JANE AUSTEN

Szerelem és barát-

ság és más korai művek

KÖNYVKIADÓ Szeged

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Jane Austen: Love and Friendship Published in Great Britain by The Women's Press Ltd, 1978

Fordította és a jegyzeteket készítette BARCZA GERDA

A borító James Tissot

festményének felhasználásával készült

ISBN 963 7138 79 X

Hungarian translation © Barcza Gerda, 2006 Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2006

A Lazi Kft. kiadása e-mail: info@lazikiado.hu

www.lazikiado.hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója Lektor: Papp Csaba, Horváthné Tóth Judit, Juhász Ferenc

Tördelőszerkesztő: Szentmiklósi Csaba Borító: Koha Kolett, Szilícium Grafika

Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János igazgató

Szerelem és barátság

LEVÉLREGÉNY

„Becsapott barátság és elárult szerelem”

DE FEUILLIDE GRÓFNŐNEK AJÁNLJA E REGÉNYT

HÁLÁS, ALÁZATOS SZOLGÁJA, A SZERZŐ

Első levél

Isabel Laurának

Mily gyakran mondta Ön válaszul folytonos esdeklésemre, mi-dőn arra kértem, számoljon be teljes részletességgel leányomnak élete hányattatásairól és szerencsétlenségeiről:

– Nem, drága barátném, nem teljesítem kérését, míg el nem ér-kezik az idő, amikor már nem fenyeget a veszély, hogy újra ré-szem lehet efféle szörnyűségekben.

Nos, ez az idő most alighanem elérkezett. Ön ma ötvenöt esz-tendős lett. Ha egy hölgyről azt tartják, hogy mentes a kellemetlen barátok odaadó ragaszkodásától s a konok apák könyörtelen gyöt-résétől, az bizonnyal ebben az életkorban lehet.

Isabel

Második levél

Laura Isabelnek

Bár nem értek egyet Önnel, amikor azt feltételezi, már nem ér-hetnek olyan meg nem érdemelt szerencsétlenségek, melyeket ez idáig tapasztaltam, mégis, hogy elkerüljem a csökönyösség vagy szívtelenség látszatát, kielégítem leánya kíváncsiságát. Talán a lel-kierő, mellyel elviseltem eddigi életem megannyi bánatát, hasznos tanulságul szolgálhat neki, hogy miként tűrje majd azokat a csapá-sokat, melyek őt sújthatják saját élete során.

Laura

Harmadik levél

Laura Marianne-nak

Úgy gondolom, hogy Ön bizalmas barátném leányaként méltó rá, hogy megismerje szomorú élettörténetemet, melyet édesanyja szüntelen unszolására tárok most Ön elé.

Édesapám ír földről származott, és Walesben élt. Édesanyám egy skót főnemes és egy itáliai balett-táncosnő leánya volt. Jóma-gam Spanyolhonban születtem, és egy francia zárdában nevelked-tem.

Amikor betöltöttem a tizennyolcadik esztendőt, szüleim kérésé-re visszatértem hozzájuk Walesbe. Házunkat az Uske1 völgyének egyik legfestőibb vidéke vette körül. Jóllehet arcomon a múló idő és a tengernyi szenvedés rajta hagyta nyomát, egykoron bizony szép leánynak tartottak. Ugyan bájos voltam, de természetem még tökéletesítésre szorult. A női nem minden megszokott tulajdonsá-gával rendelkeztem. A zárdában mindig többet tudtam, mint amennyit tanítottak, rendkívüli műveltségre tettem szert koromhoz képest, s rövidesen felülmúltam tanáraimat is.

Lelkemben ott szunnyadt minden erény, ami csak díszére lehet: minden jó tulajdonság és nemes érzés megbújt benne.

Az egyetlen hibám az volt – ha egyáltalán hibának nevezhető –, hogy túlságosan érzékenyen érintett barátaim, ismerőseim nyomo-

1 Folyó Walesben.

rúsága, de különösképp saját szenvedésem. Mennyire megváltozott azóta mindez! Bár most sincs kisebb hatással rám temérdek meg-próbáltatásom, már nem érzek így a többieké iránt. Műveltségem is megkopott: már nem énekelek olyan jól, és nem táncolok oly kecsesen, mint hajdan, s a Minuet Dela Cour hangjai is elhalkultak fülemben.

Adieu, Laura

Negyedik levél

Laura Marianne-nak

A szomszédság nem volt nagy, hisz csupán az Ön édesanyja la-kott a közelünkben. Talán említette Önnek, hogy miután szülei ne-héz anyagi körülmények közt hagyták, a beosztó életmód arra sar-kallta, hogy Walesbe költözzék. Ott kezdődött hát barátságunk. Isabel akkor huszonegy esztendős volt, s bár természete és modora egyaránt kifogástalannak tűnt (ha magunk voltunk), még a morzsá-ját sem lehetett megtalálni benne az én szépségemnek és művelt-ségemnek. Isabel azonban addigra már sokat látott a világból. Két évet töltött egy előkelő bentlakásos iskolában, Londonban, két he-tet volt Bathban, s egy este Southamptonban vacsorázott.

– Óvakodj, Laura – mondogatta gyakran –, óvakodj London üres hivalkodásától, haszontalan, kicsapongó életmódjától! Óva-kodj Bath értelmetlen fényűzésétől és a büdös haltól Southamp-tonban!

– Ó, jaj – kiáltottam –, hát hogyan kerülhetném el mind e rosz-szat, ha soha nem is tapasztalhatom meg? Ugyan milyen esélyem lehetne rá, hogy megízleljem London kicsapongó életmódját, Bath fényűzését vagy a büdös halat Southamptonban? Nekem, aki arra vagyok kárhoztatva, hogy az ifjúság szép napjait egy egyszerű kunyhóban töltsem az Uske völgyében?

Ó, akkoriban még nemigen gondoltam, hogy a sors úgy akarja majd, nem is olyan sokára, hogy azt az egyszerű kunyhót magam mögött hagyjam a világ csalóka örömei kedvéért.

Adieu, Laura

Ötödik levél

Laura Marianne-nak

Egy decemberi estén a kandalló mellett üldögéltünk szüleim-mel, s beszélgettünk. Hirtelen összerezzentünk, ugyanis hangosan kopogtattak egyszerű kunyhónk ajtaján.

A papa tért magához elsőként: – Miféle zaj volt ez? – kérdezte. – Mintha valaki kopogtatott volna az ajtón – jegyezte meg a

mama. – Valóban! – kiáltottam. – Én is ezen a véleményen vagyok. Úgy tűnik, mintha valaki

szokatlan erővel kopogtatott volna ártatlan ajtónkon – állapította meg a papa.

– Igen, kénytelen vagyok azt hinni, hogy valaki bebocsátást kér – jelentettem ki.

– Ez más kérdés – mondta a papa. – Nem szabad úgy tennünk, mintha tudnánk, mi célból kopogtat, bár, az igazat megvallva, ne-migen vagyok meggyőződve róla, hogy valaki csakugyan kopogta-tott.

Ekkor szavait újabb erőteljes kopogás szakította félbe, s a ma-ma és én kissé megriadtunk.

– Nem lenne jobb, ha megnéznénk, ki az? –kérdezte a papa. – A szolgák mind kimenőt kaptak.

– Azt hiszem, valóban jobb lenne – feleltem. – Igen, feltétlenül ezt kell tennünk – tette hozzá a papa. – Nézzük meg most? – érdeklődött a mama. – Minél előbb, annál jobb – mondta a papa. – Ó, ne is vesztegessük az időt! – kiáltottam. Harmadszor is ko-

pogtattak, mely minden eddiginél erőteljesebbnek tűnt. – Biztos vagyok benne, hogy valaki kopogtat az ajtón! – közölte

a mama. – Igen, minden bizonnyal – felelte a papa. – Úgy vélem, talán a szolgák térhettek vissza – jegyeztem meg.

– Azt hiszem, hallom is, ahogy Mary jön az ajtó felé. – Ennek módfelett örülnék, mert most már nagyon szeretném

tudni, ki lehet az! – kiáltotta a papa. Feltevésem igaznak bizonyult, ugyanis Mary lépett be kisvár-

tatva, s arról tájékoztatott bennünket, hogy egy fiatalember és a szolgája vannak az ajtónál. Eltévedtek, egészen átfáztak, s azt ké-rik, hogy megmelegedhessenek a tűznél.

– Nem bánná, ha beengednénk őket, drágám? – kérdezte a papa. – A legkevésbé sem – válaszolta a mama. Mary, anélkül, hogy újabb utasításra várt volna, sarkon fordult,

és kiment a szobából. Hamarosan egy rendkívül elragadó és szere-tetre méltó fiatalember társaságában tért vissza, a szolgát azonban kívül hagyta.

Velem született érzékenységemet addigra azonban már mélyen megérintette a szerencsétlen utazó szenvedése, s mihelyt meglát-tam az úriembert, éreztem, hogy jövendő életem gyötrelmes bol-dogságát neki köszönhetem majd.

Adieu, Laura

Hatodik levél

Laura Marianne-nak

A nemes ifjú elmondta, hogy Lindsay-nek hívják, de bizonyos okokból kifolyólag most inkább Talbotnak nevezem. Elmesélte, hogy egy angol baronet fia, édesanyja sok évvel ezelőtt meghalt, és van egy középtermetű nővére.

– Apám fukar, pénzsóvár alak – folytatta a fiatalember –, de csak jó barátok előtt, mint amilyen e nyájas társaság is, tárom fel gyengeségeit. Az ön kiválósága, kedves Polydore – fordult a papá-hoz –, s az önök érdemei, drága Claudia és bájos Laura, arra kész-tetnek, hogy bizalommal legyek családjuk iránt.

Meghajoltunk, megköszönve bókjait. – Apám, akit elvakított a szerencse múló ragyogása és a rang

hamis fénye, azt kívánta, hogy vegyem nőül Lady Dorotheát. – Nem, soha! – kiáltottam. – Lady Dorothea ugyan elbűvölő és kel-lemes leány, nem is kívánhatnék megnyerőbb hölgyet nála, de tud-ja, apám, méltóságomon alulinak tartom, hogy az ön kívánsága szerint házasodjam. Nem! Soha ne mondják, hogy az apám kedvé-re tettem.

Mindnyájan csodálattal adóztunk válaszának, mely nemes férfi-úi erényekről árulkodott. Az ifjú folytatta:

– Sir Edward meglepődött, hisz aligha várta, hogy akarata ily éles ellenállásba ütközik. – Edward, az Isten szerelmére, hol tanul-

tad e zagyva beszédet? – kérdezte. – Azt gyanítom, bizonnyal re-gényeket olvastál! – Válaszra sem méltattam apám szavait. Felpat-tantam a lovamra, és a hűséges William kíséretében elindultam nénémhez. Apám háza Bedfordshire-ben található, a nénémé Middlesexben, s bár azzal hízelgek magamnak, hogy kellően jártas vagyok a földrajz tudományában, nem tudom, miként történhetett, de hirtelen e csodás völgybe jutottam, ami, úgy hiszem, Dél-Walesben található, amikor már épp azt gondoltam, hogy megér-keztem a nénémhez. Miután céltalanul lődörögtem egy ideig az Uske partján, egészen nekibúsultam, és sanyarú sorsomat átkoz-tam, méghozzá a legkeserűbb, legszívszaggatóbb szavakkal. Ek-korra teljesen beesteledett, az égbolt sötét fellegei közül egy árva csillag sem bújt elő, hogy segítse lépteim, s nem is tudom, mi tör-ténik velem, ha nem veszek észre végül a sűrű homályon át egy pislákoló, távoli fényt, mely, ahogy közeledvén felfedeztem, nem volt más, mint az önök kandallójában lobogó vidám tűz lángja. A rám nehezedő megannyi megpróbáltatástól – a félelemtől, hidegtől és éhségtől – űzve egy pillanatig sem tétováztam, hogy tüstént be-bocsátást kérjek, amit végül meg is kaptam.

S most, bájos Laura – folytatta, és megfogta a kezem –, mikor remélhetem, hogy elnyerem fájó szenvedésem, az ön iránti forró epekedésem méltó jutalmát, melyre mindig is vágytam? Ó, mikor jutalmaz meg kezével?

– Azonmód, drága, szeretetre méltó Edward – feleltem. A papa nyomban össze is adott bennünket, akit, jóllehet soha nem szentel-tek fel, hajdan egyházi pályára szántak.

Adieu, Laura

Hetedik levél

Laura Marianne-nak

Házasságkötésünk után néhány napig még az Uske völgyében maradtunk. Miután érzékeny búcsút vettem a papától, a mamától és Isabel-től, elkísértem Edwardot nénjéhez, Middlesexbe. Philippa mindkettőnket szeretetteljes szívélyességgel fogadott. Je-lenlétem nyilvánvalóan kellemes meglepetést okozott neki, hisz nem értesült unokaöccse frigyéről, mi több, még létezésemről sem tudott.

Augusta, Edward nővére épp nála vendégeskedett, amikor meg-érkeztünk. Pontosan olyannak találtam, amilyennek fivére leírta: középtermetűnek. Ugyanolyan meglepetten köszöntött, de kevésbé nyájasan, mint Philippa. Üdvözlése ridegnek, ijesztően tartózko-dónak tűnt, ami váratlanul ért, és rendkívül elszomorított. Modorá-ban semmi nyomát nem találtam annak a megkülönböztetett ked-vességnek és rokonszenvnek, melynek meg kellett volna mutat-koznia megismerkedésünk során. Nem szólt hozzám szelíd, meleg szavakkal, s nem fordult felém őszinte érdeklődéssel. Karját nem tárta szélesre, hogy a szívére öleljen, pedig az enyém készen állt, hogy magamhoz szorítsam.

Egy alkalommal véletlenül fültanúja lettem Augusta és fivére rövid beszélgetésének, mely csak még inkább növelte sógornőm iránt érzett ellenszenvemet, és meggyőzött arról, hogy szíve nem nyitott a gyengéd szeretetre és a meghitt barátságra.

– Azt hiszed, apánk valaha is megbékél e meggondolatlan kap-csolattal? – kérdezte épp Augusta.

– Úgy hittem, jobb véleménnyel vagy rólam, Augusta – vála-szolta a nemes ifjú –, mint hogy azt képzeld, szánalmas módon odáig alacsonyodom, hogy bármilyen fontos, engem érintő ügyben kikérem apám beleegyezését! Mondd meg őszintén, Augusta, olyannak ismersz tizenöt esztendős korom óta, mint aki megkérde-zi apánk véleményét vagy követi tanácsait, akár csak a legapróbb részletben is?

– Edward, rendkívül szerényen vélekedsz önmagadról, annyi szent! Ha csak tizenöt esztendős korodtól fogva lenne így! Drága fivérem, már ötesztendős korodtól felmentelek a vád alól, hogy szolgálatkészen keresed apánk megelégedését! Mégis, attól tartok, rövidesen kénytelen leszel idáig alacsonyodni, ugyanis Sir Edward nagylelkű támogatását kell kérned szíved hölgye számára.

– Soha, Augusta, soha nem fogom ezt tenni! – kiáltotta Edward. – Ugyan miféle támogatást akarhatna Laura tőle?

– Csupán jelentéktelen támogatást, már ami az ételre-italra kell – jegyezte meg nővére.

– Étel, ital! – kiáltotta nemes férjuram, már-már megvetően. – Talán azt képzeled, nincs más táplálék a fennkölt lélek számára (és ilyen Lauráé is), mint a hitvány, alantas evés-ivás?

– Nincs semmi, amit ilyen hasznosnak találnék – felelte Augusta.

– Hát soha nem ízlelted még meg a jóleső szerelmi bánatot, Augusta? – kérdezte Edwardom. – Gyarló, csalárd szájpadlásod számára képtelennek tűnik, hogy lehet csupán szerelmen is élni? Nem tudod elképzelni azt a fényűzést, amikor az ember a szegény-ség nyomorúságában él, de azzal, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál?

– Túlságosan nevetséges vagy ahhoz, hogy vitatkozzam veled – jelentette ki Augusta –, de talán majd idővel ráébredsz, hogy…

Utolsó szavait elszalasztottam, ugyanis egy rendkívül csinos if-jú hölgy jelent meg, akit azon az ajtón vezettek be, melynél hallga-tóztam, s „Lady Dorothea” néven jelentettek be. Tüstént otthagy-tam őrhelyem, s követtem a hölgyet a szalonba, hisz jól emlékez-

tem rá, hogy ő volt az, akit a könyörtelen, kérlelhetetlen baronet feleségül szánt fia, az én Edwardom számára.

Jóllehet Lady Dorothea látogatása amúgy Augustának és Philippának szólt, mégis jó okom volt azt feltételezni (mivel érte-sült Edward házasságáról és ittlétéről), hogy leginkább rám kíván-csi.

Hamarosan megállapítottam, hogy bár megjelenése rendkívül kellemes és finom, modora pedig fesztelen és udvarias, azon rideg teremtések közé tartozik, akik könnyen megsérthető érzésekkel és túlzott érzékenységgel vannak megáldva, akárcsak Augusta.

Mindössze egy félórát maradt, s látogatása alatt nem avatott a bizalmába, de azt sem várta el, hogy én osszam meg vele titkos gondolataimat. Ily módon tehát könnyen el tudja képzelni, drága Marianne, hogy nem alakult ki bennem mély ragaszkodás vagy őszinte barátság Lady Dorothea irányában.

Adieu, Laura

Nyolcadik levél

Laura Marianne-nak, folytatás

Lady Dorothea távozása után nem sokkal újabb vendég érkezé-sét jelentették, mely épp oly váratlan volt, mint őladységéé. Sir Edward tette tiszteletét nálunk, akit Augusta értesített fivére házas-ságáról. Kétségkívül azért jött, hogy szemrehányásokkal illesse fi-át, amiért az nőül merészelt venni engem az ő tudomása nélkül, Edward azonban már előre megsejtette apja szándékát. Hősies el-szántsággal sietett elébe, amikor Sir Edward a szobába lépett, s a következő szavakkal szólította meg:

– Sir Edward, tisztában vagyok jövetele céljával. Azért látoga-tott ide, hogy szemrehányást tegyen, amiért a beleegyezése nélkül felbonthatatlan kötelékbe léptem az én Laurámmal. De, uram, én nem szégyellem tettemet! Rendkívüli büszkeség tölt el, hogy ma-gamra zúdítottam apám haragját!

Ezzel megfogta a kezem, s miközben Sir Edward, Philippa és Augusta szemmel láthatóan ámulva figyelte rettenthetetlen bátor-ságát, kivezetett a szalonból, és apja hintájához kísért, ami még mindig az ajtó előtt vesztegelt. Felültünk rá, s egy szempillantás alatt elhajtottunk, ily módon könnyedén megszabadulva Sir Ed-wardtól.

A kocsis először, utasításunknak megfelelően, a londoni útra tért, de miután kellően mérlegeltük a helyzetet, inkább M. felé irá-

nyítottuk. A város ugyanis csupán néhány mérföldnyire feküdt, s ott lakott Edward szívbéli jó barátja.

Rövid utazást követően érkeztünk meg M.-be, s bejelentve ma-gunkat, tüstént fogadott is bennünket Sophia, Edward barátjának felesége. Mivel már három hete meg voltam fosztva egy igaz barát társaságától (e megnevezés alatt az Ön édesanyját értem), képzel-heti, Marianne, elragadtatásomat, midőn találkoztam egy olyan te-remtéssel, ki valóban méltó lehetett e névre. Sophia bizony nem középtermetű volt, hanem meglehetősen sudár. Finom ábrándosság ömlött szét bájos vonásain – mely csak növelte szépségét –, s ez jellemezte szellemét is. Ő maga volt a testet öltött érzés és érzé-kenység. Egymás karjaiba borultunk, s miután szentül megfogad-tuk, hogy barátságunk egy életre szól, azonmód feltártuk szívünk legféltettebb titkait. Azonban e csodálatos elfoglaltságot Augustus (Edward barátja) belépése szakította félbe, aki épp ekkor érkezett vissza sétájáról.

Még soha nem láttam megindítóbb látványt, mint amikor Ed-ward és Augustus találkoztak.

– Életem! Lelkem! – kiáltotta az előbbi. –Drága angyalom! – így a másik, s megölelték egymást. E jelenet oly túlcsordulóan ér-zelmes volt, hogy Sophia és én ájultan omlottunk a pamlagra.

Adieu, Laura

Kilencedik levél

Laura Marianne-nak

A nap vége felé a következő levelet kaptuk Philippától:

Sir Edwardot igencsak felbőszítette menekülésszerű távozástok, vissza is vitte magával Augustát Bedfordshire-be. Bármennyire is szeretném újra élvezni elbűvölő társaságotokat, nem rabolhatlak el Benneteket drága, nagyra becsült barátaitoktól. Amikor eljön a nap, midőn búcsút vesztek tőlük, erősen remélem, hogy visszatértek ölelő karjaimba.

Philippa

Kedves levelére kielégítő módon válaszoltunk; megköszöntük szívélyes meghívását, s biztosítottuk róla, hogy bizonyára élni fo-gunk a lehetőséggel, ha bármikor is úgy adódnék, hogy nem lesz hová mennünk. Bár természetesen semmi nem tűnhetne megfele-lőbbnek egyetlen gondolkodó lény számára sem, mint egy efféle hálás válaszlevél, mégis, nem tudom, miként történhetett – Philippa alighanem meglehetősen szeszélyes természet volt, és felbosszantotta magatartásunk –, mindenesetre néhány héttel ké-sőbb, akár azért, hogy elégtételt vegyen viselkedésünkért, akár amiatt, hogy enyhítsen kínzó magányán, nőül ment egy fiatal, mű-

veletlen hozományvadászhoz. E meggondolatlan lépés hallatán (habár kellően tisztában voltunk vele, hogy feltehetően megfoszt minket attól a vagyontól, mellyel Philippa mindig is kecsegtetett bennünket) nem szakadt ki szárnyaló lelkünkből fájdalmas sóhaj helyzetünkre gondolva, hanem attól reszkettünk, midőn első ízben értesültünk az eseményről, hogy talán ezzel veszi kezdetét a meg-tévesztett ara véget nem érő gyötrelmeinek sora. Augustus és Sophia szeretetteljesen biztatott, hogy ezentúl tekintsük ottho-nunknak hajlékukat, s nyomatékos kérlelésük hatására úgy döntöt-tünk, végleg náluk maradunk. Életem legboldogabb időszaka volt ez, csodálatos órákat töltöttem Edwardom és e kedves pár társasá-gában. Barátságunkat kölcsönösen kinyilatkoztattuk, s az örök sze-relmet hirdettük. Nem kellett attól tartanunk, hogy tolakodó, kel-lemetlen vendégek zavarhatnak meg, ugyanis amikor Augustus és Sophia annak idején letelepedtek a vidéken, kellő gondot fordítot-tak arra, hogy a szomszédságot tájékoztassák, miszerint tökélete-sen boldogok magukban, és más társaságot nem kívánnak.

Egy súlyos és váratlan csapás azonban egyszerre véget vetett az örömteli napoknak. Mivel az eddig elmondottak már bizonnyal meggyőzték róla, Marianne, hogy Augustusnál és Sophiánál nem volt boldogabb pár az egész földkerekségen, úgy hiszem, nem szükséges hozzátennem, hogy frigyük könyörtelen és pénzsóvár szüleik hajlandósága ellenére jött létre. E szülők csökönyös kitar-tással, ám hiábavalóan próbálták őket olyan személyekkel házas-ságra kényszeríteni, akiktől mindig is irtóztak, de ők hősies el-szántsággal – mely méltó arra, hogy megemlítsük, és csodálattal adózzunk neki –, egyre csak ellenszegültek a zsarnoki akaratnak.

Miután titokban házasságot kötve végképp megszabadultak a szülői hatalom béklyóitól, elhatározták, soha nem csorbítják e tet-tük során kialakult jó hírüket a világban azáltal, hogy elfogadják apáik esetleges békülési ajánlatát – azonban soha nem került rá sor, hogy lenyűgöző szabadságvágyuknak ily módon újra eleget tegyenek.

Csupán néhány hónapja voltak még házasok, amikor vendéges-kedésünk megkezdődött náluk, mely idő alatt bőségesen ellátta őket az a jelentős pénzösszeg, amit Augustus tulajdonított el meg-

vetésre méltó apja szekreteréből, egy-két nappal frigye megkötése előtt.

Mire megérkeztünk, e jelentősen megnövekedett kiadásaik fe-dezésére szolgáló pénzforrás csaknem teljesen elapadt, azonban ők, a büszke teremtmények méltóságukon alulinak tartották, hogy akárcsak egy pillanatig is foglalkozzanak anyagi nehézségeikkel, és szégyellték volna még a gondolatát is, hogy kifizessék adóssá-gaikat. De, fájdalom, mi lett a jutalma ennek az önzetlen viselke-désnek! A csodálatos Augustust őrizetbe vették, s mindnyájan ösz-szeomlottunk. E könyörtelen tett elkövetőinek hitvány jelleméről értesülvén bizonnyal fájdalom tölti el, drága Marianne, ismerve szelíd természetét, éppen úgy, ahogy akkoriban Edward, Sophia, Augustus és az Ön Laurájának finom érzékenységét is bántotta. E példátlan kegyetlenség betetőzéseképp arról tájékoztattak bennün-ket, hogy hamarosan sor kerül a ház ingóságainak elárverezésére is. Ó, mi mást tehettünk volna? Bánatosan felsóhajtottunk, és ájul-tan omlottunk a pamlagra.

