1

TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRI DOLGOZAT Szociális jogi szekció

A szociális biztonsághoz való jog

„Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson.

Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett

munkanélküliség estén minden magyar állampolgár törvényben

meghatározott támogatásra jogosult.”

(Magyarország Alaptörvénye)

Készítette: Konzulens: Szinai Alexandra Dr. Jakab Nóra ÁJK-CTI, III. évfolyam J3MU PhD, adjunktus 2012

2

Tartalomjegyzék

1. Bevezetés 3

2. A szociálpolitika kezdeti és modern fogalmi megközelítései 4

2.1. Pragmatikus felfogás 5

2.2. Funkcionalista megközelítés 6

2.3. Strukturális-dinamikus megközelítés 7

3. A szociális jog alapelvei 8

4. A jóléti államok és a nagy egészségügyi modellek 9

4.1. A Bismarcki modell 10

4.2. A Szemaskó modell 11

4.3. A Beveridge modell 11

5. Szociális jog Magyarországon 12

5.1. Szociális biztonság az Alkotmányban és az Alaptörvényben 12

5.2. Fontosabb törvények a témával kapcsolatban 16

5.2.1. Az 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyug- 16

ellátásról

5.2.2. A 2011. évi CXCI. törvény a megváltozott munkaképességű 19

személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról

5.2.3. 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és 21

esélyegyenlőségük biztosításáról

6. Nemzetközi jog – Az Európai Szociális Karta 22

7. Szociálpolitika az Európai Unióban 25

7.1. Szociális jogok az Európai Unió szerződéseiben 25

7.2. A szociális biztonság Uniós koordinációja 30

8. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 102. számú Egyezménye 33

8.1 Orvosi ellátások 34

8.2. Munkanélküli ellátás 35

8.3. Munkahelyi baleset estén járó ellátás 35

8.4. Családi ellátás 36

8.5. Anyasági ellátás 37

9. Összegzés 38

10. Felhasznált irodalom 40

3

1. Bevezetés

Jelen dolgozat célja, hogy felvázolja a szociálpolitika kialakulásának folyamatát, a

nehézségeket és a problémákat, amelyek ezen hosszan tartó időszak alatt merültek fel, és hol

több, hol kevesebb sikerrel zárult kezelésük. A szociális jog hosszú évszázados, sőt évezredes

múltja arra enged következtetni, hogy mióta világ a világ, jelen volt ez a kérdés, ahogyan

jelen van ma is, illetve a közeli és távoli jövőben is egyaránt jelen lesz. Ebből az okból

tartottam fontosnak, hogy megvizsgáljam a ma érvényes hazai és nemzetközi szabályozás

rendszerét, hogy bizonyos időközönként miért kezelték elsőrendű kérdésként a különböző

államok és a világot átölelő szervezetek, máskor pedig miért indult hanyatlásnak ez az

emberek millióit érintő, alapvető jog? Valójában mit is jelent a szociális biztonság?

Problémát látok az Európai Unió nehézkesen kialakult szabályozásában, amit amúgy is

megnehezít a tagállamok egyre erősödő ragaszkodása ahhoz, hogy beleszólás nélkül, csakis

saját hatáskörükben, hagyományaikhoz hűen és korlátaikhoz igazítva szabályozzák nemzeti

szociális jogukat. Azonban most, hogy a gazdasági aktivitás csökkenő tendenciát mutat a

Közösség területén, a szociális biztonság iránt igény véleményem szerint az évek múlásával

ismét egyre sürgetőbb kérdéssé válik, mint ahogyan azt az 1990-es évek gazdasági

visszaesése során is megfigyelhettük. Egyre fontosabb lenne a szociális biztonsághoz való jog

minél szélesebb körű kiterjesztése hazánkban is, például azon nemzetközi dokumentumok

ratifikálása által, amelyeknek még nem vagyunk tagjai. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet

102. számú Egyezményéhez való csatlakozás például előrelépést jelentene, már csak abból a

szempontból is, hogy elősegítené hazánk nemzetközi közösségbe való integrálódását is. A

magyarországi szabályozás valóban nem felel meg az Egyezmény feltételeinek? Mi lehet a

ratifikáció akadálya?

Aggasztó problémát vélek felfedezni az Európa-szerte mutatkozó népi elöregedésben

is, ugyanis az egyre alacsonyabb létszámú aktív keresők csoportja nem képes elégséges

mértékben eltartani a rászorultakat. Viszont nem csupán a polgárok biztonságának

biztosításából áll a fő probléma, hanem abból is, hogy egy olyan hatalmas közösség, mint az

Európai Unió, csak úgy lehet hosszútávon életképes, hogyha gazdaságilag is stabil, amihez

pedig elengedhetetlen, hogy polgárai egy bizonyos szintű szociális biztonsággal

rendelkezzenek. Ennek megvalósulását célozzák a koordinációs rendeletek, és a lehető

legtöbb tagállam egységes döntése alapján meghozott szerződések és nyilatkozatok. Ezeken

kívül nemzetközi szinten is találkozhatunk országok sokaságát felölelő szociális jogi

kérdésekkel foglalkozó egyezményekkel.

4

Azt a tényt is figyelembe véve, hogy a felvázolt probléma gazdasági kérdéseket is

érint, megoldását egy olyan politika kialakításában látom, amely a minél magasabb szintű,

vagy még inkább a teljes foglalkoztatottság elérését célozza. Az így kialakítható gazdasági

stabilitás folytán nagymértékben csökkenthető lenne a szegénység, a társadalombiztosítás

hálója is jelentősen több polgárra terjedne ki, így a nyugdíjak kifizetésére elkülönített

pénzösszeg is biztosabb lábakon állna, orvosolva az időskorúak megélhetési problémáit is.

Sajnos egy ilyen rendszer kialakítása rendkívül költséges és nehéz folyamat, amelyet, ha meg

is próbálnának valósítani az államok, az egy bizonyos időtávon belül túlterhelheti a rendszert,

annak összeomlását, vagy hatalmas mértékű adósságfelhalmozódást eredményezve.

2. A szociálpolitika kezdeti és modern fogalmi megközelítései

A szociálpolitika történetének korszakolása szokásosan az 1600-as évek Angliájától

kezdődik, mivel ettől az időtől kezdve számít rendszerszerűnek a szociális jog. Az ekkor

bekövetkezett szemléletváltás következtében megváltozott az állami magatartás: a koldulás

büntetése, a mozgásszabadság korlátozása, a nincstelenek városba költözésének tiltása helyett

egyre gyakoribbá váltak a szociális alternatívát kínáló megoldások. Viszont nem csak ebben

az időben, hanem az ókori társadalmakban is léteztek szociális problémák, ha nem is olyan

tömegesen, hogy intézményes megoldást kellett volna keresni rájuk, de a közösség érdekében

valahogy ezeket is rendezni kellett. 1 Általánosságban tekintve ekkor még nem létezett

szociálpolitika, azonban széles körben elterjedt volt a szociális gondoskodás, ami kiterjedt a

tüneti kezelésre, az utólagos korrekcióra, és gyakran már a probléma megelőzésére is. Az

államok legfőbb szempontja a közösség érdekeinek kiszolgálása, az egyéni élet és a család

fenntartása volt. 2

A szociálpolitika fogalmának kialakulásához hosszú út vezetett, ami érthető is,

figyelembe véve, hogy már több évtizede jelen van a legkülönbözőbb országok életében, azok

egyik legfőbb feladatát formálva. Természetes, hogy ezek különböző adottságai, társadalmi

berendezkedése és mentalitása miatt változatos megfogalmazások születtek, azonban most a

magyar fogalom kialakulására szeretnék hangsúlyt fektetni.

A kezdeti szociálpolitikai koncepciók és fogalomértelmezések döntően a munkásságra

vonatkoztak. Ezt tükrözi Matheovits Ferenc XX. század elején megjelent Nemzetközi

1 MOLNÁR, MARGIT (1992): Töredékek a szociális gondoskodás ókori történetéből, Esély, Budapest, 3/93-103. 2 KOVÁCS, JÁNOS (2006): Társadalompolitika-Szociálpolitika,Agroinform Kiadó, Budapest

5

szociálpolitika című műve is, melyben a gyakorlati szociálpolitikát úgy határozta meg, hogy

az a nemzetnek egy olyan önirányzó tevékenységét kifejező működése, amivel a társadalom

védelemre szoruló elemei, vagyis a munkások, az öregek, a nők, a gyermekek, a betegek és a

rokkantak helyzetének javítását célozza.

Korvig Béla 1936-ban publikált Szociálpolitikájában a fogalom meghatározásához az

Európa szerte ismert definíciók közül emelte ki az általánosan előforduló elemeket, és ezek

alapján fogalmazta meg, hogy a szociálpolitika elsősorban védelmet jelent, és célja csak az

lehet, hogy lehetővé tegye a társadalom számára a természetének megfelelő életet. Más szóval

a szociálpolitika azoknak az eljárásoknak és törekvéseknek az összessége, amelyek

közvetlenül a társadalom belső egységének tartós megtartására és fejlesztésére irányulnak.

Az előbbieknél jóval átfogóbb és komplexebb megközelítést fogalmazott meg

Hilscher Rezső, aki abból indult ki, hogy egyedül a szociálpolitika céltudatos felépítése és a

polgárok egész életét átfogó tevékenysége alkalmas arra, hogy a társadalmat azzá az egységgé

emelje, amellyé lenni eredeti rendeltetése. Szerinte a szociálpolitika feladata az, hogy az

erkölcsi, szellemi és gazdasági javak olyan elosztását valósítsa meg, amely a társadalom igazi

céljai elérésének szolgálatában minden ember számára valamennyi életviszonylatban emberi

léthez méltó életszínvonalat biztosítson. A szociálpolitikai célzatnak benne kell lennie

valamennyi törvényben, az államigazgatás szerveinek munkájában, a társadalom és az egyén

megatartásában, mert másként a kitűzött céljához, vagyis a társadalmi igazságosság

megvalósulásához sohasem juthat el. 3

Mint láthatjuk, a szociálpolitika fogalmának meghatározása és használata korábban

sem volt egységes, és ma sem az. A manapság elfogadott értelmezése a pragmatikus, leíró

felsorolástól a funkcionalista megközelítésen át a strukturális-dinamikus felfogásig terjed,

melyek egyszerre, egymás mellet is létezhetnek. 4

2.1. Pragmatikus felfogás

A pragmatikus megközelítés szerint a szociálpolitika egy cselekvési mező, amelyben

történelmileg kialakult intézmények működnek, mint például az egészségügyi ellátás, az

oktatásügy, a társadalombiztosítás és a közegészségügy, az állami lakásépítés, a szociális

munka, a házi vagy intézményi gondozás, a család- és gyermekvédelem. Természetesen

ezeknél több olyan intézmény létezik, amelyeket az állam finanszíroz és szabályoz, ezért a

3 BALIPAP, FERENC (1989): A magyarországi settlement történet, Esély, 1989/2., Budapest 4 Uo.

6

szociálpolitikához olyan tevékenységek is tartoznak, melyek az állampolgárok egyénekre is

lebontható szükségleteit elégítik ki, és a lakosság jólétét szolgálják, viszont ebben az

értelemben nem ide sorolandó az úthálózat, a közterület fenntartása, a rend- és tűzvédelem.

Az intézményrendszer és ennek feladatai felől való közelítésnek egy kiszélesített

változata is létezik, ami az előzőekben felsorolt szociális jóléti intézmények mellett ide sorolja

a pénzügyi vagy adóügyi, és a vállalati jóléti politikát is, ez azonban kevésbé elfogadott.

Valójában mindkét rendszer fontos szerepet játszhat a források újraelosztásában, és így az

állampolgárok jólétének alakításában.

Egy további kiegészítés a szociálpolitikához tartozónak tekinti a jótékonyságot, a

humán célú társulások tevékenységét, illetve az önkéntes társadalmi munka formáit

szükségletkielégítő és redisztributív vonásaik miatt. Az alábbiak alapján a szociálpolitika az

állampolgárok meghatározott szükségleteit a piac megkerülésével kielégítő, közpénzek

felhasználásával működő intézmények és cselekvési rendszerek együttese. 5

2.2. Funkcionalista megközelítés

A funkcionalista megközelítés azt veszi figyelembe a szociálpolitika fogalmának

meghatározáskor, hogy milyen társadalmi funkciók betöltésére jöttek létre a szociálpolitikai

rendszerek, mely esetben a hangsúly a társadalmi funkciókra, diszfunkciókra, és az ezek

feloldását célzó eszközökre kerül. A társadalmakban mindig is léteztek szociális problémák,

és az első állami beavatkozást igénylőnek a szegénységet tekintik, amelynek kezelése

kezdetben gyakran büntető jellegű eszközökkel működött, a szegények kordában tartása

rendőri jellegű felügyelettel párosult. A kapitalizmus megjelenésével csak romlott a szegény

népréteg helyzete, ugyanis például az idős emberek, a rokkantak és a munkanélküliek

kiszorultak a piacról, képtelenek voltak a piac törvényi keretei között érvényesülni, így

tömegesség vált a gazdasági berendezkedésből adódó szegénység, ami veszélyeztette a

társadalom újratermelődését, valamint integráltságát. Ez volt az oka annak, hogy az állam

fokozatosan növekvő szerepet vállalt a szociálpolitikában, és kialakultak a

társadalombiztosítási, egészségügyi ellátó rendszerek, a közegészségügyi intézkedések, majd

a gyári törvények, melyek a munkaerő kizsákmányolásának megakadályozására törekedtek.

