A kép nyelvi dimenziójaold.tok.elte.hu/tarstud/fogalomeskep/kotet2/veress.pdf · során. Platón a képet a látható világ egyik darabjának tekintette a többi mellett, vagyis

Veress Károly

A kép nyelvi dimenziója

Kulcsszavak: kép, látvány, képmás, tükörkép, megmutatkozás, nyelv, megszólalás A hagyományos megközelítések különválasztják és elhatárolják

egymástól a képet és a nyelvet. Valójában azonban a tágabb körő fogalmaik túlterjednek a specifikus létmódjukon, a képszerőség, illetve a nyelvszerőség határain. Például a metafora, a szókép esetében a képiség a nyelvi kifejezés fontos területeként jelenik meg. A kortárs nyelvszemléleteknek a nyelvi univerzalitással kapcsolatos elıfeltevései a képre is áttevıdnek, s a nyelviség egy átfogóbb körébe vonják be a kép létmódját. A konkrét kutatások számos olyan határterületet, érintkezési felületet tártak fel, amelyeken a képi közeg és a nyelvi közeg átjátszik egymásba.

Ezért releváns és nyitott kérdésként kezelhetı egy ilyenforma kérdésfeltevés: Tételezhetı-e valamiféle egység a kép és a nyelv létmódja esetében? Kiterjed-e a kép a nyelv/a nyelviség közegében?

Akkor, amikor így tesszük fel a kérdést, nem a kép és a nyelv merev szétválasztásának és különállásának az elıfeltevésébıl indulunk ki, hanem keressük ennek a meghaladási lehetıségeit. Ezzel összefüggésben érdemes fontolóra venni a következıket:

Mindenekelıtt úgy véljük, hogy ez az elıfeltevés egyrészt a kép és a nyelv mindennapi tapasztalatból származó megkülönböztetésén alapul, másrészt az esztétikai tudat és az esztétikai hagyomány „diszciplinarizáló” törekvéseinek a következménye, amelyek ered-ményeként különválasztódnak, egymástól elhatárolódnak, s a maguk partikularitásai mentén önállósulnak a mővészi ábrázolás nagy

Fogalom & kép I I 190

területei, mint amilyenek a képzımővészetek (a kép mővészetei), a szépirodalom (a szó mővészete), a zene, stb. Jelen esetben nem a felsorolás teljessége a lényeges, hanem az, ami ebben a kép és a szó, a mővészi kép és a nyelvi-irodalmi szöveg világának a külön-bözıségeként tárul fel. De vajon nem éppen e mővészeti területek mesterséges elkülönítése szoktatott hozzá ezek különválasztásához, s vezetett el a különbözıség tapasztalatának a kiképzıdéséhez és kulturális berögzüléséhez?

Továbbá, amikor a kép és a nyelv egységének a lehetıség-feltételeit keressük, úgy véljük, hogy nem elég megállni a felszíni és felületi átfedések tapasztalatainál. Viszonylag könnyőszerrel lehet egyik és másik irányban is erre példákat találni. Sıt, az olyanszerő kérdések mentén sem biztos, hogy megoldható a probléma, mint ez: Lefordíthatók-e a képek nyelvi szövegekre? Ezek helyett inkább azt az átfogó kérdést kell a vizsgálódás középpontjába állítani, miszerint sikerül-e egy olyan univerzális alapstruktúrára bukkanni, amely ugyanazt a szerkezeti összetételt és mőködési elvet, a létszer-vezıdésnek ugyanolyan módját képviseli a kép illetve a nyelv esetében? Tágabb horizontban egy ilyen vizsgálódás ahhoz a végsı kérdéshez vezet, hogy vajon a kép és a nyelv a létrangjuk tekintetében alapvetıen eltérı, a lét más-más komplexitási szintjén megvalósuló szervezıdések, folyamatok, tapasztalatok? Vagy pedig egy síkra helyezhetı-e a kép és a nyelv, mindaz, ami képi és nyelvi? Egyáltalán hogyan viszonyulhatnak egymáshoz a kortárs képmetafizikai és nyelvmetafizikai diskurzusok: szükségszerő-e a kép és a nyelv vizsgálata esetében továbbra is diszjunkció szerő (vagy-vagy) logikai különbségtétellel operálni, vagy helyénvalóbb ezt az újabb belátások érvényre juttatása mentén konjunkció formájú (is-is) kijelentésekké alakítani? Közelíthetı-e érdemben, avagy végérvényesen eltávolodhat a képmetafizika és a nyelvmetafizika elıfeltevésrendszere és lényeglátása egymástól?

Ennek a kérdésfeltevésnek a kontextusában korántsem elhanya-golandó szempont, hogy a képi létmóddal szemben az európai metafizikai hagyományban a platóni álláspont egy olyan erıteljes

Veress Károly / A kép nyelvi dimnziója 191

elıítélet rendszert alakított ki, amely máig hatóan érvényesül a képi kifejezésnek más létformákkal, elsısorban a nyelvvel való összevetése során. Platón a képet a látható világ egyik darabjának tekintette a többi mellett, vagyis a természetes és a mesterségesen létrehozott dolgok mellett, amiknek „a képek a hasonmásai”.1 A kép a dolognak, az idea tökéletlen tapasztalati megvalósulásának az utánzás útján képzıdı hasonmása. Ennélfogva az utánzás – aminek a fogalom-körébe a kép is beletartozik – Platón elgondolása szerint „a harmadik helyen van az igazság mögött”.2 Az igazság és a tévedés szempontjából „a hasonmás úgy viszonylik az eredetihez, mint a véleményezett dolog a megismerthez”.3

A kép tehát mint hasonmás, képmás, látszat (phainomenon), másodrendő, sıt harmadrendő létmozzanat; mindenképpen másodrendő ahhoz képest, aminek a képe, amit ábrázol, s ily módon a kép létmódja ontológiai veszteséggel jár. Ezt a „kép” kifejezés latin alapszavának – imago – eredeti jelentése – halotti maszk – is sugallja.

Platónnak a képpel kapcsolatos elgondolása a késıbbiekben annak a metafizikai beállítódásnak a formájában is meghatározó módon érvényesült, amely a képet úgy tekinti, mint „valaminek” a képe. Ez képezi az alapját annak a széles körben elterjedt képfelfogásnak, miszerint a kép „vizuális reprezentáció”.4 Bár késıbb Arisztotelész a Platónétól eltérı véleményt alkotott az utánzásról, ez a kép létmódjával szembeni metafizikai elıítéleten lényegileg nem változtatott, legfennebb árnyalta azt: a vizuális utánzás lehet félrevezetı vagy nevelı hatású, eltávolíthat az igazságtól vagy megismerést eredményezhet.5 Ez a hozzáállás a kép és a nyelv külsıdleges viszonyának irányába terelte a vizsgálódásokat. Egy 1 A képeken értem – mondja Platón – „elsısorban az árnyékképeket, aztán a víz

felszínén, valamint a kemény, sima és fényes tárgyak felületén visszatükrözıdı látomásokat s hasonlókat” – Platón: Állam. In Összes mővei. Második kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 510a.

