! – dörmögte Nikola megsemmisülten.

– Sokkal okosabb, mint te! Lepaktálsz a törökkel! Elhiszed Katziáner átlátszó meséit, mint a tündérhistóriákat a gyerek! Egy pillanatig is elhitted: harc nélkül egy barázdát is visszaad foglalásaiból a pogány? Hogy bársonnyal bélelt zsámolyt készítenek számodra a padisah trónusa mellett? Idejövet láttam: Jaszenovácz égett. S hallottam, Dubicza is elesett!

Nikola tehetetlenül. tárta szét a karját. Sírni támadt kedve.

– S még egyet! – lép közelebb Nádasdy megrendült barátjához. – Tudod, hogy Ferdinánd királyunk János királlyal Nagyváradon örök békét kötött? Ha még maradt volna benned egy szikrája is a kételkedésnek... Eben gubát cserélni, mi értelme lenne?

Aztán lefoszlott hangjáról mindennemű hivatalosság, úgy csengett, mint ahogy Babócsán szokott beszélgetni vele:

– Ugye, Ferdinánd parancsáról tudsz te is, miszerint... Katziánert élve vagy holtan...

– Tamás! – jajdult föl Nikola sebzetten. – A vendégjog! A becsület!... Tudod, milyen átkozott nehéz dolog ez? Még múlt hétfőn is itt ült, s a vállam átölelve azt mondta: „Ti ketten, Nádasdy Tamás meg te, nagy emberek lesztek! Kettőtök közül Tamás a víz, lassan elmos minden partot; amit akar, te

vagy a tűz, mindent egyszerre lángra gyújtasz, és elhamvasztasz magad körül, mint az ég villámai... Én gazdag vagyok, ti bölcsek és vitézek! Ha mi hárman összefogunk, az isten se tud megállni előttünk...”

Nádasdy hangja ismét szárazra váltott:

– Az elébb valamit kérdeztem tőled!

Nikola szórakozottan, keserűen bólogatott:

– Hidd el, meglesz. Amire kell, meglesz!

Aztán melléje lépett:

– Őfelségét tette leginkább csúffá az a gazember. Egész Európának tartozik: mi miattunk és Katziáner miatt egész Európa Őfelségén nevet. Akarod-e te egyedül begyógyítani a király úr szívén ejtett iszonyú sebet? Én tudom, ha vállalkozol erre a magasztos szerepre, amíg csak él, Őfelsége hálás lesz neked... Nikola, én tudom – ha... olyan okos vagy, amilyennek megismertelek, akkor ez a mostani döntő pillanata lesz egész életednek!

– Jaj, édes Tamásom, én ilyet még sohasem... Leszakad a szívem... Mit szól majd a világ?!

*

...Katziáner kikönyököl a torony kerengőjére. A vidék gyönyörű Kosztanicza körül, de most nem látja a zöld rengetegüstökű kék hegyeket, és nem az Unna vízesésének felséges mennydörgését hallgatja. Szeme a vár elé felkanyarodó utat firtatja kora reggel óta. Pedig hol van még déli tizenkettő? Még nem is jöhetnek, akiket annyira vár őkigyelme.

Jő mindenféle tarka-barka népség, akiket a pénz szaga vonz ide hetedhét hatásból. Mert elterjedt a híre: ide hordatta óriás kincsei javát steyerországi, karinthiai és krajnai váraiból, uradalmaiból. Kidülledő szemmel mered minden vándor a jó öreg Kosztaniczára, s azt susogják keresztet vetve közben, elfehéredő ajakkal:

– Aranyból van ennek a várnak a fundamentuma is, hogy a vár falairól már ne is beszéljek.

Katona- és kalmárnépek főnek fáradhatatlan hangyaszorgalommal. Wenckheim ispán itt próbáztatja a jelentkezőket a vár alatti bajvívó udvar gyepén. Csak a színe-java kell. Katziáner megvető ajkbiggyesztéssel gondol Ferdinánd hadseregére. „Szedett-vedett, százféle csürhe, teli ostoba nemzeti gőggel, azoknak nem parancsol a felséges atyaúristen sem – ahogy Eszék példája emlékeztet rá. Ötezer jó zsoldossal Ferdinándot belekergetem az Atlanticum Oceanum vizébe, ahol az angliusok megsütötték ama nyomorult, ostobácska francia szüzet. Viszem Pekry Lajost meg Zrínyi Nikolát. Reszkess, Ferdinánd: az ég angyalai sem állítják meg hadseregemet! S mögöttem jő

majd Mehemet basa, ötvenezer válogatott törökkel. Kitől remeghetsz, ez szultán akar lenni, ez nem áll meg Wiener Neustadtnál Wien helyett!...”

Kalmárok roppant ormótlan bakószekerei nyikorognak fel a hegytetőre. Posztót kínálnak, sót, fegyvereket, lovakat; tudják, háború rotyog a várúr katlanában. Olyan tarkabarka a vár környéke, mintha országos kirakóvásár lenne.

„Nem jőnek! – remeg Katziáner szíve. – Megüzente az a kemény nyakú bitang! Veszedelmet érez az ösztöne, mint a macskáé az esőt! Ha őszinte vagyok, megértem. Annyi borsot senki sem tört a szultán orra alá az utóbbi években, mint Nikola! És ki biztosíthatja: lábához ülteti-e a szultán, vagy pedig vérpadra állítja? Mindegy, édes mindegy, mi fog történni vele! De ha nem jönne el, rettenetes lenne! Megmondta Mehemet – ez a záloga a padisah jóindulatának, szeretetének!... Ha nem jönnének... És ráadásul ez a belgrádi barom megint tehetett a saját szakállára valamit: éjfél körül tüzeket láttam lobogni az éjszakában... Pekry Lajos uram szótlanul ette a fröstököt, lenyelte a pálinkát, s kiment. De hogy végigmért, amikor azt hitte, nem látom! Ennek is az bánthatja a bögyét, az éjszakai égések. Mindent elront ez a túlbuzgó Mehemet! Másfél év szívós munkáját pusztította el egyetlen éjszaka! Holnap megkapta volna már mindegyik vár kulcsát!”

Kürt harsan. Katziáner szíve nagyot rúg, felüti fejét. Van isten, ott jönnek. Kétszáz nyalka dalia rúgtat a hegynek fölfelé az emelkedőn. Ó, de óvatos a bitang, kétszázadmagával érkezik. És ha ezerrel jöttél volna? Konstantinápolyba, a szultán elébe csak egyedül léphetsz be!...

– Süssétek el az ágyúkat!... Fújjátok meg a harsonákat! – kiáltja Wenckheimnek, s izgatott örömében félrecsúszott selyemövét ráncigálja helyre. Hát mégiscsak eljöttek! Az eszük legyőzte az ösztönös rettegésüket!

– Mi ez? Miféle kürt cifrázza?

Visszalép a könyöklőhöz. Száz török lovas rúgtat fölfelé a kacskaringós úton. Három lófarkas boncsokot lenget a szél előttük. A vezírűk fején akkora turbán billeg, mint egy gólyafészek. Kíséretének tagjain ezüst mellvért villog, megannyi tükör. A lószerszámuk csupa tündöklő csótár, aranyfityegő, ezüstlemez. Megadja a módját, akárki lehet. De vajon ki lehet? Egy bizonyos; még sohasem láttam őkegyelmét, pedig sok török főtiszttel beszéltem a másfél év alatt. Szolimán különkövete lehet? Mehemetet szállta volna meg a Szentlélek? Soha rosszabbkor nem küldhette volna az embereit ide! Épp Zrínyi Nikola szeme láttára kellett? Úgy utálja a kontyosnak még a szagát is; hogy öklendezni kezd tőle. S ami még a rosszabb, most már a vénisten se mossa le rólam: csak a szám járt, hogy János király így, János király úgy – a töröknek vagyok én az embere... Nézzétek, Zrínyi Nikola félreugrat oldalt áll egész hadinépével. Gúny is ez, meg óvatosság is ki tudhatja?

Wenckheim be akar lépni a magas, karcsú, csupa seb arcú, komor képű vendég bég mellett. Négy kéz nyúl utána – megragadja azt az otromba parasztot. Hogy is tehet ilyet! Hiába, steyer katona, nem érthet a török etikett finomságahoz! Milyen dühöset villan a bég fekete szeme! No mindegy, majd megengesztelem!

A vendég elé siet, majdnem földig hajtja a fejét előtte, hadd lássa, ő megadja a kijáró, köteles tiszteletet.

– Honnan jöttél, ó, fényes arcú, dicső efendi?

Kis csönd szakad. Több valamivel, mint az udvarias társalgás törvényei szerint illene. Katziáner feje felhorgad rosszat érez. Mért akart az előbb bejönni Wenckheim? Nem, nem, a bég szája körül mosoly ténfereg. Messze sugárzik helyes, pengevékony szájáról: halálmegvető, vitéz katona!

Lám, hogy hangzik az első kérdése:

– De szép a tőröd, efendi! Olasz? Német? Török? Magyar?

Katziáner sietve kihúzza, és – ez a tökéletes bizalom jele a hegyénél fogva, markolattal előre a bég fele nyújtja. Csodálatos szép jószág! Pengéje finoman meghajlik, olajban fürdetve égszínkékre edzette a toledói mester. Nyele elefántcsontból faragott, s gazdagon kirakták ékkövekkel. Akkora rubin a gombja, mint egy tyúktojás. A bég rápillant, hegyénél fogja, meghintáztatja, elismeréssel füttyent, aztán némi zavarral visszazökken a pillanatba:

– Ó, igaz is, el ne feledjem! Át kell adjak egy fontos üzenetet!

Katziáner arca felizzik, most, most megmondja, jövetelének mi az értelme! Válaszolt a szultán a levelemre! Kinevez talán magyar beglerbégnek. Vajon hány ezer aranyat kínál fizetésül hópénznek?

– Allah vár ma délben ebédre!...

A német nagyúr fájdalmas fintorral összerezzen. Ez iszonyú, hogy ha jól értette. Kezét a bég felé nyújtja tanácstalanul, s alig jön ki hang a tarkán:

– Bocsáss meg... azt hiszem, nem jól értettem...

A bég elvigyorodik:

– De. Jól értetted. Allah vár ebédre.

S lelöki turbánját. Úristen! A hajdúk varkocsa ágaskodik a koponyáján!

– Eridj hát, szarházi! Nézd meg, hogy mit főztek! És el ne feledjem, Zrínyi üdvözöltet!...

Alulról fölfelé, teljes erővel belevágja a saját tőrét Katziáner szívébe. A német orcája eltorzul, száját fájdalmasan feltátja, nyög egyet, lép kettőt – majd a padlóra zuhan egyetlen pissz nélkül, vége.

Nikola lent áll a várkapuban, a vigyázókkal beszélget. Katonái, elszóródva csereberélnek Katziáner németjeivel. A török turma odabent van a vár udvarán. Mozdulatlan fapofával ülnek a nyeregben. Wenckheim, miután odafent kidobták, nyugtalanságtól űzetve lesiet. „No, ezek sem maradnak valami sokáig!” Meg kéne kérdezni őket is, meg Zrínyi grófékat is, nem etetnek, vagy itatnak-e meg. Jó száraz zabot adhat, csak honnan az istenből vegyen egyszerre háromszáz zabostarisznyát?

– Hé, te! – hallatszik a magasból.

A bég áll az ablakban, hajadonfőtt fejjel. A turbánját miért tehette le? A török attól csak estelente válik meg.

Wenckheim picit ijedten felvágja a fejét az éles vércsevijjogásra.

– Kapd el!

Sötét csomag repül alá a magasból; gömbölyű, súlyos. És amikor elkapja, valami végigfolyik a keze fején. Vérszag. Remegő ujjakkal hántja le róla a rátekert ruhát.

Felordít.

A gazdája, Katziáner levágott fejét tartja a kezében.

Elfakad sírva a nagydarab kese német.

– Ki tette?!... Ki tette?!... Verje meg az isten! – ordít eszét vesztetten, fejét lehunyt szemmel az égnek szegezve.

Nikola a nyeregben előredőlve, visszakézzel úgy csapja szájba ököllel, hogy tüstént elájul az ispán, és hiába élesztgetik magához sem tér többet.

– Átkozni merészelsz, szemét német? – bömböli. – A mocskos gazdádért? Tudd meg, hogy megérdemelte!

Egy ijedt német a török csapat felé szalad:

– Efendi, segítsetek!

A két lófarkas aga mogorván rábólint, aztán leveszi ő is a török turbánt, felbök egy zergesüveget a feje búbjára, s lám már igazi magyar huszár.

– Árulás! – üvölt a megrémült, szerencsétlen steyer. Fegyverükhöz kapnának társai, de elkéstek vele.

– Fegyvert le! – ugrat ellenük dobogó patával a száz török s a kétszáz megdühödött magyar huszár.

Nikola meg sem várja, amíg Daleko vajda jelentené, rövid úton visszavették Katziáner pereputtyától Kosztanicza várát. Sarkantyúba kapja lovát, s mint a kilőtt ágyúgolyó robog el a völgy felé.

Forog vele a világ, hol hideg rázza, hol a meleg kínozza. Amikor végre

egyedül marad, lova nyakába hajol, és úgy okádik, mint a lakodalmas kutya.

Minden porcikája reszket. Mikor János utoléri, fejcsóválva belédiktál az öccsébe egy meszely olyan erős pálinkát, hogy attól köpnek a mesékben tüzet a sárkányok, de gyomrának háborgása csak nem csillapodik. Mindkét kezével görcsösen bátyjába kapaszkodik, és életében tán legelőször, megerednek a könnyei.

7

Nikola jól tudta, nehéz idő köszönt majd rájuk Katzianer elveszejtése miatt. S megérzése szóról szóra beteljesedett.

Azt zúgta egész Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Pannónia: „Meggyilkoltátok a mi egyetlen reménységünket, aki kivezethetett volna minket ebből a siralomvölgyéből!”

Nikola egyetlen vádra sem válaszolt. Tudta, hogy a fortyogó rágalomkatlant a gonosz zágrábi püspök, Erdődy Simon keveri. Hogy a temploma szószékéről bélyegezte testvérgyilkos Káinnak. Hogy könyörögve kérleli az istent: a pokol legsötétebb zugolyában égjen mind a két gonosztevő, az örökkévalóság végzetéig és még azon túl is három napig!

– Én betapasztom ennek a gyalázatos dögnek a pofáját! – hörögte János halálos elkeseredéssel.

– Hadd békén! Kutyaugatás nem hallatszik az égig! Tojik a püspöknek arra a csámpás pofájára a jóisten! Különben ott a levél, a király levele: jogos önvédelem volt, amit cselekedtünk. Hogy a török spionja volt az a nyomorult Katziáner. Miért rágod magad? Láttad te is a leveleit, amelyeket a belgrádi basának írt. Mondjad a zágrábi püspöknek: „Ugass, kutyám, ugass!” Köpj egy nagyot, és legyints! Mindig János úr oldalán fújta a tüzet az a nyomorult púpos, s most fáj neki, hogy a pokolba küldtük Katalin király meg a szultán reménységét... Pukkadjon meg, ha úgy teszik neki!...

János csak ingatta sötét arccal a fejét.

– Irigykedik a nyomorult. Mióta Őfelsége kegyének napja mireánk süt, nincs nálunk különb horvát család. Legföljebb talán a Frangepán. Ez fáj annak a madárijesztőnek, nekem elhiheted...

János másnap azt mondta, elmegyek, viszek egy-két embert Medvére meg a rakonoki várba. Nagyon mozgolódik a török. Nikola nem ellenkezett, eridj, mondta, majd örül a két várkapitányunk.

Se éjjelük nem volt, sem nappaluk. Állandóan támadta őket a török. Johannus úr eloltása óta észrevehetően szaporodtak és erősödtek a támadások. Az Unna-parti várak magányosan árválkodtak: a pogány rendre elpusztította a falvakat körülöttük. Minden falat kenyeret, szárított húst,

korty bort, összemarék sót tengelyen kellett odaszállítani, ami nagyon megnehezítette a helyzetüket. Kutya dolog volt. A török a békepaktumban kikötötte: Ferdinánd büntesse meg szigorúan a Zrínyieket, amiért meg merészelték szegni atyjuk esküjét, aki esküvel fogadta, adót fizet a töreknek. Megbüntetni nem volt hajlandó őket. Ferdinánd, hiszen belül örvendezett két alattvalója páratlan merészségének, de segíteni már nem segítette őket. Volt úgy, hogy három napig ostromolta Jaszenováczot a török. A szomszéd királyi várban, a kerengőn meg a falakon könyökölt négy turma német vértes, és ölbe tett kézzel nézte, hogyan gyilkolódik a Zrínyiek hadinépe. Ott volt Ungnad János, az új stíriai főkapitány. A kisujját sem mozdította meg. Ásítást fojtott el, amikor hallotta, hogyan dörögnek Mehemet mozsarai.

– Ő kereste saját magának, az ő baja. Mi van azzal az ebéddel, kilyukad a gyomrom! Mit meregetitek úgy rám a szemeteket? Béke van – nem értitek, hogy nem avatkozhatok közbe? Ez tisztára a Zrínyiek dolga, ebben én nekik nem segíthetek. Őfelsége nem hajlandó háborút kezdeni a Zrínyi urak szép szeméért!

Nikola összecsikordította a fogát, de nem engedett. Egyszer ellovagolt Ungnad Jánoshoz; de a várba be sem ment. A felvonóhídon meghúzta Szultán kantárját, és rezzenetlen pillával nézett Ungnad szemébe. Egy szót sem szólott közbe, csak a két szeme beszélt helyette. Ungnad végül rákveres arccal sütötte le a szemét. Mire megint fölemelte, már csak a porfelhőt látta amit az elrobogó Zrínyi és kísérete vert fel.

– Hé, te! Üljetek Lóra, és tüstént vigyetek ötszáz aranyakat Zrínybe!

Így álltak, amikor János elindult Rakonok várába százötven újonnan felfogadott martalóccal. A zágrábi püspök birtokain keresztül vezetett a csapat latja. Sietve csattantották be előttük mindenütt a várkapukat.

– Féltek?! – nevetett János pompásan torzonborz szakállába: – Féltek, bitangok, mert rossz a lelkiismeretetek! De csak reszkessetek is tőlem, ezt szeretem! Hej, ti ott hárman! Ugrassatok oda, és mondjátok meg ezeknek a fafejű hülyéknek, semmi rosszat nem akarok. Rakonok várába megyek, és csak néhány birkát szeretnék venni, hogy vacsorát főzethessek. Dobd be nekik ezt a tíz aranyat, hogy láthassák, igazat beszélsz.

Némi izgatott sutyorgás után résnyire szétcsikorgott a várkapu két szárnya, s kitaszigáltak rajta egy kisebb falka szép bangyos ürüt.

– Használjon! – morogta a püspöki ispán, de nem gondolhatta komolyan, mert a várkaput tüstént ismét becsapatta.

Amikor Gradecz tövébe értek, amely Simon püspök egyik igen erős téglavára volt, hiába dobták be a zacskó aranyat, nem álltak kötélnek – János grófék éhesen maradtak. A kapu fölé citált várispán, a püspök atyafia, az édesanyjukba küldte a méltatlankodókat.

– Gyilkos latorfajzat! Dögöljetek éhen!

Vittek három kisebb ágyút is magukkal, azt János úr tajtékzó ordítozására Gradecz kapuira szegezve többször is elsütötték. Nem sok kárt csinált az óriási, vasalt gerendákban. De a lármára a fél megye összeszaladt, s a Gradeczből kirontó püspök-atyafi elölről, amazok pedig hátulról közrefogták a szidalmazásokkal felbőszített Zrínyi-kompániát. Csont reccsent, vér folyt, hevesen ordítozva, vitézül vagdalkoztak a túlerővel szemben, aztán – megfutamodtak, a három kis mozsarat is ujjongó elleneiknek hagyva.

János gróf aztán csak annyit mondott a püspök birtokain keresztülnyargalva

– Fiaim! Ez a falu is azé a gazember zágrábi püspöké!

Katonái felragyogó szemmel figyelték minden hangját, mozdulatát. Az idősebb Zrínyi ég felé lökte jobbját:

– Amit láttok: a tiétek!

Hrastje lakosai éppen lagzit ültek. Elképzelhető éktelen felháborodásuk, amikor az üvöltöző, puskadurrogtató martalócnépség a szűk, poros főutcán végigvágtatott! A templom előtt volt fölverve a nász-sátor, mert a menyasszonyék portáján nem fért volna el a népes vendégsereg. Véneki Ábrahám bátyja esküdött ebben a messzi világban örök hűséget Kovacsics Jovankának. Nem. tudták elképzelni, mi történt. Ábrahám volt a vőlegény vőfélye. Többet ivott a kelleténél, így csak tátogott, amikor közéjük rontottak Zrínyi János lovasai. Eszükvesztetten sikongattak a fehérnépek, a férfiak dühödten ordítoztak.

Megpróbáltak ellenállni, de hát mivel? Lakodalomba nem állig fegyverben megy el az ember. A hosszú asztalokat borogatták fel, törték szét a deszkáit lécekké, a sátorkifeszítő gerendákat kapkodták kezükbe. Kétségbeesetten védekeztek, a templomnak vetve hátukat. A nők bemenekültek, azután elreteszelték a templom ajtaját. Ábrahám az asztal alól bújt elő. Majd szétvetette a méreg az elébe táruló látványtól. Ferenc, a bátyja vérbefagyva hever a szétdúlt lakodalmas sátor romjai között, az ifjú felesége aléltan fekszik keresztben férjén. De az is lehet, hogy ő is meghalt.

– Mi történt? – jajdult föl éledezve: – Feri!... Ferikém!... Kik ezek a sátánfattyak, és... mit vétettünk nekik?

– Zrínyi-kutyák! – bömbölte a bátyja ipa, vitézül forgatva a sátorgerenda jókora darabját. – Kapj már föl te is valamit, a szentségedet!...

Nem kell Ábrahámnak ilyesmit kétszer mondani! Egy veder hideg vizet lát, amelyben a borokat hűtötték, még jégdarabkák is pilinckáznak benne. Szemközt löttyinti magát vele, majd megeszi a fene a hirtelen borzongástól.

Felmarkol egy rúddarabot. „Mit mondott ipamuram? Zrínyi? Nohát így állunk, mi? A »jóságos úr« kimutatja a foga fehérét, mi? Ó, adnád elémbe azt a nyomorult kurafit, jószerencse!”

Udvar tisztul Ábrahám körül, akit iszonyú harag fűt. Ló nyihog, martalóc jajdul, és a templomtoronyból lelkesülten biztatják az ablakon kikandikáló vászoncselédek:

– Ábrisunk, üsd!

Persze, mit érnek ezek az alkalmi fustélyoly a martalócok éles kardjai, lándzsái ellen? Mint halottnak a szenteltvíz! Bekerítik a védekező lakodalmas népet. Vérbe borulva buknak, arcra a vendégek, egyik a másik után. De persze a maradék annál elkeseredettebben védekezik.

Ábrahám őrjöngő dühvel hadakozik. Ha a templomtorony rádőlt volna a martalócra, az sem fájna neki jobban, mint Ábris remek ütése.

– Melyik lehet... Zrínyi? – lihegi az öreg Kovacsicsnak vetve hátát.

– Az ott, ni, az átkozott! – bök a fejével János grófra, aki elég oktalanul, vezérhez nem méltón az alkalmi csetepaté forgatagának kellős közepén forgolódik. Nagy bálványfej, mintha egy oszlopból vágtak volna ki egy darabot. Mellére konyul karvastagságú bajsza. Hosszú szálú szemöldöke lobog, amikor üt, süvege félrecsúszva, valaki fültövön köszöntötte elébb a szíves zavarásért, majdnem hogy a feje is lerepült. Ábrahám sehogy sem tud János gróf közelébe férkőzni, bármennyire igyekszik. A martalócok már észbe kaptak végre, parancs nélkül is, ha nem ügyelnek, ezek a meztélábas jabrancok még agyonütik Nikola gróf bátyját, s akkor jobb lett volna nekik meg sem születniük! Nikola úr kettéhasítja őket, mint a böllér a sertéseket! Véneki Ábrahám tekintete szinte égeti János úr orcája bőrét. Amíg él, ezt a durva, faragatlan, szőrmók ábrázatot el nem feledi. „És jó az isten, ne reménykedj, piszok Zrínyi, ha most nem, hát máskor megengedi, hogy megfizessek a bátyámért! Te két lábon járó jóság! Te földre tévedt angyal, te! – tajtékzik józanodó fejében az eltökélt düh. – Mocsok senki vagy te is, mint a többi, te szemét Zrínyi!”

Hátulról hókonütik Ábrahámot. Őrzi a Fortuna kegye, mert a martalóc markában lapjára fordult ütés közben a kard, meg nem öli, csak leteríti. Arcra borul Ábrahám a porban, nem messzire agyoncsapott bátyjától.

János gróf hada végül is megkergeti a vendégsereget. Világ csúfsága így is, hogy bár a lakodalmasok sokkal kevesebben voltak a dúlóknál, mégis ellen tudtak állni nekik eddig. A hadnagy lihegve taszítja kardját a hüvelyébe, s jelenti:

– Gróf úr... Harminckilenc disznó jobbágyot levágtunk... – Válla fölött hátrabök a házak közül a templomtér felé terelt, rabszíjra fűzött parasztok felé: – Ötvenkettőt összeszedtünk. Ég a fél falu! – Elvigyorodik a hadnagy: –

Amíg ezek a barmok itt erősködtek velünk, és azt hitték, meg tudnak futamítani bennünket, az embereim java a kertek alá került, s az ólakból elhajtottunk vagy kétezer villás szarvú kékszürkét!

János gróf orcája földerül. Övébe nyúl, előmarkolja bőrzacskóját, odahajítja a hadnagynak, akinek orcáján kék-zöld véraláfutások jelzik: tisztességgel kivette a küzdelemből a részét.

– A tiéd, fiam! Fizess egy áldomást nékiek is! Megérdemlik!

Aztán lehajlik nyergéből, Fölmarkol egy kishordót. Beleszagol, meglötyköli. Jó bor, fehér bor, semmi baja. Nagyot kurjant, hogy mindenki arra kapja a fejét; arra figyelnek a torony ablakaiból is.

– A zágrábi püspök úr kedves egészségére kívánom!

Feje fölé emeli magasba a kishordót, hogy lássa, mit iszik? Szép átlátszó ujjnyi sugárban patakzik a szájába a bor. Alig győzi nyelni. Így is két oldalt, széles csíkban a dolmányára ömlik.

– Ó, hogy a halálod innád meg benne! – sziszegi a rabszíjra fűzött öreg Kovacsics, de egy éles fülű martalóc észreveszi, és a kengyelből ki sem véve lábát, úgy rúgja ágyékon szegény, öreg parasztot, hogy nyög egyet és elterül.

János gróf lenéz az elomló ezüst sörényű parasztra.

– Mondott valamit?

– Átkozódott, uram! – feleli sietve, peckesen a zsoldos lovas.

János úr megvonja a vállát egykedvűen:

– Ebugatás nem hallatszik az égig!... – Az ivást megelégelve, a hordót odahajítja a rugdosódó huszárnak.

Már összecihelődött a had java, mármint azok, akik csak verekedtek a templom előtt.

– Gyerünk! – kiáltja János úr, és sarkantyúba kapja lovát.

Hallja, mögötte vágtába ugrik a serege. Megkockáztatja a félszemét, oldalra néz.

Fejükre kulcsolt kézzel, keservesen csukló, ordító zokogással rohangálnak a megdúlt falu parasztjai égő viskóik, ólaik között, s próbálják menteni, ami még talán menthető. De a nép fele a templomba van zárva, aki véletlenül kívülrekedt, vagy nem volt a lagziba hivatalos, örül, ha a saját tüzét el tudja oltani. A füstölgő parázskupacok között vádló mozdulatlansággal hevernek az orcájukra esett, szétvert fejű hullák.

Valami halovány szánalom, gyenge részvét moccan János gróf szíve legmélyén. De a hirtelen megivott több icce bor elhomályosítja agyát. Rémlik neki valami olyasmi: „Állatok ezek a martalócok? Az Isten sem bír meg velük,

ha egyszer vért szagolnak, és prédát éreznek!...” „Ó, te beste farizeus! – ordította rá éledező lelkiismerete: – Nem sül le a pofádról a bőr? Hiszen te biztattad fel őket: Amit láttok, a tiétek! És most még fanyalogsz itt? Hogy nem nyílik meg alattad a föld!”

A bor a feje búbjától a kisujja hegyéig megtölti felgyúló mámorral. Mindene ég, mintha meggyújtott pálinkáshordóba zuhant volna. Nem sokáig bíbelődik a halovány, riadozó, szánakozással. „Ej, mit! Mért fájna a fejem értük... nyomorult, meztélábas népség... A paraszt olyan, mint ficfa! – Már mosolyogni is tud saját bölcsességén: – Mentől jobban botolják, annál jobban gyarapodik!” Gyerünk, fiaim!

Ám akkor mégis felfordul a gyomra, amikor hátratekintve meglátja, egyik vajdája egy kétségbeesetten sikoltozó hrastjei leányzót magával szembefordítva, lovaglás közben akar megerőszakolni.

– Barom! – üvölti János gróf. – Nem tudsz addig várni, amíg hazaérünk?

A vajda is jócskán ivott, és pimaszul ura szemébe röhög:

– Nagyságos uram, csak komédiázik! Jó az ennek a... ringyónak is!...

Gurulnak körülötte a röhögéstől a társai.

János gróf legyint és elfordul. Nem jó ezekkel a vadrác martalócokkal kikezdeni. Megbokrosodnak, itthagyják útközben, és akkor mit csinál egyedül a temérdek marhával, másféle prédával? Eh! Teljék csak a kedvük! Szemét zsoldos had alja nép! Hiába, jóban kell lenni vélük!

Lassan halad előre a felduzzadt sereg, Nem hagyhatják el az ezernyi marhát terelő társaikat, a tengelytörésig megrakott, nyikorgó szekereket. Porfelhő úszik fölöttük, süketítő a lárma, ordítozás, a tehénbőgés.

Egy szűk völgytorokban esik hegyibük a galambpostával felriasztott zágrábi püspök derék lovascsapata. Nagyszerű rác meg dalmát száguldók! Lóhalálában vágtattak a dúló Zrínyi-had után, s útközben rendre felszedték a várak lovasait is. Mire észbe kapna János gróf serege, már késő. Részegek, mint a csap, egyet ütnek, és a lendülettől lefordulnak a nyeregből. Nőkkel bujálkodnak a nyeregben. A szerencsétlen fehérnépek meghallva, hogy segítség érkezett, lerántják magukkal Zrínyi gróf martalócait a földre. Aprítják a dúlókat, mint a szecskát.

Ha nincs velük Daleko huszárvajda egy maroknyi régi Zrínyi-huszárral, János úrért is csendíthetnék Zríny várában a lélekharangot. Közreveszik, szorosan, mintha a rabjuk lenne, úgy száguldanak el urukkal a porfelhő oltalmában. Menekülés közben a részeg János gróf egyre hallja a kis púpos püspök rikácsolását:

– Hol az a szörnyeteg, gyilkos Zrínyi gróf? A karó hegyén rothad meg, esküszöm!...

*

Otthon Nikola is nagyon rossz hírekkel várja. Jóformán el sem engedte sírni bátyjának a bánatát, hogy milyen csúfosan megjárta azzal a hirtelenében felfogadott gyalázatos martalócnépséggel meg a zágrábi „szoknyás gazemberrel”.

– Hadd el, kisöreg! – legyint komoran az öccse – Husszein aga, igaz hívünk, azt írta Belgrádból, nagyon vigyázzunk: hamarosan Zríny vára ellen támad a török!

Jánosba rögtön beléfúlt az áradó keserűség.

– És... a… király felsége – motyogta esetten, reménykedve.

Nikola vadul fölnevetett:

– Küldetett ötszáz aranyakat!... Nevetséges! Tartozik máris ezerannyival!... Ezek a nyomorult német szomszédok ölbe ejtett kézzel nézik, hogyan nyúvaszt meg bennünket a török! A szentséges istenségüket! Tudtad, mit prézsmitál Ungnad János stíriai főkapitány úr őnagysága, ha kérleled? „Nem akarunk miattatok háborút a török császárral!” Ezek a komisz horvátokmeg azért nem jönnek segíteni, mert neheztelnek: „Megölted a Szent Embert! Most utolér az Isten büntetése!” Írtam a királynak, elmennénk mi innen. Akármilyen rossz, kisdarab vacak földet adjon minden itteni birtokunkért cserébe, bent Magyarországon.

Csönd van a szálában. Nikola felnéz a bátyjára, hadd lássa, mit mond a szeme?! Szívesen elmenne? Itt hagyná a jó öreg Zríny várát, ahol megszülettek, felnevelkedtek? Ó, jó fiú ez, megrázza roppant, csupa sörényfejét: nem, nem! Én sem, ne félj, én sem mennék el innen, az atyaistennek sem! Ugye, nem félsz te sem bátyó! Mert én ugyan nem félek! Beülök Zrínybe a legjava katonáimmal!

– Én is, öccse! Én is! – lelkendezett János felcsillanó szemmel. Úgy vélte, ezzel lemoshatja ezt az ostoba püspökös gyalázatot magáról, de Nikola fejével nemet intett:

Te nem! Te kint maradsz, minden várainkból összeszeded a hadinépeinket. Lóra ülteted, és hátba támadod a törököt!

Egy hétbe sem tellett, Usreff, a boszniai basa körülfogta Zrínyt. Akkora vad zeneszóval érkezett, hogy az égbolt is rengedezett. Odarúgtatott a vár előtti gyepre, és felkiáltott:

– Zrínyi Nikola! Add meg magad kényre-kegyelemre!

Válaszként puska dörrent. A basa alatt összeesett a harci mén: a golyó a szügyén találta, s azonnal megölte. Bosszús kacagás csendült fel a kapubástyán:

– Az ördög vigyen el, basa, eltévesztettelek! Ha megkaplak esküszöm, disznóbőrbe varrva dobatlak az Unna vizébe!

Dühödt ordítás volt rá a felelet. A basát éktelen káromkodások közepette kanalazták elő a testőrei döglött lova alól. Micsoda megaláztatás! Micsoda szörnyű sértés: azzal fenyegetni, hogy disznóbőrbe varratsz egy igaz hitű mozlimet?!

– Katonák! Ebben a várban kő kövön nem marad! Gazdáját szamár farkára kötözve vontatjuk a padisah elébe, mert azt hitte: ujjat húzhat a törökkel! – Kivont kardjával hadonászva még sokat zagyvált összevissza a megszeppent basa, de abbahagyta, mert már saját katonái is nevetgélni kezdtek. Ráadásul Nikola dörgő basszusa megint belécsípett a magasból:

– Te ugató lótetű! Azt hiszem, először ki is heréltetlek: úgy illesz majd igazán, ebbe a szép, nagy ártánybőrbe... – és meglóbálja két huszár fent a falon a disznóbőrt.

Usreff bolond dühében elvakultan kardjával a várra intett, és indulattól; gyerekesen elvékonyodó hangon kiáltotta:

– Illeri! Előre, igazhitűek!...

– Allahra, ne! Ne! Ne! – borul elébe, átkarolva a basája térdét a janicsár-aga. – Így semmi értelme! Azonnal megölnek uram! Ki vezet akkor diadalra bennünket?! – Majd felsúgja:

– Tedd félre iszonyú dühödet; először ágyúztatni kell!...

Ocsúdik a basa. Igazat beszél az aga! Dühe majdnem jóvátehetetlen hibába sodorta! Allah, légy irgalmas. Mi is lett volna, itt, ha... ha szót fogadnak a vezényszavaknak?!

– Ezer... aranypénzt kapsz, ó, legbölcsebb janicsár aga.!... susogja a basa, és az átélt rémülettől rángatódzni kezd a horgasina. Akkor könnyebbül csak meg, amikor látja a topcsik előrerohannak a nagy, fűzfavesszőből fonott kasokkal. Azután a második tüzércsapat homokzsákokkal tölti a üres kasokat. Majd teherhordó tevék rézcsengője csendül, igen, ezek az ágyúcsövek! Ezek az állványok, ezekre hasaltatják fel a pohos mozsarakat, torkuk fenyegetően tárul az égre: gaz gyaurok, reszkessetek!

Már hátul vacog a basa, bebugyolálva vastag takarókba, s homlokán vastagon veríték pereg. Nohát készen vagytok már, átkozottak? Miért nem sütitek már el az ágyúitokat? A bivalybőr zsákokba varrt puskaporral hátukon, a tevék már ott térdelnek mellettetek...

– Mi ez az ordítás... robaj, Szelim aga?!

Lecsattan a vizesárok fölé a felvonóhíd, kirobban rajta ötven jó lovas, mint a villám, a kasoknál teremnek. Hogy csinálták, hogy sem, a teli kasok

jobbra-balra dőlnek, tetejükre pedig görögtüzet repítenek, égnek a vesszőkasok, a homokzsákok, s akiket villámgyorsan le nem kaszaboltak, a fejvesztetten menekülők.

– Ejvá, jetisín! Meded!... Meded! – hangzik a vár előtti gyep, amelyet néhány minutum alatt halott igazhitűek lepnek el. És amikor rossz látomásként, villanásnyi idő alatt ismét eltűnnek a kiütött hunzárak, a kapubástyáról megint felcsendül a gúnyos medveordítás:

– Mért szuszogtok annyit, Usreff basa? Talán nincs kedvetek támadni, ti ebhitűek?!

Már tanult a pogány. Ötszáz puskás tüfenksi térdel a kasokat felállogató új tüzérek megett. Ha a Felvonóhíd ismét lezuhanna, rostává lőnének lovat és lovast...

De mire elkészülnek az ágyúállásokkal, leszáll az est. A müezzin kilépdel a sátor elé, és énekelni kezdi az alkonyati szúrát, és Kelet felé fordulva földre borulnak az igazhitűek.

– Ostrom ebből már csak holnap reggel lesz – mondja mosolyogva Nikola –, de azért nyitva tartsátok a szemeteket! Mihelyt valamit megláttok, tüstént fölkeltsetek!

Éjszaka meg sem moccant a török, mert úgy sütött a hold, hogy a füvön hegedülő tücskök árnyéka is meglátszott.

Kora reggel indult meg csak a török táborban az élet. A müezzin ismét rázendített, a hívei kigurították imaszőnyegeiket és arcra borultak Kelet fele. De olyan nemtörődömséggel, mintha csak Konstantinápolyban lennének, aztán főzőcskézni kezdtek.

Nikola nevetett a kapubástyán:

– Várjatok, hadd tegyünk egy kis borsot az ételetekbe. Mirkó fiam! Pörkölj oda nekik az öreg mozsárral!

Iszonyú volt a pogányok rémülete, amikor a mázsás mozsárgolyóbis ledöbbent közéjük, forgott kicsit, majd szétnyílt, mint tubarózsa, és ezer éles szilánk, apró golyó, vasreszelék süvített a beléből szerteszét. Olyan szépen a fűre hasalt vagy harminc igazhitű, hogy azt sem tudta kinyögni: nyikk! Hanem akit nem ölt meg a mozsár tölteléke, az bezzeg torka szakadtából üvöltözte:

– Jetisin!... Ejvá!... Meded!...

Rettenetesen megmérgedt a török. Hogy őt már békén falni sem engedi ez a gaz Zrínyi?! Lecsapták a janicsárok a piláfevő kanalakat, szaladtak a gyapjúzsákokért, és vad buzgalommal hajigálták teli az árkokat. Délig nyikorogtak a kétkerekű jobbágytaligák, szakadatlan hordták a közeli erdőből

a rőzsét.

A várnép növekvő aggodalommal figyelte, miként tömődik el a feneketlennek hitt vizesárkuk, hogyan fektetnek a friss fa- s gyapjúgáton keresztül széles pallókat. Csak Nikola somolygott a bajuszába. Halálos csendben készítették fel a szükséges harci szerszámokat a fal tetejére, majd fel is álltak, várva, hogy a törökök meginduljanak.

Usreff basa kilépett a sátrából, a tenyerébe tapsolt. Tizenkét harci trombitása veszettül kezdte kacskaringóztatni a „rajta, rajta!” jelet, majd az egész hatalmas zenekar rázendített. Dobok, csimpolyák, tárogatók süvítették a buzdítást, mint a támadó sasok, és egyszerre kilőtték valamennyi török ágyút. Ördögi zenebona közepette kapták fel a janicsárok rugalmas; cédrusfa-ostromlétráikat, és rohantak neki a három öl magas falaknak.

Szörnyű látvány volt. Úgy elborították a vörös téglafalat, mint legyek nyáron az útszélre lökött dögöt.

– Adj nekik, fiam! – kiáltotta Nikola nekimérgesedve a komisz látványtól, s maga járt mindenütt jó példával. Jobb kezében kard, baljában súlyos buzogány. Ide-oda szökell, a fal tetején, akár a talián kötéltáncosok, és akkorákat üt, mint egy pokol-malom elszabadult kallója. Derékig telifröcsköli, a megölt törökök vére, mint hajdan a sámánokat a szügyön döfött fehér lóé. Szeme roppant fáklyaként világít, lent a gyöpön hallani, ha fogát csikordítja.

– A Seitán jő ellenünk! – üvöltik a törökök, ha felbukkan előttük, s inkább a mélységbe ugranak, mint hogy boszorkányos gyorsasággal cikázó görbe kardjával szembetalálják magukat.

Délutánra már Nyugat felől is ostromol a török, és Nikola sem lehet ott mindenütt. Elgémberedve piheg egy kicsit, a fal tövébe rogyva. Nikola két karja élettelenül csüng alá, ujjai úgy ráfásultak a kard markolatára, hogy nem tudja elengedni. Hajdúpajtás is alig tudja kifeszegetni. Gyöngéd szeretettel a gróf égő tenyerébe fújkál, érzéssel dörzsölgeti, mint a javasasszonyok, majd inni ad neki.

– Le kéne kicsikét dűlnöd. Kiáll a szívverésed!

Az ostrom lármája elviselhetetlenné erősödik; az ágyúk már percenként durrognak, közvetlen közelről, s a vár falán támadt rés nőttön nő. S a veszett ágyútűzben nem lehet odamenni s betömni. Érződik a táncoló levegőben, a pogány döntő ostromra készülődik.

Nikolal talpra ugrik:

– Mirkó, gyűjtsd meg a görög koszorúkat!...

Lobbanva vet lángot tizenöt ördögkerék szurkos szalmája, és a vizesárkot feltöltő, duzmadt gyapjas-zsákokra repül égő csóvaként. Egy kurta minutumba telik, s égígérő lángokkal lobog a temérdek zsíros gyapjú és a

száraz rőzsetorony. Egymás után omlanak alá a vörös zsarátnok-sárba a meggyúló ostromlétrák, s kétségbeesetten ugrálnak alá a lángoló bugyogójú janicsárok.

És ez mind nem elég.

Kürtök harsogása csapódik föl a völgyből, mint haragvó hullámok habtaréja a gát koronájára. Ujjongva tódul a várnép a falakra, és ragyogva mutogat a kéklő messzeségbe, mintha a Messiást látná közeledni.

– Jánosom!... Kisöreg!... – kapkodja Nikola ellágyulva, megforrósodó torokkal a levegőt. Szeme elé ellenzőt formál a tenyeréből, úgy firtatja bátyja szédítő vágtában közelítő seregét. Mintha teméntelen dob dörögne, úgy verik vissza a szűk völgy magas oldalai az ezernyi lópata félelmetes dübörgését. Legelöl a hattyúszárnyas, bástyás, hófehér selyem Zrínyi-lobogó mellette kivont karddal János úr repül téglapiros csődörén.

– Odanézz! – böki oldalba Hajdúpajtás Nikolát. – Tágul a török!...

A vár körül, akár az őrültek kapnak lóra a pogányok. Usreff basának még a turbánja is lerepül a nagy igyekezettől, amíg paripája nyergébe mászik. Már nincsen ideje ismét feltenni, csak futtában a hóna alá csapja, s úgy ád vas-abrakot fájdalmasan felnyihogó lova vékonyának.

Az óriási fehér selyemhalmaz idáig világít, s muszáj rajta harsogva hahotázni, mert innen a magasból úgy látszik, mintha libát lopott volna a vitézlő basa, s most a hóna alá vágva iszkolna a dühös csősz elől.

*

Zengett egész Horvátország, Szlavónia és Pannónia, mily pompás leckét kapott a boszniai basa. Aztán, amire felocsúdtak volna a tündöklő örömből, már rájuk is köszöntött másik: Nikola gróf minden zsoldosaival és servitoraival egy őszi éjszaka általúsztatott az Unnán, és kegyetlenül megdúlta Boszniát. Meglepte, felgyújtotta Dubiczát és Kamengrádot, amelyeket tavaly foglalt el tőle a török. Kardélre hányta az őrséget, és úgy megkopasztotta a környéket, mint a hangyák a rengeteg mélyén sebében elpusztult szarvas csontvázát. Száz meg száz pogányt és sok ezer marhát hajtottak maguk előtt hazatérőben.

– No, most legalább picinyég veszteg maradtok, büdösök – fenyegetett át a mély, örvénylő Unna fölött a szeppenten hallgató, s a sötétség izgalmas fátylaiba burkolódzó másik part felé.

*

Csak Erdődy Simon nem fért a bőrébe. Fennen kérdette:

– Mily hitvány népség lehetett a boszniai basa serege, ha még a két Zrínyi hordája is megbírt vele? Bezzeg az én vitézeim világgá szalajtották a

két szégyentelen fattyút!...

János nem szólt rá egy szót sem. Szekérre rakatta az ágyúkat, lóra ültetett ötszáz jó lovas katonát.

– Most lerántom a veres irhádat, gonosz, vén, papi róka! – mondotta, és megindult, hogy a Zríny várától nem messze fekvő Vinodol várának elfoglalásával sarka alá tapodja a gőgös főpap valamennyi jószágát.

Ő maga rúgtatott a felvonóhíd előtti gyepre.

– Ide állítsátok az öreg seregbontó mozsarat! – bökte a fűbe a dárdáját. Akkor puska dörrent. János gróf megrázkódott. Olyan furcsa lett körülötte a világ. Mintha a szíve fölött goromba lódarázs vágta volna húsába a fullánkját: komisz csípést érzett. Odakapott a kezével, és csodálkozva látta, véres a tenyere. Megint odanyúlt tétován, és látta, vérrel bugyog teli a marka, mint egy furcsa, nagy pohár. Ömlött a vére, feltartóztathatatlan. Ijesztő gyengeség fogta el. Megingott a nyeregben, s mielőtt elkaphatták volni, holtan bukott a magasból a fűre.

Hosszan elnyúlt testtel iramodott egy jó iramlású paripa Zríny vára felé.

– Meglőtték a papok a bátyád! Ott hozzák szekéren!

– Megél? – kérdezte döbbenten Nikola.

Hajdúpajtás csak a fejet rázta.

– Amikor lebukott a nyeregből, már nem élt! – Szentségelő dühvel fakadt ki: – Nikola! Azt az egyetlen puskát sütötték ki!... S a vén pap megint igen röhögött!... Az ördögök hágják meg!...

Nikola még később is igen röstellte magát miatta, de a legelső gondolat ez volt, ami bátyja halálhírének hallatán belé ötlött: „No már egyedül csak az enyém az egész Zrínyi-birodalom!” Aztán öklével halántékon sújtotta magát, hogy az istentelen gondolatot kiverje a fejéből, s elbődült:

– Lóra, mind!

Dübörög a föld széllábú arabus csődörének patkói alatt.

– Hova megyünk, kanra? – izzik fel Hajdúpajtás szeme, mint kandúré a sötétben, ha megpillantja kibújni az egeret.

– Zágrábba! Megtáncoltatjuk a kegyes püspök urat!

Félúton találkoznak a halott grófot szállítószekérrel, a néma hadinéppel.

– Egy turma kísérje Zríny-be a bátyám tetemét és az ágyúkat. A többi utánam, Zágrábba!

Elzúdulnak Vinodol alatt. Arra sem pillantanak. Megkövülve néz utánuk a vár népe. Dusan, a kapitány keresztet vet:

– Jézus az atyám! Akármi legyek, ha... az a lovas ott legelöl nem... Zrínyi Nikola!? Az Úristen legyen hozzád irgalmas, Zágráb városa!

Hegycsúcsról hegycsúcsra száll a jelzőtűz lángja, ágyúk kurta morranása viszi a városba a roppant veszedelem híré. Így aztán mire Zágrábba ér Nikola a bosszuló sereggel, a püspököcske már messze jár.

Palotája elé mennydörög Zrínyi hada:

– Jer elő, te sátánfajzat! Jer elő, te kis mulatságos állat, hadd ontsam ki bátyám véréért a véred!

Háromszor ismétli el, de választ egyszer sem kap.

– Fiaim, derék martalócok! Ebbe a viperafészekbe és magam nem megyek. Tireátok bízom a kanonok-házakat! Most mutassátok meg, mi fér a bugyrotokba! Szabad a vásár!...

Néhány óra múlva oly üresek voltak a papi paloták, hogy kilenc macska sem fogott volna meg egyikben sem egy egeret.

– Söpörjétek fel a szobákat! – mosolygott feketén Zrínyi. – Az egyikben még láttam egy szalmaszálat!...

Hajdúpajtás merész gyengédséggel paskolgatta úrbarátja vállát:

– Rá se ránts, Nikola! Sajnos, idejében kiröppent a fészkéből a jómadár. De meghidd, ez a lecke jobban fáj majd neki, mintha te is a szíve közepébe sütötted volna a puskádat! Gyere, inkább igyál egyet. Idesüss, micsoda misebort találtam!

– Jó ízű! – bólintott Nikola. – Most látogassuk meg a hegyet, ahol termett. Hé, fiaim! Gyertek, feltekintjük a káptalan falvait. A kótyát kivetem azokra is!... Te púpos kanrigyó! Megemlegeted a napot, amikor magadra bőszítetted Zrínyit!

Alig győzik szekerekre rakni a rengeteg prédált holmit. Barom bőg, nő sikolt, boronaház lobogva ég, nagy vörös zászlókként inganak az éjben a bosszú lángjai.

8

Az a tavasz megint pompás hírrel érkezett, hevesen megdobogtatta minden igaz magyar hazafi szívét.

Ferdinánd Őfelsége, nagy apparátussal, ismét hadat indít. hogy Budát a töröktől visszavegye!

– Késő bánat, eb gondolat! – suhintott öklével a levegőbe Nikola. – Tavaly kellett volna megtenni! Tavaly, amikor Izabella királyné a mi kezünkre akarta játszani! De azt a vén totyakos Roggendorfot kellett

odaküldeni fővezérnek, ugye!?

S közben zavartan nézi, mennyire megváltozott a gyönyörű babocsai mulatókastély. Báthori Andris dupla palánkot húzatott az épület köré. Az elé meg kívülre mély vizesárkot hányatott. Azok az otromba mesteremberek semmivel sem törődve széttaposták a csodálatos virágágyásokat, könyörtelen fejszéikkel kivágták a gyönyörű, évszázados faóriásokat.

A legfőbb baj az volt – toldotta meg Nádasdy morcos kedvvel –, hogy balszerencsénkre Török Bálintnak megszólalt a szíve, és Budára sietett, kivette a fővezéri pálcát György páter kezéből. Az a mafla Roggendorf meg hiába noszogatta Perényi Pétert – addig totojázott, amíg meg nem érkezett Szolimán, seregestül. Beállt a rossz idő, nem foglalta el Budát, a hídjukat elsodorta a vihar – éjszaka akart átvinni húszezer embert.

– Aztán Bálint úr odaköszönt nekik! – mordult föl Nikola ingerülten. – Tizenhatezer németet öltek a háborgó Duna hullámai közé!

Nádasdy Tamás hangja még fakóbban csengett:

– Ne vedd többé a szádra Bálint úr nevét, Nikola! Nem érdemli a szidásodat: iszonytatóan megbűnhődött. Aznap, amikor megmentette Budát a némettől, Szolimán rabságba vettette. Még most is a Jedikulában ül. Ami történt, megtörtént. Reméljük, Brandenburgi Joachim fejedelem kitűnőbb hadvezérnek bizonyul, mint az eddigiek!

Nikolának ma semmi sem tetszik. A bor sem ízlik, kilöttyenti kelyhéből, és nemes inasára ordít:

– Bort adj innom, ne káposztalét! – Tokajiért futott a nyúllábú kölyök, s amíg töltött, Nikola azt mondta:

– Valahogyan... nem erre a világra valók Őfelsége hadvezérei! Ezek idejönnek, megkérdezik, merre van a török, aztán elkezdenek ide-oda szaladozni, húsz-huszonötezer emberükkel, mint a megbirizgált pók a falon! Látja az ember, ha jó a szeme: kerülik a törökkel az összeütközést. Ezeken a mi rissz-rossz útjainkon mire jó ide-oda vonulgatni?!

Tamás úr, aznap este először, elmosolyodott:

– Már megint békétlenkedel, megint kifogásolsz! Oly nehéz megmagyaráznom: ezek a fráterek másik világból jöttek, Európa csatamezőiről! Ott pedig az a divat járja: vonulgatnak az ellenséges hadak ide-oda, s legfeljebb akkor ütköznek meg, ha véletlenül egymásnak koccannak. A leghíresebb olasz vezér, Pescara gróf azt mondta: „Az a gyönyörű háború, amely száz évig is eltarthat, de nem esik benne egyetlen ütközet sem!” Hát akkor miért lázadozol, ha Roggendorf gróf Budáról átvonul Pestre? Odakint azt tartják, a hadvezérek feladata a háború, nem a döntés.

– Baromság! – harapta össze Nikola a száját. – De itt Szolimán nem a vonulgatásban akarja a kedvét tölteni, hanem meg akar verekedni, életre-halálra, mielőbb! A török kikényszeríti a csatát! Tamás!... – fogta meg Nádasdy kezét. – Miért nem nevez ki Őfelsége a sereg élére magyar fővezért?! Aki a helyzetet ismeri!...

Az országbíró megvonta a vállát:

– Mi csak hálásak lehetünk neki, ha egyáltalán tesz érettünk valamit! Most is két német országgyűlésen verekedett a német birodalmi rendekkel, választófejedelmekkel, hercegekkel, hogy adjanak pénzt, embert, fegyvert! Akkor csak lehet joga, hogy német emberrel költeti el a német pénzt!

– Hát az eszéki csata? Ha ott Mátyás király vagy Hunyadi János kezében van a vezéri kard, Mehemetet fölöstökömre megesszük!

– Bízzunk benne, hogy most majd jobban sikerül...

Nikola elkeseredetten rázta a fejét:

– Én már semmiben sem hiszek, Tamásom! Brandenburgi Joachim is Pescara gróftól tanult háborúzni, elbabrálja majd őfejedelemsége is a kalapács nyelét!

– Akkor se bántsd, Joachim úr nem érdemli! Tudd meg, neki köszönhető, hogy a német rendek megszavazták a dupla „Römerhilfét!”...

Nikola bekapta kunkori bajusza végét. Erre valóban nincs mit mondani.

*

Joachim herceg medvederekú, bikanyakú, kék szemű, kesely-szőke német óriás volt. Legalább két és fél bécsi mázsát nyomott, és a legerősebb mecklenburgi csődör-kolosszus gerince is meghajlott alatta, amikor súlyos, gyönyörű milánói páncéljába bújtatva szolgái daruval a hátára emelték. Olyan részeg volt mindig, hogy állandóan keresztben állt a szeme. Reggel pálinkát ivott, délben borokat – többfélét –, a nap fennmaradó részében pedig sört nyakalt, félelmetes mennyiségben. Jaj volt szolgáinak, ha a fenti sorrendet eltévesztették! Hordónyira nőtt hasát a leghosszabbra sikerített öv is alig érte körül – kettőből kellett neki egyet összetoldani. Áldott jó lélek volt. Igen könnyű volt könnyekre fakasztani. Ha valaki parancsot kért tőle, az illető vállára tette mázsányi kezét, megszorította, ráhunyorított, s azt mondta:

– In Ordnung, Brüderchen! Ez... meglesz, ne aggódj, de... még meg kell alaposan gondolni!...

Akkor lábadt könnybe igazán először a szeme, amikor kitámogatták gyönyörű vezéri sátrából, feldaruzták Augustus hátára, és széttekintett.

A zöld mezőn a világ egyik végétől a másikig ért a felsorakoztatott hadsereg.

– Nagyságos herceg úr! Nyolcvanezer német, spanyol, olasz, vallon, cseh, morva és magyar vitéz várja parancsaidat.

– Herrgott Sakrament! – hördült föl Joachim úr: – El sem hittem volna, hogy ennyi vitéz lehet a világon!...

És végiglovagolt a mérföldekre elnyúló tarkabarka arcvonal előtt. Signor Vitellit, a pápai lovasság parancsnokát kedvelte legjobban a sok összesereglett hadvezér közül.

– Brüderchen – dünnyögte, valahányszor új lobogó elé ért kivont kardjával tisztelgésformán csápolt –, ennyi gyönyörű daliával... reggelire bekapjuk Buda várát, Pestestül. Várlak benneteket a sátramban ebédre, tisztelt uraim!

És fordult vissza. A hadsegédje nagy kínnal a füléhez hajolt:

– Nagyságos uram! A magyarokat meg sem nézi? Ott állnak balszélről!

– Ja! Az izéket, magyarokat mondod, Brüderchen? Azokat a... a... mitugrász lovas népséget, was? – megvetően biggyesztett: – Integess te a nevemben nekik, én megyek ebédelni! Kéretem a tanácsurakat is Signor Vitelli, Perényi Péter, a magyar főkapitány és Ungnad János, a stíriai főkapitány meghőkölve látja, csupa német úr törtet be Joachim úr után a sátrába. Perényi arca rákveresre vált, sarkon fordul, hogy elrohan a huszárjaihoz. Signor Vitelli szívében felsajdul a részvét:

– Signor Pereni! Várj meg, én is jövök!

És a huszártábor közepén egy asztal mellé telepednek, hármasban Ungnaddal. Jóízűen falják a pompásan fűszerezett báránysültet, amit Perényi uram szakácsa büszkén verítékezve tálal elébük. A vatikáni kapitány egy átalag falernói vörös bort hozat, Ungnad egy hordó finom sert guríttat oda. És mind a három úrnak van jó muzsikása; és rágyújtanak a sípok, kürtök, dudák, trombiták, sírnak a hegedűk, és rákezdenek a táncra a Perényi-huszárok, a kopogós hopptáncra. Annyi körülöttük a német vértes meg a pápai vasas gyalogos, hogy levegőt is alig kapniok.

– Signor Vitelli!... Signor Vitelli!... – törtet át egy királyi cseléd a nézők ütemesen tapsoló sűrűjén: – A herceg úr őnagysága elvárja a haditanácsba!

Az olasz zsoldos tiszt két újdonsült barátjára pillant, elmosolyodik:

Megmondd a gazdádnak, még két katonabarátom van, csak azokkal együtt megyek a tanácsba!

A hírvivő eltűnik, folyik tovább a tánc. Perényi boldogan szorongatja új barátja kezét.

– Ember vagy magadért, édes uram!

– Niente, non fa niente! – nevet a csepp talián, és koccint két fellelkesült, újsütetű cimborájával.

Jól sejtette signor Vitelli: néhány percenet múlva már mind hármukat kérették.

– Üljetek le, jó urak, minálunk! Bort? Sört? Mit isztok? Proszit! Őszinte leszek, itt ül együtt kilenc nagyszerű koponya, sehogysem tudunk sehogy sem dűlőre jutni.

A három jövevény elkerekedő szemmel nézi a rájuk szegeződő kilenc véreres szempárt: mire akarnak kilyukadni? A herceg nem marad adós a kérdéssel

– Adjatok tanácsot, mit kéne csinálnunk: hol kéne a hadakozáshoz nekifogni?!

Perényi lökte föl először a kezét.

– Nagyságos herceg úr! Buda várát kell megostromolnunk!

– Buda várát? Vértes lovassággal? – fitymálta le Joachim úr.

– Ki beszél a vérteseidről, kegyelmes herceg? Itt van tizennyolcezer magyar vitéz! A török tavaly óta még nemigen érkezett rá Buda várát komolyabban megerősíteni!...

Újabb lesújtó tekintettel méri végig Herr Joachim.

– Ezt a nagyszabású hadivállalkozást magyarokkal megkezdeni?

És ezt úgy mondja, „magyarok”, mintha nyomorult rablógyilkosokat akart volna mondani, de még idejében lenyelette vele valami kelletlen óvatosság vagy mi. Azért mégiscsak a magyarok a házigazdák itt... És mégis mit szólna Ferdinánd, ha a dolog a fülébe kerül? Signor Vitelli és Ungnad Perényi Péter két kezét nézi, amelyek őrült erővel fonódnak a szék karfájára; görcsösen kapaszkodik a magyar főkapitány, hogy fel ne tudjon ugrani, és szét ne vágjon közöttük.

– És ti, jó urak, mit tudnátok valami jobbat tanácsolni.

– Legelőszőr Budát kell elfoglalni, ahogy signor Pereni mondta – vágja ki Vitelli, most már csak azért is. Még ha nem úgy van is, a fene enné meg ezt a kövér, kesely ártányt, ki kell a szegény megbántott ungherese mellett tartani. Herr Joachim szeme bágyadtan rebben meg. Kötözni való hülye ez a talián is.

– Hát te, Herr Ungnad, mit tudnál javasolni?!

– Nagyságodnak meg kell Herr Perényit értenie! Nem véletlenül ajánlotta, amit ajánlott. Tessék a sátorból kitekinteni: Buda magas hegyen ül, előtte terül el a mélyben Pest városa. Akié Buda vára, azé Pest városa is!

Logikus, nem?

A herceg báva tekintettel rázogatja a fejét. Látszik rajta, részeg – éspedig annyira, hogy Ungnad beszédének a felét nem is érti.

– Bocsánat, ki kell mennem, vizelni! – motyogja, és kitántorog. Befele még a sátor előcsarnokában felhajt egy pint erős bajor sört. Bejön, mutatóujját az orra hegyére szorítva, s úgy tesz, mintha közben gondolkodnék: – Ellenben nekem lenne egy életrevaló propozícióm! Buda... látható. Magas sziklákon áll... Ezt csak... sasok hátán ülve lehetne... elfoglalni! – Nevet saját szellemességén. Szolidárisan vele nevetnek a német tanácsurak is. – Ellenben... ott van az a Pest nevű izé... Lapos a vidék, akár az asztallap... Ottan kell nekünk kereskednünk! Mi a véleményetek, uraim? Was?!

A németek felugrálva kezdenek tapsolni.

– Mennyivel könnyebb ezt a feladatot megoldani!

– S a könnyű siker mennyire fel fogja katonáinkat tüzelni... Pest elfoglalása után már gyerekjáték lesz nekik Budát bevenniük!

Nem értik ujjongó örömük közepette, miért áll fel hűvös orcával a három idegen, s miért mondja fagyos fejbólintással fejezve be szavait:

– Tőlünk pedig több tanácsot ne is tessék kérni!

*

Költözködik a roppant sereg. Tán a világon nincsen annyi naszád és ladik, amennyi elegendő lenne őket Budáról Pestre átszállítani. Eltart egy hétig, amíg a teméntelen poggyász is átköltözik! A mennyországból a pokolba kerül a rengeteg katona. Buda füves, ligetes, szelíd lankájú dombos vidék, itt pedig minden békalencsés, undok nyálkás morotva, kiöntés; út sehol, az egész világ sziszegő, éles, zöld kés-rengeteg, nád; se sátort nem lehet fölverni, se a lovaknak szénát keríteni.

– Kutyaszorítóba kerültünk! – dörmögi signor Vitelli.

– Nagy barom ez a nagyságos herceg! – dühöng Perényi. – Én erre nem bíznám rá egy triviális iskola kisded deákocskáit sem, nem hogy nyolcvanezerkatonát!...

Ungnad félrehúzza a száját:

– Pescara gróf kitűnő tanítványa pedig! S úgy hallottam, nagyszerűen tud vonulni!

– Vonulni? – nevet föl a dühtől tébolyodottan Perényi. – Hiszen itt meg sem tud moccanni!... Ha nem lennének itt signor Vitelli hadai, meg az én kétezer könnyű lovasom, Ali basa már réges-rég a Dunába szorított volna bennünket…

Vitelli és Perényi hada egymás mellett ütött tábort, Pest északkeleti oldalán, a magas, omladozó kőfallal körülvett Király-kertnél. Az olasz szeme megnedvesedett, amikor kérdésére Perényi azt mondta:

– Tudod, kié volt ez a kert? Mátyás királyé!

Ali basa, vesztére, mindig az ő oldalukon akarja az ostromgyűrűt áttörni. Körös-körül jobbára csak járőrök cirkálnak, mert Joachim úr iszonyú káromkodások közepette megint fel szedte a sátorfáját, és majdnem Soroksárig visszavonult. Csak ott tudták katonái sátraikat szabályosan fölverni.

Ali basa mindig a Hatvani meg a Kecskeméti kapun keresztül szokott kirontani. Azon a vidéken már szépen letaposták a nádat meg a sarat viaskodás közben. Innen a Duna felé is széles csapás nyílik: erre hömpölygött keresztül Joachim herceg hatvanezer mecklenburgi paripájú vértes lovasa.

Perényi lovasai elfoglalták a török pontonhidat, és körömszakadtáig védelmezik. Ali basa megtehetné, de nem fúratja meg, mert úgy gondolja, kell majd a híd őneki is; amikor Joachim megfutamodik vert hadaival Pest alól, jól tudja majd őket üldözni!

Annyi a vérszívó nadály, a szúnyog, a bögöly, hogy alig lehet tőlük megmaradni. Az emberek szeme, arca, keze fel van dagadva csúnyául, a rossz, ihatatlan víztől felpuffadt a hasuk, fosnak, mint a lakodalmas kutyák, az egész Pest megye bűzlő, eltakarítatlan ürüléküktől.

– Dysenterie, vérhas! – mondja tábori főorvosa, amikor az első megfeketedett halottat elébe fektetik: – Szedjük a sátorfánkat, fenség, amíg nem lesz késő!

Nyakalják a németek a sört, annyira részegek mindig, hogy a saját lábukban megbotlanak. Akkor boldogok csak, ha van elegendő sörük, akkor csöndben vannak, különben félelmetesen üvöltözve szidják az istent, a herceget, a háborút, a törököt, a kurva magyarokat, akik miatt nekik itt kell megdögleniük!...

Egyik nap Ali basa pesti janicsárjai érzékeny veszteséget okoztak signor Vitelli gyalogjainak.

– Bosszút fogunk állni! – kiáltotta láztól dideregve a csöpp talián, és Perényi lelkesen helyeselt neki:

– Cselt vetünk nekik, carissimo Alessandro. Te megtámadod Kecskeméti kaput, ők rád ütnek, te meghátrálsz előlük, én meg oldalba és hátba kapom őket, és punktum. Ezt a napot megemlegetik!

*

Nikola káromkodva robogott Zágráb alól, immár hatodik napja. A

negyedik lova dől már ki alatta. Barom Erdődy Simon! Ilyenkor hívatja valami ócska kis várbirtok miatt perlekedni a káptalan elébe! Vén, irigy, gonosz marha! Amire ez az ostoba tárgyalás véget ér, a budai hadjáratnak is vége szakad!

S amit máskor sosem szokott, egész úton buzgón fohászkodott: csak még odaérjen, a vastagjára!

Dél múlt, amikor a Gellérthegyet megpillantotta. Meghökkenve állt föl a kengyelben: hall-e fülének oly kedves harci lármát?

– Ágyúznak, bibás! – kiáltja Hajdúpajtás, oly boldogan, mintha azt mondaná: „Egy degesz zsák aranyat találtam!”

S már Nikola is hallja, mert fordul a szél járása, és idáig sodorja. Bumm! Bumm!... Most a budai vár ágyúi szólnak!... Bumm!... Bumm!... Most a német herceg mozsarai válaszolnak. De honnan a pokolból muzsikálnak? A pesti oldalra vonultak?

– Fiaim! Cseréljünk lovat!...

– Noiszen – néz a négyszáz huszár egymásra. – Pentele alatt tettük át a nyerget! Olyan fáradtak szegény váltáslovak is majd pofára buknak!

– Mindegy! Egy-két óra hosszat azért csak portyáztak! Utánam! – kiáltja Nikola, és korbácsa nyelével végigvág paripája tomporán. Nagy porfelhő úszik utánuk, akár valami óriás, furcsa, szürke vitorla.

A hídőrség majdnem tüzet nyit reájuk.

– Pogányokra gondoltam, uram! – magyarázza a vajdájuk.

– Épp jókor értek, uram! – karjával a Kecskeméti kapu felé mutogat. – Arra igen nagy csata van! A Vitelli, meg a Perényi urak hadakoznak!

Nikola elhűlve hallgatja, s szíve szerint megkérdezné: „Hát a többiek mit csinálnak? Alszanak?” – de feltartja meztelen kardját, hogy megcsillan rajta az aláhajló nap vörös sugára. Szárnyakat kap a horvát huszárhad.

A Kecskeméti kapu környékén dúl a heves csata. Joachim herceg fent áll a sátra kontyában, és távcsövével dermedten bámulja a küzdelmet.

Kétfelől rontott ki Pest falai mögül a pogány. Vitelli ezerkétszáz olasz darabontját oldalba kapják. Az olasz regiment tüstént négyszögbe áll, s előrefeszítik lándzsáikat. A törökök halálmegvető bátorsággal rohamozzák őket. Hirtelen éles tűz csattan a négyszög felől: Vitelli puskásai sütötték a törökre puskáikat. A veszett rohanás megtorpan, de a kapukon egyre újabb törökök fordulnak ki, akiket nem tizedelt meg a puskagolyók ólom jégesője. És Joachim herceg elszörnyedve hallja hírnöke szavát:

– Fenség! A budai várból sebes járású naszádok hordják a pesti partra a janicsárokat!

– Végük van! – rebegi Brandenburg hercege elszürkülő arccal. – Vitelli meg Perényi saját maga akarta, hogy a halálba rohanhassanak. Értük nem is olyan nagy kár! De szent ég! Épp ma mondta Móric, szászországi herceg, meg Ungnad, stíriai kapitány, hogy ők is csatlakoztak Vitelliék merész akciójához! Ha... Úristen, ha valami baja... találna esni Móricnak, V. Károly császár le fogja tépni a... Azt mondták; nekem, csapdát állítanak a töröknek?... Hát hol a pokolban késik már ez a Perényi? Juj, te szegény signor Vitelli! A Hatvani kapun szpáhicsapat robog ki! Végük van: hátba kapja őket!...

Perényi! Most... Ó, te, te rókák fejedelme! Úgy rontott elő a Király-kert omladozó falai mögül, hogy... elvágta a pogány csürhét a kapuktól. Ki hitte volna, hogy egy magyar mitugrásznak ennyi esze van?!... Ez az! Aprítsátok le írmagig a kutyaháziakat!... Nézzétek majd, hogy fognak fegyvereiket eldobva, térdre borulva a nyomorult életükért könyörögni! De ni csak, mi ez?... Ezek a kontyosok... elszántabban küzdenek, mint az elébb? Az Úristen sem érti ezeket az átkozott keleti fajzatokat, mi szorult beléjük?... De most aztán végetek! A város fala mellett Móric szász herceg robog elő! Ezek igen, ezek német nehéz vértesek! Majd ezek!... Ezek elbánnak velük! De miből vannak ezek az átkozott janicsárok? Nem tágítanak az atyaistennek sem! Hárman-négyen fognak körül egy-egy nehéz vértest! Hé, ezt nem engedik a bajvívó törvények, protestálok!... Szent isten! Móric herceg lovát ellőtték! A szász nagyúr, akár a hulló csillag zuhan alá fényes páncéljában, és eltűnik a véres forgatagban... Vége!... Vége van mindennek! A városfal mellett újabb török lovascsapat közeledik, mint a szélvész. Segítséget kapott a pogány...

Joachim csüggedten ereszti le távcsövét. Károly császár meg fog ölni, az én hadjáratomban esett el a legkedvesebb unokaöccse. Nem kerülhetek többé a szeme elé... Sátrába akar vonulni, talán ordítva sírni, talán nagyot inni, amikor rákiált Ungnad Kristóf:

– Ezek nem törökök! Fehér a zászlajuk! Ez... esküszöm neked: Zrínyi!...

– Zrínyi? Az ki? – bökken a herceg szíve reménykedve. Talán még nincs veszve szegény Móric herceg, és...

Veszett, éhes farkasüvöltés... Vad patadübörgés... porfelhő... dühödött kardcsattogás...

Joachim tétován ismét szeméhez emeli a látcsövét.

– Pokoli kavargás... Nagy a por... Semmi sem látszik. Mint amikor a hurkatöltőből kijön a töltelék... errefelé röpül az egész... török... magyar... olasz... Mintha egy óriás söprű seperné... Ó, ott van Móric!... Kimentették, lóra segítették!... Áldott legyen a neved, te Zrínyi!

De már jól látható a csata, üveg nélkül is: csodálatos, mesés a látvány. Zrínyi négyszáz martalóca ördögi dolgokat művel! Ember nem tud előttük megállni! Ha valahol tömörül a pogány, kétöles kopjájukat földnek szögezve

rontanak reájuk, átverik őket, mint gyerek a gesztenyét, vagy a rigót, ha meg akarja sütni.

A budai szpáhik bégjét sodorja szembe vele a balvégzete. Szelimnek elroppannak a fogai dühében, úgy csikorgatja őket. Ez a sátán... ez... ez elront mindent! Már a végső győzelem babérágát nyújtotta Allah!... Gyönyörű csapdát vetettek a csapdavetőknek: ez a meggyvörös dolmányos, átkozott ebhitű, visszafele keveri a rántást!...

– Hé, gyaur kutya! Döntsünk mi ketten!...

Zrínyi könyökig merő vér; most felkapja a fejét. Elvigyorodik:

– Ezer örömmel, efendi! – Mindkét kezében kardot forgatott. Most egyiket eldobja. – Neked egy is elég!

S majdnem a hercegék orra előtt elkezdenek vívni, a dermedten, udvariasan bámuló két sereg előtt.

– Igaz, efendi, hogy nagyon szereted a disznóhúst? – kérdi Zrínyi elvigyorodva, s odasújt.

– Légy átkozott! Miket beszélsz? – kiáltja megrendülten Szelim, és kivédi a vágást.

– És... bort is sokat szoktál inni, mi? Jó is az, miért tagadnád?

– Verjen meg Allah! Tudd meg: én se disznóhússal, se borral soha nem élek!...

– Akkor miért élsz?! – rikkantja megdühödve Nikola, hogy már a harmadik vágását is kivédi ez a nyomorult anatóliai féreg, s titkon megnyomja harci ménje oldalát. Az okos állat tudja a dolgát: két lábra ágaskodik, és első lábával az ellenfelet lerúgja a nyeregből.

Szelim erre nem számított, s bár mindkét kezével nyerge kápája után kap, hanyatt zuhan. Estében terem mellette Zrínyi. Iszonyú gyorsasággal süvít le a kardja, s elválasztja Szelim fejét a testétől. Vastag sugárban szökken a magasba kibuggyanó vére, kurta életű veres szökőkút. Nikola a felugró fejit elkapja, üstökénél fogva, és az ég felé lendíti.

– Kinek kell egy török bég feje, hé?!

– Bravo, Herr Zrini! Bravo! – ordítja izgalmában elveresedve a herceg, hogy kidagadnak a nyakán ujjnyi vastag erei.

Amikor a bég feje felmutattatik, Nikola négyszáz száguldója, ahogy az égigérő sziklafal zuhan alá, a megrendült törököknek esik, és elsodorja őket, mint pihét a szél. Egy-két minutum, és üres a letaposott térség a Kecskeméti kapu előtt, csak a lekaszabolt török halottak hevernek utolsó görcsbe merevülve, szanaszét. Négyszáz halott pogányt számláltak össze a seregdeákok csata után, de még legalább annyi a Dunába fúlt, meg a Király-

kertje körüli mocsarakba, ahová Nikola száguldói szorították őket.

Vitelli, Perényi, Ungnad nagy garral kísérik Joachim herceg kisded csapat előtt a mahomet termetű szászországi herceg, óriási mecklenburgi csődöre hátán, kivont kardját a föld fele feszíti; így tiszteleg Zrínyi előtt. Megperdülnek a dobok, felharsannak a trombiták, földig hajlanak a zászlók, könyökre támaszkodó beteg katonák könnyezve ordítják:

– Vivát Zrínyi!...

A kipirult arcú dalia leugrik lováról, féltérdre ereszkedik, és a kerekre meredt szemű, levágott fejet fölnyújtja Joachimnak:

– Fenség, az ellenség feje!...

A brandenburgi herceg kikapja Nikola kezéből, gyűlölettől hörögve néz Szelim fejével farkasszemet, aztán diadalittasan fölkacag, belerúg akkorát, hogy valahova messzire röpül.

Ugrik, és mind a két kezével fölsegíti Zrínyit.

– Brüderchen! Brüderchen, mit tettél?!

Csak mekeg összevissza, és Nikolát csókolgatja jobbról-balról, de úgy ám, hogy cseng szegény dalia füle, s úgy szorongatja boltozatos mellkasára, mintha csak álmot látott volna az elébb, s Nikola lenne az egyetlen bizonysága: mégsem álom volt!...

– Magammal viszlek – mötyögi –, megmutatlak Ferdinándnak... Hadd lássa, hogy... – De hogy mit láthasson király, azt már nem lehetett érteni. – Bort! Pálinkát! Sört ide! Mit iszol, Brüderchen? Mert erre inni kell, hiszen ez... Végre, igazi győzelem!...

Egymással versengve tolakodnak körülötte a külföldi és magyar főurak, hadvezérek.

– Testvér, hadd szorítsak veled kezet! – mondja megindultan Werbőczy Imre. – Megvédted a magyar becsületet.

– Nikola! – tör melléje könnyekkel utat Báthori Antal a babócsai mulatókastély gazdája. – Micsoda öröm, hogy éppen teneked köszönhetjük ezt a nagy diadalt!

Vitelli könyörög, cserélje el vele azt a semmi kis kardot, amivel levágta Szelim bég fejét. Cserében rátukmálta a kardok kardját. Háromujjnyi széles damaszkuszi penge, ébenfa markolattal, kirakva gazdagon igazgyönggyel, pompás zafírokkal, s a gombja gyerekökölnyi opál. A hüvelye bámulatra méltó mestermunka, kék mantica-bársony mosolyog az emberre az aranypántok szeszélyes arabeszkjei alól, s még az is teli van hányva drágakővel.

Nikola szíve elfullad a boldogságtól:

– Signor... nem fogadhatom el!... – makogja paradicsom pirosan az örömtől.

– Velem is meg akarsz vívni?! – csattan fel a vatikáni kapitány megjátszott indulattal, majd csöndesen folytatja: – Ha egy életre boldoggá akarsz tenni, nem szólsz egy szót sem, csak elfogadod!

Joachim herceg Treuffelt, a mecklenburgi apamének gyöngyét kínálja fel, nyergestül, caprongostul, vertezüst kengyelestül. Cédrusfa a váza, galambvérpiros szattyánbőr a huzata, elefántcsont- meg aranyintarzia minden kis porcikája. Egy-egy kengyelén az augsburgi ötvös legalább egy-egyhónapig dolgozott, mitológiai témájú domborművekkel borítva el. A caprong ujjnyi vastag selymét gazdagon kihányták a hímnőasszonyok csillogó skófiummal, s ledér nimfával dévánkodó kentaurokat hímeztek belé.

Móric herceg aranylemezzel borított vértjét parancsolja rá, erőszakkal. Ellentmondást nem tűrő hangon mennydörgi:

– Nem értesz meg, mein lieber Graf? Magamnak szerzek óriási örömet, hogy odaadhatom. Hiszen... ha te nem lennél, senkinek nem adhatnék többé soha semmit!

Zrínyi diadalának hírét külön gyorsfutár viszi meg az udvarba, Ferdinánd örömében megszólaltatja Bécs összes harangját!

Három napig tartó áldomást isznak rá. Talán ott dáridóznak ítéletnapig, ha be nem jő fáradtságtól fekete partú szemével a kecskeszakállas tábori főfelcser.

– Fenség, nem győzöm a halottakat eltemettetni. Beleszórathatom őket a Dunába?

Joachim rátárja roppant víziló-szemeit, s részegen dadogja:

– Csata volt... megint? – Az asztalra üt. – Nekem nem is szólnak? Hát... ki itt a... fővezér, a kutyaszentségit?

A felcser ajaka felhúzódik magasra, sárga kapafogai a tövükig kivillannak, olyan, akár a veszett kutyáé, amikor marni készül:

– Eltennéd a söröskorsót, amíg veled beszélek? Ha még egy hétig itt lopod az időt, tízezer épkézláb katonád sem marad! A vérhas a többit mind elviszi!

Joachim elhűlve pattan föl. Kidübörög sátrából. Olyan bűz csapja meg, hozza a szél a tábora felől, hogy majdnem leszédül oszloplábairól.

Törtet a sátrak felé. Tompa nyögdécselés, fojtott sírás, rémült jajveszékelés, az utolsó kenetet vivő pap ministránsának csengettyűje hallatszik és egy távoli díszsortűz: most húzzák a földet egy tömegsír halottaira. Dorongokkal szorítják őket le, amíg valami földet rájuk húzhatnak:

azonnal feldobja őket a feltörő talajvíz. Bokáig ér a sátrakból kifolyó, ördögi bűzű, híg, nyákos ürülék.

– Miért nem mondtátok ezt nekem eddig, bitang népség? – üvölt Joachim úr. – Iszonyatos! Egy percig sem szabad tovább itt maradnunk! Hé, ti ott! Talpra, azonnal, mindenki! Mit bámultok rám, mint a hülyék? Rángassátok ki a sátorcövekeket. Estére kelve egy teremtett lelket sem akarok itt látni!

– Felháborodva mered véreres szeme Pestre, majd két öklét magasra emelve, vadul megrázza. – Hiszen ez a város nem Pest, hanem... Pestis!...

És nekiugrik a saját sátrának, gerenda-karjaival átnyalábolja az előtér kötélzetét, és egyszerre vagy kilenc cöveket ránt ki a süppedő, mohalepte földből.

– Hajdi! Hajdi! – ordítozza, mint egy dühös mészároslegény, akinek a kezéből elszabadult a bika, mielőtt taglójával beszakíthatta volna a homloka közepét.

9

a Bolond a világ! Eb, aki érti! – dühöngött az öreg Keglevich Péter – Nikola lenyisszantotta Budán egy török bég fejét, s lám, arról beszél fél Európa! Augsburgban, Bécsben csak azt rebesgetik, de tán még Rómában, Madridban, Párizsban is, hogy új Hunyadi János született Magyarországon!...

Felhajtott egy kupa bort mérgében a mokány öregúr. – Elegendő egyetlen ügyes suhintás, és máris feledve minden régi bűne a nép szemében! Hogy megölte Katziánert! Hogy világgá kergette a zágrábi püspököt! Hogy... – A vén ember dühe egyre nőtt: – Manapság elegendő a kellő pillanatban egy török nyakát elnyiszálni, s az illetőt mindjárt Horvátország bánjává nevezik ki. Mellém, hogy a király nyomorú alamizsnáján meg kelljen véle osztozkodnom! Még megérem: az az ádáz kölyök kitúr a báni székemből

Máté, a bán legidősebb fia, konokul fúrta apja szemébe a tekintetét:

– Nem bánom azt se, ha agyonüt, akkor is kimondom: Nikola nagyon nagy dolgot művelt Budán!

– Igen? Mit? A hadjárat csúfos kudarcba fúlt, csúfosabba, mint Eszéknél 1537-ben. Itt háromszor annyi nagyszerű vitéz rohadt szét a svába generálisok ostobasága miatt, a tétlenségtől, a mocsári fenéktől. Nikola lecsapta egy török bég fejét, s már helyére is billent a mérleg nyelve, mi?! Az az ádáz kölyök mindig is nagyon jól tudta, mikor kell valahová megérkezni! Mint az aktor a velencei teátrumban! – Fiaira sandított: – Bár nektek legyen mindig ilyen piszkos szerencsétek!...

– Édesapám, ugyan megbocsásson, de ott voltam én is az

országgyűlésen, és hallottam, azt mondta Őfelsége, „mindenki tetszésével” nevezi ki bánná Nikola bátyámat. És hallottam azt is, milyen fékeveszetten rivalgott az egész országgyűlés. Még a kis zágrábi púpos is összeverte párszor a tenyerét! Pedig azt megkergette Niki, csak úgy füstölt!

– Arról beszélj, mit művel az az éhes toportyánféreg szegény Pemflinger Katával, Török Bálint bátyád feleségével! Hát szabad ilyet tenni? Valaki a Jedikula börtönében senyved, s idehaza meg a hitestársát egyik birtokából a másikba üldözni, és mindenét sorra elfoglalni?

– Édesapám! Joga van a vránai perjelség uradalmaihoz a Zrínyieknek is! Én tudom, tizenháromezer aranyakért csapta zálogba a Zrínyieknél a vránai perjelség uradalmait maga a király. Aztán meg akarta hívének keríteni Bálint bátyámat, erre gondolt egyet, s azt mondta: „Legyen Csurgó a tiéd!” Nem tudom, mit szólna édesapám, ha holnap így tenne vélünk is Őfelsége?

– Vélünk ugyan sohasem tesz így Ferdinánd! – dörögte az ezüst fejű bajnok. – De ha így merne tenni, szétverném a fejét!

Fiai nevetése téri ette észre. Bosszankodva velük nevetett:

– Az apátok istenét, kutyafiak. Hát még engem is jégre tudtok vinni?! – Két kisebb fián felejtette rövid ideig a szemét: – Ilyen idős lehetett, mint ti, amikor a szegény Korbáviai-Karlovics úr udvarából az én kezem alá került. Tulajdonképpen nagyon rendes kölyök. Bátor, eszes, aranyszíve van. Ha él az eszével, még sokra viheti. Annyi szent, az apjauránál máris különb... Szegény öreg, az folyton csak idétlenkedett, a nagy lakomázóasztalról lepotyogott morzsák megszerzésére törekedett. Ez a sárkányfajzat pedig... felugrik, s lekapja a megszegett fehér cipót a legnagyságosabb nagyurak elől is! – Az öreg orcájáról eltűnt az eddigi szelídség, megbarackolta két kisebb fia kobakját: – Ti is ilyenek legyetek! Akkor még ti is sokra vihetitek!...

– Apámuram! Igaz, hogy megint készülődik ránk a török?! – aggódott a legidősebbik.

A vén Keglevich mélyet sóhajtott:

– Sajnos, igaz a hír, fiam! Nikola épp ez ügyben járt el odafent Bécsben, hogy mit is kellene csinálni ellenük? – Keserves arccal rázta meg a fejét: – Nem hiszem, hogy Őfelsége még egyszer megkockáztatná étünk az erszényét! A svába generálisok már kétszer is csúnyán árokba fordították Őfelsége szekerét. A brandenburgi Joachim kudarcaiért Ferdinánd azt írta Károly császárnak – a fődeákjától tudom, akinek a király mindig felolvassa elküldés előtt a leveleit: – „Vert hadként, tulajdonképp csata nélkül távozott seregünk Pest alól. Ennél nagyobb szégyen sohasem érte még a német birodalmat!”

A csönd percegését hallani. A vén sas szomorúan sóhajt.

– Milyen igazatok volt az elébb!... Ha Zrínyi Nikola le nem vágja Szelim

bég fejét, akkor tulajdonképpen semmi sem történik a hadjárat során...

*

Ferdinánd úgy mutogatta mindenkinek Nikolát, akár egy kétfejű bikát. Nikolának minden időben szabad bejárása volt a királyi udvarba. Nem lehetett olyan magyar vonatkozású ügy, hogy bizalmasan ki ne kérte volna az ifjú báró tanácsát. Nagyon szép házat is kapott Ferdinándtól, hogy ne legyen gondja, hol megszállnia. Sokszor néhány hónapot is Bécsben kellett töltenie, ragaszkodott hozzá a király. Olykor valósággal úgy szökött meg a fővárosból, annyira kínozta a honvágy. De hazudik is mindenki, aki azt állítaná, még báni kinevezése után egy esztendővel is ne ugrott volna torkába a szíve, ha meglátja hosszú gólyalábain az udvari forgatagon keresztül maga felé törtetni a királyt.

– Mein geliebster Sohn! – tünteti ki a megszólítással Ferdinánd első találkozásuk óta minden alkalommal. Belekarol, és viszi körbe-körbe, végeszakadatlan irammal a Burg vagy a pozsonyi vár nagytermében, ahogy ez már Őfelsége szokása. Egy csatában nem fáradt el úgy Nikola, mint egy ilyen lélekszakasztó karika-nyargalásban. De boldogan csinálja, hiszen közben állandóan érzi, oly forrón csapdos feléje a király szürkéskék kutyaszeméből a hála, mint amikor a tűzön pöfögő fazékról leemelik a födőt.

Mi tagadás, ezek azok a pillanatok, amelyeket semmi mással fel nem cserélne Nikola. Megértheti azt más emberfia, mit érez ő, amikor a király belé karol? Amikor oldalvást minduntalan végigsuhintja a felséges szempár pillantása, és érzi a karján: Őfelsége titkon meg-megszorítja hosszú, csontos ujjaival. Körbe-körbe rohangál vele az ország koronás királya, és úgy beszélget vele, mint a legbizodalmasabb barátjával. Hát lehet-e olyan nagy földi boldogság, amely ezzel fölér? Nikola közben érzi – mintha messziről éles késeket hajigálnának belé – a hátába fúródni az udvaroncok irigy, sóvár tekintetét. Gőgös büszkén mosolyog csak rajtuk, akár a mecklenburgi mén a lába körül hancúrozó nyúlfiakra. „Mit akartok, mi?... Őfelsége úgyis engem kérdez meg mindig, és azt teszi, amit én tanácsolok neki!...”

Úgy érzi, nem is éri a földet a lába, úgy libeg, mint képeken az angyal.

Nádasdy Tamás, az új országbíró alig leplezett örömmel figyeli barátja tündöklését. „Rád süt a kegyelem áldott napja, Nikola, nagyon okos légy! – gondolja. – Szépen halad a fiú az udvarlásban, csak még egy nagyon fontos dolgot kell sürgősen megtanulnia: nem szabad azonnal kimondani minden gondolatát! S hogyne káromkodja el magát minduntalan, mint a kereketörött kocsis.”

– Mi a baj már megint, mein Sohn? – függeszti Nikolára Ferdinánd a szemét, mint a zsidók a rézkígyóra a pusztában. – Nagyon közeleg Szolimán?!

– A vén isten pusztítaná ki a földről még a fajtáját is! Elfoglalta Valpót,

Siklóst, Vucsint. Már a Dráván innen garázdálkodik.

– Tudom! – bólint szórakozottan Ferdinánd, mert neki mindez csak akkor fájna a csontjáig igazán, ha Nikola Siklós helyett Klagenfurtot, Valpó helyett Grácot mondaná. De igazán olyan megindító, ahogy ezek a magyarok sírni tudnak, ha a török elfoglal akár csak egy kis vakondtúrást is! – Sőt, azt is tudom, Pécs városa is elesett július 20-án!

– Elesett? – nevet föl keserűen Nikola. – A szakramentumát Felséged német zsoldosainak! Magyar Bálint, Alia Mátyás, meg az a rohadt kalmár Székely Jakab meg sem várták támadást: elszaladtak! A németek első füttyszóra mindent feladnak!

– A szakramentumát a te mosdatlan szádnak, édes fiam! – morcolja össze Ferdinánd a szemöldökjét. – Milyen ordenáré módon beszélsz itt a német katonákról? Elfelejted talán, hogy... én is német vagyok?

– A, á! Felséged nem német! – rázza ijedten a fejét Nikola: – Felséged... lévén a magyar nép koronás királya... felséged a legelső magyar ember!...

Hálistennek, Ferdinánd nem tud igazán haragudni Nikolára. Most is észrevétlen oldalba nyomja a könyökével.

– Édes fiam, de nagy svihák vagy! Bökd ki már, mit akarsz? Úgyis tudom, nem azért lovagoltál fel ide a győri táborból, hogy az én két szememet láthasd!

– Felséges uram... – feszeng Nikola és irtózatosan elcifrázza mérgében, hogy nem talál rá azonnal a keresett szavakra. Ferdinánd mosolyogva lapockázza behemót kedvencét:

– Szerencséd van, fiam, ezt kivételesen nem értettem, mert horvátul mondtam. Látom, elakad a szavad. Hallgass ide! Ha arról akarsz beszélni, hogy el akartok csellengeni a győri táborból, akkor jobb is, ha a gondolatod titokban marad. Azt tanácsolom, ha nem akarod kiérdemelni haragomat, eszedbe ne jusson kockáztatnod egyetlen lovasodat is!...

És Nikola példátlanul szerencsétlennek és boldogtalannak érzi magát, mert Őfelsége kihúzza karjából a karját, még egyszer figyelmeztetőn fölemeli a mutatóujját, és elsiet.

Nikola úgy néz utána, mint a gyerek, akinek a kezéből kicsípte a kakas a zsíros kenyeret, és elszaladt vele.

Azért az mégiscsak rettenetes, hogy a király a veséjébe lát. Hogy mi a fenének kellett szóba hozni egyáltalán azt a portyaügyet?!

*

Bécs reszketve gubbasztott a szomorú, esős nyárban, és zsibbadtan találgatta: nekirugaszkodik-e Szolimán ismét a város ostromának? Igaz,

Pozsony táján táboroz Ferdinánd negyvenezer katonája, de hát... számtalan ijesztő példát szolgáltatattak az utóbbi esztendők folyamán a királyi hadak rá, hogy mennyit érnek.

Mint a hangyák, ha esőt éreznek, állandóan vonultak Nyugat felé a szekerek. Igaz, sokan Keletről, Magyarországról, az imént meghódított városokból érkeztek, s nem sokat időztek Bécsben. Nem mertek. Akit egyszer megmar a kígyó, az már fél a gyík csípésétől is. Rohantak tovább – Nürnbergnek, Augsburgnak. Mindegy, hogy hova-merre, akár egészen ki a világból, csak a török közelségéből megszabaduljanak. Mert a török uralom rosszabb, mint a halál. A férfinépet felkoncolja, a nőkét a zsenge szüzektől kezdve a tisztes matrónákig mind megerőszakolja, elhurcolja, a fiúkat meg elviszi janicsárnak. Persze a legelső dolga, hogy a pénzváltók, kalmárok és kézművesek házait kifossza: amit egy életen át szorgos munkával, kevés szerencsével összekuporgatott – egy szemvillanás elegendő –, elrabolja.

És minden új magyar földről érkező szekérkaraván, vagy hajó csak fokozza a tébolyadott hisztériát. A Titkos Tanács már arra gondol: megtiltja, hogy Bécsen keresztül utazzanak a menekülők.

És mindenik szekér utasai különb és vadabb rémhíreket hoznak, mint az előzőé. „Pécset úgy hagyták ott a német zsoldosok, mint kutya piszkát! A szegény püspök a Mecseken keresztül futva tudott csak elmenekülni! Tudjátok, hogy az a nyomorult városkapitány, a Székely Jakab odahaza sem volt, hanem Grácban g’seftelt, amikor rátört a városra a pogány. És mit csináltak a menekülő apácákkal az erdőbe bújt keresztény zsoldosok? Jóságos Isten! Hogy nem szakadt le rájuk nyomban az ég!”

Tata őrsége úgy tűnt el őrhelyéről, ahogy szeptemberi reggeleken a völgyekből felszakad a köd. Ugyan lejátszották egy bírósági tárgyalás komédiáját a megszökött kapitánnyal, meghozták a halálos ítéletét is, de aztán Ferdinánd szabadon bocsátotta őt is, meg a többi szökevény kapitányt is, akiket valaha is sikerült fülön csípni. Jó időbe telt, míg Tata árulója elkerülte a halálbüntetést.

Az esztergomi várba spanyol, olasz és német zsoldosokat küldött Ferdinánd. Nagy legények voltak, s az olaszok azt kiabálták – lerészegedve a királyi parancsra Pozsonyba költözött érsek borától –, küldjenek nekik vadászsólymokat meg vizslákat, szeretnék ostrom közben elűzni az unalmukat. A spanyolok még rajtuk is túltettek elbizakodottságban: kapitányuk, Martino Musica a mellét döngette:

– Ha Szolimán hadseregéhez csatlakoznak Károly császár összes csapatai is, akkor sem tudják Esztergom várát bevenni!

Sajna, de elegendőnek bizonyultak Szolimán szpáhijai és janicsárjai is. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem küzdöttek derekasan az életükért –

mondták a menekülők –, de... végül kényre-kegyelemre feladták Esztergomot a szultánnak.

Nikola meglepetten hallgatta: a földönfutók csak Székesfehérvár védőivel voltak megelégedve.

– Mert töltést emeltek a külvárosban, és megpróbálták megvédelmezni a polgárok házikóit?

– Nem.

– Hát?

– Mert meghalt a kapitány is. Te katona vagy magad is – nézett fel alulról ültéből egy szakadt arcú vénember: – Nagyon vigyázz, úgy ne járj, ahogy Varkocs György uram, Őfelsége lovas testőrségének parancsnoka járt!

– Mi történt vele, jól ismertem szegényt!

– Ijedtükben kizárták a saját hívei, s akárhogy imádkozott meg káromkodott, nem nyitottak kaput a szentnek sem. szemük láttára kaszabolták össze a janicsárok. Jobb keze csupa gyűrű volt, azt is lenyiszálták, mert ujjai rámerevedtek kardmarkolatára. A fejét levágták szegény jó vitéznek. Mondják a pogánynak ez a szokása. S arra se adj soha, hogy a pogány megesküszik: bántatlan elmehetsz. A fehérváriaknak is megfogadták. S a saját házaik küszöbén gyilkolták halomra mindnyájat. Levágták a városbírót, levágták a püspököt, levágták az ifjabbik Tornielli kapitányt...

Nikolában megmozdult a részvét, a megrendülés, mint a hathónapos magzat az anyában. Egészen elgyöngült, és ezt ellágyulást nem szerette. Haragosan förmedt a szószátyár vénségre:

– Eredj a pokolba, vén szószátyár, mert úgy faron rúglak hogy neked is lerepül a fejed!...

Ki az öregisten bír ilyen híreket hallva veszteg a nadrágján ülve maradni? De a kaput az teszi be nála végképp, amikor megtudják, hogy a húszezer főnyi tatárhad – miután semmi hasznát a várak ostrománál nem vehetik – széltében-hosszában dúlja Pannóniát. Báthori András akkor jajdul fel igazán, amikor azt hallja, másik kedvenc uradalma, Somló környékén vandálkodnak.

– Nikola, én megyek!

– András, ne szamárkodj! Azt mondta Ferdinánd, fejét véteti annak, aki az ő engedelme nélkül ki meri tenni a lábát Komáromból!

András úr majdnem sír:

– Nem elég, hogy országkapitány létemre seggen ülve kell hallgatnom: hogyan foglalja el Szolimán egymás után a magyar várakat? Veszítsem el Őfelsége hadi szisztémája miatt a legjobb bortermelő uradalmamat is?

Szörnyű, mi mindent meséltek a futók, hogy mit csinált a védtelen lakossággal a török...

Akkor azt képzeld el, mit művelhet a szabadjára hagyott tatár már nem emlékszel 1241-re? Engem, ha gyerekkoromban rosszalkodtam, Mohi-pusztával ijesztgettek. Vagy csak ennyit kiáltottak: „Megállj, jön a tatár, neki adlak!...”

– Hadd el, a hideg futkároz a hátamon, ha rágondolok. Hány katonád van, András? Nekem van hatszáz lovasom! Nekem nyolcszázötven! Eljön Werbőczy Imre is, ötszázadmagával. S mit gondolsz, ha adok egy gönci fával a jóféle somlai rizlingből, Tornielli táborkapitány uram behunyja az egyik szemét, ha... mások is el találnának jönni, velünk a tatárra, hm?!

– Két fával adj neki, Andrisom, hátha becsukja a másikat is.

– Nem adok, mert még tényleg megteszi – márpedig akkor mind a huszonötezer ember velünk jő; s azért már Ferdinánd tényleg megnyúzatja.

Reggeli után signor Tornielli már megkapta a gönci fát, teli folyékony tűzzel: somlai fehérrel. Ült a sátra előtt ingujjban, a tábori székében, egy óriási lapulevéllel legyezte a legénye, hogy a derék talián úr elbírja a rettentő hőséget. Szorgalmasan hörpintgette a somlais poharakat, s csak azt vette észre, egymás után mennek ki a kapun – lovukat száron vezetve – a magyar huszárok.

– Hova mentek, édes fiam? – kiáltotta oda az ezrediknek, inkább csak a forma kedvéért, no meg hogy az őrség is hallja, ha kérdőre vonnák érte: ő mindent megtett, amit megtehetett.

– A Dunára, itatni, nagyságos uram!

– Jó itatást, édes fiam!

De akkor már diszkréten elfordította a fejét, amikor látta: az országkapitány is, a horvát bán is úgy somfordál ki a komáromi táborból, mint a négy és félezer huszár.

Mosolyogva lesett utánuk a melák lapulevél alól.

– No, te szegény tatár! Könyörögj Allahhoz, hogy sokáig itassák Zrínyiék a lovakat! Mert addig élsz csak, amíg megitatnak.

Akkor ugrott csak fel idegesen, amikor eszébe jutott: „Mi lenne, ha. az a szeszélyes kedvű Úristen hirtelen ide szólítaná Ferdinándot, s megkérdezné: Hé te, Tornielli kapitány – hová lett a négy és félezer magyar huszár?!”

Nem törte sokáig a megfelelő válaszon a fejét, inkább gyorsan lehajtott még egy pohár ajándék fehéret.

*

Pápának mennek. Kétszer sem kell mondani Ratkay Pál várkapitánynak, s velük tart ötszáz lovaslegényével. Ha Báthori Andrástól függne, meg sem pihennének, míg Somlóra nem érnek.

– Meglásd, mire odakullogunk, a tatárok már megdúlják a Hegyet! Látom beverve a hordóim oldalát! Ahogy térdig gázolnak az aranynál is drágább rizlingemben! – Majdnem sír. – Pedig inkább az összes tatár szeme folyjon ki, mint abból egyetlen csepp!...

Nikola mosolyogva nyugtatja:

– Hidd el, csak nekünk jó, ha pinceszereznek egy kicsit mielőtt összeugrunk. Ha tőlem függne, csata előtt mindenikkel megitatnék egy átalag rizlinget!...

Az országbíró sanyarú képpel nevet, mintha a fogát húznák:

– Gyerünk már, Nikolám, mert azok az átkozottak kínálás nélkül is már a második átalaggal isszák!...

Amikor végre fent áll a sebtében összeverődött vezérkar a Somló-hegy tetején, valamennyien Nikolára néznek. Jólesik nagyon neki a megtisztelő figyelem. Hiszen ott van köztük az országkapitány is!

Kegyelmed, Ratkay uram meg a két Horváth Bertalan nagy trombitaharsogással beront Somló piacára, de ott semmit sem időzik, hanem sebesen száguld erre, a mezőre! – húzza a porba útjukat kardja hüvelyével. – Meg ne torpanjanak, mert amire a városból kiérnek, a gyep már teli lesz tatárral. Azon melegében rúgtassanak hegyibük! Ti, Imre barátom, a hegynek déli felére kerültök, vagyis a tatár oldalába. Andrásom, te meg északról robogsz oda, és hajtsd be rajtuk a megivott bor árát. A taliánok hátulról vágnak közibük, mint az istennyila. Én meg Ratkay Pál uram után kocogok huszárjaimmal. Egyszer szól a kürt: Ratkay uraimék betörnek a városba. Kétszer: megindulnak a mezőre. Ha háromszor: előreszegezitek mindannyian a lándzsáitokat, és megindultok, akár a vihar.

És a hegy tetejéről látták, körös-körül sűrű, fekete füsttel égnek a falak; maroknyi csoportokban háztól házig száguldoznak apró, bozontos mongol lovaikon a tatárok. Rabszíjra fűzve embereket hajkurásznak: a hegyre felhallatszik ostoruk csattogása. Roskadásig megrakott bakószekerek imbolyognak az égig érő porfelhő alatt. A pincesor felől pogány kurjongatás hangzik, mintha ördögök ülnék lakodalmukat. Szerencsétlen fehérnépek szívbemarkoló, kétségbeesett sikoltozása hallatszik, kicsiny kölykek visonganak, akiknek szemvillanás alatt lemészárolták az apját, és épp most mellyesztik az édesanyját, nővérét, öreganyját. Ökrök, tehenek bőgnek, lovak nyerítenek, birkák bégetnek, disznók süvítenek: mintha az egész világ hömpölyögne tova odalent, mint pusztító tengerár, és a tajtékja mind felfröccsen ide a magasba.

– Kűrt harsan. Elmerülten dúlnak tovább a tatárok, mint a megszállottak. Talán ha Nikola odaléptetne közéjük csöndesen meglehet, megkérnék, tegye oda az ujját a kötélre, hogy fujtóra köthessék a borjú lábára.

A somlói piac egy minutum alatt levágott tatárokkal van tele. Az utca bazaltkocka-körre, a házfalak fehér pajzsai telirúgják az eget a patkócsattogás lüktető robajával.

Megmerevednek mindenütt a tatárok, felütik a fejüket:

– Mi ez a lárma? Ki verte?

Másodszorra kétszer kiált a kürt, s látják; a külváros kavargó füsttengeréből száz meg száz idegen lovas robog elő. Fekete lett az égő városka kormától a képük: akár a szerecsenek!

Felsikolt a tatárok sípja, s a harácsoló mandulaszeműek mindent ott dobnak el, ahol éppen vannak. „Úgyis megtalálunk megint ugyanitt mindent. Csak közben levágjuk azokat a megkergült keresztény kutyákat, akik belénk mertek kóstolni mint a jó eb a tolvaj lábikrájába.”

