A Személyiség Fogalma És Vizsgálati Módszerei

8/12/2019 A Személyiség Fogalma És Vizsgálati Módszerei

http://slidepdf.com/reader/full/a-szemelyiseg-fogalma-es-vizsgalati-modszerei 1/40

A személyiség fogalma és vizsgálati módszerei: mérés, kutatás, elmélet

Oláh Attila, Gyöngyösiné Kiss Enikő

Megjelent: Gyöngyösiné Kiss Enikő, Oláh Attila (szerk.) (2007): Vázlatok a személyiségről –

a személyiség-lélektan alapvető irányzatainak tükrében. Budapest, Új Mandátum

Könyvkiadó.

Bevezető gondolatok

A személyiség laikus és tudományos megközelítése

A hétköznapi életben megismerkedünk valakivel, a kapcsolat lehet, hogy felszínesnek indul,

de később esetleg barátság vagy szerelem alakulhat belőle. Az ismerkedés első pillanatától

kezdve fontos lehet számunkra, hogy az új személyt minél gyorsabban megismerjük,

kialakítsunk egy képet róla, vajon milyen viselkedés várható a részéről irányunkban. A másik

személy felől várható reakciót annál jobban be tudjuk jósolni, minél pontosabban ítéljük meg

tulajdonságait, vagyis a személyiségét. A másik teljes személyiségének a megismeréséhez

hosszabb idő szükséges, sok alkalom és szituáció igazolja vissza számunkra feltételezéseink

helyességét, illetve ad lehetőséget a teljes személyiség megnyilvánulásának. Idővel a

személyiség mélyebb aspektusaiba is beleláthatunk, a másik ember élettörténetének

megismerésével a személyiségalakulás tényezőire is ráláthatunk.

Az élettapasztalatok növekedésével és sok ember megismerése után a mindennapi életben jó

emberismerőkké válhatunk, különösen, ha eközben tárgyilagos viszonyulásunkat minél

jobban meg tudjuk őrizni.

A tudományos megismerés a laikus, hétköznapi megismeréssel szemben minőségében más

lehetőségekkel bír. Míg a hétköznapi életben látásmódunkat, értékítéletünket egyéni

élettapasztalataink szubjektivitása és saját személyiségünk jellegzetessége mindenkor

befolyásolja, a tudományos megismerés lehetőséget ad a személyiség objektív, egzakt

megközelítésére.

A fejezet további részében részletesebben kifejtjük a tudományos megismerés módszereit,

amelyek lehetővé teszik a személyiség pontosabb, korrektebb feltérképezését. Például a

matematikai statisztikai eljárások segítségével kérdőívek, tesztek szerkeszthetők , melyekrövid idő alatt képesek a személyiség több aspektusának a megragadására. A klinikai



esettanulmány készítésével a személyiségalakulás egyéni történeti aspektusairól is képet

kaphatunk.

A tudományos megismerés módszereivel nem csak objektívabban és rövidebb idő alatt válunk

képessé mások megismerésére, hanem a személyiség felépítéséről, komplexitásáról és

működéséről teóriákat alkothatunk , vagyis lehetővé válik a különböző személyiségelméletek

megszületése a személyiség struktúrájáról és funkcionális működéséről. A könyv későbbi

fejezeteiben részletesebben ismertetjük a legjelentősebb személyiség-lélektani irányzatok

nézőpontját.

A személyiség fogalma, a személyiség megközelítésének elméleti perspektívái

A személyiség fogalma eredendően a latin eredetű persona szóból származik, mely kifejezés a

személy mellett színpadi álarcot, szerepet, színészt is jelentett. Ha jól meggondoljuk, már az

eredeti jelentéskör tartalmazza a szó mai hétköznapi jelentését, miszerint ezt a fogalmat akkor

használjuk, ha valakinek olyan karakterére, egyéniségére gondolunk , mely jellemző áthatja a

többi vonását is (pl. sportos személyiség), vagy a szó másik jelentésében a személy olyan

jellegzetességét emeljük ki vele, ahogyan az mások számára megnyilvánul (állandó

tulajdonságok).

A személyiségpszichológia mint tudomány számára még ma is kiindulópontnak számíthat

Allport klasszikusnak számító 1961-es definíciója, miszerint „a személyiség azon

pszichofizikai rendszerek dinamikus szerveződése az egyénen belül, amelyek meghatározzák

jellemző viselkedését és gondolkodását” (magyarul: Allport, 1980. 39. o.). A definíció utal

arra, hogy a személyiség szoros összefüggésben van a fizikai, testi működéssel, rendszerszerű

struktúrából áll - melyet dinamikusan egymásra ható folyamatok jellemeznek -, és a

személyiség megnyilvánulása viselkedésének, gondolkodásának jellegzetes egyediségében

jelenik meg.

A személyiség annyira összetett dolog, hogy minden alkalmas módszert fel kell használni a

tanulmányozására - javasolta továbbá a személyiségpszichológusok számára Allport, aki ezen

tudományterület alapköveit rakta le és az első szakkönyv szerzője. A személyiség nem

kizárólag a pszichológia birodalma, tanulmányozása a tudományok összefogását igényli. A

genetikától kezdődően az élettan, az alkattan, az endokrinológia, az antropológia, a

szociológia - összefoglalóan a biológiai, a pszichológiai és társadalomtudományok



módszer einek együttese vezethet el a személyiség lényegi jellemzőinek, működési

sajátosságainak megismeréséhez.

A személyiségpszichológiát mint tudományterületet két nagy alapkérdés foglalkoztatja. Az

egyik az egyéni különbségek ténye, vagyis annak a kérdésköre, hogy az ujjlenyomathoz

hasonlóan nincs két egyforma személyiség. Választ kell adni a nyilvánvalóan tapasztalható

egyéni variabilitás okaira és meg kell találni azokat a módszereket, amelyek alkalmasak a

sokféleség leírása és tanulmányozása mellett az általánosítható jellemzők feltárására is. A

másik alapkérdés, hogyan működik a személyiség, milyen (egyedi és általánosítható)

személyen belüli folyamatok hatására viselkedünk olykor másokhoz hasonlóan, olykor pedig

a kizárólag ránk jellemző módon. Nyilvánvalónak látszik, hogy az egyéni különbségek

tanulmányozása és a személyen belüli (intraperszonális) folyamatok megismerése más és más

módszert igényel. Az a gazdag módszertani eszköztár amivel a személyiségpszichológia

birodalmában találkozunk , tág megközelítésben ezért úgy tematizálható, hogy léteznek az

egyéni különbségek leírására és feltárására szolgáló valamint a személyiség működési

sajátosságainak tanulmányozására kidolgozott módszerek.

A személyiség tanulmányozásának másik dilemmája arra vonatkozik, hogy mit kezdjünk az

önbeszámolón, a megfigyelésen és a műszerek útján szerzett információkkal, különösen

akkor, ha ezek nem egy irányba mutatnak? A válasz erre a dilemmára Allport nyomán

továbbra is az számunkra, hogy minden információra szükségünk van, ha teljes és átfogó

képet akarunk alkotni a személyiségről. Az önbeszámolóból származó adatok bármilyen

szubjektívek azért nélkülözhetetlenek, mert olyan élményeket, véleményeket, attitűdöket

közvetítenek , amelyhez kizárólag csak úgy juthatunk hozzá, ha a vizsgált személyt

megkérdezzük. A személyiség privát világa csak így tanulmányozható. A másik személy

megfigyelése akkor lehet objektív, ha egyszerre több ember végzi. A megfigyelésekből

származó egyező vélemények esetén objektív adatokról beszélhetünk, hasonlóan azokhoz a

mérésekhez, amelyeket műszerekkel végzünk vagy sztenderdizált teszt-helyzetekben veszünkfel. Amennyiben egy személy mást állít magáról, mint ahogy azt a megfigyelők látják vagy a

műszer mutatja, az nem mérési vagy módszertani probléma, hanem olyan adat, amit

összefüggésbe kell hozni a személyre vonatkozó egyéb információkkal.

A személyiség megközelítésének két alapvető típusát különböztethetjük meg, az idiografikus

és a nomotetikus megközelítést. Az idiografikus megközelítés a személyiség egyediségét

hangsúlyozza, és azt vallja, hogy nincs két olyan személy, akit ugyanazok a tulajdonságok jellemeznének , vagy akik ugyanazon tulajdonságok mentén összehasonlíthatóak lennének. E



felfogás szerint a személyiség teljesen egyedi szerveződésű, egy egyedileg létrejött

individuum, mely semmilyen más minőséggel össze nem vethető. Az idiografikus felfogás az

egyediség létrejöttének jellemzőit és sajátosságait kutatja, a személyiség kialakulásának

egyedi történetiségére és átélésmódjára fókuszál. Szemléletéből fakadóan az eset-centrikus

megközelítés és leírás jellemzi. Ez a nézőpont hagyományosan a történeti és

szellemtudományi diszciplínákra jellemző.

A nomotetikus megközelítés ezzel ellentétben a törvényszerűségek feltárásával foglalkozik,

amely nem az egyedi jellemzőket, hanem az általánosan működő szabályszerűségeket keresi a

személyiség vonatkozásában. A nomotetikus felfogás szerint bizonyos jellemzők (például a

személyiségvonások mentén) az emberek összehasonlíthatók egymással, ennek következtében

lehetővé válik a személyiség mérése és az emberek egymáshoz való viszonyítása is. (Például

a lelkiismeretesség vonásának tekintetében az emberek összehasonlíthatóak egymással, hogy

kire mennyire lesz jellemző ez a tulajdonság). A nomotetikus megközelítés az általános

szabályszerűségek, törvényszerűségek feltárásával a hagyományosan természettudományos

megközelítés perspektíváját jeleníti meg.

A személyiségpszichológia ismeretanyagában és annak alkalmazásban az idiografikus és a

nomotetikus felfogás valójában ki kell, hogy egészítse egymást: a törvények nem lesznek

hasznosíthatóak, ha az egyén szintjére nem tudjuk lehozni azokat az alkalmazás során, és az

egyediség változatossága pedig önmagában nem sokat tud mondani, amikor az általános

szabályszerűségeket akarjuk megismerni.

A személyiség fogalmának tisztázása után tekintsük át, milyen főbb elméleti irányzatok

születtek meg a 20. században a személyiség struktúrájára és működésére vonatkozóan (az

egyes felfogásokat a kötet későbbi fejezetei részletesen tárgyalják).

A személyiség humángenetikai és evolúciós pszichológiai, biológiai megközelítésének

eredményei főként a 20. század utolsó felében váltak igazán izgalmassá a személyiség-

lélektan számára. A humángenetika elsősorban az egyéni különbségek genetikai alapjainak

vizsgálatát tűzi ki célul, és ebben a tekintetben megkülönböztethető az evolúciós

pszichológiától, amely a viselkedés fajra jellemző veleszületett késztetéseit tanulmányozza. A

humán-genetikusok egyetértenek abban, hogy a gének nem jelentenek merev determinizmust

az emberi viselkedésre és gondolkodásra nézve. Inkább befolyásolják, kanalizálják a

viselkedést: olyan érzékszervi struktúrákat, idegrendszeri mechanizmusokat, egyedfejlődési

utakat hoznak létre, amelyek bizonyos személyiségtípusok kialakulását valószínűsítik. Ebben



azonban fontos szerep jut a környezetnek, hiszen a genetikai diszpozíciók (hajlamok,

képességek) a mindenkori környezeti tényezőkkel kölcsönhatásban fejeződnek ki.

A humángenetika alapvetően három olyan alapvető módszert alkalmaz, amelyben az egyik

tényezőt - vagy a genetikai vagy a környezeti hatásokat - kontrollálják, miközben a másiknak

a viselkedésre gyakorolt hatását mérik, ezek a következők: a családfakutatás, az

ikervizsgálatok és az örökbefogadáson alapuló vizsgálatok (részletesebben lásd lejjebb).

A személyiség genetikai tényezőinek kutatásában fontos szerepet tölt be a temperamentumok

vizsgálata, mely tulajdonságok már gyermekkortól jellemzik az egyént. Az öröklött tényezők

azonosításán túl további fontos kérdést jelent a humángenetika számára a környezet

befolyásának a meghatározása az öröklött adottság tekintetében. Az öröklött és veleszületett

adottságok kibontakozása ugyanis mindig egy bizonyos szocializációs miliőben megy végbe.

A genetikai vizsgálódások egy harmadik területe a molekuláris genetika, amely arra

vonatkozóan keresi a választ, hogy pontosan milyen gének vesznek részt az adott

személyiségvonás kialakításában, ezek hol találhatók, és hogyan működnek. Az ilyen

vizsgálatok továbbá arról adhatnak információt, hogy milyen élettani és pszichológiai

mechanizmusokon keresztül fejeződnek ki az adott hatások, az öröklött tényezők az

anyagcsere melyik pontján kezdik el működésüket, és hogyan befolyásolják azokat az

idegrendszeri területeket, amelyek fontos szerepet játszanak személyiség kialakításában.

