Az amerikai elnöki retorika a beiktatási beszédek tükrében · elnök beiktatásakor a népszerűsége még magas, ez az első hivatalos beszéd nagyrészt tükrözi a politikus

2017. tavasz 3

A történelmet és politikát jól is-merők között sokak számára ismerősen csengenek a követke-

ző mondatok, illetve mondatrészletek: „Minden nemzet tekintete köztársasá-gunkra szegeződik.”1 „… az egyetlen do-log, amitől félnünk kell, az maga a féle-lem.”2 „… amerikai polgártársaim, ne azt kérdezzétek, mit tehet az országotok ér-tetek; azt kérdezzétek, mit tehettek ti az

országotokért.”3 „Emlékezzünk rá, hogy noha örökségünk a föld minden sarkából származó vérvonal, mindnyájan ameri-kaiak vagyunk, és fogadalmat tettünk, hogy továbbvisszük a Földnek ezt az utolsó és legnagyobb reménységét.”4 Va-lószínűleg nem csak a szakavatott em-bereknek ismerősek ezek a sorok – ami nem is véletlen. Mind a négy ikonikus idézet egy-egy amerikai elnök beiktatási

Az amerikai elnöki retorika a beiktatási beszédek tükrében

Peterecz Zoltán

A számos amerikai politikai tradíció egyike a megválasztott elnök beiktatási beszéde. Ez a kinyilatkoztatás szinte vallásos jegyeket hord – az amerikai civil vallás jegyeit. Az eddigi 44 elnök regnálása – George Washingtontól egészen Donald J. Trumpig – hosszú időszakot ölel fel, és éppen ezért remek alkalmat kínál egy összehasonlító vizsgálatra. Mivel a mindenkori elnök beiktatásakor a népszerűsége még magas, ez az első hivatalos beszéd nagyrészt tükrözi a politikus személyiségét és politikai hitrendszerét. A jelen tanulmány retorikai szempontok és tartalmi kérdések alapján elemzi az eddigi elnöki beiktatási beszédeket, és így állapítja meg, hogy mi bennük a közös, a több mint két évszázadon átívelő azonosság (például az ame-rikai kivételesség, Isten, szabadság és egység), illetve az egyedi, egy adott korszakra jellemző elem (például a rabszolgaság vagy az indiánkérdés).

It has now been a long trend that the newly elected American president upon taking office declares ideas that reflect basic certain American civic values often coated in an almost religious tone. The inauguration speeches of the 44 presidents, starting with George Washington and ending with Donald J. Trump offer a wide spectrum in time, and thus a unique possibility to examine what significant and recurring elements they contain in more than two centuries. Since the inauguration speech is the first official speech of a president in that capacity and the person is at the height of his popularity, in this speech a great amount of the personality and belief of the president is embodied. As the study shows, there are certain features that often appear in such speeches – for instance, God, American exceptionalism, freedom, unity –, but there are elements that reflect a given problem in time such as the question of slavery or the situations of the Indians.

* * *

4 Külügyi Szemle

Peterecz Zoltán

beszédéből származik, s mivel sokszor korábbi gondolatokat ismételnek, már magukban is sokat elárulnak az amerikai nemzetről, illetve a mindenkori elnöki beiktatási beszédek tartalmáról.

Ha van az amerikai demokratikus rendszernek látványosan ismétlődő re-torikai eleme, az nem más, mint a négy-évenként megválasztott elnök beiktatási beszéde. A frissen hivatalba lépő vagy esetlegesen újraválasztott elnök e verbá-lis aktusa nem csupán szimbolikájában jelentőségteljes, hanem remek platformot nyújt a megválasztott személy számára, hogy kinyilatkoztatást tegyen a hallgató-sága előtt. Az elmúlt közel 230 év során rengeteg ilyen alkalom nyílt: számsze-rűen 44 elnök összesen 58-szor tartott beiktatási beszédet.5 A legutóbbi éppen idén január 20-án, amikor is Donald J. Trumpot iktatták be az elnöki hivatalba. Ez a történelmi távlat bőven elegendő, hogy több szempontból is meg lehessen vizsgálni ezeket a beiktatási beszédeket. Formai és tartalmi elemzésük jó lehető-séget nyújt számos tény megállapítására és az amerikai politikai berendezkedés, de különösen az elnöki hivatal retorikai jellegének megvilágítására. A cikk tehát ezt a területet vizsgálja, és megállapítja az ismétlődő és konstans dolgokat éppen úgy, mint az általános trendtől eltérő, egyedi vonásokat.

A retorika műfaja egészen az ókori gö-rögökig nyúlik vissza: az első ilyen jel-legű feljegyzéseket és utalásokat – bár, sajnos, csak latin közvetítéssel – náluk találjuk. A Római Birodalom alatti latin retorika szintén fontos nyomot hagyott,

noha csak a császárság kialakulásáig él-hette virágkorát, hiszen a szabad szellemi közeg nélkül a szólás szabadsága, illetve a gondolat szabad kifejezése is akadá-lyokba ütközik. A középkorban legin-kább az egyház használta fel a retorikát a mindennapokban, míg a különböző középkori egyetemeken a hét szabad mű-vészet egyike volt ez a tárgy. Az 1700-as években kezdett a napjainkban is hasz-nálatos politikai retorika egyre nagyobb teret hódítani, és a különböző politikai gondolatok terjesztésének sikeres esz-közévé válni. Kevés helyen van nagyobb múltja, és használják a politikai retorikát sikersebben, mint az Amerikai Egyesült Államokban.6

Természetesen a mindenkori beikta-tási beszéd az elnöki retorika nagyobb témakörébe ágyazódik be. E területhez tartozik az adott elnöknek gyakorlatilag az összes verbális megnyilvánulása, sőt az írásban megjelentek is, úgy mint a hivatalos iratok – például üzenetek vagy vétó a Kongresszusnak – vagy a levelek, akár hivatalos személyeknek íródtak, akár magánjellegűek. Az elnöki retori-kának az elmúlt három és fél évtizedben komoly iskolája alakult ki. Az első szak-cikk, amely az elnöki hivatalt retorikai szempontból vizsgálta, James W. Ceaser, Glen E. Thurow, Jeffrey Tulis és Joseph M. Bessette írása volt.7 Azóta rendszere-sen jelennek meg a témával foglalkozó könyvek és tanulmányok. Magyar nyel-ven tudtommal még nem jelent meg az elnöki hivatalnak ezzel az oldalával fog-lalkozó tanulmány, különösen nem a be-iktatási beszédek szempontjából.

2017. tavasz 5


A beiktatás mint az amerikaicivil vallás csúcsceremóniája

Az Egyesült Államok elnöki hivatala sok szempontból egy központi szimbólum: az amerikai demokrácia különlegessé-gének, erejének és folytonosságának a jelképe. Így az elnök gyakran a beiktatá-sakor van a népszerűsége csúcsán: első-sorban reményt sugall, hiszen konkrét in-tézkedésekre még nem került sor; szinte csak a jövőről beszél, de még nem kellett bizonyítania, képes-e megfelelni azok ki-hívásainak. Érhető, hogy ezt a népszerű pillanatot élvezi, megpróbálja kitágítani és minél jobban ki is használni. Az el-nökök a hivatali idejük első két évében, de különösen az elsőben élvezik a legna-gyobb társadalmi-politikai bizalmat és tőkét. Ekkor számítanak szinte abszolút mértékben az emberek által felhatalma-zott vezetőnek, akinek így mandátuma van a nemzet vezetésére, politikai és mo-rális értelemben egyaránt. Némi rosszin-dulattal azt lehet mondani – de kellő tör-ténelmi tény is ezt támasztja alá –, hogy morális téren azonban sokszor csak a re-torika szintjén bizonyulnak valódi veze-tőnek az elnökök.