2 Uo. 597e, 602c. 3 Uo. 510a. 4 Vö. Joly, Marine: Introducere în analiza imaginii. Editura All Educational S.A.,

București, 1998. 8. 5 Vö. uo. 8, 9.


képet nem azon az alapon tekintettek „igaznak” vagy „hamisnak”, amit reprezentál, hanem azon az alapon, hogy mit mondanak vagy írnak arról, hogy mit reprezentál.6

Mi a kép lényegileg?

A felvetett kérdések megkerülhetetlenné teszik a kép „mint olyan” (Mitchell) vizsgálatát.

A képek elhelyezkedésük, anyaguk, közegük, funkciójuk, létre-jövetelük stb. tekintetében sokfélék. Ide tartozik a látvány, festmény, fénykép, ábra, tükörkép, séma, modell, logikai kép, mentális kép, mővészi kép, színpadi kép, én-kép, tájkép, térkép, költıi kép, szókép, emlékkép, eszménykép, jelkép, képmás, mintakép, arckép, szentkép, álomkép, s a felsorolás még korántsem teljes. W.J.T. Mitchell megalkotta a képek családfáját, amelynek ágait a grafikus, optikai, észlelési, mentális és verbális képek alkotják.7 Ugyanakkor számos érvet fogalmaz meg amellett, hogy a fejünkben lévı képek és a nyelvben lévı képek voltaképpen illegitim fogalmai a képeknek.8 Ugyanis az „igazi” képek semmilyen metafizikai értelemben nem szilárdak, statikusak vagy állandóak,9 azaz nem anyagszerőek vagy dologszerőek.

A képet a lényege szerint kell megértenünk, ahhoz, hogy eligazodhassunk ebben a sokféleségben, s ily módon a nyelvhez való viszonyát is jobban beláthassuk.

A modernitás szemléletére jellemzı domináns episztemológiai paradigma a kép létmódját sem hagyja érintetlenül. Két különbözı irányból jövı megközelítést kínál fel, amelyek mindenike külön-külön egyoldalú látásmódot hordoz.

A szubjektum oldaláról való megközelítést a modernitás kezdetein kialakult „centrális perspektíva” egyeduralma jellemzi, a szubjektum-

6 Vö. uo. 94. 7 Vö. Mitchell, W. J. Thomas: Mi a kép? In Kép Fenomén Valóság. Bacsó Béla

szerk. Kijárat Kiadó, Budapest, 1997. 340. 8 Vö. uo. 343. 9 Vö. uo.


központúsággal összhangban. Ezzel az a probléma – jegyzi meg W.J.T. Mitchell –, hogy letagadja önnön mesterséges voltát, s arra tart igényt, hogy a „természetes reprezentációja” annak, „ahogyan látunk”, s „ahogyan a dolgok látszanak”.10 A tényleges probléma voltaképpen a látás és a láthatóság viszonyának kérdéseként merül fel. A centrális perspektíva egy meghatározott irányú látást és jól kirajzolódó látókört, s egy ebben feltőnı szilárdan adott látható világot feltételez. Valójában azonban „nincs semleges, egyértelmő »látható világ«, amellyel szembesíthetnénk a dolgokat, s köz-vetíthetetlen »tények« sincsenek arról, hogy mit és hogyan látunk”.11 Ehelyett manapság a látható „tények” újfajta tapasztalatával kell számot vetni. A festımővész ténylegesen egyaránt tekintettel van a látható és a láthatatlan világra. „Soha nem érthetünk meg egy képet – mondja W.J.T. Mitchell –, ha nem tudjuk, hogyan mutatja a nem láthatót.”12 Ezt a belátást G. Boehm is megerısíti: „A festı nem tényállásokat helyez el a felület feltételei közé, hanem jelenségeket fest a látás – történelmileg legkülönbözıbb – feltételeinek és útjainak megfelelıen. A látást festi és annak mindenkori értelmi kínálatát az azonosság formájában.”13 Mindehhez még a reprezentáció problémája is hozzáadódik. Ennek lényege a reprezentáció fogalmi tartalmában meghúzódó kettısség. Nemcsak arról van szó, hogy a reprezentáció hagyományos értelemben véve a valóság megkettızését eredményezi, vagyis azt, hogy a szubjektum számára a kép, mint „valaminek” a reprezentációja más, mint aminek a képe. Hanem arról, hogy a reprezentáció a saját fogalomtartalmában is egy jellegzetes értelmi kettısséget hordoz: egyszerre jelent újra megjelenítést, jelenbe-hozást (re-prezentáció), és dologi megjelenítést, a látható érzéki dologiság közegébe hozást (res-prezentáció).

A dologi oldalról megközelítve a kép a láthatóság mezıjében történı megmutatkozás. Ebben az esetben is egy különleges megkettızıdéssel szembesülünk. Mi az, ami a képen(ben) meg- 10 Uo. 362. 11 Uo. 363. 12 Uo. 364. 13 Boehm, Gottfried: A képi értelem és az érzékszervek. In Kép Fenomén Valóság. 243.


mutatkozik: az, ami közvetlenül is látszik? vagy pedig az, ami a képi megmutatkozás nélkül nem látszana. Más szóval, a látvány és a kép kettısségével állunk szemben. Ez a kettısség ontológiai síkon – a lét vonatkozásában – szintén kettıs tendenciát jelöl be: egyrészt, amennyiben a megmutatkozás létveszteséggel járó másodrendő létmozzanatnak minısül, léthiányra, létbeli elégtelenségre, ontikus deficitre utal, másrészt, amennyiben a megmutatkozás a léthez való hozzátartozásnak minısül, léttöbblet képzıdésére utal.

A képprobléma kortárs megközelítésmódjaiban a hangsúly egyre inkább afelé a belátás felé tolódik, hogy a szubjektív és az objektív oldalt a hozzátartozás struktúrája tartja szétválaszthatatlan egységben. Ezen az alapon gondolható el a kép úgy, mint „önreferenciális univerzum”, egy olyan öntörvényően szervezıdı képi világ önállósult struktúra-mozzanataként, amelyben a képeket képek tartják fenn, képek veszik körül.14

Amennyiben a hagyományosan elterjedt és többé-kevésbé álta-lánosan elfogadott képdefiníciót vesszük alapul – a kép: megmutatkozás – a megmutatásnak/megmutatkozásnak struktúraként (viszonyként), aktusként (eseményként) valamint történésként való számbavétele kínálhat egy komplex perspektívát a kép lényegébe való betekintéshez. A strukturális problémák vizsgálatakor, mindjárt az elején, azzal is számot kell vetnünk, hogy a szubjektum–objektum viszony episztemológiai kettısségének meghaladására törekvı szemlélet sem kerülheti meg az analitikus szétválaszthatóságnak a megmutatkozás szerkezetében rejlı lehetıségét: a megmutatkozó és a megmutatkozás strukturális beazonosíthatóságát. Az ehhez társítható strukturalista és posztstruk-turalista szemléletmódban rejlı módszertani nehézségek meglátásunk szerint a filozófiai hermeneutika által kínált értelmezések igény-bevételével oldhatók fel. Annál is inkább, mivel a megmutatkozás lényege szerint és eredendıen – az implicite hozzátartozó szerkezeti kettısséggel egyetemben – alapvetıen hermeneutikai problémának bizonyul.

