Fogalom és képold.tok.elte.hu/tarstud/fogalomeskep/fogalomeskep1.pdfértelmezés- és illesztés-lehetıségei a filozófia számára. A reneszánsztól Michel Duchamp és Werner

Fogalom és kép

A könyv megjelenését a Bolyai Társaság és a Szülıföld Alap támogatta.

Fogalom és kép

A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszékcsoportjának magyar tagozata által szervezett

nemzetközi tanévkezdı konferencia elıadásai

2009. október 17, Kolozsvár

A kötetet szerkesztette

Gál László Egyed Péter

Presa Universitară Clujeană / Kolozsvári Egyetemi Kiadó 2010

A konferencia megszervezésének és a kötet kiadásának költségeit a Bolyai Társaság fedezte a Szülöföld Alaptól elnyert 5755/2009

számú támogatás felhasználásával. Lektorálta: Dr. Szigeti Attila © szerzık, 2010. Minden jog fenntartva.

Kiadja a Presa Universitară Clujeană Kiadó, felelıs kiadó Gál László

Mőszaki szerkesztı: Gál László, Cristian-Marius Nuna Borítóterv: Gregus Zoltán Universitatea Babeş-Bolyai Presa Universitară Clujeană Director: CodruŃa Săcelean Str. Hasdeu nr. 51 400371 Cluj-Napoca, România Tel./fax: (+40)-264-597.401 E-mail: [email protected] http://www.editura.ubbcluj.ro/

Descrierea CIP a Bibliotecii NaŃionale a României

FOGALOM ÉS KÉP. ConferinŃă internaŃională (1; 2009; Cluj-Napoca)

Fogalom és kép: a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszékcsoportjának magyar tagozata által szervezett nemzetközi tanévkezdı Konferencia elıadásai. 2009. október 17, Kolozsvár; a kötetet

szerkesztette: Gál László, Egyed Péter. - Cluj-Napoca: Presa Universitară

Clujeană, 2010

ISBN 978-973-595-150-4 I. Gál, László (coord.); II. Egyed, Péter (coord.) 1(063)

Tartalom Elıszó .................................................................................................7

Mircea Dumitru Models and Rules.................................................................13

Lehmann Miklós Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint ......21

Veress Károly A fogalomalkotás mint nyelvi történés ................................39

Egyed Péter A fogalom kérdései Hegel Természetfilozófiájában.............67

Gál László A propozicionális és a képi tartalom reprezentációi............89

Ungvári Zrínyi Imre A látvány, a képzetek és képanalógiák a gyakorlati gondolkodásban....................................................................99

Kovács Barna A metaforától a referenciáig – Derrida és Ricoeur vitája.....107

Tamás Dénes Látványba fojtva – A videoklip képi logikája....................123

Kerekes Erzsébet Gyermekfilozófia ...............................................................131

Schmidt Dániel A lehetıség fogalma Nicolai Hartmann ontológiájában ......149

Szıcs Krisztina Gondolatok Közép-Európa fogalmáról ..............................159

Concept and representation – Abstracts.........................................171

Felhasznált irodalom ......................................................................177

Tárgymutató ...................................................................................183

Elıszó A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen mőködı Filozófia

Tanszékcsoport/Magyar tagozat évekre visszamenıleg megrendezi tanévnyitó konferenciáját. 2009-ben is, e konferencia nemzetközi jellegő volt, már csak azon okokból kifolyólag, hogy érinteni akarta a filozófiát mővelık magyar társadalmát ami aztán szükségszerően több ország polgárainak meghívását jelentette. Valamint a szélesebb nyitás esetén ennek legalább kétnyelvőségét. Így a konferencia hivatalos nyelvei a magyar és az angol volt.

A konferencia témáját Egyed Péter javaslatára 2008 ıszén fogadtuk el és az felvezetıjével 2009 januárjától kezdtük el trejeszteni. Szervezıbizottságunban részt vettek Egyed Péter, Gál László és Schmidt Dániel doktorandusz. A felvezetıben a következık állottak:

Fogalom és/vagy kép

A filozófia meghatározása a fogalom felıl mindig is középponti kérdés volt az európai filozófiai gondolkodásban, dinamikájának a gazdagabb változata a modern filozófiában a leginkább a hegeli életmőhöz kapcsolódik. Nézzük csak meg akármelyik munkájának a glosszáriumát, annak a definíciós és kontextuális gazdagságát. De említhetnénk a husserli-heideggeri opus fogalomteremtı és használó eljárásmódjait a jelenkori filozófiából. Ennek a hagyománynak újabb beállítást jelentett a George Lakoff és munkatársai nevével fémjelzett több évtizedes kutatás, amely analitikus és pragmatikus tipológiákban tárta fel a fogalom képzésének, mőködésének összefüggéseit, és amelynek a logikus folyománya volt az a kutatás, majd vita, amely a kognitív idegtudományok és a filozófia felıl elevenítette fel a fogalomnak illetve a képnek a funkcióit, viszonyát a az emlékezésben,

Foga lom & kép 8

szintézisben, megértésben, gondolkodási folyamatokban – anélkül, hogy a primátus kérdésében radikális álláspontok kialakultak volna.

Ennek az újabb perspektívának gazdag a magyar szakirodalma is, amelynek a flozófiai összefoglaló szakirodalmát itt adjuk: a Magyar Tudomány Agy-tudat száma. (2001,10), Vizi E. Szilveszter, Altrichter Ferenc, Nyíri Kristóf, Pléh Csaba szerk: Agy és tudat. BIP, Budapest, 2002, Pléh Csaba, Kovács Gyula, Gulyás Balázs szerk. Kognitív idegtudomány. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

Hagyományosan erıs a fogalom genetikus megközelítésmódja, amely Jean Piaget illetve Noam Chomsky elméleteiben gyökerezik.

Külön kérdés az egyes filozófiai diszciplínákban meghonosodott fogalomképzési- és használati kérdéseknek a kutatása, amely módszertani-, de tartalmi és evolúciós problémákba is torkollik.

Ugyanakkor a filozófiai imagiszika (ez a régi-új diszciplína) újra felhívta a figyelmet a különbözı képi formáknak, metaforáknak, mitologémáknak a filozófiai gondolkodásban játszott szerepére, a barlang, út, fény, megvilágosodás, tisztás sajátos konceptjei ismét elıkelı helyre kerültek a kutatásban. (Nemrég a Khôra szentelt ennek egy különszámot. 2005-2006,3-4). A filozófiában is meghonosodott egy olyan értelmezési eljárásmód, amely a képzımővészet maior és minor alkotásait kívánja fogalmi-, filozófiai kontextusokba helyezni, egyelıre kanonikus eljárásmódok nélkül.

A kép felıl közelítve, világtörténelmi változásoknak vagyunk tanúi. A kép és különbözı mediatikus változatai egyre inkább betöltik az anatomo-fiziologikus adottságainknak (az információ 8o százalékának a percepciója, tárolása képi) megfejelı ama szerepet, amely kétségtelen gyorsítást jelent a kommunikációs folyamatokban, amelynek a gondolati összefüggései, hatása a hagyományos tanulási kultúránkra még nem eléggé tisztázott, mert minden alakul. Igen fontos a képi információnak és a hagyományos, fogalmi-szintetikus gondolkodásmódunknak a viszonyítása, újabb rendszerkapcsolatainak a megjelenítése, amely sokban átértékelheti filozófiai kultúránkról, argumentációs módjainkról kialakított képet. Gondoljuk, nem kell külön érvelnünk a kérdésnek a hálózati rendszerek és internetkultúra

Elıszó 9

felıl megmutatkozó vonzataira, az olvasás és a memoriterrekapituláció folyamatainak megváltozott helyzetére.

A képi kultúrához kapcsolódó mővészeti ágak – grafika-piktúra, film, fotó, design, környezettervezés – rendkívüli gazdagsága, teljesítményei mind arra visznek, hogy a fogalom mőködésének újabb, a képiséggel összefüggı formáit tárjuk fel, szembesüljünk ezekkel – amikor nem feledkezünk meg arról a tervezési eljárásról sem, amely a különbözı eljárásmódok segítségével – betőszavaktól a különbözı szimbolikus megoldásokig – fogalmakat képez és visz be a kommunikációba.

A fenti meggondolások alapján, amelyeket nyilván újabbakkal lehet kiegészíteni, úgy gondoljuk hogy sikeres, tematikájában gazdag, kutatási irányokat és gondolkodási módokat megjelenítı három konferenciát és ezzel kapcsolatos workshopokat lehet összehozni, amelyben mindenki megtalálja magát, de amely – hangsúlyozzuk – egy nagyon is klasszikus filozófiai kérdésbıl eredeztethetı vagy vezethetı vissza.

Hangsúlyozni kívánjuk, hogy ez az irány a filozófiai alapkutatáshoz tartozik, erısíti a tudományos filozófia mővelésével kapcsolatos álláspontokat és a kolozsvári BBTE magyar vonalát képviselı oktatók-kutatók közös kutatási iránya a következı 3-4 évre, amelynek eredményeit majd közleményekben és kötetekben adjuk ki

Lehetséges kutatási irányok: 1. A fogalom hagyományos megközelítései, újítások: Hegel,

Nietzsche, Husserl, Heidegger. Ezzel kapcsolatosan: a fogalom instrumentális-analitikus összefüggésben: Lakoff tipológiái. Genetikus és archetipikus felfogások.

2. A kognitív idegtudomány apportja a fogalom és kép viszonyának értelmezésében. A fogalom-kép vita állása. Az agykutatás szempontjai: a kép és fogalom, fogalom és kép mint egymást generáló processzuális jelenségek.

3. Fogalom-kérdések az egyes filozófiai szakdiszciplínákban

Foga lom & kép 10

4. „Platón barlangjától Heidegger tisztásáig”. Filozófiai imagisztika: a kép szerepe és használata a filozófiai megértés rendszerében.

5. Kép és gondolatiság. A piktúra elfogadható kanonikus értelmezés- és illesztés-lehetıségei a filozófia számára. A reneszánsztól Michel Duchamp és Werner Hoffmann stb. gondolatiság-értelmezései.

6. Az interkulturalitás filozófiájának alakuló fogalmi készlete és rendszere. Egy szótár elkészítése mint közös kutatási tevékenység.

7. A filozófiai diskurzus lehetıségei és szerepe az elektronikus médiák (TV, video, internet) világában. Videokritika.

A konferencia címe: Fogalom és kép I.

A fogalom ma. Hagyományos, elmefilozófiai, tipologikus,

diszciplináris megközelítések

Idıpont: 2009.október 17. Helyszín, BBTE, Kolozsvár, 8/I-es terem Rendezı: Filozófia Tanszékcsoport/Magyar tagozat Konferenciaszervezık:

dr. Egyed Péter, egyetemi tanár dr. Gál László, egyetemi docens

szervezık,

Schmidt Dániel doktorandusz titkár.

Meghívásainkra végül a következık válaszoltak: Garai Zsolt a Pécsi Tudományegytem adjunktusa, Lehmann Miklós az ELTE adjunktusa, Mircea Dumitru a Bukaresti Egytem professzora, valamint a mi tanszékcsoportunk tagjai illetve doktoranduszai. Következésképpen a konferencia programfüzete szerint 17 dolgozat bemutatására került sor.

Elıszó 11

A bemutatott dolgozatok egy része Power Point bemutató volta, másik része klasszikus szövegfelolvasás.

A végleges írott tanulmányok leadási határideje 2010 januárja volt. Sajnos, mint ez ilyenkor történni szokott ezt a határidıt folyamatosan módosítani kellett, úgy hogy a születendı konferenciakötet végsı leadása augusztus elsejére tolódott ki.

A sorozatos határidıhalasztások ellenére a jelen kötetbıl hiányzik Garai Zsolt, Szigeti Attila, Gregus Zoltán, Soós Amália-Mária, Horváth Péter és Zuh Deodát dolgozata, amelyek azonban késıbbi köteteinkben még megjelenhetnek .

A konferencia munkálatai érdekfeszítıknek bizonyultak, különösen elsı felében. A záróvita következtetéseként megfogalmazódott az amit már kiírásakor gyanítottunk, nevezetesen hogy a téma megér még legalább egy konferenciát. Ennek megszervezésére 2010 ıszén kerülne sor.

Kolozsvár – Zsobok, 2010 július-augusztus

Gál László [email protected]

Mircea Dumitru University of Bucharest [email protected]

Models and Rules. Representationalism vs. Inferentialism

in the Foundation of the Contemporary Semantics In my paper I shall sketch two competing approaches to logical

theory and semantics, viz. representationalism vs. inferentialism. Roughly, my concern here is with the contents and use of concepts.

Representational semantics

Roughly speaking, by a representational semantics I mean a model-theoretic semantics. The main concept of the interpretation of a language within this type of semantics is the concept of model. Sentence meanings of a language are taken care of in terms of the syntactic structure of a particular language, through the inductive (recursive) apparatus of the definition of denotation and truth in an interpretation for the syntatic well-formed sequences of symbols of the language to which those symbols belong.

Meanings of declarative sentences are given via their truth-conditions. And truth-conditions in their turn are build up recursiveley starting with the atomic sentences of the language and then continuing with the inductive clauses for the main connectives of the language. This part will give us an extensional approach to truth as the class of all and only sentences of the language which contains the true atomic sentences of the language and which is closed under the syntactic rules of forming well-formed formulae. The truth of more complex sentences is arrived at from the truth of the less complex sentences

Foga lom & kép 14

which are well-formed parts of the more complex sentences. In the end of the day, one defines truth in terms of denotation and satisfaction.

The underlying assumption for this kind of denotation and satisfaction based truth definition, which ultimately gives one the concept of meaning for the language to which the truth definition is given, is that language can truthfully represent a domain of objects and their corresponding relationships.

A key point in understanding the contrast between the two types of semantics is the order of explanation. Which comes first in an acceptable explanation – the model-theoretic apparatus or the proof-theoretic apparatus? In a representational semantics we let reference have priority over inference.

First, all metalogical concepts are defined model-theoretical. Then, an inference system, such as a Genzen-type natural deduction system or sequent calculus, is built in accordance with the semantics of the language that have been constructed previously. The bridge between model-theoratical concepts and proof-theoretical concepts or, more specifically, between valid formulae according to the semantic definitions and sequents inferred in accordance with the rules of the deduction system is secured by the main metalogical theorems for first-order systems, viz. soundness and completeness.

A deduction system is sound with regard to the clauses of the semantic system which defines the notion of logical truth if and only if (iff) all the sequents of the systems which can be inferred through the rules of the system are valid. Conversely, a deduction system is complete with regard to the semantics iff all the valid well-formed formulae are deducible within the deduction system. If both conditions are met, then the system is adequate with regard to the semantic concept of logical truth or valid formula.

Now, another type of representational semantics, which differs in substantial ways from model-theoretic semantics, is Donald Davidson’s truth-theoretic semantics.1 The idea is to use an axiomatic Tarski-style truth theory for the language, which satisfies certain 1 Donald Davidson, ‘Truth and Meaning’.

Mircea Dumitru / Models and Rules 15

demands, to serve as the form of a compositional meaning theory for the language. More specifically, a finitely axiomatizable truth theory will enable us to infer for every sentence s of the object language a biconditional (T-theorem) of the form

(T) s is true iff p

where s is a structural description (name) of an object language sentence and p stands for a metalanguage sentence that gives conditions under which s is true. Even if truth is not meaning, provided the axiomatic truth theory satisfies some constraints and we realize that it satisfies them, we can use the theory to interpret sentences of the object language and to see the compositional nature of our understanding of them. One stringent constraint is Tarski’s Convention T or a counterpart of it for natural languages. Convention T imposes that an adequate theory of truth for a language has as theorems all and only instances of (T) in which p is a metalanguage translation of s. Davidson’s crucial idea about how a truth theory can serve for a compositional theory of meaning is precisely that under the circumstances described so far we are in a position to know that “... is true iff _ _ _” can be substituted by “... means that_ _ _” and the outcome is a true sentence. The crucial point is that, in contradistinction to model theory, the metalanguage sentence p does not provide a semantic value for the object language sentence s whose truth-condition we want to establish. What p gives us instead is a sufficient and necessary condition for s’s truth.

Inferentialism

By inferentialist semantics I mean, rougly, a rule-based semantic system. Historically, the idea that the meanings of various logical concepts are to be rendered via rules for introducing those terms into and respectively for eliminating those terms from the discourse is associated with the work of the German mathematician and logician Gerhard Gentzen.2

2 Gerhard Genzen, ‘Investigation into Logical Deduction’.

Foga lom & kép 16

Genzen’s sucessful project was to devise rule-based systems of deduction. For each and every logical constant in the language of the system one should come up with a pair of rules, one which allows us to introduce the constant and a companion rule which shows how we can eliminate the constant. It is the rules themselves which give the logical meanings of those logical words, and not the models or linguistic representations we might associate in the vernacular with those logical constants.

A first challenge for this proposal is this: how to generalize this inferentialist thought from mere logical constants to whole areas of natural discourse through which it is obvious that we make descriptive noninferential reports? The work of M. Dummett3 and more recently of R. Brandon4 opens wide new horizons upon the connections and the order of explanation between representations and rules or, if we prefer the other set of terms, between model-theoretic and proof-theoretic categories.

According to inferentialism, each linguistic expression gets its meaning via the role that the expression plays in reasonings (inferences). But can we define, and if so how, Introduction-rules and Elimination-rules for descriptive noninferential terms, such as color terms?

To make some progress into this issue, let’s consider a general model of conceptual contents as inferential roles that has been put forward by Dummett. According to that model, the use of any linguistic expression or concept has two aspects:

(i) the circumstances under which the expression is correctly applied, uttered, or used;

(ii) the consequences of its application, utterance, or use. What is the connection between this model and inferentialism?

To make more obvious the link between the two we can state and argue for the following principle:

3 Michael Dummett, Frege’s Philosophy of Language. 4 Robert Brandom, Making It Explicit. Reasoning, Representing, & Discursive

Commitment, and Articulating Reasons. An Introduction to Inferentialism.


Inferentialist principle – the content to which a person is committed by using the concept or expression may be represented by the inference she implicitely endorses by such use, the inference from the circumstances of appropriate employment to the appropriate consequences of such employment.

It is obvious that the original source for this model of Dummett lies in a treatment of sentential connectives, and that Dummett’s model build on the Genzen-style approach. In this respect it is worth emphasizing that Dummett’s two-aspect model is a generalization of a standard way of specifying – as Genzen did - the inferential roles of logical connectives.

I already touched upon this. Genzen defends the view that one can define logical connectives primarily not by truth-tables or other model-theoretic devices, but by specifying introduction rules – or inferentially sufficient conditions for the employment of the connective – and elimination rules – or inferentially necessary consequences of the employment of the connective. E.g., to define the inferential role of an expression like ‘&’, one specifies that anyone who is committed to a sentence p and who is also committed to a sentence q is thereby to count also as committed to ┌(p & q)� (their conjunction). And conversely, anyone who is committed to ┌(p & q)� is thereby committed both to p and to q.

What is the import of those two schemata? 1. The first schema specifies, by means of expressions that do

not contain the connective, the circumstances under which one is committed to claims expressed by sentences that do contain (as their main connective) the connective whose inferential role is defined; that is, the schema specifies the set of premises that entails them.

2. The second schema specifies, by means of expressions that contain the connective, the consequences of being committed to claims expressed by sentences that do not contain (as their main connective) the connective whose inferential role is defined; that is, it specifies the set of consequences they entail.

Foga lom & kép 18

Some problems with the inferentialist approach

1. One major problem with the rule-based approach to meaning and truth is brought about by the deviant logical and semantic behaviour of epistemic and psychological vocabulary and by the corresponding non-closure under entailment of attitude reports. Since I am not under any epistemic obligation to believe, to know etc. whatever logically follows from what I believe, I know etc. it seems that what can be accounted for in terms of model-theoretic semantic consequences it cannot be captured adequately in proof-theoretic terms.

2. A second major problem seems to be motivated by the incompleteness phenomena. For as far as inference systems are complete with respect to a previously established semantics, it makes no real difference if we begin with a representationalist semantics and based on that we define rules that are sound and complete with respect to the semantics; or vice-versa, we start with rules and we abstract from them the meanings of the terms in the vocabulary as those entities which match the introduction and the elimination rules for the terms.

However, as soon as incompleteness shows up (in the form of semantic incompleteness or Gödel’s incompleteness) things change considerably. The idea is that since in every sufficiently rich and powerful interpreted system there has to be a true sentence which is not provable within any of its recursively axiomatized, etc. counterpart system, what we got here is the fact that truth (as a paradigmatic model-theoretic concept) cannot be captured completely by rules.

References

Robert Brandom, Making It Explicit. Reasoning, Representing, & Discursive Commitment, Harvard University Press, 1994.

Robert Brandom, Articulating Reasons. An Introduction to Inferentialism. Harvard University Press, 2000.


Donald Davidson, ‘Truth and Meaning’ (1967), in A. P. Martinich (ed.), The Philosophy of Language, second edition, Oxford University Press, 1985, 1990, pp. 79 – 90.

Michael Dummett, Frege’s Philosophy of Language, New York: Harper & Row, 1973.

Gerhard Genzen, ‘Investigation into Logical Deduction’, in M. Szabo (ed.), The Collected Papers of Gergard genzen, North Holland, 1969, pp. 68 – 131.

Lehmann Miklós ELTE TÓK [email protected]

Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint Összefoglalás

A képzelet-vita eltérı álláspontjai könnyen visszavezethetık az elméletek eltérı elıfeltevéseire. Ennek gyökerénél az a probléma fedezhetı fel, hogy a kép és a fogalom mint valós reprezentációk eltérı tulajdonságait általánosítani próbálják a mentális reprezentációk természetére. Kép és fogalom megkülönböztetése azonban a reprezentációk naturalizálásával, különösképpen pedig az evolúcióelmélet alkalmazásával meghaladható. Kulcsfontosságú, hogy a naturalizálásban lényeges szerep jut a rendszerelméleti megközelítésnek, mely szerint organizmus és környezete szétválaszthatatlan egységet képez. A fogalmi reprezentációk sajátosságai a környezet reprezentációs átalakulása, a kulturális evolúció figyelembevételével, a meglóduló és nyitott végő evolúció feltételezésével magyarázható. A kortárs kognitív kutatások egyik izgalmas vitapontja a

mentális reprezentációk természetének, különösen pedig fogalmi vagy képi vonásainak kérdése, melyet döntıen határoz meg a hetvenes években kezdıdı képzelet-vita. Túl azon, hogy e kérdéskör igen hosszú – elsısorban filozófiai és pszichológiai – elıtörténettel rendelkezik, melynek során álláspontok sokasága alakult ki, a jelenkori kutatás egyik legnagyobb kihívása az evolúciós szempontok alkalmazása mind filogenetikus, mind pedig ontogenetikus értelemben. Dolgozatomban megkísérlem kimutatni, hogy az evolúciós szempontok alkalmazása, ezáltal pedig a mentális reprezentációk biológiai megalapozása (naturalizálása) olyan új eredményekkel szolgálhat, amelyek hozzásegíthetnek a reprezentációk természetének jobb

Foga lom & kép 22

megértéséhez. Gondolatmenetemet a fogalom és kép mint alternatívák és a kettı közötti lehetséges kapcsolatok felvázolásával kezdem; ezt követıen rátérek az evolúciós megközelítés alkalmazhatóságára és a nyelvi reprezentációk „nehéz“ problémájára, amely a evolúcióelmélet alkalmazásának számára a legkomolyabb kihívást jelenti; végül pedig az evolúcióelmélet kisebb kiigazítása és a meglóduló evolúció fogalmának segítségével felrajzolom azokat a kereteket, melyben a fogalmi és képi reprezentációk szigorú elkülönítése meghaladható.

I. Kép vs. fogalom

A mentális reprezentáció képi jellegének egyik legkedveltebb hivatkozási alapja Arisztotelész, aki a lélekrıl szóló írásában a reprezentációkat tárgyak másolatainak, a közvetlenül érzékelhetı látvány képi másának tartja.5 A reprezentáció mindenképp hasonlít arra, amit reprezentál – akárcsak a valódi képek, csupán akkor ismerhetı fel, mit is ábrázolnak, ha hasonlítanak tárgyukra. Ebben az értelemben a mentális reprezentációk egyfajta ‚belsı képeknek‘ feleltethetık meg, amelyek részt vehetnek különbözı gondolati mőveletekben. A vizuális információ alapvetıen vizuális természető is marad, nem szenved el semmilyen átalakítást, csupán élénkségébıl veszít. Késıbb ezt a gondolatot vitték tovább az empirista filozófusok, s ugyanezen felfogás mellett kardoskodtak a képzelet-vita egyes résztvevıi, számos modern pszichológiai és neurológiai kísérleti eredménnyel alátámasztva nézetüket. Az érvek között egyaránt szerepeltek egyszerő, könnyen átlátható kísérletek, amelyek közel állnak Arisztotelész alapvetıen introspekcióra alapozott módszeréhez (mint például a tárgyak mentális forgatásának vizsgálata6) és bonyolult, korszerő mőszeres

5 Arisztotelész: A lélekrıl (különösen 427b), in Arisztotelész 2006. Itt szükséges

megjegyezni, hogy a képi reprezentáció fogalma nem minden esetben jelent csupán vizuális természető reprezentációt (azaz, szők értelemben vett képi reprezentációt), hanem gyakran alkalmazzák az olyan analóg reprezentációk megjelölésére, amelyek megtartják az adott érzékleti modalitás elsıdleges jellegzetességeit.

6 A legismertebb kísérlet: Shepard – Metzler (1971).

Lehmann Miklós / Fogalom és kép kognitív evolúciós szempontok szerint 23

vizsgálatok (például az olyan, a látópályákon folyó vagy kezdıdı feldolgozás vizsgálata, mint a tárgyfelismerés7).

Érdekes módon hasonló, s többnyire az introspekción alapuló megfigyelések támasztják alá a racionalista felfogás képi reprezentációról alkotott nézetét is. Descartes8 azonban már rámutat az elgondolás gyengéire is, amikor arra hivatkozik, hogy bár egy ötszöget vagy hatszöget gond nélkül el tudunk képzelni, egy ezerszög elképzelése már komoly nehézségekbe ütközik (természetesen bizonyos mértékig sikerülhet, azonban teljességgel megkülönbözhetetlen lesz a 999 vagy akár a 900 oldalú síkidomtól). Ennek következtében pedig az ezeroldalú síkidom mentális reprezentációja nem vehet részt ugyanolyan módon a gondolati mőveletekben, mint az öt- vagy hatoldalú síkidomé. Descartes elismeri, hogy az elképzelés gyakran nem lehetséges korábbi testi érzékelés nélkül (szerinte a képzelet más folyamatai más érzéki aspektusokat ragadnak meg, mint színt vagy hangot), ám amennyiben a képzelet már az értelemre van utalva, az egyszerő, érzékelésbıl származó információ már nem minden esetben elégséges.

Részben az introspekciós érvek gyengesége, részben pedig a mentális képek és valós (mesterséges) képek közti megkerülhetetlen különbségek a reprezentációk fogalmi természetének elképzeléséhez vezettek. Eleinte a behaviorizmus, majd késıbb a deskripcionalizmus és az elmefilozófia lingvisztikai megközelítései a mentális reprezentációk természetében a nyelvhez hasonló struktúrákat mutattak ki.9 A mentális képek ebben a felfogásban leírásoknak feleltethetık meg, amelyek a nyelv logikája szerint épülnek fel és vehetnek részt következtetésekben. Az érzékelés során elıször is a vizuális információt nyelvi formába kell átkódolni (ez az átkódolás azért szükségszerő, mert a következtetések csakis nyelvi formában képzelhetık el), a késıbbiekben pedig a kijelentések és argumentumok mintájára felépülı reprezentációk elraktározhatók és a gondolati mőveletek 7 Szemléletes példái Biederman (1987) geonjai vagy Damasio (1985) vizsgálatai a

tárgyfelismerés zavarairól. 8 Descartes 1994. 89-92. 9 A lingvisztikai elképzelések legjobb példája az elmefilozófián belül Jerry Fodor

gondolkodása, ld. különösen Fodor (1976).

Foga lom & kép 24

során alakíthatók. A mentális képek így nem „valós“ képek, hanem a kijelentések feldolgozásával újrakonstruált vizuális információhordozók; a mentális reprezentációk alapvetı formája pedig nem a kép, hanem a nyelvileg kódolt kijelentések lesznek. Ezt az álláspontot részben a képi reprezentáció hiányosságait elemzı érvek, részben pedig a gondolkodás nyelvi természetérıl kialakított korábbi filozófiai érvek támasztják alá – ami persze korántsem jelenti azt, hogy ez az álláspont ne lenne a másikhoz hasonlóan vitatható.

Arisztotelész és Descartes példája, valamint a rivális fogalmi elgondolások alapján – bizonyos mértékig sarkítva – tehát egy olyan kép rajzolódik fel, amely a mentális reprezentációk természetében csupán alternatívákként mutatja be a képi és a fogalmi jelleget. De valóban szükségszerő-e, hogy ezek egymást kizáró alternatívák legyenek? Túl azon, hogy születtek áthidaló megoldást alkalmazó elméletek,10 a képzelet-vita egyik lényeges tanulsága éppen az lehet, hogy a mentális reprezentációk természetérıl vallott nézetek kialakításában nagy szerepe van elıfeltevéseinknek és annak a módnak, ahogyan az elme mőködését leírjuk. Ebben semmi új és megdöbbentı nincs: a tudománytörténet számtalan példával szolgál az ezzel analóg, téves megközelítésekre. Így most itt csupán annyi lényeges, hogy ha a reprezentációk kialakításában az érzékletbıl származó információt tartjuk meghatározónak, akkor a képi jellegzetességek emelkednek ki; ha pedig a szemantikai információt, akkor a fogalmi jelleg kap nagyobb hangsúlyt. A felosztás tehát nagyban funkcionális: az elme mőködésében megkülönböztetett feldolgozási procedúrák és modulok alapján a reprezentációk kialakításában az ezen eljárások és moduláris egységek sajátosságait veszik figyelembe. Mint minden funkcionális felosztás, ez is meghaladható, ha figyelembe vesszük, hogy a megkülönböztetéseket az elméletalkotás és a modellépítés igényei diktálhatják.

10 Így például Paivio (1986) elmélete a kettıs kódolásról.


II. Kép és fogalom kapcsolata

Kézenfekvınek tőnik az a megoldás, amely megkísérli összekapcsolni a képi és a fogalmi reprezentációt, részben áthidalva a kétféle megközelítés különbségét, részben pedig kiaknázva mindkettı jellegzetességeit. Ez egyben azt is jelenti, hogy egységes elméleti keretbe kell illeszteni a kétféle reprezentációt. A reprezentációs sajátosságok természetesen mutatnak valamennyi rokonságot a két esetben, hiszen mint reprezentációk nem különböznek élesen, inkább reprezentációs stratégiáik tekintetében térnek el egymástól. A különbségek feloldása azonban korántsem egyértelmő, mivel egyszerre kell a két stratégiára kielégítı megoldást találni. A perceptuális szimbólumok elmélete erre tesz kísérletet.

Barsalou és munkatársai (Barsalou 1999, Barsalou et al. 1994) olyan reprezentációs rendszert dolgoztak ki, amely az érzékelés nyomán kialakuló idegi aktivációs mintázatból kiindulva hozza létre a környezet elemeinek (tárgyainak és eseményeinek) mentális reprezentációit. A perceptuális szimbólumok valójában sem képekként, sem fogalmi reprezentációkként nem képzelhetık el: bár analóg módon kiindulva a tárgy vagy esemény tulajdonságait tartalmazzák, ezt bizonyos aspektusok mentén teszik (például nem egy épület homlokzatának képszerő mását jelentik, hanem a homlokzat egyes aspektusaira, az ablakok mintázatára, a tömb arányaira stb. vonatkozó információt tartalmazzák). Ez az információ azonban elsıdlegesen nem is fogalmi természető, mert a különféle aspektusoknak megfelelı információt nem a nyelv logikája szerint, hanem az érzékelés sajátosságai szerint tárolják. A nyelvi jel valójában egy olyan újabb aspektus a perceptuális szimbólumokban, amelyet a nyelvhasználat aktivál, de az érzékelésbıl származó információhoz kapcsolódóan kerül eltárolásra.

Ezek a szimbólumok azonban nem feltétlenül elégítik ki azokat a feltételeket, amelyek kép és fogalom kapcsolatához ténylegesen szükségesek. Nagy elınye ennek az elképzelésnek, hogy a percepcióból kiindulva építi fel a mentális reprezentációk rendszerét, azonban néhány – fıként a nyelvvel összefüggı – ponton nem teljesen

Foga lom & kép 26

meggyızı. Az elmélet megpróbál választ adni a kompozicionalitás, a produktivitás és az absztrakt fogalmak reprezentációjának kérdésére, azonban egy lényeges pontról hallgat: miként kerül a nyelvi aspektus a perceptuális szimbólumok tartalmai közé? Erre két válasz lehetséges. Az egyik szerint más aspektusokhoz hasonlóan az érzékelés a forrása, azaz, a nyelvi jel érzékelése nyomán elıálló reprezentációs aspektus a feldolgozás során kötıdik az érzékelésbıl származó információhoz. Ez nem tőnik elégséges válasznak, mert a nyelvi jel az érzékelés szempontjából nagy mértékben aluldeterminált.11 A másik lehetséges válasz szerint a nyelvi jel forrása egy más, az érzékeléstıl nagyrészt független mechanizmus (nevezhetjük például nyelvi modulnak), amely a fogalmakat autonóm módon állítja elı, e fogalmak pedig késıbb asszociatív kapcsolatokon keresztül társulhatnak az érzékelésbıl származó információhoz és képezhetik a perceptuális szimbólumok részét. Csakhogy ez jelen szempontunkból nem old meg semmit, hiszen így a kép és a fogalom egységes felfogása helyett megint a két rendszer – legalábbis kezdeti – különválasztásához jutunk.

Egy lényeges ponton azonban mégiscsak sikerül már most meghaladni a szigorú szétválasztást: a perceptuális szimbólumok elmélete ugyanis rávilágít arra, hogy kép és fogalom között sokrétő kapcsolat létezik. Ennek meglátásához viszont a fogalmat le kell választani a nyelvrıl. Kép és fogalom így a nyelvhez szükséges reprezentációs elıfeltételekkel azonosíthatók – a nyelv tényleges megjelenéséhez viszont még egy sor más preadaptációra is szükség lehet.

III. Az evolúciós keret

Az ember biológiai beágyazottsága segíthet a nyelvi és a fogalmi rendszer kettısségének meghaladásában. Az ember ugyanis (és természetesen itt minden megismerı organizmus említhetı), amely e

11 Az aluldetermináltság több szempontból is érvényes. Ezt a problémát veti fel

ugyanis a nyelvelsajátítás vizsgálata, a nyelv kialakulásának vizsgálata, valamint a percepció és a nyelv kapcsolatának vizsgálata is. Jelen gondolatmenetünk szempontjából talán a legfontosabb, hogy a fogalmi reprezentáció egyes tulajdonságai aluldetermináltak a képi (vagy általánosabban: percepciós) tulajdonságok oldaláról.


két kognitív rendszer hordozója és „felhasználója“, olyan biológiai lény, amely az evolúciós elmélet alapján kognitív stratégiáit az életben maradás és a szaporodási siker függvényében alakította. Nem helyes elfeledkezni arról sem, hogy kognitív mechanizmusokat mindeddig csupán biológiai organizmusokban volt lehetséges megfigyelni, testetlen vagy testi érzékszervek (perifériák) nélküli megismerı lényeket legfeljebb filozófiai gondolatkísérletekben tudunk alkalmazni.

Ahhoz tehát, hogy érthetı legyen a viszony kép és fogalom mint mentális reprezentáció között, elıször is az eredetre vonatkozó kérdést kell feltennünk: miként alakulnak ki e reprezentációk, milyen mechanizmusok és milyen törvényeknek vagy szabályoknak alávetett struktúrák rendezik kapcsolódásukat.12 Akár képrıl, akár fogalomról legyen szó, az eredet kérdésében a kiindulópontot a környezet érzékelése jelenti. Az érzékelı mechanizmusok pedig lényegében a környezet sajátosságai szerint alakulnak. Leegyszerősítve: ahol nincs fény, ott nincs szükség szemre azaz, a reprezentációs mechanizmusok csak olyan csatornákon kaphatnak bemeneti információt, amely csatornák a környezetben is biztosítottak. Ezen a gondolatmeneten haladva az evolúciós episztemológia, elsıként pedig Konrad Lorenz (1983) odáig megy, hogy az a priori koncepcióját az evolúciós elıtörténethez kapcsolja és a környezeti hatásra formálódó megismerı-apparátus (melyet Lorenz helyenként egyenesen világkép-apparátusnak hív) gyökerénél fedez fel. A lehetséges tapasztalat formáit a tapasztaló organizmus strukturális sajátosságai, az érzékszervek és az észleletek feldolgozásáért felelıs neurális rendszerek szerkezeti tulajdonságai határozzák meg – ezek pedig a környezet és a környezetben biztosított információ alapján alakulnak ki, s evolúciós hatásoknak vannak alávetve. Lorenz alapján nem tőnik képtelen ötletnek az sem, hogy az élılény érzékszerveit vagy akár testi felépítését a környezet

12 Az eredet kérdése kapcsán több dimenzió mentén lehet haladni: itt most nem

tárgyalom a veleszületettség vagy a mentalista érvelések problémáit, csupán a tárgy szempontjából legérdekesebbet, a környezetéhez kapcsolódó, érzékelı organizmus reprezentációinak eredetét.

Foga lom & kép 28

reprezentációinak fogjuk fel.13 A szervezet minden alkalmazkodási folyamatban – akár a testfelépítésrıl, akár a megismerésrıl legyen szó – információt vesz fel környezetébıl. Az alkalmazkodás ebben az értelemben egyfajta tudásszerzést jelent. Lorenz a szervezet kognitív struktúráját („világkép-apparátusát”) éppen ezért olyan sajátos szervként kezeli, amely csakis a teljes szervezet evolúciós elıtörténetének fényében érthetı meg, mivel a megismerıképességek számtalan alkalmazkodási folyamaton keresztül alakulnak ki és érnek el egyre komplexebb formát.

A megismerés struktúrái tehát a szervezet és környezete kölcsönhatásában jönnek létre, és e kölcsönhatás során fokozatosan változnak. Lorenz ezzel arra is felhívja a figyelmet, hogy a szervezet és a környezet egyetlen rendszert alkot: az organizmus nem választható le a környezetrıl, nem izolálható. Következésképpen a reprezentációk természetének vizsgálata megköveteli a rendszerszemléletet – kép és fogalom mint reprezentációs stratégiák pedig e rendszer organikus részeinek tekinthetı. Az élı szervezetek egymással kölcsönhatásban lévı elemekbıl felépülı rendszerek, melyek egészként lépnek interakcióba környezetükkel. Az anatómiai struktúrák a környezet (az ökológiai fülke) és az organizmus kölcsönhatásában, avagy a rendelkezésre álló anyag és a szelekció függvényében alakulnak ki. Biológiai értelemben a génállomány módosulása az egyedi szervezetek és a környezet kölcsönhatásában történik, a fajspecifikus sajátosságok az egyes élılények sorozatán keresztül formálódnak (más szóval a fenotípus és a genotípus között információáramlás fedezhetı fel). A rendszerelmélet beemelése azt is jelenti, hogy túl kell haladni a vonások vagy tulajdonságok evolúciójának eszméjét.14 Ahogyan a gének evolúciós változása is csak rendszeregészként ragadható meg, úgy a vonások változása is csupán egymás kölcsönhatásában értelmezhetı. Az organizmusnak egészként kell adaptív módon

13 Szemléletesek Lorenz példái: a halak uszonya, amely a víz hidrodinamikájához,

vagy a lovak patája, amely a talaj sajátosságaihoz alkalmazkodott. 14 Az evolúciós szemlélet rendszerfelfogásának ezen eszméje Riedl (1982) nevéhez

főzıdik, de részleteiben megtalálható az evolúciós episztemológia más képviselıinél is.


változnia, ennyiben pedig nem izolálhatók egyértelmően az egyes tulajdonságai. Az életben maradás vagy a siker feltételei valójában rendszerfeltételek, amelyek az organizmus egészére érvényesek. Ez egyben komoly kétséget jelent arra nézve is, hogy kép és fogalom mint a reprezentáció alternatív formái elkülönítve szemlélhetık és értelmezhetık.

IV. A nyelv „nehéz problémája“

A rendszerszemléletet az evolúciós elméletre alkalmazva megoldhatónak tőnik kép és fogalom egységes reprezentációs keretbe való illesztése. A percepcióból kiindulva nem lehetetlen megoldást találni a reprezentáció kérdésére (erre utal a perceptuális szimbólumok korábban hivatkozott elmélete is), ám korántsem ennyire könnyő a nyelv nem-reprezentációs sajátosságainak magyarázata. Harnad (1976, 2008) éppen ezért nevezi a grammatika kérdését a nyelv „nehéz problémájának“.

A kognitív képességek nagy része megmagyarázható az adaptív értékük figyelembe vételével. Nem így a grammatika: korántsem világos, milyen adaptív elınyt jelentett elsı használói számára. De már akkor komoly nehézségek támadnak, ha az adaptációs és szelekciós magyarázatoknak megfelelıen a nyelvelsajátítást is a próba-hibaigazítás módszerével kísérlik meg elemezni. A legtöbb, a grammatika eredetét kutató elmélet egyetért abban, hogy az egyes nyelvtanok mögött egy mélyebb, univerzális grammatika húzódik meg.15 A nyelvelsajátítás során jelenhetnek meg hibák, de ezek leginkább a felszínt, az egyes nyelvtanok paramétereit érintik, nem az univerzális grammatikát. Harnad ebbıl arra következtet, hogy az univerzális grammatika szabályait nem lehetséges próbálkozások és a hibák kiigazítása során elsajátítani, hanem egy olyan veleszületett struktúráról van szó, amely eleve rendelkezésére áll a nyelvet tanuló egyed számára. Ez egyben komoly evolúciós kérdıjel is, hiszen

15 Az elsıdleges hivatkozási alap Chomsky (1995), de az evolúciós elmélet hívei (pl.

Pinker és Bloom) hasonló struktúrákat feltételeznek.

Foga lom & kép 30

szerinte az evolúciós folyamatok sem alakíthatták próbák és hibák során keresztül a grammatikai rendszert.16 A legnagyobb problémát azonban a grammatika adaptív elınyének homályos volta okozza.

A nyelvi képesség evolúciós magyarázatában több elmélet is felmerült, ám a legtöbb nem foglalkozik kitüntetetten a grammatika problémájával. De lehet, hogy ez nem is a legnagyobb probléma. Felvetıdhet ugyanis, hogy a Harnad által is kifogásolt adaptációs magyarázat izoláltan próbál kezelni egy olyan képességet, amely csupán a kognitív képességek rendszeregészében érthetı meg. Harnad – Fodorhoz hasonlóan – burkoltan azt feltételezi, hogy a grammatika egy elızmények nélküli önálló adaptáció; ezt azonban mindeddig nem sikerült egyértelmően alátámasztani. Mi több, az evolúciós elmélet éppen azt az igényt fogalmazza meg, hogy az organizmus tulajdonságait rendszerként, egymással kölcsönhatásban lévı és együttesen változó egészként kell felfogni. Jóllehet, az evolúcióelmélet mára túlhaladott megközelítései lehetıvé teszik a szigorúan moduláris vagy tulajdonságegységeken alapuló felfogást, ezek hibái nem az evolúciós magyarázatok elvetését, hanem azok kiigazítását tették szükségessé. Mindemellett a grammatika izolált szemlélete azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a kognitív képességek egy részét kivonják a természettudományos magyarázatok körébıl és valamifajta mentalista vagy dualista vizsgálódás tárgyává tegyék. Lássuk azonban, milyen válasz adható a grammatika evolúciójának kérdésére.

Bickerton (2004) proto-nyelve a kiteljesedett nyelvi képesség megjelenése elıtt olyan struktúrákat feltételez, amelyekre adaptációs magyarázatok adhatók. Ezeket a struktúrákat azonban jóval a nyelv megjelenése elıtt, más kognitív területeken kell keresnünk. Az elınyelvi struktúrákat alapvetıen az jellemzi, hogy bennük a perceptuális eredető reprezentációs jelleg van túlsúlyban, a szintaktika viszont

16 Bár nem ez Harnad gondolatmenetének fı kérdése, de szükséges megjegyezni,

hogy e ponton minden bizonnyal téved: elég arra gondolni, hogy a szervezetek számos, ma innátnak tartott tulajdonságára jól mőködı szelekciós magyarázattal rendelkezünk.


csak nyomokban fedezhetı fel benne, hiányát pedig a funkcionális szervezıdés pótolja. A kognitív rendszer evolúciójában ez több területen is megvalósulhatott, így elsısorban az eszközkészítés (amely kifinomultabb manuális készségeket és a tevékenység szekvenciális szervezıdését kívánta meg), a szociális viselkedés szervezıdése (avagy „szociális intelligencia“, amely a társakkal való hatékonyabb együttmőködés igényét jelzi), valamint a preverbális kommunikáció (amelynek nyomai az állatvilágban is felfedezhetık, elemei pedig a mimézis, a geszturális jelek és a prozodikus hangadás).17 E három fı képességcsoport megjelenésére léteznek adaptációs magyarázatok, s ahogyan Bickerton is értelmezi, ezek a nyelv preadaptációinak tekinthetık. Érdemes ezekhez hozzátenni, hogy a nyelvben megjelenı reprezentációs struktúrák (de bizonyos mértékig a grammatikai struktúrák is) perceptuális eredettel rendelkeznek: Lakoff (1987) elemzései többek között azt mutatták meg, hogy a nyelvhasználatban számos más kognitív terület is megjelenik, a nyelvi reprezentáció és a grammatika korántsem független a kogníció egyéb területeitıl – nélkülük pedig a nyelv meg sem érthetı. Nemkülönben izgalmas, hogy Lakoff metafora-elmélete szerint a képi reprezentációs struktúrák köszönnek vissza a legegyszerőbb hétköznapi nyelv fordulataiban is; más szóval, a képi reprezentációs struktúrák teszik lehetıvé a nyelvi kifejezés számos formáját.

A lassanként körvonalazódó rendszerszemlélető felfogás szerint tehát a nyelvet, a nyelvhasználat alapvetı sajátosságait a korábbi adaptációk valamint a percepcióval összefüggı kognitív eljárások tulajdonságai alakították – ez alól pedig a grammatika sem kivétel. Mivel a nyelv megjelenését ezek az adaptációk tették lehetıvé, mindaz, ami az univerzális grammatikában sokak számára megmagyarázhatatlannak tőnik, valójában csupán olyan innát

17 Donald (2001) hasonló elemeket sorol fel a kiteljesedett emberi kognitív képességek

elıfeltételeiként, elméletében pedig a nyelvnek mint kommunikációs és strukturálisan szervezı eszköznek ugyanolyan jelentıséget tulajdonít, mint Bickerton.

Foga lom & kép 32

struktúrák sora és rendszere, amelyek más kognitív területek adaptációi révén rögzültek.18

A nyelv „nehéz problémája“ mindezzel megoldhatónak tőnik. A grammatika nem hirtelen és elızmények nélkül jelent meg, hanem nagyon is lassú adaptív folyamatok termékének tekinthetı, és nem független más kognitív képességek korábbi adaptációitól. A nyelvi és a biológiai evolúció jelenségeinek párhuzama,19 valamint kapcsolódási pontjai meggyızıen tükrözik az elmélet biológiai relevanciáját. A nyelv megjelenésérıl azonban olyan elképzelések is léteznek, amelyek egészen más területekre vezetnek át: a kulturális evolúció gondolatához.

V. Kulturális evolúció

A biológiai evolúció szemszögébıl nézve a kultúra nehezen naturalizálható, talányos jelenségnek látszik, ugyanakkor egy evolúciós elmélet sikere részben attól is függ, számot tud-e adni az élılények kulturális tulajdonságairól. A kulturális evolúció elméletei megpróbálkoznak azzal, hogy egységes evolúciós keretet vázoljanak fel biológia és kultúra számára, ám gyakran abba a hibába esnek, hogy a biológiailag nehezen magyarázható jelenségeket függetlenítik annak evolúciós folyamataitól és ebbıl fakadóan a kultúra számára sajátos evolúciós törvényeket állítanak fel.

Gondolatmenetünk számára most annak van a legnagyobb jelentısége, hogy a legtöbb kulturális evolúciós elképzelés a nyelvet a biológia és a kultúra határára helyezi, egyfajta ugródeszkaként jeleníti meg, amely egyben a kulturális evolúció elıfeltétele is. A nyelv megjelenése változást hozott a reprezentációs struktúrákban, e struktúrák új tulajdonságai pedig (a percepciótól elszakadva) a kognitív fejlıdés új lehetıségeit nyitották meg. Így megjelenhettek a

18 Christiansen és Charter (2008) egyenesen amellett érvel, hogy a nyelvet maguk a

korábbi adaptációk során létrejött neurális struktúrák alakították; azaz, lényegében csak olyan nyelvet vagyunk képesek megtanulni, amely e struktúrákhoz illeszthetı, a nem illeszkedı nyelvek egyszerően a szelekció során eltőntek. E struktúráktól származtatható az univerzális grammatika is.