Amint már korábban említettük, az evolúciós megközelítés azokkal a viselkedési

megnyilvánulásokkal foglalkozik, amelyek az adott fajra jellemzőek (ezek az un. fajspecif ikus

viselkedésformák). Az emberi természet mélystruktúráját alkotó motivációk, hajlamok,

tanulási képességek az evolúció során jöttek létre, mint a természeti és társadalmi

környezethez való alkalmazkodás eszközei. Ezek az adottságok, motivációk, hajlamok

meghatározott módon szervezik meg a környezetre adott válaszokat, amelyek konkrét

sajátosságaikat tekintve azonban mindenkor magukon viselik az adott társadalmi kontextus

jellegzetességeit is.A személyiség átfogó biológiai megközelítése, amely a fentebb említett genetikai tényezők

és az evolúció felől közelít a személyiséghez, összességében a diszpozícionális megközelítés

egyik aleseteként tekinthető. A személyiség megismerése szempontjából ez a nézőpont

egyértelműen rávilágít arra, hogy a személyiség tanulmányozása a különböző tudományok

összefogásával lehet eredményes. Ezen a területen a korrelációs kutatási stratégiák

dominálnak, amelyek a temperamentum és személyiségvonások valamint a genetikai

tényezők együtt járását vizsgálják ikrekkel végzett kutatások során. A történeti hűség kedvéértmeg kell említeni, hogy az első ikervizsgálatokat Francis Galton (1822-1911) végezte az



örökletes és a környezeti tényezők relatív hatásának tisztázására. Az öröklődés személyiségre

gyakorolt hatásának elemzésére újabban a viselkedésgenetika vagy magatartásgenetika

keretében születnek módszertani újítások, amelyek a puszta korrelációk kimutatásán túl azt is

feltárják, hogy mekkora a genetikus tényezők hozzájárulása egy tulajdonság kialakulásához.

Ennek az eljárásnak az a lényege, hogy az egypetéjű ikerpároknál tapasztalt korrelációs

értékeket összevetik a kétpetéjű ikreknél megállapított együtt járásokkal. Azoknál a

tulajdonságoknál valószínűbb a genetikai tényezők szerepe, amelyek esetében az egypetéjű

ikreknél magasabbak a korrelációs együtthatók. Az adoptáció-kutatás, amelyben az örökbe

fogadott gyermek és az örökbe fogadó szülők illetve a gyermek és a biológiai szülők közötti

hasonlóságot mérik szintén ígéretes stratégia az egyes tulajdonságok örökletességének

meghatározásában. Azoknál a jegyeknél, amelyekben erősebb a gyermek és a biológiai szülők

hasonlósága, a genetikus tényezők hatása valószínűsíthető. Az emberi géntérkép és az

egyének markáns tulajdonságai közötti kapcsolat elemzése mint kutatási stratégia a többféle

gén által meghatározott személyiségjegyek megismeréséhez nyújthat jövőbeli lehetőséget. A

biológiai megközelítés azon irányzatában, amely az agyi struktúrák és a személyiség tényezők

összefüggésének elemzése, vagy a hormonműködés és a magatartás alakulása közötti

kapcsolat feltárása áll a középpontban, az agyműködés tanulmányozására szolgáló vizsgáló

eszközök tökéletesítése és az új műszerek megjelenése hozhat előrelépést. Ugyancsak ígéretes

a pszicho-neuro-immunológia fejlődése, amely az immunológiát, az idegtudományokat, az

endokrinológiát, a pszichológiát és a magatartástudományokat átfogó új tudomány. Ennek a

területnek a művelői többek között olyan összefüggéseket tártak fel, amely bizonyos

személyiségjegyek pl. optimizmus és a hatékonyabb immunműködés kapcsolatára világítanak

rá.

A vonás- és diszpozicionális megközelítés jelenti a 20. századi személyiség-lélektani

felfogás egyik nagy irányát, amelynek a története egészen Allport munkásságáig vezethetővissza, aki 1936- ban Odberttel együtt egy 18 000 kifejezésből álló listát készített az emberek

közötti egyéni különbségek leírására. A vonáskutatók a nyelv kifejezéseiben vélik megtalálni

az alapvető személyiségtulajdonságokat; a személyiségjellemzők együtt járását,

összetartozását pedig a faktoranalízis matematikai módszerével közelítik meg. A

személyiségjellemzők (vonások) csoportosítása révén jutunk el a személyiség főbb

dimenzióihoz vagy faktoraihoz, amelyek minden emberre több-kevesebb mértékben

jellemzőek lesznek (például a már említett lelkiismeretesség skálán minden ember valamilyenérték mentén elhelyezhető). A személyiség alapdimenzióinak vizsgálatával foglalkozott



többek között Cattell, Eysenck, az un. „Nagy Ötök” (Big Five) kutatói (a vonáselméletek

részletes bemutatását ld. a 3. fejezetben).

Ezeket a megvalósulásukban különböző módszereket az a szemlélet hozza közös nevezőre,

hogy minden személyiség azonos vonásokból épül fel, az egyének egyedisége pedig abból

adódik, hogy az egyes vonások viselkedést meghatározó szerepe fejlettségük függvényében

egyénenként más és más. A diszpozícionális nézőpont módszertani terméke a személyiség

profil, amely az egyéniség megértésének a kulcsa. A személyiség profil olyan, a

vonáskombinációkat tükröző mérési eredmény, amely egyszerre jelzi az egyének közötti

különbséget (ilyenkor a személyt a többiekhez viszonyítva szemléljük) és az individuum

egyediségét (amikor az egyén vonásainak erősségét egymással összevetve tanulmányozzuk).

Példaként az alábbi 1. ábrán két személy (A és B) személyiség profilja látható a Kaliforniai

Pszichológiai Kérdőívvel mért 21 személyiségvonás mentén.

1. ábra. A és B személy személyiségprofilja a Kaliforniai Pszichológiai Kérdőívvel mért 21tulajdonság mentén.

Az ábrán bemutatott két személy lényegesen különbözik, és az is jól látható, hogy a két

személy, ha a saját vonásaikat vetjük össze egymással, szintén egyedi mintázatot mutat, akár

két különböző ujjlenyomat.



A mai személyiségpszichológia egyik igazán érdekes pontja, hogy a vonáskutatások és a

temperamentumkutatások (veleszületett személyiségjegyek) eredményei egymással

összefüggésbe hozhatók. Fény derült az utóbbi időben arra, hogy a faktoranalízis módszerével

nyert fő személyiségfaktorok (pl. „Big Five”) nem kis mértékben örökletesek is (ld. a könyv

2. fejezetében).

A 20. század nagy személyiség-lélektani irányzatát képviselik a pszichodinamikus teóriák ,

ahova többek közé Freud, Jung, Szondi mélylélektani felfogása is sorolható. Közös ezekben a

szemléletekben, hogy a személyiség hajtóerejét valamilyen ösztön, vagy belső késztetés

jelenti. Az említett pszichológusok elsősorban a praxisukban előforduló esetek alapján hozták

létre a személyiség struktúrájáról és működéséről vallott nézetüket. Közös bennük az is, hogy

elfogadják a tudattalan lelki minőségét – vagyis nem csak a tudatos lelki jelenségekkel

foglalkoznak – sőt, alapvetően a tudattalanban lejátszódó lelki folyamatok és ennek

következményei érdekelték őket. Az említett három teoretikus a tudattalan három különböző

funkcióját írta le a személyes tudattalan, a kollektív tudattalan és a családi tudattalan

vonatkozásában. A mélylélektani irányzatok közös kiindulópontja a freudi pszichoanalízis és

a tudattalan felfedezése, amelyet később Jung és Szondi is a maga módján továbbvitt.

A pszichoanalitikus nézőpont, amint már említettük, a tudattalan tanulmányozását állította

középpontba, ezt tekintette a személyiség kulcsának. Freud az álomfejtés módszerét a lelki

élet megismeréshez nélkülözhetetlen eszköznek tartotta, számára ez a módszer volt a „királyi

út” a tudattalanhoz. Az álomanalízisen kívül az elszólások, nyelvbotlások, elírások,

névelfelejtések és viccek tanulmányozását - mint a tudattalan folyamatok megértésére

alkalmas eljárást - szintén fontosnak ítélte. Freud a páciens problémáinak megismeréséhez - a

tudattalan f eltárásához - a szabad asszociációs módszert alkalmazta, amelynek során a

személyt arra bátorítjuk, hogy ne ellenőrizze gondolatait, hanem azonnal mondjon ki mindent

ami felmerül benne, még akkor is, ha az közönségesnek, logikátlannak, zavarba ejtőnek vagy

nem oda illőnek tűnik számára. A mélylélektan klasszikus képviselői közül C. G. Jung a

tudattalan tanulmányozására Freudhoz hasonlóan használta az álomanalízist, az aktív

imaginációt (amely képi asszociációk sorozatának megalkotását igényli a vizsgált személytől

egy kulcsélményből kiindulva), és ő volt az egyetlen a pszichoanalízis klasszikusai közül, aki

vizsgálatokat is végzett az általa kidolgozott Szóasszociációs Teszt alkalmazásával annak

bizonyítására, hogy az élmények eltitkolását és a gyötrő, fájdalmas komplexusokat

tudományos eszközökkel is ki lehet mutatni. Bár a Szóasszociációs Teszt ötletgazdája a pszichometria atyjának tekinthető Francis Galton (1822-1911) volt, Jung közölte az első



adatokat arra vonatkozólag, hogy megnő a vizsgálati személy reakcióideje azoknál a

szavaknál, amelyek valamilyen titkolt cselekvésével (pl. egy bűntett elkövetésével) vagy egy

megoldatlan konfliktusával (komplexusával) kapcsolatban állnak. A Szóasszociáiós Teszt

jungi változatának lényege, hogy olyan hívószavakat exponál, amelyek összefüggésben állnak

a vizsgált kérdéssel. Pl. egy bűncselekmény esetében, amit a vizsgálati személy tagad (ha

tudjuk azt, hogy az áldozatot késsel ölték meg, akkor a sztenderd hívó szó közé behelyezi a

„kés” szót és azt nézi, hogyan alakul a gyanúsított esetében az asszociációs reakcióidő erre a

tesztingerre a 100 szóra számított átlagos reakció időhöz képest). Jung a reakcióidő

ellenőrzésén túl vizsgálta az asszociációs teszt alatti légzés változását is . A 2. ábra egy olyan

személy adatait mutatja be, aki kocsmai verekedés közben ölt meg késsel egy személyt.

2. ábra. Egy személy (aki késsel ölt meg valakit) reakcióideje a „kés” hívószára az

asszociációs tesztben.



Válaszaiból egyértelműen kitűnik, hogy a szúróeszközök és a palack (kocsma) mint a helyszín

tudósítója érzelmileg úgy felkavarták, hogy reakcióideje szignifikánsan megnőtt ezekre a

leleplező ingerekre (kés, palack).

A tesztek közül a pszichoanalízis számára a személyiség megismerésének vizsgáló módszere

a projektív eljárás. A projektív eljárásokat szintén a tudattalan folyamatok mérésére alkalmas

eszköznek tekintik a pszichoanalitikus szemlélet képviselői. A projektív tesztek azon a

meggondoláson alapulnak, hogy az egyént az is jellemzi miként fog fel, miként értelmez

bizonyos helyzeteket, ábrákat, mit vetít bele saját énjéből, élményanyagából olyan kevéssé

strukturált tesztingerekbe, amelyekbe mindenki azt vetíthet bele, amit akar. (A pszichoanalízis

által is fontosnak ítélt projektív eljárásokat a későbbiekben mutatjuk be).

A neoanalitikus perspektíva a pszichoanalízisből kinőtt, Freud utáni analitikus

megközelítéseket reprezentálja. Jellemző erre az időszakra, hogy annyi Freud utáni, de Freud

mellett valamilyen szempontból lándzsát törő megközelítés lép színpadra, ahány markáns

tudós és elméletalkotó személyiség művelte a pszichológia tudományát ezen a területen.

A pszichoanalitikus irányzat nagy történeti fordulópontjait jelentették ezen belül az én-

pszichológiai és a tárgykapcsolati teóriák megjelenése, míg az előző a freudi ösztön-énről az

én működésére teszi át a hangsúlyt, addig az utóbbi a korai személyiségfejlődés speciális

jellemzőire hívja fel a figyelmet.

Az én- pszichológia szemszögéből nézve a személyiségmérés a projektív és az objektív

módszerek kombinációján nyugszik. Ennek az a háttere, hogy az én- pszichológusok számára

a tudattalan konfliktusok akkor válnak fontossá, ha azok kapcsolatba kerülnek az énnel. Ebből

egyenesen következik az, hogy a projektív módszereket kiegészítve fontosabbnak ítélik

azokat a vizsgáló módszereket, amelyekkel a tudatosan állást foglaló ént vehetik górcső alá. A

kompromisszumos eljárás egyik példája Loevingernek az Én-fejlődés Mondatkiegészítés

Tesztje, amely egy félprojektív eljárás annak vizsgálatára, hogy az egyén az én -fejlődés

szintjén hol helyezkedik el. A én- pszichológiai megközelítésen túl a pszichoszociális és

tárgykapcsolati szempontú irányzatok személyiségmérési eljárásai alapvetően a különböző

játékterápiás módszerek és a kötődés vizsgálatára kidolgozott eljárások. (Az analitikus

irányzatokról a negyedik fejezet nyújt bővebb tájékozódást.)