A beiktatási beszéd – jól elkülönülve az elnöki retorika egyéb megnyilvánulá-si formáitól – sok szempontból már-már inkább vallási, mintsem politikai szónok-lat. Vallási, legalábbis abból a szempont-ból, hogy az amerikai civil vallás, tehát az amerikai demokrácia és az abba vetett hit egyik, ha nem a csúcsceremóniája. Robert Bellah a fél évszázaddal ezelőtti, korszakos cikkében körvonalazta az általa a

politika – számos hit, szimbólum és ritu-álé egybeolvadása révén kialakult – val-lásos dimenziójának tekintett amerikai civil vallás legfontosabb jellemzőit. Mint rámutatott, „az elnöki beiktatás ebben a vallásban egy fontos szertartás jellegű esemény”.8 De vallási tartalommal bír ez a beszéd olyan szempontból is, hogy sok-kal gyakrabban hallani bennük Istenről, mint politikai pártokról vagy magukról a választásokról. Ez a trend kifejezetten igaz a második világháború óta eltelt idő-szakra.9 Ez azért van, mert a beiktatáskor az elnök minden honfitársához beszél; nem pártpolitika, hanem nemzetközös-ségi szempontból tekint a hallgatóságá-ra: az összes amerikai állampolgárt meg kívánja szólítani. Ezért a beiktatási be-szédek egyben az összetartozás verbális himnuszai is. Előfordult már az is, hogy a beiktatási beszéd imával kezdődött.

Mire tér ki az alkotmánya beiktatási beszéd kapcsán?

Az Egyesült Államok jelenlegi alkotmá-nyának rendelkezései szerint az elnököt minden negyedik évben, a november első hétfőjét követő kedden választják meg, s a következő év január 20-án iktatják be hivatalába. Az elmúlt több mint két évszá-zad alatt számos kisebb-nagyobb változá-son ment keresztül a választási procedúra, s persze az elnöki jogkör értelmezése is, de lényegét tekintve megmaradt az ere-deti elképzelés. Egy fontos kivételt lehet talán megemlíteni: az idők folyamán az elnöki hivatal gyakorlati hatalma mesz-sze túlnőtt az alapító atyák elképzelésén.

6 Külügyi Szemle

Peterecz Zoltán

Ezért is vált egyre fontosabbá a minden-kori elnök személye, tettei, illetve beik-tatási beszéde. Bár kezdetben az elnököt a politikai elit szavazta meg, mára egyre inkább a nép által választott vezető lett. Már elég korán a politikai pártok adták a jelölteket, s így van ez a mai napig: a De-mokrata Párt és a Republikánus Párt mel-lett csak nagy ritkán száll versenybe har-madik politikai formáció reális eséllyel. A leghíresebb példa valószínűleg Theo-dore Roosevelté, aki két, majdnem teljes ciklus után elhagyta a Fehér Házat, négy évvel később saját pártot alapított (Prog-resszív Párt), és annak jelöltjeként indult. Így hármas verseny alakult ki, melyet a demokrata Woodrow Wilson nyert meg. De meg lehet említeni az 1990-es évek-ből a texasi milliomost, Ross Perot-t is, aki független jelöltként szintén jelentős szavazatmennyiséget kapott, s azzal be-folyásolta a végkifejletet – mindkét alka-lommal Bill Clinton javára.

A beiktatási beszéd az amerikai de-mokrácia egyik legünnepélyesebb pil-lanatának számít. A megválasztott és hivatalát akkor elfoglaló elnök minden amerikaihoz szól, hiszen a választáso-kon mutatott pártpreferenciák ellenére ő minden amerikai elnöke. Éppen ezért az „amerikai honfitársaim” kifejezés rendszeresen visszaköszönő eleme e be-szédeknek. Az elnök a hivatalát legalább négy éven keresztül tölti be, ahogy ezt az alkotmány meghatározza, de sokszor előfordul, hogy egy második ciklusra is megválasztják. A George Washington ál-tal elindított hagyományok, valamint az 1951-es 22. alkotmánykiegészítés miatt

azonban most már törvényileg is csak nyolc év lehet a maximális hivatali idő. Az egyetlen kivétel természetesen Frank-lin Delano Roosevelt volt, akit 1932 és 1944 között négyszer választottak elnök-nek – ami történelmi csúcsot jelent.

Ahogy az amerikai demokrácia az ot-tani civil vallás alapja, úgy az elnöki be-iktatás annak egy meghatározó pillanata. Az elnök is ehhez mérten beszél: ünnepé-lyes hangot üt meg, próbál gazdag nyel-vezettel, mégis lehetőleg közérthetően szólni a néphez. Mivel az alkotmány csak az évértékelő beszédet írja elő az elnök-nek, amit a Kongresszushoz kell intéznie (s azt sem feltétlenül szóban),10 a beikta-tási beszéd az első olyan beszéd az elnök részéről, amelyet még nem terhelnek po-litikai elemek. Noha néhány elnök búcsú-beszédet is mondott, az ilyen esemény ritka. Egyrészt az alkotmány nem ren-delkezik róla, másrészt pedig néhányan, különböző okok miatt, nem tölthették ki a teljes ciklusukat. Volt, aki még a hivata-li ideje vége előtt merénylet áldozata lett, vagy természetes halált halt, de például Richard Nixon lemondott az elnöki tiszt-ségéről, hogy elkerülje a Watergate-bot-rány miatti jogi felelősségre vonást. Így az egyetlen biztos lehetőség a „tündök-lésre” és a politikai győzelem kiélvezé-sére a beiktatási ceremónia. Ott és akkor lehet és kell megosztania az elnöknek a mindenkori hallgatósággal a nemzetről, az országról és a ciklusa során várhatóan felmerülő különböző feladatokról a saját gondolatait.

2017. tavasz 7


Az elnöki beszéd nyelvezete

Barbara Hinckley arra a nyelvi jelenségre hívja fel a figyelmet, amit ő „szimbolikai ekvivalenciának” hív. Ennek lényege, hogy az elnök az esetek túlnyomó részé-ben a nemzettel azonosítja magát, amikor többes szám első személyben beszél a sa-ját gondolatairól. Így a nemzet képvise-lőjeként, vezetőjeként, de egyben annak egyik tagjaként is aposztrofálja magát.11 Ez a választás természetesen óhatatla-nul együvé tartozást indikál a hallgató-ban, ami erősíti az elnöki üzenetre való befogadókészséget. S ha valaki úgy tudja megszólítani a hallgatóságot, mint a – nem véletlenül – „nagy kommunikátornak” hívott Ronald Reagan, akkor nyert ügye van. „Azokhoz a hősökhöz szólók, akik-ről beszélek – hozzátok, ennek az áldott földnek a polgáraihoz. A ti álmaitok, reményeitek és céljaitok lesznek ennek a kormányzatnak az álmai, reményei és céljai, Isten engem úgy segéljen!”12

Ez a Reagantől származó idézet arra is rávilágít, hogy természetesen egyéb reto-rikai technikákkal is találkozik az ember, amikor a beiktatásokat hallgatja. Felkiál-tások, ígéretek, ismétlések hangzanak el, és a retorikai elemek széles tárházát sorakoztatja fel a sok-sok beiktatási be-széd, bár ez sosem feltétlenül alapelem. Csupán esetleges, az adott elnök verbális intelligenciájától, orális képességeitől és persze az egyéb személyiségjegyeitől is függ.