14 Vö. Joly, M.: i.m. 98.


Mi a kép szerkezetileg?

Vizsgáljuk meg most a kép lényegét a szerkezeti oldaláról. Ehhez a H.-G Gadamer által kidolgozott filozófiai hermeneutika képfelfogását vehetjük alapul.

Gadamer már a kezdet kezdetén azáltal teszi a kép tényleges problémáját érthetıvé, hogy rávilágít a „képzés”-ben rejlı „kép” kettısségére, a diskurzív racionalitás számára mindig is „titokzatos”-nak tőnı kétoldalúságára. A kép „egyszerre jelent képmást és mintaképet”.15 A három fogalom megkülönböztetése – a kép (Bild) mint újkori „táblakép”, a mintakép (Urbild), a képmás (Abbild) – arra utal, hogy a kép tapasztalati egységében bizonyos struk-túramozzanatok különválaszthatók: a megmutatott/megmutatkozó, vagyis a mintakép; a megmutató, mint képmás; a megmutatkozás, mint maga a kép. Felmerül tehát a kérdés: mi a mintakép és miben különbözik a képmástól a kép?

A mintakép mibenlétére vonatkozólag ugyancsak Platónnál találunk egy máig ható eligazítást. Platón arra hivatkozik, hogy a vakok minden létezınek az ismeretétıl meg vannak fosztva, mivel a lelkükben „nincs tökéletes mintakép”, s ezért „nem képesek – mint a festı – a legeredetibb mintára tekinteni, mindent ehhez hasonlítani, ezt a legpontosabban szemlélni”.16 A mintakép tehát ıskép, eredeti kép, idea; tiszta, ideális képforma a festı lelkében, amelynek a hasonmásaként készíti el a festı a valóságos festményt. A mintaké-phez – mint tökéletes formához – képest a valóságos kép másodlagos létezı.

A hermeneutikai megközelítés a platóni elgondolás strukturális széttagoltságának és hierarchikusságának a meghaladására törekszik. Gadamer azért részesíti elınyben a formálással szemben a képzés önkibontakoztató mozgását, mivel egy olyan létfolyamatról van szó,

15 Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata.

Gondolat, Budapest, 1984. 32. 16 Platón: i.m. 484c–d.


amelynek nem egy rajta kívüli, készenálló és tökéletes forma a mozgatója. Hasonlóképpen, a mintaképet sem egy olyan ideális képformának tekinti, amely strukturálisan önállósítható és leválasztható lenne a képrıl. Annál is inkább, mivel a megmutatkozás – bár a kép maga tiszta megmutatkozás – korántsem kizárólagosan csak a kép létbeli sajátossága. Hermeneutikai nézıpontból tekintve a lét és megmutatkozás viszonyában a hozzátartozás struktúrája mint spekulatív struktúra érvényesül, s ez mindenekelıtt a dolog önmegmutatkozásaként mint természetes létfolyamatként érhetı tetten. Ebben a folyamatban a dolog látványként tárul fel a tapasztalatunkban, ami a dolog létfolyamatához hozzátartozik. Ez azt jelenti, hogy a mintaképnek nincs valamiféle absztrakt és általános önálló létmódja, amely a dolog konkrét és sajátos megmutatkozásról leválasztható lenne. De a dolog konkrét és sajátos megmutatkozásaként feltőnı látványban a mintakép mutatkozik meg. Nélküle a dolog önmegmutatkozása nem lenne látványszerő.

A látvány problémájánál meg kell állnunk és valamennyit el kell idıznünk ahhoz, hogy késıbb a kép problémája érthetıbbé váljon.

A látvány mindig valamely dolog látványa, a dolog meg-jelenéséhez hozzátartozó, tehát önmagában nem létszerő. Ugyanakkor a puszta látvány önmagában véve nem kép; a dolog látványa nem önmagában képszerő. Látványként a dolog úgy mutatkozik meg, hogy „formát ölt”, s így a látványban a dolgot magát ismerjük fel. A látvány képszerősége tehát a mintaképen alapul. A dolog látványa egyszersmind a mintakép önmegmutatkozása. De a képként való megmutatkozástól eltérıen a mintakép látványként való önmeg-mutatkozása a dolog megjelenésével együtt történik, tehát a dolog létmódjához hozzátartozó létformaként valósul meg.

A látvány problémája tehát egyúttal az önmegmutatkozás, vagyis a megmutatkozás léthez való hozzátartozásának a problémája is. Létnek és megmutatkozásnak a hozzátartozás struktúráján alapuló egysége a létezı (dolog) önmagán való megmutatkozásaként tapasztalható meg. A konkrét létezı önmegmutatkozása azt jelenti, hogy a létezı önmagán látszik. Az ekképpen elgondolható önmagán


való megmutatkozás egyszerre létvesztési és létképzési folyamat. A létezı egésze felıl nézve létvesztés. A létezı önmagán való meg-mutatkozása hozzátartozik önmaga teljességéhez. De ez nem jelenti egyszersmind azt is, hogy a létezı önmagán való megmutatkozá-sában a létezı önmaga teljességében mutatkozik meg. Ellenkezıleg, valamely létezı létmódjában éppen hogy benne foglaltatik a létének és a megmutatkozásának a különbsége is. Valaminek az önmagán való megmutatkozása tehát nem fedi a teljes valóját, nem esik egybe teljes önmagaságával, azaz az önmegmutatkozás, bármennyire is törekedjék a teljességre, soha nem deríti fel a létezı létteljességét. Mégis, ha az önmegmutatkozást a létezı létéhez való hozzátartozása felıl nézzük, amelyben a lét mindig újabb és újabb konkrét, sajátos formákat öltve bontakozik ki, akkor a létezı önmagán való meg-mutatkozása mint megvalósulásának a konkrét módja, a másféle megvalósulásait meghaladó épp-így-léte, mindenkor egy további létbeli gyarapodást eredményez, az absztrakt és általános létmeg-határozottsághoz képest léttöbbletként jelenik meg.