A személyiség fenomenológiai irányzata a Husserl által leírt filozófiai módszer t alkalmazza a

pszichológiában. A személyiség-lélektanban a fenomenológiai megközelítés a személyek

szubjektív tapasztalatára helyezi a fő hangsúlyt, mely tapasztalatok mentén minden személy amaga egyedi módján észleli a körülötte lévő világot. Az élmények szubjektív megtapasztalása



következtében alakul ki a személyiség egyedisége, vagyis az egyes személyek sajátos, egyéni

eltérései és jellegzetességei. Ebből fakadóan az irányzat követőinek alapvető kérdése, hogyan

lehet és kell megérteni az embereket az alapján, ahogyan látják önmagukat és a körülöttük

lévő világot . A fenomenológiai szemlélethez köthető a humanisztikus személyiség-

pszichológia vagy más kifejezéssel a mozgalom az emberi lehetőségek kibontakoztatására

(human potential movement), melynek két kiemelkedő alakja Carl Rogers és Abraham

Maslow volt. A humanisztikus pszichológiai szemlélet teoretikusai és követői egyetértenek

abban a kiindulópontban, hogy az emberi természet eredendően jó, és megfelelő környezeti

feltételek mellett minden személy képes a „növekedésre”, vagyis képességeinek a

kibontakoztatására, személyisége fejlesztésére (az önmegvalósítás vagy más szóval az

önaktualizáció belső szükségletét hangsúlyozzák ).

Maslow a személyiséget egészlegességében, dinamikájában és célra törő irányultságában

fogja fel. Az egészleges vagy más szóval holisztikus szemléletben a személyiség integrált

egész, mely nem ismerhető meg az egyes részek egymásra hatásának eredményéből. Jellemző

az irányzat felfogásmódjára, hogy bírálja azokat a személyiségelméleteket, amelyek a

pszichopatológiára alapozva építik fel az egészséges személyiség működésének modelljét.

Az egészséges ember rendelkezik biológiai meghatározottságú belső természettel, amelyek

potenciákat jelentenek, hogy milyenné válhat az ember. Ez a belső természet állandóan

aktualizálódni vagyis megvalósulni szeretne, a környezet feladata ennek a támogatása.

Teóriájukban az önaktualizáció az egész életen keresztül tart, az ember a célok elérése után új

célokat tűz ki, maga ez a soha meg nem álló folyamat a személyiségfejlődés alapja.

A humanisztikus pszichológia alkalmazásában a másik ember felé irányuló általános

humanisztikus-filozófikus attitűdöt képvisel, a teória eredményessége a pszichológia kísérleti

módszerével történő visszaigazolása szempontjából kevésbé hozzáférhető. A fenomenológiai

szemléletű pszichológusok nem preferálják a kérdőíveket. Számukra az egész személyiség

fontos, ezért az interjú kerül előtérbe, amely alapján a teljes életút és jövő kibontható. A cél a belső, szubjektív világ megismerése. A megértés fontosabb, mint a személyhez köthető rideg

számok. Ennek a nézőpontnak a preferált mérőeszköze a Q-rendezés, a módszer lényege,

hogy a vizsgálati személy az őt leíró tulajdonságok sorát úgy rendezi el, hogy kiemeli mi az,

ami őt markánsan jellemzi és melyek azok a vonások, amelyek rá egyáltalán nem jellemzőek.

Erre a Q-rendezésre megkérhető más is, aki az adott személyt ismeri, de úgy is eljárhatunk,

hogy a személyt arra kérjük, jellemezze magát olyannak, amilyen szeretne lenni (én -ideál

mérése). Az én-ideál és az aktuális én közötti eltérés többek között arra világít rá, milyen aszemély önértékelése. Ha az ismerősök Q-rendezését vetjük össze a személy saját



jellemzésével, arról kaphatunk információt, milyen a vizsgált személy önismerete. A

humanisztikus nézőpont központi fogalma az önmegvalósítás. Az önmegvalósítással együtt

járó vonások mérésére ez a megközelítés kidolgozta a Személyes Orientáció Leltárt-t

(Shostrom, 1974). Aki ebben a kérdőívben jól teljesít, az hatékonyan él a jelenben, belülről

irányítottan viselkedik, reálisan képes összekötni a jelent a múlttal és a jövővel. A

humanisztikus pszichológia által mért fő jellemzők: az önirányítás, az önelfogadás, a

felelősségvállalás és a bizalom.

A fenomenológiai nézőponttal összhangban a személyes konstrukciók felfogása is azt

képviseli, hogy mindenki aszerint él, amilyen elméletet alkot magának arról a valóságról,

amelynek központi szereplője. A tapasztalataink mentén konstruáljuk meg mi vár ránk, mit

tehetünk , milyen támogatással számolhatunk embertársaink részéről. Ha szeretnénk előre

jelezni vagy megérteni az emberek viselkedését tudnunk kell azt, hogy milyen

konstrukciókkal bírnak a világról. A konstrukciók feltárásának eszköze a Kelly által

kidolgozott Szerepkonstrukció-Repertoár Teszt (részletesebben ld. a hatodik fejezetben).

A tanuláselméleti és a szociális-kognitív irányzat egészen Skinner behaviorista

személyiség-felfogásáig vezethető vissza. A klasszikus behaviorizmus szerint a pszichológia

vizsgálati tárgya csakis a viselkedés lehet, ami objektív, jól megfigyelhető és leírható az inger

és a reakció függvényében. (A szervezet az őt érő inger hatására bizonyos válaszreakciót hoz

létre, vagyis az irányzat az un. S-R (inger-reakció) formula érvényességéből indul ki). Skinner

számára a „személyiség” ebből kifolyólag nem is igazán létező fogalom - legalábbis mint

önálló struktúra -, ugyanis a személyiség szerinte nem más, mint a viselkedés megerősítéséből

(vagy meg nem erősítéséből) kialakuló jellemző reakciómódok összessége. A tanuláselméleti

megközelítésnek mindazonáltal fontos eredményei születtek a viselkedésterápiák, illetve

később a kognitív-viselkedésterápiák területén (ld. viselkedészavarok terápiás kezelése).

A később születő szociális-kognitív teóriák már meghaladták az inger -reakció függvényébentörténő gondolkodásmódot, a viselkedés létrejöttében a személyiség és a környezet

interakciójára építenek . Mischel és Shoda kutatásai elsősorban arra fókuszálnak, hogy a

személyiségjellemzőkön túl megállapítsák a létrejövő viselkedés kialakulásában a környezeti

tényezők szerepét (kiindulópontjuk szerint egy bizonyos személyiségjeggyel rendelkező

személy is viselkedhet különbözőképpen az adott helyzet függvényében). Kutatási

eredményeik alapján a személy és a környezet interakciója mentén születik meg az adott

viselkedés (pl. egy szorongó ember is bizonyos szituációra szorongással reagál, míg másszituációban kevésbé jelenik meg a szorongás, vagyis a szorongás aktuális mértéke a szituáció



függvénye). A szituáció visszahat az adott személyiségjegy megjelenésére, ill. annak

mértékére.

Bandura szintén meghaladja a klasszikus behaviorista modellt, szociális tanuláselméletében a

létrejövő viselkedés szempontjából a társas megerősítés szerepére hívja fel a figyelmet. A

szociális tanuláselmélet követői számára már nem fontos egy eredeti drive vagy

ösztönszükséglet megléte (pl. agresszió) a viselkedés létrejötte magyarázataképpen, a

viselkedés elsajátítható pusztán a társ viselkedésének megfigyelése következtében

(modellkövető tanulás).

A szociális-tanuláselmélet kutatói többek között leírják a behelyettesítő (vikariáló)

megerősítés jelenségét, miszerint mások viselkedését és annak megerősítő következményét

megfigyelve mi magunk is hajlamosak vagyunk a megfigyelt társ viselkedése szerint

cselekedni. Pozitív megerősítést tapasztalva követhetjük a látott viselkedést, negatív

megerősítést tapasztalva pedig kerülhetjük azt.

Összegezve a szociális-kognitív teóriák perspektívája elsősorban a társas környezet hatására

irányul, ezen belül pedig arra a kérdésre, hogy a társas helyzet miképp hat vissza a

szituációbeli érzéseinkre, gondolkodásmódunkra és viselkedésünkre. A tanuláselméleti

perspektíva központi tétele, hogy az ember viselkedése a korábbi tapasztalatai alapján előre

jelezhető. Ebben a megközelítésben többek között központi szerep jut annak, hogy az egyén

milyen elvárásokat fogalmaz meg tapasztalatai alapján a jövőbeli hatékonyságára

vonatkozólag. Az én-hatékonyság, a belső kontroll attitűd mérési eljárásai ennek a

nézőpontnak a keretében születtek. Az én-hatékonyság érzése azt jelenti, hogy a személy

bízik abban, hogy amire képes, azt megvalósítja, akárhogyan is alakulnak a körülmények. A

belső kontroll attitűd arra a korábbi tapasztalatokra épülő meggyőződésre utal, hogy ami

velünk történik , az elsősorban rajtunk múlik. Ez az irányzat a kognitív tényezők szerepét

helyezi előtérbe, ezért módszertanában is önjellemző skálák és kérdőívek, az én-

hatékonyságot mérő kérdőívek és a külső- belső kontroll attitűdöt vizsgáló skálák dominálnak.

A személyiség önszabályozás-szempontú megközelítése új keletű irányzat, jelenleg főleg az

elméleti alapokat fekteti le, mérési eljárásai kimunkálás alatt állnak. Ennek a megközelítésnek

a központi fogalma az én-tudatosság , amelynek mérhetjük a személyes és társas aspektusát. A

személyes én-tudatosság állapotában a belső folyamatainkon (érzéseinken, vágyainkon,

indulatainkon, impulzusainkon) uralkodunk, a társas én-tudatosság állapotában külső

megnyilvánulásainkat (agresszív viselkedés, félénkség, rajongás) tartjuk kontroll alatt. A



személyes én-tudatosság állapotában a belső iránytűnk a társas én-tudatosság állapotában a

szociális tükör szerint tájékozódunk.

A fentiekben azok a nagyobb 20-21. századi személyiség-lélektani irányzatok kerültek

megemlítésre, amelyek döntő hatást gyakoroltak a személyiségről vallott felfogásunkra. A

bemutatott irányzatok közösek abban, hogy noha sok esetben egymástól teljesen különböző

perspektívát képviselnek, mindegyiküknek van önálló mondanivalója a személyiségre, a

személyiség struktúrájára, illetve funkcionális működésére vonatkozóan. Az ismeretek

integrációja a tudomány és az Olvasó további feladata.

A személyiség mérésének tudományos alapjai: a reliabilitás, a validitás és a

standardizálás

A személyiség objektív mérésének egyik alapvető feltétele, hogy a személyiségre vonatkozó

adataink hitelesek legyenek és az adatgyűjtés módja kerüljön el mindenféle prekoncepciót –

előzetes megítélést – a vizsgált személyre vonatkozóan.

Maga a mérési eljárás sokféle lehet, két fő típusaként alkalmazhatunk megfigyelői

értékeléseket (ebben az esetben a megfigyelők szolgáltatják az adatokat, ez történhet interjú

formájában vagy akár egy osztályozóskála révén történő értékelés mentén), vagy

önjellemzéseket (ebben az esetben a vizsgált személyek maguk nyilatkoznak érzéseikről,

viselkedésükről).

Az objektív mérés két alapvető kritériuma a reliabilitás (megbízhatóság) és a validitás

(érvényesség). A továbbiakban ezt a két kritériumot fejtjük ki részletesebben.

A mérés akkor lesz megbízható, ha következetes és megismételhető. A reliabilitás így azt a

kritériumot jelenti, hogy a megfigyelt személy jellemzőit tekintve a vizsgálatok későbbi

megismétlésekor is ugyanazt az eredményt kapjuk.

A reliabilitás kérdéskörét áttekintve több alkritérium teljesítése is felmerül. A reliabilitássalkapcsolatos egyik elvárás a belső konzisztencia megléte. A belső konzisztencia kritérumát úgy

teljesíthetjük, hogy a személyiség egy aspektusára vonatkozóan több kérdést is felteszünk a

kérdőívben (vagyis több „mérést” is végzünk ugyanarra a jelenségre vonatkozóan), ezáltal

kiszűrve az egyszeri mérés okozta véletlenből fakadó hibákat. Egy összeállított kérdőív

esetében többek között a felezéses megbízhatóság (split-half) módszerével állapítható meg a

kérdőív belső konzisztenciája. Ez azt az eljárást takarja, hogy az adott jellemzőre vonatkozó

tételeket két csoportba osztjuk, megfelezzük. Ezután a két félskála pontértékeit külön-különösszeadjuk majd a két értéket korreláltatjuk egymással. A belső konzisztencia akkor lesz



megfelelő, ha az egyik félskálán elért magasabb érték a másik félskálán elért magasabb

értékkel jár együtt, ami a két félskála közötti erős pozitív korrelációt jelenti, vagyis, hogy

mindkét félskála ugyanazt a személyiségjellemzőt méri.

A reliabilitás egy másik kritériuma az időbeli stabilitás. Ez azt jelenti, hogy a különböző

időpontokban mért értékeknek nagyjából meg kell egyezniük, követve azt az elképelést, hogy

a személyiségtulajdonságokat alapvetően a stabilitás jellemzi, vagyis azok várhatóan nem

változnak meg rövid időn belül. Az időbeli stabilitást az ismételt méréssel lehet igazolni (test-

retest reliability), vagyis a személyiségtesztet két különböző alkalommal veszik fel, a jó

megbízhatósággal rendelkező teszt esetében a második alkalommal ugyanazokat a mutatókat

tekintve hasonló értékeket kell, hogy kapjunk mint az első alkalommal. (Így akik első

alkalommal magas pontértéket szereztek egy bizonyos adottság tekintetében, másodszor is

magasat érnek el, illetve fordítva.)