Ezzel kapcsolatosan érdemes megem-líteni, hogy az amerikai elnökök, külö-nösen a korai időszakokban, igen sokat

merítettek az ókori világból, így annak retorikájából is. Az egész amerikai köz-társaság fiatalkorára jellemző volt, hogy szerettek az antik görög és római hagyo-mányokig visszanyúlni. A művészeti, építészeti, oktatási, valamint az írásos és verbális politikai kommunikációban is számos helyen fellelhető az ókori csúcs-kultúrák hatása. Elég, ha csak számos köz- és magánépületre, a görög és latin nyelvek tanítására vagy az amerikai al-kotmány alapeszményeire gondolunk, és mindenütt az antik világ gondolat- és ki-fejezésvilágával találjuk szembe magun-kat.13

Az elnöki beszédek hallgatósága

De nemcsak az elnökök és az őket kö-rülvevő kulturális közeg, hanem az ez utóbbi részét alkotó hallgatóság is sokat változott a történelem során. Sokáig csak a jelenlevők számítottak hallgatóság-nak, akik általában kongresszusi tagok és egyéb társadalmi előkelőségek voltak. Elsősorban rajtuk keresztül, illetve a ko-rabeli sajtónak köszönhetően ismerhette meg a szélesebb értelemben vett ameri-kai állampolgár a beiktatási beszéd egyes elemeit vagy az egész szöveget. Ez a kez-deti időszakban napokat, esetleg heteket is jelentett, majd később, a távíró segítsé-gével már mindenki aznap értesülhetett róla. A 20. század technikai vívmányai azután tovább csökkentették a beszéd és annak a széles körben való megjelenése közti időt, illetve kiszélesítették a hall-gatóságot is. Az 1920-as évektől a rádió jelentett nagy áttörést, míg az 1950-es

8 Külügyi Szemle

Peterecz Zoltán

években a televízió juttatta el az új elnök hangja mellett már a beiktatás képeit is az amerikaiak millióinak.14

Ahogyan nőtt a megszólítható emberek száma és az Egyesült Államok nemzet-közi súlya a század folyamán, úgy vált az elnöki beiktatási beszéd is egyre in-kább nem csupán a belföldi fogyasztás-ra alkalmas retorikai aktussá, hanem a nemzetközi hallgatóságnak szóló üzenet-té is. Harry S. Truman volt az első, aki ezt a hidegháború kezdetén meg is fogal-mazta: „Ezt az alkalmat ragadjuk meg, hogy kihirdessük a világ számára hitünk alapvető elveit, amelyek szerint élünk, és hogy kinyilatkoztassuk céljainkat az összes nép számára.”15 Ez az idézet is jól jellemzi az amerikai krédóba vetett hitet; az ismét tetten érhető többes szám első személy használata az összetartozásra és a közös álláspontra utal.

Természetesen itt kell megemlíteni a mindenkori sajtó szerepét is: azt, hogy az elnöki beiktatási beszédből mennyit és milyen részleteket közöl. Sok embernek nincs kedve vagy ideje az egész beszédet elolvasni vagy meghallgatni, hiszen an-nak terjedelme átlagosan 1800 és 2000 szó között van, az előadó stílusától és a taps mennyiségétől függően pedig körül-belül 20-25 percig tart. Így az írott, illet-ve ma már javarészt az elektronikus sajtó által kiemelt részek alapján fogja a leg-több ember megítélni a beiktatott elnök beszédét. Éppen ezért az elnökök is ezek-nek az elvárásoknak megfelelően írják és

tartják meg a beszédeiket. A legapróbb részletekig kidolgozzák annak tartalmát, nyelvezetét, és nagyon figyelnek arra, hogy legyen benne jól idézhető szöveg-rész, lehetőleg több is. A választások és a beiktatás közti több hónap erre bőven ad lehetőséget. Itt érdemes megemlíteni, hogy az elnök legtöbbször nem maga írja a beszédét. Így volt ez már Washington idejében is, így azt lehet mondani, hogy ez is egy a számos tradícióból, amelye-ket utódjainak hátrahagyott. Ettől füg-getlenül az elnök dönti el, vannak-e a vázlatban kifogásolható passzusok, és végezetül ő vállal felelősséget a kimon-dott szavakért. Így politikai értelemben mindenképpen neki kell tulajdonítani a beiktatási beszédet is.16

Szintén sokat jelent – különösen, ami-óta hallhatja és láthatja is a hallgatóság a beiktatási beszédeket –, hogy ki milyen szónok. Ki tud szépen, meggyőzően, üte-met tartva, dallamosan vagy egyéb elvárt kritériumoknak megfelelően beszélni. Roderick P. Hart szerint mindezek mel-lett a legfontosabb kritérium az elnöki re-torikával szemben az elokvencia, tehát az ékesszólás képessége.17 Nyilván nagyon nehéz mindenkihez úgy szólni, hogy a hatás pozitív legyen, de az esetek legna-gyobb részében a beiktatási beszéd so-rán az elnökök ügyesen szólítják meg az amerikaiak többségét, s így a demokrácia folytonosságának egyik legismertebb ün-nepe fénypontjává válik az új elnök első beszéde.

2017. tavasz 9


Hitvallás és kihívások – politikai programbeszéd

Az elnöki beiktatási beszédben a hivata-lát elfoglaló elnök tudatja a mindenkori hallgatóságával egyrészt a politikai és erkölcsi hitvallását, másrészt az országot érintő bel- és külpolitikai kihívásokat, illetve az azokra adandó esetleges vála-szokat. A beszédet mindig a kontinuitás és a változás amalgámja hatja át: biztosít-ja az embereket a tradíciók folytatásáról, de egyben utat nyit az elnök által kitűzött új politikai céloknak is. A hatalmi váltás szinte mindig erőszakmentes, általában a választópolgárok többségi véleményét fejezi ki, ezért az amerikai demokrácia egyik leglátványosabb megnyilvánulá-sa.18 Nem véletlen, ha Reagan így fogal-mazott: „A világon sok ember számára ez a négyévenként megismétlődő cere-mónia, amit mi normálisnak tekintünk, nem kevesebb, mint egy csoda.”19 S va-lóban – már a hidegháború előtt, de kü-lönösen annak idején, sőt azóta is –, az amerikaiak joggal lehettek büszkék arra, hogy a választópolgárok döntését min-denki alázattal veszi tudomásul. A vég-letekig kiélezett pártharcok és választási küzdelmek valóban mindig békés véget érnek, s a nemzet egységét hirdető tisz-telettel adja át az egyik fél a másiknak a politikai stafétabotot.

A beiktatási beszéd tehát egy program-beszédnek is felfogható, amellyel egy adott politikai párt jelképes vezetője az egész nemzethez szól, hiszen – ahogy ar-ról már szó volt – régóta elfogadott tézis, hogy az elnök minden amerikai elnöke,

aki hatalmas tiszteletnek örvend (élete végéig kijár neki az „elnök úr” megszó-lítás), és az egész nemzet ügyét hivatott a vállán cipelni, amiben segíteni kell őt. Természetesen a mindenkori elnök is tisztelettel adózik az elődeinek és az amerikai demokratikus rendszernek, így erősíti tovább az amerikai hitvallásba vetett meggyőződést, amely olyannyira jellemző az amerikai társadalom legna-gyobb részére.