A látvány mint valaminek az önmagán való megmutatkozása nem azonos azzal, aminek a látványa. A látványban az, aminek a látványa, nem önmagaként, hanem látványként látszik. Más szóval a látvány mint látvány látszik, s nem az látszik, aminek a látványa. Ugyanakkor valami mint önmaga és mint önmagának a látványa szétválaszthatatlanul egymáshoz tartozik. Ebben a hozzátartozásban a látvány önmagát mutatja úgy, mint a hozzátartozó valaminek a látványa. Miközben önmagát láttatja, a látvány valójában elfedi a dolgot magát, aminek a látványa. Ugyanakkor a látvány folyamatosan látszik, s egy pillanatra sem szőnik meg, hogy átadja a helyét a dolog önmagaként való megmutatkozásának. Ehhez átváltozásnak kellene történnie, úgy, hogy a látványnak végérvényesen el kellene tőnnie, s a látvány helyébe magának a dolognak kellene lépnie. A látvány nélküli puszta dolog viszont önmagában láthatatlan. Ebbıl egyrészt az következik, hogy a láthatóval mindig hozzátartozási viszonyban áll a láthatatlan, mégpedig oly módon, hogy a látványban éppen a láthatatlan az, ami – a maga láthatatlanságában – ténylegesen „látszik”.


Másrészt pedig az, hogy a látható nem azt mutatja, ami benne látszik, csak azt, ami ebbıl a láthatóban látszik. Vagyis a látható csak partikuláris rész az önmagaként egész mivolthoz képest. Az, ami a láthatóban látszik, soha nem egészként tárul fel, miközben a látvány maga – mint látvány – mindig egészként mutatkozik meg. A látványához tehát, mint önmagában megmutatkozóhoz, mindig hozzátartozik az önmagában meg nem mutatkozó. Ebben ragadható meg a látás/látvány paradoxona. Eszerint a látvány nemcsak azt rejti el, aminek a látványa, hanem azt is elrejti, hogy ı maga nem a (teljes) igazság. Mindazonáltal a látvány hermeneutikai produk-tivitással bír, ami akként ragadható meg, hogy a látvány – paradox módon – azzal együtt, amit láttat, az önmagában meg nem mutat-kozónak is a tapasztalatát hordozza. Sıt, valójában a látványt az önmagában meg nem mutatkozónak mint hiánynak, mint negativi-tásnak a tapasztalata tartja fenn. Ugyanis nem azt kérdezzük, hogy mi az, ami a látványban látszik? Azt, ami látszik, mivelhogy azt látjuk is, nem kérdezzük. Azt kérdezzük, hogy mi az, ami nem látszik? amit a látvány nem láttat? Vajon mit fed el, mit rejt el a látvány?

Ugyancsak a mintakép alapján alkotható meg a dolog képmása. A látvány és a képmás hasonlítanak egymásra, mivel ugyanannak a mintaképnek a megmutatkozásai; de minden másban különböznek egymástól. A képmás ugyanakkor különbözik mind a bemutatásszerő megmutatástól, mind pedig a reprodukciótól. A bemutatás játékában megjelenı világ – mondja Gadamer – „nem úgy áll a valóságos világ mellett, mint valami képmás, hanem maga a valóságos világ, létének felfokozott igazságában.”17 A képmás nem is reprodukció, mivel az a képnek, mint kész mőnek a lemásolása. A képmás nem a képnek a „mása”, hanem – akárcsak a kép – a mintakép megmutatkozása. A kép és a képmás különbözısége leginkább a mintaképre való vonatkozásuk különbségébıl vezethetı le. A kép és a képmás különbsége a bemutatás és a leképezés különbségeként ragadható meg. A képben a bemutatás valami mintaképre vonatkozik. A leképezés viszont a képmásnak a mintaképre való vonatkozását hordozza. 17 Gadamer, H.-G.: i.m. 109.


Amikor azt mondom „Láttam a barátom fényképét a tablón”, „Felmerült bennem (az emlékezetemben) a régi iskolám képe”, „Képet alkottam magamnak a csoporttársaim viselkedésérıl”, stb. bár a „kép” kifejezést használom, mégsem tényleges képrıl van szó, hanem olyasmirıl, ami másvalaminek a képe, ami más egyebet mutat meg, képez le vagy ábrázol.

A képmás mindig valaminek a képmása, s ez azt feltételezi, hogy lennie kell egy mintaképnek, amely nélkül nem létezhet. A képmás lényegében rejlik, hogy hasonlít a mintaképhez, s így a képmásban felismerjük a dolgot, amelyhez a mintakép hozzátartozik. A hasonlóság mibenléte önmagában véve is problematikus, mivel széles körben terjed ki a tapasztalati hasonlóságtól a megfeleltetésnek a különféle absztrakt szabályrendszereiig. A képmásnak a mintaképpel való hasonlósága nem jelent egyszersmind azonosságot is. A képmás „visszaadja” a mintaképet, s ez különbözı funkciók megvalósulása alapján történhet: megmutatás, ábrázolás, leképezés. A képmás leképezheti, megjelenítheti a mintaképet ábraként, modellként, fényképként, tükörképként, mentális képként, nyelvi szövegként, stb. Mindezek voltaképpen a tulajdonképpeni jel utalás-funkciójára vezethetık vissza. A mintakép–képmás viszony zemiotikailag szervezıdik, a jelstruktúra egyik módozataként. A képmás tehát nem tiszta kép, hanem képi jel, képszerő jel. Továbbá itt azt is ki kell emelni, hogy a képmás nem a (minta)kép lefordítása, vagyis nem egy képi értelem más formában való megjelenítése, visszaadása vagy újrateremtése, hanem a mintakép lemásolása. Az eredeti és a másolat viszonya merül fel a képmás esetében is, úgy, hogy a másolat az eredetire utal vissza; de mégsem reprodukció, mivel ez esetben az „eredeti” nem a kép maga, hanem a mintakép. Ebben a jelviszonyban a képmás egyoldalúan vonatkozik a mintaképre, a képmás és a mintakép viszonya mondhatni platonikus alakzatot ölt: a képmás a mintakép tökéletlen, torzító leképezése, s megalkotása létcsök-kenéshez vezet.