19 Vö. Sándor és Kampis (2000).


kognitív rendszer olyan elemei is, amelyek látszólag elızmények nélküliek, nem-adaptívak vagy nem mutatnak kapcsolatot a szervezetek biológiai tulajdonságaival. Ez a tetszetıs elképzelés azonban nehezen egyeztethetı össze a korábban leírtakkal, amely szerint a nyelv ráépül a korábbi adaptációkra, és nem jelent olyan újdonságot, amely váratlanul alakítja át az organizmus kognitív struktúráját.

A valódi újdonság a reprezentációk természetét érinti, és már a nyelvi fejlıdést megelızıen is hat: a fogalom mint sajátos, a közvetlen érzékeléstıl lassanként elszakadó reprezentáció a környezet manipulálásának egy új és rendkívül hatékony módját jelenti. Ezt a hatékonyságot pedig elsısorban az biztosítja a fogalmi reprezentáció számára, hogy kimozdul az organizmus zárt kognitív rendszerébıl – vagy másképpen: nyitottá teszi ezt a rendszert. A nyelven keresztül a kognitív folyamatok kiterjeszthetık a társak irányába, így pedig az organizmus számára egy új információforrás nyílik meg. A kulturális evolúcióval foglalkozó elméletekben ez a folyamat úgy merül fel, mint a külsı reprezentációs tárak megjelenése (a nyelv az elsı, az organizmushoz képest külsıdleges tár).20 Itt válik világossá, hogy korábban miért tőnt egyértelmőnek a fogalom és a nyelv éles megkülönböztetése.

Ez az újdonság, amelyet a fogalom nyelvi leképezıdése jelent, olyan változásokat generál, amely magát a kognitív rendszert is átalakítja. A külsı reprezentációs tárak ugyanis az organizmus környezetébe épülnek: nem csupán információforrásként szolgálnak, hanem interaktív módon állandó változásokon mennek keresztül, valamint változtatásokat generálnak. Az evolúció korábban idézett rendszerelméleti modelljét ezen a ponton érdemes kiterjeszteni a kulturális folyamatokra. Ennek eredményeképpen az organizmus és a környezet, mint egyetlen rendszer alkotórészei, a külsı reprezentációs tárakkal kiegészülve egyaránt lényegesen gyorsabb változáson 20 Vö. Donald (2001). Természetesen vitatható, hogy a fogalmi reprezentáció létezhet-e

már a nyelv elıtt is, de plauzibilisnek tőnik az az elképzelés, amely az idıbeli fejlıdést a percepciós reprezentáció – fogalmi reprezentáció – nyelvi reprezentáció sorában írja le. Ez ugyanis könnyen összhangba hozható a korábban idézett elméletek többségével, a generatív grammatikától a kulturális evolúciós teóriákig.

Foga lom & kép 34

mennek keresztül, mint korábban a biológiai evolúció során. A fogalmi reprezentációval elkezdıdı kulturális fejlıdés nyomán az organizmus a természetes környezet mellett hamarosan egy elsısorban reprezentációkból felépülı környezetben találja magát. A nyelvi megnyilvánulások a fogalmakat külsıvé teszik, a megismerı organizmus elıtt pedig ezáltal megnyílik a lehetıség, hogy a fogalmakat tárgyakként – azaz, ismeretforrásként – kezelje. A nyelvet követıen a kulturális evolúció biológiai mértékkel mérve rendkívül gyorsan különbözı reprezentációs tárgyak közegét építi ki. Ezek a reprezentációk voltaképp magát a környezetet terjesztik ki.

VI. A meglóduló evolúció

Nehéz megmondani, hogy valóban a nyelv jelenti-e azt az ugródeszkát, amely a biológiai evolúcióból a kulturális evolúcióba lódítja át a kognitív fejlıdést, egyben lényegesen fel is gyorsítva azt. Tény, hogy a nyelv a legszembetőnıbb jelenség abban a fejlıdési sorban, mely az alapvetıen perceptuális eredető reprezentációktól, a képi, majd a fogalmi jellegzetességeket tükrözı reprezentációktól a kihelyezett reprezentációkig tart. Elıször is azonban azt érdemes figyelembe venni, hogy az elızıekben vázolt elképzelés fejlıdési folyamatosságot feltételez a percepció és a kihelyezett reprezentációk között. A kognitív rendszer egyes elemei számos korábbi, olykor más területeken végbemenı evolúciós fejlıdés eredményei, nem pedig hirtelen, megmagyarázhatatlan módon megjelenı, elızményekkel nem rendelkezı egységek (látható, hogy a grammatikát a nyelv „nehéz problémájának“ tartó elképzelés éppen ezt sugallta). A nyelv mindkét fı területe, a reprezentáció és a grammatika is hosszú evolúciós elıtörténettel rendelkezik: elıbbi a fogalmi reprezentációval, utóbbi az organizmus sokrétő aktivitásának szervezıdéseivel jellemezhetı.

Az, hogy e fejlıdési sor mely elemét tartják meghatározónak, az egyes elméletek szemléletmódjától függ. Sok elmélet azonban beleesik abba a hibába, hogy a fejlıdés késıbbi fázisainak eredményeit visszavetítik a korábbi szakaszokra. Így jelenhet meg a képzelet-vitában különösen markánsan a képi és a fogalmi reprezentáció


tulajdonságaiként azok a sajátosságok, amelyek valójában a kihelyezett reprezentációkat jellemzik: a mentális21 kép, mentális fogalom leírását a kihelyezett, objektív módon vizsgálható képek és szavak (vagy általánosabban, nyelvi reprezentációk) alapján hozzák létre, a pro és kontra érvekben pedig olyan vizsgálatok sorát hozzák fel, amelyek a kihelyezett reprezentációk mentális leképezıdését kutatták. A mentális képek és mentális fogalmak azonban lényegesen különböznek a külsı reprezentációs tárgyaktól. Csupán egyetlen érv: a külsı reprezentációs tárgyakhoz eszközökre (reprezentációs tárakra, szimbólumokra, hordozókra stb.) van szükség, mint ezt a beszélt és írott nyelv, de a képek, jelek vagy éppen jelölı tárgyak példáján könnyen be lehet látni. Ezek az eszközök, melyeket csupán a kulturális fejlıdés volt képes biztosítani, egyben formálják is a reprezentációk jellemzıit. Ezzel szemben a mentális képek és fogalmak evolúciós értelemben lényegesen korábban megjelentek, tulajdonságaik éppen ezért nem a külsı tárgyak, hanem a kognitív rendszer sajátosságait tükrözik.

Ha azonban a folyamatos fejlıdést alapul véve a korábbi fejlıdési szakaszok eredményeire ráépülı reprezentációs formákat feltételezünk, a képi és fogalmi reprezentációk az organizmus kognitív rendszerében összekapcsolódnak, s más fényben tőnik fel a képzelet-vita fı kérdése. A környezetét megismerı és alakító organizmus alapvetıen mindkét reprezentációs formát alkalmazza, s ezek köszönnek vissza az általa kihelyezett reprezentációkban is. Az ugródeszka éppen ezért inkább ez utóbbi momentum, a reprezentációk kihelyezése lehet.

A reprezentációs környezet megjelenésével az evolúciós fejlıdés meglódul. Lényegében errıl szólnak a kulturális evolúció elméletei is: a biológiai környezet helyét egyre nagyobb mértékben veszi át a kulturális, kihelyezett reprezentációkra épülı környezet.22 Mivel

21 A ‚mentális‘ jelzıt, akárcsak késıbb az ‚elme‘ fogalmát, itt csupán funkcionálisan

alkalmazom: a reprezentációk naturalizálása alapján csupán a kihelyezett reprezentációktól való megkülönböztetést szolgálja.

22 Itt egy érdekes párhuzam vonható Lorenz elképzelésével, aki a test sajátosságait a környezet leképezéseinek vette: a mesterséges környezet az azt kiépítı organizmus leképezıdése, így például a ház az ember szükségletei egész sorának leképezıdése,

Foga lom & kép 36

pedig az organizmus nem választható el környezetétıl, egyetlen rendszert alkot vele, ezért a rendszerrel együtt változik is. A rendszer változása nyitott végő, szemben azzal a gyakran öntudatlanul alkalmazott elgondolással, amely az embert az evolúciós fejlıdés végpontjába helyezett állandó, tovább nem változó megismerı organizmusként vázolja fel. A kihelyezett reprezentációkkal telített környezet az elme kiterjesztéseként szolgál.23 Az elme, amelyet ma vizsgálni tudunk, nem a percepción alapuló képi és fogalmi reprezentációk elméje, hanem a kulturális környezettel együtt transzformálódott elme. Ha tehát azt kérdezzük, vajon képi vagy fogalmi reprezentációt használ inkább az elme, akkor e környezet sajátosságai köszönnek vissza. A kortárs reprezentációs környezet alapvetıen multimediális: az elme reprezentációs struktúrák sokaságán képes eligazodni, melyek kevert formában veszik körül. Kép és fogalom ebben az értelemben összemosódik és beleolvad a reprezentációs környezetbe, az elme pedig e környezet részeként – de egyben alakítójaként is – továbbra is kiaknázza e két reprezentációs forma sajátosságait, melyek a kulturális környezetet jóval megelızı evolúciós fejlıdés során alakultak ki az organizmus sikeréhez hozzájáruló információ megszerzésére és feldolgozására.

Hivatkozások

Arisztotelész (2006): Lélekfilozófiai írások. Budapest: Akadémiai Kiadó

Barsalou, L. W. (1999): Perceptual symbol systems, Behavioral and Brain Sciences 22. 577-609.

Barsalou, L. W.; Yeh, W.; Luka, B. J.; Olseth, K. L.; Mix, K. S. & Wu, L.-L. (1994): Concepts and Meaning, in Categories and concepts: Theoretical views and inductive data analysis (eds. Beals, K.; Cooke, G.; Kathman,

a gépkocsi a fizikai környezet (de: az ember által átalakított fizikai környezet) és az organizmus testfelépítésének, mozgásának leképezıdése stb.

23 Vö. Logan (2007). Az elme kiterjesztése azt is jelenti, hogy az organizmus a környezet fizikai alakításán túlmenıen az életképességét befolyásoló tényezıket kollektív módon, az információk lényegesen nagyobb köréhez hozzáférve képes manipulálni.


D.; McCullough, K. E.; Kita, S. & Testen, D.) San Diego: Academic Press 97-144.

Bickerton, D. (2004): Nyelv és evolúció. Budapest: Gondolat

Biederman, I. (1987): Recognition by Components: A Theory of Human Image Understanding. Psychological Review 94, 115-147.

Chomsky, N. (1995): Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Budapest: Osiris-Századvég

Christiansen, M. H. – Charter, N. (2008): Language is Shaped by the Brain, Behavioral and Brain Sciences 31. 489-509.

Damasio, A. (1985): Disorders of Complex Visual Processing: Agnosia, Achromatopsia, Balint‘s Syndrome and Related Difficulties of Orientation and Construction. In: Principles of Behavioral Neuorology (ed. Mesulam, M. M.), Philadelphia: F. A. Davis Company 259-288.

Descartes, R. (1994): Elmélkedések az elsı filozófiáról. Budapest: Atlantisz

Donald, M. (2001): Az emberi gondolkodás eredete. Budapest: Osiris

Fodor, J. (1976): The Language of Thought. Sussex: Harvester Press

Harnad, S. (1976): Induction, evolution and accountability, in Origins and Evolution of Language and Speech (eds. Harnad, S.; Steklis, H. D. and Lancaster, J. B.), Annals of the New York Academy of Sciences 58-60. http://cogprints.org/0863

Harnad, S. (2008): Why and How the Problem of the Evolution of Universal Grammar (UG) is Hard, Behavioral and Brain Sciences 31. 524-525.

Lakoff, G. (1987): Women, Fire, and Dangerous Things. Chicago: UCP

Logan, R. K. (2007): The Extended Mind: The Emergence of Language, the Human Mind and Culture. Toronto: University of Toronto Press

Lorenz, K. (1983): Kants Lehre vom Apriorischen im Lichte gegenwärtiger Biologie, in: Die Evolution des Denkens (Hrsg. von Lorenz, K. – Wuketits, F. M.) München: Piper 95-124.

Riedl, R. (1982): Evolution und Erkenntnis. München: Piper

Sándor K. – Kampis Gy. (2000): Nyelv és evolúció, Replika 40. 125-143.

Shepard, R. N. - Metzler, N. (1971): Mental Rotation of Three-Dimensional Figures, Science 171, 701-703.

Veress Károly BBTE [email protected]

A fogalomalkotás mint nyelvi történés Összefoglalás

Tanulmányomban a fogalomalkotással kapcsolatos szemléletváltás fontosabb mozzanatait veszem számba, melyek során a gondolkodás és a nyelv hagyományos szétválasztása helyett egyre inkább gondolkodási és nyelvi folyamatok összetartozására helyezıdik a hangsúly. A fogalomalkotás nyelvi történésként való vizsgálata ma már egy olyan integratív szempontot képvisel, amelyben a legkülönbözıbb elméleti és módszertani elıfeltevéseken alapuló elgondolások találkoznak és kerülnek kölcsönhatásba egymással, mint a logikai szemantika, neurofiziológia, kognitív nyelvészet, konceptuális szemantika, filozófiai hermeneutika. A fogalom „fogalma” sokféle irányból megközelíthetı, de

korántsem definiálható egyértelmően. „Egy pszichológust, egy filozófust vagy egy nyelvészt arról kérdezni, hogy mi a fogalom – írja R. Jackendoff, a kognitív nyelvészet (azon belül a konceptuális szemantika) egyik kiemelkedı képviselıje –, olyan, mint egy fizikust arról kérdezni, hogy mi a tömeg.” Egyikük sem tud az adott kontextusból kiragadható választ adni erre a kérdésre.24

A. R. Damasio a fogalom szótári meghatározásai közül a The Randon Hause-ban fellelhetıt emeli ki. Ez a fogalom mibenlétének három vetületét, tulajdonképpen a fogalom lényegének három lehetséges megközelítését vázolja fel: 1) „egy általános kifejezés vagy idea; koncepció”, 2) „egy elképzelés valamirıl, amit az entitás

24 Jackendoff, Ray: Mi egy fogalom, ha megragadható? In Janus, IX. 1. (Mi a

fogalom?). Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs, 1992. 61.

Foga lom & kép 40

valamennyi jellemzıjének vagy részletének összekapcsolása révén mentális úton alkotunk; egy konstrukció”, 3) „egy közvetlenül megragadott vagy intencionált gondolati objektum”.25 Az elsı – a fogalom mint „koncepció”, felfogás – a latin conceptus megnevezéssel, ezen keresztül a koncipiálással, kigondolással, értelmi megragadással, megfogással, áttételesen a fogamzással, fogantatással van szemantikai kapcsolatban; a fogalom – az elmét afficiáló tárgytól kiváltottan – az elmében megfogan, miközben az elme birtokba veszi, „fogalmilag megragadja” és reprezentálja (leképezi) a tárgyat. A második megközelítés szerint az elme képzetek társítása (asszociációja), összekapcsolása révén „fogalmat alkot” a tárgyról, mentális úton megkonstruálja a tárgyat. Az elsı esetben a fogalom mentális reprezentáció; a második esetben mentális konstrukció. Nem nehéz észrevenni mindkét esetben – bár némileg eltérı intenzitással – az elme aktív (és a tárgy passzív) szerepét a fogalom létrejöttében. Ennek köszönhetıen a fogalom – bár más-más természető mentális képzıdményként – az elme munkálkodásának eredményeként létrejövı mentális termék, „gondolati objektum”. Erre utal a harmadik megközelítési mód.

A fogalom hagyományos, logikai-episztemológiai megalapozottságú „fogalma” és definíciója egyrészt az empirikus és szaktudományos kutatások, másrészt a filozófia ontológiai és nyelvi fordulata hatására de(kon)struálódik. Mindenekelıtt az a megközelítési mód válik meghaladottá – mind a jelentés, értelem és használat viszonyait viszonyait új megvilágításba helyezı logikai szemantikai kutatások, mind az agymőködéssel és a gondolkodással kapcsolatos neurofiziológiai kutatások, mind pedig a nyelv, gondolkodás, kultúra összefüggéseit vizsgáló kognitív nyelvészeti kutatások irányából –, amely a fogalmat jól behatárolható egységes tudati entitásként, tudati objetumként kezeli.

A fogalom meghatározásával és kialakulási módjával kapcsolatos kortárs elgondolásokban észrevehetı egyfajta közös vonás: egyre erıteljesebben elıtérbe állítódik a fogalomalkotás és a nyelvi

25 Damasio, Antonio R.: Fogalmak az agyban. In Janus, IX. 1. (Mi a fogalom?). 22.

Veress Károly / A fogalomalkotás mint nyelvi történés 41

folyamatok kapcsolata, a fogalomalkotásnak a nyelv közegében zajló történésként való elgondolása.

I. A kognitív tudományokból nyíló perspektíva

1. A közös tulajdonságok problémája

A fogalommal kapcsolatos hagyományos gondolkodásmód kritikájának egyik kiemelkedı célpontja a fogalom mentális objektumként való elgondolásához alapul szolgáló „közös tulajdonságok” problémája. Az anyagi és szellemi szubsztancia kettısségét tételezı metafizikai (karteziánus) dualizmus – ami hosszú idın keresztül fenntartja mind a közös tulajdonságok tételezésének, mind pedig a fogalom szellemi szubsztancialitásként való elgondolásának lehetıségét – empirista kritikájának a nyelvanalitikus és pragmatista távlatokat megnyitó használat és az alkalmazás gondolata kölcsönöz újabb indíttatást. Wittgenstein rámutat arra, hogy ott, ahol a metafizikai hagyományban gyökerezı gondolkodásmód közös szubsztanciális alapot, lényegi magot vagy meghatározottságot feltételez, valójában „az egymást átfedı és keresztezı hasonlóságok bonyolult hálóját” találjuk. „Családi hasonlóságok”-nak nevezi ezeket, mert „így fedik át és keresztezik egymást azok a különbözı hasonlóságok, amelyek egy család tagjai között állnak fenn: termet, arcvonások, a szem színe, a járás, a temperamentum, stb., stb.”26 Amikor példákat mondok és igyekszem egy bizonyos értelemben megértetni ıket – mondja Wittgenstein – ezen „nem azt értem, hogy az illetı ezekben a példákban lássa meg azt a közöset, amit én – valamilyen oknál fogva – nem tudtam kimondani. Hanem hogy egy bizonyos módon használja ezeket a példákat.”27

R. Carnap logikai szemantikai koncepciója a jelentés logikai és nyelvi feltételeinek vizsgálata során a fogalommal kapcsolatos elgondolásokat két irányban is kimozdítja a hagyományos sémákból. Egyrészt a fogalom tartalmának és körének kapcsolatára épülı

26 Wittgenstein, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest, 1998. 58. 27 Uo. 60.

Foga lom & kép 42

logikai struktúrát (a fogalom mint valamely közös tulajdonságot hordozó elemek osztálya) a nyelvi kifejezés intenziója és extenziója közötti relációval cseréli fel. Másrészt meghaladhatóvá teszi a „belsı” (tudaton belüli) mentális tartalom és a „külsı” nyelvi kifejezés dualizmusát (a nyelvi kifejezés jelentése a fogalom).28 A nyelvi kifejezéseknek mind az extenzióin, mind az intenzióin önmagukban véve valóságosan létezı entitások (dolgok és tulajdonságok) értendık, amelyek az ıket összekapcsoló logikai-szintaktikai relációk révén válnak a nyelvi-logikai struktúrák komponenseivé. Ebben a vonatkozásban mind a „tulajdonságok” mind pedig az „egyedi létezık osztálya” terminus a legtágabban értendık, amelyek felölelik mindazokat, amik valamirıl értelmesen állíthatók, illetve mindazokat, amikrıl valami értelmesen állítható.29 Ily módon a fogalom nem meghatározott tulajdonságokat hordozó elemeknek egy zárt osztálya, amely világosan elhatárolható az elemek más, hasonló osztályaitól, hanem mind az intenzió mind az extenzió irányából nyitott struktúra; az intenzió és az extenzió mezıjébe tartozó entitások különféle konfiguráció kerülhetnek olyanfajta logikai-szintaktikai relációba egymással, amely egy fogalmi egységet határoz meg. Egy ilyen fogalmi egység mint logikai-nyelvi dinamikus struktúra nem az elképzelés, elgondolás, felfogás mentális folyamataira értendı, hanem nem-nyelvi entitások között fennálló objektív összefüggésre, amely a nyelvi-logikai relációkban kifejezıdik.30 A szemantikai értelemben vett jelentés nyelven (és tudaton) kívüli entitások nyelvi-logikai relációja.31 Egy szó jelentését – írja Carnap – „alkalmazásának kritériuma határozza meg”.32

28 „Ha egy szónak – mondja Carnap – (egy meghatározott nyelven belül) van jelentése,

azt is szokás mondani, hogy egy »fogalmat« jelöl...” – Carnap, Rudolf: A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. In Altrichter Ferenc (vál.): A Bécsi Kör filozófiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1972. 64.

29 Vö. Carnap, Rudolf: SemnificaŃie şi necesitate. Editura Dacia, Cluj, 1972. 64. 30 Vö. uo. 66. 31 Vö. uo. 143. 32 Carnap: A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. 66.


2. A mentális reprezentációk problémája

A fogalmi gondolkodás nyelviségének, illetve a nyelv fogalomképzı produktivitásának bizonyíthatóságát számos empirikus és szaktudományos vizsgálat is alátámasztja.

Hagyományos értelemben a reprezentáció olyan mentális, „az elmében levı” entitás vagy jelenség, amely a külvilág egyes tárgyainak, jelenségeinek vagy eseményeinek feleltethetı meg. Valójában a mentális reprezentáció az elme bizonyos állapotait hivatott jelölni, mint amilyen az intencionalitás, a képzelet, az emlékezet, a gondolati mőveletek.33 J. Fodor a reprezentációkkal kapcsolatos kutatásai alapján a mentális reprezentácókat reális létezıknek véli, melyek a hétköznapi nyelvhez hasonló, a világhoz intencionális állapotokon keresztül kapcsolódó mondatok alakjában gondolhatók el. Ilyen alapon beszél az „elme nyelvérıl”, mivel az elme egy olyan általános nyelvként fogható fel, amely lefordítható bármely természetes nyelvre, de nem egyezik meg ezek egyikével sem.34

A neurofiziológiai kutatások nézıpontjából tekintve egy fogalom nem a szükséges és elégséges attribútumok győjteménye, s nem is különálló entitásokból megkonstruált és állandósított mentális kép, amely egy adott osztály elemeinek egyikével sem mutat hasonlóságot, miközben ezen elemek közös faji jellegét reprezentálja. A. R. Damasio a neurofiziológiai kutatások eredményeinek összegzéseképpen úgy véli, hogy a fogalom alapját érzéki és motoros reprezentációk egyidejő rekonstrukciójának egy csoportja alkotja, amelyeket nagy valószínőséggel azonos verbális vagy nem-verbális inger vált ki. Ily módon a fogalom inkább „a reprezentációknak egy potenciális halmaza”, amely a memória nyugalmi állapotából aktivizálódik, valahányszor egy adot inger mőködésbe lép.35 Ez az elgondolás egy másik vonatkozásban is megkérdıjelezi a fogalmak mibenlétének hagyományos elgondolási módját: a fogalmak definícióra alapozott 33 Vö. Lehman Miklós: A dinamikus elme. Trezor Kiadó, Budapest, 2008. 11, 12. 34 Vö. uo. 16, 17. J. Fodor idevágó munkái: Representational Theory of Mind; The

Language of Trought. Sussex: Harvester Press, 1976. 35 Vö. Damasio: i.m. 22.

Foga lom & kép 44

modelljével szembeállítja a fogalomalkotás felismerési képességen alapuló modelljét. Annak a meggyızıdésének ad hangot, hogy a fogalmak nem az agyban állandóan tárolt definíciókon, attribútumok lajstromán vagy állandó mintapéldányokon alapulnak. Jóformán nincsenek is olyan fogalmak, amelyekre pontos definíció lenne adható. Ténylegesen nem az történik, hogy elménk (agyunk) egy entitás hosszú távra szóló meghatározását tartalmazná, hanem inkább felismerési és visszaidézési idegfolyamatok révén jutunk fogalmakhoz.36

Észrevehetı, hogy az újabb kutatások eredményei alapján lényegesen átalakul a mentális reprezentáció fogalma. A mentális reprezentáció szellemi entitásból fizikai jelenséggé alakul át. A klasszikus filozófiai fogalmak (idea, képzet, fogalom) már nem pontszerő, atomisztikus szellemi létezıket, hanem folyamatosan változó, lokális, pontosan nem behatárolható fizikai reprezentációkat jelölnek. Ebben a kontextusban a „mentális”-t már nem lehet semmiféle szellemi természető dologra vonatkoztatni. A reprezentációk így már nem azonosíthatók be valamiféle (szellemi szubsztrátumú) dologiságként, hanem inkább valamilyen neurális aktivációs mintázatként gondolhatók el; az elme pedig nem a reprezentációk „raktára”, hanem inkább e neurális aktivációs jelenségek összessége.37 J.-P. Changeux – bár még alkalmazza a „mentális tárgy” kifejezést –, az agymőködéssel kapcsolatos kutatásai alapján úgy véli, hogy a reprezentáció olyan létezı, amely fizikai rendszerek mőködésén keresztül jelenik meg, s létezése nem választható el e rendszerektıl. Megállapítja, hogy az észleletek, az emlékképek és a fogalmak, amelyeket mi egységesen „mentális tárgyaknak” nevezünk, valójában „mentális reprezentációkat megvalósító fizikai egységek különbözı formái vagy állapotai”.38

Mindez összefügg az elmének egy újfajta, a neurofiziológiai kutatások újabb erdményeibıl adódó szemléletével. J.-P. Changeux

36 Vö. uo. 25. 37 Vö. Lehman: i.m. 24. 38 Changeux, Jean-Pierre.: Agyunk által világosan. A neuronális ember avagy az

agykutatás keresztmetszete. Typotex, Budapest, 2000. 141.


rámutat, hogy már a múlt század hatvanas éveinek elején a H. Ey által bevezetett szintézisfogalom – a „tudat mezeje” – arra utal, hogy mindazok az észleleltek, érzések, reprezentációk, amelyeket hagyományosan különállókként fogtak fel, egy közös „közegben” egyesülnek, egy dinamikus és folytonosan változó tudatáramlásban, amelynek folyamatában neuronális architektúrák, rendszerek, kapcsolatok biztosítják egyszerre a tudat egységét, koherenciáját és sokrétőségét.39 Késıbb, hasonlóképpen J. R. Searle is úgy véli, hogy a tudatmőködést nem „elemi téglákra”, hanem „egységes mezıre” alapozó modellek segítségével lehet megérteni, amelyek lehetıvé teszik, hogy különbözı párhuzamos és elkülönült csatornákon érkezı jelek sokaságát neuronális architektúrákként, közös „munkaterületbe” integráltakként kezeljük.40 Az így felfogott tudat a neurális oszcillációk spontán, intrinzikus áramlásaként gondolható el, melyet a kívülrıl kapott (az érzékek által kiváltott) jelzések nem annyira „konstruálnak”, mint inkább modulálnak.41

A tudat közegszerő, mezıszerő, illetve neuronális hálózatként való felfogása megkerülhetetlenné teszi a tudati folyamatok és a nyelvi folyamatok közti összefüggések megvilágítását. J.-P. Changeux rámutat arra, hogy a biológiai evolúció összefüggésében számot kell vetni a neuronális hálók epigenetikus fejlıdésével, azzal a ténnyel, hogy a genetikailag azonos egyének között nagy változatosság áll fenn az agy neuronális hálózati szervezıdésében; az egyének agyi szervezıdésében megvalósuló jelentıs variabilitás a tudat individuális egységét, szubjektivitását és nagyfokú autonómiáját alapozza meg. Ily módon a hagyományos kérdések továbbra is megválaszolásra várnak: Hogyan dönthetjük el, hogy amit észlelünk, vagy gondolunk, valóban a világ adekvát reprezentációja-e? Az individuumok nagyfokú agyi variabilitása mellett hogyan lehet az ismereteket közössé tenni?

39 Vö. Changeux, Jean-Pierre: Az igazságkeresı ember. Gondolat Kiadó, Budapest,

2008. 91. 40 Vö. uo. 107. A jelzett fogalmakkal kapcsolatban lásd Ey, H.: La Conscience.

Desclée de Brouwer, Paris, 1963; Searle, J. R.: Consciousness. Ann. Rev. Neurosci. 23, 2000. 557–578.

41 Vö. Changeux: i.m. 97.

Foga lom & kép 46

Hogyan tudja két ember megérteni egymást? Az eltérı élményeket átélı egyének hogyan képesek beazonosítani és egymással közölni ezeket?

Changeux úgy véli, hogy a reprezentációk, jelentések és gondolatok kommunikációját szolgáló nyelv döntı szerepet játszik ebben.42 Ugyanis az individuális tudati közegeket, agyi neuronális munkaterületeket nem légüres tér választja el egymástól, mivel a nyelvi közegben meghosszabbítódnak, egymás irányában továbbterjednek és a nyelvi mozgás (történés) révén egymással folyamatos hatásösszefüggésben formálódnak, strukturálódnak. Egy ilyen elgondolással meghaladhatóvá válik nemcsak a tudattartalom (fogalom) és a nyelvi kifejezés instrumentális kettıssége, hanem a tudaton belüli élményvilágnak és a tudatok közötti kapcsolatteremtés céljával kiépített nyelvi kommunikáció külsı világának az egymástól való merev megkülönböztetése és elhatárolása is. Mindez éppen a nyelv irányából válik ténylegesen érthetıvé, a nyelvek sokféleségének a kérdése irányából, amelyet éppen a nyelv vet fel. A beszélt nyelv az emberi fajra jellemzı tulajdonság – mondja Changeux – de a csoporton belüli kommunikációban használt struktúrák igencsak eltérhetnek az egyes közösségek szintjén egymástól, ami éppen a neuronális munkaterületek individuális sajátosságainak és a nyelvi közegnek az egymásbajátszásából adódik. Hogyan lehet biztosítani ilyen körülmények között, hogy egy társas csoport partnerei valóságosan megértsék egymást? – teszi fel a kérdést Changeux. Vajon elégséges-e a wittgensteini elgondolás, hogy a „használat” határozza meg a jelentést, az, hogy a beszélı „mit mond és mit tesz”? Úgy véli, hogy ebben a vonatkozásban mutatkozik meg ténylegesen, hogy valójában a nyelvhasználat a tudás kezelésében sokkal többet képvisel, mint csupán a hangok és az értelem közti kapcsolatot. Éppen a nyelv közegében válik lehetıvé bizonyos értelemben a neuronális munkaterületek „közösségének” a megteremtése és ezzel

42 Vö. uo. 135, 136.


összefüggésben a kibonakozó reprezentációk kontextualizált megosztása, valamint a társas csoport általi kollektív szelekciója.43

3. Integratív elméleti törekvések

A nyelv és a fogalomalkotás összefüggéseinek újszerő megvilágítása irányában való nyitást hordoznak a kognitív nyelvészeti (kognitív szemantikai, konceptuális szemantikai) kutatások is. R. Jackendoff rámutat arra, hogy a fogalomról a szakirodalomban kétféleképpen beszélnek: a) mint valami olyasmirıl, ami kint van a világban, s mintha függetlenül létezne attól, aki ténylegesen tudja vagy megragadja (pl. „a tömeg newtoni fogalma”), s ilyenkor egy fogalom „megragadásáról” úgy beszélnek, hogy az egy fizikai tárgy megragadásának a képzeteit idézi fel; mintha az ember az elméjével olyanszerő (cselekvı) mőveleteket végezne, mint a kezével; b) de a fogalomról úgy is beszélnek, mint valakinek a fejében található entitásról, azaz mint egy magán entitásról (private entity), amelyet csupán a nyelv, illetve a kommunikáció más eszközeivel (gesztus, rajz, stb.) lehet másoknak átadni.44 Ebbıl kiindulva, és N. Chomskynak a külsı és a belsı nyelv45 („E-nyelv” és „I-nyelv”) megkülönböztetésére bevezetett terminológiáját alapul véve, Jackendoff is szükségesnek véli az „E-fogalmak” és az „I-fogalmak” közti különbségtétel bevezetését, az elmében zajló folyamatok és a nyelvi folyamatok szerves kapcsolatának vizsgálatára összpontosítva az I-fogalmak esetében. A nyelv és az értelem (mind, elme) „integrált elméletének” a megalkotását tartja szem elıtt, egy olyan „kompatibilis tudáselmélet” létrehozását, amelynek magában kell foglalnia a nyelvi kifejezések és a fogalmak összekapcsolásának a módját. A konceptuális szemantika

43 Vö. uo. 136. 44 Vö. Jackendoff: i.m. 62. 45 „A nyelvtudást szerzı személy – írja Chomsky – egy olyan szabályrendszert

internalizál, amely hangzást és jelentést kapcsol össze meghatározott módon. Valamely nyelv nyelvtanát létrehozó nyelvész tulajdonképpen errıl az internalizált rendszerrıl állít fel egy hipotézist.” – Chomsky, Noam: Nyelv és elme. In Uı: Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Osiris-Századvég, Budapest, 1995. 168.

Foga lom & kép 48

egy ilyen elmélet lehet, amennyiben az I-fogalmakat állítja középpontba.46

A kognitív nyelvészet kiemelkedı képviselıje, G. Lakoff a múlt század nyolcvanas éveiben megjelentetett egy összegzı, a legkülönbözıbb elméleti elgondolásokat számbavevı és ugyanakkor kritikailag egymással szembesítı nagy terjedelmő, monografikus igényő munkát a fogalomról, amely a fogalomalkotással és a fogalmi gondolkodással kapcsolatban egy egész sor hagyományos beidegzıdést és meggyızıdést kimozdított a helyébıl.47 A fogalom mibenlétének újfajta szemléletmódját Lakoff tapasztalati realizmusnak (experiential realism) nevezi; ennek érvrendszere integrálja mind az agykutatás mind pedig a nyelvészeti kutatások újabb eredményeibıl származó megfontolásokat. Lakoff lényegesen kitágítja a tapasztalat fogalmát, beleértve ebben a kontextusban mindazokat az aktuális és potenciális tapasztalatokat, amelyekre az organizmus egyéni valamint közösségi vonatkozásokban szert tehet. A tapasztalat tehát nemcsak az észlelési és motorikus mozzanatokat öleli fel, hanem a genetikai örökségbıl is mindazt, ami a szervezet és a környezet pszichikai és szociális kölcsönhatásai révén aktivizálódik. Ezen az alapon Lakoff elveti az emberi értelem transzcendentális jellegét, elıtérbe állítva az emberi értelem valamint az egyéni és kollektív tapasztalatok egymást építı folytonos kölcsönhatását.48

Lakoff nézıpontjából tekintve kérdésessé válik egy egész sor olyan sztereotípia, amelyeket a fogalmakra vonatkozólag mindaddig általában hallgatólagosan elfogadtak. A fogalmak nem tisztán mentálisak és test nélküliek, nem a tiszta logikai forma tartalommal való feltöltıdései. Ennélfogva a fogalmak nem pusztán a külsı 46 Vö. Jackendoff: i.m. 63. A nyelvi és a mentális mőveletek szerves összetartozása

már Chomsky nyelvelméleti koncepciójának is alapgondolata: „... a mindennapi nyelvhasználat magyarázata megköveteli, hogy a beszélı-hallgatónak egy olyan bonyolult szabályrendszert tulajdonítsunk, amely rendkívül absztrakt természető, a fizikai jeltıl igen távoli megjelenítéseken mőködı mentális mőveleteket foglal magában.” – Chomsky: i.m. 217.

47 Lakoff, George: Women, Fire, and Dangerous Things. What Categories Reveal about the Mind. The University of Chicago Press, Chicago and London, 1987.

48 Vö. Lakoff: i.m. Preface. XV.


valóság mentális reprezentációi, „visszatükrözıdései”; továbbá, a fogalmak nem végesek, tehát nem lehet ıket szükséges és elégséges feltételek segítségével maradéktalanul definiálni, sem pedig mesterséges szimbólumokkal adekvátan ábrázolni.49 Úgy tőnik – mutat rá Lakoff –, hogy nincsenek „konceptuális primitívek”, azaz az egyes fogalmak belsejében nem lelhetı fel az a – hagyományos szemléletmód által tételezett – fogalmi (lényegi) mag, amely definíció útján egyértelmően megragadható lenne, s amelynek köszönhetıen valamely fogalom tisztán önmagában is megállna. Más szóval: a fogalmak többnyire nem „szószerintiek”, abban az értelemben, hogy jelentésüket teljesen függetleníteni lehetne más szemantikai tartományba tartozó fogalmakétól; a legtöbb fogalom metaforikusan strukturált. Ugyanakkor Lakoff igyekszik egyfajta középutat bejelölni a logikai univerzalizmus és a kulturális (antropológiai) relativizmus között, rámutatva, hogy a fogalmak a tapasztalati sajátosságokhoz mérten nem feltételenül univerzálisak, de nem is kimondottan kultúra- vagy nyelvspecifikusak.50 A jelzett szélsıséges megközelítési módokkal szemben Lakoff empirikus realizmusa a valóság különbözı területeinek az észlelési, gondolkodási és nyelvi folyamatok kölcsönhatásai révén megvalósuló tapasztalati tagolását részesíti elınyben.

Úgy tőnik tehát, hogy csak tisztán logikai-episztemológiai síkon vagy csak tisztán empirikus pszichológiai és antropológiai vetületeiben közelítve meg a fogalomalkotás folyamatát, nem lehet teljes értékő képet alkotni a fogalom mibenlétérıl és a fogalmi gondolkodás folyamatairól. Ehhez a logikai, nyelvi és tapasztalati feltételek egymással való összetartozását szem elıtt tartó integratív elméleti beállítódás szükséges. Egy ilyen integratív szemlélető hozzáállás jegyében fogalmazódik meg S. Atran elgondolása az alapvetı fogalmi tartományokkal kapcsolatban.

Atran szerint alapvetıen megkérdıjelezhetı, hogy az emberek a genetikailag, környezetileg, kulturálisan behatárolt tapasztalatokból

49 Vö. Lakoff, George: Néhány empirikus megjegyzés a fogalmak természetérıl. In

Janus, IX. 1. (Mi a fogalom?). 97. 50 Vö. uo. 98.

Foga lom & kép 50

képesek volnának fogalmilag általánosítani végtelenül kiterjeszthetı osztályokra. Az emberi tudás ehelyett inkább tartományspecifikusnak mutatkozik, mivel az alapvetı tapasztalati tartományok olyan specifikus módon strukturáltak, amely radikálisan különbözik más tartományok szervezıdésétıl, s ez mint elızetes strukturáltság, meghatározza egy adott területen megszerzett tudás szerkezetét és kiterjedését. Ebben az értelemben minden konkrét tudástartalom „kulturális tudás”.51

Ennek alátámasztásához Atran az antropológiai és a pszichológiai kutatásokra hivatkozik, amelyek arra utalnak, hogy az értelem fogalmilag más-másképpen szervezi a fizikai-kémiai természetet, az élıvilágot, valamint az emberi iparkodás területeit felölelı tapasztalati tartományokat. Úgy tőnik – véli Atran –, hogy az értelem legalább kétféle általános információfeldolgozási és fogalomalkotási stratégiával van felszerelve: az egyik az, amely szigorúan szabályokhoz kötött – tartományspecifikus szabályok alapján történı fogalomalkotás –, a másik pedig nem szabályokhoz kötött, hanem mintapéldányok alapján mőködik – prototípikus mintázódás alapján történı fogalomalkotás. Addig, amíg a tartományspecifikus szabályokon alapuló fogalmak leválaszthatók a tapasztalati kontextusról és önállósíthatók vele szemben, (s bizonyos értelemben az univerzalitás jegyeit viselik magukon), a prototípikus mintázódáson alapuló fogalmak mindig tapasztalati kontextus-függık, kultúrához (kulturális mintákhoz) kötöttek.52 Továbbá, alapvetı különbség mutatkozik a fogalomalkotási stratégiák terén a köznapi gondolkodás fogalomalkotási eljárásai és a tudományos fogalomalkotás között. A köznapi gondolkodás tartományspecifikus szabályok alapján alkot fogalmat az élıvilág jelenségeirıl, de prototípikus mintázódásokat vesz alapul a fizikai természet és az emberi iparkodás területeinek fogalmi tagolása során. A tudományos fogalomalkotás viszont éppen ellentétes elıjelő: prototípikus mintázódásokra alapozza az élıvilág fogalmi tagolását, s

51 Vö. Atran, Scott: Alapvetı fogalmi tartományok. In Janus, IX. 1. (Mi a

fogalom?). 5, 6. 52 Vö. uo. 11, 12.


tartományspecifikus szabályok alapján határolja be a fizikai természetet valamint az emberi iparkodás területeit tagoló fogalmi lényegeket.53

A mindennapi nyelv természetes fogalomalkotása és a tudományos elméleti terminológiák elıállítása tehát eltérı stratégiákat követ, s ezek abban is különböznek egymástól, hogy a fogalomalkotás inkább csak leképezi (visszatükrözi) egy tapasztalati terület természetes tagoltságát (pl. az élıvilágét), vagy pedig logikai-nyelvi és kulturális szempontok szerinti tagolást vezet be egy homogén kontinuumba (pl. a fizikai természetbe), azaz a logikai-nyelvi folyamataink közegében fogalmilag megkonstruáljuk egy tapasztalati terület tagolását. A fogalomalkotással kapcsolatos bármely általánosító beszédmód megengedhetetlenül elhomályosítja, összemossa ezeket a valós különbségeket.

II. A filozófiai hermeneutikából nyíló perspektíva

1. A megértés fogalmisága

Hans-Georg Gadamer az Igazság és módszer Bevezetıjében megállapítja, hogy korunk filozófiai erıfeszítései különböznek a filozófia klasszikus hagyományaitól, nem közvetlen és töretlen folytatásai azoknak. A kortárs filozófia a saját történeti eredetéhez való kötıdése ellenére tudatában van annak a történeti távolságnak, amely klasszikus mintaképeitıl elválasztja. Az európai gondolkodási hagyomány kontinuitása már csak megszakítva érvényesül. Ez mindenekelıtt a filozófiának „a fogalomhoz való megváltozott viszonyában mutatkozik meg”. A kontinuitás megszakadását Gadamer abban látja, hogy elveszett az a „naív ártatlanság”, mellyel a hagyomány fogalmait egykor a saját gondolatok szolgálatába állították.54 A filozofálás tehát mintegy benne állt a gondolkodás hagyományában, amely mindenekelıtt a már kimunkált fogalmakhoz való kötıdésben nyilvánult meg. E fogalmakkal való élı kapcsolatban,

53 Vö. uo. 12, 13. 54 Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata.

Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. 23.

Foga lom & kép 52

a gondolati tartalmukat továbbgondolva haladt elıre, s építette tovább ezt a hagyományt. A modernitás idıszakában viszont ez a viszony a gondolkodási hagyományt közvetítı fogalmakhoz „kötetlenné vált”, ami abban nyilvánul meg, hogy az olykor elıtérbe kerülı „tudóskodó”, „archaizáló” használat ellenére „valamifajta technikai alkalmazás mintájára a fogalmakat mint valami szerszámokat idomítják a saját céljaikhoz”. Ettıl eltérıen, a kortárs filozófia élı mővelésének tényleges viszonya a gondolkodás hagyományához igazi hermeneutikai tapasztalat, amely nem merül ki sem az archaizálásban sem pedig a fogalmak technikai használatában. „Mert a fogalmiság – írja Gadamer –, melyben a filozofálás kibontakozik, ugyanolyan módon tart bennünket eleve fogva, mint a nyelv, amelyben élünk.” A „gondolkodás lelkiismeretességéhez” tartozik ennek tudatosítása és egy olyan újszerő „kritikai tudat” kimunkálása, amely a „felelıs filozofálást” kíséri abban a törekvésében, hogy a kortárs kommunikációban kialakuló nyelvi gondolkodási szokásokat a „történeti hagyomány fóruma elé állítja, melyhez mindannyian hozzátartozunk.”55

Gadamer tehát az emberi létünk nyelvisége irányából világítja meg a gondolkodás fogalmiságának a lényegét. Úgy, ahogy az emberi lét folyamata a nyelv közegében bontakozik ki és halad elıre, a fogalmiság mintegy belülrıl szövi át ezt a folyamatot, maga is olyan történeti folyamatként, amely a léttel és a nyelvvel szétválaszthatatlanul, szervesen összetartozik a hermeneutikai tapasztalatban. A hermeneutika – mutat rá Gadamer – épp annak köszönhetıen válhatott a kortárs filozófiai gondolkodás kibontakoz-tatásának egyik fontos terepévé, hogy már a romantika korában felismerte „az intelligere és az explicare belsı egységét”, azt, hogy a megértés tapasztalati-nyelvi folyamata és a fogalmi magyarázat összefügg egymással. Az értelmezés nem alkalomszerően járul a megértéshez, hanem a megértés explicit megvalósulási formája, végrehajtása. Ennélfogva az értelmezı nyelv és az értelmezı fogalmak a megértés belsı struktúramozzanatait alkotják. Ennek a 55 Uo.


felismerésnek köszönhetıen kerülhetett a nyelv problémája az addigi „okkazionális peremhelyzetébıl”„a filozófia központjába”.56

A fogalomalkotás kérdésköre tehát egyáltalán nem másodlagos vagy elhanyagolandó problémakör a filozófiai hermeneutika számára, amelyet kimondottan az episztemológiai hagyomány kereteibe kellene számőzni. Épp ellenkezıleg – mondja Gadamer –, „egyáltalán a megértés fogalmiságának a kérdése vezérel bennünket”, hiszen „a fogalmi értelmezés magának a hermeneutikai tapasztalatnak a végrehajtási módja”. De a fogalmiság mintegy „belsıleg szövi át” át a tapasztalatot, anélkül, hogy az összes mozzanata tudatosulna. A nyelvi megfogalmazás és a fogalmi megragadás oly módon épül be az interpretáló szándékába, hogy „semmiképpen sem tárgyiasul számára”. „Az értelmezı nem úgy használja a szavakat és a fogalmakat, ahogy a kézmőves teszi-veszi a szerszámait.” Az értelmezı maga sem tud róla, „hogy önmagát és a saját fogalmait is beleviszi az értelmezésbe”.57 Így érthetı, hogy a megértés fogalmisága nemcsak a felületes külsı megfigyelı, de bizonyos fokig még az önmegfigyelés számára is rejtve marad. Ráadásul a különbözı nyelvelméletek és az instrumentalista jelelméletek, „melyek a szót és fogalmat készen álló vagy elkészítendı szerszámnak tekintik” elhibázzák ennek a hermeneutikai tevékenységnek a helyes felismerését és magyarázatát. Valójában azonban fel kell ismernünk, hogy a szóban és a beszédben, de mindenekelıtt abban a beszélgetésben, amelyet az élı gondolkodás a szellemi hagyománnyal folytat, állandó fogalomalkotás megy végbe. Ez nem abban nyilvánul meg, hogy az újonnan használt egyes szavakat értelmét a szubszumció logikai aktusa folytán általános fogalmak alá rendelik. Ellenkezıleg, azzal függ össze, hogy a megértés mindig tartalmazza az applikáció mozzanatát, vagyis a fogalmi általánosítást mindig a megértésben részt vevı tapasztalataira alkalmazza az értelmezés folyamatában, s így a fogalomalkotás állandó továbbfejlesztését végzi. Ezen az alapon meghaladhatóvá

56 Uo. 218. 57 Uo. 282.

Foga lom & kép 54

válik minden olyan elmélet, amely nem ismeri fel a nyelv és a fogalomalkotás, a szó és a dolog belsı egységét.58

2. Belsı szó és gondolkodás

Az elıbbiek mélyebb megértése érdekében Gadamer különbözı megközelítésekben, ismételten foglalkozik a „belsı szó”, az „ész nyelve”, „a gondokodás belsı beszélgetése” problémájával. Kimutatja, hogy a „belsı szó” nem azonos az abban az értelemben vett görög logosszal, hogy „a beszélgetés, melyet a lélek önmagával folytat”. A hangsúly nem a belsı szó beszélgetésszerőségén van, hanem azon, ahogy megmutatkozik benne a gondolkodás és a nyelv egysége. Már a puszta tény is – mondja Gadamer –, hogy a »logosz« mind »ratio«-nak, mind pedig »verbum«-nak fordítható, arra utal, hogy a nyelv jelensége a görög metafizika skolasztikus feldolgozásában erısebben jut érvényre, mint maguknál a görögöknél.”59 Arra hivatkozik, hogy a keresztény hagyomány világítja meg ténylegesen a belsı szó és a gondolkodás egységét: a szellem belsı szava „ugyanúgy lényegileg azonos a gondolkodással, mint az Istenfiú az Istenatyával.” Ez a lényegi azonosság nem két különbözınek – az egymástól különálló nyelvnek és gondolkodásnak – valamiféle egyenlıségét jelenti; a belsı szó nem egy meghatározott nyelvre vonatkozik – mondja Gadamer –, hanem „maga a végiggondolt tényállás.”60 Vagyis a belsı szó és a gondolkodás lényegi azonossága nem abban áll, hogy egymásba vetülnek, hanem abban, hogy a szó a dolgot mondja ki, amit a gondolkodás gondol; lényegi azonosságuk egymáshoz való hozzátartozás: a gondolt és kimondott dologban tartoznak hozzá egymáshoz.