A beiktatási beszédek ismétlődő elemei

Isten és vallás

Számos visszatérő elemet lehet találni a beiktatási beszédekben, és a tanulmány hátralevő részében ezeket szeretném is-mertetni. Az egyik ilyen téma Isten, Is-ten kapcsolata az Egyesült Államokkal, illetve az isteni gondviselés, amely állító-lag a kezdetektől segíti az amerikaiakat. Már az első angol telepesek észak-ame-rikai megjelenésekor különleges szerepet töltött be számukra a vallás és Isten, és ez nem változott a későbbi amerikaiak életében sem. Sokuk úgy érezte, ők Isten kiválasztott népe, s ezért szoros szövet-ség van közöttük. Noha az Egyesült Ál-lamokban teljes vallásszabadság van, s nincs kiemelt egyház, a vallási gondolat mégis központi eleme az amerikai tudat-nak, és teljesen áthatja azt. Erről a folya-matról állította Samuel P. Huntington, hogy „sehol másutt a világon nincs az állam és a vallás szilárdabban elválaszt-va intézményes szinten, míg a vallásos és

10 Külügyi Szemle

Peterecz Zoltán

a politikai gondolatok és szimbólumok szorosabban összefonódva a nemzeti hit-rendszerben”.20

Amerikában szinte mindenhol a Bib-liára tett kézzel esküsznek fel a hivatal-nokok az állásuk elfoglalása alkalmával, akárcsak a bírósági eljárások résztvevői, és noha a kormányzatot és a vallást jo-gilag szigorúan különválasztották, azok mégis ezer szálon kapcsolódnak egymás-hoz. Noha Isten fogalma már George Wa-shington óta visszatérő elem volt, James Monroe használta először az „Isten” szót a (második) beiktatási beszédében, 1821-ben. Előtte és utána más neveken hivatkoztak rá, majd ismét több évtize-det kellett várni, míg Franklin Pierce újra használta a kifejezést 1853-ban. Végül Abraham Lincoln második beiktatási be-széde tette Istent még sokkal központibb elemmé. Lincoln hosszasan beszélt róla, nem csupán megemlítette: többek között a rabszolgaság intézményét Isten elleni véteknek nevezte, s kijelentette, annak büntetéséül kapta az amerikai nem-zet a polgárháborút. Lincoln után újra a „szokásos” keretek között maradt Isten megjelenítése és az Istennel kapcsolatos elnöki retorika, de Lincoln miatt talán többlettartalommal jelent meg ez a ver-bális elem, és most már kihagyhatatlan az elnökök beiktatási szövegéből.

Az amerikai kivételességbe vetett hités a szabadság eszméje

Az előző elemmel szorosan összefonó-dó verbális kinyilatkoztatás az amerikai kivételességbe vetett hit. Ez a mélyen

gyökeredző gondolat tulajdonképpen azt hirdeti, hogy az amerikai nemzet kivéte-les, azaz rendkívüli, egyedi, más, mint a többi ország, ezért rá nem feltétlen vonat-koznak a történelem szabályai, továbbá pozitív másságot képvisel a világban, amely minta és példakép a világ többi or-szága számára.

A beiktatási beszédekben a kezdetek óta számos alkalommal lehetett olyan szólamokat hallani, amelyek ezt a hitet kívánták visszhangozni és persze egy-úttal meg is erősíteni. Ahogy a rengeteg elnöki tradíciót megalapozó George Wa-shington az első elnöki beiktatási beszé-dében fogalmazott, honfitársai „minden lépése felett, amelyet egy független nem-zet megteremtése érdekében tettek, min-den bizonnyal a gondviselés őrködött”.21 Nem sokkal halála előtt Franklin Delano Roosevelt is világossá tette – és mondan-dójával a lassan a vége felé közeledő má-sodik világháború utáni időszakra is utalt már –, hogy Amerikának milyen felelős-sége van, pontosan a kivételes státusából adódóan. Mint mondta, „a Mindenha-tó… megajándékozta ezt az országot egy olyan hittel, amelyik egy elgyötört világ minden népének a reményévé vált”.22

Ronald Reagan beszédei a legtöbb-ször hatalmas sikert arattak, mert egy-szerű nyelven, ugyanakkor ékesszólóan tudott az átlagemberekhez szólni. Első beiktatásakor nem csupán a honfitársa-inak, de az egész világnak jelentette ki, hogy „mi, amerikaiak képesek vagyunk arra, éppúgy, mint ahogy a múltban is azok voltunk, hogy megtegyünk bár-mit, ami szükséges [annak érdekében],

2017. tavasz 11


hogy megőrizzük a szabadságnak ezt a legnagyszerűbb bástyáját”.23 De a visz-szafogottságáról ismert Barack Obama is megerősítette a második beiktatásán, hogy Amerika kivételes, mert a „lehető-ségei végtelenek”, és mert „az érdekeink és a lelkiismeretünk arra kötelez minket, hogy a szabadságra éhezőket segítsük”. Amerikának „felelnie kell a történelem hívó szavára, és a bizonytalan jövő felé vinni a szabadság fényét”.24 Ahogy az egyik történész találóan megjegyezte, „az a hagyomány, hogy az amerikai ki-vételességnek tisztelettel adózunk, és így egyben mindig meg is erősítjük azt, rég-óta az elnöki hivatal egyik legfontosabb alkotmányon kívüli kötelezettsége”.25 Ez a retorikai szál tehát a kezdetektől töret-lenül jelen van az elnöki beiktatási beszé-dekben.

Ennek a gondolatnak egy másik olda-la a szabadság fontossága, illetve annak a világon minél nagyobb területen való elterjesztése, ami sok amerikai számára küldetéstudatként jelenik meg. Az egy-mást követő elnökök sokszor fogalmaz-tak hasonló értelemben, összekapcsolva az amerikai kivételességet a szabadság-nak szinte már mint amerikai privilégi-umnak a hirdetésével. Ahogy Franklin Pierce az 1853-as elnöki beiktatási be-szédében fogalmazott, a szabadság fé-nyét állítva egyfajta metaforikus közép-pontba: „az elnyomottak világszerte… felénk tekintettek, hogy azok a fények ne hunyjanak ki, és hogy ne kelljen fél-niük attól, hogy elhalványulnak, hanem folyamatosan éljeneztek szilárd és egy-re növekvő ragyogásuktól”.26 William

McKinley elnök, akinek a 19. századvégi regnálása alatt lett az Egyesült Államok birodalom – abban az értelemben, hogy gyarmatokra tett szert –, az első elnöki beiktatásán úgy fogalmazott, hogy az USA „dicsőséges történelme felemelte az emberiséget, és elősegítette a szabadság ügyét az egész világon”.27 Vagy ahogyan George W. Bush még az ikertornyok el-leni terrortámadás előtt mondta: „Ha mi nem támogatjuk a szabadság ügyét, ak-kor azt más sem fogja.”28

Ez a gondolat már rámutat egy szoro-san összefüggő társelméletre is. Az ame-rikai elnökök, különösen a hidegháború kezdetétől, hazájukat „a szabad világ ve-zetőjeként” aposztrofálják, s ez a termi-nus néhány elnöki beiktatási beszédben is megjelenik, és szinte „lerágott csont-nak” hat a különböző elnöki megnyilat-kozásokban.29

Egységesség, legitimitás

Egy másik rendszeresen visszaköszönő elem az egységesség iránti vágy, illet-ve az egységes nemzet megtestesítése. Már George Washington is beszélt az első beiktatása során az akkor még gyer-mekcipőben járó pártpolitikai ellentétek félrerakásáról, s Thomas Jefferson is a politikailag békés átmenetet szorgal-mazta, amikor azt mondta: „Mindnyá-jan republikánusok vagyunk, mindnyá-jan föderalisták vagyunk.”30 E gondolat gyakori felemlegetése értelemszerűen a mindenkori nagyobb belső kohézió ér-dekében volt fontos. Az első évtizedek-ben az Unió megerősítése volt vele a cél,

12 Külügyi Szemle

Peterecz Zoltán

majd a rabszolgaság okozta belső széthú-zás következtében maradt továbbra is a napirenden, hogy aztán a polgárháború véres és kiábrándító évei után fokozottan ismét jelen legyen. A különböző háborúk idején a belső összetartás természetesen megnő, de békeidőben ez kevésbé jellem-ző, így fontos volt az egységre felhívni a figyelmet a hidegháború alatt is, amikor a Szovjetunió jelentett vélt és részben valós fenyegetést az Egyesült Államokra néz-ve. John Fitzgerald Kennedy óta minden elnök – kivétel nélkül – beszél az egység fontosságáról.