Összegezve a funkcionalista felfogás szerinti szociálpolitika a tevékenységek

értelmezésénél arra helyezi a hangsúlyt, hogy ezek mennyiben járulnak hozzá az adott

5 FERGE, ZSUZSA (1991): Szociálpolitika és társadalom, T-Twins, Budapest

7

társadalom zavartalan működéséhez, az új feltételek adaptálásához, integrálásának

megőrzéséhez, és a strukturális viszonyok változatlan újratermelődéséhez. 6

2.3. Strukturális-dinamikus megközelítés

A strukturális-dinamikus megközelítés szerint a szociálpolitikai tevékenységet

strukturálisan meghatározott folyamatként, az állam és az állampolgárok közötti változó

viszonyként kell érteleznünk. E szemlélet kialakulásához a társadalmi feszültségek járultak

hozzá, mivel a hátrányos helyzetűnek minősülő csoportok harcolni kezdtek sajátos

szükségleteik elismeréséért, olyan célokkal, mint az újraelosztás körének növelése, a

redisztribúcióhoz való hozzájutást biztosító jogosultságok kiszélesítése, és hogy a

szükségletek kielégítése jogok alapján történjen. A minimális követelés az elemi biztonság, a

létfenntartás biztosítása, az általános biztonság, a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek

csökkentése volt. Az utóbbi időkig a szociálpolitikai követelések csupán az elosztás szférájára

korlátozódtak, viszont mára termelési viszonyok is előtérbe kerültek, ugyanis hangsúlyt

kapott a források létrehozása. A tőkés keretek között kialakult szociálpolitika ebben a

folyamatban alakult át az alapvető társadalmi viszonyokat is érintő társadalompolitikává.

Azokban a piacgazdaságokban, ahol ez a folyamat beindult, ott kialakulhatott a munkások és

alkalmazottak közvetlen részvételére épülő ipari demokrácia, vagyis a mikro- és vállalati

szintű politika, melynek célja volt a munkakörülmények humanizálása, a vállalati döntések

demokratikussá tétele. Végül mindig az adott társadalom gazdasági és társadalmi fejlettsége,

társadalmi erőviszonyai és értékrendje határozza meg, hogy milyen szükségletek teljesítését

vállalja a közösség, illetve az állam, és hogy milyen eszközöket alkalmaz ezek kielégítésénél.

Mivel a rendszer dinamikusan változik, szükségszerűen változnak a szociálpolitika

határai is, ezért egy olyan szociálpolitikai rendszerre van szükség, amely képes a

konfliktusokat rugalmasan kezelni és változtatni az új szükségleteknek megfelelően. 7

6 Uo. 7 Uo.

8

3. A szociális jog alapelvei

A jelentősebb horderejű törvények gyakran tartalmaznak úgynevezett általános vagy

bevezető rendelkezéseket, amelyek között gyakran helyet kapnak alapelvi rendelkezések is.

Ezeknek feladata, hogy iránymutatásul szolgáljanak a szabályok kialakítása során a jogalkotó

számára, illetve a jogalkalmazó számára a rendelkezések értelmezése és a konkrét esetekre

történő alkalmazása során. Alapelveken általában valamely jogág szabályozását meghatározó

általános elveket értünk, amelyek az adott jogág szabályainak egészében jutnak érvényre.

Ezek a szociális jog tekintetében a munkához való jog és a minimális ellátáshoz való jog, az

önsegélyezés és a szolidaritás elve, a jövedelemkompenzáció és rehabilitáció elve, az egyenlő

bánásmód elve, az érdekek összehangolásának elve, valamint a részvétel elve.

A munkához való jog és a minimális ellátáshoz való jog elve egymással párhuzamosan

érvényesül. Ez alapján elmondható, hogy munkajogról a munkahelyen belül beszélhetünk,

munkahelyen kívül pedig a szociális jog szabályai az irányadóak, ezek biztosítják és

mozdítják elő a munkahelyre jutást, illetve az oda való visszajutást, a minimum ellátások

vonatkozásában pedig az elveszett jövedelem kompenzációja a cél.

Az önsegélyezés elve szerint a jog a felnőtt emberektől elvárhatja, hogy maguk és

családjuk megélhetéséről képességeikhez mérten gondoskodjanak, nehézségeik megoldására

elsősorban maguk tegyenek erőfeszítéseket. Ezt a különböző juttatások feltételei között a

rászorult személy együttműködésére, öntevékenységére vonatkozó előírások juttatják

kifejezésre. A szolidaritás elve ezzel párhuzamosan érvényesül, és azt írja elő, hogy a bajba

jutottaknak a társadalom a szükséges mértékben segítséget kell, hogy nyújtson. Mivel a

pénzbeli szociális juttatásokra való jogosultsághoz szükséges jövedelemhatár a mindenkori

öregségi nyugdíj minimumában került meghatározásra, és mivel a nyugdíjak összegének

meghatározása a keresetek növekedésétől is függ, így a szabályozás automatikusan biztosítja,

hogy a szociális juttatások nem szakadnak el a társdalom átlagos jövedelmének alakulásától.

A jövedelemkompenzáció elve abból ered, hogy a szociális jog egyik építőeleme, hogy

a jövedelem elvesztése esetében szükségessé teszi a szociális segítséget, a jövedelem pótlását,

vagyis biztosítja a jövedelemkompenzációt, ami biztosítási alapon nyújtott, a jövedelemmel

arányos jövedelempótlás. Azonban nem ez nem a korábbi jövedelemmel arányos, hanem az

alacsonyabb, rászorultsághoz igazodó összeg. A modern szociális jog ezzel legalább azonos

mértékben érvényesíti a rehabilitáció elvét, azaz az aktív keresők csoportjába való visszajutás

elősegítését, ami a munkavégző képesség elvesztése, megváltozása, illetve a munkanélküliség

tekintetében kerül előtérbe.

9

Az egyenlő bánásmód elve tiltja az egyén akaratától és döntésétől független

tulajdonságai alapján való megkülönböztetését, elsősorban a faj, a nemzeti hovatartozás, a

nem, a vallás, az életkor, a testi fogyatékosság, és a szexuális orientáció alapján. A

történelmileg kialakult egyenlőtlenségek korrigálása a súlyos hátrányoktól szenvedő

csoportok, melyek Magyarország tekintetében elsősorban a romák, a nők és a fogyatékosok

számára támogató intézkedésekkel kell a többségi társadalomhoz tartozókéval azonos esélyt

teremteni.

Az érdekek összehangolásának elve az ellentétes érdekek összeegyeztetéséről szól,

mivel a szociális jog a befizetett adókból ellenérték nélkül nyújt pénzbeli vagy egyéb

formában juttatást. Az érdekösszhang megteremtését a juttatási feltételek jogszabályi előírása

szolgálja, és legcélszerűbben a helyi önkormányzatok által végezhető el.

A részvétel elve, vagyis az érintettek részvétele a döntés kialakításában a

demokratikus hatalomgyakorlás alapvető vonása, ami az érintetteket képviselő, nem

kormányzati szervezetek, vagyis szakszervezetek, üzemi tanácsok és participációs

képviseletek bevonásával valósul meg. 8

4. A jóléti államok és a nagy egészségügyi modellek

A szociális jogok védelme érdekében kialakult rendszerek elnevezésére a

legáltalánosabb értelemben a jóléti rendszer kifejezés használatos, a szintén elterjedt

szegénygondozás és szegénypolitika mellett. 9 A jóléti politikák és intézmények fejlődése az

1950-es évek után lendült fel, és az 1970-es évekre teljesedett ki, 10 azonban alapjai a jóval

távolabbi múltba nyúlnak vissza. 11 A mai rendszerek születése az iparosodás során létrejött

modern kapitalizmusnak köszönhető, amelyre jellemzőek a társadalmi egyenlőtlenségek és a

kockázatok mérséklésére törekvő állami magatartás. Ebből a kapcsolatból levezethető, hogy a

kapitalizmus fajtáival párhuzamosan a jóléti államnak is különböző fajtái alakultak ki.

A Gøsta Esping-Andersen által kidolgozott tipológia szerint a jóléti rendszerek három

csoportba sorolhatóak, melyek a reziduális, a korporatív és az univerzális, vagyis a liberális, a

8 BEDNAY, DEZSŐ (2010): Szociálpolitikai és szociális jogi alapfogalmak, ATLANTA Üzleti Szakközépiskola 9 Uo. 10 NYILAS, MIHÁLY (2005): A „Szociális Európa” esélyei és az európai jóléti rendszerek átalakítása, A társadalmi kohézió erősítése, Új Mandátum Kiadó, Budapest 11 CORA, ZOLTÁN (2011): A szociálpolitika válaszútjai Magyarországon: A mintakövetés lehetőségei és kényszerei (1938-1950), Szeged

10

konzervatív, és a szociáldemokrata jóléti állam. A típusok a társadalmi rétegződésre kifejtett

hatásuk alapján különülnek el egymástól, ami pedig az államok eltérő intézményi

sajátosságainak és finanszírozási technikáinak függvénye. 12 Hatékonyságának legegyszerűbb

mérőszáma a foglalkoztatási ráta, ugyanis hosszú távon csak az a rendszer életképes, ami nem

jár a munkakínálat csökkentésével. Itt szükségesnek tartom megemlíteni, hogy például a

konzervatív modell is hatásosan csökkenti a kialakult egyenlőtlenségeket, viszont alacsony

foglalkoztatást eredményez. Magyarország a hosszú távon nem fenntartható ellátórendszerű

konzervatív csoportba tartozik. Alacsony hatékonyságát az magyarázza, hogy az állam által

nyújtott ellátások a munkavállalási szándék csökkenéséhez vezetnek, így végül egyre

kevesebb adófizető finanszírozza a juttatások magas szintjét. 13

4.1. A Bismarcki modell

Az elsőként Németországban bevezetett modell 14 létrejötte Otto von Bismarck

nevéhez fűződik, aki 1883-ban létrehozta a szolidaritás elvű társadalombiztosítási rendszert,

mivel felismerte, hogy a munkásegyesületek betegbiztosítási alapjainak az állam által történő

átvétele hozzásegítheti a dolgozókat a gazdasági biztonsághoz. A modell a gazdaságilag aktív

polgárok egyes kategóriáit biztosította bizonyos káresemények bekövetkezése esetén. A

bismarcki társadalombiztosítás két alapelve közé tartozik a munkáltatók hozzájárulási

kötelezettségének bevezetése, és mint ahogy már említettem, a biztosítottak közötti

szolidaritás. A rendszer finanszírozása a munkáltatók és a munkavállalók járulékaiból történik,

a rászorulók elismert szükségleteik alapján részesülnek ellátásban, ugyanakkor hozzájárulásuk

jövedelemarányos. Ebből adódik a rendszer hátránya is, miszerint az eltérő jövedelemmel

rendelkező, magasabb járulékbefizetési kötelezettséggel bíró állampolgárok is az átlagossal

azonos szintű ellátást kapnak. A kiegészítő biztosítások erre megoldást jelenthetnek, de ez a

típusú modell a terjedésüket csak korlátozottan támogatja. Németországban további

jellemzője, hogy a köz- és a magánfinanszírozás együttesen van jelen, a kötelező biztosítás

csak egy bizonyos jövedelemszint felett nem kötelező.

12 GEDEON, PÉTER (2011): Rivális elméletek a jóléti államról, Politikatudományi Szemle XX. évf. 2. sz., 7-30. 13 Jóléti rendszerek Európában - Jó gyakorlatok és reform alternatívák, készült a Miniszterelnöki Hivatalban, www.kormanyszovivo.hu (Letöltés ideje: 2012. október 9.) 14 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága, Európai Füzetek 14., A Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati Stratégiai Elemző Központ és a Külügyminisztérium közös kiadványa, Budapest

11

Előnyei közé tartozik, hogy széles körben hozzáférhető ellátásokat biztosít, a piac

szerepe korlátozott, a finanszírozása teljesítményarányos, és differenciáltabb igények

kielégítésére is képes. Hátránya, hogy nem terjed ki a népesség egészére, egyéni

járulékfizetési nyilvántartást igényel, így nagyobb adminisztrációs terhet jelent, és ellenőrzése

is szükségessé válik, továbbá nem érdekeltek a szolgáltatók a prevencióban. 15 A bismarcki

rendszer jellemző Magyarországon, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, továbbá

Argentínában, Costa Ricában, Dél-Koreában, Japánban, Kínában, Tajvanban és Tunéziában is.

4.2. A Szemaskó modell

Nikolai Alexandrovich Semashko, a Szovjetunió első egészségügyi minisztere

elsőként hirdette meg alkotmányos jogként a mindenki számára térítésmentes egészségügyi

ellátást a lakosság teljes egésze körében, ezzel jelentős sikereket elérve a járványok

felszámolásában, a csecsemőhalandóságban, és a várható élettartam is a kétszeresére nőtt. A

rendszert állami költségevetésből, az önkormányzatokon keresztül finanszírozták, regionalitás

és magas centralizáltság jellemezte. Mivel egyszerre volt jelent benne a krónikus

gyógyszerhiány, és a kórházi ellátások túlkínálata, így valódi jelentősége a közegészségügy

kiépítése volt. Előnyei közé tartozik, hogy általa biztosítottá vált az esélyegyenlőség minden

állampolgár számára, megoldódott a költségkontroll, és ide sorolandó a már említett

közegészségügy kiépítése is. Viszont hátrányt jelent a túlzott centralizáció, a maradványelv

szerinti finanszírozás, hogy a hálapénz jellemzővé vált a kórházakban, hogy a szükséglet nem

alakította a kapacitás nagyságát. Az európai szocialista országokban a második világháború

után a szovjet modellt a bismarckival vegyítették, ezzel létrehozva a kevert rendszereket. 16

4.3. A Beveridge modell

Az angolszász hagyományokra támaszkodó rendszer létrejötte William Henry

Beveridgenek köszönhető, aki ráeszmélt, hogy egészségügyi ellátásban egy életképes

társadalombiztosítási rendszerben mindenkinek, megkülönböztetés nélkül joga van

ingyenesen és egyenlően részesülni a legkorszerűbb egészségügyi szolgáltatásokból. 17

Hangsúlyossá vált a teljes népesség számára nyújtott minimum jövedelem biztosítása. A

15 KARNER, CECÍLIA (2008): Nemzetközi egészségügyi finanszírozási modellek és az állam szerepvállalása 16 Uo. 17 Uo.

12

rendszer univerzális, 18 alapvetően közpénzekből gazdálkodik. Erre mutat rá a modell másik

elnevezése, vagyis az NHS rendszer, ugyanis az adófinanszírozás az angol National Health