Adieu, Laura

Tizedik levél

Laura Marianne-nak, folytatás

Midőn kissé felocsúdtunk szívszaggató bánatunkból, Edward megkért, gondoljuk végig, mi lenne a legokosabb lépés mostani szerencsétlen helyzetünkben, mialatt ő elmegy tömlöcbe vetett ba-rátjához, hogy osztozzék szomorúságában. Megígértük neki, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, Edward pedig útnak indult Londonba. Távolléte alatt hűségesen teljesítettük kérését, s hosszas megfontolás után végül úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha bú-csút veszünk a háztól, hisz bármelyik pillanatban tarthattunk tőle, hogy az igazságszolgáltatás emberei birtokukba veszik. Ilyenfor-mán rendkívüli türelmetlenséggel vártuk Edward visszatértét, hogy közöljük vele bölcs mérlegelésünk eredményét, de Edward csak nem jött. Hiábavalóan számoltuk a csigalassúsággal múló perce-ket, hiábavalóan zokogtunk és sóhajtoztunk, Edwardnak híre-hamva sem volt. Finom érzékenységünket mélyen érintette e ke-gyetlen és váratlan csapás, nem is tudtuk elviselni, így ájultan om-lottunk össze. Végül összeszedve minden erőmet felkeltem, be-csomagoltam ruháinkat, majd kivonszoltam Sophiát az odarendelt hintóhoz, és késedelem nélkül elindultunk London felé. Mivel Au-gustus lakhelye alig tizenkét mérföldnyire volt a várostól, egyket-tőre meg is érkeztünk. Mihelyt a Holborn Streetre értünk, leenged-tem az ablakot, s minden rokonszenvesnek látszó járókelőtől meg-kérdeztem, nem látták-e az én Edwardomat.

Mivel túlságosan gyorsan hajtottunk el mellettünk, hogy vála-szolni tudjanak ismételt kérdésemre, keveset – igazából semmit sem – tudtam meg holléte felől.

– Merre menjek? – tudakolta a kocsis. – A Newgate-be, a nemes ifjak fogházába, hogy meglátogassuk

Augustust – közöltem. – Ó, ne! – kiáltotta Sophia. – Képtelen vagyok a Newgate-be

menni! Nem tudom elviselni, hogy Augustusomat a börtön iszony-tató falai közt lássam! Már az is fölöttébb megrendítene, ha halla-nék nyomorúságos helyzetéről, de hogy a saját szememmel győ-ződjem meg róla, az bizonnyal meghaladná minden erőmet.

Tökéletesen megértettem érzéseit, így nyomban utasítottam a kocsist, hogy térjünk vissza vidékre. Ön, drága Marianne talán most meglepődik kissé, hogy gyötrelmeim közepette, amikor, megfosztva minden segítségtől, nem volt hová mennem, egy pilla-natra sem jutott eszembe a papa meg a mama, és szülői házam az Uske völgyében. Hogy megmagyarázzam e látszólagos feledé-kenységet, be kell számolnom Önnek egy mellékes körülményről, melyet ez ideig nem említettem: szüleim néhány nappal távozásom után elhaláloztak. E sajnálatos körülmény folytán én lettem az egyetlen törvényes örökös, de fájdalom, kiderült, hogy a ház soha nem volt az övék, és vagyonuk is mindössze évjáradékukat tette ki. Hát ily kegyetlen a világ! Örömest mentem volna az Ön édesany-jához, boldogan mutattam volna be neki a bájos Sophiát, szívesen töltöttem volna életem hátralévő részét az ő elbűvölő társaságában az Uske völgyében, ha nem gördül akadály e kívánatos lehetőség útjába, mégpedig az, hogy az Ön édesanyja férjhez ment, és Íror-szág távol eső részébe költözött.

Adieu, Laura

Tizenegyedik levél

Laura Marianne-nak, folytatás

– Van egy rokonom Skóciában, s bizonyos vagyok benne, hogy készséggel fogadna bennünket – közölte Sophia, amikor elhagytuk Londont.

– Szóljak a kocsisnak, hogy arra menjen? –kérdeztem, majd hir-telen észbe kapva felkiáltottam: – De félek, a lovak nem fogják bírni ezt az óriási távolságot!

Nem kívántam azonban csupán szegényes ismereteimre hagyat-kozni a lovak erejét és képességeit illetően, így megvitattam a ko-csissal, aki tökéletesen osztotta is véleményem az ügyben. Ilyen-formán tehát elhatároztuk, lovakat váltunk a következő városban, és postakocsin tesszük meg az út további részét. Az utolsó fogadó-nál, mely mindössze néhány mérföldnyire feküdt Sophia rokoná-nak házától, megpihentünk. Mivel nem kívántuk váratlanul és hí-vatlanul megzavarni társaságunkkal, rendkívül finom és választé-kosan megfogalmazott levelet írtunk neki, melyben beszámoltunk nyomorúságos, elszomorító helyzetünkről, s kifejeztük abbéli szándékunkat, hogy néhány hónapot eltöltenénk nála, Skóciában. Mihelyt elküldtük, készen álltunk, hogy azonmód személyesen is kövessük. Be is szálltunk hát a postakocsiba, amikor hirtelen egy négylovas, címeres hintóra lettünk figyelmesek, mely a fogadó ud-varára gördült be. Előrehaladott korú úriember szállt ki belőle, s már az első pillanatban rendkívüli hatással volt rám. Ahogy má-

sodszor is ránéztem, ösztönöm határozottan megsúgta, hogy ez az úr nem más, mint a nagyapám.

Mivel mélyen meg voltam győződve feltevésemről, tüstént ki-ugrottam a hintóból, és a tekintélyes idegen nyomába eredtem. Követtem a szobába, ahová bevezették, ott térdre vetettem magam előtte, és esedezve kértem, hogy ismerje fel unokáját.

Az úriember alaposan megvizsgálta arcvonásaimat, majd felse-gített a földről, és nagyapai karjába zárva felkiáltott:

– Felismerlek! Igen, drágám, a megtévesztésig hasonlítasz az én Laurinámra és leányára, azaz az én Claudiámra és édesanyjára, így bizonnyal az egyiknek leánya, a másiknak unokája lehetsz!

Miközben gyengéden átölelt, Sophia lépett a szobába, akit meg-riasztott, hogy faképnél hagytam, s a keresésemre indult. Ahogy a tiszteletre méltó főnemes észrevette, döbbenten kiáltott fel:

– Még egy unoka! Igen, szakasztott olyan vagy, akár az én Laurinám idősebb leánya, a gyönyörű Matilda!

– Ó, amint megpillantottam Ont, azonnal megszólalt bennem a vér szava, s éreztem, hogy rokoni viszonyban állunk, de nem tud-tam eldönteni, vajon apai vagy anyai részről – felelte Sophia.

Az úriember széttárta karját, s miközben magához szorította, nyílt a szoba ajtaja, és egy fölöttébb vonzó fiatalember jelent meg. Lord St. Clair néhány lépést hátrált, majd égnek emelte kezeit, és így szólt:

– Még egy unoka! Micsoda váratlan boldogság! Három perc le-forgása alatt három unokámmal találkozom! Te nyilvánvalóan Philander vagy, Laurinám harmadik leányának, a bájos Berthának fia! Már csak Gustavus hiányzik, s itt lenne Laurina összes unoká-ja!

– És meg is érkezett! – szólt egy kellemes külsejű ifjú, aki most lépett a szobába. – Hát eljött Gustavus is, akit oly hőn kívánt látni! Én Laurina negyedik, egyben legfiatalabb leányának, Agathának vagyok a fia.

– Igen, csakugyan az vagy! De mondd csak, van még unokám a házban? – nézett a lord ijedten az ajtó felé.

– Nincs, uram.

– Nos, akkor haladéktalanul gondoskodom is rólatok – Tessék, itt van négy darab ötvenfontos bankjegy. Vegyétek el, és mindig jusson eszetekbe, hogy eleget tettem nagyapai kötelességeimnek! – ezzel kiment a szobából, és távozott a házból.

Adieu, Laura

Tizenkettedik levél

Laura Marianne-nak, folytatás

Képzelheti, mennyire meglepett bennünket Lord St. Clair hirte-len távozása.

– Gonosz nagypapa! – kiáltotta Sophia. – Semmirekellő nagypapa! – tettem hozzá, és ájultan omlottunk

egymás karjaiba. Nem tudom, meddig maradhattunk ebben a helyzetben, de ami-

kor magunkhoz tértünk, egy teremtett lelket sem láttunk magunk körül, ugyanis Gustavus, Philander, sőt a bankjegyek is mind egy szálig eltűntek. Midőn siránkozni kezdtünk balsorsunk felett, nyílt a szoba ajtaja, és egy urat jelentettek be:

– Macdonald! – aki nem volt más, mint Sophia unokabátyja. Az úriember azonmód a segítségünkre sietett, amint kézhez vette leve-lünket, s e tette oly előnyös színben tüntette föl, hogy nyomban gyengéd és együttérző barátnak nyilvánítottam. Azonban, fájda-lom, nemigen érdemelte meg e nevet, hisz hiába mondta, hogy rendkívüli módon osztozik bánatunkban, szerencsétlenségeink hal-latán bizony egy árva sóhaj sem tört fel belőle, s nem átkozta rossz csillagzatunkat.

Közölte Sophiával, hogy leánya arra kérte, vigye magával Macdonald Hallba, s mint kuzinja barátját, engem is szívesen lát házában. Természetesen vele tartottunk, s Janetta – Macdonald le-

ánya és a ház úrnője – módfelett kedvesen fogadott bennünket. Janetta csupán tizenöt esztendős volt; születésétől fogva jóindula-tú, meleg szívvel és együttérző lelkülettel megáldott, s az emberi természet dísze lehetett volna, ha e szeretetre méltó adottságokat kellően ápolják benne. Azonban apja, sajnálatos módon, nem volt oly emelkedett szellemű, hogy csodálja sokat ígérő jellemét, s minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megakadályozza e tulajdon-ságok szárba szökkenését az évek múltával. Mr. Macdonald való-jában elfojtotta leánya szívében veleszületett, nemes érzékenysé-gét, s rábírta, hogy elfogadja egy olyan férfiú házassági ajánlatát, akit ő jelölt ki számára. Esküvőjük napját már kitűzték, s érkezé-sünkkor Graham is a házban tartózkodott. Mi azonban egykettőre átláttunk rajta! Épp olyan fiatalember volt, amilyenre az ember Macdonald választása alapján számíthatott. Azt tartották róla, hogy értelmes, tájékozott és kellemes férfiú, de mi nem efféle jelentékte-len apróságok tekintetében mondtunk ítéletet róla. Mélyen meg voltunk győződve arról, hogy földhözragadt gondolkodású – mivel nem olvasta a Werther szenvedéseit,2 és haja semmiképp sem volt gesztenyebarnának mondható –, így bizonyosak lehettünk benne, hogy Janetta nem táplál – vagy legalábbis nem illene táplálnia – gyengéd érzelmeket irányában. Már az a körülmény Graham ellen szólt, hogy az apa választotta, s ha máskülönben meg is érdemelte volna Janetta kezét, ennek magában is elegendő érvnek kellett vol-na lennie a leány számára, hogy visszautasítsa a fiatalember ajánla-tát. Elhatároztuk, hogy e fontos gondolatokat megfelelő megvilágí-tásban tárjuk Janetta elé, s kétségünk sem lehetett szavaink sikere felől egy olyan jóindulatú teremtés esetében, akinek az ügy során tanúsított téves ítélete pusztán abból fakadt, hogy nem bízott elég-gé saját véleményében, és nem vette kellőképp semmibe az apjáét. Valóban olyannak találtuk, amilyenre csak legvérmesebb reménye-ink feljogosíthattak, és nem esett nehezünkre meggyőznünk sze-relme képtelenségéről Graham irányában, s arról, hogy legfőbb kö-telessége ellenszegülni apja akaratának. Csupán akkor bizonytala-nodott el, amikor kijelentettük: talán egy másik személyhez fűzik

2 Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832): Az ifjú Werther szenvedései

című szentimentális regénye.

gyengéd szálak. Egy ideig rendületlenül kitartott amellett, hogy nincs olyan fiatalember, aki iránt a legcsekélyebb vonzalmat is érezné, de miután elmagyaráztuk neki a dolog lehetetlenségét, be-vallotta, úgy hiszi, valóban jobban szereti M’Kenzie kapitányt az ismeretségében lévő többi férfiúnál. E vallomás megelégedésünkre szolgált, s miután számba vettük M’Kenzie valamennyi jó tulaj-donságát, és biztosítottuk Janettát, hogy fülig szerelmes a kapi-tányba, azt tudakoltuk, vajon az úriember feltárta-e nyíltan valaha is iránta táplált érzéseit.

– Szó sincs róla, hogy feltárta volna, ugyanis nincs okom azt feltételezni, hogy egyáltalán érez bármit is irántam – jelentette ki Janetta.

– Természetesen kétség sem férhet hozzá, hogy rajong önért – válaszolta Sophia. – A vonzalom bizonnyal kölcsönös. Hát soha nem nézett csodálattal önre? Nem fogta meg gyengéden a kezét? Nem ejtett akaratlanul könnyet? Nem hagyta el a szobát váratla-nul?

– Nem, soha! – kiáltotta Janetta. – Úgy emlékszem, mindig ak-kor hagyta el a szobát, ha véget ért látogatása, és soha nem távo-zott váratlan sietséggel, vagy anélkül, hogy meghajlott volna.

– Bizonyára téved, kedvesem – szóltam közbe –, hisz lehetet-len, hogy ne távozott volna zavartan, kétségbeesetten vagy várat-lan sietséggel! Gondolkodjék egy pillanatig, Janetta, és megérti, mily képtelenség feltételezni, hogy M’Kenzie valaha is úgy hajlott meg, vagy úgy viselkedett, mint bármely másik fiatalember.

Miután ezzel megnyugtatóan lezártuk az ügyet, a következő megfontolandó dolog az volt, miként tájékoztassuk az ifjút arról, hogy Janetta kedvezően vélekedik róla.

Végül abban maradtunk, hogy névtelen levélben adjuk tudtára, melyet Sophia a következő módon fogalmazott meg:

Ó, Janetta boldog udvarlója, ki arra rendeltetett, hogy szívének és kezének irigylésre méltó birtokosa legyen! Mi okból késlekedik, hogy bevallja vonzalmát érzelmei elbűvölő tárgyának? Ó, tudja meg, hogy még néhány hét, és minden ábrándos reménye szerte-

foszlik, midőn e leány, ki könyörtelen apjának áldozata, megköti frigyét a gyalázatos, megvetésre méltó Grahammel.

Ó, jaj, miért tűri ily kegyetlenül Janetta és saját eljövendő szen-vedését, miért habozik elé tárni szándékát, melyet kétségkívül rég-óta dédelget magában? Egy titkos esküvő mindkettejük boldogsá-gának záloga lehetne!

A szeretetre méltó M’Kenzie, aki – ahogy aztán biztosított ben-nünket róla – csupán szerénysége miatt titkolta eddig Janetta iránt érzett mély vonzalmát, amint kézhez vette e levelet, már repült is a szerelem szárnyán Macdonald Hallba. Ott hevesen bizonygatta ér-zéseit múzsája előtt, s néhány meghitt beszélgetésüket követően Sophia és én elégedetten figyeltük, ahogy útnak indulnak Gretna Greenbe3, melyet – előnyben részesítve minden más várossal szemben – esküvőjük színhelyéül választottak, jóllehet meglehető-sen távol feküdt Macdonald Halltól.

Adieu, Laura

3 A skóciai határon lévő Gretna Green nevű településen a kovácsok titok-

ban 21 éves kor alatt is összeadták a szerelmeseket. Az így kötött frigy ráadá-sul teljesen hivatalos volt, még Angliában is elfogadták.

Tizenharmadik levél

Laura Marianne-nak, folytatás

A fiatal pár távozása után két órával Macdonald és Graham még mindig semmit sem gyanított az ügyről. És még akkor sem sejtet-tek volna semmit, ha nem következik be egy váratlan esemény.

Sophia egy nap történetesen kinyitotta saját kulcsával az egyik titkos fiókot Macdonald könyvtárában, s tüstént megállapította, hogy ez az a hely, ahol az úriember fontos iratait tartja, köztük né-hány nagyobb címletű bankjegyet is. E felfedezését megosztotta velem is, s úgy láttuk, az a legtisztességesebb eljárás, ha a hitvány, gaz Macdonaldot megfosztjuk pénzétől – amit talán nem is becsü-letes úton szerzett. Megállapodtunk, hogy ha legközelebb arra já-runk, kiveszünk egy-két bankjegyet a fiókból. E jó szándékú tervet aztán gyakorta meg is valósítottuk, de fájdalom, Janetta szökésé-nek napján Sophiát, aki épp az ötödik bankjegyet vette ki méltó-ságteljesen a fiókból, és csúsztatta bele erszényébe, hirtelen rend-kívül szemérmetlen módon Macdonald zavarta meg. A gazember egészen váratlanul és sietve lépett a szobába. Sophia – annak elle-nére, hogy magára tudta ölteni neme minden természet adta ked-vességét, ha az alkalom úgy kívánta – tüstént fenyegető pillantást lövellt felé, és bosszús arckifejezéssel, gőgösen azt tudakolta a me-rész bűnöstől, vajon „Mi okból ront rá ily arcátlanul békés magá-nyában?” A szégyentelen Macdonald még csak meg sem kísérelte, hogy tisztázza magát a vád alól, hanem szemrehányásokkal illette

barátnémat, amiért gyalázatos módon eltulajdonítja pénzét, s ezzel mélyen megsebezte Sophia méltóságát.

– Hitvány alak! – kiáltotta barátném, miközben villámgyorsan visszadugta a bankjegyet a fiókba. – Hogy merészel megrágalmaz-ni azzal a tettel, melynek már a puszta feltételezése is sértő?

A nyomorult Macdonaldot azonban nem lehetett meggyőzni, s gyalázatos hangnemben egyre csak szidalmazta a joggal megsértő-dött Sophiát. Végül egészen felbosszantotta gyengéd, kedves ter-mészetét, s arra késztette, hogy barátném elégtételt szerezzen ma-gának, így beszámolt Janetta szökéséről, és az ügyben játszott je-lentős szerepünkről. A szóváltásnak ennél a pontjánál léptem a könyvtárszobába, s képzelheti, Marianne, hogy Sophiához hason-lóan engem is mélyen felháborított a rosszindulatú és megvetésre méltó Macdonald alaptalan vádaskodása.

– Alávaló gazember! – kiáltottam. – Hogy képes ily elszánt igyekezettel beszennyezni e ragyogó teremtés makulátlan hírnevét, aki maga a tökéletesség? Miért nem vonja kétségbe mindjárt az én ártatlanságomat is?

– Legyen nyugodt, hölgyem, kétségbe is vonom – felelte Macdonald –, és azt akarom, hogy haladéktalanul hagyják el mindketten a házam!

– Örömest megtesszük! – közölte Sophia. –Szívünk már régóta megvetést érez Ön iránt, s csupán leánya iránti barátságunk ma-rasztalt ily sokáig házában.

– Leányom iránti barátságukat alaposan felhasználták arra, hogy Janettát egy becstelen hozományvadász karjaiba dobják!

– Igen, minden baj közepette némi vigaszt jelent majd a gondo-lat, hogy Janetta iránti barátságunk e megnyilvánulása felment minket kötelezettségünk alól, mellyel apjának tartozunk – jelentet-tem ki.

– Ez minden bizonnyal jóleső gondolat lehet fennkölt szelle-müknek! – jegyezte meg Macdonald.

Mihelyt összecsomagoltuk ruháinkat és értéktárgyainkat, el-hagytuk Macdonald Hallt. Másfél mérföldnyi gyaloglás után lete-lepedtünk egy kristálytiszta patak partján, hogy kinyújtóztassuk elcsigázott végtagjainkat. A hely épp megfelelőnek tűnt a meren-

gésre. Egy csoport hosszúra nyúlt szilfa nyújtott védelmet kelet fe-lől, s csalánerdő oltalmazott nyugatról. Lábunk előtt folyt a csör-gedező patak, és hátunk mögött kanyargott az út. Eltűnődtünk, s élveztük a gyönyörű vidéket. Már jó ideje hallgatunk, amikor hir-telen felkiáltottam:

– Mily lenyűgöző a látvány! Ó, miért is nincs itt velünk Edward és Augustus, hogy osztozzanak örömünkben?

– Ó, kedves Laura – esedezett Sophia –, az Isten szerelmére ké-rem, tartózkodjék attól, hogy emlékezetembe idézze tömlöcbe ve-tett férjuram szomorú helyzetét! Ó, mit nem adnék érte, hogy hall-jak hogyléte felől! Hogy megtudjam, vajon a Newgate-ben rabos-kodik-e még, vagy már felakasztották! De soha nem leszek képes úrrá lenni finom érzékenységemen, és érdeklődni utána! Ó, kö-nyörgök, soha többé ne hozza szóba előttem e drága nevet! Mélyen elszomorít, és fájón megsebzi érzéseimet, ha említést tesznek róla!

– Bocsássa meg, Sophia, ha akaratlanul is megbántottam! – kér-leltem, majd másra tereltem a szót, s azt szerettem volna, ha a szil-faliget nemes szépségét dicséri, mely védőn oltalmazott bennünket a keleti széltől.

– Ó, kerülje, kérem, e bús témát! A szilfák tanulmányozása újra csak megsebzi érzéseimet, hisz Augustust juttatják eszembe, aki sudár és méltóságteljes, akárcsak e fák, s ugyanez a nemes szépség árad belőle is, mint amit e ligetben megcsodál, Laura.

Ijedten elhallgattam, nehogy megint bánatot okozzak neki azzal, hogy olyan beszédtémát választok, ami esetleg Augustusra emlé-kezteti.

– Miért nem szólal meg, Laura? – kérdezte Sophia kis idő múl-tán. – Nem bírom elviselni e csendet! Nem szabad engednie, hogy belemerüljek gondolataimba, melyek egyre csak visszatérnek Au-gustushoz!

– Mily csodálatos az égbolt! Mily bájosan szövik át azúrkékjét azok a leheletfinom fehér felhősávok!

– Ó, kedves Laura – válaszolta Sophia, s miután egy pillanatra felnézett az égre, sietve elfordította tekintetét –, ne szomorítson el azzal, hogy felhívja figyelmem egy olyan tárgyra, ami könyörtele-nül felidézi bennem Augustus kék-fehér csíkos atlaszselyem mel-

lényét! Kérem, szánja meg boldogtalan barátnéját, és ne érintsen ily szívszaggató témát!

Mit tehettem volna? Sophia Augustus iránti vonzalma igen he-vesnek bizonyult, így nem vethettem fel semmilyen témát, joggal tartva attól, hogy ezzel előre nem látható módon ismét felébresz-tem érzékenységét, mert gondolatait férjurára terelem. De a hallga-tás is kegyetlennek tűnt, és Sophia nyomatékosan arra kért, hogy beszéljek.

E nehéz helyzetből aztán egy váratlan esemény mentett ki, mely csakugyan kapóra is jött: a mögöttünk kígyózó úton felborult egy úriember hintaja. A baleset rendkívül szerencsésnek volt mondha-tó, ugyanis elterelte Sophia figyelmét gyászos gondolatairól. Tüs-tént felpattantunk helyünkről, és szélsebesen odafutottunk, hogy segítségükre lehessünk azoknak, akik egy perccel ezelőtt még fel-emelő helyzetben voltak, hisz egy divatos, magas hintóban utaztak, s bizony kellően lealacsonyodtak, midőn elterültek a porban.

– Most jócskán eltűnődhetünk a világ kétes élvezetein, melyet az a hintó és a Wolsey4 bíboros életéről szóló olvasmány jelent a gondolkodásra képes szellemnek! – közöltem Sophiával, miközben a helyszín felé igyekeztünk.

Barátnémnak azonban nem volt ideje válaszolni, mert minden gondolatát az elénk táruló szörnyű látvány kötötte le. Először csak annyit vettünk észre, hogy két elegáns öltözetű, sebesült úriember fekszik ott, s ahogy közelebb értünk, Edwardot és Augustust is-mertük fel bennük! Igen, drága Marianne, a két úr nem volt más, mint férjuraink! Sophia felsikoltott, és ájultan esett össze, aztán én is sikoltottam, és őrjöngőrohamot kaptam. Néhány percig öntudat-lan állapotban voltunk, majd magunkhoz térve újra elaléltunk. Egy és egy negyed órán át tartott e rettenetes állapot, Sophia minden pillanatban elájult, én pedig épp ilyen gyakran őrjöngőrohamot kaptam. Végül a szerencsétlen Edward (ő volt az, aki még némi életjelet mutatott) nyöszörgését hallva összeszedtük magunkat. Ha már előbb rájövünk, hogy élnek, nem bánkódtunk volna ennyit, de mivel eleinte azt hittük, hogy meghaltak, nem maradt más szá-

4 Thomas Wolsey (1475-1530): angol bíboros.

munkra, mint amit aztán tettünk. Így tehát, amint meghallottuk Edwardom nyöszörgését, egy időre abbahagytuk a jajveszékelést, odaszaladtunk a drága ifjúhoz, s letérdelve mellé, könyörögtünk neki, hogy ne hagyjon még itt bennünket.

– Laura – nézett rám Edward bágyadtan –, attól tartok, felborul-tam a kocsival.

Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy még tudatánál van:

– Ó, Edward, könyörgök, mondja el, mielőtt meghal, hogy mi történt Önnel az után a boldogtalan nap után, amikor Augustust őrizetbe vették, és mi búcsút vettünk egymástól.

– Elmondom – kezdte, azzal mélyet sóhajtott, és kilehelte lel-két. Sophia megint csak elájult, az én bánatom azonban nyilvánva-lóbb volt. Hangom elcsuklott, szemem a semmibe révedt, arcom halottsápadttá vált, és érzékeim felmondták a szolgálatot.

– Ne beszéljen nekem hintókról! – esedeztem, őrjítő fájdalmam-tól megzavarodva. – Adjon nekem egy hegedűt, mert játszani sze-retnék neki, hogy lecsendesítsem búskomor óráiban. Őrizkedjetek, ti szelíd nimfák Ámor nyilaitól, óvakodjatok Jupiter villámaitól! Nézzétek azt a fenyőerdőt! Nini, ott egy ürücomb! Ők azt mondták nekem, hogy Edward nem halott, de félrevezettek, mert férjuramat összetévesztették egy méretes uborkával.