A reliabilitás egy harmadik kritériuma az értékelő megbízhatósága. A kritérium teljesülése

akkor kerül szóba, amikor megfigyelők által végzett értékelésen nyugszik a

személyiségmérés. A megfigyelő értékelését ebben az esetben egy másik megfigyelő

értékelésével vethetjük egybe. Ha a megfigyelők hasonlóan értékelnek, osztályzataik magasan

korrelálnak egymással, és a mérés közben teljesül az értékelői megbízhatóság kritériuma

(inter-rater reliability).

Az objektív mérés egy másik feltétele a validitás vagyis az érvényesség. Az érvényesség arra

a problémára utal, hogy vajon amit mérünk, tartalmában valóban az a jelenség-e, amit az adott

esetben mérni szeretnénk, és nem valami más. Például, ha a szorongásosságot akarjuk mérni,

akkor a feltett kérdéseink valóban ezzel kapcsolatosak és nem a depresszióval.

A validitás tekintetében is számos elvárásnak kell eleget tennie mérőeszközünknek, ezek

közül az alábbiakban néhány legfontosabbra hívjuk fel a figyelmet.

Az érvényesség egyik legalapvetőbb kritériuma a fogalmi validitás (konstruktum-validitás). A

fogalmi validitás a korábban említett példa alapján jól érthető, a mérőeszközünk (mutatóink)megalkotásakor arra kell ügyelnünk, hogy az valóban azt a jelenséget (elméleti

konstruktumot, személyiségtulajdonságot) tükrözze, ami kutatási célkitűzésünk. Például a

szorongás mint személyiségvonás vizsgálatakor a kérdőív tételeit a szorongás különböző

megnyilvánulási formái alapján kell összeállítani, ami mentén a válaszadók megítélhetik

magukat (vagy másokat) e vonás mentén.

A konstruktum-validitás egyik legfontosabb mutatója a kritérium-validitás. A kritérium-

validitás alkalmazásakor viselkedésmutatókat vagy képzett megfigyelők osztályozásaithasználják fel külső kritériumként és ezt vetik össze a mérőeszköz által kapott



eredményekkel. A viselkedésmutató megfigyelése a fenti példánk szerint az lehet, hogy

megfigyeljük a személyeket, mennyire szorongóak vagy sem egy kísérleti helyzetben, majd a

látott viselkedést összevetjük a mérőeszközünk által mutatott értékkel. Ha a viselkedés

korrelál a mérőeszköz által mutatott értékkel, akkor a teszt teljesíti a kritérium-validitás

feltételét. Külső kritériumként nem csak a laboratóriumi viselkedést, hanem a vizsgált

személy kiképzett megfigyelők általi értékelését is használhatjuk (például a megfigyelő

interjút készít a személlyel, és ez alapján ítéli meg az adott tulajdonság mértékét).

A konstruktum-validitás egy másik formája a konvergens-validitás. A konvergens-validitás

esetében egy olyan további mutatót is alkalmazunk, ami összefüggésben áll a mérni kívánt

konstruktummal (annak mutatójával), de nem teljesen azonos vele. Ebben az esetben azt

várhatjuk, hogy a két mutató értékei egy irányba mutatnak (konvergálnak), de sosem lesznek

teljesen azonosak. Például elvárásaink alapján a szorongásosság összefügghet az

alárendelődéssel, ebben az esetben a két mutató hasonló irányt, de különböző értéket kell,

hogy jelezzen (megerősítve elvárásunkat, hogy a két jelenség összefügg, de nem azonos

egymással).

A diszkrimináció-validitás kritériumának való megfelelésképpen azt tudjuk ellenőrizni, hogy

a mérőeszközünk ne olyan dolgot mérjen, ami nem a kitűzött célunk. A diszkrimináció -

validitás során azt tudjuk kizárni, hogy az általunk mért mutató nem korrelál egy másikkal,

tehát kizárhatjuk, hogy kutatásunk eredménye valamilyen más jelenséggel is magyarázható

lenne.

Az érvényesség számos további lehetséges kritériumának megemlítése és felsorolása helyett

már csak egyet emelünk ki az alábbiakban, a válaszbeállítódás szerepét.

A válaszbeállítódás problematikáját szintén több tényezőre lehet bontani. A válaszbeállítódás

jelensége általánosságban arra utal, hogy a kérdőív válaszadói hajlamosak elfogultsággal

kitölteni a kérdőívet. Ennek az elfogultságnak több oka lehet, azonban következményében

mind a kérdőívben vizsgált jelenség és eredményeink torzításához vezet. Az elfogultságnakvagy a válaszbeállítódásnak amint már említettük, több oka is lehet. Az egyik jellemző ok a

szociális elvárásoknak való megfelelés torzító hatása, vagyis a kitöltő személy nem szeret

szembenézni olyan tulajdonságával, amit az adott társadalom nem tart kívánatosnak, ezért

nem a valóságnak megfelelően tölti ki a tesztet. A probléma elkerülésére több lehetőség is

adódik, a megoldások egyike egy olyan skála beiktatása a kérdőívbe, amely kifejezetten a

szociális elvárásoknak való megfelelési igényt méri fel a személynél, ha ez magas értékű lesz,

a teszt értékelésekor figyelembe kell venni ennek jelentését.



A válaszbeállítódás jellegzetességei között tartjuk számon azt a jelenséget is, hogy az igen-

nem típusú kérdőívek kitöltésekor a válaszadók szeretnek inkább igennel mint nemmel

válaszolni, ezt az egyetértési hajlandóságnak nevezzük. Ezt a jelenséget is kiküszöbölhetjük,

ha a kérdések egy részében megfordítjuk a válaszadás irányát úgy, hogy a nem válasz jelentse

a kívánni mért személyiségjellemzőt.

Néhány további válaszbeállítódási problematikát felsorolva előfordulhat a kitöltéskor, hogy a

vizsgált személy önértékelése nem megfelelő (ezért nem tölti ki a valóságnak megfelelően a

tesztet), vagy valamilyen ok folytán hárítja a szituációt (fél a teszt eredményétől és annak

következményétől). Más típusú problémák jelentkezhetnek a több fokozatú skálán történő

válaszadáskor (az egyetértés mértékét ilyenkor egy skálán jelölhetjük be), előfordulhat, hogy

valaki „széli zónás” vagy „középzónás” (szeret széli, illetve középértékeket megjelölni a

skálán). A skálán való válaszadáskor további probléma lehet, ha a skálák fokai nem egyforma

távolságban vannak egymástól a fogalmi jelentésben, ami megnehezíti a válaszadást. Például

abban az esetben, ha a „Foglalkozott-e már az öngyilkosság gondolatával?” kérdést teszik fel

és 1-4 fokozat között válaszolhatunk - soha (1), csak egyszer (2), néhányszor (3) vagy

gyakran (4) – ebben az esetben úgy tetszik, hogy a „csak egyszer” és a „néhányszor”

válaszadás között nagyobb a távolság, mint a skála többi foka között „soha – csak egyszer”,

vagy „néhányszor – gyakran” válaszadási lehetőség jelentésében közelebb áll egymáshoz.

Az említett válaszbeállítódásból származó torzító tényezőket a teszt készítésekor, felvételekor,

értékelésekor figyelembe kell venni, és a torzító tényezőket lehetőleg ki kell küszöbölni.

A standardizálás a mérés megbízhatóságának és az érvényességének feltételein túl azt a

követelményét jelenti, hogy ha különböző személyek jellemzőit akarjuk összehasonlítani egy

teszt alapján, akkor a teszt felvétel körülményeinek állandónak, vagyis azonosaknak kell

lenniük. Így például mindenki ugyanazt az instrukciót kapja a tesztfelvétel előtt, ugyanannyi

idő áll rendelkezésre mindenki számára a teszt kitöltésére és azonos, de legalábbis hasonló

környezeti feltételek mellett kell lefolynia a vizsgálatnak.

A jó mérés általános elvárásai a reliabilitás, a validitás és a standardizálás feltételeinek való

megfelelés mentén érvényesülnek.

A személyiség kutatásának módszerei

A személyiség kutatásának módszereit első megközelítésben elemezhetjük a létrehozásuk

célját tekintve. Túl azon az általános célkitűzésen, hogy rendszerezett, ellenőrizhető adatokatgyűjtsünk a személyiségről vagy annak valamelyik aspektusáról, az egyes módszerek



speciális célt szolgálnak. Nagyra hivatott célokkal az új személyiségelméletek igazolására

készített módszerek születnek, ezek többnyire új kutatási eszközök amelyek egy adott elmélet

operacionalizálásaként tekinthetők. Az ilyen módszereket kezdeti állapotukban „kísérleti”

eszközöknek tekintjük. Amennyiben az elmélet és az eszköz kiállja a tapasztalati próbát ,

átmegy a tudományos teóriákra és eszközökre kidolgozott beválási próbákon és gyakorlati

alkalmazásra is éretté válik. A beválási próbák azt ellenőrzik, hogy az elmélet és az elmélet

alapján kidolgozott módszer érvényesen és megbízhatóan illeszkedik -e a valóságra, a vizsgáló

módszer alapján tett megállapításoknak összhangban kell lenni a tapasztalattal csak akkor

tekinthetjük tudományosan hiteles diagnosztikai eszköznek. Példaként említjük Cloninger

(2005) Temperamentum és Karakter Kérdőívét, amely a személyiség bio-pszicho-szociális

modelljének műveleti kibontására készült, és miután mind az elmélet mind a kérdőív a

validitás és a megbízhatóság (mérési pontosság, időbeli stabilitás) vagyis az érvényesség és a

beválás valamennyi próbáját kiállta egyre szélesebb körben kerül alkalmazásra a klinikai

gyakorlatban is. Külön osztályba sorolhatók azok a vizsgáló módszerek , amelyeket a

társadalmi gyakorlat konkrét társadalmi igények kielégítésére dolgoztak ki. Példaként

említhető a normális és abnormális magatartás és személyiségműködés megkülönböztetésére

kidolgozott Minnesota Többtényezős Személyiségleltár (MMPI), amelyet olyan igény szült,

hogy megbízható eszköz legyen a pszichiáterek és pszichológusok kezében a mentálisan

problematikus és a mentálisan egészséges személyek megkülönböztetésére. Ugyancsak

társadalmi igény és megrendelés ösztönözte az alkalmasság vizsgáló eljárások kidolgozását.

Ezek száma ma már ezres nagyságrendű és a személyiséget átfogóan elemző módszerektől

mint amilyen pl. a Kaliforniai Pszichológiai Kérdőív (amely a személyiség valamennyi

társadalmilag kívánatos tulajdonságát méri), az egy aspektust pl. a szorongásra való hajlamot

mérő eljárásokig terjed. Ezeket a teszteket a következő fejezetben részletesen bemutatjuk. A

személyiség tanulmányozását szolgáló eljárások és információ szerző módok klasszik us

rendszere: Az 1. korrelációs megközelítés (kérdőívek, tesztek alkalmazása), 2. a kísérletimódszer (közvetlen megfigyelés) és a 3. esettanulmány.

A személyiség kutatásának módszerei közül az alábbiakban fontos módszert említünk: a

kísérleti megközelítést , az esettanulmányt és a korrelációs megközelítést (a változók közötti

összefüggések feltárását).

A kísérleti módszer megjelenése a lelki jelenségek vizsgálatában egészen a pszichológia mint

önálló tudomány megszületésének kezdeteihez vezethető vissza (1879), és Wundt nevéhez



köthető. A kísérleti módszer alkalmazása ma is a pszichológiai kutatás egyik alapvető

eljárása.

A kísérleti kutatás először is valamilyen jól megfogalmazható kérdéssel (tárgykör

behatárolása, probléma felvetése, hipotézis kialakítása) indul, majd a vizsgált jelenséget

tekintve külön kell választani azokat a tényezőket, amelyeknek a hatását vizsgáljuk (független

változó) azoktól, amelyek a beavatkozás következtében létrejönnek (függő változó). A

független változót a kísérletvezető módosíthatja, s vizsgálhatja a kísérlet során, hogy az

milyen hatással lesz a függő változóra.

A személyiség-lélektani kísérletek közül Bandura szociális-tanuláselméleti kísérletén (1965)

mutatjuk be az eljárás működését. Bandura kísérletében óvodáskorú gyermekeket vizsgált,

feltett kutatói kérdésében a látott agresszív viselkedés hatását vizsgálta a megfigyelő személy

viselkedésére nézve. Három vizsgálati csoportot alakított ki, akik néhány perces agresszív

filmjelenetet néztek meg, mely filmjelenet a három csoport számára háromféleképpen

fejeződött be. Az első csoport számára a film úgy fejeződött be, hogy a főhőst

megjutalmazták a film végén agresszív tettéért, a második csoport számára úgy, hogy

megbüntették a főhőst, míg a harmadik csoport filmjelenete végén a film egyszerűen véget ért

jutalmazás vagy büntetés nélkül. A vizsgálati kérdés az volt, hogy a gyermekek játékában a

három csoport közül melyikben jelenik meg spontán módon a látott agresszív viselkedés

megismétlése? A vizsgálati eredmény szerint annál a csoportnál, ahol a filmjelenet a főhős

megjutalmazásával fejeződik be. A kísérletben a függő változó a gyermekek viselkedése

(megjelenik-e az agresszió), a független változó pedig a filmjelenet. A független változó

kísérletvezető által történő módosításai a filmjelenet háromféle befejeződése: a jutalmazás, a

büntetés, ill. egyik alkalmazása sem, ami által a kísérletben vizsgálhatóvá vált a függő

változóra gyakorolt hatása.