Részeg a legtöbbje, majd lefordul a földre, de a harci láz meg a diszciplína nyeregben tartja. És iramlik viharsebesen az öt lófarkas vezírkáni borscsok felé. Amire egy kisoskolás lurkó elszámol ezerig, legalább tízezren röffennek össze a gyülekezőhelyen. Részegek, de ha nem ittak volna, akkor is gúnyosan nevetnének a maroknyi lovason:

– Megőrültek ezek a tyúkeszű gyaúrok? Ennyien merészelnek megtámadni bennünket? Ha mindannyian csak egyetlenegy nyilat lövünk is ki rájuk, olyanok lesznek, mint a hímzőasszonyok tűpárnája, vagy a sün: az élő kefe!

– Várjatok, még ne lőjetek! – kiáltja a kánjuk gőgösen, arra gondol, nem is nagyon érdemes lőni rájuk; inkább szét kellene válni előttük, és oldalról szőrpányvával lekapkodni nyeregből őket.

Hanem az ötszáz huszár, akár a fergeteg, közeledik! Már nyihognak a törpe, bozontos mongol lovak a hosszú lábú rokonok idegesítő közelségétől.

Akkor felszisszen az első tatár nyílvessző-felhő: elborul kedves, opálszürke szeptemberi égbolt. Minden elsötétül, mint amikor egy szépasszony lehunyja a szemét. Ratkay uramék előkapják kerek, kicsiny huszárpajzsukat, vasat adnak lovaiknak, alacsonyabbra kuporodnak a nyeregben: valamelyes orvosság tatárok nyílvesszei ellen. Hanem nem kell, hogy a félöl hosszú vessző a lovast találja el! Elegendő, ha a lova szügyébe, nyakába fúródik: akkor is felbukfenceznek mind a ketten. Aztán, kegyetlen a törvény, de roham közben nem lehet megállni, kerülni, aki földre bukik, csúnyán megtapodják tulajdon társai. De a tatár lovas nincsen szokva hozzá, hogy látszatra sem futnak világgá, ha kilőtték a nyilaikat, s megzavarodik.

Kimozdulnak lovaik a szigorú sorból, mert gazdájuk kicsit megereszti a szárat, a kán felé tekint, vajon most mit parancsol a síp. Lövünk-e megint, vagy... kard-ki-kard?

Hanem akkor már rajtuk is esik a sok pápai huszár! S az is régi haditörvény: a leggalambepéjűbb katona sem ismer kegyelmet, ha kilőtték mellőle ija-fiját, kedves cimboráját. nagycsontú magyar huszárparipák odábbsodorják az apró, sztyeppei bojtorján-lovacskákat. A huszár is nagyobb a zömök rablógyilkosoknál, a karja is hosszabb, hát még a kardja!

A meglepetéstől felocsúdik a tatárság, s a kánjuk őrjöngő rikácsolására tajtékzó dühvel a pápai huszároknak esik. Ég-föld elborítódik a felrúgott sörű porfelhővel. Ösztön ez, mind a hatezer egyszerre akarja a kardját Ratkay uramnak a gyilkos nyílzáport átvészelt legényeibe meríteni. Mintha forgószél kapná el a tatárok balszárnyát, sebesen keresztbe fordul: a pápai kapitányt akarja agyonszorítani.

Hármat bőg Nikola kürtje: éles, tiszta, csonthang. Talán Komáromig is elhallik. Nincs a tatárnak érkezése reá felfigyelni. Mint a mészáros bárdja, amikor csontot akar vágni Zrínyi hatszáz száguldója előremeresztett lándzsával, szájtépő csatakiáltással közébök vágódik! Mire a kán intézkedne, már zeng a „Jézus! Jézus! Reá!...” – kiáltás jobbról is, és balról megérkeznek Báthori András és Werbőczy Imre vérszomjas lovasai is.

Az ég megreped, úgy ordít Zrínyi:

– Szorítsd, a szentségit! Ezer aranyat kap, aki idehozza a kán fejét!...

Még bolondabbul örvénylik fel a csata. Hajdúpajtás száz legénye kiválik a véres kavargásból, s mint a faltörő kos robban előre, mindent elsöpörve útjából, mindenütt csak a kánt keresve, az ellenség szívét. Az öt lófarkas honcsok himbál valameddig a kavargó fejek fölött, aztán... lebukik.

– Fut a kán! – bömböli Hajdúpajtás. – Utána, fiaim!

A megfutamodó tatárhorda kétségbeesett erőfeszítéssel próbál utat nyitni a kánnak András úr hadain keresztül. No iszen. Elébb a rizling árát kell fizetni, nagyúr! Addig a somlai korcsmából nem lehet elmenni!...

Balszerencse üldözi a kánt különben is: részeg tatárjai annyit sem érnek, mintha tüzet akarna rakni – csuromvíz uszadékfából. Hajszál híja, hogy egymást aprítják fel. S a kán őnagysága is bűnös mohósággal nyelte a somlai hegy levét, még a nyelve is alig engedelmeskedik neki. Hát még ittas tatárjai! Ha parancsnak engednének, tán juthatnának valamire, háromszor annyian vannak, mint Zrínyiék, de így? Mindegyik a maga feje szerint akar bosszút állni.

A kán repül, mint a megáradt Tiszára sodródott lélekvesztő.

Két tűz közé kerül.

Elölről Zrínyi rúgtat rá, oldalról Hajdúpajtás. Röhög az a hűséges szeme csurom vér-mocsok arcából, és ordít:

– Apád jóistenét, Nikola! Hát ingyért szeretnéd megkaparintani a kán fejét?!

Abban a pillanatban csapódik egy közelről lőtt nyílvessző Nikola vállának puha húsába. A kán testőre fedezte föl, hogy Zrínyi lehet a gyaurok mogulja, s azt már elképzelte a maroknyi eszével is, hogy ez a borzasztó vérfürdő neki köszönhető – tehát őt kell eloltani, az a méltó bosszú a tatár lakoma megzavarásáért.

A testőr irtóztató dühös, mert Zrínyi utolsó minutumban oldalt kapta a fejét. Ha nem úgy történik: a vessző a gégéjét veri át, meg a nyaka vastag erét. Az Úristen felcsere meg nem mentette volna az életét! Mivel Hajdúpajtás egy borzalmas kardcsapással a válláig kettécsapja a tatár koma fejét, úgy is hal meg, hogy mérgelődik. Alig tudja a hajdú-vajda a kardját kiszabadítani a testéből. A kán lova pedig a ráfreccsenő vértől megvadulva fölágaskodik, s Demirhán hanyatt esik. Épp Báthori András országbíró húsz bécsi mázsás mecklenburgijának patája alá. A tatár úr halálordítását Wilhelm, a sárga csődör földbe tapossa.

Hiába ugrik Hajdúpajtás, az életét kockáztatva, bizony abból nem maradt egyéb, mint egy jó összemarék csontszilánk, és körül mind csupa piros velő a fű.

– Phű! – morogja Hajdúpajtás, és életében először megmozdul az ő gyomra is, hogy kilökje a reggelit. De tüstént elfelejti, mert látja, Nikola megsebesült. Odaugrik:

– Szorítsd el a tatárt innét! – üvölti társainak, de teszik a derék legények, noszogatás nélkül is. Tér tágul Nikola körül, aki a fájdalomtól vicsorgatva lova nyakára dől. Áll a hű jószág, mint a faragott kép, meg nem moccanna, mintha tudná, minden mozdulata megtetézné gazdája kínjait. Hajdúpajtást jól ismeri és szereti a csődör, engedi, hogy Nikola mellé faroltassa hamvas piros paripáját. A hajdúk száznagya híres sebszakértő, csak ránéz, s ujjongva kiáltja:

– Puha hús, Nikola, ne félj! – s rántja ki sebesen a kését és a borotvaéles pengének néhány gyors nyomásával kettévágja a vesszőt.

– Most csikordíts, Nikola! – s egyetlen mozdulattal kirántja. Zrínyi elordul, mint egy meglőtt oroszlán. – Pálinkát! – ordít az alkalmi felcser, de már nyújtják a nyeregkápákról lekapott butykosokat. – Adj inni uradnak! – dirigál egyiknek, míg gyors mozdulatokkal levetkezteti megsebesült barátját. Aztán pálinkával kimossa a sebet. Már ott terem az igazi felcser is, és

féltékeny morgolódással, könyökével eltereli Hajdúpajtást Zrínyi közeléből. Sebesen kapkodja elő iszákjából a tiszta gyolcstépést, kobakból körömvirág főztjét önti rá, majd a sebre köti. Tanult mozdulatokkal újra fölsegíti a grófra az ingét meg a dolmányát.

Nikola megkönnyebbülten lélegzett fel. Sebének lüktetése elcsitult, a tépett széle már nem égett. Csak most jutott hozzá, hogy körülnézzen, mire végeztek a többiek?

– No, rám már nincs is szükség! – dörmögte sértődött nevetéssel. – Amíg engem itt pátyoltatok, befejezték a mulatságot, hazakergették a zenészeket...

Már szállingóztak a huszárok visszafele. Báthori András robogott arra félelmetes mecklenburgi csődörén. Az országbíró szokta nevetve mondogatni:

– Szeretem Wilhelmet. Úgy dobog, hogy már a hetedik határból meghallják a jöttömet, s fölteszik az ételt a szakácsok, – mire hazaérek, készen vár a leves.

– Ez úgy dübörög – paskolja meg Nikola nagy élvezettel a zsemlesárga óriás röhögő pofáját –, hogy a pokolban kilöttyen a víz Belzebub katlanából! No, mi lett ezekkel a hívatlan pinceszerezőkkel?

– A seregdeákok háromezer tetemet számláltak meg!

– Andrásom, ne tagadd, nagyon szép siker ez! – ép jobbját boldog oroszlán-vicsorgással az országbíró felé.

– De ez még nem minden! – hárítja el Báthori a kézszorítást: – Ehhez a számhoz még add hozzá a futókat, akiket a jobbágyaim lerángattak a lovakról és agyonvertek. Meg azt a rengeteg tatárt, akiket beleszorítottunk a Péntölös-mocsárba. Megparancsoltam, hajtsák Somlóra, akiket foglyul ejtettek.

– Ezt a napot úgy megemlegetik a tatár jurtákban, mint a mi házainkban emlegetik még ma is Mohi-pusztát! – dörmögi Nikola elérzékenyülten. – Mit gondolsz, törlesztettünk a régi adósságból?!... Hanem, cimbora! Ha én lennék itt a házigazda, már rég megittuk volna áldomásnak, amit meghagytak a tatárok!...

*

Szolimán gondolt egyet, és Székesfehérvár elfoglalása után felszedte a sátorfáját, és seregestül hazament Konstantinápolyba.

– Olyan egyforma dolog ez már – mondja sóhajtva Nikola –, hogy akár kalendáriumot lehetne igazítani hozzá Magyarországon. Május: Szolimán elindul Törökországból, június: utazik, július: megérkezik: augusztus: elfoglal néhány nagyon fontos várat, szeptember: elégedetten visszaindul a fatornyos hazájába.

Hajdúpajtás meghúzza a vállát:

– Mit csináljon szegény? Talán ezután induljon decemberben? Ha egyszer ilyen ócska matériából vannak gyúrva a katonái, hogy nem bírják el a rossz időjárást?! Marad a május, indulásnak... – Elsötétedett az arca. – Neked legalább még van hazád, amit meg lehet támadni. Nekem már az sincs. Szolimán elnyelte, szőröstül-bőröstül. Csak a kardom maradt meg. Még csak nevem sincs. Hajdúpajtás – ennyi az egész.

– Hányszor megmondtam: telepedj le, kapsz tőlem egy falut, hármat, tízet, ha kell. Akad feleség, csinálj neki gyereket, eressz itt gyökeret.

– Hogy újra kirabolhasson a török? Legyen mit elvenni tőlem megint? – csak a fejét rázza keserűn. – Nem, nem! Nem kell nekem semmi, Nikola. Annak örülök, hogy téged találtalak, útközben. Jó érezni, hogy szeretsz. De már énnékem egy falu kevés. Miért is kellene? Hiszen, ha akarom, Bécs is, Nürnberg is, Augsburg és Velence is az enyém. Minden, ameddig az ökröket el tudom hajtani. És minden kocsmabéli dajna meg bordélyházi tündér is az enyém, minek énnékem feleség?

És gyerek? Hogy legyen mit elvinni janicsárnak megint? Te mért nem csinálsz egy csomó kis Zrínyit? Félsz te is, hogy janicsárnak viszik, beszélj velem őszintén!

Nikola megrázza a fejét:

– Ne hidd. Én akarok családot alapítani. Olyan erőset, amit soha, semmiféle vihar sem dönthet ki. Csak még nem találtam meg azt a gyönge ágat, amit érdemes lenne beoltani. Ennyi az egész.

– Elhiszem, amit mondasz – dörmögi Hajdúpajtás esetten –, mindig őszintén beszélsz. Egyszer majd megtalálod az igazit, ne félj. Még csak harmincöt esztendős vagy, tán annyi sem. Az még nem idő.

Békésen bóklászva lépegetnek egymás mellett a lovaik az árnyas erdei ösvényen. Délfelé járhat az idő, amikor Nikola meghúzza a kantárt.

– Hajdúpajtás! Jófelé megyünk? Én még sose jártam ezen a vidéken.

– No és?! Babonás vagy? „Járt utat el ne hagyj járatlanért”? Én csak azt imádom, ismeretlen utakon, ismeretlen falvak, városok között járni, a titkokat megvallatni. Inni egy pohár bort, aminek más íze van. Zsebre tenni egy aranypénzt amelyiken ismeretlen szakállas pofa bambáskodik. Enni olyan ételt, aminek nem ismered az ízét. Leteperni egy nőt, akinek a suttogását nem érted, amikor jó neki.

Nikola lopva megcsodálta Hajdúpajtást. Így még sohasem tárta fel előtte a szívét. Hát ilyen nyugtalan, menő lélek lakozik benned, te szegény?!

Egy labda gurult át előttük. Letekintett rá mind a kettő. Aztán a szemük

önkéntelen fordult a kis tisztás felé, találgatva: vajon ki fog-e lépni a gazdája a labdáját keresni? kisfiú-e vagy kislány?

Már éppen fogadni akartak tíz ezüstdénárban, amikor nagybajuszú katona toppant elébük, mérges arccal, lándzsáját maga után húzva a fűben. Kardját szögletes mozdulatokkal tolta hátra az övén, hogy le tudjon hajolni.

Csodálkozva látta: egy fa mögül egy csizmás láb lép a labdára.

– Ki vagy? Mit keresel itt? – rivallt rá a vén csatár, meglepő fürgeséggel szegezte Nikola mellének a lándzsáját.

– Mire kihúznád a kardod, átdöftem a szívedet! Tüstént takarodj innét! Hármat számolok és döfök. Egy!... Kettő!...

– Hé! – kapta el hátulról Hajdúpajtás az agg hadfi karját. – A gazdám nem szereti, ha idegesítik! – Aztán egy villámgyors gyomorszájütéssel leterítette a meghökkenten rátekintő vénembert a fűre. Csak nyögött és elterült. – Még ilyet! Labdázó öreg katonák! Mindig újabbat tanul az ember! Gyere, Nikola, nézzük meg, ki lehet a másik, akivel játszott!

– Martino! Martino, vén sudribunkó, hol tekeregsz ilyen sokáig? – csattant föl egy erélyes női hang. – Gyere már, mert... eltöröm a hátadon a lándzsanyelet!...

– Ez egyre szebb lesz! – ragyogott föl Hajdúpajtás szeme: – Gyere, Nikola; nézzünk ennek a nőstényoroszlánnak a szeme közé. Ez a labda a kegyelmedé? – lepett ki a fák alól Hajdúpajtás, tenyerén nyújtva a labdát a hang felé. Daliás termetű, negyven esztendő körüli, harmatszőke hölgy állt megkövülten a tisztáson. Értetlenül meredt a váratlan jövevényre, mintha egy másik csillagról pottyant volna oda, aztán kinyúlt, fenyegetőn rámutatott:

– Fiúk! Fogjátok el!

Hajdúpajtás meglepetten füttyentett, és körül akart jobban nézni, hogy ez a szoborszép asszonyság kinek kiáltozik, de dárdahegyeket érzett a hátának szorulni. Aztán a már ismerős, dorozsmás vén hangot hallotta:

– No, dugd csak hátra a piszkos mancsodat, kicsikém!

Kötél vág a csuklójába, fáj, tehát nem álmodik. Valahol elfogták valakik.

De hova lett Nikola? Meglépett? Semmi baj, akkor hamar megszabadít!

Tekergett erre egy másik is! Az hová lett? Nem láttátok? – fordul a foglár a társaihoz. – Te ne kapkodd a fejed, mert szétverem!

– Ha így beszélsz velem, eljáratom veled a hajdútáncot, meztéláb, parázson! – sziszegte Hajdúpajtás elkeseredetten, mert a hurok átkozottul vágott. Nikola már igazán előléphetne, és megmondhatná, kicsoda-micsoda, s akkor ez a sok bolond kísértet tüstént eliszkolna.

De Nikola nem volt sehol. Amikor Hajdúpajtás leütötte Martinót, Zrínyi kedves női hangot hallott a háta mögött:

– Jóember! Megkapod a fülönfüggőmet, vezess el a legközelebbi faluig. Jó embernek látszol, megbízhatom benned!

Ó, be kedves kis teremtés!

Szép fekete haja magas kontyba csavarva, fehér arcából mély tüzű fekete szempár néz mélyrehatóan a világba. Felette gyermekesen ábrándos szemöld ível át, s bűbájosan pisze orrocskája. Szelíd piros ajka picit duzzadt, álla szépen formált, csontos, komoly akaraterőt sugároz.

– Téged még sosem láttalak – szólalt meg ismét. – De veled el mernék menni a világ végéig is. Mondd, tényleg ott él a hétfejű sárkány, és aki ebből a völgyből kilép, megöli?

Nikola ösztöne megsúgja, valami hatalmas titok nyitjához segítette a véletlen, ez a kis erdei úttévesztés.

– Hogy hívnak, kisasszonyom?

– Másnak Krisztina a nevem, ha megkérdi, de teneked megmondom az igazit: Katalin. – Közelebb hajolva súgta: – A bátyámnak, Pistának is hamis neve van ám!

– Miért?

– Mert... azt mondta Ágota nénémasszony, ha a király megtudja, hogy mi élünk, értünk küldeti az embereit, és leütteti a fejünk.

– Miért?

Katalin-Krisztina megvonta szép, gömbölyű vállát.

– Csak. Ha megtudja, leütteti. Ezt mondta Ágota néni.

– Ki az az Ágota néni?!

– Ágota néni! Ágota néni jó, ő ad nekünk enni. Bálintot is ő engedi ki, ha süt a nap. Mondd, a hétfejű a te fejedet be tudja kapni?

– Nem, angyalom – szorította meg gyengéden a fiatal hölgy karját. – Mielőtt bekapná, leütöm mind a hét fejét. Itt ez a ló, gyere, ülj föl.

Elcsodálkozott. Legalább tizennyolc éves lehetett ez az angyali teremtés, de még sosem ült lovon. Ölébe kapta, hogy a nyeregbe tegye. Zavarba jött. A kisasszony teste gömbölyű volt és forró, és az arca ott volt az arca mellett, és meleg levegőt fújtatott a nyakába. Félúton lehetett a nyereg felé, amikor megkérdezte:

– Mondd meg nekem, igazán: bűn-e csókolózni!

Nikola elpirult a füle tövéig.

– Hát...

– Mert Ágota nénémasszony azt hajtogatja, bűn. És te? Szoktál csókolózni?

Nikola, akit csak vadkannak neveztek, érthetetlen módon megdühödött.

– Ülj már föl, a teremtésedet! Mit gyóntatsz itt engem?

– A szemed mást mond. Miért gorombáskodsz? Szépen beszélj velem. Inkább neked adom a másik fülbevalómat is.

A puha, vastag avaron zajtalan iramlanak velük tova a lovak. Jó ideig robognak, amikor végre Nikola úgy véli, megállhat. Többször is csapást váltott – esetleges üldözőik semmiképpen sem bukkanhatnak rájuk.

– Tudod, mit? Szerencsét próbálok, idekürtölöm az embereimet!

A rengeteg mélyén felbúgott a görbe csontkürt.

Hajdúpajtás meghallotta, és feszülten figyelt: hall-e választ? Hisz bizonyos: Nikola keresi elmaradt katonáit. Jött a felelet, és a száznagy szíve egyszeriben megkönnyebbedett. Most már egy baj nem lehet, ez Daleko vajda ökörszarv-trombitája volt. A Martino nevezetű vén martalócra nézett, majd a dölyfös asszony-szoborra. És elkezdett viszketni a tenyere.

– Megmondod végre, ki fia-borja vagy?

– A mesebeli herceg.

– Hogy kerültél ide?!

– A griffmadár hozott!

A nő némán intett a martalócának:

– Üsd!

Érezte, valaki végigvág a hátán lándzsanyéllel; vitézül. Hajdúpajtásban elakadt a levegő. Amikor magához tért, hátranézett a válla felett:

– Emlékszel-e még, pajtás, mit mondtam az előbb?

– Donna!... Fenyeget ez a dög!

– Üsd! – víjjant a nőstényvércse, de a lándzsanyél a levegőben maradt, mert fenyegető kiáltás harsant:

– Állj! Mi történik itt?

– Mit álltok itt? Lőjetek!...

Egy martalóc fölkapta az íját, de a magasból puska dörrent, a fickó megperdült a tengelye körül, és vérbefagyva a gyöpre zuhant.

– Horvátország bánja vagyok! Aki kezet emel rám, a halál fia!

– Vivát Zrínyi Nikola! – ordította Hajdúpajtás, kínjában már kérdőjellé görbülve a füvön. – Könyörgöm, oldoztassál már föl! Ennek a szegény vénembernek adósa vagyok, szeretném neki megadni!

Ágota asszony szeme körbevillan, a tisztás fölött a hegyoldalban puskás puskás hátán áll. Innen még a madár sem tud elmenekülni. Átkozott kis fekete boszorkány! A nyakamra hoztad őket? No várj csak. Egy utolsó dobásom van még nekem is, de azt megemlegeted! Hátat fordít, és rohanni kezd a barlang torka felé.

– Ne engedd! Bántani fogja a testvéremet! Bálint, vigyázz! – kiáltotta Katalin kétségbeesett erővel. – Tudd meg, nincs is hétfejű!...

E szóra gyönyörű arcú, nádszál karcsú, csupaideg, kicsit zavaros tekintetű legényke pattant ki a barlang elé. Látta Ágota asszonyt maga felé szaladni. A nő kezében tőr éle villant, de fent valahol puska pukkant másodszor is, a nő csodálkozva a szívére szorította a két kezét, levegőért kapkodott, s nézte megdöbbenve, ujjai között felszökik a vér. Mire odarohant Hajdúpajtás, már utolsót vonaglott.

– Kár érte. Ilyen szép nő. Szerettem volna megbúbolni. A kezed istenit, Daleko!

Egész Horvátország meg Dalmácia ujjongott, hogy a két dúsgazdag Frangepán-testvér előkerült, akiket – mióta apjuk elesett Mohácsnál – a vagyonukra éhes, okos nevelőnőjük duggatott a kék hegyek között, ostoba mesékkel őrizve szívükön hatalmát.

– Si non č vera, č ben trovato! – nevetett dühösen a vén Keglevich. – Hogy a pokolban lehet valakinek ilyen disznó szerencséje? Már eddig is Horvátország legnagyobb földesura volt, erre mit tesz a Jóisten, az a csupa igazság jóistenke! Eltéved Nikola a kék hegyek között, és az egyik eldugott tisztáson szívrepesve várja Magyarország leggazdagabb Hamupipőkéje, hogy megszabadítsa a gonosz mostoha rabságából. Mért éppen őneki kellett arra tévednie, miért nem neked, Máté? – mordult dühösen legidősebb fiára, mert róla tudta, majdnem nyíltan Nikola pártján áll a családi vitákban.

– Így volt megírva a sors nagykönyvében, apámuram! – felelte csöndesen sugár termetű, széles vállú, csillagfény-szőke legényfia Máté. – És sose bántsa a gondviselést, mert ad az nekünk is kövér falatokat!

– Mit ád? Nyomorult morzsákat! De ez a burokban született... ez azért, mert egy gyönyörű leányt hajlandó lesz az ágyába venni, megkapja Ozalyt, Ribniket, Grisánt, Okicsot, Sztarigrádot, Novit, Brebirt, Kotort, Buccari kikötőjét, meg a vénisten tudja még, mi mindent!

Ne tüzeljen úgy, apámuram! Mindennek csak a felét. Hiszen Katalin húgomasszonynak van még egy bátyuskája is, az István.

– Nem számít! Ha csak a felét is kapja meg, az is óriási. És addig legyek én szegény ember, s azután igen gazdag, amíg Irtván fertályát is meg nem kaparintja ez a minden hájjal megkent gazember!

– Apámuram – nevet fel Máté –, vigyázzon, mit beszél! Nikola bátyám ebben a várban nevelkedett. A maga iskolájában tanult!

Bosszúsan nevet az öreg bán:

– Jó, jó, igazad van, én tanítottam rá; hogy mindig élelmes legyen! De arra már nem szuttyongatom, hogy mindenki elől – előlem is! –mindent elegyen. Ahogy szerették valaha, úgy utálja most mindenki a nagy mohóságáért!

– Vajon mirólunk mit beszélhetnek a népek? – mondja halkan a Máté-gyerek: – Amikor azt látják, apámuram ráteszi a kezét önkényt a Hampó-Ernuszt-birtokokra?

– Ez más dolog egészen! A megboldogult Hampó-Ernuszt Gáspár, Anna lányom után törvényes vejem volt!

– Apámuram, értse már meg: csak a veje és nem a fia! És annál is nagyobb baj: nem maradt Gáspár bátyám után se fiú, se leány unoka. Magyarán: magva szakadt, igaz? Márpedig ez esetben... a birtok teljes egészében visszaszáll a koronára! Apámuram pedig – király cselédje létére! – megtartotta nemcsak az egész Muraközt, de még Szent Györgyöt is, meg Kaproncát is. Igaz?

– Elhallgass, boldogtalan. kölyök. Elhalt vejem engem rendelt özvegye gyámjául. S mi a gyámnak a dolga? Vigyáz az általa gyámolított személy birtokaira. És ugye, úgy volt, hogy Anna férje halálakor... másállapotban maradt.

– Ó, hogyne! De ezt jobb, ha elhagyja, apámuram. A király kivárta a kilenc hónapot. Kinevezett néhány tisztes matrónát Anna húgom mellé, akiket maga ebrúdon hajíttatott ki Csáktornyáról, igaz?

– Igaz! Az én lányomat egy vén ringyó se strázsálja! Anna különben is azt csinál, amit akar.

– Csinált is. A gyászév még le sem telt, maga már férjhez is adta alsólendvai Bánffy László bátyámhoz.

– A lányom ahhoz megy férjhez, akihez akar. Törvényes férje meghalt, szabad, mint a madár.

De az a bizonyos birtok nem Annáé volt, hanem Gáspár bátyámé, aki ezelőtt három évvel meghalt! Nem akarja megérteni a dolgot, hogy a mi házunk elejét is éppen érhetné szó, ha valaki kicsit utána vakarna a Muraköz dolgának? Ne szidalmazza hát Nikola bátyámat!

– Nézz oda! Ellenséget tartok a tulajdon házamban! A saját fiamat. Eridj, szaladj Ferdinándhoz, és mondd meg neki: Muraközét én Anna lányom második férjének adtam hozományul. És hozhat ezer törvényt az országgyűlés, hogy adjak mindent vissza, fittyet hányok én a törvénycikkeknek. Mondj még valakit, aki Mohács óta annyit tett a hazáért, Ferdinándért. Ki védte meg Jajczát? Ki nem tántorodott el ettől a lófogú spanyol sihedertől, amikor itt mindenkit levett a lábáról a hírhedt Katziáner? Ki nevelte fel a király úr kedvencét, Zrínyi Nikolát, olyannak, amilyen? Apád! És ki nem kapott soha semmit a szolgálataiért Ferdinándtól? Keglevich Péter! – bökött a mellére. – Akitől hetvenéves fejével is retteg a pogány! – Lihegve rogyott vissza az asztal mellé. – Csak az a baj… nincs már senki sem az élők sorában, aki mindazt látta, amit én műveltem! És ha csóválod a fejed, mondok még valamit. Nekem is adósom a király úr egy néhány zsák arannyal, elmaradt zsoldok fejében. Így hát, ha akarom, mondhatom azt: csupán zálogba foglaltam le Muraközt! Ha megkapom a tartozásomat, ő is megkapja Muraközt. Így van?

Máté nem válaszolt semmit az apjának, mert rendre kegyetlen igazságokat vagdosott a fejéhez. Nem volt rá mit mondjon. Tény és való, Zrínyi Nikola a szerencse fia. Mert ezzel költséggel én is, vagy bárki más megtalálhatta volna a vadon mélyén az elvarázsolt királykisasszonyt, a dúsgazdag Frangepán Katát, és akkor nem szorulnának rá, hogy itt fogcsikorgatva, körömszakadtig manipuláljanak Muraközzel, a Hampó birtokokkal.

Hej, csak meg ne szagolja ezt a dolgot Nikola! Ezer szerencse, hogy úgy el van foglalva Frangepán Katával.

10

Nikola vad buzgalommal vetette magát a Frangepán testvérpár ügyeinek kibogozására. Szent igaz, néhány hónapig alig-alig látták a jó öreg Zríny falai. S az is káromkodva vakarhatta izzadó üstökét, aki idelovagolt a világ másik végéből, hogy ügyes-bajos dolgait elintézze a bánnal. Választhatott két variáns között: vagy dolgavégezetlen hazatér, vagy pedig bizonytalan ideig várakozik. Egyik sem kellemetes. Manapság istenkísértés az embernek kidugnia otthonról az orrát, mert úton-útfélen lest vetnek neki a török portyázók, a kóbor hajdúk, martalócok, haramiák, akiknek nem tudja a zsoldját fizetni a király. És a német zsoldosok is örömmel töltik idejüket a jámbor vándorok kifosztásával, legyilkolásával. „Az Úristen irgalma mentsen meg mindannyiónkat a velük való találkozástól!” – kezdik az útonjáró népek a mindennapi köteles fohászt.

Először Tersáczky Frangepán Gáspárt kereste meg, aki a káptalan iratai szerint az árvák gyámja volt. Olyan részeg volt, hogy nem is látta Nikolát,

vagy egyszerre két példányban jelent meg előtte. Ezt a titkot csak ő fejthette volna meg, de nem volt erre alkalmas állapotban. Így csak a két kezét csapta össze, majdnem becsípve nagyot pukkanó tenyerei közé rücskös uborkaorrát. Az a vén bolond felesége pedig egész nap a fürdőben ücsörgött, a gőzölgő, forróvizes kádban, mert a ravasz fördőmester azt ígérte neki, ha betartja tanácsait, visszanyerheti ismét elszállt ifjúságát. Az idős hölgy mindenáron hódítani akart, pedig az idő már igencsak eljárt fölötte. Mindjárt Nikolán is ki akarta próbálni tudományát, de az kellemetlen vigyorgással szemlélve Gáspárné asszony szándékosan rosszul leplezett bájait, megelégedett annyival, hogy néhány kérdést tett fel:

– Beszélhetnék a két Frangepán testvérrel?

– Miért? – ágaskodott fel a féltékenység a vén nőben, akinek orcáján vastagon repedezett a rizspor meg a festék.

– Horvátország bánja vagyok! Hol találhatom meg őket? A te férjed a gyámuk, tudnotok kell a tartózkodási helyüket!

– Csősznek vagy szoptatós dajkának nézel-e bennünket? Tudja a csoda, hol eszi őket a fene!

Nikola legszívesebben képen csapta volna a vénasszonyt, visszarepül a gőzölgő, forróvizes hordójába, a ravaszul vigyorgó fördőmester karjai közé. Végül is a titkos-deákból szedte ki, hol milyen birtokuk van a Frangepánok-nak. Eleinte húzódozott, de Nikola szava, hogy a két árvának akar igazságot szolgáltatni, és egy marék arany leütötte a deák szájáról a lakatot. Nikola azt hitte, káprázik a szeme, amikor megkapta a lajstromot: mindkét oldala sűrűn teli volt írva a várak, városok, falvak, uradalmak puszta felsorolásával. A bán arca elsápadt. Tudta hallomásból, nagyon gazdagok a Frangepánok, valami olyasmit is hallott róluk muzsikálni, hogy heten vannak testvérek; Itáliában is élnek Frangepán-ivadékok, akik az óriási jusson törvényesen osztozkodnak. Erre igazán nem számított.

Hirtelen eszébe jutott valami.

Amikor meglátogatta a két testvért Bosjákó várában – amelyet átadott nekik, amíg rendet teremt birtokaik dolgában –, Kata úgy repült hozzá, mint a hív, derék sólyom gazdája öklére. Le kellett hajolnia hozzá, hogy a lány felérje. Akkor Kata átölelte a nyakát mind a két gömbölyű karjával, hozzá bújt szorosan, kislányos meggondolatlansággal, és úgy nézett Nikolára, ahogy még senki soha. Aztán forró ajkával ügyetlenül, de hosszan szájon csókolta. És Nikola megdöbbenve tapasztalta: olyasmit érez, mit még soha. A tarkójától a talpáig végigbizseg benne a boldogság. Mintha tüzes rostélyra lökte volna mezítelenül a hóhér, ügy elöntötte a forróság. Nem tudja ma sem, mi történt: visszacsókolta-e a lányt, vagy csak hagyta, hogy Kata csókolja? Csak arra emlékszik, hogy magához vonta lágyan, szelíden, és óriási tenyerével Kata

lebomló fekete hajzuhatagát simogatta. És tiltakozni sem volt ideje, mert eltöltötte fülét a leány áhítatos suttogása:

– Köszönöm, hogy eljöttél: Tudtam, hogy egyszer el fogsz jönni értem. Egész életemben rólad álmodoztam. Éppen ilyennek láttam az arcodat. Ha forrás tükre fölé hajoltam, mindig téged láttalak. Tudom Bécset, Pestet, Somlót, ezer kalandodat. Istennek hála, ilyennek álmodtalak: vadnak, hősnek, óriásnak, akinek le kell majd hajolnia a kis Katalinhoz, hogy megcsókolhassa. Ez már nem is szeretet, amit irántad érzek: Imádat!...

– Nem szabad, nem szabadd – susogta Nikola ellágyulva, és megpróbálta gyengéden eltolni magától a fölhevülten, minden izében reszkető leányt.

S még most is, Gáspár úr várában, amikor zavartan a lajstrom-gurigát sodorgatja, Kata lázas buzgalmú suttogását hallja: „Ugye, elveszel feleségül, Nikola? Imádlak, imádlak, imádlak!...”

A levegőbe sújt a lajstrommal, mintha csak kard volna. „Hogyan vehetnélek el, ezek után? – néz megrökönyödve a hatalmas névsorra még egyszer. – Hogy mindenki azt mondja visszaéltem az alkalommal?” „De hát... nem szereted Katát?” „De. Nagyon. Mint még senkit, soha. De éppen azért nem tehetem.” „Bolond vagy, rá se bojszints a világra! Ki bánja irigy kutyák csaholását? Eddig sose bántad.” „Eddig így még egyszer se voltam. Szerelmes vagyok, király cselédje vagyok, de... »Visszaéltél az alkalommal!« – ezt vágja majd mindenki a pofámba!”

És mégis nekifogott, hogy a Frangepánok birtokügyének őserdejében utat végjen.

Várakat rohant meg. Olyikat szabályosan megostromolta veszett ágyúzással. Megint másokat kiéleztetett. Egy Frangepán-ispánt lefejeztetett. Másik hármat félholtra korbácsoltatott várnépe előtt, deresen hasalva, levonatott nadrággal.

Ogulin ostrománál pedig majdnem az életét vesztette. Annak az ispánját Hajdúpajtás gondjaira bízta- A várjobbágyok dideregve bámulták a bilincsbe vert szőrmók monstrumot, és nem mertek vallani rá. Menotti diadalinasan röhögött:

– Énrám te itt marasztaló vallomást senkitől ki nem csikarsz! A tisztes távolságban ácsorgó, izgatottam suttogó várnépekre sandított, majd kegyetlen hangon, olaszul rájuk ordult:

– Aki pofázni mer, tüzes fogóval szaggattatom ki a nyelve gyökerét!

Hajdúpajtás higgadtan nevetett:

– Adod te még alább is, koma! Testvérek, ide figyeljetek! Aztán, ha eltalálom az igazságot, ti csak bólintsatok! Megkínzott benneteket ez a

baromállat?!

Majd leszakadt a feje minden jobbágynak, úgy bólogatott. A példátlan lázadás láttán az ispán magából kikelten ordított.

– Barom az apád, tu miser hajdú! Aki megcsinált!

Hajdúpajtás odalépett, és csöndesen azt mondta:

– Szegény apámat nagyon szerettem. Ne bántsd máskor, arra kényes vagyok! – És visszakézzel úgy vágta, szájon az ispánt, hogy a hatalmas karszékkel együtt hanyatt zuhant. Fellocsolták a bozontos mellű zsiványt. Dőlt orrából-szájából a vér, vastagon.

– Én a... király úr... cselédje vagyok... Ferdinánd Őfelsége... szervitora.

– Én azt hittem: Frangepán István úré vagy!

– Ha tudni akarod, azé is... És... ezt a várat... Frangepán úrtól kaptam... Pecsét is... írás is... van róla... börtönben... rohadsz meg... a jó kurva édesanyádat...

Most még nagyobb ütést kapott, összezárt ököllel, hogy nemcsak feldűlt, föl is hemperedett, trónusostul. Hajdúpajtás az ujjongó várnéphez fardalt:

– Hívjátok ide Gáspár uram titkos-diákját. Hozzátok ide ennek a baromállatnak a levelesládáját. Ezt itt locsoljátok fel! Te, kedves-apám, ugyan hozzál ide egy szép, egyenes, fiatal fenyőtörzset. Igen, azt ott! Az jó lesz!...

– Hé, te fenevad! Megmondod-e az igazságot? – fordult rövid tanácskozás után a deáktól az ispánhoz. – A tekintetes deák úr azt vallja: az írás hamis, nem különben az aláírás. És a pecsétet itt metszették, ahol a donációs levelet megírták. Mit szólsz a vádakhoz? Háromszorosan akartad becsapni a király cselédjét, a horvát bán urat. S rálőttél, amikor létrán ment föl a falra, hogy visszavehesse a várat igazi tulajdonosának, akitől elmartad!

– Hazudsz, kanringyó deák. A levelet... te írtad!

– A levelet igen, mert tőrt fogtál reám. De se aláírást, se pecsétet nem adtam. Megesküszöm a szent keresztre, signor Menotti, hogy így van!

– Hm, hm! – mondta elgondolkodva Hajdúpajtás, elvette egy deres hajú, csálé bajuszú jobbágytól a fejszéjét. – Ti addig ássatok gödröt, legyen hova felmagasztalnunk. – És lassú, ráérős mozdulatokkal hegyezni kezdte a karót. A várnép ebből látta: az ispán el van veszve, hát felbátorodtak.

– Nekem eladta három fiamat Velencébe, gályarabnak!

– Az én menyem állapotos volt, amikor halálra hágta!

– Felgyújtotta a falunkat, mert nem akartuk harmadszor megadni neki a kilencedet.

– Elég, emberek, elég! A sátán is elsápad ennyi ocsmányság hallatára.

Utolsó alkalom: igazi a pecsét meg az írás? Úgy kaptad Ogulint Frangepán uramtól, te ispán?

– Rohadj meg, te gonosz átok! – és szembe köpte Hajdúpajtást.

Nikola barátja szelíden letörölte a nyálat, majd a várnéphez fordult:

– Gyertek, ültessük magas lóra Frangepán uramnak leghívebb szolgáját!

Mire nyikkanhatott volna signor Menotti, már karóba is rántották, hogy recsegett a bárzsingja, amikor a hegyes fa átszúrta. Iszonyú látvány volt. Mintha egy óriás, gonosz, nyájpusztító medvét húztak volna nyársra, s állították volna ide a vár elé, hogy az orcátlan rablógyilkost mindenki láthassa, tudván, ezután már nyugovása lesz tőle a megzsarolt falvaknak.

Ej, ezt elhamarkodtátok! – csóválta a fejét Hajdúpajtás, mert hallotta, nagyon hörgött a gonosz, s látta, a karó hegye a nyakán bújt ki, eltépve a fő eret. Kövér patakban buzgott alá a sebből a vér. – Olcsó bűnhődés. Ennek ez gyors halál. Az a jó felszúrás, amikor két-három napig él még, s átkozódik a karó hegyén a jómadár: van ideje, hogy mindent megbánhasson. Az a kutyakemény halál, amit az ilyen fickó megérdemel.

Elterjedt a híre villámgyorsan signor Menotti felmagasztalásának. Hogy Zrínyi nem ismer könyörületet a hazug cselédekkel szemben. Azontúl mindenik Frangepán-vár kitárt karokkal várta őket, és baldachin alatt, pappal, szakramentummal ment Zrínyi elébe a megkínzott vár népe.

Csak az ispánok füstölögtek el, mint a kámfor, ha vaj volt a fejükön.

*

Mást egyetlenegyszer csinált Nikola. Kémei jelentették, régi ismerősei – Uleman és Malkocs basák – vezérlete alatt Zagoriát indultak megdúlni a boszniai szandzsákok török hadai. De velük tartottak a budai janicsárcsapatok is, akik Unna-parti várakat segítettek elfoglalni.

Hajdúpajtás majdnem eldőlt a csodálkozástól: milyen nagyot változott Zrínyi néhány hét alatt. Útközben hallgatott, mint a sült hal a cintálon, majd titokzatosan elmosolyodott, a levegőbe csapott, aztán... dudorászni kezdett valami vidám dalocskát, valami két gerléről, amelyek sok viszontagság után összetalálkoztak. Hajdúpajtás haragosan kérdezte:

– Mi ez? Új divatot kezdünk? Úgy vonulunk az ellenség földjén, hogy már nem is küldünk előre portyákat?

– Hol a zenekar? – kérdezte váratlanul a folyton titokzatosan mosolygó Zrínyi, hogy barátja majdnem lefordult a lováról. – Mért nincsenek itt a muzsikásaim, a teremtésit!?

Hajdúpajtás elhuzigálta többször is a kezét a homloka előtt, jelezvén, valami igen komoly hiba lehet Nikolánál a „lakótoronyban”.

– Igenis, bán uram! Megértettem: a legközelebbi portyára ész helyett zenekart kell hoznunk magunkkal!

Nikola a legelső sorokban lovagolt, mintha nem tudna parancsolni ki-kitörő híres, tüzes pejcsődörének, a Markosnak. Aztán, ha a vezér elöl nyargal, mellette kell robogjanak társai is, akik a portyára hozzácsatlakoztak: Ratkay Pál uram aki a híres somlói huszárcsíny részese volt, Dersffy Tamás és Tahy Ferenc uram. De velük tartott Herr Bildenstein, stíriai kapitány is. Őket is kerülgette a nehéz nyavalya, látva a nagyfokú, szokatlan elővigyázatlanságot. Mi lesz itt Úristen, ha lest talál vetni a török, hisz azt se ejtette fejre mindet a dajkája?! De ha Nikola nem fél, rájuk se foghassa s mellette rúgtattak, befele vacogva. Nikola meg se látott, se hallott: két nagy, fekete szemet látott magára nyílni minden bokorból, mindegyik fa derekáról.

Szelnicze vára alatt járhattak, ahol összeszűkül a völgy, mint egy rókalyuk torka, amikor hirtelen török lovasokkal találták szemben magukat.

Nem voltak a híresek valami sokan. Hajdúpajtás ránézésre megállapította: fél fogra ebéd utánra is kevesen volnám a kontyos latorfajzatok.

Nem tudható, melyik fél rezzent meg jobban a másiktól. Annyi szent, kürt nem harsant, kard sem repült ki hüvelyből, csak igen harciasan táncoltatták mind a két had első soraiban a lovasok a jószágaikat. Hadd lássa a másik: nem félek ám tőled, nézd, a lovam táncoltatom.

Egyszer csak kiválik öt lovas a török portyából, s errefelé vágtat. Megállnak Nikola előtt, tisztelettel lapátolják a levegőt a homlokuk és a szakálluk hegye között, s a csauszuk azt mondja:

– Ha már ilyen szépen összehozott bennünket Allah, a dicső Malkocs bégnek az a kívánsága volna: válasszunk ki száz-száz deli bajnokot, s azok vívjanak meg a becsületért egymással! S míg a viadal tart, legyen fegyverszünet.

Hajdúpajtás odafaroltatja a lovát Nikola mellé, és fapofával azt sutyorogja:

– Nikola, nagyon vigyázz, csapdát állítanak. Csak a derékhaduk még nem érte utol őket. A kémek tízszer ennyi törökről szólottak!

Zrínyi köp ma reggel mindenre. Széttörli nevetve a bajszát.

– Fröstökömre megeszek annyi törököt egymagam. Miért ne állnánk ki velük egy szál lándzsára? Itt nincs hely rá, mért gondolsz csapdára? Oda nézz! – öntötte el hirtelen mámoros öröm. – Az egyik bégnek tigris-tarka pejlova van. Azt elviszem Katának, ajándéknak!

Hajdúpajtás elkomorodott, de még egy figyelmeztetéssel próbálkozott.

– És ha közben levágná a török a fejedet, milyen színű kendőbe csavarva vigyem a szépséges Frangepán-kisasszonynak?

– Ha félsz, eridj haza! Egyszerre de sárga lett a salavárid!

– Rozsdás vasnyársat döfjenek az alfelembe, s úgy pirítsanak lassú tűzön a pokolban, ha ezek az átkozott kanringyók nem csapdát állítanak uraságodnak. No, de nekem édes mindegy. Én Szelnicze várában megvárlak. Adja isten, hogy ne hiába várjak, s leereszthessem előtted a felvonóhidat. S ha parancsolod, utánad küldöm a várbeli muzsikusokat. Sok örömed lesz bennük, amikor majd szaladsz.

Azzal se szó, se beszéd, megfordult és elvágtatott. Nikolának veszett jókedve volt. Nevetett, legyintett, mert vezértársai őszintén csodálkoztak: hogy beszélhet így egy száznagy a generálisával?

– Szokott így! Bolond portéka. Gyerekkoromban ő tanított a kardforgatásra. Nem rossz gyerek. Jobban szeretem, mint apámat. Hagyjátok magára, máma bogárzós kedviben van!

Tahy Ferenc a fejét rázta:

– Nincs igazad, Nikola fiam. Én is régóta ismerem Hajdúpajtást, én se dugom szívesen a nyakam ebbe a finom hurokba. Meghúzzák a basák, meglátod.

– Ej, Feri bátyám, legtöbbet érne, ha te is Hajdúpajtás után kocognál. Kettesben jót kockázhatnátok, de vigyázz, mert az övé ólmozva van, mindig hátra fordul. No, fiaim. Ki áll ki ezekkel a szarosokkal párviadalra?

Ugrottak egyszerre ötszázan.

– Vissza, vissza! – kiáltotta büszkén. – Csak százat hívott meg a barbár!

És megkezdődött a viadal. Nikola még odasziszegte:

– Aki megkeríti nekem azt a kis tigris-tarka kancát, tíz arany bánatpénzt kap.

Erre menten felbomlott a had. Összekeveredtek a csapatok egymással, a huszárok a stájer vasasokkal, a szemükbe kiült a mohó vágy, valamennyi a tíz aranyat akarta. Bildenstein uram vértesei igen haragudtak, mert a nagy kavargásban a huszárok előretolakodtak, s így ők a hevesen hullámzó viadalból semmit sem láttak.

Nikola semmiképpen sem bírt már magával. Magasba emelte lándzsáját, hogy valakivel cserél a csapatából, akit megsebesítettek. Úgy törtetett át mindeneken, hogy a tigris-tarka pej mellé sodródhasson. Elszakadt vezértársaitól, és mind mélyebbre hatolt a völgyszoros túlsó vége felé szorongó török szpáhik közé. Egyiknek a szeme felragyogott: fölismerte Zrínyit, és tüstént ráugratott. Nikola oldalt lökte kicsiny kerek pajzsával a

szpáhi lándzsáját, s hanyatt taszította, hogy hármat bukfencezett, tán még a nyakát is szegte.

Akkor éles kiáltozást hallott a török oldaláról:

– Fegyvernyugvás eljárt!...

S még ugyanabban a minutában egyik terma a másik után, előreszegzett lándzsával megtámadta Nikola összezagyválódott hadait. Kegyetlen lendülettel taszították őket Szelnicze felé. Daleko gyalog martalócai s Hajdúpajtás puskásai hevesen lövöldözni kezdtek a fák és a sziklák tetejéről, ahová felmásztak, hogy a viadalból valamit láthassanak.

Kurta időre megtorpant a török roham. A keresztény kapitányok, hadnagyok, tizedesek sátáni ordítozással terelték össze szétugrott termáikat. Nagy keservesen kezdtek egybekászálódni, amikor a völgytorkolatból újabb török csapatok robogtak elő, és pillanatok alatt teljesen szétzilálták a megzavarodott keresztény csapatokat.

Zrínyi meghőkölve látta, akár a hóvihar a madárijesztő kalapját, úgy sodorják el mellőle a szpáhik a huszárjait. Két legény csápolt még mellette a kardjával. Az egyiket lándzsával lágyékon szúrták. Szegény ordítva lefordult a lováról. A másiknak elcsapták vállból a bal karját. Ordított egy iszonyatosat, és eltűnt a féktelen kavarodásban.

Nikola egyedül maradt. Meglegyintette a halál szárnya. Ha most megmenekül, talán sosem hal meg. Szeretett volna keresztet vetni, de nem ért rá.

– Hajdúpajtás, most segíts! – csikordította össze a fogát.

Lándzsáját teljes erejével belevágta az éppen reá rohanó szpáhiba, hogy a fegyver hegye kibukkant rajta túlfelől, s odaszegezte a halott szpáhit magas nyeregkápájához. A török ló érezte, elengedte gazdája a kantárját, egyszerre eleresztette, feszes tartását, ide-oda bóklászott, és a fejével csapkodott. A többitörök nem fért sehogy sem Nikolához. A keletkezett keskeny résbe ugratott, előrántotta a nyeregkápához szíjazott második kardját, és – ahogy Hajdúpajtástól tanulta – mind a kettővel maga köré kanyarított. Három török hullott le egyszerre, lekaszálta őket a két súlyos, hátborzongatóan éles szablya. Rémült kör tágult körülötte.

– Markos! Reá! – kiáltott Zrínyi haragosan horkanó paripájára. A hű állat kitört, széles udvar tágult körülötte, akkor két lábra állt. Fejbe, nyakon meg szügyön rugdosta maga körül a török lovakat. Nikola meg úgy bújt a nyakába, gyerek az anyjához, s hol egyik kardjával döfött előre, hol a másikkal.

– Állj! – ordította, mert egyik támadója lapjára fordult kardjával fejbe találta. Egyet villant Nikola pengéje, és kettéhasította a fickó fejét, hiába dugta

vasfazékba. Akkor észrevette Nikola, hogy csődöre szügyét egy neki szánt kardvágás mélyen felszakította. Megremegett a hű állat.

– Még az egyszer... vigyél haza! – morogta Nikola kardos kezével megpaskolta Markos nyakát. Az utolsó for

…[Itt mintegy három sornyi szöveg szedőhiba miatt hiányzik – három sor viszont megismétlődik.]…

egy mindig töltött kurtacsövű kölyökpuskát. Odakapott, hüvelykujjával fel is húzta a ravaszát, aztán a pogányokra sütötte. A diónyi vasreszelék-töltet véres rendet vágott közöttük. Térdeivel megszorította Markos oldalát. A hű állat összeszedve utolsó erejét, száguldani kezdett vele a közeli Szelnicze vára felé. Nikola eldobta egyik kardját, a kilőtt kölyökpuskát, hogy azzal is kevesebb súlyt kelljen cipelnie sebesült lovának. Még tíz lépés... hét... három...

A felvonóhíd ledurran a vizesárok innenső oldalára... Süvítést hall: gerely szeli át a levegőt. Térde és a nyereg között fúródik szegény Markos nyakába. Felsír a hű állat, megtorpan és lerogy, utolsó óvatossággal: imádott gazdájának baja ne essék valahogy!...

– Hasalj le, Nikola! – csattan egy éles, kegyetlen hang. Zrínyi félig elesik, félig eldobja magát: ereje fogytán elterül a porban. A gyerekkori híd képe villan át agyán egy pillanatra, aztán pokoli lángtenger lobban, óriási durranást hall, és elsötétül előtte a világ.

Hajdúpajtás paskolja az arcát, arra tér magához.

– Mi volt az? – rebegi Nikola.

– Én lőttem mozsárral egy szédült lótolvajra. Szerencséd van. A mögötted rohanó törököket kotortam a golyóval az árokba. Hát... kell-e még tigris-tarka török pej, Nikola? Hát... előportya helyett zenekar? Akassz kantárt a nyakadba, s elmehetsz magad Frangepán Katához tarka lónak!...

Nikola nem tud haragudni egyetlen barátjára. Hiszen igaza van. Megfogja kétfelől az arcát, lehúzza elerőtlenedett kezével, és szájon csókolja.

*

Kata hol elsápad, hol izzani kezd az arca., ahogy Hajdúpajtás elbeszélését hallgatja. Hogyan vetkőzött ki Nikola teljesen magából, aztán hogyan vágta ki magát a biztos halál torkából.

Sajnos, ismeretlen betegség támadta meg a barátomat, aminek egyetlen tábori felcser sem ismeri az orvosságát! – Befele röhögött az a drága dög lator, amikor a leány szívéhez kapott és elsápadt. – Csak... Bosjákó várában vagyon medikámentoma! Egy bizonyos Katalin kisasszony hordja a jobb keze középső ujján.

Katalin fölkacagott, Hajdúpajtáshoz szökkent, lehúzta a mord fráter

homlokát, és megcsókolta, hogy minden sebhelye külön tündökölni kezdett. Aztán odalépett Nikolához, lehúzta saját gyűrűjét az ujjáról, és ajkát beharapva, fölerőszakolta dalia kisujjára. Onnan lehúzta a legkisebbet, és Nikola markába nyomta.

– Ezt pedig te húzd fel az én ujjamra. Minden szép mesében így gyűrűzik el egymást a szerelmespárok. Hajdúpajtás szólj ki csak az udvarra, és szólítsd be, aki odakint sétálgat.

Nikola nem tud mit csinálni – a legkisebb gyűrűje is jó lenne Kata csuklójára karkötőnek. S amire valahogyan mégiscsak megállítják, úgy hogy a középső ujját begörbítve tartja, s felnéznek, hát ott állnak egy mosolygó pap előtt.

– Térdeljetek le, angyali gyermekeim. Gróf Zrínyi Nikola! Valld meg igaz keresztény hitedre, akarod-e feleségül az oldaladon térdeplő gróf Frangepán Katát?

– Igen! Akarom, atyám! – csúszott le a hetek óta Nikola torkában szorongó gombóc. – De még mennyire, hogy akarom! Hiszen szeretem, szívem utolsó dobbanásáig, atyám.

S néz a szerelmes pirulással, boldogan elmosolyodó leányra, aki olyan gyönyörű most, mint olasz templomok képein a festett Madonnák.

Ha ugyan egyáltalán egy festmény lehet olyan felségesen szép, mint egy szerelmes leány.

*

Nikola úgy gondolta valaha, hogy ha egyszer majd megnősül, leülteti fél Horvátországot a menyegzői asztalához. És most ott ülnek – öten: Kata, Hajdúpajtás, a pap és a kis Frangepán-sógor s jómaga. És mégis úgy érzi: úgy kerek a világ ahogy van. Csak legbelül motoz a lelkében némi szomorúság. Itt kellett megesküdniük egy ódonat, parányi kő-gyűszűben, Bosjákó várában, amelynek még tisztességes kápolnája sincs, s csupán öklömnyi lélekharang szolgál benne három falábon az Úrnak. De szép lenne, ha most egyszerre zúgna valamennyi zágrábi templom mindannyi harangja, lobogna ezer füst- és lángszoknyás gyertya, regement nyoszolyólány és cifra gúnyás, szattyáncsizmás vőfély szorongana ünnepélyes szuszogással mögötte! A padokban fényes vendégsereg, férfiak, kiknek egyetlen dolmánygombjuk majdnem többét ér, mint ez a kis vár... Nem akarja, de néma elszontyolodása kikönyököl az arcára. Hajdúpajtásnak jut valami az eszébe:

– Nikola, te bárgyú bivaly-ivadék! Hiszen még oda sem adtad Katalin kisasszonyka őkigyelmének a nászajándékodat.

Zrínyi felriad. Uram, mire gondolhat ez a jámbor jólélek?

István egész este most először szólalt meg.

– Majd felmegyek, Bécsbe, és a legjobb ötvösmesterrel csináltatok egy csodálatosan szép ékszeres dobozt, azt színig megrakatom színarany fülönfüggőkkel, nyakravalókkal, karperecekkel, gyönyörű gombokkal, gyűrűkkel... Várjatok csak! A legszebbik gyűrűbe ez leszen belevésve: „A legnagyobb magyar hős vitéz...”

– István, miket mondasz! – horkantott rá röstelkedve Zrínyi, mert sosem szerette, ha szembe magasztalták. De a Frangepán fiú nem hagyta zavarni magát:

– ”…a legdrágább kislánynak, akit megszabadított a hétfejű sárkányok rabságából!” – Maga elé nézett furcsa, örökké lobogó nyugtalan, fekete szemével. Majdnem lángra gyulladt tekintetétől az asztal. – Úgysem tudják neked meghálálni soha a Frangepánok, amit értük tettél!

Hajdúpajtás is olyan együttérzéssel feszengett, mintha őt dicsérték volna. Szeretett volna kiszabadulni a kiállhatatlan beszéd forgóiból, ezért odasúgta:

– A gurigát add oda neki! Akkor István elhallgat.

Nikola megörült a segítségnek, felugrott, kivette a tarisznyából a lajstromot, amit fél napig másolt Márton deák.

– Engedjétek meg, hogy ezen a szép napon én is szívbéli örömet szerezhessek a két Frangepán-árvának. Íme, ez a lajstrom megmondja, mely birtokokat tudtam visszaszerezni nektek az elmúlt hónapokban.

István talpra ugrott, bolondító örömtől szikrázott a szeme.

– Mit mondtál, Nikolám? Birtokokat? Hát nekünk... Katával … nem is egy... hanem... birtokaink vannak? – Hangja gyanakvóra váltott, átnyúlt az asztalon, megmarkolta Nikola mellén a dolmányt: – Ugye, csak... ugratsz? Csak... kínozni akarsz, mint... Ágota?... signor Menotti leánya?

– Nem, István öcsém! – ingatta fejét szelíden Nikola. – A tiétek fele Horvátország. Ozaly, Ribnik, Szkrád, Zippa, Mlaha, Novigrad, Szeverin, Brod, Ogulin, Modrus, Rijeka, Buccari, Brebir és Zengg. S velük együtt annyi falu, égen a csillag. Nagyon gazdagok vagytok, kedves testvéreim. Az irigyeitek szeme fennakad, ha ezt a birtok-urbáriumot meghallják.

István előbb furcsa lassúsággal roskadt vissza székére, mint a hiúz, ha lekuporodik a mohos faágra, ami alatt a fácánok itatója van. Most újra felugrott, mintha kést döftek volna a lapockái közé.

– Ogulin. Ugye, Ogulint mondtál? Annak az ostrománál akarták megölni az én drága testvéremet, Zrínyi Nikolát! Egy lépésről sütöttek rá egy puskát! De valaki felütötte a gyilkos karját.

– Igen – mondta Nikola –, Hajdúpajtás. Szegény ember mást sem csinál,

mint engem dajkál a halál torkában.

István gróf elsápadt. Megmarkolta Nikola karját, és szemét a szemébe fúrta:

– Ne haragudj, de... most ne üsd el tréfával!... Ugye az a Zrínyi Nikola vagy, aki... Ogulin ostrománál a... halál torkában forgott. Ogulin pedig az... én váram! Akkor hát... én érettem forogtál a halál torkában? Nikola, Nikola – kiáltotta átizzó hangon, és tajtékzó zokogással borult Zrínyi vállára. Aztán ugyanolyan hirtelenséggel abbahagyta. – Mindjárt jövök vissza. Katonáimmal felkoncoltatlak, hogyha szökni próbálsz! Ugye... megvársz? – suttogta rimánkodva, és eltűnt a feltáruló ajtóban. Zavart csönd borult a szálára. Se Nikola, se Hajdúpajtás nem tudta, mi volt ez? Valóban eszelős ez a szegény Frangepán István, ahogyan beszélik róla?

– Ne csodálkozzatok szegény jó bátyámon – sóhajtotta Katalin. – Ágota, az a gonosz boszorkány, apánk s anyánk halála óta, állandóan kínozta. Olyasmit csinált például, hogy mondta neki, belökve egy kamrába: „Ez a siralomház, imádkozz, s készülj a halálra. Holnap leüttetem a fejedet!” István hajnalig imádkozott, akkor érte jött négy darabont, felmarkolta, kivitte az üres udvarra. Ott a tizedes megvakarta a füle tövét: „Hm, hm, mit csináljunk? Még... nem kész a vérpad? Eh! Akkor vigyük vissza!...” Az ajtó felpattant, Ágota nénémasszony roham feléje felháborodott rikácsolással: „Gyalázatosak!Mit merészeltetek művelni az én legdrágább atyámfiával?” És bevitte megint az udvarházba, lemosdatta szagos nárdus-kenőccsel, bíborba-bársonyba bújtatta, ezüst régenskoronát illesztett a homlokára, és azt lihegte: „Egyszer még te leszel a világ császára!” Másnap újra kezdte, a vérpad-scénával. Csodálkoztok, ha... ha a bátyám ilyen furcsa?

Már jött is vissza boldogan. Kipirult arccal, írást lobogtatva.

– Szemet szemért. Írást írásért. Fogadd el tőlem ezt a csekélyke viszonzást!...

Nikola belepillantott, és elsápadt a boldog ijedelemtől. István sebtében szerződést íratott Márton deákkal, miszerint ő és Nikola egymást édestestvérének fogadja, és e pillanattól kezdve Zrínyi Nikolával közös a Frangepánok minden vagyona. Ha bármelyik fél örökös nélkül halna meg, mindene az életben maradó félre vagy annak maradékára szálljon. Égni kezdett Zrínyi arca, mintha valaki megütötte vagy megcsókolta volna.

– István... Istvánom! – rebegte könnyekig megindultan. – Hogy te milyen jó testvér vagy! Az Isten is megáldjon! – Átment asztal másik oldalára, és vigyázó gyengédséggel a mellére nyalábolta azt a gyertyalángként lobogó, karcsú frátert. Hallatszott Kata meghatott szipogása. A pap is az orrát szívta, hogy el ne sírja magát. Csak Hajdúpajtás vihogott befelé magában.

– Esküszöm, ennek a fickónak nincs ki az esze. Arra is megesküdtem

volna, hogy ezt fogja tenni. Tudtam én, hogy mit csinálok!

Hanem nagyon elképedt Hajdúpajtás, mert Nikola szépen meghiggadva azt mondta:

– Én ezt a traktust nem írom alá. Köszönöm szívem nagy-nagy jóságodat, Frangepán István, de... aludjunk rá néhányat. Aztán menjünk el Nádasdy Tamáshoz, és kérdezzük meg őt, mert ő nagyon okos ember: szabad-e nekünk kettőnknek egymással efféle traktust csinálnunk? Ha ő is azt mondja lehet, boldogan aláírom!

*

Mi tagadás, Nikola szíve nagyon megkönnyebbedett, amikor a porzó megszáradt az országbíró keze vonásán.

– Testvérem, boldog vagy? – hasította fel a csöndet István izgatott kiáltása, követelőzőn, már-már fenyegetően.

– Nagyon! Nagyon! – rebegte Zrínyi az őszinte örömmel mámorosan, és megszorította sógorát, hogy minden porcikája ropogott. – Csak aztán meg ne bánjad később, testvér. Mert nagyon fájna, jobban, mint bármi ezen a világon!

– De, testvér, de testvér! – makogta felháborodással vegyes ijedtséggel a Frangepán-fiú. – Hogyan és miért bánnám meg ezt a testvéri osztozkodást? Hiszen ha te nem vagy csak az a barlang a miénk Katával, amelybe az az átkozott vasorrú bába duggatott bennünket!

Nádasdy mosolygott, és egyszerre megveregette mindkét kedves barátjának a vállát.

– Hát... erővel, egészséggel, Nikola! Lesz majd mit! hallgatnod, de legfőképp a hátad mögött marnak majd az irigyeid.

– Kutyaugatás nem hallatszik az égig! – húzta meg a vállát Nikola. – Ha szidnak és átkoznak, attól én csak egészségesebb leszek. De mit szól majd ehhez a király? Hiszen a törvény szerint, ha István magtalanul halna el, minden birtoka a koronára visszaszáll.

– De a gondviselés kidobott még egy horgonyt a javadra, Kata, a feleséged, Frangepán-leány. A fele mindenből jár. S ha lesznek gyerekeitek, azoknak. Ferdinándot meg csak bízd rám! A füle hegye sem látszik ki az adósságból, gondból, bajból. Mást se tesz, mint reszket, hogy valamelyik híve el ne hagyja. Bízd rám a kisöreget! No, mit vetsz rám ilyen vasvilla szemeket? Én mindenkit aki szeretek, úgy nevezek el, ahogy jólesik. Ha azt mondom, kisöreg, attól még nem pottyan le a koronája, ne félj. Föl ne öklelj, na!

Hogy jól végezte Bécsben Nádasdy a dolgát, abból is láthatták, hogy hamarosan megküldte a királyi placet-levelet, és ráadásul nászajándéknak egy akkora velencei aranykelyhet, hogy egyszerre belefért egy pint villányi

vörös. „Sok jó magyar aranyakat kifizethetett érette Őfelsége” – dünnyögte Nikola őszinte örömmel. S még egy traktus rejtezett országbíró uram iszákjában. Megállapodást kínált abban a király, fogadjon fel az ifjú bán négyszáz állandó zsoldos lovast, ad rá fejenként négy forintokat. Neki pedig, a kapitány úrnak havi osztálypénzül száz forintokat ajánl meg. Azért csak ennyit, mert: szegény az eklézsia. De később lehet róla szó, hogy ezt még megtoldja. Nikola értő szeme mindjárt még egy kézjegyet keresett az árkus alján, s bizony megnyugodott, amikor megtalálta. Ott volt Vels Lénárdnak, Ferdinánd magyarországi főkapitányának az aláírása is.

Amikor már eleget örvendezett, Nádasdy még egy kanál mézet tett örömének italába.

– Aztán... én már tudom: nem tudja fizetni az írásban kikötött zsoldot Őfelsége. Erre te lármázol, hogy rámegy a gatyád is a katonák tartására. Akkor meg keserves sóhajtással belenyúl a tarsolyába szent életű bálványod, és kiutal neked, ahol te akarod, egy egész birodalmat, hogy befogd a szádat. Előbb a Korbáviai-Karlovics-vagyon, aztán a vránai perjelség, majd a Frangepán-szerződés, most pedig az a kezedbe nyomott horog, amin Őfelsége előbb vagy utóbb fennakad. – Én mondom, már amikor megszülettél, szarba léptél édes fiam. Csak legalább magyar ember volnál, te nyomorult bunyevác grófocska! Ez a megvadult horvát uracska végül fél Magyarországot felfalja ádáz, étvágyával, mi meg kiállhatunk az útszélre, nyakunkban a koldustarisznyával! Pászita mikor lesz? El ne feledj meghívni rá, Nikola, mert kimiskároltatlak!

Nikola hatalmasakat kacag Tamás úr minden csípős-gúnyos szaván. Másba kést eresztene, de Nádasdyt boldogan hallgatná óraszám, mert tudja, igaz barátság fűti át minden mondatát. Akkor szúr a szívébe egy piciny tüske, amikor azt hallja: „Csak legalább magyar ember volnál.” Hogyhogy? Hát nem vagyok magyar? Fél Somogy meg Zala az enyém, gróf vagyok, király cselédje, de nem vagyok magyar?!

S fájó szívvel kíséri ki a hintajához legkedvesebb barátját. S mikor az országbíró feltelepedve a bakra, elveszi a gyeplőt meg az ostort a kocsisától, félszegen a lovak csánkját nézve, zavartan azt kérdi:

– Mért nem vagyok én magyar ember, Nádasdy Tamás?

Az országbíró alig leplezhető meghökkenéssel bámul le a bakról erre a szorongó óriásra, aki úgy néz fel rá, mint egy iskolásdeák a magiszterére. Hát neked mi fáj? Ez a szertelenség? Ennek a tréfás szónak a tövise ilyen mélyen belé fúródott ennek a hatalmas medvének a talpába?!

Nádasdy elmosolyodott, és ettől a mosolytól egyszerre begyógyult Nikola szívén a seb. Az országbíró lenyúlt a bakról, s mintha Nikola valóban kis kölyök lenne, kedvesen megpaskolta az arcát:

– Ó, be nagy szamár vagy, Nikola! Hiszen ezt is horvátul kérdezted tőlem: mért nem vagy te magyar?

És elporzott a szép, hőkös ötösfogat a mosolyogva visszaintegető országbíróval.

*

Frangepán Katának egyik szeme sírt, a másik nevetett. Nikola szinte sohasem volt otthon. Hogyha nagy ritkán hazaérkezett, még alig csutakolták le a cselédek a lovakat, máris ismét nyergeltetett.

Amikor országgyűlésbe hívja a király, olyankor még nyugodtabban van Kata. Hiszen az úton halad, várostól városig, még úgy-ahogy biztonságban van. Amikor a birtokaikat járja be, akkor már sokkal nyugtalanabb. Ott már sokszor lakatlan területeken, óriási erdőségeken kell keresztülvergődnie Nikolának. Az erdők meg mindenfele teli vannak rablógyilkos, útonálló martalócokkal, szökött jobbágyokkal, akik inkább elrekkentik az útonjáró vándorokat, hogy hírül ne adhassák a vármegyén, merre lappanganak a földönfutók.

Az utóbbi időben igen elszaporodtak a martalócok, akik a török elől húzódnak Nyugatnak. Erre vezet az útjuk, Horvátország gyönyörű kék hegyein át. Rosszabbak ezek, mint a törökök, akik elől futnak. Ezeknek a nyomorult hazátlanoknak se istenük, se semmijük: minden perc virágát leszakítják, s amit látnak, ami megtetszik nekik, azt elveszik. Nikola tarkóján már borzolódik a szőr, amikor elébe állnak az explorátorok:

– Kegyes urunk, martalóc-nyomot ütöttünk!

– Bizonyos, hogy nem kóborló török nyomára bukkantatok?

– Gróf úr, aki nem vak, nem téveszti a kétféle nyomot össze!

Nikola azért még vár, amíg még kap jelentést. Hogy lássa, merre halad a banda.

– Sokan vannak?

– Jó néhány százan, kegyes uram! Iszonyatos garázdálkodást művelnek! Jajveszékel a nép, amerre járnak!

Aztán nem tart tovább Nikola türelme sem. Ágyúdurranás zúzza szét az éjszaka óriási kék üveggömbjét. Mintha azt kiáltaná neki a sötétségből egy megkínzott góliát:

– Nikola, segíts!

Kata nem kérdez semmit, bújik szattyánpapucsába, kanyarítja magára a könnyű gyapjúkendőt, siet a konyhába, s ügyel, ura csomagjából semmit ki ne feledjenek. Különösen a sóra vigyáz, mert egyszer Nikola megmondta,

kifordul a falat a szájából akármilyen éhes is, ha az étel ízetlen. Nikola a fegyverfalon zörmöl, kézbevaló szerszámokat válogat. Leemel egy görbe szablyát, kihúzza hüvelyéből, egyet próbára suhint is véle. Mindig úgy próbál fegyvert, mintha ellenség állna szemben. Égimeszelő, csontsovány martalóc akarja elharapni a torkát. A súlyos szablya kettévágja a rémalakot. Nikola bólint, és övére akasztja a csatját. Azután pajzsot keres. Ez jó nagy, de kicsit nehéz: nem jó, nem kell! A pajzs huszárember kezében csak arra való, hogy elháríthassa véle az első, gonosz oldalazó vágást. Azután már úgyis a kard beszél tovább! Különös nyugtalanság doboltatja a szívét. Füle hallja, hogyan ropog a felgyújtott jobbágykalyibák rozsdás zsúpfedele, a tehénólak nádfala. Bőgnek a jászol elé kötött barmok, kétségbeesetten nyerítenek a megbékózott lovak. Asszonyi sikoltás hasít szívéin, kisgyerek rémült sikítása merül a fülébe, mint remekül célba dobott kés. Föl kell kapnia a fejét, mert mintha kint a várudvaron visított volna föl egy kiskölyök, mielőtt durva martalóckezek a falhoz kenik.

Nikola átöleli Katát, bal kezében lógatva az elemózsiás tarisznyát. Forró, kurta a csókjuk. Ha tovább csókolódznának, Nikola érzi, nem tudná abbahagyni, s lóra pattanni, elmenni. Pedig kell! Ott rínak valahol azok a nyomorult senkiháziak. Ki más tudna rajtuk segíteni? Talán százötven huszárja, ha van. Maroknyi csapat, igaz, mégis több, mint a semmi. És ez mind puskás vitéz, és előttük röpül a báni zászló a fák alatt, ami külön is erőt sugároz beléjük.

A had feldúlt, megégetett falvacskákon robog keresztül. A következőben még meleg a hamu, amit a képükbe vág a feltámadó hűs szél. A harmadikban még pattog a zsarátnok. Oly leverő látvány, szívbemarkoló ez az embertelen, mély csönd. Kihalt házikók, összedőlt vityillók. Dárdával, puskalövéssel kell elkergetni az úton fekvő halottakon lakmározó farkasokat.

– Az anyátok keserves istenit! Kapjalak el benneteket!

Már viszket Nikola tenyere, szeretné a komisz rablók nyakát megszorongatni, amíg ki nem száll belőlük a szusz. Bitang népség ez, annyi szent. Valahonnan a Balkán szívéből futottak el, s azóta nem tudnak sehol sem megülni. Hol zsoldosnak szegődnek el, hol Augsburgba, Nürnbergbe járó tőzsérek óriási marhacsordáit terelik. Amíg biztos helyük van, amíg fizetni tudják a zsoldjukat, semmi baj sincs vélük. De ha már elfogyott a zsebükből az utolsó fabatka is, iszonyúbb dúlásokat mívelnek a magyaron, horváton, osztrákon, mint a legádázabb török. Csapatokba verődve elállják az utakat, elfoglalnak királyi városokat és várakat is; vásárokat ütnek meg, s lám, haddal kell a bánnak rájuk mennie, ha rendet akar teremteni!

– Lesz kis pénzünk! – mosolyodik el sötéten Nikola, mert eszébe jut: a király egy dénárt fizet minden egyes hites helyen bemutatott martalócfejért.

Az is bántotta, hogy a horvát urak csoda égzengést csaptak legutóbb az

országgyűlésen:

– Nem elég, hogy élni nem lehet ebben az országban, már utazni sem lehet? Nemcsak utunk nincs, biztonság sincs? Alszik tán a bán úr őnagysága, vagy szívesebben etyepetyézik Frangepán Katával? Az olyasmit éjszaka kell csinálni! Akkor marad ideje nappal martalócokat irtani! Miért fizet akkor neki négyszáz huszárra zsoldot a király?

Az ilyesmit nem szereti Nikola hallani, hajtja hát a lovasait, hogy szakad a tajték a lovak oldaláról.

Hanem szagot foghatott az a rothadt bujdosó népség, mert napok óta nem érik utol őket. Futnak a bitangok, lélekszakadva próbálnak meg elmenekülni a sorsuk elől. Nikola jobban érti az erdők, mezők, utak beszédét, mint az explorátorai.

– Nincs kétség, Hajdúpajtás! Általkeltek a büdösök a Dráván!

Így lehet, mert tegnap éjszaka már látták az égő falvak fényét.

Nikolának kétszeresen fáj a szíve. Először azért, hogy ilyen gyönyörű vidéket dúlnak meg azok az átkozattak, ahol még sosem próbált szerencsét a török. Másodszor azért, mert ez a csodálatosan gazdag táj nem az övé. Mindenütt sűrű gyümölcsösök, zöldellő szőlőskertek között robognak tova. Ez már Keglevich Péter uram provinciája ugyan, de hát amikor közönséges rablógyilkosokat kell megfékezni, nincsen idő engedélyt kérni, s ilyen csekélység különben sem lehet akadály. Meg aztán ő is horvát bán, meg Keglevich uram, a gyerekkori tanítómestere is. Nikola befele mosolyog, mert szinte látja lelki szemeivel: hogy fog örvendezni a kedves öregúr, hogy a Zrínyi-fiú megmenti Csáktornya, Zágráb meg a többi szép vár könnyékét ettől a nyomorult, rablógyilkos népségtől!

Hajdúpajtás jő vissza nagy fejcsóválással egy előportyából.

– Mit láttam, Nikola! Mit láttam, te nádvágó úristen! Egy présházban találtam egy vincellért agyonvágva, meg három boldogtalan fehérnépet. Az anyját, a feleségét meg a lányát. Halva azok is. Kezük-lábuk kikötve, ruhájuk letépve róluk, anyaszült meztelenek voltak. Mindegyik előtt halomban állt az újdió. Rögtön megértettem. Aki használta a szerencsétleneket egy diót tett melléjük. Majdnem mindhárom fehérnép mellett hetven-nyolcvan szem diót találtam. Ezek nem emberek, állatok, Nikola!

– Messzi járhatnak már?

– A szomszéd szőlőhegyig juthattak. Odahallatszott az ordibálásuk. Ott is diózhatnak a nyomorultak!

– Dóra! – kiáltotta Nikola fortyogó indulattal. Tehát a martalócok olyan háromszázformán lehetnek. Neki meg csak százötven lovasa van. De puskás mindahánya. – Fiaim! Körülfogjuk, és meglepjük őket! Ha kiáltok, lőjetek!

És... istennél a kegyelem.

Arra lopakodnak. A szívüket hasogatja a meggyalázott asszonyok jajveszékelése. Nagy ez a szőlőhegy, valami tehetős nagyúr birtoka lehet. A rendek között kibontott hajjal, kétségbeesett sikoltozással rohangál egy űzött vászoncseléd. Nyomában undok röhögéssel a kapatos martalócok.

– Állj meg, te ringyó! – ordították az üldöző kanok. – Ha magadtól nem adod oda, mindnyájan megcicerélünk!

– Megállj, rohadt népség, aki istened van! – bömböl Zrínyi, kiugratva az erdőszélből, kivont karddal, mögötte Hajdúpajtással.

A présház padlására hajítva, gombolyaggá kötözve nyögdécsel Véneki Ábrahám. Mióta Hrastje templomterén bátyja esküvőjét megcsúfolták Zrínyi martalócai, elmenekült arról a környékről. Ábrahám okos ember, tudja, nem jó ujjat húzni a hatalmasokkal, ha kedves az élete, jobb, ha tágul a Zrínyi-birtokok környékéről. Elszegődött szőlőkapásnak Keglevich uram csáktornyai szőlőjébe. Megnősült, gyereket várt kedves, bájos ifjú felesége. Ábrahámnak jó dolga volt, Keglevich uram ispánja emberségesen bánt velük. Házhelyet adott neki, megengedte, hogy gerendát vágjon az úr erdejében, s olyasmire célozgatott, hogy ha meglesz a gyerek, kaphat árendába tőle egy fél sessióhelyet... Olyan szépen sütött a nap! Felbújt valahol Pécs táján, ballagott errefele, s amikor a szőlőkarók árnyéka megfért a tőkéken, rájuk rontott a veszedelem.

A háromszáz gazember már kapatosan érkezett. Veronika hársfaháncsot hasogatott vékony rostokra, kötözőfonálnak. Ábrahám, amikor a rend végére ért, egy minutumra minidig rápihent, és feleségén feledte szemét. Kedvesen domborodott a köténye. „Gyerekem lesz – mondta Ábrahám elmosolyodva. – Gyerekem! Ifjabb Véneki Ábrahám, biza!”

Hogy honnan és hogyan somfordáltak oda ezek a bitang népek, felfoghatatlan rejtély. Egyszer csak rajtuk estek! Zengett a hegy részeg ricsajozásuktól! Nem tudták a zsellérek, merre szaladjanak, hova bújjanak előlük. Veronikát kötényébe vette szerencse, mert az első zajra beugrott a szőlőrendek közé, lélekszakadva rohanni kezdett valamerre. Egy venyigekévében felbukott, és a rend aljára gurult. Néhány pillanatig kábán hevert, majd lassan feltápászkodott, és négykézláb igyekezett odább,. Amikor úgy érezte, már időtlen-idők óta bujdosik a rendek között, fölegyenesedett, és rohant tovább a messzi erdő széle felé. Egy karó reccsenve kidőlt, a martalócok felkapták a fejüket, aztán felröhögtek: nini, még egy menyecske, gyerünk, fogjuk meg, mellesszük meg!

Véneki Ábrahám szeméből a tehetetlen düh könnye pergett: a padlásajtó küszöbe fölött ujjnyi résen nézte felesége kétségbeesett, gyerekes szökését. Felnyögött, amikor a martalócok Veronika után eredtek. Agya

kétségbeesetten zakatolt. Bár pusztultam volna el én is Hrastje temploma előtt! Vertek volna agyon azok az átkozott Zrínyi-pribékek! Akkor nem ismertem volna meg Veronikát, és most nem látnám iszonyú meggyaláztatását! A méhében van a gyermekem, Úristen! Ne engedd! Ha vagy, ne engedd! Ájulás környékezi, úgy gyötri őrjítő tehetetlensége, amikor észreveszi: katonák érkeztek!

Ábrahám jól látja a magasból: a dúlók előszörre azt hiszik, részeg társaik komédiáznak csak velük! De amikor Zrínyi minden óvatosságról megfeledkezve közéjük rúgtat, és kettéhasítja egy megkötözött kezű hajadonnal paráználkodó martalócvajda fejét, felocsúdnak, fegyverre kapnak, lovaikra másznak. De sok köztük a részeg, s a ló túlsó oldalán lebucskáznak.

– Lőjetek! – rikoltja Nikola, és a másfélszáz puska majdnem egyszerre roppan, akkora zajt ütve, mintha mozsárágyút sütöttek volna el szép szüreti ünnepélyen. Ördögi pusztítást végeznek a martalócok között a sivítozó golyók. Zrínyi puskásai legtöbbjének török fegyvere van, aminek négyszögletes a golyója, mert a katona az oldaltarisznyájában hordott ólomrúdból nyiszál le lövés előtt egy darabot a késével. Akit ilyen fura golyóbissal közelről mellbe lőnek, menthetetlenül vége.

Átveri a lövedék, s a hátán letépi a lapockáját. Igazi mészárosmunkát csinál! A csorda a sortűzre nem volt felkészülve, s futásnak ered. Akkor előroppannak Nikola elrejtett huszárjai. A sarokba szorított martalócok utolsó csöpp vérükig küzdenek. Szelnicze előtt a török, Somló alatt a tatárok fakarddal gyakorlatozó topa kis inasok voltak ezekhez képest. Nikola balra a buzogányát zúgatta, jobbra a kardjával kanyarított körbe, mint sólyomszárny a levegőben.

– Ne szuszogj, Nikola! – ordítja Hajdúpajtás. – Nem a dajkájuk vagy! Mért simogatod őket?!

És akkor Nikola alatt megcsúszik a mén, a bán borzalmas erejű kardcsapása elzúg a levegőben. A martalóc felragyogó pofával csap le Zrínyi szabadon maradt nyakára. A rabló kardja elé utolsó pillanatban kard villan, aztán éktelen fültépő karistolás hallszik.

– Bocsánat! – mondja kimért fejbiccentéssel Hajdúpajtás, mintha minétet táncolna a bécsi Burgban Ferdinánd Őfelsége lányával, és a csodálkozástól fennakadt szemű martalóc szívét átveri a baljában felszikrázó jatagánnal.

– Öregszel, Nikola! – rikkantja boldogan, egy minutumra ellankadó figyelemmel, és a következő pillanatban elzúg Zrínyi tízfontos, rézfejű buzogánya legkedvesebb komájának orra előtt. Hajdúpajtás felkapta a fejét, s még látja, hogyan bukik alá szétzúzott koponyával egy martalóc, aki közvetlen közelből akarta rásütni a puskáját. A sebhelyes orcájú férfiú zavartan mormogja:

– Nem maradtál túl soká adósom, Nikola!

A még élő martalócokat megkötözve rugdossák a legnagyobbik pince elébe, amely csakis a földbirtokosé lehet.

– A hadnagyuk hol lehet? A föld nyelte el? – nézelődik Nikola jobbra-balra, de nem leli. Amikor a présház elé érnek, fölszakad a padlás ajtaja, és egy összekötözött ember hengeredik elébük a fal mellé rakott rőzsekéve-hegyre. Ez a szerencséje. Hajdúpajtás kezében megtorpan a kés, amit a zuhanó fráter szívébe akart ütni. Aztán látja: hátra van kötve a keze, be van tömve a szája, ez csak szegény zsellér lehet! Kioldja. Véneki felugrik, és kétségbeesetten rohanni kezd az erdő széle fele:

– Ott! Ott! – üvölti vérben forgó szemmel. És akkor már Nikola is látja, egy martalóc birkózik egy nővel a szőlőrendek között. Dűlnek jobbra-balra körülöttük a karók recsegve-ropogva. Már a gúnyát egy szálig letépte áldozatáról, de egyedül sehogy sem boldogul véle. Vénéki Ábrahám úgy érzi, a szíve szétveti a mellkasát, úgy ver a rohanástól. Amikor már felránt egy karót, hogy a rablót fejbe üsse, lovas zúg el mellette.

– Ne bántsd! Ennek bűnhődnie kell!

– Ki vagy te? Ez a nő a... feleségem!... Én... akarom... megölni... ezt a... lúdvércet!...

– Én Zrínyi gróf számagya vagyok! Gyere velem, megnézheted, a gazdám hogyan bánik el ezzel a gonosz fenevaddal!

Ábrahám lerántja magáról hosszú vászoningét, és ráadja szégyentől aléldozó, pőre feleségére, aztán átkarolja, és a kastély felé támogatja. Vénéki Ábrahám a karót szorongatja másik kezével. Most itt van Zrínyi! Zrínyi, aki Hrastje főtoron a bátyámat megölte! Most megfizetek neked, eljött a boldog perc!... Vénéki vizsla tekintete nyugtalanul ugrik ide-oda, mindenütt azt az oszlop-vaskos arcú, busa, csupabajuszos frátert kutatja. Sehol sem találja. Egy magas, széles vállú, szép nyalka bajuszú úr ül a lován, csípőre tett kézzel. Előtte emberek sürögtek-forogtak: két erős, fiatal fatörzset hajlítottak földig, ágaiktól lemeztelenítve, aztán a Veronikával erőszakoskodó martalóchadnagyot hozzájuk kötözték a lábánál fogva. Az a lóháton ülő komor orcájú, sovány, magas homlokú, élesen metszett arcú úr nem teketóriázott. A martalóchadnagyon vastagon hömpölygött a halálveríték:

– Kegyelmezz, uram! – sikoltotta.

– Istennél a kegyelem! – kiáltotta Nikola őszinte felháborodással. – Ti rohadt állatok!

Lesújtott kardjával a két fatörzset összetartó kötélre. Feljajdult a két fa, ahogy villámgyorsan ismét fölegyenesedett, és a martalóchadnagyot kettészakította. A feje különvált, s mint egy megfáradt ágyúgolyó, tompa

puffanással nekicsapódott kastély oldalának.

Vénéki Ábrahám odaroskadt feleségével Nikola elé. Veronika hideglelősen rebegte:

– Uram, amíg élek... áldani fogom a neved! Megmentetted a becsületemet! Kinek a nevét foglaljam imámba?

Nikola elérzékenyedve tekintett le rá. Milyen derék pór! Hálát érez?

– Zrínyi Nikoláért mondj imát, gyermekem!

Véneki Ábrahám térdre omlik. Úgy érzi, megpattan a szíve. Hát ez meg mi legyen? Két Zrínyi van a földön? Az egyik megöli a bátyámat, a másik megmenti a feleségemet? Egy ördög meg egy angyal? Hát most... áldjam vagy... átkozzam Zrínyi nevet?

Nikola nem érti, mi lelhette az állapotos asszonyka férjét. Összekuporodik a földön, két öklével üti a halántékát, és úgy csikorgatja a fogát, hogy a lovak is fölkapják a fejüket.

– Szegény ember... megzavarodott!? Adjatok neki egy ital bort, az használ majd, meglehet.

Veronika eltámogatja. jobbra-balra kornyadozó fejű urát a cselédkalyibák fele.

Amikor elment az asszonyka, Nikola hajdúi levagdosták a martalócok fejét, és egy hosszú szekérre hányták. Aztán homokba döfködték kardjaikat, lándzsáikat, lemosták kezükről a vért, valamit faltak, majd áldomást ittak a győzelmük örömére, s indultak haza.

Amikor kiértek az országútra, amely a Dráva felé vezetett, magyar lovashad robogott szembe velük. Nikola elővédjét Hajdúpajtás vezette. Azt egy szempillantás alatt körülfogták.

– Kik vagytok? – üvöltötte egy lobogó tekintetű, ezüst szakállú üregúr.

– Én a kínai császár lennék. Ők meg a mandarinjaim! – fogta tréfára a sebhelyes arcú, de az a goromba fráter tovább ordítozott:

– Vonjátok karóba, hogy elmenjen a kedve a komédiázástól. Miféle had ez? Ti rabló martalócok!

– Happ, happ! – kiáltott Nikola meghallva hátrább a lármát, és előreugratott.

– Ó, Zrínyi gróf úr! Gondolhattam volna!

– Isten-isten! – dörögte Zrínyi, semmi rosszat sem gondolva, megörülve, hogy a jószerencse gyermekkori tanítómesterín, az agg Keglevich Pétert útjába sodorta. – Mi szél hozott erre, Keglevich apám?!

– Elébb te felelj! Mi keresni valód van néked egy másik magyar úr

birtokán? – S mielőtt Nikola folytathatta volna, düh-lila arccal vonította: – Nem elegendő neked a fele világ? A másik fele is jó volna, mi? Vásik fogad az én jussomra?

Nikolának megbolydult a gyomra. Mi ütött ebbe a vén bolondba? Mit ordítozik itt, mint aki nadragulyát falt? Nem is kérdez, mindjárt csak támad? Jó, hogy meg nem lovagoltatta falovon Hajdúpajtást, a szentségit ennek a vén marhának!

– Kegyelmednek meg mi baja velem? Bántottalak én tán valamivel, Keglevich apám?

– Nyomorult rablófajzat vagy. Elnyelted cethal-gyomrodba a Korbáviai-Karlovicsokat, az Enyingi-Törököket, a Frangepánokat! S lám, most már a rúgott-borjú Keglevich Péter birtokai kellenének.

– Mit beszél kegyelmed? – sápadt el Zrínyi a hallatlan vádon.

– Ne tagadd! Háztűznézőben jártál a legszebbik szőlőhegyemen, Murakeresztúrban!

– Az igaz, itt jártam! De nem háztűznézőben voltam. Kéretlen vincelléreid akadtak, vén eszeveszett! Balkáni seregélyek estek a szőlőhegyednek, azokat riogattam el, az életemen kockáztatva, én marha!...

– Hogyan? – döbben meg a vén bán, s rekedt a hangja.

Nikola egyetlen rántással letépi a ponyvát a szekérről.

Háromszáz martalóc feje néz farkasszemet az öreg Keglevich-csel s nagy, duzmadt hasú döglegyek felhője rajzik fel a véres csonkokról. Keglevich Péterben egy pillanatra megáll a szívverés. Úristen! Mit tettem?!

– Nikola! – csúszik ki vékony nyúlfi-cincogással a torkán majd mindig hangosabban harsogja. – Nikola! Nikola, kisfiam! – ahogy nemes inas, meg lovas ifjú korában szólingatta, ha valami igen kedvére valót csinált.

De hiába minden igyekezete. Zrínyi a huszárjaival már messze jár.

Hogy iszonyú harag emésztheti, azt az is mutatja, hogy még a szekeret isott hagyta, a háromszáz levágott martalócfejjel egyetemben. Pedig annak darabjáért egy dénárt fizet a király cselédje Zágrábban...

*

– Akire Zrínyi Nikola megharagszik, jobb, ha malomkövet köt a nyakára, s beleugrik a Dráva legmélyebb forgójába. – Tudja ezt minden épelméjű ember Horvátországban, és tudta Keglevich Péter is, de szegény öregnek megzavarta az eszét a vele esett sok méltánytalanság, igazságtalan mellőzés. Neki eddig egyetlen igazi vagyona volt: a vitézi hírneve, számtalan hőstette, amelyeknek, sajnos, már nem maradt életben egyetlen szemtanúja sem. És már ilyen a világ: vén ebnek, vén embernek egy a fizetsége, egyiknek

sincsen becsülete! És most megözvegyült lánya révén az ölébe tette a mindeddig fukar jószerencse az Ernuszt-Hampó-vagyont: a teljes Muraközt. Hát persze, hogy elönti az idegesség, ha csak egy idegen sármány is általrepül fölötte. Hát még, ha a legnagyobb birtokszerző hírébe keveredett, csillapíthatatlan éhű ifjú oroszlán: Zrínyi Nikola jelenik meg rettegve őrzött birtokai szívében. Amelynek törvénytelen visszatartása miatt az országgyűlés jóváhagyásával Ferdinánd már négy évvel előbb fej- és jószágvesztésre ítélte őt. Hát mit hihet egy magára maradt vénember, akit igazságtalan, komisz világ ölel körül, mint az éhes medve karja az elragadott gyenge borjat?

Keglevich érzi, nincs mentség, nincsen szabadulása a sors kegyetlen szorításából: az élet gonosz sodrása már megragadta, viszi – ezek már az utolsó, apró, látszólag semmitmondó rezdülések, aztán minden a fejére omlik, mint egy aláaknázott felrobbantott bástya az ostromlottak fejére.

– Nohát, édesapám! – fakadt ki Máté. – Ezt aztán megcsinálta! Rákiáltott a rablóra: „Ne a szemetesvödörben kotorássz, itt a kincsesláda!”

Azt hitte, az apját mindjárt megüti a guta. Azonnal visszavágtatott Csáktornyába, és készülni kezdett a vár ostromára.

Nikola pedig váltott lovakkal Bécsbe robogott.

– Felség, adja nekem Muraközt!

– Hogyhogy? Az Ernuszt-Hampó-vagyon tulajdonosának magva szakadt. Visszaszáll mindenestül a koronára!

– De énnékem immáron második esztendeje tartozik a királyi kamara; 35.000 forint elmaradt zsoldokkal!... Nékem az a Muraköz megjár mindenképpen, felséges uram!

– A csuda azt a mohó, telhetetlen bendődet, édes Nikola fiam. Hát mikor tellesz már el úgy, hogy magad mondd: no, most már nem kérek semmit!

– Soha, felséges uram!...

És Ferdinánd őszinte kedvteléssel nézi ezt a nagy sörényű emberoroszlánt, akinek nemcsak a szája, de a szeme, az orra az álla, a teste minden kis porcikája kacag. A király tudja: Nikola iszonyatos dúvad, s hogy kerül, amibe kerül, meg kell tartania. Ha ez egyszer megbolondul, egy hét múlva tán feltelepedik a királyi trónusra a Burgban. Ám ha okosan engedi utána a pórázt, ahogy ez a telhetetlen véreb húzza, akkor ez a hűséges portéka mindig azt fogja le, akire a gazdája rámutat „Katziáner” – rezzen át a véres emlék Ferdinándon. Csak rábökött az árulóra, és harmadik napon elébe öntötték bőrzsákból a levágott fejét. Krucifix, micsoda fenevad! Kedvében kell járjak, s ha azt a vén, nyafogó hólyagot faron rúgatom véle, ez a cerberosz élete végéig fogja őrizni dél felől országot. Észre sem veszi Ferdinánd, kicsúszik a száján:

– Szívemből kívánom, sose kerüljünk egymással szembe édes fiam!

– Felség! Hát hogyan képzelhet ilyet rólam? – roskadt térdre Zrínyi. Elmondhatatlan megdöbbenés, bánat ült ki az arcára, aztán kivonta kardját, két tenyerére fektetve a király felé nyújtotta: – Életem-halálom kezedbe ajánlom... Mire esküdjem meg, felséges uram, hogy... nincs nálam hívebb, alattvalója a kis Magyarországban? – rebegte mélységes megindultsággal, elcsukló kántálással.

Összemarkolta Ferdinánd torkát is a meghatottság. Ó, ez a derék jószág! Ilyet az ember még egyet Bécsben nem találhat, de az összes tartományokban sincs párja. Olyan átlátszó, mint üveg víz. Mint a vizahólyagba töltött akácméz. Ezt a ritka bolondot úgy meg kell becsülni, mint egy koronagyémántot. Előrehajlik Ferdinánd, fölsegíti Zrínyit. Megilletődötten mosolyog is kicsit, és arcát egy pillanatra odaszorítja híve arcához. A bán bőre forró, akár a parázs, a király majdnem elkapja a fejét.

– Geh’, mein gelibtester Sohn! – dünnyögi Ferdinánd jóságosan, elkomolyodva. – Muraköz a tiéd. Vedd el Keglevichtől! És a lelkiismereted ne bántson, én és az országgyűlés parancsoltuk meg neked.

A testőrség parancsnokát majdnem a szívszélhűdés öli meg, mert azt látja, Zrínyi felugrik, magasba vágja a kardját, meglebbennek a trónus kárpitjai. Úristen! Most mindjárt megöli Őfelségét.

Pedig csak a veszett boldogság, a parttalan hála lobogtatja így.

– Felség! Ezt Zrínyi Miklós el nem felejti neked, amíg él!

*

Napok alatt együtt volt a sereg. Megérkezett a stíriai főkapitány is, Bildenstein Heinrich, akit a szakállánál fogva rántott ki Szelnicze várárkából az ördögökkel cimboráló Hajdúpajtás meg Székely Lukács. A tüzérség is felpakolt. Horvátország valamennyi bivalya Zrínyi ostromágyúit vontatta.

Még egyszer beszaladt Katához, aki azokban az izgatott napokban szülte meg első fiát, Györgyöt! A gólfátok gyengédségével ültette fel az ágyban az elgyengült asszonykát, s megszorongatta szelíden, aztán a dajkát noszogatta:

– Hol van a fiam, hé? – Büszke hahotával fűzte hozzá: – A trónörökösöm?!

Valóságos csoda volt, hogy az a kis cseppség szemernyit sem félt a fölébe hajló roppant, torzonborz óriástól.

– Az én fiam! – tolta el magától, és nézte, hogy szinte kicsattant a büszkeségtől az orcája.

– A mi fiúnk! – suttogta szelíd szemrehányással a gyermekágytól még

sápadt Katalin, aki olyan szép lett az arcára kiülő anyaságtól, hogy Nikolában felhorgadt a férfi.

– Legszívesebben el se mennék. Megcsinálnám a következő purdét!

– De, Niki! – pirult el Katalin, és fejével a hallgatódzó dajka felé bökött. Dorottya nénő fölnevetett, és öregesen mind a két kezével a levegőbe ütött, majd a térdére csapott.

– Hohó, mit röstelkedsz, szentem, kis nagyságos asszonykám? Hiszen ezé is ti gyaktatok, nem a szomszédok. Nem egymás előtt kell a házaspároknak szemérmeskedni, hé!

Aztán nagyon meghökkentek mind a hárman. A csecsemő kis keze egyszerre megmarkolta apja szakállát, és sehogy sem tudták ujjacskáit a bozontból kifejteni.

– Rossz jel! Ne menj el!

– Nikola, maradj itthon, nem akar elengedni a kicsi!

Zrínyi pillanatig zavartan meredt rájuk, aztán pici méreggel ráfakadt György fiára:

– Engedd el azonnal a szakállam! Az apád istenit!

A pici szája sírásra görbült, de elkapta a kezét, mintha nemcsak az elkomorodó arctól rémült volna meg, hanem azért, mert szót fogadott neki.

– No, látjátok! Elengedett a György fiam! – Felállt. Majdnem beverte fejét a füstrágta mestergerendába. Már elillant pillanatnyi tétovasága. Kemény volt az arca, mint a szikla, s úgy zengett a hangja megint, hogy az udvaron megremegett lova tomporán a bőr.

– Nem állhat énnékem utamba senki! A bélit kiontom, aki meg meri tenni! – szorította ökölbe ujjait lihegve, s önkéntelen lopva körültekintett: hát mégis, akad-e vakmerő?!

„Azt mondtad rám: nyomorult rablófajzat? Meg hogy a te jussodra vásik a fogam? Igenis! Vásik! Ez a birtok nem a tiéd, így szól a törvény! És ha ezerszer is az apám voltál az apám helyett!... És ha te őrizted volna Krisztus urunk holttestét, akkor is elvenném tőled Muraközt...!”

Néma csöndben özönlötte körül a hadi sokadalom a Ternovácz-patak partján épült négyszögletű, zömök várat. Vastag, várfalak őrizték, lábuknál mély vizesárok tükrözte vissza a téglasorok képét, s meg-meginogtak benne a sűrű hínárfüzérek, amikor a nádaslepte partról apró, tüzes hasú varangyok ugráltak fejest belé. Aki a falakról hajolt fölébe, láthatta az árok fenekébe vert félelmetes nyársakat a nap felé ágaskodni a víz tükre alól. A hátán végigborzongott a hideg aki rágondol: mi történik azzal, aki húsz-huszonöt láb ostromlétrák tetejéről beleesik!...

Mire Csáktornya templomának harangja delet csendített, már állt a sátortábor. Megásták az ostromágyúk mellvédjeit, és körülrakták homokkal megtöltött fűzfakasokkal. Aztán árkokat hánytak, amelyek cikcakkban haladtak a vár négy sarka felé, hogy ha majd az ostromra gyülekezik a bán hadinépe, bástyákról ne tudják az árkot belőni.

Az ezüstseprő szakállú, agg Keglevich felvitetett egy zsámolyt a kapubástyára, s onnan figyelt végig mindent. Amikor felütötték Zrínyi sátrát, és felhúzták a zászlaját, csak akkor hitte el, akkor értette meg igazán, mi történt. Zrínyi jött el megostromolni Csáktornyát! Nikola lesz hát az Úr angyala, aki lángpallosával kiűzi az Ernuszt-Hampó-paradicsomkertből az elaggott eb Keglevich Pétert! Hát tehet ilyet Zrínyi Nikola? Vele, akit kölyökkorától kezdve Keglevich apámnak hítt? Hát persze, hogy tehet. Ha Katziáner Johannus urat le tudta döfetni, mint egy veszett ebet, miért ne tudna egy várat megostromolni? Miből áll a Zrínyinek őt Istennek ebből a páratlan szépségű, mesés gazdagságú ajándékából ebrúdon kivetni? Hát... Zrínyi Nikola lesz a hóhérod, vén Keglevich?!

A második megdöbbentő dolog az volt, hogy azt látta, Csáktornya népe cseppet sincs ellenséges érzülettel eltöltekezve Zrínyi és hadi népe iránt. Bort árulnak nekik, meg puha cipót és koraérő, menyecskecsöcsű szőlőt. A gyerekek meg ott hancúroznak a várra szegezett csövű mozsarak körül, a bátrabbja fent lovagol szétrepedő lábközzel az ágyúk csövén, és torkaszakadtából ordítozza:

– Bumm! Bumm! Meghalsz, Keglevich!

Mintha nem is Zrínyi, hanem ő lenne itt az ellenség!

„Bumm! Bumm! Meghalsz, Keglevich!”

Igen, meghalsz, Keglevich! Eljött Zrínyi Nikola, elhozta fél Horvátország, Stíria, Dalmácia ágyúit, talián meg német, meg török tüzéreit, és agyonlő majd a mázsás falbontó kőgolyóival, szétlapíttat mind a nyolc gyönyörű legényfiaddal! Igen, itt leled majd nyomorú végedet, itt halsz meg hetven esztendős korodban, itt válik becsületben megőszült fejed véres sárrá, életed semmivé.

Dél tálban fordította először a fejét a saját várnépe felé. Kelletlen pofával áll mindegyik. Az őrálló tüzérek kezében füstölögve ég a kanóc. A fal tövében ott ücsörögnek, heverésznek, lándzsájuk a kezük ügyében, hogy gyorsan fel tudják kapni, ha majd rajtát ordítanak a vajdáik, s a falakra kell rohanniuk. Egyiknek a pofáján sem látszik lelkesedés. Ezeknek szemernyit sem fáj, hogy körülvette Csáktornyát Zrínyi ez a hitszegő, nyomorult, megszédült fattyú! Ezeknek mindegy, hogy...

– Küldjétek a nagy szálába Pozsgait! – szólal meg rekedten. Fiai komoran (esküdni mert volna rá!), kedvetlenül cihelődtek, hogy vele

tartsanak. Leintette őket: – Itt maradtok. Mielőtt lövetni kezdene Nikola, úgyis bekiáltat, adjuk meg magunkat. Még mindig lesz időtök biztos helyre húzódni. Addig nézegessetek, hogy kell az ilyesmit csinálni!