S egyre csak így keseregtem Edward halálán, már-már tébolyul-tan. Két teljes órán át tartott e lázas állapot, s nem is maradt volna abba – mert nem éreztem fáradtságot –, ha Sophia, aki ekkorra már magához tért, nem figyelmeztet esdeklőn, hogy lassan leszáll az este, és köd ereszkedik a tájra.

– És hol keressünk menedéket? – tudakoltam. – Abban a fehér kunyhóban – válaszolta, s a szilfaliget sűrűjé-

ben megbújó takaros kis házra mutatott, melyet eddig észre sem vettem. Beleegyeztem, és el is indultunk a kunyhó felé. Ott beko-pogtunk, s egy idős hölgy nyitott ajtót. Szállást kértünk tőle éjsza-kára, mire ő azt felelte, hogy bár háza nem tágas, s csupán két há-lószobája van, szívesen lát bennünket az egyikben. Nagyon meg-örültünk szavainak, és követtük a jó hölgyet a házba, ahol lelkün-ket felderítette a barátságos kandalló látványa. Az idős asszony

özvegy volt, leánya épp akkor töltötte be tizenhetedik esztendejét, az egyik legszebb életévét. Azonban, fájdalom, rendkívül egyszerű teremtésnek látszott, és Bridgetnek hívták! Ilyenformán tehát semmi jót nem várhattunk tőle, s nem feltételeztük, hogy fennkölt szellemmel, könnyed érzésekkel, vagy kifinomult érzékenységgel lenne megáldva. Bridget nem volt több számunkra, mint egy szívé-lyes, udvarias és előzékeny ifjú hölgy, így lénye nyilvánvalóan nem volt ellenünkre, csupán megvetésünket vívta ki.

Adieu, Laura

Tizennegyedik levél

Laura Marianne-nak, folytatás

Kérem, fegyverkezzék fel minden életbölcsességével, kedves if-jú barátom! Vértezze fel magát lelkierővel, mert fájdalom, a kö-vetkező oldalak olvasása során bizonnyal szörnyű megpróbáltatá-son megy keresztül. Ó, mik voltak azok a szerencsétlenségek, me-lyek értek – s melyekről már híven beszámoltam Önnek –, ahhoz képest, amit most tárok Ön elé! Szüleim és férjem halála, bár már-már több volt, mint amit szelíd természetem el tudott viselni, semmiségnek tűnt, összehasonlítva azzal a csapással, melyet mos-tan leírok.

Az érkezésünket követő reggelen a kunyhóban Sophia heves fájdalomról panaszkodott törékeny végtagjaiban, melyhez rettene-tes fejfájás is társult. Barátném mindezt annak tulajdonította, hogy megfázhatott, amikor előző este sokáig feküdt ájultan a szabad ég alatt, miközben már leereszkedett a köd. Attól tartottam, csak-ugyan ez lehet az oka, mert mi mással lehetne magyarázni, hogy én megmenekültem e bajtól? A testi megerőltetés, melyben őrjöngőrohamaim közepette részem volt, nyilvánvalóan úgy fel-pezsdítette vérkeringésemet, hogy mit sem árthatott nekem a har-matos, hűvös éjszaka, de Sophia, aki mindvégig mozdulatlanul fe-küdt a földön, bizonnyal ki volt téve az időjárás viszontagságainak. Rendkívül megijesztett barátném betegsége – mely talán az Ön

szemében csekélységnek tűnhet –, s ösztönöm megsúgta, hogy bi-zonnyal végzetes lesz számára.

Ó, fájdalom, feltevéseim igaznak bizonyultak! Sophia állapota egyre csak romlott, s én minden egyes nappal jobban rettegtem az elkerülhetetlentől. Betegsége miatt végül kénytelen volt ágyba bújni, amit derék vendéglátónk biztosított számára. Megfázásából heveny tüdővész alakult ki, mely hamarosan el is vitte. Jajveszéke-lésem közepette – képzelheti, Marianne, mily hevesen bánkódtam – azonban megnyugvással töltött el a tudat, hogy betegsége során mindvégig odaadó figyelemmel gondoskodtam róla. Keserű köny-nyeket ontottam miatta, drága orcáját könnycseppjeimben fürdet-tem, és szüntelen kezembe fogtam hófehér kezét.

– Drága Laura – mondta Sophia néhány órával a halála előtt –, vegye figyelmeztető jelnek e szomorú véget, és kerülje az oktalan viselkedést, ami előidézte mindezt! Óvakodjék az ájulási rohamok-tól! Jóllehet abban a pillanatban üdítőnek és kellemesnek tűnhet-nek, mégis, higgyen nekem, ha egy hűvösebb évszakban túlságo-san gyakran megismétlődnek, ártalmasak lehetnek egészségére! Sorsom legyen intő példa Ön előtt! Látja, vértanúságot szenvedek Augustus halála fölött érzett bánatom miatt! Egy eszméletvesztés az életembe került! Őrizkedjék az ájulásoktól, drága Laura! Az őrjöngőroham azonban korántsem olyan veszedelmes, mert csupán megedzi a testet, ha nem túl heves, s merem állítani, jótékony ha-tással van a szervezetre! Legyenek őrjöngőrohamai, amennyi csak tetszik, de soha ne ájuljon el!

Ezek voltak utolsó szavai, s halálos ágyán adott tanácsát azóta is hűségesen követi mélyen lesújtott Laurája.

Miután elkísértem néhai barátnémat korai sírjához, azonmód elhagytam (bár késő este volt) a gyűlöletes helyet, Sophia halálá-nak színhelyét, melynek közelében férjuram és Augustus is életét vesztette. Mindössze néhány mérföldnyit gyalogolhattam, midőn arra haladt egy postakocsi. Tüstént fel is szálltam rá, s elhatároz-tam, Edinburgh felé indulok, remélve, hogy ott együttérző barátok-ra lelek, akik majd osztoznak bánatomban, és megvigasztalnak.

Koromsötét volt, amikor beszálltam a postakocsiba, így nem tudtam kivenni, hányan utazhatnak rajtam kívül. Csupán annyit ér-

zékeltem, hogy jó páran lehetnek, azonban nem foglalkoztam ve-lük, hanem átadtam magam borongós gondolataimnak. Csend ho-nolt a kocsiban, melyet csak egyik utastársunk hangos horkolása tört meg.

– Micsoda közönséges alak lehet! – tűnődtem magamban. – Bi-zonnyal híján van a finom modornak, ha ily szörnyű zajt csap, megbotránkoztatva környezetét! Nem lehet eléggé kárhoztatni az efféle jellemet! – így elmélkedtem tehát, s kétségkívül hasonló gondolatok járhattak utastársaim fejében is.

Amikor kivilágosodott, végre szemügyre vehettem azt az aláva-ló gazembert, aki ily becstelen módon zavarta meg nyugalmamat, s nem mást ismertem fel benne, mint Sir Edwardot, megboldogult férjem apját! Augusta ült mellette, velem egy ülésen pedig az Ön édesanyja és Lady Dorothea foglalt helyet. Képzelheti meglepődé-semet, hogy egyszerre csak régi ismerőseim közt találtam magam! Döbbenetem nőttön-nőtt, amint, kitekintve az ablakon, Philippa férjét pillantottam meg, mellette Philippát, s a mögöttem lévő ülé-sen pedig Philandert és Gustavust.

– Ó, egek! – kiáltottam. – Hát lehetséges volna, hogy hirtelen legközelebbi rokonaimmal és ismerőseimmel találkozom?

E szavak aztán felébresztették utastársaimat, és minden szempár reám szegeződött.

– Ó, Isabel – folytattam, és keresztülbucskázva Lady Dorotheán, barátném karjaiba vetettem magam –, ölelje újra kebe-lére szerencsétlen Lauráját! Ó, midőn az Uske völgyében búcsút vettünk egymástól, még boldog voltam, hisz a nagyszerű Edward-dal léphettem frigyre! Akkor még élt a papa és a mama, s nem ül-dözött a balsors! De most, megfosztva minden baráttól, Önön kí-vül…

– Mit jelentsen mindez? – szólt közbe Augusta. – Fivérem ha-lott? Esedezve kérem, mondja el, mi történt vele!

– Igen, rideg, érzéketlen nimfa, fivére, a vigasztalan pásztorfiú nincs többé, s Ön most azzal büszkélkedhet, hogy Sir Edward va-gyonának örököse lett!

Bár attól a naptól fogva, hogy véletlenül kihallgattam beszélge-tését Edwarddal, megvetést éreztem iránta, mégis, jó modoromnak

köszönhetően, eleget tettem Augusta és Sir Edward kérésének. Részletesen beszámoltam a szomorú ügyről, amit rendkívüli meg-döbbenéssel fogadtak – még a csökönyös Sir Edwardot és szívte-len lányát is mélyen lesújtotta a szívszaggató történet. Az Ön édes-anyja kérésére az elválásunkat követő többi gyászos eseményről is számot adtam. Beszéltem Augustus rabságáról, Edward elutazásá-ról, skóciai utunkról, váratlan találkozásunkról a nagypapával és kuzinjainkkal, látogatásunkról a Macdonald Hallba, Janettának tett nagy szolgálatunkról, apja hálátlanságáról, kegyetlenségéről, ért-hetetlen gyanakvásáról, durva bánásmódjáról – midőn arra szólí-tott fel, hogy hagyjuk el a házát –, Edward és Augustus halála fö-lötti jajveszékelésünkről, és végül szeretett barátném elszomorító haláláról.

Hol szánalom, hol meglepődés ült ki az Ön édesanyja arcára, miközben történetemet hallgatta, de sajnálattal kell közölnöm, hogy – mivel szüntelen szemrehányásokkal illetett – inkább az utóbbi diadalmaskodott rajta. Hiába viselkedtem kifogástalanul e balszerencsés események során, Isabel szemmel láthatóan kivetni-valót talált magatartásomban. Azonban mivel úgy éreztem, modo-rom mindvégig kifinomultságról árulkodott, nem törődtem szavai-val, s arra kértem, inkább azt mesélje el, vele mi történt, amióta nem találkoztunk, ahelyett, hogy feddhetetlen hírnevem sértegeti ily megbocsáthatatlan szemrehányásokkal. Mihelyt kielégítette kí-váncsiságom, és híven beszámolt arról, miként alakult későbbi sor-sa (melynek részleteiről, ha még nem értesült róluk, édesanyja bi-zonnyal beszámol majd Önnek), Augustához fordultam, és őt is erre kértem saját, Sir Edward és Lady Dorothea életét illetően.

Augusta elmondta, hogy – lévén módfelett fogékony a termé-szet szépségei iránt – olyannyira felkeltette érdeklődését a Gilpin utazása a Felföldre5, hogy saját szemével is meg akarta csodálni a világ e lenyűgöző színhelyét, így rábeszélte apját egy skóciai uta-zásra, és rávette Lady Dorotheát is, hogy elkísérje őket. Néhány nappal ezelőtt érkeztek Edinburghba, ahonnan aztán keresztül-kasul bejárták a vidéket e postakocsin, s épp most tartanak hazafe-

5 William Cowper (1731-1800) angol költő John Gilpin mulatságos histó-

riája című műve.

lé egyik kirándulásukról. Ezután Philippa és férje felől kérdezős-ködtem, s az utóbbival kapcsolatban arról értesültem, hogy miután elköltötte felesége minden vagyonát, megélhetésül természet adta tehetségéhez – nevezetesen a vezetéshez, melyben mindig is kitűnt – folyamodott, és a hintó kivételével, amit postakocsivá alakított, pénzzé tette mindenüket, és búcsút vett régi ismerőseitől. Edin-burghba utazott, ahonnan minden második nap Stirlingbe6 megy. Azt is megtudtam, hogy Philippa, aki még mindig odaadóan ra-gaszkodott hálátlan férjéhez, követte Skóciába, s rendszeresen vele tart rövid útjai során Stirlingbe.

– Amióta itt vagyunk, apám mindig az ő kocsijukat választja, ha fel akarja fedezni a skót vidék szépségeit, hogy ily módon némi pénzzel segítse őket – folytatta Augusta –, bár alighanem sokkal kellemesebb lett volna hintón bejárni a Felföldet, mint minden másnap zsúfolt, kényelmetlen postakocsin zötykölődni Edinburgh és Stirling között.

Teljes egészében osztottam érzéseit az ügyben, és titkon elítél-tem Sir Edwardot, amiért feláldozza leánya örömét egy élemedett korú, nevetséges hölgy kedvéért, aki ostobaságáért – hogy nőül ment egy nála jóval fiatalabb férfiúhoz – máskülönben büntetést érdemelne. A férj viselkedése mindamellett tökéletes összhangban állt általános jellemével, ugyanis épp olyan volt, mint amit attól az embertől lehet várni, akiben az érzékenység csírája sem található meg, aki aligha tud bármit is egy vonzalomról, és igazság szerint horkolni szokott.

Adieu, Laura

6 Város Skóciában.

Tizenötödik levél

Laura Marianne-nak, folytatás

Midőn megérkeztünk abba a városba, ahol reggelizni szándé-koztunk, elhatároztam, beszélek Philanderrel és Gustavusszal. Tüs-tént le is szálltam a hintóról, és a kocsi hátuljához siettem, ahol gyengéden egészségük felől érdeklődtem, s kifejeztem aggodal-mam kényelmetlen helyüket illetően. Először meglehetősen zava-rodottnak tűntek, amikor megpillantottak – nyilvánvalóan attól ret-tegtek, hogy talán felelősségre vonom őket a pénz miatt, amit nagyapánk adott nekem, s melyet jogtalanul tulajdonítottak el tő-lem –, de amikor látták, hogy nem hozom szóba az ügyet, kérték, szálljak be, mert így nyugodtabban társaloghatunk. Be is szálltam tehát, s miközben a társaság többi tagja herbateát kortyolgatott és vajas pirítóst lakmározott, mi kifinomult, érzelmes és meghitt be-szélgetésben leltük örömünket. Részletesen beszámoltam nekik életemről, s biztatásomra ők is feltárták előttem sajátjukat.

– Ahogy már ismeretes Ön előtt, Lord St. Clair és Laurina, az itáliai balett-táncosnő két fiatalabb leányának fiai vagyunk. Anyá-ink nem tudták pontosan megállapítani, hogy kik az apáink, bár úgy hírlik, Philander egy Philip Jones nevű kőműves fia, én pedig Gregory Stavesé, aki fűzőkészítő volt Edinburghban. Mindez azonban nem is igen fontos, ugyanis mivel anyáink soha nem men-tek nőül hozzájuk, nem vetül rossz fény ősi, nemesi származásunk-ra. Bertha (Philander anyja) és Agatha (az enyém) mindig együtt

laktak. Egyikük sem volt gazdag, összes vagyonuk eredetileg ki-lencezer fontot tett ki, de mivel csupán ebből éltek, kilencszáz fontra apadt, mire tizenöt esztendősek lettünk. E kilencszáz fontot a szalonban tartották, az egyik asztal fiókjában, hogy mindig kéz-nél legyen, ha szükség van rá. Nem tudom eldönteni, vajon amiatt-e, hogy könnyen hozzá lehetett férni, vagy tán az okból, hogy füg-getlenné kívántunk válni, esetleg túlzott érzékenységünkből adó-dóan (hisz rendkívül fogékonyak voltunk), de annyi bizonyos, hogy midőn betöltöttük tizenötödik esztendőnket, kivettük a ki-lencszáz fontot, és megszöktünk. Kezünkben a pénzzel úgy hatá-roztunk, takarékoskodni fogunk, és nem szórjuk el holmi ostoba-ságra. Ennek megfelelően tehát kilencfelé osztottuk: az elsőt éle-lemre fordítottuk, a másodikat italra, a harmadikat a háztartásra, a negyediket kocsikra, az ötödiket lovakra, a hatodikat szolgákra, a hetediket szórakozásra, a nyolcadikat öltözködésre és a kilencedi-ket ezüst csatokra. Miután ilyenformán két hónapra előre elrendez-tük kiadásainkat (ugyanis azt hittük, a kilencszáz font kitart ilyen sokáig), Londonba siettünk, és olyan szerencsések voltunk, hogy hét hét és egy nap alatt sikerült túladnunk rajta, hat nappal hama-rabb, mint ahogy eredetileg szándékunkban állt. Mihelyt ily bol-dogító módon megszabadultunk e hatalmas összeg terhétől, azt kezdtük fontolgatni, hogy visszatérünk anyáinkhoz. Miután azon-ban egészen véletlenül értesültünk éhhalálukról, elálltunk tervünk-től, és eltökéltük, hogy egy vándorszíntársulathoz szegődünk, hisz mindig is volt érzékünk a színjátszáshoz. Így hát jelentkeztünk az egyiknél, ahová fel is vettek. Jóllehet e színtársulat elég kicsi volt – mindössze mi voltunk benne, meg az igazgató és a felesége –, de így kevesebb embert is kellett fizetniük, s az egyetlen nehézség csupán abból adódott, hogy szereplők hiányában nem sok színda-rabot tudtunk előadni. De efféle semmiségekkel nem törődtünk! Az egyik legsikeresebb darabunk a Macbeth volt, melyben nagy-szerű alakítást nyújtottunk! Az igazgató mindig Banquót játszotta, a felesége pedig maga volt Lady Macbeth. Én adtam elő a három boszorkány szerepét, Philander pedig az összes többit! Az igazat megvallva e tragédia nemcsak a legjobb, hanem az egyetlen dara-bunk is volt, s miután egész Angliában és Walesben bemutattuk,

Skóciába jöttünk, hogy Nagy-Britannia fennmaradó részében is előadjuk. Történetesen abban a városban szálltunk meg, ahol Ön is találkozott nagyapánkkal. Épp a fogadó udvarán voltunk, amikor kocsija behajtott, s felismerve címerét – mivel tisztában voltunk vele, hogy Lord St. Clair a nagyapánk – megállapodtunk, hogy ki-csikarunk belőle valamit, felfedve rokoni kapcsolatunkat – ön jól tudja, végül mekkora sikerrel is jártunk. Miután megszereztük a kétszáz fontot, rögvest elhagytuk a várost, igazgatónkat és felesé-gét is, hadd játsszák el ketten a Macbethet, és Stirling felé indul-tunk, ahol szerencsés módon el is költöttük kis vagyonunkat. Most épp visszafelé tartunk Edinburghba, s abban reménykedünk, hogy előbbre juthatunk a színészi pályán. Ez tehát élettörténetünk, drága kuzinom.

Megköszöntem a szeretetre méltó ifjúnak e lenyűgöző elbeszé-lést, boldogságukat és boldogulásukat illetően kifejeztem jókíván-ságaimat, majd magukra hagytam őket kis fülkéjükben, s visszatér-tem drága barátaimhoz, akik már türelmetlenül vártak.

Kalandjaim ezzel a végéhez értek, drága Marianne, legalábbis pillanatnyilag.

Amikor megérkeztünk Edinburghba, Sir Edward arra kért, hogy fia özvegyeként fogadjak el tőle évi négyszáz fontot. Hálatelt szív-vel megígértem neki, hogy elfogadom, de kénytelen voltam észre-venni, hogy e részvétlen baronet inkább Edward özvegyeként ré-szesít kegyeiben, mintsem azért, mert a kifinomult, kedves Laura vagyok.

Egy festői kisvárosban telepedtem le a skót Felföldön, ahol az-óta is élek. Nem zavarnak kellemetlen látogatások, s egészen átad-hatom magam a szomorú magánynak és a szakadatlan bánatnak, mely apám, anyám, férjuram és barátném halála miatt tölt el.

Augusta már jó néhány éve frigyre lépett Grahammel, azzal a férfiúval, aki mindenkinél jobban illik hozzá. Akkoriban ismerke-dett meg vele, amikor Skóciában időzött apjával.

Sir Edward, örököst remélve rangjának és vagyonának, nőül vette Lady Dorotheát – kívánsága be is teljesedett.

Philander és Gustavus, miután Edinburghban jelentős hírnévre tettek szert színházi előadásaikkal, átköltöztek a Covent Gardenbe7, ahol Lewis és Quick álnéven lépnek fel.

Philippa már régen jobblétre szenderült, férje azonban még mindig vezeti a postakocsit Edinburgh és Stirling között.

Adieu, drága Marianne. Laura

1790. június 13.

7 London egykori híres piactere.

A Lesley- kastély

BEFEJEZETLEN LEVÉLREGÉNY

Henry Thomas Austen úrnak

Uram, bátorkodom élni a szabadsággal, mellyel gyakorta kitün-tet, és Önnek ajánlom regényemet. Szomorúan tudatom, hogy be-fejezetlen, s félek, az is marad. Mivel e komolytalan mű nem mél-tó Önhöz, esetleges közlése csak újabb aggodalmat jelent hálás, alázatos szolgájának,

A szerzőnek

Tisztelt Demand és Tsa.!

Kérek kifizetni száz guinea8-t Jane Austen hajadonnak.

Alázatos szolgája, H. T. Austen

8 Egykori angol aranyérme, értéke 1,05 font.

Első levél

Miss Margaret Lesley Miss Cbarlotte Lutterellnek

LESLEY-KASTÉLY, 1792. JANUÁR 3.

Fivérem épp az imént vett búcsút tőlünk. – Matilda – mondta elutazása előtt –, biztos vagyok benne,

hogy te és Margaret gondját viselitek majd drága egyetlenemnek, éppen úgy, ahogy egy kedves, gyengéd, szerető édesanya tette volna.

Hangja elcsuklott, s könnyek csordultak végig arcán, hisz eszé-be jutott a nő, aki szégyent hozott anyai mivoltára, és nem teljesí-tette hitvesi kötelességeit. Fivérem megölelte édes gyermekét, majd sietve istenhozzádot mondott nekünk, hintóba szállt, és útnak indult Aberdeenbe9. Soha nem élt még hozzá fogható fiatalember! Ó, mily kevéssé érdemelte meg e szerencsétlen frigyet! Egy ilyen jó férjnek ily hálátlan feleséget kellett kapnia! Ahogy bizonyára tudja, drága Charlotte, a becstelen Louisa néhány hete elhagyta férjét és gyermekét, s jó hírét kockára téve megszökött Danversszel, egy szégyentelen, élvhajhász urasággal. Soha nem élt még nő, kinek ily bájos arca, ily tökéletes alakja és ennyire gonosz szíve lett volna, mint Louisának! A gyermek örökölte anyja bájos-ságát, s remélhetőleg apja szellemi képességeit is. Lesley fivérem

9 Város Skóciában.

csupán huszonöt esztendős, de már mélyen megtapasztalta a bána-tot és kétségbeesést. Ó, mennyire különbözik apjától! Sir George ötvenhetedik életévében jár, s most is ugyanaz a gavallér, könnyed fiatalember, vidám legény és élénk ifjú, mint amilyen a fia volt öt évvel ezelőtt, s amilyennek Sir George mindig is látszott, amennyi-re csak vissza tudok emlékezni. Miközben ötvenhét esztendős apánk jókedvűen, könnyelműen, gondtalanul sétálgat London utcá-in, Matilda és én visszavonultan éldegélünk ódon, málladozó kas-télyunkban, mely kétmérföldnyire Perth10-től egy meredek, kinyú-ló sziklaszirten magasodik, csodálatos kilátást nyújtva a városra és környékére. Noha szinte teljesen elzártan élünk a világtól – hisz csupán a M’Leod, a M’Kenzie, M’Pherson, M’Cartney, M’donald, M’Kinnon, M’lellan, M’Kay, Macbeth és Macduff családokhoz járunk –, korántsem vagyunk rosszkedvűek vagy boldogtalanok! Épp ellenkezőleg, nem találni az egész földkerekségen két olyan leányt, akik ennyire derűsek, szeretetre méltóak és szellemesek lennének, mint mi! Egy percig sem unatkozunk! Olvasunk, sétá-lunk, házimunkát végzünk, s ha kifárasztottak e foglalatosságok, felüdülést nyújt egy vidám dal, egy kellemes tánc, egy talpraesett megjegyzés vagy egy elmés visszavágás. Csinos ifjú hölgyek va-gyunk, drága Charlotte, csakugyan csinosak, s az a legnagyszerűbb bennünk, hogy mi magunk nem is vagyunk tudatában ennek! De miért is beszélek ily hosszan önmagamról? Engedje meg, hogy in-kább megint drága kis unokahúgomról, az ártatlan Louisáról ejtsek néhány dicsérő szót, aki épp édesen mosolyogva szundít a pamla-gon. A kedves teremtés most töltötte be második életévét, de olyan csinos, mintha huszonkét esztendős, olyan értelmes, mintha har-minckét esztendős, és olyan körültekintő, mintha negyvenkét esz-tendős volna!

Bizonyságul elárulom, hogy Louisa arcbőre finom, vonásai bá-josak, már ismeri az ábécé első két betűjét, és soha nem áztatja el könnycseppjeivel ruhácskáit. Ha nem sikerült meggyőznöm uno-kahúgom szépségéről, értelmességéről és elővigyázatosságáról, másképp nem tudom – Önnek pedig nincs más lehetősége, hogy állást foglaljon az ügyben –, csak ha eljön a Lesley-kastélyba,

10 Város Skóciában.

megismerkedik Louisával, és személyesen dönti el a kérdést. Ó, drága barátném, mily boldog lennék, ha viszontláthatnám e tiszte-letre méltó falak között! Már négy éve, hogy eljöttem az iskolából, s így elszakadtunk egymástól! Fölöttébb elszomorító, ha két szere-tő szív, melyet egykor szorosan egybefűzött a rokonszenv és a ba-rátság, ennyire messze kerül egymástól! Jómagam Perthshire-ben élek, Ön pedig Sussexben. Akár Londonban is találkozhatnánk, ha apám hajlandó lenne elvinni kocsin, s az Ön édesanyja is épp ott tartózkodna. De Bath-ban, Tunbridge Wellsben vagy másutt is ta-lálkozhatnánk, ha sikerülne egy időben, egy helyen lennünk, azon-ban csak remélni tudjuk, hogy eljövend ez az idő. Apám nem tér vissza őszig, fivérem pedig néhány nap múlva elhagyja Skóciát, s már türelmetlenül várja indulását. Tévhitben élő ifjú! Hiábavalóan áltatja magát azzal, hogy megtört szíve sebeit begyógyítja majd a levegőváltozás! Bizonyos vagyok benne, drága Charlotte, hogy Ön is velem együtt imádkozik a boldogtalan Lesley lelki békéjéért, melynek mindig nagy szükségét érzi az Ön őszinte barátja is,

Margaret Lesley

Második levél

Miss Charlotte Lutterell Miss Margaret Lesley-nek

GLENFORD, FEBRUÁR 12.