Rengeteg beiktatott elnökre volt jel-lemző, hogy dicsérte a közvetlen elődjét vagy a korábbi elnököket, illetve az ala-pító atyákat. Ez egy érthető politikai tő-kekovácsolás az új elnök részéről, illetve része annak az identitásképező nemzeti narratívának, amely a korai, ünnepelt elődök népszerűségét kívánja kiaknázni a további politikai legitimáció érdekében.

Ennek mellékszála egy ritkábban hal-latott, de talán legalább ennyire fontos elem, az amerikai alkotmányra való hi-vatkozás, illetve annak dicsérete. A do-kumentum – gyakorlati hatásai mellett – hatalmas szimbolikus erővel bír az Egye-sült Államokban. Sokan benne látják a demokratikus berendezkedésük politikai sarokkövét, a mindenkori kormányzat működésének alapját és a civilek jogai-nak lefektetését. A magukat gyakran ün-neplő amerikaiak óriási jelentőséget tu-lajdonítanak az alkotmányuknak, amely a leghosszabb ideje érvényben lévő de-mokratikus alkotmány, így büszkesé-gük, illetve az alkotmánynak az elnöki beiktatási retorikában való megjelenése

egyáltalán nem meglepő. Sőt, inkább az az érdekes, hogy nem hallatszik gyakrab-ban utalás rá.

Békevágy és erőfitogtatás

Egy újabb ismétlődő gondolat a más né-pekkel való barátság és a békére törek-vés. Ez gyakorlatilag minden elnök beik-tatási beszédében elhangzik. Ezek szerint az Egyesült Államok békességben kíván élni másokkal, a béke és haladás vezéreli a nemzetközi viszonyok megítélésében és alakításában.

Egészen az 1920-as évekig volt ennek egy párhuzamos külpolitikai szála is, mégpedig a semlegesség hangsúlyozása, elsősorban Európa irányába. A George Washington-féle 1793-as semlegességi kinyilatkoztatás után rengeteg elnök kí-vánta a beiktatásakor ezt a fajta nemzet-közi beállítottságot kihangsúlyozni. Ez részben a külpolitikai realizmus gyümöl-csének volt tekinthető, hiszen a kezdeti évtizedekben az Egyesült Államok nem léphetett fel az európai hatalmak riváli-saként, sőt sok félnivalója volt tőlük. De még az 1920-as években is elhangzottak ilyen jellegű elnöki nyilatkozok a beikta-táskor.

Egy másik, ezzel szorosan összefüggő szempont, hogy az ország az el nem köte-lezettségéből adódóan minél inkább sza-bad kezet kapjon. Mindig is fontos volt az amerikai külpolitika számára, hogy a lehető legnagyobb szuverenitással hozza meg a döntéseit, és egy semleges ország-nak erre nyilván nagyobb esélyei vannak, mint egy elkötelezettnek.

2017. tavasz 13


Egy újabb közös vonás a már többször említett washingtoni örökség fenntartá-sa. Jól megfigyelhető itt is, hogy a visz-szatérő elemek természetesen nem egy-mástól hermetikusan elzártan léteznek, hanem a számos retorikai fordulat erősíti egymást, egymással összhangban adja meg azt az alaptónust, ami olyan jól fel-ismerhetővé teszi az elnöki beiktatások jellegét.

Az előbb említett amerikai külpolitikai gondolat után nem meglepő a következő retorikai elem, amely az erő szükségessé-gére hívja fel a figyelmet, s gyakran pá-rosul azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha szükséges, Amerika használni fogja ezt a katonai erőt. A James Monroe beszé-dében körvonalazódott, de azóta számos esetben fel-feltűnt elem inkább a 20. szá-zadra lett jellemző. Ebben nincs semmi meglepetés, hiszen az európai katonai erővel szemben csak akkor tudta az Egye-sült Államok valóban egyenértékűen fel-venni a versenyt. A gondolatnak van egy másik aspektusa is. Ahogyan Truman is megfogalmazta, „amennyiben jó elő-re világossá tesszük, hogy bármilyen, a nemzetbiztonságunkat érintő fegyveres támadást megsemmisítő erővel verünk vissza, a fegyveres támadás talán sosem történik meg”.31 Magyarul: az elrettentő erő a béke eszköze, hiszen ki vállalná azt a kockázatot, hogy támadását megsem-misítő ellencsapás veri vissza.

Erre a hagyományos amerikai kül- és védelempolitikai stratégiára jelent a 21. századi terrorizmus hatalmas kihívást, mivel a roppant amerikai katonai erő a terrorista csoportok elleni aszimmetrikus

háborúban keveset tud megvalósítani az eredeti feladatából.

Egy-egy időszakra jellemző kérdések

Természetesen voltak időszakok, amikor bizonyos aktuális témák foglalkozatták az amerikaiakat, így a beiktatott elnö-köket is. Ezért szerepelnek olyan, tör-ténelmi szempontból csak átmenetileg fontos elemek, amelyek szintén megta-lálhatóak a különböző beiktatási beszé-dekben. Ilyen volt például a rabszolgaság intézménye a 19. század első felében. Az Uniót majdnem szétfeszítő belpolitikai válság aztán egy véres polgárháború után jutott nyugvópontra, azt követően már csak a felszabadított rabszolgák társadal-mi egyenlőségét érintették hébe-hóba a beiktatási beszédek.

Szintén a 19. században volt fontos az indiánkérdés. Az őslakosokat gyorsan le-győzték a brit telepesek, majd az egyre erősebb és mind nagyobb területet be-kebelező Egyesült Államok árnyékában sem lehettek békében és biztonságban. Noha James Monroe még úgy nyilat-kozott a beiktatásakor, hogy „az indián törzsekkel kötelességünk baráti viszonyt ápolni, míg minden velük való ügylete-inkben kedvességgel és bőkezűséggel cselekedni. Ugyanolyan helyénvaló ki-tartóan törekedni arra, hogy számukra is elérhetővé tegyük a civilizáció előnyeit”, ez hamar üres retorikának bizonyult.32 De ez még mindig kevésbé hazug megnyilat-kozás volt, mint a néhány évvel későbbi elnök, Andrew Jackson indiánpolitikája. Hivatali ideje kezdetén még ezt állította:

14 Külügyi Szemle

Peterecz Zoltán

„Állandó és őszinte vágyam lesz, hogy a területünkön élő indián törzsek irányába liberális politikát folytassak, és hogy azt a humánus és előzékeny figyelmet biz-tosítsam jogaik és igényeik iránt, amely kormányzatunk szokásaival és lakosaink érzéseivel egybevág.”33 Ismeretes, hogy éppen Jackson idejére esett az indiánok erőszakos relokációjának a megkezdése az Egyesült Államok délnyugati álla-maiból, hogy aztán számos indián törzs kénytelen-kelletlen a számukra szinte élhetetlen területre vándoroljon a Missis-sippi folyó nyugati részére.34

A polgárháború utáni évtizedek rendre visszatérő eleme volt az elnöki beikta-táskor a civil reform kérdése. A győztes pártok által delegált hivatalnokok kine-vezése helyett szövetségi szinten egyre többen szorgalmazták a szakmai felké-szültség alapján történő alkalmazást. A 19. század utolsó harmadában gyakorlatilag minden elnök az első hivatalos beszé-dében az ügy érdekében emelt szót, és sürgette azt, noha a gyakorlatban nem feltétlen tett sokat érte. Érdekességként megemlíthetjük, hogy 1881-es beiktatá-sán James A. Garfield is a progresszív változás mellett érvelt, aztán éppen egy olyan ember lőtte le, aki azért haragu-dott, mert nem kapott meg egy politikai kinevezést – amire egyébként nem is volt szakmailag felkészülve. Garfield elnök halála felgyorsította a civilszféra profesz-szionálisabbá válásának kérdését, s azt az 1883-as Pendleton-törvény rendezte első körben. De az a gyakorlat, hogy a külön-böző hivatalokban politikai kinevezettek szolgálnak, mára sem tűnt el teljesen.