Amikor már ül a hosszú ebédlőasztal mellett – amelyet, ha körülvesz nyolc szépszál legényfia, már az is kész vendégsereg –, akkor döbben rá, hogy a várispánját sem látta egyetlenegyszer sem idegesen, dühösen vagy aggódva felbukkanni a falon. Mintha a vártulajdonos, a várispán kenyéradó gazdája nem is tartózkodnék a várban! Mi ez? Összeesküvés?! Még meg sem haltam, de ezek a bitangok már eltemetnek?! Korán nevettek rajtam, sandamészárosok!

– Pozsgai fiam – fordul a sietve beloholó várispánhoz, meg sem várva, hogy az kérdezze meg: „Parancsolsz, tekintetes uram!” – Ugye, én téged világéletedben jól tartottalak?

– Mindig emberül bántál velem; uram... – válaszolja a vastag testű, magas, erősen kopaszodó, középkorú férfi, s rövidlátó szemével erősen hunyorgat. Mintha gazdája arcáról szeretné leolvasni: mit forgathat tulajdonképpen az agyában?

– Így van, Péter fiam! – mondta Keglevich saját jóságától megindultan. – Rád bízhatnám a titkomat?

„Ó, most böki ki a vén róka, hogy hova ásta el mindenét, amit hosszú élete folyamán összeharácsolt! Aha, aha! Naná!”

– Nézd, Péter fiam, sokat gondolkodtam, és rádöbbentem: én már hetvenesztendős is elmúltam idén Péter-Pálkor. Én már nem tudnék elviselni egy hosszú, kemény ostromot, amire ez esetben, sajnos, számíthatunk!

„Ebből sem lesz egy szekérderékra való arany-ezüstmarha! – húzta el gondolatban Pozsgai várispán a, száját. – Tudtam én eddig is, hogy te már fogatlan, vén oroszlán vagy. Mért kell ezt négyszemközt elmotyognod, atyám?!”

Keglevich kinéz- a nagy szála ablakán. Behallatszik Zrínyi cölöpverő, kalapácsainak tompa, súlyos huppogása, katonáinak „hóóó-rukk!” – kiáltása, az idegen lovak nyihogása.

– Ha Zrínyi gróf úr őméltósága esetleg azt hiszi, Csáktornya puha falat lesz, nagyon téved! Majd meglátja: kőbe harap az a mohó medvefoga. Kemény leckét kap tőlem utoljára a gróf úr, Pozsgai fiam! – Sárga az öregember bőre, mint a harmadnapos halott arca. Neki sem mindegy, amit kivág az aggódva figyelő várispán elé. Elhalkul a hangja, jelezve, jól figyelj, most következik a titok, ezért hívattalak. – Én ma éjszaka kimegyek a várból. Magammal kell vinnem Mátét is, a legidősebb fiamat, mert az a nyomorult még Nikola kezére játszaná a váramat, amíg visszatérek.

– Hova mégy, tekintetes uram?

Keglevich hangja törött-fakó:

– A zablyáki várba. Áthívom Dzsafer béget... táncoltassa meg ezt az... átkozott hitehagyottat.

Kibukik a hördülés a várispán száján, el nem titkolhatja felháborodását:

– A... a... törökhöz mégy segedelemért? Te? Tekintetes uram!

– Igen, oda! – csattant föl Keglevich indulatosan. – Te fogsz kivezetni a várból, és általvinni a kapronczai rengeteg sűrűjén! – Zsebébe nyúl, és előkotor néhány érmét. – Nesze a jutalmad. Tizenhét ezüst dénár, és... négy arany... – nem, úgy látom, csak három! – mondta gyorsan, ügyes mozdulattal ujjai közé bújtatva egy aranyat, és zsebébe csúsztatva. Kedve lett volna fölnevetni. Sikerült megmentenie egy aranyat. Ez a rövidlátó marha észre sem vette, hogy becsapta. Tulajdonképpen még ez is iszonyatos sok pénz azért, hogy valaki ebben a szép júniusi éjszakában sétál egy kicsit, és megmutat egy utat. Hát nem sok ezért tizenhét ezüst meg három arany? De miért olyan izgatott a szuszogása? Talán sokallja? Esetleg kevesli tán? No, mindegy! – Jól figyelj. Ahogy Dzsafer béggel itt rendet csinálunk, kapsz tőlem még két szép villás szarvú ökröt is. Meg azt az almáspej kancámat, amire mindig úgy fájt a fogad. No, milyen gazdád vagyok?! A Bibliában sem találsz páromra!... – rebegte Keglevich tulajdon jóságától és nagylelkűségétől megittasulva.

„Úgy, úgy. Tehát... törökvezetőt akarsz belőlem csinálni, s adnál a becsületemért egy pókos, vén gebét, meg egy pár ócska ökröt... Ej, ej... Ha én ezt elvállalnám, harmadiknak oda köttethetném magam a jászol elé. Nem oda Buda, atyám!”

Még kezet is csókolt a földesurának. Ha akarta Pozsgai Péter, még a könnyei is megindultak. Gyerekkora óta megvolt ez a jeles tudománya. Most akarta, tehát csorogtak, rá Keglevich keze fejére.

– Jól van, na, mit sírsz? Nem vagy már taknyos kölyök, édes fiam! – veregette meg a síró ispán tarkóját a bán. – Eridj, és végezd úgy, mint máskor a dolgodat. Észre ne vegyenek valamit rajtad! És még az asszonynak sem szabad elmondanod! Ez a kettőnk titka, fiam!

Fertály óra múlva egy olyan nyolc-kilencesztendős fiúcska állt meg Zrínyi sátra előtt.

– Melyikőtök Zrínyi úr? – nézett körül a fiúcska a benti félhomályban. Három hatalmas férfit látott, egy szőkét, egy feketét, meg egy vöröset. Egymásra néztek és elmosolyodtak.

– Én vagyok – mondta mellére bökve a testes szőke, de közben erős sörhasa rázkódott a visszafojtott kuncogástól.

A talpraesett fiúcska figyelmesen ránézett, majd határozottan megrázta a fejét.

– Te nem lehetsz Zrínyi! Te nem tudtál volna levágni harmincezer tatárt!

Röpül a garas a fiúnak.

– Akkor én vagyok! – mondja a veres hajú Székely Lukács szemforgató komolykodással. De a csöpp legény megint a fejét rázza.

– Miért rázod a fejed? – förmed rá Lukács, mintha igazán haragudna. – Felelj, mert tüstént hátrakötöm a sarkadat. Miért no?

– Mert... – méri végig szúrós szemmel a fiú. – Mert… – hamar kivágja a gúnyverset –, mert: Veres kutya, veres ló! Veres ember egy se jó!

A kirobbanó kacagásban Nikola elébe lép a kölyök, és izgatott áhítattal mered rá.

– Te vagy Zrínyi Nikola! Édesapám, azt üzeni hogy...

– Halt! Ki a te édesapád, kisfiam? – vonja a térdére Zrínyi a talpraesett fiúcskát.

– Pozsgai Péter, Csáktornya várispánja! – húzza ki magát olyan büszkén a legényke, mintha azt mondta volna: „magyarok királya!”

– Ez derék! – néz boldog ragyogással Zrínyi két társára. – Mondd hát, mit üzent apád?

– Azt, hogy... – a két kandi arccal fülelő férfira legényke, s rövid tűnődés után Zrínyi füléhez hajolva súgja, hogy amazok ne hallhassák: – Éjfélkor légy a Három Szarvas-forrásnál, a Mátyás király tölgyfájánál. Akárki megmondja hol van... Ha elmégy, nagy fogást csinálsz. Kardot is vigyél, és nagyon vigyázzál magadra, és vigyázz a kettőnk titkára! – Tündéri pimaszsággal megráncigálja Zrínyi szakállbozontját, és huncut nevetéssel kiszalad a sátorból.

– Azt hiszem, jól áll a szénánk! – füttyent Nikola. – Ez a Pozsgai Péter azt üzente, legyek éjfélkor a Három Szarvas forrásnál!

– El, ne menj! – kiáltotta Bildenstein, Zrínyi karját megragadva. – Tőrt vet! Becsap!

– Szerintem is: ravasz fogás! – heveskedik Székely Lukács. – Keglevichre vall! El akarnak távolítani téged a táborból, Nikola!

Zrínyi a fejét rázza:

– Nincs igazatok! Ez a várispán tisztességes ember lehet. Úgy érzem, jót akar!

Alig várja, hogy éjfél legyen. Egy turma katonával észrevétlen

körülfogja a Mátyás király-fája környékét. Ösvény fúródik keresztül a bozóton, s bukkan ki a tisztáson, hol facsövön keresztül egy kristályvizű forrás locsog-fecseg, mint három nagyszájú vénasszony.

Már azt hiszik, a várispán fiacskája mégiscsak felültette őket, amikor végre zörgést hallanak az ösvény felől, és egy szolgálatkész hangot.

– Erre, erre, Keglevich uram. Mindig lépjél csak a nyomomba, tekintetes uram!

Nikola örömében úgy megszorítja Hajdúpajtás karját, hogy szegénynek majdnem eltörik a csontja.

– Te! Ha ez igaz?

– Miért ne lehetne? Ha még egyszer így megszorítod a karom, én is eladlak Szolimánnak!

Az öreg bán megtorpan, amikor látja, hogy varázslatos gyorsasággal szurkos kalánok gyulladnak, s emberek toppannak elő minden fa mögül, kivont karddal.

Nem is gondol se menekülésre, se védekezésre.

– Ne vedd el Keglevich úr kardját – mordul Zrínyi egyik túlbuzgó zsoldosára. S ebből katonái azt is értik, össze sem kell kötözniük az öregember kezét.

Keglevich Máté tágra nyílt szemmel mered a faóriás árnyékából előlépő Zrínyi Nikolára. „Micsoda nagyszerű ember a gróf úr, hiába! Jól tudja, hova készült az apám, de se meg nem kötözteti, se a kardját el nem koboztatja. Én már miszlikbe vágattam volna akárkit hasonló esetben. Mégis, vajon honnan tudja, hogy nem kell apám miatt aggódnia? Hogy se meg nem szökik, se kárt nem tesz magában? Ismeri az embereket! És – szereti az apámat!”

Másnap reggel, ahogy előbújt a nap, a várfalon strázsálók két férfit látnak megjelenni Zrínyi ágyúállásai között a földsáncon. Egy öreget és egy fiatalt. Csak kicsit kell erőltetni a szemüket, és tüstént felismerik az öreg gazdájukat meg a legidősebb fiát.

Az első Keglevich-tüzér keresztet vet, és elfújja parázsló kanócát, és a földhöz csapja.

S amíg a földbe tapossa, őszinte gyönyörűség futkározza meg a szívét, amiért nem kellett használnia.

II. rész„Tövis és borostyán”

11.

– Ah! Mein Sohn! Hát itt vagy, te jómadár! – kiáltotta Ferdinánd izgága, ide-oda vándorló ormánya hegyét Zrínyinek szegezve. – Mit kell hallanom már megint rólad, te telhetetlen papzsák?!

Nikola sosem tudta, honnan fú a szél, mindig volt valami vaj a fején; hol ő ütött rajta szomszédai birtokain, hol ők az övén, aztán megtorolták egymáson a dúlást – így hát jobbnak látta, ha behúzza a nyakát a kamukadolmány keményen álló gallérja oltalmába, és sűrű, apró, zavart pillogással várja meg, amíg kitálal a király.

Ferdinánd belé karolt, és suhanni kezdett vele fel s alá a hatalmas gálateremben. Nikolát az is zavarta, hogy ezt a roppant hodályt még sohasem látta, s először azt hitte, eltévedt, amikor a hoppmester ide beterelte, hármat koppintva aranyfejű ceremóniabotjával. Alulról fölfele végigsandított a hatalmas termen. Az oszlopcsarnok boltozata elvész a kutató tekintete elől, s minél beljebb ér az ember, annál hitványabb porszemnek érzi magát. A királyra is oda kell figyelni, mert Őfelsége nem szereti, ha valaki nem lép egyszerre véle. Pedig, nagyon nehéz lépést tartani, mert Ferdinánd, úgy látszik örök életére ilyen nyughatatlan, bohó suhanc marad, aki egyszer a bécsi Burgban, máskor a prágai Hradzsinban, majd pedig az, innsbrucki palotában, az emberekbe belekarolva, le s fel rohangálva, pillanatok alatt dönt élet és halál fölött. Szeszélyes, akár egy viháncoló elsőfű csikó, s aki nem vigyáz eléggé, azt egy minutum – és a porba tapossa.

Nikola türelmesen lesi bálványa szavát. Vajon most mit sütött ki az igen tisztelt Titkos Tanács?! Új adót?! Új tisztséget varrnak a nyakába, ami megint millió gonddal jár? Valaki feltámadt a Korbáviai-Karlovics nagybácsi ija-fiai közül, és visszapereli a birtokokat? Valamit tervel felsége a kölyök János Zsigmond ellen? A török akarja megint kihagyni az új békeszerződésből a Zrínyi-birtokokat?

– Frangepán gróf úr járt a minap nálam!

– Az a hőbörödött? – szaladt ki Nikola száján. – Hiszen az én sógorkőm nem épelméjűt Ha én ezt tudom annak idején, hogy ilyen lükkent agyú egyén, inkább vállalom, hogy egy zsák bolhát átöntök egy másik zsákba, mint hogy a süvemre vigyázok! Tudja-e, Felséged, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam 1544-ben, amikor a nyakunkba sózta azokat a nyomorult, kopár kecskelegelőket?

– Óriási! – tágul háromszorosára a király pupillája. – Én még ilyen pampás reflexet nem láttam) Még nem is szúrtam, csak fölemeltem a kardom, s te már ki is védted!

Nikola kényszeredetten nevet, és széttárja a karját. Ha István felbukkan valahol, minden tüstént a feje tetejére áll. „Jobb megelőzni a bajt, legjobb védekezés a támadás” – gondolta.

– Nádasdy Tamás, kitűnő úrbarátom a tanú rá, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam a keserves megtiszteltetés ellen! De István sógor erőnek erejével rám tukmálta fele vagyonát

– Most meg visszaköveteli ) – kottyant közbe a király szelesen. – Itt járt a feleségével, aki... hm, mein Sohn! Én még olyan édes kis fúriát nem láttam, mint ez a báró Eck Kata! Toporzékolt, és a legyezőjét vagy hússzor is a földhöz csapta és megtapodta aranyfonálból szőtt tarsolyát, s úgy rikoltozta: „Becsapták, tönkretették az uramat! Az a telhetetlen Zrínyi Nikola mindenéből kiforgatta! Koldussá tette azzal a traktamentummal örök időkre a Frangepánokat. Ne tűrjön ilyen szörnyű injúriát, Felséged, mert ujjal fog mutogatni Európa a Habsburgokra!”

Ezt mondta? – feketedett el Nikola hűséges kutyaarca, szentül megfogadta, a legközelebbi találkozásuk alkalmával se szó, se beszéd, karóba vonatja drágalátos sógorasszonykáját. – Hiszen ez rosszabb, mint a régi boszorkányok! István azóta bolondult meg csak igazán, amióta ez a kis fúria behálózta, és karmai közé kaparintotta. Ez a kis fehérszemély aztán ért hozzá, hogyan kell megbolondítani a férfiakat. Mindenki nadrágos embert az ágyába von, s azzal a mamlasz urával tartatja a gyertyát! Az meg boldogan tartja, mert az a szóbeszéd járja, hogy Istvánnak nem kell nő, úgy, ahogy az egészséges férfiaknak, hanem akkor érez mennyei élvezetet, ha a nők mezítelen alfelét verheti szíjból font korbácsával. S mennél inkább sikongat a nőszemély, Frangepán uram csak annál boldogabb. A szeme öklömnyire tágul, orrcimpája reszket, ajka összeszorul, de még a nyála is elcsorran a szája szögletéből.

Észre sem veszi, hangosan gondolkodik, és Ferdinánd úgy megszorítja a karját, hogy majdnem felordít fájdalmában.

Nahát! – lihegi a király. – Sok mindent hallottam már, de... ilyesmit még soha! Nekünk volt egyszer egy fürdőmesterünk, és az, amíg a derekamat kenegette... Szóval, úgy szedték le rólam a szerencsétlent) – Elvigyorodik Ferdinánd, mintha most is látná azt a fölgerjedt balneátort, amint lepedőt dobva rá, kivonszolják a gőzfürdőből. – Még ilyet! Még hogy ütni-verni báró Eck Katalin pucér alfelét!?... Ahelyett, hogy... tisztességesen ellátná a baját! Ha már úgyis pucér! – És kacag Ferdinánd, kacag, mint egy óriás kamasz, aki boldog, hogy illetlen dolgokat mondhatott.

Nikola lopva végigpillant rajta. Hiszen ez még gyerek! Lehet, hogy a bongyor bajuszkáját, hitvány szálú vörösesszőke szakállacskáját is csak úgy felragasztotta, hogy komoly felnőttnek tartsák?! Tán, ha kilép az utcára, a kapu alatt letépi és zsebre vágja. De azért ennek az ágrólszakadt bárókisasszonynak meg annak a megbárgyult urának csak még kell hálálni ezt az égbekiáltó disznóságukat! Nem sül le a bőr a pofájáról? Idetolják a képüket, és sírnak, mint egy fizetetlen maradt fürdős dajna. Az anyátok

kutyaszentségit, két őrült! Hát most, amikor rendbe szedtem a birtokokat, amikor már végre tojni kezd a jérce, akkor akarjátok egymagatok élvezni a hasznát? Nem addig van az!

– Felség! Te mindig is a legnagyobb jóakaróm voltál! Ha valaha is csak egy cseppet is szerettél, térden állva kérlek szabadíts meg ettől az álnok Frangepán-bandától! Úgy kell énnekem az a sok ócska birkaszarral teli dolina meg töbör, mint szépasszony hátára a púp! Hát mi vagyok én, fejős tehén? Mit gondol báró Eck Kata? Én szántom-vetem, trágyázom, learatom, hombárba takaríttatom a földjeikről az életet, kivont karddal hajkurászom a hombár mellől az álnok szomszédokat, gonosz törököket, ő meg röhög a markába, és a szoknyája korcába tűzné a teli magtár kulcsát) Eddig csináltam mert a bolondokat megsegélnünk felebaráti kötelesség de, most már elég volt! Menjenek az anyjuk...

Ferdinánd hajladozva hahotázik, és a térdét csapkodja. Hát ez... megadta! Szépen hazaküldte az árulkodó Júdásokat! De könnyen kicsúszik ennek a vad kravát martalócnak a száján a vastag trágárság! Köp ez arra is, hogy Isten után legfelsőbb ura oldalán sétál a fényes királyi palotában! Hát hogy beszélhet ez otthon, a saját várában? Hát még a katonáival? De ez a meghatóan szép és igazi érték Nikolában, hogy ennyire őszinte: ami a szívén, az még ugyanabban a minutumban a száján! Jó cseléd, hív cseléd, bár az Úristen sok ilyet adna!...

– Ne csüggedj, mein Sohn! – teszi Nikola karjára bátorító, mozdulattal a kezét. – Az emberek rosszak, de az a szerencséd, hogy a királyod nem az. És te azt nagyon jól tudod, hogy téged igen szeret, és sosem hagy cserben a király! Tudom, nagyon tud fájni az emberi hálátlanság, talán mert érezzük, mennyire igazságtalan.

Nikola szórakozottan bólogatva helyesel a király fecsegésére. Közben vadnál is vadabb terveket sző az agya. Ahogy a karját elengedi a király, azonnal lóra pattan, és Dalmáciái meg sem áll: földig leromboltatja Frangepán István valamennyi birtokát) De még a legnyomorúságosabb jobbágyviskónak sem kegyelmez! A martalócokat meg a haramiákat szabadítja rájuk, azok még a halott csecsemőkről is letépik a pelenkát! Megállj, Frangepán István! Meg te, mocskos stájer dajna! Egy-két nap, s a varjak mondják majd a szemeteknek: csecse bogyó!... Azután pedig arra gondol, elfogatja a sógora meg azt a drágalátos rima feleségét, és iszonyú kínzások után, Horvátország legmagasabb jegenyéjének csúcsára akasztatja fel mind a kettőjüket. Úgy haragszik rájuk, olyan őszinte hevességgel gyűlöli őket, mintha rajtaütöttek volna rablócsapat élén Csáktornyán, kifosztották volna a várát, és még az üres pántos ládákat is elhurcolták volna a kincseskamrából!

Nikola sunyin méregeti az óriási gálateremben ide-oda hömpölygő, papagájtarka úri sokadalmat. Majd meghalnak az irigységtől, hogy Ferdinánd

az ő oldalán száguldoz föl s alá, ügyet sem vetve senki másra. Nikola arra gondol, ezek közül is bárkinek az oldalába beleüttetné Hajdúpajtással a kést, aki a Frangepán sógoréhoz hasonló aljasságra merészelne vetemedni. Összeharapja a fogsorát, s arra gondol, csak két-három szent dolog van az egész világon: Őfelsége, a király, Kata a gyerekeikkel meg a Zrínyi-vagyon. Minden és mindenki más csak annyi, mint a gőzölgő barna citrom, amit az iramló csődörök elpottyantanak.

Kutyahűséggel, mélységes alázattal mosolyog föl a királyra, és forróságtól rekedten csendül hangja:

– Meghiggyed, felséges uram, bármelyik pillanatban az életemet tudnám adni érted meg a koronáért!

Ferdinánd újra meg újra meghatódik, amikor hallja a roppant horvát medve elszűkülő torokkal elrebegett hűségnyilatkozatát. Megpaskolja Nikola vállát, és azon tűnődik, miképpen tudná valahogyan kárpótolni, hiszen roppant birtokainak színe-javát elveszítette abban a szemhunyásban, amikor felesége uszítására – fellázadt ellene a tulajdon sógora.

Itt ez a vérmedve, összecsípte az egyik mancsát a csapda, de a másikkal a vadászt cirógatja, aki az útjába rakatta a csapdát. Zavartan mosolyog Ferdinánd. Hiszen határozottan emlékszik, ő vetette oda a siránkozó Frangepánnak: adtad oda neki mindenedet, te ostoba? És ha már megbántad, mért nem foglalod vissza?! Ki akadályozhat meg?!” Közben pedig arra gondolt: „Jobb is, ha te veszed tőle vissza, hiszen ha meghalnál, nekem kellene visszavennem Nikolától mert azzal a törvénytelen szerződéssel megloptátok a Szent Koronát! Haragudjék csak terád az a vérmedve!”

Ferdinánd csak pislog az ájult áhítattal, vak bizalommal reá tekintő Nikolára. Megvakarja a füle tövét, s a mellén lógó meggörbült Arany Bárány-medált babrálja. Aztán mélyet sóhajt, s nagyot kordul a gyomra, mert megcsapta orrát a sült kolbászka ínycsiklandó, pompás illata.

– Ne félj, mein Sohn! – hadarja. – Úgy még sosem volt, hogy valahogyan ne lett volna! Amilyen ostoba alak Frangepán, még mindent meggondolhat!

Csodálkozva kapja fel a fejét a király, s a két keze a levegőben marad – pedig épp tapsolni akart, hogy hozzák már oda a kolbászkás tálat –, mert rámordul Zrínyi.

– De már hiába gondolná meg, mert nekem soha többé nem kell a Frangepán-vagyonból egyetlen barázda sem, felséges uram!

Mélyen meghajtja a fejét. Nagyon lassan emelkedett fel, hogy a megdöbbent király meg ne láthassa diadalmas mosolyát...

Abban a szent pillanatban jutott eszébe, hogy mit kell csinálnia, hogy a Frangepán-vagyont újra visszakapja.

*

Hazafele azon gondolkozott, akárki akármit is mond rá, rendes ember a király. Sokan kígyót-békát kiáltanak reá, pedig már életében szobrot érdemelne, olyan jó szíve van. Megint szerzett harmincezer forint „Türkenhilfé”-t a német rendek augsburgi tanácskozásán. Hogy ebből nem tudja kifizetni a magyar végvárak zsoldosait? Ez igaz! Mindenhová megint csak egy-egy marék aranyat tudott odadugni, inkább csak fájdalomcsillapítónak, de hiszen úgysem csak a zsoldjukból éltek meg a várkapitányok és a hajdúik! Amit összelopnak, sarcolnak maguknak, az is mind az övék. Igaz, a törvény betűje szerint fel kéne egy szálig akasztatni őket, ezerszeresen megérdemelné a sok lator féreg. Csakhogy akkor ki maradna ebben az egész országban? Kiürülnének a végvárak, nem lenne, aki megvédelmezhetné a török elől az országot. A paraszt meg már hozzászokott, hogy mindenki zsarolja, végig kiuzsorázza. Török, német, magyar. A török uralma alatt sínylődő falvak népét sokszor mind a három hadinépség fosztogatta. De hát... a paraszt olyan, mint a nád vagy a fűzfa: minél erősebben levágod, annál dúsabban hajt ki újra. És ha fizet, akkor többnyire életben is hagyják, hiszen mind a háromféle martalóc tudja jól: ha nem szánt-vet-arat a paraszt, akkor mindannyiójuknak felkopik az álla.

A zsoldfizetés helyett hát birtokkal fizet a király. Sajnos vagy inkább hálaisten, de egyre több az urafogyott birtok mostanában. Van mit ajándékoznia Ferdinándnak is, meg van János Zsigmond gyámjának, György barátnak is. Aztán, aki ért a földhöz, a gazdálkodáshoz, csak jól jár, ha az elmaradt zsoldja fejében birtokot kap.

Nikola megsimogatja hatalmas markával a nyeregkápára erősített bőrzsákot. Benne a királyi donációs levél, tiéd Medvevár és Rakonok, minden uradalmaival, kedves Zrínyi fiam! Csakugyan szép a királytól, hogy ilyen nyíltan kipakolt ennek csirkefogónak a legújabb disznóságával. Hiszen megtehette volna azt is, hogy csak úgy írat egy szigorú parancsot a pozsonyi Magyar Kamarával: „Zrínyi gróf! Ön a király háta megett susmusolva meg akarta rövidíteni a Szent Koronát! Azonnal adja vissza Frangepán Istvánnak minden vagyonát! Ha nem teszi, hűtlenség vádjával proscribáltatom, fejvesztésre ítélem és elkoboztatom minden vagyonát!”

De hát nem ezt tette. Elmondta a Titkos Tanács elé került ügyet, ez van, mein Sohn, védd magad, ahogy tudod!

Már Bécsújhelyről futár repül a hattyúszárnyas lobogóval Karlopagóba; száz marcona lovassal kísérteti Nikola. Hadd lássa az a nyomorult sváger, hogy most aztán nem tréfál, vége mindörökre a békés, testvéri világnak! Az a száz komor ordasfarkas, szőröstül-bőröstül felfalhatná az egész Karlopagót azt a mocsokfaló Frangepánt, de azt a méregkeverő rimát, báró Eck Katát is.

Mire hazaér Csáktornyára, látja, ott csattogtatja a szél a bástyán a Frangepán-zászlót is. Sötét mosolyban fürdik Nikola szőrmók orcája. Hajdúpajtás vigyorogva penderedik ki a hosszú udvarházból.

– Mindent megcsináltam – súgja a foga hegyéről, Nikolára kacsintva.

A hatalmas patkócsattogás, kürtrivalgás, tisztelgő ágyúdörgés, a vajdák veszett ordítozása, a várbéli gyerekhad eszelős visítozása majd szétveti a várat. És a fültépő lármán át is hallja Nikola a szívének oly kedves, vékony férfisírást.

Dübörög szobáról szobára, mennydörögve vágja be maga mögött a szárnyas ajtókat, majd kiesik a vastag téglafalból a faragott kőtokja.

A nagyteremben elébe omlik a sógora. Nincs az a török dervis vagy bűnbánó magyar franciskánus szerzetes, aki különbül csinálná! Micsoda vénia! Amilyen hosszú, úgy vágódik elébe, s az iszonyattól gyerekesen elvékonyodó hangon kiáltja:

– Miserere, Domine!...

Ó, ez aztán a szép! Azt kiáltozza ez az eszelős állat, amit a papok a létániában: „Könyörülj meg rajtam, Uram!”

Nikola szíve megesik a nyomorulton, de az istennek sem hagyná el az útközben kigondolt ceremóniát. Lenéz, ráordít:

– Takarodj előlem, mert felrúglak, mint egy rühös ebet! nem ismerlek többé, te kétszínű kanringyó!

– Bocsáss meg, Nikola! De amíg oda voltál, megdúlta harminc falvamat a török! Három váram felgyújtotta! Elhajtotta kétezer jobbágyomat! Ne küldj el magadtól, mert azzal megölsz, Nikola!

– Eridj Ferdinándhoz! Bújj a Titkos Tanács urainak a hátuljába! Mind jó cimborád. Majd azok megszánnak és megoltalmaznak Uleman basától!

– Krisztus öt sebére kérlek, ne keményítsd meg a szívedet. Szerezd vissza a jobbágyaimat!

– Majd, ha fagy! Te engem megrágalmaztál Őfelsége előtt, hogy én kifosztottalak. Panaszra futottál, mert viszketett a feneke a szajhádnak! Énrám ne számíts! Vége annak a világnak! Egy sánta kutyát nem adok oltalmadra.

Frangepán már nyüszíteni sem tud, annyira odavan. Csak hever a szőnyegen, mintha valaki hátulról furkóval kupán csapta volna.

– Megver az... Úristen... Nikola! – nyöszörgi, tébolyodottan forgatva véreres szemét. – Én... ártatlan vagyok. Csak... az a ringyó Kata!... Az rakta a tüzet, hogy „Nikola elrabolta a... vagyonodat!”...

A terem egyszerre megtelik bársonyos, gömbölyű gyereksivalkodással:

a nagyajtón keresztül berontott Zrínyi gyerekeinek népes csapata. Mögöttük lépdelt, megint gömbölyű hasára szorítva két kezét a felesége, Frangepán Kata. Úgy mosolygott, mint az üdvözültek a templomi freskókon.

– Megjöttél, Nikola? – rebegi, férje fele tárva két gömbölyű karját. Nikola pedig mint erdőben eldőlt reves fatörzset, átlépi fetrengő sógorát, felkapja Katát a hónaljánál fogva, mint egy kedves kutyakölyköt, magasan a feje fölé tartja, mackós gyöngédséggel megrázza:

– No, asszony? Hadd halljuk: fiú lesz-e vagy leány?!

– Fiú lesz! – rebegi lángveresre gyúló orcával Kata. – Hegyes a hasam! – Akkor veszi észre a bátyját a padlón vonaglani, az öklével verni a kristálytisztára súrolt tölgyfadeszkákat. – Tégy le! – rázza meg a férje vállát. – Hadd menjek oda!... Hát te... miért jöttél ide? A lidérc vigyen el! Átkozott méregkeverő, aki fel akarja dúlni a boldogságomat!

– Katám, pici édes húgom! Isten úgy éltessen, nem én árulkodtam! A bárófattyú szedett rá. De ide nézz! – kap elő a dolmánya hasítékából egy pergamen-gurigát: – Íme, a bizonyíték, hogy szívem mélyéből megbántam! Itt az új szerződés! Elhoztam!

Térdre esik megint Nikola előtt, aki nagyokat kacag, kölykeit gyomrozza. Lenéz rá a magasból, mint a hold éjfélkor a földre. Ráhurít nyersen.

– Azt mondtam, hordd el magad

– Ne tedd ezt, Nikola! – ordítja Frangepán, s a hideg veríték ellepi az arcát. – Ide nézz, újra a régiben van minden! Felesem vagy minden birtokomban!

Nikola elveszi, de bele se pillant, iszonyú fanyüvő markával kettészakítja a vastag tekercset, és megvetően elhajítja.

– Nem szorulok rá az alamizsnádra! – kiáltja őszinte indulattal, aztán felnyalábolja a gyerekeit, és kirobog a nagyteremből.

– No, no, kedves jó Frangepán uram! – hallja sokára, kedvesen, lágyan a magasból a sógor, s érzi, két erős kar nyúl a hóna alá. Valaki fölkapja, mint a pihét, az asztalhoz lódítja, megint két kéz tíz fürge ujja felnyitja a gombjait, valaki szagos borral teli kupát dug az orra alá. – Ne hagyd el magad!

– Gyalázatosan... megbántottam az én... drága... sógoromat. Akinél... jobb és derekabb ember nincsen a... világon!

– Mindegyik szavad így igaz, jó uram! – bólogat Székely Márton, Zrínyi titkos fődeákja.

– Én csak azt csodálom, hogy nem verte szét tüstént a fejed a héttollú botjával! – dörmögi az asztalon könyökölve egy igen sebhelyes arcú, kedves

dalia. Nini, ez meg Hajdúpajtás! Frangepán szíve megtelik boldog bizakodással. Kezeivel belémarkolva, könnymaszatos arccal rimánkodott:

– Segítsetek rajtam!

Nem lehet, uram! – rázza a fejét Hajdúpajtás. – Így még, soha ember nem sértette meg az én uramat!

– Eltépte a szerződésedet is! – dörmögte Márton deák a vadlibaszárny-bajszával.

– Írj hát másikat! – ragyog föl Frangepán könnyben ázó arca. – Te olyan okos ember vagy! Mindegy, hogy milyen áron, vissza akarom szerezni Nikola barátságát! Nem akarom, hogy reszketnem kelljen a török haragját. Élni... akarok, mint... a galamb... az... aranyos kalitban. Az istenre könyörgöm tinéktek... zárjátok ki a macskát)... Zárjátok ki a macskát!...

Márton deák nem tudta idejében elkapni előle a kezét, Frangepán most azt csókolgatja, Hajdúpajtás meg visít a visszatartott röhögéstől, mert látja: a deák égnek szegi bajusza két szárnyát – fél szegény, hogy a bolond gróf még megharapja.

– Én amondó vagyok, ne kerülj Nikola úr elé, mert kitapossa a beled! Úgy megbántottad, hogy te őt már ki nem engesztelheted semmivel ezen a világon!...

Ha csak... – tépi ki kezét egyetlen ügyes mozdulattal a gubószemű Márton deák a kerge gróf szorításából.

– Hacsak?... Mondjad, no mondjad! A világon mindent megcsinálok!... – gyúl fel Frangepán szeme, mint este a jelzőtűz a tengerparti világítótorony ablakában.

– Ha csak... olyan szerződést nem csinálsz a zágrábi káptalannal, amelyben húgodra, Frangepán Katára s annak ivadékaira, tehát Nikola úr gyermekeire íratod a birtokaidat!

Frangepán eszelős boldogsággal öleli-csókolgatja a nagy bajuszú deákot.

– Istenem, hogyan köszönjem meg neked, hogy utamba küldötted ezt a nagyeszű deákot? Hiszen tényleg ez az egyetlen útja, hogy Nikola szívébe ismét visszatalálhassak! Nem Nikolára íratom a birtokaimat, hanem a... gyermekeire, az én... unokaöcséimre és húgocskáimra. A süly essen beléd, báró Eck Kata! – csap öklével az asztalra. – Úgy kell! Mért nem szültél nekem fiakat és leányokat? Ha pedig nem tetszik, a cselekedetem, eridj vissza a jó édesatyád irgalmába...

Megint megmarkolta a két ember karját. – Láttátok a húgám gyermekeit? Mint az ég angyalai, olyan szépek voltak!... Jani! Gyuri! Kristóf!... Majd ti magasba emelitek újra a Frangepán-zászlót!...

És támolyog ki a nagy szálából, ragyog az orcája, mint akire a legnagyobb szegénység közepette váratlan hatalmas örökség szakadt.

Egymásra kacag a két cimbora.

– Most hajthatom vissza megint a hajdúimmal az Unna-völgy szakadékaiból a Frangepán-jobbágyokat. Csak azok a marha katonák el ne felejtsék föltenni megint a fejükre a török turbánokat!...

*

– Rossz korban születtünk – mondja komoran Nádasdy Tamás, és kedvetlenül forgatja jobbján diónyi zafírköves pecsétgyűrűjét.

– Nofene! – horkan fel Zrínyi, és az asztal közepére rakott üvegserleget nézi, a mintát, hogy lássa: az országbíró kedves muskotálybora van-e felrakva? Mert ha nem azt a fehérboros hordót dugaszolták ki a vincellérek, amelyikre azt mondta legkedvesebb barátja, hogy „ez a világ legjobb bora!” akkor kimiskároltatja őket! De amikor a levegőbe szimatol, megcsapja az orrát azonnal az a finom, fűszeres muskotályillat. Így hát a bor rendben volna, csak az országbíró kedve alkonyult be.

– Talán... innánk egyet, országbíró uram? – emeli meg Nikola kedvenc aranykupáját, amelyet Báthori Andrástól kapott ajándékba.

– Ihatunk éppen – koccint Tamás úr, mert szereti, ha a aranyfalú aranyedény édes, tiszta zengését hallja. Aztán kétfelé törli a bajuszát. Jólesik, ahogy a kellemesen hűvös bor végigcsiklandja a nyelve tetejét, oldalát. – Megihatunk akár tízezer gönci fával is. Az sem változtat rajta, hogy mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb országa.

– Nana! – dörmög Nikola aggodalmasan. A mennykő csapjon ebbe az ostoba Márton deákba, amiért György barát szomorú halálát szóba hozta! Bár inkább Boccatius uram csintalan históriáit skandálná Tamás úr, ahogy máskor evés után szokta. – Nana! – emeli föl szelíd tiltakozással a kezét. – Holnap elmehetünk Légrád várába! Ottan, a vadászom üzente, huszonnyolc ágú agancsos király várakozik Nádasdy Tamás uram kopóira!

– Hiába akarod elütni a figyelmem, szegény jó Nikola!... – tette puha, forró kalácstenyerét Zrínyi dombnyi ökleire. – Amióta meghalt szegény jó Mátyás király, ránk jár a rúd, Nikola! A mohácsi csata!... Azóta van oda szegény kis Magyarország... János-Zsiga, a szultán meg Ferdinánd osztozkodnak rajta... Világ csodája, hogy még van egyáltalán...

Bólogat szaporán Nikola. Ez sajna, de így van, az országbírónak igaza van.

– S mondjad, Tamásom, összegyúrni nem lehetne újra?

– Ezt? Ugyan! – legyint Nádasdy, és boltozatos homlokát tenyerébe

hajtja. – Nem szeret minket már az Ég, eltelt iszonyú bűneinkkel, azért bünteti a magyart! Nem érti meg egymást többé a magyar. Alig vagyunk néhányan, akik nem váltogatjuk évente a gazdáinkat. Mindenki ide-oda kacsingat. Egyszer János Zsigmond szekerét tolják, máskor Ferdinándét!

– Úgy, úgy! – acsarkodott gúnyosan Nikola. – Emlékezzünk csak a jó Török Bálintra!

– Ez az! Ebben az országban ebben a pillanatban egyetlen kemény kezű, következetes és szigorú fejedelem van: Szulejmán, a szultán. Az nem ismer tréfát. Bálint úr ott gebedt meg a Jedikulában, Konstantinápolyban. De János Zsiga meg Ferdinánd úgy bánik minden árulóval, mint a hímes tojással. Sohasem tudhatják, mikor állnak át megint a másik oldalra. Gondolj Balassi Menyhártra! Serédi Gáspárra, Bebek Ferencre, Erdődy Simonra!

– Az Isten pusztítaná ki még a gyökerét is a fajtájuknak! – erjedt meg Zrínyiben a harag. – Csak azt nem tudom, miért haragszol úgy arra a megboldogult barátra; hiszen a végén már ideállt Ferdinánd urunk oldalára!... Behívta Erdélybe Castaldo úrékat. Sorra a kezükre játszotta a fontos várakat!

– Ostoba volt az a pap! Azért, mert valaki jó, okos kasznár, még nem biztos, hogy jó lesz a fejedelem legfőbb tanácsadójának is, ha meg is kaparintja a legfelső lépcsőt a trónusnál. Mindig későn kapott észbe! Csak saját magában bízott! Három véka búzáért ellovagolt Csíkszékből akár Debrecenbe is. S bebeszélte magának: csak ő tud szót érteni a pogánnyal! Minden udvarnoka csak rác volt, meg horvát; elvadította maga mellől a tősgyökeres magyar urakat. Szerencsére Pallavicini tőre kioltotta, nincsen már több gond reá! – Hosszú, kortyokkal akarta magába dönteni a bort, hogy a lelke tüzét valahogy eloltsa, de kibukta, mert a markában szorongatott serlegben meglangyosodott a bor.

– Újat – kiáltotta Nikola. Pattant a nemes inas, és teli öntötte a hátranyújtott kupát.

– Mindig fokhagymát zabált. Teli volt vele a csuhája és nevetett, amikor korholtam miatta: – Te nem illik ilyesmi a király bizalmas cselédjéhez! Azt mondta: – A fokhagyma a hosszú élet titka! És én sokat eszem, mert soká akarok élni. – De bárcsak ez lett volna a legfőbb bogara! Ha a kótyagos mesterkedéseit kinevettem, elborult arccal vetett keresztet: – Majd imádkozok érted, hogy az Úr megvilágítsa az elmédet, titkár uram. Meglátod, mi tartjuk meg az országot országnak, magyarnak, nem a sörzabáló Ferdinánd bandája. Hogy egy időre Szolimán kezére játszottam? Figyelj csak, mi lészen ezután: Ferdinánd kardjával vágom el Szolimán torkát! Ne félj, én jó keresztény vagyok, nékem csak ugródeszkának kellett a pogány, te deák!

Nikola közbe nem szólt volna egy láda aranyert sem, szent áhítattal csüggött Tamás úr minden szaván. Nem sokra becsülte Utyeszenics

Györgyöt.

Kódis – vonta meg gőgösen széles vállát. – Csepűrágó, mint volt a Gritti basa. Dajkálja a saját pereputtyát, őket ülteti be minden jó helyre, őket dugdosta mindennel. Amióta ő terpeszkedett el János Zsigmond trónusánál, azóta Erdély az új Rácország!

– No, fiú! – kacagott föl Nádasdy Nikola szemébe mélyesztve tekintetét. – Most lettél igazán magyar! Már szidod a rácokat, horvátokat. Emlékszel, asino, öreg barátom? Egyszer megszidtalak, mert horvátul kérdezted tőlem sértődötten, hogy te miért nem vagy magyar?

Nikolának jól is esett Tamás úr szava, meg föl is bosszantotta.

– Nem haragszom én a rácokra most sem. A fele katonám onnan szakadt el, a Balkánról. Meg Horvátországból, Szlavóniából. Ha ők nem lennének, mivel tudnám megvédelmezni török elől Magyarországot?

– Megbocsáss! – mosolyog kedvesen Nádasdy. – Megengedj, ha netán megbántottalak! Mit is számít, hogy ki miféle eredet? Hiszen valamennyi keresztény náció egy az Úrjézusban.

– Aha, aha! – dörmögte megenyhülten Nikola, és még a bor is jobban esett neki utána. – No, sokat tanultál, Márton deák? – szegezte tekintetét a bán az asztal végében ücsörgő, sólyom bajuszú tintahuszárra. Márton sután elvörösödve dugott el egy pergamendarabkát meg egy irónt.

– Írtál? – lepődött meg az országbíró. – Mutasd, mit írkáltál?

Márton zavartan nyújtotta oda.

– Csupán néhányszavas notizia! – mormolta. – Amúgy, magamnak, hogy el ne feledjem Nádasdy uram szavát. Ne tessék elolvasni, országbíró uram!...

– Haha! – kacagott fel Tamás úr. – Ez igen. Hát ez volt a lelke, amit mondottam, Nikola? „Fokhagyma – bárdolatlan, önhitt, buta pap”?! – megint elkedvetlenedett, és galacsinná gyűrve visszadobta a feljegyzést a deáknak.

– Az a baj, kedves Márton deák, hogy valahol a dolgok legmélyén – sajna, de való, ez az igazság...

És hiába tapsolt Nikola, hogy küldjék be hamar a lantosokat, és fújják el éneküket a dicső Mátyás királyról, az este elromlott végképpen, az országbíró felállt, kiitta a borát, és szó nélkül bement a szobájába.

– Te vén marha! – förmedt Nikola a titkos-deákjára. – Mi a ménkőnek kellett szóba hoznod a Barátot? Most elment a legkedvesebb barátom, mert elfonnyadt a kedve... Legszívesebben nyársba húzatnálak!

„Húzass, Nikola, húzass! Ha megöletsz is, akkor is megtudtam, mi a véleménye országbíró uramnak arról a szerencsétlen Barátról!” – gondolta

Székely Márton, és örült, mert tudta, ez lesz megírandó históriás könyvének legizgalmasabb kapituluma. „Amidőn 1551-ben Castaldo talián zsoldosa, signor Pallavicini vérét vette Fráter Györgynek, akit Utyeszenicsnek is, meg Martinuzzinak is hívtak, Nádasdy Tamás országbíró uram azt mondotta Zrínyi Nikola gróf úr gazdám asztalánál: ostoba, öntelt, fokhagymazabáló parasztpap volt a Barát...

12

Hajdúpajtás gyakran összerúgta Nikolával a patkót. Olyankor aztán búcsút intett a csáktornyai vár kapufélfájának, felpattant, és nekivágott a világnak.

– Te már olyan hatalmas nagyúr vagy – vigyorgott, amikor Nikola harsogó röhögések közepette összeszidta elkóborlásai miatt –, hogy rosszul lesz a szagodtól az ember. Dől belőled az arany bűze. Pfúj, ha tudnád, mennyire utállak! Meglásd, egyszer rád hozom a törököt! Hadd legyen legalább egyszer az életben igazán gazdag fogásuk. Neked több aranyad van, mint együttvéve a római pápának meg a német császárnak.

Ha más mer így beszélni Nikolával, a bán minden bizonnyal leütteti a fejét, de Hajdúpajtást elmondhatatlanul szerette. Neki még szidalmaznia is szabad volt nagyúri barátját. Mindig ujjongó örömmel fogadta:

– Merre kódorogtál? – csapott a bán óriási tenyere Hajdúpajtás vállára, hogy annak majd a lépe leszakadt.

– Bubulcus voltam. Abactor! – Szemtelenül vigyorgott a bán üzeme közé. – Látom, a latin még mindig nem erős oldalad, Nikola! Hát ha úgy mondom: Ochsenknecht? Vagy hogy: Ochsentreiber, úgy megérted-e? No, hát botoslegény voltam! Balogh Deme László kecskeméti marhatőzsér uramnak felhajtottunk Nürnbergbe vagy nyolcezer hizlalt göbölyt.

– Huhh! – szorította össze az őszinte irigység Nikola szívét. Nyolcezer ökör, másfél. aranyával, a Máriáját, az aztán már valami, senki sem tagadhatja! Vessük össze azzal, hogy egy lovas zsoldos egy hónapra négy aranyért teszi kockára az életét! – Aztán? Nem akadt semmi kraváll?

– De, de! Épp hajtottuk a teméntelen barmot Bährmann uram karámjaiba, keresztül kellett mennünk a városon, s éppen vasárnap volt. Nagyon vad jószágok voltak, így aztán már a városon kívül békót kötöttünk mindenik állat lábára. Volt köztük egy pár szörnyeteg is. Épp az égígérő nagytemplom előtt haladtunk el, aztán a zajra kitódult a nép, és egy hordó hasú barom a botjával ráhúzott a kedvenc bikám hátára. Az a szilaj féreg elbődült, elszakította a békót, és a polgárt egy minutum; halálra taposta. Lett ott ribillió, de még mekkora! Az én megbőszült tarcsa-tulkom neki a derék sváboknak! Azt se tudták a szerencsétlenek, merre szaladjanak! Mint kasza

előtt a búza, úgy dőlt szarvai alatt a népség. A rettentő lármától, jajgatástól a többi állat is megtébolyodott. Nohát alig tudtunk köztük valahogy rendet csinálni… Másnap aztán jött ám a nép a Fechtházba, csodalátni! Bährmann uramnak, a híres nürnbergi mészárosnak is megvan a magához való természetes esze. A városi magisztrátustól meg a Hadi Hivataltól kibérelte a Fechthaust, és bikaviadalt rendezett a legvadabb állatokkal!

– Bikaviadalt? Nürnbergben? – álmélkodott a bán a bajusza végét huzigálva. – Azt már hallottam, hogy a spanyolok ilyesmit csinálnak. Hogy jön a bika, aztán egy csepűrágó vadítja veres posztót rázva, majd meg karddal agyondöföli a szerencsétlen állatot. De... Németországban?

– Hahaha! – kacagott föl Hajdúpajtás. – Az a spanyol cécó semmi a nürnbergi ceremóniához! Volt egy daruszőrű kék bika, az három kiéheztetett, barna kanmedvét szúrt föl a szarvára! A nürnbergi polgárok majd meghaltak az elragadtatástól, vivátoztak, tapsoltak, tomboltak, lábaikkal doboltak, majd leszakadt alattuk a deszkatribün! Bährmann uram akkor hat vad, mészáros-szelindek kutyát szabadíttatott rá. Hármat azok közül a borjú nagyságú dögök közül is a porondba taposott. Szegény jószágnak a sebeiből már száz helyen dőlt a vér, amire a másik három el tudta harapni a lába inait. Egyik a torkának ugrott, azt szegény daruszőrű kék bikám utoljára meg körülvonszolta a porondon, majd nekinyomta a kerítésnek, csak azután pusztult el. Majdnem megsirattam. Este megkerestem a kutyapecért, aki a szelindekeket gondozta. Úgy megvertem, hogy telieresztette a nadrágját. Pedig ő nem is tehet róla, hogy a kutyái széttépték a bikámat.

– No, van-e valakinél kézikendő? Tán sírhatnál? – ingerkedett vele a bán.

– Majd sírsz te is mindjárt, te nyomorult kutyafi! – fenyegette meg öklével haragos mosollyal Hajdúpajtás Nikolát. – Ha úgy jársz majd te is, mint tavaly a kaposvári kapitány, Dersffy István uram!

– Ne beszélj a tavalyi hadjáratról. Arról senki sem tehet, ami történt!

– Nem, ugye? Odaküldtél Tojgun basa táborába, tehát a saját szemeimmel láttam mindent, ahogy megesett!

Nikola nevetett kínjában.

– Azért küldtelek csak oda, mert reméltem titokban, hajdú vagy, hát megnyuvaszt a pogány!

– Tudhatnád, a pogány azt a hajdút, aki a hadjárat előtt török zsoldba szegődik, nem bántja! Nekem sem görbült meg egy hajam szála sem. De ha nem jő el tavaly oly hamar az őszi esőzés, akkor most, ha kedvem tartaná, mindennap farkasszemet nézhetnék a csáktornyai várad bástyájára feltűzött fejeddel, uram!

Nikola erről tudta mindig, hogy igazán haragszik a barátja, ha urazza.

– Jól van, na, csillapodjál!

– Nem csillapodom! Én tudattam véled, hogy Tojgun basa tízezer janicsárral meg szpáhival és egy kismillió akindzsival meg aszábbal le fogja rohanni Kaposvárt, Koroknát meg Babócsát! S ha kitart a jó idő, megkóstolja Szigetvárát is. Ugye?!

– Igen, igen – dörgölte zavartan, bosszúsan az orrát a bán.

– De hát hogy hihettem volna neked, amikor Busbeque uram, a király követe esküvel állította, látta a török hadakat a Rákos mezején, de Tojgun basa megesküdött neki a Koránra támasztott tenyérrel, csak nyári gyakorlatra készülődnek!

Hajdúpajtás halkan, gúnyosan kacagott, ahogy a farkas elkezdi a vonítást:

– Megkaptátok, amit megérdemeltetek! Kaposvár, Korokna, Babócsa oda!... Hova viszed eztán menyecskézni a nádor barátodat? A fácánjaitokat, szarvasaitokat most Velim bég pusztítja. Tudod, milyen ronda látvány, amikor kiólálkodik a feladott várból a gyaur őrség, hóna alatt piciny motyóval, aztán a pofájukon elered a veríték, mert nem tudják, mikor vág gerelyt a vékonyukba a pogány?!

Zrínyi a fejét rázta.

– Csak azt az egyet nem értem, hogyan tudta bevenni a török olyan hirtelen Kaposvárt meg Babócsát! Amott a Kapos vize, emitt meg a Rinya folyó vette körül feneketlen mocsárral a várat, ember meg nem közelíthette azokat!

– Nem, ugye?! Tudod, meddig mocsár a mocsár? Ameddig át nem vágja a török a Kapos meg a Rinya duzzasztógátjai!

– De a mocsár ott marad! Legalább három öl mély a morotva!

– Ne bizakodj benne! Hamar kiszárad, ha a víz leszalad róla. Ha meg nem akar, akkor a török telihordatja rőzsével, gyapjúval megtömött zsákokkal. A tetűjére meg földet szórat és kész!

– De én szertelövettem volna őket rőzsésszekerestül, gyapjaszsákostúl az ágyúimmal!

– És mit gondolsz, a török addig mit csinál? Talán ostáblajátékkal szórakozik a sátrában? Nem úgy van az, uram! Már tudja a török, miképpen ragadja torkon a mocsárba elbúvó magyari vidrákat! Ha te nem kapod hátba a huszárjaiddal, amíg ő a sárváraitokat ostromolja, nem adok neki két évet, és Szolimán fog háremet berendezni a Burgban! – Oldalvást végigmérte a nekikeseredett bánt. Látta, őszintén marcangolja önvád a szívét. – Azért ne

anyátlanodj el úgy, mint az elválasztott szopós malac, amikor először kap az anyja csicsa helyett főtt hajdinakását! Lehet, hogy még egyszer megeszi a török a cselemet. Majd azt csinálom, ha téged ostromol a pogány, amit Babócsán csináltam. Nagyon nézegetett az egyik janicsár, akivel már egyszer együtt szolgáltam odaát, majd meg itt üdvözöltem, mert a te rabod volt. Hiszen emlékszel a döme bécsi janicsárra, Aglájra?!

– Aha, aha! – emlékezett Nikola kövér kis rabjára. És elmosolyodott. Olyan rózsás, feszes pofája volt, mint egy lakomára levágott hizlalt kismalacnak.

– Belopakodtam a bizonyos nyársba ültetés elől Babócsa várába, és megbeszéltem, hogyan hagyhatjuk el tökéletes biztonságban a várat, környéket. Amikor, tudod, másnap az őrség, feladta a várat minket is magukkal vittek szekéren, szalma alá bújtatva.

– És nem kíváncsiskodott az a malac pofájú janicsár, mi a szalma alatt?

– Nem! Mert én teliraktam a szekerek tetejét disznósonkával, sódarral, táblaszalonnával, és azt te is tudod: egy igazhitű muzulmán inkább szörnyet hal az iszonyodástól, mintsem hogy megérintené egy sertés földi maradékát!...

– Apád istenségit, ezt aztán jól kifundáltad! Szerettem volna látni Agláj barátunk pofáját, amikor benyitott az őrökkel az üres sátradba!... S másnap, amikor ott kocogott el az orra előtt a szekér. amelyiken a szalonnatáblák alatt lapultál!

– Szóval... engem ne félts, akármi történik, mert én mindig, mindenhonnan kivágom magam, te csak magaddal gondolj, Nikola. De azt nagyon jól teszed, ha már most megrakod Szigetvárát táblaszalonnával. Ki kellene mindjárt rakatni a várfalakat. Akkor talán Ali basa sem támadtatja...

Nikola arca most nem húzódott mosolyra.

– Ne félj, új kapitány ül Szigetvárában, Stáncsics Márkó! Ismerem, Győrben volt huszárkapitány. Mokány férfiú és jó katona, szereti a prédát, ezt is mondják. De hát... minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Hajdúpajtásnak már a nyelve hegyén lebegett: nagy marha aki nem azt csinálja. Nagyobb állat, mint az én nürnbergi daruszőrű kék bikám. Mije van mása az embernek ebből világból? Csak az, amit megeszik-megiszik. Az is csak közben az övé, hiszen ha meghal, felfalják, visszaveszik a kukacok. Hát akkor? Mire való szidalmazni egy derék huszárkapitányt, ha odatartja a zsákját, ahol valamit osztanak. Magyarán, az egyáltalán nem baj, ha valaki tudja: a feje nem való csupán, hogy legyen hova a süvegét felraknia.

– Sose aggódj, kedves Hojzics Jován! – tette hozzá, észrevéve Hajdúpajtás gunyoros mosolyát, amiből őkegyelme elérthette, megneheztelt

reá a bán, és az uramozásért most néven szólításával fizet, nem pajtásozza, mint máskor. – Amíg törökök táborában koslattál, meg szalonnatáblák alatt bujkáltál, mi sem ültünk ölbe tett kezekkel. De nem ám! Szigorú törvényt hoztunk tavaly a pozsonyi országgyűlésen, hogy minden száz jobbágy után két lovas katonát kell kiállítania minden földesúrnak. Ha nincs annyi embere, akkor a szomszédaival együtt, de mindenképpen katonát kell állítania.

– De mi lesz a sárvárakkal? Azoknak állandóan rohad a gerendaváza, hiszen vízben áll a vége! És lepereg vagy leázik a boronavázról a sár. A mocsárt benőve a nád: nemsokára zsombikról zsombikra lépve ugrik a várfalra a janicsár!

– Amiatt se fájjon tekigyelmed feje! Minden száz jobbágy után egy szekér jön Csurgóra, Kanizsára, Szigetvárra három napig egymás után – hat ökörrel vagy négy lóval. Az Isten irgalmazzon annak a földesúrnak, aki nem küldené el szekerét, jobbágyát! Annak a nyakára küldöm Hojzics Jován uramat, tanítómesteremet és kenyeres pajtásomat, hogy úgy megkopassza, miként a gazdaasszony a leforrázott tyúkot. Szigetvárnál megáll a pogány, ne félj, Hajdúpajtás! Amíg én élek, nem is jön idébb! S ha idébb jő, akkor én már nem akarok élni egy percig sem tovább!...

– Üss a szádra! – kiáltotta elborzadva Hajdúpajtás. – Ne átkozd meg magad, te boldogtalan, mert... meghallgat a sátán!....

Nikola haloványan mosolyog és legyint.

– Eszi a fene! Ha Szigetvár elesik, elvessz Csurgó, Csáktornya, Zágráb, egész Muraköz, Somogy és Zala, ahol minden birtokom van. Ha pedig elvész a vagyonom, minek ölnék tovább? S ha én meghalok; itt úgyis összeomlik az egész világ, mindent maga alá temet: Katát, a kölykeimet, a szervitoraimat, jobbágyaimat. Én tudom, nagyon goromba vagyok hozzájuk, mégis azt mondom, többet ilyen jó gazdát nem kapnak... Vérbe-tűzbe borul szegény kis Pannónia...

Hajdúpajtás szíve egy darabig ellenkezett. Semmiképpen sem akarta megérteni Nikola kétségbeejtő mondatait. Csak semmi elérzékenyülés. Család, haza, vagyon!... A fene enné meg azt is, aki legelőször kitalálta őket. Semmi sem számít a földön: csak a jó étel, a jó ital, a forró ágyékú nőszemélyek, a biztos zsold csengő aranyai. Minden más csak annyit ér, mint Bécsben a nix!...

Amióta elűzték hazájából, azóta keményedett meg ennyire szíve. És most bosszankodva érezte: Nikola mindegyik szava -- mint a kádár fakalapácsa az új borral teli hordó abroncsát lepattintja szívéről a páncélt, és mindjárt kibuggyan alóla a beléfagyott sírás.

Lopva Nikolára lesett.

Ilyennek még sohasem látta. A füle tájéka már őszbe fordult. Ezt eddig

észre sem vette. Napcserzette orcáján mély ráncok sötétlenek. Busa feje előrehorgad, mintha irtóztató teher nyomná a vállát. Két óriási tenyere, mint két roppant horgony hever az asztal lapján. Két ökle között ágaskodik fel a karcsú Báthori-kehely. Benne a bor érintetlenül áll, csak a tükre borzolódik, mint a bogárzó ló bőre, amikor megcsapja a bán heves, forró, szapora lehelete.

– Idehallgass, édes Hajdúpajtás, egyetlen, igaz barátom! A Dráva-parti füzesek, a Mecsek zúgó rengetegei, a csáktornyai vár bástyái, a jobbágyfalvaim rozzant kis viskói, a pécsi négytornyú székesegyház templom, Kata, a kölykeim, Balaton, és amit eddig csak szereztem magamnak, az együtt mind az én édes kis hazám. És ha kell, egy szál karddal, egyedül is szembeszállok érette a pogánnyal.

Hajdúpajtás néhány esztendeje még szemébe röhögött volna ilyen beszédért Nikolának. „Vén disznó, már megint sokat ittál!” – kiáltással hátba vágta volna, kardokért ugrik, barátja kezébe nyomja, ahogy szokta volt: „Gyere, vívjunk meg életre-halálra, én vagyok Szolimán!” De most meg sem moccan, hideglelős szorongással a gerince árkában érzi, ez a lángoló szemű óriás az első gúnyolódó szóra egyetlen csapással kettéhasítaná!

Mert most minden eltűnt a bán elől, a bor gőzéből a kaján, keselyű pofájú Szolimán emelkedik ki, és két karvalykarom kezét kinyújtva, el akar ragadni mindent Nikolától. Ez meg mintha a sorsát érezné, feltoronylik ültéből, mint egy óriási kanmedve, amely két lábra állva készülődik élethalálharcra a kölykös odúját megtámadó vadásszal.

13

A temérdek ember szinte szétvetette Kanizsát. Mintha csoda történt volna, mintha a gyűdi szép Szűzmánia megjelent volna álmában mindegyik dunántúli úrnak, és ráparancsolt volna:

– Eridj azonnal Nagykanizsára, Nádasdy Tamás nádor úr zászlaja alá! Meg kell védelmezni az országot!

Mintha végre valóban felszakadt volna az emberek agyára telepedett sötét éjszaka: félretéve minden addigi civódást, marakodást, rangért-koncért, szépen sorjáztak egymás után a kanizsai gyöpre. Igen, jó lecke, kemény figyelmeztetés volt Babócsa, Kaposvár meg Korokna eleste. Hogy minden épeszű látta s megértette, ha te magad nem fogsz kardot, a szép Pannónia teljesen a törölt martalékául esik, mert Ferdinánd, mint a megszállott, csak Erdélyért lelkesedik. Mániákusan hitte, ha meghódoltathatja Erdélyt, a török magától kitakarodik az Alföldről, s akkor egész Magyarországot egyesítheti koronája alá. A német és a magyar kamara minden forintját csak Erdélyre pazarolta. Az volt az aranybánya. Aki hamar meg akart gazdagodni, oda állt el katonának. Nikolának hatszáz lovasra járt volna hópénz, hogy megvédelmezhesse vele Pannóniát, Dobó Istvánnak, az új erdélyi, vajdának

havonta ezer lovas katonára küldte el a hópénzt a király. S mennyi tenger pénzébe került Castaldo spanyol, vallon, német zsoldos vérteseivel Ferdinándnak!

Eh, mindegy! Ahhoz már hozzászokhattak igazán, hogy a magyar csak sanyarú kenyéren tartott mostohagyerek a bécsi udvarban, és az Isten is csak akkor lendít rajta, ha ő segít saját magán! Egy bizonyos, nem a szép gyűdi Madonna, hanem az országgyűlés határozata tett csodát a jobbágyonként félforintos külön hadiadó megszavazásával. De meg is nézheti akárki, hova, mire fordították a rengeteg pénzt!

Nádasdy és Zrínyi meggyúrták Ferdinándot: értse meg, élere-halálra megy már a játék. Ha Szigetvár elesik, Kanizsa, Csurgó ugyan meg nem védelmezi többé Ausztriát! Ha elesik az Almás-völgyi sárvár – szabad lesz a vásár Stájerországba, Karinthiába, Krajnába: egész Európába.

És Ferdinánd sóhajtozva, szenvedő vakaródzások közepette de tízezer külföldi zsoldost fogadott fel a német birodalmi gyűlés aranyain, és ráparancsolt Stíriára, Krajnára – így azok is hozzájárultak a hadak szaporításához.

Kanizsa templomaiban megkondították a harangokat, falain elsütötték az ágyúkat, s a boldog nádor parancsára el sem is hallgattak, amíg csak özönlöttek a gyöpre a külföldi hadak. A nádor és a bán nyalka huszárbandérium karéjában harsogó zenekar élén fogadta az érkezőket.

Pohlweyler Miklós négyezerötszáz spanyol, vallon meg német gyalogosthozott. Úgy megilletődött, a dicső lármától a nagydarab, hústorony férfiú, hogy sírva fakadt. És még a máskor oly pimasz, istencsapása spanyol zsoldosok sem röhögtek rajta. Ruber Johannus úr és Puchain Ottó úr háromszáz háromszáz nehézvértes lovassal dübörgött be a táborba, amelyben már nyársra húzva pirultak az ökrök. Stíriában régi jóbarát, a vén Lenkovics Johannus jött el, hatszáz lovas haramiával. Nikola nem tudta megállni, örömében elébe robogott hogy Markalf, cseresznyeszín táltosa, a Szultán ivadéka majd feltaszította öreg kenyeres pajtását. A vén daliának a vértje behorpadt, úgy magához szorította, amikor végre egymás mellé tudták szelídíteni nyihogó, tomboló paripáikat.

– Áldjon meg a magyarok istene, hogy nem árkibuzárt hoztál, te vén, csúzos derekú hadisten!

– Tudom én, mitől döglik a légy, kisfiam! – dörmögte megindultan Lenkovics uram.

A teméntelen, két pofára faló idegen zsoldos is mind leeresztette a fogaival mardosott forró koncot, amikor felsikoltottak a töröksípok, felkiáltottak az aranyhasú trombiták, és berobogott a nádor lovassága: ezer jó huszár, Magyar Bálint kardja alatt. S utána, a lovasok által fölvert iszonyú

porfelleg gyomrában ördögi káromkodások közepette gerincborzoló hujjogatással betrappolt ezer hajdú darabont, a kopjáját, kardját rázva. Kétszáznak közülük volt puskája is, s amikor végre megálltak, hogy Magyar Bálint jelenthessen a nádornak, egyszerre kilőtte a fegyverét mindahánya.

Szűnni nem akart az emberáradat: Telekessy Imre Veszprémből hozott ötszáz délceg huszárt, aztán Tahy Ferenc, Pető János, Bánffy István meg az öccse, László robogott elő száz lovassal. S amikor már azt hitték, vége a csodálatos felvonulásnak, Zrínyi kivillantotta a kardját, mire megzendült az erdőalja, és a szelíd dombok hátáról, mint piros áradat elősüvöltött Nikola ezer száguldója.

– Hajrá! – üvöltötték a nagy szájú horvát, magyar, rác, martalóc, hajdú s haramia huszárok, hogy az ebédelő német zsoldosok kezéből a porba huppant a félig lerágott csont. A végeláthatatlan rajvonal kivont karddal repült árkon-bokron át, és egyszerre torpant meg karnyújtásnyira a nádortól. Pohlweyer uram öklével könnyet törölt ki a szeméből és szent esküvel állította:

– Nagy ördög vagy te, Zrínyi Nikola!... Én még soha életemben ilyen szépet nem láttam!...

A zsoldosok szíve akkor könnyebbedett meg igazán, amikor megtudták, összesen talán harminc ágyújuk ha van. Ez jó jel, gondolták vigyorogva, mert az ágyúk csekély számából az következik, hogy nem készülődünk várak ostromlására. Mert azt nem szereti a zsoldos, mivel a várostrom – az majdnem a bizonyos halál. Felmászni a hosszú, hajladozó létrákra, a magas várfalra, amelynek a tetejéről puskával, karddal, bunkóval, kopjával, csáklyával, szakállas alabárddal tetszésük szerint ölhetik a védők a támadót, aki félelmes kiszolgáltatottságában és veszett dühében kidagadó szemekkel legfeljebb ordíthat!...

A derék vendég urak hozzá voltak szokva, hogy mindegyikük szava szent, hatalmuk végtelen, s ha nem adják valamire a voksukat, akkor az a terv meg sem valósulhat. Aztán Nádasdy Tamás, a nádor, a magas homlokú megnyerő arcvonású szálas termetű férfiú mindjárt azzal kezdte:

– Amint én már Ferdinánd király urunk Őfelségével megbeszéltem...

Csak ámuldoztak bölcsességén, határozottságán; értelmes szavaival úgy kormányozta őket, mint egy okos asszony a férjét, alig vették észre, hogy itt pedig nekik nincs szavuk a szabad akaratuk. A mulatságos az volt, szinte jólesett nekik a szokatlan figura: na végre egy vezér, aki tudja eleve, mit akar, és nem hagy belebeszélni a dolgába!

– A török had számra nagyobb a miénknél – mondotta a nádor, s Nikola csak buzgón bólogatott –, de én azt hiszem közülünk ez igazán senkit sem aggaszt. Stáncsics Horvát Márk uram, Szigetvár vitézlő kapitánya értesítést

küldött galambpostával: felgyújtotta az Újvárast, és feladta az Óvárost is és behátrált a Belső-várba. – Azt írja, a várba bevonult rengeteg polgárnép jajveszékelve, fenyegetődzve követeli, adja fel a töröknek a várát. Nos, itt a perc, amikor el kell indulnunk és megtámadjuk Babócsa várát, amelyet tavaly csikart el tőlünk a pogány. Ali basa abbahagyni kényszerül Szigetvár ostromát, és Babócsa fölmentésére siet. Nos, ez idő alatt szusszanhatnak egyet Stáncsics Horvát Márk uramék, és ki is javíthatják, a megrongált várat. És pótolhatják az élelmet meg a puskapart, golyóbist és az elesett katonaságot. Babócsa alatt pedig szembefordulunk a több hete tartó ostrom során elcsigázódott, kikoplalt pogánnyal. Kémeink jelentése szerint alig tízezerrel nagyobb a mienkénél a török sereg száma. Ha megmérkőzünk vélük, tudom, mi győzünk. Ha nem akarunk, visszahúzódunk Berzencére és Csurgóra, onnan lessük Ali basát. Ha visszafordul Szigetvár alá, újra megostromoljuk Babócsát! Ali újra odahagyja az Almás-völgyi sárvárt, és már zuhog is az őszi eső, vissza kell vonulnia Buda várába. Télvíz idején a török katona nem ér egy lyukas garast.

Június 19-én Amhát bég s kétszáz janicsárja lúdbőrző háttal tapasztalta; tenger gyaur had özönli körül Babócsa várát. Varázslatos gyorsasággal a vár két oldalán felállogatják a homokkal teliöntött, vaskosan pohos fűzfakasokat, mögéje guggoltatják tömzsi, nagy pofájú mozsaraikat, s délére már el is kezdődik a világrengető happappáré.

Mindenki jól látta Ali basa hírvivő galambját, amely az üzenetet hozta, megdobogtatva a kétségbeesett Amhát bég légy nyugodt, mozlim testvérem! A próféta zászlajára esküszöm neked, három napon belül világgá kergetem a Babócsa falai alatt üvöltöző pimasz gyaur ebeket!

Estére kelve, kémei révén már a nádor is tudta, mit tartalmazott a galamb gyenge lábacskájára erősített levélke, és felkészültek Ali basa méltó fogadtatására.

Jöttek-mentek a kémek, és elhíresztelték:

– Ali visszaküldte Pécsre az ostromágyúkat; fél, hogy a kapitány kiüt, vagy hogy a nádoruram hátba támadva a hátrahagyott csekély őrséget, megkaparintja a méregdrága harci szerszámokat.

Ali basa komoly hadat hagyva Szigetvár alatt, nagy sebbel-lobbal megindult Babócsa felé. Mária-Magdolna napjára, július 22-re, bizonyára oda is érkezik!

Három napig, napkeltétől napnyugtáig törette a nádor Babócsát. Végre már a harmadik nap alkonyatkor akkora lyukak tátongtak falain, hagy akár Hannibál is kényelmesen ki-bejárhatott volna rajta az elefántjaival.

Nádasdy parancsot adott: másnap rohanják meg a falakat.

A roham napján, még hajnalló szürke volt az ég alja, már keltegette

Nikola a nádort:

– Tamásom! Serkenj fel hamar, ha csuda dolgot akarsz látni!

Nádasdy nem kérette magát sokat, felkapott egy vastag posztóköpönyeget, és kisietett a sátrából.

Katonái ott tolongtak a mocsár partján, és a hasukat fogták, úgy röhögtek.

– Oda nézz! – bökdösték egymást. – Ott menekülnek a patkányok!... Érzitek, hogy holnap elsüllyesztjük a bárkátokat, hát?

Vagy százötven janicsár nagy dérrel-dúrral vonult a Rinya-parti nádasszegte útra, Szigetvár fele.

– Hát azt a tiszteletbeli kappanná varázsolt kapitányotokat, Amhát béget hol hagytátok?! Még egyszer utoljára ellátja baját a háremhölgyeinek? Mondjátok meg neki, ne fáradjon, majd mi megbúboljuk őket!

Nikola nem engedte üldözni a futókat.

– Hadd menjenek Alihoz, hadd riasszák meg, hogy milyen sokan vagyunk!

Magyar Bálint várta Ali basát a Rinya partján. Az éjszaka tengerré duzzasztotta a szelíd, somogyi folyócskát egy hirtelen érkezett felhőszakadás. Magyar Bálint úgy ismerte a vidéket akár a tenyerét, volt kapitány hajdan Babócsa várában.

A vitéz huszárgenerális kaján mosollyal törölte kétfele bajuszát, amíg a rengeteg, agyagsárgán tovahömpölygő vizet a partján toporzékoló szpáhi turmákat figyelte.

– Hallod-e, Ali basa! Nem szeretnék a bugyogódban lenni, ha át akarsz kelni ezen az irgalmatlan vízen!

Félórányi megfigyelés után visszavágtattak a vár mellé, illő őrséget hagyva a megáradt Rinya partján.

– Nikola, carissimo amico! – tette a kezét a nádor a bán vállára. – Te vagy a horvát bán. Most rajtad a sor, indulj! Buona Fortuna! In bocca al lupo!...

A sok német meg magyar kapitány nem érti, miért mosolyodik el a marcona képű bán, s miért szorítja oly forrón magához a nádort, aki jószerencsét kívánt neki olaszul, és azt kívánta: falja föl a farkas. Csak a spanyolok sejtenek valamit, hogy ezek egymást igazán szerető barátok lehetnek.

Nikola hosszú, egyenletes léptekkel siet keresztül a nádor sátrán. Egyetlen szökkenéssel pattan fel a lova hátára.

– Fiaim! – kiáltja katonáinak, ég fele lökve kinyújtott jobbját. – Rajtunk a haza szeme! Úgy verekedjetek!...

Nagy csengés-zörgés-csörömpölés: a vén Lenkovics Johannus csörtet ki a nádor sátrából.

– Halt, Nikola, halt! Herr Thomas megengedte, hogy én is veled tartsak!

Nem tudható, Zrínyi őszintén örül-e a segítségnek. Fanyalogva mosolyog a galambősz generálisra, de nem merne megesküdni, hogy sok hasznát fogja venni a Rinya-part süppedékes mocsarában az öreg Lenkovics mellé adott hatszáz stájer nehézvértes lovasnak. Inkább az önt bele bizakodást, hogy a nádor azzal búcsúzott tőle a tanácskozás során, hogy hadrendbe állva hamarosan követi őket az egész királyi sereg. Ez már kellemes érzés, úgy indulni harcba, hogy az ember tudja: a legrátermettebb, legjobb barátja fedezi a hátát.

Magyar Bálint még arról beszélt: a török mindenütt járható gázlókat kajtat, de ebben az árvízben, persze sehol sem talál ott toporzékol a sok szpáhi a parton, és eszi őket a fekete fene, nem tudják elszánni magukat, hogy mit csináljanak.

Ahogy felbukkant a hattyúszárnyas zászló, egyszeriben megbolydult a túlsó part. A szpáhik, akár az őrültek, megsarkantyúzták lovaikat, és a félelmetesen hömpölygő habok közé ugrattak.

– Utat! Utat! – kiáltozzák Lenkovics nehézvértesei, és a part közelébe férkőzve, a nyeregkápájára fektetve töltött puskájukat, izgatottan várakoznak. Ami a szemük elé tárul, olyan lehet a muzulmán pokol hetedik bugyra. A folyóba rúgtató törökök jó része többé föl sem bukkan, elragadja őket a víz sodra. Belé süppednek a feneketlen iszapba. Ember és ló iszonyú küzdelmet vív a habok közt, aztán a hörgő, nyerítő gomolyag közé durrogtatnak Lenkovics uram puskásai.

Nem tudható, mit ígérhetett Ali basa győzelem esetére a katonáinak, de a szpáhik, akár a tébolyodottak, rontanak újra meg újra az örvénylő víznek.

Egyetlenegy helyen, közvetlenül a vár alatti kanyarulatban maradt meg egy gerenda-bürü; Amhát bég ágyúi miatt nem férkőzhettek hozzá Zrínyi darabontjai. És az az igazság későn is fedezték fel. Csak olyan széles az a borona-alkalmatosság, hogy épp egy jobbágy szénásszekér elfér rajta. Azon a gyarló hidacskán áramlik át – egymást kétfelől a magasan hömpölygő vízbe taszigálva – a török lovasság.

Nikola sötéten mosolyog, mint a csepűrágó jokulátorok, amikor valami komisz királyt alakítanak a színdarabokban.

– Csak gyertek, gyertek! – biztatja a fűzfák függönye mögül kettesével-hármasával előszáguldó szpáhikat. – Gyertek csak, minél többen! Bár csak Ali

basa efendi is közöttetek volna!

Vállig csupa vér a karja, úgy kaszabolja őket. Azok pedig egyre csak jőnek, hiába a megáradt folyó, jőnek, mint a hangyák, azoknak se tudja se tűz, se víz útjukat állni.

Valami okos ember érkezhetett a túlsó partra, mert egyszerre csak onnan felől is ropogni kezdtek a puskák. Nikola alatt fájdalmas nyerítéssel csuklott össze Markalt, a paripája: egy janicsárgolyó éppen szügyön találta. Diadalmas ujjongás fogadta Zrínyi zuhanását. Azt már nem látták, hogy a bukó ló nyergéből talpra esett, mint a macska. Egy szpáhi égnek emelt jatagánnal rohant rá, és majdnem kettérepedt a szederjes pofája, úgy ordította:

– Allah! Neked áldozom leggonoszabb ellenségünket!

Nikola áll, mint egy szobor; az utolsó pillanatban pattan félre reárobogó vad paripa elől, és kettőt villan a kardja. Az egyikkel kivédi a halálos csapást, a másikkal oldalról átveri a szpáhi szívét. Keze már el is kapja a török paripa kantárját, és a nyergébe pattan. Hanem az a ronda török dög! Forogni kezd Nikolával egyre gyorsabban, majd meg hintázni kezd: hol az első, hol meg a hátsó két lábát szúrja le, s közben éles fogaival gonosz nyerítéssel meg akarja harapni Zrínyi lábát. Nikola úgy érzi, kilöttyen a szemén az agyveleje. S közben látja, már egy másik szpáhi indul reá. Nincs kegyelem! Minden erejével maga felé rántja a szorosra fogott kantárszárat, füllel is jól hallható, hogyan roppan el annak az ádáz bestiának a nyakcsigolyája. Repül Nikola, kardját elhajítja, hogy estében föl ne nyársalja. Aztán... a szpáhit elsöprik Nikola irgalmatlan huszárjai, akik fölfedezték gazdájuk veszedelmét.

Roppant emberforgatag keletkezik az újabb lóra pattanó Zrínyi körül. A fegyverhordozó felnyújtja gazdájának elejtett kardját, s ez megsokszorozódó dühvel esik a pogánynak. Az Isten irgalmazzon, akivel összeakaszkodik! Egy kékturbános török bég a gomolyagtól távolabb, odakiált neki horvátul:

– Hé, te kékköpenyes gyaur vitéz, ki vagy? Budák bég kérdezi, Verőce ura!

– Zrínyi Miklós vagyok, Budák pajtás. A horvát bán, tudod-e, mi az?

– Ó, tudom. Te vagy a kék hegyek kapitánya!

– Szép a szavad Budák bég! Ember vagy magadért. Megkérlek, ilyen szép hímes szavakkal add át nevemben az üdvözletemet uradnak, Ali basának! Áldjon meg Allah! – üvöltötte megvadulva, és kettéhasította egy rátámadó szpáhi aga fejét. – Nem látod, hogy mással beszélek, te barom!...

Mire kikeveredett a dulakodó embersűrűből, a kékturbános Budák béget már sehol sem látta.

– Nofene! Levágták volna a hírvivőmet? Eh! Eb, aki bánja!... – és aznap

ki tudná, hányadszor, ismét összemérte a kardját egy jó kötésű, nyurga törökkel, akinek vívás közben szikrázott a szeme a gyűlölettől.

– Ebek nyalják fel a véredet! – sziszegte horvátul az ellenfele.

– Vagy a tiédet! – válaszolta törökül Zrínyi nevetve, belemerítette kardját a szpáhinak egy pillanat ezredrészére őrizetlenül hagyott mellébe.

*

Napnyugtakor megharsantak a túlsó parton a trombiták. Tömött szpáhi turmák gördültek elő az erdő széle felől. A letaposott nádas partszegélynél előkelő, nagy turbános, vékonypénzű török úr jelent meg.

– Ali basa!... – súgta Nikola fülébe az egyik kéme, aki a harcok miatt már ideát rekedt. Annyi lett íziben a pogány a Rinya mentében, mintha minden fűszál törökké változott volna a dús füvű legelőn.

Nikola Nádasdy Tamás fele repült, katonásan tisztelgett villogó kardjával.

– Ihol a török had

A nádor jelt adott, a zászlótartó elébe lépett, és a némán figyelő hadak előtt a magasba emelte a király tündöklő aranyskófiummal kivarrt, bíborszín zászlaját. Ebben a minutumban megperdültek a dobok, megharsantak a trombiták, és lassan léptetve megindult az egész sereg a Rinya vize fele.

Néhány minutumra farkasszemet nézett a nádor és a basa az örvénylő habok fölött, aztán Ali – mintha holmi gúnyos mosoly foszforeszkált volna vékony, újhold-bajszán – megvető arccal hátat fordított, és vezérkara élén elvágtatott Péterhida iránt.

Megkönnyebbülten lélegzett fel a keresztény tábor. Nem voltak gyávák, de az öreg ördög szeret verekedni éjvíz idején. A hold olyan hirtelen aludt ki, mint egy levert kocsmai lámpa, az éjszaka pillanatok alatt elborította a világot. Csak a fegyverzörgés, a lovak nyugtalan prüszkölése, nyihogása árulkodott: nagy hadsereg áll a Rinya mindkét partján.

*

Vígan lakomáztak. Nikola pompásan érezte magát. Ennyiféle náció, ennyiféle érdekes nóta, tánc, muzsika! Mert elegendő elnyelni egy pint villányi veres bort, és a vallonok kapitánya már oda is parancsolja síposát, dobosát, dudását, és már járja is mulatságos fenékriszálással, apró dobbantásokkal teli, kacagtató táncát. S annál is jobban szereti a nagy sokadalmat, mert jólesik hallania, hogy ez a teméntelen ember megint csak mind róla beszél. Mindenki koccintani akar véle, és a kezét szorongatja. A Pohlweyler Kristóf, a híres Miklós öccse, odarikoltja neki a forgós német táncból:

– Burokban születtél, Herr Nikola!

Jólesik elnéznie, hogy forog az a szálfenyő termetű osztrák vérteskapitány, messze kimagaslik a tömegből. Ez is és mindenki más is tudja, hogy járt ma Nikola a két lóval. Azt meg Nádasdy vette észre, amikor Nikolával összecsendítette a serlegét, hogy égszínkék selyemköpönyegét átverte hónaljtájban egy sólyomágyú golyója.

– Hallod-e Nikola, téged úgy látszik, az őrangyalod hordoz a markában! – motyogta holtra váltan, rádöbbenve, milyen közelről tátotta a száját a halál a barátjára.

A nádor félrehívta a vezéreket a mulatozásból, s megkérdezte őket:

– Mitévők legyünk holnap, urak? Szent meggyőződésem, hogy Ali holnap csatát áll.

Az ifjabb Pohlweyler hangoskodott:

– Az összes zsoldos gyalog maradjon hátra, őrizze a poggyászt! Mi, pedig, a lovasság: reá! Úgy elseperjük Ali basát, ahogy a hópelyhet a szél!

Éjfél felé szót kért Nádasdy Tamás. Élénk érdeklődés kísérte szavát:

– Én azokhoz csatlakozom, akik meg akarnak ütközni Alival.

– Vivát!... – kiáltozták számosan:

– De én egy újabb javaslatot tennék! Kora hajnalban szedjük fel a sátorfánkat, és indítsuk útnak Berzence felé a poggyászunkat. Megkérlek benneteket, ne ellenkezzetek, urak! Én részt vettem a gyászos emlékezetű mohácsi csatában, és nyugodt szívvel állítom, jórészt azért vesztettük el a csatát, mert a döntő pillanatban megjelentek a szétvert poggyász-őrség tagjai, és ordítozásukra: „Viszi a holmit a pogány!”, hanyatt-homlok rohanni kezdett mindenki a tábor felé, ahol a csomagjait hagyta.

Hallgat mindenki a hosszú, kecskelábú asztal mellett. Sunyítanak, mert tudják, itt sem találna senki egyetlen olyan zsoldost se, aki ne hagyná ott a csatateret, ha megtudná, veszélybe került a poggyásza. Jól kitalálta ezt a török, annyi szent. No, akkor...

Legyen úgy, ahogy a magyar nádor akarja!...

*

Az éjszaka tisztességesen leapadt a Rinya. Épp, hogy csordultig töltötte vize az eredeti medrét. Mire feljő a nap, már elnyikorgott az utolsó magyar szekér is Berzence felé.

A parton gyönyörű paripája nyergében ül Ali basa. Egyik kezével a szárat fogja, másikat a csípőjére teszi, úgy figyeli a némán álló keresztény csatasort.

Tenyerébe csap, jól hallani ideát is az erélyes, követelődző csattanást, a basa lova gyanakodva csapja hátra áttetsző, kék-fehér fülét.

Megelevenedik a túlsó part: lagumdzsik, aszábok, horvát magyar jobbágyok rohannak elő. Vállukon komoly naszádok hetven láb hosszú fatörzsek, gigászi láncok, s mire felocsúdna a nádor vagy a bán, már áll a pontonhíd, kettő is egymás mellett, és tarka folyamként hömpölyög át rajtuk a pogány. Átkozottul sokan vannak már ideát, és még egyre újabb csapatok érkeznek. Ni, most húsz kis kerekes ágyú gurul át a szükséghidakon.

Azok láttán ocsúdik fel Nádasdy a pillanatnyi kábaságból, mert önkéntelen arra gondol, milyen komisz sebeket vághatnának a kis sólyomágyúknak a lövedékei, ha megszólalhatnának!

– Nikola! Johannus úr! Reá!... Pohlweyler uram, utánuk a német gyalogokkal! Ruber úr! A jobb szárnyon robogjon a vérteseivel! Indulás! Tahy, Pető, Bánffy uraimék a bal szárnyon haladjanak.

Az ágyúk fele a túlsó parton reked. A topcsik lázas buzgalommal sürgölődnek körülöttük, s amikor Ali basa int csupagyűrű kezével, rálehelnek a parázsló kanócra, odatartják a lyukhoz. Óriási dördülés veti szét a gyöngyszürke Rinya-parti párát. A basa finnyás mosollyal fogja be a fülét, mintha bántaná a pokoli éles pukkanás-orgia.

Nikola vakmerően a sűrűjének vág huszárjaival. Úgy verekszenek, mint az ördögök. Hajdúpajtás kardja a tokjába van dugva, ki sem húzta még ma reggel. Egy köpcös hordócskát szorongat a nyerge kápáján, köpönyege két szárnyába gondosan betakargatva. Úgy aggodalmaskodik véle, mintha Zrínyi pöttöm csecsemőjét vinné vagy ki tudja, mekkora kincset óvna? Daleko vajda is ilyen hordóval sodródik a másik híd felé. A huszárok hallatlan szívóssággal elvágják az innenső partra került török lovasokat a hidaktól, aztán Hajdúpajtás meg Daleko vajda görögtüzes hordója a gerendahídra csapódik... Az olthatatlan tűz szertefröccsen... Emberhús, ruha, fa, ló olthatatlan lángokkal ég... A lángfalon már nem mernek a halálra rémült török paripák átvágni... Még néhány minutum, a görögtűz hevében elolvadt láncok elpattannak, elszakadnak a felgyulladt uszályok, naszádok, s a víztükör megtelik, a széthulló híd lángot fogott darabjaival...

Készakarva-e vagy csak véletlenül, de az ide-oda hullámzó közelharc során a nagy számbeli túlerőben levő törökök a vár fele szorítják Nikola és Lenkovics Johannus uram huszárjait. Aztán azt veszik észre a nagy hadakozásban: a vár ágyúiból is szakad közéjük az áldás.

Zrínyi titokban roppant babonás: a tegnapi csatában átlőtt lazúrkék selyemlebernyegét terítette ma is a vállára. Esküdni merne: abban többé már nem érheti baj. Pedig soha még ilyen golyózáport! Úgy csapkodnak körülötte a babócsai öregágyú lövedékei, hogy úgy érzi magát: megrázott almafa alatt

áll, amelyről gonosz, robbanó vasgyümölcsök zuhognak a nyakába.

A nádor a fogát szívta, látva, hogy a török ágyúgolyók véres rendeket vágnak, hogy olyan veszetten gomolyog a kétféle had a Rinya-parton, hogy senki sem tudná talán megmondani: melyik a török, melyik a magyar?

Tahy Ferenc köszörüli meg a torkát, látszik rajta, azt akarja mondani:

– Nagyságos uram! Igen szorul a kapca!

Nádasdy felszabadultan kacag. Ha már ennek az öreg huszárkapitánynak is így táncolnak az idegei, akkor ő sem téved, ha most szabadítja rá Aliékra a tartalékokat...

Megint megperdülnek a dobok, mint amikor a lakótorony rézlemezzel lerakott tetejét veri a jég, felrikoltanak a trombiták, és felröppen a verőfényes égre a király bíborszín zászló.

A jelre Pohlweyler Miklós heves puskázással oldalba kapja a pogány lovasságot, balról meg Ruber Johannus hatszáz nehéz vértese dübörög elő. A törökben a lélegzet is fennakad: a páncélos óriás a félelmetes muraközi sárgák hátán, s még azokat is páncél borítja, csüdig! Nem fogja ezeket a könnyű jatagán – roppant ekeként söprik maguk előtt a szpáhikat a Rinyába. Aztán fékeveszett hujjogatással, tüzes istennyilai, zúdul Ali lovasságára a nádor ezer huszárja meg a négy magyar várkapitány ezer száguldója. Megtorpan a török, aztán a kétezer pihent magyar lovas – akár a forgószél – elsodorja őket.

Nikola valahol a forgatag közepén forgolódik, egyszerre három kontyossal is hadakozva. Sisakja behorpadva, az egyik piláfpusztító beverte a buzogányával. Úgy lüktet a koponyacsontja, mintha tüzes vasat szorítana reá egy ostoba kuruzsló. Hozzávág súlyos, görbe kardjával: keresztbe metszi el, elölről pogány nyakát. A másik megpróbálja a lovaival lerohanni, az elől elugrat, úgy, hogy közben feldönti a harmadikat.

– Gyere csak, te disznófajzat! – rikolt neki Nikola. A kavarodásban melléje vergődik végre a fegyverhordozója, és a bán markába nyom egy rézorrú kopját. Felragyog Nikola szeme nekiront a szpáhinak, hallja: vas, hús és csont ropog, aztán a fickó hanyatt zuhan a nyergében, és hetet bucskázva hullik a toporzékoló paripák lábai alá. Oly közel van a törökhöz, hogy döfni már nem tud a kopjájával, így hirtelen ötlettel a magasba emeli, s végignyújt a derék kőrisfanyelű holmival a szomszédján, hogy a róka pofájú szpáhi menten berezel a fájdalomtól, és legurul a lova hátáról. Akkor zúdul fel mellette, a nádor ezer száguldója. Esze nélkül menekül előlük a pogány. Nikola búcsúzóul utánuk hajítja kopjáját. Hatalmasan elfáradt a karja, így nem a megcélzott lovast találta el, csak a paripája vékonyába fúródott a harci szerszám. Másik két török ló megtorpant, s nyakát szegve bukfencezett keresztül a szerencsétlenül jártállaton.

Nikola nagyot fújtatva törli meg az arcát a keze fejével. Mindent

elmázol. Büszke-bosszús nevetéssel állapítja meg: mit sem ért el, arca, keze egyaránt vérben úszik.

A vár tövében ejtőznek valameddig. Pohlweyler arca is fekete a ráfröccsent és rászáradt vértől. Odatáncoltatja almásszürke pejkóját Zrínyi mellé:

– No, Bruder?! – nevet szép dölyffel. – Bist Du zufrieden mit uns?!

– Ja, ja! – keresgél a bán a német szavak között, de aztán úgy dönt, minden dicséretnél többet mond, ha keményen megszorítja a gyalogkapitány kezét. Nincs is nagyon idejük társalkodni, tovább bókolni, hogy „nagyszerűen harcoltál, testvér! Hát még te milyen pompásan verekedtél!”, mert katonáik ujjongva ölelkeznek össze.

– Herr Kapitaneus! Amhát bég felgyújtotta a várat! Ni ott menekül!...

Meglepetve látják, a közvetlenül a folyópartra épült vár mellett robog ki a török kapitány, s nekivág a víznek. Alig ér neki hasig: pompás gázló rejtezett a víztükör alatt. A szívük boldogan dobog: ahol az ágyúgolyók leverték a rátapadt agyagburkolatot a várfalról, szeszélyesen csapkodó lángokkal ég a csupaszon ágaskodó; kusza gerendaváz.

– Helyet! Helyet! – kiáltozzák a sebesültvivők. Nikola arca elkomorodik. Nem adták ingyen ezt a győzelmet. Ó, hány súlyos sebesült harapja fájdalmától ordítva a fogai közé dugott késnyelet! És hány halottat szednek össze! Ni, Nádasdy Jakab, a nádor mostoha-öccse! A tűzláng természetű, villámgyors kezű Czobor János! Ziegler Teobáld meg Herr Siegesdorff, a két stájer vérteskapitány! Aztán hat ember emel magasba egy keresztbe rakott lándzsákra fektetett tetemet. Egyik lába hiányzik.

– Ó, német a boldogtalan! – rebegi keresztet rajzolva mellére Pohlweyler Miklós a bán mellett.

– Kit visztek, fiaim? – léptet szorongva közelebb Nikola.

– Német kapitányt – válaszolja a horvát sebesültszedő. – Török ágyúgolyó vitte el térdben a jobb lábát. Egy perc alatt elfolyt szegény ember vére

Pohlweyler Miklós előrehajlik, s kardja hegyével gyengéden megemeli a véres posztót, aztán kihull a fegyver a kezéből és tenyerét szemére szorítva, felhördül:

– Édes, jó öcsém!...

Nikola hangja is elcsuklik:

– Ne sírj testvér... – mondja, bár úgyis tudja, nem lehet az embert megvigasztalni. Szegény fiú, milyen szépen járta a táncot még tegnap este is, és mára már véres roncs, nem egyéb, Úristen, engedd megbosszulni a halálát.

– Támad a török!... – harsan a vészkiáltás, és Nádasdy szívén átnyilall a rettenet: Dervis, a pécsi bég, ezer pihent szpáhival száguld a Rinya új, jó gázlóján keresztül! És a megfutamított, szerteszét menekülő pogány lovasok megtorpannak. És visszafordulnak megint!

– Herrgott Krucifix!

– Vorwärts! Vapred!...

Akinek meg van töltve a puskája, a törökökre süti. Úgy omlanak el a szügyön talált, térden lőtt rohanó török paripák mint a hússzékre vitt barom a mészáros taglója alatt. Mintha csak kicsi-a-rakást játszanának rakoncátlan kölykek, úgy torlódik fölöttük a lovak és lovasok roppant hekatombája. És a megzavarodó tömeg oldalába, a halál őrjöngő angyalaként lovasai élén ismét belerobban Zrínyi. Mintha egy jótündér varázsitallal itatta volna meg, úgy verekszik, mintha épp most, ebben a pillanatban kezdené, és nem harcolna egyvégtében. Nikola már nem érzi karjait, a derekát, a nyakát is alig tudja fordítani, a fanyereg véresre dörgölte a combjait, az alfele ég, mintha tüzes rostélyon kellene ülnie. Most nem finomkodik a karddal, nem hárít, csak irtózatosakat üt, de akkorákat, hogy felnyög bele, mintha a gyilkos erejű csapások őt érnék.

Pohlweyler... Kristófért... A táncos... lábáért... Mocsok nép!... Fajtátok... istenit!... Reá, fiam! Amíg csak... egy is él!...

Fut már a török, amerre lát!

Hatszáz halott szpáhit számolnak össze a seregdeákok. És ki tudná a Rinya örvényeibe, feneketlen parti lápjába fulladt törökök pontos számát adni? Derekasan jóllakatták a Rinya halait s a Babócsa környéki rengeteg farkasait Zrínyi meg a huszárjai.

*

Ali basa fullajtárjai keresztül-kasul száguldozták Pannóniát, a Duna-Tisza közét, a budai szandzsákot. Harmadnapon tízezer janicsár, szpáhi szorongott Tolna mellett a gyöpön, őszintén aggódva: Allah, most mi következik?!

A ravasz bég a csatában elfogott Zrínyi-vitézt, az öreg Radics Illést váltott lovakkal nyargaltatta egy turma törökkel Konstantinápolyba, hogy jelentse Szolimánnak:

– Nagyúr! Negyvenezer gyaur zsoldos támadta meg a Szigetvárát ostromló szegény Ali basát! Egyedül Zrínyi, az én gazdám, tízezer huszárral robogott elő Muraközből! Allah csodája, hogy a dicső Ali basa meg tudott menekülni!...

És dörmögte, mély sebétől holtra váltan, az öreg Radics a hazugság igéit,

mert azt ígérte Ali, utána szabadon engedi. Még a szultán is idegesen simogatta ritkás szakállát.

– Szigetvár!... Zrínyi! – dünnyögte fojtott indulattal. – Már megint ez a Zrínyi?! – ütötte fel mérgesen a fejét, hogy majdnem beleesett a szörbetes tálba a turbánja.

– Gyaur szolga! – döfött csontos mutatóujjával Radics Illésre a szultán. – Bökj rá az ujjaddal arra, aki hasonlít uradra!

A vén sas méltóságteljes lassúsággal hordozta körül végig tekintetét az önkéntelenül feszengeni kezdő udvaroncokon. Aztán gyermeteg büszkeséggel megrázta a fejét.

– Világ fényessége, grácia szegény fejemnek, de nincs olyan vitéz egy sem a te udvarodban, aki hasonló lenne Zrínyihez!...

A szultán elmosolyodott és intett:

– Becsülöm a bátorságodat!... – Az ujjáról levont szép, kövér aranygyűrűt, és odadobta Radics Illésnek. – Ilyen derék szolgákat kívánnék magamnak! – nézett hosszan a kivont kardú kapudzsik között egyenes derékkal kiballagó öreg rác huszár után.

*

Nádasdy úgy döntött, a fáradt haddal visszavonul Csurgóra. Határozata ellen egyetlen zokszó sem hangzott el...

Mily nagy volt meglepetésük, amikor Zríny vára alatt hatalmas négyszög közepén ott találták Ferdinándot! A feje fölött éles szél durrogtatta a veres királyi lobogót! Egyszerre huszonöt sólyomágyú pukkant, majd meg ötezer darabont sütötte el a puskáját egyszerre. Nikolában a lélegzet is bentakadt a meglepetéstől.

– Mi történt? A... a király... itt?!

S csak amikor egész közel értek, vették észre, nem a király, hanem hasonnevű, másodszülött fia integet feléjük barátságos mosolygással, aki úgy hasonlított az apjára, mint egyik tojás a másikra.

– Tamás bácsi, Nikola bácsi! – kiáltozta boldogan. – Apa elengedett!... Egyedül!... Ide nézz, mennyi katonát is küldött!... Az ágyúimat is nézzétek meg! Huszonöt darab van, kerekesek! Cseh óriás igáslovak vonják őket!... S nézzetek ide, kiket adott mellém apa: Heinrich úr, a plaueni herceg! S itt áll Pallavicini Sforza úr, a fővezérem!... Ugye, azonnal indulunk a törökre?... – Lehunyt szemmel ragadta meg Zrínyi karját. – Nikola bácsi, meg akarom mártani a kardom pogányok vérében!

Nádasdy és Zrínyi leszállt a lováról, szelíd mosollyal fogták meg kétfelől a főherceg paripájának kantárját.

– Ha megbocsát, Fenséged, menjünk be a várba. Harmadik napja verekszünk, mosakodnunk, ennünk, innunk és pihennünk kell! Majd holnap megbeszélünk mindent!...

– Tamás bácsi! Látom már, te nem akarod, hogy én is híres hadvezér legyek!... – morogta elszontyolodva a harcias hercegecske.

– Én? – komolyodott el a nádor. – Szívem leghőbb vágya, hogy dicső atyáduradnak legalább egyik fiúgyermeke félelmetes hírű hadvezér legyen, mint valaha volt Hunyadi János, vagy a fia, Mátyás király urunk!... Vess egy tekintetet e megviselt hadinépre! A darabontok alig állnak a lábukon. Vérteseink tüstént lefordulnak a lovakról. Nem találsz ezer embert köztük; akinek nincs sebe. Csupán Nikola bácsinak volt olyan csuda szerencséje, hogy csak a köpönyegét lőtte keresztül a török ágyúja...

Ferdinánd főherceg jámbor, nagy kék szeme eddig a borostás képű, beesett arcú, pólyával bebagyulált fejű, felkötött karú zsoldosokat bámulta, tekintete most Zrínyire esett. Halkan, izzó hangon faggatta:

– Niki bácsi! Megint táncba vitted a halált? – Reszkető ujjakkal tapogatta meg tüskés orcáját, roppant karjait, domború mellkasát. – Nem sebesültél meg?!

– Nem, fenséges uram! – döntötte ki mellét Nikola meghatottan, hogy a fiatal főherceg vékony, hosszú ujjú fehér keze ott babrált az arcán, s hogy szavából sütött: őszintén féltette. Átsuhant az agyán: ez igen, ebből derék ember lesz! Ez nem olyan undok szargőz, mint a bátyja, a Miksa úrfi! Ez kellene a magyar trónra, nem az a kákabelű, pernahajder. Maximilian!...

S amíg mentek befele, egyre élénkebb aggódással gondolt arra, milyen szörnyű pusztítást mívelhetett itt ez a temérdek siserahad. Mi az Isten haragjának szabadította éppen Csurgóra, az én uradalmamra ez a hülye Pallavicini ezt a rengeteg kenyérpusztítót? Hiába fizetnek a zsoldosok, százannyinak kélt lába a sajátomból is, meg a jobbágyaiméból is… Nem tudnak majd kilencedet fizetni a nyomorultak. Az Isten rothasztaná meg azt a telhetetlen béleteket!...

És éjszaka is ki akart ugrani az ágyból, Kata mellől, és kardot ragadva kirontani a majorba, mert hallotta az űzött vászoncselédek és az álmukból fölvert barmok nyugtalan bőgését, visítását, és a részeg német zsoldosok undorító röhögését.

– Miért haragszol úgy rájuk, Nikolám, kedvesem? – bújt hozzá Kata.

– Mert ezek állatok, nem emberek! Tudod, mit művelnek?! Felvágják az elfogott törökök gyomrát mert valamelyik barom kitalálta: a nyomorult pogány, fogságba esése előtt lenyeli az aranyholmiját, hogy eldughassa előlük!

– Nem! Ez lehetetlen! – szörnyedt el Kata.

– Lehetetlen? – bömbölte Zrínyi, hogy kint a várfalon riadtan ugrottak talpra a szendergő őrök. – Három derék katonámat lőtték keresztül, aki a testével akarta megóvni a török rabokat a hóhérolástól!... Az írmagjuk is veszne ki ezeknek a sátánivadékoknak. Hiszen ezek rosszabbak, mint a pogányok!

*

Stáncsics Horvát Márk szíve repesett az örömtől, amidőn egyik reggelre kelve látta, elkotródott a pogány Szigetvár alól. A nádor értesítette, megkísérlifelszabadítni várát az ostrom alól, így hát nem érte a boldogság váratlanul. Még látták az Istvándi irányában eltűnő akindzsi-utóvéd mögött kanyargó porfelhőt, amikor már robogtak Stáncsics Márk ispánjai és kilencedszedői a szélrózsa minden irányában: Kisvártatva félreverték a harangokat a templomos falvakban.

István király óta ez a nagy veszély jele, hát rohant minden eleven a templomok elé. A török is el szokott követni hasonló huncutságot, s a bozótok, erdők, nádasok, mocsarak mélyén lappangó jobbágyok gyakran lépre mentek, de most megérezték: igaz ügyben szólítja őket a harang.

– Emberek! Szalonnát, húst adjatok! Bort és kenyeret! Fel az ásót-lapátot-kapát a szekérre, és gyerünk a falakat javítani!

Egyetlen pissz sem hangzott el, sietve mentek Szigetvár alá, vágták az agyagot Tüskevár alatt, meg a Szemlék-hegy oldalában, taposták nagy gödrökben a sarat, és éjjel-nappal, hordták a nyikorgó kerekű szekerek Szigetbe, ahol Panka Máté pallér uram felkenette, bedöngöltette a friss borona-vázra.

Jött vagy háromszáz darabont is, azon melegében fogadta fel őket Stáncsics Márk. Éjjel-nappal járatták a puskaport a szárazmalmok.

– Mire jó ez a nagy készülődés, kapitány uram? Hiszen Ali basa visszaküldette már Pécsre az ostromágyúit!

Márkó csak nevetett, mint aki biztosan tud valamit, amit a többiek még nem tudhatnak. A bán hírnöke jött el hozzá, résen legyen, mert a basa még valamit forral! Babócsánál csúfos vereséget szenvedett – az igaz, de ha nem akar a szultántól selyemzsinórt kapni, valami eredményt fel kell mutatnia. S Ali alighanem Szigetvár elfoglalásával akarja megengesztelni a haragvó Szolimánt. Ne feledje, az út odáig csupán négy mérföld! S nehogy meglepje készületlenül a pogány, annak nagyon szomorú vége lenne...