Service, vagyis a Nemzeti Egészségügyi Rendszer elvei alapján terjedt el. Az NHS mellett

létezik magán egészségbiztosítási rendszer is, ilyenkor az ellátást teljes egészében a

magánbiztosító fizeti. A modell állampolgári jogon járó ellátást nyújt, azonban az ellátások

hozzáférhetősége általában jobb, mint azok színvonala. Pozitívum, hogy benne jól

érvényesíthető a méltányosság, mivel lényege a teljes lakosságot célzó, az összes lényeges

szolgáltatást nyújtó ellátórendszer működtetése, amely az állam feladatát képzi az intézmény

fenntartása mellett. Nem kizárt a szolgáltatói oldal privatizációja és a versenyelemek

alkalmazása, ezek a színvonal egységesítésére kifejezettem alkalmasak, de önmagukban nem

elegendőek. A centralizált egészségügyi szolgálat rendszere működik Svédországban,

Finnországban, Norvégiában, Portugáliában, Olaszországban, Írországban, Dániában,

valamint Kubában és Új-Zélandon is. Előnye, hogy olcsó, nem ismer el többletigényt, kevés

adminisztrációt igényel, mivel nem alkalmaz egyéni nyilvántartást. Viszonylag könnyen

tervezhető, továbbá népegészségügyi feladatokat is ellát. Hátránya a bürokratikus

forráselosztás, hogy nincs benne szektorsemlegesség, gazdaságossága nehezen követhető,

továbbá a finanszírozás kevésbé függ a teljesítménytől, és a dolgozók nem érdekeltek a

rendszer hatékony működtetésében. 19

5. Szociális jog Magyarországon

5.1. Szociális biztonság az Alkotmányban és az Alaptörvényben

A Magyar Köztársaság Alkotmánya több helyen is foglalkozott az úgynevezett

második generációs gazdasági, szociális és kulturális jogok szabályozásával. 20 Az említett

szociális jogok közé tartozik a társadalombiztosításhoz való jog, az egészségügyi ellátáshoz

való jog, az anyák, a gyermekek és az időskorúak különleges védelme, a megélhetéshez és a

lakhatáshoz való jog, a gazdasági jogok tekintetében a munkához való jog, a megfelelő

munkakörülményekhez való jog, a pihenéshez való jog, a szakszervezetek alakításához való

jog, a sztrájkjog, és végül a kényszermunka tilalma érvényesül. Kulturális jog például az

18 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 19 KARNER, CECÍLIA (2008): Nemzetközi egészségügyi finanszírozási modellek és az állam szerepvállalása 20 JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé, Esély, 1995/3., Budapest

13

oktatáshoz, a művelődéshez való jog, valamint ide sorolandó a tudomány, az oktatás és a

művészetek szabadsága is. 21

Az Alkotmány általános rendelkezéseinek 17.§-a kimondta, hogy a Magyar

Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel kell, hogy gondoskodjon.

Különös figyelmet fordított az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, valamint

védelmezte érdekeiket. Elismerte az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait,

ezek tiszteletben tartása és védelme elsőrendű kötelesség, valamint fontosnak tartotta a

házasság és a család védelmét.

Az alapvető jogokat és kötelességeket megfogalmazó fejezet 70/E. § (1) és (2)

bekezdése szerint a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális

biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül

bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. Az

ellátáshoz való jog a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével

valósítandó meg. 22

A 17.§ és a 70/E. § kapcsolata kérdésesnek tűnhet már csak abból a szempontból is,

hogy nem derül ki egyértelműen, hogy egy vagy két jogról van-e szó, valamint arról sem

kapunk felvilágosítást, hogy a 70/E. § szintén általános rendelkezés, vagy már egy speciális

szabály. 23 Vitatható, hogy mi a tartalma és a mértéke a garantált ellátásoknak. Tovább

nehezíti az értelmezést, hogy az sem állapítható meg pontosan, hogy kik a jogosultak a

magyar állampolgárokon és az ellátandó csoportokon belül, és az sem derül ki, hogy mi a

teendő nem magyar polgárok esetén. Habár eljárásuk során a jogalkalmazó szervek is

értelmezhetik az Alkotmány rendelkezéseit, valódi jelentésük mégis az Alkotmánybíróság

gyakorlata során alakult ki. 24 Határozataihoz fűzött párhuzamos véleményeiből az derült ki,

hogy az Alkotmánybíróság álláspontja ebben a kérdésben nem egységes, ugyanis a testület

tagjainak többsége csupán programként értelmezi a szociális biztonsághoz való jogot, mások

szerint viszont a jogállamiság egyik építőeleméről van szó.

Zlinszky János volt alkotmánybíró álláspontja szerint az Alkotmány 70/E. § (1)

bekezdése alanyi jogot létesít minden magyar állampolgár javára, a megélhetéshez szükséges

21 A szociális jogok az emberi jogok között – Jogtudatosság a szociális jogok terén (2006) Jogvédelmi füzetek sorozat 1., Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány, Budapest 22 1949. évi XX. törvény - A Magyar Köztársaság Alkotmánya 23JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé 24 A szociális jogok az emberi jogok között – Jogtudatosság a szociális jogok terén (2006)

14

állampolgári jogot rögzíti. Viszont az Alkotmány már nem írta elő, hogy ennek milyen

formában kell történnie, csupán arra kötelezte az államot, hogy a szociális intézmények

rendszerével gondoskodjon róla, hogy a jogosultak ellátása valamilyen formában

mindenképpen megtörténjen. Ezúton kérdésessé válik, hogy az ellátások biztosításának mely

szintje felel meg az alkotmányos követelményeknek, mivel a szöveg szerinti „megélhetéshez

szükséges” mérték bizonytalan fogalom. Ez valamilyen mértékben indokoltnak tekinthető az

alkotmány általános jellegéből adódóan, de jelen esetben mégsem tűnik megfelelőnek az

állampolgárok nagy számát érintő szociális jogok esetében. Az állami kötelességvállalás

mértékéről először az Alkotmánybíróság fejtette ki véleményét, miszerint az ellátások

feltételeit és mértékét nem maga az Alkotmány, hanem külön törvények határozzák meg, 25 más szóval az alkotmánybírósági gyakorlat főszabályként nem tekinti alanyi jogok

forrásának az Alkotmányban megfogalmazott szociális jogokat. Az viszont pozitívumot jelent,

hogy a szociális biztonsághoz való jog mértéke annyiban meghatározható, hogy a

létminimumhoz való jogot tartalmazza, és bizonyos rétegeket kiemel, akiknek joguk van a

szociális biztonsághoz.

A témával kapcsolatban Juhász Gábor arra a következtetésre jut, hogy a további

értelmezési problémák elkerülése érdekében célszerű volna az Alkotmány szövegét

egyértelműbbé tenni. Felhívja a figyelmet arra is, hogy azt a kérdést sem lenne szabad

mellőzni, miszerint az Alkotmány nem rendelkezik a nem magyar állampolgárok szociális

biztonsághoz való jogáról, és ennek a jognak a tagadása ellentétes lenne olyan ENSZ

egyezményekkel, amelyekhez Magyarország is csatlakozott. Célszerűnek tartja az ellátások

minimumának rögzítését egy új alkotmányban, amely konkretizálná a mindenki számára

biztosított ellátások mértékét. 26

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és a Külügyminisztérium által kiadott

Emberi Jogi Kézikönyv szerint, mivel az 1989-90-es rendszerváltáskor nem került sor új

alkotmány létrehozására, hanem csak az 1949-es módosítása történt meg, időszerű volt egy új

alaptörvény elfogadása. Ebből kiindulva 2011. április 18-án az Országgyűlés egy új

Alaptörvényt fogadott el, melyet a köztársasági elnök általi aláírását követően április 25-én

hirdettek ki, majd 2012. január 1-jén hatályba lépett. 27 Az új törvény rendelkezései nem

25 JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé 26 Uo. 27 Emberi Jogi Kézikönyv (2012), kiadja a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és Külügyminisztérium, Budapest

15

eredményeztek látványos változást a szociális biztonsághoz való jog védelme tekintetében,

ami abban is megnyilvánul, hogy az Alkotmánybíróság a benne szereplő szociális

rendelkezések nagy részének nem ismerte el az alapjogi jellegét. A korábbi Alkotmány 17.§-

ának és 70/E. §-ának problémája orvoslásra talált, ugyanis a bennük foglaltakat az

Alkotmánybíróság ítélkezéseit figyelembe véve kerültek megfogalmazásra, miszerint 28

„Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson.

Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett

munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra

jogosult.” Az egységesítés tükrében ugyanezen cikk kimondja, hogy hazánk a szociális

biztonságot a fentebb felsoroltakon kívül más rászorulók esetében is a szociális intézmények

rendszerével valósítja meg. Az Alkotmány hasonló rendelkezéseivel szemben az Alaptörvény

nem a társadalombiztosítást, hanem az időskori megélhetés biztosítását kezeli kiemelten,

ugyanis kimondja, hogy ennek megvalósítását a társadalmi szolidaritáson alapuló állami

nyugdíjrendszer fenntartásával és az önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények

működésének lehetővé tételével segíti elő.

Talán a legszembetűnőbb és legjelentősebb különbség az, hogy a hatályát vesztett

Alkotmány azt mondja ki, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárainak „joguk van” a

szociális biztonsághoz, azonban az Alaptörvény XIX. cikke csupán azt tűzte ki célul, hogy az

állam „szociális biztonságot nyújtson”. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem

kötelező a szociális biztonság állampolgárok számára történő biztosítása, illetve a biztosítás

csupán törekvéssé épült le. 29 Hasonló a helyzet a nyugdíjra vonatkozó rendelkezés

tekintetében is, ugyanis a „megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak” kifejezést a

törvényi szöveg mellőzi, már csak arról beszélhetünk, hogy az állam az időskori megélhetés

biztosítását „segíti elő”. 30 Az ellátásra való jogosultság tekintetében az Alkotmány 70/e. §

nyilvánvalóan csupán példákat sorolt fel a jogosultak köréből, az új szöveg már a jogosult

csoportok taxatív felsorolásaként is értelmezhető, amelyből az a következtetés vonható le,

hogy az államnak csak ezen felsorolt csoportok szociális biztonságának megteremtésével kell

foglalkoznia. Ez alapján az önhibájukból munkanélkülivé váltakéval például nem. Változás

mutatkozik abban is, hogy a biztosítandó ellátás már nem a „megélhetéshez szükséges”,

28 FLECK, ZOLTÁN; GADÓ, GÁBOR; HALMAI, GÁBOR (2011): Vélemény Magyarország Alaptörvényéről, Fundamentum, 2011/1., Budapest 29 Kiút a diktatúrából- Javaslatok a negyedik Magyar Köztársaságért (2012) József Attila Alapítvány vitafüzet, Budapest 30 Uo.

16

hanem „törvényben meghatározott” mértékű. Fontos különbség az is, hogy a korábbi

szabályozással ellentétben az Alaptörvény nem tartalmazza a munkához való jogot, az új

rendelkezések értelmében a munkalehetőségek biztosítása szintén csupán államcél, valamint a

munkabér védelmére vonatkozó rendelkezést sem találhatunk benne, amíg ezzel ellentétben

az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdése rögzítette az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, illetve

(3) bekezdése szerint minden dolgozó személynek joga volt az általa végzett munka

mennyiségét és minőségét tükröző jövedelemhez. 31

5.2. Fontosabb törvények a témával kapcsolatban

Magyarországon nem csak az Alaptörvény, vagy az immár hatályát vesztett

Alkotmány tartalmaz, illetve tartalmazott a szociálpolitikára vonatkozó szabályozást. Ahogy

az az előzőekből is kiderült, ezen törvények rendelkezései nem elég széleskörűek a szociális

biztonsági ellátórendszer megfelelő szabályozására és az összes rászoruló polgár ellátásáról

való gondoskodásra, így külön törvények rendelkeznek magáról a szociális igazgatásról,

továbbá a társadalombiztosítás ellátásairól, a nyugellátásokról, a megváltozott

munkaképességű személyek ellátásáról, a családok támogatásáról, a gyermekek védelméről, a

fogyatékos személyek jogairól, valamint az ezen csoportok társadalmi integrációjának

elősegítését célzó egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról.

5.2.1. Az 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról

Az 1997. évi LXXXI. törvény értelmében az állam feladatkörébe tartozik a

társadalombiztosítási nyugdíjrendszer működtetése és fejlesztése. A társadalombiztosítási

nyugellátásról szóló törvény keretin belül az állam köteles az öregség, megrokkanás esetén a

biztosított részére, elhalálozása esetén hozzátartozója részére ellátást biztosítani.

A saját jogú nyugellátás csoportját az öregségi, a rokkantsági és a baleseti rokkantsági

nyugdíj alkották, a hozzátartozóit pedig az özvegyi nyugdíj, az árvaellátás, a szülői nyugdíj,

és a baleseti hozzátartozói nyugellátások. A ma hatályos szabályozás szerint a korábbi kettő

helyett három csoport különül el egymástól, miszerint saját jogú nyugellátás az öregségi

nyugdíj, hozzátartozói ellátás az árvaellátás, a szülői nyugdíj, az ideiglenes és teljes özvegyi

nyugdíj, az özvegyi járadék, valamint a baleseti hozzátartozói ellátás. Külön csoportként

jelenik meg a rehabilitációs járadék. Az eddigi rokkantsági nyugdíjat felváltja a rehabilitációs

31 FLECK, ZOLTÁN; GADÓ, GÁBOR; HALMAI, GÁBOR (2011): Vélemény Magyarország Alaptörvényéről

17

és a rokkantsági ellátás a megváltozott munkaképességű személyek ellátásai körében,

amelyről a 2011. éve CXCI törvény részletesen rendelkezik. Mivel az egészségbiztosítás

rendszerébe sorolandóak az egészségügyi szolgáltatások, a pénzbeli ellátások, mint a táppénz,

a terhességi gyermekágyi segély, valamint a gyermekgondozási díj, a baleseti ellátások közé

pedig a baleseti egészségügyi szolgáltatás, a baleseti táppénz és a baleseti járadék, láthatjuk,

hogy a rokkantsági nyugdíj, illetve a baleseti rokkantsági nyugdíj véglegesen megszűnt.