Tengernyi mentségem akad, hogy miért késlekedtem ily sokáig megköszönni kedves levelét, drága Peggy. Higgye el, nem halogat-tam volna a választ, ha az elmúlt öt hét során nem foglaltak volna le húgom esküvőjének szükséges előkészületei, melyek megakadá-lyoztak abban, hogy akár csak egy percet is szánjak magamra vagy Önre. S most mindennél jobban bosszant, hogy a frigy meghiúsult, s minden fáradozásom kárba veszett. Képzelheti csalódásomat, amikor éjt nappallá téve azon igyekeztem, hogy időre kész legyen az esküvői vacsora, kellő mennyiségű marhasültet, roston sült bir-kahúst és húslevest készítettem, hogy kitartson az újdonsült háza-sok mézeshetei alatt, s most mélyen bánt, hogy a hús – velem együtt – hiába főtt, sült és párolódott. Az igazat megvallva, drága barátném, nem is emlékszem, hogy voltam-e már valaha is olyan mérges, mint múlt hétfőn, amikor húgom lélekszakadva szaladt be hozzám az éléskamrába, s arca olyan színű volt, akár a felvert to-jásfehérje. Elpanaszolta, hogy Henry leesett a lováról, koponyatö-rést szenvedett, s orvosa szerint válságos az állapota.

– Jóságos ég! – kiáltottam. – Csak nem? Az Isten szerelmére, most mi lesz ezzel a sok étellel? Nem bírunk ennyi mindent me-genni, és az egész tönkremegy! De majd elhívjuk az orvost, hogy

segítsen. Én talán elbánok a vesepecsenyével, a mama megeszi a levest, ti pedig az orvossal elfogyasztjátok a többit.

Hirtelen elhallgattam, mert láttam, ahogy szegény húgom ájul-tan esik össze, s épp az egyik komódra zuhan, amiben az asztal-neműt tartottuk. Tüstént a mamáért és a cselédekért kiáltottam, s végül nagy nehezen magához térítettük. Mihelyt ismét tudatánál volt, közölte, hogy azonnal Henryhez akar menni, s oly hevesen ragaszkodott hozzá, hogy csupán rendkívüli erőfeszítésünk árán sikerült megakadályoznunk e szándékában. Végül inkább erővel, mint kérleléssel vettük rá, hogy a szobájába menjen. Ágyba fektet-tük, de még órákon át görcsös rohamai voltak. A mama és én egy pillanatra sem mozdultunk el mellőle, s ha Eloisa kissé elcsende-sedett, szívből jövően jajveszékeltünk a sok kárba veszett étel mi-att, amit e baljós eseménynek köszönhettünk, és arról tanácskoz-tunk, hogy miként szabaduljunk meg tőlük. Eldöntöttük, hogy az lesz a legjobb, ha mindjárt bele is fogunk az evésbe, így tehát fel-hozattuk a sonkát és a hideg szárnyast, s fürgén neki is láttunk. Eloisát is rábeszéltük volna, hogy vegyen egy csirkeszárnyat, de nem lehetett, bár már sokkal nyugodtabbnak látszott, mint addig, a görcsös rohamok következtében azonban szinte öntudatlan álla-potba került. Mindent elkövettünk, hogy magához térítsük, de igyekezetünk hiábavalónak bizonyult. Henryről kezdtem beszélni neki:

– Drága Eloisa – mondtam –, nincs okod a sírásra egy ilyen semmiség miatt! – ugyanis jelentéktelennek akartam feltüntetni az ügyet, hogy ezzel is erőt öntsek belé. – Könyörögve kérlek, ne fog-lalkozz vele! Láthatod, én a legkevésbé sem aggódom, bár végül is leginkább engem ért veszteség, hisz nem csupán arra kényszerü-lök, hogy az utolsó falatig megegyem az összes fogást, amit már összeállítottam, hanem arra is, hogy, amennyiben Henry felépül (ami nemigen valószínű), másikat állítsak össze számotokra. De abban az esetben is kénytelen vagyok új esküvői vacsorát készíte-ni, ha Henry netán meghal (feltételezem, hogy így lesz), és te nőül mégy valaki máshoz. Talán most mélyen lesújt, ha Henry állapotá-ra gondolsz, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan jobblétre szenderül, s így fájdalmai végképp megszűnnek, te pedig meg-

nyugszol. Az én kínszenvedésem azonban sokkal tovább tart, mert tudom, bármilyen keményen dolgozom is rajta, legalább két hétbe telik, mire kiürítem az éléskamrát.

Ilyenformán tehát megtettem minden tőlem telhetőt, hogy meg-vigasztaljam Eloisát, de szavaim hatástalanok maradtak. Végül, amikor láttam, hogy nyilvánvalóan nem figyel rám, elhallgattam, és a mama gondjaira bíztam. Nagy nehezen lenyeltem a maradék sonkát és csirkehúst, s elküldtem Williamet, hogy tudakozódjék Henry hogyléte felől. Arra lehetett számítani, hogy már nem él so-káig, s valóban, még aznap meg is halt. Megpróbáltuk rendkívül tapintatosan közölni a szomorú hírt Eloisával, de hiába volt min-den elővigyázatosságunk, mert szavaink hallatán húgomat oly he-ves fájdalom járta át, hogy elvesztette eszméletét, és hosszú órákra lázas, önkívületi állapotba került. Még most is gyengélkedik, s or-vosai attól tartanak, hogy tüdővészt kap. Így hát Bristolba készü-lünk, s egy hétig ott is szándékozunk maradni.

S most, drága Marianna, néhány szót az Önt érintő dolgokról: először is tudatom Önnel, bizalmas forrásból arról értesültem, hogy édesapja hamarosan megnősül. Nem vagyok hajlandó hitelt adni e kellemetlen hírnek, de ugyanakkor nem is vonom egészen kétségbe. Ennélfogva írtam Susan Fitzgeraldnak, hogy tájékoztas-son az ügyről, ugyanis jelenleg Londonban tartózkodik, így kime-rítő válasszal szolgálhat. Halvány sejtelmem sincs, hogy ki lehet Sir George szíve választottja. Úgy vélem, az Ön fivérének tökéle-tesen igaza van, ha úgy dönt, hogy elutazik, hisz ez talán elhalvá-nyítja benne felesége emlékét, s elfelejti azokat a kellemetlen ese-ményeket, melyek az utóbbi időben oly nagy bánatot okoztak neki.

Örömmel hallom, hogy Ön és Matilda, hiába vannak elzárva a világtól, mégsem szomorúak vagy boldogtalanok. Kívánom, hogy soha ne is legyen részük benne.

Őszinte barátsággal, Charlotte Lutterell

P. S. E pillanatban vettem kézhez barátném, Susan levelét, me-lyet most mellékelek, s bizonnyal el is tűnődik majd rajta, drága Peggy.

(A mellékelt levél)

Drága Charlotte!

Nálam megfelelőbb személyhez nem is fordulhatott volna, hogy értesülést szerezzen Sir George Lesley frigyéről. Sir George ter-mészetesen megházasodott, magam is részt vettem az eseményen, amin cseppet sem csodálkozhat, ha úgy írom alá nevem, mint az Ön odaadó barátja,

Susan Lesley

Miss Margaret Lesley Miss Charlotte Lutterellnek

LESLEY-KASTÉLY, FEBRUÁR 16.

Valóban eltűnődtem mellékelt levelén, drága Charlotte, s most be is számolok Önnek gondolataimról. Úgy vélem, második házas-ságának köszönhetően Sir George-nak új családja lesz, így hozo-mányunk jelentősen megcsappan. Felesége, ha hajlama van a köl-tekezésre, bizonyára támogatja majd, hogy apánk továbbra is azt a szabados és kicsapongó életmódot folytassa, melyhez nincs is szüksége oly nagy bátorításra, s ami, félek, már így is épp elég kárt okozott egészségének és vagyonának. Az újdonsült ara birtokába kerülnek azok az ékszerek, melyek egykor anyánkat díszítették, s amiket Sir George mindig is nekünk ígért. Ha nem jönnek el Perthshire-be, nem tudom kielégíteni kíváncsiságomat mostoha-anyám személyét illetően, de ha mégis ellátogatnak hozzánk, Ma-tilda nem ülhet többé az asztalfőn. Nos, drága Charlotte, e boron-gós gondolatok foglalkoztattak, midőn elolvastam Susan Önnek írt levelét, s ugyanezek az érzések és félelmek töltötték el Matildát is, miután odaadtam neki. Nem is tudom, melyik gondolat csüggesz-tette el inkább: hogy hozományunk ily módon talán kevesebb lesz, vagy az, hogy többé már nem foglal el oly előkelő helyet a családi rangsorban. Hőn vágyunk megtudni, vajon Lady Lesley csinos-e, s Ön, drága Charlotte, miként vélekedik róla. Mivel Ön barátságával tünteti ki, úgy képzeljük, bizonnyal szeretetre méltó teremtés lehet.

Fivérem már Párizsban van, s úgy tervezi, néhány nap múlva továbbutazik Itália felé. Rendkívül vidám hangú levelet küldött, melyben azt írja, a francia levegő jótékony hatással van testére és lelkére, s már nem gondol sajnálattal vagy gyengéden Louisára, mi több, úgy érzi, Louisa szívességet tett neki szökésével, ugyanis fö-löttébb kellemesnek tartja, hogy ismét boldogító magányban élhet. Ennek hallatán bizonyára úgy találja, drága Charlotte, hogy Lesley visszanyerte jókedvét és szellemességét, mely annyira jellemző volt rá egykoron. Amikor alig három esztendővel ezelőtt megis-merkedett Louisával, fivérem a világ egyik legélénkebb, legkedve-sebb fiatalembere volt. Úgy hiszem, drága Charlotte, soha nem hallott még találkozásuk részleteiről. Nos, kapcsolatuk kuzinunk, Drummond ezredes cumberlandi házában kezdődött, ahol Lesley a karácsonyt töltötte, s ott ünnepelte huszonkettedik születésnapját is. Louisa Burton Mrs. Drummond egyik távoli rokonának leánya volt. E szegényes körülmények közt élő távoli rokon néhány hó-nappal korábban hunyt el, s egyetlen leányát, az akkor tizennyolc esztendős Louisát arra a rokonra kívánta bízni, aki megfelelően képes gondoskodni róla. Csupán Mrs. Drummond volt az, aki effé-le hajlandóságot mutatott, ily módon Louisa elhagyta nyomorúsá-gos kunyhójukat, és Yorkshire-ből egy elegáns cumberlandi kas-télyba költözött – minden anyagi nehézsége elől, amivel a sze-génység csak sújthatta, a pénzzel megvehető, divatos élvezetek vi-lágába menekült. Louisa természettől fogva barátságtalan, alatto-mos teremtés volt, azonban apja – aki nagyon is jól tudta, hogy Louisa egyetlen esélye a házasság, ha nem akar éhen halni – korán megtanította neki, miként palástolja behízelgő kedvességgel valódi jellemét. Azzal áltatta magát, hogy leánya rendkívüli szépsége, mely nyájas modorral és kellemes viselkedéssel párosul, épp ele-gendő ahhoz, hogy elnyerje egy fiatalember szívét, aki megenged-heti magának, hogy vagyontalan leányt válasszon magának felesé-gül. Louisa tökéletesen osztotta apja elképzeléseit, s eltökélte, minden tőle telhetőt elkövet, hogy meg is valósuljanak. Állhatatos kitartással végül olyannyira sikerült az ártatlan, szelíd magatartás álarca mögé rejtenie veleszületett hajlamait, hogy bárkit meg tu-dott téveszteni, aki nem töltött el kellő időt társaságában, hogy így

megismerhesse igazi egyéniségét. Ilyen volt tehát Lousia, amikor a jóhiszemű Lesley először találkozott vele Drummondék házában. Fivérem gyengéd, érző szíve, mely oly lágy volt (az Ön kedvenc hasonlatával élve), akár a felvert tojásfehérje, nem tudott ellenállni Louisa bájainak. Nem telt belé néhány nap, és gyengéd vonzalmat kezdett érezni a leány iránt, majd nem sokkal ezután fülig szerel-mes lett, s nem ismerte még egy hónapja, amikor nőül vette. Apánk eleinte rendkívüli nemtetszéssel fogadta e meggondolatlan, elhamarkodott kapcsolatot, de amikor észrevette, hogy a fiatalok cseppet sem törődnek vele, egykettőre megbékélt a friggyel. Lesley pompás aberdeeni birtoka, melyet nagybátyjától – aki anyagilag független volt Sir George-tól – kapott ajándékba, tökéle-tes kényelmüket szolgálta. Egy évig nem volt boldogabb ember Lesley-nél, és látszólag szeretetre méltóbb teremtés Louisánál, aki oly meggyőzően játszotta szerepét, és oly körültekintően viselke-dett, hogy Matildával bizony heteket is együtt tölthettünk vele, mégsem gyanítottunk semmit igazi jelleméről. Azonban kis uno-kahúgom születése után – mely eseményről azt hihettük volna, hogy csak még inkább erősíti Louisa gondoskodó szeretetét Lesley iránt – sógornőmről fokozatosan lehullott a lepel, melyet oly rég-óta viselt, s már nemigen igyekezett, hogy továbbra is ébren tartsa férje szerelmét – amiben akkoriban nyilvánvalóan biztos volt, hisz Lesley szemmel láthatóan, ha lehetséges, még jobban ragaszkodott feleségéhez a gyermek születése után. Ennélfogva dunbeath-i láto-gatásaink már nem voltak oly gyakoriak és kellemesek, mint ko-rábban. Louisa azonban soha nem panaszkodott távolmaradásunk miatt, sőt még csak nem is említette, s az ifjú Danvers társaságá-ban, akivel Aberdeenben (a fiatalember az egyik egyetemen tanult) ismerkedett meg, nagyobb örömét lelte, mint Matildáéban vagy az enyémben, jóllehet nem találni az egész földkerekségen nálunk kedvesebb leányokat! Már tudja, drága Charlotte, mily szomorú véget ért a kiváló Lesley hitvesi boldogsága, nem is hozom hát új-ra szóba.

Adieu, kedvesem. Bár ez ideig nem érintettem húga ügyét, re-mélem, méltányos lesz velem szemben, és elhiszi, hogy Eloisa sokszor eszembe jut, s mélyen együtt érzek vele bánatában. Bizo-

nyos vagyok benne, hogy a bristoli jó levegő kitörli lelkéből Henry emlékét, s hamar megvigasztalódik majd.

Őszinte barátsággal, Margaret Lesley

Negyedik levél

Miss Charlotte Lutterell Miss Margaret Lesley-nek

BRISTOL, FEBRUÁR 27.

Drága Peggy! Az imént kaptam kézhez levelét, melyet, mivel Sussexbe cí-

mezte, utánam küldtek Bristolba, s valamilyen érthetetlen késede-lem miatt csak e pillanatban vehettem át. Nagyon köszönöm, hogy beszámolt Lesley és Louisa megismerkedéséről, szerelméről és házasságáról, amit most is oly szívesen fogadtam, ahogy mindig, hisz sokszor elmesélte már.

Örömmel tájékoztatom, minden okunk megvan rá, hogy úgy gondoljuk, éléskamránk mostanra csaknem egészen kiürült, ugyan-is meghagytuk a szolgáknak, hogy egyenek, amennyi beléjük fér, s két felügyelőnőt is hívattunk, hogy segédkezzenek nekik. Ma-gunkkal hoztuk a hideg galambpástétomot, a hideg pulykahúst, a marhanyelvet és fél tucat kocsonyát, s igen szerencsések voltuk, mert háziasszonyunk, férje és három gyermeke segítségével érke-zésünk után alig két nappal elfogyasztottuk az egészet. Szegény Eloisa még mindig gyengélkedik, s annyira rossz a kedélyállapota, hogy attól tartok, bármilyen egészséges is a bristoli levegő, nem lesz képes elűzni gondolataiból szegény Henry emlékét.

Azt kérdezi levelében, drága Peggy, vajon újdonsült mostoha-anyja csinos és szeretetre méltó-e. Nos, híven beszámolok lenyű-

göző testi és szellemi adottságairól. Susan alacsony és rendkívül arányos alkatú, természettől fogva sápadt, de kellő mennyiségű arcpirosítót használ. Szép a szeme, s mindig gondosan ügyel arra, hogy pompás fogait azonnal észrevegyék. Mindent összevéve tehát fölöttébb csinos. Roppant barátságos természetű, ha az ő akarata érvényesül, s felhőtlenül vidám, amikor nincs rossz hangulatban. Hajlama van a költekezésre, s kissé mesterkélt a modora. A neki küldött leveleimen kívül semmit sem olvas, és soha nem is ír mást, csupán válaszlevelet nekem. Zongorázik, énekel és táncol ugyan, de egyikhez sincs érzéke. Nem mutat tehetséget semmiben, jólle-het azt állítja magáról, hogy mindegyikért lelkesedik. Talán most meglepődik, drága Peggy, hogy oly kevés gyengédséggel beszélek arról, akit szívbéli jó barátnémnak nevezek, de, az igazat megvall-va, barátságunk inkább az ő szeszélyének, mint az én iránta való nagyrabecsülésemnek köszönhető. Berkshire-ben néhány napot együtt töltöttünk egy hölgynél, akivel történetesen mindketten kapcsolatban álltunk. Látogatásunk során – mivel az időjárás meg-lehetősen zord volt, és a társaság igencsak ostoba – Susan lenyű-göző kedvességgel viseltetett irányomban, mely hamarosan meg-hitt barátságot alakított ki köztünk, később pedig rendszeres levél-váltást eredményezett. Mostanra feltehetően elege lett belőlem, ahogy nekem is őbelőle, de Susan módfelett udvarias, én meg kel-lően jól nevelt ahhoz, hogy mindezt ne valljuk be. Így hát levele-ink továbbra is szeretetteljesek és gyakoriak, egymás iránti ragasz-kodásunk pedig éppoly szilárd és őszinte, mint egykoron. Mivel Susan rendkívüli hajlandóságot érez London és Brighthelmstone11 örömei iránt, merem állítani, nemigen tudja majd rávenni magát arra, hogy kielégítse – hisz bizonyos vagyok benne, hogy érzi – az Ön kíváncsiságát személyét illetően, s inkább az Önök komor, bár tiszteletreméltó kastélyának borongós homályát válassza kedvelt, fényűző élvezetei helyett. Ha netán úgy találja majd, hogy egész-ségi állapota megrendült a túl sok szórakozás miatt, talán magány-ra vágyva elutazik Skóciába, abban a reményben, hogy a vidék jó-tékony hatással lesz szervezetére, ha lelkét nem is tölti el boldog-sággal. Sajnálom, de meg kell mondanom, drága Peggy, hogy fé-

11 Brighton, a népszerű tengerparti üdülőhely régi neve.

lelmei – apja költekezését, az Ön vagyonát, édesanyja ékszereit és nővére családban betöltött előkelő helyét illetően –, attól tartok, nagyon is megalapozottak. Barátném négyezer font birtokosa, s bizonyára csaknem ugyanennyit el is fog költeni évente ruhákra és szórakozásra, ha lehetősége adódik rá. Susan nyilvánvalóan nem igyekszik majd leszoktatni Sir George-ot arról az életmódról, melyhez férjura már oly régóta hozzászokott, s ilyenformán bizony joggal tarthat attól, kedvesem, hogy vagyona megcsappan – ha ma-rad belőle valami egyáltalán. Úgy vélem, az ékszerek is egészen biztosan mostohaanyja tulajdonába kerülnek, s okkal gondolhatja azt, drága Peggy, hogy Susan előkelőbb helyet foglal majd el az asztalnál, mint férje idősebb leánya. De ez a szomorú helyzet két-ségkívül aggaszthatja Önt, így hát nem is időzöm tovább e tárgy-nál.

Eloisa gyengélkedése miatt jöttünk Bristolba, s mivel az évnek ebben a szakaszában nemigen látogatják a fürdőhelyet, csupán egy előkelő családdal találkoztunk ittlétünk óta. Mr. és Mrs. Marlowe fölöttébb kellemes emberek, s fiuk törékeny egészségi állapota hozta őket erre a vidékre. Képzelheti, kedvesem, hogy – lévén ők az egyetlen család, akivel szóba állhatunk – mily meghitt viszony alakult ki közöttünk. Szinte mindennap együtt vagyunk, épp teg-nap is velük vacsoráztunk. Rendkívül kellemes napot töltöttünk társaságukban, s a vacsora szokatlanul ízletes volt, bár meg kell hagyni, a borjú nem sült át eléggé, és a currymártást nem fűszerez-ték meg kellőképpen. Kénytelen voltam egész vacsora alatt arra gondolni, hogy bárcsak ott lehettem volna, amikor előkészítették az ételt. Mrs. Marlowe fivére, Mr. Cleveland jelenleg náluk időzik. Roppant szemrevaló fiatalember, s hallatlanul életrevalónak tűnik. Mondtam is Eloisának, hogy kivethetné rá a hálóját, de húgom hal-lani sem akar róla. Mégis szeretném, ha a leány hozzámenne, hisz Cleveland tekintélyes birtokkal rendelkezik. Talán csodálkozik, drága Peggy, hogy húgomhoz hasonlóan én sem fontolgatom a há-zasság lehetőségét, de az igazat megvallva soha nem kívántam fontosabb szerepet betölteni egy esküvőn, mint felügyelni és irá-nyítani a vacsora előkészületeit. Ennélfogva tehát, amíg rá tudom venni valamelyik ismerősömet, hogy házasodjék helyettem, addig

jómagam soha nem gondolok effélére, hisz úgy vélem, kevesebb időm maradna előkészíteni a saját esküvői vacsorámat, mint a ba-rátaimét.

Őszinte barátsággal, Charlotte Lutterell

Ötödik levél

Miss Margaret Lesley Miss Charlotte Lutterellnek

LESLEY-KASTÉLY, MÁRCIUS 18.

Azon a napon, midőn kézhez vettem kedves sorait, drága Char-lotte, Matilda is kapott egy levelet Sir George-tól, melyet Edin-burghból küldött. Ahogy apánk írta, abban az örömben lehet része, hogy másnap este bemutathatja nekünk Lady Lesley-t. Képzelheti, mennyire meglepett minket a hír, különösen amiatt, mert az Ön beszámolója alapján úgy gondoltuk, vajmi kevés az esélye annak, hogy őladysége Skóciába látogat, amikor Londonban pezseg az élet. De kötelességünknek éreztük, hogy örüljünk a leereszkedő magatartásnak, amit Sir George és Lady Lesley tervezett látogatása jelentett, ily módon tehát készek voltunk válaszlevelet küldeni, ki-fejezve benne hálánkat, hogy ekkora áldásban részesülhetünk. Azonban szerencsére eszünkbe jutott, hogy – mivel másnap estére ígérkeztek – apánk már nem kaphatja meg, mielőtt elhagyná Edin-burghot, így megelégedtünk annyival, hogy bizonyára azt gondol-ják, olyan boldogok vagyunk, amilyennek illik lennünk. Másnap este kilenc órakor aztán meg is érkeztek, Lady Lesley egyik fivére kíséretében. Őladysége pontosan úgy festett, ahogy leírta levelé-ben, kedvesem, kivéve, hogy én nem találtam olyan csinosnak, mint amilyennek nyilvánvalóan Ön tartja őt. Nem csúnya, de rend-kívül közönségesnek hat apró termete, s összehasonlítva Matilda

és jómagam nyúlánk, kecses alakjával, jelentéktelen törpének lát-szik. Miután személyünket illetően tökéletesen kielégítette kíván-csiságát – mely bizonnyal határtalan lehetett, hisz négyszáz mér-földet utazott érte –, rögtön szóba hozta, hogy hamarosan visszain-dulnak a városba, s szeretné, ha mi is vele tartanánk. Nem utasít-hattuk vissza óhaját, ugyanis apánk is erre szólított fel, mi több, Mr. Fitzgerald – a legkellemesebb fiatalember, akivel valaha talál-koztam – is esedezve kérlelt. Még nem döntöttem el indulásunk időpontját, de bármikor is megyünk, természetesen magunkkal visszük a kis Louisát is. Adieu, drága Charlotte. Matilda is a leg-jobbakat kívánja Önnek és Eloisának, akárcsak őszinte barátja,

Margaret Lesley

Hatodik levél

Lady Lesley Miss Charlotte Lutterellnek

LESLEY-KASTÉLY, MÁRCIUS 20.