A személyiség kutatási módszerei között tartjuk számon az esett anulmányt , amelyet

leggyakrabban a klinikai pszichológiai megközelítés alkalmaz. Az esettanulmány eredetét

tekintve egyrészt az orvostudomány, a pszichiátria területéhez köthető, másfelől a

történettudományhoz, antropológiához és etnográfiához. Az esettanulmány lényegét tekintve

olyan empirikus kutatás, amely az adott jelenséget eredeti kontextusában vizsgálja. A

kiindulópont itt is a kutatási kérdés, ami meghatározza az adatgyűjtés módját és annak

későbbi feldolgozását. A módszer az adatgyűjtésre vonatkozóan többféle eljárást foglalhat

magában, többek között az interjúkészítést, különböző kérdőívek vagy személyiségvizsgálótesztek alkalmazását, esetleg környezettanulmányt (családi háttérre, szociális miliőr e



vonatkozó információk). Az esettanulmány feldolgozásakor az adatgyűjtés információit a

megfelelő módszertannal dolgozzuk fel, majd a kutatási célkitűzés alapján az esetre

vonatkozó eredményeinket szisztematikusan összesítve mutatjuk be.

Az esettanulmány előnye - amint már említettük -, hogy a vizsgált jelenséget eredeti

környezetében vizsgálja, a kérdéses problematika ennek következtében egészlegességében,

összefüggéseibe ágyazottan jelenhet meg a kutatás számára. A módszer különösen alkalmas

feltáró jellegű kutatások esetében, amikor a kutatási célkitűzés megfogalmazása annak

újszerűsége miatt kevéssé ismert előre, illetve azokban az esetekben, amikor valamilyen

korábban feltárt elméleti leírást a gyakorlatban tesztelni akarunk.

A klinikai esettanulmányok példájára Freud klasszikus neurotikus esetleírásaiból hozhatunk

példát (ld. a fejezetet követő ajánlott irodalomban), Freud a bemutatott eseteken keresztül

igazolta pszichoanalitikus megközelítésének általánosíthatóságát.

Az esettanulmány műfajában a feltárt eredmény szempontjából további megerősítést jelent, ha

több esetben is igazolható az adott jelenség megléte, specifikus működése (többszörös

esetbemutatás - ahogyan az a már említett freudi esetismertetéseket is jellemzi).

A személyiség-lélektani kutatások harmadik típusú eljárása a korrelációs vizsgálatok

módszere. A korrelációs megközelítést azért alkalmazzák a személyiségpszichológiában, mert

sok esetben a kísérleti megközelítés független változójának variálása már túl bonyolult feladat

lenne, vagy maga az eljárás túl költséges lenne. A korrelációs megközelítésben a

pszichológusok számszerűsíthető viszonyokat vizsgálnak két vagy több természetesen

előforduló változó között. A korrelációs vizsgálatok ebből következő sajátossága folytán azok

sosem ok-okozati összefüggések feltárására alkalmasak, hanem két jelenség együtt járását

vagy épp annak hiányát állapíthatja meg. A korrelációs stratégia az egyéni különbségek

mérésében jól hasznosítható, így a személyiségtesztek alapvető eljárása (az egyéni érték

összevetésének lehetősége egy csoport-értékkel). A statisztikai eredményként kapottkorrelációs együttható a két változó közötti korreláció irányáról (pozitív, negatív) és

mértékéről ad információt.

A korrelációs vizsgálatokban például a következő kérdéseket tehetjük fel: „Vajon akik az

intelligencia (IQ) tesztben jó értéket értek el, azok később a munkahelyen is jobb

teljesítményt érnek -e el?” Vagy másik példaként: „Az idősebb gyermekek a családban

magasabb agressziós értékkel rendelkeznek, mint a család fiatalabb gyermekei? A vizsgálati

kérdésekben mindig két változó korrelációja volt a kérdés.



A személyiségtesztek alkalmazásakor az egyéni különbségek mérésében is korrelációs

vizsgálatokat végzünk. Megállapíthatjuk, hogy a vizsgált személy értékei a különböző

személyiségtulajdonságokat tekintve mennyire felelnek meg egy korábbi csoport-minta

alapján megállapított értéknek, vagy mennyire különböznek attól? A csoport-átlagtól való

egyedi eltérés pozitív illetve negatív irányát és mértékét is meg tudjuk állapítani. A

személyiségtesztek lehetővé teszik , hogy az adott személy egyedi jellemzőit (tulajdonságait) a

teszt alapján meg tudjuk ítélni egy korábban felvett csoport-értékhez viszonyítva.

A korrelációs vizsgálatok továbbá alkalmasak arra is, hogy a személyiségjellemzők

(tulajdonságok) közötti együtt járásokat, vagyis korrelációkat keressünk. Így például ismertté

vált az összefüggés, hogy az újszerű ingerek és izgalmak iránti igény pozitívan korrelál

többek között a dominanciával, az impulzivitással és az extraverzióval. (A kérdőíves eljárások

típusait és néhány konkrét példát a fejezet későbbi részében mutatunk be.)

A személyiség vizsgálatának technikái

A személyiség kutatási módszereinek megismerése után jelen fejezet a konkrét vizsgálati

technikákba nyújt betekintést.

A kutatási módszerek között is említettük már a kísérleti helyzetben a viselkedés közvetlen

megfigyelésének lehetőségét. A viselkedés megfigyelése érdekes adatokat szolgáltathat a

személyiségről. Lehet természetes szituációkban megfigyelni a szereplőket, de lehet a

szituáció mesterséges is. Ha például az agresszió megjelenésére vagyunk kíváncsiak,

megtehetjük, hogy egy óvodai szabadfoglalkozás alatt figyeljük meg, milyen tevékenységekre

ad ez lehetőséget a gyerekeknek. De azt is megtehetjük, hogy az agressziót kiváltó helyzetet

mesterségesen állítjuk elő: gyakori például a tanulási feladatnak „álcázott” helyzet, melyben a

tanítandó kortárs valójában beavatott személy.

Az ilyen megfigyelések nagyon hiteles adatokat szolgáltatnak, de hátrányuk, hogy korlátozotta mesterségesen előállítható helyzetek száma. Ezért a megfigyelés mint technika részleges

információt ad a személyiségről.

A másik legalapvetőbb vizsgálati módszer az önbeszámolókon alapuló eljárások: az interjúk,

kérdőívek és személyiségtesztek. Ha közvetlenül kérdezünk meg valakit arról, amire vele

kapcsolatban kíváncsiak vagyunk, ennek az előnye a gyorsaság, és hogy a szubjektív

élményhez csak ilyen módon tudunk hozzáférni. Ilyen önvallomásokra épülő információkat

szolgáltat a már említett interjú, a kérdőívek vagy a személyiségtesztek. Hátrányuk azonban



az, hogy az a kép, amit a személy magáról átad, saját memória -kihagyásait, percepciós

torzításait is tartalmazza, különösen akkor, ha „érzékeny” tartalmakról van szó.

Ennek kiküszöbölésére a pszichológusok sokszor közvetett mérési módszereket alkalmaznak,

ahol a kérdéseknek a személyre vonatkoztatása nem magától értetődő. E módszerek hátránya

viszont az, hogy a vizsgálónak a válaszokat értelmeznie kell, és ez azt jelenti, hogy az

értelmezésen már vitatkozni lehet.

A pszichológiai kérdőívek, tesztek létrehozásának kritériumait a pszichometria fogalmazza

meg. A pszichometriával foglalkozó összefoglaló munkák alapján a pszichológiai teszteket

olyan standardizált eljárásoknak tekintjük, amelyek egy adott időpontban történő viselkedés

mintavételei. A pszichológiai teszteken elért eredményeket a meghatározott kiértékelési

eljárás segítségével mennyiségi jellemzőkké, pontszámokká alakítjuk, amelyből a megfelelő

normák felhasználásával az egyén általános reakcióira, illetve személyiségére következtetünk.

A teszthasználat irányelveit meghatározó európai dokumentum szerint a tesztek alábbi

jellemzőit kell figyelembe venni:

- A tesztek a pszichológiában és oktatásban használt mérési eljárások széles körét

tartalmazzák.

- A tesztelés mind a normális, mind az abnormális vagy diszfunkcionális viselkedések

mérésére szolgáló eljárásokat magában foglalhatja.

- A tesztelés olyan eljárás, amely kontrollált vagy sztenderdizált feltételek között

alkalmazandó, és szisztematikus pontozási előírásokat foglal magában.

- Ezek az eljárások a teljesítmény mérését is biztosítják, valamint a magatartás mintákból

következtetések levonását is lehetővé teszik.

- Magukban foglalnak olyan eljárásokat is, amelyek az emberek kvalitatív osztályozását vagy

sorba rendezését eredményezhetik (pl. a pszichológiai típusok).

Gregory (2000) tankönyve alapján a teszt legfontosabb jellemzőinek a következőket tartjuk:

1. standardizált eljárás,2. a teljes viselkedésrepertoár egyes jellemzőit egy adott időpontban vizsgálja,

3. pontozást és osztályozást teszt lehetővé,

4. normák állnak rendelkezésre,

5. általános reakciók és a viselkedés bejóslására alkalmas.

Tekintsük át, mit is jelentenek a felsorolt címszavak!

A teszt egy standardi zált eljárás: a tesztelés folyamatának talán legfontosabb jellemzője az,

hogy a felvétel és a kiértékelés egységesített, standardizált. Ez a feltétel mintegy biztosítékaannak, hogy a teszteredményeket nem befolyásolja számottevően a felmérést vagy a



kiértékelést végző személye, szakmai kompetenciája, vagy más külső tényező (pl.

megvilágítás, zaj). Könnyű belátni, hogy a tesztkitöltés instrukciója befolyásolja a vizsgálati

személy válaszait. A tesztelés minden mozzanatát ezért precízen elő kell írni.

A teljes viselkedésrepertoár egyes jellemzőit egy adott időpontban vizsgálja: A pszichológiai

tesztelés másik fontos jellemzője, hogy az emberi reakciók sokféléségéből csak néhány

fontosabb jellemzőt vizsgál, a következtetéseket ezért csak a tanulmányozott területekre

vonatkoztatva lehet levonni.

Pontozást és osztályozást teszt lehetővé: A tesztek segítségével egy adott pszichológiai

jellemző kvantifikálható, vagyis a kitöltők teljesítményéhez pontszám vagy kategória

rendelhető. Itt érdemes megjegyeznünk a tesztelés Thorndike által 1919-ben bevezetett

axiómáját: Bármi, ami létezik, valamilyen mennyiségben van jelen. Ezt az állítást McCall

(1939) később a következőképpen finomította: Aminek mennyisége van, az mérhető.

Normák állnak rendelkezésre: Egy adott személy teszteredményeinek kiértékelését

leggyakrabban a normákhoz viszonyítva interpretálhatjuk. Ezeket normaalapú teszteknek

szoktuk nevezni. A normákat általában nagyszámú reprezentatív minták szolgáltatják.

Meg kell jegyezni azonban, hogy léteznek ún. kritériumalapú tesztek, melyekben a

kiértékelés során nem a normához viszonyítunk, hanem meghatározott kritérium teljesülését

várjuk el. A tesztek többsége a célpopuláción kidolgozott normák segítségével képes a

vizsgált személy jellemzésére, teljesítményének becslésére, jövőbeli viselkedésének

bejóslására.

Általános reakciók és a viselkedés bejóslására alkalmas: A teszten elért, az aktuális állapotot

tükröző teszteredményből sokszor azt próbáljuk bejósolni, hogy a személy milyen jövőbeni

teljesítményt fog elérni.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

ABLAK – A tesztek típusai

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az önbeszámolón alapuló technikákhoz visszatérve a továbbiakban néhány személyiség

vizsgáló kérdőívet mutatunk be a továbbiakban.

A tesztfejlesztők általában 3 nagy stratégiát különböztetnek meg a tesztek kidolgozása során:

az elméleti alapokra helyezett tesztszerkesztés, a faktorelemzésen alapuló stratégia, és a

kritériumalapú megközelítés. A következőkben ezt a felosztás követve mutatunk be néhány,

hazánkban is széles körben alkalmazott önjellemző személyiség-kérdőívet.



Elméleti alapokon nyugvó személyiség - kérdőívek:

Példaként a Spielberger- féle Állapot - és Vonásszorongás Kérdőívet (STAI) említjük meg. A

kérdőív emellett az egydimenziós skálák közé sorolható, mivel csupán a személyiség egy

jellemzőjét vizsgálja.

A STAI a Spielberger (1972) által kimunkált szorongásmodell t operacionalizálja, amely

logikailag két jól elkülöníthető konstrukcióra vonatkozik: az állapot - és a vonásszorongásra

(state-trait megkülönböztetés). A pillanatnyi szorongást a leggyakrabban kellemetlen érzelmi

állapotként (pl. félelem, aggodalom) írhatjuk le, melynek mértéke az aktuálisan feldolgozott

és átélt ingerekből tevődik össze. Az állapot szorongást intenzitás skálán mérjük. Ezzel

szemben a vonásszorongás viszonylag stabil szorongásra való általános hajlamnak tekinthető,

amit gyakoriság skálán ellenőrizhetünk. Bár a fenti két dimenzió elméletileg elkülönített,

ennek ellenére meg kell jegyeznünk, hogy a vonásszorongás fokozott mértéke hajlamosít az

állapotszorongásra.