A törvény saját jogú nyugellátásra vonatkozó szabályai kimondják, hogy öregségi

teljes nyugdíjra az 1997. december 31. és 2009. január 1. közötti időpontban az jogosult, aki

hatvankettedik életévét betölti, vagyis eléri az öregségi nyugdíjkorhatárt, és legalább húsz év

szolgálati idővel rendelkezik. Azonban a törvényt módosító 2009. évi XL. törvény értelmében

ezen időszak után a nyugdíjkorhatár hatvanöt évre emelkedik. Öregségi résznyugdíjra az

jogosult, aki betöltötte az öregségi nyugdíjkorhatárt, és legalább tizenöt év szolgálati idővel

rendelkezik. Öregségi teljes nyugdíjra életkorától függetlenül az a nő jogosult, aki legalább

negyven év jogosultsági idővel rendelkezik, illetve feltétel, hogy ne álljon biztosítással járó

jogviszonyban azon a napon, amelytől kezdődően ellátását megállapítják.

A törvény a hozzátartozói nyugellátások tekintetében külön-külön szabályozza az

özvegyi nyugdíjra, az árvaellátásra, a szülői nyugdíjra, a baleseti hozzátartozói nyugellátásra

és az özvegyi járadékra vonatkozó rendelkezéseket.

Özvegyi nyugdíjat a házastárs, az elvált házastárs és az élettárs kaphat. Az a személy

jogosult az ellátásra, akinek házastársa öregségi nyugdíjasként halt meg. Élettárs tíz év

együttélés után válik jogosulttá, illetve akkor is, ha csupán egy éve éltek együtt megszakítás

nélkül, de gyermekük született. Ideiglenes özvegyi nyugdíj folyósítható a házastárs halálától

legalább egy évig, továbbá az özvegynek a hátramaradott árva tizennyolc hónapos koráig,

fogyatékos vagy tartósan beteg gyermek estén pedig harmadik születésnapig. Az ideiglenes

özvegyi nyugdíj megszűnését követően özvegyi nyugdíjra jogosult, aki házastársa halálakor a

rá irányadó öregségi nyugdíjra jogosító korhatárt betöltötte, megváltozott munkaképességű,

vagy fogyatékkal élő, tartósan beteg, illetve árvaellátásra jogosult gyermek eltartásáról

gondoskodik.

Az ellátás mértékét tekintve megözvegyülés esetén az ideiglenes özvegyi nyugdíj

hatvan százaléka annak az öregségi nyugdíjnak, amely az elhunytat halála időpontjában

megillette, vagy megillette volna. A hatvanszázalékos mértékben megállapított özvegyi

nyugdíj helyett harmincszázalékos mértékű özvegyi nyugdíjat kell megállapítani abban az

esetben, amelyben az özvegy saját jogú nyugellátásban, rokkantsági ellátásban, rehabilitációs

18

ellátásban, szolgálati járandóságban, balettművészeti életjáradékban, vagy átmeneti

bányászjáradékban részesül. Az özvegyi nyugdíjra való jogosultság megszűnik, amennyiben

az özvegy házasságot köt, ha már nem minősül megváltozott munkaképességűnek, illetve ha

az árvaellátásra jogosult gyermekek tartása címén megállapított özvegyi nyugdíjra való

jogosultság megszűnik.

Árvaellátásra az a gyermek jogosult, akinek szülője megfelel az elhunyt házastársra

vonatkozó feltételeknek. Árvaellátás jár a testvéreknek és az unokáknak is, ha őt az elhunyt

saját háztartásában eltartotta, és a gyermeknek eltartására képes hozzátartozója nincsen,

azonban az örökbe fogadott gyermeknek vér szerinti szülője jogán nem jár árvaellátás, kivéve,

ha a vér szerinti szülő házastársa fogadta örökbe. Az ellátás a gyermek tizenhatodik, illetve

huszonötödik életévének betöltéséig jár, amennyiben oktatási intézmény nappali tagozatos

tanulója. Az ellátás összege annak a nyugdíjnak a harminc százaléka, ami az elhunytat

öregségi nyugdíjként megillette, illetve megillette volna. Hatvan százalék jár annak a

gyermeknek, akinek mindkét szülője elhunyt, valamint akinek életben lévő szülője

megváltozott munkaképességűnek minősül. Ha az árva mindkét szülője után jogosult az

ellátásra, azt kell számára folyósítani, amelynek összege számára előnyösebb.

Szülői nyugdíjra az a szülő jogosult, aki gyermeke halálakor megváltozott

munkaképességű volt, vagy hatvanötödik életévét betöltötte és gyermeke eltartotta. Az a

nevelőszülő is jogosult szülői nyugdíjra, aki a nevelt gyermeket tíz éven át eltartotta. Ezen

rendelkezéseket a nagyszülőre és az unokára is megfelelően alkalmazni kell. A szülői nyugdíj

mértéke azonos az özvegyi nyugdíj mértékével. Amennyiben többen jogosultak az ellátásra,

azt közöttük egyenlő arányban meg kell osztani. Az ellátást meg kell szüntetni, amennyiben

azt a szülő megváltozott munkaképességét figyelembe véve állapították meg, és ez az állapota

már nem áll fenn, illetve hatvanötödik életévét még nem töltötte be.

A hozzátartozók részére baleseti hozzátartozói nyugellátás akkor jár, ha a sérült az

üzemi baleset következtében elhunyt, azonban hozzátartozóit az ellátás akkor is megilleti, ha

a sérült a baleseti táppénz folyósításának tartama alatt nem az üzemi baleset következtében

halt meg. Az elhunyt hozzátartozója ideiglenes özvegyi nyugdíjra, majd özvegyi nyugdíjra,

árvaellátásra, szülői nyugdíjra jogosult a jogszerző szolgálati idejére való tekintet nélkül. Az

ellátás mértéke az öregségi nyugdíj alapjául szolgáló havi átlagkereset hatvan százaléka,

amennyiben az elhunyt jogszerző nem rendelkezik egy év szolgálati idővel sem. Ez az összeg

a havi átlagkereset egy százalékával emelkedik szolgálati évenként, azonban az

átlagkeresetnél magasabb nem lehet.

19

A magánnyugdíjpénztárból a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe visszalépett

elhunyt jogszerző személy után az özvegyi nyugdíj jogosultsági feltételeinek megfelelő

személy özvegyi nyugdíj helyett özvegyi járadékra jogosult, amennyiben annak összege

magasabb. Fizetése esetén özvegyi nyugdíj nem folyósítható. Összegét az elhunyt jogszerző

tagsági viszonya megszűnésekor fennálló tagi követelése alapján kell kiszámítani, ha a

kifizetések összegét a Nyugdíjbiztosítási Alapnak utalták át, illetve a tagsági jogviszony

megszűnésekor fennálló, csökkentett tagi követelés lapján kell kiszámítani, amennyiben a

kifizetéseket nem a Nyugdíjbiztosítási Alapnak utalták át. 32

5.2.2. A 2011. évi CXCI. törvény a megváltozott munkaképességű

személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról

Mai viszonylatban nézve egy egyik legfontosabb kérdéskört, vagyis a megváltozott

munkaképességű személyek ellátását nem csak a nemzetközi, hanem a magyar jog is

részletesen szabályozza. Az ezen személyek védelméről szóló törvényt az Országgyűlés az

Alaptörvény XII. cikkének végrehajtása érdekében alkotta meg, miszerint Magyarországon

mindenkinek joga van a munka szabad megválasztásához, illetve képességeinek és

lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség

gyarapodásához.

A törvény meghatározza, hogy az jogosult az ellátásokra, akinek az egészségi állapota

a rehabilitációs hatóság minősítése alapján hatvan százalékos, vagy kisebb mértékű, valamint

a kereset benyújtását megelőző öt éven belül három éven át biztosított volt,

keresőtevékenységet nem végez és rendszeres pénzellátásban nem részesül. 33 Az ellátásra

való jogosultság meghatározásához feltétlenül szükséges, hogy tudjuk, mely személyek

minősülnek megváltozott munkaképességűnek. A foglalkoztatás elősegítéséről és a

munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény megfogalmazásában ilyen személy az,

aki testi vagy szellemi fogyatékos, vagy akinek az orvosi rehabilitációt követően

munkavállalási és munkahelymegtartási esélyei testi vagy szellemi károsodása miatt

csökkennek. Ennél jóval összetettebb meghatározást ad a 177/2005. (IX.2.) Kormányrendelet,

mely szerint megváltozott munkaképességű munkavállaló az a munkaviszony keretében

foglalkoztatott személy, akinek munkaképesség csökkenésének mértéke legalább az 50%-ot

32 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról 33 2011. évi CXCI. törvény a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról

20

eléri az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Országos Orvosszakértői Intézete

szakvéleménye, illetőleg a Magyar Államvasutak Orvosszakértői Intézetének igazolása szerint.

Továbbá megváltozott munkaképességű személy az, aki a fogyatékos személyek jogairól és

esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény alapján látási fogyatékosnak

minősül, vagy aki külön jogszabály szerint súlyos értelmi fogyatékosnak minősül, aki siket

vagy súlyosan nagyothalló, aki súlyos mozgáskorlátozottnak minősül, vagy akinek esetében

egészségkárosodás, illetőleg fogyatékosság nem állapítható meg, azonban az OOSZI

szakvéleménye szerint jelenlegi vagy más munkakörben személyre szóló rehabilitáció

megvalósításával tovább foglalkoztatható. 34

A törvény kimondja, hogy a biztosítás tartamára tekintet nélkül jár az ellátás annak,

aki az iskolai tanulmányai megszűnését követő száznyolcvan napon belül vált biztosítottá, és

a kérelem benyújtását megelőzően rendelkezik harminc napnál hosszabb, megszakítás nélküli

biztosítási idővel, valamint aki 2012. december 31-én rokkantsági nyugdíjban, baleseti

rokkantsági nyugdíjban, rehabilitációs járadékban vagy az egészségkárosodott személyek

szociális járadékaiban részesült.

A megváltozott munkaképességű személyek ellátásai közé a rehabilitációs és a

rokkantsági ellátás tartozik. A rehabilitációs hatóság állapítja meg, hogy a megváltozott

munkaképességű személy rehabilitálható-e, vagy netalántán rehabilitációja nem javasolt.

Ezeken belül azt is megvizsgálják, hogy a megváltozott munkaképességű személy

rehabilitálhatóvá minősítése esetén a foglalkoztathatósága rehabilitációval helyreállítható-e,

vagy tartós foglalkozási rehabilitációt igényel. Ha rehabilitálható, rehabilitációs ellátásra, ha

pedig nem, akkor rokkantsági ellátásra válik jogosulttá a megváltozott munkaképességű

személy. A rehabilitációs ellátás keretében pénzbeli ellátásra és a sikeres megvalósítás

érdekében szükséges ellátásokra jogosult.

5.2.3. 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és

esélyegyenlőségük biztosításáról

Mint ahogyan a fogyatékos emberekről szóló rendelkezések túlnyomó része, az 1998.

évi XXVI. törvénynek is egyik fő célja az, hogy biztosítsa az egyenlő elbánás

követelményének érvényesülését ezen személyek tekintetében, valamint az, hogy lehetőséget

nyújtsanak számukra az aktív gazdasági és társadalmi éveltbe való integrációra. A törvény

34 BELICZA, RÓZSA (2007): A megváltozott munkaképességű és fogyatékkal élő emberek társadalmi és jogi helyzete a világban és Magyarországon, REVITA Alapítvány, Debrecen

21

értelmében az állam kötelessége az olyan körülmények biztosítása, amelyekben a fogyatékos

személyek képesek a teljesebb életre és terheik csökkentésére.

A rendelkezések hatásos érvényesítése érdekében fontos körülírni, hogy ki minősül

fogyatékkal élő személynek, így jelen esetben, aki érzékszervi, de különösen látás-,

hallásszervi, mozgásszervi, értelmi képességeit nagy mértékben, vagy egyáltalán nem

birtokolja, illetve számottevően korlátozott a kommunikációban, ami számára hátrányt jelent

a társadalmi életben való aktív részvétel során. 35 A témakör fontosságát mutatja, hogy a

World Health Organization, azaz az Egészségügyi Világszervezet is foglalkozott a

megváltozott a fogyatékos személy fogalmának meghatározásával a Károsodások,

fogyatékosságok és hátrányok nemzetközi osztályozásának első kiadásában. 36 Az 1980-as

évektől, első megközelítésében a betegség-károsodás-fogyatékosság-hátrány lineáris síkjára

helyezte el a fogyatékosságot, melyben a károsodás a személy pszichológiai vagy fiziológiai

funkciójának a rendellenessége, a fogyatékosság bizonyos képességek csökkenése, a hátrány

pedig a társadalmi hátrány, amely a károsodásból vagy a fogyatékosságból ered. Ezen

felfogás orvosi kérdésként értelmezi a fogyatékosságot, ezáltal betegszerepbe taszítva a

fogyatékossággal élő embereket, holott a betegségtől súlyosabb és tartósabb állapotról

beszélünk, 37 valamint kizárólag az egyénből indul ki, helyzetét elszigetelten kezeli. 1997-ben,

az időközben bekövetkezett változások hatására a WHO új fogalmat alkotott, amely a

környezeti és a személyes tényezőkkel bővült. Markáns különbség, hogy immár a társadalom

felelőssége, hogy a fogyatékossággal élő személyek részvétele biztosított legyen mind a

gazdasági, mind a társadalmi élet színterén, és egy képesség károsodása csupán akkor válik

fogyatékossággá, ha maga a társadalom kezeli annak. 38 Mivel ezen személyek jogaik

érvényesítésére is korlátozottan képesek, a törvény fontosnak tarja, hogy emiatt minden lehető

módon előnyben részesüljenek, valamint négy jogukat kiemelten kezeli.