Drága Barátném! Két héttel ezelőtt érkeztünk, de már igencsak bánom, hogy ott-

hagytam elbűvölő Portman square-i házunkat egy efféle komor, málladozó, ódon kastély kedvéért. El sem tudja képzelni, mily borzasztó hely ez, olyan, akár egy várbörtön! Valójában egy szikla tetején magasodik, s annyira megközelíthetetlennek tűnik, hogy azt hittem, talán kötélhágcsón húznak majd fel. Őszintén sajnálom, hogy ki akartam elégíteni kíváncsiságomat mostohaleányaim kilét-ét illetően, hisz ezért kénytelen voltam – bizonyos fokig veszélyes és képtelen módon – fogházukba lépni. De mihelyt úgy láttam, biztonságban megérkeztem e borzasztó épület falai közé, megvi-gasztalódtam, remélve, hogy a két csodálatos leány – ahogy a Lesley kisasszonyokat írták le nekem Edinburghban – látványa felüdíti majd lelkem. De megint csak csalódásban és meglepetés-ben lett részem! Matilda és Margaret Lesley jókora, szokatlanul hórihorgas, nyurga leányok – épp megfelelő méretűek ahhoz, hogy egy efféle kastélyban éljenek, ami ugyanolyan hatalmas, mint ők maguk. Bárcsak láthatná e skót óriásokat, drága Charlotte! Bizo-nyosan úgy megrémítenék, hogy ájultan rogyna össze! Jelenlétük csak kihangsúlyozza előnyös testi adottságaimat, ezért megkértem

őket, tartsanak velem Londonba, ahová reményeim szerint két hé-ten belül visszatérhetek. E két szép leánykán kívül még egy mó-kás, aprócska porontyot is találtam itt, aki, úgy hiszem, valamilyen rokonuk lehet. A Lesley kisasszonyok beszéltek róla, s hosszú, za-varos történetet adtak elő a leány apjáról és Miss Valakiről, de már nem is emlékszem rá. Ki nem állhatom a pletykát, és irtózom a gyermekektől.

Amióta itt vagyok, temérdek szerencsétlen, lehetetlen nevű skót zaklat szűnni nem akaró, fárasztó látogatásaival. Oly udvariasan viselkedtek velem – meghívtak magukhoz, és megígérték, hogy hamarosan újra meglátogatnak –, hogy nem sérthettem meg őket, de feltételezem, nem találkozom többet velük. A családi összejö-vetelek is roppant unalmasak, így nem is tudom, mit kezdjek ma-gammal. A Lesley kisasszonyok nem konyítanak a zenéhez, csak a skót dalokhoz, nem értenek a rajzoláshoz, csak a skót hegyekhez, és nem olvasnak könyveket, csupán skót verseket. Gyűlölök min-dent, ami skót!

Általában a nap felét a pipereasztalomnál töltöm, s e foglalatos-ságban nagy örömöm is telik, de ugyan miért kellene elegánsan öl-tözködnöm, hisz nincs egy árva lélek sem a házban, akinek szíve-sen elnyerném a tetszését!

Épp az imént beszélgettem fivéremmel, s rendkívül megbántott. Mivel nincs más semmi, amivel szórakoztathatnám Önt, kedve-sem, teljes részletességgel beszámolok az esetről. Ahogy bizonyá-ra tudja, az elmúlt négy-öt nap során erősen gyanítani kezdtem, hogy idősebbik mostohaleányom felkeltette William érdeklődését. Bevallom, ha én éreznék hajlandóságot arra, hogy gyengéd érzel-meket tápláljak egy hölgy iránt, úgy bizonnyal nem Matilda Lesley-t választanám szerelmem tárgyául, hisz semmitől nem iszonyodom jobban, mint a magas nőktől! De némely férfiú ízlése érthetetlen, s minthogy William maga is hat láb12 magas, nem cso-da, ha vonzódik a hasonló termetűekhez. Mivel fölöttébb kedve-lem fivéremet, rendkívül elszomorítana, ha boldogtalannak látnám – bizonyára az is lenne, ha nem vehetné nőül Matildát –, de tudom,

12 Angol hosszmérték: 1 láb = 30,48 cm.

körülményei nem teszik lehetővé, hogy vagyontalan leánnyal kös-sön házasságot. Azt is tudom, hogy Matilda egészen apjától függ, aki nem hajlik rá – és én sem járulok hozzá –, hogy bármit is adjon neki pillanatnyilag, ilyenformán úgy gondoltam hát, jólelkű csele-kedet lenne részemről, ha mindezt közölném is fivéremmel, még-pedig azért, hogy maga dönthesse el, dühét győzi le inkább, vagy szerelmét és kétségbeesését. Ennek megfelelően tehát ma reggel, midőn kettesben maradtam fivéremmel a kastély egyik félelmetes termében, a következőképpen fogtam hozzá:

– Nos, drága William, miként vélekedsz e leányokról? Ami en-gem illet, nem találom őket olyan csúnyának, mint amilyenre szá-mítottam. Talán azt gondolod, elfogult vagyok férjem leányaival, s meglehet, hogy igazad is van. A Lesley kisasszonyok annyira ha-sonlítanak Sir George-ra, hogy természetes, ha azt gondolod…

– Drága Susan – kiáltotta William igencsak meghökkenve –, csak nem gondolod, hogy akár egy vonásuk is emlékeztet apjukéi-ra? Sir George bizony igencsak rút! De bocsáss meg, teljesen elfe-ledtem, kivel beszélek!

– Ó, könyörgök, ne is foglalkozz velem! –feleltem. – Mindenki tudja, hogy Sir George félelmetesen csúf, s biztosíthatlak, mindig is ijesztő látványnak tartottam.

– Rendkívül meglep, amit Sir George-ról és a leányairól állí-tasz! – fakadt ki William. –Nem gondolhatod, hogy férjed annyira híján van a személyes vonzerőnek, mint ahogy most mondod, más-felől biztosan nem láthatsz semmiféle hasonlóságot közte és a Lesley kisasszonyok között, ugyanis véleményem szerint merőben különböznek tőle, és módfelett csinosak!

– Amennyiben így vélekedsz a leányokról, nem tarthatod von-zónak az apjukat, hisz ha a leányok merőben különböznek tőle, ugyanakkor módfelett csinosak, akkor ez értelemszerűen azt jelen-ti, hogy Sir George-nak rendkívül csúnyának kell lennie!

– A világért sem – jelentette ki fivérem –, ugyanis ami szép le-het egy hölgy számára, az esetleg visszatetsző egy férfiúnak!

– De egy perccel ezelőtt elismerted, hogy Sir George igencsak rút! – jegyeztem meg.

– A férfiak nem tudják megítélni saját nemük szépségét – sza-badkozott William.

– De egyik nem sem tartja Sir George-ot tűrhető külsejűnek! – szóltam közbe.

– Nos, úgy látom, Sir George szépségét illetően nem jutunk dű-lőre, ellenben rendkívül szokatlan a véleményed leányairól; hisz, ha jól értettem, azt mondtad, nem találod őket olyan csúnyának, mint amilyenre számítottál.

– Ezek szerint te csúnyábbnak találod őket? – tudakoltam. – Aligha hiszem, hogy komolyan gondolod, amikor ily különös

hangnemben beszélsz róluk. Hát nem tartod a Lesley kisasszonyo-kat elbűvölően csinos ifjú hölgyeknek?

– Jóságos ég, dehogy! – kiáltottam. – Rendkívül csúnyának tar-tom őket!

– Csúnyának! – ismételte William. – Drága Susan, ez nem lehet igaz! Ugyan melyik arcvonásukban találhatsz hibát?

– Ó, bízd csak rám! Nos, kezdjük az idősebbikkel, Matildával, rendben, William? – oly ravasz tekintettel néztem rá, ahogy csak tudtam, hogy ilyenformán megszégyenítsem.

– Annyira hasonlítanak egymásra, hogy úgy vélem, ami az egyiknek hibája, hibája a másiknak is – felelte fivérem.

– Hát, először is, szörnyen magas mindkettő! – Igen, csakugyan magasabbak nálad – mosolygott arcátlanul

William. – Fogalmam sem volt róla! – jegyeztem meg. – Nos, bár magasabbak az átlagnál, alakjuk elbűvölően kecses,

s ami az arcukat illeti, gyönyörű a szemük. – Soha nem tartottam kecsesnek az efféle elképesztően magas

alakot! A szemükkel kapcsolatban pedig azt mondhatom, a Lesley kisasszonyok olyan nyurgák, hogy nem tudom eléggé hátrafeszíte-ni a nyakam, hogy megvizsgáljam őket!

– Nem tudom, nincs-e igazad, amikor nem vállalkoztál arra, hogy tanulmányozd e szemeket, hisz talán elvakítottak volna ra-gyogásukkal!

– Ó, bizonyára – feleltem nagy lelki nyugalommal, hisz, bizto-síthatom, drága Charlotte, nem éreztem megbántottságot, bár an-nak alapján, ami eztán következett, az ember joggal feltételezhette, hogy William úgy gondolja, okot adhatott rá, ugyanis odajött hoz-zám, és megfogta a kezem:

– Ne nézz rám ilyen szigorúan, Susan! Attól félek, talán meg-bántottalak!

– Megbántottál! Drága fivérem, hát hogy gondolhatsz ilyesmi-re? – kérdeztem. – A legkevésbé sem! Biztosíthatlak, egyáltalán nem lepett meg, hogy ily hevesen védelmezed a Lesley kisasz-szonyok szépségét!

– Nos – szakított félbe William –, ne felejtsd el, hogy még nem zártuk le a vitát velük kapcsolatban. Miféle hibát találsz arcszín-ükben?

– Borzasztóan sápadt. – A Lesley kisasszonyoknak mindig van egy kis színük, de né-

mi testgyakorlás után arcuk még inkább kipirul. – Igen, de ha történetesen esik az eső a világnak ebben a felé-

ben, nem tudják élénkebbé tenni arcszínüket a megszokottnál, ha-csak nem lelik örömüket abban, hogy le-fel szaladgálnak e rémítő erkélyeken és félelmetes termekben.

– Nos – mondta fivérem bosszúsan, és szemtelen arccal nézett reám –, ha csak egy kis színük van is, az legalább a sajátjuk!

Ez már túl sok volt, drága Charlotte, ugyanis bizonyos vagyok benne, William szemtelen tekintete arról árulkodott, hogy kételke-dik az én arcszínem valódiságában. De úgy vélem, ön bizonnyal védelmébe vesz, ha bármikor is hallja, hogy szívtelenül becsmé-relnek, hisz tanúsíthatja, mily gyakran kifogásoltam az arcpirosító használatát, és milyen sokszor mondtam el Önnek, mennyire ki nem állhatom. És biztosíthatom, kedvesem, véleményem e téren változatlan. Nos, miután képtelen voltam elviselni, hogy fivérem ezt feltételezi rólam, azonmód elhagytam a szobát, s öltözőmbe si-ettem, hogy írjak Önnek. Micsoda hosszú levél kerekedett belőle!

De ne várja, hogy hasonlót kap tőlem, ha majd visszatérek Lon-donba, hisz csupán a Lesley-kastélyban akad az embernek ideje rá, hogy még akár egy Charlotte Lutterellnek is írjon! Annyira feldü-

hített William arcátlan pillantása, hogy nem tudtam kellő nyugal-mat erőltetni magamra, hogy ott maradjak, és Matilda iránti von-zalmát illetően tanácsot adjak neki, melyre kezdetben készültem, midőn a testvéri szeretettől vezérelve beszélgetést kezdeményez-tem vele. Mivel tökéletesen meggyőződtem heves érzelmeiről a leány irányában, a jövőben biztosan nem fogok szót ejteni előtte e tárgyról, s így nem okozok több bánatot magamnak miatta, vagy szíve választottja miatt. Adieu, drága barátném.

Szeretettel öleli, Susan Lesley

Hetedik levél

Miss Charlotte Lutterell Miss Margaret Lesley-nek

BRISTOL, MÁRCIUS 27.

Nem csupán Ön, hanem mostohaanyja is írt a héten. Leveleik rendkívül elszórakoztattak, mert úgy találtam, mindketten irigy-kednek a másik szépségére. Fölöttébb különösnek találom, hogy két csinos hölgy, jóllehet anya és leánya, nem tud meglenni egy házban anélkül, hogy ne vesznének össze egymás külseje miatt. Higgye el, kedvesem, mindkettőjük elbűvölően csinos, s egy szót se többet e tárgyról! Feltételezem, ezt a levelet a Portman Square-re kell küldenem, ahol feltehetően (akármilyen gyengéden ragasz-kodik is a Lesley-kastélyhoz) igencsak jól érzi magát. Mondhatnak az emberek bármit is a zöldellő mezőkről és a vidék szépségeiről, én mindig is úgy gondoltam, a pezsgő városi élet igenis kellemes lehet egy ideig, s rendkívül boldog lennék, ha a mama jövedelme lehetővé tenné, hogy a télen elvihessen minket Londonba. Mindig is Vauxhallba13 vágytam a leginkább, hogy meggyőződhessem ró-la, vajon igaz-e a hír, hogy ott a hideg marhahúst hajszálvékonyra vágják, mert titkon azt gyanítom, kevés ember ért olyan jól a hideg marhahús szeletelésének művészetéhez, mint jómagam. Furcsa is lenne, ha nem konyítanék hozzá, hisz neveltetésemnek ez volt az a

13 Dél-londoni városrész.

része, melyre messze a legtöbb gondot fordítottam. A mama min-dig engem talált a legjobb tanítványának, bár a papa, egészen halá-láig, Eloisát tartotta annak. Bizonnyal nincs a világon még két eny-nyire különböző természet, mint a miénk! Mindketten szeretünk olvasni, de Eloisa jobban kedveli a történeteket, én pedig a recep-teket. Húgom képeket rajzol, én jércéket. Senki nem énekel szeb-ben nála, és senki nem készít jobb pástétomot, mint én. És ez azóta is tart, hogy felnőttünk. Az egyetlen különbség csupán az, hogy mostanában már nem vitatkozunk annyit, hogy melyikünk foglala-tossága különb. Sok évvel ezelőtt megállapodás született közöt-tünk, hogy mindig elismerjük egymás tevékenységét. Soha nem mulasztom el, hogy meghallgassam zongorajátékát, ő pedig rend-szeresen eszik a pástétomomból. Legalábbis így volt addig, amíg Henry Hervey fel nem bukkant Sussexben. Mielőtt a fiatalember nagynénje – egy évvel korábban – letelepedett volna a szomszéd-ságban, Henry csupán meghatározott időközönként kereste fel ro-konát, s látogatásai is mindig ugyanaddig tartottak. Amikor azon-ban a néni beköltözött a Hallba, ami csupán rövid sétányira volt házunktól, vendégeskedései gyakoribbá és hosszabbá váltak. Ahogy bizonyára feltételezi, kedvesem, ez nemigen tetszett Mrs. Dianának, aki kifejezetten ellenzett mindent, ami nem az illendő-ség szabályainak, a formaságoknak megfelelően történt, s nem ha-sonlított a jó modorhoz vagy a könnyed viselkedéshez. Mi több, olyannyira elítélte unokaöccse viselkedését, hogy gyakorta hallot-tam, amint célzásokat tett rá Henry füle hallatára, s ha a fiatalem-ber nem merült volna bele a húgommal folytatott társalgásba, hát bizonnyal felfigyel rá, és mélyen elszomorítja. Ahogy már utaltam rá, húgom viselkedésében ez idő tájt állt be mélyreható változás. Úgy tűnt, megállapodásunkat, miszerint mindig elismerjük egymás tevékenységét, többé nem tartotta tiszteletben, s jóllehet én tovább-ra is lelkesen éljeneztem minden népdalt, amit elzongorázott, Eloisa ajkát egyetlen dicsérő szó sem hagyta el, midőn megkóstol-ta saját készítésű galambpástétomomat. Természetesen ennyi elég is volt, hogy feldühítsen, azonban oly hűvös voltam, akár a krém-sajt. Miután kidolgoztam tervemet, és végiggondoltam, miként fo-gok elégtételt szerezni magamnak, elhatároztam, engedem, hogy a

saját akarata szerint cselekedjék, s egy szó nem sok, annyi szemre-hányást sem tettem neki. Az volt a szándékom, hogy úgy viselke-dem vele, ahogy ő velem. Susan lerajzolhatta a képmásomat, vagy akár még Malbrookot14 is játszhatott (ez az egyetlen dallam, amit mindig szívesen hallgatok), de annyit sem mondtam neki, hogy „köszönöm, Eloisa” – pedig éveken át, amikor játszott, szüntelen azt kiáltottam, hogy Bravo, Bravissimo, Encora15, Da Capo16, al-legretto17, con expressione18, Poco presto19 és egyéb, ezekhez ha-sonló idegen hangzású szavakat, melyek Eloisa szerint csodálatom kifejezésére szolgálnak. Feltételezem, csakugyan így lehet, mert olykor felfedezem őket a kottafüzetek lapjain, s nyilvánvalóan a zeneszerző érzéseiről árulkodnak.

Rendkívül körültekintően hajtottam végre tervemet, de nem mondhatom, hogy sikerre vittem, mert fájdalom, úgy tűnt, hallga-tásom a legkevésbé sem zavarta Eloisát játékában, sőt épp ellenke-zőleg, ugyanis egy nap így szólt hozzám:

– Nos, Charlotte, örömmel látom, végre felhagytál azzal a lehe-tetlen szokásoddal, hogy egészen addig éljenzed csembalójátéko-mat, amíg nekem fejfájást nem okozol, te pedig egészen be nem rekedsz! Úgy érzem, szívességet tennél, ha mostantól magadban tartanád csodálatodat!

Soha nem fogom elfelejteni, mily szellemesen vágtam vissza neki:

– Eloisa – közöltem –, megnyugodhatsz, többé nem kell félned ettől! Biztos lehetsz benne, hogy csodálatomat eztán mindig meg-tartom magamnak és saját tevékenységemnek, s a tiédet többet nem dicsérem! Ez volt az egyetlen csípős megjegyzés, amit valaha is tettem életemben; nem mintha nem lennék gyakorta gúnyos, ha-nem mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor szavakba is öntöt-tem érzéseimet.

14 Észak-európai népdal. 15 Zenei utasítás: ismétlés. 16 Zenei utasítás: elölről. 17 Zenei utasítás: gyorsacskán. 18 Zenei utasítás: érzéssel. 19 Zenei utasítás: kissé gyorsan.

Úgy hiszem, nem találni az egész földkerekségen két olyan ifjú embert, akik jobban szerették egymást, mint ahogy Henry és Eloisa tette! Nem, az Ön fivérének vonzalma Miss Burton iránt nem lehetett ilyen erős, ha talán kissé hevesebbnek is tűnhetett. Ilyenformán képzelheti, kedvesem, mennyire feldühítette húgomat, hogy Henry ily végérvényesen becsapta azzal, hogy távozott az élők sorából! Szegény leány! Egyfolytában csak vőlegénye halála fölött kesereg, jóllehet Henry már több mint hat hete jobblétre szenderült – de némelyik embert jobban foglalkoztatják az efféle dolgok, mint másokat. Eloisát leromlott egészségi állapota, melybe jegyese elvesztése miatt került, oly gyengévé teszi, és annyira kép-telen a legkisebb megerőltetésre is, hogy az egész reggelt zokogás-sal töltötte, pusztán azért, mert búcsút kellett vennie Mrs. Marlowe-tól, aki férjével, fivérével és gyermekével ma délelőtt el-utazik Bristolból! Sajnálom, hogy elmennek, mert ők az egyetlen család, akiket itt ismerünk, de azért soha nem jutna eszembe sírni miattuk! Azonban meg kell hagyni, Eloisa és Mrs. Marlowe több időt töltöttek együtt, mint velem, így egyfajta ragaszkodás alakult ki közöttük, mely talán nem teszi oly megbocsáthatatlanná, ha ők ejtenek könnyeket, mintha én tenném. A Marlowe család London-ba készül, és Cleveland is velük tart. Sem Eloisa, sem én nem tud-tuk megszerezni magunknak, de remélem, Matilda és Ön nagyobb szerencsével jártak e téren! Nem tudom, meddig maradunk Bris-tolban, hisz annyira rossz Eloisa kedélyállapota, hogy még az uta-zás gondolata elől is elzárkózik, de bizonyára azzal sem nyeri visz-sza egészségét, ha itt marad. Bízom benne, hogy néhány hét lefor-gása alatt eldől, mitévők legyünk. Addig is maradok őszinte barát-ja,

Charlotte Lutterell

Nyolcadik levél

Miss Eloisa Lutterell Mrs. Marlowe-nak

BRISTOL, ÁPRILIS 4.

Fölöttébb lekötelez irányomban mutatott odaadó barátságával, drága Emma, hisz azzal biztatom magam, ez nyilvánult meg abbéli kérésében, hogy tartsunk fenn levélbeli kapcsolatot egymással. Biztosíthatom, nagy öröm lesz számomra, ha írhatok Önnek, s amennyiben egészségem és kedélyállapotom lehetővé teszi, meg-látja, rendkívül hűséges levélíró leszek! Nem mondom, hogy szó-rakoztató is, hisz, ahogy Ön is tisztában van vele, helyzetemből fa-kadóan a jókedv számomra nem helyénvaló, s nagyon is jól tudom, szívem nem érezné természetesnek. Ne várjon tőlem híreket, mert itt nem kötöttünk ismeretséget senkivel, de nincs is olyan, aki egy-általán csak felkeltette volna érdeklődésünket. Épp ezért pletykák-ra se számítson, drága Emma, ugyanis elzárkózunk attól, hogy meghallgassuk, és mi magunk sem találunk ki. Semmi másra nem tarthat tehát számot, csupán egy megtört szív kesergésére, ahogy egyre csak visszaidézi azt a boldogságot, melyben egykoron része lehetett, s ami miatt oly nehéz elviselni jelen szomorúságát. Nagy örömömre szolgál, hogy beszélhetek Henrym elvesztéséről; tu-dom, Ön jólelkű, s nem vonakodik elolvasni, hisz rendkívüli meg-könnyebbülést jelent szívemnek, ha írhatok róla. Egykor úgy gon-doltam, olyan személyre, akit általában barátnak neveznek – úgy

értem, saját nemem egy képviselőjére, akivel nyíltabb lehetek, mint bárki mással –, nővéremen kívül soha nem vágyom, de most már belátom, mekkorát tévedtem! Charlotte-ot túlságosan is lefog-lalja két hűséges barátnéja, akikkel rendszeres levelezést folytat, minthogy az egyikük helyét fenntartsa nekem. Bízom benne, drága Emma, nem tart leányosan ábrándozónak, ha azt mondom, mindig is azt kívántam, bárcsak lenne egy kedves, könyörületes barátom, aki meghallgatja bánatom anélkül, hogy igyekezne megvigasztalni. Ismeretségem Önnel – majd a kibontakozó bizalmas viszony, és az odaadó figyelem, mellyel irányomban viseltetett szinte az első pil-lanattól – azt a reményteli gondolatot ébresztette bennem, hogy fi-gyelmessége nyomán talán meghitt barátság alakulhat ki közöt-tünk, ami, ha Ön csakugyan az lenne, akire vágytam, rendkívüli boldogságot jelentene számomra. Megnyugvással töltene el, hogy reményeim valóra váltak, s ez volna az egyetlen örömöm mostani helyzetemben.

Igen gyengének érzem magam, s biztosan tudom, ha Ön velem lenne, arra utasítana, hogy hagyjam abba az írást. Nem adhatom nagyobb bizonyítékát szeretetemnek Ön iránt, mint hogy úgy te-szek, ahogy, jól tudom, Ön várná el tőlem, drága Emma – akár itt van, akár nincs.

Őszinte barátsággal, Eloisa Lutterell

Kilencedik levél

Mrs. Marlowe Miss Eloisa Lutterellnek

GROSVENOR STREET, ÁPRILIS 10.

Szükséges ecsetelnem, mennyire megörvendeztetett levelével, drága Eloisa? Nem adhatom nagyobb bizonyságát annak, mekkora boldogságot szerzett vele, s vágyamnak, hogy levélváltásunk rend-szeressé és gyakorivá válik, mint hogy példát mutatva még a hét-vége előtt válaszolok is rá. De kérem, ne gondolja, hogy bármilyen elismerést is várok, amiért ily gyorsan tollat ragadok, épp ellenke-zőleg, biztosíthatom, nagyobb élvezetet jelent, hogy írhatok Ön-nek, mint elmenni egy koncertre vagy bálba. Mr. Marlowe igen szeretné, ha minden este részt vennék a kulturális rendezvényeken és társasági összejöveteleken, így nem akarok ellenszegülni neki. Ugyanakkor szívesen maradnék otthon – hisz így abban a boldog-ságban lehetne részem, hogy némi időt szentelhetnék az én Eloisámnak, midőn írok neki –, s már maga az a tény is, hogy be kell számolnom arról, amint kisfiammal töltöm az estét – jól tudja, kedvesem, mennyire tisztában vagyok kötelességeimmel –, elég-séges (sőt elengedhetetlen) ok ahhoz, hogy örömmel tartsam fenn a levelezést Önnel.

Ami a levelében érintett tárgyat illeti, nos, akár bús, akár vidám, ha Önnel kapcsolatos, úgy engem is érdekel. Nem mintha nem gondolnám azt, hogy szomorúsága csak még hevesebbé és fájdal-

masabbá válik, midőn elmerül bánatában azáltal, hogy újra és újra felidézi, s hosszasan fejtegeti nekem! Mi több, úgy vélem, okosabb lenne, ha elkerülné az efféle szívszaggató témát! Azonban tudom, minő megnyugtató, mélabús öröm lehet az Ön számára, így nem tudom rászánni magam, hogy megfosszam, drága Eloisa, e hatal-mas élvezettől, s csupán annyit kérek, ne várja tőlem, hogy levele-im hasonlóan búskomor hangvételűek legyenek. Épp ellenkezőleg, soraimból sziporkázó szellemesség és derűs jókedv sugárzik majd, ami talán mosolyt csal az én Eloisám kedves, bár szomorú arcára.