Stáncsics Márk dölyfösen somolygott, a fullajtárt hallgatva. „Nagyon rászorulok én őnagysága bölcs tanácsaira! – gondolta ajkbiggyesztve. – Eljöhetne hozzám kisinasnak!”

De azért bólogatott, persze, persze, köszönöm, hogy gondol velem temérdek elfoglaltsága közepette is! Jó pofát kell vágnia, mert sokszor a bán segíti ki, ha nem érkezik meg időben Pozsonyból a zsold, és gyakran küldet át Csurgó várából egy-egy szekérrakomány szalonnát, tarhonyát, lisztet, bocskorbőrt; nyílhegyet, ami mindig jókor jön. Csak ne lenne oly gőgös a bán, és ne lenne annyira bosszantóan szerencsemalac! Az embert akarva-akaratlan elönti az epe, amikor látja, mennyire igaz az öregek szólásmondása: az ördög is a dombra rittyent. Húsz éven belül három óriási vagyon szakadt a nyakába: ha akarja: a dolmánya zsebéből kifizeti a királyt! Néki és a többi tisztességes kisembernek a lelkét ki kell tenne, hogy két-három sovány kis falut, egy szekérre való ótvaros jobbágyot kaphasson. Hanem az ember a végeken rá van utalva a másikra; gyakran megtörténik, hogy a szomszédjaitól függ az élete.

Ha morog is, nagyon jólesik neki, amikor Szent Jakabkor megint ellepi a török Szigetvár körül a dombokat. A gyanús az, hogy máskor olyan csöndben érkezik, mint az éjféli kísértet. Most? Csattog a korbács, ember, állat elkínzottan bömböl a Basal környékén fölvert főtáborban. Errefelé csupa illatozó hársfa az egész világ, az állandó méhdongás olyan erős, mintha egész nap zengene egy óriási gordonka. Ni, túrják már a vár körül elterülő mocsár szélén a sarat a bivalyok: a köpcös mozsárágyúk újra odadöccennek az egy héttel ezelőtt kotrott gödrökbe. Csak... Márkóban egyre jobban erősödik a titkos jókedv! Nini! Délben megérkeztek Pécsről az ágyúkkal a topcsík, de... eszükbe sem jut a marhabőr-ponyvát leszedni az ágyúkról. Ott hasalnak el, ahol vannak.

„No, ezek sem bálban jártak!” – kacag a kapitány, és jókedvűen siet fel a várfalra, amikor a Hegy-bástyára szólítják az őrök:

– Valamit akar a török, tekintetes uram!

A mocsár partján áll legalább hatszáz török libasorban.

Ali basa mögöttük táncoltatja egérszürke, hattyú nyakú, öklömnyi fejű, gyönyörű arab ménjét, és csípőre vágott kézzel, igen pökhendien kiáltozza:

– Ide hallgassatok, hitetlen ebek!...

– Micsoda? Hogy merészelsz beszélni a szigeti vitézekkel, te ganéj! Jován bátyám! Meg van töltve a nagyágyú?

– Éjjel-nappal, kapitány uram! Az lehet, hogy én elalszom, de ennek a kanóca soha!

– Hát ha kiáltok, tartsd oda a likhoz!

– Katonáim úgy harcoltak Babócsánál, mint a vérszomjas tigrisek és az éhes krokodilusok! Óriási győzelmet arattunk! A nádort miszlikké vágtuk, Zrínyit pozdorjává zúzta egy óriás ágyúgolyó! – szisszentett Ali, és a hatszáz

janicsár egyszerre a magasba emelt egy-egy levágott fejet.

Márkó szíve megdobbant. A levágott tejek látványa mindig olyan szívbemarkoló. A halál címerei. S ahogy nézi a szörnyű csonkokat, egyszerre fölkacag. Azt hiszik emberei, hirtelen meghibbant, pedig csak észrevette, két janicsár egymás mellett olyan fejet tart a magasba, amelyről török tincs csüng alá.

– Csaltok, bitangok?! – kurjantja. – Jován bátyám, hadd szóljon!

Borzalmasat durran az öreg mozsár, legalább két mázsa puskapor köp szembe Ali basával meg a levágott fejeket mutogató janicsárjaival egy szekérderékra való vasdarabot, diónyi ólomgolyót. Úgy eltűnnek a töltésen, mint a csepűrágók madzagon rángatott bábui.

Felharsan végestelen végig a szigeti falakon a férfinevetés.

– A lovamat! – rikkantja Márkó. – Kétszáz huszár utánam a nagykapuhoz: kiütünk!...

Látták, az Óvárosban, Radován darabonthadnagy házánál sebes lapátolással sáncot hány a pogány ugyanarra a töltésre, amelyet a múlt héten odahagyott. Pokoli lármával hajkurássza, az ágyúvontató bivalyokat, lándzsákkal döfölik a jámbor portékákat, amelyek keserves, kelletlen bőgéssel fejezik ki tökéletes rosszallásukat. A második ágyú vontatókötele elpattan, a váratlanul felszabaduló kajla szarvú, palaszürke óriások szinte emberi röhögéssel vetik magukat a magasra loccsanó mocsárba. Mintha csak halak vagy vadludak lennének, oly bámulatos gyorsasággal tűnnek el az izgatottan hajladozó nád között. Nagy a kavarodás a töltésen, mert a hatalmas ágyú elindul a bivalyok után, s ha átfordul a mélybe, az Úristen se szabadítja ki többé a három öl mély dágványból! Egymást taszigálják a pogányok, hogy a kerekek küllőit elkaphassák.

Észre sem veszik, amikor a nyakukba zúdul Stáncsics Márk a kétszáz huszárjával. Disznóöléskor nincs olyan vérengzés, mint amilyet a szigeti lovas vitézek ott csapnak! Mint amikor a jókedvű lurkó ráfúj a gyermekláncfű érett virágjára, úgy tűnnek el a töltésről a törökök. Egy topcsi basa veti meg a lábát, s mint egy őrült, úgy vív, a szigeti kapitánnyal. Egyszer csak a lova menti meg Stáncsics Márkot a bizonyos haláltól, de ettől úgy megvadul őkelme, hogy egyetlen suhintással kettécsapja a török tüzértiszt fejét, mint piaci kofa a piros dinnyét.

A másik három ágyút szorgalmasan már meg is töltötték a pogány topcsík, ott hadonásznak mellettük az életükért a dömöckölő vasrudakkal, a hajladozó vaspálcákkal, amelynek a végén a kanóc ég. Mire azokat is elhasaltatják, már csattog a töltés Óváros felőli végén a janicsárok kurta szárú, piros szattyáncsizmája.

– Hamar fordítsátok arra az ágyúkat!

Ropogó derékkal, pattanó inakkal az Óvárosra tátják sátáni torkukat a derék mozsarak, amelyeknek vas-zúzája degeszre tömetett éles vashulladékkal. Már elfutni, elugrani sem tudnak előle: elsöpri a rohamozó pogányokat a süvöltő vasszemét, mint tyúk a pelyvát.

Stáncsics Márk trombitása hátrálót fúj kipukkanó pofazacskóval. Lepedőnyi vörös tüzérlobogót visznek előtte, nyeregkápájára kötve pedig a legyőzött tüzér basi feje leffeg, mint kettécsapott zsenge bárány.

Nagy sokára csitult el a zajgás a török táborban. Akkor meg számos pogány fölkapaszkodott a Basal felől emelt hosszú töltés földdel telirakott fűzfakosaraira.

– Hé, ti szegény magyari vitézek, halljátok, mit mondok?

– Nem vagyunk süketek, mint a ti fajtátok!

Küldjétek ide csodálatos vitézségű, derék kapitány uratokat, Stáncsics Márkot!

– Majd idejő, ha tehelyetted Ali basa áll föl a fűzfakasra!

– Nagyon szerencsétlenek vagytok, ti boldogtalanok! Újra körülvettük százezer katonával Szigetvárát: írmagotok nem marad, ha rohamra indulunk! Mindannyiunkat felbőszít már a hosszú hadakozás, ne kívánjátok megismerni haragunkat!...

– De szépen tudsz prédikálni. Elmehetnél papnak!

– Ne őrüljetek meg, szép magyar daliák! Utolsó alkalom, adjátok fel a várat, mentsétek meg a puszta életeteket. Ha nekünk kell elfoglalnunk ezt a nyomorult birkahodályt, a béleteket ontjuk!

– Foglalod ám azt a beste, jó édesanyádat! – rikolt Stáncsics Márk dühtől kiveresedve – Jer ide, próbáld meg, ha együtt akartok még ma este vacsorálni Allahhal!... Hadd szóljon az ágyú! Elég a pofázásból!

Rázendítettek a szigeti mozsarak, s hat napon át dörögtek szakadatlan. És nem múlt el olyan nap, hogy ki ne ütöttek volna a táborában aléltan szuszogó, sebeit nyöszörögve nyalogató pogányra.

– Olyan ez már, mint a Bibliában az agyaglábú gólem! Csak meg kellene kissé taszítani hátulról, menten pofára esne!...

És a negyedik nap hajnalán zuhogni kezdett az eső. Soha még augusztus elején ilyen hideg záport! Ha a török kidugja a dárdáját a sátorból, kiveri a kezéből, oly erősen zuhog – ahogy csak lefér az égből. Mázsás sárkoloncokat cipelnek lábukon a rohamra bukdácsoló törökök, pokolra kívánva Ali basát Allahot együtt. A pofájukon csúsznak vissza a vértől iszamos, sártól síkos létrafokokról. Hiába áll mögéjük a jaszaulok glédája, a korbács semmit sem ér, ha meg egyet agyonlő, a következő fásultan löki félre – puskával együtt – a

hadrendezőt. Az ötödik éjszaka már a sátraikba cipelt nádkévék is ide-oda úszkálnak a mindenütt feltörő talajvíz tetején: kuporognak rajtuk a törökök, mint fészkükkel együtt elsodort saskeselyű-fiókák.

Hatodik nap reggelén Szigetvárban meghúzzák a harangokat, kilövik az összes ágyút, mindenki feltódul a falakra:

– Megszökött a török!

Üresek a nádasba vágott, asztallap simára taposott hatalmas tisztások. Csak az elázott hamuhegyek, a még gőzölgő teve- és lótrágya-hegyek és a Patai kapu mögött nyitott új Katonatemető csáléra süppedt sírhantjai árulkodnak:

– Itt járt a török!...

*

Ferdinánd főherceg álmatlanul hánykolódott, mintha Zrínyiné komornái nem a legpuhább derékaljakra vetették volna meg az ágyát.

Két alak viaskodott a lelkében. Az egyik nem szűnt meg háborogni, a másik pedig szüntelen csak csitította, leintette.

„Orcátlanság, amit ez a Nádasdy Tamás művel! Úgy bánik velem, mintha nem is huszonhárom éves lennék, hanem valami elcsöppenő orrú kis kölyök! Nincs igazam? Napokig győzködött velem a tanácsban: nincs értelme komolyabb hadjáratba vágni!”

„Igaza van, ostoba! Jön az ősz, és amit az esős nyár meghagyott a rettenetes utakból, az majd mindent a Drávába mos! Halálosan fáradtak a katonák is!”

„Lárifári! Hatalmas erősítést hoztam! Tízezer friss katonát, aki még nem is szagolt puskaport!”

„Ne vádold a nádort, ostoba fráter! Nádasdy Tamás bölcs, tanult, tapasztalt hadvezér! Ha ő egyszer azt mondja, baj lenne megrohanni mondjuk Pécset, vagy esetleg Siklóst, akkor az úgy igaz! Értsd meg: abban a pillanatban ti váltok olyan üldözött vaddá, mint Ali basa lett Babócsa alatt, amikor kiugrasztották Zrínyiék Szigetvár ostromából. Ali basa húszezer török katonával táboroz Tolnán! Ehhez csatlakoznak még szétzilált, de lassan megnyugvó csapatai. Ha azt kéri Nádasdy és Zrínyi, akkor ne játssz a tűzzel! Hiúság hajt: hajszálon múlik, hogy vereséggé változtasd ezt a gyönyörű győzedelmet!”

„Elhallgass! Ordít mindegyikük »tanácsaiból« az irigység! Nem akarja ez a két vén róka, hogy osztozhassam a babérjaikon.”

„Bolond vagy! A nádor azt mondta: Fenséged gondoljon Katziáner katasztrofális végződésű eszéki hadjáratára!... Itt is ugyanaz a helyzet!

Irtózatos rosszak az utak, óriási a poggyászotok, és az utak mellett a török igen bölcsen egy öl szénát, egy falat élelmet nem hagyott! Gondold el, mi lenne a sorsa az Ausztriából tengelyen ide szállított élelemnek és takarmánynak! A török okos: rászabadítaná az utánpótlásvonalakra a martalócait: egy falat nem sok, annyi sem jutna fenséged gyomrába. Hirtelen kétszeresére szaporodott a hadsereg is; és mindegyik katonája mindennap enni akar, nem is egyszer!”...

„Lárifári! Egy helyen ennyi vészmadarat ki látott!... Mást se tudtok, mint ijesztgetni, elkeseríteni az embert! Eh! Vívódjék tovább a fene, megkérdem apámuramat, neki mi a véleménye: mit csináljak?!”

Amikor megkapta apja válaszát, nem akart hinni a tulajdon szemének; dermedten ejtette levelet tartó kezét a térdére. De apja mondatai tovább muzsikáltak a fejében:

„... amit a várható nehézségekről mondott a nádor és a bán, utolsó betűjéig igaz! Ez a kivívott diadal remek dolog. Tudod, mindent megtettem, hogy kedvedet töltsed, de nem szabad kockára tenni fölösleges hepciáskodással! Különben, ha nékem nem hinnél, édes fiam, életre hívtam egy új katonai főhivatalt, a Hadi Tanácsot, a Consilium Bellicumot. A tanácsos urak is egyhangúlag abban állapodtak meg: akkor cselekszel helyesen, hogy ha Nádasdy Tamásra s legkedvesebb magyar hívünkre, Zrínyi Miklósra hallgatsz! Vigyázz magadra, és kísérje fényes hadiszerencse lépteidet!”

A fiatal főherceg meg is nyugodott, el is fancsalodott. Úgy szerette volna lófarokra köttetve végighurcoltatni ezeket a pimasz magyar nagyurakat, miután rajtakapta őket apjaura leplezése nyomán! És csak azért is nekirugaszkodni Siklósnak, onnan átugrani Pécsre, majd meg a tél beállta előtt végrehajtani a nagyszerű fegyvertényt – ami nem sikerült sem Roggendorff grófnak, sem Joachim brandenburgi hercegnek –, felkanyarodni a Duna völgyében, és egyetlen rohammal visszafoglalni Buda várát! Hogy áldaná érte apjaura! Hiszen az lenne az első, komoly lépés a Nagyalföld meg Erdély visszafoglalásához. De most ő is azokhoz csatlakozik, akik lefogják a kezét, akik ilyen fiatalon megitatják a kudarc méregpoharával! Pedig, hogy tépték a szájúkat valamennyi országgyűlésen: „Felség, adj sereget, akármilyen kicsit, és csodát látsz!...”

Titokban azért örvendezett is: nem nevethet rajta Miksa, a bátyja, mert lám, a sors meggátolta még a puszta lehetőségét is annak, hogy a legcsekélyebb mértékben is megbukhasson. Mennyit károgott az az undok, irigy dög, hogy mire jó ez az egész? Miért kell lapáttal kihányni a pénzt az ablakon, amikor úgysem lesz semmi látszatja? Magyarország – akár a Danaidák hordója – mindent elnyel; Ausztria a legördögibb áldozatokból sem lát semmi hasznot. Persze, Miksa akkor lenne csak igazán boldog, ha a dicsőség, a népszerűség leghaloványabb sugára sem ragyogna másra... Nem

elég neki, hogy máris cseh király? Már egy nyomorult hadjáratot is sajnál tőlem?!

Kortyolják a finom gyümölcspálinkát, szerteárad a meleg a herceg sörhöz szokott ereiben: mintha hirtelen máglya gyulladt volna meg alatta. De – különös! – ezek a lángok jóleső forrósággal nyaldossák minden porcikáját. Úgy érzi, mindkét füle messziről is láthatóan ég, mint valami pusztai pásztortűz. Hiába, ezek a magyarok az ilyen asztali dolgokhoz pompásan értenek! Ha ezalatt az egy hét alatt nem evett legalább harmincféleképpen elkészített halat, akkor egy falat sem csúszott le a torkán! Húsok garmadája, ízek példátlanul széles skálája... Gyümölcsök, borok és milyen csodálatos sült tészták...

– Indulhatunk, Fenség? – kérdi a nádor. – Lóháton vagy szekéren akarsz jönni?

– Hová?

Sokat gondolkoztunk Nikola bácsival, s úgy döntöttünk: rajtaütünk Koroknán, elfoglaljuk!

– Pompás! – ugrik föl az ifjú főherceg, és átnyalábolja a nádort, és tűzforró orcáját Nádasdy képéhez szorítja. – Hát mégiscsak teljesül legtitkosabb kívánságom: megmárthatom török vérben a kardomat?

A nádor önkéntelenül elmosolyodik. Micsoda ifjonti fellengzősség! Ilyet katona ember még véletlenül sere mondana soha. Igaz, Ferdinánd főherceg is úgy lett kopó, hogy bottal hajtották a nyúl után, de mégis szép tőle, hogy megtanulta legalább ezt a fellengzős kifejezést. Bár... a jóféle tudja, lehet, hogy komolyan gondolta.

– Vezessék elő a főherceg úr Őfelsége paripáját!

Két markos lovász elővezeti Európa legjámborabb zsemle, sárga muraközijét, aztán megszólal a zenekar; különösen a dobosok buzgólkodnak, és a csimpolyások csapdossák réztányérjaikat, mintha visongató boszorkányok röpködnének a szikrázó kék égben, akikre bosszankodó óriások lődöznek szaporaszavú kölyökpuskáikkal.

A nádor látja, megviselt, sápadt a Babócsa körüli harcokban részt vett sereg, az újonnan érkezettek meg... Jó, jó, vértjük, kardjuk, kopjájuk, sokuknak még puska is húzza a vállát, de csatában eddig legföljebb csak álmukban vettek részt!... Még jó, hogy szót tudtak érteni ezzel a kedves ifjú főherceggel, s még inkább, hogy Ferdinánd megtapasztalhatta: se a nádor, se a bán nem akarta még becsapni soha... Mert, arra bárki mérget vehet, hogy az ifjúember – mielőtt határozott volna –, megkérdezte a kedves édesapját: „Mitévő legyek?”

Nádasdy szíves örömmel engedte át Pallavicini Sforzának a vár

elfoglalását. Jó, legyen úgy, menjen vele Pohlweyler Miklós úr a seregével, meg a vén Lenkovics Johannus a szlavón gyalogjaival! Nikola is ott lesz, baj nem lehet, ad az majd a németeknek tanácsot, segítséget, ha megszorulnának. Ezer lovasa van a bánnak, kipótolta neki a százhúsz halottját, meg a száznyolcvan sebesültjét. Ott lesz vele Patacsics Péter, Nikola zászlótartója, Tompa István. Azok ketten is meg tudják keverni a kontyos népséget, hogy a szemük is föntakad!

A nádor behúzódott a vár könyvesházába; Székely Márton deákkal előkerestette a Suetonius-féle „Caesarok históriájá”-t, kéretett egy kancsó jégbe hűtött, finoman megbuggyant mézsert, a lábát föltette az ablakpárkányra, és olvasni kezdte kedvenc könyvét. És elfeledte íziben Babócsát, a háromnapos hidegleléssel felérő lótás-futást, ráfeküdt a szelídén tovairamló latin mondatok sodrára – elsüllyed körülötte a világ.

Istenem, miért nem csinálhatja az ember mindig csak azt, amit szeret?

*

– Mikor érünk már oda? – faggatta félóránként a főherceg a bánt.

– Tüstént, fenséges uram! – nyugtatta Nikola kedvesen mosolyogva, mert rendkívül boldoggá tette, hogy a kis felségben ilyen őszinte hévvel lobog a harci láz.

– Ez a falu még nem az?

– Nem, fenséges uram. Ez még csak Csokonyavisonta volt!... Hohó, ez már Görgeteg lesz... Az semmi, ez már Lábod!... Nem ennénk egy falást? A földesúr boldogara meghívná Fenségedet.

– Nem kell! Csak egy szelet kenyeret adjanak és egy falás sült kolbászkát. Nem lakodalomba jöttem ide, hanem kikergetni a törököt Magyarországról!

Nikola csak annyit ért el, hogy leszállt a lováról, és beült a bán hőkös fogatába, ott aztán igen jó étvággyal hozzálátott a sertéssülthöz, a spékelt fácánhoz, a csípős juhgomolyához, a marhamájpástétomhoz. A lakája, inasa, ott toporgott körülötte ezüst tányérral, arany utazópohárral, de az ifjú fenség félszemmel megleste Zrínyit, miként szorítja markába a fácáncombot, kenyeret meg a fej vereshagymát, és ő is úgy próbálta elkölteni mezei ebédjét, ügyetlenül birkózva a kezeinek szokatlan mutatvánnyal. Amikor pedig a bort is úgy, butykosból itta rá, Nikola majdnem megölelte a meghatódottságtól.

– Fenséged kedves egészségére kívánom! Soká éltesse az Úr mindannyiónk őszinte örömére! – rebegte, és kiitta, ami a kulacsban maradt. Oldalról végignézte Ferdinándot és azt mondta: „Tetszel nekem, fenséges uram! Meglátod, még magyar királyt faragok belőled!”

Rendre maradnak el mellettük a falvak, az éjszaka csendjében

elterpeszkedve, mint tengerszembe hullott sziklák: Nagykorpád. Szabás, Kutas... Szinte egész úton magyaráztatott magának; miben különböznek az akindzsik és az aszábok egymástól? Kik az ulufedzsik, és mit csinálnak a csatában? És mi a különbség a lagumdzsik és a kumburadzsik között? Nikolának az üstöke megizzadt a sok felelgetésbe.. Csak ámult és bámult. Hát ilyen Habsburg-ivadék is van, akit ennyire érdekel a hadviselés, az ellenség fegyvernemei? És a büszkén felcsattanó mondat: „Ha nem ismerem a törököt, hogy tudjam legyőzni őket?!” Ez a királynak való Habsburg palánta, igen!

Kutas és Nagybajom között Őfensége kicsit elszenderedett, de félúton – bármennyire sajnálta is Zrínyi – föl kellett ébresztenie, mert szegény fiatalember oly szívbemarkolóan kiáltozott, mint akit forró, zubogó olajjal teli katlanba ültetett a hóhér.

– Fenség! Mi bajod van, Fenség?!

– Felkúsztam egy rohamlétrán, és már-már megmarkoltam egy kiálló gerendát, amikor egy ágyúgolyó elvitte alólam a létrát, én meg ott maradtam lógva a levegőben, és alattam a vizesárok egyszerre teli lett rémesen tátogó krokodilokkal... Még egy minutum, és közéjük zuhanok...

Nikola anyás gyengédséggel, ajkát beharapva itatta fel gyolcs kézikendőjével a főherceg homlokáról a hideg verítéket. „Csak valami bajod ne találjon lenni, te édes kis marha!...”

– Holnapra egészséges légy, úgy jobban tudsz örvendezni a győzelemnek is.

– Úgy látszik, túl sokat faltam – motyogta elgyengülve ifjabb Ferdinánd, és leintette Nikolát, aki azonnal a felcserért akart küldeni. – Van még egy korty tüzesvized? Inkább adj innom, az rendbe hoz, tudom...

Nagybajomban már ismét vidáman nevetgélt, a hátasát kérette, és végigügetett a hosszan elnyúló menetoszlopban vonuló darabontok mellett, és biztatta őket.

– Derék emberek vagytok fiaim. Krisztus urunk lemosolyog rátok!...

– Inkább te fizetnél egy dénárral több zsoldot! – fintorgott – egy vágott képű spanyol zsoldos. – Azzal többre mennék.

Szerencséjére, Ferdinánd nem értette, mit mondott a puskás darabont, csak azt látta, körülöttük mindenkinek fülig fut a szája. Megveregette a hidalgó vállát, a markába nyomott néhány ezüst forintot, és továbbkocogott óriás Rozamundája hátán.

– El loco! – röhögött a zsoldos boldogan, majd megköpködte: – Apád-anyád ide jöjjön! – és az övébe gyömöszölte.

Ferdinánd már az elővéd lovasai mellett ügetett, akik nagy tisztelettel

bámulták a főherceg roppant táltosát. Nikola mindjárt a nyomában, nehogy valami baja essen a lelkes daliának.

Sárd felett álltak meg a Bugybóka-dombon. Lent a völgyben, a palánkvár keleti oldatánál már serényen buzgólkodtak tüzérek, a nyolc komoly, nagy mozsárágyú elhelyezésén.

– Tűzmester uram! A többi faltörő, a nagyok, mikorra érnek ide? – üvöltötte az egyik pattantyús.

– Holnap már ők is húzzák a koroknai törökök siratóját! – bömbölte a választ Nikola másik embere. És a török várőrség tagjaiban meghűlt a velő, megállt a vér. Hiszen Ali basa, hogy vereségét kisebbítse, telikürtölte a világot rémhíreivel: milyen óriási a gyaur sereg! És íme, itt is vannak! Nagy faltörő mozsarakat is hoznak!

Ahmed bég kiguríttatta az imaszőnyegét, és sírva szólongatta Allahot, amiért ilyen kegyetlenül bánik leghívebb szolgájával hogy éppen Korokna várába, ebbe a tyúkszaros ócska kis palánkba kell belebotlaniuk! Ott van Siklós, Pécs, Veszprém, Tata, de nekik éppen Korokna sáncain kell megpróbálni a hadiszerencséjüket!

Az ágyúk köré a sáncokat ásó jobbágyok védelmére Pohlweyler uram három gyalogszázadot rendel ki. Még jobban hüledeznek a pogányok: összesen talán százötvenen fohászkodnak a palánkon belül, siránkozva, hogy ha egy mód van rá, múljék el tőlük az a keserű pohár! És mennyi gyaur lovas érkezik, Allah Kherim! Allah Akhbar! Ali basa hazudott! Ezerannyi a gyaur, mint amennyit őkegyelme mondott!

Ahmed bég elhúzódott a régi kapitány házába, mélyet sóhajtott, aztán szájára vette a boros birkabőr-tömlőt, és jót húzott belőle. Nagyot szusszantott, és megint ivott egyet, de megvolt az talán egy icce is. Mindjárt másként látta a világot. Odakint a Korán harmadik szúráját üvöltötte a késpenge hangú müezzin, amikor eldördült az első gyaur ágyú.

Öt-öt lövést adott le mindegyik mozsár – és a favázra húzott, polyvás agyaggal betapasztott sövénykerítés már be is szakadt. Aztán az ágyúk torkát följebb állították, és lőni kezdték a sárvárat, amely otromba sárgyűrű volt, benne néhány vályogházikó, egynek volt csak kőlába és zsindelyteteje, amelyik a kapitányé volt. Ez a fal már egy ölnyi vastag volt, gyaurok verték jóféle sárga agyagból. Délig bombázták Ferdinánd talián tüzérei, akkor aztán ez is beomlott száz láb szélességben.

Ferdinánd tapsolt örömében.

– Micsoda fejedelmi látvány! Dörgő ágyúk! Omló falak! Riadtan futkosó pogány!

Aztán arra ocsúdtak fel, hogy gyalog és huszár, mint az őrült, parancs

megvárása nélkül, egyetlen vad gomolyagban nekiront a résnek.

– Hajdúk jönnek? – kiált ki Ahmed bég a kapitányházból.

– Nem, bülbül efendi! – csóválja a fejét szomorúan a kapudzsi csausz. – A hasfelmetszők kése vár ránk!

– Ne, ne! Allah, ne engedd, hogy a gyaur ebek leggyalázatosabbikai foglalják el a várat! – Felkapja mezítelen jatagánját, és ittas vakmerőséggel a falakra ront. – Igazhitűek! Utolsó csepp vérünkig harcoljunk! A hasfelmetszők kezébe ne kerüljünk élve!...

– Efendi! – ragadta meg a testőrtisztje a karját. – Allah meg akar menteni bennünket: az átkozott Zrínyi lobogóját látom a falon!

– Allah Akhbar! Allah Kherim! – kiáltozta Ahmed bég boldogan, és a fal szélére tolakszik, hogy ő is láthassa a hattyúszárnyas zászlót. És akkor megfagy a vér az ereiben. A tüskevárban rémülten futkosó igazhitűeket lát, akik eldobták már fegyverüket, hogy jelezzék: megadják magukat. Gonosz röhögéssel német zsoldosok falkája vette üldözőbe mindegyiket.

– Freunde! Sieht mal! Dort lauft unsere Schatzkiste! Kratzet ihr mal sein Bauch!

Ahmed tudott annyit németül, hogy megértse a zsoldosok éktelen ordítozását, miszerint kincsesládájuknak nevezik szerencsétlen katonáit, és meg akarják „csiklandani” a hasukat!

A bor elborította az agyát, megtántorodik. Belemarkolt testőrtisztje karjába, hogy a kapudzsi csausz felszisszen kínjában, amint meghallotta az első, elevenen felhasított janicsár félelmetes, idegtépő halálordítását.

– Zrínyi! – toporzékol eszét vesztve Ahmed bég a fal szélén. – Neked megadja magát Korokra! De kergesd ki innen ezeket a gyilkosokat!

De tízet se számolt, és a tüskevár udvarán már nem élt egyetlen török sem. És Nikola hiába vágta sarkantyúját paripája vékonyába, s hagyta faképnél a megdöbbent főherceget – már későn érkezett. A németek valamennyi törököt felkoncolták. Ahmed még élt, hétrét görbedve szorította felhasított gyomrára mindkét kezét.

– Legyetek... átkozottak! – hörögte kiforduló szemmel, elhalón.

– Üssetek már kést a szívébe! – bömbölte Nikola, majd amikor a német zsoldosok pimasz vigyorgással emelték fel állukat, ő csapja le a bég fejét, nyergéből mélyen lehajolva.

Akkor ért oda Ferdinánd főherceg:

– Megölted? Te ölted meg? – lihegi boldogan kitáguló szemmel.

– Nem, Fenség! – dörögte Zrínyi. – Én katona vagyok! Én csak csatában

ölök, ha fegyver van a török kezében! Én a fegyvertelen rabokat sosem szoktam halomra gyilkolni!...

Ferdinánd meghökkenten pillantott a magasból a földre. Haláltusában vonagló törökök borítják a tüskeváz feltúrt földjét. Egyszerre felfordult a gyomra, és kiöklendezte a vacsoráját. Ég a savanyú-keserű-büdös pálinkás létől kicserepesedett szája széle, amikor kirántja a kardját; és hatalmas muraközijét két lábra rántva, felordított:

– Heraus, Ihr Hunde!... Kifele, kutyák, mert különben az első ember, akit életemben megölök – német lesz!

Morogva iszkol a prédaéhes banda. Fel akartak forgatni mindent, szétszórni még a sáncot és a sárgyűrűt is – mert hátha oda rejtette el kincseit a pogány?

...A kapudzsi basinak sikerült csak megszöknie, egyedül. Tolnáig meg sem állt. Onnan a nyílvessző sebességével jutott el a hír mindenhova. Szentmárton, Szentlőrinc, Sellye és Nagygallya várait a török őrség felgyújtotta – meg sem álltak Pécsig.

Stáncsics Márk ennek hírét vévén, tóhalálába odahajította az embereit, és vagy harminc sólyomágyút bámulatos gyorsasággal beszállíttatott Szigetvárába.

Mire a bán észbe kapott, csak a megüszkösödött falakat, az üres várakat szállhatta meg. Majd szétrobbant a dühtől, amiért Stáncsics Márk meg merte előzni, és ilyen arcátlanul megrövidítette. Ha nincs ott a főherceg, meglehet, iszonyatos mérgében tüstént megrohanja Szigetvárt...

14

Zrínyi morgott, mint a bolhás kutya. Nádasdy fejét csóválva figyelte, milyen hihetetlenül megváltozott a barátja. Legelső jelét akkor tapasztalta, amikor Ferdinánd főherceggel bömbölt a lemészárolt, feldarabolt törökök miatt. Eddig ez elképzelhetetlen lett volna. Inkább eret vágatott volna magán a bán, mintsem, hogy tiszteletlenül viselkedjék a királyi család bármelyik tagjával. Az a jámbor töltött galamb, a kis Ferdinánd csak hápogott, amikor elült első felháborodása, katonái kegyetlenkedése láttán.

Rendjén elmondott mindent apjaurának, aki jó néhányszor horkant föl indulatosan; és hajszálon múlott, hogy nyakon nem legyintette legényfiát. Hát persze, hogy megdühödött, amikor ilyeneket hallott a fiától:

– Katonáink lehetetlenül viselkedtek! Majdnem egy hónapig lopták a napot Csurgón. Ezalatt kíméletlenül megdúlták Nikola bácsi környékbeli birtokait. De ezt csak neked mondom: ötösével-hatosával lesben álltak a keresztutaknál – mert házakba már be sem engedték őket! És bárminő

fehérnép jött arra, leteperték, és... – fülig vörösödve folytatta – belegázoltak a becsületébe.

– No és?! – kacagott föl kurtán, idegesen Ferdinánd. – A katonanépség már csak ilyen, és ilyen is marad, amíg világ marad a világ!

– De atyám! Nikola bátyám feleségét is kifordították a hintójából, és csak a huszárjai tudták kiszabadítani a sivalkodó dominát martalócaink karmai közül! Dühükben kilenc zsoldosunkat vágták le!

– És te? Felakasztattad katonáink gyilkosait? – csattant a király sistergő haraggal.

– De atyám! A főkolomposukat, aki életben maradt, én akasztattam fel Csurgó piacán!

– Főherceg! Maga megőrült?!

– Nem, atyám! Példát statuáltam. Én nem engedem sárbataposni a német katona becsületét! Különben a lakosság sem kímélte a fosztogatókat, erőszakoskodókat! Sorjában lógtak felakasztott zsoldosaink az út menti fákon...

– És mit tett a nádor? Mit tett a bán?!

– Atyám, a bán úgy bömbölt velem Korokna várában, mint egy megdühödött oroszlán. Azt hittem, rögtön belém vágja a kardját.

– Micsoda?! A bán? Az én fiamba?!

– Nem énrám haragudott, hanem a hullagyalázó zsoldosainkra! Joggal csinálta! Ez megrendítő embertelenség volt, atyám! Azok a szerencsétlenek elhajították a fegyvereiket égnek emelték a karjukat...

– A török nem ember! Pogány, Keletről reánk szabadult állat, istenverése, akit írmagig ki kell irtanunk, ha meg akarjuk menteni Európát, Németországot, az anyaszentegyházat!...

Az ifjú főherceg életében először mert szembeszegülni atyjával.

– És mit tennél te, atyám, ha a törökök csinálták volna ugyanezt a német katonákkal?

A király felhördült, de utolsó pillanatban lenyelte, amit mondani akart, mert érezte, a fia csapdát állított fel, amelybe nem szabad belesétálnia. Az volt elmefuttatásának vége: „Mégiscsak az ér vérem ez a kölyöki”

Elterelte a beszélgetés fonalát:

– Különben is mindennek te vagy az oka. Miért bámulsz így rám?! Ha nem ajándékozod a seregek élelmezésére adott nyolcezer arany felét Zrínyi zsoldosainak a kifizetésére, nem kopott volna föl a katonáid álla, s így nem kényszerültek volna fosztogatásra! Éretlen, tapasztalatlan kölyök vagy, az az

igazság. A nyolcezer arany készpénzen kívül kétezer málhás állatot adtam veled, megrakva roskadásig puskaporral, ágyúgolyóval, más millió egyébbel. Inkább építtettem volna rajta még egy gálatermet a Burgban! De ne féljen, főherceg, engem nem visz romlásba!

Amikor a megdöbbent ifjú kihátrált, Ferdinánd bosszúsan ütött a levegőbe:

– Úristen! Ez a szamár kölyök teljességgel az anyjára ütött. Ó, Mária, magyari királykisasszony, II. Lajos leánya, miért léptél elő ismét a semmiből a fiadban? Már úgy megszoktam, hogy elmúltál, és most...

Íróasztala fölé hajolt, fölkapott egy remekbe metszett hollótollat, maga elé rántott egy árkus pergament, és kimeredő szemmel nézte, mintha máris leírta volna legtitkosabb gondolatát: „Nehogy megválasszátok bárhol is Ferdinánd fiamat királynak! Az Úristen őrizzen meg ettől benneteket!”

*

Ferdinánd, ahogy öregedett, úgy romlottak az idegei. Tenger baja adódott a törökökkel, a csehekkel, a magyarokkal, a saját protestáns alattvalóival. Mindenki azzal lépett a szobájába: adj ennyi meg annyi aranyat, vagy írasd rám ezt vagy azt a birtokot, különben sosem látsz! És persze, aki megmaradt az ő jogara alatt, az is állandóan követelőzött, és mindent elkövetett, hogy kiüssön mindenki mást a király kegyeiből, az pedig kegyvesztett valamennyi javait az intrikusnak adományozza... Ferdinánd király negyvenesztendős korában megőszült, remegett a keze, ugrált a szemhéja, nem bízott már senkiben sem. Asztala teli volt névtelen levelekkel, amelyek hemzsegtek a féktelen rágalmaktól, de a valóságos hírek is iszonyúak voltak. Különösen nagy volt a horvát bán bűnlajstroma. Forgách Péter, a váradi püspök izzó konoksággal vádolta: „A trónodra tör az a fenevad, Felség!” Majd meg azzal vádolta: „Lutheránus tévelygő, s Szigetben kiadta a reformata Szentírást! Lutherani comburantur! A lutheránusok égettessenek meg!” – ordítozta a váradi püspök, hogy frecsegett a nyála. A stíriai főkapitány azt írta, Zrínyi gróf úr – a király szigorú tilalma ellenére – életre-halálra megvívott az eszéki basával. Stáncsics Márk szigetvári kapitány azt panaszolta fel, hogy Zrínyi szemkitolással fenyegette meg, amiért le merte fejeztetni török rabjait. Hozzátette azt is: felakasztatással riogatja, amiért a babócsai csata után a bán orra elől el merte vitetni a pogány ágyúit Szigetvárba.

Lihegett a visszafojtott vívódástól.

Most hogy beszéljen Zrínyivel? Odakünt üldögél az előszobában, és várja, hogy a kancellár beengedje. „Az a baj, gróf úr, hogy nagyon elkényeztettelek, és elbíztad magad. Még ide mered tolni a képedet a történtek után?”

– Felséges uram, Zrínyi Miklós gróf, horvát bán esedez színed elé bocsáttatásért. Ekkora gyékénykosarat hozott, amelyből csodálatos illat árad!

– Timeo Danaos et dona ferentes! – dörmögte Ferdinánd, s hosszú ujjai ökölbe szorultak. – Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is!

A kancellár háta megborzongott. Szörnyen haragudhat a király, ha Vergiliust idézi – éppen Laokoon szavait, amidőn megpillantotta a trójai falovat a vár előtt. Most aztán mit tegyen, hiszen a bán ajándékát, a szép hímzett, huszonöt arannyal kibélelt selyemerszényt elfogadta?

– Hadd várjon! – sziszegi ingerülten a király. A kancellár csodálkozva kapja fel a fejét. Milyen szerencse, hogy nem engedte be önmagával egyidőben a bánt, ahogy máskor szokta! De hát mit mondjon a bánnak, miért kell várakoznia, hiszen máskor Ferdinánd elébe sietett, és saját kezével nyitotta ki az ajtót előtte...

Behúzza maga mögött az ajtót, ajkát tanácstalanul harapja össze. Nikola ráfüggeszti feketén csillogó két ártatlan szemét, és már nyúl a hatalmas rézkilincs fele:

– Mehetek?

– Nagyságos uram, megbocsáss, de... várnod kell kicsit. Őfelsége arca igen megviseltnek látszott. Úgy sejtem, beteg szegény király urunk. Az utóbbi időben nagyon sokszor igen fáj a halántéka.

Nikola szelíden rázza a fejét.

– Ó, szegény Őfelsége. Tudod, kancellár uram, én már jó néhányszor megsebesültem, de beteg még soha életemben nem voltam. Nem gondolod, hogy segítene rajta, amit ajándékba hoztam? Mindig olyan jóízűen eszegette az almámat.

Odabent semmi sem moccant sokáig.

A bán egyik lábáról a másikra nehezedett.

hosszat sejdített: Most mit csináljon? Levélben próbáljon szerencsét? Az olyasminek csak a deákok örvendeznek igazán, hiszen a holt betűt úgy lehet facsarni, ahogyan az írás olvasójának éppen tetszik. Hogy is írta csak Ugrin uram, a hírhedett esztergomi főpap 1204-ben? „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki belegyezik én nem ellenzem.” Ha akarom, úgy értelmezem: „Jó lesz félnetek, ha megölitek n királynőt”, de lehet így is: „Nem kell félnetek, én is beleegyezem.” Ravasz ördög lehettél, néhai esztergomi érsek uram! De nem sokkal ravaszabb, mint ez az átkozott Forgách Péter, a váradi püspök. Meghal a gyűlölködéstől, minden porcikája reszket, ha találkoznak, és talán a lelki üdvösségét is odaadná, ha azáltal is árthatna Zrínyinek! Hogy miért gyűlölködik ennyire? Okát nem tudja senki adni,

hiszen Zrínyi soha egy szalmaszálat sem tett keresztbe előtte. Mi dolga is lehetett volna horvát bán létére a váradi püspökkel?

– Nagyságos uram, már vár a király úr! – súgja váratlanul a kancellár idegesen.

– Ah! Herr Zrini! – vet a király egy ellenséges oldalazó pillantást a belépőre, hogy a bánban tüstént megdermed a lélek. Mi történhetett a királlyal? Évtizedeken át úgy szólította: „Mein Sohn”, és most egyszerre „Herr Zrini?” Ki dolgozott ellenem vajon; Forgách Péter vagy a cimborája, Újlaki József, a váci püspök, a pozsonyi Magyar Kamara kancellárja? Mivel vádolhattak ismét? Hatalmaskodással? Adósikkasztással? Elkergettem a birtokaimról a káptalan dézsmaszedőit?

– Nos? – fanyalgott a király.

– Felség, elfogyott minden pénzem, és ki kéne fizetnem a zsoldosaimat.

– Aki sír, attól el kell venni! – förmedt rá erőltetett nevetéssel Ferdinánd. „Neki adtam már fél Magyarországot, bánná tettem, aranysarkantyús lovaggá, szinte önmaga sem tudja mekkora vagyona van, hát mit akar még? A gróf úr, aki német zsoldosokat akasztatott, és úgy ordítozott a királyi család egyik tagjával, mint a kocsisával! Bánja is ez, milyen iszonyú pénzekbe kerülnek a magyarországi hadjáratok, a királyi végvárak fenntartása. Törődik is azzal, hogy a király fél Európának tartozik! De ilyen a többi gőgös magyar úr is: az országgyűléseken fügét mutatnak, amikor az egyforintos rendkívüli hadiadót kéri a király. Hát nem, ebből elég!”

– Tudomásom szerint én nem tartozom a gróf úrnak! Önre írattam Csurgót, Csáktornyát és a hozzájuk tartozó uradalmakat!

– Nem tagadom, megtörtént. A vránai perjelséget szőröstül-bőröstül megkaptam. Akkor százezer arannyal tartozott nékem a Királyi Kamara. Most megint 34 000 aranyammal úsznak.

– Elengedtem a gróf úr adóját! Majd megöltek érte az országgyűlésben!

– 25 000 aranyat engedtél el, uram – felelte Nikola nagyon jámboran, ami jobban bőszítette a királyt, mintha a bán ordítozott volna. – És kitől kapom meg a fennmaradó 9 000 aranyakat? Azzal még tartozik nekem a Bécsi Kamara!

– Pardon! A Pozsonyi Kamara. A magyar ügyek odatartoznak!

– Ó, a Pozsonyi Kamara! – legyintett nekibúsulva Nikola. – Megbocsáss, de tetűjük sincs azoknak, felséges uram! Ami pénz csak van, az mind itt, Bécsben van. De a Bécsi Kamarában nem is állnak szóba a király magyarországi fullajtárjaival.

– Ez így nem igaz! Te az én bánom vagy, és nagyon sokszor fizette ki

már a Bécsi Kamara a járandóságodat.

Nikola kedve hirtelen megereszkedett, mint a megázott hegedű húrjai. Önkéntelen szaladt ki a száján:

– Minek ide bán, Felség? Egy tutajos tót kalapjával le tudom takarni, olyan kicsire zsugorodott már össze Horvátország. Elkívánkozom én onnan, minden porcikámmal.

„Ahá, ahá! Cseréljem el a horvátországi birtokaidat csupa Dunántúlira. Esetleg felvidékire, hogy ezután töröknek a hírét se halljad?” – fortyogott belül a király.

– Halljuk hát, mi nyomja a gróf úr lelkét? Bizonyára óhajt valamit, s nem hiába lovagolt ide a Dráva partjáról.

Nikola érezte, valahol már végképpen elszakadt a fonal kettejük között, de azért tesz még egy utolsó kísérletet.

– Hallom, mennyi baja van Felségednek Felvidéken!

– Á! Tehát Husztra fáj a fogad?

Nikola elmosolyodott, és önkéntelen lehunyta a szemét, mert úgy érezte, belelátott a király.

– Hát... elvállalnám annak a várnak a kapitányságát!

– Megvédelmezném, boldogan!

– Van annak a várnak örökös kapitánya, Brandeis Henrik. Hatodik esztendeje az!

Zrínyi megkísérelte megváltoztatni a párbeszéd ingerült feszességét:

– Sok hasznát nem veszi Felséged annak a fogatlan farkasnak. Jó lesz Huszttal nagyon vigyázni, hiszen az a vár Erdély kulcsa, amit úgy szeret az én felséges királyom.

Mi ez? Szemrehányás! A Bellicum Consilium tagjai számára egy-formán kedves valamennyi magyar vár!

Nikolában megint ágaskodott az ördög.

– Ez így van. Hiszen nincs a Haditanácsnak egyetlen magyar tagja sem. Honnan tudhatnák a német urak, melyik vár a legfontosabb Magyarországnak?

– Már megint burkolt célzásokat tesz, gróf úr? Hadd hallom végre, mit óhajt!

– Husztot szeretném, felséges uram. Nagyon kívánnék lenni Huszt kapitánya.

– De már megmondtam, nem üres Huszt kapitányi széke.

– Akkor se, ha azt mondanám: a saját költségemre fogadott zsoldosokkalvédem meg a várat?

Ferdinánd gúnyosan hahotázott:

– De hiszen nincs egy huncut garasod se, te magad mondtad öt perccel előbb

– Mondtam, mondtam! – hümmögte belemelegedve Nikola. – Annyi mindent mond az ember, felséges uram. Huszt, az más! Ha nekem adod a kapitányságát, zálogba csapom minden birtokomat. Akár eladom a feleségem utolsó kösöntyűjét is, a gyémántos süvegforgómat is, de a legénységet akkor is kiállítom! Csak add énnékem Husztot! Meg ami vele jár, a környékbeli uradalmakat. Ahogy említeni méltóztattál: mint tíz évvel ezelőtt Csurgót meg Csáktornyát. Csak úgy, zálogba. S ha akarod, bármikor visszaválthatod, Felség!

– Szó sem lehet róla! Mit szólna Brandeis Henrik, ha egyik pillanatról a másikra kiebrudalnám?! – Beleakasztotta mutatóujját a bán dolmányainak hasítékába, s gonoszul firtatta: – És te mit szólnál, ha máról holnapra kipenderítenélek a bánságból? Tombolnál, fenyegetődznél, hogy kiostromolsz Bécs várából, négyfelé vágatsz, mert nem becsülöm meg a régi kedves híveimet.

Nikola szívén becsukódott a kisajtó, s bezáródott az arca s nem maradt más rajta, mint a merő udvariasság sivár, szürkés korma.

– Én semmit nem tennék, és semmit nem mondanék, ha így döntenél, felséges uram. Minek is a horvátországi bánság? Minden várat telirakattál idegen zsoldosokkal, akiket nem szólíthatok harcba, ha rajtam üt a pogány. A német, a spanyol, a vallon zsoldos csak röhög, ha meglát a falról, le sem ereszti előttem a felvonóhidat, ha felmutatom a báni zászlót.

– Azokat a zsoldosokat én fizetem – csattant föl Ferdinánd. – S természetes tehát, hogy az én kapitányaim kommandójára hallgatnak!

Nikola ránéz, és szemében feltükrözik a befagyott lelke:

– Én kinek a kapitánya vagyok, felséges uram?

Ferdinánd elvörösödik. Állandóan a német urak dongják körül a német és a cseh tartományok gondjával-bajával, s lám, végül már ő is elfeledkezett róla, hogy korona-gyűjteményében szerepel a magyar is. Bosszús röstelkedéssel nevet, megveregeti Zrínyi vállát:

– No, no... Csak hát megbolondítottál azzal az átkozott Huszttal. Hiszen, mint eddig is, megadok neked mindent, ami megillet. Hányszor húztam ujjat miattad a Titkos Tanács uraival!...

A koronás királynak félnivalója legyen néhány paragrafusfacsaró

polgártól? Meglehet, ők nem akarják, hogy én Huszt várának kapitánya legyek? Meglehet, hogy ők intézkedtek úgy, hogy egy német vértes árkibuzár tizennégy forint hópénzt kapjon, a magyar huszár meg csak négyet? És hogy az árkibuzár a négyszeres zsoldját mindig meg is kapja?

„Huszt másik tálban van, abból a tálból másik éhes ember kanalaz! És honnan veszi ez a gróf a bátorságot, hogy belebeszéljen a német-római császár dolgaiba?... Másrészt viszont Zrínyi személye nélkülözhetetlen Magyarországon: a fél ország vele kart. Ha őt bántás éri, holnap reggel elpártolhat Horvát-Szlavónia, fél Pannónia a szultánhoz...”

Összerezzenve eszmél fel, amikor a dörgő basszus újra muzsikálni kezd, az ő feleletét meg sem várva:

– Felséged ismerhet, én nem tudok hazudni, komédiázni én azt mondom ezek után is, én az én koronás királyomért, ha kell, bármelyik pillanatban az életemet adom. De a tisztviselőit – akik elfordították a szívét tőlünk, magyaroktól gondolkodás nélkül karóba tudnám húzatni. Most megengedi kegyesen az én felséges uram, hogy eltávozzam?

Mire fölemelkedett a mély meghajlásból, Ferdinánd a az íróasztala mögött ült, és furcsán, merev szórakozottsággal tekintett szét, mint a tiszttartók szoktak a pallóra állított jobbágyra, akiről kiderült, hogy meglopta a földesurát.

A bán meg csak ment kifele, mocsárláboló léptekkel, és a két libériás lakáj zajtalanul betette mögötte az óriási, kétszárnyas ajtót. Mint az alvajáró, haladt a kijárat felé, ahol a kancellár szépen megfaragott íróasztala volt.

Ott megállt, szórakozott hunyorgással rápillantott az alacsony, erősen kopasz, karvalyorrú udvari mindenhatóra.

– Mit is akartam? – mormolta fájdalmas, pici hangon aztán a homlokára csapott, és zsebéből egy bársonytokot rakott az asztalra. – Ez meg majdnem nálam maradt. Pedig többé nincs szűkségem rá. Az ég megáldja a kancellár urat.

A kis ember éhes héjaként csapott le a dobozkára, feltépte, és a meglepetéstől az ülepére tottyant.

A bársonytokban a horvát báni pecsét volt.

*

– Hivattál, felséges uram

– Quid novi? Mi újság, nádor úr?!

– Panta rhei – válaszolta békés mosollyal Nádasdy Tamás.

– Minden folyik, ahogy Hérakleitosz tanítja.

Ferdinánd szíve körül az ismeretlen szorongás lassan oldódott, mint tavasszal a jégvirág az ablaküvegen.

Az az igazság: sorsára bízta Magyarországot azáltal, hogy elhanyagolta a végvárak karbantartását, a magyar zsoldosok fizetését. Ezt a gondját a magyar földesurak vállára tolta át, akik előlegezték a hópénzeket, mert olyan mohók, hogy egy újabb birtokért tán a lelkük üdvösségét is odaadnák.

Egyedül a nádorral szemben nem érzi ezt az eredendő averziót talán azért, mert ez a kitűnő férfiú Itáliában végezte el az egyetemet, és sugárzik belőle a humanisták szeretete, a latin irodalom imádata. Bámulatra méltó, hány antik szerzőt ismer. Magas, testes, boltozatos homlokú férfiú, arcának dombjairól soha le nem hervad a bölcs mosolygás. Az is szokatlan, hogy leborotváltatja bajuszát, szakállát, nem úgy, mint a többi magyar úr. És az sem csekélység, hogy Nádasdy Tamás volt az első magyar ember, mint a Mohácsnál elesett II. Lajos személyi titkára, akivel Ferdinánd trónkövetelőként legelőször tárgyalt. Ezzel kell megtanácskoznia, mitévő legyen Zrínyi Miklóssal, miután lecsapta a báni pecsétgyűrűt a kancellár asztalára, és dühtől fújtatva elrohant.

– Ugye, kedves hívünk, tudod, mi történt?

A nádor méltóságteljesen bólint. A király is fitogtatni akarja latin tudományát:

– Vim vi repellere cuique licet! Mindenkinek szabad az erőszakot erőszakkal viszonoznia, igen?

– Video lupum! Látom a farkast! – mosolyodik el a nádor Forgách Péter váradi püspök uram járt előttem a királyi udvarban! Ne tagadd, felséges uram, ez az ő kedvenc szavajárása. Tehát ő feketítette be az én szerencsétlen Nikola barátomat?

– Nádor úr! Vádolni mered a főpapokat? Honnan veszed, hogy a püspök úr nem mondott igazat?

– Ismerem és kinevetem a rágalmait. Zrínyi magyar király akar lenni, nemde? Nos, Hunyadi János óta minden magyar intrikus ezzel a váddal akarja bőszíteni a koronás királyokat. Irtózatosan megbántottad Zrínyit, mégis bármelyik pillanatban meg tudna halni érted.

– Ugyan! Úgy üvöltözött szegény Ferdinánd fiammal, mint a török foglár a Jedikulában a magyar rabokkal. Innen már csak lépés, hogy az efféle... zendülő kardot vágjon az emberbe

– Haha! Baculus in angulo, ergo pluit! A bot a sarokban van, tehát: esik!... Grácia szegény fejemnek, de bizony azt a régi latinok így mondták, ha valaki téves következtetésre jutott valamilyen fontos dologban.

– Hogyan? – fortyant föl Ferdinánd, hogy a nádon egyenrangú félként folytatja a társalgást.

– Megbocsát, Felséged, de jómagam személyesen is jelen voltam az esetnél, és esküvel állíthatom, Zrínyi Nikola gróf nem a fenséges főherceg úrral ordítozott, hanem a német zsoldosok hallatlan krudelitása háborította fel, amire a történelemben eddig még nem volt példa! Az, hogy balga szóbeszéd sugallatára, felhasogatták a török rabok gyomrát bizonyos lenyelt aranyholmik után kutatva az élő emberek véres bárzsingjában. Felséged mit szólna, ha a török janicsárok is élve felhasítanák a német zsoldosokat, mint a böllér a sertéseket?

A király kínosan feszengett. A főherceg is ezt mondta. Most ennek a jeles humanista államférfinak a szájából borzalmasabban hat az igazság. Persze, hogyan és ki tilthatná, vagy akadályozhatná meg az efféle kegyetlenkedéseket? A zsoldos azt vallja, ő egyszer él, azért a néhány arany hópénzért teszi kockára az életét, így hát minden alkalmat megragad, hogy meggazdagodhasson valamiképpen.

– A török hitetlen pogány, Felség, de a német zsoldos szelídszavú Jézus hitvallója, aki azt tanulta a papjától, szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat.

– Úgy! Tulajdonképpen tehát Zrínyi ártatlan, én vagyok a bűnös, amiért első haragomban szemére mertem lobbantani évek hosszú során összegyűlt vétkeit?!...

– Ezt én egy szóval sem mondtam! Emberek vagyunk és mindenkinek van valamilyen hibája – kinek kisebb, kinek nagyobb... De például a török rabok lefejeztetése, a török ágyúk jogosulatlan elrablása miatt Stáncsics Márkot, a szigetvári kapitányt magam is szigorúan megróttam, és utasítottam: többé elő ne forduljon hasonló eset.

– Hogyan? Hát te is az én kapitányomat kárhoztatod?

– Igen, Felség! Nincs joga kivégeztetni a török rabokat, akkor sem, ha örvendez, hogy Zrínyi megfutamította Sziget pogány ostromlóit. Gondold el, hány száz és ezer aranytól estél el jómagad is, ami neked járt volna a legyilkoltak váltságdíjából. És az elrabolt ágyúk olyan várakból származnak, amelyeket Zrínyi szabadított fel, Felség!

– Stáncsics Horvát Márk az én kapitányom, természetes jogom és kötelességem, hogy az ő pártját fogjam.

– De a bán kinek a cselédje, felséges uram? Te talán többre becsülöd egy várnak a kapitányát, mint egy egész ország királyi főparancsnokát? Csak legyünk mindig nagyon tárgyilagosak, felséges uram, most különben is senki más nem hallja szavunkat! Brandeis uramat különb kapitánynak tartod Zrínyi

Nikolánál? Melyik örvendeztetett meg többször gyönyörű, világraszóló diadalokkal?

Ferdinánd megmakacsolta magát. Huszt az más. Ebben az egy dologban megköti magát, még a nádor vas logikájú következtetésének sem enged. Széttárta a kezét, görcsbe torzult arccal:

– Te mondottad, senki sem hibátlan. Elismerem, hibáztam. Annál jobban bánom, mert... most kaptam a hírt, hogy...

– Hogy Brandeis uramat, aki miatt talán örökre elidegenítetted magadtól legdrágább hívedet, kiebrudalták Huszt várából! Tudom, a hírt, még tegnap este, én is megkaptam. Képzeld, hogy fáj majd ezek után Zrínyinek a bizalmatlanság. Egy kicsit olyan ez is, megbocsáss a hasonlatért, mintha felvágtad volna a gyomrát – valamiért, ami nincsen. Brandeis kapitány úr személyében sem találtad meg, amit kerestél ugye?

– Kedves hívem, adj hát tanácsot, miképpen tudnám jóvátenni ezt a... ezt a... tévedésemet?!

– Vivit sub pectore vulnus!... Haj, haj, felséges uram, ezt bizony így mondja Vergilius az Aeneis IV. énekében: „A szív mélyén él a seb!” Ki tudja, lelhetünk-e rá illő, méltó balzsamot?

– Mondjad, palatinus uram, mi a véleményed róla, felajánlanók néki... Épp most mondott le betegsége miatt Thurzó Elek a tárnokmesterségről... Zrínyi elvállalná?!

– Jóságod és bölcsességed végtelen, felséges uram! – ugrik föl a nádor, ruganyosan, mint egy cserkésző párduc, mélyen meghajtja magát Ferdinánd előtt. Tudja, mit miért csinál. Az ilyesmi nagyon tetszik a spanyol etikett-iskolán nevelkedett királynak. – Azt hiszem, sikerül nagyon boldoggá tenned, jórészt igaztalanul megbántott, de rendíthetetlen hívedet!

Kecses mozdulattal a császár íróasztalához lép, fölemel két ujjal egy hollótollat, megnyerő mosollyal néz Ferdinándra:

– Verba volant, scripta manent! A szó elrepül, az írás megmarad!

A császár és király felkacag:

– Micsoda impertinencia! Így a szaván fogni az uralkodódat?!

De már hívatja a deákot, s hersegve siklik a jó penna a papirusztekercsen. „Nos, Ferdinandus, Rex Hungarorum…” s amikor a neve alá odakanyarítja a gőgös cirádát, a nádor felkiált: – Nunc est bibendum!

A nagy szárnyas ajtó feltárul, a szolgák ezüsttálon, cseh kristályüveg flaskóban csodálatos tüzű somlai rizlinget hoznak. A nádor termése, a nádor ajándéka. Az udvarmester amíg az italt kitölti, odasúgja a királynak:

– Egy tízakós hordóval vittek ugyanebből az isteni nektárból a

konyhára!

– Venio nunc ad fortissimum virum! – emeli magasba a nádor kristálytiszta fehér borral megtöltött üvegpoharat. – Most térek rá a legderekabb férfiúra, Ferdinánd császár és királyra, aki ma mindannyiunk legteljesebb megelégedésére legnehezebb ellenfelén aratott gyönyörű diadalt: legyőzte önmagát.

Ferdinánd meghatódottan nevetve koccintja oda poharát a nádoréhoz.

– Ha nem is szeretném úgy azt a telhetetlen goromba krabót medvét, akkor is ezt kellett volna tennem, ut aliquid fiat, hogy valami történjék. Nagyon igazad van.

*

Messzire ellátszott a szelíd muraközi lapály fölött Csáktornya ékessége, büszkesége, a négyemeletes Öregtorony, amelyet Csák úr emeltetett, amikor ezt az egész vidéket megkapta Károly Róbert királytól. E köré három gyűrűben épült meg a vár. A külsőnek csupán cölöpkerítése volt, amelyet „kibéleltek” kiszáradt tövisbokrokkal. Itt tanyáztak gallysátraikban, vályogviskóikban a huszárok. De ide sem volt könnyű bekerülni hívatlan vendégnek, még ha nem is fogott rá puskát senki, mert széles, mély vizesárok ölelte körül, amelynek a fenekét teliverték gyilkosan hegyes farkascölöpökkel. Az volt az érdekes, hogy a Huszárvár sziget volt. Ez vár-sziget ölelte körül a Belső-várat, amelyet újabb, mély árok vágott el a külvilágtól. Ennek a szívében emelkedett terméskövekből, téglából épített, kettős falú erődítmény. A köré ezernyi ezer szekér földet hordtak három megye jobbágyszekerei. Nyolc bástya vigyázta a megvívhatatlanul a vastag falakat. Ennek szívében szökkent ég fele az Öregtorony, amelynek lábához lapult a Frangepán Kata tiszteletére építtetett pompás kőpalota, a cselédek udvarházai, a zsoldos gyalogosok, tüzérek laktanyái, a tisztek, vajdák, tizedesek, tiszttartók lakóházai, a magtárak, pincék, börtönök – de nem ám csak úgy átabotában, hanem olyan szigorú szép rendben, ahogy azt Pietro Ferrabosco uram, Nikola talián hadmérnökének rajzónja kijelölte.

Nádasdy Tamásnak igen-igen tetszett Nikola példátlan céltudatossága, amellyel egyik birtokot megszerezte a másik után, s ahogy fittyet hányva a Dráva partján leskelő török veszedelemnek, csodálatos fészket rakott Csáktornyán magának, és a családjának. Hogy az állandó csatározások, a roppant birtokokkal való bajlódások közepette is meg tudta rakatni a várat drága keleti szőnyegekkel, s a falakat vont aranykárpitokkal boríttatta, és az ágyakra, asztalokra nehéz selyembrokát-terítőket tétetett. A temérdek gyerekét, a feleségét olyan szépen járatta, hogy még Ferdinánd szeme is fennakadt, ha nagy ritkán találkozott velük. De az egész háza népe is minden esztendőben megkapta a két rend hétköznapi és egy rend ünneplő felsőruhát, aranypaszomántos bársonyszoknyát, tafotaköntöst, nyuszt- és hiúzmállal

bélelt kamuka-subát. A nádor úgy járt ide mindig, mint haza, Kanizsára. A gyerekek úgy röpültek a nyakába, ha megpillantották, hogy ha idegen látta, azt hihette, jobban szeretik; mint tulajdon édesapjukat. Testvérek nem szeretik úgy egymást, mint a nádor meg a bán, valamint a feleségeik: Kanizsai Orsika és Frangepán Kata. Az Öregtorony legfelső kerengőjén strázsáló őrnek szigorú parancsa volt; ágyúval adasson jelet, ha a nádor zászlaját megpillantja..

Nikola napok, hetek óta úgy jár-kél Csáktornyában, mint a hazajáró lélek: sehol sem találja a helyét. Ténfereg ide-oda, ordítozik a katonáival, garasos dolgokért akasztófával fenyegetőzik a kasznáraival; gyerekei – György, Miklós, Kristóf, Ilona, Katalin, Dorottya, Borbála, Margit, Orsolya, Magdolna – ijedten lapulnak a szoba sarkában, amikor ebédre kondítanak. Valami nagy baj van, apa nem játszik velük, nem beszél az anyjukkal! Mi történhetett édesapával? Ki merte bántani? A szultán? A király? Mert tudják, Tamás bácsi, a nádor, a világ harmadik leghatalmasabb embere, inkább az életét adja, hogysem édesapát szóval vagy tettel megbántsa... Még a nagypofájú vízimadarak is hallgatnak a vár körüli morotvás mocsárban.

Aztán megdörren a nagy Miklós-ágyú, a Zrínyi-família apraja nagyja mindent odahagyva, ujjongva rohan ki a palotából a Belső-vár udvarára, onnan a híd fele, amelynek dongapallójára feldübörög a nádor gyönyörű kétfele eresztős, bőrös hintaja. Már messziről tárogatja a kezét, és kiáltozza:

– Victoria!... Victoria!...

Nikola szeme tüstént könnybe lábad. Nem kérdez semmit, csak, két roppant karjával a keblére szorítja drága barátját, aki épp csak beköszönt Bécsből jövet Kanizsára, megcsókolta fiatal asszonykáját, másfél esztendős fiacskáját, akit újabban alig lát, pedig igazán sok öröme van őkelmében, és már vágtatott, is lóhalálában Csáktornyára. Katalin zokogva borul Nádasdy széles vállára.

– Ugye, segítesz rajtunk, édes komámuram?

Tamás úr komoly képet vág, tagadón rázza a fejét.

– Ugyan, édes komámasszony, mit nem gondolsz rólam: hát szoktam? – Aztán odafordul a szépen sudárodó György úrfihoz.

– No, György – bátyám?! – mókázik a pelyhedző állú legénykével. – Meg tudnád-e mondani, mi a te édes jó apádurad?

– Horvátország bánja! – szalad ki a büszke szó a száján.

Nikola csüggedten, reményvesztetten legyint.

– Csak voltam, édes fiam!

– Úgy van, jól beszél a tisztelt úr: már nem az! – bólint rá a nádor mímelt

búskomorsággal. Aztán felemeli hangját. – Bizony, már nem bán az én drágalátos, egyetlen barátom, hanem... legnagyobb úr utánam az egész országban!

Nikola kedveszegetten bólogat, úgy van, úgy van, azután értetlenül üti föl a fejét:

– Micsoda?... Hogyan?

– Tud-e olvasni uraságod? – nyújtja oda a pergamen gurigát. – Ne félj, nem én írtam, hanem Őfelsége, Ferdinánd császár és király deákja. – S amíg Nikola remegő ujjakkal kihántja a pecsétet viaszházikójából, a nádor mély grandezzával int feléje. – Bemutatom önöknek Magyarország tárnokmesterét, Nikola barátomat, Zríny örökös grófját!

Nagy veszélyben forog a nádor, attól kell félnie, hogy a boldog Nikola halálra szorítja, amikor a levelet elolvasva magához öleli.

Később a nagy szálában, kettesben maradva, asztalbontás után Nikola lángoló kedve ismét lelohadt.

– Ne szamárkodj, asinello – szorítja meg a nádor Nikola karját. – Te csak jól jártál, nekem elhiheted, ez nem vereség, hanem nagyon szép diadal. Visszaadtál a királynak egy roppant felelősségteljes, veszedelmes tisztséget, amire szerével mindig csak ráfizettél. Kaptál helyette egy párját ritkító, országos méltóságot, amivel semmi munka nincs. Csak a magas fizetést kapod. Neked kell őrizned a budai királyi kincstárat, és tudod jól: se Buda, se kincstár. Egy marad: te vagy a királyi városok legfelsőbb bírája! De mivel Buda, Székesfehérvár, Esztergom és Pécs oda, azzal is alig akad munkád! Illetve, egyet tudok: átnéztem a Corpus Jurist: neked kell az ország almáját meg a keresztet vinned minden koronázáskor a király előtt. Koronázás meg, ha az Isten is úgy akarja, ember életében csak egy van, igaz?

Nikola kedve csak nem pirkadott meg. Amikor megszólal meghökkent a nádor:

– Sajnos, ez a kancsó már eltörött. Én tudom, össze lehet még csirizelni ideig-óráig a cserepeket, de... a kancsó már soha többé nem lesz a régi. Amit beleöntesz, kiszivárog eztán!

– Mi lelt, Nikola? Őszintén féltelek. Át akarsz tán állani János Zsigmond oldalára!?

– Amikor lehetett volna, akkor sem akartam. Nem vagyok én olcsó kis rima, hogy azzal feküszöm le, aki többet fizet. János Zsigmond életre-halálra eladta magát a töröknek, én meg – magyar vagyok. Holtomig gyűlölöm a piszkos mozlimokat.

– Hát akkor? Ne haragudj, nem értem a nekibúsulásodat...

Nikola tétován legyint, hörpöl is egy hosszú kortyot a borából, aztán lassú mozdulattal kétfele törli a bajszát. Halkan, keserűen mormolja:

– Ne aggódj miattam, Tamásom! De te még sohasem jártál úgy, hogy valami gyönyörűt álmodtál, aztán hirtelen felriadtál? Hát én most úgy jártam a királlyal. Inkább hagyta, hogy a barom Brandeis török kézre adja Husztot, de nem adta énnékem. Őfelsége megmutatta a hatalmát. Az tette ezt velem, akit, mint az Istent, úgy imádtam. Akitől mindenemet kaptam. Akinek a szavára embert gyilkoltattam. Megtáncoltatott, mert a kedve úgy tartotta. De tizennégy évig jó voltam.

– Az Isten megáldjon, de hát – te hagytad faképnél a királyt, Nikola!

– Igen, igen. Aki egy árva szóval sem mondta, hogy maradjak. Te talán maradtál volna?

A nádor csak a fejét rázta.

– Most már minden mindegy. Mondd meg neki, legyen nagyon boldog és nyugodt a király. Én végezem tovább a dolgomat. Mintha mi sem történt volna. De a seb a szívemen örökre megmarad.

*

Három hónap múlva Ferdinánd épp levelet fogalmazott a német birodalmi rendek gyűléséhez, hogy szavazzanak meg még egy „Römer-zug”-ot a magyarországi végvárak zsoldosainak javára. S már előre bosszankodott, mennyi fáradsággal jár majd a „török segély” behajtása a német fejedelemségekben, ha ugyan egyáltalában megszavazzák. A „Römer-zug” százhuszonnyolcezer forintot jelent. Be lehet dugdosni egy időre az állam süllyedő hajójának testén tátongó repedéseket. De ha adnak valamit a német fejedelemségek, mindig kicsikarnak cserében politikai és vallási engedményeket. Csak a nagyvárosok – Nürnberg, Augsburg, Ulm – adnak ágyút, puskaport, sokszor zsoldosokat is, ha megkörnyékezi őket valami szépen kicirkalmazott beszéddel. Az is gyakorta megtörténik, hogy a szegényebb fejedelemségek polgárai zsoldosként szolgálnak a magyar végvárakban, ha már nincsen pénzük, hogy támogassák őket. És mennyi gond, mennyi van a segélyek összegyűjtésével! Valamennyi német fejedelemségből négy előre kijelölt letéthelyre: Nürnbergbe, Augsburgba, Frankfurtba és Regensburgba kell eljuttatni a pénzeket, ahol a polgármester jelenlétében adják át a császári fizetőmestereknek. Katonaságot biztosítani nekik, amely a magyar végvárakig kísérje őket a teméntelen pénzzel.

Hát persze sokszor előfordul, hogy a fizetőmesterek a pénzt befizetik a Bécsi Kamarába, a magyar végvárakban hiába várnak. Olyan tragikomikusak, amikor felállnak az országgyűléseken Pozsonyban, s a karjukat tárogatják, mondván: „Se pénz, se posztó!”

Kérni kell, valamit adni kell a boldogtalanoknak, ha már ilyen szerencsétlen világba születtünk, hogy a pogány rátelepedett a nyakunkra.

Beront a dolgozószobájába Miksa.

– Atyám! Szörnyű hírem van!

– Ugyan, kedves Maximilian! Már megint túloz! Szörnyű hír az lenne, hogy... mondjuk, kiáradt a Duna, és elsodorta fél Ausztriát. Vagy... porig leégett Bécs városa.

– Ennél is sokkal szörnyűbb hírem van. Hic latet anguis in herba! Kígyó lapul a fűben. Zrínyi át akar pártolni a törökökhöz!

– De édes jó fiam, Maximilian!... Ennél, hogy úgy mondjam, bődületesebb...

– Nem hiszel nekem, atyám! Nézd, itt van ez a négy levél! Konstantinápolyi követünk küldte, aki Ali basától szerezte meg őket jó pénzért!

Nem, ez az egyetlenegy dolog a világon, ami lehetetlen: hogy Zrínyi Nikola gróf a törökhöz pártoljon. Hiába hadarja Miksa főherceg, mint jó diák a leckéjét:

– Megindult a régóta gyanított folyamat! Ali basa megírta a Nagyvezírnek, az elmondotta a szultánnak, és Szolimán nagy örömmel fogadta Zrínyi ajánlatát! Ha átáll, megtarthatja valamennyi eddigi birtokát. Sőt, még a bosnyák szandzsákot is neki ígérte!

– Nem hiszem el róla! Értsd meg, édes fiam, én harminc esztendeje ismerem a grófot. Tűzbe teszem érte a kezemet. Lehet, hogy morog, hogy pimaszkodik, de a törökhöz el nem szegődne a világ minden kincséért sem!

– Elfeleded, hogy ez az ember ennél már sokkal cifrább ügyekbe is belekeveredett? Csak úgy embert öletett!

– Igen! – horkant föl Ferdinánd, és bosszúsan néz felhevülten gesztikuláló fiára. Nevetséges látvány, ha egy trónörökös éretlen tacskó módjára hadonász. És hadar. S ami a legfőbb, minden intrikát készpénznek vesz; az első rágalmazó szóra elrúgná a Habsburg-ház legrégibb támaszait! Visszaugrott fia szavára. – Igen, embert öletett, de az én szavamra! És ez is csak a megbízhatóságát, hűségét bizonyítja! Apád királyi tekintélye függött tőle, hogy minél hamarabb elpusztuljon az a hitvány gazember, az a stíriai áruló, zsivány: Katziáner!

– Ki biztosít róla, hogy holnap nem énbelém ütteti a kést az orgyilkosaival, ha egy garasnyi haszna származik belőle?

– Hát ennyire rossz a szemed, hogy nem tudod megkülönböztetni, kiben mi lakik? Zrínyi megorrolt rám Huszt miatt, holnap meghal értem, mi értünk,

ha egyet pattintok az ujjammal. Csak azt kell suttognom hozzá: „Édes magyar haza...” Ha a látszat alapján ítélsz, nagyon rossz király leszel, fiam!

A főherceget az indulat rázza:

– Az én kezemben bizonyítékok vannak!

– Én másféle bizonyítékokkal rendelkezem. Ha tudni akarod, Zrínyi párbajra hívta ki ugyanazt az Ali basát, akivel szerinted lepaktált! Az egész világ előtt disznóhúsevő, hitvány ebnek nevezte, mert nem adta ki a kiváltott foglyokat! Akarsz mindent tudni? Zrínyi levelekben könyörgött, engedélyezzem, de én megtiltottam neki a párviadalt; Zrínyi mégis elment, Ali basa viszont nem jelent meg, mert a látványától is szörnyet halna. Tudod te, hogy félnek Zrínyitől a pogányok? És még meggyanúsítod, hogy fraternizál velük?!

– Felség, családunknak ez a megingathatatlan barátja ugyanezzel az Ali basával a Rinya-parti csatában szenvelgő üzeneteket váltott, majd kis híján felkoncoltatta szerencsétlen öcsémet, amiért a német zsoldosok... ő... durván mertek bánni a török foglyokkal! És lám, ugyanezt a kitűnő Ali basát Budáról odahelyezték Zrínyi szomszédságába, a bosnyák szandzsákba basának!

– Ostobaság! Ali basát tegnapelőtt leváltottak, az utóda Ferhát basa lett, aki azzal kezdte „trónfoglalását”, hogy nyilatkozatot tett, miszerint Zrínyi Miklós szerelembogyóit küldi el csemegének a szultán kutyáinak.

Miksa elveresedett. Ó, várjon csak kancellár uram, csúszómászó féreg! Legyek csak én a király! Megkapja majd a méltó jutalmát a hamis hírekért. És Zrínyinek sem lesz trónom mellett szószólója. – Összerezzen, amikor atyja belevág a gondolatai sodrába:

– És közölhetem főhercegségeddel, hogy Zrínyi Nikola és Lenkovics Johannus úgy megverte Ferhát aga őkegyelmét Szent Ilona mellett, hogy első ijedtében Belgrádig inalt. No?

A főherceg füstölögve kifelé hátrált. Ferdinánd meg néz az ablakon, s fáradt pillantása a Stephanskirche hólepte karcsú tornyát simogatja. Ha akkor Nikolára hallgat, most Huszt is megvolna, s Zrínyiben sem tántorodik meg a lélek...

15

Nikola eddig az év jó részét Bécsben töltötte. Ferdinánd nem titkolta, szüksége volt Zrínyi katonai tapasztalataira, tudására, ösztönére, rendkívüli tekintélyére, ha működésbe kellett hozni a szavazógépet a különféle tanácsüléseken. Udvari pályafutása kezdetén soha el nem mulasztotta volna Nikolát meghívni; sokszor külön futárral küldte el neki a királyi pecsétes levelet, és segített legkedveltebb magyar híve baján, amikor az ostoba bécsi

háziurak nem akarták eladni Zrínyinek megvételre kiszemelt szép palotácskát.

Az országgyűlés szent dolog, azon az Édes Kis Haza ügyei intéződnek. Arról el nem maradna Nikola a világ minden kincséért sem. Mostanában nyitva kell tartaniuk a szemüket, akik a haza üdvén őrködnek, mert érzik: Bécs felől hűvös szelek fújdogálnak, könnyen elfagyhat a magyar nemzet amúgy nagyon keservesen mozduló vetése.

Nikola csak néz, amikor a Burgba lép, és a megszokott kicsiny tanácskozószoba helyett – amelynek már valamennyi kárpitját annyira ismerte, hogy álmából fölriasztva is le tudta volna rajzolni bármelyiket – egy óriási hodályba terelték a jégcsappofájú, kinyalt-kifent királyi cselédek. Csak hüledezett, hányszor kanyarodott velük a folyosó, hány nagyterem tátotta rájuk a száját, amíg odaértek! És az udvar majd leszakadt – annyi kő, tégla, homok, mész volt oda összehordva, s a térség másik oldalán is már újabb szárnyépületet emelt az állványok ölébe zárt, fütyörésző kőműveslégió.

– Az isten! – hőkölt meg Nikola, hogy a szintén kifelé nézdelő nádor a sarkára lépett. – Ez kerülhet még csak teméntelen pénzbe! – dörmögte dühös elfogódottsággal, mert emlékezett, milyen istentelen sok pénzt kellett kifizetnie, amikor Csáktornyán Katájának a Palotát építette. – Miből telik erre Őfelségének? – nézett elboruló arccal Nádasdyra.

– Ó, te selyma! Ezt neked kell tudnod, hiszen te vagy a király kincstartója!

Megdöbbent Nikola. Soha, tízszeres túlerővel támadó török haddal szemben sem érzett efféle jeges elborzadást. Rettentő igazságot vágott fejéhez a barátja. Ő az ország tárnokmestere néki kell a közpénzek dolgával törődnie, és... fogalma sincsen, mi is lesz az ország pénzeivel.

Bent folytatódnak a meglepetések. Csodálatos, faragott bútorok fogadják a belépőket. Hosszú-hosszú asztal terpeszkedett középütt, akkora, hogy akár elférne mellette egy hódoltsági megye egész megmaradt lakossága. Az asztaltól a falig körös-körül, de katonás, feszes hadrendben, tölgyfaszékek sorakoznak. Az asztalszörny végénél akkora trónus meredez, hogy művészet lehetett becipelni ide, ha sarkig ki is tárták a hatalmas, rézveretes, rozettás ajtószárnyakat.

Aztán abba a trónusba nem Ferdinánd telepedett, hanem idősebb fia. Maximilian.

– Micsoda tenyérbeszaladó, pimasz képe van ennek a... – dünnyögte szakállába Nikola.

Annyi körülötte a libériás lakáj s más udvari léhűtő, hogy, el-eltűnik közöttük tojásdad képe, akár a hold bujkál a fellegek mögött. Nagy, hímpókos tövű orra előremered, mint bajvívó lovag kopjája, s vastag,

porcogós cimpája úgy jár állandóan, mint a lélegző harcsa kopoltyúja. A feje a legnagyobb rajta, orcája simára borotválva ragyog, akár egy fényesre sikált réztál, amely fölött fáklya lobog. A szeme külön él. Hideg a fénye, mintha befagyott tengerszem tükrözne rád. Ujjai vékonyak, hosszúak; befelé görbülő, nagy körmeinek tövében komoly kék-fehér hold ül: a kicsinyes, fukar fráterek jelvénye

– Hol van Őfelsége? – kérdi Nikola, s maga sem tudja, miért indulatos, mintha valaki kiemelte volna a Burg kanyargós folyosóin az erszényét. Kényelmetlenül érzi magát, mintha egy szál furkósbottal kellene szembeszállnia egy éhes farkascsordával.

– Ferdinánd király urunk Őfelsége gyengélkedik. A mostani tanácskozásokat Maximilian királyi főherceg Őfensége fogja vezetni.

Miksa furcsa feje megjelenik az udvarmester könyöke mellett, orcáján mosoly foszforeszkál, de a szeme hidegen csillog, mint a fegyverterem sarkában álló üres lovagi páncél.

A megpirult pékcipó módján pirospozsgás hollandus Mynher Busbeque, a király állandó konstantinápolyi követe kezdte a sort.

– A szultán elébb a Jedikulába csukatott bennünket Verancsics Antal pécsi püspök urammal és Zay Ferenc urammal!

– Miért engedte a király úr ezt a szégyent? – bődült el Zrínyi haragosan csapva az asztalra.

A hideg szem odavillan, mint megsuhintott penge. Zrínyi nem kap feleletet, csak a hollandus tekintete simogatja meg hálásan, mert a Jedikula puszta nevére jeges lehelet borzongatta meg a gerincét.

A szultán őfelsége tántoríthatatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy védence, János Zsigmond őfelsége ne zaklattassék Erdély és a Tiszán túl eső megyék birtoklásában.

Kitört a vihar a teremben, ám az erélyes udvarmester ezt még lecsitította valahogyan, vészes kopogtatással.

– Mindjárt befejezem, fenséges uram s igen tisztelt uraim! – emeli föl vaskos, tömpe ujjú kezét a követ. – Ezenkívül a szultán őfelsége ragaszkodik hozzá, hogy a váradi békében kikötött évi 30 000 arany adóját rendszeresen megkapja, különben nem áll jót a békéért!

– Nem adót mondunk, követ úr – mondta élesen Miksa. – A békeszerződésben területi váltságdíj amaz összeg elnevezése!

De most már semmilyen földi hatalom nem teremthetne csöndet. Miksa hűvös, egykedvű mosollyal figyeli a hőzöngő magyar urakat. Be kellene kiáltani a testőröket, hogy alabárdjaikkal ebrudalják ki innen ezt az ordítozó,

dobogó, és asztalt zuhogtató csürhét. De nem lehet, be kell tartani bizonyos formákat. Összemosódott a bosszantó lárma, csak Zrínyi oroszlánbömbölése verte át a káoszt, aki 30 000 csődör szerszámát kínálta a szultánnak 30 000 arany helyett.

– És legeslegutolsó szavam – folytatja Mynheer Busbeque – A fényes arcú padisah követeli: haladéktalanul szolgáltassuk ki neki Szigetvárát.

– Soha! – ordítja Nikola, céklaveresre gyúló arccal. – Amíg én élek, a szultán Szigetvárát meg nem kapja! – tomboló helyesléssel szállnak síkra mellette a magyar urak. – És hol itt béke, aminek a felrúgásáról kárpál a konstantinápolyi bohóc?! Vegyük már végre tudomásul, urak, ha a szultán serege nem is ostromolja Bécs városát, azért itt még nincsen béke. Ezer apró sebből vérzik szegény kis Magyarország! Tízezerszám hajtják el a jobbágyainkat, barmainkat, gyújtják fel varokat, kastélyainkat, foglalják el kétségbeejtően magukra hagyott végvárainkat!

– Ezek kis igazságok, hiszen valódi háború mégsem folyik az országban, tárnokmester uram! – csattan a trónus irányából. – Magyarország hites nádorától szerzett értesülésem szerint, 1556 óta összefüggő, nagy török had nem dúlta Magyarországot. És szíveskedjék elfogadni: ez szívós és eredményes béketárgyalásaink gyümölcse! A szultán látja, hogy mi őszintén békét akarunk, és mi is látjuk, hogy ő is azt akar!

– Ez a baj! – süvölti Zrínyi felugorva. – A szultán azért akar békét, és tárgyalgat velünk, mint egy ravasz kupec, mert Ázsiában hadakozik, s ott – jól tudjuk – keményen az orrára koppintottak jó néhányszor! Most kellene hadat indítani ellene! Egyetlen rohammal ki tudnánk seperni az országból, fenséges uram!

– Hadat indítani? Szó sem lehet róla! Először: nincsen pénzünk arra, másodszor: mi nem adunk olyan előnyt a szultánnak, hogy ujjal mutogathasson reánk egész Európa előtt: „Hitszegő, békebontó a császár és király!”

– Hát az esküjét megszegni csak a szultánnak szabad?! Ki foglalta el két hete hitszegő módon Tata várát? A szultán!

– Csillapodjék, tárnokmester úr, nem vagyunk süketek! Hangoskodással nem jutunk előbbre!

– Nem hát! Inkább csak üljünk itt, ölbe tett kézzel, és nézzük, hogyan foglalja el a török ma Tatát, holnap az egész kis országot, s holnapután Viennát, Európát!

– Nem hatnak meg bennünket az efféle megjegyzések! Gondoljon tárnokmester úr 1529. október 14-ére: belebukott a szultán Vienna ostromába! Ha a feje tetejére is áll Szolimán, Bécsnél akkor sem juthat tovább! Ismétlem: Gondoljon még egyszer 1529 októberére!

– Ott voltam magam is, fenséges uram! – szisszen a válasz, és a teremben felcsattan a taps. Senki sem tudja pontosan, minek-kinek szól. Hogy Bécsnél nem jutott Szolimán tovább, vagy Nikolának, aki ott lépett legelőször a történelem színpadára? De Miksában csak annál feketébben tombol az indulat: „Azért is megroppantom a gerincedet, kutya!”

– A szultán őfelsége azzal a kérelemmel fordult hozzánk, kössünk vele újabb két hónapra fegyverszünetet. – S mielőtt Zrínyi a száját kinyithatná, kivágja: – A Titkos Tanács örömmel járult hozzá, a javaslatot elfogadta.

Zrínyi száján olyan förtelmes káromkodás csúszik ki, hogy még igencsak edzett fülű szomszédja; Zay Ferenc uram, a jeles huszárkapitány is elpirul belé. Szerencsére a tolmács nem érti, így nem lesz botrány az esetből. Zrínyi hirtelen elnémul, torkára forrt a szó. Hát csak ennyit számítunk, magyar főurak?! Meg sem kérdeznek bennünket, mielőtt ilyen főbenjáró dolgokban döntenek? Hát a török ügyeket úgy kisajátítja magának felsége, mint a körmöciek a pénzverést?... Magán érzi a főherceg két nagy, hideg-kék szemének pillantását. Megborzong, mintha jégcsapot szorították volna a meztelen hátához.

– Önnek, tárnokmester uram, mi a véleménye a béke kérdésében?

– Én csak egyet mondhatok, fenséges uram: a háborút minden eszközzel folytatnunk kell!

Miksa azt hiszi, a tolmács rosszul fordította Zrínyi szavait, hát megkérdi még egyszer:

– A Herr Landgraf a béke fenntartására gondolt, ugye?

– Téved, Fenséged! Én a háború mellett döntöttem! Folytatnunk kell minden lehetséges eszközzel!

Miksa őszintén megdöbben. Atyja mindig kardoskodott Zrínyi mellett. Hogy ilyen meg olyan megbízható, feltétlenül és megingathatatlanul hűséges híve, hogy tűzbe merné tenni érte a kezét. Hogy még soha életében nem szavazott a király akarata ellen. Mi történt vele? „Mi lesz veled, Zrínyi, ha… én leszek a királyod?! Fél kézzel söpörlek félre, ha ideje, mint amikor régi könyvet lapozgatva, megszáradt piszokba botlik az ember keze!”

Nádasdy hazafelé menet, a hintóban csak ennyit mond csendesen: – Ez az ember a hattyú és a görény keveréke. Úgy utálom az ilyeneket, mint a megbuggyant bort!

*

Hazafele megálltak Sárvárott, Nádasdy Tamás legkedvesebb birtokán, s kipihenték a bécsi viadal és az utazás fáradalmait. A tündéri kastélyban aztán a nádor alaposan elővette Nikolát:

– Ne haragudj, Nikola, egyetlen, édes barátom, de irtóztató nagy marha vagy!

Nikola nevetett. Tamás úrnak még azt is megengedte volna, hogy szíjat hasítson a hátából, mert meg mert volna esküdni rá, hogy még azzal is csak jót akar neki.

– Már megint miféle ostobaságot cselekedtem, Tamásom? – lötykölte meg átlátszó, gyönyörűen megcirmolt muranői üvegkehelyben a pompás somlai fehéret.

– Mit műveltél már megint ezen a bécsi tanácskozáson?!

– Semmit. Megmondtam a magamét.

– Ősi rossz szokásod szerint elfeledtél gondolkodni elébb! – csóválta a nádor a fejét. – Más a harcmező, és más a politika bozótja! Te leeresztett sisakrostéllyal, toronyiránt, mint ostoba huszár-vajda, nekirontasz Maximiliannak! Azt hiszed, így el tudsz bánni vele? Soha! A világon mindent rá lehet fogni, csak azt az egyet nem, hogy buta.

– Azt mondtad magad is rá, hogy a hattyú meg a görény keveréke. Márpedig a görény irtóztató ronda féreg! És most mégis véded?!

– Asino! – tette puha, forró, nagy kezét Nikola asztalon nyugvó karjára. Zrínyinek megmelegedett a szíve tájéka. Tamás ezt a semmi kis talián szót már ezer éve nem használta, ha szidta. – Én téged oltalmaználak, hogy ha hagynád magad. Abba bele kell törődnöd: téged Ferdinánd kedvel, az apja. Te annak az embere voltál. De Ferdinánd nemsokára meghal, és Miksa lesz az utódja. Vigyázz, és takard el mindig az arcodat, az érzéseidet, ha vele beszélsz. Te úgy rontasz a jövendőbeli királynak, aki a rangokat, zsoldot és a birtokokat adja, mint Thészeusz a labirintusban a Minotaurusznak! Nyílt színen, mindenki szeme láttára, füle hallatára. Nem szabad! Nem szabad! Nem szabad! A józan ész Ariadné-fonalát sose dobd el, hogy kardodat két kézre kaphassad! Nikola, Nikola, féltelek, mit csináljak veled?!

– Nyomorult féreg ez a Maximilian! Isten őrizzen meg attól bennünket, hogy ő telepedjék Magyarország trónjára!

– Márpedig oda fog telepedni! Ha nem hiszed szavam, már most vegyél öt dénár ára selyemkötelet, hogy legyen mire felkötnöd magad, ha mégis bekövetkezik az a tragédia. Hányszor megmondtam, számolj előbb magadban legalább tízig, mielőtt felfortyansz! Ostoba fráter lennél, ha elhinnéd: megmenthet a király bosszújától, hogy zászlósúr vagy, hogy tiéd a fele Magyarország. Jegyezd meg: csak még zsírosabb falat leszel Maximiliannak, ha állandóan tengelyt akasztasz vele. Birtokaid visszaszállnak a fiskusra, mert a kölykeidet gyerekjáték lesz Miksa jogászainak kisemmizniük, s Őfelsége újabb, kedvére való híveket szerezhet magának,

nekik ajándékozva a te birtokaidat...

A nádor szavai zsongtak Nikola fülében hazafelé menet is. Milyen igaza volt, amit búcsúzáskor mondott! „Nikola, ne feledd, az ember nem falhatja állandóan a kedvenc falatját, nem dömöckölheti folyton a menyecskéket: más dolga is van a ezen a világon. Olykor a fejét is kell használnia! Gondolj arra, hátha eljő az az idő, amikor kamatostul visszafizetheted Maximilian úrfinak minden tartozásodat. Emlékszel, mit meséltem neked az indus elefántról? Néha húsz esztendő múlva tapossa agyon azt, aki igazságtalanul megbántja. Aki életben akar maradni az erdőben, annak alkalmazkodnia kell az erdő törvényeihez.”

Székely Márton lélekszakadva rohant hozzá, amikor befordult hintaja Csáktornya udvarára.

– Uram, szomorú jóhírem van!

Nikola bozontos szemöldje kérdőn szaladt föl a homloka közepéig.

– Halálos ágyán feküszik Szigetvár kapitánya, Stáncsics Horvát Márk uram

– Ó, a szerencsétlen!... Mi lelte?

– Megütötte mérgében a guta. A várbéli fördőmester már sorsára is hagyta, mondván, ma csütörtök este van, Márk uram őkegyelme úgysem éri meg a szombati napot!

Nikola gróf szíve nagyot dobbant. Hiszen, ha erősen össze is veszett vele, mégiscsak az ő keze alól került ki Horvát Márk, ő nevelte olyan jeles vitézzé, hogy immáron másodszor is kinevezhették a legfontosabb magyar királyi végvár kapitányává. Először arra gondolt, parancsot ad, azonnal induljon ispánja erős kísérettel, és vigyen Márkú ifjú özvegyének ötszáz körmöci aranyat. Majd másként határozott. Kata ott állt palota kapujában, de Nikola csak intett neki meg a gyerekeinek, nem is ment oda, szaladt a deák boltjába, és tüstént diktálni kezdett egy levelet:

„Felséges uram, Ferdinánd király! A régi, mélységes bizalommal fordulok tehozzád, nagy-nagy kérésemmel! Ama boldogtalan Horvát Márk nevezetű hű szolgád halálos betegséggel hirtelen ágynak esett. Az a kegyet esedezem tőled, felséges uram, hogy amennyiben Horvát Márk meghalna, Szigetvár megüresedő kapitányi székét feltétlenül nékem adjad. Te tudod, nemcsak az én érdekem, hogy megkapjam a szigetvári kapitányságot: az egész országé!”

Hat nap múlva, augusztus 22-én Zrínyi már Horvát Márk haláláról tudósította a betegeskedő királyt.

S hogy Ferdinándot halálos ágyán sem hagyta cserben bölcsessége, öt nappal később keltezett levele bizonyítja: „Örömest teszek eleget

kérelmednek, mein geliebtester Sohn.”

*

Csáktornyától elég hosszú az út Szigetvárig. Sokszor lovagolta végig Nikola ezt az utat, de ilyen gondterhelten még soha. Mindig csak Horvát Márk jutott az eszébe újra meg újra.

Merész sasorr ugrott elő orcája közepéből, és erősen kidudorodott a szemöldökcsontja; asszonyokra veszedelmes bogárfekete szeme tüzes merészséggel villogott elő, s két vérpiros ajka duzmadtan pihent egymáson, mint a narancs gerezdjei. Hófehér, hibátlan fogsorát mintha kínai porcelánból égették volna Kicsit kurta volt két izmos, görbe lába domború medvemellkasához, két félelmetes erejű karjához viszonyítva, így – ha csak tehette – mindig lóháton parádézott, hogy elpalástolva termete apró hibáját... Minduntalan megjelent előtte ruganyos lépése, kicsit hintázó járása, ahogy az udvarházból az istálló felé szalad, hogy a riadó kürtjelére lova nyergébe ugorva a törökre vethesse magát.

Hát már nem pattan szegény Márkó a lovára soha többet. Soha, soha többet. Ha a világ minden kincsét kínálnád neki tálcán, akkor sem. Pedig ez a derék ember pénzért mindent megtett. A legtöbb baja mindig az ijesztő kapzsiságából született. Mindenki tudja róla a szekszárdi esetet. Egy alkalommal Márk megharagudott Tuzalira, a szekszárdi bégre, amiért háborgatni merészelte az ő adószedőit. Szent Márton napja körül rajtuk ütött, az egész várost fölégette, emberei elhajtották a város valamennyi jószágát, felprédálták a pincéket, beverték a hordók fenekét, pocsékba engedték a híres vörös borukat. S felgyújtották a gabonával teli hombárokat. Aki tiltakozni mert, fejbe magasztalták. Harminc keresztényt öltek meg, másik kétszázat elhajtottak rabságba. Börtönbe dugta őket, majd szigorú váltságdíj ellenében eresztette csak ismét szabadon a szerencsétleneket.

Hát igen, sóhajtott komoran Nikola, nagyon nehéz természete volt szegénynek. Kapzsisága nem ismert határt. Uram bocsá’, de néha a butasága sem. Hát szabad megsarcolni, zaklatni valakinek volt tanítómestere és kenyéradó földesura jobbágyait, tizedszedéssel? Szabad ellopatni az ágyúkat a világgá kergetett törökök váraiból a győztes hadvezér orra elől? És értelmes cselekedet volt lefejeztetni a finom, tehetős török rabokat, amikor azokért szerencsétlen keresztény rabokat eresztett volna szabadon a török?

Most már mindegy, ami megtörtént, megtörtént, azon segíteni az Isten sem segíthet. Kemény kezű parancsnok voltál, vasfegyelmet tartottál. Aki feleselni mert, nem pattant azonnal, azt puskaporos hordóra ültetted és fölvettetted. Ugye, szinte látom a szemed, ezen is csak nevetsz, és legyintesz, hogy „ocsmány martalócok voltak, nem kár értük, gróf uram, meghiggyed”. Ó, az élelmességeden mindig nevetnem kellett. Köptél az összes szigorú királyi bírságrendeletre, miszerint egy forintnál nagyobb bírságot senkitől

sem szedhetsz. Volt olyan áldozatod, akivel még száz forintokat is kiguberáltattál, ha úgy tartotta kedved. Adót soha nem fizettél a bécsi udvarnak, mert az a zsivány Ferdinánd nagyon szeretett: esküvőd napján báróvá tett, Baranya megye királyi ispánjává emelt szürke kis győri huszárkapitányból. És remek birtokokat adományozott neked, te szegény ficsori szentbenedek! Neked adta Kis-Kőszeget, Dunaszekcsőt, Hercegszöllőst, Kisharsányt, Nagyharsányt, Babolcsát, Nagyfalut, Egerszeget, ha jól tudom. Meg Sellyét is te örökölted minden uradalmaival a magvaszakadt Szerecseny Jánostól. Meg Kacsótót, Kisasszonyfát, Baranyavárt, Magyarmekcsét és... ördög, aki tudja mindegyiket! Nem káptalan az én fejem sem! Ilyen gyönyörű ajándékot sem kapott még Ferdinándtól senki!

Megérdemelted, te szegény, te. És tudod-e, mivel? Hogy kicsikartad Ferdinándtól: Szigetvárát teljesen újjáépíttesse. Mondják, signor Paolo Mirandola, a talián pallérmester remekelt. Nagyon is jól tetted, hogy csak így vállaltad el a kapitányságot. Ha... ha nem lett volna köztünk ez az ostoba harag megnéztem volna magam is, hogyan kapcsolják össze a sánc gerendáit az ácsok, és hogyan erősítik hozzá a sánc tetejére állított palánkot. No, most majd meglátom. Enyim lett a görög Anthimiosz mester tornya, a híres enyingi Török Bálint bevehetetlen sárvára, amely alól Bálint úr megfutamította Szapolyai János király válogatott hadait is, Nádasdy Tamás országbíró urammal egyetemben!... Jó, hogy most nincs itt a nádor őkigyelme. Őszinte jó barát Tamás úr, de ha most látná, hogyan csillog az örömtől a szemem, tán még kinevetne. S megkérdezhetné esetleg, minek örülök annyira. Ennek az Almáspatak mocsarának a szigetére felhányt semmi kis sárvárnak?! Három sáncgyűrű, a másodiknak a végében van egy klastromrom, egy kicsiny templom, a harmadik lábjában áll a Görögtorony, néhány istálló, magtár meg egy lakóház. És körös-körül, ameddig a szem ellát, mindenütt sudár nádrengeteg bókol a szélben, amelyek három öl mély mocsárban nézegetik ingó buga-koronájukat.

Ennek örvendezel úgy, Nikola? Elment a józan eszed?! Hiszen ennél a csurgói kis kastélyod is ezerszerte szebb! És a csáktornyai palota?1 A király is tisztességgel ellakozhatna abban! És Karlopagóban a Frangepán-márványpalota? Valaha Diocletian imperátor éldelgett benne. Pajtás, teljesen elment az eszed?...

Nikola kidöntötte roppant mellkasát.

Igenis, ennek a nyomorúságos sárvárnak örvendezek, mivel ez annak a felséges földi paradicsomnak a kulcsa, amit egész életemen át magamnak meg a gyerekeimnek összehordtam, mint a sas a fészkét a szirttetőn. És nemcsak annak: Pannóniának, Ausztriának, egész Európának! És kinek a kezében lenne jobb, biztosabb helyen ez a kulcs, mint az enyémben?

A torkában dombérolt a szíve, amikor a Szemlék-domra felugratott. Innen felülről gyönyörűnek látszott a vár. Nem nagy volt: hatalmas! Roppant falai két oldalt kifutottak az ember szeméből, és megbújtak az ingó, sziszegő nádtengerben. Rothadó nádtövek, rengeteg bűzlő madárpiszok, döglött halak szaga, zsombikok orrfacsaró szaga vegyült el a víztükör kellemesen hűvös leheletével. S milyen magasak a falak. Ide ugyan senki sem láthat be, ahogy legelőször hitte, mikor erre járt. Olyan simák a falak, mintha kőből lennének kifaragva. És milyen óriási tömbök a bástyák! Hát persze. Ez itt puszta kettős gerendaváz, betapasztva sárral innen is, onnan is köze ki van töltve keményre döngölt agyaggal. De három méter széles a sánc teteje, a „sétáló”, és alul, a víz tükrénél meg még talán öt öl vastag is lehet. Ez olyan ruganyos, mint a szépasszony feneke; elnyeli a belélőtt ágyúgolyóbisokat! És lent bástya roppant gyűrűjéből úgy emelkedik ki a Belső-vár béli Görög-torony, mint egy jóságos, tömzsi dada, aki partra sétált ki a kilenc vasgyúró kölykével.

Olyan jó nézdelni, olyan jó itt lenni, tudni, hogy ez a hatalmas erőd az enyém. Az a katona is, a látó-ember, aki a Görögtorony kerengőjén állva észrevett, és háromszor hosszan beléfújt szájához emelt kürtjébe. És a többi ezerkétszáz lovas és gyalog is ezután már az én emberem.

Úgy őrzi, életében először: igazán hazaérkezett.

*

Mindig menni kell. Bécsbe, Pozsonyba, Szigetvárba, aztán onnan haza Csáktornyára. Haza? Mi az a „haza”?! Hol van a „haza”? Hiszen mindenhol otthon van. Valójában persze az a „haza”, ahol Kata van meg a gyerekek. Ahova a tiszttartók, ispánok, deákok, dicátorok, csepűrágók, balneátorok, várkapitányok és barátok eljönnek, ha dolguk van velünk. Ez a hely pedig Csáktornya, a Muraközében megteremtett földi paradicsom, ahol a vadaskertje, borospincéi, a méhese, a gyümölcsöse van, ahol a ménesei, csordái, falkái, nyájai legelnek, kondái makkolnak. Itt lenne jó már végképpen letelepedni. Nádasdy uram, Batthyány és Báthori uram annyi szép oltóvesszőt küldött! A nyitrai püspök úr pompás vadászsólymokat adott cserébe a zsemlyeszőrű magyar vizslákért. A vesszőkkel be kéne oltani a vadalanyokat, a sólymokat be kéne tanítani, mert csak az van megcsinálva, amit az ember maga megcsinál. És látott három nagyszerű harmadfű csikót is: azokat is be kellene törni! Egy hattyú nyakú, egérszürke arabus csődör, egy bibliai monstrumhoz hasonlatos, pirók muraközi óriás mén és egy csíkszárny-fekete magyar kanca, a híres Markos nevezetű Zrínyi mének ivadéka. Nyerget kellene már dobni a hátukra, hiszen a fát is csak addig lehet hajlítani, amíg fiatal. Ugyanígy vannak a lovakkal is: egy negyed- vagy ötödfű jószággal már semmit sem lehet kezdeni, kár a fáradságért. És levél is áll a bolt sarkában vékaszám, megválaszolatlan. Valahogyan minden mindig elmarad, mert az ember örökké csak úton van. A múltkor Tamás úr

panaszlotta keserű mosolygással, hogy az ember a bölcsőtől a sírig örökké úton van. Akkor mikor él? Miért él? Eszébe jut valami, parancsot ad, valaki megcsinálja, aztán ha közben elszólítja az embert a király, amikor hazatér látja ám, jó, jó, megcsinálták, de Uramjézus, hogyan?