Az elméleti alapon nyugvó személyiség kérdőívek egy másik példája lehet a Myers – Briggs

Típusindikátor (MBTI). A Myers –Briggs Típusindikátor (MBTI) olyan önjellemző

mérőeszköz, amely a Jung által kidolgozott személyiségtípusok felmérését teszi lehetővé. Az

MBTI mérőeszközt a jungi típusoknak megfelelően 4 független dimenzión értékeljük:

Extraverzió (E) – Introverzió (I), Érzékelés (S) – Intuíció (N), Gondolkodás (T) –Érzés (F),

Megítélés (J) – Észlelés (P).

A személyiségmérés vonáselméleti megközelítése és a faktorelemzésen alapuló személyiség -

kérdőívek :

A vonáselméleti és a faktorelemzésen alapuló vizsgálati eszközöket a könyv harmadik

fejezete részletesen tárgyalja, ezért jelen sorokban csak említést teszünk róla.

E csoportba sorolható többek között az Eysenck- féle Személyiség -kérdőív (EPQ). Eysenck a

háromdimenziós személyiségmodelljének mérésére olyan önjellemző mérőeszközt fejlesztett,amely 90 „igen-nem” válaszlehetőség mentén eldönthető állításból áll. A mérőeszköz az

Extraverzió, a Neuroticizmus és a Pszichoticizmus dimenziók felmérésére irányul.

A másik említésre kerülő példa a személyiség ötfaktoros modell jének kérdőívei lehetnek.

A lexikai megközelítéssel nyert eredményekre alapozva több kutató is a személyiség

ötfaktoros modelljéhez jutott, melyek a következő dimenziókból állnak: Extraverzió,

Barátságosság, Lelkiismeretesség, Érzelmi stabilitás és Nyitottság. A legjelentősebb

önjellemző kérdőívek a Costa és McCrae által kifejlesztett NEO-PI-R (1985, 1991), a Hogan-



féle Személyiségleltár (1986), a Caprara-féle Big Five Questionnaire (BFQ; Caprara és mtsai.,

1993; Rózsa és mtsai., 2006).

Kritériumalapú személyiség - kérdőívek :

A kritériumalapú kérdőívek között kettőt mutatunk be az alábbiakban.

A Minnesota Többtényezős Személyiségleltár (MMPI) 1943 óta a világ egyik legszélesebb

körben használt klinikai pszichológiai mérőeszköze. Az MMPI-2 4 validitás skálából és 10

alap klinikai és számos kiegészítő skálából áll. A klinikai gyakorlatban a legnagyobb

hangsúlyt a 14 főskála értelmezésére helyezik. A kiegészítő skálák a kapott eredmények

pontosítására, finomítására szolgálnak. (Az MMPI skálái a 3. ábrán láthatók.)

Hipochondria A testi funkciókkal való túlzott foglalkozás.

Depresszió Pesszimizmus, reménytelenség, a cselekvés és gondolkodás

lelassulása.

Hisztéria Fizikai és mentális problémák tudattalan felhasználása a

konfliktusok és a felelősség elkerülésére.

Pszichopátiás deviáció A társadalmi szokások figyelmen kívül hagyása, sekélyes

érzelmek, a tapasztalatokból való tanulás képtelensége.

Maszkulinitás-feminitás A hagyományos nemi szerepek között különbséget tevő

tételek.

Paranoia Abnormális gyanakvás, nagyzásos vagy üldöztetéses

téveszmék.

Pszichaszténia,

döntésképtelenség.

Kényszergondolatok és kényszercselekvések, félelmek,

bűntudat.

Szkizofrénia Bizarr, szokatlan gondolatok vagy viselkedés, visszahúzódás,

hallucinációk, téveszmék.

Hipománia Érzelmi felhangoltság, gondolatrohanás, túlzott aktivitás.

Szociális introverzió Félénkség, a mások iránti érdeklődés csökkenése,

bizonytalanság.

Validitás-skálák:

? Nem tudom-skála: a megválaszolatlanul hagyott tételek száma

F-skála (szokatlanság) olyan tételek (60), amelyeket a standardizálási minta ritkán

válaszolt meg az adott irányba, deviáns válaszolási irányra



utalnak.

L-skála (hazugság): 15 olyan tétel, amelyik igen pozitív színben tűnteti fel a

válaszadót.

K-skála (védekezés): A 30 tétel védekezésre utal, a „jó színlelést” szűrik ki.

3. ábra. Az MMPI skálái.



Másik példánk e típusra a Kaliforniai Pszichológiai Kérdőív (CPI). A Gough által szerkesztett

Kaliforniai Pszichológiai Kérdőív (CPI) 480 tételt tartalmazó változata 1957-ben jelent meg.

A teszt nagy népszerűségének és gyors elterjedésének egyik oka az volt, hogy az egészséges

személyiség leírását olyan alapdimenziók mentén kísérelte meg, melyek könnyen érthető, a

gyakorlatban jól használható fogalmakat jelentettek. Ezeket a mindennapi életben is használt

kategóriákat Gough népnyelvi fogalmaknak nevezte. A CPI skáláit Gough négy csoportba

sorolta. Az általa fontosnak tartott személyiségleíró konstruktumoknak ezen osztályozása

ugyanakkor nem faktoranalitikus elemzés eredménye, jobbára csak intuitív csoportosítást

jelent: dominancia-szubmisszió, felettesén-funkciók, intellektuális hatékonyság és

teljesítménymotiváció, az érdeklődés irányultsága. A teszt magyar változata 300 tételes és 21

tulajdonságot mér. A skálákat a 4. ábra tartalmazza.

Dominancia

Szociális ambíció

Szociabilitás

Szociális fellépés

Önelfogadás

Jó közérzet

Felelősségtudat

Szocializáltság

Teljesítmény függetlenséggel

Intellektuális hatékonyság

Pszichológiai érzék

Flexibilitás

Érzelmi nyitottság

Empátia

Énerő

Szorongásmentesség

4. ábra. A CPI skálái. Magyar adaptáció: Oláh, 1984.



Az önbeszámolókon, kérdőíves technika alkalmazásán túl a személyiség vizsgálatának egy

másik típusú módszerét jelentik a projektív technikák .

Frank, L. K. (1939) projektív teszteknek nevezte el azokat a személyiségvizsgálati próbákat,

amelyek esetében egy strukturálatlan inger -együttesnek kell jelentést adni. Gondolatmenete

szerint, ha új helyzetekbe kerülünk, magunkkal visszük a személyiségünkhöz tapadó

szokásokat, megoldási módokat, vagyis új helyzetekben is a régi körülmények vezetik

cselekvéseinket. Még inkább ez történik akkor, ha az új szituáció strukturálatlan, ha értelme,

megoldása nem közvetlenül olvasható ki a szituáció elemeiből. Ilyenkor áll elő az, hogy saját

belső mintáinkat vetítjük rá a strukturálatlan anyagra, saját élményünk úgy jelenik meg, mint

a külvilágban megjelenő tárgy tulajdonsága. A szubjektív úgy bukkan fel, mintha objektív

volna. A struktúra nélküli ingerre adott reakciókba szükségszerűen beleszövődnek

személyiségünk jellegzetes vonásai. A projektív tesztek strukturálatlanságuk révén

többértelmű felhívást intéznek a személyhez. A teljesítménypróbákkal szemben, amelyek

inkább az izolált képességeket vizsgálják, a projektív teszt a személyiség egészét veszi célba.

Túlzás nélkül állítható, hogy az ember valósághoz való viszonyának szinte valamennyi

aspektusa feltárulhat a projektív tesztelés során. Általános tapasztalat, hogy az egyes

felfogások leegyszerűsítik a projektív tesztek nyújtotta információk értelmezési lehetőségét és

arra a kérdésre, hogy valójában mit is érnek a projektív tesztek, a különböző elméletek eltérő

választ adnak. A szakirodalomban számos próbálkozást találunk a pszichoanalitikus

megközelítés és a projektív módszerek összefüggésének kidolgozására. Rorschach maga is a

pszichoanalitikus elméletre hivatkozik a róla elnevezett eljárás eredeti leírásában.

A pszichoanalízis különböző képviselői szerint a projektív tesztek:

- tudattalan indítékokat feltáró eszközök,

- az elsődleges és a másodlagos folyamatok dominanciáját vagy az örömelv és a valóságelv

általi irányítottság arányát tesztelő eljárások,

- eszközök az adaptív regresszióra való képesség tanulmányozására,

- a kreatív gondolkodási folyamatok megvilágításának eszközei.

A percepcióelmélet, amely szintén illetékesnek érzi magát a projektív tesztek ügyében, azt

hangsúlyozza, hogy a projektív eljárások olyan eszközöknek tekinthetők, amelyekkel

maximálisan fokozni lehet a belső tényezők (motiváció, személyes diszpozíciók) hatását a

percepcióra. Az észleléselmélet kiemeli továbbá, hogy a projektív eljárások

strukturálatlanságuk révén szorongást keltenek, s így lehetővé teszik annak tanulmányozását,hogy a személy milyen mértékű szorongás elviselésére képes, illetve milyen elhárításokat



alkalmaz ellene, milyen módon és milyen hatékonysággal kezeli azt. Ugyancsak a

percepcióelmélet hívja fel a figyelmet arra, hogy a projektív eljárások lehetővé teszik a

vizsgált személyek észlelési stílusának tanulmányozását.

A kognitív teória az információfeldolgozás szempontjából elemzi a projektív teszteket, és

kiemeli, hogy az ilyen teszt arra kényszeríti a személyt, hogy szembenézzen egy bizonytalan

helyzettel, és választ adjon akkor is, ha nincs kielégítő információk birtokában. A projektív

teszt egyik alesete azoknak a helyzeteknek, amelyekben cselekedni kell akkor is, ha

bizonytalan a kimenetel, és nincs elegendő információ a döntéshez, ezért az általános

alkalmazkodási képesség vizsgálatának egyik legeredetibb és leghasznosabb eszköze lehet ez

az eljárástípus.

A projektív eljárásokat az alábbiak szerint csoportosíthatjuk (Lindzey, 1959):

Tintafoltokra vagy szavakra adott asszociációk (pl. Rorschach- próba, HoltzmanTintafolt Tesztje, Jungi Szóasszociáció-teszt).

Történetkonstrukció (pl. TAT és CAT).

Mondat vagy történet befejezés (pl. Rozenzweig-féle Frusztrációs Teszt).

Képrendezés vagy -választás (pl. Szondi-teszt).

Érzelemkifejezés rajzokban vagy játékban (pl. Emberrajz- próba, Ház-fa-ember Teszt,

Világjáték, Bábjáték).

Az alábbiakban részletesebben bemutatunk a fenti felsorolásban mindegyik típusra néhány példát.

1. A tintafoltokra adott reakciók közé tartozik a Rorschach- próba , az egyik legszélesebb

körben alkalmazott projektív mérőeszköz, amellyel mind az egészséges, mind a szomatikus és

pszichés problémákkal küzdő kliensek személyiségének struktúrája, pszichodinamikája –

beleértve a kognitív és affektív jellemzőket, az ego-funkciókat, az elhárító mechanizmusokatés a konfliktusokat, valamint a megküzdést – kiválóan feltérképezhető. A foltértelmező eljárás

10 táblára épül (az 5. ábra a Rorschach táblához hasonló képet mutat), amelyeken

megközelítően szimmetrikus, fekete-fehér vagy színes „tintafoltok” láthatók. A vizsgálati

személy feladata, hogy jelentést adjon a foltoknak. Az eljárást elsődlegesen felnőttek

vizsgálatára alakították ki, de számos nemzetközi vizsgálat megerősítette, hogy a módszer

gyermek- és serdülőkorúak körében is jól használható.



5. ábra. A Rorschach-táblákhoz hasonló tintafolt (Oláh: Folt-teszt, ld. in: Oláh, 2005)

Az eljárást Rorschach svájci pszichiáter dolgozta ki az 1920-as években, aki különböző

pszichiátriai betegcsoportokon, egészséges személyeken, művészeken és egyetemi

hallgatókon végzett vizsgálatai alapján dolgozta ki az eljárás menetét és az értékelés

szempontjait.

A Rorschach- próba elvét követve több olyan foltértelmező eljárást is kidolgoztak, amelyek a

próba felvételét és értékelését egyszerűsítik.pl. a Holtzman Tintafolt Technika összesen 22

változó mentén értékeli az egyén válaszait: pl. reakcióidő, lokalizáció, szín, árnyékolás,

mozgás, integráció, szorongás, ellenségesség.