Először is arról kell beszámolnom, hogy amióta itt vagyok, már két társas összejövetelen is találkoztam nővére barátaival, Lady Lesley-vel és leányaival. Bizonyos vagyok benne, ég a vágytól, drága Eloisa, hogy megtudja véleményem szépségükről, melyről már oly sokszor hallott. Nos, mivel Ön túlságosan is beteg és bol-dogtalan ahhoz, hogy hiú legyen, úgy vélem, megkockáztathatom azt a kijelentést, miszerint egyikük arcát sem találtam oly elraga-dónak, mint az Önét, de azért, meg kell hagyni, mind csinosak. Lady Lesley-vel már találkoztam korábban, s bár leányairól talán azt tartják, hogy arcuk bájosabb az övénél, mégis, viruló arcszín-ének, csipetnyi modorosságának és rendkívül könnyed társalgásá-nak köszönhetően – mely tulajdonságokban őladysége messze túl-szárnyalja az ifjú hölgyeket –, merem állítani, ugyanannyi csodáló-ja akad, mint Matilda és Margaret szabályosabb vonásainak. Bi-zonnyal egyetértene velem, amikor azt állítom, hogy egyikük sem mondható tökéletes szépségnek, hisz a két leány magasabb, a har-madik hölgy pedig alacsonyabb nálunk. E fogyatékosságuk ellené-re (vagy talán épp ezért) a Lesley kisasszonyok alakja fölöttébb előkelő és méltóságteljes, csinos mostohaanyjuk megjelenéséből pedig kellemes élénkség árad. De hiába méltóságteljes az egyik és élénk a másik, még sincs oly elbűvölően kedves arcuk, mint az én Eloisámnak, kinek még jelen gyengélkedése sem képes csökkente-ni báját. Férjuram és fivérem is így vélekedne rólunk, ha tudnának arról a sok kedves dologról, amiről most írok Önnek. Igen furcsa, hogy bármilyen csinos is egy nő, saját neme soha nem ismerheti el anélkül, hogy ne tartanák rögtön ádáz ellenségének vagy megrög-zött hízelgőnek. E szempontból mennyivel szeretetre méltóbbak a

hölgyek, hisz ha egy férfiú beszél udvariasan egy másikkal, mi, nők soha nem ítéljük el érte, s ha tisztelettel adózik nemünknek, nem törődünk vele, mennyire viselkedik előzékenyen férfitársai-val.

Kérem, adja át üdvözletem Mrs. Lutterellnek és Charlotte-nak, s drága Eloisa, a legjobbakat kívánom Önnek is. Bízom benne, hogy egészsége és kedélyállapota hamarosan javulni fog.

Szeretettel, Emma Marlowe

P. S. Attól félek, e levél nemigen tanúskodik sziporkázó szel-lemességemről, s akkor sem lesz jobb véleménnyel róla, drága Eloisa, ha arról biztosítom, hogy oly szórakoztató próbáltam lenni, amilyen csak tudtam.

Tizedik levél

Miss Margaret Lesley Miss Charlotte Lutterellnek

PORTMAN SQUARE, ÁPRILIS 13.

Drága Charlotte! Március 28-án indultunk el a Lesley-kastélyból, s egy hét uta-

zást követően végül szerencsésen megérkeztünk Londonba. Abban az örömben lehetett részem, hogy levele már itt várt rám, amit há-lásan köszönök is. Ó, drága barátném, egyre jobban bánom, hogy otthagytuk a kastély békés nyugalmát a hivalkodó város hozzá nem mérhető, kétes örömeinek kedvéért! Nem mintha azt monda-nám, hogy e kétes, össze nem hasonlítható örömök a legkevésbé is kellemetlenek lennének számomra, épp ellenkezőleg, rendkívül élvezem, s még inkább fogom, ha nem lennék biztos benne, hogy ahányszor csak megfordulok a társaságban, egyre csak olyan bol-dogtalan teremtményekbe botlom, akiknek érzéseit nem tudom vi-szonozni, bár lehetetlenség nem sajnálni őket érte. Röviden, drága Charlotte, érzékenyen érint a sok szeretetre méltó fiatalember szenvedése miattam, idegenkedem a reám záporozó rendkívüli csodálattól, s ki nem állhatom, hogy társaságban és bizalmas kör-ben is ünnepelnek, ezért nem tudok felhőtlenül örülni London fö-löttébb kellemes és változatos szórakozásainak. Ó, mily gyakran kívánom, hogy csak annyira lennék szép, mint Ön, s hogy alakom

csak annyira lenne elegáns, arcom csupán annyira bájos, megjele-nésem pedig oly kevéssé kellemes, mint az Öné! De, fájdalom, ke-vés az esélyem ez áhított lehetőségre, hisz már voltam himlős, en-nélfogva el kell fogadnom szerencsétlen sorsomat!

Szeretném feltárni Ön előtt lelkemet, drága Charlotte, s meg-osztani Önnel valamit, mely már régóta nyugtalanít, de számítok rendkívüli titoktartására. Múlt hétfőn este Matilda és én elkísértük Lady Lesley-t egy estélyre, Mrs. Kickabout házába. Velünk tartott Mr. Fitzgerald is, egy összességében igen kedves, bár módfelett különös ízlésű fiatalember, aki fülig szerelmes Matildába. Alig-hogy üdvözöltük a ház úrnőjét, és pukedliztünk vagy tíz különböző ember előtt, egy fölöttébb vonzó küllemű fiatalemberre lettem fi-gyelmes, aki épp ekkor lépett a szobába egy úriember és egy hölgy társaságában. Attól a pillanattól, hogy megpillantottam, biztos vol-tam benne, hogy eljövendő boldogságomat neki köszönhetem majd. Képzelheti meglepetésemet, amikor Cleveland néven mutat-ták be, hisz tüstént felismertem benne Mrs. Marlowe fivérét és az én Charlotte-om ismerősét Bristolból. Mr. és Mrs. Marlowe volt az a hölgy és úr, akiknek kíséretében érkezett. (Nem gondolja, hogy Mrs. Marlowe csinos?) Mr. Cleveland elegáns öltözete, csiszolt modora és elbűvölő meghajlása egy csapásra felébresztette von-zalmamat. Hallgatott, de el tudom képzelni mindazt, amit mondott volna, ha szólásra nyitja ajkát. Elgondolom a művelt értelmet, a nemes érzéseket és választékos beszédet, mely oly nyilvánvalóan bizonyította volna, hogy Mr. Cleveland szellemes társalgó. Sir Ja-mes Gower (számos csodálóm egyike) közeledése azonban meg-akadályozott abban, hogy eme képességeit valóban felfedezhes-sem, s véget vetve annak a beszélgetésnek, melyet el sem kezdhet-tünk, magára irányította figyelmem. Ám fájdalom, mennyivel ala-csonyabb rendűek Sir James képességei irigyelt vetélytársához ké-pest! Sir James gyakorta meglátogat bennünket, s mindig jelen van társaságunkban. Azóta több ízben is találkoztunk Mr. és Mrs. Marlowe-val, de Clevelanddel egyszer sem, mert már mindig el-ígérkezett máshová. Mrs. Marlowe, ahányszor csak látom, halálra untat fárasztó társalgásával, midőn Önről és Eloisáról mesél. Mrs. Marlowe rendkívül ostoba! Bízom benne, hogy ma este találkozha-

tom ellenállhatatlan fivérével, ugyanis Lady Flambeau házába va-gyunk hivatalosak, aki, ha jól tudom, meghitt barátságban áll a Marlowe házaspárral. Társaságunkat Lady Lesley, Matilda, Fitzgerald és Sir James Gower egészíti ki. Nem sokat látjuk Sir George-ot, akit mindig a kártyaasztalnál lehet megtalálni. Ó, sze-gény vagyonom, mivé lettél mostanra? Sokkal többször látjuk azonban Lady Lesley-t, aki mindig vacsoraidőben tűnik fel (meg-lehetősen kipirosítva). Ó, fájdalom, micsoda gyönyörű ékszerek díszítik majd ma este Lady Flambeau házában! Mindazonáltal kí-váncsi vagyok, vajon ő maga örömmel fogja-e viselni őket? Bizo-nyára tisztában van azzal, mennyire képtelen és ízléstelen, ahogy aprócska termetét teleaggatja e hatalmas mennyiségű ékszerrel. Vagy lehetséges volna, hogy nincs tudatában annak, mennyivel fö-lötte áll az egyszerűség a keresett eleganciának – hacsak nem azt akarja megmutatni Matildának és nekem, mennyire lekötelezettjei vagyunk? Mily kitűnően mutatnának a gyémántok a mi fenséges alakunkon! És mily meglepő, hogy e gondolat még soha nem jutott eszébe! Biztos vagyok benne, hogy bennem már legalább ötven-szer felmerült! Ahányszor csak látom Lady Lesley-t, amint felve-szi az ékszereket, mindig erre gondolok, hisz ezek a mama éksze-rei is!

De nem ejtek több szót e szomorú tárgyról, s hadd szórakoztas-sam inkább valami kellemesebbel! Matilda ma reggel levelet ka-pott Lesley-től, s örömmel értesültünk róla, hogy – lévén Nápoly-ban tartózkodik – áttért a római katolikus vallásra. Fivérünknek sikerült megkapnia a pápai bullát, mely semmissé tette első házas-ságát, s nőül vett egy magas rangú, jelentős hozománnyal rendel-kező nápolyi hölgyet. Lesley azt is elmesélte, hogy ugyanez esett meg első feleségével, a szégyentelen Louisával is, aki Nápolyban, hozzá hasonlóan, áttért a római katolikus vallásra, s hamarosan frigyre lépett egy előkelő nápolyi férfiúval. Lesley azt írja, Louisa és ő jó barátok lettek, s fátylat borítva múltbeli tévedéseikre, az a szándékuk, hogy eztán békés jószomszédi viszonyban éljenek egymással. Arra kérte Matildát és engem, hogy látogassuk meg Itáliában, s hozzuk magunkkal a kis Louisát is, akit édesanyja, mostohaanyja és ő maga is hőn szeretne viszontlátni, azonban még

nem döntöttük el, hogy elfogadjuk-e meghívását. Lady Lesley azt tanácsolja, késedelem nélkül induljunk, Fitzgerald pedig felaján-lotta, hogy elkísér bennünket, s bár Matilda némiképp kételkedik abban, hogy e terve megfelel az illendőség szabályainak, bevallot-ta, módfelett örülne neki. Biztos vagyok benne, hogy kedveli az úriembert. Apánk azt óhajtja, hogy ne siessük el a dolgot, mert ha várunk néhány hónapot, ő és Lady Lesley is boldogan csatlakoz-nának hozzánk. Lady Lesley nemet mondott, s kijelentette, semmi nem tudja rávenni arra, hogy lemondjon Brightelmstone élvezetei-ről, pusztán azért, hogy meglátogassa fivérünket Itáliában.

– Nem – közölte a kellemetlen hölgy –, egyszer már voltam olyan bolond, és ki tudja, hány mérföldet utaztam azért, hogy ta-lálkozzam a család két tagjával! Akkor úgy találtam, nem volt ér-demes, s akármi legyek, ha még egyszer megteszem!

Így vélekedik tehát őladysége, de Sir George rendületlenül azt hajtogatja, hogy néhány hónap múlva talán ők is velünk tartanak. Adieu, drága Charlotte.

Őszinte barátsággal, Margaret Lesley

Anglia története

IV HENRIK URALKODÁSÁTÓL I. KÁROLY HALÁLÁIG

E regény egy részrehajló, elfogult, tudatlan történetíró műve. Miss Austennek, George Austen tiszteletes úr legidősebb leányá-nak ajánlja az őt megillető tisztelettel

A szerző

NB.20 Ebben a történetben nem lesz sok évszám.

20 Nota bene! – Jól jegyezd meg! (lat.)

IV. Henrik

IV Henrik 1399-ben rendkívül elégedetten foglalta el Anglia trónját, miután rábírta unokafivérét és elődjét, II. Richárdot, hogy mondjon le róla az ő javára, s vonuljon vissza a Pomfret kastélyba élete hátralévő részére, ahol aztán úgy adódott, hogy meggyilkol-ták. Henrik feltételezhetően nős volt, ugyanis négy fiúgyermeket nemzett, azonban nem áll módomban, hogy neje kilétéről tájékoz-tassam a kedves olvasót. Akárhogy is áll a dolog, IV Henrik élete nem tartott örökké, ugyanis megbetegedett, s fia, a walesi herceg elvette tőle a koronát. Ennek következtében aztán a király hosszú beszédet mondott – hogy miről is szólt pontosan, azt a kedves ol-vasó megtudhatja Shakespeare drámáiból –, a herceg pedig még hosszabbat. S ahogy ily módon elrendezték az ügyet, a király jobb-létre szenderült, s fia, Henrik követte a trónon, aki ezt megelőzően elsöprő győzelmet aratott Sir William Gascoigne fölött.

V. Henrik

Miután e herceg megörökölte a trónt, jó útra tért, s szeretetre-méltó férfiú lett belőle. Elpártolt kicsapongó életet élő társaitól, és soha többé nem győzte le Sir Williamet. Uralkodása alatt Lord Cobhamet élve elégettette, de arra már nem emlékszem, mi okból. Őfelsége gondolatai aztán Franciahon felé kalandoztak, ahová el is ment, és megvívta híres agincourt-i csatáját. Ezt követően nőül vette a király leányát, Catherine-t, egy fölöttébb kellemes hölgyet – ha hinni lehet Shakespeare-nek. Mindezek ellenére azonban meghalt, és fia, Henrik követte a trónon.

VI. Henrik

Nem sokat mondhatok e király értelmi képességeiről – akkor sem, ha tudnék, lévén Lancaster-párti volt. Feltételezem, hogy Ön, kedves olvasó mindent tud a háborúról – a rózsák háborújáról –, mely közte és York hercege között dúlt, aki a jobb oldalon állt. Ha nincs tisztában mindezzel a kedves olvasó, úgy jobban teszi, ha más történetírók műveibe mélyed bele, ugyanis nem kívánok hosz-szasan elidőzni e tárgynál, mert csak haragra gerjednék, s kimutat-nám gyűlöletem mindazok iránt, akiknek pártállása és alapelvei különböznek az enyémtől, melynek eredményeképp végül aztán semmiről sem számolnék be nekik.

VI. Henrik nőül vette az Anjou-házból való Margaretet, azt a hölgyet, aki iránt gyötrelemmel, sorscsapásokkal teli élete miatt már-már szánalmat érzek, pedig máskülönben ki nem állhatom. E király uralkodása idején élt Jeanne D’Arc, az orleans-i szűz, aki zúgolódott Angliában, de az angoloknak ezért még nem kellett volna elégetniük – mégis megtették. A York-ház és a Lancaster-ház hívei számos csatát vívtak, melyek során (ahogy illett) rend-szerint az előbbi párt diadalmaskodott, majd végképp felülkereke-dett ellenfelein. A királyt meggyilkolták, a királynét hazaküldték, s IV Edward foglalta el a trónt.

IV. Edward

E király csupán szépségéről és bátorságáról volt híres, mely tu-lajdonságaira a róla valamint rettenthetetlen viselkedéséről itt fel-vázolt kép – tudniillik, hogy feleségül vett egy hölgyet, miközben egy másikkal járt jegyben – kellő bizonysággal is szolgál. Neje Elizabeth Woodville volt, egy özvegyasszony, akit később – sze-gény nő! – a gonosz, pénzéhes szörnyeteg, VII. Henrik zárdába küldött. Edward egyik szeretője, Jane Shore színdarabot is írt a boldogtalan teremtésről, azonban, lévén tragédia, nem érdemes el-olvasni. Végrehajtva mindeme nemes tettet, őfelsége elhalálozott, és fia örökölte meg a trónt.

V Edward

E szerencsétlen herceg oly rövid ideig élt, hogy senkinek sem sikerült élethű képet festenie róla. Nagybátyja, III. Richárd fondor-latának köszönhetően vesztette életét.

III. Richárd

E herceg jellemét általában rendkívül szigorúan ítélik meg a tör-ténetírók, de mivel York-párti volt, én inkább hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy fölöttébb tiszteletre méltó férfiú lehetett. Azt ál-lítják, megölte két unokaöccsét és feleségét, de azt is kijelentették már, hogy nem ölte meg két unokaöccsét, s én magam ez utóbbi-nak vagyok kész hitelt adni. Ha így áll a helyzet, azt is leszögez-hetjük, hogy a feleségét sem ölte meg, hisz amennyiben Perkin Warbeck21 valóban York hercege volt, akkor miért ne lehetne Ri-chárd özvegye akár maga Lambert Simnel?22 Nos, akár ártatlan, akár bűnös, Richárd nem uralkodhatott sokáig békében, ugyanis Tudor Henrik, Richmond grófja, akihez fogható gazembert nem találni az egész földkerekségen, nagy hűhót csapott amiatt, hogy megszerezze a koronát, s miután legyőzte a királyt a bosworthi csatában, elfoglalta a trónt.

VII. Henrik

E király nem sokkal azután, hogy trónra lépett, feleségül vette a York-párti Elizabeth hercegnőt, mely frigy által egyértelműen be-bizonyította, úgy gondolja, kevesebb joga van, mint feleségének, jóllehet épp az ellenkezőjét próbálta mutatni. E házasságból két fiúgyermeke és két leánygyermeke született. Idősebbik leánya nőül ment Skócia királyához, s abban az örömben részesülhetett, hogy nagyanyja lett a világ egyik legtekintélyesebb személyiségének. De később még bővebben szót ejtek e hölgyről. A legfiatalabb le-

21 Trónkövetelő, aki York hercegének adta ki magát. VII. Henrik 1497-ben

legyőzte. 22 Richárd halála után az első szélhámos trónkövetelő. 1487-ben VII. Hen-

rik győzelmet aratott felette.

ány, Mary először a francia királlyal, másodszor pedig Suffolk hercegével lépett frigyre, s ez utóbbitól egy leánya született, ő ké-sőbb Lady Jane Grey édesanyja lett, aki, bár nem tartották oly tet-szetős külsejűnek, mint szépséges kuzinját, Stuart Máriát, mégis szeretetreméltó ifjú hölgynek látszott, s arról volt nevezetes, hogy görögül olvasott, miközben mások vadászni jártak. VII. Henrik uralkodása idején tűnt fel a fent említett Perkin Warbeck és Lam-bert Simnel. Az előbbit tömlöcbe vetették, majd a Beaulieu Abbey-ben talált menedéket, később Warwick grófjával együtt le-fejezték, Lambert Simnelt pedig a királyi konyhára vitték.

Őfelsége aztán elhunyt, s fia, Henrik örökölte a trónt, akinek egyetlen erénye abban nyilvánult meg, hogy nem volt annyira go-nosz, mint leánya, Erzsébet.

VIII. Henrik

Bizonnyal megsérteném a kedves olvasót, ha azt feltételezném, hogy nem ismeri annyira e király uralkodásának körülményeit, mint jómagam. Ilyenformán tehát megkímélheti magát attól a ked-ves olvasó, hogy újra elolvassa, amit egykoron már elolvasott, s engem attól a vesződségtől, hogy leírjam mindazt, amire már nem is emlékszem tökéletesen. Ennélfogva csupán néhány szóban vá-zolom fel a főbb eseményeket, melyek VIII. Henrik uralkodását jellemezték. Ezek közé sorolható Wolsey bíboros kijelentése, ami-kor Leicester Abbey-ben azt mondta Abbott atyának, hogy „közé-jük kíván temetkezni”, vagy az anglikán egyház megalapítása, de az is, amikor a király végiglovagolt London utcáin, oldalán Boleyn Annával. Azonban ez a színtiszta igazság, s kötelességem megál-lapítani, hogy e szeretetre méltó hölgy teljesen ártatlan azokban a vétkekben, melyekkel vádolták, s erre kellő bizonysággal is szol-gálhat szépsége, finomsága és élénksége, nem beszélve ünnepélyes kijelentéséről ártatlanságát illetően, valamint az ellene felhozott enyhe vádakról, s a király jelleméről. Mindez csak megerősíthet bennünket véleményünkben, bár semmiségnek tűnnek azokhoz a mentségekhez képest, melyeket korábban felhoztak az érdekében. Jóllehet azt állítottam, hogy nem sok évszámot közlök, mégis úgy vélem, illendő, hogy azért néhányat közzé tegyek. Természetesen

ki fogom választani azokat, melyeket az olvasónak feltétlenül is-mernie kell, s azt hiszem, úgy helyes, ha tájékoztatom, hogy Bo-leyn Anna május 6-án írt levelet a királynak. E király túl sok bűnt és kegyetlenséget követett el, hogy itt fel tudjuk sorolni (ám bízom benne, hogy e történet tökéletesen bemutatta mindet). Semmi sem hozható fel a védelmében, talán csak az, hogy lerombolta a kolos-torokat, és az idő martalékává tette őket, mely csak növelte az an-gol táj szépségét. Nyilvánvalóan e szándék vezérelte a királyt eb-béli tettében, máskülönben egy férfiú, aki nem is volt vallásos, mi-ért fáradozott volna annyit, hogy feloszlasson egy időtlen idők óta fennálló kolostort. Őfelsége ötödik felesége Norfolk hercegének unokahúga volt, akiről, bár felmentették a vádak alól, melyek miatt fejét vették, az emberek mégis azt suttogták, hogy feslett életet élt, mielőtt férjhez ment volna a királyhoz. Azonban ezt erősen kétlem, hisz annak a nemes norfolki hercegnek23 volt a rokona, aki addig buzgólkodott Stuart Mária ügyében, míg végül áldozatává nem vált. A király utolsó felesége szerét ejtette, hogy túlélje férjét, de csak nagy nehézségek árán sikerült megvalósítania. VIII. Henriket egyetlen fia, Edward követte a trónon.

VI. Edward

E herceg mindössze kilencesztendős volt apja halálakor. Sokan úgy gondolták, túlságosan fiatal az uralkodáshoz, s történetesen a megboldogult király is osztotta e véleményt. Édesanyja fivérét, Somerset hercegét választották az ország kormányzójának kisko-rúsága idejére. E férfiú mindent összevéve fölöttébb szeretetre méltó jellem volt, s némiképp a kedvencemnek is mondható, de a világért sem állítom, hogy felér az olyan tekintélyes úriemberek-kel, mint Robert Devereux, Essex grófja, Frederic Delamere vagy Gilpin24. Somerset hercegét lefejezték, melyre okkal lehetett volna büszke, ha tudta volna, hogy így végzi Stuart Mária is, a skótok

23 Norfolk hercege, Thomas Howard nőül kívánta venni a skótok királynő-

jét, Stuart Máriát, s hogy trónra segítse, összeesküvésben vett részt, végül I. Erzsébet 1572-ben felségárulásért kivégeztette.

24 William Cowper (1731-1800) angol költő John Gilpin mulatságos histó-riája című művének egyik szereplője.

királynője. Mivel azonban nem lehetséges, hogy tisztában volt az-zal, ami soha nem történt meg, nem tűnik úgy, mintha különöseb-ben el lett volna ragadtatva ettől a halálnemtől. Elhunyta után Northumberland hercege vette gondjaiba a királyt és az országot, s oly tökéletesen teljesítette kötelességét mindkettő tekintetében, hogy a király egykettőre koporsóba szállt, és az országot törvényes úton tulajdon leánya örökölte, az a Lady Jane Grey, akiről már em-lítettem, hogy görögül olvasott. Nem tudni, vajon csakugyan értet-te e nyelvet, vagy csupán mértéktelen hiúsága késztette rá – mely-ről, úgy hiszem, igencsak nevezetes volt –, hogy efféle tanulmá-nyokat folytasson. Akármi lehet is az oka, élete végéig ugyanilyen műveltnek látszott, és semmibe vette mindazt, ami általában örö-möt jelentett volna másoknak, ugyanis kijelentette, bosszantja, hogy királynőnek szemelték ki, s miközben a vérpadra kísérték, meglátva férje holttestét, melyet véletlenül épp mellette vittek el, egy latin meg egy görög mondatot vetett papírra.

Mária

E hölgy oly szerencsés volt, hogy őt emelték Anglia trónjára, pedig kuzinjait, Stuart Máriát és Lady Jane Greyt illette volna meg az elsőbbség, akik erényben és szépségben is magasan fölötte áll-tak. Nem mintha sajnálnám az országot azokért a csapásokért, me-lyeket uralkodása alatt kellett elszenvednie, hisz az emberek töké-letesen megérdemelték, amiért engedték, hogy Mária követhesse fivérét a trónon. Ez megint csak óriási dőreségre vallott tőlük, ugyanis előre láthatták volna, hogy – mivel gyermektelenül hal meg – nyilvánvalóan I. Erzsébet fogja örökölni a trónt, aki az em-beri nem és egyben a társadalom szégyene is volt. Mária uralkodá-sa alatt sok – feltételezem, nem kevesebb, mint egy tucat – ember szenvedett vértanúhalált, áldozatul esve a protestáns vallásnak. E királynő Fülöp spanyol királyhoz ment nőül, aki arról volt híres, hogy Mária nővérének uralkodása idején létrehozta a legyőzhetet-len spanyol nagy armadát. A királynő utód nélkül hunyt el, s ekkor érkezett el az a rémítő pillanat, amikor minden vigasz romba dön-tője, aki elárulta a belehelyezett bizalmat és megölte kuzinját, trón-ra lépett.