A gondolkodás és a beszélés belsı egysége elıszır is azt jelenti, hogy a belsı szó és a gondolkodás nem különállóak, abban az értelemben, hogy a szó a szellemnek olyan területén keletkezne, amely még mentes a gondolkodástól. A szó „a szellem munkájának a terméke”, vagyis szellemi síkon képzıdik, de abban a folyamatban,

58 Vö. uo. 59 Uo. 294. 60 Uo. 295.


amely a gondolatot kimunkálja és végiggondolja. Továbbá, a szó nem is olyasmi, ami (ön)reflexíve viszonyul a gondolathoz. Egyéb termékekkel ellentétben, a szó nem kerül kívül a szellemen (a gondolkodáson), hanem teljesen a szellemben marad. Így az a látszat keletkezik, mintha a magunknak-beszélés a gondolkodás önmagára irányuló reflexiója lenne. Gadamer viszont éppen a gondolkodás és a beszélés belsı egysége alapján arra hivatkozik, hogy a szellem belsı szava „nem reflexív aktus révén képzıdik”. Az igaz, hogy a gondolkodás képes refelexíve önmagára irányulni, s így képes tárgyiassá válni a maga számára. De a szó képzése közben valójában nem mőködik semmiféle reflexió. Mert a szó – mutat rá Gadamer –, egyáltalán nem a szellemet, hanem a gondolt dolgot fejezi ki, a „similitudo rei” a célja.61 A szó nem igazi szerszám, nem egy viszonystruktúra hordozója, mivel semmit sem állítunk elı vele, hanem azonnal a dolog van benne jelen.62 Aki gondol – mondja Gadamer –, „az mond magának valamit”, s „az ezzel azt intencionálja, amit gondol, tehát a dolgot”. A szóképzés kiindulópontja maga a tárgyi tartalom (a species), a gondolt tényállás, s ebben a szó és a gondolat „a legszorosabban összetartozik”.63

A gondolkodás önmagában folyamatszerőnek tőnik, mivel végiggondolásról van szó, az emberi szónak viszont – a belsı szónak is – „beszédjellege van”.64 Ebbıl kifolyólag a belsı szó és a gondolkodás kettıs vonatkozásban áll egymással: egyrészt amikor a belsı szó kifejezi a gondolkodást, „úgyszólván diszkurzív értelmünk végességét” képezi le, vagyis a gondolkodás végtelenbe tartó (nyúló) folyamatát véges kifejezıdéshez juttatja; másrészt a gondolkodás a belsı szóval való egységében az önmagunkhoz való beszélés módján megy végbe. Ugyanis a gondolkodás diszkurzív folyamatossága nem idıbeli egymásutánisági viszony, amelynek puszta lefolyásában „elıbb csak az egyiket, aztán a másikat gondolja – hiszen ez azt

61 Vö. uo. 297. 62 Vö. uo. 296. 63 Vö. uo. 297. 64 Uo. 298.

Foga lom & kép 56

jelentené, hogy ezzel önmagát is állandóan megváltoztatja”. A gondolkodás szellemi folyamat (emanatio intelectualis) abban az értelemben, hogy amikor az egyiket és a másikat gondolja, akkor „az egyiket össze tudja kapcsolni a másikkal”. Ily módon azt amit gondol, nem egyetlen gondolkodó pillanat homogén egységében fogja át, hanem az egyiket is és a másikat is mintegy önmagából vezeti elı és állítja maga elé egy „belsı önkimondásban”. Ebben az értelemben – mondja Gadamer – „minden gondolkodás önmagunkhoz beszélés.”65

A belsı szó beszédjellege ily módon a gondolkodás játékaként érvényesül, a dolog tapasztalatától a fogalomig és vissza, az elgondolás folyamatának mindenkori véges szituációjában. Az emberi szó beszédjellegében itt még egy olyasmi is megmutatkozik, amit a beszédtıl elvontkoztatott logika „lényegsémája” a késıbbiekben elfed: a sok és az egy, a sokaság és az egység viszonyát. Platón ismerte fel elıszır a logosznak azt a struktúráját – mutat rá Gadamer –, hogy „a szavak sokaságának az egyberendelése révén juttatja kifejezésre egy gondolat egységét”; ebben jut érvényre a nyelv történésjellegének és a fogalomalktás folyamatának egymással való összetartozása.66

3. Szétválasztás és egybegyőjtés

Mit jelent, hogy a gondolkodásunk fogalmilag megragadja a dolgot? fogalmat alkot valamely dologról?

A fogalomalkotás folyamatában két ellentétes tendencia kerül dialektikus kölcsönhatásba egymással: a szétválasztás és az egységbefogás; egy tapasztalati tartomány fogalmi tagolása, egységekre bontása; az egyes tapasztalatok egybegyőjtése egy átfogó fogalmi egységbe. A logikai-metafizikai hagyomány a fogalmi gondolkodás irányából közelítve a kérdéshez, hol az egyiket, hol a másikat helyezte elıtérbe, mivel különálló és ellentétes elıjelő gondolkodási mőveletekként tőntek beazonosíthatóaknak.

65 Uo. 295. 66 Uo. 298.


Platón a Parmenidészben foglalkozik elsıként a diaireszisz mőveletével, amely a gondolkodásnak egy tapasztalati terület tagolására, felosztására, az összetevık elkülönítésére és elhatárolására irányuló erıfeszítéseit jelöli; az arisztotelészi logikában pedig egy nemnek fajokra való felosztásával kapcsolatos logikai mőveletet. Voltaképpen a gondolkodás analítikus folyamatairól van szó, amelyek során fogalmileg elkülöníti egymástól és megragadja az egyes dolgokat. A gondolkodásnak ez a játéka ténylegesen a nyelv közegében bontakozik ki, az idıs Gadamer megfogalmazása szerint a szavak „gondolkodó használatában”, melynek során a szójelentések analízise és a fogalmi analízis kapcsán a többféle eleven nyelvi jelentés megkülönböztetése és szembesítése folyamatában a beszéd összefüggésében kristályosodik ki annak a jelentésnek a másokkal szembeni vezetı szerepe, amelynek mentén a szó leginkább eltalálja, illetve a gondolkodás fogalmilag megragadja a vizsgált dolgot.67

Ez a szétválasztási-tagolási folyamat már az érzéki észlelés során elkezdıdik. Heidegger az, aki rámutat, hogy az észlelés a görög noein szó megfelelıje, amely egyszerre jelenti a tapasztalatban jelenlevınek az észrevételét, az észlelı általi maga elé vevését, elı-állítását, azaz az észlelt dolog elkülönítését, beazonosítását és megjelenítését (re-prezentáció), ami az észlelınek az észlelt dologtól való elkülönítését és bizonyos fokú eltávolítását is feltételezi. Ez a distanciateremtés teszi lehetıvé, hogy a dolog a maga egyedi valójában, s a másoktól való különbözıségében megjelenhessen és megjelenítıdhessen. Ugyanakkor ez az eltávolítás bizonyos fokú érdekeltséget is feltételez – tapasztalat- és tudásszerzı érdekeltséget –, azaz az észlelı jelenlétét és a dolgok közé állását. Voltaképpen a diaireszisz „dia” elıtagja is erre utal, akárcsak a latin inter-esse „inter” elıtagja is, ami Heidegger megfogalmazásában is azt jelenti, hogy „a dolgok között, a dolgok közepén állni és nem tágítani tılük”.68

67 Vö. Gadamer, Hans-Georg: A gondolkodás kezdetérıl. Különbség, VII/12, 2003

november. 78. 68 Vö. Heidegger, Martin: Mit jelent gondolkodni? In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg

és interpretáció. Cserépfalvi. é.n. 8, 13, 15.

Foga lom & kép 58

Mindez viszont mégsem lehetséges a nyelv részvétele nélkül, illetve egy tisztán nyelven kívüli folyamatként. Ugyanis Gadamer úgy véli, hogy a világ szenzoriális appercepciója privát jellegő. Az ösztöneink, benyomásaink, érdekeink hangsúlyozottan individualizáltak és individualizálnak mindannyiunkat. Valaki érzéki benyomásait nem élheti át helyette egy másik ember. Ez a privát jelleg a gondolkodásban jelenlévı egyéni nézıpontokban is meghosszabbítódik. Minden egyén rendelkezik a másokéval összetéveszthetetlen egyéni nézıponttal, amelyben a világ egésze tükrözıdik. Ugyanakkor viszont az is tény, hogy a különbözı egyéni nézıpontokban megjelenítıdı világ egy és ugyanaz mindannyiunk számára.69 Ebbıl kifolyólag az individuális és privát jelleg még az érzéki észlelés folyamatai szintjén sem kizárólagos. A privát átélések ugyan nem léphetnek egymás helyébe, de hasonlóságokat, rokon vonásokat mutathatnak, mivel ugyanazzal a világgal állnak vonatkozásban. Továbbá, kölcsönösen is kiváltjuk/kiválthatjuk egymás érzéki benyomásait; az átélt benyomásaink hatása nemcsak befelé érvényesül, hanem a – többek között nyelvi – kifejezıdéseik révén mások irányában is. Ily módon az átélések nem korlátozódnak egy zárt, szubjektív bennsıségre, hanem másokra is kihatnak, egy közös tapasztalat elemeivé, formálóivá válnak. Ez azzal is összefüggésben áll, hogy az észlelés folyamatai valójába kulturálisan is meghatározottak, az érzékszerveink kulturálisan is formáltak, képzettek. Tehát már az érzéki észlelés szintjén is megvan a lehetıség, hogy a privát, individuális érzéki benyomások egy közös hatásösszefüggésben győljenek össze és találkozzanak. A gondolkodás síkján ez kiegészül az emlékezéssel, amelyben az idıben egymást követı észleletek is összegyőlnek és egységes hatásösszefüggésbe rendezıdnek. „Az emlékezet – írja Heidegger – a gondolkodás egybegyőjtése, ami annak az egybefogására tör, ami eleve már gondolt.”70

69 Gadamer, Hans-Georg: Inaptitudinea pentru dialog. In: Adevăr şi metodă. Vol. 2.

Teora, Bucureşti, 2001. 514. 70 Heidegger: i.m. 7.


Az érzéki észlelés privát jellegével szemben Gadamer kiemeli, hogy az ész közös mindannyiunkban, s képes annak az összefogására, ami közös. Erre éppen a nyelvi történés, a beszélgetés folyamata nyújt lehetıséget. Az elızetes tartalmait elıhívó gondolkodás játéka mint önmagunkkal való (belsı) beszélgetés az egymással folytatott beszélgetés játékaként is zajlik, amelynek során magunk közé, középre helyezzük a dolgot, a nyelv közegében szembesítve és egységesítve a vele kapcsolatban szerzett individuális tapasztalatokat. A másikkal való beszélgetés, a mondanivalójának a megértése, a véleményével szemben támasztott kifogásaink, az értetlenkedéseivel való számvetésünk mind a saját individualitásunk kiterjesztésének olyan kísérletei, amelyekre éppen az észtıl nyerünk bátorítást.71 Gadamer rámutat arra, hogy azért mozgat meg minket annyira a görög filozófia, mivel kitőnik belıle, hogy a görögök számára a beszélgetés folyamatában való részvétel természetes volt, s anélkül tették ezt, hogy külön reflektáltak volna rá. Nem is volt külön szavuk a „szubjektumra” vagy a „nyelvre”, s az, hogy a logosz – „a kimondott, a megnevezett, az összegyőjtött és a lerögzített” – „közös”, nem a beszéd teljesítményébıl vált láthatóvá, hanem sokkal inkább abból a látásmódból kifolyólag, amely szerint minden együtt, összegyőlve adódik számukra és ezek tekintetében összhang van közöttük.72

A beszélgetés univerzuma, univerzális lehetısége és a gondolkodás közössége kölcsönösen feltételezi egymást. Ebben rejlik a fogalomalkotás másik lehetısége, amire a conceptus latin eredető kifejezés elıtagja, a „con-” is utal: a fogalomalkotás folyamán egyfajta összeszedés, egybegyőjtés és közössé tevés is történik. „A dialektika – mondja Gadamer –, mint a beszélgetés folytatásának a mővészete, egyúttal annak a mővészete, hogy egy szempont egységébe összetekintsünk [szünoran eisz en eidosz], azaz a fogalmalkotásnak mint a közös gondolat kidolgozásának a mővészete.”73 Az arisztotelészi logikában

71 Vö. Gadamer: i.m. 514. 72 Vö. Gadamer: A gondolkodás kezdetérıl. 94. 73 Gadamer: Igazság és módszer. 258.

Foga lom & kép 60

ez az egyes tapasztalatoknak egy átfogó fogalmi horizontban való egyberendezéseként, a fajoknak egy nemfogalomnak való alárendeléseként gondolódik el.

4. A fogalmi általánosság

Az alapvetı kérdés, ami a fenti összefüggésben felmerül, arra vonatkozik, hogy miben áll és hogyan képzıdik a fogalmi általánosság? E tekintetben egyrészt számot kell vetnünk azzal, amit Gadamer úgy nevez, hogy „a nyelv élete”, másrészt azzal, hogy a beszélgetésben összegyőjtött „közös” miként válik általános érvényővé.

Gadamer a hermeneutikai szituáció játékszerőségét a beszélgetés teljes folyamatára kiterjeszti. Valakinek egy másvalakivel való beszélgetéseként végbemenı kommunikációja játékjellegő. Amikor két személy beszélget egymással, mindenikük a saját nyelvén beszél, mégis – anélkül, hogy ezt külön tudatosítanák – a beszélgetésükben képzıdı közös nyelv játékát játszák tovább. Ugyanis a komunikáció úgy zajlik, hogy az egyik beszélés szembehelyezkedik a másikkal, de egyik sem áll meg egy helyben. Valójában az történik, hogy egymással beszélgetve, kölcsönösen átlépünk egymás képzeteinek a világába, s résztvevıkké válunk abban. Ily módon, miközben beindul az adok-kapok játéka, egyúttal túl is lépünk önmagunkon a másik irányában, s a beszélgetés közös világában a saját individualitásunk partikularitása fölé emelkedünk. Ez a könnyed emelkedettség a játék lényegéhez tartozik. A igazi dialógus emelkedettsége ugyanakkor nem jelenti önmagunk elvesztését, hanem ellenkezıleg, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, önmagunk gazdagodását eredményezi.74 Az érzéki benyomásainkat, s az általuk kiváltott képzeteinket tehát áthatja a másik beszéde.

Ily módon a privát benyomásokból származó képzetek éppen azért válhatnak fogalmak alkotóelemeivé, mivel soha nem tisztán nyelvnélküliek; de nem is csak egy saját, privát nyelv közegében

74 Vö. Gadamer, Hans-Georg: Despre problematica autoînŃelegerii. O contribuŃie

hermeneutică la problema „demitologizării”. In: Adevăr şi metodă. Vol. 2. Teora, Bucureşti, 2001. 458.


formálódnak, hanem a beszélgetésben képzıdı közös nyelv hatásössze-függéseiben. A nyelv erıterében játékba hozott képzetek egybegyőjtése és egymásra vonatkoztatása folyamatában jelentéstartalmak lerögzítése és állandósítása történik, de az élı nyelv folytonos mozgása következtében ez sohasem lesz végleges. A szavak jelentésének bármilyen rögzítése – mondja Gadamer – valamiképpen játék által történik, azoknak az értékeknek az alapján, amellyel a szavak rendelkeznek egy adott szituációban. Senki sem képes végérvényesen rögzíteni egy szó jelentését, a beszélés képessége pedig nem azt jelenti, hogy helyesen tanultuk meg és tudjuk használni a szavak rögzített jelentéseit. A nyelv élete inkább annak a játéknak az állandó továbbjátszását jelenti, amelyet akkor kezdtünk el, amikor beszélni tanultunk, s amelyben másokkal folytonosan együtt vagyunk. Miközben egy szónak az újszerő használata játékba jön, észrevétlenül és önkéntelenül tőnnek el régebbi jelentések.75 Ily módon a fogalomalkotás a nyelv irányából nézve mindig nyitott történésnek bizonyul.

Felmerül a további kérdés, hogy a beszélgetés játékában képzıdı „közös” hogyan válik fogalmi általánossá. Gadamer a dialógus „emelkedettségét” említve utal arra, hogy az élı beszélgetésben egyfajta felemelkedés történik az individuális szubjektivitás és partikularitás állapotából egy olyan (közös) általánoshoz, amely egyrészt az egyéni résztvevık közös alkotása, másrészt az egyéni résztvevık részesülve benne, a maguk individualitásában gazdagodnak általa. Ez az általánosság tehát olyasmi, ami egyrészt nem a partikularitások felett lebeg, hanem az individualitások közös alkotó erıfeszítése és együttmőködése révén képzıdik, másrészt nem hagyja érintetlenül az individuális meghatározottságokat (mivel nincs is róluk leválasztható és önállósítható létmódja), hanem a hozzátartozás dinamikus-dialektikus struktúráján alapuló egységet alkot velük. Ez az általánosság tehát a partikularitásokban mint konkrét tapasztalati tartalomban megalapozott, a partikularitások viszont a hozzájuk tartozó általánosság mint értelemösszefüggés irányában nyitottak.

75 Vö. uo. 457, 458.

Foga lom & kép 62

Arisztotelész a tapasztalati ismeret és a tudomány különbségét a tapasztalat „elv nélküli általánossága” és a fogalom „igazi általánossága” közti különbségtevésre alapozza, de kiemeli, hogy az utóbbi az elıbbi révén jön létre.76 Gadamer hasonlóképpen különbséget tesz az „általános érzék” (az általánosság, amelynek érzék jellege van) és a fogalom általánossága között. A képzés folyamatában valami olyasmi történik mint az élı beszélgetésben: kiemelkedünk az individualitásunk partikuláris kötöttségeibıl, s megtanuljuk önmagunkat egy bizonyos distanciával, a mások szempontjai szerint is szemlélni („úgy nézni, ahogy a többiek nézik”); tehát az individuális különösségünk fölé emelkedı általános szempontra teszünk szert. Ez tehát olyan általánosság, amely „a mérték és a távolságtartás iránti” általános érzék formáját ölti, s „a lehetséges mások szempontját” jutattja érvényre, tehát a másokra való tekintettel levésen, a többiekkel való együttmőködésen és közösségen alapul.77 Ez az általánosság mint érzék az elıítéletesség, a szubjektív érdekeltség és a konszenzusorientáltság folytonos egymásbajátszásának a hatásösszefüggései mentén alakul, tehát nincs az adott szituáció kontextusán túlmutató szilárd érvényessége. Gadamer ezzel szemben megkülönbözteti a fogalom általánosságát vagy az értelem általánosságát, amely „szilárd, érvényes mérce” formáját ölti.78 A fogalmi általánosság tehát nem az egyéni szempontok egymásbajátszásából adódik, hanem a szemlélt dolog, (dolgok) lehetséges szempontjainak az érvényrejuttatásából; nem azon alapul, hogy sokan szemlélik a dolgokat, hanem azon, hogy az egyes dolgok ugyanazon inherens mérce szerint tőnnek fel az ıket szemlélıknek. A dolog szempontjának érvényrejuttatása és fogalmi megragadása éppúgy megköveteli a distanciateremtést a dologgal szemben mint a mások szempontjaihoz való felemelkedést önmagunkkal szemben. Csakis egy ilyen szükséges és elégséges távolság perspektívájában nyílik meg az a közös értelmi szempont, amelynek egységében össze lehet vonni, vagy amely alá fogalmilag be lehet sorolni az egyes

76 Vö. Gadamer: Igazság és módszer. 247. 77 Vö. uo. 35. 78 Vö. uo. 36.


dolgokat. Ezt csak az képes igazán érvényesíteni, aki képes önmaga megítélésében is szert tenni a lehetséges mások szempontjaira. Ezért bármennyire is különbözzék a fogalom általánossága az érzék általánosságától, voltaképpen mégiscsak az utóbbin alapul. Az érzék általánossága pedig mindenkor nyelvi történésként formálódik.

Gadamer Arisztotelészre hivatkozva utal arra, amit ı maga is hasonlóképpen gondol, hogy mindenütt a legnagyobb jelentıséget tulajdonította annak, „ahogy a dolgokról való beszélésben láthatóvá válik a dolgok rendje.”79 Ugyanis az egymással való beszélgetni nem jelenti feltétlenül vitatkozást, sem pedig egymás melletti elbeszélést. Sokkal inkábbb a szóban forgó dolgok közö vonásainak a feltárást vagy megkonstruálását jelenti.80 A dolgokról való közös gondolkodás az egymással való beszélgetésben formálódik/képzıdik. Ez olyan nyelvi történés, amelyre a leginkább igaz az, hogy „nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél minket”.81 Gadamer a középkori univerzáliavita legfontosabb tanulságának a szó és a fogalom között fennálló igazi közelség tudatosítását tekinti. Ennek perspektívájában „nem annyira az a lényeg, hogy a dolgok emberi ismerete a nyelvhez kötıdik, hanem az, hogy minden emberi nyelvben megvan a dolgokra való vonatkozás.”82 Mint ahogy a gondolatokra (a fogalmakra) való vonatkozás is megvan. Mivel aki beszél, a dolgokról mindig gondolkodva beszél, s a beszélés folyamatában számára fogalmi dimenzióikban jelennek meg a dolgok. Tehát itt lehet csak igazán azt mondani – mutat rá Gadamer –, hogy „ez a történés nem a mi tevékenykedésünk a dologgal, hanem magának a dolognak a tevékenysége”.83

79 Uo. 300. 80 Vö. Gadamer, Hans-Georg: Limbă şi înŃelegere. In: Adevăr şi metodă. Vol. 2. Teora,

Bucureşti, 2001. 497. 81 Gadamer: Igazság és módszer. 321. 82 Uo. 305. 83 Uo. 321.

Foga lom & kép 64

5. A természetes fogalomalkotás

A fogalomalkotás mint nyelvi történés felvázolása két vonatkozásban is ráirányítjaa figyelmünket a fogalom lényegére: egyrészt a természetes fogalomalkotás, másrészt a fogalom spekulatív struktúrája felıl közelítve hozzá.

Gadamer kiemeli, hogy a természetes fogalomalkotás együtt jár a nyelvvel. „A szavak és a dolgok tagolása, melyet minden nyelv a maga módján hajt végre, mindenütt egy elsı, természetes fogalomalkotást képez, mely nagyon távol áll a tudományos fogalomalkotás rendszerétıl.” Ugyanis a természetes fogalomalkotás nem mindig a lényegek rendjéhez igazodik, hanem „teljességgel a dolgok emberi aspektusát, az emberi szükségletek és érdekek rendszerét követi.”84 Ennélfogva a fogalmi gondolkodás logikai rendje felıl nézve a nyelv természetes fogalomalkotása „csak véges szellemünk tökélelenségeként tőnik fel”.85 Közelrıl sem valósítja meg azt a fogalmi általánost, amelynek a folyamata az indukció és az absztrakció logikai sémájába lenne illeszthetı. Gadamer úgy véli, hogy a nyelvi tudatban semmiféle reflexió sem irányul kifejezetten arra, ami a különbözıkben közös. Ezt akár tovább is gondolhatjuk olyanformán, hogy a nyelvi tudatban semmiféle intenció sem irányul valamiféle közösnek a megragadására a különbözıkben. Az élı nyelviség ugyanis nem tárgyiasító viszonyulás. Az intenció és a reflexió viszont a nyelvi kifejezés és a nyelvileg kifejezett egymáshoztartozását tárgyiasító viszonnyá változtatva szétválasztja és szembeállítja egymással. A természetes fogalomalkotás tehát úgy tőnik, egészen távol áll az általánosító és osztályozó fogalomalkotástól, de mégis a nyelvi történésben képzıdı „közös” érvényrejuttatásán alapul. Gadamer rámutat arra, hogy „ha valaki egy kifejezést valamirıl átvisz egy másik valamire, akkor valami közösre tekint ugyan, de ennek a közös valaminek egyáltalán nem kell nembeli általánosnak lennie”. Az illetı ilyenkor inkább a maga „bıvülı tapasztalatát” követi, mely

84 Uo. 298, 303. 85 Uo. 298.


„hasonlóságokat vesz észre – legyenek ezek akár a dologi jelenség, akár pedig a dolog számunkra való jelentıségének a hasonlóságai”.86 Az elgondolás Witgenstein rokonsági hasonlóságokról alkotott gondolatait juttatja eszünkbe. A nyelvi tudatnak ezt a fajta „zsenialitását”, amely abban nyilvánul meg, hogy ki tudja fejezni az ilyen hasonlóságokat, Gadamer a nyelv „alapvetı metaforikájának” nevezi. Ennek horizontjában egyúttal azt is felismerhetjük, hogy „egy nyelvtıl idegen logikai elmélet elıítélete érvényesül, amikor a szavak metaforikus használatát nem-igazi használatuknak nevezzük, és lebecsüljük.”87 Egyúttal ez azt is jelzi, hogy a „nemfogalmak logikájának a kezdeténél” mégiscsak ott áll „a nyelv elızetes teljesítménye”.88

A természetes fogalomalkotás látszólagos tökéletlenségbıl egy sajátos elıny következik, mivel a nyelvnek egy másik logikai teljesítménye is láthatóvá válik, „tudniillik a végtelen fogalomalkotás és a gondoltak elırehaladó áthatásának a szabadsága”,89 amit a fogalom spekulatív struktúrájaként ragadhatjuk meg. Ez a fogalom esetében az egyedi és általános, a sajátos és univerzális viszonyának egy újfajta elgondolását és megértését teszi lehetıvé, ami nem e pólusok szétválasztásán és elszakításán, hanem a nyelv közegében mint középben való egymáshoztartozásán alapul. Ha figyelmesen végigkövetjük a természetes fogalomalkotás folyamatát, amint az nyelvi történésként végbemegy, két vonatkozás mindenképpen feltárul. Egyrészt az általánostól az egyedi, az elvonttól a konkrét irányában: a fogalom általánosságához hozzátartozik mindig a tárgyi szemlélet különössége. „Kézenfekvı – mondja Gadamer –, hogy a beszélés, még ha tartalmazza is a mindenkori gondolt alárendelését egy elıre adott szójelentés általánosságának, nem gondolható el ilyen szubszumáló aktusok kombinációjaként, melyeknek révén a mindenkori különöst egy általános fogalom alá rendeljük. Aki beszél – tehát általános

86 Uo. 299. 87 Uo. 88 Uo. 300. 89 Uo. 299.

Foga lom & kép 66

szójelentéseket használ –, az olyannyira valamely tárgyi szemlélet különösségére irányul, hogy minden, amit mond, részesedik a körülmények közösségébıl, melyekre a beszélı gondol.”90 Másrészt, megfordítva, az egyeditıl az általános, a konkréttól az elvont irányában: a dologszemlélet különösségéhez mindig hozzátartozik a szójelentés által intencionált általános fogalom. Ez azt jelenti – Gadamer szavaival –, hogy „az általános fogalmat, mely a szójelentés révén intencionáltatik, magát is gazdagítja a mindenkori dologszemlélet, tehát olykor elıfordul, hogy végül új, specifikusabb szóalkotás jön létre, mely jobban megfelel a dologszemlélet különösségének. Tehát bármennyire bizonyos is, hogy a beszélés általánosabb jelentéssel bíró, elıre adott szavak használatát elıfeltételezi, a nyelv jelentésélete mégis a fogalomalkotás állandó folyamata révén fejleszti tovább önmagát.”91

A fogalom spekulatív struktúrája felıl világítódik meg ténylegesen a fogalomalkotásnak mint nyelvi történésnek a folyamatjellege. Bármennyire is bezárhatónak mutatkozzék egy fogalom egy logikai-episztemológiai alapon megadott definícióba, a nyelvi történés irányából strukturálisan mindig nyitott marad. Ugyanis a dolog és a fogalom egymás felé tartó spekulatív mozgása a nyelv közegében, olyan folytonos és dinamikus játékként zajlik, amely a dolog véges, konkrét tapasztalata és a nyelvi horizontban feltáruló, végtelenbe nyíló értelemösszefüggés egymáshoztartozását juttaja érvényre.

90 Uo. 91 Uo.

Egyed Péter BBTE [email protected]

A fogalom kérdései Hegel Természetfilozófiájában

A fogalmi megismerés így az elméleti és gyakorlati magatartás egysége: az egyediség tagadása, mint a negatívnak tagadása, az affirmatív általánosság, amely fennállást ad a meghatározásoknak; mert az igazi egyediség egyúttal általánosság önmagában.

(Hegel: Természetfilozófia) Összefoglalás

A tanulmány a hegeli Természetfilozófia Bevezetésének a gondolatmenetére alapozva tárja fel a hegeli fogalom kérdéseit. Hegel úgy vélte, hogy a természet önmagában nem tudja felfogni magát, de az értelembe helyezve önmagát, szubsztanciális értelemben is képes önmaga felfogására. Csak így válik önmagává, a fogalomnak tehát esszenciális szerepe van az evolúciójában, amelyet a tökéletes formák felıl kiindulva lehet megérteni. Hegel egy komplex fogalmi sematizmust dolgoz ki az evolúció egyes szakaszai és a természetrészek dinamikájának a megragadására. Legfontosabb fogalmai: szubsztancialitás, általánosság, különösség, fejlıdés, középpont-kerület, felosztás-tagolódás-meghatározás, élet, evolúció és emanáció, tiszta és torz formák, tökéletes-tökéletlen, azonosság-kölönbség, sor, fokozat, ugrás. Ezeknek a fogalmaknak megmarad a klasszikus logikából ismert mőveleti értelme és funkciója, de genetikus fogalmakként is mőködnek és hozzákapcsolhatóak a kognitív elmefilozófia fogalomfelosztásaihoz is. Minden értelmezés középpontjában az élet van: ha a tudomány elvesztette az életet, a természetfilozófiával vissza lehet hozni azt. Tanulmányomban két célt követek: 1. a hegeli Természetfilozófia

Bevezetésének és mechanikára vonatkozó fejtegetéseinek a fogalom-

Foga lom & kép 68

konceptusát elemezve kiemelem a fogalom mőveleti jellegét, amelyet a mai kognitív elmefilozófiai értelmezések fényében is érvényes leírásnak tartok. Azaz a spekulatív hegeli fogalom másfelıl használati-mőveleti eljárásként is értelmezhetı.(De nem szabad eltekinteni attól az alapvetı meghatározottságától, hogy eredeti és végsı értelme mindig a létmegragadás.) 2. Demonstrálni kívánom, hogy a hegeli fogalom a kozmológiai séma közelebbrıl meg nem határozott általános szemléleti elemeibıl, szemlélésébıl származtatható le.

A hegeli fogalomról szóló diskurzusban nem lehet a fogalomról formálisan, tisztán ismeretelméleti logikai értelemben beszélni. Értelme csak akkor van, ha ontológiai kérdésekbıl indulunk ki és oda jutunk. Ezért, ezeket az illesztéseket minden egyes esetben meg kell tenni.

1. A hegeli fogalomról általában

Azok a helyek, amelyekre a leginkább szoktak hivatkozni a hegeli fogalom-felfogás elemzésekor, közkeletően és iskolásan a következık: 1. a Wissenschaft der Logik (A logika tudománya), amelyet a nagy logikának szoktak emlegetni (1. kiadás 1812), ennek is a II. része, amelyet a fogalomról szóló általános fejtegetések vezetnek be, majd követi ezt a fogalomról szóló tulajdonképpeni elsı fejezet. (Ehhez főzött Lenin is széljegyzeteket, megjegyzést a Filozófiai füzetekben. 2. Encyklopädie der philosophischen Wissenschaften im Grundrisse. Erster Teil. Die Logik (A filozófiai tudományok enciklopédiája, Elsı rész, A logika) 1817-bıl. Közismert, hogy a nagy logika (1.) voltaképpen Hegel tudományos metafizikája, amelyben a tudományosságot elsısorban a fogalmak helyének és szerepének az újragondolása jelenti. A kis logikáról pedig azt kell tudni, hogy az a diákok, a köz számára is készült, és amellett, hogy alapjaiban megismétli a nagy logika fogalomtanának legfontosabb megállapításait, egyes helyeken a hagyományos arisztotelészi, tanított logika elemeihez közelíti (kell közelítenie, de azért néhol nagyon is árnyalja és elmélyíti mindazt, amit a fogalomról mond). A legfontosabb azonban mégiscsak az, ahogyan Hegel bevezeti a fogalmait, például a saját abszolútum-fogalmát. (Csupán csak a hegeli abszolútum-fogalommal jelentıs

Egyed Péter / A fogalom kérdései Hegel Természetfilozófiájában 69

szakirodalom foglalkozik és így van ez a többi közismert fogalom, illetve kategória esetében is.) 3. Kevesebbet szoktak hivatkozni a Természetfilozófia (Enciklopédia, II. kötet, 1820) Bevezetésének a fogalom-értelmezéseivel, éspedig a természet-fogalommal, amelybıl a filozófia státusára vonatkozó számos következtetés származik. A kis logika fogalommal kapcsolatos meghatározásaihoz újabb jelentéseket társíthatunk a kognitív tudományok (lingvisztika, pszichológia, idegtudományok) szempontjából. Idézzük fel a közkelető definíciót: „A fogalom a szabad (das Freie), mint a magáért való szubsztanciális hatalom, és totalitás; benne a mozzanatok mindegyike az ı egésze és mint elkülönületlen egység vele tételezve van; így magával való azonosságában e magán- és magáért-valósága szerint meghatározott.”92 (Az eredetiben: „§ 160 Der Begriff ist das Freie, als die für sie seiende substantielle Macht, und ist Totalität, indem jedes der Momente das Ganze ist, das er ist, und als ungetrennte Einheit mit ihm gesetzt ist; so ist er in seiner Identität mit sich das an und für sich Bestimmte.”93)

2. Szubsztancialitás, általánosság, különösség, fejlıdés

A fogalom szabadsága, kezdeti meghatározatlansága és nem közvetített volta az ı hatalma, az ı késıbbi teremtése, teremtés-lehetıségei, teremtı ereje, ahogyan a valóságot sajátos függvényi összefüggéseiben és funkcióiban, majd analitikusan létrehozza, meghatározza, majd közvetíti és a közvetítések sorozatává, majd a meghatározottságok rendszerévé változtatja. Ugyanakkor (amint a nagylogikában oly sokszor kifejtette:) az én identitásának a formájává is változik, önmaga számára határozza meg az identitását94 majd a rendszerösszefüggések formapontjaivá válik. Mindebben a

92 Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai. I. A logika. Akadémiai

Kiadó, Bp. 1979,246. 93 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften

im Grundrisse. Meiner Felix Verlag GMBH, (é.n.), 307. 94 Ez a pontosítás nem elég éles a Szemere Samu fogalmazásában: az azonosságoknak

a gondolkodói ömneghatározásban való konkrét determináltságai alapján felépíthetı egy viszonylagosan zárt reprezentációs rendszer is.

Foga lom & kép 70

szubjektivitás a kezdet, eredet, expanzív totalitás-lehetıség. A fogalmat nem lehet kezdet és eredet nélkül elgondolni, benne magában mint az általában vett elgondolhatóságban van a kezdet és az eredet, de ugyanilyen módon a vég is megvan benne. Ugyanakkor ez valami szubsztanciális – hangsúlyozza Hegel –, azaz a gondolkodás helyesen felfogott útja valóban a lényeget, majd a létet tartalmazza mint lehetıséget, a véges természető részek valóban megjelennek a tudatban. A Természetfilozófia egyik sajátos megfogalmazása szerint – a szubsztancialitásra utaló, nagyon körültekintı megfogalmazása szerint –, a természeti dolgok elgondolása azt jelenti, hogy az értelem az elgondolás által „magába helyezi a dolgok tartalmát” 95. A fogalom, maga az az eljárásmód, ahogyan az értelembe helyezzük a dolgok tartalmát, ama középkori megoldás, eljárásmód pandantjaként történik, amely szerint behatolunk a dolgokba (intellectus adeptus – Al-Quindi Arisztotelészre visszamenı meghatározása alapján). Hans Georg Gadamer megerısíti azt az elképzelést, hogy az elméletalkotás – amelynek a hegeli rendszerben játszott szerepére a természetfilozófia kapcsán még visszatérünk –, nem fedheti el a dialektikus módszer lényegébıl származó fekvést, melynek értelmében a görög módszerhez tudatosan visszatérı Hegel szerint, amikor helyesen, tehát nem a külsıdleges reflexivitás szerint gondolkodunk – azaz szubsztanciálisan –, akkor a fogalmakban valóban a dolgok bontakoznak ki lényegük szerint.96

95 G.W.F.Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai. II. A

természetfilozófia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 21. 96 „Hegel kifejezetten a görög módszerfogalomra hivatkozott. Hegel az olyan módszer

fogalmát, amely a dologtól idegen tevékenységként megy végbe a dolgon, a »külsı reflexió« fogalma alatt bírálta. Szerinte az igazi módszer magának a dolognak a tevékenysége. Persze ez az állítás nem tagadja, hogy a filozófiai megismerés is tevékenység, sıt olyan erıfeszítés, amely »a fogalom erıfeszítését« igényli. De ez a tevékenység és ez az erıfeszítés abban áll, hogy nem önkényesen, nem saját ötleteinkkel, ehhez vagy ahhoz a meglevı erıfeszítéssel rontunk bele a gondolat immanens szükségszerőségébe. Az persze igaz, hogy a dolog nem megy a maga útján, és nem halad tovább, ha mi magunk nem gondolkodunk,de a gondolkodás épp azt jelenti, hogy egy dolgot a saját konzekvenciájában fejtünk ki. Ehhez az kell, hogy távol tartsuk magunktól a képzeteket, »melyek hivatlan vendégként szoktak beállítani«, s kitartsunk a gondolat konzekvenciája mellett. Ezt a görögök óta dialektikának nevezzük.” Hans-Georg Gadamer: Igazság és


A fogalom komplex viszonyrendszer lehetısége részei és mozzanatai között, amelyekben szekvenciálisan egész lehet, hogy aztán megint részei irányába mozdulhasson el, és éppen ez a mozgás az, amely fenntartja a reflexiót. Tehát mi nem a reflexióval közeledünk, hanem a dologiság belsı viszonylatainak a szemlélete konstituálja a (belsı) reflexiót, szemben a külsıvel, amelyet Gadamer kapcsán már említettünk. Nyilvánvaló, hogy minden dolog reflexiója mindig egy szituatív reflexió, amely a dolgot összefüggésrendszerek részeként szemléli, tehát valamilyen általánosabb rendszer irányába mutat, legáltalánosabb értelemben a világrend felé, ilyen értelemben tehát minden valóságos filozófiai gondolkodás konstitutív gondolkodás is. (Az emberekben megvan az erre való hajlam, sıt a vágy is, azonban a módszerhez türelem is kell és elmélyülés is, amelyre viszont a többség nem vállalkozik.)

A fogalomnak van egy alárendelt felfogása, mondja Hegel, az érzés és a szív részérıl gyakorta hangsúlyozzák, hogy a fogalom mint olyan valami holt, üres, elvont. „Valójában – hangsúlyozza Hegel – a fogalom ellenkezıleg, minden élet elve s ezzel egyúttal a teljességgel konkrét. A fogalom mindent tartalmaz, mindenre utal, ami egykor volt. Nincs ellentét tartalom és forma között”97, mind a többi, a reflexiótól megrögzített ellentéttel együtt, mint dialektikus, azaz önmagától feloldódott, már mögöttünk van, s épp a fogalom az, amely a gondolkodás valamennyi korábbi meghatározását mint megszőnten-megmaradót magában foglalja. A fogalom, mondanánk manapság, egy genetikus összefüggés határpontja, amely valamely determinációs függvény értelmében válik ki a szekvenciákból. A fogalmat „végtelen, teremtı formának kell tekinteni, amely minden tartalom bıségét zárja magába és egyúttal bocsátja ki magából. A fogalomnak tehát ez utóbbi spekulatív értelme tartozik a filozófiára,

módszer. Gondolat, Budapest, 1984. 322. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a gadameri megfogalmazásban – a dolgot a saját konzekvenciájában –, a formális helyesség mellett elveszni látszik az a hegeli mondanivaló, hogy a dolog mintegy tovább teremti magát a fogalom hatalmánál fogva.

97 Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai. I. A logika. Akadémiai Kiadó, Bp. 1979,

Foga lom & kép 72

a fogalom mint abszolútum éppen azt jelenti, hogy az képes a létnek és lényegnek, a két szféra egész gazdagságának eszmei egységet adni, amely, tegyük hozzá, teljességgel konkrét.”98. A szubjektív fogalomra rátérve, Hegel meghatározza a fogalom teljes belsı vonatkozási rendszerét, amely az általános, a különös és az egyedi egymásra vonatkozásaiból hozza létre a valóságost. „A fogalom mint olyan tartalmazza az általánosságnak mint önmagával való szabad egyenlıségnek mozzanatait meghatározottságukban, a különösségnek, a meghatározottságnak mozzanatait, amelyben az általánosság zavartalanul egyenlı marad önmagával, s az egyediségnek mint az általánosság és különösség meghatározottságai önmagára irányuló reflexiójának mozzanatait, s ez az önmagával való negatív egység a magán– és magáértvaló – meghatározott és egyúttal magával azonos vagy általános.”99 A fogalom eme általános-különös (belsı) reflexiója nélkül filozófiai értelemben tehát nincs fogalom, s ezt a vonatkozást nem lehet eléggé hangsúlyozni akkor például, amikor az emberek úgymond fogalmakat használnak. Fogalmakat a kifejezés spekulatív filozófiai értelmében tehát nem lehet használni, még csak nem is az egyes vonatkozások egészre vetítésérıl van szó. Az általánosság és a különösség meghatározottságai – önmagára-irányuló reflexiója – ez tehát a fogalom a mőködésében, – egyébként csak rögzült reprezentációs sémákban való tevékenységrıl beszélünk, tulajdonképpen végtelen önismétlésrıl. Eme végtelen önismétlés mellett kötelezik el magukat mindazok, akik a fogalom használatáról beszélnek. A továbbiakban, az általános fogalmának fejlıdésérıl beszélve, Hegel kifejti, hogy még a görögök sem ismerték tulajdonképpeni általános fogalmát, annak a fogalmára csak a kereszténység jutott az általános isten fogalmában. Végül Hegel leszögezi, hogy a hagyományos értelmi (formális) logika állításaival szemben a fogalmakat nem mi alkotjuk, s hogy a fogalmat általában nem is lehet valami keletkezettnek tekinteni.

A 161. paragrafus a a fejlıdés-gondolatot állítja a középpontba. („Das Fortgehen des Begriffs ist nicht mehr Übergehen noch Scheinen

98 Uo. 252. 99 Uo. 252.


in Anderes, sondern Entwicklung, indem das Unterschiedene unmittelbar zugleich als das Identische miteinander und mit dem Ganzen gesetzt, die Bestimmtheit als ein freies Sein des ganzen Begriffes ist.”100) A fogalom nem csupán az egyik látszat felváltása egy másikkal, hanem valóságos fejlıdés, a folyamatosan megjelenıben immár az azonosság mozzanatai fedıdnek fel, a részek pedig mozzanatiságukban közvetítik ezt az azonosságot, amely végül is mint a részek önazonos egysége jelenik meg. Kibontakozik a fogalom valóságos léte, az elnyert létezés. A fejlıdés gondolata nemcsak a hegeli fogalomtanban, hanem tágabb értelemben a természetfilozófiában is a tulajdonképpeni immanencia megragadásának egyetlen útja. A fogalmak egymásra vonatkoztatottság nem lehet egy csak egy formális, szillogisztikus láncolat, hanem a reális dologiságból származó belsı meghatározottság, amely mintegy kibomlik a reflexióban. Itt nem kerülhetem meg, hogy ne utaljak Jean Piaget híres elméletére, a genetikus episztemológiára, amely a fogalmi apparátus fejlıdésének pszichikus elméletében is az immanentista utat járta, s ezzel a témánk szempontjából szintén nem közömbös kognitív elmefilozófiai elképzelések valamint az episztemológiai konstruktivizmus konstruktivizmus tudományos paradigmáit készítette elı. Mindez azzal a következménnyel is jár, hogy amennyiben a fejlıdés-perspektívának, az immanentizmusnak a követelményeit feladjuk, ezzel együtt az ontológiát is feladjuk.

A hegeli természetfilozófiának nagyon részletes módszertani bevezetése van, amelyben Hegel felidézi azt a fizikát (az arisztotelészit), amely még természetfilozófia is volt, már csak azáltal is, hogy a természet általános megismerésére és felfogására törekedett és még nem váltak el benne az erık, törvények, nemek – azaz a részek nem fedték el az egészet. Ezért a természetfilozófia újraintézményesítésére van szükség, a célból, hogy a természetet annak tiszta eszméje szerint lehessen felfogni ismét, mert e nélkül nem fogunk tudni választ adni az élet lényegének a kérdésére sem. A Természetfilozófának az arisztotelészi (mozgásközpontú) Fizika alapján történı rekonstrukciójára nemcsak 100 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften

im Grundrisse. Meiner Felix Verlag GMBH, (é.n.), 308.

Foga lom & kép 74

a Bevezetıben, hanem mőve több helyén is visszatér, több típusú érvvel. Legfontosabb ellenérve az eredeti arisztotelészi természetfilozófiát kiszorító modern fizikai tudománnyal szemben (jóllehet tapasztalati tudományként teljes mértékben uralja azt), hogy a fizika matematikai apparátusa („a fizika egyenletei”) teljesen elfedték a természeti mozgás eredeti filozófiai értelmét, nem mutatnak az élet felé. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a természetfilozófia rekonstrukciójában nagy szerepet tulajdonít a fogalomnak, sıt a fogalomnak itt alkalmazott fogalma magán viseli a rekonstrukciós programból származó kiterjesztési módszert. A hegeli tételezésekben bizonyos fogalmak szerkezeti szerepben vannak, ezek képezik a Természetfilozófia sémáját, s mint ilyenek explikatívumok is lehetnek, az immanencia-transzcendencia viszony kognitív megvalósítói. (Ha a természetfilozófia fogalmainak jelentıs része értelmezhetı a George Lakoff101 és mások által kidolgozott hierarchiákkal, ezeknek az értelmezése és illesztése a kognitív elmefilozófiák által használt hierarchiákkal következı tanulmányunk feladata. Elızetesen megjegyezzük, hogy a hegeli fogalmak kognitív elmefilozófiai besorolása majd értelmezése az absztrakt fogalmaknak egy sajátos, generatív osztályát, annak a kidolgozását kéri és egyáltalán nem végezhetı el a zárt reprezentációs sémák (általános szemantika) elméletei felıl, a feladat nehézségi foka magas, de az eredmények jelentısek lehetnek és egyáltalán nem Hegel agyának mentális szimulációjáról van szó. A dolog önmagát gondolása az értelmünkben mást jelent mint a szignifikátumok és mentális reprezentációknak a dologhoz rendelhetı osztályai.) Tehát a fentiekben minısített fogalmak a következık: Szubsztancialitás, általánosság, különösség, fejlıdés, középpont-kerület, felosztás-tagolódás-meghatározás, élet, evolúció és emanáció, tiszta és torz formák, tökéletes-tökéletlen, azonosság-kölönbség, sor, fokozat, ugrás.

101 Vö. George Lakoff: Some empirical Results about the Nature of Concepts. Mind

anf Language, Vol.4. issue 1-2.p.103-129.


3. A középpont-kerület séma

A Természetfilozófiában azonban Hegel a spekulatív fogalom jóval komplexebb, dinamikus-genetikus leírását adja, amelynek akár instrumentális értelmet is adhatunk. Visszatér szinte misztikus gondolatához, amely szerint az élet akar helyet nyerni a fogalomban. Mindezt megelızıen azonban leszögezi, hogy „a filozófiának egyeznie kell a természetben adott tapasztalattal”102 és „a filozófiai tudomány keletkezésének és megalkotásának a tapasztalati az elıfeltevése és föltétele”. Tehát nem elég a tárgyat fogalmilag meghatározni, hanem meg kell határozni azt a tapasztalati jelenséget is, amely ama fogalmi meghatározásnak megfelel. A tartalom szükségszerőségét illetıen azonban már nem lehet a tapasztalatra hivatkozni.103 A tapasztalati jelenségek, a tapasztalati tényálladék tudományos megragadására Hegel korának tudományos teljesítményeire hivatkozik, kizárólag elsırendő természetkutatókra: Volt, Oersted, Lavoisier, Dalton valamint a nagy német biológusok-taxonómusok: Oken, Treviranus, Blumenbach – és természetesen Goethe – a leginkább hivatkozott szerzıi között vannak.