Ugyanakkor a képmás nemcsak megmutatás/leképezés, hanem ı maga is (ön)megmutatkozás. De ez az aspektusa mindenkor


visszavontan és alárendelten érvényesül abban a (jel)funkcióban, amelyben a mintaképet megmutatja. A képmás voltaképpeni rendeltetése abban áll, hogy a magáért való létét megszüntetve teljesen a leképezett közvetítését szolgálja. Gadamer kiemeli, hogy a képmás intencionális mozzanata az önmegszüntetés. A képmást mindig úgy kell nézni, hogy tekintetbe vesszük azt, amire vonatkozik, mivel csupán a visszaadása akar lenni annak. A képmás igazi funkciója – mondja Gadamer – abban áll, hogy „hasonlósága alapján a leképezettre utal”.18 Ezért „önmagát szünteti meg abban az értelemben, hogy eszközként funkcionál, s mint minden eszköz, funkcióját veszti, ha eléri a célját.”19 Tehát „önmaga megszüntetésében teljesül.”20

Amennyiben a látvány és a képmás összevetésével próbálkozunk, csakhamar kiderül, hogy a látvány sokkal inkább tükörkép, mint képmás. Azaz a látvány középen áll a dolog és tükörkép között, mint olyasmi, amiben a dolog úgy mutatkozik meg mint „önmagának tükre”. Ez viszont a tükörkép mibenlétére és a képmástól való lényegi különbözıségére irányítja a figyelmet.

A tükörkép – Gadamer meglátása szerint – ideális képmás lehetne, „mert valóban tünékeny léte van; csak annak számára van, aki a tükörbe pillant, s a tiszta megjelenésen kívül semmi”.21 Valójában azonban a tükörkép egyáltalán nem kép, mert nincs magáért való léte. A tükör azt, amit tükröz, „csak addig teszi láthatóvá számunkra, amíg a tükörbe nézünk, és látjuk saját képünket vagy valami egyebet, ami tükrözıdik benne”.22 De mégis, nem véletlenül beszélünk itt képrıl és nem képmásról. A tükörkép valahol középen áll a képmás és a kép között. Ugyanis „a tükörképben maga a létezı jelenik meg képként, úgy, hogy a tükörképben ı maga van elıttem”.23 A tükörkép annak a képe, „ami a tükörben megmutatkozik, s elválaszthatatlan

18 Uo. 110. 19 Uo. 109. 20 Uo. 110. 21 Gadamer, H.-G.: i.m. 109. 22 Uo. 23 Uo.


annak jelenlététıl”.24 A tükör ugyan torzképet is nyújthat, de ez funkciójának fogyatékossága, nem a lényege; a tükör a megmutatott képét mutatja, s nem a tükörét.25 Nem véletlenül tekinti Gadamer a tükrözés viszonyát a spekulativitás legtisztább megjelenítıdésének. A tükörkép (a spaeculum) „a szemlélı mint médium révén [kiemelés tılem – V.K.] lényegileg kapcsolódik össze a látvánnyal”, ami azt jelenti, hogy nem azonos a látvánnyal, de mégis a látványt jeleníti meg képszerően.26 A tükörkép ennyiben megmutatja a kép lényegét, s egyúttal szemlélteti a képnek a „megmutatottól” való „ontológiai elválaszthatatlanságát”.

A kép létrangja

Az eddigiek alapján megfigyelhetjük, hogy a mintakép sem a látványban, sem a képmásban nem válik ténylegesen képszerővé. Nem képként teljesedik ki, hanem a dolog létformájaként való megmutatkozása a dolog létfolyamatához tartozik hozzá. A mintakép lényege szerint igazán a képben teljesedik ki, és a kép felıl, a képre való vonatkozásaiból érthetı meg.

Az itt felvázolt kontextusban már szükségesnek mutatkozik egyfajta túllépés a kép hagyományos fogalmán. A kép fogalma „túlmegy a megmutatás eddig használt fogalmán”, éspedig azért – mondja Gadamer –, „mert a kép lényegi vonatkozásban áll a mintaképével”.27

A kép nem annak a megmutatása, ami önmagában már amúgy is látszik. Valamely létezı önmagán való puszta megmutatkozása – látványként – kétségtelenül magán viseli a képszerőség bizonyos jegyeit is. A látvány viszont, mint a mintakép közvetlen önmeg- 24 Uo. 110. 25 Vö. uo. 26 Uo. 323. „Nincs magáért való léte – mondja Gadamer –, olyan, mint valami

jelenés, amely nem maga a látvány, s amely mégis magát a látványt jeleníti meg tükörképszerően. Olyan mint valami megkettızés, amely mégiscsak valami egynek a létezése. A vissztükrözés voltaképpeni misztériuma ugyanis épp a kép megfoghatatlanságában, a tiszta visszaadás lebegésében áll.” – Uo.

27 Uo. 109.


mutatkozása nem szorul képre, mivel a mintaképnek köszönhetıen már önmagában képszerő. A kép esetében nem arról van szó, hogy lemásolja, leképezi a mintakép önmagában való megmutatkozását, ami egyszersmind a dolog megmutatása. A kép nem a mintakép önmagában való megmutatkozásának a képmása. A kép a mintakép megmutatkozása; a mintakép önmagát mutatja meg a képben.

Ebben az összefüggésben felmerül egy alapvetı kérdés: Hogyha a dolgok önmagukban/önmagukon amúgy is megmutatkoznak, akkor miért vannak egyáltalán képek a világban? Mi az, ami még megmutatkozhat?

A szó esztétikai értelmében vett képnek saját léte van. „Léte a megmutatásban áll” – mutat rá Gadamer,28 s ez különbözteti meg a leképezettıl, a puszta képmással szemben ez kölcsönöz neki pozitív értelmet, hogy kép. Ennélfogva a kép nem azonos a dolog lát-ványával és nem is annak a puszta megmutatása. A kép azáltal tőnik fel, hogy a „leképezett” látványból olyasmit hoz ki, ami a puszta látványban nem volt benne. Ugyanakkor a kép nem képmás, mivel nem az önmegszüntetés a rendeltetése. A kép nem utasít bennünket tovább a megmutatotthoz, ellenkezıleg a képben „a megmutatás lényegi összefüggésben marad a megmutatottal, sıt hozzátartozik”: a kép „a megmutatottnak a képe”.29 Gadamer arra is rámutat, hogy az ilyenfajta „meg-nem-különböztetés” – a megmutatás és a megmutatott meg-nem-különböztetése – „minden képtapasztalat lényegi vonása marad”.30 A kép a saját létét érvényesíti (és nem megszünteti), s így éri el, hogy létezzék a leképezett. Ebben, a kép esetében is, a tükörkép módszertani funkciója érvényesül, oly módon, hogy meg is szőnik (ki is merül) benne.