I. Erzsébet

E hölgy legnagyobb balszerencséje az volt, hogy nem megfelelő tanácsadókat választott maga mellé, ugyanis I. Erzsébet, akármi-lyen gonosznak is tartják, nem követhette volna el ezt az óriási gaztettet, ha nincsenek olyan alávaló, becstelen miniszterek körü-lötte, akik összejátszottak vele, és bűnök elkövetésére bátorították. Tudom, sokan azt gondolják, hogy Lord Burleigh, Sir Francis Walsingham és a többiek, akik megtöltötték az állami hivatalokat, mind tetőtől talpig kiváló, tapasztalt és hozzáértő miniszterek vol-tak. De fájdalom, mennyire nem látják e történetírók és olvasók az igaz erényeket – melyeket lenéznek, figyelmen kívül hagynak és gyaláznak –, ha állhatatosan kitartanak az efféle vélemények mel-lett! Hisz ezek az emberek, e dicső férfiak szégyenére váltak az or-szágnak és saját nemüknek, amiért támogatták, és segédkeztek is abban, hogy királynőjük tizenkilenc hosszú esztendőre börtönbe zárjon egy nőt, akinek minden oka megvolt rá – ha a rokoni köte-lék és erényesség előjogát nem is érvényesíthette, mégiscsak a skótok királynője volt, s leereszkedvén féltestvéréhez, belé helyez-te bizodalmát –, hogy segítséget és védelmet reméljen. Ezek a mi-niszterek végül azt is megengedték I. Erzsébetnek, hogy e szeretet-re méltó hölgy idő előtti, meg nem érdemelt és megbotránkoztató halálát okozza. Hát akad valaki, aki, ha csak egy pillanatig is eltű-nődik e tanácsadók szégyenletes egyetértésén és jellemén, dicsérni merészeli Lord Burleigh-t és Sir Francis Walsinghamet? Ó, miken tűnődhetett ez az elvarázsolt királykisasszony, akinek akkortájt egyetlen barátja Norfolk hercege volt – most pedig csupán Mr. Whitaker, Mrs. Lefroy, Mrs. Knight és jómagam –, akit elhagyott tulajdon fia, börtönbe zárt kuzinja, s mindenki csak becsmérelte, szemrehányásokkal illette, és kígyót-békát kiáltott rá? Ó, mit el nem kellett viselnie nemes szellemének, midőn arról értesült, hogy I. Erzsébet vérpadra küldte! Stuart Mária azonban rendületlen ki-tartással, állhatatos lélekkel és erős hittel viselte mindezt, s oly ir-galmas szívvel készült szembenézni könyörtelen végzetével, mely csak az igaz ártatlanság tudatából fakadhat. Mégis, el tudja képzel-ni a kedves olvasó, hogy akadtak olyan megátalkodott, vakbuzgó protestánsok, akik sértegették rendíthetetlen katolikus hite miatt,

ily módon aláásva becsületét a világ előtt? Azonban mindez csak azoknak a korlátoltságát és téves ítélőképességét bizonyítja, akik megvádolták! Stuart Máriát a Fortheringay-kastély (szent hely!) nagytermében végezték ki 1586. február 8-án, szerdán, I. Erzsébet, miniszterei és egész Anglia szűnni nem akaró szemrehányásainak közepette. Mielőtt befejezem beszámolómat e balsorsú királynőről, még hozzáteszem – bár talán szükségtelen –, hogy számos váddal illették skóciai uralkodása alatt, melyekben, s erről egészen határo-zottan biztosíthatom a kedves olvasót, mind ártatlan volt. Csupán elővigyázatlanságát lehet a szemére vetni, amit jólelkűségének, fiatalságának és neveltetésének köszönhetett. Remélem, határozott állításom minden gyanakvást és kétséget elűzött a kedves olvasó-ból, ami talán más történetírók műveinek olvastán ébredhetett ben-ne. Ily módon tehát folytatom is az események leírását, melyek I. Erzsébet uralkodását jellemezték. Ekkoriban élt Sir Francis Drake, az első angol tengerész, aki egészen hivatásának áldozta magát, és országa dicsőségére körbehajózta a földet. Azonban bármilyen ki-váló és ünnepelt férfiú volt is, nem tehetek róla, de már előre lá-tom, hogy ebben és az elkövetkező évszázadban is úgy tekintenek majd rá, mint aki ifjúkora ellenére megígéri rokonainak és barátai-nak – s ez utóbbiak közé sorolom azt a szeretetre méltó hölgyet, akinek e munkát szentelem, valamint nem kevésbé szeretetre méltó önmagamat is –, hogy beváltja a hozzá fűzött vérmes reményeket.

Bár homlokegyenest különböző foglalkozást űzött, s az élet egészen más területén jeleskedett – mégis ugyanolyan nagyszerű személyiségnek mutatkozott grófként, mint amilyennek Drake-et tartották tengerészként – az a férfiú, aki Robert Devereux néven ismert, s Essex lordja volt. E boldogtalan ifjú jelleme semmiben sem különbözött egy másik boldogtalan úriemberétől, bizonyos Frederic Delamere-től. E hasonlóságot talán azzal lehetne folytat-ni, hogy lord Essex gyötrelmeinek forrása, I. Erzsébet is szakasz-tott olyan volt, mint Emmeline Delamere. Hosszú lenne itt felso-rolni e nemes, derék gróf megannyi szerencsétlenségét, elég is hát annyi, hogy február 25-én fejezték le, miután Írország helytartójá-vá választották, s azután, hogy kardot fogott, és más egyéb szolgá-latokat tett hazájának. I. Erzsébet nem sokkal élte túl elvesztését,

és oly nyomorúságosan halt meg, hogy ha nem sérteném vele Stu-art Mária emlékét, bizony megsajnálnám érte.

I. Jakab

Bár e királynak volt ugyan néhány hibája – melyek közül talán az volt a legnagyobb, hogy hozzájárult anyja halálához mindent összevéve mégiscsak kedvelem. A dán Anne-t vette nőül, és szá-mos gyermeket nemzett, ám szerencséjére legidősebb fia, Henrik herceg apja előtt halt meg, máskülönben megtapasztalhatta volna, hogy milyen baj éri szerencsétlen fivérét.

Mivel jómagam elfogult vagyok a római katolikus vallással szemben, rendkívül fájlalom, hogy az egyház néhány tagjának ma-gatartását el kell ítélnem. Igazság szerint úgy vélem, mindez meg-bocsátható egy történetírónak, és kénytelen vagyok megjegyezni, hogy I. Jakab uralkodása idején Anglia római katolikus hívői nem viselkedtek úriember módjára a protestánsokkal. Magatartásukat a királyi család és a parlament is udvariatlannak tartotta, s még Sir Henry Percyben25 – a társaság legelőkelőbb tagjában – sem volt meg az a szokásos jólneveltség, melyet mindenhol kellemesnek tartanak, hisz egész figyelmével Lord Mounteagle26 felé fordult.

Sir Walter Raleigh I. Jakab és I. Erzsébet uralkodása idején te-vékenykedett, s nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. Mivel azonban ellensége volt a nemes lord Essexnek, nem sok jót mondhatok el róla, így arra kell kérnem azokat, akik meg szeret-nének ismerkedni élete egyes részleteivel, hogy olvassák el Mr. Sheridan27 művét, melyben számos történetet hallhatnak e gán-csoskodó emberről és barátjáról, Sir Christopher Hattonról. Őfel-sége I. Jakab rendkívül nyájas természetű volt, és hajlandóságot

25 Katolikus lévén nem értett egyet I. Jakab protestáns nézeteivel, így ösz-

szeesküvést szervezett társaival, s fel akarták robbantani a királyt és a parla-mentet, tervük azonban meghiúsult.

26 A parlament tagja volt, és állítólag levelet kapott, melyben a robbantás tervéről értesítették. Azonnal nyilvánosságra is hozta, egyes feltevések szerint azonban ő maga írta, hogy leleplezve az összeesküvést elnyerje a király kegye-it.

27 Brinsley Sheridan (1751-1816): angol vígjátékíró.

mutatott a barátkozásra, de az erények felismerésében bizony mé-lyebb ítélőképességről tett tanúbizonyságot, mint sokan mások. Egyszer hallottam egy pompás rejtvényt a szőnyegről, s a tárgy, melynél jelenleg időzöm, ezt juttatja eszembe. Bátorkodom is most itt leírni, s talán a kedves olvasó élvezetet talál benne, ha megpró-bálja kitalálni.

Szórejtvény

Ki vagyok én? Első felem I. Jakab királynak a második felem volt,28 s te a teljes egészemen lépkedsz.29

Őfelsége kegyeltje tehát Carr volt, aki később Somerset grófja lett – s neve benne van a fent említett rejtvény egy részében –, Ge-orge Villiers pedig Buckingham grófja. I. Jakab halála után fia, I. Károly örökölte a trónt.

I. Károly

Úgy tűnik, e szeretetre méltó uralkodó arra született, hogy ugyanolyan csapásokat kelljen elszenvednie, mint bájos nagyany-jának, Stuart Máriának. Olyan csapásokat, melyeket nem érdemelt meg, hisz az említett hölgy leszármazottja volt. Annyi bizonyos, hogy soha nem volt oly sok becstelen jellem, és oly kevés szeretet-re méltó férfiú Angliában, mint ebben az időszakban. Az egész ki-rályságban ez utóbbiból mindössze öt akadt, beleértve Oxford la-kosait is, akik mindig hűségesek voltak királyukhoz, s az ő érdeke-it szolgálták. Ez az öt nemes úriember, aki soha nem feledte alatt-valói kötelességeit, és mindig odaadóan ragaszkodott uralkodójá-hoz, a következő volt: maga a király – aki állhatatosan kitartott önmaga mellett –, Laud érsek, Strafford grófja, Faulkland vikomt és Ormond grófja, akiben ugyanolyan lelkes igyekezet buzgott, mint társaiban. Ugyanakkor se szeri, se száma azoknak a gonosz-tevőknek, akiket túlságosan is sokáig tartana most itt felsorolni,

28 I. Jakab kedvence Sir Robert Carr (1590-1645) volt, a „kedvenc” pedig

angolul: pet. 29 Összeolvasva: car+pet= carpet, ami szőnyeget jelent.

ennélfogva beérem annyival, hogy csupán vezetőik nevét említem meg: Cromwell, Fairfax, Hampden és Pym. E gazemberek tehetők felelőssé azokért a zavargásokért, gyötrelmes helyzetekért és pol-gárháborúkért, melyekbe Anglia sodródott hosszú éveken keresz-tül. Kénytelen vagyok megállapítani – annak ellenére, hogy őszin-tén kedvelem őket –, hogy I. Károly és I. Erzsébet uralkodása ide-jén a skótok épp olyan bűnösnek bizonyultak, mint az angolok túl-nyomó többsége. Másképp merészeltek gondolkodni, mint uralko-dójuk, s volt bátorságuk elfelejteni, hogy kötelességük rajongani királyaikért, mivel Stuartok. Mi több, fellázadtak ellenük, a sze-rencsétlen Stuart Máriát megfosztották trónjától és tömlöcbe vetet-ték, a nem kevésbé szerencsétlen I. Károllyal pedig szembefordul-tak, becsapták és elárulták.

E király uralkodása idején túlságosan sok minden történt, hogy most papírra tudjam vetni, s be kell vallanom, ezen események el-beszélése (hacsak nem magam találom ki őket) bizony unalmas számomra. Legfőbb okom, amiért mégis vállalkoztam Anglia tör-ténetének megírására, hogy ily módon bebizonyíthassam Stuart Mária ártatlanságát – azzal áltatom magam, hogy ez sikerült is –, s becsméreljem I. Erzsébetet, de félek, művem második felében nem szóltam róla kellően sértő hangnemben.

Mivel nem áll szándékomban számot adni azokról a szörnyű kí-nokról, amiket e királynak kellett elszenvednie parlamentje fe-gyelmezetlenségének és kegyetlenségének köszönhetően, meg-elégszem annyival, hogy felmentem a vádak alól, melyekkel önha-talmú, zsarnoki miniszterei illették gyakorta. Úgy vélem, nincs is nehéz dolgom, hisz bizonyos vagyok benne, hogy egy érvvel min-den értelmes, jó szándékú embert meg lehet győzni, akinek véle-ménye kifinomult műveltségéből fakad – s ez az érv nem más, mint hogy I. Károly Stuart volt.

1791. november 26., szombat

A három nővér

EDWARD AUSTEN ÚRNAK AJÁNLJA MÉLY TISZTELETTEL

E BEFEJEZETLEN REGÉNYT ENGEDELMES, ALÁZATOS SZOLGÁJA,

A SZERZŐ

Első levél

Miss Mary Stanhope Mrs. …-nek

Drága Fanny! A világ legboldogabb teremtésének érzem magam, ugyanis há-

zassági ajánlatot kaptam Mr. Wattstól! Életemben először kérték meg a kezem, s nem is tudom kellőképpen értékelni! Bizony, most fényes győzelmet arathatok a Dutton kisasszonyok fölött! A le-ánykérést nem áll szándékomban elfogadni, legalábbis úgy hiszem, de mivel nem vagyok egészen biztos magamban, hát kétértelmű választ adtam Mr. Wattsnak, és magára hagytam vele. S most, drá-ga Fanny, szükségem lenne a tanácsára, hogy elfogadjam-e ajánla-tát vagy sem, de hogy megfelelően tudja megítélni az úriember ér-demeit, s a jelen helyzetet, úgy részletesen számot adok róluk. Mr. Watts meglehetősen idős férfiú, talán harminckét esztendős lehet, és rendkívül csúnya – oly csúnya, hogy rá sem bírok nézni! Fölöt-tébb kellemetlen alak, s a világon mindenkinél jobban gyűlölöm! Figyelemre méltó vagyonnal rendelkezik, és tekintélyes életjára-dékot biztosítana majd számomra, azonban pompás egészségnek örvend! Röviden, nem tudom, mitévő legyek! Ha visszautasítom, azt mondaná, hogy akkor Sophia kezét kéri meg, s ha ő is elutasí-taná, úgy Georgianáét! Én azonban képtelen vagyok elviselni, hogy előttem menjenek férjhez! Amennyiben elfogadom házassági ajánlatát, jól tudom, szerencsétlen lennék egész hátralévő életemre,

hisz Mr. Watts örökkön rosszkedvű, zsémbes, igencsak féltékeny természetű, és oly zsugori, hogy nem lehet vele együtt élni! Azt mondta, megemlíti az ügyet a mamának, de én könyörögtem neki, ne tegye, mert nagyon is valószínű, hogy a mama hozzáadna, akár akarom, akár nem. Azonban mostanra már feltehetően megtette – ugyanis Mr. Watts soha nem teszi azt, amire kérem –, de azt hi-szem, mégiscsak elfogadom ajánlatát. Micsoda diadal lesz férjhez menni Sophy, Georgiana és a Dutton kisasszonyok előtt! Mi több, Mr. Watts megígérte, új kocsit vesz az alkalomra, azonban már-már összekaptunk a színe miatt, ugyanis én ragaszkodtam a kékhez ezüst pöttyökkel, ő pedig kijelentette, hogy keserűcsokoládé színű lesz, de azzal aztán végképp felbosszantott, amikor megjegyezte, ugyanolyan alacsony kocsit akar, mint amilyen a régi volt. Erre persze közöltem, hogy akkor nem megyek hozzá. Válaszul azt mondta, holnap újra eljön, és meghallgatja végső válaszom, s úgy vélem, addig kell megszereznem őt magamnak, amíg még tudom. Tisztában vagyok vele, hogy a Dutton kisasszonyok irigyelni fog-nak, s azzal is, hogy így télen magammal vihetném Sophyt és Georgianát a bálokba. Azonban, ugyan mi hasznom származhatna a férjhezmenetelből, amikor nagyon is valószínű, hogy Mr. Watts nem engedné, hogy bálba menjek, ugyanis tudom, ő maga ki nem állhatja a táncot. Sőt meg van győződve róla, hogy egy nő ki sem teheti a lábát hazulról! Ki nem állhatja, ha egy feleség így viselke-dik, s el sem tudja képzelni, hogy van olyan, aki másképp gondol-kodik! Rengetegszer elmondta már, hogy véleménye szerint egy nőnek otthon a helye, és így tovább. Azt hiszem, mégsem megyek hozzá! Abban a pillanatban kikosarazom, mihelyt megbizonyosod-tam róla, hogy egyik húgom sem akarja elfogadni házassági aján-latát, vagy ha ők vissza is utasítják, nem fogja megkérni a Dutton kisasszonyok kezét! Megérti, kedvesem, hogy nem vállalhatok ek-kora kockázatot, tehát amennyiben Mr. Watts megígéri, olyan ko-csit vesz, amilyet én szeretnék, úgy hozzámegyek, hacsak nem akar egyedül fölülni rá. Remélem, drága Fanny, egyetért elhatáro-zásommal, mert úgy vélem, talán így lesz a legjobb.

Őszinte barátsággal, Mary Stanhope

Második levél

Miss Mary Stanhope Mrs. …-nek

Drága Fanny! Épp, hogy lezártam Önnek írott levelem, midőn a mama lépett a

szobába, s közölte, hogy nagyon fontos ügyben óhajt beszélni ve-lem.

– Ó, tudom, mit szeretne mondani! – kiáltottam. – Az a vén bo-lond Mr. Watts már mindenről beszámolt önnek, pedig én megpa-rancsoltam neki, hogy ne tegye! De nem kényszeríthet rá, mama, hogy hozzámenjek, ha nincs hozzá kedvem!

– A világért sem akarlak kényszeríteni, gyermekem, csupán annyit szeretnék megtudni, mi a szándékod ajánlatát illetően? Kér-lek, így vagy úgy, de határozd el magad, mert ha te visszautasítod, Sophy bizonyára örömest elfogadja kérését.

– Sophynak igazán nem kell vesződnie ezzel – tettem hozzá si-etve –, ugyanis én magam kívánok nőül menni hozzá!

– Amennyiben ez a terved, úgy miért tartasz attól, hogy kény-szeríteni akarlak a férjhezmenetelre? – kérdezte a mama.

– Nos, azért, mert valójában még nem döntöttem el, mitévő le-gyek!

– Bizony, te vagy a világ legfurcsább teremtése, Mary! Az egyik pillanatban ezt mondod, a másikban azt! Kérlek, áruld el ne-

kem egyszer s mindenkorra, hozzá akarsz menni Mr. Wattshoz, vagy nem?

– Jóságos ég! Hát hogy mondjam meg, mama, amit magam sem tudok?

– Nos, akkor remélem, mielőbb megtudod, ugyanis Mr. Watts közölte, nem kíván tovább kétségek közt maradni.

– Ezt majd én döntöm el. – Nem, gyermekem, mert ha holnap nem adsz neki végleges vá-

laszt, amikor eljön hozzánk teára, Sophy kezét szándékozik meg-kérni.

– Akkor bizony elmondom az egész világnak, mily illetlenül vi-selkedett velem!

– Ugyan mire lenne jó? Mr. Wattsot elég régóta becsmérli a vi-lág, hogy épp most foglalkozzék vele!

– Bárcsak lenne apám vagy fivérem, hogy párbajban megküzd-jön vele!

– Bizony galádság lenne részükről, ha megtennék, hisz Mr. Watts tüstént elmenekülne! Így tehát holnap estig el kell döntened, hogy elfogadod vagy visszautasítod ajánlatát!

– De miért kell megkérnie valamelyik húgom kezét, ha én kiko-sarazom?

– Miért? Nos, mert Mr. Watts családunkhoz kíván tartozni, s húgaid épp olyan csinosak, mint te magad!

– De vajon Sophy hozzámenne, ha megkérné? – Nagyon is valószínű, ugyan miért ne tenné? De ha mégis visz-

szautasítaná ajánlatát, Georgiana bizonnyal elfogadná, hisz eltökél-tem, nem szalasztom el a lehetőségét annak, hogy az egyik leá-nyom előnyösen menjen férjhez! Tehát holnapig gondold végig alaposan, s most magadra is hagylak, hogy el tudd rendezni ma-gadban a dolgot!

Ezzel kiment a szobából. Az jutott eszembe, megkérdezem Sophyt és Georgianát, vajon hozzá akarnak-e menni Mr. Wattshoz, ha megkéri őket, s ha a válaszuk nem, úgy elhatároztam, visszauta-sítom ajánlatát, hisz jobban gyűlölöm ezt az úriembert, mint kép-zeli, kedvesem. S ami a Dutton kisasszonyokat illeti, ha Mr. Watts nőül veszi valamelyiküket, nekem még mindig megmarad az a

boldogító tudat, hogy csak azért tehette, mert én magam elutasítot-tam! Adieu, drága barátném.

Szeretettel, Mary Stanhope

Harmadik levél

Miss Georgiana Stanhope Miss X-nek

SZERDA

Drága Anne! Sophy és jómagam épp megpróbáljuk kissé félrevezetni nővé-

rünket, ami nemigen van ínyünkre, mégis olyanok a körülmények, hogy ha valami mentségül szolgálhat viselkedésünkre, hát ezek bi-zonnyal. Szomszédunk, Mr. Watts megkérte Mary kezét, s nővé-rünk nem tudja, mitévő legyen, hisz rendkívüli ellenszenvet táplál irányában (s ezzel nincs egyedül). Ám előbb fogadná el házassági ajánlatát, mint hogy megkockáztassa, hogy Mr. Watts Sophyt vagy engem vegyen el – melyet Mr. Watts kilátásba is helyezett kikosa-razása esetén –, ugyanis a szegény leány a lehető legnagyobb csa-pásnak azt tartja, ha előtte mennénk férjhez, s ezt megelőzendő, inkább az életfogytiglan tartó boldogtalanságot választaná, amit a Mr. Wattsszal kötendő házasság jelentene számára. Mary egy órá-val ezelőtt bejött a szobánkba, s megtudakolta az úriemberrel kap-csolatos szándékunkat, ami nyilvánvalóan befolyásolná az övét. Nem sokkal őelőtte a mama mindenről beszámolt nekünk, s közöl-te, semmiképp sem engedi, hogy Mr. Watts ne a mi családunkból válasszon feleséget magának.

– Ennélfogva – jelentette ki –, ha Mary visszautasítja, Sophy, neked kell elfogadnod ajánlatát, vagy ha nem, akkor Georgiana, te fogod!

Ó, én, szegény Georgiana! A világért sem kívánjuk megmásíta-ni a mama elhatározását, amit, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, általában szigorúbban betart, mint amennyire elgondolásának egy-általán értelme volna. Mihelyt a mama távozott, biztosítottam Sophyt, hogy ha Mary netán kikosarazná Mr. Wattsot, nem kívá-nom tőle, hogy – feláldozva saját boldogságát – maga menjen nőül hozzá, ily módon bizonyítva nemeslelkűségét irányomban, melyre, félek, jó természetéből és testvéri szeretetéből fakadóan igencsak hajlana.

– Bízzunk benne, hogy Mary nem fogja kikosarazni! – felelte Sophy. – Mégis, miként remélhetném, hogy nővérem elfogadja egy olyan férfiú ajánlatát, aki nem teheti boldoggá?

– Az igaz, hogy ő maga nem, de vagyona, neve, háza és kocsija bizonnyal, így pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy Mary nőül megy hozzá! Ugyan miért ne tenné? Mr. Watts alig harminckét esztendős, ami épp a megfelelő életkor egy férfiú számára, hogy házasodjék! Meg kell hagyni, elég csúnya, de mit számít a szépség egy úriember esetében? Már az is elegendő, ha délceg a termete, és némi értelem sugárzik a tekintetéből.

– Ez mind igaz, Georgiana, de Mr. Watts elképesztően ala-csony, és arckifejezése rendkívül lassú észjárásról árulkodik.

– S ami a kedélyállapotát illeti, ugyan mogorvának tartják, de bárcsak tévedne a világ e tulajdonsága megítélésében! Természete ellenben nyílt, s ez illik egy úriemberhez! Azt állítják róla, hogy zsugori, de nevezzük inkább meggondoltnak. Az a hír járja, hogy bizalmatlan, ám ez abból a szívjóságból fakad, mely mindig meg-bocsátható az ifjúságnak, röviden, nem látom okát, miért ne vál-hatnék belőle jó férj, s Mary miért ne lehetne boldog vele.

Sophy nevetett, én pedig így folytattam: – Azonban Mary akár elfogadja, akár nem, én határoztam, és

döntésem végleges. Soha nem megyek nőül Mr. Wattshoz, ha a szegénység is a másik lehetőség, mert semmilyen tekintetben sem megfelelő számomra! A személye visszataszító, s egy jó tulajdon-

sága sincs, mely javíthatna rajta! A vagyona, meg kell hagyni, te-kintélyes, de mégsem elég nagy! Háromezer font egy évben! De mit számít háromezer font évente? Hisz csak hatszor annyi, mint a mama évjáradéka! Nem, a legkevésbé sem hoz kísértésbe.

– De figyelemre méltó vagyon lesz Mary számára. – jelentette ki Sophy, s megint elnevette magát.

– Mary számára! Bizony, valóban rendkívüli örömömre szol-gálna, ha őt láthatnám e jólétben!

S egyre csak így folytattam nővérem nagy mulatságára, midőn Mary lépett a szobába, szemmel láthatóan igencsak feldúltan. Le-ült mellénk, s mi helyet szorítottunk neki a kandalló mellett. Úgy tűnt, azt sem tudja, hol kezdje, végül kissé zavartan szólalt meg:

– Könyörgök, Sophy, gondoltál már valaha is arra, hogy férjhez menj?

– Férjhez menni? A legkevésbé sem! De miért kérded? Ismersz valakit, aki meg akarná kérni a kezem?

– Én? Ugyan dehogy, hogyan is ismernék? Hát nem tehetek fel egy egyszerű kérdést a húgomnak?

– Úgy vélem, ez nem olyan egyszerű kérdés, Mary! – szóltam közbe.

Mary egy ideig hallgatott, majd folytatta: – Hogy tetszene, ha férjhez mehetnél Mr. Wattshoz, Sophy? Sophyra kacsintottam, és én válaszoltam helyette: – Hát ki nem örülne annak, ha férjhez mehetne egy emberhez,

akinek évi háromezer font jövedelme van? Aki kétlovas hintót tart ezüst lószerszámmal, poggyásztartó rekesszel elöl, s egy ablakkal hátul?

– Igaz, nagyon is igaz. Tehát te elfogadnád Mr. Watts házassági ajánlatát, Georgiana. És te, Sophy?

Sophynak cseppet sem volt ínyére, hogy lódítson, és becsapja nővérét, ily módon tehát félig-meddig azzal könnyített lelkiismere-tén, hogy kissé kétértelmű választ adott:

– Alighanem én is úgy tennék, mint Georgiana. – Nos – mondta Mary győzelemittas tekintettel –, nekem bizony

házassági ajánlatot tett Mr. Watts!