A másik roppant fontos módszertani mozzanat az elméleti és a gyakorlati tudat képességeinek a külön-külön és egységükben, egymásra vonatkoztatottságukban való szemlélete. Az elméleti tudatnak azt az egyoldalú föltevését, amely szerint a természeti dolgok vele szemben megmaradók és átláthatatlanok, mindig megcáfolja az a gyakorlati magatartás, amelyben az az abszolút idealista hit rejlik, hogy a természeti dolgok magukban semmik. Az igazi idealizmus ezzel szemben felismeri, hogy csak látszat, jelenség a dolgok közvetlenül adott egyes, érzéki konkrét volta.104 Önmagukban ennek a realitása csak a fogalmi megragadásban fog – a tételezés végeredményeként – fog megmutatkozni.


természetfilozófia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 17.sk. 103 U.o.18. 104 U.o.21.

Foga lom & kép 76

Mindezen módszertani megfontolások alapján érthetı csak meg a 251 §-ban bevezetett merıben új szempont a fogalom megértését, meghatározását illetıen. Hegel kiemeli, hogy a fogalom fejlıdését ennek meghatározása, célja vagy, ha úgy tetszik, végcélja105 szerint kell felfogni. (Egy utóbb megjelent tanulmánykötet szinte minden egyes tanulmánya e szempontot nyomatékosítja.106) A fogalom egyes tartalmai mozzanatokként egzisztenciára jutnak, megnyilvánulnak, „ugyanakkor nem függetlenek, önállóak, hanem mozzanatokként megmaradnak a fogalom egységében”107. A fogalom tehát mindig a perspektíva, a szemléleti egység, az abszolút kiindulópont, amely átvisz az egzisztenciába. A mozzanatok azért maradhatnak meg a fogalom egységében, mert eszmeiek, azaz tételezettek. A tételezést aztán mint külsıvé válást, kilépést, kifejlést, önmagán kívül-jutást kell felfogni, amennyiben a fogalom szubjektivitása elveszne meghatározásainak egymáson-kívüliségében. De a fogalom fenntartja magát az egyes vonatkozásokban. „A középpontnak ez a kimenése a kerületre ennélfogva épp annyira a megfordított oldalról tekintve, a kifelének visszavétele a belsıbe, emlékeztetés arra, hogy a fogalom az, amely a külsıvé válásban egzisztál.108” A fogalom tehát adott pillanatban egy mentális utalótényezı is, amely az eszmei tételezések szekvenciális sorába ékelıdik be. A fogalom külsıségben van, ennek továbbhaladása a magába-menés a középpontba, a közvetlenségnek, a meg-nem-felelı egzisztenciának szubjektív egysége, a magában való létre hozása. Az egzisztencia magában egzisztál, amely az élet, de a fogalom szét akarja feszíteni a külsıség burkát és maga akar lenni, magáértvalóvá akar lenni. „Az élet a megnyilatkozásához jutott fogalom, a világossá vált, kifejtett fogalom, az értelemnek ugyanakkor a legnehezebb fölfogni, mert számára az elvont, a halott


természetfilozófia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 39. 106 Arndt, Andreas, User, Christian und Kruck, Günter (red.): Hegels Lehre vom Begriff,

Urteil und Schluss. Akademie Verlag., 2006. 107 Természetfilozófia. 19. 108 Természetfilozófia. 19.


mint a legegyszerőbb, a legkönnyebben fölfogható.109” Éppen ez a mozgás az élet, az oly nehezen megragadható lényeg, amelynek azonban a hegeli filozófiában három „stádiuma” van, annak is megfelelıen, hogy az élet megértése, az élet lényegszerő önfeltárulkozása az eszmei intencióknak mely helyzetében, azaz a fogalom mely helyzetében van. A középpontisággal és a külsı kerülettel kapcsolatos elképzelések, mint a fogalom dinamikájának az elemei szimmetrikusak Hegel kozmológiai sémájával, a fogalom felosztásai és meghatározásai éppen úgy mőködnek, ahogyan a csillagos ég szemléletében központokat és szélsı helyzeteket veszünk fel és az egyik bolygót a másikhoz viszonyítva (külsılegesen) tekintjük. „…az anyag általában tételezi magának a középpontot. A különös test tömegét ennek következtében mozzanatnak kell tekinteni ama test helymeghatározásában, s a rendszer összes testei a maguk napját tételezik maguknak; de még az összes testek is ama viszonylagos helyzet szerint, amelybe általános mozgásuk szerint jutnak egymáshoz, a nehézség tekintetében pillanatnyilag vonatkoznak egymásra, s viszonyuk nemcsak az elvont térben vonatkozás, a távolság: hanem egymással különös középpontot tételeznek maguknak, amely egyrészt ismét feloldódik az általános rendszerben, másrészt pedig, legalábbis akkor, amikor az ilyen viszony maradandó (a Jupiter és Szaturnusz kölcsönös háborgatásaiban) annak alávetve marad.”110 A következıkben Hegel felveti azt a nagyon is fontos kérdést, hogy miképpen „függenek össze a szabad mozgás fı meghatározásai a fogalommal” 111 ez azonban feloldatlanul marad! Rendkívül fontos azonban az a módszertani útmutatás, amely következik: „ezt nem lehet megokolása céljából részletesebben kifejteni, s ezért mindenekelıtt sorsára kell bízni. Az elv az, hogy itt az észbizonyíték a szabad mozgás mennyiségi meghatározásaira vonatkozóan egyedül a térnek és az idınek, ama mozzanatoknak fogalmi meghatározásain nyugodhatik, amelyek viszonya (de nem

109 Uo. 110 Természetfilozófia, 49. 111 Természetfilozófia , 89

Foga lom & kép 78

külsı viszonya) a mozgás.”112 Hegel azonban egyáltalán nem szokta „sorsára bízni” az ilyen és ehhez hasonló meghatározásokat, ennek csak egyik oka, hogy egy olyan evolúcióban reménykedett, amelyben a metafizikai kategóriákat használó tudomány tudatra tesz szert „és a dolog fogalmát veszi alapul a dolog helyett.” Mind Husserl a krízis-tanulmányaiban, mind Heidegger – több helyen – is sokszor kifejtették, hogy a az európai tudomány útja teljességgel más lett, Hegel reményei nem váltak valóra.

Ennél azonban fontosabb az, hogy tudomásul vegyük: középpont-kerület sematizmusunk csak akkor mőködhetik, ha mozgás-konceptusokra alapozzuk, mert ebben az esetben tudjuk csak megmagyarázni, hogy valamilyen test-tárgy csak látszat, mert – a tömegvonzás miatt –, egy más test-tárgy mozgás koordinátáinak a függvényében mozog. Tehát a mozgás mindennek a kulcsa, tulajdonképpen a fogalom közelebbi felosztásai-meghatározásai is mozgásos elemek alapján mőködhetnek. A fogalom végeredményben úgy mőködik mint a kozmosz (a szemléletben).

A fentebbiekben a középpont-kerület valamint kerület-középpont irányaiban (séma), tehát formálisan írtuk le a fogalom mozgását, amely mozgásban a meghatározásokat felveszi, az innen-oda, onnan-ide dialektikus mozgásának megfelelıen, amelynek a sematizmusát Hegel már A szellem fenomenológiájának A megfigyelı ész c. fejezetében leírta. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az a mozgás, amely a fogalom vektoriális szerkezetét írja le, teljes mértékben megegyezik a fogalommal végzett mentális mőveletekkel. Amikor fogalomról beszélünk, annak az eleven valóságában, voltaképpen ezt a gondolati-mőveleti tevékenységet írjuk le. Amikor Jean Piaget kidolgozta genetikus episztemológiáját, abból a feltevésbıl indult ki, hogy a mentális mőveletek voltaképpen a tárgyakkal végzett mőveleti tevékenység rendszerébıl jönnek létre, azokra épülnek. De nagyon jól használható a hegeli séma a képzımővészeti koncepció leírására is, mert abban elkülönülten szemlélhetık a séma által leírt egyes fázisok.

112 Uo.


4. Az életre-vonatkoztatottság

Messzemenıen hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a fogalom dialektikájának a fontossága nem önmagában, avagy ismeretelméleti kontextusában van. Itt az életvonatkozás a legfontosabb: megérteni és feltárni az életet nemcsak a természetfilozófia, hanem általában a filozófia legfontosabb kérdése és a fogalomnak is e szempontból van relevanciája. Az utóbbi évek Hegel-kutatásai, kutatási témái is ezt a vonatkozást erısítik (hivatkozásaik is többnyire A logika tudománya valamint A természetfilozófia gondolatait idézik). Általánosabb összefüggések felıl megközelítve, „Az élet a szellemben jelenik meg – írja Christoph Asmuth – mind a szellem filozófiájában mind pedig a szellem szférájában – a természeti élettıl mindenképpen különbözik, ugyanakkor részben egységet is alkot vele. Egységük ellentmondásos és ebben gyökerezik ellentéteik ereje. Az egyik az, ami a másik nem. A szellem nem természeti, nem a természetbıl származik, ugyanakkor saját céljainak és cselekvéseinek megfelelıen meghatározza a természetet. A szellemnek kétségtelenül megvan a maga élete. Ez az ésszerőnek ama lényegi meghatározottságából származik, hogy élıvé változzon. A szellem és természet eme egységében az élı nem egyéb mint az élı individuum, az élı testével rendelkezı egység. Igy jutunk el az élet hármas meghatározottságához, a szellem szférájában. Elıször is, ez a szellem eszköze önmagának tulajdonképpeni meghatározására, másodszor a szellem élı egysége az élı individuum testiségében, a szellem testisége, harmadszor a szép testiség esztétikai ideálja, amely lelki, szellemi és testi egységben megjelenik: a belsı és a külsı összekapcsolódásában, természetes testiségként valamint szellemi életvalóságként.”113 Lehet, hogy az uralkodó diskurzus-mód teszi, hogy ezek a fejtegetések nagyon is hasonlíthatóak a poszt-fenomenológia (Waldenfels) fogalomhasználatához, voltaképpen azt a hármasságot célozzák meg, amely a kis logika fogalomfejezetének C. a részében

113 Christoph Asmuth: Das Denken Leben. Hegel Jahrbuch 2007. Das leben Denken.

Zweiter Teil. Akademie Verlag Gmbh, Berlin, 2007, 253.

Foga lom & kép 80

(Az élet) található, és amelynek egy töredékesebb – de nem minden tanulság nélkül olvasható – változata az 1831-es Elıadások a logikáról.114 Eme általános összefüggésrendszer fogalomra összpontosított logikáját a következıképpen jellemzi Emmanuel Cattin: „Mindenekelıtt Hegel erıteljesen megkülönböztette a logikai életet a természeti élettıl, egyfelıl, attól az élettıl amely az eszmével áll »kapcsolatban«, másfelıl. Kétségkívül ugyanarról az életrıl van szó, a tiszta életrıl, amelyet itt kivetítettnek (hinausgeworfen) tekintünk; egy adott értelemben, ez az egész természet mint Eszme (hinausgeworfen), amely a külsıdlegességben szubzisztál, itt egyfelıl az eszme által feltételezetten és vele egységben, másfelıl, egy általa létrehozott hármas tételezettségő testben, amelyet tevékenységének eszmei teremtményei hordoznak, másképpen mondva, tisztán »az eszme által létrehozottak«. Mind a természeti, mind az eszmei életet összefoglalóan a külsıdlegesség jellemzi, amint szubjektivitásként tételezi magát, objektivitást hoz létre, amelyet mint különbözıséget talál fel a természeti életben. Mindezt magából kiindulva, mint önmagától vett különbözıséget találja fel, amennyiben önmagára mint eszmére vonatkozik. Mi mondható el a logikai életrıl? »Az élet eszméjében valóságosságának a mozzanatai nem érik el a külsıdlegesség hatékonyságát, hanem az eszmei forma zártságában maradnak«. Itt a minden feltételezettségtıl mentes szabad formáról, azaz a minden hatásképességtıl mentes alakzatról van szó,”115 A Hegel-kutatók általában megegyeznek abban, hogy az (organikus) élet fogalma középponti helyen van a hegeli filozófiában, hogy maga ez a fogalom teszi lehetıvé a reflexiót, azaz a különbözı meghatározásokat, azaz a fogalom által determinálható részeket. Ezek a részek mind egy nagy győjtıbıl jönnek elı, amely azonban nem csak a kozmikustól az organikustól tartó összefoglalás, hanem a reflexió lehetısége is, „Az élet eszköz, de nem valami más számára, hanem a fogalom számára; 114 Hegel, G.W.F: Ausgewählte Nachschriften und Manuskripte/ G.W.F.Hegel –

Hamburg, Meiner. Bd.10. Vorlesungen über die Logik. Berlin, 1831. nachgeschr. Von Karl Hegel. Hrsg. Von Hans –Christian Lucas, 2001.

115 Emmanuel Cattin: L´idéalisme de la vie. Hegel Jahrbuch 2007. Das leben Denken. Zweiter Teil. Akademie Verlag Gmbh, Berlin, 2007, 266..


mindig létrehozza végtelen formáját.”116 A hegeli világséma annak a leírása, ahogyan az egyes egyéniségek az élı természet jelenségei, azoknak a lényegisége (az élı természet egységében gyökerezve) csak a fogalom révén tárul fel: „Az élı lényben azonban a természet ez óriási tagjai egyben vannak, mert minden különös mint látszólagos van tételezve.”117( Ide tartozna az életformák hegeli sematizmusának a kifejtése is, Hegel tanítása az élet három formájáról: 1. földtani természet, 2. növénytani természet, 3. a tőz birodalma. Nyilvánvaló azonban, hogy ez nagyon messze elvinne eredeti tematikánktól. Ugyanide tartozik a természet felosztása az eszme magánvalóságától (mechanika) – erre az egyes az egyes létezık elszigeteltsége jellemzı –, a valóság immanens forma-meghatározottságával és a rajta egzisztáló különbségével meghatározott, reflexiós viszonyban létezı fizikán át a szubjektivitások által jellemzett, de az élet alapegységére visszavetíthetı organikáig. Ezt a sémát azért fontos követni, mert a fogalmak tipológiája ennek felel meg, jóllehet Hegel nem veszi külön-külön tárgyalás alá az egyes életformákhoz tartozó fogalmakat és meghatározásokat. )

A szemlélet természetesen nem rendelkezik egyszeriben a konkrét fogalommal, illetve azokkal a gondolati mozgásokkal, meghatározásokkal, amelyeket a konkrét fogalom lehetıvé tesz. Vannak azonban bizonyos sejtı fogalmaink, amelyek lehetıvé teszik az észrevevést, a szembesülést a közvetlennel és bizonyos elızetes behatárolásokat képesek elvégezni. (Ez azonban nem valamiféle intuíció, Hegel közismerten elutasította és egyenesen nevetségessé tette a schellingi módszertannak ezt az elemét. De nem mindent, a fény meghatározásában például Schellingnek a színnel kapcsolatos spekulációit idézi.)

5. A fogalom sematizmusa: felosztás-tagolódás-meghatározás

A Bevezetés Felosztás c. alfejezete folytatja a fogalom belsı dimanikájának a kifejtését. (Hegel természetesen használja az általános logika fogalmi mőveletekkel kapcsolatos tudásrendszerét, azaz az

116 Természetfilozófia, 340. 117 Uo.

Foga lom & kép 82

általánosítás-határolás, felosztás és meghatározás mőveleteirıl beszél ı is, csak éppen ontologikus-dialektikus tartalommal.) A fogalom mőködése dialektikus mozzanatok során alapul, amelyben az elsı mozzanat a teljességében felfogott fogalom, amely feloszlik meghatározásaira és így önmagát tételezi mint eszmét.(Itt tulajdonképpen tehát kétirányú mozgásról van szó, az egyik analitikus, a másik absztrakt-szintetikus, mintegy kétpólusú tágulás ez, a gondolat legsajátosabb mozgása.) A meghatározásoknak azonban csak pillanatnyi önállóságuk van. Hegel tovább mélyíti az analitikus-szintetikus determinációkról mondottakat, amikor leszögezi, hogy a „fogalom egyrészt kifejti mozzanatait és különbségeire tagolódik, másrészt ezeket az oly önállóknak látszó fokokat visszavezeti eszmeiségükhöz és egységükhöz, önmagához s valóban így teszi meg magát a konkrét fogalommá, eszmévé és igazsággá.”118 A konkrét fogalom a hegeli fogalom-értelmezés egyik legfontosabb elem és kulcsa, amelyet a dialektikus materializmus vulgarizált értelmezésében mind a mai napig gyakran téves értelemben használnak. A konkrétság kifejtésében Hegel vázolja azt a két utat, amelyet szükségszerően meg kell tenni a koncepció során: az egyik az élet konkrét fogalma, amelyet tudomásul veszünk, a maga teljességében és gazdagságában, és a fogalom kifejlıdésének az útján újabb meg újabb természetköröket határozunk meg és vezetünk le belıle, mígnem egyre elvontabb fogalmakhoz jutunk, amelyek már csak az élet teljes elhalásának a jelei. (Ezt nevezi az emanáció menetének) A másik a megfordított út hogy a fogalom létezésének még csak közvetlen módjával, a fogalom végsı önmagán kívüli létével kezdjük s igazi létével, egész kifejlıdésének igazságával végezzük. (Ez az evolúció képzete.) Ez a rendkívül éles elméjő megállapítás, amelyet több helyen is konkretizál, például a 249. paragrafus függelékében, arra is magyarázatot ad, hogy miért nem vezetnek az inkább keleti emanáció tanok tapasztalati természet-tudományhoz és természetfilozófiához, míg az evolúció gondolata – a természetben létezı fokozatiság konceptusai – igen.

118 Természetfilozófia, 41.


6. Evolúció és emanáció, tiszta és torz formák

Hően dolgozatunk módszeréhez, mely szerint a fogalmi sémák ontológiai beágyazottságára mindig kitérünk – tulajdonképpen egyugyanazon eszme két oldaláról van szó, de a hegeli sémákat nem lehet Martin Heidegger módján önmát kibontó ontológiaként értelmezni –, itt meg kell jegyeznünk azt, hogy Hegel generatív fogalomként használja az evolúciót – egy bizonyos minıségi fokozatiság leírására –, de a hegeli evolúciós séma nem azonos a modern evolucionizmus fejlıdés-konceptusával. Mindamellett jelentıs szimmetriák mutathatók ki, ez azonban nem dolgozatunk feladata. Az evolúció ontológiai sémaként az (isteni típusú) tökéletesség felé mutat, de önmagában a teljes magyarázat elve is kell hogy legyen, Hegel azonban korának evolúciós tanaiban (jelesül a Lamarckéban, Darwint még nem olvashatta) nem látta meg ezt a képességet119. „A két forma, amelyet a természet fokozatossága öltött, az evolúció és az emanáció.120 Az evolúció a tökéletlennel, forma nélkülivel kezdıdik, s menete az, hogy elıször voltak a nedves és vízi alakulatok, a vízbıl eredtek növények, polipok, puhatestőek, majd halak; azután a szárazföldi állatok, végül az állatból eredt az ember. Ezt a fokozatos változást nevezik magyarázásnak és felfogásnak, s ez a természetfilozófia alkotta felfogás még uralkodik; de ez a mennyiségi különbség, ha legkönnyebben érthetı is, mégsem magyaráz semmit.”121 Tehát az evolúció mint fokozatos (mennyiségi) változás-fogalom nem használható explikatívumként (magyarázás, felfogás). És pontosan az élet-fogalommal való folyamatos és módszeres összekapcsolásra volna szükség. Mind az evolúciós, mind az emanációs tanok tulajdonképpen általános

119 Mindazonáltal a sorok írójának a véleménye szerint nem lehet a kérdést oly

sommásan elintézni, ahogyan a fordító Szemere Samu teszi jegyzetében. 120 A további kutatásoknak kell specifikálni, hogy pontosabban mely emanáció-

tanokra gondol itt Hegel.Filozófiatörténeti szempontból is igen fontos kérdésekrıl van szó, amelyek tovább árnyalhatják Hegelnek a Kelet gondolkodásával kapcsolatban kialakított képét.

121 Természetfilozófia, 36.

Foga lom & kép 84

forma-tanok kellene hogy legyenek, az emanációs tanok azonban még a negatív fogalmat is elveszítik: „Az emanáció menete a Kelet sajátja; lényege a rosszabbodás fokozatossága, amely kezdıdik a tökéletessel, az abszolút tökéletessel, az abszolút teljességgel, istennel; eszerint isten teremtett, s villámlások, mennykövek képmásai léptek fel, úgyhogy az elsı képmás a legjobban hasonlít hozzá. Ez az elsı alkotás ismét ismét tevékenyen létrehozott mást, de kevésbé tökéleteset, s így tovább lefelé: úgyhogy minden létrehozott mindig újra létrehozó volt, a negatívumig, az anyagig, a gonosznak csúcsáig. Az emanáció így minden forma hiányával végzıdik.”122 Hegel mindkét megközelítést egyoldalúnak és felszínesnek tekinti, mivelhogy azok határozatlan célt tőznek ki ( a természet pedig nem, annak bizony van végcélja)123. A helyes módszertan a tökéletes választása, abból kell kiindulni, és ez nem is lehet másként ha az abszolút minta az önmagát megvalósító, beteljesült eszme: „A tökéletestıl a tökéletlenhez való haladás elınyösebb, mert akkor a tökéletes szervezet típusa van elıttünk; s ez az a kép, amelynek a képzelet elıtt kell lebegnie, hogy megértsük a korcs szervezeteket.”124Hegel ugyanis nem bízik a természetben, csak a fogalomban, nem osztja a francia enciklo-pédizmusnak azt a hitét, amely szerint a természet nem tévedhet. Hegel szerint a természet igenis téved, mert nem tud a tökéletesbıl kiindulni, nem tudja önmaga felismerni a részek fontosságát az egészen belül, mert nem lehet fogalma az egészrıl. Amikor a természetet fogalma szerint akarjuk megérteni, mind az azonosság mind a különbség fogalmaira szükségünk van, a metamorfózis egykori (empedoklészi) formája elégtelen. Az egyszerő természetmagyarázatok a sorok képzetét használták arra, hogy az önmagukat magasabb fokozatisággal (másik kulcsfogalom) megismétlı elemek, részek, szekvenciák új minıségei megmagyarázzák, amely azonban mindig csak valamilyen hozzáadás lehetett és nem tartalmazta a haladásnak 122 Természetfilozófia, 36 123 Hegel „az örök, isteni folyamat” kifejezést használja a kétoldalú áramlás leírására,

mely áramlás evolúció, de egyben involúció is –ennyiben a két fogalomnak mégiscsak van valamelyes módszertani értelme.

124 Uo.


a szükségszerőség (törvény) szerinti felfogását. Ha mindig megtartjuk a tagok viszonyát egymás között, ha mindig csak az egyformán hozzáadott bıvülés elvére alapozunk, akkor soha nem jutunk el az új minıségi formákig.125 „Ha így a bolygókat, a fémeket vagy a kémiai testeket általában, a növényeket, az állatokat sorokban akarjuk elrendezni és az ilyen sorok egy törvényét akarjuk megtalálni: ez hiábavaló fáradozás, mert a természet nem állítja így sorba alakulatait, s mert a fogalom minıségi meghatározottság szerint különböztet, ennyiben azonban ugrásokat tesz.”126 Az ugrás a dialektikus fogalom, fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, még akkor is, ha Hegel itt nem specifikálja, hogy mennyiben eredményezhet az ugrás ún. torz formákat. Feltételezhetjük azonban, hogy a haladásnak a szükségszerőségi (törvényszerőségi) formája alapján a korcs szervezetek (torz formák) tulajdonképpen nem léteznek, nincs valóságuk, mert nincs szubsztancialitásuk a tökéletességet hordozó eszme szerint, azaz nem tartalmazzák középpontilag az életet. Mint ahogy „a természet nem tévedhet” álláspont sem értelmes a fogalom szempontjából, úgy a „természetben nincs ugrás” formula sem az: „A hajdani mondás vagy az úgynevezett törvény: non datur saltus in natura [a természetben nincsen ugrás] egyáltalán nem illik a fogalom felosztására; a fogalomnak önmagával való folytonossága egészen más természető.”127 Sıt, amint azt a Kruggal kapcsolatos polemikus sorokban megfogalmazza, a filozófiának a természet szab határt, azaz, hogy nem lehet filozófiai fogalmakkal a legelemibb felosztásokat operálni, azaz a legelemibb meghatározásokat véghezvinni, mert elveszne a filozófiai gondolat, maga.” A fogalmi meghatározások nyomait kétségkívül a legkisebb részletekig lehet követni, de ezeket amazok ki nem meríthetik.”128

125 A mai természettudományos episztemológia nyelvezetében megfogalmazva:

kizárólag a sorok és fokozatok logikáját hsználva, amelyek tulajdonképpen ugyanzokat a fogalmakat operacionalizálják, soha nem érhetnénk el azokat a tényeket és összefüggéseket, amelyek az érzékszervi vagy kísérleti szférán túl vannak.

126 Uo.37. 127 Természetfilozófia, 37. 128 Uo.38.

Foga lom & kép 86

A hegeli Természetfilozófia alapszintő, operátor-, genetikus és séma-fogalmainak segítségével a fogalom mozgása szerint sikerrel mutatja meg a természet életre orientált dinamikáját, a dolgot magát, a szubsztancialitásában. A fogalom alkalmazásának ez a filozófiai felsı foka, csak mostanában kezdik újraértékelni eredeti dimenzióit. A természet önelgondolása a fogalom szerint teremtı elv, amit egyre inkább joggal szegeznek szembe a semmit el nem gondoló tudományalkalmazásoknak. Ennek a paradigmának a kidolgozásában Hegelnek elsırangú fontossága volt. Szokták még abba az irányba is tágítani a hegeli eszmei koncepciót, hogy az ember teremtett világa is voltaképpen az objektivált emberi szelleme, fogalmi eredető környezet. Valami igazság van ebben a leegyszerősítésben is, csakhogy egy dologgal nem számol: az élet egészét az ember nem tudja még csak át sem fogni, nemhogy megteremteni. Mi is csak a természet része vagyunk és az is maradunk, leginkább ez a rész-ségünk határol. A hegeli természetfilozófiának ezeket az általános igazságait nagyon is célszerő felemlíteni akkor, amikor az ember tudományából származó teremtmények lehetıségeirıl értekeznek, mert lehet, hogy ez csak ama emanációs logika szerint van, amely megszüntet minden formát.

Konzultált általános szakirodalom:

A Hegel Bibliograpy (angol nyelvő Hegel-szakirodalom szelektív bibliográfiája 2010 áprilisáig). http://www.sussex.ac.uk/Users/sefd0/bib/hegel.htm

Arndt, Andreas, User, Christian und Kruck, Günter (red.): Hegels Lehre vom Begriff, Urteil und Schluss. Akademie Verlag., 2006

Mc Camber, John: The Company of Words. Hegel, Language and Systematic Philosophy.Nothwestern University Press, 1993.

Hegel-Lexikon. 2., verb. Aufl. F. Frommann, G. Holzboog, Stuttgart, 1957.

Hegels Naturphilosophie (portál) http://www.thur.de/philo/hegel/hegel21.htm

Kuno Fischer: Logik und Metaphysik oder Wissenschaftslehre, Herausgegeben und eingeleitet von Hans-Georg Gadamer. Manutius Verlag Heidelberg. 1998 (az eredeti 1852-es kiadás latin nyelvő reprintje)


Horstmann, Rolf-Peter and Petry, Michael J. (Hrsg): "Hegels Philosophie der Natur", Ernst Klett Verlag, Stuttgart 1986,

Inwood, Michael: A Hegel Dictionary. Basil Blackwell Publishers Ltd, Oxford, 1999.

Eisler, Rudolf: Wörterbuch der philosophischen Begriffe und Ausdrücke, 3 Bd., 1900

Neuser, Wolfgang: Natur und Begriff - Studien zur Theoriekonstitution und Begriffsgeschichte von Newton bis Hegel, Verlag J.B. Metzler, Stuttgart/Weimar 1995.

Petry, Michael John (Hrsg): "Hegel und die Naturwissenschaften" , Fromann-Holzboog, Stuttgart-Bad Cannstatt 1987

Stekeler-Weithofer (SW), Pirmin: "Hegels Analytische Philosophie" , Verlag Ferdinand Schöningh, Paderborn, 1992.

Winfield, Richard Dien: From Concept to Objectivity. Thinking through Hegel’s Subjective Logic. Ashgate Publishing Limited, 2006.

Gál László BBTE [email protected]

A propozicionális és a képi tartalom reprezentációi Összefoglalás

A dolgozatban megkülönböztettük a képi és a propozicionális tartalmakat. A képi tartalmakra alkalmazott értékelés eredményeképpen ezeket hiteleleseknek, illetve nemhiteleseknek tekintettük. Ezzel szemben a modatok igazak vagy hamisak lehetnek. Következésképpen a két értéktengely nem találkozik egymással. Megpróbáltuk képeket értelmezni a mondatok verifunkcionális logikai összefüggéseinek mintájára és létrehoztuk a hitelfunkcionális logikai összefüggésének fogalmát. Nem jutottunk egy minden szempontból meggyızı eredményre.

Végül megvizsgáltuk milyen összefüggébe vannak egymással a képek és a mondatok. Megállpítottuk, hogy a képek csak mondatokban megfogalmazva állíthatnak. Továbbá különbséget tettünk az állítás pragmatikai és fregei értelmei között.

Bevezetés

A jelen dolgozat a „Fogalom és kép” címő konferenciának felvezetıjére próbál elsı lépésben reagálni. Azért elsı lépésben, mert a résztvevık dolgozataiból adódóan teljesen realistának tőnik az az álláspont, hogy a téma összetettségének köszönhetıen, valószínüleg több konferencia megrendezése után lehetünk majd abban a helyzetben, hogy egy valamilyen végsı képet alakíthassunk ki.

Választásom a The Philosophical Quaterley egyik legutóbbi számára esett, ahol is egy a mi témánkkal rokon téma megtárgyalása gyüjtötte össze az angolszász analitikus filozófia több kimelkedı

Foga lom & kép 90

személyiségét. Azon nemzetközi szimpózium témája „Az észlelés megengedhetı tartalmai” (Symposium on the Admissible Contetnts of Perception) volt. A szimpózium anyagát a The Philosophical Quaterley 2009 júliusi száma közölte összesen 183 oldalon.

Ide sorolom a szimpózium résztvevıinek nevét, illetve intézményes hovatartozásukat: Tim Bayne (St Chaterine’s College, Oxford), S. Butterfill (University of Warwick), Alex Byrne (MIT), Tim Crane (University College London), Alva Noë (University of California, Berkeley), Adam Pautz (University of Texas, Austin), Richard Price (All Souls College, Oxford), Susanna Siegel (Harvard University), Michael Tye (University of Texas at Austin).

Az én szempontomból az ott bemutatott dolgozatok közül különösen kettı volt fontos: Tim Crane: Is Perception a Propositional Attitude? (Propozicionális attitődök-e az észleletek?), valamint Adam Pautz: What are the Contents of Experiences? (Melyek a tapasztalati tartalmak?). A továbbiakban ezen tanulmányok kritikai elemzését végzem majd el és ennek alapján próbálok meg, általunk is haszosítható következtetésket megfogalmazni.

Észlelési tapasztalat

Köztudott, hogy az észlelési tapasztalatnak különbözı fajtáit tartjuk számon. Így, beszélhetünk látási, hallási, ízlelési stb. tapsztalatról. Ezek tartalmait az képezi amit észlelünk. Például a látási észlelés tartalma az amit látunk, a hallási észlelés tartalma az amit hallunk, az ízlelés tartalma az amit ízlelünk stb. Tehát az észlelés tárgyai végeredményben észlelési tartalmak, amelyek együttesen képezik a tapasztalati tartalmakat.

Amennyiben a tapasztalati tartalmak reprezentálnak, azaz képi kifejezést nyernek annyiban összességük a világ egy képét nyújtják.

Ugyanazon fajta észlelési tapasztalat három szemponból különbözik egymástól. Elsısorban, az észlelt tárgy különbözıképpen nézhet ki, azaz különbözik a kinézése (aspect). Tehát ugyanazon dolgot különbözıképpen láthatom (ami nem feltétlenől csak a vizuális reprezentációval kapcsolatos), elsısorban azon szándék szerint amellyel észlelem. Másodsorban, az

Gál László / A propozicionális és a képi tartalom reprezentációi 91

észlelési tapasztalatok különbözhetnek a hiány (absence) szempontjából, azaz abból a szempontból, hogy valóságosan létezı vagy nemlétezı dolgok képezik tárgyukat. Mindkét elıbbi esteben megvan az észlelés szándéka. Harmadsorban az észlelési kép különbözhet hitelessége (accuracy) szempontjából is. Így például hitelesen vagy nemhitelesen lehet észlelni a sötétedéskori szivárványt, de a világ közepét is. Végeredményben ugyanazon fajta észlelési tapasztalat különbözhet tehát kinézésében, hiányában, valamint hitelességében. Ezek adják együttesen az észlelési tapasztalat tartalmát.

Ezen tapasztalati tartalom viszont nem propozicionális jellegő. Azaz a világ reprezentálása, elsıre nem mondatokan, szavakban megfogalmazott tartalom. Másszóval a propozicionális tartalom nem azonos magának a reprezentációnak a tartalmával. Következésképpen a reprezentációs tartalmak (nem mondatokban kifejezett) megítélésére nem alkalmazható, használhatatlannak bizonyul az igaz és a hamis igazságérték. Mert például az igaz és a hamis igazságérték a mondatváltozók logikai szemantikai értelmezései.

Adott mondat tartalmát szemantikailg az ítélet adja meg „Amikor mi ítélünk és ezt nyelvileg kifejezzük, mi ezt mondat formájában fejezzük ki. Ez az amiért mi megítéljük (jugde) a dolgok kinézését és környezetüket és amit megítélünk az a mondat, aminek megítéljük igazságát vagy esetét.” (Tim Crane, 463.o) Az idézettel kapcsolatosan tehetı megjegyzésünk az, hogy benne a megítélés és innen eredıen az ítélet szavai szerepelnek. Ezzel szemben az általunk alkalmazott „ítelet-fogalom” megnezevésére a következı szóhasználat jellemzı: a kijenetés „az az alapvetı logikai forma, amelyben valamirıl állítunk valamit és hozzárendelhetı vagy az igaz, vagy a hamis logikai igazságérték.” (Gál L., 2009, 15.o.) A kettıt összevetve a következı megnevezések állnak rendelkezésünkre: angolul a megítélés eredményképpen létrejön az ítélet, amit a mondat segítségével nevezünk meg, valamint magyarul az állítás logikai formájának neveként a kijelentés szerepel. A szóhasználat nagyon különbözı. Magyarul az ítélet megnevezést egészen a XX. század közepéig használták. Azután a mondat és a kijelentés szavai kerültek haszálatba. A mondat magyar szavának haszálatával az a

Foga lom & kép 92

baj, hogy bizonyos mértékben eltereli a figyelmet a szó nyelvtani értelme fele. Az állítás angol megfelelıje (affirmation) pedig kikerült a logikai szóhasználatból és átkerült a pragmatikába. Innen aztán mindig nagyon nehezen, többnyire leírások segítségével megoldható helyzetek adódnak. Ezen megjegyzések ellenére mi a továbbiakban megmaradunk az ítéletként fordítható angol megnevezések mellett.

Ha a reprezentációs tartalmak nem mondatokban kifejezett tartalmak, akkor miként értékelhetük ıket és az elıbbi állítás milyen következméyneket von maga után a reprezentációs tartalmakkal való mentális logikai kapcsolatokra vonatkozóan?

Igazság vagy hitelesség

A kérdés elsı felére adott válasz tehát meg kell kerülje az igaz vagy a hamis igazáságrétékeire való hivatkozást. Másszóval a reprezentációs tartalmak nem lehetnek igazak vagy hamisak, vagyis nem értékelhetjük ıket eképpen.

Milyen lehetnek tehát a reprezentációs tartalmak, azaz a képek? Tim Crane erre a hitelesség fogalmát használja. Ezt írja: „A hitelesség nem igazság, a hitelesség fokozatokat enged meg, az igazság nem...Például egy kép lehet többé-kevésbé hiteles, de nem igaz vagy hamis.” (Tim Crane, 458.o.) Eszerint az igaz és hamis igazságérték, mint a mondatokhoz hozzárendelt szemantikai értékelések olyan rögzített, merev értékek, amelyek fokozatnélküliek. Ez persze így van a kétértékő logikában. Ellenben azon logikákban, amelyek kettınél több, akár n érték meglétét is elfogadják, a megengett fogkozatok száma minimum 3 és maximum n. Következésképpen a képek értékelésének árnyalásában ugyanolyan számú logikai értékelési lehetıség adott mint a hitelesség bármennyire árnyalt lehetıségei. Csakhogy a képek érteklésekor nem vagyunk hozzászokva az igazságértékek terminusaiban való értékeléshez.

Ha így lenne akkor az azzal következménnyel járna ami ellent mondana a következı állításoknak: „Mint ahogy a képek nem igazak és nem hamisak, úgy nem állíthatók logikai összefüggésekbe. A komplex képek nem az összetett mondatok elemeihez hasonló összefüggésekben.


A képek nem implikálják egymást, nem negálhatók vagy elválszthatók.” (Tim Crane, 458.o) Másszóval ha a képek az igaz és a hamis igazságértékek terminusaiban lennének értékelve, akkor a között létrejövı kapcsolatok verifunkcionálisak lennének. Mit jelent ez?

Verifunkcionális összefüggések

Crane fogalom és szóhasználatában a mondat tartalma szematikailag az ítélet, amint a mondat fejez ki. A mondat megnevezi a képet. A logikai összefüggések tehát a mondatok és nem a képek között jönnek létre. Az összetett mondatok között létrejövı logikai összefüggések a kompozacioniltás elvének rendelıdik alá. Ezen elv kimondja, hogy: az összetett mondat kimeneti igazságértéke az ıt alkotó elemi mondatok lehetséges igazságérték – kombinációtól függ; ez az éppen jelen levı igazságfüggvény meghatározása szerint automatikusan alakul. Például:

S: (p ⊃ q) ↔ (∼p v q)

kifejezésben, a p és q mondatváltozók közötti ⊃, ↔, ∼, v állandó logikai kapcsolatok a mondatok logikai szemantikai értelmezése szerint (ami az 1 és a 0) az állandók meghatározása alapján automatikusan megadják a teljes S séma kimeneti igazságértékeit.

p q ⊃ ∼ v ↔

1 1 1 0 1 1

1 0 0 0 0 1

0 1 1 1 1 1

0 0 1 1 1 1

Jelen esetben a kimeneti igazságértékek között csak az igaz igazságérték szerepel, tehát az S séma logikai törvény.

Foga lom & kép 94

A képek közötti állandó, azaz verifunkcionális kapcsolatok ebben az értelmezésben értelmetlenek. Emaitt kell folyamodnunk egy ettıl különbözı értelmezéshez, amire a megoldást a hitelesség képszemantikai értelmezése jelenti.

Próbáljuk most meg azt, hogy milyen eredménnyel járna ha az igaz, hamis értékelések helyett a hiteles (H) és nemhiteles (N) értékelésket használnánk.

A kezdeti séma így alakulna:

Ha a k1 kép hiteles, akkor a k2 kép is hiteles, ami ugyanaz mint vagy k1 kép nemhiteles, vagy a k2 kép hiteles.

Kiinduló sémánk ezúttal

S: (k1 ⊃ k2) ↔ (∼k1 v k2).

Ennek értelmezése az állandók megtartott értelmezése mellett a következı:

k1 k2 ⊃ ∼ v ↔

H H H N H H

H N N N N H

N H H H H H

N N H H H H

A kimeneti értékoszlop szerint a képek implikációs, negációs és alternációs összetétele, ebben a formában mindig hiteles képösszetételt alkot. Másszóval ha a k1 kép lehet hiteles és nemhiteles, a k2 kép pedig szintén lehet hiteles és nemhiteles akkor minden esetben a kettejük közötti, ezúttal viszont nem verifunkcionális összetétel mindig hiteles. Nevezzük ezt az összetételt hitelfunkcionálisnak. A mi konkrét esetünkben ez azt jelenti, hogy az alábbi képösszetétel


Mindig hiteles az, hogy (Ha a k1 kép hiteles, akkor a k2 kép is hiteles, ami ugyanaz mint vagy k1 kép nemhiteles, vagy a k2 kép hiteles).

Íly módon Crane elıbbi idézete átfogalmazható a következıképpen: Mint ahogy a képek hitelesek és nem hitelesek, úgy logikai összefüggésekbe állíthatók. A komplex képek az összetett képek elemeihez hasonló összefüggésekben vannak. A képek implikálják egymást, negálhatók vagy elválszthatók. Az átfogalmazás úgy történt, hogy az igaz igazságértéket helyettesítettük a hiteles értékkel, a hamis igazságértéket pedig helyettesítettük a nemhiteles értékkel, továbbá megtartottuk az implikáció, a negáció és az alternáció kijelentések logikájából ismert logikai értelmét, és töröltük az eredeti szövegben megjelenı negációkat.

Megoldottnak tekinthetjük ezáltal a képek logikai kapcsolatának bonyolult kérdését? Léteznek-e egyáltalán ilyen kapcsolatok? A verifunkcionális kapcsolatok mintájának átültetése hitelfunkcionális kapcsolatokká ennyire leegyszerősítí ezt a bonyolult kérdést? Elsı pillantásra ez így tőnik. A megoldás, mint láttuk az igazságértékek helyettesítésére alapszik és mőködıképesnek bizonyult. Viszont ezzel kiiktatjuk magukat a mondatokat amelyek sajátjai az igazságértékek?

A k1 és k2 kép önmagában nem mondat. Az állítani (megítélni), hogy a k1 és k2 kép hiteles illetve nemhiteles viszont már mondatot jelent. Következésképpen a képek között logikai összefüggések kérdése megoldatlan marad, mivel az igaz, hamis helyetti hiteles, nemhiteles szavak nem különbözı fogalmakat neveznek meg, hanem egyszerően különbözı szóhasználatot jelentenek. Tehát továbbra is fennállnak ez elızı bekezdésben feltett kérdések.

A képek

Mint láttuk a képek tartalmát az adja meg, hogy mit ábrázolnak, valamint az mód amit teszik. Az elızı rész azon próbálkozása, hogy kapcsolataikat verifunkcionálisaknak tekintsük sikertelenül végzıdött. Miként lehetségesek és hogyan jönnek létre a képekrıl megfogalmazott mondatok?

Foga lom & kép 96

Erre vonatkozóan Crane megfogalmaz egy elvet:

P elv: Minden P képre van olyan ítélet (sentence) ami megadja P∗ tartalmát. (T. Crane, 460.o.)

(P az angol Picture szó kezdıbetőjébıl ered.)

Ezen elv alapján lehet tehát átkerülni a képibıl a mondatba (az ítéletbe). Ha viszont a modatokban helyezkedünk el, akkor a mondatok között verifunkcionális összefüggések jöhetnek létre.

Következésképpen az ábrázoló kép tartalmát megítélı mondatoknak van propozicionális tartalmuk. Ezen tartalmak között pedig verifunkcionális logikai összefüggések jönnek létre.

Az elkövetkezendıkben pedig, gondoljuk a következı konferenciáig jövıbeli tisztázás témája és kérdése marad a képi következtetés, és annak tisztázása, hogy ebben mennyire használható a fogalmi következtetés tárgyalási módja.

Kép és állítás

Az állítás fogalma az angol és a magyar nyelvterületen különbözı értelmő. Jól tükrözi ezt Crane álláspontja az állításra vonatkozóan. Szerinte mivel a kép nem rendelkezik propozicionális tartalommal önmagában nem állít. „Úgy tőnik, hogy valaki csak akkor állíthat valamit ha egyben mond is valamit. Ha veszem például Jaques-Louis David híres festményét Napoleon megkoronázásáról és állítani akarom, hogy mit reprezentál, akkor azt kell mondanom, hogy ’Napoleon megkoronázta önmagát’, vagy valami hasonlót. Nem használhatom egyszerően magát a festményt.” Tehát a kép önmagában nem állít, hanem csak abban az esteben ha mondok is valamit róla, és az a mondat állít. Az állítás ebben az értelmezésben cselekedet, azaz nyelvi cselekedetet (speech act) jelent, ami már a pragmatika területére való átkerülést hozza magával. A világon ennek hatalmas irodalma van kezdve Austin-nal és Grice-al egészen Moechler-ig (Pléh, Síklaki, Terestényi, 2001).

Ezzel szemben az állításnak általunk adott értelmezése egy fregei ihletéső. İ ezt írja: „A jelben a vízszintes vonal a reá következı


jeleket egy egésszé foglalja össze, és erre az egészre vonatkozik az az állítás, amit a vízszintes vonal bal végén a függıleges kifejez. A vízszintes vonalat tartalomvonalnak, a függılegest ítéletvonalnak nevezhetnénk.” (Frege, 2000, 21.o) Átfogalmazva Frege jele egyszerően az mondja nekünk, hogy „állítom azt, hogy...”. Így a fregei jelölés értelme teljesen különbözik az állítás pragmatikai értelemzésétıl.

E két értelmezés közötti különbséget tisztázandó azt mondhatjuk, hogy az elsıben az állítás segítségével cselekvést akarunk elıidézni, míg a másodikban a jelet követı mondatban szereplı fogalmak között alakítunk ki logikai kapcsolatot. Melyik értelemzés mellett kötelezzük el magunkat? Úgy godolom, hogy mindkettı mellett, szem elıtt tartva viszont azt, hogy az állításról milyen kontextusban van szó. Ezen idézet szerint „Következésképpen arra a világos kérdésre, hogy ’mi állítható?’ az egyértelmő válasz az, hogy ’minden’. És ennek egyetlen korlátja van, éspedig az emberi tudás.” (Gál L., 2004, 17.o.) Azért mert itt az állításban részt vevı logikai tárgyak között korlátlan állíthatósági lehetıségek vannak, amint az idézetbıl kiderül az egyedüli korlátot az emberi tudás jelenti.

Irodalom

Crane, Tim, Is Perception a Propositional Attitude? 2009, in The Philosophical Quaterley, vol. 59, No. 236, 452-469.

Frege, Gottlob, 2000, Logikai vizsgálódások, Osiris Kiadó, Budapest

Gál László, 2004, Arról, ami logikailag állítható, in Gál László (szerk.) Arról, ami állítható, Editura Presa Universitară Clujeană, 11- 17.

Gál László, 2009, A kijelentések logikája, Egyetemi Mőhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár

Pautz, Adam, What are the Contents of Experiences? 2009, in The Philosophical Quaterley, vol. 59, No. 236, 483-507.

Pléh Csaba, Síklaki István, Terestyéni Tamás (szerk.), 2001, Nyelv, Kommunikáció, Cselekvés, Osiriris Kiadó, Budapest

Ungvári Zrínyi Imre BBTE [email protected]

A látvány, a képzetek és képanalógiák a gyakorlati gondolkodásban

A megértés, tisztába jövés, megítélés, rendben vagy rendkívülinek

találás, elfogadás vagy elutasítás kognitív és normatív mőveletei számtalan módon kapcsolódnak a kép (látvány), képzetalkotás, emlékezet, elırevetítés aktusaihoz. Az ember mindegyre a képekben keres fogodzót és értelmezéseit mások értelmezéseivel, illetve értelmezési szabályokkal konfrontálva halad a megpillantott, azaz a kimerevített („megfagyott jelenben” elgondolt – Heller Ágnes –) esemény megértése felé. A megértett történés vagy cselekedet viszont ismét képpé áll össze, az eredetileg nem látott vagy nem felismert mozzanatok, motívumok, körülmények és összefüggések az értelmezıben feltáruló értelemtörténés részleteivé válnak. Csakis e komplex folyamat eredményeként, amelyben a látható és láthatatlan, az elızetes kép (az elképzelt esemény és a feltételezett szándék elképzelése), az elképzelt múlt és az elırevetített jövı képe az igazságigénynek, azaz a különbözı (a cselekvı, az elszenvedı és a szemlélı) igazságigényei és a morálisan elvárható cselekvés követelményei konfrontálásának alávethetı módon van jelen, csak ekkor állíthatjuk, hogy „fogalmat alkottunk” magunknak a dologról. Így nemcsak azt látjuk át, ami megtörtént, hanem azt is, hogy történhetett így és hogy történhetett volna másként. Csak ha felfüggesztjük a megtörtént esemény „végsı” képi, azaz látványként adottságát, azáltal, hogy különbözı szempontú elıképekbıl származtathatónak gondoljuk el, csak akkor kerülhetjük el az eredmény látszatának való kiszolgáltatottságot és használhatjuk fel a képet mint aspektusok összességét, a kép mint látszat kritikájára.