Elsősorban azt, hogy joguk van az akadálymentes, az érzékelhető és a biztonságos

épített környezethez. Ezen túlmenően a fogyatékos személyeknek, családtagjaiknak,

35 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról 36 CSERNUS, ESZTER (2011): Esélyegyenlőtlenségek Magyarországon- A fogyatékkal élők jogai, Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium, Szeged, www.e-epites.hu (Letöltés ideje: 2012. október 10.) 37 JAKAB, NÓRA (2011): A cselekvőképesség elméleti háttere és munkajogi kérdései, PhD értekezés, Miskolc 38 CSERNUS, ESZTER (2011): Esélyegyenlőtlenségek Magyarországon- A fogyatékkal élők jogai

22

segítőiknek biztosítani kell a hozzáférés lehetőségét az őket megillető jogokkal, a részükre

nyújtott közszolgáltatásokkal kapcsolatos információkhoz, valamint a közérdekű

információkhoz. Ez a kommunikáció joga. A közlekedéshez való joguk szerint a közlekedési

rendszereknek, a tömegközlekedési eszközöknek és az utasforgalmi rendszereknek is

alkalmasnak kell lenniük a fogyatékos személyek általi biztonságos igénybevételhez. Végül

biztosítani kell számára a szükségleteinek megfelelő támogató szolgálat igénybevételét,

illetve segédeszközt.

A fogyatékossággal elő emberek az 1950-es évekre visszanyúló mozgalmának egyik

legfontosabb eredménye, hogy a fogyatékosságpolitika mellett megjelent a rehabilitáció is, 39

melyet az 1998. évi XXVI. törvény szintén szabályoz. Leírás szerint a rehabilitáció az

egészségügyi, a mentálhigéniás, az oktatási, a képzési, az átképzési, a foglalkoztatási, illetve a

szociális rendszerekben megvalósuló folyamat, amelynek célja a fogyatékos személy

képességeinek fejlesztése, szinten tartása, a társadalmi életben való részvételének és önálló

életvitelének elősegítése. A kormány ezen feladatok ellátására közalapítványt hoz létre,

melyek a rehabilitáció megvalósulása érdekében szolgáltatásokat nyújt, mint a

képességfejlődés rendszeres felmérése, a rehabilitációs program szükség szerinti módosítása,

a meghatározott szolgáltatásokhoz és ellátásokhoz való hozzáférés megszervezése,

együttműködés a folyamatban közreműködő szervezetekkel, a segédeszköz-ellátás fejlesztés

irányának kidolgozása, a segítő szolgálatok és hálózataik kialakításánál figyelembe veendő

szempontok kidolgozása, szakmai-módszertani ajánlások kidolgozása, illetve az adatok és

információk gyűjtése a fogyatékos személyek, családtagjaik és segítőik tájékoztatása

érdekében. Mindezen felül a fogyatékossággal élő személyek az úgynevezett fogyatékossági

támogatással is élhetnek, amely az esélyegyenlőséget elősegítő, havi rendszerességgel járó

juttatás, melynek célja, hogy anyagi segítséggel járuljon hozzá a súlyos állapotból eredő

hátrányok mérsékléséhez, a fogyatékos személy jövedelmétől függetlenül.

6. Nemzetközi jog - Az Európai Szociális Karta

A szociális biztonság kérdéseinek szabályozásával nem csupán tagállami szinten

találkozhatunk. A második világháború befejeztével egyre több nemzetközi szervezet ismerte

fel ezen jogok biztosításának szükségességét, ugyanis a hadakozás által megviselt és

megfogyatkozott népesség minimális szociális biztonsága szempontjából ez minden eddiginél

fontosabbá vált. Elmondhatjuk, hogy Magyarország is változatos területeket felölelő

39 JAKAB, NÓRA (2011): A cselekvőképesség elméleti háttere és munkajogi kérdései

23

egyezményeknek vált tagjává ezen időszakban, valamint ezt követően. Ezek közül fontosnak

tartom kiemelni az Európai Szociális Kartát.

Az Európa Tanács által 1961. október 18-án, Torinóban megalkotott Európai Szociális

Karta 1965. február 26-án lépett hatályba, majd figyelembe véve a megfogalmazása óta

bekövetkezett szociális változásokat, felülvizsgálata után az 1996. május 3-án kihirdetett, 40

módosított Karta 1999-ben lépett hatályba. Ez év augusztus 7-ére datálható magyarországi

ratifikációja, kihirdetésérő az 1999. évi C. törvény rendelkezett, 41 amely a hivatalos magyar

fordítást is tartalmazza.

Az Európai Szociális Kartát és a hozzá legszorosabban kapcsolódó további

dokumentumokat Karta-csomagnak nevezzük, melynek alkotóelemei maga a Karta, a Karta

kiegészítő jegyzőkönyve, módosító jegyzőkönyve, a kollektív panaszrendszer biztosításáról

szóló kiegészítő jegyzőkönyv, valamint a módosított Európai Szociális Karta. 42 A jelenleg

hatályos, módosított Karta preambulumból és hat részből tevődik össze.

Preambuluma megfogalmazza, hogy az aláíró kormányoknak vállalniuk kell az emberi

jogok és alapvető szabadságjogok fenntartását és további megvalósítását az ezen jogok

védelméről szóló 1950. november 4-én, Rómában aláírt egyezmény alapján, ugyanis ez

kimondja, hogy az Európa Tanács tagállamai elfogadták, hogy biztosítják lakosságuk számára

az itt rögzített állampolgári, politikai és szabadságjogokat, hogy javítsák életszínvonalukat és

szociális jólétüket.

A Karta kötelezi az aláíró államokat, hogy olyan feltételek megteremtésére

törekedjenek, amelyek biztosítsák annak lehetőségét, hogy polgárai munkához jussanak, és

biztosított legyen számukra és családjaik számára a tisztességes megélhetés az egyenlő

bánásmód elvének érvényesülése mellett. A Karta szintén kimondja, hogy a rászorulóknak

joguk van szociális és orvosi segítséghez, a fogyatékosoknak a társadalomba való

integrálódáshoz, a közösség életében való részvételhez, és minden polgárnak joga van a

rendszeres jóléti szolgáltatásokból való részesedéshez. A dolgozók és rászorulók mellett

rendelkezik a család, az anyák és a gyermekek védelméről is, ugyanis kimondja, hogy a

család a társadalom alapvető egysége, így joga van a megfelelő szociális, gazdasági és jogi

védelemhez.

40 COUNCIL OF EUROPE (2007): A szociális Karta dióhéjban 41 www.mobilitas.hu (Letöltés ideje: 2012. október 11.) 42 KÖNCZEI, GYÖRGY (1998): Mi is az Európai Szociális Karta?, Fundamentum, 1998. 3. sz., Budapest

24

A második rész a munkajog és a szociális jog területeit öleli fel konkrét szabályozás

mellett. A munkajog vonatkozásában a Karta többek között megfogalmazza a munkához való

jog, az igazságos munkafeltételekhez, a biztonságos és egészséges munkakörülményekhez

való jog, a kollektív alkuhoz való jog kötelező érvényesítését, a méltányos díjazás biztosítását,

a szervezkedési szabadság érvényesülését, a dolgozó nők védelmét anyaság esetén. Az

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához hasonlóan a szabályozás fontos részét képzi az

egyenlő elbánás elvének biztosítása is. A szociális biztonság témájában hasonlóan széleskörű

a szabályozás, a Karta többek között rendelkezik az egészség védelméhez való jogról, a

társadalombiztosításhoz való jogról, a szociális jóléti szolgáltatásokból való részesülés jogáról,

a család jogáról a szociális, jogai és gazdasági védelemhez, a szegénység és a szociális

kirekesztés elleni védelemhez való jogról, valamint a lakhatáshoz való jogról.

A Karta 7. cikke tartalmazza a gyermekek és fiatalok védelemhez való jogának

szabályait. A munkavállalás életkori határa nem lehet alacsonyabb a tizenöt éves kornál,

kivéve azon jogszabályban meghatározott könnyű munkák esetében, amelyek nem károsítják

egészségüket, erkölcsüket és iskoláztatásukat. A nem ezen kategóriába eső foglalkozások

esetében tizennyolc év a minimum korhatár, az ennél fiatalabb munkavállalók esetében

szükséges a munkaidő megfelelő szintű csökkentése, és minimum négy hét fizetett szabadság

és rendszeres orvosi ellenőrzés biztosítása. A korhatár alatti munkavállalók éjszakai

munkában történő foglalkoztatását a Karta tiltja.

A szociális és egészségügyi segítséghez való jog szerint biztosítani kell minden olyan

személy számára a megfelelő támogatást, aki nem rendelkezik megfelelő erőforrásokkal,

vagyis betegség esetén meg kell, hogy kapja a megfelelő ellátást, és biztosítani kell számára,

hogy állapota miatt ne szenvedjenek csorbát egyéb jogai. Ezen kívül állami vagy

magánszolgáltatások keretében tanácsadást és személyes segítséget kell számukra biztosítani.

A Karta II. része szabályozza a fogyatékossággal élő személyek jogát a

függetlenséghez, a társadalmi beilleszkedéshez és a közösség életében való részvételhez. Ezen

jog biztosítása érdekében a ratifikáló államok vállalják a szükséges intézkedések megtételét

aziránt, hogy a fogyatékkal élő személyek is részesüljenek pályaválasztási tanácsadásban,

oktatásban, illetve szakmai képzésben. A munkáltatókat arra kell ösztönözni, hogy

fogyatékossággal élő személyeket is alkalmazzanak, a munkavégzés feltételeit próbálják meg

hozzájuk igazítani, vagy hozzanak létre a fogyatékosság szintjének megfelelő védett

foglalkoztatást. Szükséges ezen személyek teljes társadalmi integrációja, amelynek eléréséhez

25

le kell küzdeni a kommunikációs és a mozgási akadályokat, lehetővé kell tenni a

közlekedéshez, a lakáshoz, a kulturális tevékenységhez való hozzájutásukat.

A gyermekek és fiatalok szociális, jogi és gazdasági védelemhez való joga értelmében

a felek vállalják, hogy biztosítják részükre, hogy megkapják a nekik járó gondozást, segítséget,

iskoláztatást és képzést, továbbá gondoskodnak olyan intézmények létesítéséről és

fenntartásáról, amelyek megfelelnek ennek a célnak. A gyermekeket és a fiatalokat az

elhanyagolással, az erőszakkal és a kizsákmányolással szemben védelmezni kell. Az állam

köteles védelmet nyújtani azon gyermekek számára is, akik ideiglenesen vagy véglegesen

nélkülözik családjuk támogatását. A Karta azt is kimondja, hogy biztosítani kell számukra az

ingyenes elemi és középfokú iskoláztatást, valamint azt, hogy rendszeresen járjanak iskolába.

A 23. cikk az idősek szociális védelemhez való jogáról szól. Annak érdekében, hogy

ezen jog hatékonyan érvényesüljön, az állami és a magánszervek együttműködése keretében

lehetővé kell tenni az idősek számára, hogy a lehető leghosszabb ideig a társadalom teljes

értékű tagjai maradhassanak, továbbá biztosítani kell, hogy szabadon megválaszthassák

életformájukat, és hogy megszokott környezetükben független életet éljenek. Ehhez szükséges

az egészségi állapotuknak megfelelő lakáskörülmények biztosítása, megfelelő segítség

nyújtása, egészségügyi ellátás és az állapotuk által megkívánt szolgáltatások nyújtása. 43

7. Szociálpolitika az Európai Unióban

7.1. Szociális jogok az Európai Unió szerződéseiben

A közösségi szociálpolitika elemzését azzal a megállapítással szükséges kezdeni,

miszerint az európai integráció alapításakor, habár felmerült, végül elvetették az egységes

szociálpolitika megteremtésének gondolatát az 1957-ben aláírt Római Szerződés

megkötésekor az ellátásokra vonatkozó, lényegesen eltérő szabályozási elképzelések miatt.

Ezért alapításkori szövegében nagyon kevés szociális jogi rendelkezést találunk,

rendelkezései mindössze annyiban tartották fontosnak az élet- és munkakörülményekről való

foglalkozást, amennyiben azok hozzájárultak a gazdasági integráció előmozdításához, ugyanis

tiszteletben tartották azt az álláspontot, miszerint a szociális jog a tagállamok hatáskörébe

tartozó, belső jogi kérdés. 44 Ezt figyelembe véve a törvénykezés hosszú ideig mindössze arra

terjedt ki, hogy a nemzeti rendszerekben miként érvényesüljenek az alapszerződés elvei.

43 Európai Szociális Karta 44 GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében, Jura, 2003/1., Budapest

26

A tagállamok között lévő markáns politikai és intézményi különbségek ellenére a

szociális védelem rendszere ugyanazokkal a kihívásokkal szembesült, így egy idő után

természetesen elengedhetetlenné vált az együttműködés esősítése a szociálpolitikában is, 45

azonban a tagállamokban sohasem valósulhatott meg az ellátórendszer egészére kiterjedő

jogharmonizáció, helyette csupán azok koordinációjára került sor. Később az Európai

Bizottság a szociálpolitika fontosságát felismerve egyre jobban hangoztatta ezen jogok

jelentőségét, illetve azt, hogy a gazdasági és a szociális kérdéseket egymással összefüggésben,

nem pedig elkülönítve kell kezelni. Az 1960-as években lehetőség nyílt rá, hogy az EGK egy

kedvezményezőbb szociálpolitikai stratégiára térjen át a romló gazdasági feltételek, továbbá a

fogyatékossággal élők, a pályakezdők, a nők és a bevándorlók rossz munkaerő-piaci

helyzetének hatására, valamint további problémát jelentett a munkahelyi biztonság- és

egészségvédelem alacsony színvonala és a rendkívül rossz munkakörülmények is.

A változások bekövetkeztéig azonban az 1972-es Párizsi Csúcstalálkozóig kellett várni,

ekkor ugyanis kijelentették, hogy a szociálpolitikának ugyanakkora jelentőséget szükséges

tulajdonítani, mint a gazdasági- és pénzügyi unió elérésének, ezért egy közös akcióprogram

kidolgozására van szükség. Az első Szociális Akcióprogramot 1974-ben indították, amely

lehetővé tette a Római Szerződés rendelkezésein túlmenő szociális jogalkotás megvalósítását.

Ebben az időben kezdett kibontakozni az egyenlő munkáért egyenlő bér elve is.

Általánosságban elmondható, hogy az 1970-es években nagy lendületet vett a szociális

jogharmonizáció, amely viszont az 1980-as években visszaesett, és 1986-ban, az Egységes

Európai Okmány elfogadásával sem sikerült megváltoztatni a Római Szerződés felfogását.