A kép tehát több mint képmás, s ez leginkább a kép és a mintakép viszonya alapján derül ki. Az hogy a megmutatkozás kép – s nem 28 Uo. 110. 29 Uo. 30 Uo. Gadamer arra is felhívja a figyelmet, hogy a képben rejlı lényegi meg-nem-

különböztetés az esztétikai megkülönböztetéssel társul, amely a megmutatást esztétikailag elválasztja a megmutatottól. De ezt nem úgy teszi, hogy ezáltal a kép megszünteti önmagát. – Vö. uo.


maga a mintakép –, „nem jelent negatívumot – hangsúlyozza Gadamer –, nem a lét puszta csökkenését jelenti, hanem ellenkezıleg: autonóm valóságot.”31 Ugyanis a képnek a mintaképre való vonatkozása elvileg más, mint a képmás esetében. Ez már nem egyoldalú vonatkozás. Az, hogy a képnek saját valósága van, a mintakép felıl tekintve azt jelenti, hogy a mintakép önmagát mutatja meg benne. A mintakép épp-így-megmutatkozása sajátos és konkrét megmutatkozás. Nem kizárólagosan éppen erre és erre a megmutatásra van szüksége ahhoz, hogy megjelenjék. Másképp is megmutatkozhat akként, ami. Mindenik kép a maga saját valósága révén, s ennélfogva külön-féleképpen mutatja meg a mintaképet. De a mintaképnek valamely kép saját valóságaként való épp-így-megmutatkozása „már nem valami mellékes folyamat – mondja Gadamer–, hanem az ábrázolt saját létéhez tartozik”.32 Minden ilyen megmutatkozás létfolyamat, „s maga is a megmutatott létrangjának egyik összetevıje”.33 A megmutatás révén „a megmutatottnak úgyszólván gyarapodik a léte”.34

Az eddigiek alapján a kép lényege tekintetében két követ-kezmény adódik:

1) Abból, hogy a mintakép önmagát úgy mutatja meg a képben, ahogy az önmegmutatkozásában nem mutatkozik meg, az következik, hogy a kép „valami olyasmit ábrázol, ami a kép nélkül így nem mutatkozna meg.”35 [Kiemelés tılem – V.K.] Más szóval, a képben az önmagán meg nem mutatkozó mutatkozik meg, illetve a kép a képként feltárulónak az önmegmutatkozása. Ennélfogva a képek révén a létnek egy másik dimenziója nyílik meg, egy olyan létkiterjedés, amelybe a dolgok önmegmutat-

31 Uo. 110–111. 32 Uo. 111. 33 Uo. 34 Uo. Gadamer ezt a gondolatot a neoplatonikus hagyománnyal is összeköti: „A kép

saját tartalma ontológiailag a mintakép emanációja.” Az emanáció lényege abban rejlik, hogy „az, amibıl kiáramlik, ezáltal nem lesz kevesebb.” S ha „az eredetileg Egy nem lesz kevesebb azáltal, hogy kiáramlik belıle a Sok, akkor ez azt jelenti, hogy a lét több lesz.” – Uo.

35 Uo. 110. Hasonló gondolatot fogalmaz meg W.J.T. Mitchell is: „a festmény képes valami láthatatlan lényeget kifejezni”. – I.m. 365.


kozása felıl nincs belátás, bár ehhez az önmegmutatkozáshoz – mint önmagában meg nem mutatkozó – hozzátartozik. A kép alapproblémája tehát az önmagában megmutatkozóhoz hozzátartozó meg nem mutatkozónak a problémája.

2) A kép létmódja a mintakép és a képmás ontológiai viszonyának a módosulásán alapul, sıt, egészen pontosan, ennek a viszonynak a létcsökkenéstıl a léttöbblet felé való megfordulásán. A kép esetében nem valamely létezı megmutatkozásáról, avagy megmutatásáról van szó, hanem magáról a megmutatkozásról mint létvonatkozásról, amelyhez minden esetben dologi kiterjedés is hozzátartozik. A kép tehát lényege szerint nem „valaminek” a képe, hanem a kép maga valami. Gadamer ezt a mozzanatot a reprezentáció fogalmával ragadja meg: a kép reprezentáció, s így saját létértéke van. Ily módon visszakanyarodunk egy olyan problémakörhöz, amely

a platonikus hagyományból is következik: a kép vizuális reprezentáció. De ebben a kontextusban már korántsem közömbös az, hogy hogyan is értjük a reprezentáció fogalmát. Louis Marin, aki külön tanulmányt szentel a reprezentáció kérdésének, rámutat arra, hogy a reprezentáció klasszikus gondolatát az „áttetszıség”, az „áttőnıség”, a „mimézisz titokzatos gyönyöre” hatja át.36 A reprezentáció tényleges folyamata azonban nemcsak az áttetszıséget érvényre juttató hasonlóságokon, sıt azonosságokon alapul, hanem az ezeken belüli különbségeken és megkettızıdéseken is, amelyek a reprezentáció kifejezés „res” elıtagjával állnak összefüggésben, azaz a megmutatkozásbeli létfolyamat átlátszatlan anyagszerőségével, a képi megmutatkozás dologi mivoltával.37 36 Marin, Louis: A reprezentáció. In Kép Fenomén Valóság. 223. „A reprezentáció

klasszikus gondolatát kettıs vágy hatja át. Egyrészt a dolgok világát olyannyira áttőnni engedı beszéd vágya, hogy a világot nyelvi és szóalakzatokba átalakító szöveg annak esztétikai és patetikus megkettızıdésévé válna. Másrészt az érzéki világot olyannyira áttőnni engedı kép vágya, hogy a kép álomkép lenne tükörben, s így a festményeken megjelenı reprezentáció a világ dolgait festett képekké alakító mővelet volna.” – Uo.

37 „A reprezentációt jellemzı azonosságokon (similarité) – de legalábbis hasonlóságokon (ressemblance) – belüli különbözıségek (dissemblance) – írja L. Marin – a megkettızés és helyettesítés között mőködésbe hozzák a re elıtagot: átlátszatlanság,


Ily módon a valós reprezentáció az áttetszıség–átlátszatlanság folyamatos egymásba játszásaként bontakozik ki és valósul meg.

A reprezentáció fogalomtartalma a gadameri hermeneutikában is ellentétes tendenciák egységén és feszültségén alapul. A képet mint reprezentációt a reprezentáció általános problémájának egy különleges eseteként kezeli Gadamer. Felfogása szerint képviselni annyi, „mint jelenvalóvá tenni valamit, ami nincs jelen”.38 A kép esetében azonban nem valami meglévınek a jelenbe hozásáról van szó, hanem arról, hogy az, ami megmutatkozik éppen e megmutatkozás révén tesz szert létre. A képi reprezentáció azt jelenti – mondja Gadamer –, hogy „a megmutatkozás ıneki – léte”.39 A kép és a mintakép viszonylatában ez azt jelenti, hogy „szigorúan véve az a helyzet, hogy a mintakép valójában csak a kép által válik »minta«-képpé, tehát az ábrázolt tulajdonképpen csak a kép felıl nézve válik képszerővé”.40 A mintakép mint spekulatív struktúra ténylegesen a képben teljesedik ki, oly módon, hogy a különbözı konkrét képekben konkrét, sajátos megvalósulásokhoz jut. A képnek és a mintaképnek ez a lényegi egymásra vonatkozása azonban ténylegesen paradox természető: „a mintakép csak a kép felıl nézve válik képpé – s mégis, a kép csupán a mintakép megjelenése”.41 Más szóval, a képnek a mintaképpel szembeni önállósága a mintaképre is kihat: a mintakép a kép révén létrangra, létbeli önállóságra tesz szert. Mondhatni a mintakép a képben válik le ténylegesen a dologról és válik létszerően önmagává, azzá, aminek megjelenése/és megvalósulása maga a kép. Így viszont a kép saját valósága egyszersmind a mintakép megjelenése és megvalósulása lesz, s nem a dolog ábrázolata. Addig, amíg a képmás a dolgot képezi le a mintakép alapján, s a mintaképet