Foga lom & kép 100

A képzetek jelentısége a gyakorlatfilozófiai fogalomalkotásban és megítélésben

Vizsgálódásunk célja annak értelmezése, hogy milyen szerepet játszanak az emberi cselekvés megértésében és erkölcsi megítélésében a cselekvık és az értelmezık képzetei, mint amilyenek a cselekvés következményei felıl utólag kialakított összbenyomás, a cselekvés céljainak elızetes képzete, a jövıbeli magatartás képzeletbeli tervérıl és a cselekvés indítékairól kialkított elképzelések. Egyszóval megfelelı támpontot nyújtanak-e a megítélésben a cselekvı és a cselekvésminta általában vett megértésére szolgáló tipizáló konstrukciók, vagy a cselekedetrıl és a cselekvırıl kialakítandó alaposabb szemlélet megkívánja a történéshez kapcsolódó nézıpontok (a cselekvı, az elszenvedı és a megfigyelı nézıpontjának) egymásra vonatkoztatását, sıt álláspontjaik közötti párbeszédet is, mint olyan igazságigényeket, amelyek kölcsönösen ellenırzik, gazdagítják és módosítják is egymást.

Legáltalánosabb értelemben tehát az elıttünk álló probléma a következıképpen fogalmazható meg: Milyen szerepet tölt be az ember gondolati megjelenítı, képalkotó tevékenysége élteseményeinek, cselekedeteinek, végsı soron pedig önmaga és társai morális énjének/erkölcsi minıségének az értelmezésében? Sajátos értelemben pedig azt kérdezhetnénk: Vajon a cselekedetek értelmezésében és a morális megítélés szándékában a koherenciát igénylı (értelmezı, indítékkeresı, szándéktulajdonító) irányultságunk nem folyamodik némiképp elhamarkodottan/leegyszrősítı módon egyértelmősítı képi megjelenítésekhez, sémákhoz, típusos értelmezésekhez? Másképpen felvetve: Nem lehetséges, hogy a sok tekintetben megvilágító erejő típusos értelmezés, amely végsı soron mindig a saját „kéznél levı tudáskészletének” tapasztalataira és a nézıpontok (majd ebbıl adódóan az indítékok) kölcsönösségének az általános tézisére (Alfred Schütz) épít, magától értetıdı módon igényli a nézıpontok (indítékok) tényleges kölcsönösségének próbáját egy valóságos vagy legalábbis értelmezıi dialógusban?

Ungvári Zrínyi Imre / A látvány, a képzetek és képanalógiák ... 101

Képzet, fantázia, emlékkép

A megjelenítés, a fantázia és a képtudat fenoménjeinek az eredetét és az ember életében játszott szerepét kutatva kétféle megközelítés adódik számunkra: egy tapasztalat-orientált fenomenológiai és egy az egyes funkcióknak az ember létmodalitásaiban játszott szerepét vizsgáló filozófiai antropológiai megközelítés. Az elsıre példát jelentenek Husserlnek A szemléleti megjelenítések fenomeno-lógiájáról írt töredékei vagy Eugen Fink Megjelenítés és kép címő tanulmánya, míg a másikra Arnold Gehlen Az ember címő nagyszabású monográfiájának A fantázia elméletéhez címő fejezetében, illetve Helmuth Plessner Az érzékek antropológiája címő mővében találunk példát.

Fink, aki a maga munkáját csupán elızetes jellegő kérdések felvetésénék tartja, amelyekkel „megpróbál behatolni a Husserl által feltárt problémahorizontokba”, úgy tekinti, hogy „a megjelenítés és a képtudat fenoménjeit elıször is az ember mindennapi elızetes adottságán belül találjuk meg, ami nem más, mint az ember nyitott-léte önmaga számára, a mindenfajta „reflexió” elıtti meghitt önismeret.” (Fink 1997. 49) Finknek az ember „reflexió elıtti” önismeretére alapozott „észlelés”, „emlékezés” és „fantázia” értelmezése azért is fontos számunkra, mert az ember önismeretének, önmaga eleve-adottságának a gondolatát összekapcsolja az ember cselekvı lényének gondolatával. Eszerint: „Az ember a saját lehetıségeirıl (Können) alkotott gyakorlati tudás móduszában nyitott önmaga számára. Önmaga eleve adottsága, annak az eleve adottságát jelenti, amire „képes”. Az ember legelsısorban cselekvésében nyilvánvaló önmagának, azaz saját nyilvánvalósága jellegét tekintve nem egyéb, mint cselekvéseinek megértése. (...) Én elsısorban mindig az vagyok, aki ezt vagy azt teszi, valamilyen dologgal fogalalkozik, iránta érdeklıdik, akit valami feszélyez, megrémít, örömmel tölt el. És ahogyan mindenkor egy meghatározott szituációban értem meg magam, folytonosan önmagamat megértve használom „képességeim” meghatározott tipikáját, ami az ilyen mindennapi

Foga lom & kép 102

kijelentésekben nyilvánul meg: észlelek, emlékezem, álmodom, csak úgy gondoltam...stb” (49.o.)

Az észlelés, emlékezés, álom fogalmának az ember cselekvı lényével való összekapcsolásával teljesen egybehangzó Gehlen antropológiájának fantázia-értelmezése, aki a képzelı-erıt egyrészt Palágyi nyomán olyan vitális képességnek tekinti, amelynek révén az élılény kívül és túlhelyezkedik a térnek és idınek azon a pontján, melyben éppen tartozkodik, anélkül, hogy a valóságban is helyet változtatna” (460. o.). ez a fajta létfeltételeket transzcendáló kreatív képesség nemcsak általános cselekvéselméleti szempontból fontos, hanem szőkebb értelemben morális szempontból is, amennyiben Gehlen Mead alapján a fantázia másik jelentıs következményének tekinti a „mások szerepében való öntapasztalás” képességét, azaz a másokal való azonosulást. Ilymódon úgy tőnik, hogy a képzetek és a fantázia az erkölcsfilozófiai fogalomalkotás mindkét meghatározó mozzanatára jellemzı, a cselekvıképességre és az azonosulásra.

Események és cselekvések képi megragadása

Az a fontos szerep, amelyet a szubjektív képzetek és fantáziaképek az ember alapvetıen cselekvı lényének az önmegértésében játszanak, egyszersmind rávilágít a képzetek elızetes cselekvésorientáló szerepére is, ami mindazonáltal nem jelenti azt, hogy ez fordítva is igaz lenne, azaz a cselekvés képi megragadása a cselekvés értelmezésében is eligazító jelentıségő volna. Alfred Schütz a cselekvés köznapi és tudományos értelmezésével kapcsolatos gondolatszervezıdések jellegzetes formái között említi a társadalmilag meghatározó személyi és cselekvéstratégiai típusosságok, a cselekvés–terv–indíték összefüggések megvilágító erjét.

A cselekvés Schütz szerint „olyan emberi magatartás, amelyet a cselekvı elıre kialakít magában (vagyis elıre elképzeli/eltervezi) ezzel szemben az aktus az említett cselekvésnek, mint lezajló folyamatnak a végeredményét, vagyis a bevégzett cselekvést jelöli” (Schütz 1984. 196). Világos tehát, hogy a cselekvés központi mozzanata az elırevetített kép, azaz a tervezés, amely mind az aktus kivitelezését,


mind pedig annak utólagos értelmezését/interpretációját meghatározza. Érdemes ezzel kapcsolatosan részletesen megvizsgálni Schütz megfogalmazását: „Mindenfajta tervezés (projecting) a jövıbeni magatartás képzeletbeli elılegezésével folyik, de a tervezés kiindulópontja nem a cselekvés lezajló folyamata, hanem maga a képzeletileg bevégzett aktus. Magam elé kell idéznem azt az állapotot, amelyet jövıbeni cselekvésem teremt, hogy kialakíthassam a jövıbeni cselekvés egyes lépéseit, amelyek éppen ilyen állapotot idéznek majd elı. Képletesen szólva, valamilyen elképzelésemnek kell lenni a kész épületrıl. Mielıtt elkészíteném a tervrajzát. Képzeletileg tehát egy jövıbeni idıbe kell helyezkednem, amikorra a cselekvésem már bevégzıdött. Csak így idézhetem fel a képzeletemben az egyes lépéseket, amelyek majd létrehozták légyen a jövıbeni aktust. Az eddigi szóhasználattal: nem a jövıbeni cselekvést, hanem a jövıbeni aktust elılegezi a terv, mégpedig befejezıdött jövı idıben, modo futuri exacti” (i.m. 196-197). Schütz megfogalmazásából világosan kiderül, hogy a képzelet, pontosabban a cselekvés eredményét elırevetítı kép a cselekvésben egyszerre célkijelölı és a végrehajtást irányító szerepet játszik, mintegy áthídalva szándék és megvalósulás idıbeli távolságát. A cselekvés idıbeli megvalósulásának, alakulásának szempontjából, azonban az elırevetített eredmény (kép mint terv) belsı összefüggéseinek vizsgálata mellett meg kell értenünk a terv és a kivitelezés között közvetítı indítékok szerepét is. Akárcsak a cselekvés és a terv között, az indíték és a terv között is bensı kapcsolat van. Az indíték, állítja Schütz kétféle fogalomcsoportot jelıl. A egyik az ún. „azért, hogy”-típusú indíték, ugyanis azt az állapotot, célt jelöli, amelyet a végrehajtott cselekvés elıidéz. Ilyen például a gyilkos indítéka az áldozat pénzének a megszerzésére. A másik típusú indíték az „azért, mert”-indíték, amely megmagyarázza a tett elızményeit, okát pl. amikor azt mondják, hogy a tett oka a „nehéz gyerekkor”. Az egyik indíték jövıre orientált, míg a másik a múltba visszavetített fantázia-kép. Az említett indítékok a tudományos gondolkodás által feltárhatók, ám a cselekvı számára nem mindig világosak. A cselekvı elıtt ugyanis rendszerint az „azért, hogy”-

Foga lom & kép 104

indíték lebeg és külön erıfeszítésbe kerül az „azért, mert”-indítékok feltárása, ami már nem a cselekvı, hanem megfigyelı/önmegfigyelı perspektívát feltételez. (i.m. 199)

Mint említettük az elıre vagy a múltba vetített fantáziaképek az indítékok és a tervek esetében világos eligzítást nyújthatnak a cselekvés értelmezésében, mégsem törvényszerő a képzetek ismeretébıl, vagy a cselekvés „kimerevített”, rögzített mozzanataiból a cselekvés megértése. A rögzített lárvány-szekvenciák szuggesztív egymás mellé helyezésének és mégsem egyértelmő magyarázó erejének közismert példái Michelangelo Antonioni Nagyítás címő filmje enigmatikus park-jelenetéhez kötıdı elıhívás/nagyítás képsoraiban találhatók. Mint a film során bebizonyosodik Thomas, a fényképész témát keresı pillanatfelvételei megörökítették egy gyilkosság elıkészületeit, a tettes feltételezhetı cinkosát és a tett közvetlen elkövetése után a holttest képét is, mégsem voltak alkalmasak egyértelmő viszonyok megállapítására. Az összefüggést csak az értelmezı viheti bele a képsorba, az események lefolyását így legpontosabban az elkövetık tudhatnák, de figyelembe véve érintettségüket és az eseményhez való döntı módon pragmatikus viszonyulásukat, speciális aspektusokra való összpontosításukat, az ı információik is csak, mint az ı „saját verziójuk” jöhetne számításba (v.ö. Kele Fodor Ákos értelmezését a filmrıl, Kele Fodor 2009). Ezt a verziót, azonban lehetetlen közvetlenül látványként feltárni, csupán a cselevı szórabírása és saját perspektívájának elérhetıvé tétele adhat számunkra eligazítást. Ebbıl a szempontból tehát úgy tőnik, hogy csak a beszéd, az elbeszélt történet – amelyben külsı és belsı történések egymásba fonódnak –, képes kiszabadítani a kép (látvány) értelmét, az elszigetelt mozznatok titokzatos különállásából.

A történet, a kép elızménye, hordozója és magyarázata

A történések és a történetek az itt említethez hasonlóan bonyolult viszonyának leírásával találkozunk Alasdair MacIntyre After virtue címő mővének Az erények, az emberi élet egysége és a hagyomány


fogalma címő fejezetében. Egy ásó ember képének lehetséges értelmezéseit fontolgatva MacIntyre megállapítja, hogy „az emberi viselkedés egy és ugyanazon részlete sok különbözı, ám egyaránt helyes módon leírható, aszerint, hogy milyen „társadalmi keretek” narratív történetébe helyeznénk ıket. („Ás”, „Kertészkedik”, „Megmozgatja magát”, „Készülıdik a télre”, „Örömöt szerez a feleségének” )” (MacIntyre 1999. 276). Esemény és kép fentebb bemutatott viszonyához hasonló módon az idézett gondolat is azt bizonyítja, hogy a puszta látvány alapján nem vagyunk képesek egyértelmő következtetést levonni, vagyis meghatározó értelmet csak a kontextus ismerete vagy a cselekvı beszéltetése (vallomása) adhat.

Következtetésünket általánosított formában megfogalmazva azt mondhatnánk: ahol a cselekvı tervének megvalósulása és kivitelezésének morális értelme a kérdés, különösen, ha a cselekvés egy eredeti terv fesztávolságában és közbeesı „alárendelt cselekvések” kiterjedt láncolatában zajlik, Schütz korábban idézett gondolatmenete szerint csak a cselekvı tudja, „hol van a cselekvésének a kezdete és a vége”, vagyis „mi végre fog lezajlani” (Schütz i.m. 201). Nem véletlenül állítja Heller Ágnes Általános etika, Az egyes esetekrıl hozott igazságos ítéletek címő fejezetében, hogy egy cselekedetet személyes benyomásaink alapján is elhelyezhetünk az „érdem-érdemtelenség mezı két szélsı pontján”, de ha igazságos összehasonlításra és rangsorolásra is számot tartunk, akkor meg kell hallgatni azokat a cselekvıket, akiknek a cselekedetét meg akarjuk ítélni, mi több vállalni kell a velük való párbeszédet is. A meghallgatás és a párbeszéd jelentıségét látszik alátámasztani Tengelyi László gondolata is, aki éppen a korábban idézett Alasdair MacIntyre-re és Paul Ricoeur-re hivatkozva állítja, hogy míg a tapasztalatot bizonyosfajta átláthatatlanság, az ı kifejezésével élve „áramló sokértelmőség” jellemzi, addig az elmondott történetek „elevenen érzékeltetik a tapasztalat állandóan újjászervezıdı mint-szerkezetét anélkül, hogy annak átalakulásait – vagy akár kaleidoszkópszerő átrendezıdéseit – kirekesztenék kereteik közül. A tapasztalatok tehát nem ténymegállapító kijelentésekben, hanem elbeszélt történetekben találják meg a nekik megfelelı nyelvi kifejezést.”

Foga lom & kép 106

(Tengelyi 2007. 271). Az elmondott történetek, tehát a tapasztalati képeknél többet öriznek meg az indítékok, szándékok és összefüggéseik cselekvésszervezı jelentıségébıl, ugyanis nemcsak a kivitelezés pillanatnyi állapotát tartalmazák, hanem az elırevetített képeknek, az átfogóbb világképpel és a kívánatos jövıbeli világállapottal való összefüggését is.

Irodalom

Fink, Eugen: Megjelenítés és kép. In: Kép, fenomén, valóság. Kijárat Kiadó, Budapest, 1997.

Heller Ágnes: Általános etika, Cserépfalvi, Budapest, 1994.

Kele Fodor Ákos: Az illúzió tanusítványa, Apertúra, 2009 /nyár.

MacIntyre, Alasdair: Az erény nyomában. Erkölcselméleti tanulmány. Osiris, 1999

Schütz, Alfred: A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése, In: Hernádi Miklós (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Válogatás, Budapest, Gondolat, 1984.

Tengelyi László: Tapasztalat és kifejezés, Atlantisz, Budapest, 2007.

Kovács Barna BBTE [email protected]

A metaforától a referenciáig – Derrida és Ricoeur vitája Jó volna egy a metaforáról szóló tanulmányt idevágó, megvilágító

erejő metaforával kezdeni. Csakhogy a természetes nyelvre szorítkozva nehezen tudunk olyan diskurzust felépíteni, amely mentes volna a metaforától. Úgy tőnik metaforával van átszıve úgy a tudományos diskurzus, mint az irodalmi, a filozófiai és a teológiai. Álláspontom tisztázása végett mégis megpróbálkozom eggyel. Nehéz ezt a kilépést megtenni, hogy most fogok beszélni egy metaforáról, hiszen az eddigi mondatokban is fellelhetı egy néhány. Mégis distingválok. A hegy lélegzik. Emögött egy értelemátvitel van, ami körülbelül a következıképpen néz ki. Az ember lélegzik, a hegy mozdulatlan. Nyilván e két szubjektumról sok mást mondhatnánk, most valahogy ezeket emeljük ki a sok közül. Egy áttétel történik, a predikátumok felcserélik a helyüket. Lehet, hogy az ember mozdulatlan és a hegy lélegzik, lélegzete van, lelke van, és az asszociációk, értelmezések sora folytatható, a végtelenségig. Ezt a kijelentést nem lehet bizonyítani. Ha valaki szeret a természetben kirándulni, van egy kedvenc helye, ahova visszajár, jól érezte már magát egy ilyen környezetben valamit ért abból, amit mondok. A hegynek lelke van, története van, ezt metaforákba öltöztetjük, így próbálva utánozni valamit, amit a lényegének, a természetének tartunk. Ezzel azt állítjuk, hogy a metaforának van referenciája, ennek a kifejtésére, talán sikerül néhány lépést tenni a következıkben. Az intencionalitás a metaforára is érvényes, valami, mint valami jelenik meg. Nem azért, mert most kifejezetten a Hargitára gondoltam. Nyilván nem gondolt mindenki ugyanerre a helyre. A metafora referenciájának

Foga lom & kép 108

nincs egy általános identitása, nem érti mindenki ugyanazt a hegyet, ugyanazt a történetet, eleve a pluralitás, az értelmezési sokféleség területén vagyunk.

Eddig azt állítottuk, hogy a természetes nyelvnek nincs egy metaforikus és egy nem metaforikus formája. A szó szerinti és az átvitt értelem egyaránt jelen van benne. A metaforának van egy sajátos referencia területe, amely különbözik a fogalmaknak a denotátumától. Feltételezhetünk néhány sajátos jegyet, mint például a pluralitás. A metaforát funkcionalitásában találjuk fontosnak, történeteket, mítoszokat öltöztetünk fel vele, hogy elıadjunk, felidézzünk, kifejezzünk valamit a tapasztalatainkból.

A természetes nyelv egészét neveztük meg, ellentétben a formális, logikai, mesterséges nyelvvel, kutatásunk területeként, ezt azonban jónak látjuk tovább szőkíteni. A metaforának és a filozófiai diskurzusnak a kapcsolatáról szeretnénk beszélni, két sajátos perspektívából. Derrida129 és Ricoeur130

elemzéseirıl van szó, melyben a szerzık, úgy tőnik, ellentétes véleményre jutnak, az elıbbi az elnyőtt, halott metaforáról beszél, az utóbbi az élı metaforáról. Arra leszünk kíváncsiak, hogy miként képzıdik egy diskurzus és milyen szerepet kap benne a metafora. A metaforát funkcionális és nem figuratív értelemben használjuk, azt gondoljuk, hogy nem az egyszerő szavak, hanem a diskurzusok szintjén kell megfigyelnünk, így akár egy diskurzust vagy egy mővet is metaforának tekinthetünk, abban az értelemben, hogy van benne egy jelentésbeli áttétel, jelentésbeli újítás, amivel egy szokatlan kapcsolat jön létre.

A vita alaptétele Heideggernek egy híres megállapításából származik, miszerint a metafora magában rejti a metafizikát. Idézzük ezt a szöveghelyet a Der Satz vom Grund címő 1957-ben megjelent írásból: “Minthogy hallásunk és látásunk soha nem pusztán érzéki

129 Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben, Jelenkor,

Pécs, 1997. La Mythologie blanche (la métaphore dans le texte philosophique). In. Marges de la philosophie, Les Éditions de Minuit, Paris, 1971.

130 Paul Ricoeur: A metafora és a filozófiai diskurzus. In Az élı metafora. Osiris, Budapest, 2006. Métaphore et discours philosophique. In. La métaphore vive, Éditions du Seuil, Paris, 1975.

Kovács Barna / A metaforától a referenciáig – Derrida és Ricoeur vitája 109

felvétel, nem helyes azt állítani, hogy a gondolkodást meg-hallásként (als Er-hören) és meg-pillantásként (Er-blicken), tehát átvitelként (Übertragung) fogjuk föl, mint az állítólagosan érzékinek a nem érzékibe való átvitelét. Az “átvitel” és a metafora (Metapher) fogalma az érzéki és a nemérzéki mint két önmagában fönnálló tartomány megkülönböztetésén alapul. Az érzéki és a nemérzéki, a fizikai és a nemfizikai szétválasztása a nyugati gondolkodást döntıen meghatározó metafizika alapvonása. Ha belátjuk, hogy az érzéki és a nemérzéki említett megkülönböztetése mindig elégtelen, akkor a metafizika elveszti a meghatározó gondolkodásmód rangját. A metafizika korlátaiba való betekintéssel együtt a metafora meghatározó képlete (massgebende Vorstellung) is érvénytelenné válik. Ez ugyanis a nyelv lényegérıl alkotott fogalmunk mértékét adja. Ezért szolgál gyakran a metafora segédeszközként a költészet és a képzımővészeti alkotások értelmezésében. Metaforikusság csak a metafizikában van”131.

Ricoeur értelmezésében a spekulatív diskurzus és a költıi diskurzus egy sajátos cserelehetıségére nyílik alkalom a meta-forika és a meta-fizika összevetésében. Nem az önmaga mőködése felıl tudatos gondolkodás, hanem egy “genealógiai” megközelítés vezet a “gyanú hermeneutikájához”, amely rákérdez a filozófusok érveinek az okaira

131 Derrida, im, 31.o. Martin Heidegger: Der Satz vom Grund. Vittorio Klostermann,

Frankfurt am Main, 1997. 72. p. “Weil unser Hören und Sehen niemals ein bloß sinnliches Aufnehmen ist, deshalb bleibt es auch ungemäß zu behaupten, das Denken als Er-hören und Er-blicken sei nur als Übertragung gemeint, nämlich als Übertragung des vermeintlich Sinnlichen in das Nichtsinnliche. Die Vorstellung von »übertragen« und von der Metapher beruht auf der Unterscheidung, wenn nicht gar Trennung des Sinnlichen und Nichtsinnlichen als zweier für sich bestehender Bereiche. Die Aufstellung dieser Scheidung des Sinnlichen und Nichtsinnlichen, des Physischen und des Nichtphysischen ist ein Grundzug dessen, was Metaphysik heißt und das abendländische Denken maßgebend bestimmt. Mit der Einsicht, daß die genannte Unterscheidung des Sinnlichen und Nichtsinnlichen unzureichend bleibt, verliert die Metaphysik den Rang der maßgebenden Denkweise.

Mit der Einsicht in das Beschränkte der Metaphysik wird auch die maßgebende Vorstellung von der »Metapher« hinfällig. Sie gibt nämlich das Maß für unsere Vorstellung vom Wesen der Sprache. Darum dient die Metapher als vielgebrauchtes Hilfsmittel bei der Auslegung der Werke des Dichtens und des künstlerischen Bildens überhaupt. Das Metaphorische gibt es nur innerhalb der Metaphysik.”

Foga lom & kép 110

és az érdekeire. A filozófusokat tehát a rejtett elıfeltevéseikrıl kell kérdezni, amelyek ebben a megközelítésben magukban foglalják a metaforákat “a filozófia el-nem-gondoltja elıbb található, mint a metafora ki nem mondottja”132. Az elsıbbség kérdése Nietzsche-nél a következı módon jelenik meg: “Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok, át- meg átrendezıdı serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, melyeket valaha poétikusan és retorikusan felfokoztak, felékesítettek és átvitt értelemmel ruháztak föl, s amelyek utóbb a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezınek tőntek föl egy-egy nép elıtt: az igazságok illúziók, amelyekrıl elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket, képüket veszített pénzérmék, amelyek egyszerő fémek csupán, s nem csengı pénzdarabok”133. A (metafizikai) igazság tehát metaforák, metonímiák összessége, melyek eredeti, tulajdonképpeni értelmüket elveszítették, üressé váltak és amelyeknek az érvényességét a berögzült hagyományok biztosítják. Megváltozik a kérdezés iránya, hiszen nem azt kérdezzük, hogyan képzıdnek a metaforák (egy tulajdonképpeni értelem átvitele során), hanem azt, hogy miként lehetséges, hogy a metaforákat egyáltalán igazságnak vehetjük.

Visszatérve Ricoeur Heidegger értelmezésére a metafora - metafizika egybeesése a következı ítéleteket vonja magával: a retorikai hagyomány hallgatólagos ontológiája azonos a Platóntól eredeztethetı nyugati “metafizika” ontológiájával, melyben “a lélek átköltözik a látható helyen túli láthatatlan helyre”. Másodszor: “a meta-forika a tulajdonképpeni jelentésbıl (sens propre) az átvitt jelentésbe (sens figuré) való átvitelt (transport) tételezi”, végül “mind az egyik, mind a másik átvitel egy és ugyanazon Über-tragung”

134. A fordulat utáni Heideggernek egy rövid kontextualizálásával

Ricoeur két megállapítást tesz. Heidegger metafora használata fontosabb, 132 Ricoeur i.m. 414, 357. Az elsı a magyar kiadás, a második a francia kiadás

oldalszámát jelöli. 133 Friedrich Nietzsche: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hamisságról.

Athenaeum, I/3, 1992. 134 Ricoeur, i.m. 415, 357


a metafora kritikájánál. Az elsı szöveghely a már említett Der Satz vom Grund-ból van, amelyben a gondolkodás a látás és a hallás közötti kapcsolat, valamint az alap elvének a kérdése jelenik meg. “Sokat látunk és keveset pillantunk meg.” A megpillantás és a meg-hallás képessége, közelíthet a gondolkodás egy másféle megközelítéséhez. Hasonló a helyzet a “semmi nincs ok nélkül” tétellel. Semmi nincs miért nélkül, és mégis “a rózsa miért nélkül való”. Két példát emel ki Ricoeur melyekben könnyő észrevenni, hogy a filozófia nem idegenkedik az átviteltıl, amikor a “gondolkodás, mint hallás és látás” kerül meghatározásra vagy az ellentmondásban való állítástól. A megjelenítı (köznyelvi) és az elmélkedı gondolkodás ütközésérıl van szó, az elıbbi az amelyik bevezeti az érzéki – nemérzéki megkülönböztetést, amely fogalmakat tisztáz, alapelveket fed fel. Hallásunk és látásunk sohasem egyszerő érzéki recepció. Az érzéki és a nem érzéki elhatárolása érvényét veszti. A filozófiai diskurzus megteremti a maga metaforáit és mint látjuk ezek éppen a tulajdonképpeni értelem – átvitt értelem megkülönböztetését kérdıjelezik meg. Ugyanakkor Ricoeur elutasítja a nyugati metafizikának a heideggeri leegyszerősítését az érzéki – nemérzéki megkülönböztetésére, ez a metafizikai hagyománynak a Prokrusztész ágyba kényszerítését jelentené.

A második szöveghely az Unterwegs zur Sprache címő kötetben jelenik meg, a szavaknak, mint virágoknak (Worte, wie Blumen) a megnevezésérıl van szó. Az elızı metafizika-metaforika kapcsolatát leleplezı és megsemmisítı ítélettel újból találkozunk. A metafizika csapdájába esnénk, ha metaforának tartanánk a fenti fordulatot. Heidegger azzal vádolja Gottfried Benn-t, hogy a Wie-t, a hasonlítás “mint”-jére korlátozva, a költıi igét a “szárított növények” győjteményének” egy “példányára” szőkíti le. “A költészet sokkal inkább abba a magasba tör, ahonnan a nyelv leereszkedik, amikor a holt metafora a növénygyőjteményben tér nyugovóra”. Az igazi költészet “a leghatártalanabb hatást kelti”, “lényegének eredetébe vezeti vissza a szót”, “megjelenteti a világot”135. Ricoeurnél az élı metafora

135 Ricoeur, i.m. 419, 361

Foga lom & kép 112

meghatározását kapjuk, ha felcseréljük ezt az igazi költészet helyével.

Következtetésképpen azt állíthatjuk, hogy a metafora és a metafizika egybeesésének a vádja korántsem értelmezhetı szó szerint. Erre utal fıként a Benn kritika, aminek a segítségével leírhatunk egy lefele tartó, kiüresedı irányt, amely a holt metaforát jellemzi és egy felfele ívelı, feltöltıdı irányt, amely az élı metaforát jellemzi. Látni fogjuk ennek a lent-fent szembeállításnak a következményeit. Heidegger ı maga is használja a metaforikus kifejezési formát, a filozófiai diskurzus megteremti a metaforáit, a kizárás tehát nem a metafora egészére vonatkozik, hanem a holt metaforák szárított virágaira.

A hasonlításban szereplı “mint” (Wie) olyan megfeleltetést, értelemrögzítést keres, amely megfosztja a szavakat a kifejezı erejüktıl. A metaforákat nem egy szótár segítségével alkotja meg a költı vagy a filozófus. Derrida világosan kifejti, hogy egy ilyen rendszernek az elvi feltevése is leküzdhetetlen akadályokat állít. Ricoeur a lét igéhez kapcsolva, az être comme, “-ként lenni” kifejezést vezeti be, amely képes egy másik referencia területet megmutatni, mint a fogalom denotátuma, amelybe, ha belekényszerítjük a metaforát, akkor valóban csak szárított virággyőjteményrıl beszélhetünk. Ebben az összefüggésben, az érzéki – nem érzéki szétválasztása nem mőködik, sohasem lehetséges kizárólagosan az egyikrıl beszélni. Valami-ként lenni, azt jelenti, hogy az intencionált van is, meg nincs is, a rózsa nincs miért nélkül és a rózsa mégis miért nélkül van. A képzelet területén vagyunk, a kategóriális szembeállítások csak a meghaladásuk értelmében jöhetnek szóba és itt lehetséges értelemteremtést, értelemújítást, születı értelmet, élı metaforát lelni.

A vitára ingerlı tétel tehát inkább egy figyelmeztetés. “Az elnyíló virág végül valamikor a növénygyőjteményben végzi, akár a használat (usage) az elhasználódásban (usure)” 136. E figyelmeztetés Heidegger korlátozott kritikájától, Derrida korlátlan dekonstrukciójához vezet. Ricoeur értelmezésében Derrida egy korlátlan extrapolációt 136 Ricoeur, i.m. 419, 362


hajt végre. Ez az általánosítás a nyelvben lévı metaforák allegorizáló értelmezése helyet a metafizikát a herbáriumbeli növénytıl teszi függıvé, megállapítva, hogy a metafora ki nem mondottja a nyőtt (usée) metafora, amely tudtunkon kívül mőködik.

Derrida ily módon két állítással támasztja alá “gyanakvását”. Az elsı szerint a nyőtt metafora hatékony (efficace) a filozófiai diskurzuson belül, ezeken alapszik. Ez az állítás képtelenséggé változtatja az élı metafora felfedezésére irányuló törekvést. “Derrida mesterfogása, hogy a metaforikába nem a születés, hanem a halál kapuján lép be”137. A metafora egy értéktöbblet, amely a beszélık tudta nélkül mőködik. A metaforizációs mozgás lényegében egy idealizációs mozgás, amely létrehozza a metafizikára jellemzı összes ellentétpárt, úgy Platón, mint Hegel filozófiájában: természet/szellem, természet/történelem, természet/szabadság, érzéki/szellemi, érzéki/érthetı, érzéki/értelem. A metafora eltörlését az idealizáció révén a metafizikai fogalom megjelenése követi. A metafora önmagára vonatkozásával egy paradoxon jön létre: nem lehetséges olyan metaforáról szóló diskurzus, amely ne volna egy metaforikusan megalkotott fogalmi rendszerre utalva. Ebben a megközelítésben Ricoeur a dekonstrukció tágabb stratégiájának egy fejezetét véli felfedezni, melynek végsı célkitőzése a metafizikai diskurzus megdöntése az ıt megalapozó apóriák leépítése révén.

A második állítás Ricoeur értelmezésében a látható létbıl a megérthetı létbe vezetı metaforikus és analogikus átvitel mélyreható egységét tételezi. Itt azonban a továbbiakra nézve meghatározó lépésrıl van szó. A nyőtt metafora elrejtızik a fogalom alakjába (figure) a “felváltás” (relève, Aufhebung) során, ez nem a nyelv egyfajta spontaneitása révén jön létre, hanem egy par excellence filozófiai gesztus révén, amely a láthatón keresztül célozza meg a megérthetıt vagy a láthatatlant, az érzékin át az értelmit és így tovább. E “felváltás” egy a metafora és a metafizika esetében. Az áttétel irányultsága értelmében kijelenthetı, hogy “az igazi metafora

137 Ricoeur, i.m. 420, 362

Foga lom & kép 114

vertikális, emelkedı, transzcendentáló”138. Ezek után a következı jelzés nem súlytalan: “a metafora a maga egészében áthatni látszik a filozófiai nyelvhasználatot, semmivel sem kevésbé, mint amennyire az úgymond természetes nyelv használata, illetve a természetes nyelv mint filozófiai nyelv használata elterjedt a filozófiai beszélyben (discours)139. Ebben a metaforikus nyelvhasználatban felfedezhetı néhány alapvetı jelentıségő metafora, mint amilyen a Nap vagy a lakóhely, amelyek a súlypontot a metaforáról folytatott beszéd körkörösségérıl a metafora szintjére helyezik. “Képekben ábrázolva (en figurant) az idealizációt és az elsajátítást, fény és otthon magát a metaforaképzés folyamatát ábrázolja képekben, valamint megteremti a metafora önmagára való visszatérését”140.

A felvetett megközelítéseket Ricoeur a szemantika eredményeire illetve a saját kutatásaira alapozva utasítja el. Elsısorban a tulajdonképpeni értelem és átvitt értelem szembeállításáról a szemantika eredményeire támaszkodva kijelentheti, hogy a nyőtt metafora hatékonyságának tétele a metafora lexikalizációjának eredménye, ez okozza a metaforák megkopását. A szó szerinti, tulajdonképpeni értelem nem valami eredeti, eredendı, ısi, természetes jelentésre utal, hanem a szavak általánosan kialakult használatára. A lexikalizálódás a metaforák egy csekély számát illeti, ezeket pedig etimológia segítségével bonthatjuk ki. Például a franca tête (fej) a latin testa (kis fazék) szóból rekonstruálható. A filozófia metafora használatának meghatározó jegye az innováció, a valóság új referenciáinak a megvilágítása. “Amikor tehát a filozófiában metaforáról beszélünk, teljesen el kell különítenünk a köznyelv szavai “tágabb” használatának meglehetısen mindennapos esetét – melynek célja, hogy az elnevezés hiányára válaszoljon – attól a véleményem szerint jóval érdekesebb esettıl, amikor a filozófiai diskurzus természetes módon az élı metaforához folyamodik, hogy a szemantikai helytelenségbıl új jelentéseket merítsen, s hogy a szemantikai újítás ösztönzésére a

138 Ricoeur i.m. 423, 365 139 Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben, 5. 140 Ricoeur i.m. 426, 368


valóság új referenciáira derítsen fényt”141. Ilyen értelemben beszélhetünk a halott metaforák életre keltésérıl, megfiatalításáról, amelyek magukra veszik az élı metaforára jellemzı mesélés és újraírás szerepét. “Amikor Hegel a Wahrenhmungon igaznak vételt (prendrevrai), Heidegger az a-létheián el-nem rejtettséget (non-dissimulation) ért, akkor a filozófus jelentést teremt, s ezáltal valami olyasmit alkot, mint az élı metafora”142. A halott metafora felélesztése nem azonos a fogalom leleplezésével. Derrida Hegel nyomán Aufhebung-ról (felváltás, relève) beszél, ebben ragadva meg az érzékitıl az értelmibe való átmenetet. Ricoeur értelmezése szerint Hegelnél elsı lépésben a tulajdonképpeninek a szellemibe való átvitele valósul meg. A második lépés az a meszőntetve-megırzés (Aufhebung), amelynek során a szellemibe átvitt nem tulajdonképpeni jelentést tulajdonképpeni elvont jelentéssé változtatja. Az elsı szinten létrejön a metafora, a másodikon a fogalom.

A metaforát tematizáló diskurzusok metaforikus jellegében rejlı paradoxont szintén e két szintőség fenntartásával gondolhatjuk el. A metaforának epiphoraként való meghatározásában, az epiphora egy fogalmi környezetben van és fogalomként értjük. Lehetséges tehát egy elkülönítés segítségével kilépni e circulus vitiosus-ból. Szintén erre ad alkalmat az exemplifikáció, valamit megnevezünk, mint metaforát, ezáltal a nem metaforikus nyelvre tartva igényt.

A tulajdonképpeni és az átvitt metaforikus kettısének, a látható és a láthatatlan metafizikai kettısének Heideggernél és Derridánál közös állítását, Ricoeur szintén a szemantikára támaszkodva egy olyan metafora meghatározással látja kivédhetınek, amely “egy fogalmat, egy másik, meglepıbb vagy ismertebb fogalom jelével mutat be”143. Könnyen találhatunk olyan metaforákat, amelyek nem “transzcendálóak”: pl. meaux-i fénylı sas; emésztı lelkiismeret; amit jól megértünk, világosan ki tudjuk fejezni; stb. Ricoeur meglátása szerint az átcsúszásra az ad lehetıséget, hogy a metaforákat a szavak és nem a

141 Ricoeur i.m. 428, 369 142 Ricoeur i.m. 429, 370 143 Ricoeur i.m. 429, 370

Foga lom & kép 116

mondatok vagy a nagyobb kiterjedéső diskurzusok tekintetében vizsgáljuk. Ricoeur Heidegger értelmezését is ez teszi lehetıvé. Az uralkodó metaforáknak (Nap, otthon) a használata egy választás eredménye, ami nem akadályozza meg a filozófiai diskurzust, hogy a metaforikus mezı nyitottságába bármilyen más alakzat megformálását hozza létre. Következésképpen azt állíthatjuk, hogy a metaforikus és a metafizikai diskurzus nincs egymással fedésben, viszont állandó kölcsönhatásban van és egymásra játszás jellemzi, amennyiben a diskurzusok, olyan kifejezésre törekednek amelyek a tapasztalat többrétőségét írják le.

Ricoeur Derrida kritikájának a felelevenítése, nem az általa kiemelt tételek (a metaforák elnyőttsége és a metaforikus-analogikus átvitel azonossága) tökéletes célpontba találása miatt volt szükséges számunkra, hanem Ricoeur álláspontjának a megismerésében. Derrida egy 1978-ban írt elıadásában válaszol a kritikára, az oly szögesen szembeállított tételeket félreértéseknek nevezve144.

A kialakulóban lévı párbeszédnek megvannak már az elızményei. Ricoeur és Derrida ismeretségének a kezdete az 1950-es évek végére tehetı, egymásnak a hatvanas-hetvenes években megjelenı mőveit felszínesen ismerik, mindezek mellett, ha félreértésekkel telített is, a metaforáról szóló elemzések egy közös érdeklıdési pontot képeznek145.

Derrida visszautasítja Ricoeurnek a vádját miszerint az ı elemzései folytonos meghosszabbításai volnának Heidegger ítéletének, ahol a metafora csak a metafizika területén belül létezik. Ugyanígy asszimiláló értékelésnek tartja Ricoeurnek egy másik Heideggerhez közelítı megállapítását, ahol a német filozófushoz hasonlóan Derrida is megfelelést látna a tulajdonképpeni és az átvitt metaforikus, valamint a látható és a láthatatlan metafizikai áttételében. Derrida felvezetve a Heidegger szöveget így ír: “Ez [Hegel Aufhebung fogalmára utal] magyarázza azt a bizalmatlanságot, amelyet a metafora fogalma

144 Derrida, Jacques: Le retrait de la métaphore. In: Psyché - Inventions de l’autre.

Éditions Galilée, Paris, 1987. Elsı megjelenés: Poésie, 1978/7. 145 Derrida, Jacques: La parole. Donner, nommer, appeler. In: Paul Ricoeur, Éditions

de l’Herne, Paris, 2004.


Heideggernek sugall. Der Satz vom Grund címő mővében különösen az érzéki/nem érzéki szembeállítást hangsúlyozza, a metafora értékének fontos, de nem egyetlen, kétségkívül nem akármilyen és nem is leginkább meghatározó vonását”146. Aláhúzandó a metafora fogalma szóösszetétel, amely sugallja azt a kettıs eljárást, amire szükségünk van a metaforáról alkotott diskurzusban és amelyet Ricoeur egy Hegelnél kimutatható metaforikus és fogalmi szint különválasztásával és egymásra épülésével oldott meg. Így egy lábjegyzetben elejtett megjegyzéssel feloldhatóvá válik az a paradoxon, amit a metafora körkörösségének neveztünk. Az érzéki/nem érzéki szembeállítását szintén árnyaltan veszi át Derrida, ez a megkülönböztetés ugyan fontos, de nem kizárólagos, egy azok közül amely megkülönböztet, de amely ugyanakkor kapcsolatot is teremt és közel hoz. A metaforikus és metafizikus átvitel egysége Derrida számára nem egy kiindulópont, hanem egy dekonstrukcióra váró tétel.

A nyőtt (usé) metafora hatékonyságára (efficace) vonatkozó megfigyelésében Ricoeur ugyan észreveszi, hogy az elhasználódás (usure) többet jelent az elszegényedésnél, az elkopásnál, kimerülésnél, de nem követi tovább Derrida kutatásait, a metafora egy – megtévesztı taktikája során – elbúvó jelentésének a kioldozásában vagy az eltörölt metaforák irányába (effacer). A metaforának a fogalomhoz való viszonyát az elhasználódás sémájának használttá-válásában vagy elhasználódottá-válásában fogja fel147. A valamivé-válás (devenir) azonban más módon szervezıdik, mint a jelentés többletnek az a folytonos, egyenesirányú egymásra tevıdése, amit Ricoeur feltételez és amelyet Derrida dekonstruálni szándékozik. A metafizikának egységes,

146 Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben. im. 31. o. 147 “Ricoeur ne tient donc, ensuite, aucun compte de ce retors et réduit tout mon

propos à l’affirmation que précisément je mets en question loin de l’assumer à savoir que le rapport de la métaphore au concept et en général le procès de la métaphoricité se laisseraient comprendre sous le concept ou le schème de l’usure comme devenir-usagé ou devenir-usé, et non pas comme usure en un autre sens, comme production de plus-value selon d’autres lois que celles d’une capitalisation continue et linéairement acumulatrice; ce qui non seulement m’a conduit dans d’autres régions problématiques (...) mais à déconstruire ce qui est déjà dogmatisé ou accrédité dans ces régions”. Derrida, Jacques: Le retrait de la métaphore. im. 71

Foga lom & kép 118

homogén formában való leképezését, mint vádat, Derrida nem találja magára illınek, a metafizikát, mint magára zárt terület (clôture), agyafúrtabbnak látja, amelyet nem a zártság, hanem egy önmagára való visszahajlás ír le (invaginé), amelyet leginkább egy kifordított kesztyő példájával képzelhetünk el. Ilyen értelemben a saját tevékenységét úgy írja le, mint egy homogén tért körülkerítı lineáris és körkörös zártság reprezentációját, a filozófiának a maga onto-enciklopédikus logikájában való ön-reprezentációját

148. A kritikát és a védelmet nem azért mutattuk be, hogy két

egymást kiegészítı és egy egészet formáló elképzelést adjunk a metaforáról a filozófiai szövegben. Nem is azért, hogy valamelyik álláspont igazát bemutassuk, a másik ellenében. Ideill ınek találunk egy derridai utalást a végtelenben találkozó párhuzamosokról. Filozófiai diskurzusok vannak, legtöbbször egymással párhuzamosan. A Derrida és Ricoeur vitájának a párhuzamosságát az általuk kitőzött célok különbözıségével is magyarázhatjuk. Derrida A Fehér mitológia címő írásában egy mesterpéldányát adja a dekonstruktív módszer alkalmazásának a filozófiai szövegre, beszélyre. Ricoeur számára az itt található megjegyzések nyilván nem maradnak semlegesek, fıként a metaforának a továbbiakban tulajdonított szerep miatt, amikor a metafora a történetek viszonylatában válik kulcsfontosságúvá149. A Derrida kritika inkább egy lépcsıfok, nem a dekonstrukció elítélésében, hanem a saját céljainak a kivitelezésében, amely nem mentes a “gyanakvás hermeneutikájának” a visszahatásától, amit Ricoeur legtöbbször mások módszereinek a megítélésére használ, szemben a maga megértı-magyarázó okfejtéseivel.

148 “La représentation d’une clôture linéaire et circulaire entourant un espace

homogène, c’est justement; tel est le thème de ma plus grand insistance, une auto-représentation de la philosophie dans sa logique onto-enciclopédique”. Derrida, Jacques: Le retrait de la métaphore. im. 72

149 Vö. Paul Ricoeur: Temps et Récit t. L’intrigue et le récit historique, Paris, Seuil, 1983. (9-13)


A diskurzus fogalma központi helyet tölt be mindkét tanulmányban150. Más utakon ugyan, de valami hasonló célkitőzés fele haladnak, amely a diskurzus dinamikáját, általánosságát illeti, még akkor is ha ezt a dinamikát, általánosságot differenciálni vagy kérdezni kell. A diskurzus általánossága Derridánál az írás és ezen belül a beszéd egészét jelenti, Ricoeurnél a nyelvi jeleknek a sokaságát. A dinamika alatt magának a beszélynek az állandó lüktetését, mozgását értjük, amelyet segíthet a szolid ellentétek alapjának az elutasítása vagy az apóriák értelmezésére irányuló erıfeszítés.

Az ellentéteknek a gondolkodást meghatározó hatásának a túllépése mellet, a homogén, egységes diskurzusok fellazítása is célként jelenik meg, úgy Derrida, mint Ricoeur esetében, amelyet a filozófiai diskurzus hivatott végrehajtani. Derridánál ennek a példáját látjuk a befejezı mondatban. Miután a heliotróp fény kereséseként végig volt vezetve a Nap uralkodó metaforájának a hatékonysága, az utolsó mondat – “A heliotróp egy kı neve is: zöldes, vörös erekkel hálózott drágakıé, a keleti jáspis változatáé” – megfordítja ezt az irányt, “kızettanról” kezd beszélni, ami akár az egész írás ironikus fordulatát, akár annak metaforává válását is szolgálhatja, de a jelentés többlet elhanyagolásának és elıbukkanásának egy példáját is mutatja151. Ricoeur befejezésül a diskurzusok keresztezıdésérıl beszél, amelyek egységekként vannak jelen, de igazi értelmük csak a másikban mutatkozik meg és így van ez a filozófia és a költészet esetében is.

E két módszerében gyökeresen különbözı gondolkodó segítségével a metafora és a referencia kérdését vizsgáltuk. A metafora alkotása, mint Arisztotelésztıl tudjuk, az ember természetében lakozik, de ugyanakkor a metaforák megalkotása egy kiváltságos tehetség. A metaforának a metafizikáról való leválasztása szükséges, ahhoz, hogy a referencia kérdését feltehessük. Mint láttuk, többé-kevésbé sikerült kezdeti metaforánkon, egy átvitel az átvitelek sokaságát indítja be, mint mondtuk a végtelenségig. Azt írjuk, hogy többé-

150 A francia discours-t Derridánál beszélynek, Ricoeurnél meg-nyilatkozásnak fordítják

magyar nyelvre. 151 Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben. im. 102. o.

Foga lom & kép 120

kevésbé és ebben a tehetség, rátermettség kérdése mellett az is benne rejlik, hogy teljes, egész metafora (ez a metaforák metaforája lenne) nincs. Azt is állítjuk, hogy egy olyan folyamatba lépünk, amely minden erıfeszítésünk mellett egy kissé mégis körkörös marad, mindent átfon és folytonos betöltıdésében és hiányában a végtelenbe nyúlik. A metafora és a referencia viszonya egy sajátos ontológiai szférát jelöl, amely mint-ként létében (être comme) esetleges, egyszerre van és nincs. A gondolkodás fellazítása van célba véve és ilyen értelemben a metafizikai hagyomány és a filozófiai diskurzus lehetséges értelmeinek a keresése.