Ezzel ellentétben az 1990-es években a szociális jogok ismételten nagyobb hangsúlyt

élvezhettek, ugyanis ekkor született meg a Közösség szociális rendelkezéseinek a túlnyomó

része. 46 Ennek oka véleményem szerint abban keresendő, hogy ezen években a szociális

kiadások céljaira elkülönített erőforrásokról elmondható, hogy gyorsabban növekedtek, mint a

ráfordítások, ami által lehetőség nyílt megfelelő tartalékok képzésére a lakosság idősödésével

kapcsolatos jövőbeli finanszírozásra. A nyugdíjak és az egészségügy szociális kiadásai az

összes kiadás csaknem kétharmadát tették ki ebben az időszakban. Az egészségügyi

kiadásokon belül az időskorúaknak juttatott erőforrások mértéke szintén magas volt, ráadásul

a nyugdíjas korú lakosság száma az 1990-es évektől folyamatosan emelkedik. A jövőben a

45 FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban, Közgazdasági Szemle, 2005. március, 289-305., Budapest 46 GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében

27

biztos nyugdíjak és nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát szolgáló feltételek megteremtése a

lakosság elöregedése következtében a szociálpolitika egyik legfontosabb kérdésévé vált,

ugyanis előreláthatóan 1990 és 2015 között a 65 éven felüliek száma 40 százalékkal fog

emelkedni, ezzel ellenben az aktív korúak száma csupán kismértékben fog gyarapodni. 47

A Római Szerződés átfogó módosításra 1991. decemberében, Maastrichtban, az

Európai Unióról szóló szerződés elfogadásával került sor, amely a szociálpolitikára vonatkozó

rendelkezéseket is érintette. Ez azonban nem minősíthető sikeresnek, mivel a brit kormány

képviselői szembeszálltak minden, a szociálpolitikát érintő változtatással, így a többi tizenegy

állam kénytelen volt erről külön dokumentumban rendelkezni, így a szerződés alig érintette a

Római Szerződés szociálpolitikára vonatkozó, immáron harmincöt éves szabályait.

Az 1997-ben létrehozott Amszterdami Szerződés is csupán olyan rendelkezésekkel

egészítette ki a Római Szerződést, amelyeknek már létezett bevett gyakorlata, illetve az

esetjogban kialakult álláspontok kerültek benne megfogalmazásra. Viszont pozitívum, hogy a

minél magasabb szintű foglalkoztatás a Közösség elsődleges céljai közé került.

Mivel az Európai Unió szociális jogokkal kapcsolatos politikáját rendkívül sok kritika

érte, valamint a tagállamok ellenállása miatt kénytelen volt a Közösség olyan megoldást

keresni, amely nem terjeszti ki az Unió kompetenciáját az emberi jogok védelmére, és nem

zavarja meg a kialakult politikai, jogi és alkotmányos kereteket. 48 A tagállamok

együttműködése a szociálpolitika területén 2000. márciusában és decemberében, az Európai

Tanács lisszaboni és nizzai ülésén kapott újra hangsúlyt, ugyanis ezeken az üléseken

deklarálták az európai szociális modell korszerűsítésének szükségességét, melynek fő célja a

szociális védelem szerepének erősítése volt. Ennek alapján a szociális védelem négy cél

megvalósítását szolgálja: a társadalmi összetartozás ösztönzését, a megfelelő jövedelmek

biztosítását, a nyugdíjrendszer tartós működtethetőségét, illetve a magas minőségű és

fenntartható egészségügy feltételeinek biztosítását. 49 A Kölni Csúcs során kijelentették, hogy

az alapvető jogokat egyetlen egyezményben kell rögzíteni, hogy a polgárok jogai érthetőbbé

és megfoghatóbbá váljanak. Ezen nyilatkozat volt az Európai Unió Alapvető Jogok Kartája,

amely egyben válaszként is szolgált a fentebb felsorolt kritikákra. A Karta célja nem egy új

szöveg létrehozása volt, hanem a korábban deklarált jogok egységes szerkezetbe foglalása és

hangsúlyosabbá tétele. A Kartát az Európai Tanács 2000. decemberében nizzai ülésén hirdette

47 FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban 48 GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében 49 FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban

28

ki. 50 Rendelkezései többek között az emberi méltóság védelméről, az élethez való jogról, az

embertelen bánásmód, a rabszolgaság tilalmáról szólnak, valamint az alapvető

szabadságjogokat írják le, mint például szabadsághoz és biztonsághoz való jogot, a magán- és

a családi élet tiszteletben tartását, a személyes adatok védelmét, illetve külön cím alatt

rendelkezik az egyenlőség biztosításáról 51

A Nizzai Csúcs után egy évvel, 2001. december 16-án a belgiumi Laekenben ülésezett

az Európai Tanács, ahol elfogadta az Európai Unió jövőjéről szóló nyilatkozatot. Az

úgynevezett Laekeni Nyilatkozat vizsgálta az európai unió fejlődésének addig elért

eredményeit, kijelölte a főbb kihívásokat és a szükséges reformokat, valamit megalkotta az

Európa jövőjével foglalkozó Európai Konventet. A konvent egy 105 tagú tanácsokozó testület,

amely azért jött létre, hogy kidolgozza az Unió alkotmányát, 52 amely létrehozásáról az addigi

tagállamok 2004. októberében, Rómában döntöttek. Az úgynevezett Alkotmányos Szerződés

négy részre bontva tartalmazta az Európai Uniót meghatározó rendelkezéseket, a szervezet

célkitűzéseit, hatásköreit, döntéshozatali eljárásait, intézményeit; az Alapjogi Kartát; az uniós

politikákat és tevékenységeket; végül az alkotmánymódosítás lehetséges módozatait mutatja

be. 53 Ezen alkotmányszerződés végül nem lépett érvénybe, mivel Franciaország és Hollandia

állampolgárai 2005-ben elutasították azt egy népszavazás során. Ezután az EU állam- és

kormányfői 2005. júniusi csúcstalálkozójukon úgy döntöttek, hogy meghosszabbítják a

ratifikációs időszakot egy úgynevezett gondolkodási időszak beiktatásával. Az EU soros

elnöki tisztségét betöltő Németország az Európai Alkotmány újjáélesztését kiemelt

feladatként fogta fel, amelynek eredményeképpen megegyezés született az Európai Unió új

alapszerződésének, más szóval Reformszerződésének főbb pontjairól, majd a portugál

elnökség időszaka során került elfogadásra október 19-én a Lisszaboni Szerződés, melynek

aláírására 2007. december 13-án került sor, amely a hat éve folyamatosan tartó belső

reformkísérletek végére tett pontot. 54 Az általa bekövetkező változások lehetővé tették egy,

az előzőnél korszerűbb intézményrendszer kialakítását döntéshozatali folyamatok

optimalizálását. Módosította a hatályban lévő szerződéseket, viszont fontos megjegyezni,

50 GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében 51 Az Európai Unió Alapjogi Chartája 52 GERENCSÉR, JUDIT (2005): Az Európai Alkotmány – Miért van szükség az Európai Alkotmányra, Tudományos és Műszaki Tájékoztatás – Könyvtár- és Információtudományi szakfolyóirat, 52. évfolyam 6. szám 53 Uo. 54 www.eurovonal.hu (Letöltés ideje: 2012. október 12.)

29

hogy nem lépett azok helyébe. Megfogalmazza az alapértékeket, melyek az emberi méltóság,

a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, és az emberi jogok tisztelete. Mint

ahogyan már említettem, a britek ellenkezése miatt az Alapjogi Karta nem került bele a

szerződés szövegébe, viszont hivatkozik arra, hogy elfogadja azt. 55 A Lisszaboni Szerződés

magasabb szintre emelte a szociális célkitűzéseket, elsődleges fontosságot élvez a minél

magasabb szintű foglalkoztatottság előmozdítása. Kimondta, hogy az Uniónak tartózkodnia

kell minden olyan magatartástól, amely csökkentené a tagállamok az egészségügy, a szociális

szolgáltatások, a rendőrség és a biztonsági erők vagy az állami iskolák működtetésével

kapcsolatos szerepét. 56

Összességében elmondható, hogy a szociális védelem az európai társadalmi modell

alapvető eleme. Az Európai Unióban általánosan érvényes, hogy a szociálpolitikának az

alacsony és a magas gazdasági növekedés időszakában is jelen kell lennie. A szociálpolitikát

és a róla szóló szerződéseket érintő reformok a jelenben felmerülő problémák megoldását

szolgálják, így segítve a jövőbeli gazdasági növekedés előkészítését. Fogalmát tekintve a

szociális védelem az Európai Unió definíciója szerint kollektív transzferrendszerek összessége,

amelynek feladata, hogy megvédje a polgárokat a különféle társadalmi kockázatoktól, melyek

közé a fogyatékosság, a betegség, az anyaság, az ellátásra szoruló gyermek, a

munkanélküliség, az eltartó halála, az időskor, a nyugdíjhoz vagy életkorhoz kapcsolódó

függőség, illetve az időskorú, fogyatékos vagy beteg rokonról történő gondoskodás tartozik.

A szociális juttatások többsége biztosításhoz vagy rászorultsághoz kötődik, számos juttatás

azonban a tagállamokban alanyi jogon jár, mint például a családtámogatások, amelyek a

gyermekek és szüleik életkörülményeinek javítását szolgálják. Az 1994 óta eltelt időszakban

az Európai Unióban jelentősen bővültek a család- és gyermektámogatások. A 2000-es évek

elejétől a gazdasági növekedés üteme csökkenő tendenciát mutat, így a szociális kiadásokra

nehezedő nyomás egyre csak nő. A gazdasági növekedés lassulása a szociális kiadások

gyorsabb növekedéséhez vezet, és már ma különböző felmérések eredményei azt mutatják,

hogy az Unió lakosságának jelentős hányada szegénynek érzi magát, azaz jövedelme nem éri

el az elégséges életszínvonalat biztosító szintet. A társadalmi kirekesztettség elkerülését

szolgáló legfontosabb tényezőnek a kiszámítható jövedelmet biztosító, és nem utolsó sorban

55 EUPOLGÁR – TUDÁSMAG AZ EURÓPAI UNIÓRÓL (2007): Lisszaboni Szerződés 56 EURÓPAI BIZOTTSÁG - KOMMUNIKÁCIÓS FŐIGAZGATÓSÁG (2009): Útmutató a Lisszaboni Szerződéshez

30

stabil munkahelyet tartják. 57 Minden felvázolt körülményt figyelembe véve láthattuk, hogy

egy olyan jogi közösség berendezkedése, mint az Európai Unió, nem lehet sikeres és hatékony

a szociális tartalmú emberi jogok biztosítása nélkül. 58

7.2. A szociális biztonság Uniós koordinációja

Az Európai Unió tagállamainak szociális biztonsági rendszereire vonatkozó nemzeti

szabályozás kialakítása, működtetése, finanszírozása természetesen ezen tagállamok

hatáskörébe tartoznak. Ezen rendszerek egymástól nagy mértékben eltérhetnek, és ez

bizonyos összehangolás hiányában korlátozná a szabd munkaerő mozgásáról szóló

alapszabadság érvényesülését, mivel a nemzeti szociális védelmi rendszerek koordináció

nélkül csupán az adott tagállam területére terjedne ki. Más szóval nem volna kedvező, ha a

közösségen belül mozgó munkavállalók és családjaik nem jutnának ellátásokhoz, és a már

megszerzett jogaikat nem tudnák érvényesíteni egy másik tagállamban. 59 1971. június 14-én

ezen jogok biztosítása érekében hozta meg az Európai Tanács 60 a migráns munkavállalók, az

önálló vállalkozók és családtagjaik szociális biztonságáról szóló 1408/71 EGK rendeletet,

valamint ennek végrehajtása érdekében egy évvel később az 574/72 EGK rendeletet, melyek

olyan közösségi jogszabálynak minősülnek, melyek minden tagállamban jogilag

kikényszeríthetőek, és teljes egészükben közvetlenül alkalmazandóak.

Ezen rendeletek olyan koordinációs eszközöket alkottak, melyekkel kapcsolat

teremthető a tagállamok szociális biztonsági rendszerei között a jogosultságok megállapítása

és az ellátások más tagállamban történő biztosítása érdekében. A tagállamok gazdasági,

társadalmi különbözősége, rendszereik szervezeti, finanszírozási, igazgatási sajátosságai miatt

szükséges egymáshoz közelíteni a különböző ellátások tartamát és szintjét. A koordináció azt

is segíti, hogy a védelmi rendszerek a lehető legjobb irányba fejlődjenek, ugyanis a

rendszerek közti különbségek befolyásolhatják a tagállamok közti migráció irányát. 61

57 FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban 58 GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében 59 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 60 MENYHÁRT, SZABOLCS (2008): Változó koordinációs szabályok a társadalombiztosításban, különös tekintettel a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet általános szabályaira és a nyugellátásokra, Adóvilág, XII. évfolyam 3. szám, Budapest 61 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága

31

Azonban szükséges figyelembe venni, hogy a két rendeletet 1971-ben és 1972-ben hozták

létre, vagyis abban az időben, amikor a Közösség mindössze hat alapító tagból állt, így a

megoldandó koordinációs feladat csupán töredéke volt a mainak.