mely a reprezentáció tranzitív áttetszıségét megzavarja; a jelek anyagszerőségébıl fakadó, a kifejezés különbözı szubsztanciáiban fellelhetı és egyedi szervezıdéseik szerinti átlátszatlanság; s ezen anyagszerőség állandó és tartós hatásai – magában a formában –, melyet a képzeletre, az érzékenységre, a látás vagy a hallás örömére gyakorolnak.” – Uo.

38 Gadamer, H.-G: i.m. 119. 39 Uo. 111. 40 Uo. 41 Uo. 112.


nem juttatja önálló léthez a dologgal szemben, a kép úgy „képezi le” a mintaképet, hogy önálló léthez, sajátos, konkrét dologi megmutat-kozáshoz/megvalósuláshoz juttatja.

Ily módon a képnek a mintaképpel való hasonlóságával nyilván együtt jár a képnek a dologgal való nem-hasonlósága. A kép különbözik magától a dologtól, és nem is a dolognak a képe, hanem a mintakép megmutatkozás-szerő megvalósulása. Ez a nem-hasonlóság a kép esetében viszont nem a dolog formájának az elhomályosítását, eltor-zítását eredményezi, hanem éppen hogy ennek a legteljesebb érzéki (a láthatóság mezıjében való) megmutatását – a mintakép dologi megmutatkozásaként – s ennélfogva tényleges érvényre juttatását. Az eredetitıl (a valóságos dologtól) való eltérés nem létvesztést eredményez, hanem éppen hogy megnyitja a terét egy léttöbblet kiképzıdésének.42

Ebbıl az is kitőnik, hogy a hermeneutikai képproblémán belül a reprezentáció mibenléte egy fontos módszertani funkcióval is bír. Általa válik (be)láthatóvá, hogy Gadamernél a kép problémája egy bizonyos értelemben a mimetikus paradigmán belül marad: a hasonlóság és a nem-hasonlóság (különbözıség) játéka alakítja a képbe hozás, képbe állítás terét, ami egyúttal a lét képi (képként) való megnyilvánu-lásának is a terepe;43 hasonlóság, amely mégsem akar ténylegesen hasonlóság lenni.

Kép és nyelv

A hagyományos megközelítések is számot vetettek a kép nyelvi kiterjedésével, de azt a képen kívüliként kezelték. Úgy tekintették, hogy a kép mintegy kilépve önmagából, az önmagán kívüliségben kap szerepet a nyelv szférájában, a nyelvi leírás referenciájaként. A kép hermeneutikai megközelítési módja viszont több szempontból is arra utal, hogy valójában a kép nyelvi dimenziója nem abban áll,

42 Vö. Wunenburger, Jean-Jacques: Filozofia imaginilor. Polirom, București–Iași,

2004. 193. 43 Vö. uo. 192.


ami nyelvileg leírható a képrıl. A kép a nyelv vonatkozásában nem redukálható a nyelvi leírás referenciájára.

Megfigyelhetjük például, hogy nyelvileg is különbözıképpen viszonyulunk a következı két eltérı esethez: Az egyik esetben azt mondom: „Ez a barátom képe”; „Megjelent a politikus képe az újság-ban”; „Megrajzoltam a piramis ábráját”. Ilyenkor a nyelvi kijelentés szubjektum–predikátum viszonyként strukturálja a képi megjelenítés összetevıit: a megmutatottat és a megmutatót, a leképezettet és a leképezıt, a valós létezıt és annak a (nyelvi) képmását. A kép szerkezeti erıvonalainak a nyelvi leírása nem ütközik akadályba, mivel a nyelv itt valami olyasmire bukkan, mint magának a nyelvi leírásnak a logikai szerkezete, illetve ami az utalás, jelölés, ábrázolás, kifejezés szemiotikai struktúrája. Ezzel szemben hiábavalóan próbálnánk Csontváry Magányos cédrus c. festményét szemlélve hasonló kijelen-téseket tenni. Nincs egy olyan valós cédrus, melynek a képen látható az ábrázolása lenne. Ha soha nem láttunk volna cédrust, a képpel való találkozás akkor is élményszerő lenne. Továbbá, a kép maga nem csupán egy cédrus ábrázolása, hanem jóval több ennél. A kép címébıl értesülünk a cédrusról, e nélkül a járulékos tudás nélkül nem is biztos, hogy a cédrus jutna eszünkbe. Egyáltalán: Csontváry festménye ábrázol-e valami olyasmit, ami rajta kívül is valóságos lenne? Ha ezt megkérdezzük magunktól, vagy mások megkérdezik tılünk, a válaszunk bizonytalankodó és zavart lesz, dadogósra sikerül. Általában azt tapasztaljuk, hogy amikor úgy találkozunk egy képpel, hogy megragad, magával ragad, hatalmába kerít, a szó szoros értelmében elakad a szavunk. A nyelv nem beszél, elhallgat, csendben marad. Nem is ír le semmit, mivel nincs amit leírnia.

Mi történik ilyenkor? Megszakad a kép és a nyelv közötti kapcsolat? Vagy a tiszta kép és a tiszta nyelv között nincs is tényleges kapcsolat, egyikbıl a másikba nem lehetséges átjárás? Ebben az esetben valóban nincs semmi olyan, ami a képet és a nyelvet összekapcsolná? A tiszta képben nincs semmi nyelvi?

E nyugtalanító kérdésekre kereshetı válaszlehetıségek két szélsı álláspont között mozognak.