Az amerikai történelmen átívelő és gyakran felmerülő kérdés volt az adók, az adózás és/vagy az államadósság, ép-pen ezért számos elnök foglalkozott e témával, esetlegesen a költségvetés kér-déseivel. Az elnökök közel fele érintette e terület valamelyik pontját. A vámtari-fa kérdése a 19. és 20. század fordulóján és az azt követő két évtizedben volt igen gyakori.

Ezek az említett „változók” teljesen természetesen kerültek bele a beiktatási beszédekbe, hiszen a mindenkori elnök-nek a saját korára és annak kihívásai-ra kell reagálnia, azokra tekintettel kell megszerkesztenie a mondanivalóját. Az állandó és változó elemek adják meg az elnöki beiktatás lényegét.

Három kiemelkedő szónok

Számos remek szónok volt az eddigi 44 elnök között. Sokukról lehetne kü-lön írni, de legalább hármukat ki kell emelni retorikai szempontból. Ők azok, akik határozottan megújították és újabb magaslatokra emelték az elnöki retori-kát: Franklin Delano Roosevelt, John Fitzgerald Kennedy és Ronald Reagan. Nyilván nem véletlen, hogy mindhárom elnök a modern kommunikáció adta le-hetőségek időszakában volt képes ennek az erénynek a megjelenítésére. A rádió és televízió által biztosított tömegkommu-nikációt maximálisan kihasználták.

Roosevelt a megfelelő történelmi pilla-natban a megfelelő módon tudott reagál-ni a közhangulatra. A gazdasági világ-válság mélypontján lett elnök, s noha a

2017. tavasz 15


válság megszüntetése érdekében tett gaz-dasági lépései (New Deal) csak felemás sikerrel jártak, ő képes volt „beszélgetést folytatni” a nemzettel. Ezt már az első beiktatásakor megkezdte, s ebben segí-tette őt a technika új vívmánya, a rádió. Roosevelt így szinte minden háztartásba eljutott, és ezt a helyzetet maximálisan ki is használta. Ahogy Leo Finkelstein írja, a megroggyant amerikai társadalomnak az 1930-as évek elején egy olyan új mí-toszra volt szüksége, amelyben bízhatott. „Roosevelt lett ennek a bizalomnak a megtestesítője, aki retorikai varázslóként a rádiót használta arra, hogy önbizalmat és reményt öntsön a megijedt emberek-be.”35 Természetesen a politikailag dör-zsölt Roosevelt ezt a lehetőséget a Kong-resszusra való nyomásgyakorlásra is fel-használta.

A legfontosabb roosevelti retorikai elem a problémákkal való szembenézés és az amerikai történelemből nyert sugár-zó optimizmus. Az 1929-ban megindult pénzügyi és gazdasági folyamatoknak rengeteg kárvallottja volt, a munkanél-küliség sosem látott méreteket öltött, s az állam hagyományosan nem avatkozott bele a tőkés világ folyamataiba. Roosevelt pont ezen változtatott. Optimizmusával reményt ébresztett a sok-sok emberben, s világossá tette, hogy a kormányzat igenis felelősséget fog vállalni az állampolgáro-kért. Lerakta az amerikai jóléti társada-lom első alapjait, amelyben nem csupán a kiélezett üzleti versenyben való fenn-maradás vagy elbukás határozta meg egy olyan ember sorsát, aki egész életén át dolgozott vagy dolgozni kívánt.

Kennedyre szintén hasonló volt jel-lemző: ő a hidegháború első szakasza után újult erővel ébresztette fel az amúgy sem nagyon álmos amerikai öntudatot. A minden idők legfiatalabb elnökeként megválasztott Kennedy az életkorának megfelelő aktivitással és buzgalommal hirdette az amerikai szabadságvágyat, s a szabadság világméretű védelmét. Beik-tatási beszéde felejthetetlen sorai között van a következő is: „Tudja meg minden nemzet, kívánjon nekünk akár jót, akár rosszat, hogy bármilyen árat megfize-tünk, bármilyen terhet elviselünk, bár-milyen nehézséget felvállalunk, bármely barátot támogatunk, bármely ellenséggel szembeszállunk azért, hogy a szabadság fennmaradását és sikerét biztosítsuk.”36 A hidegháborúban az emberek túlnyomó része vevő volt az ilyen retorikára. Buz-dítást, összetartozást és sikert kívántak hallani – és Kennedy ezt meg is adta ne-kik.

Reagan pedig a hidegháború záróak-kordjakor lépett különleges szónoki ké-pességével a politika legmagasabb szín-padára. Az egykori színész és sportköz-vetítő hatalmas retorikai tapasztalattal a háta mögött azt is megérezte, mit szeret-ne hallani az amerikai publikum. Tudta, hogy egyszerű terminusokkal kell ope-rálnia, s az 1970-es évek fiaskósorozata után lelket kell öntenie az emberekbe.

1973-ban ugyanis az Egyesült Államok vereséggel volt kénytelen abbahagyni a vietnami háborút – történelme során az elsőt. Az ugyanabban az évben kirobbant Watergate-botrány nagyon megrendítette az átlagamerikaiaknak a kormányzatba

16 Külügyi Szemle

Peterecz Zoltán

vetett és talán addig sem túl erős bizal-mát. Mindennek tetejébe az 1974-ben kitört olajválság ráébresztette Amerikát, hogy már gazdaságilag is sebezhető, és ki van szolgáltatva más országoknak. Az évtized folyamán megjelent komoly infláció és gazdasági pangás tovább sú-lyosbította a helyzetet. Amikor Iránban megdöntötték az Egyesült Államok által évtizedek óta támogatott elnyomó rezsi-met, és helyébe vallási vezetés (Ruhollah Khomeini ajatollah) lépett, az USA fon-tos térségbeli szövetségesét vesztette el. De a geostratégiai meggyengülésen túl az irániak még túszul is ejtették a tehe-ráni amerikai nagykövetség majdnem valamennyi dolgozóját, és 444 napig tartották őket fogva. A Carter-kormány teljesen képtelennek bizonyult érdemi lé-pések megtételére. Néhány héttel az iráni események után a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, amit a Szovjetunió ag-resszív terjeszkedésének értékeltek Ame-rikában.