Álláspontunk szerint Ricoeur Derrida kritikáját jobban megértjük, ha tekintetbe vesszük milyen következményekkel jár Ricoeur kutatásaira nézve a fehér mitológia felvetése. Derrida Anatole France írásából kiindulva, a metafora elnyőttségének egy kifejezéseként beszél a fehér mitológiáról. Anatole France Epikurosz kertje elnevezéső mővében egy dialógust tár elénk, amelyben a beszélgetıtársak a metafizikai nyelvrıl társalognak. Az érzékelhetı alakzat és az elvont fogalom közötti átmenet a nietzschei szöveghez hasonlóan a pénzérmék képének a folyamatos elveszítése révén jelenítıdik meg. A metafizikusok vándorköszörősként eltörlik a pénzérmék minden sajátos jegyét, ami által ezek idın és téren kívül kerülnek, értékük felbecsülhetetlenné válik. “Nyomban látható, mit veszítettek ezzel, nem látni azonnal, mit nyertek”152. “... egy elvont eszme kifejezıdése csak allegória lehet. Ezek a metafizikusok akik azt hiszik, hogy megszabadultak a látszatok világától, bizarr módon arra kényszerülnek, hogy mindörökre az allegóriában éljenek. Szomorú költıkként megfosztják színeiktıl az antik meséket, miközben maguk is meséket tákolnak össze csupán. Fehér mitológiát hoznak létre”153. Anatole France szemléletes leírásában allegóriáról és mesék összetákolásáról esik szó, amely ugyanakkor jeltelen marad. Derrida összegzéseként a következıket olvashatjuk: “Fehér mitológiaként a metafizika eltörölte önmagában azt a mesés színteret, amely létrehozta, és amely,

152 Derrida, i.m. 7 153 Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben. i.m. 11


palimpszesztusba fehér tintával beírt láthatatlan és elfeledett rajzként, mindazonáltal tevékeny és mozgékony marad”154. Az utolsó megjegyzés nem ártalmatlan sem Derrida sem Ricoeur szempontjából. Csak a mindenek ellenére tevékeny és mozgékony metafizika által lesz értelme a dekonstrukciónak, illetve a hermeneutikának.

Ha komolyan vesszük az Anatole France által leírtakat, akkor nem beszélhetünk a metaforáknak egy igazság, illetve valóság tartalmáról végsı soron pedig lehetetlenné válik a történetmondás is, hiszen a használandó szavak áttetszıek, üresek. Ilyen alapon azt a következtetést is megkockáztathatjuk, hogy nem Derrida kritikáról, hanem Anatole France kritikáról van szó. Ezt azonban túlkapásnak minısíthetjük, mivel az Epikurosz kertje címő dialógus, igaz ugyan, hogy a metafizikai nyelvet elemzi, de egy irodalmi alkotásról lévén szó, nem várhatjuk tıle a filozófiai diskurzusra jellemzı érvelést. Különbözı diskurzusokról van szó. Viszont a metafizikai diskurzus ily módon az elkülönülés mellet egy érintkezési pontot is ad, az elméleti diskurzus és a költıi diskurzus között, ami termékennyé válik.

154 Derrida i.m. 12

Tamás Dénes [email protected]

Látványba fojtva

− A videoklip képi logikája −

„ ...képbombák helyettesítik ezentúl a szavakat.”

Ray Bradbury

Már Platónnál a valóság, ami mi lett volna más, mint egy hatalmas

barlang falára kivetített képsorozat, egy hamis moziban levetített hamis film, fogyatékosnak bizonyult, és maga helyett egy igazibb, ezáltal valóságosabb mozit kért, egy igazibb, s ezért valóságosabb filmmel. Mozi mozi helyett, ami még akkor is igaz, ha Platón már ideáról beszél, amit fogalomszerően is lehetne érteni, de az is világos, hogy az idea szemlélése csak azért lehetséges, mert az idea képszerő, és nem fogalmilag strukturált155. A látás-metaforika, az összes ikonoklasztikus fordulat ellenére, azóta uralja a tudásszerzés minden diskurzusát, beleívódva a legracionalisztikusabb diskurzusokba is (gondoljunk most a belátás, intuíció szavainkra, vagy akár arra, hogy miért lehet világos egy fogalom). A filozófusok mozija több mint kétezer éve mőködésben van, jobbnál jobb filmekkel − bár ezt nézıje dönti el. Ezek a „filmek” saját legyızhetetlen alapzatuk ellen küzdve marginalizálták, elfojtották, ami a tudásban mindig is képszerően mőködött, ahhoz, hogy napjainkban az elfojtott visszatérését egy új 155 Bár az is hatalmas kérdés, hogy mi lenne az idea? Ontológiai státusa szerint egy

eszmeileg létezı, minden dolog alapját képezı ıs-kép, ami a szemlélésnek van felkínálva. Hogy a képlet még bonyolultabb legyen, mindennek az emlékezés struktúrája biztosít helyet. Mindez olyan módon van felmutatva, hogy ebben a szcénában még minden kérdéses, a filozófia alapító jelenetének kimeríthetetlenségéhez méltóan.

Foga lom & kép 124

kultúra kiépüléseként tapasztaljuk meg. A nyelvi fordulat (linguistic turn) után a képi fordulat (iconic turn), a szövegáradás után a képáradás kér magának újabb és újabb elméleti fogódzókat, sıt, érezhetıen, a képekrıl való beszéd magát a diskurzust is felszabadítja a tudományos beszéd követelményei alól, hiszen, hogyan lehetne másként kapcsolatba kerülni egy képpel, mint szemlélve azt.

A szemlélés, a szemlélet fogalma mindig is elıkelı helyet foglalt el a gondolkodástörténetben, a helyes szemlélet kialakítása nyilvánvaló módon minden igazi gondolkodási erıfeszítés autentikus feladatának mutatkozik. Mi lenne más a szemlélet, mint a szem által fellelt tartalom, ami csak a szemlélés folyamatában mutatkozhat meg. Sokáig már ennek a tartalomnak a biztosítása is problémásnak mutatkozott. Még Kant is, noha fogalmaink üres edényeit szemléleti tartalmakkal vélte feltölthetınek, ezeket a tartalmakat az elme kategóriáihoz idomulónak állította be, miáltal korlátozta azt a nagy fokú mozgalmasságot, ami a világ szemlélése közben adódik156. A szemlélet kérdésében összeérı problémák különösen élesen tevıdnek fel a képek szemlélése esetében. A kép, mint ami − Merleau Ponty szép megfogalmazásában − a távollévınek húst kölcsönöz, tulajdonképpen megkettızi a világ szemléletének kérdését, a reprezentáció, a „le-képezés” kérdésével egészítve ki. Persze a leképezési hőség több szinten nyilvánulhat meg, ezért maradhatott még feladat a festészetre a fotográfia megjelenése után. Mindenesetre, már a fotográfia megjelenésével kitágul a képek problematikája, ami azóta csak szétrobbant a különbözı képgerjesztı technológiák elterjedésének következtében, amelyek a képeknek az eddig elképzelhetetlen formáját és mennyiségét hozták és hozzák létre. Ezek a képek, betolakodva a mindennapi élet legrejtettebb zugaiba, felforgatták, átrendezték az ezen a szinten mőködı tevékenységek hagyományos pályáit157, s ugyanakkor a megértést irányító fogalmainkra is, mint

156 Habár Kant már Az ítélıerı kritikájá-ban elmozdul errıl az állásponttól, a

fogalomnélküliség esztétikai tapasztalatát vázolva fel. 157 Nézzük például a digitális fényképezıgépet. Azáltal, hogy megkönnyítette a

fényképezést, és korlátlanul képes a fotók tárolására, minden tevékenységbe

Tamás Dénes / Látványba fojtva 125

például a valóság, a tér, az idı, a távolság stb. új súlyt helyeztek. S hogyha eddig a szemlélésben jelöltem meg a képekhez való viszonyulás helyét, a továbblépéshez a következı kérdést élezném ki: hogyan tudunk szemlélni egy zenei videoklipet?

Talán különös pont a videoklipet kiemelni ebbıl a képáradatból, én mégis úgy gondolom, hogy ha jelenünk a képek elıállításának és a különbözı technológiák által való manipulációjának a különbözı módozatairól szól, a videoklip egy kitüntetett és reprezentatív módját képezi a képekkel való bánásmódnak. Habár a videoklip a populáris kultúra terméke, nem túlzás korunk kulturális ikonjának nevezni, amely magába foglalja a jelentésalkotásnak és jelentésbefogadásnak azokat a formáit, amelyek nagymértékben formálják jelenünket.

A videoklip egy olyan mozgókép, amely leginkább a filmmel és a reklámmal tart kapcsolatot, de úgy, hogy sajátosságai mélyen behatolnak mind a filmbe, mind a reklámba. Persze már itt óvatosságra lenne szükség, hiszen ahogy nincsen csak „a” film, csak „a” reklám, úgy nem létezik „a” videoklip se, mindegyik területen alakulástörténetekkel, áramlatokkal kell számolni, amelyek árnyalhatnák az általánosságnak azt a szintjét, ahonnan megállapításaimat merítem. Mégis, a rövidség kedvéért muszáj kategóriákat felállítanom, amelyek legfeljebb egyfajta trendre, statisztikai általánosságra utalnak. Ugyanakkor a filmhez és a reklámhoz viszonyítva talán elhibázott törekvés a videoklip önállóságáról beszélni. Arra is lehetne következtetni, hogy mindhárom esetben egy filmezési és képszerkesztési technológia különbözı, egymástól viszonylag független területeken való alkalmazásáról van szó. Ez azonban, még ha így is van, nem teszi elhibázottá azt az eljárást, ami a videoklip keresztmetszetén keresztül valami olyasmire próbál rátekinteni, ami mindhárom mőfajban dominánssá vált.

Összehasonlításképpen vegyük példának a filmet. A film mint képi narratíva, néhány avantgárd kísérletet leszámítva, a képi történetmesélés területét foglalja magába. Ezekre a képi történetekre koncentrálva

betolakodott, amelyek lassan csak azért történnek meg, hogy fotóra kerülhessenek. A fényképezıgéppel felvértezett szem már csak a fényképezni valót keresi egy szituációban, megtörve annak más, idáig természetesnek ható dimenzionáltságát.

Foga lom & kép 126

megfigyelhetı, hogy a kortárs, populáris filmekhez szokott tekintet már némi unalommal szemléli a régi filmeket, vontatottnak, sematikusnak érezvén azokat. Pedig, ha lebontjuk a kortárs filmeket, és csak a sztorinál maradunk, a régi filmekhez hasonló narratívák kibontakozását tapasztalhatjuk. A különbséget az adja, hogy már a videoklip által megmunkált szemmel nézünk. Ennek az új szemnek pedig már hiányzik a látvány általi megigézettségnek az a foka, amit a videoklip próbál kiváltani. Ideje szembenézni eggyel.

Visszatérek a szemlélés kérdéséhez. Hogyha mozgóképek szemlélésérıl beszélünk, eleve egy paradoxon kellıs középén találjuk magunkat. A szemlélés ugyanis idıt kér magának. Csak azt szemléljük, ami létét, értelmét csak a szemlélés idıiségében tudja kibontakoztatni.158 A mozgóképek azonban már létükben rendelkeznek egyfajta idıiséggel, az állóképekhez képest saját létükhöz tartozik a megmutatkozás ideje. Ahogy a megmutatkozás kezdete és a vége is. És persze mondhatjuk, hogy a jobb megértés kedvéért újra és újra tudunk nézni egy filmet, azonban az is világos, hogy újranézve is, egy képsor csak ugyanannyi ideig mutatkozik meg elıttünk, amennyit a film szán neki. Egyszóval: a mozgóképek esetében eleve egy irányított szemléléssel van dolgunk, ami a megértés kérdését eleve problematikussá teszi. Hiszen vannak képek, amelyek magukkal szemben távolságot kényszerítenek ki, ahogyan idıt is kérnek befogadásukhoz. Elég egy festészeti mőalkotásra gondolnunk, ami csak ezekben a viszonyokban adja magát. Egy festmény szemlélése az a hely, ahol a festmény értelmének kibontakozása megtörténhet. A film mint elmozdulásos alakzat, saját képi logikáján kívül − ami egy szöveg, az olvasás során kibontakozó, tartalmi logikájához hasonlítható − magában tud tartani olyan vonatkozásokat, amelyek, a szövegértelemhez hasonlóan, csak egy utólagos értelmezıi munka

158 Gadamer mondja: „A szemlélet olyasvalami...amit ki kell alakítani, mégpedig a

szemlélés által, mely mindig magába foglalja a továbblépést, az egyikrıl a másikra... A szemlélés felépít valamit, úgyhogy az egy ideig áll.”. Hans-Georg Gadamer: Szemlélet és szemléletesség. In: Fenomén és mő, szerk. Bacsó Béla, Kijárat Kiadó, 2002.


terében és idejében tudnak feltárulni.159 Ezzel szemben − megkockáztatom a következı tézist − egy videoklip esetében a megtekintés idején túl nincs már értelmezıi munka, ha csak a leleplezést nem nevezzük annak. A videoklip saját értelmét magába a megmutatkozásba kényszeríti bele. Ennek módját próbálom meg kifejteni az alábbiakban.

Hogyan is épül fel egy videoklip? Elég ehhez megnézni bármelyik zenei csatorna bármelyik

videoklipjének elsı képkockáit. A képek változó intenzitású felvillanását láthatjuk, amelyek váltakozása különös módon konstruálja meg a látványt. Pont az elidızéstıl vagyunk megfosztva. Ami feltőnik, az azonnal átadja a helyet egy másik képnek, sıt maga a perspektíva is folyamatosan pulzál. A látvány lehetséges egysége folyamatos mozgásban van széttördelve. Az egész megragadhatatlanná válik, sıt mintha minden a megfoghatóság elıl menekülne, mert akkor leleplezıdhetne közönségessége.

Képzeljünk el egy száguldó autót. Ez a száguldás mondjuk egy nyílegyenes úton történik. A videoklipben ez a jelenet különbözı egymás mellé vágott részekben mutatkozik meg. Gyors szekvenciákat látunk, amelyek különbözı szemszögbıl, különbözı távolságból mutatják az autót, sıt maga az autó, mint a jelenet lehetséges középpontja, különbözı részletekben mutatkozik meg: pörgı kerekek, elúszó orr, rohamosan növekedı elıtér, a sofır gyöngyözı homloka. Mindez a jelenet, eleve gyors, természetes sebességének a felfokozását szolgálja, hiszen a bemutatás által nem csupán egy egység gyorsulását látjuk, hanem a részletek megsokszorozódó, az idıperspektívát is széttördelı látványhalmaza az, amit száguldó autóként kell tudatunkban rögzítenünk. Ezáltal pedig magába a gyorsulásba léptünk be, el egészen a szédületig. Nincs lehetıségünk távolságot felvenni a látvánnyal szemben, hiszen az érzékelésünk olyan szinten táplálva van, hogy nincs idınk megteremteni a reflexió idejét. És ez csak egy jelenet volt, amelyekhez még számtalan más kapcsolódik, részleteiben egymásba úsztatva.

159 Nem véletlen, hogy Gadamer a képek szemlélését az olvasás analógiájára próbálja

elgondolni. Hans-Georg Gadamer: Épületek és képek olvasása, in. Hans-Georg Gadamer: A szép aktualitása. T-Twins Kiadó, Budapest, 1994

Foga lom & kép 128

Egyszerő fizikai törvény: a sebesség megnöveli a súlyt. A videoklip esetében pedig a képek súlyának a megnövelésérıl van szó. És itt jeleznem kell, hogy nem a képek által hordozott jelentések telítıdnek súllyal, ezek a retinánkra vágódó, majd hirtelen elenyészı képmomentumok nem úgy gazdagodnak, hogy az egymásra vonatkozás összetettségében új ás új jelentésárnyalatot kapnak. A videoklip az egész és a részek összefüggésének természetes vonatkozását robbantja szét, hogy súlyt adjon képeinek. A sebesség által megnövelt súly pedig nem is valóságos súly, hanem csak az ígéret súlya, a hirtelen betekintés súlya, amikor olyasvalamit láthatsz − ha csak egy röpke idıre is −, amit másképp sohasem. A videoklipkészítés alapszabálya: egy mozdulatot sem szabad teljességében bemutatni, hanem a képsor csúcspontját kell kimetszeni, a folytatást, a lecsengést pedig a nézı ezen a módon felcsigázott fantáziájára kell bízni. Egy vágyott egységrıl leválva − ami lehet egy szép nı, egy különleges táj, egy jól koreografált mozdulatsor stb. − az elıvillanó, majd eltőnı képek úgy tartnak meg az egység vonzásában, hogy helyette a részletek valóságosságát kínálják fel. Mit jelent, amikor egy szép nıbıl csak a nyak hajlatának erısen felnagyított látványával találkozunk? Ezen a módon többet kapunk meg az egységbıl, mint ami a szemlélés természetes idejében és perspektívájában megmutatkozhatna, de mégis kevesebbet, hiszen az egység megvonódik tılünk, azáltal, hogy részletekre esik szét. Ennyiben, a képek, helyzetek destruálásán túl, a videoklip nagyon is épít az ember metafizikai, pszichológiai természető egység iránti vágyára, amit megpróbál folyamatosan a felajzottság állapotában tartani.

A részletek eliramló valóságosságáról beszéltem. Ez a valóság azonban különös ontológiai státussal bír, amit nehéz valamilyen kategóriába belekényszeríteni. A valóság természetes dimenzionáltságát meghaladó mővészeti kifejezésmódok közül a szürrealizmus képalkotási technikái hoztak létre a videokliphez hasonlítható képvilágokat. A különbségek mégis sokkal árulkodóbbak mint a hasonlóságok. Ugyanis a szürrealista képalkotás a képek realista, részletezı, de ugyankkor a képek közötti kapcsolatok teljes felszabadításának ábrázolásán keresztül,


az érzékelt valóságba betörı „másik” valóság megmutatkozását próbálja elérni. A videoklip ezzel szemben kiüresíti ezt a transzcendáló sémát, hiszen a megmutatkozás minden trükkje azt szolgálja, hogy ne tudjuk elhagyni a megmutatkozott látványvilágot. Ezt pedig úgy éri el a videoklip, hogy megteremti annak illúzióját, hogy minden amit látunk, folyamatosan érkezésben van. Mivel nem találjuk azt a pontot, amin keresztül megakaszthatóvá és áttekinthetıvé válhatna a képáradat, úgy válunk valami nagyobb érkezésének a tanúivá, hogy az a maga teljességében sohasem fog megérkezni. Talán hiperreálisnak nevezhetı az ezen a módon feltáruló valóság, amivel szemben egyetlen pozíció engedélyezett: a megbővöltségé.

A videoklipben elıpörgı részletek olyan gyorsasággal kerülnek bemutatásra, hogy túllépik a nézı természetes információ-feldolgozó képességeit. Nincs idı memorizálni, nincs idı összevetni, ennyiben a tudatos érzékelési szint csak részletekben van igénybe véve, sokkal inkább a tudattalan, ami feldolgozó egységként mőködik. Jól ismert a reklámozás korai szakaszából a mozis reklámnak az a fajtája, amely a film másodpercenként lepergı filmkockái közül egyet kisajátított magának, amelyen a reklámozott termék neve vagy lógója szerepelt. Az ezen a módon felvillanó reklámkép, a nézı tudatos ingerküszöbe alá esve, észlelhetetlenné vált, azonban mégis irányította a vásárlási szándékot. A videoklip minden egyes filmképe, a maximális hatásra törekedve, ezé az egyetlen képpé akar válni. Ehhez azonban el kell különüljön a többitıl, Derrida egyik szakszavával élve, el kell különbözzön, a differance törvénye alá kell essen. Ez az el-különbözıdés azonban nem a rendszer állványzatának a mélyérıl tör elı, a margóról, a maradékból, az észlelhetetlenbıl fordítva ki a rendszer egészét, hanem magában a megmutatkozóban önállósodik, a felületben munkálkodik, alkotóelvvé avatva olyasvalamit, ami hatalmát idáig épp a marginalizálódásból nyerte. S ha azt mondtam, a videoklip filmképeinek a végsı terminálja a tudattalan, ebben az esetben a színre vitt tudattalant láthatjuk, ahonnan már kiiktathatóvá válik a nézı pozíciója. Csak önmagukká osztódó képek maradnak, amelyek nem érkeznek sehonnan, és nem tartanak sehová. Mindenképpen

Foga lom & kép 130

különös vége ez annak a filmnek, ami Platón barlangjában kezdett forogni.

Paul Virilio valami hasonlóra reagál, amikor több mővében is az információs bomba hatását próbálja felmérni160. Az információrobbanás szerinte hasonló hatással van a társadalomra, mint a rádióaktivitás az anyagra. Ez nem más, mint minden jelentés, minden egység szétrobbanása. Ezt nevezi ı „totális balesetnek”, mivel ez a baleset nem egy adott terület (pl. vasút) helyspecifikus történése, hanem a telekommunikációs eszközöknek köszönhetıen mindent átható esemény. A videoklip jelentése szintén balesetszerően jön létre, s ennyiben nukleáris jelentésnek is nevezhetı, hasonlóan az atombombához, amely a maghasadás energiáját használja fel, amikor az atommag kötési energiái felszabadulnak. A felszabaduló részek sebessége túllépi a befoghatóság határait, márpedig − mondja szintén Virilio − „az embert a sebesség fogalmán kívül helyezni annyi, mint ember nélküli történelmet teremteni.” 161 Ez a történelem azonban, ha igazuk van a telekommunikáció guruinak, olyan gyorsan fog érkezni, hogy – egy videokliphez hasonlóan – senki sem fogja érzékelni. Hogy mégis láthatóvá válhasson, a lassúságot kellene intézményesíteni, de sajnos − ahogy Virilio is megjegyezte − ez nincs a hatóságok illetékességi körében.

160 Paul Virilio: Az információs bomba. Magus Design Stúdió Kft., 2002., Háború és

televízió. Sirály Kiadó, 2003. 161 Ezredvégi beszélgetés Paul Virilioval In: Monory M. András – Tillmann J. A:

Ezredvégi beszélgetések. Kijárat Kiadó, 1998.

Kerekes Erzsébet BBTE [email protected]

Gyermekfilozófia Összefoglalás

A Gyermekfilozófia egyike lehet azoknak az új tudományközti témaköröknek, amelyektıl azt remélhetjük, hogy sikeresen képes összekapcsolni lélektani, logikai, agykutatási, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai, kognitív tudományi, szociolingvisztikai, pedagógiai kutatásokat. Dolgozatunkban röviden bemutatjuk a Matthew Lipman nevéhez kapcsolódó Philosophy for Children programot, valamint e program magyarországi és romániai adaptációs kísérleteit. A program fontosnak tekinti (a filozófiai) fogalomalkotás és fogalomhasználat kreatív folyamatának vizsgálatát már óvodáskortól. Lipman célja nem egy új tantárgy bevezetése a zsúfolt tantervbe, ellenkezıleg, a Gyermekfilozófia a diákokat meghívja és rávezeti arra, hogy reflektáljanak a különbözı megismerési területek, tantárgyak közötti kapcsolatokra. Így a filozófia értelmet ad a nevelés egészének. Lipman a kritikai gondolkodás valamint a kreativitás fontosságát hangsúlyozza: a nyitottságra, a kérdezésre való nevelés fontosságát.

Bevezetésként néhány pontban elmondanám, hogyan is jutottam ehhez a témához?

1. Több éve tanítom a Babes-Bolyai Tudományegyetemen a Propedeutika (Bevezetés a filozófiába) tantárgyat különbözı szakokon, amelynek keretében a „filozófiai gondolkodásmód” sajátosságának problémájával (eredetével/forrásával és történeti kezdetével is) vizsgálódunk. Ezeken az elıadásokon fogalmazódott meg az az igény, hogy nem csupán a gondolkodásról szóló, hanem elsısorban a gondolkodásra ösztönzı filozofálás lenne az oktatás célja. Persze a filozófiai gondolkodásmód hiányával is szembesültem, azaz a

Foga lom & kép 132

kérdezés kultúrájának hiányával. A diákokat az oktatás a válasz kultúrájában szocializálja: fokozatosan megszokják, hogy csak a tanár kérdez(het), az ı feladatuk visszamondani az elızıleg leadott ismereteket. Ez ellen a fokozatos bezárkozódás ellen már kisiskolás kortól kezdve tenni kellene a pedagógusoknak.

Általános iskolai tanítási gyakorlatom alatt (tanítóképzıt végeztem) tapasztaltam a kisgyerekek érdeklıdését az oktatott tantárgyakon kívüli esı témák iránt. Fölfigyeltem mennyire ritkák viszont azok az alkalmak, amikor nem elıre adott problémákat kell megoldaniuk, hanem kedvenc témáikkal kapcsolatosan kérdezhetnek, problémákat fedezhetnek fel beszélgetve. Pedig már Szent Ágoston így ír a Vallomásokban: „és így nem azoktól tanultam, akik tanítottak, hanem azoktól, akik beszélgettek velem”. A beszélgetések pedig egyre ritkábbak lesznek az iskolapadokban, a hagyományos frontális oktatás (ismeretátadás és visszakövetelés) fokozatosan a gyerekekbe folytja a szót és megfosztja a kíváncsiság és értelemkeresés örömétıl162.

Ma talán leginkább az alternatív tanintézmények azok, ahol a beszélgetés mint módszer elıtérbe kerül és meg is valósulhat a kisebb létszám miatt is.

2. Másodsorban meg kell említenem, hogy a gyermekirodalommal kapcsolatosan a mesterképzı alatt végeztem kutatásokat. Lásd pl. A klasszikus példája (Németh László és Gadamer párhuzamok)163.

3. Harmadsorban viszonylag friss szülıi élményeim terelgettek a „Gyermekfilozófia” téma fele. Két gyerekem (Ágota 4 és fél éves, és Gellért 2 és fél) és barátaik kérdései is, amelyeket elkezdtem arhiválni, ösztönöztek ilyen tekintetben: „Anya, ha én lennék te, akkor te ki volnál?” „Gellért fejébe ki teszi be a szavakat? Hiszen

162 Álljon itt egy Jaspers idézet is: „Aki győjtésbe fogna gazdag gyermeki flozófiáról

számolhatna be...A gyermekben gyakran van valamiféle zsenialitás, ami felnıtt korukra elvész. Mintha az évek múltával átlépnénk a konvenciók és vélekedések, az elfedések és a kérdezetlen tudomásulvétel börtönének küszöbét, s közben elvesztítjük a gyermek elfogulatlanságát. A gyermek még nyitott a magát teremtı élet állapotában, még érez és lát és kérdez, de ettıl csakhamar meg lesz fosztva.” (Jaspers a filozofálás alatt igazságkeresı, létmegértı szellemi tevékenységet ért).

163 In: Iskolakultúra (Pécs). 2002/6-7, 8-13. o

Kerekes Erzsébet / Gyermekfilozófia 133

egy ideig nem beszélt most meg tud beszélni.” „Honnan tudja a cica, hogy nem ember?” (Rácsodálkoznak a világra, a tudatra, a szavak és dolgok viszonyára, a kétértelmőségekre, a hasonlóságokra, analógiákra, kapcsolatokra, stb. )

Ilyen kérdésekre naponta kellene válaszolnunk, de leggyakrabban leintjük, elutasítjuk.

Elutasításunkkal nem vagyunk egyedül, hiszen az emberek zöme ezt teszi, sıt egészen nagy szellemek társaságában osztozunk: Platón vagy Hegel például mit sem tartott a felnıttkor elıtti és alatti intellektuális képességekrıl. A filozófáló gondolkodás kibontakozásának sajátosságai az ismeretelméletben, ha szóba kerültek egyáltalán, legfeljebb perifériális problémának számítottak Az emberi értelemrıl szóló elemzésekben amúgy bıvelkedı filozófiatörténeti irodalomban azt hiszem Hume gondolatmenete mondható tipikusnak, aki az emberi (értsd felnıtt férfi) intellektust pusztán az állat intellektusával szembesíti.

Akadnak persze kivételek. Kant A gyakorlati ész kritikájában hosszan értekezik arról, hogy mit nyerhet vele a tanár, ha komolyan veszi tanítványai látszólagos sete-suta kérdéseit: a tanítva tanulás (docendo discimus) gazdagít. E suta kérdések igazi kérdések, elıremozdítják a gondlkodási folyamatot. A tanárnak nem csupán a pedagógiai ún. álkérdésekre kell felkészülni, amelyekre elıre tudott a válasz, s amelyek lezárnak egy beszélgetést.

A gyermeki gondolkodás mint önálló problémakör a XX. században kibontakozott fejlıdés-lélektani kutatások tárgyává vált. Itt azonban elsısorban az általában vett gondolkodás kialakulásának és a beszéd elsajátításának összefüggéseit – ismeretelméleti és nyelvfilozófiai szempontból egyébként nagyon fontos kérdéseket- vizsgálták és vizsgálják. A már beszélı, gondolkodó, kérdezı gyermek gondol-kodásának bennünket érdeklı sajátos dimenziója, a filozofálás nemigen lett tárgya a lélektani kutatásnak sem. Azt, hogy a serdülés idején jelentkezı filozófiai hajlam nem a semmibıl támad már a húszas években is jól tudták. Karl és Charlotte Bühler (1924) hangsúlyozták, hogy a 3-4 éves gyermekben is megvan a késıbbi gondolkodás minden alakjának csírája. Mégis a filozófiai gondolkodással

Foga lom & kép 134

kapcsolatosan kevés specifikus kuatatás született (a legtöbbet a Gestalt-pszichológia hozza, valamint Vigotszkij mővészetpszichológiája).

Ennek a helyzetnek a lehetséges okai közül egyet említenék (Békés Vera kutatásai nyomán164). A filozofáló gyermek többek között azért sem került a kutatók érdeklıdési körébe, mert a kutatók a gondolkodásra irányuló vizsgálódás során a gondolkodást mindenekelıtt mint problémamegoldó mőveletet határozzák meg (Lásd J. Piaget), s a kreativitás fogalmát ezen a fogalmi kereten belül vizsgálják. A filozofáló gondolkodás –s így a gyermekek filozofáló gondolkodása is – azonban nem ilyen természető. A filozofáló jellegő gondolkodás elsısorban nem problémamegoldó, hanem problematizáló, problémát észrevevı, valamiben problémát találó mővelet. Illetve jellemzı rá ugyanazon tevékenység másik oladala: valamilyen probléma megoldását, megoldásait (a javaslatok közül egyeseket) megoldásnak minısítı, értékelı mővelet.

A problémamegoldó gondolkodásról tudjuk, hogy teleologikus szerkezető: számára elızetesen adva van a probléma és egyúttal adottak azok a fogalmi-szemléleti keretek, ,melyek között a megoldást (a rejtvény megfejtését) keresnünk kell.

A filozofáló gondolkodás lényege szerint nem-teleologikus szerkezető: nem a feltételezett megoldás vezérli. Ered valahonnan, nem pedig tart valahová. S ha elfogadjuk, hogy a filozófia mint magas rendő pszichikus tevékenység mindenekelıtt életproblémáinkat igyekszik újra meg újra megfogalmazni, akkor tudnunk kell azt is, hogy a „baj” vele nem az, hogy nem tud megoldásokat adni, hanem éppen ellenkezıleg: több alternatív megoldást nyújt, mint amennyit iskolai keretek között hagyományosan el tudunk képzelni, illetve megengedhetınek szoktunk tartani.

Mindezeken kívül elmondható, hogy a szokásosan elismert fejlıdéslélektan, gyermeklélektan mellett értelmesen bevezethetı filozófiai vizsgálódási szempont is. A filzófiai antropológia részeként

164 Békés Vera: A „Gyermekfilozófia” program néhány filozófiai(ismeretelméleti)

elıfeltevésérıl .In: Gyermekfilozófia. Szöveggyőjtemény I .Korona Nova Kiadó, Budapest, 1997, 88-97.


indokoltnak tekinthetı a gyermekkor egészének, sajátosságainak filozófiai vizsgálata165.

Matthew Lipman Philosophy for/with Children (PFC) programja. A gyermekfilozófia mint tudatosan tervezett,

szervezett tevékenység

Matthew Lipman, a New York-i Columbia University logika- és filozófiaprofesszora az 196O-as évek végén (a diáklázadások hatására) úgy látta, hogy kritikai elemzés tárgyává kell tenni az iskolákban folyó gondolkodásra nevelést. Lipman azt tapasztalta, hogy számos egyetemista csak fogyatékosan tud bánni az értelmes, elemzı gondolkodás eszközeivel. A diákok éppen azt nem tudják, hogyan kell tanulni, kérdezni, az ismereteket rendszerezni, fogalamakat definiálni, hipotéziseket alkotni, igazolni, cáfolni, stb. A bajt megpróbálta gyökerénél orvosolni. Kidolgozott egy olyan oktatási programot/tantárgyat (PFC: Philosophy for Children), mely az ún. kritikai gondolkodásra ösztönöz. A gyermekek olyan foglalkozásokon vesznek részt, ahol filozófiai beszélgetés zajlik, olyan együttes tagjaivá válhatnak, amely a kérdezı/kutató közösség (Community of Inqiury)166 módjára funkcionálhat a hagyományos vagy alternatív iskolai oktatás keretei között.

Oktatási alapanyag: Lipman elıször ötödik-hatodik osztályos gyerekeknek írt egy logika tankönyvet: a Harry Stottlemeier's Discovery-t (a cím játékosan Arisztotelész angol nevét: Aristotle rejti magába), amely könnyedén vezeti be a 1o-12 éveseket a logika világába. Lipman kísérleti jelleggel bevezetett filozófiaóráin a dialogikus jellegen,

165 A gyermekkor filozófiájának (philosophy of childhood) témáját részletesebben

felveti Krajnik József A gyermekfilozófia mint alkalmazott filozófia c. tanulmányában (In: Az alkalmazott filozófia esélyei. Szerk. Karikó Sándor, Áron Kiadó, Budapest, 2002.) Gareth Matthew és Tim Sprod érveire támaszkodva. Ajánlott kutatási témák: mi/ki a gyerek?, gyermekkor és az autonómia (Hogyan válik a gyermek morálisan autonóm felnıtté?), gyermek és kommunikáció, stb. Lásd még http://plato. stanford.edu/entries/childhood/ 2010-01-08.

166 Lásd ehhez Ann Margaret Sharp: Mit jelent a kérdezı közösség? In: Gyermekfilozófia szöveggyőjtemény I. 79-87.o. A csoport tevékenységének jellemzıi a kritikai-kretív gondolkodás, valamint az önkéntes készség a tévedések kijavítására (fallibilism).

Foga lom & kép 136

a folyamaton volt a hangsúly. Vaskos kézikönyvet dolgozott ki a tanár számára, amelyben kiemeli, hogy a felnıtt nem hengerelheti le ismereteivel, nem hallgatttathatja el tudásával a diákot. Kérdı magatartást kell felvennie, kérdésekre kell serkentenie, s arra, hogy a gyermek követkeetesen, tisztán használja a fejét, felismerje pl. rész és egész, hasonlóság és különbség, cél és eszköz, ok és okozat viszonyát.

Késıbb Lipman és társai (New Jersey: Institute for the Advancement of Philosophy for Children) egész rendszert építettek fel: 7 (késıbb több) oktatási egységben különbözı korosztályokat szólítanak meg.

Lipman és munkatársai a mindennapi szituációkból kiinduló, gyerekeknek szóló történeteket írtak, amelyekben a filozófiai problémák felismerıi, megfogalmazói, és a lehetséges megoldások felfedezıi maguk a gyerekek. Szerepelnek természetesen nagyok is: tanárok, szülık, nagyszülık. İk azonban legfeljebb bábáskodnak a beszélgetések során, újabb kritikai vizsgálatra ösztönöznek, és nem adnak végleges választ a feltett kérdésekre.

Olvasókönyvek(diákoknak) Kézikönyvek(tanároknak)

Elfie (óvodásoknak) Getting Our Thought Together Kio and Gus (Óvodásoknak és kisiskolásoknak) Wondering at the Word Pixie/Ruxie (8- 9 éveseknek) Looking for Meaning HarryStottlemeier's Discovery (1o-12) Philosophical Inquiry Lisa (13-14) Ethical Inquiry Suki (15-16 éveseknek) Writing: How and Why Mark (16 év felett) Social Inqiury

A gyerekek történetek mentén való (tehát nem parttalan) problematizáló beszélgetések közben nem filozófiai fogalmi rendszereket, nem szakterminológiákat sajátítanak el elsısorban, hanem a mindennapi fogalmak pontos terjedelmének meghatározását, a bizonyítási eljárások kellı megalapozását, a lehetséges kérdések és válaszok közös keresését, a mások által képviselt álláspontok jobb megértését és ily módon a másság tolerálását. A történetek témái változatosak pl. „Megosztani, elosztani valamit valakivel”, „Segítséget kérni és adni”, „Vannak testvéreim és rokonaim”, „Hasonló és különbözı”, „Eredeti vagy másolat”, „Mit hiszünk és mit tudunk?”, „Miért beszélnek az


emberek?”, stb. Minden történetben szerepelnek annyira általános fogalmak, amelyek nem képezhetik más tantárgy objektumát, a filozófiához tartoznak: jó és rossz, igazságos és igazságtalan, igaz és hamis, ha, minden, viszony, stb.

Megjegyzés: Tananyagként szolgálhatnak más mővek is. Pl. Micimackó: töprengések a szavak, nevek jelentésérıl, Alice Csoda-országban: nyelvkritikai megalalpozó, ontológiai propedeutikum, Óz, a csodák csodája, Momo, Két lotti, Koldus és királyfi, Így logikus (1982-ben G. Havas Katalin által írt 1994-ben újra kiadott mő: párbeszédes formában, olvasmányosan, humorral, játékokon keresztül vezet be a logikus gondolkodás rejtelmeibe). Mesék és filmek is kiindulópontot képezhetnek.

A cél végsı soron egy reflektáló jellegő, tudatos saját nyelv-használat. Legfontosabb feladat saját fogalmak, saját gondolkodásmódok, képességek (pl. biztos ítélıképesség, döntésképesség) kifejlesztése. Ezen kívül a nem-verbális kommunikációs normák tudatossá tétele is.

A módszer és az oktatási forma: A program alapja a szókrátészi módszer, mely szerint a tanár csak bábáskodhat a tanulók gondolatainak születésénél. Az ehhez illı tanítási forma a szókratészi dialógus (persze e mellett fogalmazások, szövegértelmezések leírása, rajzolás, stb.). A foglalkozásokon a hagyományos ismeretközlı, számonkérı munka helyett a közösen olvasott történetekhez kapcsolódó beszélgetések résztvevıjeként, a közösség tagjaként filozófiai kérdésekre ösztönöz. A kiindulópontot a gyerekek kérdései képezik, a tanár a rendszerezésben, az összehasonlításokban segít, s gondoskodik arról, hogy a beszélgetés ne váljon üressé. A tanár feladata, hogy olyan légkört biztosítson, mely elısegíti az önálló és belsıleg irányított tanulást, és biztosítsa azokat a forrásokat, amelyekre szüksége van a diáknak ahhoz, hogy kielégítse érdeklıdését, kíváncsiságát, alkotókedvét. Lipmanék a Gyermekfilozófiát olyan non-direktív (a veztı nem irányítja bizonyos követekeztetés fele a beszélgetést, óvakodik az értékítéletektıl, inkább bátorítja a másik kezdeményezést) és interaktív folyamatnak gondolták el, melynek célja, hogy a szokásosnál hatékonyabban juttassa érvényre- elsısorban egy fogalomhasználati, érvelési és vitakultúra

Foga lom & kép 138

(pontos szóhasználat iránti igény, a magától értetıdı véleményekeinkre való rákérdezés, mások meghallgatása ) elsajátítása révén – a bárkiben meglévı, rejtözködı filozófiai hajlamot és képességet.

A Lipman által javasolt oktatási metódusokat kritikával kell alkalmazni, magunkhoz és a mindenkori gyermekekhez igazíthatjuk, új módszereket is alkalmazhatunk szabadon.

Értékelés, eredmény, haszon: Az eredményt nem osztályzat minısíti. Mérhetıen a többi tantárgyban elért jobb teljesítmény (pl.matematika, földrajz, irodalom, történelem) mutatja a fejlıdést. A filozófiai kritikgondolkodás és beállítódás a diákok olvasási, írás-, beszéd- és megértési készségét egyaránt fejleszti.

A gyerekek nyelvi érzékenysége fejlıdik, kreativitásuk is, szívesen kérdeznek, javul a tanár-diák kapcsolat, fejlıdik a közösségi szellem, a mások iránti törıdés, de önállóságra, autonóm gondolkodásra is nevel egyben ez a program. Figyelmesebbek lesznek, érdeklıdıbbek, érvelık, értékelıbbek és önértékelık. Felelısségteljesebbek lesznek, mert véleményüket meghallgatják, ötleteik kockázatát mérlegelni kezdik. A gyerekek képesek lesznek önállóan, tervezetten foglalkozni az emberi lét alapproblémáival, az ember-természet-technika, az egyén és a társadalom kérdéseivel.

197O-8O-as évek

A hetvenes évek elején (1974) az Institute for Advancement of Philosophy for Children keretében megindult munka eredményeit számos kiadvány jelzi. A Thinking negyedévenként megjelenı folyóirat az oktatási kísérlet elméleti kutatásához nyújt adalékokat. Az IAPC tevékenységének fontos része pedig a tanárképzés lesz. A nyolcvanas években már számos tengeren túli országban is elterjedt a PFC program. Évente kétszer nemzetközi konferenciákat tartanak, külföldre is vendégelıadásokra hívják az ott dolgozókat. Az IAPC tevékenységérıl lásd (www.montclair.edu/pages/iapc/working/home.htlm).

A kezdeményezés európai folytatókra talált: francia elızmények után elsısorban német nyelvterületen terjedt el (Pilosophieren mit Kindern). Legfontosabb képviselıi: Ekkehard Martens (Hamburg),


Barbara Brüning, az osztrák Daniela Camhy (Graz), Karel L. Van der Leew(Amszterdam), a svájci Eva Zoller.

A PFC program 35 országban többszáz iskolájában ma különbözı sajátosságokat ölt.

Magyarországon

A kilencvenes években Magyarországon a Filozófiai Egyesület keretén belül kutatócsoport szervezıdött, amely a 6-16 éves gyermekek körében folytatandó „filozófiai beszélgetések” lehetıségeivel s a program szélesebb körő ismertetésével (fordítások) foglalkozott. A kutatóközösség tagjai: Békés Vera, Demeter Katalin, Falus Katalin, G. Havas Katalin, Schullerné Deák Mária, Szirtes László, Tamássy Györgyi.

A magyar kuatatók, s közülük Békés Verát emelném ki, hangsúlyozzák a közfelfogás változásának szükségességét, mely felfogás szerint a gyermekek nem alkalmasak filozofálásra. Szemléleti fordulatról beszélnek, mely hasonló lenne ahhoz, amelyet a pszichoanalízis elmélete követelt a lélektanban. Ahogyan Freud ráirányította a tudományos és közgondolkodás figyelmét a gyermeki szexualitás tényére167, úgy kell felszabadítani a tabu alól a filozófia témát is, mely éppoly mélyen gyökerezik életünkben és gondol-kodásunkban, mint az elıbbi.

A filozofáló gyermek tevékenységének helyes felfogása módosíthatja mind a gyermeki magasabb rendő pszichikus funkciókról, mind a filozófus filozófiai tevékenységérıl vallott eddigi nézeteinket. Kiss Endre (Stratégiakutató Intézet): A mindennapiság mint a gyermekfilozófia tárgya és közege 168 tanulmányában a Gyermekfilozófiában véli meglátni azt a lehetsıséget, amelynek segítségével a mindennapi tudat néhány alapelvét felismerhetjük, reflektálhatunk rá és bírálhatjuk (pl. a

167 „A pszichoanalízis felfedezései közül talán kevés talált olyan általános ellenkezésre,

kevés váltott ki akkora felháborodást, mint az a megállapítás, hogy a nemi mőködés az élettel kezdıdik (nem csupán a pubertáskorral) és már a gyermekkorban fontos jelenségekben nyilvánul meg.” (Sigmund Freud: Önéletrajzi írások 39-45, 97-103.o)

168 www.pointernet.pds.hu/kissendre

Foga lom & kép 140

természetes antropomorfizáció elve, a monokauzalitás elve, a múlt utólagos visszavetített teleologizálása, a spontán harmonisztika-elv, a saját elıny elv, a lineáris elırehaladás elve, a szisztematikus kriktika hiányának elve).

„Ily módon a gyermekfilozófia sajátos, új funkciót lát el, nem lekicsinyített, gyermek-perspektívára zsugorított ’nagy filozófiá’-t terjeszt, de megveti az alapjait a ’nagy filozófia’ legadekvátabb, legoptimálisabb megközelítésének, a szó egy új értelmében prolegomena lehet”.

A PHC program elsı magyarországi alkalmazási terepei a tatai Színes Iskola és a Naszály községbeli Antalffy Mátyás Általános Iskola. Késıbb kiterjesztik a proramot, a Tanítóképzı Fıiskolákban és különbözı felsı fokú oktatási intézményekben is oktatni kezdték a Gyermekfilozófiát.

A PHC program magyarországi adaptációja

Többek között Falus Katalin és Jakab György: Változatok az adaptációra 169c. írása hívja fel a figyelmet arra, hogy a magyar társadalom demokratikus átalakulása új kihívásokat fogalmazott meg a közoktatás számára, elıtérbe állította a társadalom demokratizálását közvetlenül is segítı jelenismereti, illetve készségfejlesztı tárgyakat. Magától értetıdı volt az az igény, hogy ismerjék meg és lehetıség szerint adaptálják a komolyabb demokratikus hagyományokkal rendelkezı angolszász országok tananyagait, módszereit és tapasztalatait. Mindez azonban körültekintı mérlegelést igényelt, mivel a más kulturális környezetbıl érkezı tananyagok átültetése, adaptálása nem veszélytelen vállalkozás. Egyensúlyozni próbáltak a kritikátlan átvétel és a nemzeti provincializmusba történı bezárkózás között.

Az elméleti vitákban felmerül az a kérdés, hogyan lehet demokráciára nevelni egy kevés demokratikus hagyománnyal rendelkezı országban, ahol az együttélési szabályok nem a kölcsonösségre épülnek, ahol az emberek közti viszonyokra az alá-fölé rendeltség jellemzı?

169 http://ofi.hu/tudastar/valtozatok-adaptaciora. 2010-01-08.


Az elmúlt évek során gyökeres társadalmi és politikai változások indultak el Magyarországon. Ezek a változások szükségképpen új társadalmi igényeket és feladatokat fogalmaztak meg a közoktatás számára. A rendszerváltás elıtt ugyanis a társadalomtudományi oktatás rejtett tanterve a politikai rendszer legitimálása és az állampolgári lojalitás megalapozása volt. A rendszerváltás azonban alapjaiban értelmezte át az állam és az állampolgár viszonyát, a társadalom értékrendjét, erkölcsi és jogi viszonyait. Nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi társadalomtudományi oktatás mind szemléletében, mind tartalmában, mind módszereiben alkalmatlan az új társadalmi szükségletek kielégítésére: az önállóan gondolkodó, vállalkozó szellemő, jogaikat ismerı, a társadalmi együttélési szabályokat kölcsönösen gyakorló (állam)polgárok nevelésére.