A szóasszociáció első módszeres leírása Galton nevéhez köthető, amelyet Wundt és Cattell a

mentális folyamatok vizsgálatára is alkalmaztak. A szóasszociációt Jung (1910) a neurotikus

konfliktusok vizsgálati módszereként emelte be a klinikai gyakorlatba. A szabad asszociáción

alapuló módszer lényege, hogy az elhangzott ingerszó után a vizsgálati személynek az

elsőként eszébe jutó szót kell kimondania. A klinikai alkalmazás során a semleges

ingerszavak közé olyanokat is vegyítenek a felsorolásba, amelyek fokozott érzelmi töltéssel

vagy kiemelt jelentőséggel bírnak. Az értelmezés alapját többnyire az asszociációt tükröző

szavak tartalma és ezek reakcióideje jelenti, de sokszor a feszültség testi kifejeződését is

figyelembe veszik.

2. A történetkonstrukciós technika leginkább széles körben ismert példája a Tematikus

Appercepciós Teszt (TAT) lehet. A teszt a vizsgálati személy tudattalan fantáziáinak

elemzését, látens szükségleteinek feltárását és értelmezését segíti azáltal, hogy értékeli a

személy képek sorozatáról alkotott történeteit.



3. A mondat vagy történet befejezés technikájára példa lehet a Rosenzweig-féle Frusztrációs

Teszt. A történetbefejezési technikák közül a legnépszerűbb eljárás a (PFT, Rosenzweig és

mtsai., 1948; Rosenzweig, 1978; Szakács, 1988), amelyet a hétköznapi stresszből fakadó

agresszív jellemzők feltárására dolgoztak ki. Az eljárás 24 sematikus rajzból áll, mindegyiken

két személy látható különféle frusztrációt jelentő helyzetekben. Az egyik személy éppen

mond valamit a másiknak, ami vagy a saját vagy a másik frusztrált helyzetére vonatkozik. Ez

a személyhez tartozó szövegbuborékban olvasható. A másik személynél található

szövegbuborék üres, jelölve azt, hogy a vizsgálati személynek ezzel kell azonosulnia, az ő

nevében kell a helyzetre reagálnia (6. ábra). A vizsgálati személyek válaszait két szempont

szerint mérlegelik: az agresszió iránya és a reakció típusa szerint . Az agresszió iránya szerint

háromféle reakciómódot különböztethetünk meg: a kifelé és a befelé irányuló agressziót,

valamint az agresszió elkerülését. A reakciók típusát is 3 csoportra oszthatjuk: az

akadályhangsúlyosra, amikor a válasz a frusztráció tárgyi okára vonatkozik; az én-elhárítóra,

amelyben az én védelme dominál; végül a szükséglet-fennmaradásra, amely a helyzetek

jövőbeni megoldása felé mutat (Szakács, 1988).

6. ábra. A PFT első képe.

4. Képrendezés vagy választás típusú projektív eljárásra példa a Szondi-teszt lehet.



A teszt a Szondi Lipót-féle ösztönlélektan mérőeszköze, mely elmélet alapfeltevése, hogy

sorsdöntő választásainkat lappangó ösztönadottságaink irányítják. A Szondi által kifejlesztett

teszt a személy projekciós hajlamaira alapozva, különböző manifeszt ösztönbetegekről (pl.

szadista, hisztériás, paranoid szkizofrének) készült fényképek rokonszenv és ellenszenv

szerinti kiválasztása nyomán következtet a vizsgálati személy ösztönéletére.

A módszer érvényességét és klinikai értékét alátámasztó kutatások (Vargha, 1994)

eredményeképpen Magyarországon széles körben elterjedt a klinikai pszichológiai

gyakorlatban, de olyan területeken is, mint például a pályaválasztási tanácsadás, az

igazságügyi szakértés vagy a munka-alkalmassági vizsgálat. A tapasztalatok alapján a

mérőeszköz az alapvető tünetképzési mechanizmusok azonosítására, azok hátterére és a

várható viselkedésmódok bejóslására, valamint az egyén sorslehetőségeinek (pszichés

egzisztenciális lehetőségeinek) feltárására alkalmas (Gyöngyösiné Kiss 1999, 2002).

5. Az érzelemkifejezés rajzokban vagy játékban technika vizsgálata.

A projektív rajztesztek a legelterjedtebb projektív vizsgálóeljárások közé tartoznak. A

módszer legfőbb jellemzői között az instrukció keretein belüli szabad önkifejezést említhetjük

meg, vagyis a rajzoló azt és úgy rajzolhat meg, amit és ahogyan akar. Az instrukció

szándékosan csak minimális mértékben befolyásolja a rajzot, és a lehető legkevesebb

információt adja a vizsgált személy számára. A klinikai munkában gyakran alkalmazzák az

emberalak , a család , az elvarázsolt család , az állatok , a fa vagy a ház ábrázolását

diagnosztikus eszközként, vagy terápiás segédeszközként.

A leggyakrabban alkalmazott játékos pszichodiagnosztikai eszközök a bábsorozat és a

világjáték. A bábjátékkal végzett diagnosztika és terápia alapja a gyermek rögtönzött játéka.

A bábok olyan figurák, amelyek a gyermek mindennapi konfliktusaiban, szorongásaiban

szerepelnek, vagy akinek szerepébe belevetítheti magát. A világjáték egy olyan terápiás

eszköz, melynek segítségével a gyerek felépíti azt a világot, melyben élni szeretne. Tartozékamaga a játékeszköz, amely több száz hétköznapi tárgyból áll: pl. embereket, állatokat,

használati cikkeket szimbolizáló tár gyak.

A személyiség vizsgálati technikái között a fentiekben bemutattuk a megfigyelésen, az

önbeszámolókon (kérdőíves eljárások), a projektív technikákon keresztül történő vizsgálati

metódusokat. A személyiség vizsgálati technikájának egy további lehetséges eljárása, amikor

a szervezet különböző vegetatív reakcióit mérjük megfelelő vizsgálati eszközökkel. A

vegetatív reakciók vizsgálatának célja egy specifikus ingerre történő változás regisztrálása,



amit a bőrellenállás megváltozása, a szívritmus változása, vagy a légzés megváltozása

jelezhet. Alapvetően a hazugságvizsgáló készülék, a poligráf erre a vizsgálati technikára

kifejlesztett mérőeszköz. A vegetatív reakciók vizsgálatán túl újabban alkalmazott modern

vizsgálati eszközök a központi idegrendszer (agyműködés) funkcionálását mérni tudó EEG

és az MRI. Az EEG (elektroencefalogram) révén az agykérgi aktivitásról kaphatunk

információt, az MRI (magnetic resonance imaging) pedig egy modern képalkotó eljárás, ami a

központi idegrendszer működését tárja fel.

Ablak:

A tesztek típusai

A pszichológiai tesztelésnek több osztályozási szempontja is létezik attól függően, hogy a

tesztelés folyamatának melyik aspektusát vesszük figyelembe.

Az első fontos megkülönböztetés, amit már részben érintettünk, az a pszichológiai tesztek

standardizált és nem standardizált felosztása.

A tesztek másik lehetséges felosztása a felvétel módjára utal: egyéni és csoportos. Az egyéni

tesztelés során egyszerre egyetlen személy felmérése történik: pl. a Rorschach próbában.

A tesztelési idő keretei alapján beszélhetünk ún. speed és power tesztekről. A speed-teszt ek

esetében a kitöltés gyorsasága számít, míg a power-teszt ek esetében az elért teljesítmény,

függetlenül attól, hogy az egyén mennyi ideig foglalkozott a kitöltéssel.

A pontozás módjára vonatkozóan objektív és nem objektív felosztásról beszélhetünk. Objektív

pontozás esetében a kiértékelés algoritmusa, a pontszámok kiszámítása pontos standard

eljárás szerint történik: pl. egyszerű papír -ceruza tesztek esetében a kitöltő válaszainak

pontszámait egyszerű összegzéssel megkapjuk. Ezzel szemben a nem objektív pontozású

tesztek esetében az elért teljesítmény pontozása meglehetősen szubjektív, függ az értékelőszemélytől: pl. az írásbeli vizsga esszékérdéseinek pontozása.

A tesztfeladatok tartalma vagy a feladatok végrehajtása szerint megkülönböztethetünk

verbális és cselekvéses feladatokat. A verbális feladatok megoldása során a vizsgálati személy

szóban közli a válaszait (pl. a TAT-képekre adott történetszövés), míg a cselekvésen alapuló

feladatok esetében a megoldást valamilyen tevékenység elvégzése jelenti (pl. a projektív

rajztesztek esetében).

A tesztek tartalma szerint többféle dichotóm elkülönítés is létezik. A legismertebbek akognitív és affektív, valamint képesség - és teljesítménytesztek szerinti felosztások. A kognitív



tesztek a mentális képességek felmérését szolgálják, míg az affektív tesztek a vizsgált személy

véleményének és érzéseinek feltárására irányulnak (pl. személyiség-kérdőívek).

A kognitív teszteket tovább bonthatjuk képesség- és teljesítménytesztekre. A képességtesztek

azt próbálják bejósolni, hogy a vizsgált személy tanulási készségei milyenek, mit tud majd

elérni gyakorlás után, az elsajátított készségeit hogyan tudja az új problémák megoldásában

hasznosítani.

A teljesítménytesztek et elsődlegesen arra tervezik, hogy a már elsajátított készségeket

felmérjék (pl. az iskolákban használt különböző tantárgytesztek).

A pszichológiai tesztek tartalom szerinti felosztásánál általában az alábbi átfogó

csoportosításokat szokták alapul venni:

intelligencia tesztek,

k épesség tesztek,

teljesítmény tesztek,

k reativitás tesztek,

személyiség tesztek,

érdeklődési tesztek ,

viselkedéselemzés,

neuropszichológiai tesztek .

Az intelligencia tesztek az egyén általános mentális képességének feltárását szolgálják. Az

intelligenciatesztek általában több speciális készség (pl. megértés, perceptuális

szervezőkészség, okfejtés, problémamegoldó készség) felmérésén keresztül biztosítják az

egyén intellektuális szintjének megbízható feltárását.

A kreativitás tesztek az eredetiséget, az ötletességet és a rugalmas gondolkodásra való

hajlamot próbálják felmérni. A mérésére kidolgozott feladatok belátást, újat és eredetiséget

igénylő problémamegoldást, valamint rugalmasságot igényelnek (a mellékelt körök teszt a

divergens gondolkodás komponenseit: flexibilitás, originalitás, folyékonyság méri).

A személyiség tesztek olyan vonásokat és viselkedéses megnyilvánulásokat mérnek, amelyek

a személyiség meghatározó tényezői, segítségükkel a jövőben megjelenő viselkedés

bejósolható. A személyiség teszteknek számos változata van: pl. viselkedés- vagy tünetlisták,

önjellemző személyiség-kérdőívek, személyiségleltárak, projektív eljárások.

Az érdeklődés tesztek olyan tevékenységek és területek feltárását célozzák, amelyek az egyén

számára fontosak és vonzóak. Az ilyen mérőeszközök kiváló támpontot nyújthatnak a

pályaválasztásnál vagy a munkaerő-kiválasztásnál.



A viselkedéselemzés segítségével mind a viselkedést kiváltó előzményeket, mind a

következményeket igyekszünk számszerűsíteni. A viselkedéses megnyilvánulások

gyakoriságát, tartalmát, előzményét és következményét mérhetjük különböző

viselkedéslistákkal, kérdőívekkel, interjúkkal, strukturált megfigyelésekkel.

A neuropszichológiai tesztek et az agysérülések következtében megjelenő deficitmintázatok

vizsgálatára használjuk. A megismerő funkciók állapotának felmérésére a kognitív, a

szenzoros, a perceptuális és a motoros teljesítmények vizsgálata történik. Ezek ismeretében

megállapító a károsodás mértéke és hatóköre.

Érdemes megjegyeznünk, hogy az intelligencia-, a képesség- és a teljesítménytesztek esetében

a mérőeszközöket alkotó tételeket feladatoknak is szoktuk nevezni. Ez magában foglalja azt,

hogy az ilyen esetekben a feltett kérdésekre egy helyes választ kell adni, míg ezzel szemben a

személyiség- vagy érdeklődési teszteknél nincs jó vagy rossz válasz.

Fogalomtár:

adoptáció-kutatás – a gyermekek és a biológiai, illetve az örökbefogadó szülők

összehasonlító vizsgálata.

behelyettesítő, vikariáló megerősítés – a valaki más által tapasztalt megerősítés hatása a

személy viselkedésére.

EEG – a magasabb agyi területek összegzett elektromos aktivitásának rögzítése.