Az egyik a kép és a nyelv komplementaritását hangsúlyozza. Ennek megvalósulása nem feltételezi mindenképpen a kép és a szöveg együttes jelenlétét. Inkább azokra a hatásösszefüggésekre utal, amelyeket a képek és a szavak kölcsönösen kiváltanak. A képek szavakat gerjesztenek, a szavak képeket nemzenek, egy szakadatlan mozgásban.44 Ilyen alapon tekinthetı a kép alkalomadtán úgy mint „festett szó” (Tom Wolfe), a szó pedig mint verbális kép. A szavak, miközben mutatnak valamit, úgymond „lefestik azt”, s a nyelv miközben leír, láttat is.45 Ha a poétikus megközelítésen túlmenıen strukturáltabb megvilágításban is megvizsgáljuk az ilyenszerő hatásösszefüggéseket, akkor mindkét irányból kétféle vonatkozásra bukkanunk:

A nyelv felıl tekintve, egyrészt a nyelv elmondhatja azt, amit a kép nehezen mutat meg, vagy nem tud megmutatni. M. Joly R. Barthes-ra hivatkozva kifejti, hogy van egyfajta komplementaritás a képek és a szavak között, ami abban áll, hogy a szavakkal elmondható olyasmi is, aminek a képi megmutatása nehézségbe ütközik.46 Másrészt, a nyelv értelmezheti a képet, s az értelmezés olyan jelentés-tartalmakat bontakoztathat ki a képbıl kiindulva, amit a kép implicite nem feltétlenül tartalmaz.47

A kép felıl tekintve, egyrészt a kép megmutathatja azt, amit a nyelv nem képes kifejezni. Másrészt a kép is értelmezheti a nyelvi kifejezést, a szöveget.

A másik szélsı álláspont a nyelv és a kép viszonylatában széles szakadékot tételez a kép és a szó között. De valójában ma már mégsem ez a fı kérdés. Az alapvetı problémára W.J.T. Mitchell egyik észrevétele kiválóan rátapint: sem a kép, sem a szó nem egyértelmő, homogén entitásként merül fel, amikor a viszonyuk szóba jön.48 A kép és a szó között tételezett cezúrát fıleg az olyanfajta 44 Vö. Joly, M.: i.m. 98. 45 Vö. Marin, L.: i.m. 226. 46 Vö. Joly, M.: i.m. 96. 47 Vö. uo. 48 Ma már a festészet képei „elkerülhetetlenül konvencionálisak és nyelvtıl

szennyezettek” – mutat rá W.J.T. Mitchell. Vö. i.m. 367.


beidegzıdések táplálják – mutat rá Mitchell –, miszerint a kép az a fajta jel, „amely úgy tesz, mintha nem jel lenne, hiszen természetes közvetlenségnek és jelenlétnek mutatja magát”. Ezzel szemben a szó nem más, mint a „másik oldal”, a mesterségesen elıállított, önkényes termék.49 Valójában azonban számot kell vetni azzal, hogy van a természetes mimetikus kép, amely úgy néz ki, mint az, amit reprezentál, „megragadja azt”, s van ennek a képi riválisa, a mesterséges, expresszív kép, amely nem „nézhet ki” úgy, mint amit reprezentál, mert az csak szavakkal közölhetı. Hasonlóképpen, van szó, amely természetes képe annak, amit jelent, és van szó, mint önkényes jelölı.50 Nehézségekbe ütközik ezeket a változatokat egységes kép- illetve szó-fogalommal megragadni. Ehhez képest a verbális felszíntıl a mögötte keresendı „látás”-ig; az állítástól a „logikai térben lévı képig”, a szöveg lineáris elıadásától az azt rendezı „formákig”, „struktúrákig” sokkal inkább annak a belátása fontos – véli W.J.T. Mitchell –, hogy „világunk java részét mi teremtjük a verbális és képi reprezentációk közötti dialógusból”.51

Hermeneutikai nézıpontból tekintve, a kép és nyelv különbségét hagyományosan a megmutatkozás és a megszólalás különbségeként fogták fel. A kérdés viszont úgy tevıdik fel: Vajon ténylegesen különbség-e a megmutatkozás és megszólalás különbsége, vagy olyasmi, ami mégsem akar igazán különbség lenni?

Gadamer a kép és a mintakép viszonyára vonatkozólag egy adott helyen így fogalmaz: a kép „mond valamit a mintaképrıl”, azaz olyasmit ábrázol, ami „így a kép nélkül nem mutatkozik meg”.52 Mit jelent az, hogy a kép „mond valamit”? Van-e a képnek valamiféle nyelvi létmódja? mondásszerő létmódja?

Gadamer arra utal, hogy a képnek „mondanivalója” van, vagyis olyan „többlete” van, ami a képi létmódjából fakad, s ami a kép nélküli önmegmutatkozásban nincs meg. A képi megmutatkozásban

49 Vö. uo. 368. 50 Vö. uo. 51 Vö. uo. 369. 52 Gadamer, H.-G.: i.m. 110.


megnyílik egy másik létdimenzió. A képben/képként megmutatkozó dolog már nem az a dolog, mint a látványként önmagán meg-mutatkozó, melyet a látvány éppenséggel eltakar. A képben az önmagában meg nem mutatkozó lép elı úgy, mint ami éppen a megmutatkozása folyamatában létesül. A dolog itt úgy lép elı, mint ami már átváltozott. Az, ami az önmagán való megmutatkozásban rejtve maradt, itt most egyszerre megvalósuláshoz és kifejezéshez jut. A dolog itt a hozzátartozó igazságával együtt lép elı egy olyan létteljességbe, amely a képen kívüli létmódban mindig is az önmagában való meg nem mutatkozás állapotában marad. Ennélfogva a képben a dolog úgy ismer igazi, tényleges önmagára, ahogyan a képen kívüli létmódjában azt soha nem tapasztalja. Ez az a „többlet”, amit a kép maga sem pusztán csak mutat, hanem valójában „mond”, mivel hogy ez a kép esetében ténylegesen másként, mint nyelvi módon nem is hozható kifejezésre, hanem csakis oly módon, hogy a kép „beszél”. Azaz úgy mutatja a megmutatottat, hogy a mutatás „többlete” túlcsordul a megmutatás keretein és a nyelvi terekben árad szét.53 Ennek a „fordítottja” a nyelv esetében minden olyan mondás, amivel a nyelv olyan „többlet” mond ki, ami túlárad a szövegszerő kifejezés keretein és a képi megmutatás világába hatol be.

A megszólaló kép oly módon „beszél”, hogy közben hangzó beszédként „hallgat”. A tényleges hangzó beszéd a képen kívül történik meg, a kép magánkívüliségében, még akkor is, ha a képet szólaltatja meg. A kép valós nyelvisége ennél sokkal szervesebb: hozzátartozik a képhez, és nem kívülrıl rendelıdik hozzá. A képben valójában nem a beszéd válik láthatóvá, hanem a megmutatkozás szólal meg.

A megmutatkozás – beszéd a csend módján, avagy a beszéd csendje.

53 Ez az, amirıl W.J.T. Mitchell azt mondja, hogy „a láthatatlan elképzelésének

szükségképpen verbális jellege” van. – I.m. 367.

Documents

A kép nyelvi dimenziójaold.tok.elte.hu/tarstud/fogalomeskep/kotet2/veress.pdf · során. Platón a képet a látható világ egyik darabjának tekintette a többi mellett, vagyis