Mivel az elmúlt évtizedek alatt az Unió lakossága megközelítőleg 490 millió főre nőtt,

az Európai Bizottság felismerte az akkoriban hatályos szabályok elavultságát, hozzálátott egy

új koordinációs rendelet megalkotásához. 2004. április 29-én megállapodás született az

Európai Tanács és az Európai Parlament között, és kihirdetésre került a szociális biztonsági

rendszerek koordinációjáról szóló 883/2004 EK rendelet, valamint a végrehajtásáról szóló

987/2009 EK rendelet. 62 A koordinációs rendelet megalkotásának célja az volt, hogy a

lakóhelyükről más tagállamba települő és munkát végző személyek és családtagjaik szabad

mozgását elősegítse, mára viszont az vált a jellemzővé, hogy a magasan képzett, általában

rövid időtartamra munkát vállaló személyek szabad mozgását biztosítsa. Céljai közé

sorolandó annak a kockázatnak a kizárása is, hogy valamely személy ne részesüljön

valamilyen ellátásban, illetve az ellátórendszerek közti átfedés kiküszöbölésére is figyelmet

szentelt, 63 így mind a pozitív, mind a negatív összeütközés lehetősége megszűnt. 64

A rendelet legfőbb, konkrét céljait általános rendelkezései tartalmazzák, más szóval

megfogalmazzák a négy koordinációs alapelvet. Ezek közül az első az egyenlő elbánás elve,

amely szerint az Európai Unió bármely tagállamában munkát vállaló uniós polgár az adott

tagállam állampolgáraival azonos ellátásban kell, hogy részesüljön, vagyis jelen cikk az

állampolgárságon alapuló diszkrimináció tilalmát foglalja magába. A második főszabály,

hogy kizárólag egy tagállam jogrendszere vonatkozhat a rendelet hatálya alá tartozó

személyekre, vagyis a munkavégzés helye szerinti tagállam jogrendjét kell alkalmazni a

munkavállaló lakóhelyétől függetlenül. A szerezett jogok megtartásáról szóló alapelv azt

biztosítja, hogy a rendelet hatálya alá tartozó személyek szociális biztonsági jogai ne

sérüljenek a tagállamok közötti mozgás során. A cikk értelmében bármely tagállam

jogszabályai alapján szerzett ellátásra való jogosultság nem csökkenthető, nem módosítható,

nem függeszthető fel, nem vonható vissza azért, mert a jogosult másik tagállamban 62 MENYHÁRT, SZABOLCS (2008): Változó koordinációs szabályok a társadalombiztosításban, különös tekintettel a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet általános szabályaira és a nyugellátásokra 63 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 64 MENYHÁRT, SZABOLCS (2008): Változó koordinációs szabályok a társadalombiztosításban, különös tekintettel a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet általános szabályaira és a nyugellátásokra

32

tartózkodik, vagyis ezáltal lehetővé válik az ellátások más tagállamba való exportálása. A

negyedik alapelv biztosítja a jogosultsági idők összeszámítását, vagyis azt, hogy a

munkavállaló különböző tagállamokban munkaviszonyban töltött évei összeadódjanak.

A rendelet a következőkben leírja azokat a szabályokat, amelyek alapján

meghatározható, hogy mely tagország jogszabályait kell a szociális biztonsági rendszer

keretébe tartozó juttatások vonatkozásában alkalmazni az Unión belül mozgó munkavállalóra

és egyéni vállalkozóra. A főszabály szerint a munkavállaló egyedül annak az országnak a

rendszeréhez tartozik, amelyben munkát végez, vagyis a biztosítás a munkahely szerinti

országban történik. Azonban ezen szabályok csak abban az esetben alkalmazhatóak, ha a

speciális esetekre vonatkozó cikkek másként nem rendelkeznek. Eltérő szabályok

vonatkoznak a kiküldetésre, a két vagy több tagországban történő foglalkoztatásra, a szállítási

vállalatokra, repülő személyzetére, a kirendeltségre, az állandó képviseletre, illetve a

tengerészekre, a diplomáciai missziók és konzuli hivatalok által foglalkoztatottakra.

A rendelet személyi hatályáról megállapítható, hogy rendkívül széles annak ellenére,

hogy kezdetben kizárólag a foglalkoztatottakra vonatkozott. Mára valamennyi uniós polgárra

kiterjed, aki munkavállalóként, önálló vállalkozóként, közszolgálati jogviszony keretében

munkát végez vagy végzett, ezek családtagjaira, az Európai Unió területén élő menekültekre,

hontalanokra és családtagjaira, valamint diákokra és családtagjaikra. Ebből az következik,

hogy nem tartozik a rendelet hatálya alá néhány csoport, pontosabban azok a személyek, akik

nem foglalkoztatottak vagy önálló vállalkozók, illetve ezek hozzátartozói, továbbá a

fogyatékkal élő személyek, akik képtelenek kereső tevékenységet végezni, végül a harmadik,

nem Európai Uniós tagállam állampolgárai.

A rendelet tárgyi hatálya az általa megjelölt pénzbeli és természetbeni szociális

biztonsági ellátásokra terjed ki, vagyis a betegségi ellátásokra, az anyasági juttatásokra, a

rokkantsági ellátásokra, az öregségi ellátásokra, a hátramaradottak ellátásaira, a munkahelyi

balesetek és foglalkozási megbetegedések eseté járó ellátásokra, a haláleseti ellátásokra, a

munkanélküli ellátásokra és a családi ellátásokra terjed ki. A felsorolt ellátásokból világosan

kitűnik, hogy a rendelet elsődleges célja a gazdaságilag aktív, kereső tevékenységet végző,

illetve végzett uniós polgárok és családtagjaik szociális biztonsági ellátásainak

összehangolása, vagyis a koordináció a társadalombiztosítási járulékokból vagy adókból

finanszírozott, és ebből eredő jogosultságon alapuló ellátásokat koordinálja.

A koordinációs rendelet területi hatálya nemcsak az Európai Unió tagállamaira, hanem

az Európai Gazdasági Térség területére, vagyis Izlandra, Norvégiára és Liechtensteinre is

33

kiterjed, illetve Svájcra is alkalmazandó egy kétoldalú megállapodás alapján. Ha egy uniós

tagállamban működő cég harmadik országban fejti ki tevékenységét, akkor a rendelet hatálya

erre a területre is kiterjed. 65

8. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 102. számú Egyezménye

1952. június 28-án elfogadásra került az International Labour Organisation, azaz a

Nemzetközi Munkaügyi Szervezet társadalombiztosítási javaslatokat tartalmazó, a

Társadalombiztosítás minimális normáiról szóló 1952. évi Egyezménye. 66 A 102. számú

Egyezmény néven is ismert dokumentum a szociális biztonság minimum standardjait

tartalmazza, meghatározza azt a kilenc kockázatot, amelyeket az aláíró tagállamok

rendszereinek le kell fedniük. Az Egyezmény természetben nyújtott, jövedelemhelyettesítő és

jövedelemkiegészítő ellátásokról rendelkezik. A jövedelemhelyettesítő ellátások olyan

helyzetekben nyújtanak fedezetet, amelyekben a védett személy jövedelemszerző

tevékenysége valamilyen okból kifolyólag megszakad, például betegség, munkanélküliség

vagy rokkantság esetén. A jövedelemkiegészítő ellátások a kivételes vagy rendkívüli

költségek fedezésére szolgálnak, azaz az egészségügyi ellátással, az orvosi kezeléssel vagy a

gyermekneveléssel kapcsolatos, megnövekedett kiadások fedezetét szolgálják. 67 Ennek

megfelelően fő részeit képzik az általános rendelkezések, az orvosi ellátás, a táppénz, a

munkanélküli és az időskori ellátás, a munkabalesetek esetén járó ellátás, a családi, anyasági,

rokkantsági ellátások, a túlélő családtagoknak járó ellátás, a rendszeresen folyósított összegek

kiszámítása, a nem lakóhelyük szerinti ország állampolgárainak egyenlő elbírálása, valamint a

közös, vegyes és záró rendelkezések. Ebből is látszik, hogy az Egyezmény a kockázatok

legtágabb lefedésére törekedett, ugyanakkor néhány eleme mára már idejét múlta, míg

napjaink legújabb kockázatai nem lelhetők fel benne. 68

Az Egyezmény három rész ratifikációját kötelezően írja elő, 69 de enyhítő szabályokkal

is találkozhatunk, melyek szerint a gazdaságilag és egészségügyileg nem elégséges mértékben

fejlett országok nyilatkozhatnak arról, hogy élnek-e átmeneti kivéltelek igénybevételének

65 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 66 102. sz. ILO Egyezmény a társadalombiztosítás minimális normáiról 67 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 68 Uo. 69 102. sz. ILO Egyezmény a társadalombiztosítás minimális normáiról

34

lehetőségével. A lehetőség az úgynevezett minimumcsomagnak az összeállítására a

különböző országok szociális biztonsági rendszereinek különbözésére való tekintettel

magyarázható, valamint a társadalmi berendezkedésükkel, gazdasági helyzetükkel és

teherbíró képességükkel hozható összefüggésbe. 70

A következőkben az Egyezmény magyarországi ratifikációjának lehetőségére

szeretnék rátérni néhány kiemelkedően fontos rész vizsgálatával.

8.1 Orvosi ellátások

Az egyezmény második fejezete rendelkezik az orvosi ellátásokról. Kimondja, hogy

minden megbetegedés, valamint a terhesség, a szülés és ezek következményei is biztosítási

eseménynek tekintendőek. A ratifikáló állam e fejezet rendelkezéseinek megfelelően gyógyító

és megelőző ellátások nyújtásáról kell, hogy gondoskodjon, amely a magyarországi

szabályozással általánosságban véve összeegyeztethető elvárás. Az ellátások minimális

tartalmát illetően a betegségek, a terhesség és a szülés vonatkozásában jog keletkezik alap,

járóbeteg és fekvőbeteg szakellátásra, illetve az ellátásokhoz szükséges alapvető

gyógyszerekre. Az egyezmény külön említi a kórházi kezelést, azonban ez a magyar jog

tekintetében beletartozik a fekvőbeteg ellátás körébe. A szolgáltatások nyújtásának célja az

egészség és a munkaképesség megőrzése és helyreállítása, valamint annak biztosítása, hogy a

jogosult személy önmagáról gondoskodni képes legyen. Ez a fejezet írja le az egyezmény

legfontosabb alapelvét, vagyis azt, hogy az állam fő feladata, hogy a jogosult átmeneti

nehézségét kezelve lehetőséget adjon számára, hogy a társadalom aktív tagja legyen

hosszútávú eltartott helyett. Az ellátásokat a biztosítás teljes időtartama alatt nyújtani kell,ez

alól az Egyezmény csak néhány esetben enged kivételt tenni.

A fejezetről összességében elmondható, hogy a magyar szabályozás megfelel a benne

leírtaknak, a ratifikációnak akadálya nincs, ugyanis a társadalombiztosítás ellátásaira

jogosultakról szóló 1997. évi LXXX. törvény és a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól

szóló 1997. évi LXXXIII. törvény rendelkezései eleget tesznek az egyezményben szereplő

elvárásoknak. 71

70 BENCZE, LÁSZLÓ TAMÁS: Ratifikációs vizsgálat (Háttértanulmány), www.szmm.gov.hu (Letöltés ideje: 2012. október 6.) 71 UO.

35

8.2. Munkanélküli ellátás

Az Egyezmény IV. része a munkanélküli ellátásokról rendelkezik, és alapvető

követelményként írja le, hogy a ratifikáló államok ellátást kötelesek biztosítani a munkaképes,

védett személyek keresetkiesése estében. A munkanélküli ellátást rendszeres kifizetés

formájában kell folyósítani. Az ellátást annak a személynek kell nyújtani, aki a biztosítási

esemény bekövetkeztekor rendelkezik a szükséges jogszerző idővel. A biztosítási esemény

egész időtartama alatt folyósítandó ellátás korlátozható, amennyiben a munkavállalók

bizonyos csoportjai részesülnek védelemben tizenkét hónap alatt tizenhárom hétre, illetve ha

az összes olyan lakos védelemben részesül, akiknek anyagi eszközei nem haladják meg az

előírt szintet a biztosítási esemény alatt, az ellátás tizenkét hónap alatt huszonhat hétre

korlátozható.

A munkanélküli ellátás a hazai szociális biztonsági rendszerben nem képezi részét a

társadalombiztosításnak, azonban ahhoz hasonlóan biztosítási alapon épül fel. A leírtak

alapján megállapítható, hogy a munkanélküliség a foglalkoztatás elősegítéséről és a

munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény fogalma megfelel az Egyezményben

leírtaknak, valamint megállapítható, hogy a legfontosabb követelmény, vagyis az, hogy a

munkavállalók legalább ötven százalékát lefedő biztosítási jogviszony Magyarországon

teljesül, viszont a hazai ellátórendszer nem felel meg a követelményeknek abból a

szempontból, hogy az öregségi nyugdíjra jogosultak munkanélküli ellátásban nem

részesülnek. Összességében azonban kisebb jogszabálymódosítások mellett a fejezet

elfogadása lehetséges, a munkanélküli ellátás hazai rendszere alapjában véve megfelel az

Egyezmény elvárásainak. 72

8.3. Munkahelyi baleset estén járó ellátás

Az Egyezmény VI. fejezete kimondja, hogy munkahelyi baleset esetén ellátást kell a

jogosultnak nyújtani. Az ellátást megalapozó esetek közé tartozik a betegség, az ebből az

állapotból származó, keresetkieséssel járó munkaképtelenség, a keresőképesség részleges

vagy tartós elvesztése, vagy valamilyen képesség hasonló mértékű csökkenése, illetve az

özvegy vagy gyermek eltartójának halála miatt bekövetkező anyagi veszteség, bár az özvegy

ellátásra való jogosultságának feltétele lehet, hogy képes-e önmagáról gondoskodni. Az

ellátások orvosi ellátásra terjednek ki, az Egyezmény ezeknek a minimum szintét szabályozza,

72 Uo.

36

viszont a második fejezet rendelkezéseihez képest szakmailag szélesebb körben. Ennek az

lehet az oka, hogy alapvetően a munkáltató felelőssége, hogy a munkavállaló védelméről

gondoskodjon, mivel ehhez megfelelőbb eszközökkel rendelkezik, és nem utolsó sorban a

gyógyulást, a munkaképesség visszaszerzését, vagy a munkavállaló életminőségének minél

magasabb szintre történő visszaállítását célozza nyújtandó szolgáltatás. Ezzel ellentétben egy

csökkentett biztosítási csomag igénybevétele is lehetséges a rendszerük fejletlenségére

hivatkozó államok számára.

A fejezet az ellátások célját is megjelöli, azaz a védett személy egészségének és

munkaképességének megőrzése, helyreállítása vagy javítása, és annak biztosítása, hogy az

érintett személy képes legyen önmagáról gondoskodni, amely elvárásoknak a kötelező

egészségbiztosítás ellátásairól szóló, 1997. évi LXXXIII. törvény rendelkezései megfelelnek.