Ego-pszichológia – vagy más szóval én- pszichológia, azok a neoanalitikus elméletek,

amelyek az én-működésnek tulajdonítanak központi szerepet.

elfojtás – az impulzus vagy gondolati tartalom tudattalanba szorításának folyamata.

humanisztikus pszichológia – olyan pszichológiai irányzat, amely a személyes növekedés

vagy fejlődés univerzális képességét emeli ki.

idiografikus – a személyiség egyediségére összpontosító megközelítés.

ikerkutatás – olyan kutatási módszer, amelyben a monozigóta ikerpárok hasonlóságát vetik

össze heterozigóta ikerpárok hasonlóságával.

intelligencia tesztek - az egyén általános mentális képességének feltárását szolgálják. Az

intelligenciatesztek általában több speciális készség (pl. megértés, perceptuális

szervezőkészség, okfejtés, problémamegoldó készség) felmérésén keresztül biztosítják az

egyén intellektuális szintjének megbízható feltárását.



k reativitás tesztek - az eredetiséget, az ötletességet és a rugalmas gondolkodásra való

hajlamot próbálják felmérni. A mérésére kidolgozott feladatok belátást, újat és eredetiséget

igénylő problémamegoldást, valamint rugalmasságot igényelnek

megerősítés – olyan esemény, amely fokozza a megelőző viselkedés újbóli létrejöttét.

megfigyeléses tanulás – új viselkedés elsajátítása valaki más megfigyelése révén..

neuropszichológiai tesztek - többek között az agysérülések következtében megjelenő

deficitmintázatok vizsgálatára alkalmas eljárások

nomotetikus – törvényszerűségek megfogalmazásával foglalkozó tudományos megközelítés.

objektív módszerek - műszerekkel vagy laboratóriumi feltételek között vizsgáljuk a

személyt.

operacionalizálás - amikor a pszichés jelenségeket megragadható mérhető jellemzők mentén

írjuk le, határozzuk meg

power tesztek - a tesztben az elért teljesítmény a lényeg függetlenül attól, hogy mennyi ideig

foglalkozott a személy a teszttel

projektív tesztek – viszonylag strukturálatlan ingerre adott válaszreakció által működő

diagnosztikus eljárás.

pszichoanalízis – a pszichoneurotikus zavarok feltáró értelmezése és terápiája (elmélet és

terápiás technika), egyfajta világnézet az emberről.

pszichológiai mérés - egy olyan átfogó és integratív mérési folyamat, amely magában

foglalja a kapott eredmények kiértékelését, interpretációját, a több forrásból rendelkezésre

álló információk összevetését, megbízhatóságuk megítélését és a pszichológiai jellemzők

bejóslását.

Q-rendezés: a személyiség tanulmányozására alkalmas önjellemező módszer, amelynek

lényege, hogy a személy az őt leíró tulajdonságok sorát úgy rendezi el, hogy kiemeli mi az

ami őt markánsan jellemzi és melyek azok a vonások amelyek rá egyáltalán nem jellemzőek.

A másik személy jellemzésére is használható.

reliabilitás – vagy megbízhatóság, egy mérés vagy teszt statisztikailag megállapítható

pontossága.

speed tesztek - feladatait időre kell megoldani, számít a kitöltés gyorsasága.

személyiség profil - olyan a vonáskombinációkat tükröző mérési eredmény amely egyszerre

jelzi az egyének közötti különbséget (ilyenkor a személyt a többiekhez viszonyítva

szemléljük) és az individuum egyediségét (amikor az egyén vonásainak erősségét egymással

összevetve tanulmányozzuk).



személyiség tesztek - olyan vonásokat és viselkedéses megnyilvánulásokat mérnek, amelyek

a személyiség meghatározó tényezői, segítségükkel a jövőben megjelenő viselkedés

bejósolható. A személyiségteszteknek számos változata van: pl. viselkedés- vagy tünetlisták,

önjellemző személyiség-kérdőívek, személyiségleltárak, projektív eljárások.

validitás – vagy érvényesség, minden olyan eljárás ide tartozik, ami a teszt érvényességét az

egyes résztesztek vagy tesztfeladatok tartalmi elemzésének útján ellenőrzi.

Ajánlott irodalom:

Allport, G. W. (1980): A személyiség alakulása. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

Carver, C. S. – Scheier M. F. (2006): Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris Könyvkiadó.

Freud, S. (1993): A Patkányember. Klinikai esettanulmányok I. In: Erős (szerk.): Sigmund

Freud Művei II. kötet. Budapest, Cserépfalvi.

Freud, S. (1998): A Farkasember. Klinikai esettanulmányok II. In: Erős (szerk.): Sigmund

Freud Művei VII. kötet. Budapest, Fílum.

Fröhlich, W. D. (1996): Pszichológiai szótár. Budapest, Springer Hungarica Kiadó.

Gyöngyösiné Kiss Enikő szerk. (2002): Szondi Lipót: A Szondi-teszt. A kísérleti

ösztöndiagnosztika tankönyve. Budapest, Hatodik Síp – Új Mandátum Könyvkiadó.

Oláh Attila (2005): Érzelmek, megküzdés és optimális élmény. Budapest, Trefort Kiadó.

Pervin, L. A. – John, O. P. (2001): Personality. Theory and Research. New York, John Wiley

& Sons, Inc.

Szokolszky Ágnes (2004): Kutatómunka a pszichológiában. Budapest, Osiris Kiadó.

Teljes irodalom:

Allport, G. W. (1980): A személyiség alakulása. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

Bagdy, E., Pressing, L., Bugán, A. Zétényi, T. (1986). Az MMPI- próba: elmélet és

alkalmazás. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Bolander, K. (1977). Assessing Personality through Tree Drawings. Basic Books, New York.

Caprara, G. V. Barbaranelli, C., Borgogni, L., Perugini, M. (1993). The ”Big Five

Questionnaire”: A new questionnaire to assess the five factor model. Personality and

Individual Differences, 15(3), 281 – 288.

Carlyn, M. (1977). An assessment of the Myers-Briggs Type Indicator. Journal of PersonalityAssessment, 41: 461 – 473.



Carver, C. S. – Scheier M. F. (2006): Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris Könyvkiadó.

Cattell, J. M. (1890). Mental Tests and Measurements. Mind, 15, 373 – 381

Costa, P.T., McCrae, R. R.. (1992). Four ways five factors are basic. Personality and

Individual Differences, 13, 667 – 673.

Erős, I., Jobbágy, M. (2001). A Myers-Briggs Típus Indikátor (MBTI) Magyarországon.

Alkalmazott Pszichológia.

Eysenck, H. J. (1991). A személyiség dimenziói: 16, 5 vagy 3? - Egy taxonómiai paradigma

kritériumai. Personality and Individual Differences, 12, 773–779. Magyar nyelvű kivonat.

Készítette Kulcsár Zsuzsanna.

Forer, B.R.. (1949) "The Fallacy of Personal Validation: A classroom Demonstration of

Gullibility," Journal of Abnormal Psychology, 44, 118-121.

Freud, S. (1993): A Patkányember. Klinikai esettanulmányok I. In: Erős (szerk.): Sigmund

Freud Művei II. kötet. Budapest, Cserépfalvi.

Freud, S. (1998): A Farkasember. Klinikai esettanulmányok II. In: Erős (szerk.): Sigmund

Freud Művei VII. kötet. Budapest, Fílum.

Fröhlich, W. D. (1996): Pszichológiai szótár. Budapest, Springer Hungarica Kiadó.

Gough, H. G. (1975). Manual for the California Psychological Inventory. Palo Alto, CA,

Consulting Psychologists Press

Gould, S. J. (1981/1999). The mismeasure of man. New York: Norton. Magyarul: Az

elméricskélt ember. Typotex. 1999.

Gregory, R. J. (2000) Psychological testing. History, Principles, and Application. Third

edition. Allyn and Bacon.

Gyöngyösiné Kiss Enikő szerk. (2002): Szondi Lipót: A Szondi-teszt. A kísérleti

ösztöndiagnosztika tankönyve. Budapest, Hatodik Síp – Új Mandátum Könyvkiadó.

Hathaway, S. R, McKinley, J. C. (1967). MMPI manual (rev. ed.). New York: The

Psychological Corporation.

Holtzman, W. H., Thorpe, J. S., Swartz. J. D., Herron, E. W. (1961). Inkblot perception and

personality. Austin; University of Texas Press, 1961.

Horváth, Gy. (1993). Bevezetés a tesztelméletbe. A tesztszerkesztés és értékelés alapjai. Bp.

Keraban, 1993.

Horváth, Gy. (1997). A modern tesztmodellek alkalmazása. Bp. Akadémiai Kiadó.

International Test Commission. (2000). International Guidelines for Test Use. International

Test Commission. http://www.intestcom.org/



Kapusi, Gy., (2002). A Rorschach- próba. Bevezetés. In.: Mérei, F. A Rorschach- próba.

Medicina, Budapest.

Klein, S. (1974). Tesztpszichológia. In: Lénárd Ferenc (szerk.) Alkalmazott pszichológia. (4.

átdolgozott, bővített kiadás) Gondolat, Budapest, 499– 527.

Matolcsi, Á., (1988). Az Eysenck -féle Személyiség-kérdőív (EPQ) felnőtt változatának hazai

adaptációja. In.: Mérei F., és Szakács F. (Szerk.), Pszichodiagnosztikai Vademecum. I.

Explorációs és biográfiai módszerek, tünetbecslő skálák, kérdőívek. 2. rész.

Mérei, F., Szakács, F. (Szerk) (1988). Pszichodiagnosztikai vademecum. Budapest:

Tankönyvkiadó.

Mérei, F. (2002). A Rorschach- próba. Medicina.

Murray, H. A. (1971/2005). Thematic Apperception Test. Manual. Printed in the United

States of America. Magyarul: Tematikus Appercepciós Teszt (TAT). Kézikönyv. OS

Hungary.

Myers, I. B., McCaulley, M. H. (1985). Manual: A guide to the development and use of the

Myers-Briggs Type Indicator. Palo Alto, CA: Consulting Psychologists Press.

Oláh Attila (2005). Érzelmek, megküzdés és optimális élmény. Belső világunk

megismerésének módszerei. Trefort Kiadó, Budapest.

Oláh Attila (1984): A California Psychological Inventory (CPI) rövidített változatának

ismertetése. Pszichológiai tanácsadás a pályaválasztásban. Módszertani füzetek. Országos

Pedagógiai Intézet, Budapest

Perczel, F., D., Kiss, Zs., Ajtay, Gy. (2005). Kérdőívek, becslőskálák a klinikai

pszichológiában. Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, Budapest.

Pervin, L. A. – John, O. P. (2001): Personality. Theory and Research. New York, John Wiley

& Sons, Inc.

Pethő, B. (1974). Technikai javaslatok pszichológiai tesztek alkotására és a vizsgálatok

lefolytatására. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974. (A Pszichológia a gyakorlatban sorozat 23.kötete)

Polcz, A. (1988). Aktív játékdiagnosztika és terápia. In.: Mérei F., és Szakács F. (Szerk.),

Pszichodiagnosztikai Vademecum. II. Személyiségtesztek. 1. rész.

Polcz, A. (1999). Világjáték : Dinamikus játékdiagnosztika és játékterápia. Budapest Pont.

Pressing, L., Szakács, F. (1990). Az MMPI- próba új magyar standardja. Kiadja a „Társadalmi

Beilleszkedési Zavarok” című kutatás Programirodája.

Rózsa, S. (2006): Raven Progresszív Mátrixok. Kézikönyv. OS Hungary.



Rózsa, S., Kállai, J., Osváth, A., Bánki, M. Cs. (2005). Temperamentum és Karakter:

Cloninger pszichobiológiai modell je. A Cloninger-féle Temperamentum és Karakter Kérdőív

felhasználói kézikönyve. Medicina.

Rózsa, S., V. Komlósi, A., Kő, N. (1998). A serdülőkori hangulatzavarok mérése a Beck -féle

Depresszió Kérdőívvel. ELTE. Belső Kiadvány.

Sipos, K., Sipos, M., Spielberger, C. D. (1988). A State-Trait Anxiety Inventory (STAI)

magyar változata. In: Pszichodiagnosztikai Vademecum. Szerk.: Mérei, F. és Szakács, F.

Tankönyvkiadó, Budapest.

Spielberger, C. D. (1966) Theory and research on anxiety. In C.D. Spielberger (Ed.), Anxiety

and behavior. Academic Press, New York.

Spielberger, C. D. (1983/2005). State-Trait Anxiety Inventory (Form Y). Manual. Mind

Garden, Inc. Redwood City California. Magyarul: STAI-Y State-Trait Anxiety Inventory.

Kézikönyv. OS Hungary.

Spielberger, C. D., Gorsuch, R. L., Lushene, R. E. (1970). Manual for the State-Trait Anxiety

Inventory (Self-Evaluation Questionnaire). Consulting Psychologists Press, Palo Alto, CA.

Spielberger, C. D., Jacobs, G. A., Russell, S. F., Crane, R S. (1983). Assessment of anger:

The State-Trait Anger Scale. In J. N. Butcher, C. D. Spielberger (Eds.), Advances in

personality assessment (Vol. 2, pp. 161-189). Hillsdale, NJ: Erlbaum.

Süle, F. (1988). A „Fa-rajz”-teszt. In.: Mérei F., és Szakács F. (Szerk.), Pszichodiagnosztikai

Vademecum. II. Személyiségtesztek. 2. rész. Tankönyvkiadó.

Szakács, F. (1988). Útmutató a Rosenzweig-féle Frusztrációs Teszt (PFT) használatához. In.:

Mérei F., és Szakács F. (Szerk.), Pszichodiagnosztikai Vademecum. II. Személyiségtesztek. 1.

rész. Tankönyvkiadó.

Szokolszky Ágnes (2004): Kutatómunka a pszichológiában. Budapest, Osiris Kiadó.

Thorndike, E. L. (1920). A Constant Error on Psychological Rating, Journal of Applied

Psychology, IV, 25 – 29.

Vargha, A. (1994). A Szondi-teszt pszichometriája. Universitas Kiadó, Budapest.

Vargha, A. (2000). Matematikai statisztika: pszichológiai, nyelvészeti és biológiai

alkalmazásokkal. Pólya Kiadó, Budapest.

Vass, Z. (1996). A projektív rajzok előnyei, problémái és kutatási távlatai. Magyar

Pszichológia Szemle, 52, 81 – 100.

Documents

A Személyiség Fogalma És Vizsgálati Módszerei