És Kata dolga is nyugtalanítja. Alig is látja, ez az első. A második: az óriási birtokok ezernyi gondja-baja mind szegény asszony gyönge vállaira szakad, ha őt elszólítja a kötelesség. És a gyereknevelés is minduntalan Katára marad. Jó, jó a nyolc leányának lámpással sem találhatott volna különb anyát! De azzal a három lator legényfiával már ő is alig bír meg. Mintha sárkányvért szoptak volna anyatej helyett, főképp György meg az ifjabb Miklós. Kristóf, a harmadik, az csöndes lélek, olyan jámbor, mint valami falusi szentfazék, legalábbis egyelőre. És a tizenegy gyerekszülés nagyon megviselte szegény asszonyt. A két lába, ami olyan szép volt valaha, akár a szobroké, most csupa vastagon kidudorodó visszér. És a szíve a legaggasztóbb szegénynek. Három hete sincs, hogy elájult a templomban, s alig tudták a felcserek meg a javasasszony, életre kelteni. Baj, baj, iszonyú nagy baj, ha a felesége kidől ember mellől: mi lesz a nyolc lánnyal? Anya nélkül férjhez adni őket, azt a teméntelen móringot összeválogatni, annyi lakodalmat lebonyolítani...

Megint Bécs tornyai integetnek, amikor gondolataiból felocsúdik. A Stephanskirche karcsú, tarka cseréptetős tornya az ég fele mutat, mondván, a problémák megoldása egyes-egyedül csak onnan remélhető. Nikola csak legyint. Hát persze, ha mi magunk nem segítünk a bajunkon?

Most Ferdinánd is ott kuporog azon az irtóztató nagy aranyozott fatrónuson. Hol a forróság gyomrozza, hol meg a hideglelés rezegteti, de azért csak nem menne haza, hogy ágyba bújjék, semmi pénzért. Szemét a kedvencén, Miksán pihenteti, aki egyre csak mondja, mondja a magáét, akár egy felvágott nyelvű mátyásmadár. Hogy ha őt választják meg magyar királynak uraimék, akkor ő, ha törik, ha szakad, elsöprő nagy háborút fog a török ellen indítani! Ferdinánd nem győz rá igent bólogatni. No, ti híres törökfaló magyarok! Ha ennek is ellent tudtok állni, akkor bohóc legyek, ne német-római császár és király!

És akkor feláll valaki, és megkérdi: mi lenne ennek a háborúnk a feltétele? Ferdinánd megkönnyebbülve látja: végre Nikola békén megül a fenekén. Ez pedig igen jó jel, mert Nikola a puskaporos hordó, és ha belévetik az izzó kanócot; körülötte az egész világ levegőbe repül.

És Miksa kirukkol a színekkel: ezután ne válasszák a magyarok a királyt, hanem mindig Ferdinánd törvényes ivadékai örököljék a magyar trónt. Ez az egyik. A másik feltétel még ennél is ravaszabb. Őfelsége azt kéri, ezután az országgyűlés jóváhagyása nélkül szedethessen Magyarországon külön hadiadót.

Itt ugrik föl Zrínyi, hiába rángatja szilvakék dolmánya szegélyét a

nádor:

– Olyan nincs! Eszébe ne jusson Felségednek az országgyűlés nélkül külön adót szedetni. A mostanit is alig tudja már jobbágyság fizetni!

– Úgy?! – acsarog a beteg király, gonoszul nyilalló oldalára szorítva kínjaitól izzadó tenyerét. – Amióta csak a királyotok vagyok, mást se hallok: „Felséges uram, tessék a török ellen háborút indítani!” Most, amikor indítani akarunk, mint az mint az őrültek, elkezdtek ordítozni. Miért, ti, ti eszelősök? Ha háborút akartok, nektek kell fizetni!... – Egyre jobban elvesztette a fejét, mindig vadabbul kiáltozott. – Aminthogy feltétel nélkül elvárom tőletek azt is, hogy három évtizednyi fáradozásom fejében eltöröljétek az ostoba választósdit, és a magyar trónt a fiaim örököljék, születésük rendjében!

– De amikor nekünk Felséged másodszülött fia, Ferdinánd elsőszülött fiánál sokkalta jobban tetszik! – kiáltotta oda Nikola, olyan vad dühvel, mintha valakivel az életéről vitatkoznék.

Miksa elsápadt, homlokán görögni kezdett a veríték. Bitang Zrínyi! Hic latet anguis in herba!... Íme hát, itt lakozik a fű között a kígyó! Zrínyi mindig a kígyó! Zrínyit kell hát legelőször eltaposnia! De hallatlan akarattal erőt tud venni háborgó indulatán. Enyhe, csípős gúnnyal csattan a kérdése:

– Hogyan, Herr Zrini? Ön nem akar a török ellen háborúzni? Mi történt?

– Ne keverjük össze a kettőt! – bömböli megvadulva Zrínyi. – Igenis, akarok a törökkel háborút. Én akár már holnap elindulnék! De nem engedem a szerencsétlen népet ennek címén kifosztani! És könyörögve kérem, értse meg Felséged, én és még nagyon sokan mások ebben a teremben, azt szeretnénk, ha azt a háborút királyként Ferdinánd főherceg úr vezetné!

Dübörgő taps és „úgyvan”-ozás körös-körül. Csak a főpapság dobog a lábával, és veri tenyerével az asztalt. Forgách Péter, a váradi püspök magából kikelve, és habzó szájjal üvölti

– Vétó! A magyar nemzet nevében tiltakozom, hogy néhány ostoba főúr értetlensége miatt ez a nagyszerű honmentő háború elutasíttassék. S kérem az országgyűlés urait, zárja ki azonnal azon rendbontó gazokat, akik király urunk felséges akaratával ellenkezni merészelnének. Az anyaszentegyház ezennel megszavazza a trónöröklést! Aki egyet ért, tartsa fel a kezét!

Hat-hét öreg püspök ért vele egyet, más senki. Még az öröklést talán megszavaznák, de mivel ostobán összekötötték a jóváhagyás nélküli megadóztatással, nem emeli föl senki sem a püspökkel a kezét. Forgáchból, mint a fölgerjedt pulykakakasból, kidurran a méreg:

– Pfuj, átkozott kálomista népség! – és kirohan a teremből.

Kitör a nevetés, és mindent elsöpör.

Már Ferdinánd is ráébredt, rendkívüli ostobaság volt a két dolgot ilyen mereven összekötni: egyedül azért vadult meg Zrínyi is, és vágta ki a nyílt titkot, hogy a magyarok a másodszülött fiát jobban szeretik.

Mi mást tehetne, ha csak nem akarja az egész országgyűlést alabárdosaival világgá kergettetni? Szúró oldallal, de ő is elkezd hahotázni.

*

Márton deák épp lóra akar ugrani, hogy hozzá vágtasson a Burgba, amikor hazaér. Kifut a vér Nikola fejéből és a két lába egyszerre elnehezedik.

– Mi történt? – habogja.

– Levél – motyogja a hűséges cimbora. – Galambposta. Csáktornyai.

– Mi áll a levélben? – ordítja a gróf, mert izgalmában táncolnak a szeme előtt a betűk.

– A nagyasszony... haldoklik! – susogja Márton deák, s elfutja két szemét a könny.

Forró június öntötte el Bécset, a világot, néhány napja gőzölögve szárad a heteken át özönvíz alatt fuldoklott mindenség, és Zrínyin mégis hideg borzongás nyargal végig.

– Katalin – suttogja megcsukló hangon –, Katalin... – Amikor ocsúdik: – Száz huszár velem jő, száz kísérjen téged meg a társzekereket. Nádasdy uramnak hírül add, mi történt. Áldjon meg az ég!

Székcsői Máté hadnagy úr ugrik nyeregbe, s vág neki a hosszú útnak mögötte. Ha kedve lenne a nagydarab huszárhadnagynak mókázni, mint máskor, most joggal mondhatná: olyan sebesen vágtatunk, hogy sűrű kerítésnek látszanak mellettünk az útmenti jegenyék.

Hiába minden lázas igyekvésük; mire hazaérnek, szegény Katalin már a hideg ágyon kiterítve fekszik.

Alig férnek he az óriási várudvarba; a hetedik határból is eljött a nép rajongásig szeretett úrnőjétől búcsút venni.

Ott fekszik szegényke – az arca oly sima, tiszta, nyugodt, mintha csak aludnék. Csupán az orra hegyesedett meg, s a szeme alja szakadt be. S mégis, ha nem lenne felkötve az álla finom batisztkendővel, s nem állnának mindenfele az óriási csebrek, telirakva jéggel, mégiscsak azt hihetné Nikola, Katalin csak játszik, rá akar ijeszteni. Temérdek a bánatos kíváncsi a csillogó, fehér bársonnyal bevont, nyitott koporsó körül. Katalin szép, hófehér orcája szinte világított a sötétkék selyemmel bevont, arany skófiummal kivarrt vánkosokon. Testét finom puha fehér csejgyolcs ruha fedte. Vállát gyönyörűen hímzett ujjas borította. Két imára kulcsolt keze közé kedves ezüst keresztjét tették az öltöztető öregasszonyok, mely mellett szép, skófiummal

varrott keszkenő buggyant ki. Nyakából ujjnyi vastag aranylánc folyt alá. Úgy feküdt ott, mintha bálba készülődnék, s csupán egy pillanatra dőlt volna le, amíg előáll a bőrös hintó a palota elé. Finom brüsszeli csipkével beszegett, könnyű fátyol szemfedője térdig eltakarta. A ravatalt elborították a drága bokhara-szőnyegek és a kashmiri kárpitok. Mintha virágos mező közepén tették volna le a drága halottat az elfáradt koporsóvivők... Hat hatalmas ezüstkandeláberben férfikar vastagságú, hat láb magas, ezüstszögekkel kivert fekete viaszgyertyák kínlódva pöfékelik el azt a kevés levegőt, amit meghagy a tömérdek szájtáti nép.

A tizenegy gyerek ott szorong a halottasszoba sarkában, s most egyszerre mind az apjuk nyakába omlik. Főként a pityeri lánynépség. A legények néma szipogással ölelgetik. Olyan súlyos Nikola szíve, és nem tudná senki megmondani: melyikük könnye csorog végig bodros szakálla ezüst szálain. Hányszor gondolta, és mondta is Katalinnak:

– Te vagy az életem szebbik, jobbik fele. Nem tudom, mi lenne velem, ha egy szörnyű napon elveszítenélek?

És most itt fekszik a drága asszony. Egyszerre millió emlék iramlik Nikola lelkén keresztül. S mindegyik közepén, mint gyémánt vagy rubin az aranyfoglalatban, Katalin arca fénylik. Életében ahány nőt ölelt, mindegyik elenyészik – csak Katalin arca látszik. Megdöbbenve üti föl a fejét: Úristen, hol éltem, és hogyan élhettem, amíg Kata nem volt az enyém? S megrendülten nézi héjától megrebbent csibefiakként hozzá búvó leánykáit; melyik, miben formázza Katalint? Ó, igen, Ilona hasonlít rá leginkább! De a kis Katalin is sok vonást örökölt édesanyjától, és lám, Dorottya orra is, akár az anyjáé, Borbálának a szemei hasonlatosak az örökre kihunyt Frangepán-csillagokhoz. Margitkának a termete olyan fenséges, Orsikának kezei, lábacskái. Ni, Magdolnán semmi sincs az édesanyjából, ha egyszer feliperedik, s csoda folytán szakálla nő, mindenki felkiált majd, nini, a vén Zrínyi! Annácska hamar ölbe kéretődzik, hüvelykujjával cumizik, és azt kérdi:

– Apácskám, bécsi hajasbubát hoztál-e nekem, amit ígértél?

Egy kékzománcú dongó búg a teremben, mint egy ijesztő gyászkürt: „Zrínyi, ez nem játék, valóban meghalt szegény Katalin. Én az enyészet követe vagyok, elküldött az én uram alattvalójáért, táguljatok innét!”

Zrínyi őrjöngve ugrik az ajtóhoz, ahol földbe gyökerezett lábbal, bénuló szívvel állnak nagy, lombos ágakkal feketébe bújt szolgái, akiknek a figyelmét elkerülte ez a besurrant gonosz, szőrös lábú vendég. Azt hiszik, megöli puszta kézzel őket mulasztásukért, de csak az ágat ragadja ki egyikük kezéből, és addig űzi-hajtja a kék szörnyeteget, amíg az ajtón ki nem menekül.

– Hozzatok... üvegkoporsót... – hörgi Nikola vérben forgó szemmel. Szíve mélyéből gyűlöli a döglegyeket, a Semmi kék potrohú ministránsait.

Talán belepusztulna, ha meglátná azt a kék dögöt imádott Katája hideg orcájára szállni.

*

Nádasdy Tamás maga vállalta el a temetésgazda szomorú tisztjét. Vele jött a tündérszép Kanizsai Orsika is, a felesége. Ő meg a temetés gazdasszonyának tisztségét töltötte be.

– Rossz vagy! – lehelte a halottasszoba ajtajában állva, hátradobta fekete csipkefátylát, míg a szenteltvízbe mártott rozmaringcsokorral meghintette imádott barátnéját és sírásra biggyedt ajakkal kiáltotta, hogy körülötte sírva fakadt nő-férfi: – Kegyetlen kutya! Hogy tudtál itt hagyni bennünket, akik úgy szerettünk!...

Ámulva nézte mindenki a szoborszép fiatalasszonyt a halottasszoba közepén. Sima, szederszín selyemruha volt rajta, egyszerű selyemöv fonta körül karcsú derekát. Fejéről áttetsző fekete csipkefátyol lengett hosszan alá. Válláról fekete bársonypalást omlott le, karcsú, kecses nyakán apró szemű, fekete gyöngysor csillog; ó, gyönyörű, szelíd Ariel!

Tamás úr és Orsika törődik mindennel, hogy a temérdek vendég mind szálláshoz jusson, enni-inni kapjon, szolganépeik ugyanúgy, s istálló, takarmány kerüljön lovaiknak. Hogy a gyászoló család nőtagjai számára idejében elkészüljön a ványolt fekete posztóból szabott, buggyos keserves-palást. Hogy legyen elég aranyfejű ezüstszög, amivel majd beszegik a koporsót. S annyi más gond szakad a temetésgazdákra ilyenkor.

És pereg minden rendjén. Szegény Katalin koporsóját elnyeli a csáktornyai templom kriptájának ásító torka. A hajót a szelíd boltozatig betölti a sűrű. tömjénfüst, az ellobbant szövétnekek finom korma, a vastag gyertyaszag, a bolond kánikulában ruháikba befülledt testek gőzei.

Ott állnak a bakacsinba vont hintók, hogy hazavigyék a keserveseket. Nádasdy feltessékeli a vendégeket, de Nikolát nem engedi felülni. Amikor eloszlik a gyászoló tömeg, a nádor belékarol szürke arcú barátjába.

– Gyere, sétáljunk kicsit. Könnyítsünk a szívünkön. Ha lehet.

Ha más szólna most Nikolához, talán kést vágna belé. Pedig, mint ahogy a kicserepesedett föld vágyakozik a langyos eső után, úgy áhítja a megvigasztalódást szegény. A szeme alja vörös, virrasztott három éjjel, de nem tudott sírni. Csak őrölte egyre az agya, hogy lesz, mint lesz ezután, Kata nélkül.

– Jó lenne sírni – hallja nagyon messziről lassan közeledni Tamás úr bársonyos basszusát. – Én is úgy szerettem volna, amikor anyámat temették. De mire is lenne jó sírni? Hiszen ez a mi sorsunk is. Porból vagy te is; én is, s ki tudja, talán is olyan sokára, megint porrá leszünk mi is. Elváltunk

egymástól kicsit; de csak rövid időre, s találkozni fogunk nemsokára megint. Még nem gondolkoztál rajta soha, hogy hogyan fogsz meghalni? Agyban, úgy hogy betegség teper le vagy gyászos öregség, amitől – könyörögve kérem – kíméljen meg az ég! vagy... karddal a kezedben, harcmezőn? És hogyan szeretnéd inkább? Kard vasa verje át a szíved, vagy ágyúgolyó tépjen szét? Temessenek el fekete pompával, vagy árok mélyén heverj, nyitva maradt szemmel, és vijjogó keselyűk marcangolják a szívedet?

Zsibong Nikolában a lélek. Néha szeretne nemet, máskor hangos igent kiáltani, de Tamás szinte már repül a megsárgult mezőn, röpíti magával könyörtelenül, és nem engedi szóhoz se jutni.

– Láttad drága Katánk szerencsétlen testét? Szegénykének az orcája már kezdett setétedni, hiába állt ott dézsaszám a jég. És meg sem moccant, hiába rohantál Bécsből hazáig. És nem is fog már soha többé megmoccanni. Vajon a lelke hová repült? Van lelkünk, Nikola? Vagy csak lélegzetünk? A mennyekbeszállott fel imádott Katánk? Hol van a menny, Nikola? Látta már a mennyet valaki? Miért kellett megszületnünk, és miért kell meghalnunk, Niki?

Hirtelen megtorpant sebes rohanásuk.

– Sokat gondolkodtam ezen, Nikola, és tudd meg, rájöttem, van a földön a menny is, a pokol is!

Megmarkolta Nikola mellén a fekete posztódolmányt.

– Én nem siratom Katánkat, mert én nemsokára újra látom – mosolygott, titokzatosan hunyva le szemét. Mintha anekdotát mondana, úgy folytatta: – Én is meg fogok halni. Szeretném, ha Orsikámnak, Ferenc fiamnak gondját viselnéd. Ne heppegj, ne csárogj, és főként ne szakíts félbe! Honnan tudom, hogy meg fogok halni? Érzem. Nincs hátra sok időm. Ej, ne rázd a dolmányom, megjósolták nekem, még Bolognában, az egyetemen: nem fogom a hatvanötödik évemet megérni. És most hány éves vagyok? Hatvannégy és egy pici.

Nikolát meglepte, a hideglelés. Íme, ez az ember, a legjobb barátja, egyetlen igaz jóakarója ezen a földön, hogy beszél, milyen mosolygósan fenyegeti, meglásd: meg fogok halni. Meg kellene markolni, s kegyetlenül megrázni, ébredj föl, ez nagyon ostoba tréfa volt, de Tamás akkora, mint a Hargita, eldurran roppant mellkasán a kamukaselyem-dolmány, ha a kenyeret megszeli, olyan erős, mint egy vízesés, piros az orcája, mint az élet, a szeme huncutul csillog, mint a fürdőző lányokat kileső legényé, pedig most a forró gyász viszi karmai közt a szívét, mint elragadtatott nyúlfiat az éhes ölyü: s ez akar, s ez fog hamarosan meghalni?!

Csak amikor már nyitott szemmel, két kezét összefonva tarkója alatt feleszik a sötét szobában az ágyon, akkor jut eszébe: Tamás bizonyára csak azért hozakodott ezzel szomorú jövendöléssel elő, hogy elterelhesse szegény

Katáról a figyelmét.

De a bolha benne maradt a fülében.

*

Hazarendelte György fiát Sárvárról. Szerette volna további nevelését Hajdúpajtásra bízni, de a derék vigyori fickónak se híre, se hamva nem volt, se földön, se égen. El szokott így tűnni, ha felgyúl a vére. Beáll a hajdúk csapatába megint, bebarangolja fél Európát, azután lehet, hogy felbukkan újra. Ha ugyan el nem kaparták valamelyik útszéli árokba, vagy a farkasok és az ég madarai fel nem lakmározták a testét. Jó lenne, ha György úrfival ő járatná ki a katona-egyetemet. De hát ha egyszer nincs Hajdúpajtás, akkor nincs. Majd kezébe veszi György úrfit Székcsői Máté meg Radován Jakab Szigetvárban. Vagy Deli Vid, Kobács Miklós. Se szeri, se száma – szerencsére –, annyi Szigetvárban a kitűnő vitéz.

Lám Székcsői Máté robog be egy turma huszárral, elriasztván a gondolatait.

– Gróf úr, nagy a baj!

– Éspedig? – megy bele a játékba Zrínyi, mert szereti örökké jókedvű huszárhadnagya tréfáit.

– Majd elmondja ez a kontyos madárijesztő! – és korbácsa nyelével döfköd egy megereszkedett pocakú janicsár csauszt.

– Hohó, hiszen ez a derék török úr Agláj efendi, nekünk régi s igen kedves barátunk?!

– Szaalem! – dörmögi kelletlen mosollyal a török, s amennyire csak tud, meghajlik Zrínyi előtt.

– Nini! Hát te őrmester lettél? Ez igen! És miért kaptad ezt a fene magas rangot, te eunuchnak való?!

– Megtanultam nagyon a puskámmal lőni, Zrínyi efendi – sötétedik el a súlyos sértéstől a malacképű arca.

– Ez igaz! Nagyon ragaszkodott a puskájához. Alig tudtam a kezéből kiráncigálni! – s húzza elő a nyeregkápa mellől a lőszerszámot. Agláj arca megrándul, és nyúl is érte picit. A lelke is sír azért a puskáért. Csöve hosszú, kitűnő kék acél, agya tölgyfa, oly szépen, kecsesen hajlik, s elefántcsont-darabkákkal raktak belé intarziát, a szélét meg ezüstszögekkel verték ki. A kakasa vörösréz, a gyújtószege acél, a ravasza is. Nikola nyúl érte, Aglájnak leesik a keze.

– Szeretnéd? – lóbálja meg Zrínyi a kitűnő fegyvert. Agláj boldogan rábólint.

– Akkor mondj el mindent. Mit keresel itt?!

– Portyáztunk, amikor elcsípett ez a tuskó – bökött a fejével a háta mögött álló Székcsői Máté felé. Akkora pofont kap tőle bal kézzel, hogy a turbánja Zrínyi ölébe repül. Agláj megtántorodik, de hamar visszanyeri egyensúlyát, visszafordul a huszárhadnagy felé, mélyen meghajlik előtte.

– Agláj bocsánatot kér. Nem tuskó: vitéz!

– Kérem, igazán nem történt semmi! – csapkodja össze a huszártiszt a tenyerét. – A pofonnal csupán arra szerettem volna felhívni a janicsár efendi szíves figyelmét, hogy a magyaron kívül jól beszélünk horvátul, németül, szerbül. Sőt, amint méltóztatott tapasztalni – törökül is.

– No, beszélsz, öreg barátom? Vagy disznóbőrbe varrva dobassalak a mocsárba?

Agláj megborzadva felordít, mintha ló rúgta volna ágyékon, s feltartja remegő jobbját, hogy beszél.

– Gróf efendi, az én fényes arcú gazdám, Arszlán bég, Pozsega hatalmas ura...

Zrínyi, Székcsői és a sok huszár a vár udvarán egyszerre kezd el nevetni. A hadnagy odalép a janicsár mellé, és megbökdösi a vállát:

– Nem tudom, szeretnél-e még egyet kapni? Ha akarsz, csak szóljál. Ha nem akarsz, ne dicsekedj, mert az olyasmit ennek az ócska kis vakondtúrásnak az ótvaros fenekű gazdája meg a nyomorék katonái nem nagyon szeretik hallani.

Agláj megszeppenve toporog előttük – a hadnagy maró gúnnyal ejtett szavai meggyőzték, hogy óvatosan kell beszélnie, ha élve akarja kihallgatását megúszni. Tapasztalhatta, hogy a kapitány emberei nagyon hiúak és érzékenyek.

– Az én gazdám, Arszlán efendi a Dráva-parton várat akar építeni, hogy béklyót verhessen a szigetvári rablók kezére…

Most hosszabb időbe telik, amíg magához tér a boldogtalan Agláj, mert a hadnagy meg is tolta a tenyere élét, amikor pofon vágta. A janicsár csausz olyasmit érezhetett, mint aki nagy terhet emel, s az elpattanó rúd fejen találja. Jó időbe tellett, amíg megértette a kérdést:

– Hol akar a béged várat építeni?

– Monoszlónál.

– Mikor akarja kezdeni?

– Mikor, hitetlen efendi? A sánc boronaváza már el is készült. A rác parasztok már vetik a vályogot, amivel holnap be fogják tapasztani. Mire felébredtek, elkészül a várunk, benne két óriási mozsár, négy gyönyörű

sugárágyú és egy légy se tud ezután a Dráva felett úgy átrepülni, hogy meg ne kérdeznők: honnan jössz, hova mégy?

– Adjátok vissza a puskáját neki! – mordul Zrínyi.

– De gróf úr! – veti ellen Székcsői. – Rabnak, puskát?

– Megígértem. – S Agláj, aki jól ért magyarul, és Zrínyit is ismeri, tudja: a gróf szava többet ér, mint egy pecsétes írás. Székcsői ingerült csodálkozással hajítja oda Aglájnak a puskáját. A janicsár, akár a hiúz, veti rá magát, hogy valami baja ne essék a drága szerszámnak. Magához szorítja lehunyt szemmel, és megcsókolja kék acélcsövét. A hideg rázza érte, s valamit mormol közben.

Székcsői félfüllel hallja, amit a török mond, s felháborodva rántja ki félig a kardját, hogy elüsse a fejét.

– Mit mondtál, nyomorult?

– Áldja meg Allah Babócsa tigrisét! – hajolt meg mélyen háromszor Zrínyi félé.

– Ó, a jámbor lélek! – illetődik meg Nikola. – Holnap a csata előtt szabadon engedjük. Most fullajtár repüljön váltott lovakkal Babócsára, Barcsra, Kanizsára s szólítson fegyverbe mindenkit, aki csak él. Holnap elhúzzuk a hatalmas pozsegai efendi nótáját!

Agláj vacog a veremben, ahova belökték. „Ha Székcsői egy arasznyival közelebb áll hozzám, és érti, amit mondtam, már élek!” Dideregve lapul a verem fenekén a nyirkos szalmára, néha az ember élete ilyen semmiségeken múlik. Amíg vissza nem tér a bég táborába, övébe gyűrve kell hordania posztósüvegét, annak jeleként, hogy fegyverrel a kezében, élve esett foglyul, s nem méltó rá, hogy a legbátrabb török katonák jelvényét viselje. De Allah megengedi még érnie, hogy leghitványabb szolgája ismét méltó lehessen a janicsár névre.

Másnap hajnal előtt felfújt birkabőrtömlőkbe kapaszkodva úsztattak át a Dráván. S mire a nap fölkelt, ott álltak Monoszló mezején. Az előhadat, négyszáz jó huszárt Nikola vitéz rokona, Tahy Ferenc vezérelte, a bal szárnyat a derék babócsai várkapitány, Perneszi Farkas, a jobb szárnyat maga Zrínyi.

Maroknyi sereg volt: kétezer puskás gyalog és ezer huszár.

Látták, előözönlik jöttükre a török a partmenti sátortáborból. Látták azt is, lehetnek legalább nyolcezren, s tudták, igen heves ütközetnek nézhetnek elébe. Nikola mégis derűsen mosolygott. Nagyon zöldfülű harcos lehet ez az Arszlán bég, hogy lehet így hadrendbe felállni, hogy a sereg a víznek veti a hátát? Jobbra meg az épülő vártól nem tudnak semerre mozdulni. Csak balra lódulhatnának, Ausztria felé. Hát magad állítasz csapdát saját magadnak,

dicső efendi?

Agláj üres puskáját szorongatva, ott állt Nikola paripája előtt. A csata előtti csönd utolsó minutumában megpöccintette a janicsár csausz hátát:

– Eridj, és mondd meg nekik, ki van itt!

A lyuggatott pofájú janicsár vonakodva indul. A Koránra meg merne esküdni, már felhúzták annak a puskának a kakasát, amely meg fogja ölni, ha még tízet lép. Csak ez a nagy bajuszú, nagy szakállú szörnyeteg élvezni akarja a kínjait Mert Zrínyi átkiabáltat minden csata előtt:

– Agláj, itt vagy-e?

– Itt vagyok, gróf úr, és megfoglak ölni!

Mindig elfogja, s mindig szabadon ereszti.

– Ha fogva tartalak – nevet ingerkedő szemhunyorgatással –, akkor ki fog engem megölni? Azt hiszed, örökké akarok élni?

Így ismétlődik köztük tizenöt esztendeje ez a gyalázatos játék. De Agláj úgy érzi, ez alkalommal az a bizonyos magyar puska mégiscsak el fog dördülni, amelynek a golyója kioltja az életét. Zrínyi arcát soha még ilyen komornak, esettnek nem látta. Talán meghalhatott valakije, akit nagyon szeretett, s a szomorú emberek többé nem szeretnek játszani...

De íme, már félúton jár a két sereg közt, puskával ilyen messziről le sem lehetne teríteni, már olyan közel van, hogy szabad szemmel meg tudná számolni a bég zöld zászlaja nyelének aranyszögeit. Végtelen örömében hatalmasat ugrik, s amikor Arszlán efendi kürtöse épp a szájához emeli aranyszerszámát, hogy elreccsentse a roham jelét – rémületeset ordít:

– Meneküljetek, igazhitűek! A gyaurokat a babócsai tigris, Zrínyi vezeti!...

Rázendít Zrínyi kürtöse, hogy kettéhasad a hajnali ég felettük, és a kétezer puska egyszerre elroppan, ekkorát tíz mozsárágyú, ha bődül! Egy kósza golyó, amely egy véletlenül erősebben megtömött magyar puska csövéből vijjog a törökök felé, épp szügyön találja Arszlán bég borzderes csődörét. A hű állat kétségbeesett nyihogással bukik térdre, és a pozsegai bég meg arccal a porba puffan, mint egy ízetlen görögdinnye, amelyet mérgesen elhajít egy haragos aszáb.

Szpahioglujai, bosztandzsikjai alig tudják összekanalazni, s felröpíteni egy készenlétben tartott vezeték lóra. S a megdöbbent török had csak ezt látta: egy janicsár ordít valamit, millió fegyver dördül, a vezérlő bég a földre repül, azután a testőrség szorosan közrefogva az ide-oda kókadozó, aléldozó béget és sebes iramlással elvágtat a csatatérről.

– Zrínyi van itt, Zrínyi! – üvölti Agláj eltorzult pofával. – Nem értitek?

Meneküljetek, hülyék!

Egy szpáhi lehömpölyödik a lováról, Agláj kétségbeesett ügyességgel, vakmerően az üres nyeregbe veti hatalmas, puha testét. Egy golyó leviszi a turbánját a fejéről. Kopaszra borotvált feje úgy világít a kigyúló hajnali fényességben, mint letolt nadrágból a pucér fenék. Aztán sikerül egérutat nyernie a szédült forgatagban, és eltűnik az utána induló huszárhadnagy szeme elől.

Nagy a zsákmány, amelyet egyetlen halott, egy csepp vér kiontása nélkül szereztek. Két akkora mozsár ásít a Dráva-parton, hogy tíz darabont röhögve mászik belé, és könyököl ki a peremére. Akár a kéthetes kutyakölykek a kosár szájából. Mellette még négy pompás sugárágyú: seregbontó szörnyeteg. És mennyi ágyúgolyó és puskapor! A feszesre tömött marhabőr zsákokat csak csónakra kell raknia, és indulhat a szállítmány Szigetvár felé. Az ágyúk miatt már törhetik a fejüket Székcsői Mátéék, hogyan tudnak akkora tutajt ácsolni, ami elbírja majd ezeket a vasgóliátokat?

Olyan váratlanul és hirtelen jelent meg a magyar had a török tábor előtt, hogy a reggelire főzött rizses hús ott rotyogott tovább a rézbográcsokban a sátrak között a tűzön, csak mellé kellett telepedniük és bekanalazniuk.

Nikola harsogó nevetéssel ugrott le a lováról.

– No, akármi legyek, ha elhittem volna, hogy reggelivel vár Arszlán bég!...

Csak Székcsői Máté jár-kel aggodalomfátylas arccal körülötte, aki nem ismeri Nikola és Agláj szokatlan ismeretségének történetét.

– Egyél már, Máté fiam. Mit sátorozol itt ilyen fogfájós orcával körülöttem?

– Gróf úr! Tudod-é, mit mondott az a mocskos fogoly janicsár?

– Hogyne! „Áldott légy, jó puskám, hadak villáma! Allah segítsen, hogy Babócsa tigrisét ezzel tudjam megölni!” Ne aggódj, mindig ezt szokta mondani: Hanem hallod-e, inkább valahonnan egy butykos bort keríts! – pillant derűs mosolygással a döbbenettől hamuszürke orcájú huszárhadnagyra. – Még azt találja hinni különben ez a szerencsétlen piláf, hogy kutya ette meg

Felbizserdült szívvel rúgtatnak haza Csáktornyára, s amerre elhaladnak, mindenütt szólnak a harangok.

– Mi történt? Miért harangoztok?

– Márton deák úr üzent, csendítsünk, mivel Nádasdy Tamás nádor urunk haldoklik. Hegyesd vára alatt!...

Huszonegy paripa dől ki Nikola alatt, amíg Hegyesdre ér, ahol a nádor

egy felhajtott oldalú, gyönyörű töröksátor alatt fekszik.

Nem engedik a közelébe Zrínyit. Tamás úr szomorú mosollyal fordítja arra elgyötört, megcsúfolt, szép fejét.

– Testvér... Hát... eljöttél? Pestis. Ne gyere ide. Megmondtam, emlékszel, meg fogok halni. Hamarosan. Nem hittél.

– Hallgass, az ég szerelmére! Kíméld magad! – rimánkodik összetett kézzel Nikola, s úgy rázza boltozatos mellét a fölindulás, mint sokszor a dalmát hegyeket a földrengés. Két fehér posztókámzsába bújt pestis-szolga láncra akasztott nagy serpenyőket lóbál az orra előtt. A füstölő parazsára dobva százféle fű serceg, kék leheletet eregetve az ég felé, rejtelmes füstruhába rejtve Zrínyit. Faron akarja rúgni őket, rájuk ordítani: – Pokolba véletek, csupa könny a szemem, kirágja a füst, nem látom Tamásomat –, de nem teheti! A pestiliáriusok járványkor élet-halál urai. Ha úgy tetszene nékik, elfogathatnák őt is járványszolgáikkal, a vespillókkal, akik mellükön nagy, kék posztókeresztet viselnek.

– Engedj oda Tamásomhoz, doktor! Adok ezer aranyat!

– Egy millióért sem engedlek oda! Más sem kellene, mint hogy szerencsétlen nádor urunk lehelete arcodat érje: tüstént megkapnád tőle te is a pestist! Isten őrizzen, uram! Terád ez országnak nagy szüksége van!

Már nem, a serpenyőben égő loncfenyőtű füstjének csípésétől perceg szeméből a könny. Olyan nyomorultnak érzi magát, mint egy öreg koldus, aki az árok szélére lökve vergődik. Haldoklik az az ember, aki szívének az egész világon a legkedvesebb, és nem tud rajta segíteni! Ha odaadná a doktoroknak minden vagyonát, akkor sem tudnák megmenteni szegény Nádasdy Tamást.

– Ne sírj, Nikola. Ez a világ sora. Egyszer mindannyiunknak meg kell halni. És nem kérdezik meg tőlünk: „Mikor akarsz elmenni?!”

A másik pestisdoktor ott állt a nádor mellett. Nádasdy csendesen mondott neki valamit. A felcser felháborodva hadonászott, és valamit suttogott neki. A nádor ingerülten förmedt rá:

– Adj ennem dinnyét, azt mondtam! Kit érdekel a nyavalygásod, hogy nem szabad? Az utolsó kívánságom se teljesítsék?... Támasszátok fel a fejem, nem látom Nikolát. Vagy... már cserbenhágy a látás, felcser? – Csöndes rimánkodással suttogta: – Lépj közelebb, testvér!

Nikolát heten-nyolcan is fogták, mindenáron oda akart menni a nádorhoz: Mit ér az élete, ha Kata után elhagyja Nádasdy Tamás is? Nem marad lassan ezen a nyomorult sárgolyón mellette senki. Akkor meg miért él? A rengeteg mélyén érzik ezt a mély kínt az árván maradt, vénhedt faóriások, amikor a szomszédjuk túlvilági robajjal a földön végigdöndül. Ez után a következő villám már őket köszönti föl.

Lüktet a fülében a vér, alig is hallja, Tamás úr mit beszél.

– Amikor a várat ostromoltuk, egy csont és bőr sovány öreg paraszt jött a táborba. Mézédes dinnyét kínált, és közben a bőrömön éreztem a szemét. Az árát se mondta, csak otthagyta. Mikor már elment, akkor jutott eszembe, amikor belépett, nem is köszönt. Én tudom, a halál volt itt értem, Niki.

A felcser megitatta, majd egy vizes gyolcsdarabbal leitatta haldokló verítékét. Sokáig egy szót se szólt, csak a fogát csikorgatva hánykolódott a recsegő ágyon. Aztán keserveset sóhajtott, és rekedt, pici hangon suttogta:

– Milyen kár, hogy... meg kell... halni...

Lehunyta a szemét, és nem mozdult többé…

Egy kutya istentelenül elkezdett vonítani.

Orosztonyi Péter, a nádor szenyéri tiszttartója, sírva rogyott térdre.

– A világ legdrágább embere volt... Mért kellett neki meghalni? Inkább haltam volna meg én...

– Ne sírj, fiam – motyogja Zrínyi, de elcsuklik a hangja, és végigömlenek szakállán keserű könnyei.

16

Némelyik esztendő jeltelenül surran el, nem is emlékszünk egyetlen pillanatára sem, csak éppen, hogy éltünk, és valamit biztosan csinálhattunk is, mert – éltünk. Aztán elősüvölt a semmiből olyan bolond esztendő, hogy libabőrző háttal gondolunk rá vissza: valóságos rémregény volt minden pillanata.

Márton deák addig könyörgött, amíg Nikola kötélnek nem állt, hogy elmondja 1563 történetét. A kedves, pudvás derekú titkos-deák már évek óta írja a Zrínyi-család krónikáját, és semmi fontosat nem akar belőle kifeledni. Egy sereg dolog van, amit más nem tudhat, csak Zrínyi, így azt neki kell elmondania. Sajnos, hiába orrol a deák, mindig nehezebb Nikola urat beszéltetnie. Először minden idejét Szigetváron tölti, ami szabad perce van, azt meg az új cseh menyecskéjével, Rozumberki Éva őnagyságával mulatja. Van egy bűbájos, egyéves kisfiuk: a csöpp vasgyúró, a Jánoska. No, üres beszéd helyett a gróf úr inkább velük szórakozik. A rózsaszín húsú óriáscsecsemő fencőjét harapdálja, paskolja, olyan őszinte lelkesedéssel, hogy azon csak mosolyogni lehet. Eleinte fújtak rá a gyerekei, az időközben férjhez ment lányai.

– Még ki sem hűlt szegény édesanyánk, de apánk már sietett újra megnősülni. Ha még áll az öreg nyárfa, nincs elég szép jobbágymenyecske a világon? Miért kell azért megnősülni? Testvérünk lehetne a mostohaanyánk!

Addig prüszkölt ellene mindenki, amíg személyesen is meg nem ismerték. A bűbájos, mézszőke kontyú, zománckék szemű, pompás idomú teremtés, mindenkit levett a lábáról pillanatok alatt. Nem lehetett rá haragudni. Olyan egészséges fényesség terjedezett körülötte, mintha mézesüvegen keresztül Csáktornya várába a nap. A végén csettintenek a fiai: „Hogy ezt a csodálatos szép nőt is elszerette előlünk!”

– No, írjad, vén pennarágó! A tavalyi országgyűlésen, Pozsonyban ismertem meg őt is. Apjaura, Csehország kancellárja mutatta be az egyik bálon.

– Bálon? – akadt fent értetlenül a deák szeme.

– Azon, mért csodálkozol úgy? Vagy fél évig tartott az országgyűlés, mert... nem engedett a császár Őfelsége, és mi sem engedtünk neki.

– Miért?

– Egyszerű pedig, ő magyar király akart lenni, mi pedig nádort szerettünk volna választani.

– Hát... nádor az nem lett – bakkant közbe a deák óvatosan. – Gyalázat, ami Pozsonyban történt! Nagyságos uramat meg kellett volna választani!

Nikolának jólesik a hű cseléd és a régi jóbarát szava.

– Először azt hajtogattam én is, nádor akarok lenni! Utóbb pedig már csak azt hajtogattam, mindegy, hogy kit, akár az ajtónálló huszáromat is, de az országnak itt nádort kell választani! Értsük már meg, uraim! Ne engem! Akárkit!

– Miksa csak somolygott, és bólogatott betegen seppegő, kornyadozó apjaura fele, de az csak megrázta a fejét:

– Elébb legyen a fiam a király, azután választhattok nádort!

– Elébb állítsunk nádort, Felség, azután boldogan koronázunk!

– Így ment ez hónapokig, nem engedett se ő, se mi. Aztán közben valamivel el kellett ütni az időt. Bálokat rendeztünk. Úgy járta sokszor egyszerre ezer vendég is, hogy féltünk, beléesik a Dunába a négytornyú királyi vár a hegytetőről. Oly nyájasan koccintgattunk velük estétől virradatig, mintha a legjobb barátok lennénk. És reggel, amikor az Országháza vigadószálájába visszahordták a szolgák a hosszú asztalokat, faragott székeket, kezdődött minden elölről megint. Másnap lovakat futtattunk, harmadnap párviadalokat rögtönöztünk, kopját törtünk. A muzsikásainkat versengettük, petárdákat eregettünk éjszakánként. Ez a kedves kis bogár meg rajtam felejtette a szemét. Riogattam szegénykét, hogy ilyen magamfajta vénemberrel semmire se megy már, de annyira sírt, hogy ő a Dunának megy, ha el nem fogadom, hogy... elvettem feleségül. Kész, is a

mese, eridj a fészkes fekete fenébe. Dada! A kisfiunkat akarjuk látni!

– Nikola úr! Csak egy szót még! Ha egyszer nem akarták, hogy lett Miksa mégis magyar király?

Zrínyi felállt az asztal mellől. Arca mogorvára fordult, mintha egy vödör jeges vízzel szembeöntötték volna.

– Hagyj már békén!

– Gróf úr, ez nagyon fontos momentum, ez a res permagni momenti. Vagyis: igen nagy jelentőségű dolog. Úgy szeretném tudni.

– Akadt közöttünk egy nyomorult áruló – dörmögte tompa-szürkén Zrínyi. – Az illető levelet kapott a budai basa magyar deákjától meg a konstantinápolyi emberétől: a vén, rozzant szultán Magyarország ellen készülődik. S ha már nádorunk nincs, legalább királyunk legyen. Ez a szerencsétlen ország semmiképp sem maradhat a veszedelem torkában fej nélkül.

– Ki volt az áruló? – rebegi a deák félve az utolsó kérdést.

– Én! – kiáltja Zrínyi, és kidübörög a teremből.

*

Néhány nap múltával Zrínyi jólesőn ejtőzött vacsora után asztal mellett; Márton deáknak határozottan szerencséje volt, hogy újra szóra tudta bírni.

– Hogy mi történt még Pozsonyban említésre méltó? A jóféle tudja, minden összemosódik, hiszen van annak már jó fél éve is, hogy... Illetve, várj csak? Ott volt a szarember is! – csapott az asztalra Nikola, szárnyas hangját kieresztve.

– A váradi püspök úr?! – nevetett föl a deák bennfentes cinkossággal, azonnal megértve, Nikola kiről beszél.

– Tudod, amikor így országgyűlés van, a Mihály utcai országházban, egész Pozsony egyetlen nagy vendégfogadóvá változik. Ilyenkor mondhatja el a Magyar Kamara, hogy igazán dolgozik. Lótnak-futnak álló nap a kancellista deákok, mint a pók a fafan, a bekvártélyozó cédulkákat ragasztják ki mindegyik ház kapujára, hogy ha megérkeznek majd az országgyűlési urak, tudják, hol fognak lakni.

– No, tudod, hogy ne legyen sértődés, mindenki mindig máshol lakik, nehogy azt mondhassa valaki, megkente a kancellistákat, és így elhalássza a legjobb helyeket a többiek elől. Jön Székcsői Máté huszárhadnagyom: gyerünk, nagyságos uram, idén idvezülünk, mert a Klastrom utcában fogunk lakni, a Siroky-palotában. Odakocogunk, mit látnak szemeim. Ott áll az a kis kopasz dugó Forgách Péter, letépte a cédulámat, és úgy hadonászik, mint akit a görcs rángat.

„Ronda kálomista pogány! Nem fogsz a Klastrom utcai püspöki palotában lakni!”

„Miért, te tisztítóhely-szökevény?!”

„Csak!” – tajtékozza, hogy kifordult a szeme fehérje is.

„De, te bolondos szentember! Tudod, hogy kivel beszélsz? Én gróf Zrínyi Nikola, az ország tárnokmestere vagyok! Az első magyar ember a király Őfelsége után!”

„Nem számít! – üvöltözi az az őrült kerge birka. – Ecclesia praecedit!” – Vagyis... de ezt te úgyis jobban tudod, mit jelent? Már mint, hogy „az egyház mindenkit megelőz!”

„Igazán? – dörgöm én, hogy menten teli lett őszentsége gatyája. – Ezt majd még meglátjuk! Gyerünk a királyi palotába!”

– A Miska nem fogadott. Kiüzent, nem ér rá a bolond magyarok hőbölygéseivel foglalkozni. De, mondom én a szekretáriusának, bemenjen kend, és megmondja, csináljon rendet a szállásommal, mert azt az országgyűlés tekintélye meg nem engedheti, hogy egy marha főpap miatt szégyenben maradjon tárnokmester, s az utcán aludjék. Miska ezzel se törődött, megint csak kiüzent, hogy úgy tudja, ő király és nem udvari kvártélymester. Jó, mondtam a kancellárjának, Őfelsége tudja ki a fontosabb neki: egy nyáj nélküli főpásztor, akinek egy beteg, macskája sincs, vagy pedig én, gróf Zrínyi! Hű, erre már felfortyant odabent a Miska, és kifakadt: Őelőtte egyformán porszem mindenki, őt a magyarok pedig hagyják végre békén, mert szétvág közöttük. Úgy elfogott a röhöghetnék, hogy kifordultam a kancelláriáról, köszönés nélkül. Intettem a hintónak meg a huszárságnak, hogy vessenek csak horgonyt valahol, én meg Máté hadnagy úr betelepedünk a „Zöld halász” vendéglőbe, és törtük a fejünket, hogyan tudnánk jó hangosan visszaköszönni a pópának. Aztán eszembe jutott, hogy Báthori András, az országbíró meg akarta venni tőlem a nyúlszívű pozsegai bég, Arszlán efendi gyönyörű sátrát. No, Máté, pattanj, veresd föl. Ha estétig kész lesz, egy arany üti mindenik cselédem markát.

Hja, fiam, az egy arany pontosan száz dénár, hát persze, hogy már délután jött az udvarispánom, és jelentette:

– Megnézhető!

A Madárhegyi Selyem-réten verték fel Arszlán bég hajdani szentélyét. Alig tudtam odáig elvergődni; minden talpalatnyi helyet ellepett a hegyre csodalátni kitódult, kíváncsi pozsonyi nép. No persze, volt is mit nézni ott. A legszebb szeraperde lett az enyém Monoszlónál, amit az a mafla Arszlán Szolimán szultántól kapott ajándékba. A sátor ponyvája csupa nehézselyem brokát, damaszt meg bársony, de aranyszálból meg kínai selyemfonálból

fonták még a kötelét is. Olyan csodaszép szmirna- meg bokhara-szőnyegeket sem láttam még, mint amilyenekkel beborították a sátor belsejét. Az emberek nem akartak a szemüknek hinni, hiszen száz lépés széles volt az a négyszögletű remekmű. Magasságát három kopja hossznyira becsülték, A púpját tizenkét aranyozott cédrusfa-oszlop tartotta középütt, és mind a négy oldalán egy-egy előcsarnok volt. Le sem kellett a Szélvész nyergéből szállnom, úgy léptethettem be lóháton az ajtón. Hörögtek a gyönyörűségtől a népek, és egy buzgó, életrevaló kis kölyöknek, aki megszámolta, hogy hány kötéllel feszítették ki azt a csoda selyempalotát, a cselédeimmel, tíz dénárt adattam emlékül. Aznap este már egész Pozsony a sátramról beszélt, s az urak lármáztak, hogy abban tartsuk meg az Országháza helyett az országgyűlést. Mondják, Kopasz elalélt dühében, és ecetet kellett vele szagoltatni, hogy lábra tudjon kapni. Akkor pedig, amikor Báthori András barátom orra alá dörgölte, hogy a sátram legkevesebb harmincezer aranyat ér, letérdelt, sírva kiáltozta: verje meg az Isten ezt a kurafi tékozló Zrínyit, majd megtébolyodott az irigységtől. Azt is András úr mesélte, hogy egyszer Forgách barátja Újhelyi, a váci püspök részegen elmondta: a váradi kopasz pópa a szerencsém miatt gyűlöl, hogy amihez hozzá érek arannyá változik. Hát tehetek én erről? Miért csak keresztet vet egész nap, miért nem fog kardot, és megy rá a pogányra? Én is úgy kezdtem valaha, emlékszel?

– Mi lett a sátorral?

– Miska is megnézte: Belépdelt, a nyakát meregette. Herrgott Sacrament – dünnyögte –, das heisst ja. Körbejárt, mint a bolygó zsidó, és ujja hegyivel megérintette a brokátokat, kárpitokat, aranyfonál köteleket. A szőnyegeket látva, először leguggolt, azután letérdelt, és ujjai között morzsolgatta a csomózását. Herr Graf – mekegte –, tudja maga, hogy ezek a perzsák kincset érnek?

– Nem kérte, hogy ajándékozd neki a sátrat, de legalább a szőnyegeket?

Nikola nevetett, mint a farkas, ha tejes borjúszagot érez.

– Úgy néztem rá, hogy nem mert kunyorálni semmit se. De másnap név nélkül azt pötyögte az Országházában, hogy nem szorulnánk rá mi a német „Türkenhilfé”-re meg a „Römer–zug”-okra! Ha igazán szívügyünk lenre a török kiűzése akkor kicsit mélyebben kellene belenyúlnunk a saját zsebünkbe, abban annyi arany van, hogy az már rettenetes.

Én csak legyintettem. Előző nap megtudtam valamit, a magyar Kamarában, amitől megdermedt a vérem. Van ottan énnékem egy kedves jóemberem, bizonyos Perneszi Farkas, aki különben Baranyában a dicátor, vagyishogy királyi adószedő, az fagyasztotta meg szavával a szívem. Hogy egy évben 600.000 arany a Magyar Kamara bevétele, s annak a fele kimegy Bécsbe. Kérdeztem, node ilyen kevés lenne csak a fiskus bevétele? És ezt nékem kell kérdeznem, a tárnokmesternek, az ország harmadik

méltóságának, mert még én is csak véletlenül pillanthatok a pénzügyek állásába! Igen, felelte Farkas barátom, mert a legjobb felvidéki bányáink Bécsnek tartoznak felelősséggel; Fugger uram, Thurzó uram Ferdinándnak ád állandó kölcsönöket, s a legzsírosabb réveket és harmincad-helyeket a királyi család tagjai kapták meg. Azoknak a jövedelméből coki a magyarnak! Hát ezért nem kapom meg én a katonáim zsoldját, az Isten verné meg, aki ezt így kiagyalta. A Miska, a Miska tette ezt, ugye? – susogtam hideglelősen, mert reszkettem, hogy valami rábizonyul ebből a roppant aljasságból az én bálványomra, Ferdinándra, akit harminc éven Isten után a legjobban szerettem. De Farkas barátom a fejét rázogatta, nem, ezt nem a Miska sütötte ki, ezt még Ferdinánd úr rendelte így. Mikor? – kérdeztem hüledezve. Harminc esztendeje, felelte Perneszi uram, és a nehéz víz az én homlokomat tüstént kiverte. Mi volt ez, mennydörögtem, és eddig miért nem mondtad el ezt énnekem sohasem, az Isten verjen meg? Mert eddig sohasem kérdezted, uram, emelte rám a szemét, és úgy volt, hogy megölöm, amiért ilyen gyilkosan őszinte aztán leengedtem a kezem, és hörögve téptem fel a dolmányom gallérját, mert elállt a dühtől a lélegzetem. Perneszi komám igen megszeppenhetett, hogy valami rossz titkot árult el, és futhatott a fölötteseihez, hogy mit tegyen, mert a vacsoránál Miska király beleakasztotta azt a cérnavékony, hosszú, bütykös fehér ujját a dolmányom gomblyukába, félrehívott a hosszú asztal sarkához, és csöndesen rákezdte, ahogy még soha, olyan bizalmas gyengéden tegezve: „Hallom, szidtad az anyám úristenét, mert elszórom a dénárjaitokat?” Nem is feleltem, mit felelhettem volna. Tovább nyekergetett. „Azt hiszed nekem nem fáj, hogy el kell vennem a pénzeteket? De ha nem látja a német, hogy ti is adtok, akkor ő sem áldoz. Ne ölj meg a szemeddel, tudod, mennyit veszek el? Háromszázezret, mit tudom én, tette hozzá gyorsan, mikor látta, megvillan a szemem. Lehet, hogy valamivel többet. De... tudod, mennyit adnak helyette a német birodalmi rendek? Évente nyolcszázezret!”

– Ez a játék az ő bőrükre is megy, felséges uram, feleltem ridegen, mint a megdermedt vas, amit a kovács az olajos hordóban felejtett. S az sem kicsiség, hogy őket békén hagyja a török, hogy nyomorult aranyakért megválthatják a békéjüket, a nyugalmukat, az életüket. Mi meg megdöglünk, elfogyunk, ahogyan a bevert fenekű hordóból elszökik a bor, itt döglünk meg a küszöbükön, mint a jó kutya, amikor a rablók jönnek, s gyújtogatnak, rabolnak, ölnek...

Csak hallgatott, azután a fejét csóválva szólalt meg. Láttam nem, értette, amit mondtam, inkább a falnak magyaráztam volna, az előbb megindult volna tőle. Még egyszer kisérletezett, mert szentül hitte, hogy rosszul értette, amit mondtam, vagy én értettem rosszul, amit ő mondott.

– Milyen roppant nagy kár, Herr Graf – bújt vissza megint az etikett páncéljába –, hogy mi ketten nem értjük meg egymást.

–- Felség – feledtem el, hogy mire tanított mindig szegény jó Tamás úr, hogy nem szabad őszintén beszélnem – , ez sajnos, lehetetlen.

– De miért, Herr Graf? Mivel ön annyira kíméletlenül őszinte, én is az leszek! Érdekes módon, én önnek köszönhetem a koronámat. Szeretnék hálás lenni érte, értse meg…

– Felség – feleltem –, nekem már mindenem megvan, amije embernek ezen a földön csak lehet, mi kellhetne még Felségedtől nekem?! Higgye el, én amíg élek, hűséges híve és éles kardja leszek: én már ilyennek születtem.

– De hát ezt nem értem, hogy miért nem érthet meg?

– Azért, mert Felséged német, én meg magyar vagyok. Mindegyikünknek más az érdeke.

– De ön gróf! – borzadt meg Miska egészen. – Ön gróf, az Isten szerelmére)

– Igen, de magyar gróf vagyok! És most eltávoznék, ha engedné Felséged...

Márton deák halkan füttyentett.

– Ilyet krónikában még sohasem írtak meg!

Zrínyi összerezzent, a sűrű szemöldje felfutott a homlokára. Akkor te se írd meg. Mi a fenének is írnád meg? Ehhez rajtam kívül senkinek semmi köze. Elég legyen az a sátor-dolog, megértetted? Azt lehet, mert azt az átkozott váradi papot rettentőn rühellem! – És már megint nevetett, és elment, hogy az új, mézhajú, ropogós húsú asszonykáját egy csókra felébressze.

*

Nikolának az utóbbi időben mindig egy mondat muzsikált a fülében, miszerint teli van vele a pozsonyi Magyar Kamara, hogy Miksának mi a kedvenc mondása: „Nescit regnare, qui nescit dissimulare!” Magyarán: „Nem tud uralkodni az, aki nem tud színészkedni!” Amikor az öreg Ferdinándot temették a bécsi Kapucinus-templom pincéjébe, Zrínyi egyre csak Miksa arcát kémlelte, vajon őszinte-e a bánata. A kegyeletes szomorúságtól sápadt-e, vagy pedig krétaport evett, hogy messzire világítson a gyász az orcájáról? Amikor a kőművesek végeztek Ferdinánd szép domborműves táblájának befalazásával, és ő odalépett, hogy őszinte részvétét kifejezze, Miksa megszorította a kezét, és azt suttogta:

– Tarts ki mellettem is, úgy, mint apám mellett, és nem bánod meg!

Nikola majdnem hanyatt esett.

„Miért komédiázik vélem Őfelsége? – tűnődött. – Miért akar bolonddá tenni? Olyan ez az ember, mint a kiskölyök, aki felszúrja egy tűre a

cserebogár szárnyát, és kaján röhögéssel élvezi: zúg a bogár körbe-körbe és bár repül, még sem repülhet el, amerre szeretne. Miért komédiázol, hiszen belátok a kártyáid mögé, híres!”

Az utóbbi időben nagyon elkedvetlenedett Nikola. Már nem hitt semmiben, minden mögött titkot, hátsó gondolatot sejtett. Annak sem tudott már szívéből örvendezni, hogy Miksa kinevezte Pannónia főkapitányává. No igen, megtette, mert felháborodva tiltakozott, amikor a Jedikulában elhunyt Török Bálint fiát, Török Ferencet akarta kinevezni ugyanerre a tisztségre.

– A fiam lehetne az a taknyos orrú kölyök! Ide küldheti felséged Ferkót akármekkora pecsétes levéllel, én bezzeg a váraimba be nem engedem!

És csak a teméntelen bosszúságot nyelte vele. Elvállalta, mert azt hitte, ezután majd ő dirigál a végvárak felett, ő reparáltathatja az erődítményeket, a hópénzeket ő utalványozhatja a szerencsétlen zsoldosnépségnek. És mi lett?!

Ahogy kinevezték, árva dénárt sem kapott meg a saját zsoldjából sem, nem hogy a többi zsoldosét. Megint, mint már annyiszor, bele kellett nyúlnia a saját zsebébe, ha nem akarta, hogy elszéledjen Szigetvár, Babócsa, Szentlőrinc őrsége.

Zsold helyett kurta felszólító levelet kapott Miksától.

„A tekintetes gróf úr fél éve Pannónia főkapitánya, és még egyszer sem járta végig a véghelyeket! Mire véljem ezt? A tisztség kellett, de a velejáró munka és fáradság már nem?!”

Levéllel felelt, mert ha személyesen beszél Miksával, ököllel vág az arcába. És nem Miksának írta, hanem gróf Salm Euchiusnak, a király győri főkapitányának. Mert olyan is volt persze, külön királyi főkapitány. Tudtára adták, mert amikor Bécshez fordult, ahogy szokott, amíg Ferdinánd élt, kurta leveleket kapott:

„Gróf Salm Euchius a mi magyarországi főemberünk. Önagysága állandóan Győr városában tartózkodik. Kéretik, hogy véle beszélje meg dolgait!”

„A rámparancsolt szemleutat előbb is megtétette volna vélem a lelkiismeretem, de sajnos, sehonnan sem kaptam az útra elegendő fegyveres kíséretet. Egy dénár zsoldot nem kaptam fél éve, így felfogadni sem tudnék magam mellé méltó sereget. Kíséret nélkül pedig el nem indulok, mert nem méltó, ha valaki vakmerően kiteszi magát a nyilvánvaló veszedelemnek, amelyek útközben reá leselkednek!”

Keserves dolog ez mindenképpen! Ő, Magyarország legelső embere, alárendeltje legyen egy német grófocskának?

Csak a vak és a hülye nem veszi észre, mire megy ki a játék. Miksa szép csendesen német zsoldosokkal rakatja meg a magyar végvárakat, kiknek

kapitányokul megint csak német vártiszteket ültet. Esze ágában sincs kikergetni Magyarország földjéről a törököt, legföljebb a Felvidékről és Erdélyből. Tökéletes katonai antitalentum az új király, vakargatja Zrínyi keserves fintorgatással a füle tövét, ha az ügy szóba kerül valahol. A felvidéki hadjáratokra tízezreket költ el, avval a marha Schwendi Lázárral kísérletezik már évek óta, aki pedig semmire sem megy. A Dunántúlra meg nem ad egy dénárt sem. Innen lódul mindig meg a pogány, hogy elharapja Európa torkát, de Miksa röhög, mint egy félkegyelmű, és legyint, ott van a Zrínyi, keine Angst, meine Herrschaften! Minek annak pénz? Több van annak a zsebében, mint nekünk valamennyiőnknek együttvéve!

Hát ne pukkadjon meg az ember?!

És Miksa már Pozsonyba sem hajlandó eljönni, Bécsben tartják meg a fontosabb tanácskozásokat, amelyekre kurta meghívóleveleket küldenek.

– Felséges uram! – állt fel Nikola. – Nem tudom, mi ez a sok ülésezésdi?

– De Herr Graf! – horkant fel Miksa sértődötten. Ferdinánd, az apja legalább beszélni engedte a tanácsosait, ez meg azonnal a torkára forrasztja a szót. – Azért hívattuk Bécsbe önöket, hogy eldöntsük, hosszú időre: mi legyen Magyarországon? Háború vagy béke? És ön ezért szemrehányást tesz!?

– Úgysem lesz ennek sem teteje. Én éppen ezredszer mondom el, erről felesleges beszélnünk, mert Magyarországon 1526 augusztusa óta nincsen béke!

– De Herr Graf! És a váradi békepaktum?! – csattan fel újra a király. – Még megboldogult atyám kötötte a szultánnal 1547-ben! Erről mi a véleménye?

– Tigris-béke! Azt csinál, a török, amit akar, Felség! Várakat foglal el, kegyetlenül megdúl egész megyéket, iszonyú szenvedéseket zúdítva szegény magyar nép nyakába!

Forgách Péter ugrik fel:

– Micsoda tárnokmester az ilyen, aki annyit sem tud megjegyezni, hogy a király Őfelsége már többször kifejtette: inkább ilyen béke legyen, mert ez még mindig kevesebb vérbe és pénzbe kerül, mint egy hadjárat!

– Szentatyám! – forr föl az indulat Zrínyiben. – Megbocsásd szavam, de egy szamár hozzád képest tudós professzor a bolognai egyetemen!

– Injuria! – ordítja a püspök, lilára váltó arccal. – Tiltakozom az Egyház sértegetése ellen!

– Te kezdted, püspök atyám, most edd meg, amit főztél! – forrasztja Zrínyi a tomboló főpap torkára a szót. – Én Magyarországról beszéltem! Meglehet, hogy Németországban nem hull vér, de Magyarországon rengeteg!

És miért kell tűrjük ezt? Azt mondjátok, félelmetes nagy a török sereg? Háromszázezer katonája vagyon a szultánnak?! Hazug beszéd ez csak arra jó, hogy elaltathassa véle az ember a lelkiismeretét. Tíz-tizenkét ezer janicsárja van Szolimánnak és huszonöt-harmincezer szpáhija. Zsoldos lovasa ugyanannyi lehet. Esküvel állítom: hetvenezer lovassal és gyaloggal én a szultán seregét rapittyánkká verem!

Ökle minden szó után felkiáltójelet ütött az asztalra, hogy Miksa elé állított madeirás aranykancsó ugrálni kezdett, mint egy játékos kedvű kecskegödölye. Aztán feldőlt, a sűrű veresbor végigömlött a fehér damasztterítőn, és a bíborpatak sebesen rontott a trónus felé, és végigcsordult Miksa kedvenc, citromsárga kamukadolmányán.

– Gróf úr – sziszegte indulatosan a király. – Meg van ön őrülve? Tönkreteszi a kedvenc ruhámat, a drága terítőmet? Azonnal cseréljék ki! – int becsöngetett udvarmesterének. – Mit képzel, kérem, útszéli kocsmában mulat a huszárjaival? Vegyük tudomásul végre: felséges atyánk békét kötött a törökkel, és az atyánk által aláírt szerződés minket is kötelez. És sokkal olcsóbb a háborúnál a béke! Tovább megyek: hogy a török fel ne rúghassa a békét, ezennel elrendelem: vigyék meg Konstantinápolyba az évi 30.000 arany... ö... ö... váltságdíjat, amit második éve nem fizetünk!...

Zrínyi újra feláll. Ősz haja, szakálla vállára-mellére folyik. Szemét a csupasz asztalra süti.

– Elnézést kérek a botránkoztatásért. A kiömlött borért. Én csak azért szólaltam fel, hogy Őfelsége hiúságát felébresszem. Annak a hetvenezer főnyi keresztény seregnek az élére én király urunkat képzeltem, a diadal pálmaágat én őneki szántam. És úgy gondolom, én akarok jót Őfelségének, s nem az aki adót akar fizettetni vele.

– A gróf úr csak a csatatéren tudja elképzelni az életet! –mosolyog vissza pimasz fölénnyel a király. – Milyen szerencséje ennek a szerencsétlen országnak, hogy én vagyok a királya, s nem ön!

Zrínyi nem felel. Még csak föl sem horkan. Ez az ember üres, hiú, ostoba báb: ócska sziporkákat ereszt meg, ahelyett, hogy kardot fogna, és élére állna a törököt elsöprő seregnek.

Hazaérve ismét fájdalmas hír várta: Krupa, az Unna-folyón túl fekvő utolsó Zrínyi-vár is elesett. Pedig Bakics Mátyás, egyik legvitézebb hadnagya, a legendás hírű Bakics Pál testvéröccse védelmezte.

Úgy kezdődött, hogy Boszniába új basa érkezett, Szokoli Musztafa, a nagyvezír öccse. Kijelentette:

– Nem töröm tovább, hogy annak az ebhiten élő Zrínyinek az Unna-folyó innenső partján vára legyen!

Nyolcezer emberrel vonult fel.

– Adjátok meg magatokat, kényre-kegyelemre!

– Soha! – felelte Bakics Mátyás. Pedig csak negyven embere volt abban a kis sasfészekben.

– Akkor szétlövetem a várat, és utána, ha életben maradsz kerékbe töretlek!

– Megteheted, ha megteheted?! – kacagott a derék, döme hadnagy, és a török ágyúzásra ágyúzással felelt.

Három hétig védte a füstölgő kőhalmazt. Musztafa sírva átkozta Allahot, és a szakállát tépte marékszám, hogy nem boldogult vele.

Aztán a huszonkettedik napon kürtök harsantak az Unna bal partján, dobok döngtek, szekerek nyikorogtak, lovak nyerítettek, izzadó, dühös emberek káromkodtak.

Bakics Mátyás és életben maradt tizenhét embere, véráztatta kötésekkel csupa-seb testükön a falakra tódulva ujjongtak.

Szokoli Musztafa pedig nem tudta megdöbbenésében, hogy mit tegyen.

Portyázói megállapították: a túlsó parton felvonult gyaur seregnek hétezer katonája lehet és harminc seregbontó zarbuzánja. Várt egy teljes napot. Közben nyelvet fogatott közülük. A betojt krajnai zsoldostól megtudta: gróf Auersperg Hermann vezérli a felmentő sereget.

Musztafa basa gondol egy merészet: megsemmisítő pergőtüzet zúdíttat Krupa rommá lőtt falaira, és még egy utolsó rohamot indíttat.

A falakon már nem fogadja őket senki sem.

Az udvarház falának vetve hátát hét súlyos sebesült áll, karddal a kezében, és harcolva esik el.

Még Szokoli Musztafának is megesett rajtuk a szíve.

Az Unna bal partján pedig meg sem moccant a királyi sereg.

Még Bakics Mátyásnak sem nyújtott senki segítő kezet, aki a várfalról a berontó török elől az örvénylő Unna vizébe vetette magát, és amikor megpróbált kikapaszkodni, visszazuhant a magas, meredek partról.

Talán a krajnai gróf úr nem akarta, hogy vérlázító gyávaságának élő tanúja maradjon.

17

Amikor elfoglalta Szigetvár kapitányi székét, azt hitte, ujjongani fog az egész, világ, s úgy megy majd minden öt évig, mint a karikacsapás. De azért

megérezhetett valamit, mert amikor Bécsben sor került a hivatalos szerződés aláírására, a kancellista készségeskedve jelentette ki:

– Akkor beírom: Zrínyi Miklós gróf úr Szigetvár örökös kapitánya lesz!

Nikola összemorcolta szemöldjét, és felemelt ujjal intette le:

– Írjál egyelőre csak öt évet. Aztán majd meglátjuk.

Tudta előre, hogy sok kocódása, baja, gondja, kellemetlensége lesz majd, de mindennél fontosabbnak tartotta: Somogy, Zala, Vas megye, Krajna, Karinthia, Steyerország, Stíria biztonságban lesz. Hogy a zsoldot nem kapta, eleinte még nem idegesítette, hiszen hozzászokhatott a nemtörődömséghez, feledékenységhez, lelketlenséghez. Hanem amikor az első esztendőben csak 2.000 aranyat sikerült kiverekednie, s azt is Vas megye királyi dicátora fizette ki legnagyobb meglepetésére, akkor nagyon elment az egésztől a kedve. Messze földön nem volt királyi birtok megüresedőben, amit kérhetett volna zálogba. Akkor pedig mi lesz? Ő többé nem csapja zálogba a keservesen kiharcolt birtokait, hogy Miksának legyen ablakon kiszórni való pénze a Felvidéken. Mert Perneszi Farkas azt is elpötyögte: Őfelsége a pápa és az olasz fejedelmek által adott hatalmas összeget a Trencsén és Diósgyőr várának elzálogosításáért kapott 120.000 arannyal megfejelve, Tokaj, Szerencs és Nagy-Bánya elfoglalására költötte. Neki pedig adósa maradt 10.000 arannyal! S még megtetézte gyalázatos viselkedését azzal, hogy a töröktől visszafoglalt felvidéki birtokokat nem adta vissza törvényes magyar tulajdonosaiknak, hanem királyi tulajdonként kezelte őket.

Zrínyinek főtt a feje, hogy mit tegyen. Honnan szerezhetne pénzt, hogy zsoldosai világgá ne menjenek? Éppen most, amikor ezer és egy jelét kapta: Szolimán, halála közeledését érezve, eltökélte: elébb meghódoltatja Európát. Ennyit és nem kevesebbet!

Szigetvárát Tolna, Baranya és Somogy megye falvai tartották fent. Hanem a három megye jó része török hódoltsági területen feküdt, s szegényekre nagyon rájárt a rúd. Fizettek Szigetvárnak, fizettek a saját földesuruknak, fizettek a törököknek. Éjjel-nappal zörgették a bíró ajtaját a tizedszedők, a dicátorok lovascselédei. De azt senki sem kérdezte tőlük:

– Ti szerencsétlenek, hát honnan veszitek?

Sokszor adódott úgy, hogy Zrínyi is végletekig elkeseredett, amiért nem küldött zsoldpénzt a király. Neki magának nem volt, vagy már unta nagyon, hogy ő hitelezzen. De már nem bírta nézni zsoldosai vergődését sem. Dúlni nem engedte őket; ha ilyen tudomására jutott, pokoli szigorúsággal torolta meg. Hát akkor?

Odajön Székcsői Máté:

– Nagyságos uram! Azt mondják a huszárok, minden nagyon szép volt,

minden nagyon jó volt, amíg volt. De mivelhogy most már ötödik hete semmi sincs, ők odébbállnak egy házzal. A német kapitányok huszárokat keresnek. Azt üzenik, áldjon meg az Isten téged, mind a két kezével.

– Ne engedd el őket, Máté!

– Hogy csináljam? Öntsek mandragóraiét az italukba? Kössem madzaggal az ágy lábához őket, amikor alszanak?

– Kürtöltesd össze őket! Rámegyünk valamelyik falura, majd kitalálom, melyikre. Szerzünk legalább enni-innivalót!

Máté nevet és elmegy. Nikola egy kupa bort sem ivott meg dühös elkeseredettségében, már ott nyihogtak a lovak az ablaka alatt, és várakozó arccal mosolyogtak rá a huszárai.

– Mi lesz?

Siklós felé mentek. A huszárok összenevettek.

– Aha! Idegen falura ütünk.? Mert ez a Perényi uramé errefele! A sajátját sajnálja megdúlni az Öreg! Hehe!

Nikola mogorván ül a nyeregben. Nem szívesen teszi meg amit tesz. Perényi török rabságban van. Mindene szanaszét, gazdátlanul. Él is mindegyik szomszédja a kitűnő alkalommal. Erre van egynehány olyan falu, amelybe Zrínyi telepített embereket, mert pusztán, elhagyatva állt, s nem akadt gazdája. Idejött Hegyszentmártonba Csarnótai András is néhány jó emberével, köztük Véneki Ábrahámmal.

– Néktek adom ezt a gazdátlan földet! – mondta Nikola gróf, és a parasztok féltérdre ereszkedve hallgatták. – Dolgozzatok rajta serényen, adjátok meg mindig, ami nékem jár, becsülettel, s akkor soha semmi hiba nem lesz!

Nikola fáradt és kedvetlen, nem szívesen zötykölődik a nyeregben.

– Máté! Szentmártonba megyünk bé!

Nincs sehol a bíró. Végül a szőlőhegyről kerül elő Csarnótai András.

– Hol esz fényes nappal a fene, amikor urad keres? – mordul rá Zrínyi.

– Nincsen énnékem félnivalóm, megadtuk idén Szentgyörgy-napkor urunknak, ami jár! Nyugodt lélekkel állunk urunk elébe!

– Mindegy, Csarnótai fiam! Még kell!

A bíró elsápad.

– Nem Lehet! Nincs miből, nagyságos uram! Tegnapelőtt nyúztak meg bennünket a törökök!

– Pofa be, Csarnótai fiam! Néktek a bőrötök alatt is pénz, van! Minden

porta öt dénárt fizet!

– Öt dénárt? Úristen! Nincs az embereknek pénze! Holnap lesz Vajszlón országos kirakóvásár! Addig várj, gróf uram, oda elmegyünk, eladunk ez-azt, kis gyapjút, mézet, bort, süldőket, borjakat. Akkor szívesen!

– Ne fáradjatok vele el Vajszlóba! Az öt dénár fejében én is átveszem a borjakat, süldőket. A bor is jöhet!

– Nagyságos uram! – kezd siránkozni Csarnótai András, mert érzi, nagy veszedelem fenyegeti faluját: a földesuruknak igen rossz a kedve. – Ne kívánd a halálunkat! Ha elviszed a növendékállatainkat, jövőre miből fizetünk neked kilencedet? Mivel műveljük meg a földjeinket?

– Fizetsz, igen vagy nem? – mordul rá Nikola, akinek elfogyott a türelme. Nem tűrhette a vitatkozást, hallotta, a huszárjai már nevetgélnek rajta, hogy a bíró bolondot csinál belőle.

Csarnótai András fölszegte a fejét:

Már... fizettünk, ami megjárt, nagyságos uram! Most... nem fizetek!

– Vegyétek el! – kiáltotta Zrínyi, és megfordította lova orrát a falu túlsó vége felé. Huszárjai pillanatok alatt nekirugaszkodtak a falunak. Ellepték a domboldalba épült takaros házakat, s az egész helységet fölverte a parasztok és állataik kétségbeesett sivalkodása.

Zrínyi lassan léptetett. Hallotta, puffog a por, valaki szalad mögötte.

– Nagyságos uram!... – szuszogta a megfuttatott bíró, süvegét kezében gyűrögetve, megkísérelve, hogy Zrínyi elé kerülhessen. De a haragvó nagyúr körbefaroltatta a lovát, nem tudott szembekerülni a bíró vele.

– Nagyságos uram... Állítsad meg ezeket a gonosz szörnyeket!... Elviszik mindenünket!... Van három telkes gazdánk, aki... tudna kölcsön adni a falunak... valamit! Könyörgöm, állj már meg, rossz a szívem, elesek!

– Mennyit adsz?

– Portánként... három dénárt! – hunyorít Csarnótai, azt hiszi, alkudhat Zrínyivel.

– Nem vagyok nyomorult izmaelita, hogy alkudozzak veled! Öt dénár portánként, vagy... a tetőt is elvitetem a fejetek fölül! Nem érted, hogy éhesek a huszárjaim, te marha. Éhesen hogyan vitézkedjenek?

– Négy dénár... nagyságos uram!... És ha várnál a jövő hétig… a vásár jó pénzt hozna...

– Eridj a fenébe, mert földbe taposlak!

Föláll a nyeregben, hogy mindenki jól láthassa, és odakiált a huszárjainak:

– Szedjétek, mert sietek!

Csarnótai szemében a düh könnye csillan. Az ördög bújt ebbe a Zrínyibe, hiszen ez máskor annyira-amennyire lehet, jó ember! Vagy: igazán éhesek a huszárjai? Beszélik, a király valóban nem fizeti nekik a zsoldot hónapszámra sem!... Éhesek?... Szegények!... Múlt hónapban elkergettek egy nagy csapat törököt, amelyik meg akarta sarcolni Hegyszentmártont!

– Nagyságos uram!... Meglesz az öt dénár, csak... állítsd meg őket!...

– Hozd ide! – veti oda kurtán Zrínyi, s a bíró lohol a telkes jobbágyokhoza pénzért, és rohan vissza vele. A huszárok már addigra összetereltek vagy húsz borjat, száznál több süldőt. Még szerencse, hogy a csorda meg a konda oda van, rejtekbe az ócsárdi meg a bodonyi erdőben! Csarnótai vakarja a feje búbját, amíg odaadja a zacskó pénzt Székcsői Máténak, mert Nikola gróf nem piszkítja be a kezét ilyesmivel. Szólni szeretne, valamit mekeg is szegény ember:

– Nagyságos uram... a... süldőinket, ha... lehetne…

– Még egy szó, és felgyújtatom a faludat! Nem érted, hogy szegények éhesek? A mennykő csapjon a süket füledbe!

S mennek el, örömmel. Megoldódott a problémájuk egyelőre.

Visszafele Gilvánfának mennek, de egy csapat goromba huszár leugrat Páprádra.

– Öt dénárt fizessetek! – rivall a száznagy a bíróra.

– Honnan vennénk, tekintetes vitéz uram?

A zsebetekből! Vagy a ládafiából! Mindegy, de ha jót akartok, ne szuszogjatok vele, elővegyétek! Amíg összeszeditek küldess szalonnát, bort, hagymát, sót meg kenyeret! De igyekezzetek, mert amire megesszük, s nem lesz itt a pénz, jaj lesz néktek!

Falatoznak egy óriási tölgyfa koronájának hűvösében, s jön is hamarosan a bíró a pénzzel. Dől a veríték róla, nagyon rohanhatott, amíg összeszedte. Hallották is a dobolást, ordítozást, rimánkodást, a bíró kemény káromkodását. Nehéz lehetett néznek egymásra a huszárok őszinte elismeréssel. Mert azt ők is tudják, hogy a falvak bíráinak az élete nem fenékig tejfel. Bárki jön joggal vagy anélkül megsarcolandó a falut, mindenki véle kezd. Mindenért ő felel.

A számagy elveszi a vászonzsákot.

– Szerencséd, hogy elhoztad idejében!

– Tekintetes vitéz uram! – topog á bíró –, megengedj, de... erről a kétszázhuszonhét dénárról nékem... írás kéne, hogy... elvitted!

– Írááás? – ordítja a számagy dühösen morcolt szemölddel. – Írás, igen?... – Arra gondol, hasba rúgja a bírót, hogy legömbörödik a völgybe, de aztán jobb dolog jut eszébe. Ismeri a betűket, a süvege béléséből darabka pergament keres elő, iszákjából körömnyi irónt, és nagy ákombákom-betűkkel ráír néhány sort. A bíró lábujjhegyre ágaskodva beléles. A számokat ő is érti, a betűket nem. Megnyugszik, látja, a száznagy odarótta 227! Nehéz munka a számagynak az a pár mondat, örül, hogy végez vele.

– No bíró! Ezzel menj majd el Szigetbe, mutasd meg a kasznárnak, az majd kifizet!

– A jóisten áldjon meg, tekintetes vitéz uram! – hálálkodik a bíró, süvegét lekapva örömében. Mert őszintén megmondva, nem nagyon reménykedett, hogy írást kap a soron kívül behajtott dénárokról. Ha kap, ha nem – ha kedves az életük, adniuk kell. Jobb mégis, ha írásuk van róla. Arra a várbeli kasznár fizet! Negyednap bemennek, keresik a kasznárt, mutatják nekiaz írást. A kasznár belekukkant, mosoly villan át az arcán, és rákiált a páprádi bíróra:

– Fordulj meg!

A bíró meglepetten engedelmeskedik. A kasznár felröhög és nagyot rúg hátulról a fenekébe. Szegény bíró orron szánkázik öt lépést a porba. Fojtogatja a méreg. Ölni tudna, de tudja, az írást adó huszárok ott ólálkodnak a közelben, s kaján vigyorgással lesik, milyen képet vág durva tréfájukhoz. Se pénz, se írás, gondolja sajduló fenékkel.

– Állj fel! Gyer ide! – rikoltja a kasznár röhögve: – az írásban az áll, még kettőszázhuszonhat rúgás jár néked!

Eldőlnek a fal mellett lapuló huszárok a röhögéstől.

– Köszönöm, uram! – dörmögi a páprádi bíró. – Isten fizesse meg a jóságotokat!

S elhátrál. Nikola is nevet az ilyesmin, ha hallja, bár legbelül azért neheztel érte. De meg nem torolja huszárjain. Ó, a huszárjai – azok szentek és sérthetetlenek! Azoknak a kedvéért mindenre képes Nikola!

Arra is, hogy a hegyszentmártoni jobbágyok helyett ő megy el a lovasaival a vajszlói országos kirakóvásárba.

A mise utáni legnagyobb, lüktető zsibongásba érkezik meg, s a kalmárok szívében felgyúl a gyanú kormoló tüze; mit akar itt messze föld legnagyobb zászlósura?

– Szép marhabőröd van! – veti oda egy pécsi tímárnak, elsétálva sátra előtt.

– Nem a legszebb, nagyságos uram! – próbálja elkerülni sorsát a csupasz

képű pécsi mesterember. – Nézd meg például ezt! csupa bögölycsípés! Idén nagyon bogárzottak azok a dögök!

– Másról beszélsz, mint én, fiam! Vitesd Szigetvárába a bőreidet. Majd a kasznárom kifizeti!

– Mennyiért, nagyságos uram? Tizennyolc dénár egy marhabőr!

– Őrült vagy? Örülj, ha tizenötöt megadok egyért! Én nem akarom eladni, csizmát szabatok belőle a huszárjaimnak!

– De... – torzul el a dühös kíntól a tárcár arca. – Miért én fizessek három dénárt bőrönként a te huszárjaid csizmájára?

– Fogd be, fiam a pofád! Rátok is vigyáznak az én zsoldosaim l Illő tehát tinéktek is a fizetésükhöz hozzájárulni! Még egy szó, s ingyen vitetem el a bőreidet!

Ellép méltóságteljesen fölszegve szakállas fejét az égnek Zrínyi.

– Nagyságos uram – susogja elhaló hangon a pécsi tímár –, tudd meg... rosszabb vagy, mint a... török! – S kezdi összetekerni szépen megmunkált, puha, finom bőreit. Addigra Nikola már a posztós kalmárokkal alkuszik.

– Jó ez a kék szín!

– Mint a búzavirág, nagyságos uram, olyan kék! Hány rőffel szeretnél?

– Fickó! Én nem rőfözök itt! Nékem kell mind a tizenkilenc vég!

– Nem eladó! – kaffan a sellyei posztóverő. – Egyben nem eladó, még neked sem, nagyságos uram!

– Vigyétek! – toppant Nikola megdühödve. – Rőfjéért adok három dénárt néked! Ha mukkanni mersz, rőfönként huszonötöt veretek a meztelen talpadra!

– Négyet adj... rőfjéért! – könyörög a posztókereskedő.

– Adjatok neki! – haragszik meg bégképp Zrínyi. Látja, négy mogorva huszár elkapja a kapálódzó, tiltakozó posztóst, lerántják a saruját, és osztani kezdik neki a mogyorófavesszőt, számolatlanul.

– Elég! – kiáltja a hetedik ütésnél. – Háromért a tiéd! Vigyétek, ne is lássalak benneteket! – Dühöngése könnyekbe fúl. A pitypangos árokpartra kuporodik, és hirtelen szakasztott lapulevelet lapít lüktető, tüzesen égő talpára. A keserves istenüket! Rabló szigeti zsoldosnépség! Azt hiszik, nekik mindent szabad már? Ha van isten, megfizeti nekik!

Mire a vásár közepére ér, a másik felének minden holmija szekérre van rakva, és gyihikelik a lovaikat, el akarnak tűnni. Nem lehet. Ahány út vezet ki Vajszlóból, mindeniken szembe jőnek Zrínyi huszárjai. Kár itt erőlködni, már tudják a kalmárok. Így csinálja ezt mindegyik nagyúr, akinek a közelében

vásárokat szoktak tartani. Most nem volt szerencséjük. Meg van szorulva, rajtuk ütött. Igaz, elveszik a hasznuk, de amibe az áru nekik van, megtérül. Mit lehet csinálni? Akinek csak esze van, beáll szépen a Csányoszró fele kanyargó hosszú kocsisorba, és poroszkál szomorú sorsába bölcsen belétörődve Szigetvár felé. Mit lehet mást tenni? Talán legközelebb megsegíti őket a gyűdi Szent Szűz, s nem üt rajta a siklósi vásáron Zrínyi.

*

– Hogy állunk, Márton? – kérdezte borús homlokkal Nikola a deákját. Az Gerdák István uramra, a tiszttartóra nézett. A roppant kövér ember idegesen rándította meg a vállát:

– Százötven falu fizeti nekünk a püspöki tizedet. Három megye. De Tolna meg Baranya a hadiadóját is ideadja, a dicát is, a királyi adót.

– Mennyi jött be?

– Rengeteg! – veti oda gunyorosan Gerdák uram. – Csak tudjuk majd elkölteni! Négyezer forint készpénz – fogja komolyra a szót –, meg négyezerötszáz mérő gabona és másfélezer veder bor. Ha a búza mérőjét forintjával számoljuk még négy és fél ezer forint. Egy veder, az tíz pint bor, s pint bor ára másfél dénár!

Zrínyi bosszúsan nevetve néz rájuk.

– Ha tudná az a sok marha, hogy nincs mit tőlem irigyelni! Talán el sem hinnék, ha kijelenteném Pozsonyban, ezen a ragyogó szigetvári üzleten egyetlen dénárt sem keresek! Az emberek sírni volna kedve. Az egész pénzen, amit a két megyémből kapok, jó háromszázötven darabontot tudok felfogadni! Siralmas állapot, és még engem marnak, irigyelnek! Szívesen cserélnék gondot velük!...

Mogorva arccal kapargatja kőkemény körmével az asztalt.

– Ha az ember nem mesterkedne ezzel meg azzal, felkopna a huszárjaim álla, mi? Legyetek őszinték!

Márton deák kockáztatja meg:

– Nagyon zúg ám a nép, nagyságos uram! Prüszkölnek rád, nem tetszik nekik, ahogy elbánsz velük!

– Szavuk van ellenem? – fakad ki Zrínyi gyilkos indulattal. – Ki védi meg őket a török ellen? Én! Kinek a huszárjai járnak éjjel-nappal a halál mezsgyéjén? Az enyémek! Ki fizeti meg a szerencsétleneket? Senki! És akkor pisszenni mernek, ha kicsiny részt az ő vállukra tolok a rám nehezedő iszonyú teherből?

A deák jónak látta Zrínyi figyelmét elterelni az áldatlan kérdésről.

– Levelünk jött, nagyságos uram!

– Messziről?

– Nem is jöhetne messzebbről! Konstantinápolyból! A Jedikulából!

– Ki írt nekünk onnét?

– Szegény jó Perényi Gábor úr csempésztette ki szabaduló magyar rabbal! Azt írja, felajánlja Szigetvár ellátására két várának, Siklósnak és Valpónak a teljes jövedelmét!

– Derék! Ez aztán a derék! Szegény jó Perényi Gábris! Sosem szenvedhettem őkelmét, mert mindig fontoskodott és kicsinyeskedett, de most azt mondom, áldja meg az Úristen Őkigyelmét! És mentől elébb szabadítsa ki! Áldja meg a nagy égi teremtő a gondolatáért! – Elcsöndesedett, majd halkan így folytatta: – Milyen kár, hogy... nem merem elfogadni!

– Mit beszélsz? – mered rá Márton deák, és Gerdák uram sem akar a fülének hinni. – Feltétlenül el kell fogadni! Isteni szerencse ért!

– El is fogadom, fiam! Csak elébb... bejelentjük a pozsonyi Magyar Kamarának, a bécsi Hadi Tanácsnak és annak a drága jó Maximilian császár és király őfelségének. Tudjátok, az a cudar portéka minden apróságot megragad, hogy belém köthessen. Phű, ha ezzel a dologgal megkerülném, tudom, én istenem, hogy megemlegetném!

A levele végén megjegyezte: „Merem remélni, Perényi Gábor óhajtása teljesül, s a két várost én kapom meg, név szerint Zrínyi Nikola gróf!”

Miksa prüszkölt, fújt, tajtékzott, mint a tomboló paripa:

– Mit képzel a Vadkan? Csak pattint az ujjával, és egész Bécs tüstént táncra perdül neki?

Forgách püspöknek felragyogott az arca:

– No, látod, felséges uram, most adta az Úr kezedbe Zrínyit! Most már azt csinálhatsz vele, amit akarsz! Megőrjítheted, lázadásba hajszolhatod, öngyilkosságba kergetheted!

– Hogyan? – szaladt ki Miksa száján önkéntelenül.

– Ennek az embernek a hiúsága az Achilles-sarka! Ez a sötét gazember hozzá volt szoktatva harminc éven át, hogy ha valamire rámutatott, megboldogult jó atyád tüstént odaadta neki.

– De hiszen... Zrínyi tulajdonképpen... megérdemli azt a két várat! – aggodalmaskodott Miksa. – Negyedik esztendeje egy vas zsoldot sem tudok fizetni neki!

– Akkor se add neki! Talán törvényt hozott a Titkos Tanács, hogy a Vadkan ezután is szent embernek számít? Ne add neki ezt a két várat, és meglátod, Zrínyi Nikola grófot tüstént megüti a guta! A továbbiakat pedig

rám bízhatja, Felség!

*

Nyár elején fontos vendége érkezett Pozsonyból – Perneszi Farkas kamarai tisztviselő, Baranya megyei királyi dicátor.

– Mi jóban jársz mifelénk?

– Jóban? Ez majd elválik, uram! Ugye, tudod, mióta szegény Ferdinánd meghalt,odafent másféle világ járja. Nagyon megszaporodtak az irigyeid. Az ellenségeid minden alkalmat megragadnak, hogy borsot törhessenek az orrod alá. Hogy megkeseríthessék életed minden pillanatát!

– Te! – sötétedik el Zrínyi orcája a köntörfalazás hallatán. – Ha tovább is rébuszokban beszélsz, én...

Perneszi Farkas vékonydongájú, gyomorfájós alak. Erőseb széltől félteni kell: fölkapja s elviszi. Zrínyi robbanó indulatkitöréseit sem szereti. Úgy fél a gróf dührohamaitól, mintha villám csapna mellé. Most is úgy érzi magát, hogy szavába vágott, mint a várfal tetején kapaszkodó janicsár, aki alól kilökték a rohamlétrát, s menten elalél. Inkább átnyújtott Zrínyinek egy nagypecsétes levelet.

„Nos Maximilian, rex Hungariae... etcetera. Kedves hívünk, Zrínyi Nikola gróf hallatlan bírvágyának újabb jelét tapasztalva, elzárkózunk Siklós és Valpó várának és váruradalmaiknak ráírása elől. Ez a hallatlan mohóság elgondolkodtatott, és arra bírt bennünket, hogy sürgősen felülvizsgáljuk kedves hívünk valamennyi eddig kapott birtokainak ügyét. Ezért felkérjük őt, rövid időn belül, írásban számoljon be a tekintetes Titkos Tanácsnak: melyiket, mikor, kitől és miért kapta vagy szerezte? Siklós és Valpó várak és tartozékaik leltárának átvételére kirendeljük Mezőlaki Ferenc zalavári apát urat, valamint Gerdák Istvánt, a szigetvári vár tiszttartóját. Siklós és Valpó ideiglenes királyi felügyelőjévé Perneszi Farkas Baranya megyei dicátorunkat nevezzük ki, és...”

Alázattal üdvözlöm, tekintetes várfelügyelő uram! – ugrott talpra Zrínyi, és dühös gúnnyal oly mélyen meghajolt előtte, hogy homlokát majdnem beütötte az asztal lapjába.

– Ne gúnyolódj vélem, gróf uram! – rebbent meg a királyi adószedő, beharapva vértelen ajakát: – Én már előbb is eljöttem volna hozzád, hogy tájékoztathassalak, de szándékosan olyan munkát adtak, hogy ki sem tehettem a lábam Bécsből! – szinte szipogott a belső rettegéstől, mert irtózott Zrínyi dührohamaitól: úgy érezte, vulkán készül mellette kitörni. És most még idegesítőbbnek találta, hogy Zrínyi nem kezdett tombolni, inkább magába roskadt. Feje mélyre süllyedt két válla közé, szeme különös fényben ragyogott. Perneszi legszívesebben kiszaladt volna a szobából.

– Bocsáss meg... – nyögte ki végül Zrínyi, óriási tenyerét rátéve a dicátor hosszú ujjú, törékeny kezére. – Nem tehetsz róla... úgy látszik, elérték... amit akartak... Majd megtébolyodok a felháborodástól! – Indulata mind jobban elsodorta, már felugrott, már kiáltozott. – Ó, ti nyomorult bécsi kurafiak!... Hé, hé, ajtónálló!... Azonnal küldd ide Kapitányfi Istvánt, a vicekapitányomat!

– Mit akarsz? – sápadt el Perneszi, csontig. Azt hitte, börtönbe dobatja a Vadkan. Ketyegő szívvel várta, mikor rontanak be a szolgák, hogy nyakon ragadják.

– Ide hallgass! – kiáltotta Zrínyi a berobbanó Kapitányfinak. – Összeszedsz kétszáz huszárt és beülteted őket Siklós meg Valpó várába! Úgy intézd a dolgokat, mintha a két meg az uradalmaik már az enyémek volnának! Én ebben a szempillantásban indulok Bécsbe, és megmagyarázom azoknak a barmoknak, hogy... ha így cselekszenek, se a magas politikával nem számolnak, sem Szigetvár sorsával nem gondolnak!... Ha pedig rád mernének küldeni valami lisztes pofájú bécsi jancsibohócot: ágyúval lövess rá, mintha török volna!

*

Hiába futott Bécsbe! Ilyet még sohasem tapasztalt: mintha az egész világ összeesküdött volna ellene. A busás ajándékot mindenki elfogadta, de a baján senki sem segített. És nem is volt hajlandó segíteni később sem, még csak nem is kecsegtette senki. Hát persze, honnan tudhatta volna, hogy maga a császár tiltotta meg, szinte fejvesztés terhe alatt, hogy bárki is segíteni merjen neki?

– Térdre fogsz esni előttem, Vadkan! – sziszegte Miksa, amikor Forgách püspök kiment tőle, hogy átvigye a Zrínyinek szóló komisz levelet a kancelláriára. – Ha majd sírva csókolgatod a kezem, akkor teljesülhet a kívánságod – talán! Megtanítalak, kivel merjél ujjat húzni, krovót kutya! Megtanulod, senki büntetlenül nem maradhat, aki szembe merészel szegülni az akaratommal!...

Nikola dühtől fuldokolva tért meg Bécs városából. Rettenetes szégyen érte: ország tárnokmestere létére a császár nem fogadta audiencián!

– No, nem baj! – szusszantotta ki a fölös haragját néhány nap múlva: – Majd küldesz te is hozzám kérincsélőket! Csak aztán meg ne hökkenjenek a szíves fogadtatástól! Gerdák! Székcsői! Hozzám!

Lohol a dagadt tiszttartó meg a fekete tigris huszártiszt:

– Parancsolj, uram!

– Majd jönnek Szigetbe mindenféle császári urak. Ha megtudom, hogy bármelyikük is akárcsak egy pohár vizet is kap: a fejetekkel játszotok! Megmondtam!

Gerdák jobbja félig a levegőbe emelkedik. Az elzsírosodott agyával olyasmit gyanított eddig: a Gazda fején vaj van, amire vigyázni kell, hogy meg ne olvadjon, mert még mind a nyakába folyna! Az pedig úgy történik, hogy aki számon kérni jő – ha világi személy, ha papi egyén – tejbe-vajba fürdettessék, utána borban lubickoltassák. Vagy ha jobban szereti, pálinkában! Esetleg nem muszáj úgy ellátni, hogy Hencillától Boncidáig folyjon minden, de azért módjával... csak kéne valamivel szállni az érkező uraknak? Hadd látnák, hogy nagyúr tenyerén vannak!

Nikola gróf lóra pattan, és sötéten szakálla bokrába mosolyogva kíséretével Csáktornyára vágtat.

*

Márton deák kárörvendezőn röhögött:

– No, uram, az első csuka beúszott a varsádba! – mondta egy goromba-nagy pecsétű levelet lobogtatva.

– Ki az?

– Szigetvárába érkezett Mezőlaki Ferenc, zalavári apát uram. Azt árja: „Itt vagyok király urunk akaratából. Jöjj azonnal, hogy elvégezhessük a kötelező számadást egymással!”

Zrínyi olyan csúnyát mondott, hogy még a téma is kiszáradott attól a deák kalamárisában.

Nikola nem ment, Mezőlaki uram mégis napról napra várta. Gerdákot hívatta.

– Tiszttartó, adj szállást a király cselédjének!

– Nincsen üres szállásunk, apát uram! Teli van a vár zsoldossal! Török ellen készül Nikola gróf!

– És ha ő Szigetben időzik, hol lakozik?

– A felső-várban, apát uram!

– Ott nyittass szobát!

– Nem tehetem, uram! Zrínyi uram eltávoztakor lelakatoltatta, és meghagyta, a fejével játszik, aki felnyittatja!

Szégyenszemre gallyakból-mikből kellett sátrat barkácsolnia. Hanem mindjárt első éjjel megeredt a zápor, az apát urat kimosta az ócska rögtönzésből. Dühtől vicsorgatva mászott föl az ekhós szekérre, amelyen már heten szorgoskodtak. Cselédek, kancellista deákok, papok, kocsisok.

– Megállj, Zrínyi Nikola! Csak kerülj elő!

De Nikola gróf nem került elő. Köpött a szigorú hívásra. Hanem a baj

nem jár egyedül. Nemcsak szállást nem kaptak: ennivalójuk sem akadt. Pécsváradon még valamit betarisznyáztak nekik errefele jövet az apátságban, de nyolcan jártak rá. Másnapra elfogyott, utolsó morzsáig.

– Tiszttartó, adass enni a király cselédeinek!

– Grácia szegény fejemnek! A raktárunk, hombárunk kulcsa Csáktornyán, Zrínyi uramnál van. Ha leüttetem a lakatját, Zrínyi uram leütteti a fejem. Ne akard korai halálom, uram!

Az apát úr csupa kényes, városi kövön sarjadt szolgával eredt útnak, akik csak a tollforgatáshoz, szócsavaráshoz, mihez értettek, de se horgászni, se madarászni nem tudtak. Egyik megpróbált kiszedni egy vadkacsafészket, de belepottyant a vízbe, s majdnem beléfulladt a Feneketlen mocsárba. Harmadnap úgy korgott a gyomruk, akárha a szultán zenekara húzta volna.

A zalavári tisztelendő megdöbbenve tapasztalta, vagy ötven lépésnyi körzetben senki se jő a kocsijuk közelébe. Mintha egy gonosz varázsló bűvös erejű kört húzott volna oda a pálcájával! Hanem negyednapra huszárok robogtak arra, nagy vigyorogva, hangos kurjongatással. Megtorpant rohanásuk, s úgy nyeregben ülve elővonták a tarisznyájukat, és falatozni kezdtek. Finom illatú fokhagymás sülteket, paprikás zsírba megpörkölt húsokat. A szekéren kuporgó papok éhnyála elcsorrant.

Mezőlaki uram majdnem sírva kunyorált nekik:

– Csak egy ilyen kis falatot adjatok, édes fiam! – mutatta egymáson keresztbe fektetett mutatóujjal. Valami pogány nyelven válaszoltak, amit a papok nem értettek. Röhögtek és elrobogtak. De olyan tiszteletlen dolgokat mutogattak a karjukkal a papok rimánkodására, hogy nem győzték szegények hányni a keresztet magukra, hogy el ne kárhozzanak.

Hatodik nap egy cérnavékony, négerfeketére sült paraszt terelt arra két hatalmas gúnárt, lábukra kötött kötőféket tartva. Gerdák tíz dénárt adott Vénelvi Ábrahámnak, hogy ne adja oda a papoknak, akármit ígérnek! Ábrahám Csáktornyával került Zrínyi pálcája alá, és önként jött ide a veszélyes törökzónába. Itt nagyobb földet kaphatott, igát, magot, ház állott üresen, jó pajta, minden. Veronika is boldog volt. Félniük nem kellett, mert csak beugrottak a bodonhajóba, és már el is tűntek a mögöttük susogó Almás-tó nádrengetegében, ha török adószedő jött, ha magyar. Az állatjaikat a mocsár szigetein tartották, onnan azokat rajtuk kívül senki ki nem hajthatta. Gerdák érte üzent, mert tudta, Ábrahám az anyját eladná némi haszonért.

– És ha a papok többet ígérnek a libáimért, akkor mit csináljak? Én akkor nekik adom, tiszttartó uram!

– Én annak a dupláját adom, amit a papok ígérnek, fiam. Ha mégis zsíros lesz a papok szája a libádtól, akkor meg a szigetvári hóhér kezére adlak. Ugye, érted, a szép szót, édes fiam?!

– Téged az Isten küldött erre, édes jó fiam! – rohant hozzá az egyik kancellista pap. – Hány garas Szigetvárában egy liba?

– Nyolc, tíz. Attól függ, mekkora a liba.

– Édes fiam! Kapsz mindegyikért..., egy-egy dénárt! Na?

Ábrahám csak a fejét rázta. Befele röhögött magában, mert a tüszőjében lapuló Gerdák-dénárok csiklandozták az oldalát.

– Ugyan, ugyan, tisztelendő uram! Egy ekkora libáért egy dénárt?

– De hiszen... tíz garast mondtál, bitang?... Ide hallgass! Kapsz... két dénárt! – Véneki Ábrahám csak a fejét rázta. A végén már egy aranyat kínált a pap. Annyi pénzért másutt egész falka libát kapna!

– Egy aranyért sem kaphatod meg. Miért? Nem eladó a libám, uram!

– Bitang! – susogja összeszáradt gyomorral az ekhós szekérben kornyadozó zalavári apát, és irigykedve nézi a lovaikat, amelyek békén legelésznek az udvar gyepén. Aztán szól a kocsisának:

– Fogj be! Indulunk vissza Bécsbe, fiam!

Az apáturat megelőzte Zrínyi keserű, szemrehányásoktól hemzsegő levele.

„Látom már, mire megy ki ez a csúfságos, sötét játék, Felséges uram! A magyar király: belé akar gázolni leghívebb szolgája becsületébe! Etcetera, etcetera!...”

Miksa két hét múlva válaszolt. Levelének hangja hűvös, tartózkodó volt. Mintha észrevette volna; Zrínyi mégsem hitvány báb, aki első szóra hanyatt-homlok kézcsókra rohan, és bocsánatot rimánkodik.

„... ilyesmi eszünk ágába sem jutott! Csupán arról van szó szeretnénk tisztán látni minden tekintetben: mi maradt ránk megboldogult atyánk után? A józan ész és Magyarország jól felfogott érdeke is így kívánja! Éppen ezért meghagyom, jelenj meg Szigetvárott, mert odaküldök egy újabb bizottságot, akikkel tisztáznod kell esetleg tisztázásra szoruló dolgaidat! És az elő ne forduljon még egyszer, ami Mezőlaki apát úrral megtörtént! Az efféle goromba tréfákat jövőben. a bécsi királyi Kamara szigorúan megtorolja!”

Perneszi Farkas megint előbb ért Szigetbe, mint a Kamara-bizottság.

– Miféle fráter ez az Újlaki János, a váci püspök, a bizottság feje?

– Ne remélj semmi jót sem tőle, uram! Ha lehet, még ádázabb ellenséged, mint Forgách váradi püspök uram!

– De hát miért fenik rajtam így a fogukat, Farkas fiam?

– Egyszer már megmondtam nagyságos uram! – nézett félénken

Térneszi a főkapitányra. – Akinek többje van, mint másnak, annak több irigye is van, ez a világ sora. Ezt gondolják magukban, de hangosan valami olyasmit kárognak, hogy... azért kell téged elemészteni, mert titokban te is kálomista vagy! – vetett a dicátor lopva keresztet magára, mert ugye, hátha igaz a szörnyű papi vád.

– Micsoda? Ezzel vádolnak?

– Igen! Az a hír járja, hogy Szigetben kálomista Szentírást nyomattál!

– Marha állatok! Én Szentírást nyomattam? Itt, Szigetvárában? Megmondanák: mivel? Talán a... – bukott ki a kegyetlen durvaság a száján, hogy a királyi adószedő csontja velejéig elborzadt. – Ha nem tudnád, szegény jó néhai Nádasdy Tamás nádoruram felesége, Kanizsai Orsika nagyasszony nyomatott valamiféle kálomista könyvet, de nem itt, hanem Vas megyében, Szigetújfaluban! Hülyék! Mekkora hülyék!

Újlakiék bevonulásán nagyszerűen mulattak a szigetvári zsoldosok, Élő kerítésként sorjáztak az út kétfelén, amikor jöttek a bécsi, pozsonyi papok meg a cselédjeik.. Ezek már tanultak: roppant társzekereken borjakat, birkákat, sertéseket hoztak magukkal. Kalitkában tyúkok, libák, kácsák kodáltak, hápogtak, káráltak. A Bibliában járatos szemlélő azt hihette volna róluk: Noé bárkája úszik be Szigetvárába.