Így amikor hivatala elfoglalásakor Rea-gan a következőket mondta, egyben vá-laszolt is sok amerikainak: „Itt az ideje, hogy belássuk, túl nagy nemzet vagyunk ahhoz, hogy apró álmokat dédelgessünk. Ellentétben egyesekkel, akik szeretnék másképp hinni, nem vagyunk elkerülhe-tetlenül hanyatlásra ítélve. Nem hiszem, hogy mindegy, mit teszünk, a végzet elér minket. Én úgy hiszem, ha semmit nem teszünk, pont akkor ér el.”37 Nem véletle-nül nevezte őt néhány, az elnöki retoriká-val foglalkozó szakember „retorikai va-rázslónak” vagy „retorikai elnöknek”.38

Donald Trump retorikája

Mindenképpen érdemes az előzőekben leírtak figyelembevételével megvizsgálni Donald J. Trump jelenlegi elnök januári beiktatási beszédét.39 Nem szabad elfelej-teni, hogy ritkán tapasztalható megosz-tottság jellemezte a 2016-os választási küzdelmet, mind a két fő politikai párton belül, majd azok között is. Talán sosem látott személyeskedés és ellenségeskedés kísérte végig a nyarat és különösen az őszt. Sőt, az eredmények ismerete csak tovább korbácsolta az amúgy is felhevült indulatokat. A mélyben már jó ideje lap-pangó politikai megosztottság páratlan vehemenciával tört elő. Éppen ezért az új elnök beiktatási beszéde, melyet állítólag legnagyobb részt ő írt, a volt és valós sé-relmek verbális gyógyítására is alkalmat adhatott, ami sokak szerint Trump sze-mélyisége és a hosszú választási kam-pányban alkalmazott verbális technikája miatt eleve kérdéses volt. Ehhez képest Trump az elvárható módon, már elnöki stílusban nyilatkozott. Ha az előbbiekben felsorolt retorikai elemeket összevetjük Donald Trump beiktatási beszédével, ak-kor – nem meglepő módon – csupa isme-rős elembe botlunk.

Az erősen populista beszédben Trump elsősorban az eddigi washingtoni gya-korlatot bírálta, s azt ígérte, az emberek kezébe adja vissza a hatalmat. A szö-vegben természetesen megjelent Isten, ezúttal mint Amerika védelmezője. Az amerikai kivételesség is erős hangsúlyt kapott az erősen patrióta hangvételű szónoklatban. Az új elnök többször is ünnepélyes szólamokkal utalt arra, hogy

2017. tavasz 17


az Egyesült Államok lakóinak az érdekeit tekinti a legfontosabbnak (America First), s hogy az ország a több évszázados gon-dolatot sugározza majd: az amerikai élet-mód „hadd ragyogjon példaként, hogy mindenki kövesse”. Egyik legfontosabb üzenete, korántsem meglepő módon, az egység fontossága volt. Dicsérte Barack Obamát, amivel szintén ezt a nemzeti egy-séget kívánta erősíteni. Úgy fogalmazott, hogy amennyiben Amerika összetartást mutat, és a nemzeti egység megvalósul, az Egyesült Államok „megállíthatatlan” lesz.40 Tehát az új elnök beiktatási beszéde gyakorlatilag minden jelentős és tipikus retorikai elemet felvonultatott, azaz iga-zodott a négyévenként ismétlődő verbális hagyományhoz, és egyben erősítette is azt. Néhány politikai elemző szóvá tette, hogy Trump beszéde a kampányidőszak-ban elhangzott elemek egybegyúrása volt. Ez nem túl meghökkentő, hiszen az ott elhangzottak jól kifejezik egy politikus alapvető nézeteit. Ráadásul nagy valószí-nűséggel ez a legtöbb modernkori elnök-ről elmondható, noha ennek tisztázására egy külön tanulmányt kell szentelni.

Konklúzió

Összegzésül azt lehet megállapítani, hogy az amerikai beiktatási beszéd egy jól ki-számítható retorikai gyakorlat. Előadója, a mindenkori elnök, biztos pontokra épít, amikor a nemzethez, esetlegesen a nemzet-közi hallgatósághoz szól. Az amerikai civil vallásnak a választók által „felszentelt pap-ja” ekkor tartja a legfontosabb és általában a legsikeresebb „prédikációját”, ez az első szóbeli megnyilvánulása hivatali ideje alatt.

Az említett számos visszatérő elem szinte mindegyik elnök beiktatási beszé-dében tetten érhető: az Istennel ápolt ki-vételes viszony, a szabadság fontossága, az elődök méltatása, a nemzet kiválasz-tottsága vagy a mindenkor hangsúlyozott nemzeti egység négyévenként elhangzó szólam. Az optimizmus, az isteni gond-viselésbe, az amerikai demokráciába és népbe vetett hit megrendíthetetlen az elnöki világnézetben, és ez sugárzik a beszédekből is. Az amerikai belpolitika fő üzenete az egység, amelyből a nem-zet ereje táplálkozik. Külpolitikai téren a békét megteremteni kívánó nemzetközi partnerség és a szükség esetén alkalma-zandó katonai erő áll a középpontban. Ez utóbbit az elnökök által kivételesnek tar-tott nemzet sokszor a nemzetközi normá-kat felrúgva is használhatja. Ezek mel-lett értelemszerűen mindig megjelenik néhány időszaki kiegészítő elem is, ami az adott belpolitikai és a pillanatnyi gaz-dasági helyzettől függ. A gyakran em-lékezetes sorokat tartalmazó beszéd így biztosan nagy sikerrel szól az amerikai hallgatósághoz, és az újsütetű elnök nép-szerűen kezdheti meg négyéves ciklusát a Fehér Házban.

Az elnöki beiktatási beszédek felépí-tésében, általános tartalmában és megje-lenítésében a jövőben sem várható válto-zás. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a sok szempontból politikai renegátnak tartott Trump néhány héttel ezelőtti beszéde is szépen idomult a sok elődéhez. Ha nem is retorikai varázsló minden elnök, a nemze-téhez intézett első hivatalos beszéde még-is a legtöbb amerikait varázslatos érzéssel tölti el.

18 Külügyi Szemle

Peterecz Zoltán

Jegyzetek

1 Andrew Jackson első beiktatási beszéde, 1833. március 4. John Gabriel Hunt (szerk.): The Inaugural Addresses of the Presidents. New York: Gramercy Books, 2003. 93. o. A szerző saját fordítása.

2 Franklin D. Roosevelt első beiktatási beszéde, 1933. március 4. Hunt: i. m. 377. o.

3 „John F. Kennedy. Washington D.C.,, 1961. január 20.”. In: A XX. század nagy beszédei (szerk. Brian MacArthur). Budapest: Agave Könyvek, 2006. 188–189. o.

4 Ronald Reagan második beiktatási beszéde, 1985. január 20. Hunt: i. m. 484. o.

5 Noha Donald Trumpot sokszor a 45. elnök-ként emlegetik, Grover Clevelandet kétszer választották elnöknek, de nem egymásután, hanem egy ciklus szünettel, így őt egynek kell számítani.

6 A retorikához, annak történetéhez és kérdé-seihez lásd Adamik Tamás, Adamikné Jászó Anna és Aczél Petra: Retorika. Budapest: Osiris, 2004.; Aczél Petra: Hatékonyság és meggyőzés a kommunikációban. Budapest: L’Harmattan, 2007.; Aczél Petra: Új retorika. Közélet, kommunikáció, kampány. Pozsony: Kalligram, 2009.; Bencédy József: Retorika. Gyakorlati útmutató. Budapest: Tinta Könyv-kiadó, 2010.; Adamikné Jászó Anna: Klasszi-kus magyar retorika. Budapest: Holnap Ki-adó, 2013.; Adamikné Jászó Anna: „Retorikai kutatások Magyarországon”. Magyar Nyelv, Vol. 111. No. 3. (2015). 257−271. o.

7 James W. Ceaser, Glen E. Thurow, Jeffrey Tulis és Joseph M. Bessette: „The Rise of the Rhetorical Presidency”. Presidential Studies Quarterly, Vol. 11. (1981). 158–171. o.

8 Robert N. Bellah: „Civil Religion in America”. Dædalus, Journal of the American Academy of Arts and Sciences, Vol. 96. No. 1. (1967). 4. o. A terminológia eredetileg Rousseau-tól ered.