A magyar egészségbiztosítás keretében nyújtott szolgáltatások a hátramaradottak ellátását

leszámítva megfelelnek az Egyezmény által rögzített követelményeknek, viszont az eltartott

személy özveggyé válása esetén a magyar jog az ellátás biztosítását nem biztosítja a

biztosítási esemény egész időtartamára, így e tekintetben a ratifikációhoz

jogszabálymódosításra lenne szükség. 73

8.4. Családi ellátás

Az Egyezmény VII. fejezete a családi ellátásokra vonatkozóan a biztosítási eseményt a

gyermekek ellátási kötelezettségeként fogalmazza meg, a védett személyek kijelölési körének

választható módszereit pedig a munkavállalók, a gazdaságilag aktív népesség és a teljes

lakosság viszonylatában határozza meg. Az ellátások minimum tartalmát két csoportra bontva

tartalmazza az Egyezmény, egyrészt rendszeres pénzbeli vagy természetbeli juttatások

formájában, másrészt a kettő valamely kombinációja formájában. Az ellátást azok számára

kell biztosítani, akik minimum három hónapon keresztül járulékfizetési jogviszonyban álltak.

Mivel a magyar szabályozás rendelkezései biztosítják ezt a minimális védelmet, az

Egyezmény jelen fejezetének tekintetében lehetséges a hazai ratifikáció. 74

73 Uo. 74 Uo.

37

8.5. Anyasági ellátás

Az anyasági ellátás tekintetében a VIII. fejezet rögzíti, hogy a terhesség, a szülés,

valamint ezek következményei és az ebből eredő keresetkiesés biztosítási eseménynek

minősülnek. A védett személyek kijelölési körének válaszható módszerei szintén három

csoportot alkotnak, azzal a kiegészítéssel, hogy az ezen csoportba tartozó férfiak feleségei is

jogosultak az ellátásra. Amennyiben a gazdaságilag aktív férfi jogán szerez ellátásra jogot az

anya, részére csupán a természetbeli ellátásokat kell a nemzeti jognak biztosítania. Az

egészségügyi ellátások minimumát természetbeli ellátások alkotják, melyek egyrészről

járóbetegként igénybe vehető szolgáltatások, vagyis a szülés előtti, a szüléshez kapcsolódó, és

a szülés utáni ellátás, másrészt szükség esetén a kórházi ellátásokhoz való hozzáférés,

melyeknek célja az egészség, a munkaképesség megőrzése, helyreállítása, javítása, illetve az,

hogy a védett személy képes legyen önmagáról gondoskodni. A természetbeli ellátásokat a

kockázat fennállásának teljes tartama alatt kivétel nélkül nyújtani kell, azonban a pénzbeli

ellátások esetében a rendszeres kifizetés tizenkét hétben maximálva lehet, amennyiben a

munkából való hosszabb távollét nem szükséges, vagy a nemzeti törvények által ez egyáltalán

nincs hosszabb időre engedélyezve. A rendszeresen folyósított pénzbeli ellátással az

Egyezmény a gyermekvállalással összefüggésben bekövetkező, a munka világából való

kiszorulást kívánja kompenzálni.

Összességében elmondható, hogy a jelen fejezet ratifikálható, a magyar

szabályozásnak megfelel.

38

9. Összegzés

A szociális biztonságot kutatásaim elvégzése után úgy tudnám körülírni, hogy ez a

társadalmat érintő egyik legjelentősebb és legfontosabb kérdéskör, amelyet már évszázadok

óta kiemelten kezelnek a különböző államok. Fontos, hogy a mindenkori állampolgárok

számára biztosított legyen a szociális biztonság, méghozzá a lehető legszélesebb körben,

ugyanis kétség kívül elmondható, hogy egy állam működéséhez feltétlenül szükséges, hogy

társadalmának tagjai számára biztosított legyen egy bizonyos fajta létminimum, hogy

megélhetésüket stabil munkahelyek segítsék elő, így a minél magasabb számú

foglalkoztatottság a társadalombiztosítás rendszerének fennállását is elősegítse.

A szociális biztonsághoz való jog, mint ahogyan láthattuk, jelentős változásokon esett

át a közelmúltban a magyar szabályozás tekintetében. Alaptörvényünk már nem a szociális

biztonsághoz való jogról beszél, hanem csupán törekvésről annak biztosítása érdekében. Így a

hazai és a közösségi szociálpolitika összhangját vizsgálva kijelenthető, hogy a köztük lévő

távolság a magyar jog visszaesésével nagymértékben megnövekedett.

Ezáltal Magyarország az ILO 102. számú Egyezményének ratifikációjától is távolabb

került, pedig a különböző rendelkezéseinek vizsgálata után kijelenthetem, hogy hazánk által

öt része ratifikálható lenne, és további négy pontja kisebb jogszabálymódosítások után szinten

megfelelne a magyar jognak. Továbbá a csatlakozást az Európai Szociális Karta is

megköveteli, valamint ezzel hozzájárulnánk egy egységesebb Európai Unió megteremtéséhez

is, nem is beszélve a szociális jogok kiszélesítéséről a polgárok körében, ami a gazdasági

visszaesésre és ennek következményeire való tekintettel az eddigieknél jóval fontosabb volna.

Ebből is leszűrhető dolgozatom aktualitása, hiszen a felvetett kérdések a magyar

állampolgárok igen jelentős részét érintik.

Az Európai Unióról szólva azt véltem felfedezni, hogy az elmúlt két évtized során

egyre hangsúlyosabb kérdésként kezelték a szociális biztonsághoz való jogot, mivel a

Közösség ráeszmélt, hogy a további fejlődés előmozdításához és a munkásosztály

kizsákmányolása elleni küzdelem vonatkozásában is szükséges ezzel a témával is kiemeltem

foglalkozni. A Lisszaboni Szerződés által bevezetett intézményi újítások az Unió egyszerűbb

működésének biztosítása mellett bevezette a polgári kezdeményezést, amely lehetővé teszi,

hogy legalább egymillió, két országból származó uniós polgár kezdeményezést nyújtson be az

Európai Bizottságnak, amely a megfelelő feltételek beálltával érdemben foglalkozik a

felvetett kérdéskörrel. Ezen lehetőség kihasználása megadja a lehetőséget arra, hogy a

39

polgárok nagyobb magasabb szinten tudják érvényesíteni akár a szociálpolitikára vonatkozó

jogaikat is.

Előrelépés könyvelhető el a fogyatékossággal élő személyek jogainak érvényesítése

terén is, mivel az Unió elfogadta az alapvető emberi jogaikat érintő ENSZ egyezményt, amely

Európában hatvanöt millió személyre terjed ki, illetve a tagállamok számára előírta a

fogyatékos személyek munkaerő-piaci integrálását, amelynek a magyarországi szabályozás

meg is felel, hiszen az 1998. évi XXVI. törvény hosszasan rendelkezik ezen személyek

jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról. A fogyatékos, valamint a megváltozott

munkaképességű személyek azon esélye, hogy visszakerüljenek a teljes-, vagy akár a

részmunkaidőben foglalkoztatottak csoportjába, szintén hozzájárul ahhoz, hogy az ország

gazdasági helyzete stabilizálódjon.

Habár a hazai és a közösségi jog szabályozása között néhol nagyobb különbségek is

akadnak, ennek az lehet az oka, hogy az Unió által elvárt feladatok teljesítésére

Magyarországnak jelentősen kevesebb idő, és nem utolsó sorban kevesebb anyagi forrás állt

rendelkezésére, mint a régi tagállamoknak. Az is megnehezíti a helyzetet, hogy az elvárások

állandóan változnak, így a legnagyobb igyekezet mellett is nehézkes a közösségi jognak való

megfelelés, főleg ha a különböző tagállamok különböző felkészültségi szintjét és teherbíró-

képességét is figyelembe vesszük. Itt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a hazai jog

lemaradottságát mutatja, hogy a magyar jog sokszor csak az irányelvek minimális elvárásait

ültette át, nem törkedvén a minél magasabb szintű megfelelés megvalósítására. Ez lehetséges,

hogy az ország a szociális jog területét érintő szuverenitása védelmével áll összefüggésben,

azonban nem csak Magyarországnak, hanem az Európai Unió összes többi tagállamának

szükséges ezen hatásköréből elengedni valamennyit ahhoz, hogy hozzájáruljon a közösségi

szociális jog stabilizálását célzó törekvésekhez.

40

10. Felhasznált irodalom

1. A szociális jogok az emberi jogok között – Jogtudatosság a szociális jogok terén

(2006) Jogvédelmi füzetek sorozat 1., Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi

Közalapítvány, Budapest

2. BALIPAP, FERENC (1989): A magyarországi settlement történet, Esély, 1989/2.,

Budapest

3. BEDNAY, DEZSŐ (2010): Szociálpolitikai és szociális jogi alapfogalmak, ATLANTA

Üzleti Szakközépiskola

4. BELICZA, RÓZSA (2007): A megváltozott munkaképességű és fogyatékkal élő emberek

társadalmi és jogi helyzete a világban és Magyarországon, REVITA Alapítvány,

Debrecen

5. BENCZE, LÁSZLÓ TAMÁS: Ratifikációs vizsgálat (Háttértanulmány),

www.szmm.gov.hu (Letöltés ideje: 2012. október 6.)

6. CORA, ZOLTÁN (2011): A szociálpolitika válaszútjai Magyarországon: A mintakövetés

lehetőségei és kényszerei (1938-1950), Szeged

7. COUNCIL OF EUROPE (2007): A szociális Karta dióhéjban

8. CSERNUS, ESZTER (2011): Esélyegyenlőtlenségek Magyarországon- A fogyatékkal élők

jogai, Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium, Szeged (www.e-epites.hu)

Emberi Jogi Kézikönyv (2012), kiadja a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és

Külügyminisztérium, Budapest (Letöltés ideje: 2012. október 10.)

9. EUPOLGÁR – TUDÁSMAG AZ EURÓPAI UNIÓRÓL (2007): Lisszaboni Szerződés

41

10. EURÓPAI BIZOTTSÁG - KOMMUNIKÁCIÓS FŐIGAZGATÓSÁG (2009): Útmutató a

Lisszaboni Szerződéshez

11. FERGE, ZSUZSA (1991): Szociálpolitika és társadalom, T-Twins, Budapest

12. FLECK, ZOLTÁN; GADÓ, GÁBOR; HALMAI, GÁBOR (2011): Vélemény Magyarország

Alaptörvényéről, Fundamentum, 2011/1., Budapest

13. FRIGYESI, VERONIKA; KAPOLYI, LÁSZLÓ (2005): Szociálpolitika az Európai Unióban,

Közgazdasági Szemle, 2005. március, 289-305., Budapest

14. GEDEON, PÉTER (2011): Rivális elméletek a jóléti államról, Politikatudományi Szemle

XX. évf. 2. sz., 7-30.

15. GERENCSÉR, JUDIT (2005): Az Európai Alkotmány – Miért van szükség az Európai

Alkotmányra, Tudományos és Műszaki Tájékoztatás – Könyvtár- és

Információtudományi szakfolyóirat, 52. évfolyam 6. szám

16. GYULAVÁRI, TAMÁS (2003): Az EU szociálpolitikája: Érdekek kereszttüzében, Jura,

2003/1., Budapest

17. JAKAB, NÓRA (2011): A cselekvőképesség elméleti háttere és munkajogi kérdései, PhD

értekezés, Miskolc

18. Jóléti rendszerek Európában - Jó gyakorlatok és reform alternatívák, készült a

Miniszterelnöki Hivatalban

www.kormanyszovivo.hu (Letöltés ideje: 2012. október 9.)

19. JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos

újraszabályozása elé, Esély, 1995/3., Budapest

42

20. KARNER, CECÍLIA (2008): Nemzetközi egészségügyi finanszírozási modellek és az

állam szerepvállalása, Egészségügyi Gazdasági Szemle, 2008/2., Budapest

21. Kiút a diktatúrából- Javaslatok a negyedik Magyar Köztársaságért (2012) József

Attila Alapítvány vitafüzet, Budapest

22. KÖNCZEI, GYÖRGY (1998): Mi is az Európai Szociális Karta?, Fundamentum, 1998. 3.

sz., Budapest

23. KOVÁCS, JÁNOS (2006): Társadalompolitika-Szociálpolitika,Agroinform Kiadó,

Budapest

24. LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai

Unió polgárainak szociális biztonsága, Európai Füzetek 14., A Miniszterelnöki

Hivatal Kormányzati Stratégiai Elemző Központ és a Külügyminisztérium közös

kiadványa, Budapest

25. MENYHÁRT, SZABOLCS (2008): Változó koordinációs szabályok a

társadalombiztosításban, különös tekintettel a szociális biztonsági rendszerek

koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet általános szabályaira és a

nyugellátásokra, Adóvilág, XII. évfolyam 3. szám, Budapest

26. MOLNÁR, MARGIT (1992): Töredékek a szociális gondoskodás ókori történetéből,

Esély, Budapest, 3/93-103.

27. NYILAS, MIHÁLY (2005): A „Szociális Európa” esélyei és az európai jóléti rendszerek

átalakítása, A társadalmi kohézió erősítése, Új Mandátum Kiadó, Budapest

Internet

1. www.eurovonal.hu (Letöltés ideje: 2012. október 12.)

2. www.mobilitas.hu (Letöltés ideje: 2012. október 11.)

43

Törvények, egyezmények, nyilatkozatok

1. 1949. ÉVI XX. TÖRVÉNY - A Magyar Köztársaság Alkotmánya

2. 1997. ÉVI LXXXI. TÖRVÉNY a társadalombiztosítási nyugellátásról

3. 1998. ÉVI XXVI. TÖRVÉNY a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük

biztosításáról

4. 2011. ÉVI CXCI. TÖRVÉNY a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és

egyes törvények módosításáról

5. 102. sz. ILO Egyezmény a Társadalombiztosítás Minimális Normáiról (1952)

6. Módosított Európai Szociális Karta (1996)

7. Az Európai Unió Alapjogi Chartája (2007)

8. Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.)