Ezeknek így már mindenük megvolt. Csak éppen Zrínyi nem állott nékik sem kötélnek. Újlaki János ernyős hintón érkezett, és száz marcona német kísérte, állig kardosan, lándzsásan, pajzsosan, páncélosan. A váci püspök olyan hórihorgas, termetű volt, hogy rosszakarói azt terjesztették róla: azért tették meg püspöknek, hogy az ő feje fájjon, honnan, miből szedi elő azt a temérdek posztót, amiből csuhát csináltathat magának. Az égimeszelő főpap álló nap ide-oda rohangált. Hintóba pattant, bejárta a környéket, és szigorú királyi paranccsal berendelte Szigetvárába a falusi bírákat, ahol valami panasz fakadt a vár urára. Ahova pedig maga nem jutott el, kiküldte a császári vasasokat. Ezek a fenegyerekek meg nem sokat teketóriáztak. Aki vonakodott, megragadták, békót vetettek rá, nyergük kápájához kötve elhurcolták, mint rabjaikat a pogány.

– Tedd a kezed a Szentírásra, és esküdj meg, hogy az igazat és csakis a tiszta igazságot mondod.

Volt, aki nem is válaszolt neki. Volt, aki felelt.

– Igaz az, hogy Zrínyi gróf a kilenceden felül is zsarolta a falvakat?

– Nem tudok róla, uram! – felelte Véneki Ábrahám kihúzva magát. – Én csak azt mondhatom, az édesapám nem bánt velem ilyen jól, mint ez a földesuram? Gyere el, tisztelendő uram, nézd meg magad, néhány esztendő alatt mire jutottam az ő árendájában!

– Ugyan! Kiderül, Zrínyi csodát tesz veletek, mint valaha Szent Antal!

– Nem tudom, miről beszélsz – mondja vontatottan Ábrahám. – Én csak azt tudom, araikor beparancsol a vár sáncait javítani robotba, hat dénár napszámot ád, és háromszor nyittatja meg a kamráját, pincéjét. Szalonnát, kenyeret és bort ád a munkásainak. És ezt csak úgy adja, uram!

– Takarodj a szemem elől! Nem védőbeszédet tartani hívtalak, ostoba! Arról beszélj, láttad-e, hallottad-e, hogy Zrínyi megfogatta az útonjáró kalmárokat, vásározókat, és megsarcolva őket, posztót végszámra, s égész marhabőröket vitetett a saját kamrájába?

– Aki ezt mondta néked, az úgy hazudik uram, mint egy sebes valagú izmaelita!

Véneki Ábrahámot lándzsanyéllel oldalba vágja egy mogorva császári vasas tiszteletlen viselkedéséért, és kirúgják a várudvarról. De sorra kerül a többi között Csarnótai, a hegyszentmártoni bíró, aki eskü alatt vallja a boldogan mosolygó főpap széke előtt állva:

– Esküszöm, a feszületre, minket többször is megszedetett Zrínyi uram!

– Aha! Aha! Ugye, világi hívságokra hajtatta be rajtatok a kilencedet többször is egymás után?

– Nem értem a szavadat, uram!

– Ostoba tahó! Hát... fényes új gúnyát, fegyvert vásárolt magának ugye?

Csarnótai hallgatott. Némi tusakodás után kibökte:

– Nem hinném, uram! Minékünk azt mondta Hegyszentmárton községben, hogy... jön a török... nem kap zsoldot a királytól... éhes a huszárhad...

– Ez már nem lényeges, fiam! Ide tedd a keresztet, édes fiam, hogy azt vallottad, többször is beszedette Zrínyi a kilencedet rajtad!

Csarnótai kényszeredetten karmolta oda a keresztet a sercegő lúdtollal. Legszívesebben már eldobta volna, és elfut onnan. Majd haragszik Zrínyi úr, ha megtudja, hogy megvallotta az igazságot. Hiába. A feszületre tett kézzel eskette meg a nagy hatalmú pap, nem mondhatott mást az uraknak. Elténfereg a vörös posztóval leterített hosszú asztal elöl, ami alól messzire kinyúlik a váci püspök előrenyújtott két lába. Nem mehet Csarnótai haza. Újlaki ott tartja.

– Könnyen meglehet, hogy az igazságot Zrínyi szemébe kell mondanod, fiam!

Mindig rosszabb a baljós bizsergős a hegyszentmártoni bíró szíve körül. Mi a hétszentségnek bonyolódott ebbe a dologba? De amikor az ember olyan

marha, hogy ha valaki megkérdezi van-e bánata, panasza, mindjárt kikottyantja, ha azt hiszi, az őszinteségéből nem lehet baja.

Csarnótai gondolkodik a dolgon. Ezek a vértesek elmennek, de Zrínyi itt marad. És olyan nincs, hogy a gróf úr az ő dolgot meg ne tudja. Akkor pedig mi lesz? Ki tudja? Lehet, hogy keresztre feszítteti haragjában, hiába, hogy ő csinált bírót belőle. Jaj, csak igazság ne volna a földön, vagy ha van, akkor egyszerűbb volna, ne járna ennyi gonddal, bajjal!

Somfordál kifele, a kíváncsi bámészkodók közé sodródva. Tudja, hogy szárazon ezt meg nem ússza. Nem is szakad meg a szíve, amikor kétfelől megmarkolják a karját Zrínyi huszárjai. hiszik csöndesen a Belső-várba, onnan az Óvárba, Zrínyi házába.

– Hallom, miket mondtál rám, fiam – bólogat Nikola gróf a bíró szeppent köszönését fogadva. – Ugye, én csináltam embert belőled, nyomorult kutyafajzat? És ez a hála érte? Jön egy csahos pap, és te mindjárt leokádsz engem, mert az a kurafi pópa úgy akarja? Ez a hála? Hallom, a keresztet is odaraktad a szavad alá, hogy úgy igaz! Hát te ilyen ostoba vagy? Nem tudod, a vendég elmegy, a házigazda marad? No, oktassátok ki ezt az oktalan portékát!

Megfogja négy huszár, levonják a bocskorát, húszat a meztelen talpára kap, azután a nadrágját húzzák le, húszat meg a pucér fenekére mérnek. Zrínyi nem ordítoz és elfordítja a fejét, amíg a bírónak mogyorófa pálcával magyarázzák a huszárjai, mi is a teljes igazság. Csarnótai négykézláb mászik ki a Zrínyi-házból, vérző talpára nem tud ráállni. A küszöb főlőtt hátrafordul:

– Köszönöm a leckét, nagyságos uram! – Őszinte a hálája. Hiszen, Zrínyi kést is verethetett volna az oldalába. Akkor most a vár körüli mocsárban bökdösnék tetemét az éhesen tátogó szájukkal a hadak. És mégis emberségesebb büntetés, ha valaki negyven pálcát kap, mint ha eloltják. De örök életére megtanul egy kemény igazságot: paraszt sohasem vallhat a földesura ellen... A mocsár széléhez vánszorog, csupa seb lábát áztatgatja.

Másnap keresteti Újlaki, tűvé teszik érte a várat. Sehol sem találják. Eszébe jut, elugrat megint huszonöt vértest Hegyszentmártonba. Otthon hever a dikón, szeme kifordulva, a sebláz rázza, veríték öntözi – nagyon odavan.

Viteti vissza a váci püspök nagy garral, tulajdon bőrernyős hintaján, Szigetbe.

– Barátaim! Lássátok tulajdon szemetekkel! A hős Zrínyi agyonvereti tanúinkat, akik meg merik mondani az igazat! Ennek, fog még csak szívből örvendezni a tekintetes Bécsi Kamara megtudja! Meg a Titkos Tanács!

Aztán elrendeli a kezét dörzsölő Újlaki, vezessék elő Márton deákot, fontosnak tartja a vallomását.

– Felelj, Székely Márton, igaz hitedre! Igaz-e, hogy uratok elveszi a papi birtokon beszedett decimát?

– Így van! – bólogat a deák, és körül elszörnyedve zúg a kíváncsi sokadalom, mert most a móka kedvéért a váci püspök úr kitétette a bizottság vörösposztós asztalát a szabad ég alá, hogy minél többen láthassák, hallhassák a komédiát. Újlaki dölyfösen int a tolla végét rágcsáló deákjának:

– Írjad a protokollumba! Töredelmes, beismerő vallomást tett Zrínyi Nikola titkos-deákja!

– Írjad, koma, írjad! De akkor azt is mellé írjad, hogy az én nagyságos gazdámnak királyi írása van róla, hogy Baranya, Somogy és Tolna ide kell fizesse a papi dézsmát, Szigetvára mindenkori kapitányának.

– Ezt ne írd be, te tulok! – förmed a püspök a deákjára, mert körül gúnyos kuncogást hall. Fölemelt kézzel csöndet teremt. – Őfelsége a három megye tizedének megváltása fejében rengeteg pénzt fizet a pécsi káptalannak és külön Dudics András pécsi megyéspüspök úrnak!

– A püspök úr háromszáz forintokat kap! Ezt őexcellenciája maga mondta, ittjártakor! – mondja komoly arccal, de mosolygó szemmel az őszülő fürtű, pirospozsgás képű Márton deák. Köldökig elveresednek a bizottsági urak. A teremtésit, hogy ezek a nyomorultak minden titkot tudnak. – Egy kérdést megengednek, tekintetes urak?

– Csak, ha isten hírével van!

– Feltétlen azzal van, hiszen egy szegény, ártatlan keresztény felebarátunk kínjainak megszüntetését célozza! Tessenek nekem megmondani: mire jó az egész hercehurca? Hiszen a siklósi meg a valpói váruradalmak egész esztendőre együttesen nyolcszáz forintokat hoznak!

Még jobban elveresedett a váci püspök, majd karjával dühösen csápolva kifakadt:

– Nem a forint számít, hanem az igazság, édes fiam. Te tanult ember vagy, ezt neked tudnod kell, édes fiam! Őfelségének forintja van! Őfelsége igazságot akar! Megtudni mindenáron: hogyan csapja be őt gróf Zrínyi Nikola?

A titkos-deák elmosolyodott:

– Ó, ezt őszinte örömmel hallom, hogy Őfelségének forintja van! Ez esetben szíveskedjenek átadni neki nagyságos gazdám levelét, amelyben a király úr részére még tavaly kölcsönadott tízezer forintokat szeretné visszakapni. Nem baj, akármilyen hamar! És ha már ekkora hajcihőt csapunk nyomorult nyolcszáz forintok miatt, akkor a gróf úr szelíd alattvalói alázattal esedezik: utalványoztassa ki Őfelsége az ő évek óta elmaradt tárnokmesteri

fizetését. És bátorkodik felhívni Őfelsége szíves figyelmét arra a szomorú tényre, hogy Szigetvár zsoldosainak fizetéséből is adósa potom huszonhatezer forinttal! Ennek a „néhány” forintnak a kiutalása igen sürgős volna, mert a katonák azt mondják, két hét múlva itthagyják a várat, mivel már enni is csak úgy tud adni nékik szegény jó gazdám, hogy megsarcolja a környező falvakat...

Utolsó napon váratlanul megjelenik Zrínyi is a várban, nehogy azt találják hinni a katonái meg a város polgárai: a nyakigláb váci püspök lett Szigetvár új kapitánya. A szeme is fentakad a nyurga főpapnak, amikor a tárnokmester berobog hatszáz nyalka huszár élén az Óváros piacára. Ágyúk és puskák durrognak, harangok konganak: a város üdvözli gazdáját. Hanem a tisztelt vendégek úgy megrettennek; hogy megtámadja őket a csikarás, ki kell rohanniuk a latrinára.

– Micsoda égzengéssel fogad, gróf úr! – csapja össze kezét neheztelő mosollyal a váci püspök. S Miksának azt mondta Bécsben: „Felség! Lövetett ránk az a bitang!”

A Belső-vár minden talpalatnyi helyét gerendahegyek és rőzsetornyok foglalják el: Zrínyi készülődött, hogy renováltatja vár külső sáncait. Moccanni is alig lehet a sok faanyagtól. Újlaki így vette be a Bécsi Kamarának szóló jelentésébe:

„Felség! Szigetvár állapota kétségbeejtő Zrínyi kapitánysága alatt! Minden a feje tetején áll, moccanni is alig lehet a szörnyű rendetlenségtől. Ez afelfordulás már-már oly mértékű, hogy végveszedelmet jelent a vár védőserege számára. Szerény javaslatom az volna, szüntessük meg sürgősen ezt a pokoli zsibvásárt. Egyúttal a vár és a környező megyék lakosságának a fáraók korába illő ördögi elnyomattatását, kiszolgáltatottságát: azonnal mentse föl Zrínyi Nikolát a vár kapitánysága alól! Ha pedig ez hadászati szempontból lehetetlen volna, úgy kérem, vegyék el tőle a gazdasági ügyeket, s adják oda egy megbízható királyi adminisztrátornak, mert ez a mostani nyomorult tiszttartó; Gerdák István aljasul összeszűri a levet Zrínyi Nikolával!”

– Jó, hogy jössz, gróf uram! – mondja Újlaki nyomatékkal és egy sűrűn teleírt pergamentekercset nyújt át.

– Hát ez miféle ágyúcső, tisztelendő atyám?

– Hagyjuk most a tréfát! Összeállítottam bizonyos kérdéseket, amelyekre írásban kell felelned, gróf uram, a Bécsi Kamarának!

A pergamenen ez állt:

„Elszámoltál-e a természetben beszedett tizedekkel is, úgymint búzával, gyümölccsel, hallal, tejjel, mézzel, zöldséggel borral?”

„Valamennyi jobbágyod, katonád befizette-e a Kamarának a rájuk kivetett királyi adókat a magánbirtokaikról?”

„Szigetvár katonái kaptak-e földet elmaradt zsoldjuk fejében, s ha igen, ezek után befizették-e a köteles adókat?”

„Mi történt a kapitánysága alatt beszedett bírságpénzekkel és a bitangba került vagyonokkal?”

„Hol van az a pénz, amellyel Stáncsics Horvát Márk Őfelségének adósa maradt?”

„A királyi zsoldon és napszámon tartott építőmester és ácsok nem dolgoznak-e titkon a várparancsnok vagy a vártisztek birtokán?”

Zrínyi bele se kukkantott, csak bólintott: jól van, állunk elébe! És hátrahajította Márton deáknak:

– Legyen gondod reá, deák!

Ezután barátságosan feléjük fordult Nikola:

– Lakomára hívlak benneteket, urak. Kérlek, tiszteljétek meg az asztalomat!

Mezőlaki uram, a zalavári apát a kezét dörzsölgette, mint a kupec, ha jó vásárt csinál, és odasúgta Újlaki Jánosnak, aki sovány ember létére is igen szerette a gyomrát:

– Meglásd, püspök uram, most olyan ételeket tálaltat, hogy szemünk-szánk tátva marad

Ferenc atya kitűnő jósnak bizonyult. Roskadozott az óvárbeli Zrínyi-ház hosszú ebédlőasztala, úgy megrakatta Zrínyi mindenféle földi jóval.

Az ételfogók verítékeztek, úgy sürögtek-forogtak a súlyos óntálakkal, amelyen sült és főtt húsok váltakoztak, s hol halak következtek, hol meg baromfiak. A két német Kamara-tanácsos, Herr Fuchstadt Mayr Erasmus és Herr Weikard Auersperg szeme kigúvadt az üregéből, úgy faltak. És csak azt sajnálták elmondhatatlanul, hogy csupán egy gyomruk van, s nem három, miként a marhának.

Majdnem ölre mentek a töltöttkappanos-tálon, hogy melyiküknek jusson a hajnalpírosra sült dobverőkből. Fejenként mindjárt kettőt-kettőt megragadtak, és falánkan tömni kezdték magukba. Az első falatnál kicsit összerezzentek.

– Nem sózta meg ezt nagyon a szakács? – villant át az agyukon, de azután csak legyintettek vidáman. Kutyabaj! legföljebb majd több bort isznak reá!

– Ej, haj, denevér! Egyél, ami beléd fér! – kiáltotta a sorsával megbékélt

zalavári apát zsírosan fénylő ábrázattal, és roppant erejével, egyetlen mozdulattal kettétépett egy sült kappant és gyengéd előzékenységgel nyújtotta oda Újlaki uramnak: – Méltóztassék a töltelékéből, uram!

A püspök rácsapott; egy jókora marékkal egyszerre elnyelt. Hanem a falat mindjárt vissza akart fordulni a napvilágra: szinte lángot vetett, oly erős volt a rengeteg feketeborstól.

– Milyen?! – függesztette rá szemét várakozó áhítattal az apát.

– Csodálatos! – lihegte könnybe borult szemmel a püspök, míg, nyelvéről leperzselődött a bőr tüzes nyálától. – Ez a szakács, érti még csak a fűszerezés tudományát! – mondta a létra termetű Kamara-elnök, mert nem akarta, hogy a zalavári apát véletlenül kimaradjon valami jóból. Öt minutum múltán már mind a négyen lángot fújtak, mint a mesebeli sárkány. Herr Auersperg, a német jogtanácsos azt kiáltozta:

– Herrgott Sacrament! – mire Herr Fuchstadt teljes meggyőződéssel azt ordította:

– Crucifix, nocheinmal!...

Végre Újlaki uramnak jutott eszébe, és dühödt rimánkodással fordult Zrínyihez:

– Innunk adjál, uram! Ég a pokol!

– Kulcsár! Kasznár! Hoppmester! – dörögte Zrínyi. – Hol marad a bor?

– Grácia szegény fejemnek, de... a középső hídról a mocsárba esett a pince kulcsa!

– Befogd a pofád! Hajítsátok azonnal a kulcs után! Te ügyetlen, rühös kutya!

– Ne, ne, ne bántsd! Nem tehet róla! – próbálta csitítani a püspök, de valósággal láng jött a szájából, mint az indus fakírnak, aki égő csepűt evett. – Ha bor nincs, legalább… hűvös... forrásvizet... Uram... Áldjon meg az Isten!...

– Vizet inni? Szigetvárban? Nem szabad! – forgatta szemeit rémülettel a szemét Nikola. – Tífuszt kapsz, pestist és más iszonyú nyavalyákat! A te bajodnak atyám csak bor az orvossága!

– Hol... kapok... bort? Elég a... bárzsingom, uram!

– A babócsai kocsmában, bitang! Ha gyorsan szeded a lábad, fertály óra múlva ihatsz, hiszen csak négy mérföldre van!

De ezt már egyik vendég sem hallotta, mert hevesen átkozódva, az öklüket rázva, egymás hegyén-hátán rohantak ki a várból.

*

Hanem a kálváriajárásnak még korántsem volt vége.

Miksa nyüszített a dühtől, mint a csapdába esett toportyánféreg. Le-fölrohangált a dolgozószobájában, mint frissiben befogott tigris a ketrecében, és üvöltött, hogy a mennyezetről pergett a vakolat.

– Évi nyolcszáz forintok megtakarításáról karattyolnak, közben a megdühödött Zrínyi tízezreket gombol le rólam!... Ez az átkozott Vadkan, úgy búvik ki a szorításomból, mint régen egy beolajozott testű görög birkózó a gymnasiumokban. Hát nem akad senki aki móresre tanítsa?

A Hadi Tanács elnöke, Herr Waldemar Belczer eddig mosolyogva sumákolt a sarokban, s nagy élvezettel hallgatta a király heves kifakadását. Ilyenkor, ha ülésezett a Hadi Tanács, nem számított az udvari etikett. Engedélyt sem kért, csak felállt, megtorpant Miksa előtt, szétvetette a lábát, megmarkolta az állát, és apró, vérerekkel behálózott szemét rámeresztve kérdezte:

– Az a kérdés: igazán meg akar-e szabadulni ettől az orcátlan Vadkantól Felséged, vagy... vagy csak... meg akarja tanítani kesztyűbe dudálni?

– Egyszer s mindenkorra torkig tellettem vele! Nem az fáj, hogy megtréfálta azokat az ostoba papokat, hanem az, hogy személyükben az én Királyi Kamarámat tette csúffá!... Ragaszkodom hozzá, hogy olyan kemény leckét kapjon, hogy térdre borulva kunyeráljon tőlem irgalmat.

– Rendben van, meglesz, felséges uram! – mosolygott a főtanácsos, és elutazott Szigetvárra.

*

Mintha lidércnyomás telepedett volna Szigetvárra, amikor megérkezett kétszáz lovasával. A talpig vasba burkolt nehézvértesek mindenütt ott voltak, mint a levegő. Bárki bárhova indult, beléjük botlott. Mint egy rossz álom: nem lehetett megszabadulni tőlük sehogy. Úgy viselkedtek, mintha elfoglalták volna a várat, de egyelőre még nem kaszabolnak le minden elevent, mert még nem hangzott el rá a parancs, de csak egy pisszentésre várnak, és mindjárt nekilátnak a hóhérmunkának. Herr Waldemar Belczer is nehéz vasat viselt, mintha orvgyilkos merénylettől kellene tartania bármely pillanatban.

És mindent végigjárt, mindent megfogott, megnézett, megszagolt, mint egy alaposan dolgozó vadászkopó, amely mindenáron meg akarja találni az üldözött vad nyomát, amelyet gazdája el akar ejteni.

És mindent kifogasolt, mindent soknak és drágának talált. De olyan veszedelmes gyorsasággal hadarta unott észrevételeit, ahogyan a fészkén álló gólya ereszti ki a hátuljából a belei tartalmát.

És Zrínyi ott ballagott mögötte, és hallgatott.

Amikor Herr Belczer a vár területére betette a lábát. Magyaros

szívélyességgel asztalához invitálta.

– Köszönöm, már ettem! – mérte végig a főtanácsos hűvösen a grófot, és elindult ellenőrző körútjára.

– Miért ilyen vastag a sánc teste? – nézett Zrínyire, de az úgy csinált, mintha nem tudna németül, pedig jól beszélt úgy is, meg horvátul is, meg latinul is, meg törökül is. Amikor a deák lefordította, rábökött Gerdák István tiszttartóra:

– No, István, válaszolj!

– A Herr Graf nem tud válaszolni? Akkor micsodás várkapitány?

Ezt a megszeppent deák nem merte lefordítani. Zrínyi lenyelte a sértést, és csak annyit mondott:

– Mondd meg az uradnak, hogy aki visszautasítja az én meghívásomat, azzal én nem beszélek. Itt maradok, amíg ő itt marad, mert a király embere, s én is a király cselédje vagyok, de különben üsse meg a lapos guta!

Ezt meg Herr Belczer nyelte le, aki úgy beszélt magyarul, mint Zrínyi.

A puskaporos kamrába is bekukkantott, az ágyúgolyókat megemelgette; az íjjak húrját próbálgatta, a liszteskádba belényúlt könyékig, a zabba, belemarkolt, megszagolta, és Nikola némi elismeréssel gondolta róla:

– Utálatos fráter, de azt meg kell hagyni, alapos munkát végez!...

Délfelé azt mondja csendes büszkeséggel:

– Fél éve vezetem csak a Hadi Tanácsot, de már lefaragtam a végvárak költségvetéséből 300.000 forintokat. Esküdni mernék, jövőre megtakarítok legalább félmilliót!

– Te Kapitányfi István! Ugyan kérdezd már meg ezt az igen tisztelt urat, mit fog csinálni akkor, ha megindul a török, és itt találja a magyar végvárakat leromlottan, katonátlanul?!

– Esze ágában sincs támadni a töröknek! – legyintett gőgösen a főtanácsos. – Velence! Ázsia! Egyiptom! Afrika! Gondolja csak el: szárazon és vízen milyen óriási erőfeszítésekre kényszerül a szultán! Higgye el, örül Szolimán, hogy lyuk van a fenekén!

Zrínyiben forrni kezdett az indulat, de minden erejével megpróbált uralkodni rajta! „Majd, ha bizonyítékot lát, mindjárt másképpen beszél!” – gondolta.

Márton! – fordult a saját deákjához –, ugyan add már ide azt a fermánt, amit Székcsői Máté Siklós alól hozott, amiben jövőre hadra rendeli Siklós őrségét is a szultán!

Belczer nem lepődött meg egyáltalán. Elvette ugyan a

pergamentekercset, de fel sem bontotta, csak úgy a levegőbe ütögetett vele, mint nemes inas a fakarddal, amikor legelőször gyakorolja a fejvágást.

Ezeket már unalomig jól ismerem. Mindegyik magyar végvárban ilyenekkel traktálnak! – ferdült gúnyos mosolyra a szája. – Ezek segítségével akarják egyesek kicsikarni meg fölemeltetni a zsoldjukat a királytól. Ugyan! Jelzem, be kell vallanom, hogy ez sokkal szebb munka, mint az eredeti török fermánok! Mutasd csak? Gratulálok, deák! – adta vissza az elveresedő Mártonnak a fermánt. – Remekül értesz a török betűvetéshez!...

Kilép a szénapajtából az udvarra, s nézi a magyar katonákat. Mindenki végzi a dolgát. Amott egy bokor tövében alszik három darabont-tizedes. Két táncos léptű huszár a vállán keresztül fektetett rúdon hozza a kondért: teli felséges, még rotyogó birkapaprikással. De olyan annak az illata, hogy összefut tőle a főtanácsos úr szájában a nyál. Odább labdát hajigálnak, mint a vásott kölykök; várjobbágy-gyerekektől szedték el, és azt élvezik, mindig elhajítják, mire sírva odafutnak szegény lurkók valamelyikükhöz. Odább három töröksípos fújja pompás hangszerszámát, s két huszár meg veszettül járja a kardtáncot. Úgy süvölt, villog a pengéjük, hogy Herr Belczer hátát ellepi a libabőr. Van, aki a nyergét huhukolja sáfrányba mártott ronggyal, s van, aki a kardcsiszár előtt áll sorba, görbe szablyájára támaszkodva, s lesve a jajgató köszörűkőről pattogó hideg aranyszikrákat.

– Úgy látom, túlságosan sokan vannak! Ezt mondd meg a gróf úrnak! Kérdezd meg, hány zsoldos lovasa van Szigetvárnak?

– Csak négyszáz jelen pillanatban, de máskor hatszáz szokott lenni – esik ki magára vállalt néma szerepéből Zrínyi, mert érzi, most érkeztek el a fényes látogatás igazi céljához. Herr Belczer fölényes gúnnyal nézett alulról fölfelé Nikolára. Nini, hát nem némult meg a tisztelt úr? S hogyhogy ilyen gyorsan németül is megtanult? Nikola még meg is tetézi: – De elhiggye a főtanácsos úr, még kétszerannyi is kevés volna, ha megindul a török... Pedig... igen készülődik az a rusnya.

– Gondolja? – villan meg Herr Belczer aranykeretű cvikkere. – Ugyan! A gróf úr rémeket lát, ezt egyszer már mondtam! A török örül, hagy ha békén hagyják. No és különben is! Minek ide a mocsárba a gróf úrnak egyáltalán huszár? Úgy tudom, a huszárok nem nádi rigók, hogy ahol föld nincsen, a levegőben járni tudjanak! No jól van, jól van, hogy lássa, úri emberrel van dolga: meghagyok a négyszázból... mondjuk... kétszázat.

– Micsoda?! – kap Zrínyi felhördülve kardja markolatához, hogy most mindjárt miszlikké vágja, de a főfelügyelő mozdulatlan arca, jegesen hűvös hangja féken tartja:

– Mit érzékenykedik a gróf úr? Tudtommal Szigetvár király várbirtoka, s itt minden az történik, amit a király vagy annak képviselője parancsol. S

éppen ön, a kitűnő katona ne tudná, mi a sorsa annak a zsoldosnak, aki urára kardot ránt? Ön a király zsoldosa, én pedig a király képében járok el, tehát, ha akarom: ön a királyára emelt fegyvert! Tudja, mi jár ennél sokkal kisebb bűnért is? Fej- és jószágvesztés: proscriptio!

Nikola úgy érezte, szétpattan a tüdeje, úgy teleszippantotta levegővel. Most az egészet egyszerre kiszusszantotta, mintha az elébb jég alá szakadt volna, és hosszú, kétségbeejtő keresgélés után most bukkant volna ki a szerencsésen meglelt léken. Megdöbbentően nyugodt volt, csak a bal ökle fehéredett ki, amellyel a kardja markolatát szorította:

– No, hallgasson ide, jó ember, ez az a perc, amikor torkig eltellettem ezzel az ostoba komédiával! – Sajnos, bármennyire ügyelt rá, hangja egyre jobban átforrósodott és emelkedett. – A szentbeszéd végét rosszul mondta; én ugyanis nem zsoldos vagyok, hanem ennek az országnak a tárnokmestere, a legelső ember a király Őfelsége után! S maga – ördög és pokol! – dehogyis a király! Csupán egy nyomorult tintafosó, aki legfeljebb a kutyájával beszélhet így, de nem velem. Kapitányfi uram! A vár kulcsát!

Belczer megrezzent, s elszorult a torka, nem tudta, mit fog tenni vele, ha a várkapitányi tisztjéről leköszönt. Akkor csak oly korlátlan hatalmú magyar kényúr, akinek már nem parancsol a bécsi Hadi Tanács. Ha börtönbe vetteti? Ha a fejét elcsapatja? Ezer tanút állíthat a Vadkan, aki eskü alatt vallja: a török gyilkolta meg Belczer Waldemar királyi főtanácsos urat! Egyszerre remegni kezdett a lába ina, és minden erejére szüksége van, hogy össze ne essen a nagy felindulástól.

A hatalmas vaskulcs odapuffant a lábához, és a rugalmas, feltöltött lápi földön felugrott a térde magasságáig. Ez a mozgás és a hang agycsapásra feloldotta a szíve tájékára feszülő komisz görcsöt. Lehajolt a kulcsért, és amire fölemelkedett, már újra a régi volt, fölényes, pimasz, könyörtelen:

– Tehát ezt a gesztusát úgy vehetem, hogy önként, jószántából lemond a gróf úr Szigetvár kapitányságáról?!

Olyat mondott erre Zrínyi, hogy bár Herr Belczer csak nagyon átabotában értette, így is majdnem kardot rántott, hogy elégtételt vegyen rajtó édesanyja rút meggyalázásáért. De Herr Belczer jó diplomatának bizonyult, tudta, most semmi áron nem szabad elveszítenie a fejét. Úgylehet Zrínyi csak ürügyet vár, hogy beleköthessen és felkoncolhassa. Erre nem szabad semmiképp alkalmat szolgáltatnia, de mégis, amit a királynak megígért: végre kell hajtania. Úgy tesz hát, mintha Zrínyinek, csak az utolsó szavát értené:

– Takarodj innét, német kutya, mert ebrúdon hajíttatlak ki a várból!

Már mosolyogni is tudott, fölényes gúnnyal, gonoszan:

– Ezt megmondhatom Őfelségének is?

Nikola ismét irtózatosan elkanyarította, s már-már habot túrt az ajka, úgy üvöltötte:

– Mondd meg a királyodnak, keressen más bolondot magának!

*

– Márton deák! Fogj tollat és papirost! Levelet írunk a királynak. De olyat, amilyet még nem kapott, mióta kétágú! Írjad: „Király úr! Két lábon járó nyomorult svába férgek ura!”

– Nikola úr! Az istenért. Ezt... nem szabad. Kerékbe töret, ha...

– Mit mondtál? Hát csak neki szabad az én szívembe, becsületembe belegázolnia, vascsizmásan?

Márton tudta, az életével játszik, mégis megkockáztatta:

– Én ezt a levelet... nem írom meg, uram!... Holnapra... magad is megbánod!... – hadarta halálra sápadva, mert Zrínyi feltoronylott ültéből, megragadta Márton deák mellén a dolmányt, hogy ropogva szakadt szét a vastag posztóholmi szegényen:

– Micsoda? – rázta meg Zrínyi gyermekkorától kezdve mindig hűséges barátját. – Már te is ellenkezni merészelsz velem, kutya?!

Nem, gróf úr! A te vitézi jóhíred, rangod, úri becsületed nem engedi meg, hogy a királyt levélben így mocskold – zihálta halálra váltan, de nagyon elszántan. – Holnap a király leveledre kiostromoltat, holnapután felakasztat, mint egy rablógyilkos martalócot!... Én a te helyedben... csattanósabb pofont adnék annak a Burgbéli hitvány gányónak!...

Engedett az iszonyú szorítás, a deák bordái pattogva ugrottak helyükre, s nyakán az ujjnyi vastagra dagadt érből a lazuló gallér újra le engedte futni az égő vért.

– Mondjad, aki istened van!...

– Csak... csak a várkapu kulcsát... csaphadtod a... a király lábához?... Én... úgy tudom a... te fejeden... aranyos tárnokmesteri süveg van!...

– Márton! Egyetlen drága barátom!... Ördögöd van! – kiáltotta Nikola harsogó kacagással, és magához rántotta a félholt deákot, ölelte-csókolta, ahol érte. Remegő ujjaival a deák megnyomorgatott nyakát cirógatta. – Fáj nagyon? Bocsáss meg, öreg cimbora... Száz arany fájdalmad jutalma!...

Fölkapta a megkezdett árkust, és apró darabkákra szaggatta, aztán lassan a padlóra pergette a fehér papírpelyheket.

– Nem írunk levelet – mormolta elgondolkodva. – Igazad van. Minek szolgáltassam én ki magam a királynak?! Nem írunk neki semmiféle levelet, hanem... Hanem megfogom az első útszéli tekergőt, az felvágtat Bécsbe, és

bekopogtat a Burgba, ott megmarkolja a legelső aranygombos mántlit, és ezt mondja a gazdájának: „Gróf Zrínyi Miklós azt üzeni a királynak: ezennel ünnepélyesen lemond Szigetvár kapitányságáról, a tárnokmesterségről, nemkülönben az aranysarkantyús lovagságról. Többé semminémű közhivatalt el nem vállal, ezután magánemberként kíván továbbélni vidéki birtokain. Ezen elhatározása – megmásíthatatlan!”

III. részSzigeti veszedelem (Obsidio Sigethiana)

18

A fekete földekről már régen eltakarodott a hó, az ágak ujja hegyén fénylő könnycseppekként buggyantak ki a rügyek. A Mecsek felől vastag fenyőillatot sodort Szigetvár fele a friss, csípős tavaszi szél. A búzaföldeknek sűrű, selymes szálú, hosszú zöld haja nőtt. Ez az az idő, amikor az ember szívesen kap lóra, és robog nyugtalan száguldással valamerre, de ugyanolyan jó a fűre dobott köpenyegen hanyatt dőlve, fűszálat rágicsálva bámulni a szikrázó kék égbolton bolyongó bárányfelhőket is. Mintha hajnaltól késő esteiig egy öreg nagybőgő zokogna, a világot betölti a méhek zümmögő döngése.

Nikola is rajtakapja magát, jólesik végigfeküdnie öreg halászbarátja csónakjába leterített subára, és a nádszálak örök-egy bólogatását figyelnie. Ha csak egy fél óráig is, de nem törődni a világ ezer dolgával, a Bécsből, Pozsonyból, Budáról küldött levelekkel, a beköszönő vándorok rémhíreivel, pletykával, a portyázók jelentéseivel, a furmányos gazdák pörlekedésével, a hoppon maradt katonafogók siránkozásával.

Itt olyan egyedül van, mintha egy lyukon keresztül kiesett volna a világból. Csak nagyon-nagyon messziről szüremlik ide az ácsok ütemes „húzd meg!”- kiáltozása és hórukkozása. Az Újváros déli oldalánál megkettőzik a palánkot. Kell az, sürgős munka, mert jön a török, s már készen kell találja. Puskatűzben, ágyúzás közepette nem lehet rángatni a nagy cölöpverő kalapácsot.

Ide hát... biztosan jön a török, Nikola?!

Hohó, erre akárki mérget vehet!

Először Husszein deák, a budai Arszlán basa titkára küldött titkos levelet:

„Tárnokmester uram, nagy veszedelem közelít szegény hazánkra: Szolimán szultán szétküldötte óriás birodalma valamennyi helységébe a fermánt, amellyel dzsihádot – más szóval élve: szent háborút – hirdet erre az esztendőre Magyarország ellen.”

Nászuf bég, Zrínyi főkéme, a szultáni testőrség tisztje, már sokkal többet tudott. Levelűben részletesen beszámolt: idén utolsó útjára készülődik a szultán.. Május elsején akar elindulni Konstantinápolyból. Pertáf basát előre küldi, hogy elfoglalja Gyula várát. Ő a főhaddal Szigetvár ellen vonul; mert kijelentette a dívánban: Szigetvár kapitánya olyan őnéki, mint nagyapjának, II. Mohamednek volt Hunyadi János, akit nem tudott soha megverni. A szultán érzi közelgő halálát, ezért bármibe kerül – el akarja foglalni egész Magyarországot, s 1529-es csorbát is ki akarja köszörülni: Bécset is le kívánja igázni.

Szelíden ring a fatörzsből vájt bodonhajó, himbálja Nikolát, mint gyermeket a bölcső. Majdnem elaluszik. „Tehát jön a szultán – dünnyögi közönyösen. – Nos, ha jön?” Szekerekre rakatja még idejekorán Évát, Jánoskát, mázsaszám heverő arany-ezüstmarháit, zsákok tucatjaiba tölti tőkepénzét, és háromszáz huszárral elindul Karlopago felé. Le van a pogány, le van Miksa, pereputtyostul, le van Magyarország az ostoba fátumával egyetemben, amely mindig oda állította, ahol a part szakadt...

Riadtan ült föl: Úgy megrettent, mintha valaki meghallotta volna keservesen bohókás gondolatait. Szégyellte volna magát miatta, amíg él: csak komor elkeseredettségében jólesett kicsit játszódnia a lehetőséggel. Hogy ha akarna, elmehetne innen, nem kötelessége itt maradnia, úgy szól a szigetvári kapitányságra kötött szerződése is: „Ha Szigetvárát a török ostrom alá fogná, Zrínyi grófnak szabadságában álland, akár személyesen megtartani a várkapitányságot, akár helyettest állítani, s maga elvonulhat kapitánysága területén kívül eső várba is.”

De ki merne ilyet még csak gondolni is: Szigetvárának kapitányságát másra, idegenre bízni, ha támad a török? Addig élne, aki ezt ki merné mondani: menten összekaszabolná. Egy percre is rosszulesik belőle eltávoznia.

Időnként erőszakkal kényszeríti kicsi pihenőre pattanásig megfeszült idegeit. De megragadja a szív alakú lapátot, és sebesen hajtani kezdi a nádrengeteg résein barátságosan idemosolygó sáncok felé.

*

Márton deák döbbenten mered Nikolára:

– De gróf úr!... Miért? Nem szabad az ég haragját magunk ellen kihívni!

– Nagy útra készülök, fiam. Jő a török, én Sziget kapitánya vagyok, s ha titokban bízom is benne, hogy élve megúszom: végrendeletet köteles vagyok írni. Tizenegyfele kell szétosztanom a birtokaimat, ami nem csekélység munkának!

Az ősz deák tovább háborgott:

– Bocsáss meg, gróf uram, de a törvény betűje szerint te nem vagy kötelezve török támadás esetén Szigetvarába beülni!

– A törvény betűje szerint: nem. De a szívem, a lelkiismeretem törvénye szerint: igen. Nem kívánok megfutamodni a sorsom elől! Sokszor hallgattam rád életem folyamán, de most tudom, érzem – nekem van igazam. Írjad, amit diktálok, fiam!

És tollba mondta a végrendeletét. Amikor a végére értek, így szólt:

– Most végy elő új, tiszta papirost. Még egy levelet fogunk írni!

– Dinek címezzük?

– Az én. szívemnek olyan kedves édes jó nagyasszonynak, Kanizsai Orsikának fogunk írni, Marci!

„Nemzetes és nagyságos, különös szeretettel tisztelt úrnőm! Szokás szerint meleg üdvözletünket küldjük, és felajánljuk szolgálatainkat!

Meglehet, ez lesz az utolsó levél, amit kigyelmednek írok, mert most már komoly forrásokból, bizonyosan tudom, hogy förtelmes ellenségünk, a gonosz török császár roppant sereggel megindult, hogy a gyászba borult haza utolsó maradványait is megsemmisítse, elpusztítsa. Útjának első állomása Szigetvára lesz, Somogy, Baranya, Zala, Horvátország, Krajna, Stíria, Steyerország védőbástyája. A várat meg akarom és meg fogom védeni. Ehhez igen sok katonára lenne szükségem. Többre, mint amennyit a király kegyelme állít. Úgy gondolom, akiket Sziget bukásával eltaposna a török, azoknak is meg kell tenniük a magukét. Ezért alázatos szeretettel arra kérem az én legkedvesebb úrbarátom özvegyét, küldessen saját költségére néhány jó puskás darabontot és egy-két kiváló hadnagyot. Nem magamért kérem, nagyságos úrnőm: most a Haza, a kereszténység megmaradása a tét!

Én már megcsináltam a végrendeletemet is, jelezvén, elszántam magam, hogy isten szent nevében bezárkózom Szigetvárába, és ott ezt a végső nyomorúságra jutott édes kis hazát akarom odaadó hűséggel, rendíthetetlen hittel, vidáman – ha kell, vérem hullatásával, fejem vesztésével – szolgálni. Bolond ez a világ, s tévelyeg benne a szegény nép, szeretnék mindeneknek utat és példát mutatni, hogyan kell édes kis hazánkat igazán szeretni.

Várva, hogy az én kedves nagyságos úrnőm kérésem megérti és teljesíti, forró baráti szeretettel utolsó búcsúját küldi,

hív szolgájaNikola,Zríny örökös grófja

Kelt Csáktornya vára, 1566. április 19-én”

Marton deák az orrát szívta a meghatódottságtól, de nem mert semmit

se mondani, mert látta, Zrínyi is meg van illetődve nagyon, hiszen most írta le először, amit már hónapok, évek óta forgat a fejében. Azóta, mióta megtudta: őt elvakították a világ hívságos dolgaival, hogy óriási birtokokat adtak ugyan neki, amelyeket kért, de amelyek az elmaradt zsoldok fejében amúgy is jártak volna neki.

„Ócska jancsibohóc voltál csak a kezükben, Zrínyi! – szidalmazta magát. – Faltörő kosnak kellettél csak nekik, hogy az országgyűlésen keresztülhajtsd az álnok akaratukat! Meg hullámtörő gátnak, ami mögé elbújhattak, ha kiderült a gyalázatos viselkedésük, valami ország ellen való aljas gaztettük. Hogy mindig békét kötöttek a törökkel, amikor háborút kellett volna nekik üzenniük. Hogy odaadták a magyart koncul a pogánynak; puszta kézzel, üres tarsollyal védelmeztették a saját gazdagságukat, békéjüket!”

Megkönnyült a szíve a feléledt méregtől.

– No, fiam! Hátakkor ezzel is meglennénk!

– Kérhetek valamit a gróf úrtól fizetségül a mai sok körmölésért?!

– Te nyomorult téntanyaló! Ha megint a Miska királyról akarsz faggatni... mindjárt kettécsaplak!

– Először is: már császár és király Maximilian Őfelsége! – kacsint nevetve Márton deák Zrínyire. – És egy császár és királyról több tisztelettel tessen beszélni! Ha megírom hogy Miskának tetszett szólítani, mint a kocsisát, mit fog a kései utókor mondani?

– Utókor? Ugyan! – nevette el magát fanyarul Zrínyi. – Mindig csak az a kor számít, amelyikben élünk, fiam! – Kicsit elérzékenyült vastag, dörgő hangja. – Mert megmagyarázta nekem az én megboldogult szegény Nádasdy Tamás barátom: itt van a földön a mennyország és a pokol is. No, mit szeretnél tudni, te vén zsivány?

– Hogy mit cselekedett Miska Őfelsége, amikor a gróf úr felmondott neki?!

– A pécsi püspököt kértem meg, tegye meg ezt a kutya szívességet. „Kigyelmed egyetlen sort sem ír?!” „Nem én! Kinek írnék? Elég, ha excellenciád elmondja az üzenetem néki. Feltétlen menjen el, ha a jó teátrumot szereti. Én csak arra kérem, mondjon majd el mindent nékem, amit aztán történt!” Dudics András uram elmondotta szépen. Hogy majd megpukkadt dühében a Miska! Hogy eddig olyan gőgös-hűvös volt, akár egy festett kép, amelyik mindig olyan, amilyennek megfestették! Most meg... majd felrobbant, mint egy görögtüzes fazék, ami zsíros bödönbe esett. Eret kellett rajta rögtön vágni. Hörgött, mint egy disznó, mikor ölik, s keservesen átkozódva káromolta az édesanyámat, és megragadva a püspök nyakán csüngő aranykeresztet, arra esküdött meg: „A Herr Graf ezt még csúnyán megkeserüli!” „És mit üzen Felséged neki?!” No, erről csak annyit: a rác meg

a magyar huszárjaim is oda küldik az illetőt, aki nagyon felbosszantja őket. Nagyokat röhögtünk azzal az értelmes, derék pécsi diplomata főpappal. Dudics uram már bókolt is, és kihátrált sietve a folyosóra, mert majd megfulladt a visszafojtott röhögéstől. Miska utána rohant, a szegény, röhögő püspök kínjában úgy tett, mintha nagyon köhögnék. „Megmondja a Vadkannak, püspök atyám, várjon, amíg a császár visszatér Németországból, addig meg sem hallgatom kérését!”

A könnyeit törölgette Nikola, annyira nevetett a felidézett emléktől.

Márton hallatlan izgalommal ragadta meg Zrínyi karját:

– Hát a... a Miska... a gróf urat... Vadkannak nevezi?

– Ühüm. Házihasználatra. Ez is most derült ki, hála legyen a derék pécsi főpapnak! Másodszor már a hintajából húzták ki a császári lakájok szegény püspököt. Azt majd a hideg lelte ki. Mi történhetett? Valaki ellopott egy aranykanalat, és őrá kenték?! De nem. Már meghiggadva azt mondta: „Mindent megfontoltam. Igazságtalanul megbánthatták szegény jó Zrínyi grófot, azért veszíthette el ennyire a fejét. Megmondjad neki, kegyes püspök atyám, hajlandó vagyok megbocsátani, sőt, elfedni rút viselkedését, ha... a magyar urakkal kiállít az augsburgi császárrá koronázásomra négyszáz olyan huszárt, mint 1563-ban Pozsonyban, és a bandérium kapitányául elengedi fiát, Zrínyi Györgyöt!”

– És erre te mit feleltél? – kérdezte a deák olyan kíváncsian, hogy nőni kezdett tőle a füle.

– Ugyanoda küldtem el, ahova ő engem! – hahotázott Zrínyi, az asztalt csapkodva óriás ökleivel. – Azt tanácsoltam neki, kérje meg a vén faszari Batthyány Ferencet, az talán elküldi a nyalka unokaöccsét, Boldizsárt. Nem tudom, hogyan, de Feri bátyám valamit megneszelhetett, hogy ez valami nagyon költséges parádé leszem mert a vén nagyúr azt az egy német szót használta, amit tudott: „Nix!” Ettől a mi Miskánk úgy megvadult, mintha nadragulyát legelt volna, és dühében nem vitt el Augsburgba senkit. Még azt a szegény Oláh Miklós uramat, a tudós esztergomi érseket sem, pedig az könyvet akart az ünnepségről írni. No, te szegény Miska, nem írnak rólad könyvet, hogy leszel most már világhírű? Sajna, nekem nincs ilyen szerencsém – csíptetett oda kajánul a szegény deáknak, akinek kínjában izzadni kezdett az üstöke töve.

– Jó uram, ez azt jelentené, hogy ma már nem akarsz több kérdésemre felelni?

– Ó, te sátánfajzat! Hát mit akarsz még tőlem kérdezni? Hiszen ez már idén tavasszal történt! Bivaly! Hiszen... úton értél?!

*

Ha valaki fogadást ajánlott volna Zrínyinek az izgatott hadikészülődés hónapjaiban: segítségére siet-e a császár Szigetvárnak, komoly summával, fele-fele arányban le merte volna fogadni, hogy igen.

Mire alapozta Zrínyi ezt? Először is híre jött: a német birodalmi rendek Miksa kérésére megszavaztak 20.000 darabontot és 30.000 lovast. És meghirdeti a magyar nemesi felkelést is. Ott is összejön legalább ötvenezer huszár. De meglehet, hogy több is! És – bár eddig nagyon rossz tapasztalatokat szerzett a királyi seregekről – nem hihető, hogy a király merő időtöltésből állítana talpra ilyen hatalmas hadat. Nagyom valószínű: a német birodalmi rendek végre látni szeretnének valami komoly eredményt a pénzükért. Amint az is nagyon hihető, hogy megelégelte már Miksa is az évtizedek óta tartó förtelmes huzavonát, és egyszer s mindenkorra le akar számolni a keleti rémmel, amely közvetlenül már a német birodalmat fenyegeti!

És ami mindennél perdöntőbb bizonyíték: kétszáz nehézvértes őrizetében belovagolt Szigetvárba Herr Burgmeister, a császári fizetőmester, és behordatott Nikola házába tizenöt tömött, nehéz bőrzsákot:

– No, hosztam neget kiss pénsz, Herr Szrini!

Nem akart a tulajdon szemének hinni: ezer darabontot tudott a zsákok tartalmán fogadni. No, hát ha mindezek után se lehetne Miksa szándékát komolyan venni, akkor mit lehet?!

Nikola meg csak ezután kezdett el komolyan dolgozni. Mindenüvé elküldte a toborzótisztjeit:

– Július elejére állítsatok katonát, itt a pénz!... Egy a kikötésem: csupa próbált katonát hozzatok ide! Megmondjátok nekik; elhozhatják a családjukat is! No, és még valami. Csak magyar meg horvát nemzetiségű katona kell! A legjobb lenne csupa olyat találni, akinek odaát maradt a kis birtoka, háza, mindene – értitek?

De hát kell ezt Székcsői Máténak, Radován Jakabnak, Dandó Ferencnek, Deli Vidnek meg a többieknek külön magyarázni? Magyarázat nélkül is tudja jól mindegyikük: az a jó katona, akinek meg kell védenie valamit vagy bosszút kell állnia valamiért!

Hanem nagyon rakják a tüzet Bécsben, egyre-másra kifut a fazékból a hab. Minduntalan jönnek a levelek, személyes üzenetek:

– Hány német zsoldost akar, Herr Zrini? Ha kell, akár kétezret is küldünk!

Erre nem is válaszol Zrínyi. Az Isten haragjának kell a német: zsoldos, de nem néki. A maga szemével láthatta Koroknánál, miféle népség a német. De ha a felmetszett gyomrú, szerencsétlen törökök szomorú látványa nem

győzte volna meg, elegendő Temesvár vagy Szolnok esetére gondolni. Mindegyiket német zsoldosok védték. Pénzért. A török csak összeütötte a tenyerét, s a német már hanyatt-homlok elrohant, hogy az agár sem érné utol! És az mindjárt sernevelő házat épít, az tubákol, az négyszer annyi zsoldot kap, mint a magyar vagy s rác... Csak az örökös békétlenség születne meg belőle. Az meg a fenének sem kell. Inkább legyen kevesebb, de egy húron pendülő katonája. Úgy ezer ember többet ér, mint tízezer marakodó békétlenkedő. És csupa magyar védőt tartott Dobó irtván is Egerben. Úgy elverték a törököt, csak úgy füstölt.

Alig tudnak learatni, elcsépelni: földre verte, kipergette az örökös májusi eső a gabonát. Sártengerré változott a világ; a Dráva, a Száva, a Mura, a Duna-Tisza kilépett a medréből. Tavaszon mindenfelé árvizet kongattak a félrevert, harangok. Zrínyi cuppogva jött-ment a feneketlen dágványban, és boldogan dörzsölgette a kezét.

– Még az időjárás is nekünk dolgozik! Bárcsak ilyen maradna karácsonyig! Így a török se hidat nem tud verni a folyókon, se az ostromágyúit nem tudja ide vontatni, ezer bivallyal se! Nesze neked, Szolimán! Beleragad a papucsod a szigetvári sárba... Csak gyere!

Naphosszat nyikorognak a szekerek Csurgó felől. Száz mérő számra hordják a lisztet, a babot, káposztát, lencsét, hajdinakását, füstölt húst, táblaszalonnát, füstölt halat, sót, ecetet, mézet, bort, zabot. Gerdák István uram, a szigeti tiszttartó legalább húsz fontot fogyott a néhány hónap alatt, annyit loholt a pincéből a pajtába, onnan a padlásra, onnan le az ólba, verembe. Roskadoz a temérdek lista, lajstrom súlya alatt.

– Ez derék! – nevet Zrínyi. – Épp amire a szultán ideér, úgy lefogysz, hogy hat dömöckölő rúddal a legnagyobb ágyú torkán épp be tudunk gyömöszölni. Aztán azt az ágyút fogjuk Szolimán tiszteletére elsütni. Fogadjunk, világgá szalad, azt kiáltva: „Fussunk igazhitű mozlimok! Az égből – disznózsír folyik!”

– Csak bántson a gróf úr! – kesergett a gömbölyded kolosszus. – Már álmomban is számokat kiabálok: „Írjátok: ötszáz akó vörös bor, ezer akó fehér!”

– Hű, vakapád, látod, ennyi fehér bor kevés lesz! Még kell a csurgói pincémből legalább ötszáz akó rizlinget hozatni. No ne ríj már, ne ríj! Hiszen tudod magad is: mindig a jól húzó lovat üti a kocsis. És különben is: azt a tízholdas kis badacsonytomaji szőlőt rád fogom íratni, ha... megérjük a cifra világ végét.

– Hát… cifra világ lesz itt? – hápogott a szegény kövér ember.

– Bizony, ezzel vessünk számot, fiam. Nem lakodalomban leszünk. Mindegy, teneked nem kell idebent maradnod, hiszen nem a kapitány vagy

te, hanem csak a tiszttartó. A deákkal meg küldd ide azt a szőlő-traktust: nem kell megvárnunk vele a cifra világ végit. Máris megérdemled.

*

Márton deák semmi kincsért el nem maradt volna Zrínyi oldaláról. Ezernyi jel árulkodott: ha most mellette marad, felejthetetlen fejezetekkel gazdagodik megírandó krónikája. Nikola megengedte, hogy a Görög-torony szomszédságában álló palotácskájának egyik szobájában tarthassa vaskos könyvét. A krónikának ez a része bizonyára csodálatos lesz, hiszen a szerző is szemtanúja lesz az elkövetkezendő eseményeknek. Nem lesz még egy ilyen írásmű az egész magyar literatúrában! Milyen utálatos munka volt, hogy eddig mindent úgy kellett összebogarásznia, mert egyik részletet ez tudja, a másikat az! Loholni egyik várból a másikba, jó, ha még ugyanott és egyáltalában életben, találja, akit keresett. És ami megint szörnyű volt: mindegyik szemtanú másként mondta el a történteket, lehülyézve a többi szemtanút, hogy inkább jászol elé kellene kötni őket, mintsem krónikában szerepeltetni. Tinódi Lantos Sebestyén krónikás énekeiben az tetszett Székely Mártonnak, hogy olyan alaposak voltak: nevek, események, dátumok, helynevek mindig a valóságnak megfelelően szerepeltek. Ha lett volna hangja, bizonyára felcsapott volna igricnek ő is, mert az az igazi: Örökké várról várra járni, mindenütt jó barátokat találni, mindig forró fogadtatásban részesülni, és megnevettetni vagy megríkattatni az embereket, igen, ez az igazi! Aztán a jólelkű földesurak összeadják a nyomdaköltségre valót, és az énekek megjelennek kótával együtt, s megmaradnak a kései utókornak is.

Most sajnálta igazán, hogy a vitézi mesterséghez sem értett valami jól, a kard úgy állt a kezében, mint rosszlányok markában a liliom, hogy minden katona azonnal elmosolyodott. Így aztán nagyon kellett rimánkodnia, hogy Székcsői Máté megengedje, velük mehessen; rajtaütni a pécsi törökön.

Mert híre jött, Újtónál átkelt Szolimán előhada, és Pécsnél ütött tábort. Onnan akarják őrizni az eszéki hidat, hogy meg ne zavarhassa senki az éjjel-nappal hangyaként özönlő hadakat. És innen akartak Székesfehérvár alá vonulni, hogy szemmel tarthassák és nyugtalaníthassák a győri keresztény seregeket.

Őszintén szólva, amikor útnak eredtek a szigetvári meg a babócsai csapatok, hogy rajtaüssenek a törökön, Márton deák már örült volna, ha nem engedik el. Későre járt, nemsokára épp osztani kezdték volna a vacsorát. Már érezte a finom birkagulyás ínycsiklandó illatát felszállni a kondérok fedője alól. Vacsora nélkül loholhat majd kedvére, mert Zrínyi megengedte, hogy megugrasszák kicsit a siklósi pogányt is. De fő dolguk az volt, megtudják, merre mozog a török sereg.

Pokoli útjuk volt. Villámlott, dörgött, s úgy zuhogott a zápor; hogy mire félútra értek Siklósnak, inkább jobbára úsztak szegény agyonázott lovaik,

mint nagy élő, gőzölgő, szőrös csónakok.

A turonyi Hosszú-völgy előtt futó jobbágyot fogtak a portyázók. A szíve kiugrott a helyéből.

– Hova rohansz így, földi?

– Zrínyi Miklóshoz!

– Miért mennél hozzá, atyafi? – néz össze Papratovics Farkas Kobács Miklóssal.

– Meg akarom mondani neki, annyi fényes, úri török szállt meg a szőlőskertem végében, hogy beszakad alattuk a turonyi völgy!

– Hallod-e, atyafi! – tartotta a szurkos kalánt a jobbágy arca elé Papratovics, hogy jobban szemügyre vehesse –, nem a török küldött téged Szigetvárába, hogy csapdába csábítsd szegény jó Nikola urunkat?

– Sorvadjon el a nyelve gyökere, aki ilyet mondana Zrínyi Nikolának! Éna vesztüket akarom a törököknek, akiket úgy gyűlölök, mint a sz...t!

Összenevettek a Zrínyi-hadnagyok.

– Ez a mi emberünk! No, atyafi! Azt megtudnád-e mondani, merre fekszik a török tábor?

– A toronyi völgy felső nyakánál, nem nagyon messze a siklósi vártól. Nagyon esett az eső, amikor megjöttek, de az én szőlőskertem felső végében van egy földpince, onnan végignéztem: gyönyörű sátrakat vertek föl. Igazi nagyúr lehet velük. Meglehet, Szolimán rejtezik a völgyben.

De ezen már nagyot nevettek a hadnagyok. Kobács Miklós, aki tíz éve Korokna kapitánya volt, a paraszt vállára csapott:

– Efelől nyugodtan alhatsz, földi: Szolimán még Zimonyban pihen

Rövid tanácskozásra bújtak össze, és Márton deák izgatottan figyelte szavukat. Kobács beszédére még Alapy Gáspár, Zrínyi unokaöccse, a vicekapitány is adott:

– A legfontosabb dolog – mondta Kobács Miklós –, hogy készületlenül lepjük meg a kontyos efendiket! Akkor kell rajtuk ütnünk, amikor még a denevérek se látnak repülni: éppen hajnalhasadáskor. Iszkander bég ravasz róka, nem fog Siklós várából kimozdulni! De még a kaput sem fogja megnyittatni, ha a vendég efendik bajba kerülnek!

– Miért ne nyitná meg? – makacskodott Papratovics. – Hiszen amaz is török, meg emez is!

– Iszkander bég mégsem tenné meg... – mosolygott az ifjú Alapy –, mert ha a kapu megnyílik, azon nagyon könnyen beljebb kerülünk mi is!

Kobács elismerően bólogatott, aztán azt tanácsolta:

– Küldjünk ki száz lovast és kétszáz darabontot: kémleljék ki a tábort a siklósi vár felől. Mi meg innen Torony felől helyezkedünk el. Ha jelt adnak a vár felől: mind a két irányból, reá! Kegyelmet nem adunk! Legfeljebb egy-két nyelvet fogunk, és punktum!

Nehéz volt nyugton maradniok, a zuhogó eső befolyt a gúnyájuk alá, marta a bőrüket, ette a szemüket, de mégsem volt szabad mocorogni. A lovakat alig tudták csöndben marasztalni: érezték már a csődöreik a török kancák szagát, s mindenáron ki akartak törni hozzájuk. Ha pedig meghallják a török őrök a lovak lármázását, fölverik a tábort, oda a meglepetés, meglehet, hogy sokkal többen vannak, mint ők, és kitörhet Iszkander bég is a siklósi várból: átkozott dolog lenne két tűz közé szorulva, pandúrból betyárrá lenni...

De ilyenkor olyan fáradt az őr – hiszen nappal ő is többiekkel együtt nyeregben ülve törődött a rettenetesen rossz, Dráva-parti úttalan utakon. Amazok, a boldogok kezüket-lábukat szétvetve, észbontó hortyogással alszanak, mint a mormoták, csak nekik, nehányuknak kell ebben a rohadt özönvízben idekint ácsorogniuk. S a jófene tudja, mire kell ebben a pocsék, szűk völgyben annyira vigyázni? Hátukat szinte a siklósi várnak vetik, a völgyet magas hegyek szegik, az alsó, a község felőli végét feneketlen mocsarak kerítik... Igazán semmi komoly baj sem történhet, ha az ember... a két lábát szétveti, két kezével a maga elé döfött dárdája nyelének támaszkodik, és... Tapasztalt katona úgy, állva is tud egészségeset szundítani... Olyan kietlen, szürke most minden nem lehet tudni, melyik a fa...melyik a hosszú békóra kötve ide-oda csörtető ló... Éjszaka van? Hajnal?... A dívek, ha meg tudnák mondani...

Ők heten mindenesetre soha többé senkinek semmit sem tudnak elmondani, mert hét magyar zsoldos-hiúz éles késsel mögéjük lopózott, és elmetszette a gégéjüket... Még kapálódzott az egyik, miként a pulyka is továbbszalad, ha fejszével elütik a fejét; még szalad, de már nem él...

Kürt harsan a siklósi vár felől!

Mi ez? A müezzin akarja az első szúrát elkiáltani? Korai még az idő arra, hé! Nini! Most meg a falu felől bődül el egy vastag hangú csontkürt. Vad patadobaj...

– Ejvá! – Meded! – sikolt föl valaki, de hangja tagolatlan halálhörgésbe fúlt. Kardcsörgés, kölyökpuska durran, éles lónyerítés: a megsebesült paripa kiált ilyen szívbemarkolón segítségért. Már talpra ugrál a sátrakban mindenki. A jatagánjukért tapogatnak az utálatos félhomályban, de se fegyver, se csizma: tegnap tisztességgel benyakaltak a pompás siklósi fehérből, s aki pedig a sátorból kitántorodik, kard metszi el süvöltve a nyakát, dárda veri át a szívét.

Mohamed basának némi szerencséje volt, mert hátul, négykézláb mászott ki sátrából, egy nyílvessző így is vállon találja, amikor félig fölemelkedve a szőlőrendek közé ugrik. Rohan eszét vesztve a messzi falu felé, de hova rohannál bolond basa, puszta kézzel! Még ha meg is úszod a vérengzést, mit gondolsz: kegyelmet kapsz a turonyi jobbágyoktól – magányos, fegyvertelen török! –, amikor a testvéreid élve nyúzták le tizennyolcféle adóitokkal a bőrüket?

Úgy érzed, sikerült egérutat nyerned lám, vége a szőlőhegynek, itt a völgy kitágul, nád suhog, az arcodba csapódik: víz! Térdig belésüppedsz, irtózatos erőfeszítéssel kirántod, akkor a másik süllyed a lápba, kötésig.

– Segítsééég! – üvöltöd, de mire odaérnek magyar üldözőid, már csak a véres légbuborékokat látják elpattanni haláltusád gyűrűző színhelyén. Lehet, hogy ott illan el bűnös lelked? De hiszen a pokol nem arra fölfele van, hé!...

Hajnalodik. A nap – amint szokta – kibújva a villányi Fekete-hegy mögül, végigtekint a turonyi völgyön, s nagy örömében kerek pofája elveresedik: lám, megszuttyongatták az éjjel a bitang törököt, akik tegnap kifosztották a gyűdi templomot.

Hühű! Szépen elbántak velük, annyi szent. Vagy háromszáz pogány hevert rapittyánkká vágva a felborogatott sátrak között. Magyar vitézek sürögnek-forognak mindenfelé. Az égig felhallatszik örömujjongásuk.

– Hadnagy uram! Itt zsákszám áll a pénz!

– Az a defterdár-sátor lehetett! Adj ide egy zsákot, cimbora! – bólint Kobács Miklós vidáman –, s átveszi a nyakánál megragadva. – Hm, legalább 2.000 arany van benne! Hány zsákot találtatok? Nyolcat? Kilencet? A szentjit, akkor ez 18.000 arany!

Papratovics Farkas meg a dárdája boldogabb végével egy különös állatot terel elő a völgyből. Négy hosszú, nagy bütykű lába van, hosszú gúnárnyaka, alulról fölfele hajló, és az egész fenevadat vastag homokszín szőrsuba fedi, és ami a legszörnyűbb: két kajla, ide-oda hajladozó púp leng a hátán, s olyan rusnya hangon bőg, hogy az emberben megfagy a velő.

– Miféle szörnyeteg ez az... izé? Se ló, se tehén! Hát akkor mi?

– Teve! – hahotázik az egykori kapitány, aki látott már effélét máskor is. – Hány van még belőle?

– Hét! – mondja Farkas. – De olyan büdösek, meg kell mellettük dögleni!

A vár felől egész kis ménest hajkurásznak elő a boldogságtól tündöklő szemű huszárok. Hatvan török ló! Micsoda kincs! Ennyi török ló talán nincs is! Mindegyik magyar huszárnak az az álma, hogy egyszer török lova legyen, mert az úgy száguld, akár a szél, csupa csont, csupa dagadó izomcsomó és

ínköteg mind; a fejük csak öklömnyi, de oly szépen szögletes hogy megcsikkan a szíve annak, aki ránéz, és egy kicsit is rajong a lovakért. A szemük vérben forogva dülled ki, mintha lángot lövellne táguló, porcos cimpájuk, és repül a sáfrányszínre megfestett, gyöngyökkel, lyukas aranypénzekkel befonott sörényük.

Kobács is csak velük átánkodik, válogatván gondolatban:

– Melyik lesz az enyém a kótyavetyén? Mert hogy marha lenne Zrínyi úr, ha ezek közül egyetlenegyet is beszolgáltatna Miksának a kötelező préda-harmad fejében.

Hogy a darabontok – akik a hangyák alaposságával bogarászták végig a tábor minden talpalatnyi helyét – hat szekeret töltöttek meg arany-ezüst edényekkel: tányérokkal, tálakkal, poharakkal, serlegekkel, és meglelték a basa ékszenesládáit is, amik majd szétestek a beléjük zsúfolt rubinoktól, zafíroktól, smaragdoktól, opáloktól, gyémántoktól – hát aztán? Kincs, az van máskor is! De hatvan ilyen gyönyörű török ló? Nő nem lehet tatán ilyen szép!

Rengeteg vagyont érő fegyvert is találnak a sátrak mélyén. Ékkövekkel kirakott, aranyozott markolatú, damaszkuszi acél pengéjű kardokat, jatagánokat, handzsárokat. Arannyal kivarrt, nyest- és hermelin-mállal kibélelt kék, barna, sárga, piros bársonykaftánokat hoznak elő ládaszám, patyolatfehér csejgyolcs turbánokat.

Kobács Miklósnak kedve szottyan:

– Bújjunk beléjük! – rikkantja, és szemvillantás alatt törökké változnak térdig a huszárok. Ahogy egymásra pillantanak, kitör belőlük a röhögés.

– Akarsz-e szép bazári majmot látni? – kiáltja egy darabont. – Nézz bele a csontrámás tükrömbe! – tolja le a nadrágját egy basává vedlett rác huszár előtt. No, az akkorát rúg szegény gyalog hajdú pucér fenekébe, hogy hét ölet röpül, s nekivágódik a tábor közepén álló magányos nyárfának. Mikor javában tápászkodna, hogy méltán visszaköszönjön a tréfát nem értő, modortalan száguldónak, egyszerre csak a nyaka közé kalimpál egy ifjú török. Egy igazi!

Nagy garral viszi Kobács Miklós elé.

– Bülbül efendi! Ide nézz, milyen szép madarat fogtam!

Hamar kiderül, hogy a nagybajszú vitéz huszárra rámosolygott a szerencse: Mohamed bég fiát adta, a kezére a vétetlen! A megszeppent fickóra záporoztak a vicekapitány kérdései:

– Ki vagy?

– Mohamed Oglu Mohamed!

– Melyik Mohamed fia vagy?

– A bég Mohamedé!

– Ó, te borjú! Olyan száz is van a törik birodalomban, ha ugyan nem ezer!

– De a görögországbéli tirhálai szandzsákban csak egy Mohamed bég volt: az én apám.

– Ez már értelmes beszéd, fiú. Honnan jöttök?

– Szabácsról.

– Hídon jöttetek át?

– Híd nincs. Hamza, a pécsi bég ugyan épített egyet, de azt elvitte az árvíz.

– Elkezdtek csinálni másikat?

– Ó, hogyne, azonnal! Ahogy a fényes arcú padisah megtudta a szerencsétlenséget, selyemkendőt küldött Hamza bég táborába, amelyet a bég sátra elé tűzött két lófarkas boncsok nyelére kötött a kapudzsi basi. Ha nem lesz kész időre a híd, akkor azzal a kendővel fogják Hamza béget megfojtani.

– Mikorra kell megépülnie az új hídnak?

– Ahogy ti mondjátok: július havának 14-ik napjára.

– Elkészül, mit gondolsz?

– Biztosan. Hisz mondtam: a boncsok nyelére kötve ott lobog a selyemkendő. És Hamza bég szeret élni.

– Mit kerestél a fa tetején?

– Felmásztam előletek, mert megijedtem: olyan veszett lámát csaptatok, mint a sívó oroszlánok. Feleltem minden kérdésedre, efendi, ugye, most szabadon engedtek?

Egyszerre kezdett el az egész tábor hangosan nevetni.

Kobács Miklósnak kitűnő ötlete támadt:

– Tudjátok, mit? Tréfáljuk meg a mieinket. Hatvan huszár kaftánban, turbánban felül a hatvan török lóra, és körülfogjuk a nyolc szekeret. Én felöltözöm Mohamed bégnek, ti darabontok körülfogjátok a nyolc tevét, ötven öszvért, és úgy vonulunk be Szigetbe. Ti meg messzebbről követtek bennünket.

Meglátjátok, mekkorát fog Zrínyi nézni! Ti meg a törökök nótáját fújjátok, de úgy ám, hogy kirepedjen a pofátoki – nevetett a magyar had muzsikusaira.

Hajszál híján múlott, hogy Zrínyi fő-fő pattantyúsa, Szerecsen Márk apó

el nem küldte a „Margit” nevet viselő behemót öregágyúval az egész álruhás sereget a hetedik paradicsomba. Már ott állt az égő kanóccal a roppant zarbuzán mellett, amikor szándékát észrevették az álruhás muzsikások, és ijedtükben, parancs nélkül elkezdték a somogyi kanásztáncot cifrázni – oly hevesen, sebesen, hogy az ég angyalai is a hasukat fogták a röhögéstől.

Összefutott a vár népe, és ujjongva köszöntötték az érkezőket. Zrínyi fogadta őket.

– De hamar megjöttetek!

– Nagyon kedves török nép lakik ott: elénk jött! – szalutált Alapy Gáspár, két ujját katonásan süvege széléhez emelve. Aztán elmondták, amit megtudtak a kis Mohamedtől, akinek olyan rózsás, lányos képe volt, hogy mindenki elmosolyodott és megcirógatta.

– Olyan helyes ez a kölyök, mintha nem is török lenne... No, hadd lám, mit bocsátotok kótyavetyére?

Büszkén nyitogatták meg a zsákok száját, a ládák fedelét. Őszinte elismeréssel túrt bele az arany-ezüstpénzek közé, simított végig a kaftánok bársonyán, de neki is a lovak tetszettek leginkább. Egy almásderes pejt hosszúszáron megfuttatott körbe-körbe, s a torka is kiszáradt a gyönyörűségtől nézés közben.

Ezekből egyetlenegy sem maradhat a várban! Vigyék mind a csáktornyai ménesembe!

– Mért nem maradhatnak itt? – szontyolodott el mindenki körös-körül, hiszen titokban abban reménykedtek, hogy majd ostrom közben kis lovascirkuszt rendeznek, hogy szomjas lelkük felüdülhessen.

– Mert a várban bajuk eshet! – kiáltotta Zrínyi megbotránkozva az ostoba kérdéstől. Hiszen mindenki elküldte a lovát haza, vagy már eleve gyalogszerrel érkezett a várba. Minek a ló egy ostromlott várba? A sáncra nem állhat ki vele. Hát akkor! Ha itt tartaná valaki a lovát, csak fájna a szíve érte, amikor suhogva, bömbölve jönnek majd a zarbuzán-golyók, hogy baja talál esni. S közben nézi a roppant széles szügyű, boltozatos farú, kecsesen vékony, száraz, csupa csont s ín lábú paripát, amely úgy cifrázza a kötél végén, mint egy táncának szépségébe belefeledkezett somogyi kanászlegény.

Zrínyi végre int, vezessék el ezt a négylábon járó szépséges gyönyörűséget. Akkor ballag el mellette az az ülepen billentett, nagy bajuszú darabont, a két karja teli van rakva kardokkal.

– Állj meg, fiam! – lép oda Zrínyi és rövid válogatás után kivesz a sok fényes, pompás szerszám közül egy fahüvelyűt.

Ennek nem arany meg ezüst a markolata, nincs telebiggyegetve rubinnal, topázzal, ametiszttel; egyszerű, rovátkásra metszett fából van

kifaragva, hanem a pengéje! Micsoda acél! Kék, mint a hajnali ég, vastag, mint egy kisgyerek ujja, szelíden görbül az íve a hegye felé, és Zrínyi oda tudja hajlítani a markolatához.

– Ez kard, az istenit! – kiáltja lelkesülten, és a feje magasában körbekanyarít vele, azután előresuhint, mint aki törököt akar kettéhasítani. Az acél félelmetes süvöltésétől a török paripák felkapták apró, csontos, szikár fejüket, és gonoszul hátrasunyt fülecskékkel, két lábra ugorva csűrdöngölőt kezdtek járni megrettenésükben.

Zrínyi hatalmasan kacagott:

– Ez igen! Török karddal fogom a törököt vágni!

*

– No, Gerdák uram, mire végezzük?

A kövér tiszttartó mindent megtesz a világon, csak számadásokat ne kelljen írnia. Gyűlöli a betűvető mesterséget. Ha őtőle függne, a világ minden pergamane, papirosa elégne, s a hollók, amelyeknek a szárnyából tépik a legjobb pennának valót, toll nélkül, pucéran születnének, és kiszáradna a földkerekség valamennyi bodzafája, amelyeknek a gyümölcséből azt az átkozott témát főzik. Nos, hiába ez a véle született, mélységes betűutálat, Zrínyi szava parancs, még a rettegett tiszttartónak is! Hanem Zrínyi rengeteg földet bojárt, tenger hivatalnokkal volt dolga, de ilyen kurta summázással még nem találkozott.

– Olvasd föl! – sürgette, mert szeretett volna már az udvaron lenni, ahol eskütételre kezdett gyülekezni a vitézi nép.

A tiszttartó üstökének tövét egyszerre ellepte a veríték. Belepillantott még egyszer utoljára, s csak akkor döbbent rá: ezt a mérhetetlen csömörrel, vergődve írt izét nem is lehet Zrínyinek odaadni. Még megdühödik és kettétépi. Nem a papirost, őt. De már akkor él a gyanúperrel a gróf, és kikapja a tiszt tartó kezéből a gyűrött, zsíros papírszeletkét, amin már eleve nagyon csodálkozott, hogy arra az a teméntelen minden ráfér.

A papíron ez állt:

2.150 fő hasznos2.000 fő haszontalanágyú, kisebb-nagyobb: 54por, goló: bőséggelélelem: elegendő.

Zrínyi nem tudta, sírjon vagy nevessen a meglepetéstől. Egy darabig megpróbált haragot erőltetni, hogy ereje legyen ezt a bitang ingyenélőt széttépni, de végül is elemi erővel robbant ki belőle a nevetés. Még a könnye is megeredt a szeme sarkából. Ez igen! Ez a derék ember tanúbizonyságát

adta, hogy valóban nem szereti a fölösleges szószaporítást!... Ez – „Bőséggel”! Az – „Elegendő”! Gerdák is, Zrínyivel nevetett, hogy majd kirepedt az oldala.

– Jó, jó! – szuszogott a gróf a vidámsággal eltelten. – Nekem ez a papír... bőséggel elegendő, de... mit mondjak a katonáimnak: mennyi az a „bőséggel”?

A tiszttartóból ömlött az adat, mint a Dunából gátszakadáskor a víz.

– A pajtákban áll 54 ágyú, 7 nagy mozsár, 11 középszerű faltörő, 17 kis mezei ágyú, 19 vetágyú. Van még 117 szakállas puska is. A kádakban 800 mázsa lőpor, 2.400 ágyúgolyó, 350 dárda, 879 szablya, 400 mázsa salétrom, 300 mázsa faszén, 90.000 puskagolyó, 3 puskaporőrlő-malom, 14 puskagolyóöntő forma, 21 ólommerítő vaskanál, 97 mázsa vas és acél! – Levegőt vett, és hadarta tovább: – A pajtákban van 918 faveder és bőrcsöbör – tüzet oltani, 327 nagy fűzfavesszőből fonott védkas – ágyúk elé való, 800 szekér mecseki fenyőgerenda, 18.000 kéve fűzfavessző – a réseket eltömendő. Az élést már a múltkor elmondtuk, ugyi?

– El, ugyi! – mordult rá mérgesen Zrínyi, de a tiszttartó megkönnyebbülten látta: a szeme közben elégedetten nevetett. – Most pedig tűnj el a szemem elől!...

Kisietett a várudvarra, ahol már összegyülekezett a hadinép. A lába megtorpant a lépcső tetején. Gyönyörködve futtatta meg rajtuk tekintetét. Szinte mindegyikük személyes ismerőse. Alig van itt olyan, akivel már ne verekedett volna együtt, Bécs mellett. Buda alatt vagy Babócsa mezején. Szervitora a legtöbb, még több a bérlője közülük, de jócskán akad köztük távoli ija-fija, rokona is.

Ahogy ott áll, és gyönyörködik bennük, elmosolyodik, s véle mosolyog mindenki.

Régi barátok, ismerősök, fegyvertársak, szomszéd birtokosok mind-mind. Mennyi Baranyából, Szörényből, Krassóból, Pozsegából, Szerémségből futott kisnemes van közöttük, akik örülnek, ha törleszthetnek a törökkel! A legtöbbje évente csak egy-két hónapra szegődik el zsoldba, azután hazamegy a pátriájába szántani, vetni, aratni, szüretelni, szőlőt kapálni. No, Székely Márton, te ostoba deák? Engem szuttyongatsz-e mindig, hogy meséljek jeles vármegvívásokról, hősi párviadalokról? Ezeket kérdezd meg, mondanák el küzdelmes életük folyását. Annyi csodálatos történetet, vakmerő kalandot hallanál, hogy száz hasas krónikát is megtölthetnél vélük. Oda nézz! Tizenegy olyan hadnagyom s vajdám van, aki várkapitány volt maga is azelőtt. De tiszta szívvel, nyugodt lélekkel hadnagyot csinálhatnék akármelyik katonámból: olyan nagyszerű vitéz valamennyi!... Tinódi Lantos Sebestyénre gondol, akit hallott párszor énekelni. Hogy a deák históriás énekében milyen szép eskübeszédet mondat el Dobó Istvánnal. Hej, ide néz mindenki, olyan

csend van, hogy a szívek dobogását hallani, rá kéne kezdeni!... Meghatódottságát erős krákogással kell lelepleznie.

– Bajtársaim! Örömmel és büszkeséggel köszöntelek benneteket Szigetvár falai között. De hadd legyetek nagyon büszkék ti is, íme, a hír: maga a szultán jön el Szigetvárát ostromolni!

Megéljenzik.

Máshova mindenüvé basákat, bégeket küld; Szigetbe a padisah maga jő! Szép és nagy tisztesség! Persze, illő módon kell őkegyelmét fogadni. Annyi a katonája, mint tengerben a hal. Mi pedig? Éppen csak annyian vagyunk, hogy – fel tudjuk Szultánt tartóztatni.

Zsiviót kiáltanak, éljeneznek, bravóznak; a vár majdnem szétesik örömüktől. Voltak már néhány várban, mely ostromra készült, de ilyen jókat még nem mondott nekik soha senki.

Minek itt még tovább cifrázni? Lekapta sastollas süvegét:

– Fiaim! Esküdjünk!

Süveges kezét a szívére szorította, jobb keze három ujját a magasba emelve, szemeit mindig katonáira függesztve dörögte:

– Esküszöm, hogy soha el nem hagylak benneteket! Veletek együtt élek és halok: jó és rossz szerencse szeszélyét együtt tűröm el veletek! Isten engem úgy segéljen, most és mindörökké, ámen!

Aztán szünetet tartott, körbehordva rajtuk ismét szúrós tekintetét.

– Most még bántatlanul elmehet, aki akar. Tessék!

Senki sem moccan. Irtóztató szégyen lenne, ha most valaki innen elmenne. Nevéről a gyalázatot élete végéig sem tudná lemosni

– Örvend az én szívem, hogy csupa rendes ember gyűlt össze Szigetben. Tegyétek hát le az esküt ti is! Márton, mondd el a textust előttük!

A deák olyan sápadt, mint némelyik szűzlány az esküvője ellőtt. Zavarában azt a papírcsíkot húzza el, amelyre ónnal Zrínyi esküjét jegyezte fel. Arca bíborveresre vált a restelkedéstől. De szerencsére gyorsan megtalálja az igazit.

„Mi, nemesek, polgárok, lovasok, gyalogosok és Őfelsége zsoldos katonái esküszünk, hogy istenért és a hazáért, ha kell, a vérünket ontjuk, és életünket adjuk, hogy a mi urunknak, gróf Zrínyi Miklósnak mindenben engedelmeskedünk, véle élünk és halunk!”

Eddig a várfalon ültek, lábukat az udvarra lógatva, Zrínyi háza előtt guggoltak, a Görög-torony ablakaiban könyököltek; úgy zsúfolódtak össze, mint ősszel a fecskék, útra indulás előtt. Most süvegét levéve, kezét esküre

emelve állt mindenki és vastagon és vékonyan süvítette:

„…mindenben engedelmeskedünk, véle élünk és halunk..!”

– Utódomul, halálom esetére, Alapy Gáspár öcsémet nevezem ki vicekapitányul! – húzta maga elé vékonydongájú, alacsony, de kitűnő vitéz hírében álló unokaöccsét. – Addig is megparancsolom, mindenben engedelmeskedjetek neki. Most pedig hirdettessenek ki a haditörvények!

Kobács Miklós lépett a deák helyére, és lassan, tagoltan mondani kezdte.

– Aki tisztjének nem engedelmeskedik, a parancsot bármi okból nem teljesíti: életével lakol.

– Aki az ellenségtől jött levelet átvesz vagy elolvas: rögtön megölessék!

– Aki török nyílvesszőre csavart levelet talál, adja át a hadnagyának, aki azt olvasatlanul, tüstént égesse el!

– Aki őrhelyét hadnagya vagy vajdája engedelme nélkül elhagyja, nyomban felkoncoltassék!

– Aki titkon társával a vár feladásáról tanácskozik akasztassék fel azonnal, társával együtt. S aki ilyet hall vagy lát és bajtársi érzésből hadnagyának azonnal nem jelenti, húzassék tel az árulók mellé az is!

– Végezetül: aki társaitól csak egy dénárnyi értéket is ellop, halállal büntettessék!

– Tiszttartó uram! – emelte magasba Zrínyi a kardját. – Bort adjál minékünk! Áldomást ihatnéki Soha még így meg nem érdemeltük!

Kigurultak a pince torkán a tömören huppogó hordók, és Gerdák István tiszttartó uram érthetetlen szomorúsággal nézett utánuk.

– Istenem, amilyen mohók, mind meg fogják inni!

Könnyű lelkiismeretfurdalása csak akkor aludott el, amikor hasas ónkupát fogva maga is odatelepedett inni közéjük.

*

Július utolsó két napján a vár teljes őrsége az Újváros faházait, zsúpfödeles tetőit rombolta. Nevettek, amikor hallották Zrínyi parancsát:

– A zsúpszalmát hordjátok be a faházikókba!

– Ne égessük el mindjárt, kapitány úr?

– Majd én megmondom, mikor gyújtsátok meg, fiaim!

Furcsa látnia így az Újvárost, ami csak 1556 után kezdett el gyarapodni. Amikor már ország-világ látta: van olyan magyar vár is, amelyet meg lehet védelmezni. Ha a hátország segíti. Stáncsics Horvát Márk a várban vitézkedett, Nádasdy meg Zrínyi kényszerítette Alit, hogy abbahagyja Sziget

ostromát, s végül a budai basa azt sem tudta, merre fusson, úgy megverték. Most üresek, nincs fedelük, mint a levert fecskefészkek. Lakói tüstént tovaillantak a szultán jöttének hírére. Így van ez. Mind a Dráva-Száva közéről, Baranya-Somogy megye hódolt falvaiból menekült ide, Egyszer már elvesztették mindenüket, nem akartak másodszor is koldussá válni. Igaz a régi mondás, akit megharap a kígyó, az már a gyíktól is fél. Nos, a szultán nem gyík: óriáskígyó!

A szorgos kezek estére kelve javarészt lerombolták az Óváros házainak gyúlékony tetőit is. Hanem eléje járultak vitéz hadnagyai, Székcsői Máté, a két Radován, a Juranicsok: engedné meg, hogy az ő kis házukat ne kelljen a várban tönkretenni.

– Meglátod, jóuram, odáig el sem jut majd a török. A vár ostromára már sor sem kerül: addigra ideérnek a császár hadai, és ez a vén disznó Szolimán kezét-lábát elhányja, úgy fog Sziget alól eliszkolni!

A rossz példa ragadós: jöttek a szigetvári kalmárok és kézművesek is, és ők is kegyelmet kunyeráltak házikóiknak, műhelyeiknek, boltjaiknak. Ezek mind régi szigeti lakosok voltak, szorgalmasan segítettek is a vár erődítési munkálataiban, Zrínyinek nem volt szíve kérésüket megtagadni.

Hát... az Óváros így le is rombolódott, meg nem is. A nagyon gyúlékony, rongyos zsúpfödél-székeket leverette azokról is, de amelyiknek zsindely- vagy cserépteteje volt, megmenekült. Csak vizes marhabőrökkel kellett letakarni. Zrínyi haragudott magára gyöngeszívűségéért. Egyre azt hajtogatta magában:

– Bolond, aki a szívére hallgatva a józan esze ellenére cselekszik. Mindig megbánja a végén.

De Székcsőivel nem lehetett bírni. Vele volt a felesége, kilenc gyereke; azoknak megmaradt a szokott, meleg kis fészkük.

– Engedj ki, Nikola úr a török elé! – fogadkozott átforrósodó hangon. – Egyedül szétkergetem az ozmán. Rablóhadat.

Augusztus elején Zrínyi épp a Görög-torony kerengőjén könyökölt, s arra gondolt: igen, itt kellett maradnia, nem tehetett másként. Hatot vagy vakot mutat a kocka, majd elválik. Ha megvédem a várat, új Dobó István leszek, akinek a nevétől visszhangzik Európa. Ha elbukom: a magyar hírnév tisztességéért, a keresztény fegyverek becsületéért adom életemet. Legalább majd felsóhajtanak az emberek az országban mindenütt: igen, így kell becsülettel élni, halni a hazáért. Lám, Zrínyi úgy szerette, hogy amikor kellett, meg is tudott halni érte.

Székcsői Máté verte föl emelkedett merengéséből.

– Oda nézz, Nikola uram, Szentlőrinc felé!

Apró, ferde portorony közeledett az úton, mintha egy lovas vágtatna erre kibontott fehér zászlóval a vállán. A porlobogó egyre nőtt, majd hamarosan pirossapkás akindzsi-csapat bontakozott ki belőle. Lehettek öt-hatszázan, és úgy robogtak, mintha Bécsig vagy Grácig meg sem akarnának állni, s közben nem is állna Szigetvár!

– Haj, de szemtelen banda! – kiáltja dühösen Zrínyi. – Máté! Kétszáz huszárral kiütsz, és megérteted velük: ez a föld már magyar királyé!

Máté boldogan vihog, a könnye majd kicsorran az örömtől, hogy kimehet rájuk.

– Inkább azt mondom majd nekik: ez a föld itt Zrínyié, hé! Azt tán jobban megértik!

– Derék ember vagy, eridj! – paskolta meg főhadnagya hátát. – Köszönj oda a nevemben nekik!

Az Újváros palánkját megrakatta puskás gyalogokkal, odavitetett néhány közepes sólyomágyút is, hogy ha nagyon megindulna a kontyos, legyen mivel megállítani.

Máté keresztülnyargalt az Óvároson, süvegét búcsúzóra meglengette integető felesége felé, aki házuk kapujába állt ki, mind a kilenc gyerekükkel. Mögötte röpült kétszáz jó huszár. A néptelen Újváros hídja dübörgött alattuk, aztán elnyelte patadobajukat a ruganyos lápi föld s a vastag, buja sűrű fű. Nikola a szeme elé illesztette a velencei csodaüveget, amely karnyújtásnyira a néző elé varázsolja a messzeséget. Aztán csak azt látta: mint az üstökös, az akindzsik közé vágódik a huszárcsapat. Óriási vagdalkozás közepette roppant ló- és emberörvénylés kezdődik, majd körös-körül pirossapkás lovasok röpülnek ki a bűvös gyűrűből, mint a pörgő malom kerekéről a víz. Máté meg a lovasai úgy buzognak közöttük, minta vízbe öntött szilveszteri olvadt ólom. Szinte szemvillanás alatt eltűntek a távcső mezejéből az akindzsik; ahogy a teli mustoshordó lövi ki a dugót.

Székcsői Máté alig tudja legényeit visszafogni: belekóstolva a viadal boldogságába, boldogan robognának a menekülő akindzsik után, akár Isztambulig! De a parancs az parancs.

– Fordulj! – ordítja könyékig véresen Székcsői Máté, és ha tetszik, ha nem, vissza kell fordulni. A lova nyakába bújva jobbra is, balra is odakiáltja: – Hajrá, ahogy bírtok, a palánkig! Ott jobbra és balra repüljetek: hadd örüljenek az akancsáknak a puskásaink is!...

Mert azokba is visszatér a bátorság, és meg is szaporodnak egy nagy csapat portyázó csetedzsi kerül elő a Szemlék-hegy felől. Csatlakoznak hozzájuk azok is. Megkergetik hát a huszárokat becsülettel. De lám, a büdösök kétfele válnak a palánk előtt, s onnan olyan ördögi puskatűz fogadja

a törököt, hogy azt hiszik, a derült égből jégeső esik!

Így megy ez délig.

Székcsői Máté lihegve toppan Zrínyi elé:

– Átadtam az üzenetet nekik!...

– Veszteség?

– Az övélt vagy a miénk?

– Az övék, te trifurcifer, az övék! Kell ezt még kérdezni?

– Nem tudnám megmondani, gróf úr, mert... levágtuk őket, megfutamodtunk, azalatt összeszedték a nyavalyásokat, kezdhettük elölről.

– Ó, te sátánivadék! Mi hány embert vesztettünk?

– Csak egyet. Azt a tejfelesszájú Dombai Janit. Olyan gyorsan fordult, hogy leesett a lováról. De nem mernék rá megesküdni, hogy megölték. Lehet, hogy csak fogságba esett!

– Eredjetek pihenni, megérdemlitek. A Gerdák adjon ki fejenként egy-egy icce bort. Azt is megérdemlitek!

Köszönték.

Délután két emlékezetes dolog történt.

Éktelen ribillió kerekedett a Pataki kapu előtt. Puskák dörögtek, s valaki olyan veszettül káromkodott, hogy majdnem meghasadt az ég. Zrínyi is lóra pattant, ezt még ő is megnézi vajon honnan került egyelőre arra török? Mind fent nyüzsög a Szemlék-hegyen, beletelik abba néhány nap is, amíg a derékhad ideér, és még egy-két nap, amíg a szultán is megérkezik. Ha meg is jönnek, elébb még a sátraikat kell fölverniük, ostromra legalább egy hét, amíg sor kerül.

Éppen Novakovics Iván veszi célba a jövevényt, az ő golyója pedig nem téveszt soha célt, amikor Zrínyi odaér. Összecsapja a kezét, felordít.

– Megállj! Ne lőjetek! Tudjátok, ki van itt? Hajdúpajtás, az én szívem másik fele!

S micsoda lovon ül! Nyalkán hányja-veti magát, a fején aranyos csótár imbolyog, pompás, cifrára kalapált, ezüst szögekkel telivert bőrnyereg, ezüstkengyel, selyem nyeregcaprong. Fokhagyma fejű, hófehér, szikár arab csődörön ül, amelynek mind a négy karcsú lába szára meg egy cseppet a hasa alja egérszürke, mintha pocsolyába toppantott volna, és felfröccsent volna rá kicsit a fakókék iszap. Mikor bogárzik, a rángás végigfut az egész bőrén. Az emberen csodálatos, aranyfonállal meghímzett piros török kaftán, szűk bőrnadrág, szattyáncsizma, rajta aranysarkantyú peng, s olyan kard lóg az oldalán, hogy egy gróf is megveszne érte.

– Hol jártál, te vén falucsúfja! – ropogtatja meg Zrínyi.

– Elszegődtem Augsburgba zsoldosnak. Havonta tizennégy forintért, tudod, a német lovasokat annyival fizetik. Ilyen vackokra költöttem a pénzemet – mutat magán végig enyhe büszkeséggel.

– Apád jóistenit, már azt hittem, Károly főherceg jött meg Stíriából a segélyhadakkal!

Hajdúpajtás nevetett:

– Attól ne félj, Nikola! Ide nem jön senki. Mindenki Győrbe megy. Énrólam azt hitték, bolond vagyok, erővel majdnem kényszerítettek, hogy én is tartsak velük. Hazaárulónak neveztek, és kiköptek előttem, mondván, rongyember vagyok, mert nem megyek velük Zrínyinek segíteni! Próbáltam magyarázni nekik, Sziget nem arra van, s ha ők Győrbe mennek, azzal ugyan te nem sokra mégy, de nem lehetett azokkal értelmesen beszélni.

Zrínyi hahotázva csapkodta a térdét.

Ennél furcsább dolog már csak Bécsben történt velem, idefele jövet. Kocogok nagy peckesen a Fő utcán, megkondulnak a harangok. Megemelem a süvegem becsülettel, bár nem értettem, miért húzzák – a gyomrom még nem mondott semmit, s megyek tovább. Látom, mindenki letérdel a porba, ugrálnak ki az úri népek hintóikból, és letérdelnek azok is. Ahogy ott álmélkodom, rám ront négy mérges darabont, ráncigálnak le a lovam hátáról, de Szolimán az ilyesmit nagyon nem szereti: csillagokat rúgott, és elrepült velem előlük. Odébb már épp kászálódva verték le az emberek a térdük. Kérdeztem őket, mi jött rátok, hogy az utcán kezdtek fohászkodott? Mondják ám, a császár Őfelsége szigorúan elrendelte egy nap négyszer harangozzanak Bécsben, és mindenki térden állva imádkozzék a keresztény fegyverek és gróf Zrínyi Nikola győzelméért! És se tánc, se ének, se fényes, muzsikás esküvő, se bál, semmi! Míg ott bámulkoztam, utolértek az éri haragos darabontjaim, és puskát fogva rám csakazértis megimádkoztattak. Hiába mondtam, én nem imádkozni akarok Zrínyiért, hanem odamennék, ha hagynának, segíteni neki!... Hiába volt minden, csak le kellett szállnom, és... nem csuklottál, Nikola? Emlegettelek. És szegény Szolimán! Esküszöm, úgy röhögött rajtam az a piszok ló, majd eldőlt, Niki!

Szájához kapta a kezét.

– Hallod-e, hékám, úgy látom, megöregedtél, s akkora úr lettel, hogy az valami csuda! Mondhatom én még egyáltalán azt néked, hogy – Niki?!

– Hojzics, Hojzics, csak szemtelenkedjél, megizenem Szolimánnak, hogy róla keresztelted el a lovadat. Letépi a szerelem-mirigyeidet!

Nyerítettek a nevetéstől. György, Zrínyi legényfia rontott rájuk.

– Mi dolog ez, apám, hogy nem engedtek ki Máté bácsival a törökre délelőtt?

– Jó, hogy jöttél, fiam! – húz ki a zsebéből egy levelet Zrínyi. – Ezt a levelet sürgősen el kell Győrbe vinni.

– Azt hiszed, nem tudom: el akarsz Szigetből üldözni? – hevesen dobbantott, hogy szállt fel a por a háromujjnyi vastag tölgyfapadlók közéből. – Nem megyek! Itt akarok apámurammal maradni! Harcolni akarok a törökkel! Mit mond a világ, hogy kiszöktem Szigetből? Legyáváz mindenki!

Zrínyi felállt, a fiához lépett, átölelte a vállát, és kifele terelte a szobából. A nyitott ajtón át meglátta György felnyergelt lovát.

– Lárifári! Én ennek a várnak esküdött kapitánya vagyok, jaj annak, alpi a parancsom megszegi! Még ha a tulajdon fiam is – Hirtelen megfagyott a hangja, s katonásan pattogóra váltott: – Itt ez a levél, Őfelségének szól. Bizalmas jelentés. Lóra ül, s azonnal Győrbe viszi!

A fia egyre vörösödik, szabadkozik, hogy mit fognak mondani, de az apja szeméből szigorú, hideg láng lövell, tovább nem mer ellenkezni. De a szemén a haragtól meg a meghatódottságtól könnycsepp szivárványlik. Látja az apja is. Neki is markolja a torkát az elfojtott melegség.

– Mielőtt elmégy, megcsókolhatsz.

György lehajlik a nyeregből, hevesen átnyalábolja apja nyakát és szájon csókolja, kétszer-háromszor is. Az apja pillanatra lehunyja a szemét, aztán a mindig a csuklóján lógó korbácsával ráver György lova hátára. Elrobog a fiával a ló az Óváros felé.

Zrínyi hosszan, komoran néz a fiát rejtő porfelhő után a külső-vár lépcsőjéről, s azt gondolja:

– Kit érdekel, hogy más mit kotyog? Itt én helytállok magamért. S kint is kell egy Zrínyi, aki a helyemre áll, ha én meg találok halni, s a nevem továbbviszi...

19

„Augusztus 2. Péntek. Megérkezett Szigetvár alá Szolimán szultán temérdek hadaival. Nikola uram kémei jelentik: lehetnek öszvesen talán százezren is. De nem kell a kémeket faggatni, elegendő, ha az ember egyszer lenéz a Görög-torony kerengőjéről, s menten elhinné azt is, ha azt mondaná valaki: millión vannak – olyan sokan vannak! A magamfajta gyámoltalan embert elfogja a reszketés, ha a pogányok irtóztató tömegére tekint. Bezzeg vitézlő hadnagy uraimék most elevenednek meg, mint a barlangjukban tavaszra feleszmélő medvék, és a vizek fenekének iszapjában télre megbújt csukák. Fénylő ábrázattal járnak-kelnek fel s alá, mint a pávakakasok, mielőtt

dürrögve egymásnak esnek. Esküdöznek: ide be nem teszi lábát a török. (Ezeket a sorokat Zrínyi uram belső-várbeli szép castellumának kicsiny, de igen kellemetes emeleti szobácskájában rovom.) Kicsattanunk a harci vágytól, alig várják már, hogy kezdjen a török.

Apropo, török! Zrínyi uram egyik kéme jelentette, hogy Szolimán, Harsányban időzvén, maga elé parancsolta Arszlán budai basát – ezt a hitvány borivó, hasisevő ebet –, és Várpalota csúfos kudarcba fulladt estromáért nyomorultul megfojtatta.

Tehátlan: megjött a török, itt van a szultán is, Ali Portug is ideért 200 ágyújával.

Azt hiszem, hamarosan megkezdődik a tánc, életre-halálra...”

Ha ráért volna Zrínyi, s belenéz Márton írásába, bizonyára méla gúnnyal húzza el a száját.

– Rossz megfigyelő vagy, deák! – mondaná. – dehogyis van itt millió török! Még tán százezer sincs! Aki a várra veszedelmes, például janicsár, van 12.000. Én nem a te rebbenő szemednek, de Naszuf agának hiszek. Hűbéri lovas, szpáhi 30.000. A többi csak annyit ér, mint a mi nemesi fölkelőink, ha a király hadba hívja őket: nem kenyerük, nem mesterségük a katonáskodás. Meglehet, vannak itt sokkal többen is, de azoktól nem tartunk: nyomorult, rabló csürhe-népség, szedett-vedett tarka csőcselék, csak dobbantok, és világgá szaladnak. Sátrakat vernek, lovakat őriznek, Szolimán megsarcoltatja velük a vidéket. És a legnagyobb sokadalom: fegyvertelen rác és magyar jobbágynép, szekeresek, favágók, akiket magukkal hajtott a török, amerre elvonult. Mitől félsz, deák? Mert látom, félsz! Annyira, hogy a legszebb dologról is, ami ma délelőtt történt, lám, megfeledkeztél:

Ott állt Zsibót-pusztán, a Szemlék-hegy tetején Szolimán hatalmas, zöld selyemsátra. Mellette-körötte a teméntelen török hadinép. S olyan néma csendvolt, hogy ágyúdördülésnek tűnt, amikor a szél becsapott a Görög-toronyba egy nyitva feledett ajtót.

Aztán – egyszerre ellőtte Ali Portug valamennyi ágyúját, és a janicsár uraságok mind elsütötték puskáikat. Ilyen még nem volt. Azt hittem, leomlik ránk az ég, s az a rengeteg pogány mind azt üvöltötte:

– Allah!...

A falakon körös-körül az én perzsaszőnyegeimet, selyemkárpitjaimat, magas árbocra felvont vörös zászlaimat tépdeste a szél. Én rakattam ki a sok ékességet: mégis a törökök szultán érkezik Szigetvár alá. Hadd lássa a padisah: a magyar vitéz megbecsüli ellenfelét.

No persze, a szultán üdvözletére én is megfeleltem: Szerecsen Márk, a pattantyúsaim kapitánya, a legnagyobb ágyúmnak, a „Margitnak” a torkát

Zsibót felé fordítva elsütötte. Közben a katonáim a falakon állva Jézust ordították, ahogy a torukon kifért. Támadt a Szemlék-hegyen rettentő kavarodás: a „Margit” kétmázsás kőgolyója telibe találta az óriás, zöld sátrat. S ha Szolimán benne ül, szétlapítja, mint útra keveredett békát a kocsikerék. Olyan volt a Szemlék-hegy fennsíkja, mint a forróvízzel nyakon öntött hangyaboly.

Annyi szent: szerettem volna látni annak a vén bitang szultánnak a képét.

*

Ezután öt napig csak sátrakat vert a török, meg színeket állított a rengeteg lovának, vermeket ásatott a puskaporos bőrzsákjainak, amelyeket a belgrádi malmaiban őrletett, s onnan cipeltette Szigetig tízezernyi tevén és öszvéren.

Most már lefolyt a temérdek nép a Szemlék-hegyről, s a kör bezárult Szigetvár körül.

Amíg letáborolt a török, mindennap zaklatták. Könnyű volt. Szigetvárát körülfogta a gátakkal felduzzasztott Almás patak mocsara. A vár körül hatalmas, három öl mély, sík vízfelület csillogott. Hej, de sok jobbágy verítéke öntözte a fenekét, amikor Török Bálint 1530 táján kiásatta! A vár háta mögött mély láp hallgatott; sűrű nádas. Onnan támadás csak akkor fenyegethette volna a Belső-várat, ha a török át tudná vágni az óvárosi gátat, s ráadásul iszonyú szárazság szippantaná ki a lápból a vizet. A várból háromszáz lépés passzú fahíd vezet a vízen át az Óvárig. A baranyai ácsok – százesztendős mecseki fenyőtörzsekből – olyan szilárdra rótták össze, hogy megbír még százmázsás öreg ágyút is. Az Óváros nyugati felén van az Öreg-gát. Még azt is Török Bálint hányatta. Micsoda monstrum! Három szekér elfér egymás mellett a koronáján! A gát alatt ismét sok száz holdas mocsár terjengett. Annak a sűrűjéből rontottak elő a darabontok, és lekaszabolva a sátorverőket, ismét eltűntek nyomtalanul a nád közt. Hanem a halott szolakok helyébe újabbak léptek; felvették az elejtett szerszámokat, lemosták róla a vért a mocsár vizében, s építették tovább a sátrakat. Hiszen nem is hitték a szigetiek, hogy kitöréseik elől meghátrál a vár alól a török! Csupán azt akarták, nehogy azt higgyék: Isztambulban sütkéreznek a napon, a nargilét szortyogva, valahol a Hagia Szofia nagydzsámi előtt.

Márton deák nagy buzgalommal követte mindenüvé Zrínyit. Ugyan nem mutatta, de estelente elszontyolodva ütötte pennáját a kalamárisába. Eddig mélységesen csalódott mindenben. Azt hitte, első perctől kezdve dörögni fognak az ágyúk, álló nap csattognak majd a kardok, térdig kell gázolnia a vérben, ésatöbbi. S ehelyett: csend van, Zrínyi jár-kel, s beosztja a katonáit. Mindenkinek megvan a helye, mint a kolostorok celláiban a barátoknak. Nem nehéz a dolga; zsoldosai közül igen sokan verekedtek már

itt 1556-ban úgy ismerik a várat, akár tenyerüket. Maguktól is tudják: az Újvárost nem fogják komolyan védelmezni. A temérdek mocsár miatt, ha a török meg akarja ostromolni a Belső-várat, az Újvárost is el kell foglalnia elébb. A Siklósi kapu körül csak szimpla borona-palánk áll, alacsony földhányás: inkább csak a kóbor farkasok, prédára leskelő szegénylegények ellen jó; komoly ostromot nem áll ki.