Természetesen mindketten meglepődést mutattunk: – Ó! Nehogy elfogadd, mert akkor talán az én kezem kéri meg!

– kiáltottam. Röviden, tervem eredményesnek bizonyult, és Mary eltökélte,

elfogadja az ajánlatot, hogy ily módon megakadályozhassa feltéte-lezett boldogságunkat, aminek érdekében amúgy nem tett volna semmit. De mindennek ellenére sem könnyebbültem meg, Sophynak pedig még inkább lelkiismeret-furdalása volt.

Nyugtasson meg bennünket azzal, drága Anne, hogy megírja, helyesli viselkedésünket. Gondolja csak meg: Mary igazi örömöt talál abban, hogy férjes asszony lehet, és elkísérheti majd hajadon testvéreit a bálokba – amit minden bizonnyal meg is fog majd ten-ni –, hisz úgy érzem, tőlem telhetően kötelességem hozzájárulni nővérem boldogságához egy olyan családi állapotban, melynek vá-lasztására én késztettem. A Watts házaspárnak feltehetően új ko-csija lesz, ami paradicsomi boldogságot jelent nővérem számára, s ha rábírjuk Mr. Wattsot, hogy hintót vegyen, Mary öröme nem is-mer majd határokat. E dolgok azonban nem nyújtanak vigaszt Sophynak és nekem Mary házasságban elszenvedett gyötrelmeiért. Kérem, ez mindig jusson eszébe, drága Anne, és ne ítéljen el ben-nünket!

PÉNTEK

Tegnap este Mr. Watts a megbeszéltek szerint eljött hozzánk te-ára. Amint hintója megállt a kapunál, Mary az ablakhoz sietett:

– Gondolnád, Sophy – kérdezte –, hogy a vén bolond ugyan-olyan színű és ugyanolyan alacsony kocsit akar, mint amilyen a régi volt? De nem lesz az, erről kezeskedem! S ha Mr. Watts nem engedi, hogy olyan magas legyen, mint a Dutton kisasszonyoké, a színe pedig kék, ezüst pöttyökkel, akkor nem megyek hozzá! Igen-is, megteszem! Jön is már, s tudom, goromba lesz és rosszkedvű! Egyetlen udvarias szava sem lesz hozzám, és egyáltalán nem fog úgy viselkedni, mint egy udvarló!

Mary leült, Mr. Watts pedig a szobába lépett.

– Hölgyeim, fogadják alázatos szolgájuk őszinte nagyrabecsü-lését.

Mi is hasonlóképp eleget tettünk az illendőség szabályainak, majd az úriember helyet foglalt.

– Szép időnk van, hölgyeim! – jelentette ki Mr. Watts, majd Maryhez fordult: – Nos, Miss Stanhope, remélem, végül eldöntötte magában a dolgot! Lesz oly kedves, és tudatja velem, hogy ke-gyeskedik-e hozzám jönni, vagy sem?

– Úgy vélem, uram – felelte Mary –, úribb módon is megtuda-kolhatta volna válaszom. Nem tudom, önhöz fogok-e menni, ha ily különösen viselkedik!

– Mary! – kiáltotta a mama. – Nos, mama, ha Mr. Watts ilyen barátságtalanul viselkedik… – Hallgass, Mary! Megtiltom, hogy udvariatlan légy Mr.

Wattshoz! – Könyörgök, Mrs. Stanhope, ne utasítsa rendre a leányát! Ha

úgy dönt, hogy visszautasítja házassági ajánlatom, úgy más kezét kérem meg, ugyanis nem részesítem előnyben önt, Miss Stanhope a húgaival szemben, s nekem tökéletesen egyre megy, melyiküket veszem el.

Micsoda nyomorult gazember! Sophy elvörösödött a méregtől, én pedig igencsak feldühödtem!

– Nos, hát – felelte Mary durcás hangon –, önhöz megyek, ha muszáj!

– Úgy vélem, Miss Stanhope, amikor olyan ajánlatot tesznek, mint amilyet én tettem önnek, nem lehet erőszakhoz folyamodni, hogy ily módon aztán elfogadják a kérést.

Mary dünnyögött valamit, s én, aki a közelében ültem, így értet-tem:

– Mi értelme az özvegyi tartásdíjnak, ha a férfiak örökké élnek? – majd hallhatóbban hozzátette: – Ne felejtse a tűpénzt! Évente kétszázat akarok!

– Százhetvenötöt adok, kisasszony. – Csakugyan kétszáz lenne a megfelelő, uram! – szólt közbe a

mama.

– És tudja meg, hogy olyan magas kocsit akarok, mint amilyen a Dutton kisasszonyoké, és legyen kék színű, ezüst pöttyökkel! Mi több, egy új hátaslóra is szükségem van, valamint egy vég finom csipkére és temérdek értékes ékszerre: soha nem látott gyémántok-ra, gyöngyökre, rubinokra, smaragdokra és tengernyi gyöngysorra! Hintót kell vennie, krémszínűt, melyen ezüst virágfüzérek futnak körbe, és meg kell szereznie az ország négy legpompásabb pejlo-vát, s minden egyes nap ki kell velem kocsiznia! S ez még nem minden! Ízlésemnek megfelelően át kell bútoroznia a házát, két új inast és két szobaleányt kell felvennie, hogy szolgálatomra lehes-senek, engednie kell, hogy mindig azt tehessek, ami tetszik, s megértő férjemnek kell lennie!

Itt elhallgatott, azt hiszem, leginkább azért, mert kifogyott a le-vegőből.

– Úgy vélem, nagyon is érthető, ha leányom ezt várja el öntől, Mr. Watts!

– Azonban az is, Mrs. Stanhope, hogy leánya bizonnyal csalat-kozni fog reményeiben!

Az úriember folytatta volna, de Mary félbeszakította: – Építtessen egy elegáns üvegházat, amit teleültet növényekkel!

Engedje, hogy mindent telet Bath-ban, minden tavaszt Londonban, minden őszt egy fürdőhelyen tölthessek, nyaranta pedig kedvemre utazgathassak! Az év többi részében pedig (itt Sophia és én elne-vettük magunkat), amit itthon töltünk, bálokat és jelmezes mulat-ságokat kell rendeznie! Ki kell alakíttatnia egy termet is e célból, s egy másikat is, ahol színdarabokat játszhatunk. Első előadásunk a Melyik a férfi? című darab lesz, és én fogom alakítani Lady Bell Bloomert.

– De könyörgök, Miss Stanhope, mi jót remélhetek én öntől mindezért cserébe? – tudakolta Mr. Watts.

– Mit remélhet? Nos, azt remélheti, hogy elégedett leszek. – Bizony furcsállanám is, ha nem lenne az! Úgy vélem azon-

ban, kisasszony, hogy túlságosan is vérmes reményeket táplál ve-lem szemben, így inkább Miss Sophia kezét kérem meg, akinek igényeit talán könnyebben ki tudom elégíteni.

– Téved, uram, ha ezt feltételezi – szólalt meg Sophy –, hisz, ha igényeim nem is pontosan efféle természetűek, mégis éppen olyan sokat várok el leendő férjemtől, mint nővérem. Azt várom ugyanis tőle, hogy legyen barátságos természetű és vidám, vegye figye-lembe boldogságomat minden tette során, s egész szívével, állhata-tosan ragaszkodjék hozzám.

Mr. Watts nagy szemeket meresztett. – Csakugyan különös elképzelések, ifjú hölgy. Jobban teszi, ha

felhagy velük, mielőtt férjhez megy, máskülönben frigye megköté-se után lesz kénytelen lemondani róluk!

A mama eközben Maryt dorgálta, aki tisztában volt vele, hogy túlságosan is sokat követelt, s midőn Mr. Watts épp hozzám for-dult – úgy hiszem, azért, hogy nekem is házassági ajánlatot tegyen –, alázatos, mégis kissé sértődött hangon megszólította:

– Téved, Mr. Watts, ha azt feltételezi, hogy komolyan gondol-tam, amikor arról beszéltem, mennyi mindent akarok! Azonban egy új kocsira valóban szükségem van.

– Igen, uram, ismerje el, hogy Mary igénye jogos! – tette hozzá a mama.

– Mrs. Stanhope, akarok, és mindig is akartam egy új kocsit ar-ra az alkalomra, amikor megnősülök. De a színe olyan lesz, mint a mostaninak!

– Úgy vélem, Mr. Watts, rendkívüli udvariasságra vallana ön-től, ha e kérdésben figyelembe venné leányom kívánságát.

Mr. Watts nem értett egyet vele, s egy ideig kitartott a csokolá-dészín mellett, míg Mary egyre csak kék színű, ezüst pöttyös után áhítozott. Végül Sophy azzal a javaslattal állt elő, hogy Mr. Watts kedvéért legyen sötétbarna, Mary kedvéért pedig magas, és ezüst-tel díszített. Ebben aztán, kelletlenül bár, de megegyeztek, hisz igazából mindkét fél a saját álláspontját szerette volna elfogadtatni a másikkal. Ezt követően más kérdések kerültek szóba, s úgy hatá-roztunk, összeházasodnak, mihelyt a hivatalos iratok elkészülnek. Mary házassági engedélyt akart kihirdetés nélkül, Mr. Watts pedig tiltó rendelkezéseket emlegetett, végül egy közönséges engedély-ben állapodtak meg. Mary megkapja a családi ékszereket, ami, úgy hiszem, nem lehet tekintélyes mennyiségű, és Mr. Watts megígér-

te, vesz neki egy hátaslovat, de cserébe Mary ne számítson rá, hogy az elkövetkező három évben elmehet Londonba vagy bármi-lyen társasági összejövetelre. Nem lesz üvegháza, színháza és hin-tója sem, s mindössze egy szobaleánnyal kell beérnie, további ina-sok nélkül. Az egész este azzal telt, hogy ilyen és ehhez hasonló ügyekkel foglalkoztunk. Mr. Watts velünk vacsorázott, és éjfélig nálunk maradt. Amikor végül távozott, Mary felkiáltott:

– Hála Istennek! Már azt hittem, sosem megy el! Ki nem állha-tom!

A mama hiába mondta neki, hogy illetlen dolog a részéről, ha ellenszenvvel viseltetik egy olyan férfiú iránt, aki hamarosan a fér-je lesz, ugyanis Mary egyre csak azt hajtogatta, mennyire idegen-kedik Mr. Wattstól, s reméli, soha többé nem látja viszont. Milyen esküvőnek nézünk elébe!

Adieu, drága Anne.

Őszinte barátsággal, Georgiana Stanhope

Negyedik levél

Miss Georgiana Stanhope Miss X-nek

SZOMBAT

Drága Anne! Mary alig várja, hogy mindenkit értesíthessen közelgő esküvő-

jéről, s leginkább azt szeretné, ha – ahogy ő fogalmazott – győ-zelmet arathatna a Dutton kisasszonyok fölött, így arra kért, sétál-junk át vele ma délelőtt Stonehambe. Mivel épp semmi dolgunk nem volt, készséggel beleegyeztünk, s olyan kellemes sétát tettünk, amilyenben csak részünk lehetett Mary mellett, aki az úton egy-folytában csak leendő férjét becsmérelte, és kék színű, ezüst pöty-työs hintó után sóhajtozott. Amikor végül megérkeztünk a Dutton kisasszonyokhoz, a leányokat öltözőszobájukban találtuk egy rendkívül jóképű fiatalember társaságában, akit természetesen be is mutattak nekünk. Megismerkedtünk Sir Henry Brudenell fiával, Leicestershire-ből. Mr. Brudenell a legcsinosabb fiatalember, aki-vel valaha is találkoztam, s mondanom sem kell, mindhármunk tet-szését elnyerte. Marynek attól a pillanattól fogva, hogy az öltöző-szobába léptünk, csak úgy dagadt a keble saját fontossága tudatá-tól, s égett a vágytól, hogy tudassa is környezetével. Nem is volt képes magában tartani a dolgot, s midőn helyet foglaltunk, tüstént Kittyhez fordult a következő szavakkal:

– Nem gondolja, hogy szükséges lesz felvennem az új ékszere-imet?

– Ugyan miért lenne szükséges? – Hogy miért? Nos, az alkalomra. – Már megbocsásson, de egyáltalán nem értem. Miféle éksze-

rekről beszél, és hol szándékozik megjelenni bennük? – Hát a következő bálon, ami minden bizonnyal az esküvőm

után lesz. Képzelheti meglepetésüket, drága Anne. Először hitetlenkedtek,

de amikor mi magunk is megerősítettük a hírt, végül mégiscsak el-hitték, s természetesen az volt az első kérdésük, hogy:

– És kihez megy férjhez? Mary persze szemérmesen lesütötte a szemét, és zavartan vála-

szolt: – Mr. Wattshoz. Ezt megint csak kénytelenek voltunk megerősíteni, hisz aligha

hihették, hogy egy olyasvalaki, aki annyira szép, és akkora vagyon (bár csekély, de mégiscsak némi bevétel) birtokosa, mint Mary, hajlandó nőül menni Mr. Wattshoz. Miután Mary ily módon meg-ismertette társaságát az ügy részleteivel, s minden figyelem reá összpontosult, egy csapásra megszűnt félszegsége, sőt egészen nyílt és közlékeny lett:

– Csodálkozom, hogy eddig nem hallottak róla, ugyanis az effé-le hírek általában futótűzként terjednek a környéken.

– Biztosíthatom, egy pillanatig sem gyanítottam a dolgot – erősködött Jemina. – S régóta beszélnek már róla?

– Ó, igen, szerda óta. Ennek hallatán mind elmosolyodtak, különösen Mr. Brudenell. – Tudnia kell, hogy Mr. Watts rendkívül gyengéd érzelmeket

táplál irányomban, így mondhatjuk, hogy részéről ez szerelmi há-zasság lesz.

– Feltételezem, nem csak az ő részéről – szólalt meg Kitty. – Ó, amikor az egyik oldalon ilyen sok az érzelem, nincs ok ar-

ra, hogy a másikon is legyen. De azért nem irtózom tőle olyan na-gyon, pedig, meg kell hagyni, Mr. Watts fölöttébb csúnya.

Mr. Brudenell nagy szemeket meresztett, a Dutton kisasszonyok nevettek, Sophy és én pedig mérhetetlenül szégyenkeztünk nővé-rünk miatt. Mary azonban folytatta:

– Új kocsink lesz, és valószínűleg új hintót is veszünk. Jól tudtuk, ez nem igaz, de ha a szegény leány örömét lelte ab-

ban, hogy ezt hitesse el a társasággal, nem foszthattam meg ettől az ártatlan élvezettől.

Mary egyre csak beszélt: – Mr. Watts nekem ajándékozza a családi ékszereket, s úgy

gondolom, igen figyelemre méltó darabok lehetnek. Kénytelen voltam odasúgni Sophynak: – Én nem így gondolom. – Feltételezem, e családi ékszereket bizonnyal új foglalatba te-

szik, mielőtt viselhetném őket. Nem is veszem fel, majd csak az esküvő utáni első bálban. Ha Mrs. Dutton nem jön el, remélem, megengedik, hogy én kísérjem el önöket. Természetesen Sophyt és Georgianát is magammal viszem.

– Nagyon kedves öntől – jegyezte meg Kitty –, s mivel, amint látom, fölöttébb a szívén viseli a hajadon ifjú hölgyek sorsát, azt ajánlom, vegye rá Mrs. Edgecumbe-ot, hogy az ő hat leányát is kí-sérhesse, s velük, az ön két húgával és velünk együtt bizony mód-felett tiszteletre méltó látványt nyújthatna a bálban, Miss Stanhope.

Kitty szavainak hallatán mindenki elmosolyodott, kivéve Maryt, aki nem fogta fel jelentésüket, s hűvösen csak annyit vála-szolt, hogy nem kíván ennyi leány kísérője lenni. Sophyval ekkor megpróbáltuk más irányba terelni a beszélgetést, de csupán néhány percre sikerült, ugyanis Mary minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ismét magára és küszöbön álló esküvőjére irányítsa a figyelmet. Nővérem miatt szomorúan láttam, hogy Mr. Brudenell rendkívüli örömét leli szavaiban, mi több, kérdéseivel és megjegyzéseivel még bátorítja is, hisz egyetlen célja nyilvánvalóan az volt, hogy jót mulasson rajta. Attól tartok, rendkívül nevetségesnek találta Maryt. Rezzenéstelen arccal hallgatta ugyan, mégis, nem lehetett nem észrevenni, hogy nehezen tudja elfojtani mosolyát. Végül úgy tűnt, megelégelte nővérünk nevetséges beszédét, mivel inkább fe-

lénk fordult, s az utolsó félórában, amit még Stonehamben töltöt-tünk, nemigen szólt hozzá. Mihelyt elhagytuk a házat, tüstént dics-himnuszt kezdtünk zengeni Mr. Brudenell megjelenéséről és mo-doráról.

Mr. Watts már várt minket otthon. – Tudja, Miss Stanhope – jelentette ki –, azért jöttem, hogy ud-

varoljak önnek, akár egy igazi széptevő. – Nos, nem kellett volna ezt mondania. Nagyon is jól tudom,

miért jött. Ekkor Sophy és én kimentünk a szobából, természetesen arra

gondolva, hogy bizonnyal útban lehetünk, ha csakugyan szerelmi jelenet van készülőben. Igencsak meglepődtünk, amikor Mary jó-formán azonnal követett bennünket.

– Ilyen hamar véget ért az udvarlás? – érdeklődött Sophy. – Udvarlás! – kiáltotta Mary. – Inkább jócskán hajba kaptunk!

Hogy micsoda bolond ez a Watts! Remélem, soha többé nem lá-tom!

– Attól tartok, fogod még – jegyeztem meg –, ugyanis ma ná-lunk vacsorázik. De áruld el, min civakodtatok?

– Nos, pusztán azért, mert elmondtam neki, hogy ma délelőtt egy nála sokkal csinosabb úriemberrel találkoztam, éktelen haragra gerjedt, és gonosz boszorkánynak nevezett! Csak addig maradtam, amíg közöltem vele, hogy alávaló gazembernek tartom, aztán el-jöttem.

– Mily rövid és kedves jelenet! De könyörgök, Mary, miként fogod helyreállítani majd a jó viszonyt?

– Mr. Wattsnak illenék bocsánatot kérnie tőlem, de ha meg is tenné, akkor sem békülnék ki vele!

– Békülési szándékának ily módon nem is lenne értelme. Aztán átöltöztünk a vacsorához, és lementünk a szalonba, ahol a

mama és Mr. Watts meghitten beszélgettek. Úgy tűnt, az úriember Mary viselkedéséről panaszkodott neki, de a mamának sikerült meggyőznie, hogy ne gondoljon többé rá. Ilyenformán tehát Mr. Watts megszokott udvariasságával közeledett nővérem felé, és egy megjegyzéstől eltekintve, ami a hintóra vonatkozott, s egy másik-tól, ami az üvegházra, az este nagy egyetértésben és szívélyes han-

gulatban telt. Watts Londonba készül, hogy meggyorsítsa az eskü-vő előkészületeit.

Őszinte barátsággal, Georgiana Stanhope

Tartalom

Szerelem és barátság

A Lesley-kastély

Anglia története

A három nővér

Számos félreértés

és izgalom kell ahhoz, hogy a regény mindkét főszereplője leküzdje hibáját: egyik a büszkeségét, másik az előítéleteket, s végül boldogan egymáséi legyenek.

2500 Ft

A büszkeség és balítélet sziporká-

zó folytatásában újra találkozhatunk Bennetékkel, Mr. Darcyval és Jane Austen többi bájos figurájával, de néhány új arc is megjelenik közöt-tük.

2500 Ft

Az események középpontjában

három ifjú pár félreértéseken és viszályokon át győzedelmeskedő szerelme áll.

2500 Ft

A mű modern társadalmi-lélektani

regény. A jó nevű, ám szegény család-ba született Fanny Price-t anyja a Mansfield Parkban lakó gazdag roko-naihoz küldi. A család befogadja ugyan a lányt, de sohasem kezeli egyenrangú-ként, s nyolc év alatt Fannynak van módja kijárni az érzelmek iskoláját.

2500 Ft

Az írónő mind ez idáig kiadatlan regénye új

megvilágításba helyezi a számos neves író által megrajzolt hajdani Angliát, és megváltoztatja az íróról kialakult képet, aki többé már nem csupán kizárólag a saját belső világát elbeszélő női író.

2200 Ft

Charlotte Brontë két kisregénye, a Júlia és a Caroline Vernon jellegzetesen romanti-kus alkotások, és a velünk született ártatlan-ság elvesztésének lélektani drámáját tárják elénk, egy már kiforrott szerző legjobb írói kvalitásait csillogtatva meg.

2000 Ft

A kötet két kisregénye az Angriában játszó-dó történetek sorába tartozik. Mina Laury soha nem szűnő, minden áldozatra kész sze-relme az arra érdemtelen, hűtlen Zamorna iránt alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy a női lélek finom rezdüléseit a maguk mélységében ábrázolja.

1800 Ft

A kiváló angol író filozófiája szerint

az ember biztos ösztöne az, amely böl-csebben és csalhatatlanabbul igazgat, mint az értelem. Férfi és nő örök küz-delmében az elementáris vágy az egyet-len biztos iránytű. Az író teóriája a kö-tet két kisregényében sokoldalúan jel-lemzett alakok és fordulatokban bővel-kedő események során nyer bizonyítást.

tel.

1900 Ft

Elizabeth Gaskell a viktoriánus Ang-

lia egyik különösen szeretni való írónő-je volt. Ebben a regényében egy megej-tően egyszerű történetet mond el egy ártatlan fiatal lány bimbózó, majd meg-hiúsuló szerelméről nagy-nagy asszonyi melegséggel, megértő humorral, gyön-géd természet- és emberismeret

1800 Ft

Minden idők legkedveltebb romantikus regénye

a New England-i March család négy leányának hétköznapjait mutatja be: otthoni kalandjaikat, igyekezetüket, amellyel a család jövedelmét pró-bálják növelni, barátságukat a szomszédos Lawrence családdal és szerelmi kalandjaikat, mely által a történet fordulatos, üde és izgalmas lesz.

2200 Ft

Vidám sürgés forgással kezdődik Louisa May Alcott lebilincselő meséje: esküvőre készül a család. Három év telt el a Kisasszonyok óta, felserdültek a March lányok, és nagy várakozá-sokkal tekintenek a jövőbe. A meglepetésekkel teli, megható és mulatságos könyv méltó betető-zése a kedves „kisasszonyok” történetének.

2300 Ft

A Kisasszonyok és a Jó feleségek folytatá-

sában Jo March otthonra emlékeztető boldog helyet teremt rakoncátlan tanítványainak a plumfieldi iskolában.

2300 Ft

A regény a realitások és a romantika

közötti konfliktust tárja fel. Egy hagyo-mányőrző amerikai fiúiskolában tanító irodalomtanár történetét meséli el, aki arra bátorítja diákjait, hogy nyitott szemmel járjanak a világban és próbálják megvál-toztatni a dolgokat.

1990 Ft

Dorian, a csodálatos szépségű, előkelő ifjú megdöbbenve veszi észre, hogy míg testi szépsége egyre tökéletesebbnek tűnik, addig a róla készült arckép, amely valójá-ban az egyre gonoszabbá váló férfi lelkének tükörképe, mind ijesztőbb jegyeket mutat.

2200 Ft

A fenti kötetek utánvéttel (könyv ára + postaköltség) megrendelhetőek:

LAZI KÖNYVKIADÓ 6701 Szeged, Pf. 954; Tel.: (62) 407-511, (62) 310-676 e-mail:

info@lazikiado.hu A Lazi Könyvkiadó teljes kínálata a www.lazikiado.hu

honlapon tekinthető meg.

Antikvárium az interneten!

www.konyvmoly.hu KÖNYVMOLY

ANTIKVÁRIUM

6722 Szeged, Gogol u. 6. Tel.: (62) 407-51 1, 310-676

Nyitva tartás: hétfő-péntek: 9.00-17.30

szombat: 9.00-12.00

Használt és új könyvek, folyóiratok, CD-k, DVD-k és LP-k vétele és eladása.

Könyvárverés. Szépirodalom, krimi, sci-fi, fantasy, ezotéria, gyermekkönyvek,

bölcsészeti és egyéb tudományos szakkönyvek, szótárak, nyelv-könyvek, technika, háztartás, szakácskönyvek, hobby, történelem,

útikönyvek, helytörténeti munkák, térképek. Megtekintheti készletünket, megrendelheti a kiválasztott művet,

régóta keresett könyveit előjegyeztetheti interneten keresztül is:

www.konyvmoly.hu A Lazi Könyvkiadó teljes kínálata a

www.lazikiado.hu honlapon tekinthető meg.

Jane Austen korai műveinek e kötete vidám és nélkülözhetetlen

olvasmány, amely nem hiányozhat azok könyvespolcáról, akik szeretik a halhatatlan írónőt és regényeit. Ezek az írások többnyire zabolátlanok, s tréfát űznek az általánosan elfogadott irodalmi és társadalmi szabályokból. A gyűjtemény egyesíti magában a túlára-dó ifjonti életerőt, valamint a szerző kései műveinek éleselméjű-ségét és lesújtó társadalomkritikáját, ezáltal nem csupán az érett írói látásmód csodálatos bizonyítéka, hanem az emberi ostobaság egyik legszellemesebb karikatúrája is az angol nyelvű irodalom-ban.

A címadó Szerelem és barátság az érzelmes regény vidám pa-ródiája, melyet az egyre-másra előforduló tréfás, túlzó kijelentések tesznek szórakoztatóvá, A Lesley-kastély című rendkívül mulattató, rövid írásban két-három regényre is elegendő bonyodalom akad, az Anglia történetében az írónő csúfot űz az iskolai történelemköny-vekből, míg A három nővér, a széptevés és haszonlesés e csúfon-dáros története akár a Büszkeség és balítélet mulatságos előfutára is lehet.