A legfıbb problémát az jelenti, hogy a régi, félfeudális viselkedési minták, valamint a piacgazdaság különbözı mintái és ezek különbözı kombinációi egymás mellett élnek. Mindez abban mutatkozik meg látványosan, hogy a felnövekvı nemzedékek egyre bizonytalanabb értékrendet és normarendszert örökölnek egyszerre többféle iránytőt kapnak, amelyek mindegyike másfelé mutat, és nincsenek fölkészítve arra, hogy önállóan is el tudjanak igazodni az egyre bonyolultabbá váló társadalmi viszonyok között. Az állandóan változó társadalmi, politikai és ideológiai környezetben ugyanis sem a család, sem az iskola nem tudott egyértelmő normarendszert közvetíteni a fiatalok felé, mivel ezek a normák újra és újra megkérdıjelezıdtek. Ez azt eredményezte, hogy az emberek egyre inkább bizonytalanná váltak az alapvetı társadalmi normák érvényességét illetıen: egyre többen gondolták (és gondolják) úgy, hogy nem akkor járnak jól, ha betartják a kölcsönösségre épülı együttélési szabályokat, hanem ha megszegik azokat. Ebben a helyzetben fokozatosan háttérbe szorult a társadalmi szolidaritás, és megerısödött egy sajátos vadkapitalista szemlélet, amely az egyéni önérvényesítést tekinti elsıdlegesnek. Az emberek félnek az elszegényedéstıl és igyekeznek megragadni minden gazdasági és politikai lehetıséget, amellyel megakadályozhatják lecsúszásukat. Úgy tőnik, minden eszközzel harcolniuk kell, mert

Foga lom & kép 142

most hosszú távon dılhet el, hogy családjuk az elithez vagy a leszakadókhoz fog majd tartozni. Márpedig Bibó Istvántól tudjuk a félelem és a harc légköre nem kedvez a demokrácia építésének. A demokratikus hagyományok hiánya miatt a polgári társadalmakra oly régen jellemzı kölcsönösségi elv, a felvilágosodás nyomán megfogalmazott ún. társadalmi szerzıdés Kelet-Európában nem mőködik igazán. A társadalmi szerzıdés elve annyit jelent, hogy az emberek között hosszú évtizedek, évszázadok során kialakul a jogoknak és a kötelezettségeknek egyfajta szabályrendszere. Mindez szükséges ahhoz, hogy tartósan és nyugodtan együtt tudjanak élni. Tudnia kell mindenkinek, hogy miért és mire számíthat, milyen teljesítményért milyen ellenszolgáltatás, milyen magatartásért milyen viszontmagatartás jár neki. Mert ha ez a rend nem alakul ki, akkor az emberek állandó bizonytalanságban és frusztrációban élnek, folyamatosan úgy érzik, hogy kevesebbet kapnak, mint ami jár nekik, illetve többet kell adniuk mindenért, mint az méltányos volna. Ez a sajátos adok-kapok viszonyrendszer a bizalomra és a kölcsönösségre épül. Bízhatom abban, hogy a befizetett adómat az állam számomra is elfogadható célokra fordítja, hogy a hivatal majd idıben elintézi az ügyeimet, hogy ha én betartom a szabályokat, akkor majd mások is be fogják tartani, hogy az adott szó, az aláírt szerzıdés a másik felet is kötelezi majd. Hankiss Elemér szavaival élve, kifejezetten a negatív társadalmi szerzıdés mőködik, ami azt jelenti, hogy sok esetben nem akkor járunk igazán jól, ha betartjuk a hivatalos szabályokat, hanem akkor, ha megszegjük ıket s ezzel becsapunk másokat. Elmondható tehát, hogy a rendszerváltás látszólag ugyan megteremtette a demokráciára nevelés társadalmi igényét és politikai kereteit, azonban a társadalmi viszonyok és beidegzıdések nagyon sok szempontból ellenállnak az ilyen jellegő változásoknak. Más szóval: a magyar társadalom a felszínen már sok tekintetben demokratikusnak tekinthetı, ugyanakkor a felszín alatt az emberek viselkedése és gondolkodásmódja még félfeudálisnak, tradicionálisnak mondható. A társadalomismereti oktatás terén ez egyrészt azt jelenti, hogy a pedagógiai reformprogramoknak


nemcsak a diktatórikus (paternalista) beidegzıdésekkel kell megküzdeniük, hanem a viszonylagos normanélküliség (az anómia) tüneteivel is.

Az adaptáció nehézségei

Az angolszász társadalomismereti oktatás hagyományos modellje egy ilyen jellegő társadalmi környezetben nem lehet igazán eredményes. Ez a modell ugyanis a tradicionális (pozitív) társadalmi szerzıdés szellemében gondolkodik. Ebben a rendszerben az iskola legfıbb feladata az, hogy megtanítsa a diákoknak a társadalmi együttélés alapvetı szabályrendszereit: például az amerikai oktatási rendszerben az alkotmányt, az egyén és a közösség jogait. A hagyományos modell szerint tehát a társadalmi szerzıdés további folytatásához elegendı, ha a diákok szocializációjuk során megismerik és megtanulják a szabályokat, s valószínősíthetı, hogy a késıbbiekben be is fogják tartani ezeket. Mindez természetesen nem azért van, mert ott jobbak az emberek vagy jobbak volnának a tanárok. Egyszerően más a társadalmi környezet. Az ilyen jellegő társadalomismereti programok sikere ugyanis legfıképpen nem azon múlik, hogy a tananyag milyen jól van megfogalmazva, vagy hogy a diákok mennyire pontosan tanulták meg az alapvetı együttélési szabályokat és normákat. A tananyag azért lehet sikeres, mert a diákok mindennapi életük során azt tapasztalják, hogy nem csapják be ıket a boltban, nem vágnak eléjük indokolatlanul a sorban, érdemes betartaniuk a szabályokat, mert mások is betartják azokat. Megtaníthatjuk ugyan a kölcsönösségre épülı együttélési szabályokat (erkölcs, jog), de mindez nyilvánvalóan írott malaszt marad, ha ezt nem hozzuk összefüggésbe a tényleges társadalmi gyakorlattal, illetve a diákok valóságos társadalmi tapasztalataival.

A Gyermekfilozófia magyarországi bevezetése során a kezdeti viták még arról folytak, hogy az eredeti modelltıl mennyiben lehet eltérni. A filozófiai végzettségő tanárok jelentıs része az ortodoxia álláspontjára helyezkedett: Lipman programját kell megvalósítani Magyarországon is, a diákokat az eredeti könyvek segítségével kell megtanítani a logikus érvelésre. A fejlesztık és a tanárok másik

Foga lom & kép 144

csoportja a program jelentısebb átalakítását szerette volna, mert úgy érezte, hogy ebben a formában a gondolkodásfejlesztési program nem elég hatékony, illetve nehezen illeszthetı be a magyar oktatási rendszerbe. A hazai viták csak leképezték a nemzetközi szakirodalomban már ismert álláspontokat. A különbözı országok gyakorlata azt mutatta, hogy az eredeti lipmani program gazdagságából szinte mindenütt a helyi társadalmi-gazdasági és kulturális hagyományoknak és igényeknek megfelelı sajátosságokat hangsúlyozzák.

Az angolszász országokban a Gyermekfilozófia többnyire megmaradt gondolkodásfejlesztı programnak, bár sokféle filozófiai árnyalattal bıvült. A gazdaságilag elmaradottabb, társadalmi konfliktusokkal jobban terhelt társadalmakban a Gyermekfilozófia nagyon sok társadalomismereti, illetve pedagógiai elemmel bıvült. Az argentin Walter O. Cohan a Gyermekfilozófia legfıbb céljának azt tekinti, hogy a kritikus gondolkodás megtanításával segítsünk a gyerekeknek, hogy megvizsgálják saját társadalmuk politikai elıfeltevéseit, hogy tudatosítsák azokat az értékeket, amelyek az ı társadalmukban kétségkívül megvannak. Segítsünk nekik, hogy ilyen kérdéseket tegyenek fel: Milyen társadalmat akarunk építeni? Mit tekintünk igazságnak ebben a társadalomban? Miféle emberekre van szüksége a mi társadalmunknak? Mit értünk olyan értékeken, mint szolidaritás, tolerancia, empátia? Nagyon hasonló álláspontot képvisel az orosz N. Sz. Julina is, aki olyan demokratikus tanítási módszernek tekinti a Gyermekfilozófiát, amely a demokráciára való nevelés egyik legfıbb iskolai eszköze lehet.A Gyermekfilozófia magyarországi adaptációja nagyobbrészt az utóbbi irányba haladt, bár természetesen ma is vannak olyanok, akik sikeresen tanítják az eredeti programot. Az eltérés kezdetben csak annyi volt, hogy az általános iskolai tanítók a lipmani módszerrel más szövegeket is kipróbáltak. A Gyermekfilozófia-órákon megjelentek a magyar népmesék, a világirodalom ismertebb meséi (Micimackó, Kis herceg), hogy az önállóan gondolkodó diákok nevelésével megalapozza és erısítse a társadalom demokratizálásának folyamatát. A pedagógusok felismerték, hogy a hagyományos szövegek


és történetek mellé új, átalakított szövegekre is szükség van ahhoz, hogy a problémák súlya megérintse a tanulókat170.

170 A lelkiismeret, illetve a legalitás és moralitás fogalmát pl. a Gügész győrője

(Platán nyomán) történettel lehet szemléletessé tenni. A magyarországi gyakorlatban a történet érdeklıdést keltett a diákok körében: jókat lehetett beszélgetni azokról a vágyfantáziákról, amelyek a láthatatlanná válás lehetıségeibıl következnek. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy elvont jellege miatt a diákokat nem érintette meg igazán a probléma valóságos súlya, nem tudták összekötni az erkölcsi igazságokat valóságos viszonyaikkal. Ezért azzal próbálkoztak a pedagógusok, hogy a történetet valóságosabbá, személyesebbé tegyék, és hogy a diákok saját tapasztalataikat is érvényesíteni tudják a kérdés feldolgozásakor. A 8. évfolyamosoknak átalakított történet a következı lett:

Víz fölött, víz alatt. A középiskolai vízilabdakupa döntıjében súlyos szabálytalanság történt az utolsó percben. Az egyik csapat hátvédje nem tudott uralkodni magán, és olyan súlyosan megütötte az ellenfél mellette elúszó játékosát, hogy az illetıt súlyos sérülésekkel kórházba kellett szállítani. A szabálytalanság miatt megítélt büntetıt az ellenfél belıtte s ezzel megnyerte a mérkızést. Ráadásul a fegyelmi bizottság a durván szabálytalankodó sportolót egy évre eltiltotta a játéktól, a csapatot pedig súlyos pénzbírsággal sújtotta.A fegyelmi bizottság ülése után a vétkes fiú egyik csapattársa megpróbált lelket önteni barátjába.Hidd el nekem, nem olyan nagy dolog, másokkal is megtörtént már. Egy kupadöntın elıfordul az ilyesmi. Senki nem ítél el, hidd el, mindenki tudja, hogy a csapatért tetted, már velem is megtörtént, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Különben is minden csoda három napig tart. Elfelejtik ezt is hamar! Jövıre megint együtt játszunk majd! Addig is gyere le az edzésekre! - Nem is arról van szó, hogy mit mondanak az emberek mondta a vétkes fiú. Igazából azt nem értem, hogyan tudtam így megfeledkezni magamról, nem hagy nyugodni a lelkiismeretem. Korábban sohasem volt súlyosabb fegyelmi ügyem. Nem mondhatja senki rólam, hogy az átlagnál durvábban vagy szabálytalanabbul játszom. Annak azért örülök, hogy volt lelkierım bemenni a kórházba bocsánatot kérni tıle. ... Azt mondják az orvosok, néhány hónap múlva már újra játszhat. - Te meg majd csak egy év múlva, igaz? csattant fel a barátja. Nem öregem, te a Holdon élsz! Már többször mondtam, hogy ne így csináld, de te sohasem figyelsz oda. Nem az az igazi vétek, amit csináltál, hanem az, ahogy csináltad, az, hogy lebuktál. A víz alatt kell mindent csinálni, hogy lehetıleg ne vegyék észre. Ha gyızni akarsz, akkor nem az a fontos, hogy ne szabálytalankodj, hanem hogy ne lássák meg. Ha senki sem látja, akkor senki sem szólhat egy szót sem, akkor nem büntethetnek meg, és nincs semmi baj. Mindenki így csinálja! Most már legalább te is megtanultad a magad kárán.

Az átdolgozás során megmaradt a történet funkciója, ugyanakkor valóságosabbá, sokszínőbbé is vált. A fı cél továbbra is egy fogalomrendszer, illetve egy társadalmi norma (gondolkodási és viselkedési minta) átadása. Az induktív módszer révén egyrészt össze lehet kapcsolni a személyes tapasztalatokat és az elvont erkölcsi értékeket, ismereteket, másrészt párhuzamosan lehet gyakorolni az ismeretátadást és a készségfejlesztést.

Foga lom & kép 146

Napjainkban a Gyermekfilozófia nagyon sokféle formában van jelen a magyar iskolákban. Természetesen mint már volt is szó róla az eredeti programot is tanítják néhány iskolában. Ennek érdekében már második kiadásban jelent meg (és fogyott is el) a program egyik alapvetı tankönyve és a hozzá tartozó tanári segédkönyv, a nyolc-, illetve kilencéveseknek szóló Pixie. Kiadás elıtt áll a tizenhárom, illetve tizennégy éves diákok számára írt Lisa, valamint számos részlet jelent meg az eredeti tananyagból a Gyermekfilozófia programját bemutató eddig kiadott négy szöveggyőjteményben. A másik felfogás továbbra is gondolkodásfejlesztı tananyagnak, módszernek tekinti a Gyermekfilozófiát, de többnyire már nem az eredeti tanmesék alapján mőködik. A cél ebben az esetben is a kérdezı, illetve a kritikusan gondolkodó közösség kialakítása, amelyben partneri viszony van a diákok és a tanár között. A harmadik irány már általános készségfejlesztı módszerként kezeli a Gyermekfilozófiát. Ez a megközelítés azt vallja, hogy nem szerencsés az oktatás során kiemelni egyetlen képességet, készséget: a Gyermekfilozófia módszereivel sokféle készség (tanulási-, kommunikációs, gondolkodási, döntési, együttmőködési készségek) fejleszthetı. A Gyermekfilozófia módszerei azonban közvetlen pedagógiai szempontból is érdekesek lettek a tanári továbbképzéseken. Konkrétan arról van szó, hogy a program sajátos közösségszervezése, aktivizáló módszerei, közvetlen tanár-diák viszonya stb. modellértékővé vált a tanárok elsısorban az osztályfınökök számára. Ezek a módszerek számtalan tanártovábbképzı programba épültek be.

Gyermekfilozófia Romániában

A PHC programot Romániában 1992-es tanévtıl alkalmazták elıbb kísérleti jelleggel néhány iskolában Bukarestben, Brassóban, Radnóton, majd több helyen.

1994 márciusában az Oktatási és Kutatási Minisztérium elfogadja a programot és alkalmazhatóságát opcionális tantárgyként I. és II. osztályban A beszéd és gondolkodás fejlesztése tantárgy esetében. 1999-es kerettanterv az egyetemelıtti oktatásban jóváhagyja a Gyermekfilozófia tantárgyat is, mely több curriculáris területen is megjelenik: Nyelv és kommunikáció, Ember és társadalom.


Erdélyben tudunk pl. Sepsiszentgyörgyi alkalmazásáról, a kolozsvári Montessori alternatív iskolában is tanították választható tantárgyként, fıként a Sânziana és a Ruxi (Pixie) tankönyvek alapján, melyek a Humanitas Educational sorozatban jelentek meg Doina-Olga Ştefănescu és Veronica Focşeneanu fordításában.

Román kutatók a francia Institut de Pratiques Philosophiques által kiemelt három érvet említik meg a PFC prgrammal kapcsolatosan: autonómia-érv (a gyerek önálló munkához kell hogy szokjon, és azt is meg kell hogy tanulja, hogy önmagában is kutasson), érték-érv (a gyerekeknek értékekre, viszonyítási pontkra van szükségük ahhoz, hogy önmagukat és világukat felépítsék: pl. igaz és hamis, jó és rossz, jogok, kötelességek, tilalmak), kételkedés-érv (nem kell a gyerekeket elzárni a bizonytalanságoktól, éljenek a gyanúval).

Gyermekfilozófia az ezredfordulón: a relativizmus kihívása

Amint arra Demeter Katalin is rámutatott, a gyermekfilozófia születésének idején a megújulás szellemi és társadalmi mozgalmai a szabadság ígéretét hordozták, a relativizálás nem tőnt destruktívnak, lehetségesnek látszott ırizni olyan nézıpontot, ami a nem filozófusok körében élıvé, hitelessé tehette a bölcseleti reflexiót. A hagyományos értéktételezések kritikája, a képmutatás elleni lázadás felszabadító frissülést látszott hozni, az egydimenziós társadalom bírálata revelatív erıt képviselt.

Lipman gyermekfilozófia-programja születésekor elsısorban az iskolákban fenntartott dogmatizmus lebontására szolgált, annak felszámolására, hogy egy kiválasztott mőveltségderivátum egy értelmezési és értékelési módjának reprodukcióját követeljék a diákoktól a tanár és a tankönyv nyújtotta egyetemes, örök igazságok nevében.

A gyermekfilozófia mai adaptációjában azonban vélhetıleg nem felesleges a parttalan relativizmustól való elhatárolódásra is súlyt helyezni. A gyermek személyiségének tiszteletben tartása, egy-egy szöveg, egy-egy élethelyzet többféle értelmezésének kibontása mellett is megırizhetı egy olyan univerzalitás hipotézise, aminek

Foga lom & kép 148

alapján a bármely közösséghez tartozó egyes emberekkel szembeni erıszak, önkény, csalárdság, rosszindulat elutasítása megalapozható, anélkül, hogy mindenre kiterjedıen uniformizáló mértékkel kellene embereket, kultúrákat megítélni171.

Befejezés

A Gyermekfilozófia egyike lehet azoknak az új tudományközti témaköröknek, amelyektıl azt remélhetjük, hogy sikeresen képes összekapcsolni lélektani, logikai, agykutatási, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai, kognitív tudományi, szociolingvisztikai, pedagógiai kutatásokat. A külön-külön felhalmozódott kutatási anyagoknak a „gyermekfilozófia” szempontjából való feldolgozása kapcsán lehetıség adódik a korábban megfogalmazott feltevések újragondolására.

171 „A kérdezı éberség, a filozófiai reflexió óvhat a reflektálatlan elfogultságoktól, a

gondolkodás önállótlanságától, de nem legitimálhat a relativizmusból eredı önkényt sem. A gyermekfilozófia program, csak egy, az iskolaéveket végigkísérı stúdiumot gondol olyan terepnek, amely az értelmezés, a kritikai reflexió ösztönzésére hivatott, amely a mindennapi élet tapasztalatait, nyelvét állandó kapcsolatban tartja a mőveltség formáinak hagyományos általánosításaival.

Nem feltétlenül kell dogmatikussá válni azt állítva, hogy nem csupán életvilágok valóságkonstrukcióinak diskurzusa lehet a nevelés. A közös mőveltségi örökség közös értelmezésének megismerése a világban való tájékozódásnak, az emberek közötti megértésnek akkor is kiindulópontja, ha utólagos reflexióként a közösség univerzalitását tagolhatónak láthatjuk, és bıvíthetjük az értelmezést a hermeneutikai horizontot, az életvilág szubjektivitását, társadalmi gyakorlatba ágyazottságát artikulálva. A különféle értelmezési aspektusok jogosultságának kifejtése a tradicionális, közös értelmezések megismerése ellen nem lehet érv, csak elfogadásuk kikényszerítése ellen. Arra a kérdésre pedig, hogy volt-e, van-e egyáltalán közös mőveltség, azt az önmagába visszaforduló választ lehet adni, hogy éppen az annak konzerválására létrejött társadalmi intézmények, köztük az iskolák által közvetített mőveltség a kölcsönös megértés, harmonikus együttélés közös alapja, melynek a mindennapi élet változásainak tekintetbe vétele mellett is ıriznie lehet bizonyos tradíciókat. Nem lehetetlen, hogy az interneten barangoló kisdiák a legújabban felfedezett dokumentumokat hamarabb megismeri, mint nevelıje, de az információk egy, vagy néhány konzisztens értelmezési és értékelési keretbe illesztését nevelıjétıl tanulhatja meg. A gyermekfilozófia-foglalkozás pedig értelmezési és értékelési képességeinek kibontakoztatásával a gyereket arra vezetheti rá, hogy az információkat hogyan lehet kritikusan elemezni, mindennapi tapasztalataival összevetni.” (Demeter Katalin: Gyermekfilozófia az ezredfordulón. http://www.tofk.elte.hu/tarstud/filmuvtort_2001/demeter.htm.)

Schmidt Dániel BBTE [email protected]

A lehetıség fogalma Nicolai Hartmann ontológiájában172

„A fogalom a szabad, mint a magáért-való szubsztanciális hatalom, és totalitás; benne a mozzanatok mindegyike az ı egésze és mint elkülönületlen egység vele tételezve van; így magával való azonosságában a magán- és

magáért-valósága szerint meghatározott.”173

Összefoglalás

Dolgozatomban az ontológiai lehetıség sajátos formáját, a reállehetıség fogalmát vizsgálom, ami Nicolai Hartmann ontológiájában jelenik meg, mint a filozófiai történetében egyedi vállalkozás. A lét modalitásainak elmélete és különösen a reállehetıség fogalma Hartmann lételméleti gondolkodásának magvát alkotják. Hartmann érvelésének gyakorlati vonatkozásaira figyelve, emelem ki azokat az érveket, amelyek a gyakorlati élet értelmezésében segítségünkre lehetnek. A fogalom tanának idézett definíciója nem esetlegesen válik

jelen tanulmány mottójává, hiszen pontosan ez a tömör hegeli gondolat teremti meg és vázolja a fogalom immanens önfejlıdési keretét, amely ha nem is a hegeli dialektika rendszer-egészének értelmében,

172 A szerzı ezúton fejezi ki köszönetét az Európai Szociális Alap által 2007−2013

között társfinanszírozott „A doktori képzés mint fı tényezı a társadalmi-gazdasági és humán tudományi kutatások fejlıdésében” POSDRU 6/1.5/S/4 szerzıdés alapján nyert pénzügyi támogatásért, amely nagymértékben elısegítette a kutatást és e tanulmány kidolgozását.

173 Hegel, G. W. F.: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai. A logika. Akadémiai Kiadó, Budapest 1950. 249.

Foga lom & kép 150

koherens történeti alakzattá kovácsolja a lehetıség hartmanni fogalmának útját is. Éspedig ennek az írásnak is az a belsı törekvése, hogy elemezve jelezze az ontológiai lehetıséggondolat történetének e különös epizódját, ti. azt az epizódot, amelyet Nicolai Hartmann ontológiája képvisel – a filozófia történetében feltehetıleg egyedülálló módon. S mivel itt tulajdonképpen a lehetıségfogalom önfejlıdése partikuláris esetének vizsgálatáról van szó, hangsúlyoznunk kell, hogy a kifejtés során felmerülı hipotézisek nem a fogalomra mint olyanra vonatkozó egyetemes belátások igényével lesznek felvázolva.

A fogalom, amely a hegeli meghatározás szerint szubsztanciális hatalmat, szabadságot és totalitást testesít meg, télosza szerint az a mód lesz, ahogyan a tudat önmaga számára adott, és amely szerint eképpen az önmagára lelhet; a logika tanában azonban egy bizonyos értelemben ideiglenes és formális definíciót kap. Meghatározásának ideiglenessége és formális jellege arra bátorít, hogy eltekintsünk a hegeli dialektika összképétıl, és a fogalmat egy olyan dinamikus totalitásként értsük, amely önnön szabadságának és szubsztanciális expanziójának virágkorában van. Hogy ennek következtében kötetlenné és súlytalanná válik-e a gondolkodás, amelyben a „fogalom mozgását mintegy csak játéknak kell tekinteni”,174 olyan kérdés ez, ami a fogalom Hegel által kifejtett önfejlıdésének nem-értésébıl táplálkozik: következésképpen rá kell hagynunk, hogy a fogalom lezárulatlan és dinamikus totalitásában megmutatkozó „alaki változás” tulajdonképpen a szabadság legmagasabb szintő kifejezıdése. Ez a szabadság a gondolkodás tapasztalata abban a melegágyban, amely a gondolkodást útra terelı intuíciók, a gondolatot határoló el-nem-gondolt és a gondolat kimondása mögött rejtızı kimondatlan/kimondhatatlan kompozituma.

Az ontológiai lehetıséggondolat mozzanatait valamint mozzanatainak egységét kutatjuk, és tesszük ezt úgy, hogy a lehetıséggondolatot abban a totalitásában elıfeltételezzük, amelyben az mint egységes fogalom meghatározottságát önmagában bírja, és amelynek alaki változásai a kifejtés és értelmezés során tételezıdnek. Ennyiben kérdéses és a hartmanni lehetıségfogalom szempontjából különösen 174 I. m. 251.

Schmidt Dániel / A lehetıség fogalma Nicolai Hartmann ontológiájában 151

lényegbevágó, hogy az, amit Hartmann reállehetıségként (Real-möglichkeit) hoz fogalomra, maga is csupán mozzanata az ontológiai lehetıséggondolatnak, vagy annál több?

Ha a Realmöglichkeit univerzális küldetése ellenére a lehet-ıségfogalom mozzanatává lesz, akkor a magát létrehívó ontológiai projektet cáfolja, s ebben az esetben pedig a „lényeg-ontológiával” szembeállított, a magánvaló feltárására jelölt „reál-ontológia”175 megalapozottságát kérlelhetetlenül felül kell vizsgálni. Nyilvánvaló, hogy amennyiben annak a szisztematikus modalitáselméletnek, amit Hartmann a Möglichkeit und Wirklichkeit-ban176 dolgozott ki, a megarai tanításokból eredeztetett lehetıséggondolat az egyik, s talán legfontosabb alappillére, a Realmöglichkeit megdılése erre az ontológiára nézve tragikus következményekkel járhat.

A lehetıségfogalom azonban nem pusztán a kinetikus lényegiségekkel rendelkezı szubsztanciális hatalom, hanem egy nyitott értelemhorizont fölött is ırködı lezárulatlan totalitás, reális vonatkozásain túl egzisztenciálisan is telítıdı, elkülönítetlen mozzanataiban az emberi lét alapul szolgáló jelenvalósága is felfedhetı. Nem mellékes továbbá az sem, hogy a lehetıséggondolatnak milyen mozzanata lesz a Realmöglichkeit, ha egyáltalán azzá lesz, mert amennyiben magát a fogalmat tételezı mozzanatnak bizonyul, akkor a lehetıséggondolat radikális változása prognosztizálható. Látható tehát, ahogy a „fogalom tanának” szövıdményei óhatatlanul áttevıdnek erre a probléma-összefüggésre, miközben a kutatásnak újabb irányait is kijelölik.

Az önmagában vett probléma-összefüggést mindenekelıtt az jellemzi, hogy kidolgozottságában önmaga eredetére, a lehetıség és valóság azonosságát állító megarai tételre mutat vissza; joggal vélhetjük ezért, hogy nem más, mint egy feledésbe merült vagy pusztán elfedıdött létértelem intuíciójának kifejtı magyarázata: vagyis annak felelevenítése, ami a lét meghatározott értelmének kimondásával

175 Vö. Hartmann, Nicolai: Nézeteim rendszeres kifejtése. In: Lételméleti vizsgálódások.

Gondolat Kiadó. Budapest, 1972. 123. 176 Hartmann, Nicolai: Möglichkeit und Wirklichkeit. Walter de Gruyter & Co.

Berlin, 1938.

Foga lom & kép 152

megszőnt önálló értelmet hordozni. A szóban forgó értelem új értelem általi megsemmisítésének végrehajtását és dokumentálását Arisztotelész a Metafizikában „végezte el”, ahol a lehetıségrıl és valóságról értekezve doxografikus minıségében vette szemügyre a lehetıség és valóság azonosságát állító megarai tételt.177 A megarai tétel szerint a valamire való képesség csak akkor jelenlevı, ha ez a képesség éppen tevékeny, még egyszerőbben: valami csak akkor lehetséges, ha valóságos is. Megfogalmazását követıen Arisztotelész rögtön megállapítja, hogy különös, értelmetlen következményekbe (bajba) keveredhetnek a hasonlóképpen gondolkodók (χαλεπὸν ἰδεῖν),178 majd rátér a tézis cáfolatára.

A többnyire Arisztotelésszel egyetértı, a kérdést különösen nem bolygató hagyománnyal szemben Hartmann felvállalja és szervesen beépíti ontológiájába a megarai gondolatot. Annak eldöntése, hogy ez lenne-e az a pillanat, amikor a puszta megarai intuíció az ontológiai fogalom rangjára emelkedik, csak a Realmöglichkeit képzıdésének mérlegelése után lesz lehetséges. Meg kell ugyanis válaszolnunk a kérdést, hogy miben különbözhet a reállehetıség a lehetıségnek attól a fogalmától, amit a Metafizika megírása óta a jelentéseinek gyarapodó sokféleségében ismerni vélünk, és melyek ennek az elkülönbözıdésnek kiváltó okai és körülményei?

Egyáltalán mi újat lehet még hozzátenni ahhoz, ami logikai formájában a legelemibb értelmi szinten is az ellentmondásmentesség evidenciájaként mutatkozik meg? Hartmann úgy véli, hogy a fenti kérdésbıl is kiszüremlı csökönyös ragaszkodásunk ismeret- és létkategóriánkhoz abból a hitünkbıl származik, hogy ezek a kategóriák minden lehetséges ismerettárgyat lefödnek, azaz, hogy a megismerés kategóriái egyúttal a tárgyaké is. Ámde ez a Kanttól eredı feltételezés Hartmann szerint teljességgel meghaladott és elégtelen.179

177 Met. Θ 1046b, 30. 178 Met. 1046b, 33. Οἷς τὰ συµβαίνοντα ἄτοπα οὐ χαλεπὸν ἰδεῖν. „ Nem nehéz belátni,

hogy milyen értelmetlen következményekbe keverednek azok, akik így vélekednek.” (Halasy-Nagy József fordítása) In: Arisztotelész: Metafizika. Lectum Kiadó, Szeged, 2002. 224.

179 Vö. Hartmann 1972, 194.


Ugyanez a gondolat természetesen átvihetı a lét modalitásaira is, illetve esetünkben a lehetıségre, amelynek tradicionális fogalma hasonló tárgyiasulásban szükségképpen szőknek és elégtelennek fog bizonyulni.

Az ismereti- és létkategóriák elégtelensége teszi szükségessé ezek folyamatos bıvítését és a meglévık történeti hullámzásának, változásának figyelemmel követését. Továbbá a lehetıségfogalom számára rendkívül fontos, a kategoriális- valamint azzal párhuzamosan a modális elemzés mögött munkáló elıfeltevés szerint „ugyanabban a kategóriában tartalmi lényegeltolódás is van, melynek során a folyamat úgy megy végbe, hogy közeledés indul meg egy elızetes és nyilvánvalóan primitívebb felfogástól a mögötte rejtızı, fundamentálisabb elv felé. Így a szubsztancia (mint a megmaradó) problémája terén az anyagtól az energiáig hatolt elıre a megismerés menete; a reálisan általános problémája terén a szubsztanciális formától a törvényszerőséghez; az idıprobléma terén a naivan értelmezett idıszemlélettıl a reális idıig.”180 Fundamentálisabb elv lenne a megarai gondolat, mint a δύναµις καὶ ἐνέργεια arisztotelészi különbsége? Vajon nem erre a prioritásra utal a fenti idézetben a megismerésnek az anyagtól az energiáig tartó elırehatolása – még akkor is, ha ez értelemszerően egy modern természettudományi teljesítményt ismer el? Mi mást takarhat itt az anyag és az energia, mint a πρώτη ὕλη-t és az azt mozgásban tartó ἐνέργεια-t?

Hartmann Arisztotelész lehetıségfogalmával kapcsolatos ellen-érzésének egy másik aspektusát is meg kell világítanunk. „Die bloße Fähigkeit ist eben nur Teilmöglichkeit.”181 Ez a kijelentése az arisztotelészi δύναµις-tannal kapcsolatos ellenvetéseinek rövid foglalata, amely szerint Arisztotelész lehetıség-fogalmát képességként érti és ezt a képességet mint részlehetıséget, a reállehetıségnek legföljebb mint egy alkotóelemét értelmezi. Hartmann ontológiájában a „valódi” lehetıség, a szigorú értelemben vett reállehetıség csakis az „lehet”, aminek a megvalósulásához szükséges feltételei (Realbedingungen)

180 I. m. 195. 181 Hartmann 1938. 184.

Foga lom & kép 154

egytıl-egyig betöltıdtek: tehát csak ami „reállehetséges” (realmöglich), az valóságos.

Az ezzel kapcsolatos egyik lehetséges ellenvetés szerint a létezı létére vonatkoztatni az önmagában vett, képességként értett δύναµις-t értelmetlen, mert így legfeljebb a mozgóról mint mozgó- vagy mássá-levı entitás különbözı, csak fázisszerően megragadható tulajdonságairól állapítunk meg valamit (a lehetıségnek a mozgás szerinti értelmérıl, a κατὰ κίνησιν-rıl182), és nem a létezésben kitartott, a φύσις mőködésével együtt „fennálló” (ὑπάρχειν) sajátos jelenlét egységérıl. Ezért amikor lehetıségrıl vagy lehetı-létezırıl (δυνάµει ὄν-ról) beszélünk – természetesen az arisztotelészi értelmét szem elıtt tartva, akkor azt egy tág princípium-problematika horizontján kell elvégeznünk, amelynek általános keretét – ahogy a Metafizikából kiviláglik – a természet és a lehetıség azonos nembe tartozása183 alkotja. Ez a tág értelmezési keret pedig a φύσις birodalma, a valóság feltételeinek olyan egymással-léte, amely noha megengedni látszik a lehetséges még-nem-létét, sajátos és nyilván egyedülálló ontoszemantikai egészet alkot, amelyben minden nem-létezı lehetséges jelen van, vagy inkább idıiesül a mőködésben és visszatartottságban.

Hartmann ontológiai radikalizmusának kérdését egy másik oldalról is megközelíthetjük Volpi fölöttébb érdekes észrevétele nyomvonalán,184 amit nem Hartmann, hanem Heidegger 1920-as évekbeli munkásságára vonatkozóan tett. Abban a nevezetes évtizedben, véli Volpi, a Lét és idı megírása elıtt Heidegger Arisztotelész-értelmezéseiben egyenként próbálta ki a létnek a Metafizikában rögzített négy alapjelentését: a kategóriák-, az igazság-, az erı és tevékenység- valamint az önmagától-való és járulékosság szerinti értelmeit.185 Függetlenül a

182 Lásd 1046 a, 2. és 1048 a, 25. 183 1049 b8 καὶ γὰρ ἡ φύσις ἐν ταὐτῷ γένει τῇ δυνάµει. 184 Vö. Volpi, Franco: Dasein as praxis: the Heideggerian assimilation and the

radicalization of the practical philosophy of Aristotle. In: Macan, Cristopher (Szerk.): Martin Heidegger. Critical Assessments. Volume II: History of Philosophy. Routledge, London – New York, 1992. 94.

185 Met. E. 1026a, 34.


kutatás tényleges eredményétıl, ennek a keresésnek az volt a célja, hogy megállapítsa: a lét jelentéseinek sokféleségébıl melyik jelentés alkalmas alapjelentésként szerepelni. Kérdés tehát, hogy a Volpi-féle szemszögbıl a hartmanni ontológia a létnek melyik jelentését preferálná? Ha nem is eldönthetetlen a kérdés, mindenképp megfontolandó, hogy a magánvaló metafizikájának eszméje, a létfokozatok gondolata és maga a reállét, ezek modális- és kategoriális struktúrája, a hagyományos szubsztanciatan elutasítása és végül az arisztotelészi és tradicionális lehetıségfogalom részlegesnek nyilvánítása megengedheti-e ezt a fajta mérlegelést. Az általunk nagyon sarkítottan vázolt gondolkodói profil az ontológiai alapkérdésekben kategorikus elszántságú, s már-már dogmatikus képet mutat. A profil élethőbb megrajzolása a reállehetıség fogalma iránti nagyobb teoretikus empátiával talán megvalósítható.

A tradicionális lehetıségfogalom elutasítása meglehet szigorú fogalmazás, hiszen a fogalom bizonyos mozzanatai fennmaradnak a Möglichkeit und Wirklichkeit-ban, a teljes elutasítás helyett inkább a modalitások tartalmi lényegeltolódása, értelemmódosulása figyelhetı meg. És ne feledkezzünk meg a fogalom önfejlıdésének, alaki változásainak folyamatáról sem, ami azt jelenti, hogy a lehetıségfogalom dinamikus totalitását csak elképzelhetetlenül szélsıséges esetben tudná egy „fogalomtisztázás” szétbomlasztani.

A létmodalitásokra irányuló kutatás szellemében a tradicionálisan rögzült lehetıség-jelentés elkülönítésével és magyarázatával vezeti be Hartmann a modáltípusok, azaz a tényleges ontológiai lehetıség jelentéseinek kifejtését: a puszta-lehetı-lét (Bloß-möglich-Sein) és az indifferens lehetıség (indifferente Möglichkeit) jelentéseivel, mint az ontológiai hagyomány által áthagyományozott, de a reállehetıséghez mérten alacsonyabb rendő jelentésekkel.186 Az elsı, mint páros vagy diszjunktív lehetıség az a módusz, amelyben az egyébként soha nem egyesített kontradiktórius ellenpár, A és nem-A együtt áll fenn: nem koegzisztenciájuk lehetséges, hanem lehetıségük koegzisztenciája. Ugyanakkor együttes valóságuk, s nem együttes lehetıségük a lehetetlen.

186 Hartmann 1938. 45. sk.

Foga lom & kép 156

Többek között ugyanezzel, a puszta lehetıség gondolatával cáfolja Arisztotelész a megarai tézist: világos, mondja, hogy a lehetıség és a valóság két különbözı valami,187 hiszen lehetséges, hogy valami lehetne és nincsen. És mint látható, attól lesz ez a lehetıség diszjunktív, hogy a valósághoz felemelkedni az ellentétpárnak csak egyik tagja tud. Ezzel párhuzamosan akár A, akár nem-A valósul meg, mindkét esetben eltőnik a két lehetıség koegzisztenciája, felszámolódik a diszjunktivitás és vele együtt a puszta-lehetı-lét is.188

Az indifferens lehetıség az, ami a valóságos és szükségszerő léttel együtt „töltıdik be”, hiszen ami nem lehetséges, nem is lehet valóságos. A lehetıségnek ez a naiv jelentése tovább él a reállehetıségben, éspedig azért mert ez a puszta-lehetı-léttıl, a diszjunktív lehetıségtıl eltérıen nem jelent egy különálló „létállapotot” a valóság mellett, hiszen az utóbbi a dolog valólétének feltételeibıl ki van zárva.189 A fent vázoltaktól és továbbá a létfokozatoknak megfelelı lehetıség-típusoktól (logikai-, lényegi- és ismeretlehetıségtıl) Hartmann élesen megkülönbözteti a reállehetıséget. A reállehetıségnek Hüntelmann által megalkotott formális rekonstrukciója190 arra a következtetésre vezetett, hogy amennyiben 'nem-A lehetetlenségét' 'szükségszerő A-ként' értelmezzük, ebbıl levezethetıvé válik a teljes hartmanni modálontológia. Továbbá a lehetıség reáltörvényének (amely kimondja, hogy a reállétben, ami lehetséges, valóságos is191) formalizálásával és

187 Met. 1047A, 17. „φανερὸν ὅτι δύναµις καὶ ἐνέργεια ἕτερόν ἐστιν” 188 Hartmann i. m. 46. 189 I. m. 47. 190 „These: Wenn möglicherweise A, dann unmöglich non-A: ◊A ⊃ ¬◊¬A / Argument:

(i) Wenn wirklich A, dann möglicherweise A: [A ⊃ ◊A] / (ii) „wirklich“:= def

Eine Entität A ist wirklich genau dann, wenn A ihre eigene Möglichkeit enthält: [A = (A & ◊A)] / (iii) Wenn möglicherweise A, dann unmöglich nicht-A: [◊A ⊃ ¬◊¬A] / → Wenn möglicherweise A, dann unmöglich non-A: [◊A ⊃ ¬◊¬A]” Továbbá a reállehetıség feltételeinek láncolatáról: (i) ◊a=B1(a)&B2(a)&...Bn(a) / (ii) □a=B1(a)&B2(a)&...Bn(a) / (iii) B(◊a)=B(□a) / (iv) □a⊃a / (v) →◊a=a Ahol a konklúzió egzisztenciális funktor hiányában azt fejezi ki: amennyiben a lehetséges, a valóságos. Vö. Hüntelmann, Rafael: Existenz und Möglichkeit. In: METAPHYSICA. Sonderheft 2, j. h. Röll GmBH, Dettelbach, 2002. 146. skk.

191 Hartmann i. m. 174. „Es besagt, daß im Realen alles was möglich ist, auch wirklich ist.”


explikálásával Hüntelmann kimutatta, hogy az általa kontra-intuitívnek nevezett reáltörvény alsó premisszája, amely szerint ha A lehetséges, akkor A szükségszerő, egyáltalán nem belátható.192 Tehát nemcsak a törvény kontra-intuitív, hanem a második premisszája is instabil, nehezen érthetı (ha lehetséges A, akkor A szükségszerő). Az elsı, az indifferens lehetıséget a szükségszerőség irányából kifejezı premissza szerint, ha A szükségszerő, akkor valóságos is.

Könnyő formalizálhatósága a hartmanni modálontológiának legalább annyira erénye, mint hiányossága, ám nemcsak azért tőnik hiányosnak, mert eleve gyanúval közelítünk azokhoz az ontológiai elméletekhez, amelyek „elférnek” néhány egyszerő kijelentésben, hanem azért is, mert az elmélet logikai struktúrája nem logikus úgy, ahogy elvárnánk tıle. Mindazonáltal a modálanalízis védelmére is fel lehet sorakoztatni nyomós érveket. Hogy a legfontosabbat említsük, ami valószínőleg a modálontológiát formalizálók figyelmét elkerülhette, nem lehet egyenlıségjelet tenni modálontológia és modális logika között, mint ahogy Hartmann sem tett, sıt mindvégig tudatosan elválasztotta a logikai-, ideális- és gnoszeológiai modalitásokat a reálistól. De hát ez egészen természetes, ha ontológiájának totalitását nézzük, annak ellenére, hogy az intermodális viszonyok feltárása a modálanalízisben megnehezíti az egyértelmő megkülönböztetést. A különbségek homogenizáló alapja végsı soron a reállétben keresendı.

A modálanalízis mellett szóló következı érvet az ismeretlehetıség (Erkenntnismöglichkeit) modális struktúrája biztosítja, ami már nem az ellentmondásmentességen alapul, de nem is azonos a megismerés lehetıségének kanti gondolatával, hanem valami olyan lehetıségnek a megismerése, ami egyben egy ismerettárgy lehetısége, ám nem az ismerettárgy lehetıségfeltétele.193 Hartmann szerint megismerhetünk egy tárgyat anélkül, hogy megértenénk, miként lehetséges. Egy reális létezı lehetıségének ismerete azonban az adott létezı teljes feltételkomplexusának (die ganze Kette der Bedingungen) megragadását

192 I. m. 147. 193 „[...]die »Erkenntnis der Möglichkeit«, nämlich von etwas, was Gegenstand der

Erkenntnis ist.” I. m. 48.

Foga lom & kép 158

jelenti. Itt azonban már a gyakorlati élet horizontja nyílik meg, amelyben a cselekvések, a jövıre irányuló elvárások, tervek és megfontolások játéktere tárul fel – természetesen a modálanalízis fogalmi apparátusával kezelve: „[...]ha az ember A feltételeinek teljes láncolatát megragadja, ezáltal A totállehetıségének áttekintését kapja; ha csak egy részt ragad meg A lehetıségeinek összességébıl, csak egy részlehetıségre lesz rátekintése.[...] Az emberi-véges megismerésben azonban, kiváltképp a gyakorlati életben, majdnem kizárólag részlehetıségek megragadásáról van szó. Ez azt jelenti: a lehetılétre irányuló megismerésünk a feltételek pusztán részleges szemléletében mozog.”194 Mi ez, ha nem egy kiváló segédeszköz a praktikus élet értelmezésére, amely ismételten rácáfol mindennemő formalizáló törekvésre. Sem a fronézisz, sem a praxisz nem engedelmeskedik a képleteknek, fıként akkor nem, ha az általuk megnyíló lehetılét sosem Tötalmöglichkeit-ként tárul fel elıttünk – emberi mivoltunkból kifolyólag. A megarai intuíció, amely a reállehetıség fogalmának fundamentális elvévé nıtte ki magát, az ontológiai értelemnek ebben a keletkezésfolyamatában nem egy lezárult, megvalósult értelemtörténés. Annak számára, akinek modális hallása van, mindenképp nyugtalanító hangzású gondolat.

194 „Erfaßt man nun die ganze Kette der Bedingungen, so hat man damit die

Überschau der Totalmöglichkeit von A; erfaßt man nur einige Glieder von ihr, so ist es nur eine Teilmöglichkeit (Partialmöglichkeit), was man durchschaut. […] In der menschlich-endlichen Erkenntnis aber, und zumal im praktischen Leben, handelt es sich fast ausschließlich um Erfassen der Teilmöglichkeit. Das bedeutet: unsere Erkenntnis des Möglichseins bewegt sich in bloß partialer Überschau der Bedingungen.” i. m. 49.

Szıcs Krisztina BBTE [email protected]

Gondolatok Közép-Európa fogalmáról∗∗∗∗

„Korunk különös jelensége: egy letőnt vagy sohasem volt régióban élünk, és semmirıl sem vitázunk annyit, mint errıl a letőnt vagy

sohasem volt Közép-Európáról.”195

(Hanák Péter)

Összefoglalás

Átgondoljuk Közép-Európa fogalmát annak függvényében, hogy a fogalmat milyen értelemmel ruházzuk fel. Ilymódon Közép-Európa nyitottá válik mind Nyugat és mind Kelet fele. Mára Közép-Európának szamos definíciója létezik de a klasszikus, földrajzi, történeti és politikai definíciók mellett létezik egy filozófiai is.

Közép-Európa fogalma tele van ellentmondásokkal és konflikusokkal. Ezen dolgozat alapgondolata azon létmódok tetten érése amelyek a közép európaiság tapasztalatát nyújtják. Dolgozatomban elemzem Közép-Európa gondolatát megalapozó filozófiai nézeteket. Közép-Európa a sokféleség, a többnyelvőség, az ellenreformáció,

a barokk, a biedermeier otthona. Világának széttöredezettsége, fogalma

∗ A szerzı ezúton fejezi ki köszönetét az Európai Szociális Alap által 2007−2013

között társfinanszírozott „A doktori képzés mint fı tényezı a társadalmi-gazdasági és humán tudományi kutatások fejlıdésében” POSDRU 6/1.5/S/4 szerzıdés alapján nyert pénzügyi támogatásért, amely nagymértékben elısegítette a kutatást és e tanulmány kidolgozását.

195 Hanák Péter: Alkotóerı és pluralitás Közép-Európa kultúrájában. In: Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. szülésnapjára. Szerkesztette Glatz Ferenc. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1993. 219.

Foga lom & kép 160

körüli bizonytalanság, megragadásának nehézsége, határainak elmosódó, bizonytalan körvonalai egy posztmodern világképre emlékeztetnek.

Maga a Közép-Európa szó gondolkodásra késztet: mindenki használja, ám a legkülönbözıbb helyeken, eltérı elképzelésekkel és célokkal. Ennek köszönhetıen, ez a folytonosan vitatott, állandóan változó és újraértelmezett jelentéseket hordozó fogalom, aligha határozható meg egyetlen értelmezési dimenzió horizontjából. Danilo Kiŝ szavaival élve „Közép-Európa manapság mindinkább Anatole France második könyvének ama Sárkányára hasonlít, amelyhez a szimbolizmust szokták hasonlítani: sokan látták, de senki sem tudta megmondani, hogy néz ki”.196 Berend Iván Közép-Európa fogalmát ugyanolyan absztrakciónak tartja, mint az „Európa”, „északi államok”, „mediterrán Európa”, Közel-Kelet stb. elnevezéseket.197

Karel Košík számára Közép-Európa maga a kérdés. A szüntelen kérdezgetés pedig, mint tudjuk, vitát eredményez. Vitát arról, hogy mit takar Közép-Európa fogalma, miben áll lényegisége: mi Közép-Európa?198

Számos nemzetközi kongresszust, konferenciát, szimpóziumot tartottak már Európa közepének kérdéskörérıl. Történészek, földrajz-tudósok, politológusok, írók, filozófusok, kulturtörténészek, esztéták, stb. írtak és beszéltek Közép-Európa gondolatiságáról: Milan Kundera, Konrád Gyögy, Schöpflin György, Glatz Ferenc, Czesław Miłosz, Emil Brix, Claudio Magris, Danilo Kiš, Erhard Busek, Tony Judt, Karel Košík, Jan Patočka, Jacques Rupnik, Jacques Le Rider, Michel Foucher stb. és így sorolhatnám tovább.

Egy fogalom fejlıdésének, alakulásának az útját nehéz nyomon követni és korszakokra behatárolni. Mégis, Tony Judt, Jaques Le Rider és Michel Foucher tanulmányait199 véve alapul megpróbálom rendszerezni Közép-Európa eszmeiségének történeti alakulását:

196 Danilo Kiŝ: Változatok közép-európai témákra. In. Módos Péter (szerk.): Közép-

európai olvasókönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 104. 197 Vö. Berend T. Iván: Kisiklott történelem. Közép- és Kelet- Európa a hosszú 19.

században. História, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2003. 8. 198 Vö. Karel Košik: Mi Közép-Európa? In: Magyar Filozófiai Szemle.1993/3−4. 644. 199 Lásd: Tony Judt: Redescoperirea Europei Centrale. (17−42.), Jacques Le Rider:

Încercare de istorie semantică (72−80.), Michel Foucher: Fragmente de Europa:

Szıcs Krisztina / Gondolatok Közép-Európa fogalmáról 161

a) Friedrich Naumann 1915-ben megjelentette a német hegemóniával egybekötött közép-európai államszövetség tervezetét (pángermán ideológiák);

b) 1918−1945 között a Nyugat és az orosz hatalmi pozíció ellensúlyozására megfogalmazódnak a térség államainak különbözı föderációs tervei (dunai konföderáció, T. G. Masaryk, Milán Hodža, Jászi Oszkár stb.);

c) 1945−1968: a „szovjet blokk” által bekebelezett területek Közép-Európa utáni nosztalgiája;

d) 1968−1989: a közép-európaiság eszméje ebben az idıszakban a térségben elı értelmiségiek egy csoportjának anti-orosz, forradalmi vezérelvévé válik, 1989-ben megjelenik az emigrációban élı Kundera A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája címő írása. Kundera ezzel a Közép-Európáról szóló viták újabb sorozatát indítja el;

e) 1989 után: a vasfüggöny leomlása után újra aktualitást kap egy újragondolt Közép-Európa eszméje.