A régiek tudják a bástyák nevét is. Bólintanak, amikor a seregdeák mondja:

– Kigyelmed az óvárosi Hennyey-bástyára kerül, Kobács Miklós kardja alá. (Az illető tudja: őrhelye az Óváros nyugati bástyája, amelyet az 1536-os ostrom egyik hőséről, Hennyey János Baranya megyei kisnemesről neveztek el.)

– Kend meg a Kesas-bástyára megy, Novakovics Iván hadnagy uram csapatával!

– Ó, a szegény Kesas Miklós! Jó komám volt nekem: egy kenyéren éltünk vele 56-ban! Kár érte, hogy már meghótt!

– Magát a Hegy-bástyára osztjuk be, Bika András embere lesz!

– Ó, az nagyon jó lesz. Dicsőség vár a legnagyobb bástyáján verekedni. A török mindig ott kereskedik leginkább!

– No, ne szontyolodjon el, bátyám: valakinek a Nevenincs-bástyán is kell harcolni. Ha úgy verekszik, ahogy dukál, meglehet, az ostrom után azt a helyet magáról fogják elnevezni!

– Ne tolakodjanak; emberek. Nem kerülhet mindenki a Nádasdy-bástyára! Az kéne, tudom, mert az északra néz, és a nap mindig az ostromló török szemébe süt!

– Hát a Belső-várban ki akar vitézkedni? Kigyelmedet a Horvát-bástyára írtam föl, Tompa István zászlaja alatt lesz. Maga a Magyar-bástyára osztódik be, bátyám, Dandó Ferenc katonája lesz.

– Az óvárosi Pécsi kapu gazdája Deli Vid. A nyugati oldalon a Patai kapu az én kitűnő barátom, Papratovics Farkas birodalma lesz! A Belső-vár kapuját a szenyéri cerberus: Orosztonyi Péter uram őrzi. No, tudja-e a helyét mindenki? Aki nem tudja, tartsa föl a kezét...

Volt nagy nevetés. Miért is ne tudták volna? Senki sem ült közben a fülén

Hát jó, ezeket, hogy melyik bástya kire bízódott, fel kell írni. Megkívánja a történelmi hűség. De mi van még, ami megörökítésre kívánkozik? Semmi!

Mert mi van abban említésre méltó, hogy már másnap délben körüljárt Zrínyi, és igen figyelmesen megnézte: ki mit eszik?

Tudni való, hogy a nős katonáknak a feleségük főz. A nőtleneknek – ha van – az édesanyjuk. Ha nincs senkijük, se, maguknak sikerítenek ebédet.

Székcsői Mátéék mindjárt hellyel kínálták, és merni akartak neki is hallét.

– Máté fiam! – kérdezte csendesen a vidám, ezerszínű gyermekricsajba Zrínyi. – Tegnap is hallét főzett Annusod, ma is. Miért?!

– Nagyon szeretjük, kapitány uram – felelte a vitéz hadnagy, de égett a füle hegye.

– Hm – dünnyögte Zrínyi, és az izgatottan mozgolódó, fészekaljra való gyerekhez fordult:

– Ti is szeretitek?

Látta, fenyegetően villan az apjuk szeme, de Nikola bácsit annyira szerették, hogy egymást túlharsogva csiviteltek:

– A kutyánknak se köll! Már az is kiköpi!

– A szultánt kellene mindennap hallével megtömni, hadd hányná ki a bélit.

– Azt kell ennünk, Nikola bácsi, ha más nincs! – bökte ki a legnagyobb fiú, s mindjárt kapott is az apjától egy poflét.

– Miért vered a fiad, Máté?

– Ne jártassa a száját ez a taknyos. Senki se kérdezte!

– De igen, én!

– Mit szégyenít itt engem a tulajdon fiam a kapitányom előtt? Van énnekem pénzem, ha mást akarnék enni!

Zrínyi csöndesen folytatta, Székcsői Máté karjára téve a kezét.

– Hét lányod van, ne legénykedj, azoknak kell minden dénárt móringra félretenned, tudom én. De azt is tudom, komoly idők jönnek, üres lével a gyomrodban nem érsz a falon semmit. Annuska! Holnaptól kezdve menj el a várba: Gerdák Pista bácsi ád nektek lencsét, babot, káposztát, füstölt húst, szalonnát, zsírt, mindenfélét. De elmenj, mert meglehet, ha erre járok, ismét benyitok, és ha ti hallét esztek megint, hát... jaj lesz, nektek!

És az udvaron is látta, sok katonája pici zsírral becsapott üres tarhonyalevest sikerített, s azt eszi, kenyérrel.

– Fiam – lépett oda az egyikhez –, holnaptól kezdve ne töltsd főzéssel az idődet! Majd Gerdák uram főzet jóféle, sűrű, húsételt. Majd a tizedesed elmegy érte, és szétosztja köztetek. Egyetek jól: karácsonyig is elég lesz, annyi a pajtákban az élés. Mutasd a butykosod, milyen bort iszol, Medvei Benedek?

Elvette a szabadkozó ember mellől a bucsikot, szájához emelte, meghúzta, és ki is bukta azonmód.

– Pfúj, hát te vizet iszol, szerencsétlen?

– Berek-víz – motyogta a zömök széles vállú, barna férfi –, mi az Almás patakból merítettük!

– Amibe a török beletojik meg pisil? Menjetek a tiszttartómhoz, borért. Akit még egyszer meglátok vizet inni, deresre húzatom, megértettétek? Nem kell énnekem hasmenéses, tífuszos katona, aki, mikor szét kéne ütnie a falra lépő pogány pofáját – le kell rohannia a sánc lábához, mert megy a hasa néki, s nem akar a nadrágjába rondítani!

Márton sóhajtozva rágta a pennája végét, és csak ennyit írt a könyvébe.

„Ma nem történt semmi!”

*

„Aug. 7. Péntek este. Utoljára csaknem egy hete, múlt szerdán írtam krónikámba pár sort. Akkor keveselltem, most már sokallom az eseményeket.

Délelőtt lehetett, még jóval ebéd előtt, hogy hirtelen megelevenedett a török táborváros, és nagy tömegben janicsárok kezdtek rohanni ordítva Szigetvár felé.

Épp ott álltunk Miklós úrral az Újvárosban a Siklósi kapu előtt. Jól hallottam, ahogy a gróf úr azt mondja félhangosan:

– Hát ennyire lebecsültök bennünket? Úgy jöttök ránk ahogy a kölykök játszódnak: »Adj király, katonát! Ha nem adsz, veszek?«

A palánkot ellepték puskás darabontjaink, de ott sürgött-forgott három hasas sólyomágyú mellett a pattantyúsmesterünk is.

– No, Szerecsen Márk? – lépett oda Zrínyi úr. – Hát te mit szólsz mindehhez?

Roppant szőrmók férfiú volt a tüzérkapitányunk, a szeme alig-alig látszott ki az orcáját elborító vastag, sűrű szőrzet közül, akár a pulikutyáé.

– Ha megengeded, uram, inkább őnekik mondom el, ezzel! – tette félelmetes mancsát a középső mozsárra olyan gyengéden, mintha meztelen szépasszony háta lenne: – »Borbála szavát meg fogják szívlelni!

– Nohát, Isten nevében: elkezdődött! – mondotta Zrínyi. – Első rohamra jönnek a janicsárok!

– Gróf úr – kérdeztem –, honnan tudható az, hogy miféle szerzet jő?

Zrínyi nevetett:

– Nem szégyenied magad? Zrínyi deákja vagy, és meg kell magyarázni

néked a törököt? – Látta, elszontyolodtam nagyon, hát beszélni kezdett. – Amelyik töröknek a fején magas, hátraleffegő fehér kecse van, vagyis nemezsüveg, a hátán kék posztó feredzse, alul bő selyembugyogó, a lábán kordovánsaru, az a janicsár!

– De annak ott piros sapkája van, gróf úr! – böktem egy lappangó alakra, aki kivont handzsárjával hadonászva a többiek előtt szaladt.

– Az janicsár tiszt! Csausz. Azért van vörös süvege. Hej, édes fiam, add csak ide a puskádat! – fordult egy darabonthoz. A megszólított boldogan nyújtotta oda fegyverét. Zrínyi célzott, aztán elkiáltotta magát:

– Tűz!

Majdnem egyszerre roppant valamennyi puska. Mégsem hallatszott a hangjuk, s mert Szerecsen Márk vastag hangú »Borbálá«-ja is a törökökre reccsent, úgy eldőlt a pogány, mint a babák, ha a német közibük vágja a fagolyót. Zrínyi csausza akkorát ugrott, akár egy bakkecske, a levegőben maga alá rántotta a lábait, aztán elterült, egyet rúgott, s vége volt.

– Derék lövés volt, Nikola úr! – bókolt a tüzérkapitány. – Azt se mondta: mukk!

Én meg irtózva tekintettem grófom kezére meg a puskájára, amellyel e pillanatban embert ölt: a janicsár csauszt. A szerencsétlen az előbb még futott, most meg már nem él. Hát ennyiből áll az ember élete? Valaki valahol meghúz egy ravaszt, és minden kész?! A janicsár nem is látta soha Zrínyit, így nem is tudja, ki ölte meg!...

Ha Zrínyi hallja deákja baljósan humanista gondolatait, bizonyára hozzávágja a darabonttól elkért puskát. Te világ ostobája! Egy nyomorult törökért fájdul meg a szíved? Hiszen, azért jött ide, hogy téged meg engem megöljön. Ez templomba köti be a lovát – mert azzal jobban törődik, mint saját magával! – elveszi a testvéreid kenyerét, apádat elhajtja gályarabnak, anyádat meghágja, húgodat háremébe kurvának viszi. Ki tudja, ez a kurafi janicsár csausz eddig már hány magyart meg horvátot ölt meg?

Szerencsére azért a végén mindez Márton deáknak is eszébe jut, hiszen őt sem a gólya költötte. Cseppet még verekszik szívében a kétféle érzés, de nagyon belesápad, amíg Zrínyi javára dönt.

– Mért vagy olyan sápadt, Márton?

– Ne haragudj érte, de... megsajnáltam a töröködet. Többé nem fog előfordulni!

Zrínyi nagyon furcsán nézett rá, de Márton szerencse, nem ért rá vele bajmolódni.

Amilyen gyorsan meglódult a török, olyan gyorsan el is tűnt. Márk

mester ágyúi elfújták őket, mint gyerek a láncfű fehér gömbjét.

– Mégis, mit gondoltak rólunk ezek a hülyék? – húzta föl a vállát mérgelődve Zrínyi, és nem értette sehogy sem: miért támadtak olyan könnyelműen a janicsárok?

Nézi, hogyan rohannak ki emberei a palánk mögül, hogy nyelvet fogjanak a sebesültek közül.

Elneveti magát, amikor meglátja a néhány szál török között a dinnyefejű Aglájt lábfájósan befelé bicegni.

– Noné, beglerbég efendi! – kiáltott rá vidáman. – Téged is látni? Már hiányoltalak. Már át akartam este kiáltani hozzátok, itt van-e Agláj, a legderekabb török, az én élő talizmánom.

– Mit beszélsz, uram? – vakkantott bosszúsan a húsos janicsár csausz. – Én néked szerencsét hozok?

– Ühüm. Mindig. Ahányszor megfoglak, jót jelent. Ha te ott vagy túlfelől, a hajam szála sem görbül meg. Ne ülj le, hé. Szedd a lábad a nyakad közé, és eridj haza!

– Nem megyek! – csökönyösködik Agláj őszinte bosszúsággal. Itt maradok, mert az nem lehet, hogy egy igazhitű hozzon szerencsét legnagyobb ellenségünknek!

– Márpedig elmégy, hallod-e? Mégpedig üstöllést. Csak akkor hozol szerencsét, mondtam, ha odaát vagy!

Agláj pimasz diadalmassággal szegi föl himlőhelyes képét:

– Most már azért sem megyek! Ha agyonlövetsz, ha kiheréltetsz, akkor is itt maradok!

Zrínyi int, adjanak egy másik töltött puskát neki. Lassan felemeli, mintha lőni akarna. Látja, Agláj hősies pofát vágva behunyja a szemét. A gróf leereszti a puskát, odasúg Szerecsen Márknak:

– Hozzatok ide egy disznóbőrt!

Levegőbe tartva elsütötte a puskát. Agláj összerándult, mintha golyó fúródott volna belé. Aztán kisvártatva megdöbbenten tapasztalta: él. Felpattant a szeme, őszinte riadalommal tapogatta magát végig.

– Jaj, élek!... Varázslat történt! – motyogta esetten. A két markos pattantyús nevette a janicsár ijedelmét: nézd csak ez a bolond megijedt, mert életben hagyta Zrínyi!

– Ide nézz! Megismered-e ezt a bőrt: miféle állaté? – kiáltotta Nikola. Agláj felpillantott, és megdermedt benne az élet.

– Ser... tés...! – nyöszörögte hideglelősen, s embertelen iszonyat izzott fel

a szemén. – Mohamed próféta tanítása szerint örök életére tisztátalanná válik, aki sertéshez csak hozzá is ér.

– No? Maradsz-e mégis?

Agláj füle mellett csorogni kezdett a hideg veríték. Félig ájultan bólintott, igen.

– Csavarjátok belé! – bömbölte Zrínyi, és a két pattantyús nem sokat teketóriázott, rádobta a janicsárra, és belégöngyölte, ahogy a szakácsnék a palacsintalepényt a sonkaszelet köré tekerik. Aglájnak a nedves bőr érintésére jutott el tulajdonképpen az értelméig: milyen irtózatos szerencsétlenség is történt. Eszelős üvöltéssel szökkent talpra, letépte magáról a bőrt, iszonyodva messzire hajította, s undorodva tartotta el magától a kezét, mintha véletlenül szarba markolt volna. Egész teste remegett, szeméből megeredt a könny, aztán elindult egyre gyorsabban haladva a Siklósi kapu felé. Amikor kívül megtorpant, visszafordult, s öklét rázva kiáltotta:

– Ezért megfizetsz, Zrínyi!

Zrínyi felkacagott, mintha csiklandozták volna, aztán kiáltott a darabontjainak.

– Hadd inaljon gyorsabban: durrantsatok oda a lába köré!

Agláj mindig gyorsabban rohant, a puskagolyók mérges lódarazsakként dönögtek a füle mellett, de úgy, hogy a világért meg ne sértsék.

Kidöntött fatörzsként, zokogva zuhant be a szemlék-hegyi sátraik közé.

– Hát ezek őrültek, esküszöm! – kiáltotta Zrínyi, amikor Novakovics Iván berontott hozzá, és jelentette:

– Kapitány uram! Ágyúkat állít a török a Siklósi kapu előtt. Nem ez az érdekes, hanem az, hogy... kétszáz lépésre sincsenek a fűzfakasok!

– Sáncot nem is ástak?

– Fenét! Két-két kas között kidugták az ágyú csövét kész. Most kezdik a puskaport meg a golyókat hordani.

– Szerecsen Márk ott van?

– De mennyire. Nagyon készül!

– Várjatok, odajövök én is!

Szaladtak lihegve.

– Meg van töltve a „Borbála”? – kiáltja messziről Zrínyi. A tüzérkapitánymutatja, már a kanóc is ég!

– Lőhetünk? – kérdi Szerecsen Márk, és a szeme lobbot vet az izgalomtól, szemöldje lecsüngő bozontja mögött.

– Még nem! Hadd töltsék meg az ágyúikat! Ne félj, már a fojtást dömöckölik a döröklőrúddal. Majd, ha a golyóbist is a csőbe teszik...

Nem kellett sokáig várni; a topcsík ütemes kiáltozással megemelték a súlyos kőgolyót, és befaggyúzott bőrbe csavargatva csőbe emelték. Amikor a topcsi aga lehajolt, hogy megcélozza a magyar ágyúállást, Zrínyi odatartotta az égő kanócot a lyukhoz, a „Borbála” akkorát bődült, hogy a föld is megrendült alattuk. Aztán a golyó éppen a legnagyobb török ágyú csövébe talált. Ijesztő tűz lobbant odaát, az ágyúcső kinyílt, mint az elvirágzott tulipán, s a két szomszéd ágyú jobbra-balra eldőlt, akár a részeg ember. Az egyikből kigurult az ágyúgolyó, három topcsit elsöpört. A másiknak a magyar golyó pozdorjává törte a lafettáját meg a két otromba kerekét. A sok mázsa súlyú cső alatt hét ember jajveszékelt. A felrobbant ágyú körül agástul együtt – eltűnt az egész legénység. Kormos, égett peremű gödör maradt a helyén.

Még Szerecsen Márk is csettint. Pedig régi tüzér: lövöldözött ő már a mohácsi csatában is. Akkor is ez a rusnya féreg Szolimán hozta ránk a vészt. Hej, micsoda fényes bosszút is állt volna a negyvenéves szenvedésért, ha az ostrom első napján a zsibói dombtetőn az a vén disznó a sátrában ül!...

*

Több ágyúval aznap már nem próbálkozik a török. Mintha észre tért volna, hogy őrültséget művel. A janicsárok meg-megrohanták az Újvárost, de a hitvány palánkon sehogy sem tudtak keresztülvergődni, Zrínyi darabontjai nagyszerűen állták a sarat.

Amikor leszállt az éj, elcsendesedett a török is. Tüzek gyúltak a sátrak között, a vacsorájukat főzték. Az éj korma sűrű volt, mint a deákok bodzaléje. Észre sem vette tán senki, hogy a Pécsi kapu előtt háromszor ijedt meg egy nádirigó. Illetve: háromszor felsírt, mintha éhes róka kerülgetné pihés fiókákkal teli fészkét. Hallatszott a róka dühös kahogása is.

Halkan tárult fel résnyire az óriáskapu, s besurrant rajta egy cingár, alacsony török.

– Megjöttél, szerencsésen? Isten hozott, Naszuf aga! – dörmögte Deli Vid derekasan megropogtatva az éjféli vendég kezét. – Már nagyon várt Zrínyi úr!

– Tudom! – bólintott. – De nem jöhettem elébb.

– Mi volt ez ma egész nap? – faggatta Deli Vid kíváncsian.

– Semmi! Ezek a janicsárok újoncok voltak: most szagoltak először puskaport. No, és az akindzsik sem voltak igazán veszedelmesek. Ali Portug csak estére ért ide. A helyettese, Szeifeddin okvetetlenkedett. Mindenáron eredményt akart felmutatni, mire a Renegát ideér. Örülhet, ha nem kap érte

selyemzsinórt! – legyintett Naszuf aga, akiről csak Zrínyi tudta, hogy nagyváradi magyar ember, s Kamondy Ferenc az igazi neve.

Sietett Zrínyihez. Amerre ment, nagyon fogtak a kutyák, érezték rajta a fojtó török-szagot: a büdös birkafaggyat, a mosdatlanság nehéz bűzét. De zsoldos is akadt, aki megmártotta volna benne a kardját. Alig tudta a kutyaugatásra felriadt katonákat Deli Vid távol tartani.

– Nagyon vigyázzon a gróf úr! A dívánban csak azt sürgette mindenki, hogy az Öreg-gátat kell hamar átvágni. Le akarják ereszteni az Almás-tó vizét, aztán a kiszáradó lápot meglábolva, a várat elfoglalni.

– Szeretné a szultán a vizemet elvenni? – kérdezte nevetve Zrínyi.

– Nagyon! – hajtogatta Naszuf aga, s állt föl, hogy elmondja, amiért idejött. Nem akarta a bőrét kockára tenni, hogy észrevegyék hosszú távollétét.

Zrínyi nagyon kedveli, és sokra tartja Naszuf agát. A Pécsi kapuig kikíséri. Egy minutumra megáll még.

– Mennyi időt szán Szolimán Szigetre?

– Egy hetet. Legföljebb nyolc napot. Nagyon igyekszik Bécs alá. Érzi, hagy ez az utolsó útja, s Bécs elfoglalásával akarja életére a koronát föltenni.

– Hm, hm, már Bécsbe sietne a szultán? Hiszen még el sem kezdte Szigetvár ostromát se! Aki kapkod, nem sokra megy – dörmögte nagyon is egyértelműen. Majd feldöntötte a cingár kis emberkét, mert azt hitte, amaz lép a kapu felé.

Nem lépett. Forró lehelete Zrínyi arcába öntött.

– Uram, most aztán... igazán itt az ideje, hogy abbahagyjam ezt a kutya spion-mesterséget! – susogta, hogy még Deli Vid se hallja meg szavát.

– Abba ne hagyd, ha jót akarsz! – sziszegte Zrínyi indulatosan, látva, hogy egyszer megbolondul mindenki, egy pillanatra elveszti a fejét. Lám, ez a derék ember is! – Vedd tudomásul, nem maradhatsz itt, ha úgy is állapodtunk meg, hogy lejár a szolgálatod, ha a szultán ideért. Visszavonom. Eridj Szolimánhoz! Ki mondja el nékem, mit tervel ellenem ez az agg eb, ha te eljössz? Nem akarlak megbántani, de... jó katonám van elég, de... ilyen pompás kémem, amilyen te vagy, egyetlenegy sincs!...

Nagy szeretettel veregette meg a vékony emberbe hátát. Övéből előhúzta bőrzacskóját, és Naszuf markába nyomta:

– Eridj, eridj! Ez a tiéd. Előpénz. Ha élek, az ostrom után kapsz még tízszer ennyit!

Megint tárul a nagy kapu, amelynek alaposan megkenette hájjal a sarokvasát Zrínyi, hogy ne nyikorogjék. A sötét nádrengeteg elnyeli a kém pengevékony alakját.

Miriád szúnyog zümmög, és millió béka kvarkog a nád közt. Zrínyi mindig tudja, Naszúf merre jár. Amerre a csöpp emberke lépdel, százszámra cuppognak a vízbe a tüzes hasú unkák. Ahol belecsobbannak, megtörik a víztükör, s szétzilálódnak megbolyduló hártyáján a tündöklő csillagok.

A holdnak semmi udvara nincs. Mintha egy góliát néger rezzenéstelen kézzel óriás aranylampion-gömböt tartana maga elé.

Sajnos, holnap sem fog esni. Pedig nagyon kéne. A nádfalon meglátszik: vagy két bakarasznyit apadt egy hét alatt a mocsár vize.

– Uram, küldj kiadós esőt! – fohászkodik magában Zrínyi, amíg visszaballag a házába, a Görög-torony lábához.

*

Éjszaka nekifogtak a munkának Velics aga öreg-róka janicsárjai. Szokoli Mohamed a nagyvezír félrehívta, és bizalmasan közölte:

– A tegnapi kudarcnak nem szabad megismétlődnie. Balszerencsénk a szerencsénk: a fényes arcú padisah úgy megrettent, amikor a gyaur ágyúgolyó szétzúzta sátrát, hogy még most sem tért magához.

– Köszönöm a baráti figyelmeztetést, ó, nagyvezírek gyöngye. Hálás szívvel fogadom meg értékes tanácsod. Cserébe, ha megengednéd, én is figyelmeztetnélek valamire.

– Éspedig, bülbül efendi?!

– Ma este kutyafuttában körüljártam Szigetvárat, csak néztem a rengeteg nádast, az irgalmatlan nagy mocsarat. S megrökönyödtem, mert eszembe jutott Ferhát basa mókás megjegyzése, miszerint a dívánban elhangzott volna: Szigetvárra csak egy hetet szán a fényes arcú padisah?

– No és? – emelte meg a hangját önkéntelen a nagyvezír

– Szerinted nem jól mondta volna a padisah?

– Kénytelen vagyok valahogyan így kifejezni magam. A fényes arcú nagyúr csak azért tévedhetett – tette hozzá sietve a janicsárok tábornoka, mert egyetlen elejtett megjegyzésért is kijár a selyemzsinór ha rossz helyen ejti el valaki –, azért, mert előrehaladott életkora, megviselt egészségi állapota nem engedte meg, hogy előbb személyesen is meggyőződjék a valóságos helyzetről, amint én tehettem. Szeretnélek megnyugtatni, dicső nagyvezír: jóval hosszabb itt-tartózkodással kell számolnunk! Itt lehetetlen jól bevált ostrom-fogásainkat alkalmaznunk. Itt mindent ellep a mocsár, tehát nem tudunk föld alatti aknákat ásni, hogy felrobbanthassuk a gyaur ebek bástyáit.

– Ne rettegj ettől! Majd Ali Portug varázslatos erejű ágyúóriásai szétverik a gyaur ebek sárbástyáit a te aknáid nélkül is!

– Igen, de ahhoz elébb az én kitűnő Ali Portug barátom „varázslatos erejű” ágyúóriásait oda kell juttatnunk közvetlenül a bástyák elé. Mert ezek a bástyák nem kőből vannak rakva, amelyeket néhány óra alatt szét lehet veretni! Ezek földből emelt sáncok, dicső Szokoli efendi, amelyeknek csak a teteje három öl széles, alul meg majdnem kétszer annyi. És hatalmas fenyőfagerendákból kétszeres vázat is építettek beléjük. Ez a sánc napokig elnyeli majd nyomtalanul Ali Portug barátom ágyúgolyóit, aki így tulajdon-képpen szívességet tesz a gyaur ebeknek, mert bevehetetlenné teszi a hitvány agyagbástyáikat a jó török kőgolyókkal!

Mohamed zavartan nyelte a nyálát, majd idegesen vágta oda:

– Van már sárvárak ostromában is tapasztalatunk! Temesvárt is elfoglaltuk! És Szolnokot is!

– Igen, de ott nem Zrínyi állt a falakon belül! Zrínyi nem fogja megadni magát, mint Temesvár kapitánya. Nagyon is elképzelhető, hogy Eger esete itt megismétlődik.

Mi történt? A török sereg magvának, színe-javának parancsnoka is így kuvikol? Hogy fogják így egy hét múlva Zrínyi fejét a szultán lábaihoz tenni?

– Ne aggódj! – nyugtatta meg sietve a janicsár tábornok az izgatottan szuszogó nagyvezírt. – Én és embereim mindent megteszünk a mielőbbi győzelemért! Különben is, már találtam egy módot, ahogy a mocsarat Szigetvár környékéről villámgyorsan el lehet tüntetni. Az Óváros nyugati oldalánál az Öreg-gátat kell átvágnunk mielőbb, s akkor a víz villámsebesen leapad, és azután már gyerekjáték hős janicsárjaimnak közös kedvencünk varázslatos erejű ágyúóriásait a bástyákhoz kellő közelségre vinni!

– Elkészülhetünk rá, hogy azt a töltést, amelyekről ők is tudják, hogy az életüket védi; a gyaur ebek kétségbeesett elszántsággal fogják védelmezni. Kimehetünk megnézni az árokásóidat, dicső Veli aga?

Hosszú sorban, néma csöndben bandukoltak a janicsárok az Újváros felé. Vállukon kapa ingott lépteik ütemére.

A csauszaik hosszú sorban állították fel őket, aztán mindegyiküknek kimértek jobbra és balra egy-egy lépés távolságot. A janisár megköpte a markát, majd lábát keresztbe vetve leült, és rövid nyelű kapájával vájni kezdte a földet. Amit kiásott, rögtön maga elé hányta, hogy ha kitörnének a várból, elbújhasson mögéje. Veli aga tudta, reggelre mindegyik katonája olyan mély árkot ás két lépés hosszúságban, amelyből állva sem látszanak ki a rohamra induló harcosok. Az árok cikcakkban haladt a török sátortábor irányából a vár felé. Így nem lehet a vár faláról az árkokba belátni, de legalább végiglátni lehetetlenség a zegzugos árokrendszeren. S így jobban oltalmaz a védők golyóitól, nyílvesszőitől is.

Szokoli Mohamed megnyugodva tért sátrába nyugovóra. Nem lesz itt semmi baj, szorgalmasan dolgoznak Veli aga vakondokjai!

*

Harmadnap, valamivel éjfél után nagyon megrettentek a pogány árokásók. Az Újváros felől hirtelen magas lángnyelvek csaptak föl. Nem őrtűz volt és nem is máglya, amelyen tán tatártemetést rendeztek volna az elesett várvédők számára. Kétségtelenül megállapították: az Újváros házai égink! Majd lángra gyúlt körös-körül a borona-palánk is, azután látni lehetett a tűz aranyfala előtt elsurranó fekete gyaur árnyékokat, amint a Siklósi kapu rövid hídján kiszaladtak a mezőre. Kisvártatva fellobbant a váron kívül álló három vén malom épülete is.

Olyan élénkség támadt a török táborban, hogy még a szultán is felült az ágyán, és megrázta a feje mellett lógó aranycsengő zsinórját. Azonnal berohant egy kilencágú aranygyertyatartóval a bosztandzsi basi, a testőrség parancsnoka.

– Mit óhajt az én hatalmas uralkodóm?

– Mi ez a lárma odakint? Valami úgy recseg-ropog: kiverte az álmot a szememből!

– Szigetvár ég, fényes arcú padisah! Felgyújtatta az elővárost Zrínyi!...

A szultán a papucsát a selyemferedzséjét kérte, és kiment a sátra elé a tüzet megnézni.

– Gyönyörű! – tapsolt örömében. – Jó nézni, milyen szépen nyaldossák a lángnyelvek! Tetszik neked is?!

Nemsokára észrevette a vakító fényárban, hagy a mezőn dolgoznak az árokásó janicsárok is.

– Derék muzulmánok vagytok. Reggel adjatok mindegyiknek tíz oszpora jutalmat!

Nem ment be sokáig, csak akkor bújt újra ágyába, amikor a hajnal parazsa már beleolvadt a tűzvész aranyába. S a kapudzsi basi, a szultán belső szolgáinak ura ujjongva mesélte másnap mindenkinek: még álmában is mosolygott a padisah.

*

Gyorsan teltek Márton deák krónikájának lapjai. Alig győzte az eseményeket följegyezni.

„Aug. 10. Szombat. Már megtudtam a törökök tüzérparancsnokának nevét, és roppant érdekes élettörténetét is. Azt mondta az elfogott török aga, hogy Ali Portug nem igazi török! Portugáliában született, ahonnan tengeri

kalózok rabolták el kicsiny gyermekkarában. A tengeri rablók a vörös szakállú Hajreddin bégnek ajándékozták. A bég katonai iskolájában szerezte meg félelmetes tudását. Halált nem ismerő harcos, és legyőzhetetlen kézitusában is. Múlt évben nevezte ki a szultán Dragut topcsi béghelyébe, aki Málta ostrománál elesett.

Az elmúlt két éjszaka a pogány ördögök nemcsak a szép pázsitos mezőt túrták fel átkozott futóárkaikkal a vár előtt, hanem – sajnos! – reggelre sikerült az égő Újvárost is eloltaniuk, és a még forró hamuba három ágyútelepet is felállítani. Szerecsen Márk bácsi dühösen magyarázta:

– No, fiacskáim! Ezeket már tüzértiszt csinálhatta, mert védősáncokat is hányatott köréjük, és hat-hat, földdel megrakott fűzfakast is állíttatott mindegyik ágyú mellé.

Márk bácsi nem mondja meg, mekkorák Ali Portug ágyúi de a hangjukból magunk is megállapíthatjuk: félelmetes nagy mozsarak lehetnek.

S ezekre már ki sem ronthatunk, hogy tönkretegyük őket mert nagy csapat janicsár áll folytonos készenlétben az ágyúk mellé ásott árkokban. S az árkok, sáncok oltalmából puskával és nyílvesszővel elárasztják az embereinket, akik a falakon megjelennek. Veszettül töretik a Renegát ágyúi az Óváros falait. Úgy duhognak állandóan a sáncok a becsapódó sokmázsás kőgolyóktól, mintha óriások pofoznák egymást, csattogó tenyérrel. Rengett a Hennyey-bástya, meg a másik, a Kesasról elnevezett. Az óvárosi Siklósi kaput Zrínyi még az éjszaka betömette.

Ebben a pillanatban a legjobban Márk bácsit csodálom. Azt hiszem, jóval idősebb kenyéradó gazdámnál (aki idén múlt ötvennyolc éves), és mégis olyan fürgén futkároz egyik bástyáról a másikra, hogy az valami csoda! Délben nem lőtt a török, míg ebédelt, az idő alatt fölmerészkedtem hozzá a Hennyey bástya ágyúfedezékébe.

– Nem fél, Márk bácsi?

– Bolond vagy, deák? Mitől félnék? Ali Portug nyomorult kályhacsöveitől?

– De mikor Márk bácsinak itt csak három-három nagy ágyúja van mindegyik bástyán. Neki meg öt-öt vasszörnyetege bömböl mind a három telepén!

– És aztán?! – hunyorított rám bozontos szemöldje alól az elnyűhetetlen emberkolosszus. – Ehhez te nem értesz, deák! Neki egy telepén öt ágyúja van. De én, ha akarom, mind a hat ágyúmmal egyetlen pontra lőhetek. Miért? Mert a Renegát ágyúi be vannak ásva, és az ostrom végezetéig nem is valószínű, hogy odább mozdulna velük. Én meg az enyémeket oda viszem, ahová akarom. Hai capito? No, eridj innen, mert szállingózik visszafele a török, s olyan szamármód kapkodod a fejed, hogy még beleütöd valamelyik

golyóba!...

Hálistennek, ez a három nap eltellett, s bár többször is megpróbálta a rusnya török, nem sikerült az Óvárosba betörniük. Én ilyen bátor hadnagyot, mint Székcsői Máté, még hírből sem hallottam! Ha Zrínyi nem született volna, most biztosan ő lenne a legjelesebb vitéz. Az elmúlt napok során tizenhatszor verte vissza a törökök rohamát a Siklósi kapu fölött.

Este a gróf úr haragosan beszélt a hadnagyok tanácsában, s erőnek erejével el akarta rendelni: égessék fel az egész Óvárost is, mint az Újvárost. Majdnem letérdeltek elébe a hadnagyai, s úgy kérlelték, hogy ne, ne, ne gyújtassa föl. Egyik azt mondta, olyan kedves a szívének ez a hely, a másik, azt mondta, a nagyapja is itt született, még Antimiosz Oszwald, görög úr idejében.

Mit bánom én! – harsogta Zrínyi. – Lehet, hogy ezért, vagy azért közel áll az Óváros a szívetekhez! Megsúgom, az enyémhez is. De én a kapitányotok vagyok, és nekem arra is kell gondolnom, hogy milyen kevesen vagyunk!

Akkor Székcsői Máté csöndes méltatlankodással megjegyezte:

– Bezzeg Stáncsics Márk kapitány úr megengedte, hogy az Óvárost védjük!

– Rendben van! – szusszantott haragosat a gróf úr a busa bajuszába. – Hatszáz embert adok. Ám ti lássátok, hogy mire mentek? Én változatlanul azt mondom, ha volna egy csöpp józan eszetek, felgyújtanátok, mint az Újvárost. Jó, jó, ti tudjátok, hogy mit csináltok. Ám lássátok, hogy mire mentek?!”

Ali Portug nagyszerű tüzér volt. Mint a csirkehúsra éhes róka, naponta többször is körülólálkodta Szigetvárát. Nagy szeme ide-oda járt, hol és hogyan tudna ágyúival belemarni a sárvár roppant testébe.

Akármerről cserkészett, mindenünnen a Görög-toronnyal került szembe. Zrínyi, az ostrom tiszteletére vadonatúj bádogsisakot húzatott a tetejére, amely egész nap messzire vakított.

Ha éjszaka járt arra, akkor meg a hold nézegette magát a négy oldalon szolgáló, roppant ezüstös tükörben. A Renegát úgy érezte, Zrínyi gúnyos nevetését hallja, s hogy a hatalmas vár – amely olyam mint egy nád közt fekvő óriás – kiölti rá fénylő végű toronynyelvét.

– Elpusztítalak, átkozott! – fenyegette meg rajzónt tartó öklével, és papirosszeletkéire minduntalan újabb jeleket rótt fel, ahogy a tiszteletre méltó Hajreddin bég katonai iskolájában tanulta. A rajzón az Óváros nyugati oldala mellé húzott egy vastag kört, amelyet a hitetlen jobbágy-rabok Király-erdejének neveznek.

A II. janicsárezred odabasija morgott, mint egy bolhás kutya.

– Mindig éjjel koslatsz, mindig éjjel versz föl, hogy a durrogós istennyila csapna beléd, Renegát! Mi kell már megint?

Ali Portug megdöbbent Juszuf bég átkától, s gyorsan megmarkolta a nyakában csüngő amulettet. Még a katonai iskolában azt jósolta neki egy szurtos képű, csupa szutyok, százesztendős perzsa cigányasszony: „Boldog ember vagy, mert nem fog fájni a halálod: olyan hirtelen halsz majd meg, mintha villám csapna beléd!” Kimondani nem merte soha babonás félelmét, mert mindenki kiröhögte volna miatta. Kényszeredetten nevetett most is:

– Mit tegyek, vitéz odabasi? Mindig éjszaka ajándékoz meg Allah a legértékesebb, legjobb gondolatokkal.

– Hallgass már el, mert végleg kivered az álmot a szememből. Azt mondd már, mit akarsz?

Százhúsz janicsárt. Új ágyúállást akarok építtetni a Király-erdejénél, a Hennyeynek nevezett nyugati bástya mellett.

– Allah Kherim! Százhúsz janicsárt! Honnan vegyek? – siránkozott szakállát tépdesve Juszuf bég, az árokásásra kijelölt ezred parancsnoka. – Majd agyagot fogok, és abból gyúrok neked, mint a gyaur isten!

– Adsz hát vagy nem adsz? – keményedett meg Ali Portug hangja, és a nagy hatalmú janicsár ezredes nyugtalankodni kezdett. Nem jó ujjat húzni ezzel a sunyi hernyóval, ezzel a gonosz, májszaggató keselyűvel; ennek úgy gazsulál a szultán, int az énekes koldusnak az alamizsnaszedő kutyája.

– Alszanak! – vetette oda erőltetett mosollyal. – Ötödik napja le sem hunyták a szemüket. Kidőlnek teljesen, és akkor mit csinálsz nélkülük? Magad fogod túrni helyettük a földet?

– Azt nem. A tüzérség parancsnokának más a dolga! – halkította le hangját a Renegát. – Én most megyek a szultánhoz. Tudod, a fényes arcú padisah engem éjjel is fogad. Legfeljebb új parancsnoka lesz a II. janicsárezrednek. De ki bánja?

Juszuf bég majd feltaszította, olyan ijedt dühvel rohant ki mellette mezítláb, egy szál bugyogóban, mert meg kellett veszni, olyan forróság szaladt a világra.

Ali Portug hangtalanul nevetett, mint a jóllakott tigris. Hallotta, hogy rugdossa talpra a megrettent janicsár ezredes eszméletlenségig fáradt katonáit.

– Mit komédiázol, hogy fáradt vagy, te rühös sivatagi sakálok korcs ivadéka? Talpra, mert itt ontom ki a béledet. Majd a sírban alhatsz!

Ha Ali Portug valahol megjelent, reszketni kezdett még a nagyvezír horgasina is. Hát még hogy megijedhet a gyülevész aszábok bölükbasija! Ez

meg még a selyembugyogóját is lerúgta, és legszívesebben a bőréből is kibújt volna, úgy szenvedett a rettentő kánikulától. A földön feküdt, és kínjában a sárgára aszott füvet tépdeste görcsös ujjal. Saruja orrával úgy rugdosta talpra a Renegát, ahogy a szpáhi szokta a lovát. Azt hitte, a gyalogcsürhe parancsnoka szó nélkül belevágja a handzsárját, de nem így történt – a lába elé borult, úgy hálálkodott:

– Allah áldjon meg, amiért felkeltettél! Rettenetes álmom volt a szörnyű forróságtól! Majdnem megfulladtam. Ugye, a gonosz dívok küldték a világra ezt a forróságot?

Portug a fejét rázta..

– Ugyan! Allah bocsátotta büntetésből az elbizakodott gyaur ebekre, akik elbújtak előlünk ebbe a borzlyukba. Azt hitték, nem férkőzhetünk hozzájuk a mocsár miatt. Haha!... Haha! Még néhány nap, és porzani fog, úgy kiszárad Szigetvár körül a mocsár. És akkor – halkult el kéjesen Ali Portug hangja – a szakállánál fogva vonszolom ezt a Zrínyi nevezetű nyomorú gyaur ebet felséges szultánom trónusa elé, hogy arcába köphessen a bitangnak!... Hány embered van, kitűnő barátom? – váltott hangot.

– Hát... – kezdett szűkülni Halil bég torka, közben nyirkos bugyogóját rángatva magára. Mert azt ugyan honnan tudhatná a söpredék, rabló aszábok parancsnoka, hogy hány embere van? Meglehet, épp egy sincs: valahol Szigetvár mögött fosztogatnak, gyújtogatnak. Hiszen a gyalog aszáboknak meg a lovas csőcselék akindzsiknek az a dolguk, hogy feneketlen rémületet keltsenek a gyaurok szívében. És a fizetésük is csak az, amit maguknak rabolnak. Hát persze, hogy minden alkalmat megragadnak. Most mit mondjon Ali Portugnak: tíz embere van vagy harmincezer? Ezt egészen pontosan talán még maga Allah se tudja.

– Kétezer dicső aszábot adj. Töltést fogunk építeni, a Katona-temető táján, amely az Öreg-gátnak nevezett nagy sánc lábánál van. Hajrá, mire hármat számolok, már húzathassam is az új sáncra az ágyúimat!...

Hajnali szürkület permetez a világra. Könnyű szellő születik a szlavóniai kék hegyek völgyeiben, s megbolydítja picit nádat. Néhány nap alatt jó fél ölet süllyedt a víz szintje. Olyan száraz a nád, hogy a levele letöredezik, a vízbe pereg, ahogy a könnyű szellő hajtogatja. A kiálló száruk alsó fele sárga. Olyan, mintha millió zöld tollú, sárga lábú gólya ácsorogna Szigetvár körül a kiszikkadó mocsárban – arra várva, hogy ha nem lehet tovább kibírni a perzselő hőséget, elszálljanak emberségesebb táj fele.

Ali Portug a tenyerét dörzsöli örömében, amíg a Király–erdeje fele siet. Már odaérhetett a többi ágyúálláshoz a futára:

– Ha megszólal a töröksíp a Hennyey-bástyánál: valamennyi zarbuzán egyszerre tüzeljen a belsővárbéli Görög-toronyra!

Mire megtöltik a topcsík az ágyúkat, süt a nap. „Bizonyára most dörgölöd ki; Zrínyi, szemedből az álom maradékát. Talán lustán nyújtózkodnál is még egyet! De nem! Úgy fogsz kiugrani az ágyadból, mintha – megfogja az amulettjét, úgy motyogja – mintha villám csapott volna a putridba!”

– Fújjad! – kiált a tábori muzsikusra, és gőgös sivalkodással feljajdul a fekete töröksíp, mintha láncáról elszabadított sólyom sírna.

Egyszerre bődül el az öt török ágyútelep valamennyi behemótja... Megriadva ugranak szanaszét a Belső-várban ébredező katonák.

Sehol sincs a Görög-torony! Mintha gonosz szemfényvesztő űzne velük ostoba tréfát. Csak a nagy robaj, és a négy emelet magas vörös téglatorony oda. Apró darabokra törött a Nürnbergből hozatott drága toronyóra is, Zrínyi, büszkesége és a kerengő is, amelyről eddig a törököt szemmel tartották, a porban hever. A toronycsonk tájáról nagy porfelhő száll. föl. Ali Portug örömében cigánykereket hány, és összecsókolódzik a topcsijaival. Végtelen boldogságában a zsebébe markol, szórni kezdi tüzérei közé a fényes oszporákat. Emberei tudják, rettenetesen örvendezhet ez az ördögien fukar állat, ha ajándékot osztogat. S azt is tudják, innen rohan a szultánhoz, akitől zsákkal kapja az aranyat. Így könnyű marékszám szórni a garasokat!

– Fényes arcú padisah!... Fényes arcú padisah! – fordul le lova hátáról, és beront a szultán sátrába, aki vidám kíváncsisággal faggatja kedvencét.

– Mi volt az?

– Jó reggelt kívántam a kutya gyauroknak. Oda a Görög-torony. Egyetlen sorozattal szétzúztam!

Megy ki vele a szultán. Boldog álmélkodással csapja össze puha meleg tenyerét.

A torony nincs többé. Ali Portug lefejezte a várat. A pimasz gyaur tégla-gém nem néz többé farkasszemet a sátrából kilépő szultánnal.

– Adjatok száz arany jutalmat Alinak! – kiáltja Szolimán boldogan.

S Ali ujjong parttalan örömében, s már arra gondol:

„Vajon hány aranyat adhat majd a szultán, ha a vár kulcsait is megkapja?”...

20

Halil bég aszábjait sem irigyelte épeszű török. Napokon át vonszolták a földdel telilapátolt hordókat, gyapjúval kitömött zsákokat, a homokkal megrakott nagy fűzfa-kasokat. Szigetvárat ágyútelepek gyűrűjével fogták körül, akár az abroncs a hordót. Ezután közelítő árkokat ástak, az édesanyja

keserves kínjába kívánva Zrínyit, aki felgyújtatta az Újvárost. Dühük érthető, hisz még napok múltán is izzott a néhai város helyén a föld, mert a borona-házak alapzata tovább parázslott a felszín alatt. Le kellett öntözni elébb vízzel, aminek két nagyon szomorú következménye is támadt. Az egyik: a rothadt lucsokba kellett az aszáboknak belekuporodniuk, s az éppen nem kellemes, bármily fullasztó meleg is van éjszakánként. A másik: a leöntött parázsról fehér gőzoszlop szállt a magasba, és Zrínyi darabontjai tüstént odapörköltek. Hej, de sok agyonlőtt aszábot kapartak el Ali Portug négy öreg mozsárágyúja mögé, a Katona-temető földjébe! És majdnem mindegyik fejlövést kapott, ami annak bizonysága: az Óváros falait Novakovics Iván puskás hadnagy emberei védték.

– Ezek bolondok! – dörmögte fejét rázva Zrínyi, amikor látta: Márk bácsi sólyomágyúi egymás után kilencszer verték szét a Hennyey-bástya ellen irányított török ágyúállást. – Mint a megszállottak, oda nézz! Tizedszer is kezdik elővonszolni a gyapjas zsákokat az aszábok! – mondta Novakovics Ivánnak.

A hadnagy arcát feketére fogta a puskája csövén kicsapódó lőporfüst. Mintha Belzebub jött volna el vendégségbe a Siklósi kapu fölé, Kobács Miklóséknak segíteni.

– Szerencséjük van a bitangoknak – dünnyögi a hadnagy.

– A zsák felfogja a golyót. Némelyikre három-négy golyót is ki kell lőni, amíg eltaláljuk!

– Mert kapkodtok, fiaim! Add ide a puskádat! Oda nézz ott kúszik egy török tetű! Mint a galacsinhajtó bogár, úgy gurítja maga előtt a hordóját. Meg kell állnia picit, megpihenni.

– Lőjön már, gróf úr! – kiáltotta Novakovics. – Három szemhunyásig láttam a jobb lábát. Micsoda comblövést ereszthettem volna belé!

– Ne kapkodd el, Iván! Várd meg, amíg kidugja a hordó mögül a fejét, körülnézni! Így – húzta meg a ravaszt, és az aszábnak a két szeme közé eresztette a golyót. – A comblövésből kigyógyul, fiam. De ha fejbe durrantod, többé a magasságos Allah sem támaszthatja föl! – adta vissza a puskát, és ment tovább.

Kobács Miklós lépett melléje a Hennyey-bástyán.

– Sáncot épít a török, kapitány uram! Éjszaka százszámra jön a szekér, hordják a fatörzseket, ide gurigatják, aztán megtelik a vizesárok hamar. Mit fogunk csinálni?

Zrínyi összeráncolta a homlokát:

– Attól függ, szeretsz-e sárban járni vagy sem?

– A rosseb, aki szeret, kapitány úr.

– Gondoltam! Akkor pedig megvárod, édes fiam, amíg a török szépen megépíti a sáncot, földdel is meghordja, csak azután ütsz ki rá, megértettük? Csak semmit sem szabad elkapkodni. Minél később rontjuk el a munkáját, annál nagyobb a mérge, s annál többet kell neki dolgozni, ha újat akar helyette csinálni. Megértettük?

– Igenis! – bókoltak Kobács Miklós is, meg a katonái is.

De cudar világ köszöntött a várra is. Ali Portug ágyúi mindenfelől lövik, már nem tudják, hová lehetne elhúzódni a mindenünnen dünnyögő, brummogó ágyúgolyók elől.

Székcsői Mátét mindenki szereti, kitűnő katona, így hát igen népszerű a kedvenc mondása is:

– Aki fél, meghal!

– De ha nem vigyázol, akkor is meghalsz, ha nem félsz! – legyintett mosolyogva Zrínyi, és nem szégyellte, hogy szorosan a fal mellé húzódva jött-ment egyik helyről a másikra.

Együtt költötte el a vacsorát a hadnagyaival. Megették a szép szelet frissen sült disznóhúst, a jó borsos levét is kitörölgették a puha, fehér cipó belével. Felhörpintettek rá egy kupa rizlinget. Zrínyi kétfele törölte bajuszát, és megjegyezte:

– Nagyon elszemtelenedett a pogány, fiaim. Különösen ez az ocsmány Renegát szorgoskodik, hogy megkeserítse napjainkat. Mindenüvé elhelyezi az ágyúit. Töreti a Hennyey-bástyát, a Kesas-bástyát, a Bagolait. A Király-kertje felől is löveti a várat, s ma reggel óta felállított egyet a tó partján is.

Nagyon jól spekulál a piszok, mert az Óváros északnyugati szögletén nincs bástya, s így nincsenek ágyúink se. A tóparti telep ágyúival lőni tudja a Hennyey-bástyát, ami nagyon kellemetlen részünkre. Különösen akkor, ha a Hennyey-bástyát megrohamozza a török.

– Nemsoká meglesz! – bólint Kobács Miklós. – Úgy leapadt az árokban a víz, hogy egy gólyának is alig érne térdig.

– Nem szeret minket a Teremtő, hogy nem esik! – sóhajtott nagyot Szerecsen Márk, és szavától nagyon nekibúsult mindenki. Zrínyi fölnevetett:

– Keszkenő nem kell valakinek? – emelte magasba szép, hímzett kézikendőjét. Kitört a nevetés. – Nem értelek, Márk bácsi. Napközben százszámra küldöd a gyehenna fenekére a törököt, most meg meg akarsz ríkatni bennünket. Ha nem esik, hát nem esik. Ha szárazság van nyáron, jobb lesz a bor ősszel! A törökök pimaszságán is lehet segíteni. Ha nem puffogtatnánk rájuk, úgyis azt hihetné rólunk: már megszöktünk. Kinek van

kedve az éjjel kiütni?

Mindenki fölemelte a kezét.

– Bajos lesz köztetek igazságot tennem! Máté, te már voltál kint. No, hogy csináljunk igazságot? – Megpillantott az asztalon egy háncskosarat, amelyben dió volt, amit a gróf úr szeretett vacsora után ropogtatni. – Márton! Hadd vegyük valami hasznodat neked is. Írd fel kis papírszeletkékre mindenkinek a nevét, aztán sorsot húzunk!

Csakhogy akkor már Székcsői Máté is ragaszkodott hozzá, tegyék bele az ő nevét is. Márton rázta össze a papírgalacsinokat, és tartotta oda Nikola elé. Zrínyi elfordított fejjel kivett egyet, kibontotta, aztán nevetve dobta meg vele Székcsői Mátét.

– Fiam, te úgy látszik, burokban születtél, megint csak te mégy

Egész éjszaka puffogtak a török ágyúk mind a négy égtáj felől. Ez nagyon rossz volt, mert Szigetvárban nem volt pince, mint Egerben, ahova behúzódhattak volna az emberek aludni. Ha valaki leütött egy ásót, mindjárt víz fakadt föl a helyén. A Katona-temetőben is vízbe tették a halottakat, mert a gödröt egy-kettőre megtöltötte a víz. Ha azt akarták, hogy lemerüljön a halott, akkor három helyen követ kellett rákötni, különben kitutajozott a gödörből. Kutyául meggyötörte őket a kialvatlanság. Olyan árkos volt a szem-ük alja, hogy rossz volt nézni szegényeket.

Máté mögött háromszáz legény csúszott le az Óváros meredek földfalán lebocsátott kötélhágcsókon. Sajnos, hídról nem kellett gondoskodniuk, mert az árok vize már hónaljig sem ért nekik. A kardot, dárdát, számszeríjat, a megtöltött puskát a magasba tartva, halálos csöndben átgázoltak az árkon.

– Íjászok, ide! – szesszentett Máté. – Kapjátok el ezeket a törököket, akik a tűz mellett ülnek. Ha lehet, puskával ne lőjetek! Csak karddal csapjatok csihé-puhét! Ne kezdjetek kakaskodni: rögtön futás vissza. Csak megrezzentenünk kell a törököt!

Mindenkinek megvolt a tennivalója. Húsz-húsz ember jutott egy-egy ágyúra meg tábortűzre! Elszisszentek az ujjnyi vastag nyílvesszők, a számszeríjak húrja akkorát pendült, akár egy nagybőgő. Csak egy kontyost találtak el rosszul, mert épp felállt, hogy a tűzre tegyen, de annak is a hasába fúródott a nyílvessző. Az akkorát ordított, hogy a szemlék-hegyi istállókban tépdesni kezdték a török lovak a kötőfékjüket.

Ezt a pillanatot kellett kihasználniuk. A török felüti a fejét:

– Mi történt, Masallah? – aztán felkönyököl, majd talpra kászálódik, ugrik a kardjáért, amelyet az ágyúkasok vagy a golyó-piramisok oldalához támasztott az este. A kardot ám ki kell rántani hüvelyéből, a tűztől a sötétség fele fordulva nem látnak, és káprázó szemmel egymásnak szaladnak,

felhömbölyödnek.

– Hegyibe! – ordítja Máté, s egy felugró topcsi basit – aki irtózattól megdermedve rábámul – egy csapással kettéhasít. A legtöbb hasznát a dárdájuknak veszik. A kétöles nyelű szerszámmal messziről fűre tudnak fektetni akárkit, mielőtt az a kardjával hozzájuk férkőzhetne.

A harc rövid és egyenlőtlen. Százszámra hevernek a halott és vérükbe fagyó, súlyos sebesültek. Vonaglanak, mint az ásóval kettémetszett giliszta a véres füvön. Nagyszerűen sikerült a rajtaütés. Hosszú-hosszú minutumokba telik, amíg észbe kapnak az Újvároson kívül fekvő török táborban, hogy odalent a gyaurok igaz hitű mozlim testvéreiket álmukban halomra öldösik.

Kobács Miklós kezében csattog a kalapács: már a második öreg mozsár elsütő lyukát szögeli be, s kajánul nevet.

– Evvel se fognak egyhamar a kutyák Szigetre lövöldözni!

– Miklós! Gyerünk! – kiáltja dühösen Székcsői Máté, aki átevickélt az árkon, s már fogja a hágcsó alsó végét. Janicsárok rohannak feléje kivont handzsárral, üvöltve, magasba emelt lobogó fáklyákkal. Már indulna Kobács is, de még valami eszébe jut. A szétrúgott tűzrakáshoz ugrik, felkap egy jól parázsló csonkot, megcsóválja, hogy szépen feléledjen, aztán bedugja az égő ágat a lőporos bőrzsákok közé. Lehet a por húsz mázsa is.

Pont akkor robban, amikor a janicsár csatárlánc odaér. Legalább hetven törököt csak lepedőbe lehet – ha ugyan egyáltalán érdemes fáradni vele – a Katona-temetőbe elvinni. Hogy melyik letépett kar, láb, fej kié, azt talán már Allah sem tudná megállapítani.

*

Ha az ember kihasználja azt a kurta szünetet, amíg a topcsik az ágyúkat megtöltik rövid időre kinézhet a Hennyey-bástya mellvédje mögül, két fűzfakas között.

Ez a néhány minuta is elegendő, hogy meglássa: a török újabb döntő lépésre készülődik.

Eddig csupán a Katona-temető feltúrt sírjai közé bújt meg Ali Portug négy óriás mozsara; és lődöztek velük veszettül. Ám komoly kárt nemigen okoztak. Nem is nagyon törődtek ezzel az ágyúállással a várbeliek. Hanem addig gyalognép nem mozgott az oldalon. S most íme, százszámra özönlik arra az ember. No, nem sírokat akarnak ásni, hanem – szemmel láthatóan – az Öreg-gátat akarják átvágni. Márk bácsi sebesen fordíttatja errefelé a Hennyey-bástya sólyomágyúit, amikor meglátja a kurta nyelű kapákkal fölszerelt hadat. Megcélozza őket, amikor az első kapavágást teszik, aztán – lehorgad a keze az égő kanóccal.

– Márk bácsi! – kiáltja a fűzfakasok másik oldaláról egy fiatal tüzér. –

Miért nem lövünk? Egy golyó kétszázat is elvisz: annyian vannak, mint a nyű!

Márk bácsi csak a fejét rázza. De jön már Zrínyi is, aki a Kesas-bástyán kapta meg a hírt:

– Mért nem lősz, Márk bácsi? – üvölti haragosan Zrínyi. – Most kell őket elrettenteni!

Az öreg tüzérkapitány némán megrázza a fejét.

– Lőj te, ha akarsz. Ezekre én nem lövök!

Zrínyi indulatosan félresodorja az ágyúcső mellől, s kinéz. Ő is visszatántorodik.

– A megváltó kutyaúristenit! – hörgi, mintha meglőtték volna, s elkínzottan súgja maga elé: – Keresztény parasztrabok!... Mit tegyünk, Márk bácsi? – Vergődik, mint a szárnya törött sas a porban. – De ha nem lövünk, átvágják a gátat, Márk bácsi! Elmegy a vár körül a víz, és akkor nekünk végünk!

– Ha pedig lövünk – mondja ki vén tüzérkapitány Zrínyi gondolatát –, akkor tulajdon keresztény testvéreinket öljük halomra! – Felugrik, s átrohan a Hennyey-bástya déli oldalára, ahonnan ellátni a Szemlék-hegy felé, ahol a szultán óvatosan lőtávolon kívülre vitt sátrának teteje, zöldellik. – Te átkozott mozlim szemét, hát testvérgyilkosságra kényszerítsz? És még tenéked tétettem ki a szőnyegeimet meg a kárpitjaimat a falra, amikor megjöttél? Te patkány, milyen égbekiáltó aljasságra vetemedtél: békés parasztokat terelsz Szigetvár ellen?

A fiatal tüzértizedes szalad oda.

– Kapitány uram! Most már odapofátlankodott vagy hatszáz janicsár is. Ugye, most már lőhetünk?

– Te emberevő! – ordítja Zrínyi villámló haraggal, és úgy szájon vágja a tizedest, hogy hanyatt esik az ágyú mellé. – Mosasd föl – lihegi Szerecsen Márknak –, s add neki ezt az aranypénzt, és mondjad, hogy... nem akartam megütni, de... ostobát beszélt!...

Dobog le a földlépcsőkön a bástyáról. Bátortalanul hangzik Márk bácsi kérdése:

– Gróf úr... Mégis... mitévők legyünk? Lőjünk?

Zrínyi arca ég, dobbant, és a két karját ökölbe szorítva az ég felé löki, és olyan irtózatosakat káromkodik, hogy a fűzfakasok is pattogni kezdenek.

– Mit tudom én! – ordítja. – Keresztényt még nem öltem!... De az Isten bocsássa meg nekem, akármit teszünk.

Fut az Óváros lerombolt házai között, mint a tébolyodott. A Hennyey-

bástya legénysége, a Siklósi kapu őrsége megrendült lélekkel nézi. Száz lépésre érve visszafordul, és megrettenve kiált:

– Márk bácsi!... Az istenért, ne lőj!

Szaladnak a bástyákra, a kapukhoz a hadnagyokért. Zrínyi házába kell menniük a tanácskozásra,

Legelsőként a két elválaszthatatlan jóbarát toppan be. Radován Jakab a Horvát-bástyáról, Dandó Ferenc a Magyar-bástyáról. Zrínyi ül egyedül a hosszú asztal mellett. És egyetlen hajtásra egy korsó bort iszik ki. Zavart, amiért rajtakapták, sosem szokott ennyit inni, de most elveszítette a fejét.

– Nini, az Ikrek!... – próbált meg rájuk mosolyogni, de a belépők látták az arcán, hogy Nikola vidámsága nem az igazi.

– Szegény jó gróf úr – kezdte csöndesen Radován Jakab, ez a robosztus, széles vállú bajnok és Dandó Ferenc, az alacsony kétaraszos vállú, szőke darabonthadnagy folytatta barátja megkezdett mondatát, szokása szerint. – Hallottuk, mi történt a Hennyey-bástyánál!

– Az anyjuk szentséges úristenit – fakad el az epe Zrínyiben. – Ötvennyolc évet megértem, de ilyesmi velem még nem történt: keresztényekre kellene lövetnem.

– Azért jöttünk gróf úr, hogy ne kelljen megtenned.

– Mert szeretnénk a keresztet a válladról levenni.

– S felajánlkozunk, mi ketten, száz-száz darabonttal elkergetjük őket az Öreg-gátról, janicsárostul. Lövöldözés nélkül!

Gond jő gondra is így, hiszen irtóztató a kockázat. Sikerülhet-e és hogyan? De nincs idő töprengeni, dönteni kell. Zrínyi előbb aggodalmaskodik; a szíve azt parancsolná, hogy ellenkezzék – de a kegyetlen józanságnak engednie kell...

Magához öleli mind a kettőjüket,

– Mikor indulnátok? Éjfélkor, mint tegnap éjjel Máté?

– Addig nem lehet ezzel a dologgal várni – rázta a fejét Radován komoran, s Dandó így folytatja: – Addig szegények át tudják az Öreg-gátat vágni.

– Azt pedig; akárhogy is van, nem szabad engednünk. Elszökik a víz.

– Az életünk. Alkonyatkor kiütünk, gróf úr, ne csüggedjünk.

S érkeznek egymás után a többiek. Mindegyik azzal kezdi:

– Mielőtt sorshúzásra kerülne a döntés, kimondom kereken, ha jó emberednek tartasz, engedj engem menni!

Zrínyi csak rázza a fejét:

– Édes fiam, elkéstél. Radován meg Dandó megelőzött. Mit lehet itt tenni?

Nagyon későn szürkül, még hosszú a nap. Ha legalább befelhősödnék azég! De hát hetek óta színét sem látták felhőnek. Behallatszik a kapák huppogása az Óvárosban. Mindenki úgy érzi, mintha a fejét ütnék.

Végre-valahára, ha végtelenül lassan is, de elszürkül az ég, a nap fonnyadt vérnarancsa elgurul a kék hegyek mögé. A két vakmerő hadnagy a kétszáz darabonttal, a Patai kapun keresztül – mélyen az Öreg-gát megrepedezett, kiszikkadt földje fölé hajolva – mint éhes szürkefarkas-csorda, kisurran a Katona-temető felé. Szablya van náluk meg dárda, no s persze, kölyökpuska is.

Ilyen helyzetben nem voltak a törökök sem soha még. Ügyetlenül álltak fel az Öreg-gáton: egy százfőnyi csapat a vár felől ácsorgott, a többi ötvenesével-százasával elvegyült a gátbontó parasztok közé. Épp elküldtek már a pogányok fáklyákért, és bágyadtan lődörögtek, amikor a válogatott had halálos némasággal rájuk esett. Radován a buzogányt kedveli, minek a nyele is acél, hogy ne foghassa a kard. Pillanatok alatt végeznek az első száz kontyossal, megmukkanni sincsen idejük.

– Ugorjatok szét! – sziszegi Radován, míg áttörtet közöttük, de az egyik vén szamár paraszt, megpillantva a várbelieket, örömében hangos sírásra fakad...

– Köszönöm, uram, hogy megsegítettél.

Egy magyarul tudó janicsár felüti a fejűt. Mi ez? Az öreg talált valamit? Beszélik, ide rejtette el az egyik régi várúr a kincsét! – aztán megpillantja Radovánt, amint ütésre huzakodik. Fölkapja a puskáját, hogy keresztüllője a hadnagyot, de még ugyanabban a minutumban úgy csapja kupán kapával valaki, hogy szétfreccsen a feje, mint a földre tottyanó körte. S neki a parasztnép a töröknek. Összekapaszkodnak velük, a mocsárba gurulnak, ököllel, kapával ütik őket.

– Félre! – rikoltja Dandó, de már hangzik törökül is:

– El az útból, ebhitűek!

Ropognak a janicsárpuskák a leszálló sötétségben, de a parasztok jajkiáltása hallatszik: várbéli katonát nem ér a golyó! Egy török kardot emel egy parasztra, aki a csauszát fojtogatja. Süvít a szablya, s a török feje felugrik a nyakáról, mintha rugó lökné, s még pillant egy csodálkozót, mielőtt a mocsárba toccsan. Radován lépdel barátját vigyázva, s csak azt nézi, hol világít turbán, és mindig a tetejére üt. Ez nagyon jó szisztéma, mert az az igazhitű, akit Jakab úr így felköszönt tüstént meglátja Allahot. Úgy fut az

Öreg-gátról a török, mint vizsla elől a nyúl. Már akinek sikerül elfutnia. Mert a parasztlábak gáncsot vetnek nekik, s a katonadárdákkal mindjárt a gáthoz szögezik őket. Már senki sincs az Öreg-gáton, csak halott törökök és parasztok.

A várbeliek rohannak a gát lábánál levő Katona-temetőbe.

Ott áll a négy hasas török ágyú. No, most kell a kölyökpuska barátom, hamar kapd elő, mert a topcsik fogják a hosszú csövű puskát, és ha eltalálnak, elbúcsúzhattok az életetektől. De a jó példa ragadós: iszkolnak már a topcsik is – Dandó hadnagy vérfagyasztó ordítását hallva, nem merik a kardját megkóstolni.

– Gyorsan elő a kalapácsot, Feri.

– Jakab, a szöget!

Egy ágyú némul el, már döng a második csöve is, mire hallják, nagy düh-riadalommal arra tódul a török. A fene rágná ki: a harmadik szög vastagabb, mint a lyuk, sehogy sem fér bele. – Üsd, Jakab! Ennek is el kell némulnia!...

– Jakab! Ott a döröklőrúd!... Zúzd szét az ágyúk kerekét!

Recsegve-ropogva hasal a földre az az ágyú is, amelyiket már nem sikerült beszögelniük.

Már az arcukba süt a rohamra érkező janicsárok gyűlölködő lehelete. Ki tudja, lehetnek ezren is.

– Dárdát feszíts! – ordítja Dandó Ferenc olyan vadul, hogy görcs áll a janicsárok lábikrájába.

Fölmered a vaskerítés a bömbölő fenevadak orra előtt. Az ég tudja, hogy miért, tán mert nagyon siethettek: puska nincs náluk. Nohát a kard meg a dárdával szemben mit ér? Egy csausz megőrül, félrelöki a hátráló zömök hadnagy dárdáját, még egy minutum, és elvágja nyakát. Igen ám, de egy buzogány lecsap suhogva, és a szörnyet halt janicsár felett két társa keresztülesik. Azokon még, kettő és még négy, mintha kicsi-a-rakást támadt volna játszani kedvük a sötétben.

Egérutat nyer a rendben hátráló magyar csapat. Az elsők már belül is kerültek a Patai kapun. Papratovics Farkas, a kapu parancsnoka hányja magára a keresztet:

– No, hálaistennek, visszaértek! Csakhogy ezt is megérhettük!

Közvetlenül a kapu előtt Dandó Ferenc megbotlik egy társa dárdájának a nyelében, s arcra esik. Lezúg egy éles jatagán, és elmetszi a hadnagy vastag nyakát. Radován elbődül, mint egy bőszült tigris, mert látja, két török már elkapta Ferkó lábát – fejét akarják venni, hogy karóra tűzhessék. Rájuk veti

magát, hogy Dandó holtteste a háta mögé kerüljön. A kiömlött vérben megcsúszik, és a buzogány kirepül a kezéből. Ott áll fegyver nélkül, előrehajolva, széttárva két karját, mintha birokra akarna kelni vélük.

Papratovics Farkas a döbbenettől bénultan nézi a szörnye jelenetet.

– Élve kell elfogni! – üvölti egy janicsár bég, de valahonnan, a sötétségből puska dördül, és golyója Radován szívébe csapódik.

Katonái rángatják el Papratovics Farkast az útból, arasznyira ordít egy habzó szájú török falka, alig tudják a várkaput becsukni. Dárdával, buzogánnyal, karddal kell eldöfölniük a kapu két arasz vastag szárnyáról az átkozottak mohó kezét.

S másnap a Katona-temető ágyúkasaira tűzve megpillantják a két boldogtalan darabonthadnagy fejét.

Zrínyi mellén összefont karral komoran áll a sáncon a Patai-kapu fölött, és két drága hadnagyát befele, könnytelenül siratva, szentül megesküszik: többé nem engedélyez semmilyen kitörést!

*

Több aggasztó jelenséget tapasztalt Zrínyi a vár körül.

Először is veszedelmesen leapadt a víz. Már csak a vár környékén csillogott komoly víztükör. De ha az Öreg-gátat sikerül a törököknek átvágniuk, a víz innen is eltűnik. Marad a fenékdágvány, ami néhány ilyen bolond forró nap alatt annyira kiszikkad, hogy járni lehet rajta. Sőt, már a behemót ágyúkat is megbírja.

Másodszor: valami történik a török táborban. Olyan csönd és mozdulatlanság rejtőzik a sátrak között, mintha eltűnt volna egy szálig a kontyos, s csak a tüzérséget hagyta volna, hogy búcsúzóul rombolja földig a várat. Szerencsére Naszuf aga 19-én éjszaka bekéretőzött, és megfejtette a néma mozdulatfanság titkát.

– Ali Portug – újságolta sietősen – ismét újabb dolgot eszelt ki, amellyel meggyorsíthatja a vár elfoglalását. Be is jelentette a dívánban, s a szultán boldogan adott szabadkezet neki. Már olyan féltékeny a Renegátra mindenki, hogy egy kanál vízben meg tudnák fajtani. Hogy mi a találmánya? Mindenkit kizavar az erdőre, még a tiszteket és a szpáhi lovasságot is, bármennyire morogtak is ellene sokan. Fát vág a csertői erdőn, gallyat nyes az Almás-parti füzesekben az egész török sereg. Az ágakból sövényt fonat, amelyet majd a kiszikkadó lápra terít, amely így elbírja majd a rohamra induló janicsárok súlyát.

– Igen ám, de az Öreg-gátat még mindig nem tudták átvágni, s a láp még nagyon mély. Tehet arra olyan sövényfonadékot, amilyet csak akar Ali Portug: a láp azért csak elnyeli a janicsárjait! – vetette ellenére Zrínyi.

– Ne hidd! A sövény alatt kibéleli fatörzzsel! Tízezer szekeret szedetett össze a Duna-Dráva közötti megyékben, és legalább ötezret hozott már Rácországból is. Ha mindegyik kettőt-hármat fordul egy nap, gróf úr, az már harmincezer szekér fa... S nem tudnám pontosan megmondani, hány ezer tevéje és bivalya van a szultánnak, az is mind fát fog hordani, mert Ali Portug kérésére ivóvíz helyett a tevék és bivalyok is fát fognak hordani!

Oly meggyőzően magyarázta Naszuf aga Ali Portug találmányát, hogy Zrínyi alatt megreccsen a szék. Feszengett, és arra gondolt: erre már, szerencsére, úgysem kerül sor, mert közben megérkezik Miksa óriási hadseregével, és belefojtja Szolimánt a Dunába, mint egy kutyakölyköt. És az hétszentség, hogy a keresztény hadsereg közeledik, különben miért akarná Ali Portug ilyen esztelen sietséggel a döntést kicsikarni.

– Jó, jó – bólint Zrínyi picit szórakozottan, s képzelete által megnyugtatva. – És mi hír Miksa seregéről? Merre járnak? Túljutottak már a Balatonon? Mert az lesz a nagy próbatétele a császári hadaknak: átvergődni a Bakony ősrengetegein meg a Balaton mocsarain.

Naszuf aga csöndesen rázta a fejét:

– Miksának ne higgyen a gróf úr, akármit ír! Láttam a kémek jelentését, miszerint a császár még csak tegnap érkezett Mosonmagyaróvárra, s a serege még mindig háromfelé. Vele jő 20.000 lovas, 30.000 gyalog; Komáromban várakozik még 30.000 katona, a Felvidéken 25.000 magyar nemesi felkelő tétlenkedik, a Muraközben – Károly főherceg táborában 10.000 gyalog és lovas vakargatja a talpát.

– Óriási! – lelkendezett Zrínyi. – Óriási! Nem tévedsz, ami a számokat illeti?! Nem, nem, ne hidd, hogy Miksa ennyire felelőtlen és ostoba lenne! Lehet, hogy buta kicsit, de annyi esze azért csak van, hogy ekkora had soha többé nem jön össze a zászlaja alá. Hogy ennyi emberrel játszva elbírhat a szultánnal, akinek a serege Szigetvár alatt megnyomorodik! Ezt én garantálom, én, Zrínyi! Köszönöm a híreket, Naszuf aga!... Márton deáktól kérj ötven aranyat. Mit ötvenet? Százat! Ez a hír minden pénzt megér!

Reggel egyszerre két baljós esemény fogadta, amikor kilépett belső-várbeli házából. Rettenetes büdösség facsarta az orrát. Hirtelen nem tudta volna megmagyarázni, mi ez, hiszen a halottaikat eltemették, és a töröknek is első dolga, hogy csata után az elesetteit elföldeli. Hát akkor mi lehet az az iszonyú bűz? És miért van teli hadnagyokkal a Belső-vár udvara? Székcsői Máté idegesen ugrik föl egy nagy török ágyúgolyóról, amelyen eddig üldögélt.

– Gróf úr, tessék hamar az Óvárosba jönni.

– Mi történt?

– Az éjszaka vagy száz lépés hosszúságban leomlott a fal a Siklósi kapu körül. Odavezényeltem az embereket készenlétbe, ha rohamozná a török, de azért tessék megnézni: mit lehet még csinálni?

Zrínyi elcifrázta:

– Jó, hogy nem akkor keltetek föl, amikor már a küszöbömön áll egy janicsár!

Sietett a házak közt kanyargó utcákon, a Siklósi kapu felé. Megdöbbentette az elébe táruló látvány. A fal hosszan eltűnt, az ágyúgolyók tovább zuhogtak a leomlott agyaghegyekre, s azt is szétverették. Mint egy bizarr pókháló, csak a sánc boronavázának megmaradt szálai meredeztek összevissza. Sohasem hitte volna, hogy ez a három öl vastag, dupla gerendarács közé döngölt agyagfal el tud tűnni. Hová lett? Mi történt? A Hennyey-bástyáról figyeli a falat, mert oda nem lehet menni: a rést tovább tágítják Ali Portug ágyúi. Körül akarja hordani a szemét a Katona-temető meg a Király-kertje felé is, de Szerecsen Márk ráteszi Zrínyi karjára óriási kezét.

– Arra ne nézz, mert sírva fakadsz.

Persze, hogy arra nézett. S azt hitte leszédül a bástyáról! Eltűnt a mocsár.Hatalmas rés tátong az Öreg-gáton: hát az éjszaka mégis sikerült átvágniuk? A száradó, poshadó láp önti azt a förtelmes, orrfacsaró bűzt, amitől úgy felfordult a gyomra! Egy napon két ilyen csapás! De nem ér rá hosszan meditálni. Intézkednie kell, mert valószínű, hogy hamarosan támad a Siklósi kapu táján a török, és azt a bizonyos sáncot is elkezdi építeni. Lesz itt haddelhadd! Kétfele verekedni!

És már rohannak is a küldöncei, és rendre végrehajtják parancsait.

– Szakállas ágyúkat állítsatok a sáncokra! Novakovics Iván puskásai álljanak fel a rés mellett kétoldalt! A megmaradt sánc felől indulva azonnal ássatok árkot a rés mögött keresztbe! Az ácsok üssenek össze gyorsan gerendapalánkokat. Azt, akármibe kerül, be kell a résbe állítani, de csak akkor, ha már felénk szalad a török. A hadnagy urakat kéretem.

Elmagyarázta nekik, mi a teendő.

– Dárdaerdővel kell a rohamozókat fogadni! És sortüzet zúdítani a nyakukba a falak tetejéről és a leomlott sánc két oldaláról. Egy-egy rajt be kell engednünk, itt bent körülkerítenünk, aztán elrekkentenünk!

A lovas hadnagyok lógó orral fogják körül:

– Hej, gróf úr, ez nem az igazi! Gyalog, mint a közönséges darabontok! – kesereg Bosnyák Márton. Gerlei János megtoldja:

– Babócsánál, emlékszik a gróf úr? Úgy robogtunk a Rinya-parton, akár a szél! Édes jó istenkém! Ha most telén idevarázsolnád a lovamat, talán

egyedül is elkergetném a törököt.

Botos Péter úgy elszontyolodott, hogy már csak bólogatni tud.

Hullik az ember, amíg az árok elkészül – de elkészül ácsok az utolsókat ütik a gerendákon, amikor a török szerre kilövi valamennyi ágyúját, és megindul az Óváros felé.

Sajnos, a két városrészt elválasztó vizesárok fel van töltve, száraz lábbal kelnek át rajta a pogányok.

Zrínyi a vár védelmét és az Óváros védőinek visszavonulását szervezte meg. Száz és száz embere vonszolta a nehéz seregbontó ágyúkat az Óváros három bástyájáról és sáncairól a várba. Az ágyúiról úgy gondoskodott Nikola,mintha saját édesgyermekei lettek volna. Rövid tétovázás után úgy döntött, hogy a „Margitot”, a legnagyobb mozsarat, a Belső-vár piacára vigyék. Elhatározását senki sem értette, csak Márk bácsi. Zrínyi nyugodt volt, hiszen az Óváros védelmét legderekabb hadnagya, Székcsői Máté vezette. Szigorúan meghagyta neki

– Az első támadást verjétek vissza, de úgy, hogy ízelítőt kapjon belőle a pogány, mi vár rá, ha megrohanja a várat. De utána tüstént vonuljatok vissza! Nem engedek meg semmiféle fölösleges virtuskodást, megértettük?

*

Székcsői Máté összeharapta a fogát, úgy nézte a rés felé vonuló teméntelen törököt. Neki hatszáz embere volt, szemben pedig tíz- és tízezer pogány rohant. Tíz ével ezelőtt ugyanezen a helyen várta kivont szablyával a kezében az Óváros felől özönlő törököket. Komor arcán halovány büszke mosoly sejlett, látva az ostromra lódulók teméntelen sokaságát. „Úgy üvöltenek, hogy a szemük kifordul. S az én maroknyi hadam úgy áll itt majd a résben, rendíthetetlenül, mint ahogy a Babagáj-szikla az Al-Duna közepén. Hiába tomboltok jatagánjaitokét rázva, tajtékot túrva, kifordult szemmel: megállítunk benneteket!”

A védők kétoldalt, a sánchoz lapulva várakoznak, és a puskások, íjászok jó része a fal tetején hasal, akiket a rohamozók elől eltakar a „sétáló” cölöpkerítése. Már közvetlen közelből hallatszik a török lábdobaj, amikor Máté elordítja magát:

– Állítsátok a boronát!

Emberek rohannak elő, és a földön fekvő gerendareteszt az előre megásott árokba zökkentik. Sok magyar elesik, amíg felállítják a rácsot, mert most még a futó janicsárok tudnak rájuk puskázni. De újak ugranak az elhullók helyébe, és a retesz feláll, s az első török rohamcsapat annak csapódva porlik szét, mint a gátnak csattanó hullám. Az a retesz meg az árok úgy van készítve szándékosan, hogy kétfelől annyi hely legyen, ahol a török

had tajtékja befurakodhasson. Azt hiszik: szabad a vásár – aztán annyi idejük sem marad, hogy fölismerhessék súlyos tévedésüket, már át is verték őket a darabontok dárdái. Az élettelen testek zárják el az élők elől az utat. Oda kell menniük, hogy elvonszolhassák a halottaikat. Megölik azokat is. De egy török helyébe tíz lép, s végezetül, amíg a falon hasaló puskások töltenek, sikerül a hullahegyeket eltávolítaniuk. Jól tette Máté, hogy megbeszélte az embereivel: időnként engedjenek be kisebb csapatokat. Gyilkos üvöltéssel tódulnak át a nyíláson, s amikor százötvenen-kétszázan lehetnek, megint felemelkedik a dárdafal, és nincs tovább út befelé. A befurakodókat meg körülveszik, s mire felismerhetnék, hogy csapdába kerültek, végük. Székcsői Máté kezében két kard villog; mint birkanyáj közé kézült tomboló bika, véres utcát vágva ront keresztül rajtuk.

Szokoli Mohamed az Újváros piacán áll, lőtávolon kívül, és csak a szeme villanásával int a kürtösöknek:

– Fújjátok!

Fültépő muzsika harsog; Szolimán ideadta a tulajdon zenekarát is. Száz trombitás fújja, hogy kireped a pofazacskója, kétszáz üstdobos buffogtatja kora reggel óta – csoda, hogy nem törött még le a karjuk. Az nehezebb lehet, mint a résben csápolni a karddal. Száz sípos cifrázza, hogy beszakad a védők dobhártyája, olyan éles, bántó a hangjuk, mintha mérgezett hegyű, hosszú aranytűket lövöldöznének a rés felé. És a száz csimpolyás akkora cintányérokat csapkod össze, mint a nyári telihold.

– Vidáman, fiúk! – rikoltja Máté kacagva. – A muzsikát Szolimán fizeti!

Hanem azt nem tudja Máté, hogy ahányszor a száz síp egy magas visítást hangoztat, az mindig azt jelenti, hogy az Újváros előtt álló friss török csapat induljon a réshez.

Bosnyák Márton két kézre fogja kétélű, borotvaélesre köszörült bárdját, oda is kiáltja, míg füle mellett patakzik döglesztő hőségben a veríték.

– Sokan vagytok még, az anyátok szentségit?

– Jut is, marad is, Márton, ne félj! – rikkantja oda Máté.

– Úgy látszik, mind a százezer oda akarja tartani eléd a fejét, hogy rákoppints!

– Úgy látszik, jól csinálom; tetszik nekik! – S odasóz egy langaléta janicsárnak a válla gödrébe, hogy menten felszökell belőle a vörös szökőkút. Márton haragszik. A fejét akarta szétcsapni, de nagyon fáradt a karja, s már nem tud olyan jól célozni, mint reggel. S irgalmatlanul elfáradt mellette mindenki. S az Újváros felől egyre újabb pofák sereglenek, mintha a föld alól bújnának elő a sátán ivadékai. Márpedig helyt kell állni. Ellöki a kétélű bárdot, felkap egy dárdát, aztán szétvetett lábbal jobbára csak tartania kell az

embernek saját magát, belérohan a török. Azután csak ki kell valahogyan rántani belőle, az a nehezebb. Márton tudja: arra kell ügyelni, a dárda hegye át ne szaladjon teljesen a kontyoson, mert akkor nem lehet belőle kihúzni, nincs rá idő, és fegyvertelen marad a dárdás néhány minutumig. De egy hónaljon döfött dzsebedzsibe mégis beleakad a hegye. Nagyot ránt rajta Márton, közben egy hasba szúrt török odakunkorodik elébe, és vadul a hadnagy lábaszárába mar, mint egy veszett eb. Bosnyák fájdalmas kiáltással görbed össze. S egy éber jatagán menten elmetszi a nyakát.

Étlen-szomjan folyik a harc, pedig már dél is elmúlt, szédeleg mindenki. Csak nagy néha jut annyi idejük, hogy félminutumra hátrább keveredjenek, lerogyjanak a sánc fala mellé, s meghúzzák a boros kántákat, amelyeket mindig megtöltet Zrínyi. Úgy hevernek elnyúlva, mint ledöntött szobrok, s ha a szívük nem verne súlyosan, rendetlenül, azt hinnéd: halottak. Puha cipót küldet dél tájban Zrínyi, úgy falják szegények, mintha egy hete nem ettek volna semmit. Aztán hajrá, oda kell állni a résbe megint: szakadatlan árad a török!

És hiába árad! Világ csodája, amit ez a maroknyi magyar vitéz művel: ott a rés kinyitva, s a világ legerősebb hadserege mégsem tud rajta betörni!... S amikor látják, hogy véresen földre borulnak vitéz hadnagyaik: Bátai Péter, Deák Balázs, Győry Mátyás, Gerdei János és Botos Péter – nem hogy elcsüggednének, új erő szállja meg őket.

– Nem jöttök át, az anyátok szentségit! – bömböli Máté, és hajszál híján a lendülete kiröpíti a résen át az Újváros piacán sorukra várakozva ácsorgó törökök közé.

Alkonyodik. Már száznál is több a magyar halott, de a rés előtt ezer és ezer török vérbe fagyott teteme fekszik. A vár felől parancsoló kürtszó harsan. Székcsői Máté bosszankodva fordul arra:

– Mit akar Zrínyi? Mért rendel el visszavonulást? A rést nem szabad itthagyni: mint a bolond, jön a török!

Akkor iszonyú fájdalom süt az agyvelejéig, s elveszti az eszméletét: egy himlőhelyes pofájú, döme janicsár csausz a rács gerendái között átdugva öblös puskáját, ellőtte a gyaloghadnagy mind a két térdét. Agláj szeme boldogan tündöklik: sikerült a lövés!

A keresztény sereg kicsit megzavarodik. Kobács Miklós üvölti:

– A Somogy-megyeiek itt maradnak! A többi vonuljon vissza a várba! Somogyiak! Lassan hátráljatok a vár felé. Hé, ti ott! Vigyétek Székcsői Mátét!

Rettenetes küzdelem kezdődik.

Halálosan fáradt gyalogok loholnak a kövér szürkületben az Óváros utcácskáin a vár felé. Viszik Székcsői Mátét is. Úgy dől belőle a vér, két lába

élettelenül leffeg utánuk, ahogy két darabont emeli. Hol magához tér, hol megint elveszíti az eszméletét.

– Fiúk... mi történt?... A lábaim!... Megsebesültem? Öljetek meg, fiúk!

És mielőtt elérnék a várba vezető hosszú fahidat, szembefordul velük egy csapat török. A Patai kaput otthagyták őrzői, mentek a Siklósi kapuhoz segíteni, és most ott bemászott a török az Öreg-gát felől.

Kard-ki-kard megint! Véres közelharc kerekedik, s keserves viaskodás után vagy háromszáz magyar bevergődik a várba. Iszamos a vértől mögöttük a hosszú híd pallója. Kobács Miklós bárdját a deszkák kézé feszíti, s iszonyú erőfeszítéssel feltép néhányat maguk mögött.

A váratlanul megtárult szakadék elnyeli az utánuk rohanó törököt. Annyi időt nyernek, hogy be lehet csukni a futók mögött a várkaput.

S akik az Óvárosban rekedtek, a somogyiak? Hullanak szegények, egymás etán. Most már puskát is használ a janicsár. Mindegyik sebesült már, de utolsó erőfeszítéssel a hátukat egymásnak vetve emelik a kardot, döfnek a dárdával.

– Fussatok a várba, fiúk! – kiáltja egy hang, nem tudni a sötétben, kié. Szétválik a magyar gyűrű, a sötét árnyalakok eltántorognak a vár fele. Irtózatos nehezükre esik minden lépés.

S mindenütt szorosan nyomukban a török.

Egy-egy Leonidasz szembefordul velük, néhányszor körbekanyarít a kardjával az üldözők között, aztán leterítik.

A várba, az életbe vezető hídig egyikük sem ér.

21

– No, vén tekergő? Van-e kedved egyet csavarogni? – fordul Zrínyi Hajdúpajtáshoz. – Lenne egy nehéz út.

– Éspedig?

– Győrbe kéne menni.

– Hol van a varázsló?

– Miféle varázsló?

– Hát aki vadlúddá varázsol, hogy innen ki tudjak repülni!

– Hojzics Iván boldog volt, hogy a két hete tartó ostrom óta most először, elmosolyodott Zrínyi. Így hát tovább játszott.

– Látom, a császárhoz akarsz küldeni. Azt szeretnéd, ha megint imádkoznék érted, ugyi?

Nikola megrázza ősz fejét.

– Inkább azt szeretném, ha tíz méterről, nekifutásból szétrúgnád a Miska ülőkéjét!

– Ha nem lesz hely nekifutásra, boldogan megrúgom állóhelyből is! Hanem hallod-e, Niki! Kifele még csak kimegyek innen, de hogy fogok visszajönni? Nehéz mutatvány lesz.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha te is velem jönnél! Az üzenetedet is könnyebb lenne átadni neki: én lefognám hátulról, te meg adnál neki, ami a pofájára fér!

– Ez nem tréfa, Hajdúpajtás! – csöndesedik meg Zrínyi jókedve. – Ezt a kis hártyapapírszeletet kellene magaddal vinned.

– Hát... nem nehéz – mókázik Hajdúpajtás, mérlegelve a tenyerén. – Csiribu! Csiribá! Csiribi! – kapja elő a tőrét, majd lecsavarja a karniolgombját, ami alatt kis lyuk sötétlik. Oda bedugja Zrínyi levelét, visszacsavarja a gombot, majd a hátára akasztja. Zrínyi elcsodálkozik, mert látja, négy vékony kis szíj tartja a tőrt igen ügyesen.

– Miért oda teszed?

– Mert ha megmotoznak, ott senki sem keresi. Az embernek csak az övét, a zsebeit meg a hónalját, a nadrágja szárát tapogatják végig.

Kap az útra egy zacskó aranyat. Míg rakosgatja kevéske útiholmiját, egyre csak dörmög:

– Ez az a híres magyaros vendégszeretet? Meddig voltam uraságod nyakán, két hétig? S már kirúg, az anyja szemit! – meghúzza az övét, odalép Zrínyihez, két oldalt megfogja a vállát. – Nagyon vigyázz magadra, amíg nem vagyok itt. Jegyezd meg, ha valami marhaságot csinálsz, amikor visszajövök, kikaparlak a föld alól, és... neked adom át a császárnak szóló üzenetedet!...

A tarisznyájában két cipó domborodott, néhány fej vereshagyma, egy szép tag avas szalonna, egy sótartó, no meg egy hasas tömlő, teli borral!

Mihók bácsi várja lent a várfal tövében. A kéregcsónak nesztelenül surran a mély vízen, a nádas fele.

A partszegély felpattogzott, pikkelyesre száradt. Könnyű volt kilopakodnia. „Sajnos, könnyű lesz annak az átkozott Szolimán-csürhének Szigetre rámenni!” – gondolta, míg kezet rázott Mihók bácsival.

Egyetlen őrt talál. Ül a meleg, fekete homokban, hátát egy vén fűzfa rücskös derekának támasztva, és halkan húzza a lóbőrt. Szinte gyengéden szúrja szíven. „Eggyel kevesebb szarházi fogja noszogatni szegény Nikit!... Ugye, ez már neked nem kell?” – kérdezi a megölt akindzsit, amíg kifordítja a gúnyájából. Amikor magára öltötte, mély szaalemet csinál a halott előtt:

„Éppen jó a ruhád! Szépen köszönöm, effendi!”

Óvatosan továbbsurran. A vörös posztósapka kicsit nagy, minduntalan az orrára csúszik.

– Hogy lehet valakinek ekkora tökfeje! – motyogja, dühösen taszigálva feje búbjára a rakoncátlan tökfödőt.

Sokan jártak-keltek a táborban, nem volt feltűnő Hajdúpajtás jövése-menése. A táborból már nehéz lett volna észrevétlenül kívül kerülnie, mert az őrökkel nem lehet tréfálni – se szó, se beszéd, az első gyanús jelre belenyomják az emberbe a dárdát, hosszadalmas kérdezősködés helyett. De Zrínyit szerethette az ég, mert amint Hajdúpajtás ott ácsorog az egyik vacsorafőző tűz körül, egy óriási ágyút vontat arra vagy negyven pár bivaly. A kereke tengelyére hosszú kötél kötve mindkét felől, s abba legalább kétszáz ember csimpaszkodik.

– Hé, te akindzsi! – csattan egy lovas topcsi basi. – Ne tátsd ott a szádat, segíts az ágyút húzni!

Hajdúpajtás vállára szorítja kis elemózsiás bugyrát, és odaugrik a kötélhez. Amikor kívül érnek a táboron, a hasához kapva elkezd nyöszörögni.

– Jaj, olyan hasmenésem van! Mát véres, ami elmegy tőlem! Megint le kell ülnöm, mert bemegy!

A topcsi basi végigvág rajta a korbácsával:

– Takarodsz innen?! Hiszen akkor neked vérhasad van, te nyomorult!

Hajdúpajtás beugrik a további ütések elől a fák közé, azután elnyeli az éjszaka.

*

Másnap reggel egy szpáhi uraságot vezérelt az útjába az ég kegye. „Látom, már megint át kell öltözködnöm!” – dörmögte. Meghívta a törököt, egyenek egy kis kenyeret meg kevéske sajtot. Egy bokros helyre ültek. A szpáhi ritka jámbor portéka volt, azonnal kötélnek állott.

Hajdúpajtás körüllesett, messze földön nem mozdult sehol senki.

– Tulajdonképpen nem azért hívtalak ide, efendi, mert éhes vagyok.

– Hát? – hőkölt meg a szpáhi.

– Egy nagy-nagy titkot szeretnék rád bízni!

– No mondjad! – csillant fel a török szeme: – Elásott kincset tudsz valahol?

– Fenét! Győrbe kell mennem! Zrínyi levelét kell a császárnak elvinnem! – hadarta mindig gyorsabban. – A lovadat meg a ruhádat szeretném kölcsönkérni! – S a tenyere élével villámgyorsan a mozduló szpáhi orra tövére

ütött. Az csak lefordult a fűre, és mindjárt kinyúlt. S amíg átöltözött a szpáhi holmijaiba, emígy morfondírozott: – Lovon sokkal hamarébb odaérek! Remélem, neked is ez a véleményed, bülbül efendi!

Negyedik napon Győrben volt. Közben még kétszer öltözködött, de a szpáhi turbánját, övét már gondosan elrejtette: kell az még visszafelé. A többi holmi meg úgyis olyan egyforma, hogy Győrben senki sem ütközött meg rajta, amikor meglátta.

– Egy magyar huszár! No és?

Mindjárt Miksa elé vezették.

– Zrínyi üzent? Merre jár a török?

Hajdúpajtás meghőkölt, azután csaknem fölnevetett. Hát ez a jóember hol él? Ez egy hadra kelt ország császára, itt ül hetek óta, alig kétszáz mérföldre Szigetvárától – és azt kérdi, merre jár a török?

– Merre jár a török? Második hete életre-halálra ostromolja Szigetvárat.

Miksa őszinte meghökkenéssel meredt rá, majd a szoba sarkában fecsegő udvaroncaihoz fordult.

– Mit hallok, Salm gróf úr? A török két hete ostromolja Szigetvárát?

A fővezér kényszeredetten heherészett:

– Beszélnek ilyesmit. Szerintem ezt csak Zrínyi híreszteli. Nem kell ezt a mendemondát komolyan venni.

– De ez az ember onnan jött! – csattant föl a király.

Gróf Salm, a fővezér megbotránkozó pillantást vetett Hajdúpajtásra, mintha azt mondta volna: „Hogy mertél idejönni?”

Hajdúpajtás őszinte érdeklődéssel nézte meg a fővezért. Puha, nagydarab ember volt. A homloka fölött erősen kopaszodott, de a feje búbja is. Nagy, gombóc-orra alatt élveteg természetre valló, duzzadt ajak piroslott. Szép pocakja volt, amit a szabója nem tudott sehogy sem elügyeskedni. Rövid, tömpe ujjú keze olajtól fénylő haját simogatta zavarában, mert erre nem tudott mit mondani. Eddig mindent elkövetett, hogy elbagatellizálja az egész török-ügyet, Szigetvárról pedig szinte egyáltalán nem is engedett beszélni. Gyűlölte Zrínyit szíve mélyéből. Az a Vadkan mindent elharácsolt az orra elől. A vitézséget, a fényes diadalokat, a ragyogó uradalmakat, a legpompásabb bécsi nőket. És nem átallotta őt nyilvános helyen is ocsmányul gyalázni. Még a Katziáner-ügyben szíveskedtek össze ennyire Zrínyivel, aki párbajra hívta ki őrjöngő dühében, és Ferdinándnak kellett levélben ráparancsolni, maradjon békében, hiszen tudnia kellene: bolond lyukból bolond szél fúj

Hajdúpajtás csak figyelte, bámulta azt a nagyszájú zsírgombócot.

– Ejnye, gróf úr – jegyezte meg epésen –, ha már az én szavamnak nem is, de tán hisz a tulajdon szemének! – S azzal bámulatosan ügyes mozdulattal rántotta elő ruhája alól, a hátán lógó tokból a tőrt.

– Segítség! – sikoltott fel gróf Salm Euchius, mert azt hitte, a Zrínyi-kutya le akarja szúrni. De megnyugodott, amikor amaz a markolatával előre nyújtotta feléje a tőrt. A fővezér csodálkozva nézett rá:

– Mit csináljak vele?

– Szíveskedjék a gombját lecsavarni. Alatta van Zrínyi gróf úr levele!

Miksa izgatottan felugrott, kirántotta a tőrt a meglepett fővezér kezéből, és előszedte a levelet.

– Nagy ég! – kiáltott fel sápadtan. – Hát ilyen komoly a helyzet?

– Ha szabad figyelmeztetnem Felségedet: ez már régi hírnek számít! Szigetvár így négy nappal ezelőtt volt, én akkor jöttem el.

– Feladta az Újvárost? És az Óvárost is. De hát miért?

Hajdúpajtás csak bólogatott. De a végén dühösen ütötte föl e fejét:

– Felség! Száztízezer török vette körül Szigetet! Amint tetszett olvasni: átvágták az Öreg-gátat is, a vár alól megszökött a víz! A rettentő szárazság hamar végez a mocsárral! Még egy hetet adok, legföljebb kettőt, s Szigetvár már nem sziget és nem vár többé!

Miksa arca elfehéredett:

– Rendben van... sok minden kínos dolog történt, de... ezt... ezt nem lehet így hagyni!... Emberéletekről van itt szó... Nem tűröm! – felemelte Zrínyi levelét és Hajdúpajtás tőrét, mintha két sorsdöntő bizonyíték került volna a kezébe.

– Meg fogjuk támadni a törököt! Azonnal elindulunk a Dráva felé!

– Ezt még meg kell a tábornok urakkal tanácskozni! – jelentette ki szorongva Salm Euchius, lapos pillantásokkal tekintve körül buzgón helyeslő társain. Aztán hirtelen pulykaharagra gerjedve Hajdúpajtáshoz toppant: – Csak egyvalami érdekelne engem! Ha olyan pokoli szoros gyűrűbe fogta Szigetvárat a török, akkor te hogy tudtál onnan mégis kijönni?

Hajdúpajtás elvörösödött, félretolta a tolmács-deákot, és emelt hangon, tűrhető németséggel azt mondta:

– Ha az ember nagyon kutatja valaminek a módját: megleli! Különben: szárnyam és kopoltyúm nőtt, csakis így sikerült! S leginkább talán azért, mert én segíteni akarok Zrínyin!

Salm gróf a kardjához kapott, de Miksa vasvilla-tekintetet vetett rá:

– Ez az ember igazat beszél! S ha szépen megkérem, vissza is megy Zrínyihez, úgy, ahogyan kijött, és annyit mondjon neki: „Miksa, a császár azt üzeni: tarts ki, mert jövünk!”

*

Zrínyi a Hegy-bástya sétálóján állott, amikor a sárgára aszott, zörgő nád közül nyílvessző szisszent elő, és becsapódott egy arasznyira a gróf orra előtt egy gerendába.

– Számszeríjból lőtték – mondta csöndesen Zrínyi. – Felfogadnám katonámnak, aki idelőtte. Nagyon tud célozni. – Két kezébe fogva, végigtapogatta a hüvelykujjnyi nyílvesszőt, aztán elgondolkodva bólintott. – Hát persze. Gondolhattam volna: levél van a tolla közé kötve.

A bástya legénysége kíváncsian figyelte, mi történik.

– Hé, emberek! – integetet Zrínyi, hirtelen sugallatra Mindenki jöjjön ide!Levelet kaptam a szultántól! Felolvasom nektek! Gróf Zrínyi Miklósnak, Szigetvár kapitányának, Magyarország tárnokmesterének, aranysarkantyús lovagnak, satöbbi, satöbbi, no, de inkább csak az értelmét! Azt írja a szultán: adjam föl neki a várat!

Dühödt ordítás fogadta a gróf szavát, és vastag, goromba tanácsokat kapott, hegy mit adjon föl Szolimánnak.

– Ha feladom – olvasta közben tovább a levelet Zrínyi megtesz Dalmácia, Illíria és Szlavónia fejedelmévé. S ráadásnak három hosszú-szekér aranykincset kapok. Azonnali válaszomat kéri! – leeresztette a semmi kis hártyapapírt meg a nyilat tartó kezét. Érezte a bőrébe fúródó tekinteteket, szinte perzseltek. A nyíl nehéz volt, húzta a kezét. Rátekintett picit meglóbálta, aztán elmosolyodott.

– Akarjátok tudni, mit válaszolok a szultánnak, fiaira?

Körülnézett, és meglátott a sétáló peremén egy számszeríjat heverni. Fölvette, rálépett a kengyelére, kifeszítette a húrját, s a csatornájába beléfektette a török vesszőt.

Kiállt a fűzfakasok elé.

– Hé, te! – kiáltott le a pogány íjásznak. – Vedd át Zrínyi válaszát!

A sűrűből kilépő janicsár csausznak épp a szívét verte át a bástyáról a nád közé vonító nyílvessző. A part felől acsargó ordítás fogadta a lövést. Ali Portug ott toporzékolt Szokoli Mohamed mellett.

– Orcátlan féreg! Hát még mindig bízol benne, hogy innen kiszabadulsz?

S azt ordítozta, mijénél fogva fogja felakasztani, mielőtt lefejezteti.

*

A dühös Ali Portug megmutatja, mit tud. Ismét újabb két ágyútelepet állít fel, s most már a Hegy-bástyát és a Nádasdy-bástyát is töreti.

Két teljes napig kell bajlódnia, amíg fel tudja állítani, mert a vén csataoroszlán, Szerecsen Márk, mindent elkövet, hogy terve ne sikerüljön. Vagy hússzor szétlöveti a fűzfakasokat, négyszer is sikerül a felállított ágyúcsöveket szerencsés telitalálatokkal, oldalról meg a torkolatuk felől megrepesztenie.

Zrínyi minden tönkretett török ágyúért egy hordó villányi vöröset ígért a tüzéreinek. S boldog mosollyal bosszantja őket:

– Büdösök, az ördög bújt belétek? Nincs is annyi hordó borom már, ahány ágyút csúffá tettetek!

Ali Portug ágyúi marják a Hegy-bástyát meg a Fő kapu környékét. Naszuf aga hírelte el, hogy Szolimán 200 aranyat adott neki az Óváros elfoglalásáért.

– A Renegát abban bízik, hogy ha a vár is elesik, kap legalább ötszáz aranygurrust, ha ugyan nem ezret! A topcsik, janicsárok puszta kézzel szét tudnák tépni, mert percnyi nyugalmat nem hágy nekik az a gonosz portugál. Nézd meg, az én tenyeremet is feltörte a fejszenyél. Az egész sereg sövényt fon, és Ali Portugot átkozza!

– Hát mindenkit munkára fogtak?

– Csak a szultán kapott kegyelmet, és Szokoli Mohamed, a nagyvezír. Különben nagyon rossz bőrben van a szultán. Olyan szürke az orcája, mint a hamu. Nem sok időt jósolok neki. Én tudom, csak az tartja benne a lelket, hogy abban reménykedik, mielőtt meghalna, Ali Portug elfoglalja neki Szigetvárat. Már csak ez élteti. Bár fulladna már meg a nyomorult vén dög! Vagy Ali Portug nyakát kellene elvágni – abba belehalna a szultán is.

Zrínyi hallgatott.

„Én megtettem mindent, amit ember tehet. Az Újvárost három napig védtük, az Óvárost tizenegy napig. Felgyújtottam a várba vezető Hosszú-hidat, bevágattam a Fő kaput. És bezártam saját magamat ebbe az oroszlánverembe, a Hazáért és a királyért. Most várhatom: kiszabadít-e a király kegyelme, vagy a fenevadak elé lódít. Én mást már nem tudok csinálni.”

*

Ali Portug örökké úton van; talán ha a szultán keresné, akkor sem tudnák megtalálni. A legváratlanabb pillanatban, a leglehetetlenebb helyeken bukkan föl. Mindig minden eseményről elsőnek értesül, sohasem éri meglepetés.

Folyton kerülgeti a várat. Amikor egyedül törtet a száradófélben levő mocsár szegélyén, ocsmány szavakkal: szidalmazza Allahot, amiért ezeknek a rothadt gyaur ebeknek volt annyi eszük, hogy valaha mély medencét ásattak a vár köré, így hiába vágták át az Öreg-gátat, Szigetvár szíve körül még mindig 2-3 öl mély élővíz vakít a déli verőfényben. Hiszen ha eltűnt volna az is, ha már kiszikkadt volna a helye... hej, de tudná, mit kell tennie! „Gyerünk, lagumdzsik, aszábok! Ássatok aknát, egyszerre mind az öt bástya alá, aztán puskaport bele, száz hordóval, és repítsük levegőbe az egész istenséget!”... De az ölnyi mély iszap alá nem lehet aknát ásni: a víz roppant súlya alatt beszakad az egész mindenség, s a víz különben is elöntené rövid idő alatt kiásott folyosókat. Zrínyi meg közben fönt áll a Hegy-bástyán, és a hasát fogva röhög, és én azt se látom; alszanak-e a nyüves gyaur ebek, őrködnek-e egyáltalán? Hogy annak a piszok Szerecsen Márknak hány ágyúja van tulajdonképpen? Tíz? Száz? Ezer? Mert amikor lő, azt hinnéd: millió ágyú orgonál a bástyákon.