9 Barbara Hinckley: The Symbolic Presidency: How Presidents Portray Themselves. New York, NY: Routledge, 1990. 74. o.

10 Thomas Jefferson, a harmadik elnök vezet-te be az évértékelő beszéd írott változatának

megküldését a Kongresszus számára ahelyett, hogy szóban adta volna azt elő. A szóbeli évértékelő beszédet Woodrow Wilson hozta vissza 1913-ban, és azóta is így van.

11 Hinckley: i. m. 41–46. o.12 Ronald Reagan első beiktatási beszéde, 1981.

január 20. Hunt: i. m. 475. o.13 Erről részletesebben lásd Henry Steele Com-

mager: „The American Enlightenment and the Ancient World”. In: Uő: Jefferson, Nationalism, and the Enlightenment. New York, NY: G. Braziller, 1975. 125–139. o.; Tibor Frank: „From Republican to Imperial: The Survival and Perception of Antiquity in American Thought”. In: Multiple Antiquities – Multiple Modernities. Ancient Histories in Nineteenth Century Euro-pean Cultures (szerk. Gábor Klaniczay, Micha-el Werner, Ottó Gecser). Frankfurt am Main: Campus Verlag, 2011. 479–497. o.

14 1969 óta az amerikai családok kb. egyne-gyede követi televízión a beiktatási ceremó-niát és az új elnök beszédét. A „csúcstartó” Reagan, akit első beiktatásakor, 1981-ben a családok 37,4 százaléka nézett, míg a nega-tív rekord George W. Bush második beikta-tásához fűződik, amikor ez az arány csupán 11,8 százalék volt. „Presidential Inauguration Draws 20.6 Million Viewers”. Nielsen, http://www.nielsen.com/us/en/insights/news/2013/president ial-inaugurat ion-draws-20-6 -million-viewers.html, 2013. január 21.

15 Harry S. Truman beiktatási beszéde, 1949. ja-nuár 20. Hunt: i. m. 402. o.

16 Néhány híres példához lásd: Karlyn Kohrs Campbell – Kathleen Hall Jamieson: Deeds Done in Words: Presidential Rhetoric and the Genres of Governance. Chicago, IL: Univer-sity of Chicago Press, 2008. 9–10. o.

17 Roderick P. Hart: The Sound of Leadership: Presidential Communication in the Modern Age. Chicago, IL: University of Chicago Press, 1987. 210. o.

18 A némileg sajátos amerikai választórendszer-ben eddig csak négyszer fordult elő, hogy a nyertes kevesebb szavazatot kapott ellenfelénél; a legutóbb 2016-ban. Emiatt sokan vitatják az elektori rendszer demokratikus létjogosultságát.

19 Hunt: i. m. 472. o.

http://www.nielsen.com/us/en/insights/news/2013/presidential-inauguration-draws-20-6-million-viewers.html




2017. tavasz 19


20 Samuel P. Huntington: American Politics: The Promise of Disharmony. Cambridge, MA – London: The Belknap Press of Harvard Uni-versity Press, 1981. 158. o.

21 George Washington első beiktatási beszé-de, 1789. április 30. Hunt: i. m. 4–5. o. Nem sokkal Washington után Thomas Jefferson az amerikai kormányt „a föld legnagyobb remé-nyének” nevezte, s ezzel útjára indított egy többször visszaköszönő szófordulatot, amely szinte védjegye lett az amerikai kivételesség-nek, mind politikai, mind más értelemben. Thomas Jefferson első elnöki beiktatási be-széde, 1801. március 4. Hunt: i. m. 25. o.

22 Franklin Delano Roosevelt negyedik elnöki beiktatási beszéde, 1945. január 20. Hunt: i. m. 396–397. o.

23 Hunt: i. m. 473. o. De legyen itt Bill Clinton is példának, aki a második beiktatásakor maga-biztosan és egyértelműen fogalmazott Ame-rika nemzetközi szerepvállalását illetően: „Amerika egyedül áll a világ nélkülözhetet-len nemzeteként… És a világ legnagyszerűbb demokráciája vezetni fogja a demokráciák világát… egy új évszázad felé…, és Amerika szabadságának fényes lángja az egész világot beborítja.” William J. Clinton második elnöki beiktatási beszéde, 1997. január 20. Hunt: i. m. 507, 510. o.

24 Barack Obama második elnöki beiktatási be-széde, 2013. január 21. „Inaugural Address by President Barack Obama”. The White House, http://www.whitehouse.gov/the-press-office/2013/01/21/inaugural-address-president-barack-obama, 2013. január 21.

25 Andrew J. Bacevich: The Limits of Power. The End of American Exceptionalism. New York, NY: Henry Holt and Company, 2008. 18. o.

26 Franklin Pierce elnöki beiktatási beszéde, 1853. március 4. Hunt: i. m. 165. o.

27 William McKinley első elnöki beiktatási be-széde, 1897. március 4. Hunt: i. m. 282. o.

28 George W. Bush első beiktatási beszéde, 2001. január 20. Hunt: i. m. 517. o.

29 Ahogy például Eisenhower fogalmazott, „a sors a szabad világ vezetésének felelősségét helyezte vállunkra”. Dwight D. Eisenhower első beiktatási beszéde, 1953. január 20. Hunt:

i. m. 415. o. Ebben megmutatkozik az az álta-lános amerikai történelemfelfogás, miszerint ők Isten kiválasztott népe, és küldetésük a szabadság elterjesztése: ez nem választás, ha-nem feladat.

30 Hunt: i. m. 25. o. A republikánusok és a fö-deralisták voltak az akkori politikai ellenfelek az Egyesült Államokban.

31 Hunt: i. m. 406. o.32 James Monroe első beiktatási beszéde, 1817.

március 4. Hunt: i. m. 56. o.33 Hunt: i. m. 89–90. o.34 Ennek a folyamatnak volt kiemelkedően szo-

morú epizódja a hírhedt „könnynek útja,” amely a cserokik áttelepülésére utal, de ál-talában az indiánoknak az egész időszakra jellemző, erőszakos áttelepítésére használt kifejezés. A kényszerű költözések során több ezren haltak meg. A kiszolgáltatott indiánok mindig a földre éhes fehérek által megkívánt politika áldozatai lettek.

35 Leo Finkelstein, Jr.: „The Calendrical Rite of the Ascension to Power”. The Western Jour-nal of Speech Communication, Vol. 45. (1981). 54. o.

36 „John F. Kennedy. Washington D.C., 1961. január 20.”. In: A XX. század nagy beszédei. 186. o.

37 Hunt: i. m. 474. o.38 Roderick P. Hart: Verbal Style and the

Presidency: A Computer-Based Analysis. New York, NY: Academic Press, 1984. 212. o.; Jeffrey K. Tulis: The Rhetorical Presidency. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1987. 189. o.

39 Az Egyesült Államokban tapasztalható Trump-jelenségről, annak minden kísérőjével együtt lásd Frank Tibor: „Donald John Trump Amerikája”. Élet és Irodalom, Vol. 61. No. 3. (2017).

40 A bekezdés idézetei a következő forrásból valók: Donald. J. Trump beiktatási beszéde, 2017. január 20. „The Inaugural Address. Remarks of President Donald J. Trump – As Prepared for Delivery”. The White House, ht tps://www.whitehouse.gov/inaugural-address, 2017. január 20.

http://www.whitehouse.gov/the-press-office/2013/01/21/inaugural-address-president-barack-obama



https://www.whitehouse.gov/inaugural-address

https://www.whitehouse.gov/inaugural-address

Documents

Az amerikai elnöki retorika a beiktatási beszédek tükrében · elnök beiktatásakor a népszerűsége még magas, ez az első hivatalos beszéd nagyrészt tükrözi a politikus