A vitatott térséget elsısorban egymással ellentétes érdekek és érdekérvényesítı törekvések jegyében lehetne leírni. Közép-Európa eszmeisége egészen eltérı célokat és törekvéseket szolgált, ezért egyértelmően egyik táborhoz sem lehetett besorolni. Fogalma a nagynémet nemzetépítı és hegemón törekvések igényeinek kiterjesztésével egyidıben jelentkezett. Az 1815−1945-ig terjedı történeti korszakban megjelenı különbözı Közép-Európa felfogásokat a politikai és geopolitikai ellentmondásosság, illetve a Közép-Európa tervek bısége jellemzi.

A XX. század elején megalakult kis nemzetállamok fennmaradásuk egyetlen esélyét egy közös, elsısorban gazdasági államszövetséghez való csatlakozásban látták, egyesek regionális egyenjogúságon alapuló federációt (pl. T. G. Masaryk), míg mások (F. Naumannhoz hasonlóan) osztrák-német hegemóniát akartak.

unificări şi facturi. (98−101.) In: Adriana BabeŃi−Cornel Ungurenu (ed.): Europa Centrale. Nevroze, dileme, utopii. Polirom, Iaşi, 1997.

Foga lom & kép 162

A Mitteleuropa-tervek

1915 nyarán Friedrich Naumann protestáns teológus Mitteleuropa címmel megjelenteti Közép-Európa egységesítésére irányuló elkép-zeléseinek a tervét, ettıl kezdve a német „Mitteleuropa” fogalma új értelmet kap: a német befolyás alatt álló Közép-Európa szinonimájává válik.

Naumann Közép-Európa koncepcióját Johann Gottlieb Fichte Der geschlossene Handelsstaat címő mőve alapján dolgozta ki. Fichte egy olyan a zárt kereskedelmi államról ír, ahol az állam maga jelöli ki állampolgárainak helyét és garantálja a társadalmi biztonságukat. Az állami mindenhatóság elengedhetetlen a rend és a fegyelem fenntartásában, ezért az állam minden termelési és kereskedelmi folyamatot ellenırzés alatt tart és szabályozza a gazdaságot, lehetetlenné téve ezzel minden egyéni vállalkozást. Ebben a szigorúan megtervezett gazdasági rendszerben a nemzetközi kereskedelem szabályozása szintén az állam monopóliumává válna.

Naumann úgy vélte, hogy a térség kisállamainak nincs más választásuk, mert csakis egy jól szervezett Közép-Európa veheti fel a versenyt Oroszországgal és a nyugati nagyhatalmakkal. Ezért összekapcsolva a „német kulturmissziót” Közép-Európa gazdasági prioritásaival Naumann olyan államszövetség létrehozását javasolja, amelyben Németország töltené be a régió államai felett a szabályozó és vezetı szerepet.

A Mitteleuropa-terv megvalósításának elsıdleges célpontjai, Németh István szerint, elsısorban azok a térségek voltak, ahol a német kulturális elit volt a hangadó, „a még teljesen hierarchikus közép- és kelet európai kora modern társadalmakban sokrétő vezetı szerepet betöltı német népcsoport pótlagos támaszul szolgált a közép-európai terveknek, mintegy igazolva a németek közép-európai vezetı szerepét kulturális, gazdasági és politikai téren is.”200

200 Németh István: Hatalmi politika Közép-Európában. Német és osztrák-magyar

közép-európai tervezés (1871−1918) L’Harmattan, 2009. 9.


Jacques Le Rider a német „Mitteleuropa tervek” elemzése kapcsán, megjegyzi, hogy a „középen lenni” gondolatától már csak egy parányi lépés vezet a két szélsıség közötti egyedül helyes „arany középút” elképzeléséig. A német politikai földrajzra és geopolitikára mindig is jellemzı volt, hogy Németországot Európa középpontjába állítsa (Mittellage) és Közép-Európa területi magjának tüntesse fel. Ebbıl következett az a Mitteleuropa tervekbıl is oly jól ismert, utilitarista érv, hogy Németország közép-európai szerepe és hegemóniája szükségszerő.201

A német Mitteleuropa ideológiája a Közép-Európában visszaállított harmónia tervét, mitoszát és utópiáját testesíti meg és a német nép messianizmusát hordozza magában, ugyanis a német nemzet az egyetlen, amely rendet teremethet a különbözı nemzetek káoszában. 202 A Mitteluropa-terv egyik központi doktrínája a közép-európai területekkel kibıvített Németország világhatalommá válásának célja volt.

A kis közép-európai államok feletti német misszió expanziós törekvései jelentısen meghatározták Közép-Európai fogalmának alakulását. Naumann Mitteluropája a Közép-Európa-tervek lavináját indította el.

Közép-Európa Kelet és Nyugat vonzásában

Közép-Európa fogalmának elemzésekor mindenképpen figyelembe kell venni a nyugat- és kelet-európai kapcsolódások és kölcsönhatások vetületeit. A történelmi Európa belsı határainak geopolitikai átrendezıdése igencsak sokféle megnevezést és értelmezést eredményezett, például: Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa, Közép-Európa ugyanannak a régiónak a más-más megnevezései. A hol nyugati, hol keleti irányba való ingamozgásszerő eltolódásnak köszönhetıen Közép-Európa fogalma képlékennyé és amorffá válik.

201 Vö. Jacques Le Rider: Un concept cu geometrie variabilă. In. Adriana BabeŃi−Cornel

Ungurenu (ed.): Europa Centrale. Nevroze, dileme, utopii. Polirom, Iaşi, 1997. 74. 202 Vö. Jacques Le Rider: Un concept cu geometrie variabilă. In. Adriana BabeŃi−Cornel

Ungurenu (ed.): Europa Centrale. Nevroze, dileme, utopii. Polirom, Iaşi, 1997. 75−76.

Foga lom & kép 164

Közép-Európa meghatározása szerint Európának a Kelet- és Nyugat-Európa közé esı régiója, tehát a közép-európai térségben lakók tapasztalatai elsısorban európaiak és identitásuk az európai hagyományban gyökerezik. A görög kultúra, a római jog, a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás eszméinek európai tradíciója mind mind a közép-európai kultúra meghatározó elemeihez tartoznak.

A XVIII. századtól számos Európa egyesítésére, egységesítésére vonatkozó kezdeményezésnek lehetünk tanúi, Európa egységesítésére irányuló hatalmi-politikai törekvések Közép-Európát is bekebelezték. Gondoljunk csak a napóleoni hadjáratokra vagy a hitleri hegemónia egész Európára kiható következményeire. Noha Közép-Európa, olyan földrajzi, történelmi és kulturális elemeket ötvöz, amelyek az európai identitás részét képezik, Nyugat- és Közép-Európa kapcsolata, − Schöpflin György meglátása szerint, − „valójában az értetlenségek sorozata, de legjobb esetben is csak a fél megértéseké. Stílusban és tartalomban komoly különbségek vannak, a párbeszédben mély szakadékok, melyek meg nem értésrıl tanúskodnak”203

Az európai hagyomány részeként funkcionáló középsı régió eltér a Nyugattól, de nem is ugyanolyan, mint Kelet-Európa vagy éppen a Balkán, és a nyugati vagy keleti204 világokétól különbözı identitástudat jellemzi.

Már a XVIII. és a XIX. században a Nyugat-Európaitól eltérı politikai, gazdasági és társadalmi szerkezet jellemezte a közép-európai régiót: a nemzetállamok, az iparosodás, a modern városiasodott társadalom hiánya, valamint a hagyományos mezıgazdaság és a paraszti társadalom fennállása. Történelme nemzetek és birodalmak évszázados harcáról mesél „az itt élı népek hatalmas dinasztikus birodalmak alattvalóiként küzdöttek meg a modern nemzetállamért, miközben megpróbálták behozni az addigra kialakult gazdasági és társadalomszerkezeti lemaradást, az iparosodást, a városiasodás

203 Schöpflin György: A modern nemzet. Budapest: Attraktor Kiadó. 2003. 62. 204 Kelet-európai alatt elsısorban azt a térséget értem, amelyben az orosz politikai,

gazdasági, társadalmi és kulturális intézményrendszer érvényesül.


hiányát” − jegyzi meg Kiss Gy. Csaba nyomán Elek Tibor205 A térséget, a nyugat- és a kelet-európaitól eltérı, rendi szabadságjogok, területi autonómiák, a szabadparaszti közösségek hagyománya jellemezte.

Kende Péter úgy véli, hogy ezt a gazdaságilag egységesített, urbanizált térséget, a különbözı nemzetek konglomerátumát másfajta érzékenység, másfajta mentalitás jellemzi, mint Nyugat- vagy Kelet-Európát, és egy bizonyos stílusegység ismerhetı fel rajta.206 Ez a stílusegység megfigyelhetı Közép-Európa nagyvárosaiban kibontakozó avantgárdban is: a költészetben, az irodalomban, a színházban, a filmben, zenében, a festészetben, az építészetben és a divatban egyaránt.

A közép-európai stílus antinómikussága abban rejlik, hogy ez az egység az eklektikus építészet, a széttöredezettség, az esetlegesség, a rombolás és az újjáteremtés talaján fejlıdött.

Közép-Európa olyan közegként jelenik meg számunkra, a térségben élık számára, ahol már eleve rendelkezünk egy sokféleségben gyökerezı sajátos − nyugati és keleti mintáktól eltérı − értéktartalmakat hordozó tapasztalati világgal. Történetiségünk révén már eleve benne állunk, részesei és résztvevıi vagyunk egy sokszínő, többnyelvő közép-európai hagyománynak. Ebben a pluralisztikus hagyományban értjük meg és identifikáljuk magunkat, ezért a közép-európaiság tapasztalata a hasonlóságok és eltérések megértésének dialektikájában gyökerezik.

A közép-európaiság egy olyan tapasztalati közeg, amely a térségben élık számára értelem hordozóként jelenik meg. Fogalma a megértettségben való részvétel során értelemmel telítıdik, s ily módon eszmeiségének konstrukciója valós dimenzióként jelenik meg. Ám ez a feltárulkozó értelmezési horizont nem valamiféle kész értelem megragadása, hanem az értelem összefüggésekben való úton levés, amelyet az értelmezés dimenziójában való nyitottság jellemez. Ezért a közép-európaiság tapasztalatában ellentmondásos folyamatok, bonyolult érdekmozgások és szüntelen átértelmezıdések érvényesülhetnek.

205 Elek Tibor: Helyzettudat és önismeret. Magyarság és európaiság kérdései napjaink

esszéirodalmában. Felsımagyarország Kiadó − Tevan Kiadó. 1997. 23. 206 Vö. Kende Péter: Mi maradt Közép-Európa Habsburg világából? In: Limes.

1999/3–4. 7−10.

Foga lom & kép 166

A közép-európaiságunkban való megértettségünk a folyamatos tapasztalás során újra szervezıdik. Közép-Európa tapasztalata ezért, Nyugat és Kelet felé való nyitottságában, nemcsak történelmi, földrajzi, hanem szellemi kulturális tekintetben is lezáratlan, lezárhatatlan. Fogalma ellentmondásokkal és konfliktusokkal teli módon formálódik, tapasztalati világa a különbözı léttartalmak, lételemek azonosító és ugyanakkor megkülönböztetı jegyeinek ötvözetévé válik.

A közép-európaiság tapasztalatának egyik komponense a középen való létezés, a német eszmeiségtıl kölcsönzött Mittellage, azaz a középponti helyzet képzete. A középpont térbeli metaforája ilyen értelemben a különbözı kultúrák, nyelvek, hagyományok, politikai erıvonalak és értelmezési stratégiák találkozási pontjának és egymásra hatásának a közegévé válik.207

Közép-Európa közép helyzetének köszönhetıen, a kelet és nyugat közötti politikai, gazdasági és kulturális mozgások útjának színhelyévé vált. Az Európa közepén való létezés, egyrészt Kelet és Nyugat, Észak és Dél közötti sávban elterülı tudatállapotot jelent. Másrészt a középen levés a középpontiság fontosságára utal, Európa közép nélküli létezése lehetetlen. Karel Košík szerint, a középpont elvesztésével olyan szakadék nyílik meg, amelybe egész Európa belerokkan.208 Harmadrészt a közép centrális helyzetébıl adódóan választóvonalként, határként is funkcionálhat, olyan határként, amely elhatárolja Keletet a Nyugattól és fordítva, Nyugatot a Kelettıl. Úgy határolja el, hogy ugyanakkor, − mindkettınek a sajátosságait, társadalmi és kulturális mintáit magán viselve, − közvetít is a kettı között, áthidalva a Keletet a Nyugattól elválasztó szakadékot.

A 90-es évek után elterjedt „Köztes Európa” (Europe in between) kifejezés a valami, ami kettı között található harmadikra utal.209 Köztes Európa tapasztalatának fogalmához Veress Károly A közép-európaiság lehetıségérıl címő tanulmányában egy negatív és egy 207 Vö. Veress Károly: A közép-európaiság lehetıségérıl. In: Európa közepe –

Közép-Európa? A Közép-Európai gondolat lehetıségei. Librarius Kiadó, Szeged–Kecskemét, 2000. 148.

208 Vö. Karel Košík: Mi Közép-Európa? In: Magyar Filozófiai Szemle. 1993/3−4. 660. 209 Vö. Gerı András: Közép-Európa kulturális öröksége. In: Európai utas 58. 2005/1.


pozitív értelmet rendel: „a közöttiség, elsıdleges megközelítésben, a valamik közötti elhelyezkedést jelent. Ennek lehet egy negatív értelme: ami mások között létezik, annak nincs saját helye, mivel mások töltik ki azt a létteret, amelyben létezhetne. Tehát a közöttiség ebben az értelemben negatív hely, valami helyének a hiánya”.210

Ebben az értelemben Közép-Európa a hiány helyévé válik és belesüpped saját jelentéktelenségébe. A régió történelme során nemegyszer a nagyhatalmak között folyó egyensúlyi játszma részesévé vált. A keleti és nyugati nagyhatalmak politikai és gazdasági céljaik érvényesítése érdekében, nem vettek tudomást a középsı terület igényeirıl, követeléseirıl.

A Kelet és Nyugat között fekvı közép-európai államok miközben nemzeti létükért küzdöttek a Nyugat-Európa és Kelet-Európa politikai, katonai ütközızónájaként a nagyhatalmak szorítását nyögték. Miközben acsarkodásukkal elfoglalva sem Kelet, sem Nyugat nem vett róluk tudomást. Bojtár Endre szerint, „Nyugat saját békéje, illetve politikai céljai kedvéért szinte lökte az orosz karokba a térség kis népeit”.211

A keleti és nyugati nagyhatalmak játékává vált Közép-Európának már nem maradt helye, mert azt a létteret, amelyben ı létezhetett volna kitöltötték a keleti és nyugati nagyhatalmak. Játék közép nélkül. Európa elveszítette centralitásának létterét, a hangsúly a peremre tevıdött. A játékban már csak kelet és nyugat volt a fıszereplı, ık döntöttek a közép-európai államok sorsáról és osztották kettıbe Európát. A vasfüggöny szilárd elválasztó vonalat teremtett Kelet- és Nyugat-Európa között, felosztva ezzel Európát keleti és nyugati tömbre, nem véve figyelembe, hogy Közép-Európa sem a nyugati, sem a keleti régióba nem sorolható be egyértelmően, hiszen mindkét térség jegyeit magán viseli.

Közép-Európa megszőnésével a középpont elveszett. A szovjet blokk megteremtésével Európa középpontja megsemmisült, „a katasztrófa,

210 Veress Károly: A közép-európaiság lehetıségérıl. In: Európa közepe – Közép-Európa?

A Közép-Európai gondolat lehetıségei. Librarius Kiadó, Szeged–Kecskemét, 2000. 146−147.

211 Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? Századvég, Budapest, 1993. 17.

Foga lom & kép 168

mely Európa egyik darabját sújtotta, − jegyzi meg Karel Košík −, figyelmeztetı jelként magasodik az egész kontinens fölé. Európa elvesztette középpontját és az emberiség perifériájára szorult − másodlagos helyzetbe. Az összes fordulat és változás (…) csak annak a folyamatnak a része, hogy a periféria a centrum fölé kerekedik. Az európai ember elveszíti középpontját, hogy a fölszabadult helyen egy hamis centrum telepedjék meg”.212

A köztes létállapot negativitása, a középpontvesztés a közép-európai ember önismereti szorongásainak és bizonytalanságainak forrásává vált. Ez magyarázza a közép-európai tapasztalatra jellemzı diszkontinuitást és instabilitást is.

A diszkontinuitás és az instabilitás azonban értékteremtı, alkotó erıket is aktivizált. A pejoratív értelemben használt diszkontinuitás és instabilitás terminusok, amelyek annyira jellemzik a térség politikai, gazdasági, társadalmi szerkezetét, mindig valami újnak, valamiféle változásnak a meglétét feltételezik. Míg kontinuitás és a stabilitás fogalmak valami réginek a folytatását jelentik, addig a diszkontinuitás és az instabilitás a nyitottságot, a változó feltételek függvényében való cselekvést vetítik elıre. Ez pedig általában a kreativitás, a szellemi megújulás, a paradigmaváltások elıfutára.

Közép-Európára nem mindig volt jellemzı saját jelentéktelenségének tudata, a térségben tomboló szellemi erık, a szüntelenül kitörni vágyó akarat két világháborút teremtett. Mindkét világháború Közép-Európából indult ki, a hangsúly akkor a középpontra tevıdött. Aztán a perifériák döntöttek a centrum sorsáról. A hatalmi erıvonalak kisugároznak a középpontból a szélek irányába, majd a szélek irányából vissza a középpont felé. És létrejön egy folyamatosan mozgásban lévı, szüntelenül változó és alakuló szellemi világ tudata. Tehát bármi történik is ebben a középsı régióban, az soha nem marad csak térségi probléma. A két világháború bebizonyította, hogy a közép tébolya egész Európára hatással van.

Közép-Európa nagymértékben hozzájárult a mai világ arculatához, ugyanúgy összefonódott vívmányaival, mint katasztrófáival, felépítésében 212 Karel Košík: Mi Közép-Európa? In: Magyar Filozófiai Szemle. 1993/3−4. 659.


ugyanúgy közremőködött, mint rombolásában. François Bondy Közép-Európát a kultúra melegágyának nevezi, de ez a kultúra „barbárságot is teremtett − Adolf Hitler talán kevésbé volt közép-európai, mint Franz Kafka?”213 A történések e dialektikája jellemzı az egész középsı régióra, Közép-Európa nemcsak épített, hanem lerombolt.

Erhard Busek Umberto Eco-t idézve a közép-európai tér egy bizonyos látásmódjára hívja fel e figyelmet: „a modern korra adott posztmodern válasz annak belátása és elismerése, hogy a múltat, miután nem rombolhatjuk le, mivel lerombolása kivenné a szót a szánkból, új módon kell látni: iróniával, nem ártatlanul”.214

A közöttiség pozitív értelme a térségben lakók számára éppen ebben az iróniával szemlélt, nap mint nap alakulásban lévı, formálódó, önépítı valóságként ragadható meg. A közép-európai hagyományban, történelemben, kultúrában való folyamatos benne állásunk a megértı beállítódásunk által egy olyan tapasztalati világot épít fel bennünk, mely saját történeti, azaz már elızetesen is történı, s most is történésben levı létfolyamatunkat alkotja. A hagyomány talaján való állás − ahogy azt Veress Károly is megjegyzi − nem korlátozza a megismerés szabadságát, hanem éppen az értelmezési lehetıség tapasztalatát teszi lehetıvé. A múltunkhoz való visszakanyarodás, a hagyomány kikérdezése hozzájárul az identitásunk formálódásához. A közép-európaiság az egymást kölcsönösen értelmezı és alakító tapasztalati világ közös szellemiségének lehetıségeit és módozatait is magában hordozza.215

A közép-európaiság fogalma magában hordozza a sokféleség tapasztalatát: a hagyományok sokféleségéét, a kultúrák sokféleségéét, a nyelvek sokféleségéét és a gondolatok cseréjéét. Ily módon tehát a közép-európaiság fogalma kulturális tereinek, alkotói erejének sokszínősége mentén bontakozik ki és ragadható meg.

213 François Bondy: Elmélkedés a Kelet és Nyugat közös kultúrájáról. In: Világosság.

1989/8−9. 599. 214 Erhard Busek: Világvége vagy egy jobb kor reménye? In: Világosság. 1989/8−9. 606. 215 Vö.Veress Károly: A közép-európaiság lehetıségérıl. In: Európa közepe – Közép-

Európa? A Közép-Európai gondolat lehetıségei. Librarius Kiadó, Szeged–Kecskemét, 2000. 147.

Concept and Representation – Abstracts

Dumitru Mircea Models and Rules

In my paper I sketch two competing approaches to logical theory and semantics, viz. a model-theoretic based representational semantics and an inferentialist (conceptual role) semantics. The paper emphasizes the contents, the prospects and the limits of each approach. The broader issue to which those approaches are subordinated pertains to the metaphysical concern regarding the place and role of meaning within natural world. The topic of this paper is connected to important issues connected to areas of systematic philosophy today, such as philosophy of language, philosophy of mind, metaphysics. In a few words, my concern here is with the use and contents of concepts. Miklós Lehmann

Cognitive-evolutionary Point of View of Concept and Picture

The divergent standpoints of imagery-debate are connected to different presuppositions of theories. This problem roots in the effort to generalize divergent features of image and concept as real representations for the nature of mental representations. The distinction of image and concept can be eliminated by naturalization of representations, especially by application of evolution theory. The keynote is that system-theoretic approach plays a central role in the naturalization, accordingly organism and its environment compose one and indivisible whole. Supposing accelerated and open-ended evolution, considering the theories of cultural evolution and representational transformation of the environment one can explain the peculiarities of conceptual representation. Károly Veress

The Conceptualization as a Language Occurrence

In my review I am analyzing the important moments of the conceptualization’s paradigms, which is in place of the traditional separation of thought and

Foga lom & kép 172

language processes it is putting the accent of the belonging structure. The conceptualization’s analyzing as a language occurrence today is representing an interactive approach, in which we can find different theoretical and methodological assumptions, such as logical semantics, neurophysiology, cognitive linguistics, semantics conceptual, philosophical hermeneutics. Péter Egyed

The Problem of Concepts in Hegel’s Philosophy of Nature

The study wants to reveal the problems and nature of the Hegelian concepts, building upon the logic of the Introduction in the Philosophy of Nature. Concerning Hegel’s opinion, the nature in itself can not apprehend and perceive herself. But, placing herself into the Reason becomes able to perceive herself even in a substantial meaning. Only this way the nature becomes what it is and, as a consequence, the concept plays an essential role into the evolution of nature. This process can be understood starting from the perfect forms. Hegel, for capturing the periods of the evolution and the dynamic of different parts of the nature, elaborated complex conceptual schematics. His key-concepts are: substantiality, generality, particularity, evolution, centre-periphery, division-articulation-definition, life, evolution and emanation, pure and freak forms, perfect-imperfect, identity-difference, line/way, degree, jump/bound. These concepts keep their classical meaning and function, known from the classical logic, but they work also as genetic concepts and can be also relied to cognitive mind-philosophy’s concept-classifications. Every interpretation has one thing in the centre: life; and if science loses life, the philosophy of nature can be a way for bringing it back. László Gál

Representation of Sentence and Picture Content

The paper distinguishes between sentence and picture content. Picture’s content is accurate or not accurate. Sentences are true or false. This two value system is very different. We tried to interpret pictures by sentences verifunctional model. We create the concept of accurate functional linkage of pictures. The results are not satisfying.

At the end we discus the relation between pictures and sentences. Pictures content can affirm only in sentences. We distinguish the pragmatic and fregean sense of affirmation.

Concept and representation – Abstracts 173

Imre Ungvári Zrínyi

The Sight, the Representations and the Pictorial Analogies in Practical Thinking

The understanding, the becoming aware, the judgement, the finding in or out of order, the cognitive and normative procedure of approval or disapproval are in many ways connected to the image (sight), the acts of representation/imagination, the rememberance or projection. Man seeks all the time clues in the images and advances through confronting his interpretations with others’ interpretations and interpretation rules toward the understanding of the glimpsed, that is, the frosen event (which is thought in the „frosen present” – Ágnes Heller). The realized event or act in turn aggregates again into a picture/image, the unrecognized moment and motives, circumstances and connections became details of the event of meaning revealed for the interpreter. Only as a result of this complex process, in which the visible and the invisible, the preliminary image (the imagined event and the presumed intention), the imagined past and the image of the projected future is present submittable to truth claim, that is, the different truth claims (of the agent, patient and the observer) and to requirements of the morally desirable action, only then we can state that we have conceptualized the matter. In this way we see not only what happend indeed, but also why could it happen this way and how could it have happened otherway. Only if we postpone the „final” given status as an „image” of the event happened, thereby we imagine as derivable from diffrent wiewpoints, only then can we avoid the defencelessness provided by the appearance of the final status/result and can use the image as totality of its aspects for the critique of the image as appearance. Barna Kovács

From Metaphor to Reference – The Debate Between Ricoeur and Derrida

The metaphor became one of the major topics of the sciences such as linguistics, historiography and philosophy. This study treats the confrontation between Jacques Derrida and Paul Ricoeur concerning the role of the metaphor in the philosophical discourse. I am arguing about the discourse’s definitions, these having an almost antonymic sense in Jacques Derida and

Foga lom & kép 174

Paul Ricoeur’s works, – and I also verify the results of their approach in examining the matter – which seems that also being not the same.

Derrida tries to prove the “usage” of the metaphors. This process makes a “white mythology” in the foundation of the metaphysical concepts. In opposition with that Ricoeur’s argument stands for demonstrate the possibility of the “metaphore vive”. This review verifies the power of imagination and makes it in the centre of thinking as a form of expression. The metaphor has a reference what still resists against the ordinary language. This interpretation makes Ricoeur to discuss about the “metaphore vive” and not about the “metaphore mort”. However, the critics could be ended with an approaching point, by the acceptance of the plurality of the references.

Dénes Tamás

Drowned by Spectacle. The picture logic of video clip

The paper analyze the transformations became in the series from linguistic turn to iconic turn in today world. The case of author is the video clip, e.g. the music video clip.

Erzsébet Kerekes

Philosophy for/with Children

Matthew Lipman and others who advocate bringing philosophy into the schools emphasize ways in which philosophy can enhance the entire educational experience of pupils. The aim is more than simply the introduction of one more subject (Philosophy for/with Children) in the schools. By inviting pupils to reflect on relationships among different areas of inquiry and to make sense of their educational experiences as a whole, philosophy can add to the meaningfulness of students' education as a whole. In addition, philosophy can make important contributions to another area of concern that cuts across the curriculum, critical thinking. This paper presents the problems of adaptation of PFC program in Hungary and Romania. Dániel Schmidt

The Concept of Possibility in Nicolai Hartmann's Ontology

In my paper I claimed to analyze a special kind of ontological possibility (Realmöglichkeit) which appears in Nicolai Hartmann's ontology – that as a

Concept and representation – Abstracts 175

theoretical phenomenon is almost unique in the history of philosophy. The theory of the modalities of being, in particular the concept of real possibility represents one of the most significant parts of Hartmann's tought. I tried to outline the practical side of Hartmann's reasoning, especially those which help us in the interpretation of the practical life. Krisztina Szıcs

Reflections on the Concept of Central-Europe

The experience of the Central-European being is reorganizing itself during the functions of the understanding. Therefore, the experience of Central Europe is open to the direction of the West and the East, but when we are talking about central-European condition we are thinking in a historical, in a geographical, in a cultural and in an intellectual way, which it never can be closed and it is opening the discussion about it again and again.

The concept of the Central-European condition is full of contradictions and conflicts and because of this, it is switching between the different approaches. In my paper I would like to talk about these different concepts of the Central-European condition.

Felhasznált irodalom

Adriana BabeŃi, Cornel Ungurenu (ed.), 1997, Europa Centrale. Nevroze, dileme, utopii, Polirom, Iaşi, 1997

Arisztotelész, 2006, Lélekfilozófiai írások, Budapest, Akadémiai Kiadó

Arndt, Andreas, User, Christian und Kruck, Günter (red.), 2006, Hegels Lehre vom Begriff, Urteil und Schluss. Akademie Verlag

Barsalou, L. W., 1999, Perceptual symbol systems, Behavioral and Brain Sciences 22. 577-609

Barsalou, L. W. Yeh, W., Luka, B. J.; Olseth, K. L., Mix, K. S. & Wu, L., 1994, Concepts and Meaning, in Categories and concepts: Theoretical views and inductive data analysis (Beals, K.; Cooke, G.; Kathman, D.; McCullough, K. E.; Kita, S. & Testen, D. eds.) San Diego Academic Press, 97-144

Békés Vera, 1997, A „Gyermekfilozófia” program néhány filozófiai (ismeretelméleti) elıfeltevésérı, In: Gyermekfilozófia. Szöveggyőjtemény I. Korona Nova Kiadó, Budapest

Berend T. Iván, 2003, Kisiklott történelem. Közép- és Kelet- Európa a hosszú 19. században, História, MTA Történettudományi Intézete, Budapest

Bickerton, D., 2004, Nyelv és evolúció, Gondolat, Budapest

Biederman, I., 1987, Recognition by Components: A Theory of Human Image Understanding. Psychological Review 94, 115-147

Bojtár Endre, 1993, Kelet-Európa vagy Közép-Európa? Századvég, Budapest

Carnap, Rudolf, 1972, SemnificaŃie şi necesitate, Editura Dacia, Cluj

Changeux, Jean Pierre, 2008, Az igazságkeresı ember, Gondolat Kiadó, Budapest

Changeux, Jean Pierre, 2000, Agyunk által világosan. A neuronális ember avagy az agykutatás keresztmetszete, Typotex, Budapest

Chomsky, N., 1995, Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme, Osiris-Századvég, Budapest

Foga lom & kép 178

Christiansen, M. H., Charter, N., 2008, Language is Shaped by the Brain, Behavioral and Brain Sciences 31. 489-509

Crane, Tim, 2009, Is Perception a Propositional Attitude?, in The Philosophical Quaterley, vol. 59, No. 236, 452-469

Damasio, A., 1985, Disorders of Complex Visual Processing: Agnosia, Achromatopsia, Balint‘s Syndrome and Related Difficulties of Orientation and Construction. In: Principles of Behavioral Neuorology (ed. Mesulam, M. M.), Philadelphia: F. A. Davis Company 259-288

Damasio, Antonio R., 1992, Fogalmak az agyban. In Janus, IX. 1. (Mi a fogalom?), Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs, 22

Demeter Katalin, Gyermekfilozófia az ezredfordulón. http://www.tofk.elte.hu/tarstud/filmuvtort_2001/demeter.htm

Derrida, Jacques, 1987, Derrida, Jacques: Le retrait de la métaphore. In: Psyché – Inventions de l’autre. Éditions Galilée, Paris

Derrida, Jacques, 2004, La parole. Donner, nommer, appeler, In: Paul Ricoeur, Éditions de l’Herne, Paris, 2004

Descartes, R, 1994, Elmélkedések az elsı filozófiáról, Atlantisz, Budapest

Donald Davidson, 1967, Truth and Meaning, in A. P. Martinich (ed.), The Philosophy of Language, second edition, Oxford University Press, 1985, 1990, pp. 79 – 90

Donald, M., 2001, Az emberi gondolkodás eredete, Osiris, Budapest

Eisler, Rudolf, 1900, Wörterbuch der philosophischen Begriffe und Ausdrücke, 3 Bd., 1900

Elek Tibor, 1997, Helyzettudat és önismeret. Magyarság és európaiság kérdései napjaink esszéirodalmában. Felsımagyarország Kiadó − Tevan Kiadó

Erhard Busek, Világvége vagy egy jobb kor reménye? In: Világosság. 1989/8−9

Ey, H., 1963, La Conscience. Desclée de Brouwer, Paris

Fink, Eugen, 1997, Megjelenítés és kép. In: Kép, fenomén, valóság. Kijárat Kiadó, Budapest

Fodor, J., 1976, The Language of Thought, Harvester Press, Sussex

François Bondy, Elmélkedés a Kelet és Nyugat közös kultúrájáról. In: Világosság. 1989/8−9.

Frege, Gottlob, 2000, Logikai vizsgálódások, Osiris Kiadó, Budapest

Friedrich Nietzsche, 1992, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hamisságról. Athenaeum, I/3

Felhasznált irodalom 179

Gadamer Hans Georg, 1994, Épületek és képek olvasása, in. A szép aktualitása. T-Twins Kiadó, Budapest

Gadamer Hans Georg, 2002, Szemlélet és szemléletesség. In: Fenomén és mő, szerk. Bacsó Béla, Kijárat Kiadó

Gadamer, Hans Georg, 2001, Limbă şi înŃelegere. In: Adevăr şi metodă. Vol. 2. Teora, Bucureşti

Gadamer, Hans Georg, 2001, Despre problematica autoînŃelegerii. O contribuŃie hermeneutică la problema „demitologizării”. In: Adevăr şi metodă. Vol. 2. Teora, Bucureşti

Gadamer, Hans Georg, 2001, Inaptitudinea pentru dialog. In: Adevăr şi metodă. Vol. 2. Teora, Bucureşti

Gadamer, Hans Georg, 2003, A gondolkodás kezdetérıl. Különbség, VII/12, november, 78

Gadamer, Hans Georg, 1984, Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Gondolat Kiadó, Budapest

Gál László, 2009, A kijelentések logikája, Egyetemi Mőhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár

Gál László, 2004, Arról, ami logikailag állítható, in Gál László Arról ami állítható, Editura Presa Universitară Clujeană, Cluj, 11-17

Gerhard Genzen, 1969, Investigation into Logical Deduction, in M. Szabo (ed.), The Collected Papers of Gergard Genzen, North Holland, pp. 68 – 131

Glatz Ferenc (Szerk.), 1993, Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. szülésnapjára, MTA Történettudományi Intézete, Budapest

Harnad, S., 2008, Why and How the Problem of the Evolution of Universal Grammar (UG) is Hard, Behavioral and Brain Sciences 31. 524-525

Harnad, S., 1976, Induction, evolution and accountability, in Origins and Evolution of Language and Speech (Harnad, S.; Steklis, H. D. and Lancaster, J. B. eds.), Annals of the New York Academy of Sciences 58-60, http://cogprints.org/0863

Hartmann, Nicolai, 1972, Nézeteim rendszeres kifejtése. In: Lételméleti vizsgálódások. Gondolat Kiadó. Budapest

Hartmann, Nicolai, 1938, Möglichkeit und Wirklichkeit. Walter de Gruyter & Co. Berlin, 1938

Hegel – Bibliograpy, Angol nyelvő Hegel-szakirodalom szelektív bibliográfiája 2010 áprilisáig http://www.sussex.ac.uk/Users/sefd0/bib/hegel.htm

Foga lom & kép 180

Hegel, G. W. F., 1950, A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai. A logika. Akadémiai Kiadó, Budapest

Hegel-Lexikon 2 1957 F. Frommann, G. Holzboog Stuttgart, Hegels Naturphilosophie (portál) http://www.thur.de/philo/hegel/hegel21.htm

Heidegger, Martin, Mit jelent gondolkodni? In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció, Cserépfalvi. é.n.

Heller Ágnes, 1994, Általános etika, Cserépfalvi, Budapest

Horstmann, Rolf Peter and Petry, Michael J. (Hrsg), 1986, "Hegels Philosophie der Natur", Ernst Klett Verlag, Stuttgart

Inwood, Michael,1999, A Hegel Dictionary, Basil Blackwell Publishers Ltd, Oxford

Jackendoff, Ray, 1992, Mi egy fogalom, ha megragadható? In Janus, IX. 1. (Mi a fogalom?). Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs, 61

Jacques Derrida, 1997 A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben, Jelenkor, Pécs. La Mythologie blanche (la métaphore dans le texte philosophique). In. Marges de la philosophie, Les Éditions de Minuit, Paris, 1971

Karel Košik, Mi Közép Európa? In: Magyar Filozófiai Szemle.1993/3−4

Karikó Sándor (szerk.), 2002, Az alkalmazott filozófia esélye, Áron Kiadó, Budapest

Kele Fodor Ákos, 2009, Az illúzió tanusítványa, Apertúra

Kende Péter, Mi maradt Közép-Európa Habsburg világából? In: Limes. 1999/3–4, 7-10

Kuno Fischer, 1998 Logik und Metaphysik oder Wissenschaftslehre, Herausgegeben und eingeleitet von Hans-Georg Gadamer. Manutius Verlag Heidelberg (az eredeti 1852-es kiadás latin nyelvő reprintje)

Lakoff, G., 1987 Women, Fire, and Dangerous Things, UCP, Chicago

Lehman Miklós, 2008, A dinamikus elme, Trezor Kiadó, Budapest

Logan, R. K., 2007, The Extended Mind: The Emergence of Language, the Human Mind and Culture, University of Toronto Press, Toronto

Lorenz, K., 1983, Kants Lehre vom Apriorischen im Lichte gegenwärtiger Biologie, in: Hrsg. von Lorenz, K. – Wuketits, F. M. Die Evolution des Denkens, Piper, München, 95-124

MacIntyre, Alasdair, 1999, Az erény nyomában. Erkölcselméleti tanulmány. Osiris, Budapest

Felhasznált irodalom 181

Mc Camber, John, 1993, The Company of Words. Hegel, Language and Systematic Philosophy,Nothwestern University Press

Michael Dummett, 1973, Frege’s Philosophy of Language, New York: Harper & Row

Módos Péter (szerk.), 2005, Közép – európai olvasókönyv, Osiris Kiadó, Budapest

Monory M. András, Tillmann J. A., 1998, Ezredvégi beszélgetések, Kijárat Kiadó

Németh István, 2009, Hatalmi politika Közép-Európában. Német és osztrák- magyar közép-európai tervezés (1871−1918), L’Harmattan

Neuser, Wolfgang, 1995, Natur und Begriff Studien zur Theoriekonstitution und Begriffsgeschichte von Newton bis Hegel, Verlag J.B. Metzler, Stuttgart/Weimar

Paul Ricoeur, 1983, Temps et Récit t. L’intrigue et le récit historique, Seuil, Paris

Paul Ricoeur, 2006, A metafora és a filozófiai diskurzus. In Az élı metafora. Osiris, Budapest, Métaphore et discourse philosophique. In. La métaphore vive, Éditions du Seuil, Paris, 1975

Paul Virilio, 2002, Az információs bomba. Magus Design Stúdió Kft.

Pautz, Adam, 2009, What are the Contents of Experiences? in The Philosophical Quaterley, vol. 59, No. 236, 483-507

Petry, Michael John (Hrsg), 1987, "Hegel und die Naturwissenschaften", Fromann-Holzboog, Stuttgart-Bad Cannstatt

Pléh Csaba, Síklaki István, Terestyéni Tamás (szerk.), 2001, Nyelv, Kommunikáció, Cselekvés, Osiriris Kiadó, Budapest

Riedl, R., 1982, Evolution und Erkenntnis, Piper, München

Robert Brandom, 1994, Making It Explicit. Reasoning, Representing, & Discursive Commitment, Harvard University Press

Robert Brandom, 2000, Articulating Reasons. An Introduction to Inferentialism. Harvard University Press

Sándor K., Kampis Gy., 2000, Nyelv és evolúció, Replika 40. 125-143

Schöpflin György, 2003, A modern nemzet, Attraktor Kiadó, Budapest

Schütz, Alfred, 1984, A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése, In: Hernádi Miklós (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Válogatás, Gondolat, Budapest

Foga lom & kép 182

Shepard, R. N., Metzler, N., 971, Mental Rotation of Three-Dimensional Figures, Science 171, 701-703

Stekeler Weithofer (SW) Pirmin, 1992, "Hegels Analytische Philosophie", Verlag Ferdinand Schöningh, Paderborn

Tengelyi László, 2007, Tapasztalat és kifejezés, Atlantisz, Budapest

Veress Károly, 2000, A közép-európaiság lehetıségérıl. In: Európa közepe – Közép-Európa? A Közép-Európai gondolat lehetıségei, Librarius Kiadó, Szeged–Kecskemét

Volpi, Franco,1992 Dasein as praxis: the Heideggerian assimilation and the radicalization of the practical philosophy of Aristotle. In: Macan, Cristopher (Szerk.): Martin Heidegger. Critical Assessments. Volume II: History of Philosophy. Routledge, London - New York

Winfield, Richard Dien, 2006, From Concept to Objectivity. Thinking through Hegel’s Subjective Logic, Ashgate Publishing Limited

Wittgenstein, Ludwig, 1998, Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz, Budapest

Tárgymutató

A, Á állítás, 70, 89, 91, 92, 96, 97, 113 általános, 39, 43, 50, 53, 60, 62, 65, 68,

72, 73, 77, 80, 81, 83, 86, 100, 102, 108, 137, 139, 144, 146, 153, 154

B belsı szó, 54, 55, 56 beszélés, 54, 55, 60, 61, 63, 65 beszélgetés, 53, 54, 59, 60, 61, 62,

63, 130, 132, 135, 137 beszély, 114

C conceptus, 40, 59

D definíció, 40, 44, 49, 149, 159 dialektikus, 56, 61, 70, 71, 78, 82, 85

E, É élet, 67, 71, 73, 75, 76, 79, 82, 83,

86, 104, 124, 132, 148, 149, 158 elme, 24, 35, 36, 37, 40, 43, 44, 47,

124, 177, 180 elmefilozófia, 23, 67 epiphora, 115 észlelési tapasztalat, 90 evolúció, 1, 8, 21, 26, 27, 28, 29, 30,

32, 33, 34, 35, 37, 45, 67, 74, 82, 83, 84, 177, 181

evolúcióelmélet, 21, 22, 30 extenzió, 42

F fejlıdés, 32, 34, 35, 67, 69, 72, 74,

83, 133 film, 9, 104, 123, 125, 126, 129 filozófáló gondolkodás, 131 filozófiai hermeneutika, 39, 51, 53, 179 filozófiai problémák, 136 fogalmi reprezentáció, 21, 25, 26, 33,

34, 35, 36 fogalmiság, 52, 53 fogalom, 1, 7, 8, 9, 10, 21, 22, 23,

24, 25, 26, 27, 28, 29, 33, 34, 35, 36, 39, 40, 41, 42, 43, 44, 46, 47, 48, 49, 50, 52, 53, 56, 57, 60, 61, 62, 63, 64, 65, 66, 67, 68, 69, 70, 71, 73, 74, 75, 76, 78, 79, 81, 83, 85, 86, 91, 93, 95, 96, 97, 99, 111, 112, 113, 115, 117, 120, 123, 134, 136, 137, 149, 150, 151, 152, 155, 158, 159, 160, 168, 178, 180

fogalomalkotás, 1, 39, 40, 44, 47, 49, 50, 51, 53, 56, 59, 61, 64, 65, 66, 102, 131

G gondolkodás, 24, 37, 39, 40, 43, 49,

50, 51, 52, 53, 54, 55, 56, 57, 58, 59, 63, 64, 70, 71, 103, 109, 111, 120, 131, 133, 134, 135, 137, 144, 146, 148, 150, 178, 179

grammatika, 29, 30, 31, 32, 34

Gy gyakorlati gondolkodás, 1, 99 gyermekfilozófia, 135, 139, 140, 147, 148

Foga lom & kép 184

H hamis, 91, 92, 93, 94, 95, 123, 137,

147, 168 hiteles, 92, 94, 95 hitelesség, 92, 94 hitelfunkcionális, 89, 94, 95

I, Í igaz, 55, 63, 70, 86, 91, 92, 93, 94,

95, 102, 110, 121, 123, 137, 145, 147, 154

igazságérték, 91, 92, 93 igazságfüggvény, 93 inferentialism, 13, 16 inferentialist, 17 intenzió, 42 interaktív, 33, 137

J jelentés, 40, 41, 46, 47, 57, 115, 117,

119, 130, 155

K kép, 1, 7, 8, 9, 10, 21, 22, 23, 24, 25,

26, 27, 28, 29, 31, 34, 35, 36, 84, 89, 90, 91, 92, 94, 95, 96, 99, 100, 101, 102, 104, 105, 106, 123, 124, 125, 126, 178

képi következtetés, 96 képi logika, 126 képi narratíva, 125 képi reprezentáció, 22, 23, 24, 31 kérdés, 7, 8, 60, 61, 92, 105, 123,

140, 145, 150, 155, 160 kijelentések, 23, 95, 97, 102, 105, 179 kognitív, 1, 7, 9, 21, 27, 28, 29, 30,

31, 32, 33, 34, 35, 39, 40, 41, 47, 48, 67, 68, 69, 73, 74, 99, 131, 148

kognitív nyelvészet, 39, 40, 47, 48 kognitív rendszer, 27, 31, 33, 34, 35 kognitív tudományok, 41, 69 következtetés, 23, 29

Közép-Európa, 1, 159, 160, 161, 162, 163, 164, 165, 166, 167, 168, 169, 177, 180, 181, 182

közös tulajdonságok, 41 közöttiség, 167, 169 Köztes Európa, 166 kulturális evolúció, 21, 32, 33, 34, 35 különös, 62, 67, 69, 72, 74, 77, 81,

125, 127, 128, 130, 150, 152, 159

L lehetıségfogalom, 1, 149, 150, 151,

153, 155 lényeg, 63, 77, 151 logika, 39, 40, 41, 42, 48, 49, 51, 53,

56, 57, 59, 64, 65, 66, 68, 69, 71, 72, 79, 81, 86, 89, 91, 92, 93, 95, 96, 97, 108, 131, 135, 148, 149, 150, 152, 156, 157, 180

logikai kapcsolat, 93, 97 logosz, 54, 59

M meanings, 13, 15, 16, 18 means, 15, 17 megértés, 10, 51, 52, 53, 65, 76, 99,

126, 136, 148 meghatározás, 67, 74, 77, 81, 82, 150 mentális kép, 23, 35, 40, 43 mentális konstrukció, 40 mentális logika, 92 mentális reprezentáció, 21, 22, 23,

24, 25, 27, 40, 43, 44, 49, 74 mentális tartalom, 42 metafizika, 42, 54, 109, 110, 111,

112, 113, 116, 120 metafora, 1, 31, 65, 107, 108, 110,

111, 112, 113, 114, 115, 116, 117, 118, 119, 120, 180, 181

metaforizációs mozgás, 113 model, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 171, 172 model-theoretical, 14 mondat, 91, 93, 95, 96, 119

Tárgymutató 185

N nemhiteles, 94, 95 noein, 57

Ny nyelv, 1, 22, 23, 25, 26, 29, 30, 31,

32, 33, 34, 35, 39, 40, 41, 42, 43, 45, 46, 47, 48, 49, 51, 52, 53, 54, 56, 57, 58, 59, 60, 63, 64, 65, 66, 96, 105, 108, 109, 111, 113, 119, 121, 124, 137, 138

nyelvi cselekedet, 96 nyelvi kifejezés, 31, 42, 46, 47, 64, 105 nyelvi történés, 1, 39, 59, 63, 64, 65, 66 nyőtt metafora, 113, 114

O, Ó ontológiai, 40, 68, 83, 120, 128, 137, 149,

150, 151, 152, 154, 155, 157, 158

P problémamegoldó gondolkodás, 134 propozicionális, 1, 89, 91, 96 proto-nyelv, 30 prototípikus, 50

R referencia, 108, 112, 119 rendszerelmélet, 28 rendszerszemlélet, 31 representational semantics, 13, 14, 171

reprezentáció, 21, 22, 23, 24, 25, 26, 27, 28, 29, 30, 32, 33, 34, 35, 43, 44, 45, 46, 69, 72, 74, 91, 92

reprezentációs stratégiák, 28 reprezentálnak, 21, 25, 26, 27, 28, 29,

30, 32, 33, 35, 69, 72, 74, 90, 91, 92 rule, 15, 16, 18

S schema, 17, 172 schemata, 17, 172

Sz szemantika, 24, 39, 40, 41, 47, 49,

74, 91, 92, 93, 114 szemlélés, 124, 126, 128 szemlélet, 28, 65, 81, 100, 124, 126, 141 szubszancialitás, 85

T tananyag, 143 tartalom, 1, 55, 70, 71, 75, 89, 91,

95, 96, 124 true, 13, 15, 18, 172 tudat, 8, 45, 52, 64, 70, 75, 139, 150 tudattalan, 129

V verifunkcionális, 89, 94, 95, 96 videoklip, 1, 123, 125, 126, 127, 128,

129, 130

Documents

Fogalom és képold.tok.elte.hu/tarstud/fogalomeskep/fogalomeskep1.pdfértelmezés- és illesztés-lehetıségei a filozófia számára. A reneszánsztól Michel Duchamp és Werner