– Mit mondtál, Ali? Nem látod, mit csinál a bástyákon a gyaur? De hisz ezen könnyű segíteni! Építs a bástyáknál magasabb töltéseket, s tüstént te leszel az úr!

Úgy rohan ki a csörgő nádasból, mintha Zrínyi kergetné kivont karddal, életre-halálra.

– Ali aga, minden janicsárok vitézlő ura! Ragyogó ötletem született, amivel a gyaurokat villámgyorsan leteperhetjük.

– Már megint mit agyaltál ki, életünk bearanyozója? – fakad ki alig titkolt dühvel Ali. – Remélem, megint fát kell vágnom, és sövényt fonnom, mint a hegyi parasztoknak, vagy a pákászoknak.

– Ne lázadozz, dicső Ali aga! – mondja igen kétértelműen Ali Portug. – Ez a hála, hogy állandóan töröm a fejemet? Hiszen jól tudod, azért kell többet fáradoznunk, mint szeretnénk, hogy hamarébb vége legyen ennek a csúnya háborúnak. S azért... mert a szultánnak így tetszik.

– Mit kell hát csinálnunk, nyögd már ki. Mi az, ami a szultánnak így tetszik?

– Töltést kell építenünk, mégpedig magasabbat, mint amilyen magasak a gyaur bástyák. Aztán belelátunk a hasukba, és csak átlépünk a töltésről a várba. Megígérem, én leszek az első, aki átlép

– Allah Akhbár! Allah Kherim! Hány ezer janicsáromat akarod már megint fölöslegesen elpusztítani?

– Mit beszélsz, Ali aga? Azt mondtad: fölöslegesen? Amikor a fényes arcú padisah sürgeti Szigetvár elfoglalását? Tudod, hogy mit beszélsz? – kérdezi a Renegát, fenyegetően, megemelve hitvány, rozsdás kis hangját.

Hosszú, bütykös ujjait sokatmondóan elhúzza a torka előtt. Csak a született bolond nem érti meg ebből, hogy Ali Portugnak a selyemzsinór jár az eszében, amit Alinak, a janicsárok istenének kellene elküldeni. Rettentő nagy úr ő, csak egy szavába kerül, már jön is a kapudzsi basi, leül a sátradba, de a saját szőnyegét terítteti maga alá, és hiába kínálod, a saját nargiléját szívja, a saját kávéját hörböli, és közben már pofátlanul nézegeti a holmijaidat: igen, gondolja, azt hiszem ezt és ezt fogom utána a padisahtól kikuncsorogni. Mi után? Ha a két izmos kapudzsi kuli a nyakadba dobta a selyemzsinór-hurkot, és ügyesen megrántotta, s úgy halsz meg a kezükben, hogy meg sem nyekkentél...

– Melyik erdőbe menjünk fáért, fényes arcú efendi?... – pattan serényen talpra, mintha nem is a janicsárok mindenható ura lenne, hanem egy nyomorult tetves jedekcsi, egy vezetéklovat vakaró istállószolga.

Mindenkinek kedves az élete!...

*

Hajdúpajtás repült hazafelé. Hamar oda kell adni szegény Nikolának a császár levelét, hadd legyen egy kis öröme is már ebben a keserves életben!

A várhoz érve, aggodalmasan észleli: még szorosabb lett körös-körül az ostromgyűrű. Istenkísértés lenne most megpróbálni a bejutást; biztosan észrevennék, és egyszerre száz ágyúval, tízezer puskával lőnének utána. Bármilyen nehéz is, meg kell várnia, amíg besötétedik.

Úgy nyüzsög az egész tábor, mint a hangyaboly, ha eső közelít. Ahogy fordul a Király-kertje felől a Katona-temető felé, megdöbbenve látja: széles, keményre taposott út vezet a néhai ingoványon át a vár felé, és a Hegy-bástya előtt elkezd magasodni. Arra vonul mindenki, vállukon fatörzs, óriási bála gyapjak. Odáig ellopakodhatnak a magaslat oltalmában, de ott fel kell ugraniuk, és néhány lépést előre téve, nehéz terhüket a vár árkába kell dobniuk. Egyszerre hat-hat török várakozik a sorsára, s Hajdúpajtás látja, ahányszor felbukkannak, a Hegy-bástya lövészei azonnal tüzelnek. Nem mindegyik golyó talál, de ha talál, akkor a gyapjúbálával együtt a török is az árokba zuhan. Oda érte menni? Onnan kihúzni? De hiszen a töltés árok felőli partja még meredek falban zuhan alá, le kellene hasalni a szélére, és csáklyával kihalászni a szerencsétlenül jártakat. Minek? Ha Allah úgy akarta, hogy az illető itt, Szigetvár alatt csapja le örökre a piláfos fakanalat? Azzal is csak előbb megtelik a mély árok, és hamarébb mehetünk rohamra. Akkor majd mindenért megfizetünk!

Hajdúpajtás tudja, mihelyt észreveszik, odarohan egy jaszaul, és korbácsával a töltésépítéshez kergeti. Találomra benyit a legelső sátorba: sebesültet keres. Van elég, egy-egy legénységi sátorban tizenöt-húsz janicsár lakik. Az ostrom harmadik hete tart, nincs olyan sátor, amelyből ne

hiányoznának többen is, és ne feküdne néhány súlyos sebesült.

– Pajtás – guggol oda egy önkívületben tekergő törökhöz. A hasán átvérzett, vastag kötés. – Nem kell valami? Hallottam, nagyon nyögtél.

– Ihatna szegény – dörmögi a sátor sarkából valaki. – Nem tudom, mióta kér vizet, de nem jön senki, hogy adna neki.

– Nem láttad, hol a vizesedény?

– Gúnyolódsz? – sír fel a janicsár. – Zrínyi kutyái az Óvárosban kiütötték mind a két szememet!

– Bocsáss meg, testvérem! – hadarja Hajdúpajtás. – Már látom is a kantát, megitatom szegényt! – Már észrevette a sátor közepére szórt, véráztatta rongyokat. Azt kereste. Gyorsan betekerte egybe a karját, a végét pedig a fogával s másik kezével ügyesen összecsomózta. Undorodott nagyon, de talált egy csupa alvadt vér rongyos selyeminget is, abba is belebújt. No, most már maga Ali Portug sem küldené el a töltésre fát hordani.

Kiballag a víz mellé, ott guggol egy öreg janicsár, akinek a melle van átkötve, s a lábát áztatja.

– Most tértem magamhoz, mi folyik itt, testvér?

– Ali Portug most elintézi a gyaur kutyákat!

Hajdúpajtás a legszívesebben belevágná a vízbe, de tovább kíváncsiskodik.

– Most kutya dolgot talált ki. A fát, a gyapjúbálákat nem a törökök hordják a töltésen, hanem a kutya gyaurok. Aztán a kutya gyaurok golyói a kutya gyaurokat ölik! Hihihi! – Utálatosan nevet, odvas-feketére korhadt fogai résein szisszentve ki a levegőt.

„Hm. Ez az Ali Portug maga a földre fölbújt ördög. Hajdúpajtás, itt sürgősen intézkedni kell!”

– Jaj, nagyszerű volt látni meg hallani. Én már második napja, hajnal óta itt ülök, és inkább nem iszok, nem eszek, csak hogy lássam. Mert tudod, először, amikor megpillantották a kutya gyaurok a bástyáról a kutya gyaurokat a töltésen: nem lőttek. Sírtak, reszkettek, annyira féltek a dögök a golyótól.

Aztán lehajították a terhüket, nagyot csobbant a víz, Ali Portug, az a nyírott szakállú nyomorék meg nagyot kacagott:

„Sikerült! Így egy nap alatt készen leszünk. Tudtam, hogy Zrínyi nem fog a keresztény rabokra tüzelni! Gyerünk” – vette el a korbácsot az egyik jaszaultól, és a várakozó kutya gyaurok nyaka közé cserdített. Akkor csuda dolog történt. Az egyik kutya gyaur paraszt, fején a gyapjúbálával átordított a bástyára nekik:

„Őrültek! Mért nem lőttök?”

Akkor a Hegy-bástyáról keserves ordítást hallottam.

„Fiaim! Lőjetek!” Egy öregágyú eldördült, és lefújt mindenkit a töltés tetejéről.

Irtóztató jó nézni, hogyan öli a kutya gyaur a kutya gyaurt! – hadarta kéjtől csillogó szemmel a szúrt sebű vén ördög. – Vannak sokan olyanok, akik énekelnek, amikor a töltésre érnek, s úgy halnak meg, hogy a gyaur Allahot dicsőítik...

Beesteledett.

– Maradj itt, testvér. Kerítek egy kis piláfot. Hozok neked is.

Elment, és hamarosan visszatért. Nem járt arra senki. Kihúzta a másik kezét is a kötésből, és odadugta a vén janicsár elé

– No, egyél! Keresztény vérrel főtt! – sziszegte magyarul, a piláfos fatányért a gonosz anatóliai képébe borította. Szeme, szája, orra teli lett rizses hússal, aztán Hajdúpajtás tíz ujja török nyakára fonódott, és addig szorította, amíg élet rezdült girnyó testében. Máris indult gyorsan a vár északi oldala elé.

A víz itt is mély volt, és sok török állt errefele is. Nem tudni, mire várakoztak, de itt ácsorogtak, talán a Király-kertjében felállított üteg őrei lehettek, és nézelődtek, várva, mi lesz.

Olykor arrafele puskáztak a két északi bástyáról, hogy lássa a török, ébren vannak az őrszemek itt is.

Ez adta az ötletet Hajdúpajtásnak. Nézte: puska, számszeríj sincs náluk, az egyiknél van csak valami csáklyaféle, azzal piszkál a vízbe időnként, kihalászva egy-egy erre tévedt fatörzset.

Amikor a közelben puska csattant, Hajdúpajtás felkiáltott, és a magas partról a vízbe zuhant: Jó mély volt, bár a talpa már nyálkás iszapot ért. A víz alatt rúgott egyet-kettőt, és odább bukkant föl. Látta, szalad a csáklyás, és feléje nyújtja szerszámát.

– Fogd meg, testvér!

Erősen sötétedett már. Hajdúpajtás némán nevetett, megfogta a csáklyát, és belerántotta a törökkel együtt. Tudta, a törökök nem tudnak úszni, otthagyta hát a jajveszékelő, fuldokló alakot, és hosszú; egyenletes csapásokkal úszni kezdett a vár felé. Megadta a jelet, leeresztették a bástyáról a hágcsót. Hajdúpajtás felkúszott a meredek falon, mint a macska.

Zrínyi ült a házában, és fejét két karjára hajtva hangtalanul sírt.

– Nikola? – tette be csöndesen maga mögött az ajtót Hajdúpajtás. – Niki!

Itt vagyok. Elhoztam a császár levelét.

A gróf nehéz mozdulattal kapta föl a fejét. Nem értette, amit hallott, annyira meggyötörték érzelmei.

– Niki! – suttogta megdöbbenten Hajdúpajtás. – Nem érted, mit mondok? Én vagyok itt, a Hajdúpajtás! Elhoztam a császár levelét!

– Hajdúpajtás! – buggyant ki darabosan Zrínyiből a szó: – Ma... egész nap... keresztényeket öltek... halomra... százszám és... ezerszám... a puskásaim! Nézz rám! Káin vagyok, Káin!...

– Tudom! – csattant fel a hajdú. – Eljön a napja, és megfizetünk nekik... Megkapja a magáét a Renegát Ali.

– Az Isten beszélne belőled! – sóhajtott lassan megnyugodva Zrínyi.

– És addig is felelhetünk nekik! – mérgelődött Hajdúpajtás. – Hány törökrabod van?

– Lehet úgy hét-nyolcszáz körül – ragyogott föl a gróf szeme. – Értelek, édes jó cimborám! – Felugrott az asztal mellől: – Szemet szemért, fogat fogért! Papratovics Farkas! Bika András! – kiáltott ki a holdsütötte udvarra. – Vezessetek fel háromszáz török rabot!... Reggel a sánckarókon akarom látni a fejüket!...

*

Márton deák most először nem émelyedett el a lefejezett török tetemek látványától. Szívét eltöltötte a bosszú, és azért könyörgött, bárcsak adná az Ég, hogy valami nagyon nagy dolgot tudna művelni, hogy ő külön is megfizethetne nekik. Gonosz, könyörtelen állatok! Az is igaz, ilyen is csak egy szörnyeteg Renegátnak tud eszébe jutni.

Ott állt a deák is a sánc alatt, amikor a törökök észrevették a sánckarókra tűzve társaik fejét.

Tajtékzó szájjal követelték a főcsahosaik:

– Azonnal indítsunk rohamot!

– De vitéz janicsárok, nem lehet! A nagyárok még nincsen betemetve! – visította Ali Portug megborzadva a szemükből kicsapó izzó gyűlölettől.

– Gyerünk! – üvöltötték, jatagánjaikat a fogaik közé harapva, és felrohantak a töltésre. Aratott köztük a puskatűz. – Zenét!

És rázendített a rengeteg kürt, dob, cintányér és síp:

– Allah! – bömbölték megháborodottan. Azt hitték a Hegy-bástyán: felfakadt a pokol, és ideöntötte valamennyi üvöltő ördögét. Az elesettek teste az árokba hullott, de a résbe nem tudtak bejutni sehogy. Kétségbeesett dühükben óriási gerendákat kaptak föl, s átlökték a víz fölött, gyorsan,

egyszerre többet is, s imbolygó egyensúlyozással ellepték, mint vízbehajló ágat a menekülő hangyák. Engedték őket közel jönni, s akkor dárdával döfölték le őket. Aztán csáklyákkal, harsogó „hóóó-rukk!”– kiáltásokkal belökdösték a szálfákat a vizesárokba. Fültépő halálsikollyal zuhantak alá, s nyakukat szegték az őrültségig vakmerő janicsárok.

A következő minutumban bámulatos változást tapasztaltak várvédők a töltésen nyüzsgő törökök soraiban. Márk bácsi mozsarai vízszintesre fordítva köpték a vasreszelék-ocsút a pogányra addig is. Most vad zavar tört ki a mesterséges magaslat alatt: két korbácsos, csíkos turbános jaszaulba kardot ütöttek, és tetemüket a vízbe lökték. Aztán hátat fordítottak, és hanyatt-homlok menekülni kezdtek a vár közeléből.

Bika András nagyot fújva, csupa vér dárdáját leeresztve örömmel tekintett utánuk:

– Meglátszik, hogy nem janicsárok ezek, hanem szpáhik meg gönüllük! – szólt oda Novakovics Ivánnak. – Oda nézz, hogy nyargalnak hazafelé! Márk bácsi, pörkölj utánuk!

S nem tudható, mitől, de hirtelen iszonyú rémület fogta el a lóról szállt török hadinépet a töltésen, és hátat fordítva a várnak, rohanni kezdtek a töltésen a Katona-temető felé. Összeütköztek a vár fele igyekvő társaikkal, akik. nem akartak a futóknak utat engedni. Birkózva fordultak a töltés két oldalán a mély mocsárba. Az iszapban, sárban, vízben kepesztetve próbáltak meg kimenekülni a keresztény puskák lőtávolából, de hiába: Novakovics Iván puskásai és Szerecsen Márk okos ágyúsai véres rendeket vágva közöttük, a Katona-temetőig üldözték őket.

Egy gerenda valahogy ottmaradt a bástya és a töltés vége között. Hajdúpajtás gondolt egy merészet, kardját kirántva, ügyesen rajtatermett, és akár a macska a háztetőn, átszaladt rajta – és usgyi, a futó törökök után. Több követője is akadt.

Bika András, a Hegy-bástya hadnagya kettőt-hármat rikoltott:

– Gyere vissza, bolond! – de aztán ő is meg vagy húsz embere is Hajdúpajtás után eredt. Megirigyelték Zrínyi barátjának dicsőségét, aki utolért egy török zászlóvivőt.

– Nem nehéz ezt a marha nagy zászlót cipelni, te csibész? – kiáltotta mosolyogva. – Add csak oda, majd én viszem! No igazán, olyan buta makacs vagy.

Szikrázva csattogott össze a kardjuk. A harmadik vágás kioltotta a török életét. Hajdúpajtás elkapta a földre hulló, óriási vörös selyemlobogót:

– Tudtam, hogy szót fogunk érteni, te csibész! – vigyorgott, majd gyorsan összetekerte, és vállára kapta, s rohanni kezdett vele a vár felé, Bika

András is elcsípett egyet. Roppant szégyen volt ez a pogányra: összesen tíz ilyen vörös selyemlobogó volt a hadra kelt török seregben.

Mire Bika András visszatért övéivel, Hajdúpajtás már ki is tűzte a Hegy-bástya ormára a magáét:

– Így, ni! Legközelebb nem kell cipelniük ezt a dögnehéz lobogót. Még mondja Szolimán, hogy nem vagyunk figyelmes házigazdák!...

*

Márton deák krónikájába ezt írta:

„Augusztus 26. Hétfő.

Csodával határos, ami Szigetvárában történik. Három hét óta, éjjel-nappal ostromol bennünket a pogány, és nem tudja a várat elfoglalni. Hanem azt is meg kell mondani – ezt a gróf úr is hajtogatja –, bámulatra méltó fegyvertényt hajtanak végre a törökök is. Ki tudná már megmondani, hány rohamot intéztek az Újváros, az Óváros és a vár ellen? Mindegyiket véresen visszaverték a mi hős fiaink! És mégsem csüggednek el! Mindig újra kezdik. Fogtunk egy kutya janicsár basit, aki a fogát vicsorítva kiáltotta Zrínyinek:

– Tudom, hogy eddig visszavertétek valamennyi rohamunkat. Mi majd az utolsó ütközetet nyerjük meg, nekünk az is elég!

Hát ilyenek ezek mind; mint a kígyó, amelyiknek már a farkára hágtál, de utoljára még felágaskodik, és halálra mar.

Ide kell írjam, halálmegvetően bátrak és elnyűhetetlenek. Ha fáj is, ezt meg kell állapítanom róluk.

Íme, a bizonyság: reggel visszavertük a rohamukat, és még le sem vonszolták az utolsó halottaikat a mesterséges magaslatról, már építeni is kezdték az új töltéseket három irányból is a vár fele. Ezerszámra pusztulnak közben a keresztény jobbágyok, mert a pogány őket hajtja mindenhol előre. Ilyen esetet nem ismert eddig a történelem. A gróf úr mondotta a minap:

– Bizonyára vesztét érzi a törökök szultánja, vagy pedig kémei jelentették, hogy errefele tart a császári hadsereg, s mire ideér, addigra ki akarja csikarni a döntést, ezért nem nyughatik.

Az bizonyos, Zrínyi úr úgy őrzi azt a bizonyos kis hártyapapír szeletkét, mint a szeme fényét. Pedig csak az van ráírva: »Tarts ki, jövünk!«...

De közben sehol semmi nyomuk, hogy jönnének. És engem szörnyű sejtelem gyötör, mert nem tudom elhinni, hogy egyáltalán jönnek-e.

Három hét alatt már háromszor is ideérhettek volna.

Ha igazán akarnának.”

22

Szerecsen Márk már állva is alszik. Beszélget veled, de zavaros szeme nem lát, s ha egy ujjal meglöknéd, eldőlne. Néha elkeseredésében már mókára támad kedve: dolmánya gombjain számolja ki, melyik bástyára menjen megállapítani, hogyan alakul a helyzet, mit lenne a legjobb csinálni...

Hiába az emberfölötti erőfeszítés: a török már mind az öt bástya felé megépítette a töltést. A végüket megemeltette, magasabban van már a török puskás, a török ágyú, mint a magyar bástya. Istenkísértés megjelenni a sáncon, azonnal száz tüfenkcsi húzza meg puskája ravaszát, és szitává lyuggatják a vakmerő magyar katona testét a kockaforma janicsár puskagolyók. Mivel négyszögletesek, a fele golyójuk sem talál célba, de ha igen, iszonyatos, tépett szélű sebet üt, eret-húst elszakít, csontot tör. És száz golyó közül mindig akad tíz olyan, amelyik célba talál.

Nagy baj, hogy felülkerekedett a török: puskával, nyílvesszővel most már ő uralkodik mindenütt – belát a várba, csak a sánc mellett lapulva lehet odábbsettenkedni. S a legnagyobb baj: nem tudják kijavítani a falakon töretett réseltet. Ha már ágyúval nem tudják Márk apó pattantyúsai akadályozni a töltés építését, akkor – az egri példa nyomán – kézibombákat gyártanak, s azokat hajigálják a falon át, rúdról, a törökök nyakába.

Ali Portug a Hegy-bástyánál akarta kierőszakolni a bejutást. Hanem a várbéli kézibombák minduntalan szétrúgták az árok fölé rakott töltést. Amikor végre kitalálta, hogy láncokkal összekötteti az árokba dobált fatörzseket, jobban haladt előre a nagy munkával az ostromló sereg. Már azt csinálták a rés előtt is, amit akartak. Szívta a fogát a Renegát, mert a réshez még elég meredek úton lehetett volna csak felkapaszkodni, és keserves tapasztalatokat szerezhetett: a rést oltalmazó szigetvári katona csodákra képes, tízszeres túlerőt is vissza tud verni. Márpedig nincs az a hordó, amely egyszer ki ne ürülne, ha nem töltenek utána, és egyszer elfogynak a janicsárok is. Máris veszedelmesen megcsappant a számuk. A szpáhi meg a többi török katonafajta pedig a felét sem éri a janicsárnak. Az augusztus 26-i rohamnál is úgy megfutottak a bástya alól, hogy az embernek a bőr lesül az arcáról.

Sürgősen ki kellene megint valami nagyszerű dolgot találni, amivel le lehetne rövidíteni a katonák szenvedéseit, s kevesebb vérontás árán lehetne szakállánál fogva kivonszolni sárfészkéből a szigetvári rókát, Zrínyit.

Bolyongott a táborban, mint egy elátkozott lélek, szórakozottan tépdeste szakállát, egyre erőltetve agyát: mit lehetne kitalálni, mit lehetne kitalálni? Felpödört egy vörösesbarna szakálltincset a mutatóujjára, aztán eleresztette, s azzal szórakozott, hogy elnézte, hogyan penderedik vissza.

Észre sem vette, a keresztény rab-jobbágyok táborába ért. Hirtelen

zűrzavar támadt a tábor közepén összetolt szekerek körül. Egy félmeztelen aszábot kergettek leakasztott lőccsel, felkapott fejszével.

– Tolvaj! Fogják meg! – üvöltötték a jobbágyok dühödten. A török gyalognak nem volt más útja: felugrott az egyik szekérre, onnan átlépett a másikra, végigfutott a szekér fenékdeszkáin, átugrott a harmadikra, rohant az életéért.

Ali Portug agya hirtelen megvilágosodott:

– Állj! – ordította felugorva az egyik szekérre: – Megálljatok! – süvítette többször is, amíg meg nem torpant üldöző és üldözött. Megmarkolta az aszáb izzadságtól iszamos karját jobbról-balról megcsókolta az arcát, és egy aranygarast nyomott a kezébe.

– Köszönöm, testvérem! – suttogta elérzékenyülten. Azután gyors, durva mozdulattal a jobbágyok közé taszította az aszábot, aki markában egy félig megfőtt tyúkot szorongatott:

– Most már megölhetitek!...

A véletlen sugallata révén már tudta, mit kell tennie. Hm, milyen széles is a töltés koronája? Jó húsz lépés lehet. Igen, három ilyen parasztszekeret kell egymás mellé láncoltatni, és legalább tizennégyszer egymás után kötni három-három szekeret, rudakkal keresztben-hosszában össze erősíteni. A tetejét pedig le kell fedni deszkával, és lám, már el is készült a dobogó, a görög színpad, amit a kerekeken odaguríttatok a rés elé a gyaur parasztokkal. A rés pontosan egy szintbe kerül a szekérhíddal: a nagyságos janicsár uraknak csak be kell sétálniuk a várba!

Reggelre elkészült a pontonhíd. Még Szolimán szultán is kitotyogott nehézkes léptekkel a sátra elé, hogy megnézze.

– Remek! – kiáltotta tündöklő arccal: – Ali fiam, te Allah kegyeltje vagy, s az én legkedvesebb katonám bizonyára tudja, milyen nagy nap van ma?

Ali Portug ezt is tudja, mert a kapudzsi basa jó pénzért mindig elmondja, miről beszélget napközben a szultán. Most napok óta azt hajtogatja:

– Augusztus 29-e nagy és emlékezetes dicső nap! Negyven esztendővel ezelőtt ezen a napon tapostam szét Magyarországot a mohácsi mezőn!

A Renegát elfújja a leckét, a Szolimán szívének oly kedves szöveget, s hozzáteszi:

– A mai napon – hiszem és tudom! – végre eltapossuk a gyaur kígyófészket, s lábaid elé rakom Szigetvár kulcsait!

*

Hajdúpajtás mindenhez értett – ha kellett, ragyogóan kezelte az ágyúkat is. Márk apó egyszer nevetve mondta: „Na, fiam, ha engem egyszer fenéken

dörrentenek, te leszel helyettem a szigeti tüzérgenerális!”

A balkáni öreglegény nagy-nagy tisztelettel a vén tüzérhadisten szájára legyintett az ujja hegyével.

– Nem szabad ilyet a szádon sem kiejteni, mert meghallja az ördög, és szavadon fog, Márk bácsi!

Most aztán úgyis mindegy volt, ért az ágyúkhoz vagy sem, a bástyákra teremtett lélek nem léphetett, ha csak kicsit is kedves volt az élete.

Ezen a reggelen gyanús csend támadt. Nem szólt se ágyú, se puska. Hajdúpajtás nem nyughatott: két tükröt botra kötött, ahogy Nürnbergben látta, és kidugta a fal mellett:

– Tudjátok, mért nem lőnek? Megmondom én! Elkotródtak a puskások meg a tüzérek a töltés végéről! Hú, a szentjit! Itt valami nagy dolog készül: elviszik az ágyúkat is! Mi. történhetett? Felfordult Ali Portug? Vagy... – nevetett fel – meg akarja adni magát a szultán Zrínyi Miklósnak?

Akkor már hallották a vészteljes nyikorgást, és nemsokára felbukkant a szokatlan faszörnyeteg a töltésen. Keresztény rabok tolták, nekivetve a lőcsöknek a vállukat.

Hajdúpajtás letette a tükörszerkezetet, nyugodtan fölemelkedett.

– Ne lőjetek! – mondta. – Majd csak akkor, ha a janicsárok jönnek!

A félelmetes, tar padlóhomlokú szekérhíd ijesztő lassúsággal közeledett, aztán néhány pere múlva az eleje tompa reccsenéssel nekiütközött a sánc oldalának. Jól számított a Renegát: éppen a rés küszöbéig ért, gyerekjáték lesz a janicsárok dolga, csak be kell sétálniuk Szigetvárba.

Akkor már Hajdúpajtás és egy-egy jó csapat puskás darabont fönt hasalt a bástyán, a földre lapulva, hogy ne vegyék rögtön észre őket, akik a hídon a várba rohannak.

Hirtelen megzendült a szekérhíd mögött a muzsika, felvijjogtak a sípok, nagyot ordítottak a trombiták, bömbölni kezdtek a dobok. Eget-földet rázó ordítással a hídra ugrott az első ötszáz janicsár, és szívszakasztó iramban rohant a rés felé, szablyáját a magasba tartva. Hajdúpajtás felkönyökölt a bástyán, s szeme valami zsírosabb falatot kutatott a puskája számára. Minél nagyobb és fehérebb legyen a turbán, s ha, öklömnyi rajta a forgó, annál jobb, annál magasabb rangú főmuftit takar. Az olyannak érdemes kilyukasztani a koponyáját. Nincs az a csapat, amelyik meg ne rendülne, ha leterítik a hadnagyát. Mért pont a török lenne kivétel? Hirtelen felbukkant előtte Ali Portug arca. Igen, ez a vörösesbarna bongyor-szakáll, a villogó, pici, fekete macskaszemek, a kis púp a hátán, a fül kétoldalt, mintha gombostűvel lenne odatűzve vastag nyakára, ez a török Rém. Össze sem lehetne téveszteni mással. Megőrült a Renegát, hogy ideáll kivont karddal ordítani a legelső

sorba? Szökdécsel ide-oda határtalan boldogságában, akár a bakkecske.

– Illeri, testvérek. Szavul, török táltosok. Allah lenéz rátok az égből, és látja halálmegvető bátorságotok.

– No, akkor Allah mindjárt mást is láthat! – morogta Hajdúpajtás, és felült, hogy jobban célozhasson. Elsütötte a puskáját, de a vidor Ali éppen ugrott egyet, mint a bolond, és nem a halántékát verte át a golyó, hanem a torkát. Szétszaggatta a gégéjét, s a vér vastag, bordó sugárban buggyant ki halálos sebéből, mintha fekete forrás fakadt volna a szakálla alatt, a szeme kitágult, és összeesett. Mire a padlóra zuhant, már ki is szenvedett.

Bika András vitézei rendíthetetlen falként állják a résben a janicsárok rohamát. Két oldalról veszett puskatűz zúdul a janicsárok nyakába, de semmi kincsért sem akarják abbahagyni. Persze, hiszen Zrínyi mondta tegnap, ma lesz a mohácsi csata negyvenedik évfordulója, biztosan roppant erőfeszítéseket tesz majd a török. Előrohannak, nekicsapódnak a sűrű dárdakerítésnek, feltarajlanak rajta, majd visszacsapódnak róla, mint gátról a hullám. De már ott rohan a nyomukban a másik. S amikor meginognának céltalan pusztulásukat látva, felbukkan mögöttük Ali aga, a janicsárok mindenható ura, a csattogva repkedő nagy, bíbor vezírlobogó alatt. És mint a többi, Ali aga is elveszíti a fejét, mintha rohanó hegyifolyó zuhatagába hullott volna, törtet előre, a rés felé. Hajdúpajtás nagy örömmel fedezi fel az újabb pompás turbánt, és emeli a puskáját, hogy Ali Portug után küldje ezt is, amikor elmosolyodik, mert eszébe jut valami jobb. Leereszti fegyverét, a pányvájáért nyúl, amellyel vad bikákat szokott kiszakítani a megbomlottan száguldó csordából.

– Ha utána másznának, adjatok nekik! – kiáltja Novakovics Ivánnak, felugrik, és a gyanútlan Ali agára hajítja vékony szőrkötelét. Egyet ránt rajta, a kard azonnal kihull Ali kezéből, s a második rántásra az aga már a vár oldalának csapódik. Amikor emelkedni kezd az „ég és föld között, akkor jut eszébe segítségért üvölteni. Talán, mert nem tudja elhinni, hogy vele ilyesmi megtörténhetett.

– Jetisín!... – sikoltja kétségbeesetten, de hiába, már jó egy ölnyire himbálódzik a föld fölött. Hajdúpajtás nyakán kidagadnak az erek: a bitang próbálja lábát a vár falának vetve megakadályozni, hogy tovább emelhessék. Egy párduc-ruganyos janicsár magasba szökkenve el akarja vágni jatagánjával a pányva kötelét, de Novakovics hasba lövi, s míg visszazuhan, feldönt két másik próbálkozót. Hogy ha Hajdúpajtás egy éves üsző hasa alá bújik, könnyűszerrel felemeli. Fölfele tart Ali aga is. Egy markos magyar legény belecsimpaszkodik a pányva végébe: a janicsár-kisisten egyszerre sebesen meglódul, most már alulról senki el nem érné. És lőni sem mernek Hajdúpajtásra, mert akkor az aga visszazuhanna, és a nyakát szegné.

Az aga még kétszer próbál a hurokból kiszabadulni – majd elroppan a

két magyar gerince az erőlködéstől. De egyszer csak fölér a testes fickó a bástyára, akkor Hajdúpajtás dühében úgy belerúg a háta végébe, hogy az aga majdnem a mocsárba repül a magasból: csak egy szétlőtt ágyú roncsa menti meg az életét.

Amikor Hajdúpajtás szeme elől valamennyire eltűnnek a piros karikák, és a Hegy-bástya széléhez támolyog, már csak a megfutamodott janicsárok hátát látja a töltés végén.

Megy a rés felé, de nem hall örömujjongást. A mélyben lehajtott fejjel állnak a derékig meztelenre vetkőzött, csupa vér és veríték legények – a halott Bika András, imádott hadnagyuk teteme körül.

Aznap este mégis, az ostrom kezdete óta első ízben, megszólaltak a várban a sípok és trombiták, pengtek a tamburák. Zrínyi a legjobbik borából méretett mindenkinek.

A Hegy-bástya tetején hatalmas máglya lobog, megvilágítja a két csattogva lengő, vörös, török zászlót, a sánckarók hegyére szúrt janicsárfejeket: És Hajdúpajtást, aki a lángok veres-arany zománcába vonva járja az ugrós hajdútáncot.

Az Újvároson túl sötétbe borulva hallgat a török tábor.

Szolimán siratja a Renegát Alit.

*

Wieland, a sváb választófejedelem déltájban érkezett meg a komáromi táborba. Miksa boldogan ölelte meg unokaöccsét.

– Hol a török? – támadott azonnal felséges nagybátyjának a heves természetű ifjú, aki páncélban jött, mert azt hitte, szédületes csata kellős közepébe érkezik száz nehézvértesével.

Miksa zavart röstelkedéssel tárta szét a karját:

– Sehol. Itt nincs. Azt hiszem, Szigetvár alatt. Kérem, ne kínozzon fölösleges kérdésekkel.

– Ezt nem értem, Felség – húzta össze Wieland herceg napszítta szemöldjét. – Ha jól értettem, Felséged azt hiszi – nyomta meg gúnyosan –, hogy a török Szigetvár alatt van. De akkor a császári sereg miért táboroz itt, Komárom mellett, több mint egy hónap óta?

– Mondtam, ne gyötörjön. Úgyis megőrülök!

– Miért?

– Millió érv csap össze heves vitákban naponta; az egyik elsodorja a másikat, mint lavina a tiroli falvakat.

– Ugyan? – nézett a választófejedelem hitetlenkedve a császárra.

– Nem hinné nagyságod, mit kell végighallgatnom hetek óta a Hadi Tanács ülésein. Hogy az én álláspontom tisztán lássa, én a legelső alkalommal is ezt mondtam, és ezt mondom ma is: azonnal vonuljunk a Drávához, és mentsük fel Zrínyit.

– És Felséged akarata a Hadi Tanácsban nem törvényerejű?!

– Mit mond? Ugyan! – villant fel egy szánalmas mosoly a császár szája szögletében. – Hallgasson meg a millió érv és ellenérv közül egy csokorra valót. A fővezérem azonnal azért szállt síkra, hogy én ne menjek a Dráva-partra. Mert mi lesz akkor, ha meg találják verni a keresztény sereget? A keresztény világ ura nem hátrálhat meg a barbár pogány előtt!

– Nevetséges! – csapott a sváb fejedelem a levegőbe. – Honnan szedi Salm gróf, hogy Felséged seregét a török megveri?

– Ezt nem mondta így, ilyen határozottan. Salm gróf csak azt mondta, megverheti, és akkor mi történik? Mások is effélét tanácsolták: hogy az öcsém, Ferdinánd főherceg vezesse a sereget a Dráva mellé. Akkor magyar főurak vetettek ellene, hogy ne vonuljon a sereg sehova: a török útközben csapdába csalhatja és szétverheti hadunkat. Amikor megpróbáltam velük vitatkozni, azzal érveltek: és mit fog útközben ez az óriási sereg enni? És mit fognak a lovaink enni? Hogyan fognak az ágyúink az úttalan utakon, mocsarakon, őserdőkön keresztül a Dráva-partra eljutni? Nagyságodnak meg kell értenie, ezekre a kérdésekre nem tudtam mit felelni. Akkor Forgách váradi püspök úr azzal állt elő: kezdjük el Esztergomot ostromolni, arra Szolimán azonnal abbahagyja Szigetvár ostromát, és ellenünk vonul.

– És Felséged elkezdte Esztergomot ostromolni?

A császár a fejét rázta:

– Nem, dehogyis kezdtem. Ugyanis erre azt mondta a legöregebb magyar főúr, Batthyány Ferenc, hogy megtehetjük, de szerinte Szolimán nem fogja Esztergom miatt Szigetvár ostromát abbahagyni. Hiszen a közben elfogott törökök azt vallják: Szolimán megesküdött, vagy Szigetvár alatt hal meg ő is katonáival együtt, vagy pedig elfoglalja!...

Wieland csak a fejét csóválta. Erre nem volt mit mondania. Miksa perc szünet nélkül folytatta:

– Salm gróf dühöngve verte az asztalt, és esengve kérte: az istenért, meg ne fogadjam annak a vén bolond magyarnak a tanácsát! Neki ugyanis szent meggyőződése, hogy Esztergom megtámadása esetén Szolimán igenis, azonnal abbahagyja Szigetvár ostromát, és...

– Nagyszerű! – kiáltotta Wieland megélénkülve. – Hiszen így a barbár vonul a te hadaid helyett az úttalan utakon ide seregével

– Ugyan, nagyságodat elkapatja az ifjonti hév! – vetette közbe a császár. – Salm gróf véleménye szerint nem szabad kihívnunk magunk ellen a sors haragját: a világért sem engedhetjük meg, hogy a szultán döntő harcra kényszeríthessen bennünket. Mert – és ezzel vett le tulajdonképpen végképp a lábamról! – mit csinálok akkor, ha az ördögi török had győzedelmeskedik, s a keresztény seregnek írmagja is kipusztul, és... ott marad védtelen az egész német-római birodalom, kiszolgáltatva a barbár pogány kényének,dühének?!

A választófejedelem rámeresztette tengerzöld szemét a császárra, izmos ujjaival dühösen túrt bele szöghajába.

– És Felséged elhitte ezt az ostoba dajkamesét, hogy egyetlen idegen földön vívott csata eldöntheti az egész német-római birodalom sorsát? No, már megbocsássa kérdésemet, de... miért engedi, hogy ezek az ostobák az orránál fogva vezessék?

Miksa keserű dühvel fakadt ki:

– Nagyságodnak tudnia kellene, hogy nem vagyok katona. Hogy ezirányú képességem és tudásom minimális, s ezért teljességgel ki vagyok szolgáltatva tanácsosaimnak. Tudom róluk, hogy egytől egyig hitványak, ostobák, szájhősök, gazok, gyáva férgek, irigy sakálok, de... nem tudok egy lépést sem tenni nélkülük!... Az ég szerelmére kérem, ne nézzen rám olyan vádló tekintettel. Értse meg, hogy... ki vagyok szolgáltatva kényükre-kedvükre...

Wieland soká hallgatott, és az asztalt nézte, ott, ahol a két deszkát összeeresztették. Aztán halkan megkérdezte:

– És arra nem gondolt Felséged egy pillanatig sem: mit érezhet a halálos ostromgyűrűben vergődő Zrínyi?

– Kérem, kérem! – fakadt ki Miksa. – Nem lehet olyan igazi nagy bajban! A múltkor is híre jött: egyszerre lefejeztetett háromszáz törököt. Salm gróf megmagyarázta: ha Zrínyi nem lenne tökéletes biztonságban, ezt az iszonyú atrocitást nem merte volna megkockáztatni, mert tudnia kell, az ilyesféle kegyetlenkedésért irtóztató bosszút áll a török! – S amikor látta, a választófejedelem csak komoran legyint, szinte ijedten tette hozzá: – Nagyságod emlékszik, mivel kezdtem? Azt mondtam, azonnal induljunk a Drávához, és mentsük fel Zrínyit...

Wieland fáradtan egyenesedett fel.

– Ne kezdjük elölről, Felség. Búcsúzóra csak annyit szeretnék mondani: végtelenül sajnálom szegény jó Zrínyi grófot, aki érzésem szerint százezerfőnyi keresztény sereg szeme láttára fog nyomorultul elpusztulni!

– Búcsúzóul? – riad meg Miksa.

– Igen, jól értette Felséged. Elmegyek innét. Én az első öt percben szembeköpném vagy keresztüldöfném az ön igen tisztelt fővezérét. Áldja meg az Isten önt, Felség, és kérem az Urat, ne szálljon Zrínyi vére az Ön fejére...

Döngő léptekkel ment ki, és Miksa hallotta, amint a száz nehézvértes lovas súlyos csörömpöléssel kidübörög a komáromi vár udvaráról. Tehetetlenül vívódva roskadt le az asztal mellé.

– Úristen! Mit fog szólni Európa?!

*

Ali Portug halála után Szeifeddin bég lett a török tüzérség parancsnoké, aki addig csak másodkarmester volt a sátáni nagyzenekarban.

Első dolga volt, hogy visszahurcoltatta az ágyúkat a Hegy-bástyával átellenben álló töltésre, és két napig szakadatlanul lövette a bástya szánalmas roncsait, amely már így is inkább tartozott a törökökhöz, mint a magyarokhoz. No, és azt az új védőfalat zúzatta, amelyet Zrínyi katonái rögtönöztek vérük hullatásával, ott ahol a Hegy-bástya kinőtt a várudvarból. De felállt a háromszoros ferde gerendapalánk, a rálőtt ágyúgolyók a magasba perdültek róla, és erejüket vesztve hullottak ismét alá. Mögéje földet hányatott Zrínyi, így a szükségsánc is megerősödött, s előtte egy mély védőárok is keletkezett, ahonnan az állandó ágyútűzben a földet kilapátolták.

A harmadik napon megint rohamot indított a török.

Szívós, véres harcban ezt is visszaverték. Különösen sokat jelentett Márk apó ágyúinak támogatása. Mi lett volna az erősen megfogyatkozott őrségből, ha a tüzérek nem harcoltak volna olyan halálmegvetően?! Megtöltötték az ágyúkat, aztán a dárdával, karddal csatázók mögé tolták: az emberfal megnyílt egy minutumra, az ágyú eldördült, és a résből elsöpörte az ostromlókat. Aztán a daraborotok újra összezárultak, és kezdődött minden elölről.

Fogcsikorgató dühvel, félelmetes átkozódással, iszonyú halált ígérő fenyegetődzések közepette, de újra visszavonult a török.

A merő-egy-vér szekérhídon holtan hevert ezer és ezer társa között a vitéz memphisi basa is, Alexandria és Egyiptom mindenható ura.

*

A Hárserdő felől ismét újabb töltés épült a láp maradványain keresztül, amelynek széle már kőkeménnyé száradt, s tizenegyedik egyiptomi csapásként pokoli porfelhőkkel borította el a várvédőket a rajta születő szél.

És még másik két töltés is nőtt olyan iramban, ahogy a szerencsétlen keresztény rabok és a török katonák győzték erővel. Mindegyik töltés végén

négy-négy hasas mozsár guggolt, és zúzta a vár falait s a Nádasdy-bástyát.

– Addig lövetem Szigetvárat, amíg el nem tűnik egészen a föld színéről, mint egy szétrúgott vakondtúrás! – hajtogatta Szeifeddin bég, és csak szeptember 2-án hagyatta abba az istentelen ágyúzást, amikor harsogó muzsikával, lobogó zászlókkal rohamra indult a török sereg.

A rés mögött ismét felsorakozott a maroknyi, halálraszánt védőcsapat. A tüzérek ott álltak égő kanóccal a töltött ágyúk mögött, a dárdák hegye még a földön nyugodott, a szablyák kivonva vártak, hogy megmártózzanak a törökök vérében, amikor...

A rohamra lóduló tömeg – okát nem sejthették, miért – de megtorpant, és ahogy jött, némán eltávozott, amerről érkezett.

*

Szeptember 2-án estefele arra figyeltek fel az őrök: százszámra érkezik a Hegy-bástya elé a pogány.

Újabb rohamtól tartottak, de sejtésük nem igazolódott be. A törökök lementek a töltésről, elnyelte őket a sűrűsödő félhomály.

Amikor teljesen besötétedett, Hajdúpajtás fogott egy dobot meg egy zacskó babot, és hasmánt kikúszott a Hegy-bástyára. A babot ráöntötte a dobra, és feszülten figyelt. A babszemek parányi rezdülésekkel perdültek a feszülő majombőrön.

– Aknát ás a török! – jelentette Zrínyinek. – Semmi kétség, megunta a hiábavaló ágyúzást, a fölösleges vérontást.

– Egyszerűbb szétrobbantani a Hegy-bástyát, annyi szent – dörmögte fáradtan Zrínyi, valahova messzire nézve. – Én is ezt tenném Szolimán helyében. Most már megtehetik – sóhajtott fekete kedvében –, kiszáradt a vár körüli mocsár.

– Iszonyú ez az átkozott szárazság! – dühöngött Hajdúpajtás. – Miért büntet vele bennünket az ég?!

– A sors útjai kifürkészhetetlenek... Bizonyára megérdemeljük valamelyik bűnünkért. Lehet, elbizakodottságunkat bünteti. Mit tudom én. A sors ujja, Hajdúpajtás. Ha Miksa közben ide nem ér, ez lesz a nóta vége, tudom.

– De hát miért nem jön az az átkozott bolond? – ordította Hajdúpajtás. – Addig nem hiszi el, mekkora bajban vagyunk, amíg Szolimán az asztalára nem teszi a levágott fejünket?

– Ki tudja? – nézett a barátjára Zrínyi nagy-nagy szomorúsággal. – Lehet, hogy éppen ezt akarja. Az az ostoba szörnyeteg így fizet meg mindenért. Hogy nyíltan a szemébe nevettem. Hogy utáltam. Hogy másik

királyt akartam. Nem tudok másra gondolni! – mondta a gróf, és a szíve egyszeriben nagyon megkönnyebbedett.

Végtelenül boldog volt, hogy hetek óta kínzó szörnyű gyanúját végre ki tudta mondani.

– Megkérlek, erről senkinek se beszélj.

Harmadnapon szakadt be a Hegy-bástya vár felőli belső fala.

Poki Gergely alatt indult meg a föld. Szemvillanás alatt eltűnt a feketén ásító lyukban. Épp csak kiáltani tudott egyet a komájának, Medvei Benedeknek:

– Benci, te!

Medvei fölkapta dárdáját, odarohant, hogy lássa, hova lett Gergely? Farkas pofájú janicsár basi nézett vele farkasszemet.

Aztán a darabont-tizedes iszonyú kínt érzett a húsába marni:

az aknában lappangó janicsárok egyszerre négy csáklyát vágtak belé, és lerántották a mélybe. Nem szenvedett semeddig: tucatnyi éles penge vágta el élete fonalát.

Egy ideig nem vették észre a két gyalogos eltűnését, mert ahol eltűntek, az már a régi meg az új bástya közti senki földje volt. Épp hozták nekik az ebédet, akkor kezdték csak keresni őket, hová lettek.

S megpillantották a lyukat. Sőt, néhány lépésnyire tőle már egy másikat is. Egy magyar gyalog odaugrott, és belőtt a bástya kiásott gyomrába. Keserves ordítás jelezte: lövése talált, ami azt jelentette, nyüzsöghet odabent a török, ha talált a vaktában leadott lövés. Aztán tíz puska dörrent az aknából, és a magyar lövész holtan esett össze. Hajdúpajtás villámgyorsan döntött. Kikapta az égő gyújtózsinórt az egyik tüzér kezéből, és beledugta egy puskaporos hordó lyukába, aztán felugrott, az új bástya oltalmából kilépve, sziszegő puskagolyó-záporban átrohant a Hegy-bástyához, és minden erejét megfeszítve belódította a lyukon.

Egy minutum múltán – a repülő hordó még a levegőben úszhatott – rettenetes robbanás hallatszott az akna belsejéből.

– Sikerült! – zihálta Hajdúpajtás, és mintha Nürnberg főutcáján volna, kényelmes léptekkel visszasétált. Megint füttyöngettek körülötte a golyók, de valami azt súgta, nem eshet baja, azért sem gyorsította meg lépéseit. Sőt, amikor az új bástyához ért, megállt, kidöntötte a fenekét a törökök felé...

Zrínyi forrón magához ölelte.

– Ember vagy magadért, drága Hajdúpajtás!

A kormos, lőporfüstös orcájú vitéz büszke mosollyal kérdezett vissza:

– Miért? Mást hittél?! – Aztán az időközben jó néhány fontot lefogyott Gerdák tiszttartóhoz fordult. – No, Pista bátyám, hadd lám, milyen alapos ember, gondolt-e mindenre?

– Én igen! Mi kellene, fiam?

– Kén! – bökte ki Hajdúpajtás.

– Az van, hordószámra. Mennyi kell? – kicsit égett a füle hegye, mert úgy volt kén, hogy a pince borainak derítése miatt szerezte be, nem harci célzattal. De volt. És mindjárt elő is hozatta. Hajdúpajtás meg Márk apó megolvasztotta a ként, közben rongyokból kanócot fonatott, belémártotta a sárga ördög-főzelékbe. Hamar megszáradt, aztán meggyújtották, és egy bátor legény kirohant vele, hogy bedobja a törökök közé. Arcra esett szegény, végeztek vele a régi bástyán álló janicsárok golyói. De a szél a lyuk fele vitte az égő kén förtelmes bűzét. Hajdúpajtásék hallották, kezdenek tüsszögni, kahácsolni.

– Aha! Úgy látom, nagyon élvezik! – vigyorodott el. De nem engedett ki több embert a szabad térre, megpróbálta dárdanyélről áthajíttatni. Az első a falra hullott, ott füstölgött célja tévesztetten. A második dobás jól sikerült: éppen az egyik lyukba esett a fojtó, sárga füsttel égő kénköves koszorú. Ordítva köhögött a bástya gyomrában a sok aknaásó lagumdzsi. Aki felszippantotta a gyilkos ködöt, egyet csapott a karjával, és hörgött, és elesett, és vége volt. Aztán Márk bácsi kézibombákat vettetett a lyukba, megint csak dárdavégről.

Hanem az a koszorú nem égett örökké, és a következők sem, amelyeket még sikerült a lyukakon behajítani. A munka változatlan lendülettel folyt tovább. Szeifeddin bég ecetbe mártott kendőt köttetett katonái orra elé, úgy vitték ki halottaikat, dobták ki a senki földjére a kénköves koszorúkat, és vonszolták tele a hatalmas üreget száraz fával, léccel, rozoga, száraz nádkévékkel. Legalul és a bástya vár felőli falánál százmázsaszámra helyeztek el puskaport.

Márk apó nem értette.

– Mire várnak vajon? Miért nem vettetik fel a Hegy-bástyát? Hiszen elkészültek vele!

Zrínyi az égre tekintett. A csillagok ijedt kisgyerek-szemekként bámultak a világra, és a holdnak hatalmas, vörös udvara kerekedett.

– Holnap nagy szél lesz – mondta a gróf, szinte már halálos erőfeszítéssel tartva nyitva a szemét: – Meglehet, csak arra várnak, hogy fújni kezdjen. Bizonyára tüzet akarnak a várban támasztani. Gerdák fiam! Adass ki a pincéből minden marhabőrt, teregessék fel a pajták, istállók, házak tetejére. Az asszonynép meg a surbankók hordjanak vizet, és locsolják: Gerdák

elment, majd fertály óra múlva visszajött.

– Nem elég a bőr, gróf uram. Itt ez a temérdek borona meg vesszőkéve, amit idehordtunk, hogy ki tudjuk a bástyát javítani. Arra már nem jutott elegendő!

– Kerítsél... Az a mecseki fenyőgerenda úgy ég, mint a zsír!

– Honnan venném, gróf uram? Szedessem le talán a Csonka-toronyról? Abban van a fele tartalék puskaporunk. Vagy az élelmiszeres pajtákról? Ha elég, mit eszünk? Nincs és nincs. Mit csinálhatunk? Korgó gyomorral nem vitéz a vitéz!

A szeptember 5-ére virradó hajnalon félelmetes robbanás hallatszott a Hegy-bástya felől.

Ugrott talpra mindenki, aki ledőlt a puszta földre, hogy valamit aludjék.

Levegőbe repült az egész mindenség. Olyan volt a Hegy-bástya, mint egy odvas, rossz fog, amelynek körül már elrothadt a fala. S olyan volt, mint egy tüzet okádó vulkán: égigérő lánggal lobogott az aknaóriás gyomrában összehordott temérdek gyúlékony anyag; és égett a bástya testébe vert tízezernyi fenyő tartógerenda is. És minduntalan újabb kisebb robbanás hallatszott, ahogy a tűz az akna fenekén odébb-odább elhelyezett lőporoshordókat megemésztette. Ilyenkor újabb ijesztő lángözön tódult ki a kráter szörnyű torkán, szekérszám repült a levegőbe a meggyúlt nád, olajba áztatott csepű, faforgács.

A hajnal óta süvöltő szélvihar felkapta, és szétterítette kaján kedvében a nádas és a vár fölé. Délről fújt a szél, az Adria küldte, a kék hegyek közül. S oly erősen süvöltött, hogy a házából kilépő Zrínyinek levitte a süveget a fejéről.

– Megjött a szél! – kanyarította el nagyon csúnyán Zrínyi.

– Még csak ez hiányzott! Ez a meleg szél egy hétig sem ül el! Úrjézus, miért bánsz ki vélünk?!...

Jól sejtette, amikor le akarta a bástyák elé készített gerendákat, fűzvessző-kévéket nedves marhabőrökkel takartatni: égett az egész, robbanásforma zajjal lövöldözte szét a teméntelen fenyőgerenda izzó, füstölgő forgácsait. Mindenfele kavargott a füst, csak idébb-odébb csapkodta el a szél.

– No, ez az egyetlen hely, ahol nem fog támadni a török, mert a tűztől nem tud hozzánk férkőzni. Hanem másutt! – gondolkodott sebesen Zrínyi. – Minden birtokomba le mernék fogadni: ma valamennyi bástyánkat meg fogja rohanni!

Elment, és szigorú parancsot adott: senki se merészelje elhagyni a

bástyákon kijelölt helyét!

Besietett a Belső-várba, ahol halk szipogással, szeppenten kuporgott, szorongott a Szigetbe menekült ezernyi asszony és gyerek.

– Asszonyok! – lépett eléjük Zrínyi. – Mindannyian megégünk, ha nem segítetek a tüzet oltani. Ha kedves a tulajdon életetek, segítsetek, mert elveszünk!

Kizúdult a rengeteg asszony; mind csebret és vedret ragadott, és rohantak a Belső-vár vizesárkához, amelyben még volt elégséges víz. A gyerekek meg vizes rongyot kötöztek botokra, seprőkre, és azzal csapták agyon a mindenfelől közéjük hulló, földön tovapattogó zsarátnokot. Eleinte még tetszett is nekik a dolog, de az asszonynép tudta, ez nem játék, halálosan komoly. Lélekszakadva loholtak, meggörnyedt vállal vonszolva a dögnehéz bivalybőr-csebreket, teli vízzel: És ez nem volt elég: a világ minden égtája felől százszámra hullott a várra az ágyúgolyó, a tüzes nyílvessző: Már nem lehetett tudni semmit, hol mi történik. Zrínyi alig várta a reggelt, hogy láthassák, hol s mit akar a török.

De bár ne jött volna el!

A töltésekről belát a várba a török. Látja a Belső-vár árka körül sürgő-forgó asszonyi sokadalmat, és odazúdítja ágyúi-puskái tüzét. A mázsás kőgolyók irtózatos pusztítást végeznek közöttük, tucatszám söpörve a vízbe. a megölt ártatlan teremtéseket. Sikoltozva futnak tova az árok mellől, és ki csodálkoznék rajta? Katonákat kell a bástyákról odavezényelni.

Először a vár kapubejáratától jobbra eső Nevenincs-bástyát rohanja meg a török. Visszaverik a támadást, térdig állva a szétveretett bástya agyagtörmelékében:

Ugyanabban az időben lódulnak a Nádasdy-bástya ellen is a janicsárok. Dühösen ordítanak, amikor látják, csalódtak számításukban, s a gyaurok nem veszítették el a fejüket a tűzvésztől: nem rohant mindenki oltani az égő épületeket. A Nevenincs-bástyánál megint a szpáhikkal megerősített söpredék próbálkozik: a janicsárok innen, keletről akarnak a várba bejutni.

Sikerül.

Rövid, kétségbeesett ellenállás után, araszról araszra, meghátrál a maroknyi őrség. Meglehet, ezer janicsár is. benyomakodik. A Nádasdy-bástya ormán ott csattog a vörös győzedelmi zászló, a töltésen tolakodó janicsárok között óriási örömriadalom támad:

– Szigetvár oda!...

– A győzelem a miénk!...

– Allah Akhbar! Allah Kherim!

De ni, mi közeleg ott?!

Egy ezüst sisakos, csillogó mellvértes bajnok, mögötte még kétszázötven jó vitéz. Az utolsó tartalék rohan az égő házak között. A bajnok bal karján kicsiny kerek pajzs, jobbjában meztelen, görbe szablya villog, mellette kétoldalt két dárdát feszítő gyalog robog: Hajdúpajtás és Novakovics Iván. Övükön kurta nyelű buzogány és kard lóbálódzik. Az ék becsapódik a megdöbbent törökség közé. Az első janicsárt vállig kettéhasítja, csak a második tud irtózattal felordítani:

– Ejvá, Zrínyi!

Végigfut közöttük a rettegett hős, mint lobogó uszályú üstökös az égen, és remegve tágul előle mindenki, amerre lát. A résen nem fért ki a sok janicsár, oldalt nyomják a szétzilált csapatot, sokan az égő házakba menekülnek, azok meg ropogva omlanak a fejükre. A többieket a tűzvész leheletétől átforrósodott falakhoz szögezik dárdáikkal, bárhogy védekeznek.

A halálmegvető maroknyi csapat eléri a Nádasdy-bástyát, Zrínyi győzelmes szablyája lesújt a veres lobogó nyelére, és a meggyúlt bíbor selyemdarab égő csóvaként hull alá a janicsárok közé.

– Ejvá! Mederi! Allah nem szeret bennünket! – ordítozzák szűkölő dühvel, éledő gyűlölettel, és nekirugaszkodnak az égő várnak megint.

Szolimán mozdulatlanul feküdt az ágyán. Alig-alig lélegzett. Félig nyitott szemhéja alól sátrának zöld selyemfalát nézte, melyet vitorlaként duzzasztott az őrjöngő szélvész. A kigömbölyödő selymen az égő vár vörös visszfénye játszott.

– A vár ég? – kérdezte halkan, esetten.

– Igen – hajolt föléje izraelita főorvosa, Josiás, Jeroboám fia.

– Még... nem foglalták el?...

– Még nem. De pillanatokon belül megtörténik!

A szultán nehezen mozduló szájjal súgta, s a szeme valahová nagyon messzire elrévedt.

– Azt még... szeretném... megérni. Holtan látni... azt az ebhitű Zrínyit!

– Mindjárt hozzák a fejét, fényes arcú padisah.

„Nem fogod megérni! – mosolygott magában Josiás, aki remek orvos volt, és tudott a betegen látható jelekből olvasni. – Bőröd már viaszsárga, szinte áttetszően elvékonyodva kiálló pofacsontjaidra feszül. Ajakad hamuszürke, lebiggyed, orrod hegyesen mered fölfelé. Már nem mernék a Talmudra megesküdni, hogy beesett birkaszemeiddel egyáltalában látsz-e még valamit. Pontosan olyan vagy e pillanatban, ó, világ hatalmas császára,

mint akár a legutolsó haldokló konstantinápolyi koldus. S a nyűveé is ugyanúgy fognak téged is elrágni, aki a világot akartad sarkad alá tiporni, mint azt a másik tetves alakot. Lám, sosem akartad elhinni, hogy egyszer mindenki meghal. Még te is. A világ felét meghódítottad, s most egy nyomorult vakondtúráson a nyakad szeged...”

– Meghalt? – hallotta hirtelen Josiás a nagyvezír hangját közvetlen közelében.

– Még nem.

– Meg fog?

– Igen.

– Mikor?

– Rögtön.

– Szúrd le, Feridun! – sziszegte a nagyvezír.

– Kár lenne értem, jó Szokoli basa! – hadarta a bölcs doktor. – A tudományomra szükséged lehet még. Mit fogsz tenni, ha a sereg megtudja, hogy Szolimán elszenderült? Én tudom, meg fogsz te is halni, mert kegyetlenül bántál a sereggel Szigetvár alatt: a had fel fog lázadni ellened, és megfeszít!

– Tedd el a tőrt, Feridun! – morogta a nagyvezír rekedt felindultsággal: – Josiás igazat beszél!

– Elfoglaltad a várat? – kérdezte az orvos, most fordulva először Mohamed basa felé.

– Nem. Még nem. De már nem soká késik. Allah szent akaratából a tűzvész térdre kényszeríti Zrínyit. És a szélvész. Mit írsz majd fel, miben halt meg az Öreg?

– Aggkori végelgyengülés, plusz podegra, plusz általános vérhas. Mértéktelenül zabálta a dinnyét. Hiába beszéltem neki. Tessék.

– Mit kéne csinálni?

– Én már tudom. Felboncolom és kitömöm. Aztán trónra ültetheted, kitetetheted a sátra elé, mindenki azt hiszi majd róla: „Ó, lám, a fényes arcú padisah elbóbiskolt kicsit.” De ha akarod, ki tudom tömni ügy is, hogy törökülésben ül, és az ölében nyugtatja mind a két kezét. És a turbánjára kötök egy selyemfonalat, és ha megmozdítom vele a gyolcsköteget, mindenki azt hiszi majd, a szultán helyeslően bólintott!

Diadalmasan nézett két társára, akik elhűlten figyelték, mi mindenre terjedt ki Josiás figyelme. De az orvos még folytatta:

– Egy a nagyon fontos: a szultán sátra körül minden maradjon úgy,

mintha Szolimán élne. Tehát: a megadott órákban ezután is szóljon a sátor körül a zene, a szakácsok készítsék el, a szolgák vigyék be hozzá ételét; a sátorelőterébe. Dzsafer aga és Feridun bej, a titkár ezután is készítsenek nevében naponta parancsokat. Hogy igazán őszintének tűnjön, természetesen a szultán sürgesse Szigetvár elfoglalását, és keserű szidalmakkal illesse katonáit, amiért még mindig nem tették elébe Zrínyi fejét. Kérdezze azt: mikor fog már a győzelmet jelentő trombitaszó felharsanni? Ide egy lélek sem teheti be a lábát, csak az én szolgáim, akik segítenek a műtétet elvégezni. És még valami. El ne feledd apósodat, Szelim trónörököst a történtekről értesíteni.

Tapsolt, két török szolak lépett be – egyiknél teknő, a másiknál műszeres ládikó.

Josiás a szultán fölé hajolt. Két ujjával lefogta fennakadt szemét. Egy kendővel felkötötte leesett állát. Majd gombolni kezdte Szolimán ingét. Jobb kezével megragadta a borotvaéles szikét, bal keze két ujjával összecsíptette, és megemelte a halott szultán szíve táján a bőrt. Még meleg volt. Sietni kell.

Határozott, erélyes mozdulattal, belemetszett. A szike hegyén egy alvadt vérrög ragyogott rubin borsóként.

*

A szélvész vonít, mint egy oldalba rúgott kutya, és egy pillanatra sem csillapodik. A várban már minden épület lángokban áll. A vizet őrzik a janicsárok, lehetetlenség oltani.

Zrínyi nehéz szívvel adja ki a parancsot, mert tudja, ezzel ismeri be, hogy minden elveszett:

– Fiaim! Gyerünk a Belső-várba.

Nyomukban nagy garral tódul a török.

– Allah nagy! Futnak, az ebhitűek! Illeri!

Gyilkos közelharc árán tud csak a Belső-várig jutni a megégett gúnyájú, csupa vér, seb csapat: A felső-várnak kapuja nincs is: a felvonóhidat kell felemelniük, amely a vizesárok felett szolgál, ha el akarják zárni a külvilágtól.

Három bombát kell Zrínyi házának padlásáról a kint nyüzsgő pogányok közé hajítani, hogy valahogyan táguljanak a híd közeléből, s fel lehessen vonni.

S amikor a kétarasznyi vastag tölgygerendákból összerótt híd a helyére csapódik, akkor nyilall a kín Zrínyi szívébe.

– Úristen! Kint hagytuk Székcsői Mátét!

A gyaloghadnagyék lakása nem volt messze a Belső-vár kapujától.

A kedves kis téglaház nagyon a szívükhöz nőtt, hiszen kilenc gyerekük

közül hét annak a belső szobájában született. Anna és Máté is itt találkozott először – az óvárosi klastrom mögötti vásártéren, egy országos sokadalom alkalmával. Máté itt alapított családot, mert ide szegődött el Stáncsics Márk hadnagyának. Tíz éve mindig innen indult a portyákra, és ide tért meg a prédával. A tűzhely alá egy nagy, mázas cserépfazék pénz van elásva: a szerzeménye. Ez a kis ház szent, ehhez minden csepp vérével ragaszkodik. A tűzvész közepén sem gyúlt ki, mert a tiszttartó letakartatta vizes marhabőrökkel. Máté nem tud mozdulni. Szája széle felpattogzott a csúnya sebláztól. Zrínyi felcsere megmondta:

– Máté, ha életben akarsz maradni, térd fölött mind a két lábadat le kell vágni.

„Mind a két lábad le kell vágni!” De könnyű kimondani! De végiggondolni! Lovas hadnagy, kilenc élő gyerek apja, láb nélkül! Az olyan nyomorék már csak vásári koldusnak jó, hogy egy fűzfa kosárba a templom elé kitegyék – pár garast, Jézus szent nevében, keresztény felebarátaim? Mit? Székcsői Máté – és koldulni?

A gyerekek vacogva húzódnak a legvédettebb sarokba, mert az elébb a konyhába bevágott egy török ágyúgolyó. Az utolsó előtti sír:

– Játszani atajot. Addide!

Apját nézi, aki a keze ügyébe tétette Annával két kölyökpuskáját, kivont szablyáját. A meztelen penge fénylik a mécses lángjától, meg a lantornás ablakon beverő tűz vörös visszfényétől.

Annát odainti, mert hallja a nagy lábdobogást, a török örömriadalt, s tudja, Zrínyiéket most szorította be a Belső-várba a pogány. Nem jöttek érte. Itt felejtették. Ki is törődne egy nyomorék vitézzel, mikor már az ép, egészséges sem sokat számít?

– Itt felejtettek bennünket, édes uram! – susogja sírósan az asszony.

– Nem – nyögi Máté –, csak... nem volt idejük... Nem tudtak értünk jönni.

– De majd a török eljő értünk! – leheli Anna, hogy ne hallják a kicsik.

– Nem talál életben itt senkit. – Megmarkolja görcsösen a két pisztolyt. – A kezem még jó. Meg foglak benneteket ölni.

Annából kibuggyan a sírás:

– A gyerekeinket? Máté! Máté! Máté!...

Már Máté szeme is megpárásodik.

– Két pisztollyal, tíz embert, Máté? –zokogja Anna, mert odakint a lábdobogás fölerősödik: közeledik a török a házuk felé.

– A karddal is... majd... – zihálja Máté, és szíve először életében telik meg őszinte rémülettel. Hogy bír ennyi embert a másvilágra küldeni? És ha nem a török jő? Hanem Zrínyi, hogy a Belső-várba vigyék? Vagy Miksa hadai értek ide?

– Álljatok a fal mellé!

Anna és a gyerekek odalapulnak a falhoz, csönd, csak egy ötéves forma kérdi kíváncsian:

– Apuka mit akar csinálni?

Máté a pisztolyt fölemeli, lehunyja a bal szemét, ráfogja épp a kérdezősködőre. A gyerek rákacag. A hadnagy nem tudja a ravaszt meghúzni; pisztolyt tartó keze lehanyatlik.

Akkor bereccsen az ajtó, a küszöbön másfélöles török góliát.

Anna felsikolt:

– Máté! Lőj!...

Mind a két pisztoly az ajtó fele rándul, a tűz kicsap az egyik csövén: a hívatlan vendég a szívéhez kap, hanyatt vágódik. Estében feltaszít egy gömbölyű, himlőhelyes arcú csauszt. Agláj dühösen tápászkodik; valaki megbotlik benne, a dagadt janicsár messzire röpül. Megint pisztolylövés hangzik: a második mohó török két kezét a hasára szorítva, összegörbedve támolyog ki, ujjai között vastag sugárban fröcsköl a vér. Agláj káromkodva sopánkodik. Megette a fene az egészet! A vár porig égett, szinte semmi prédát nem tudnak ejteni. Mire felcihelődik, újabb csapat janicsár tolakszik elébe. Allah nagy, segíts! Odabentről heves ordítás hallatszik, mintha átszúrtak volna valakit. És édes gyereksírás és pityergés. Allah nagy és irgalmas.

Minden erejét összeszedte, puskája tusát maga elé feszítve, beverekszi magát a pici szobába. A mord janicsárok üvöltve tépkedik ki a kétségbeesetten zokogó gyerekeket egymás kezéből. Majdnem megölik egymást a gyaur kölykekért a derék igazhitű férfiak. Észre sem veszik, hogy a sarokban, a fal fele fordulva egy alélt nő hever. Agláj kaján vigyorgással odasomfordál, felmarkolja, mint medve a gödölyét az ágyhoz viszi, lerúg onnan a lábával egy dárdával átvert halott gyaurt és vitézül elkezdi az asszonyt dömöckölni.

Amikor úgy érzi, most már reáborulnak a szoba falai, türelmetlen hangot hall nagyon messziről.

– Agláj, siess kicsit!

Felnéz. Bicsir, a janicsár már gombolkozik.

És mögötte ott sorakozik röhögve a többi: Abas, Resep, Tokul, Balbazári és Benadir.

*

A várban éhes farkasokként marakodnak a semmi kis prédán a megbőszült janicsárok.

Úgyszólván semmi sem maradt. A pajták, amelyekben a temérdek liszt, a zsír, a füstölt hús volt, leégtek. A színt, ahol a boroshordók álltak garmadában, az ágyúgolyók verték szét.

Egy istállóban bukkantak néhány közepes lóra. Persze, hogy kardot rántottak: a sok éhes cápa közül melyiké legyen? Még szerencse, hogy abban a kis házban, ahol azt a nőt találták – ha eszméletlen is volt – a verekedők szétrúgták a tűzhelyet, onnan még előkerült egy nagy fazék dénár. Néhány világraszóló nagy pofon és hasbarúgás árán egy-egy marék pénzhez éppen hozzá lehetett jutni. De ott is villogtak a későn érkezők jatagánjai. Az ulufedzsiknek – a tábori csendőröknek – kellett közbelépniük. Egy janicsárt agyon is kellett lőniük, mert szultánt és Allahot szidalmazta, amiért ilyen rohadt fészekhez vezérelték őket, amelyben kutyapiszok sincs. A feldúlt kedélyek lecsillapításában nagymértékben közreműködtek a fedzsik dárdáinak nyelei és csizmáik orra is. De ismét olajat öntött a kedélyek háborgó tengerére, hogy egyik sikoltozó gyaur nő elmondta: a csonkatorony pincéje tele van puskaporral, s a padlása ég! Ha nem akarnak a mennyek országába jutni bámulatosan rövid idő alatt, szédületes gyorsasággal el kéne oltani.

Egy álló napig tartott, amíg a tűzvészt sikerült megfékezniük. Szokoli Mohamed komor arccal állott a Katona-temető szomszédságában ásott óriási tömegsírok előtt.

Hétezer halottat gyűjtöttek össze a roham után a hullaszedő szolakok. Ennek is megint több mint a fele janicsár. A török hadsereg évekig nem fogja kiheverni ezt az ostromot. Sötéten bámult az égő Belső-várra, a szétdúlt várra, az óváros falaira. Hát megért ez az ezerszer elátkozott, rothadt sárkupac ilyen óriási véráldozatot? Eddig több mint harmincezer halottat kapartak el a keresztény jobbágy-rabok. S a megmaradt hadinépnek legalább a fele megégett vagy megsebesült.

Te őrült vén szultán! Nem tudtál már egy évvel ezelőtt megtérni. Allahhoz?

*

Naszuf agának száz aranyába került, de kiszedte Josiás egyik szolgájából a szultán halálhírét. Nagyot dobbant a szíve. Mit tegyen? Hova rohanjon a nagyszerű jó hírrel? Be Zrínyihez előbb, vagy azonnal vigye meg a császárnak, Győrbe?

Igen, igen, gyerünk Győrbe! Azzal is hamarabb ideér a keresztény sereg.

De legalább a magyar huszárjait engedje el Miksa.

Az a pihent negyvenezer katona elfújja a halálra gyötört hetvenezer törököt, hiszen a fele annak is sebesült.

Szeptember 9-én este csapzott török ugrott le a lováról a győri tábor főbejárata előtt. Lépett néhányat és elesett.

– Vigyetek... a császárhoz!... – susogta a fölébe hajló őröknek.

– Mész ám az anyádba, nyomorult török, nem ám a császár őfelsége elé! – kezdték vitézül rugdalni a fáradtságtól félig eszméletlen törököt. Összeszedte utolsó erejét, kirántotta jatagánját.

– Vissza, mert eloltalak benneteket! Barmok, én Zrínyi gróf kéme vagyok!... Itt a bizonyíték, a gróf gyűrűje!...

Döbbenten merednek a Hadi Tanács fényes öltözékű urai a savanyú verítékszagot árasztó lókipárolgástól, vereshagymaszagtól bűzlő, meggörnyedt emberre:

– Felséges uram... Naszuf aga vagyok, vagyis... Kamondy Ferenc, váradi lakos... Örömhírt hozok!... Meghalt Szolimán!

Hökkenten nézik az elnyűtt, fáradtságtól támolygó, tiszteletlenül hadonászó alakot. És meg sem mozdul egyikük sem. És pici pissz sem hallatszik sehol.

– Nem értik, mit mondok? – rivall rájuk a kém. – Meghalt a török szultán!... Ha most azonnal elindul... negyvenezer huszár...

A levegőbe nyúl támasztékért, és végigvágódik a földögi.

– Bolond ez az ember! – méltatlankodik zavartan Salm gróf. – Először is... nincsen negyvenezer, csak harmincötezer huszár... Másodszor is: adjanak neki egy pohár vizet. Nem látják, hogy elájult a szerencsétlen? Érdekes, Zrínyiről nem mondott semmit – dörmögi ingerülten a fővezér, és letérdel az ájult Naszuf aga mellé. Az arcát paskolja, dühödten, amíg föl nem tekint.

– Zrínyi? – kérdi idegesen Salm.

– Még él – leheli bágyadtan a kém. – Lehet, hogy még... él...

És újra elalél.

*

Ég a Belső-vár is. Ropogva omlanak össze a parázsló padlásvázak. Csak pár ház az egész. És csak a hátsó része vár, amely a Horvát- meg a Magyar-bástyára támaszkodik. Elöl kis darabon van sánca, a hosszabb rész csupán Zrínyi házának oldala. A Görög-torony roncsa körül a földön nyöszörgő sebesültek hevernek.

– Vizet! – rimánkodnak kicserepesedett ajakkal, kapkodva szedett

lélegzettel.

De nincs víz. Egy csepp sincs. A Görög-torony előtt van egy kerekes kút, de annak a fenekén csak száraz homok sárgállik. Amikor a török lecsapolta a vár körül a mocsarat, megszökött a kút vize is. Még néhány hordó boruk van. Abból adnak neki. Egy asszony sikoltozva vajúdik a sebesültek között, a véres szalmán. Bort adnak annak is. Borral mossák le a haldoklók hideg verítékben fürdő orcáját is. Hát nem sírnivaló? Annyi élelem rekedt a várban, hogy kihúzták volna vele akár karácsonyig is. De... jött a tűzvész, dühöngeni kezdett a szélvész... és... Úgy látszik, Isten szent akarata, hogy meghaljunk. Bele kell nyugodjunk. Mert odanézzünk, a házam pincéjében van még ezer mérő finom fehér liszt. De kemence csak kint a várban van. Így egyetlen cipót sem tudunk sütni belőle. Éhen halhatnánk, az ezer mérő lisztünk tetején ülve.

Zrínyi némán jár-kel gyönyörű, ezüst mellvértjében, tündöklő sisakjában fel s alá. Mindenhova benéz, mintha keresne valamit. Talán ennek az iszonyú, négyhetes harcnak az értelmét keresi? De nincs sehol, mert ennek a csodálatos küzdelemnek az értelme az lett volna, ha Miksáék közben hátba kapják a törököt, mint ők 1556-ban Nádasdy Tamással, Babócsa előtt.

Márton deákra akad a háza lépcsőjén. Két karját a térdére hajtja, feje arra kornyad.

– Mi történt, Márton fiam?

– Jaj, jaj, kedves gróf úr! – emeli fel a deák galambősz fejét, könnyben ázó szemét. – Amiért éltem... megszülettem... az életem értelme... nincs többé!

Zrínyi bólogat. „Szívemből s hely ettem is beszélsz.”

– Mi történt?

– A... a krónikám, amit... a... gróf úr... életéről írtam... harminc évig... Elégett! – jajdult föl, s felugorva Zrínyi karjába kapaszkodik. – Hamu!... Füst!... Harminc év munkája... Nincs többé! Ki őrzi meg már a gróf úr dicső hírét?

Zrínyi elfordítja a fejét. Nem tudta, bosszankodjék-e vagy elérzékenyüljön ennek a szamár deáknak a beszédén.

– Ne sírj már, vén bolond. Remélem, amíg éltem, tettem valamit, és... nem a hitvány papír fogja csak az emlékezetemet megőrizni – mondja halkan, és gyengéden megveregeti a zokogó deák borostás orcáját.

– De gróf uram... Harminc évig... És nincs többé...

– No, hagyd már abba, mindenki téged néz. Inkább majd... egyszer elmondom az egészet megint! Jó? – hunyorít barátságos, pici mosollyal, és odábblépett.

Egy-egy jó szót szól a sebesültekhez – tüstént megismerik, amikor

hozzájuk ér.

– Megéljük, gróf úr?

– Bízzunk az Istenben, fiam.

És akkor a kumburadzsik görögtűzzel teli cserépbombákat kezdtek hajigálni a Belső-várba, és lángot fogott a sebesültek megrongyolódott, vérben ázó gúnyája, lángra lobbant Zrínyi háza, majd a vajúdó asszony megszülte a gyermekét, borban megmosdatták, és a gróf úr látta: nincs tovább. Hogy ez az a perc, amelyben döntenie kell egyszer s mindenkorra. Tudja, ha kidugatna a falon egy dárdanyélre kötött fehér lepedőt, az öreg, halálos beteg szultán örömében körülbukfencezné a Szemlék-hegyet. De ha Szolimán bekopogna. hozzá, és fölajánlaná a saját és a pápa őszentsége aranytrónusát, akkor sem tenné meg.

Tegnap este, mielőtt felvettette volna a Hegy-bástyát a török, hallgatta, mit beszélnek katonái a tábortűz körül.

– Harminc esztendeje vagyok katona, ezer csatában megfordultam, de ennyiszer nem győztem soha, mint itt, Szigetvárban egy hónap alatt.

– Én erre csak azt mondanám, én azt nem tudom, hogy s mint volt az Bécsben, 1529-ben, de... úgy hallottam, ott 30.000 vitéz tartotta a várat három héten át... Itt pedig két és félezer tartja Szigetvárát, negyedik hete... Nincsen semmi szégyenkezni valónk, ha el is bukunk... Mi megtettük, amit megkövetelt a haza.

Most ez a büszke mondat duruzsolt mindegyre Zrínyi fülében. „Nincsen semmi szégyenkezni valónk, ha el is bukunk... Mi megtettük, amit megkövetelt a haza.”

Lassan háza lépcsőjére lépdelt. Felemelte a kezét. Mindenki ránéz. Felkönyökölnek még a haldoklók is. Egy hónappal ezelőtt is ugyanitt sereglett össze az esküre szólított vitézi nép.

De most nem hívta őket, most idemenekültek. Akkor bíztak benne, csak rövid időre lesznek a vár lakosai. Most már tudják mindannyian, mindennek vége van. Csak azt várják, hogy ő mondja ki.

– Fiaim – mondja gyengéden. – Úgy küzdöttünk valamennyien, mint az oroszlánok. Harminchét csatát vívtunk meg győzedelmesen. És most, a harmincnyolcadikban elbukunk. Nincsen szégyenkezni valónk megtettünk mindent, amit megkövetelt tőlünk az édes kis haza. Nem a törökök győztek le bennünket, hanem a haragvó Úristen. Hogy hónapok óta nem esett eső. Hogy a sátán ránk szabadította átkozott szolgáját, ezt a szörnyeteg szélvészt. Emlékeztek, amikor ezelőtt ugyanitt megesküdtünk, szentül megfogadtuk: együtt élünk és halunk. Nos, melyiket válasszuk? Rám néztek, látom, én kell, döntsek a sorsunk felett. Fiaim, én a fejem meg nem hajtom a hitvány pogány

ebek előtt. Inkább szabadon meghalok, mint nyomorultul, rabláncon éljek! Jöjjetek velem a megváltó halálba, és nevünk századok múltán is tündökölni fog!

Zúgott az udvaron a néhány száz ember. Sírtak és nevettek, és mindenki egyszerre beszélt, és odaszaladtak a nők hozzá, a kezét csókolgatták, és könyörögve kérték:

– Veletek akarunk tartani mi is. Nélkületek nem ér semmit az életünk. Adass férfiruhát és fegyvert nekünk is...

Zrínyi mosolygott, és a házára intett:

– Vigyetek el mindent, amit akartok!

Odakiáltott az égő ház ajtajában megjelenő kis Cserenkó Ferkónak.

– Hozd elő sötétkék bársonymentémet, bíbordolmányomat! Meg a kócsagtollas, gyémántforgós süvegemet.

Leoldotta fejéről gyönyörű ezüstsisakját, végighúzta tenyerét rugalmasan hintázó sastollán, majd – valaki segített a szíjazatót megoldani – ledobta csodálatos domborművekkel díszített, toledói acélból kalapált vértjét is. Az udvar sarkába hajította. Fájó szívvel lecsatolta drágakövekkel kirakott markolatú kardját, és kivonta, majd megcsókolta meztelen pengéjét, és a többi után dobta.

Az apród belésegítette a mentébe, aztán a dolmányba, majd a fejére illesztette nyalkán, legényesen félrevágva kócsagtollas süvegét.

– Hozd ki a görbe szablyámat, a vár kulcsait, a kölyökpuskámat és kétszáz aranyat.

Ferkó sírva térült-fordult. Átnyújtotta a pisztolyt, két zacskó aranyat, a vár kovácsoltvas kulcsát meg a sima, dömöcki pengéjű szablyát. Zrínyi a kulcsot széles övébe rejtette, a zacskókat külön-külön a zsebébe dugta.

– Aki megöl, ez annak lesz a jutalma... – ütött a zsebeire halovány mosollyal.

– Gróf úr! – toppant melléje a deák. – Veled mehetek?

Hosszú útra indulok, deák, ahonnan nincsen visszatérés!...

– Jöhetek, uram? – elcsuklott a hangja. – Ki hallott még olyat, hogy ura mellől elmaradjon a titkos-deákja?

– Vedd föl a kardomat! – mosolygott rá Zrínyi. – Mindig lépj a nyomomba!

Őszinte boldogság töltötte el a szívét.

A sokaság szintén a ház mellé dobálta sisakját, mellvértjeit, pajzsait, kardhüvelyét, páncéljait. Így könnyebb a mozgás, és – könnyebben talál célba

a török kardja, puskagolyója.

– Gróf úr – szepegett Cserenkó Ferkó. – A belső házban ott az a temérdek arany!

– Fiam! Ugyan hozzátok ki a házból, hadd vessünk rá üszköt! Ne boldogítsa a pogányt az sem!

Ujjongva tódult a házba a sokaság, és ládástól szórta halomba a rengeteg aranypénzt, serlegeket, tálakat, gyönyörű ötvös ékszereket. Egy merész darabont-vajda felkapott egy éppen berepült görögtüzes bombát.

– Rádobjam? – kérdezte kicsit hitetlenkedő hangsúllyal, hogy hátha Zrínyi még meggondolja.

Az olthatatlan tűz belekapott a kincsek fölé hajigált drága ünneplő holmikba, szőnyegekbe, gúnyákba, kárpitokba, és néhány pillanat alatt fölfalta.

– Márk apó! Teli van a „vasszűz” gyomra?

Ott állt a vén ágyúmester a felvonó híd előtt hasaló óriás mozsár mögött az égő kanóccal.

– Ferkó! – kiáltotta Zrínyi izgatottan. – Eridj az emeleti szobába, ereszd szabadon a sólymaimat. Meg ne égjenek az ártatlanok!

Még utánuk nézett, ahogy a drága, okos madarak süvöltő szárnnyal felvágtak az égnek, megriadva a mennyboltot nyaldosó lángnyelvektől.

Zrínyi az ágyú mögé ballagott, attól kicsit oldalvást megállt.

– Ereszd le a hidat! Ha lent van, meggyújthatod, Márk apó! – aztán hátra fordult a mögötte szorosan felzárkózott sokaság felé, és éles, magas hangon kiáltotta, kardját is feltartva.

– Az Istenért és a hazáért, fiaim, utánam!

Ledurrant a felvonóhíd a túlsó partra. Magányos puskalövés csattant ugyanabban a minutumban, és Márk apót a golyó vakszemén találta.

– Jaj! – sóhajtotta, és elejtette az égő kanócot, és szörnyet halt. Az égő olajcsepű Márton deák lába elé hullott. Kurta vívódás után felkapta. A gróf rámosolygott.

–- Tartsd oda, fiam!

A láng belecsókolt a puskaporba, s a szűk kapualjban világvégi durranással felordított a mozsár; óriási füst lepett el mindent szemvillanás alatt. Zrínyi érezte, megkondul a híd gerendája futó lába alatt.

– Mintha kiáltana- gondolta futólag, és látta, jobbról és balról az övéi futnak egy szál meztelen karddal, ragyogó orcával. Majdnem, hogy nótára fakadnak.

– Add meg magad, Zrínyi gróf! – kiáltotta horvátul az arcába egy magas rangú janicsár tiszt.

– Soha! – kiáltotta Nikola, és a török szeme közé lőtt a kölyökpuskával.

Agláj megállapította: Zrínyi teteme nincsen az elesettek között. Tehát bemenekült az égő várba. Onnan ki fog jönni, mint az odvából kifüstölt róka. Tehát akkor Aglájnak oda kell állnia a lyuk szájához, hogy ha méltóképpen akar fizetni iszonyú megaláztatásáért a nyomorult gyaur grófnak. Fel kell alaposan készülnöd a találkozóra – biztatta saját magát, mert elhatározását nem kötötte senki orrára. A földön száz és száz pompás puska hever, amelynek elesett a gazdája. Válaszd ki közülük azt a kettőt, amely méltó társa lehet a tiédnek. Töltsd meg, és próbáld ki őket, jól hordanak-e? Igen? Akkor rendben van.

Egy fél cipót, egy darab vöröshagymát dugja zsebedbe, és rögvest állj oda a felvonóhídhoz, hogy te lehess az első, aki szembeállhat a hírhedett Zrínyi gróffal. Majd jönnek mások és eltaszigálnak, de te ne hagyd magad, ha Szolimán maga jönne, annak se hagyd elküldeni magad, oldalra. Onnan semmi esélyed sem lenne, hogy eltaláljad. És ne feledd, amikor csikorogni kezdenek a hídláncok, azonnal emeld föl az első puskádat, és... amint meglátod őt, tüstént húzd meg a ravaszt!

Jaj, még alig pirkadt, és már jött is a többi jó szimatú janicsár. Agláj áldotta Allahot, hogy ő le sem feküdt egész éjszaka, mert ha csak most indulna, a várkapu tájára sem kerülne. A vár tenyérnyi piacán legalább ötezren szoronganak. És itt van a nagyvezír is, Szokoli Mohamed. Úgy látszik, ő azért jött, hogy ha Zrínyi egyet gondolna... Nem, nem! Ezt nem szabad megtenned, gyaur gróf! Allahra, meg ne add magad!

Amíg a nagyvezírnek a bosztandzsikok erőszakkal helyet szorítanak, Aglájt oldalvást nyomják szomszédai. Majdnem a kiszáradófélben levő vizesárokba zuhan. Jaj, ha beleesne! Jaj, ha a puskapora elázna! Hess, hess, átkozott gondolat, meg ne foganj! Hanem akármit csinál: már nem áll éppen szemben a felvonóhíddal, talán tíz lépéssel is arrább sodorták. Nem baj, nem baj! Ez mind a három olyan puska, amely ötven lépésről is pontosan célba talál. Mint a halál...

Ropogva ég a vár, olyan forróság árad az áttüzesedett várfalakból, mintha egy óriási begyújtott kemence előtt tipródnék!

Hajnal. Sűrű fekete füst bukkant föl a lánc fölött. Elállt a szél, meredeken kapaszkodik az oszlop a magasba, mintha csak egy indiai fakír mutatványa volna, és nem is a valóság...

Kisvártatva tüzes vadászsólymok burrannak fel a vár udvaráról. Felkiált Szokoli Mohamed, a magasba mutatva:

– A gróf elereszti a sólymokat!... – Felkacag a temérdek janicsár, és szemük elé ernyőzve tenyerükkel a madarak után bámulnak.

Akkor zuhan le a híd az innenső partra.

– Ott áll Zrínyi gróf!

Eldördül Agláj puskája, és felbukik Szerecsen Márk apó.

– Átkozott idegen puska! – hörgi a himlőhelyes pofájú janicsár, és le akarja kapni a válláról a másikat, de akkor lángot okádva, szívettépő nagy robbanással elsül a mozsár, és a mindenség megtelik fütyülő, süvöltő, vonító vasdarabokkal. Roppant sűrű füst borít el mindent. Feltaszítják Aglájt. Vérző testek zuhannak rá, elborítják, mintha őrültekkel játszana kicsi-a-rakást; úgy érzi, évekig eltart, amíg fel tud majd tápászkodni a ráborult hullahegy alól. Beleakadt a két puska csöve a testekbe.

– Segítség! – vonítja Bicsir, felszakadt gyomrára szorítva tenyerét, a másikkal a felálló Agláj lábába kapaszkodva. A himlőhelyes nem ismer tréfát, könyörtelenül arcba rúgja a barátját. Neki most mindennél fontosabb dolga van. Meg kell fizetnie a gyaur sátánnak.

– Add meg magad, Zrínyi gróf! – hallja Juszuf aga horvát kiáltását. Majd Zrínyi törökül kiáltja:

– Soha! – aztán lövés csattan, és Juszuf aga hangtalanul, halálosan találva össszerogy. Jaj, csak ki tudjam szabadítani a puskámat! Marha Bicsir, szállj le már róla... Megvan, megvan, megvan! Ó, átkozott balszerencse! Hányan tolonganak a gróf körül, gyaurok és janicsárok, de a bolond törökök karddal akarják megsebezni, hogy élve foghassák el a nagy vadat. Most! Két ujjnyi résre kivillan a szilvakék mentéje!

– Eltaláltam! – ujjong Agláj határtalan boldogsággal, és látja, a megtántorodó Zrínyinek még annyi ereje van, átteszi a kardját a másik kezébe.

– Megesküdtünk – hallja Zrínyi barlangos ordítását –, meghalunk az... édes kis hazáért!

Agláj üt, rúg, lök, amíg előreverekszi magát. Zrínyi feje ott van tőle három lépésnyire. Ez az utolsó puska. Most meg ne lökjenek! Eldurran, és a golyó belefúródik Zrínyi jobb halántékába. Földre omlik, mint villámsújtotta szálfa. Vége van, vége van. Megöltem, hála legyen tenéked, magasságos Allah.

És táncol, mint a kerengő dervisek.

Nem látja, Zrínyi mellől halálos csapásra huzakodik egy magas, sebhelyes arcú, könnyben úszó szemű dalia. De mielőtt Agláj fejét kettéhasíthatná, a véres gerendán megcsúszik, és arccal a halottak közé

zuhan.

Hajdúpajtás sírni tudna. Zrínyi gyilkosa megúszta! Te kegyetlen Úristen, miért engedted meg annak az átkozottnak? Összeszedve minden erejét, feltápászkodik, de látja, vége, már levegőbe emelkedik a kard, amely őt menthetetlenül eloltja!

– Megállj! – csattan Szokoli Mohamed éles hangja. – Ez a három gyaur életben marad! – Vállába erős kéz markod, és előrelódítja, két másik ismeretlen magyar darabont mellé. – Ez a sebhelyes pofájú viszi meg a hírt Miksa császárnak) Károly főhercegnek, Ausztriába. Ez pedig a Báthori nevezetű béna kutyának, a magyar fővezérnek!

Hajdúpajtás kezéből kicsavarják a kardot.

– Ha szökni próbálsz, meghalsz! – kiáltja egy puskás janicsár, de Hajdúpajtás csak áll, áll, mintha kővé vált volna.

Hiszen ott viszi tizenkét izmos pogány a halott Zrínyi tetemét a magasba tartva. És előtte halad a tisztelettel kettéváló tömegben egy magas karcsú jaszaul, aki rekedten kiáltozza:

– Ide nézzetek, igazhitűek! Meghalt a mi legádázabb és legvitézebb ellenségünk, Zrínyi! Ne tartsatok többé tőle, íme, Zrínyi Miklós halott!

Megy a barátja után, mint az alvajáró, szeméből forró könny csorog. Látja, amint az ágyúk közé érnek, a nagyvezír megállítja a menetet.

– Fektessétek a „Katziáner” csövére a nyakát!

Aztán felmutatja Zrínyi levágott fejét.

– Íme, látva lássátok: meghalt Zrínyi Miklós!

A fejetlen testet nem vitték tovább, ott maradt a néma ágyúk között. Egy sudár, ősz bég törtetett oda a tömegen át, mögötte egy turma szpáhi könyökölt, öklözött, hogy le ne maradjon a parancsnoka mögött.

– Hej, hej, galambocskám! – fakadt ki mérgesen egy nyolc láb magas janicsár. – Ki vagy és mit akarsz?

– Veli bég vagyok, a bányalukai szpáhi ezredek parancsnoka, és kotródj innen, ha jót akarsz.

A janicsár a kardjához kapott, de látta, a bég mögött legalább húsz válogatott szúrós szemű fickó fogja meg a kardja markolatát. Erre némán meghajolt, és eltűnt a tömegben.

– Takarjátok egy lópokrócba, és hozzátok utánam! – sziszegte katonáinak. Felkapták és vitték... Hajdúpajtás ment utánuk. Még látta, amint a tábor szélén a magas tölgyfa alatt sebtében gödröt ásnak, és a fejetlen tetemet belefordítják.

Az őre könyökével gorombán vesén vágta.

– Gyerünk, te átkozott szerencsefia.

Ott mentek el a szultán sátra előtt. Egy karó hegyén ott világított Zrínyi levágott feje. Piros vére ráfolyt a fehér húsú akáckaróra. S körülötte álltak Zrínyi lobogói, lándzsájuknál fogva ütve a szelíd domboldalba.

*

Miután agyonlőtte, Agláj nem törődött többé Zrínyi Miklóssal. Rohant a többieket megelőzve a Belső-várba. A felvonóhidat vastagon elborította a vér, majdnem elorrolt.

Első volt, aki meglátta a ház előtt a füstölgő hamukupacot. Mohón belemarkolt, és üvöltve rántotta ki megégett ujjait, szájába kapva, keserves nyöszörgéssel nyalogatta, mint a kutya a kölykét: megperzselte bőrét a tűzben megolvadt arany.

– Elégette mindenét a bitang! – sziszegte, szinte könnyes haraggal.

Társai megint elhúztak mellette, mint a vörös szőrű anatóliai dingókutyák, ha valahol dögöt szimatolnak.

A ház padlásáról puskalövések fogadták a berohanókat. A janicsárok káromkodtak.

– Mindennek vége van, és ezek még mindig nem nyughatnak.

Jó órába tellett, amíg a padlás sarkában hasaló Kecskés Györgynek és Novák Jánosnak elhallgatott örökre a puskája.

Akkor meg a pincéből ráncigáltak elő néhány nyomorultat.

Cserenkó Ferkó a padláson rekedt, amíg a sólymokkal bajlódott, és a lépcsőhöz lefele rohanva botlott össze a másik apróddal, Geréczi Bertával..

– Gyere a pincébe! Ott nem vesznek észre! Éjszaka meg kereket oldunk, mint a vihar. Gyere!

Meglepetve látták, hogy már ott van Alapy Gáspár is, a vár vicekapitánya, aki kormos, borostás képével, szurtos, szakadozott ruhájában olyan volt, mintha a saját lovászlegénye lett volna.

– Csendben maradjatok! – suttogta szájára tett ujjal.

Még valaki lekopogott a sötét lépcsőkre.

– Orsics Pista bácsi! – rebegte Cserenkó Ferkó.

– Pszt. Hallgassatok. Talán szerencsénk lesz.

De jöttek a janicsárok, és felhurcolták őket a napvilágra. Alapy Gáspárnak megirgalmaztak, azt hitték róla: nyomorult szolga, és a két apród

hallgatott a vicekapitányságáról.

Őket egy janicsár kaparintotta meg boldog kacagással.

– Ti olyan gyönyörűek vagytok, ifiuracskák, mint a paradicsombeli hurik. Biztosan megkapok értetek a rabszolgapiacon öt-öt aranyat.

Orsicsot egy öreg szpáhi meglátta, boldogan átnyalábolta.

– Élsz, Orsics uram? – és élete kockáztatásával eltaszigálta az Orsicsra szegezett puskákat. A tulajdon testével takarta.

– Vén bolond, eridj onnan – ordították ingerülten, amiért olyan szánalmasan vékony volt a préda. Egy csodálatos paripa toporzékolt csak Zrínyi házának végében. A gróf hátasa. Az a huri képű kölyök tudta a ló nevét is:

– Pereván – mondta, és megcirógatta a szénfekete táltos orrát. Tüstént megnyugodott a gyönyörű állat. De a vén gyaurral végezni akartak. Hasszán két pisztolyt rántott elő széles bőrövéből.

– Menjetek a pokolba, különben meghaltok. Ez az én rabom. Én valaha az ő rabja voltam, úgy illik, hogy most ő az én rabom legyen.

– No, legyen. De akkor a te dicső rabod mutassa meg, hova rejtette Zrínyi a kincseit.

– Mutassa meg, Orsics uram – súgta oda magyarul. – Én idekint megvárom: addig a nevemre íratom a defterdárral! Csak menjen!

Teli volt a Belső-vár és a Vár török katonával. Hátulról durván belerúgtak Orsics Istvánba, aki összekushadott. Tudta nem ismernek könyörületet ezek a vadállatok.

– Gyertek, megmutatom az utat! Egy fáklyát adjatok!

Tolongtak utána, amikor elindult a Görög-torony alatti pincébe kanyargó lépcsőkön. Az öreg huszár-vajda tudta: itt, a vár egyetlen téglabélésű pincéjében van óriási kádakba töltve, letakarva a vár fő puskaporraktára. Vagy négyszáz mázsa. Még hozzá sem nyúltak.

– Itt van? – kérdezte mohón a legelöl álló durva arcú janicsár. – Ebben?... Mindegyikben?

– Itt! – mondta Orsics István, és apró sóhajtással, nagy-nagy elszánakozással megemelte a kád deszkafödelét, s az égő fáklyát belenyomta a puskaporba.

A Görög-torony megrongált épülete téglákra bomolva, döbbenetes robajjal ugrott a levegőbe. Mintha utoljára az égből sütöttek volna a törökökre egy mozsarat. A Zrínyi-ház is darabokra szakadt és a Várban ácsorgó, a Belső-várba igyekvő hordára zuhant. Ez most mind a levegőbe repült, és a törökök

nyakába zúdult. Százan és százan megsüketültek, és elvesztették a szemük világát az iszonyú légnyomástól.

A robbanás után háromezer halottat és súlyos sebesültet szedtek össze a szolakok.

Így állt utolsó bosszút a pogányon a gazdátlan vár; mintha le akarta volna rázni a nyakáról a török hadakat.

Epilóg

A sebhelyes arcú, galambősz dalia a győri császári tábor főbejárata alatt leugrott a lováról. A hadnagyhoz lépett:

– A császár és király őfelségével akarok beszélni.

– Ki küldött?

– Szokoli Mohamed, a török szultán nagyvezíre.

– Mit akarsz a királytól?

– Ezt csak neki mondhatom meg.

Éppen megint ülésezett a Hadi Tanács, a hadnagy négy legény kíséretében odavezette a jövevényt.

– Ki vagy?

– Nincs nevem, felség. Magyar hajdú vagyok.

Miksa szórakozottan bólogatott. Még mindig zúgott a feje az előbbi heves vitától. Salm és Forgách püspök második hete nem tudják eldönteni: abbahagyja-e Szolimán Szigetvár ostromát, ha a császári had megtámadja Esztergomot?

– Úgy, úgy. Nincs neved! De azt csak tudod, ki küldött?

– Igen, felséges uram. Szolcoli Mohamed küldött a magyar királyhoz.

– És miért?

A hadnagy és négy kivont kardú katonája árgus szemekkel figyelte az idegen minden mozdulatát, aki most a hátán függő bőrzsákhoz kapott, levette, és az asztalra állította a császár elé. Miksa megdöbbenten pillantott katonáira, majd a hajdúra. Rekedten vágta ki a sebhelyes arcú dalia:

– Szokoli Mohamed elküldte Felségednek Zrínyi Miklós fejét.

– Nem igaz! – nyögött föl a császár. Forgách püspök is döbbenten ugrott föl, s alig bírta rebegni:

– Ennek nem szabad megtörténnie!...

– Nem? – kérdezte fagyosan Hajdúpajtás, és serény ujjakkal kibontotta a

bőrzsákból Zrínyi fejét. A. halott gróf szeme nyitva volt.

Miksa rémülten felordított.

– A Vadkan!... Rám néz!...

Arca elé takarta mind a két kezét, és öklendezve kirohant a szobából.

*

Ezután gróf Salm Euchius fővezér irányításával a Hadi Tanács zárójelentést készített Szigetvár idő előtti elestének főbb okairól.

*

Eszerint:

„1. Az Almás-patakot mocsárrá változtató Öreg-gát nem volt eléggé biztosítva az ellenséges támadás ellen: túlságosan az Óvároshoz volt kötve. Ez súlyos stratégiai hiba volt Zrínyi Miklós részéről.

2. Megállapítást nyert: a vár belső épületei túlságosan könnyen gyúló anyagból épültek.

A török rabságból kiváltott személyek tanúbizonysága szerint a gróf úr jól tudta, hogy ez nagy veszedelmet jelent reá és a várra egyaránt. És bár az Óváros területén minden épület felégetett, a várban már ugyanezt nem tette meg, ami az előzőnél is sokkal súlyosabb hiba.

A fentebb jelzett személyek szerint azért esett ebbe a hibába, mert nem akarta azt, hogy a várban tárolt nagy mennyiségű élelem és hadiszer fedél nélkül maradjon, szabad ég alatt. Ezen súlyosnál is súlyosabb hibák miatti felelősségre vonás alól annál is inkább mentesül gróf Zrínyi Miklós, mivel időközben életét áldozta a császárért és királyért az ostromlott Szigetvár hősi védelme közben.”

...Különben nagyon szép temetése volt Zrínyinek.

Salm gróf a már gennyedző, merő vér fejet rózsavízben megmosatta, illatos kenőcsökkel bekenette. Azután üveges oldalú ébenfa-szekrénykébe csukatta. Azt pedig berakták a csupa bakacsinposztóba burkolt halottaskocsiba. A halott gróf fal már Salm grófnak sem volt semmi baja.

A városon kívül felsorakozott az egész esőszári had. Amikor megjelent a gyászos kocsi, egy rettentő torkú kapitány elordította magát:

– Vigyázz! Csapatok, tisztelegj! Jő a dunántúli főkapitány!

Süvítve repült ki hüvelyéből százezer kard, lekapták a katonák fejükről a kőporral tündöklőre csiszolt sisakot, és földig hajoltak a gőgös, fekete kétfejű sasos lobogók.

Aztán elindult a gyászhintó Győrből Abda felé. Mögötte léptetett széles

csatasorban, kivont karddal ezerkétszáz magyar huszár. Éppen úgy, ahogy a megboldogult jó gróf úr rohamra vezette legkedvesebb katonáit 1556-ban, Babócsa alatt.

A huszárok után a seregbontó mozsarak vonultak, azután Helfenstein következett- ötszáz német nehézvértes lovassal. Döngött a föld alattuk, majd beszakadt. Kétoldalt ügettek a lengyel, a vallon, a cseh és az olasz lovasok.

A szárnyakon pedig ellepték a mezőt a német arcibuserek tízezrei.

– A fejedet százezer zsoldos kíséri a sírba. Amikor még éltél, és segítségül hívtad valamennyit – motyogta a köszvénytől sziszegő Báthori András –, egy se, mozdult. Vitatkoztak. Olyan ez,mintha gúnyolódnának veled, öreg cimbora!

Miksa végtelenül sajnálta, de nem lehetett jelen a fenséges gyászszertartáson. Ugyanis az, történt, hogy Wieland herceg bajor választófejedelem, telikürtölte a Német Birodalmat Maximilian gyalázatos teszefoszaságával, s most Zrínyi tragikus halála miatt felháborodva zúg egész Európa.

Őfelsége elhatározta, saját maga fogalmaz meg egy jó húszoldalas levelet, amelyben részletesen, pontos adatokkal alátámasztva megmagyaráz majd mindent annak az infámis, bajor fejedelmecskének, rajta keresztül – és sokkal inkább – egész Európának.

S az ilyen rendkívül fontos ügyet nesz lehet rábízni másra. Olyan felületesek és ostobák ezek a mai íródeákok.