Krausz Tamás

Az "összeesküvés-elmélet" sztálini iskolája

(tanulmány)

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidıs a hierarchizált társadalomban élı emberiség történetével, amennyiben ez a történet bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte elıtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (/titkos/rendırség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedık és adócsalók stb.), amelyek mőködése világszerte nap mint nap újratermelik a "titkosságot", a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok "kis", egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevıi vagyunk ezeknek az "összeesküvı" struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bőnözéstıl a bőn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán öltenek véres formát.

Az "összeesküvés-elmélet" (jobb idézıjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletrıl, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merıben tudománytalan fantáziálásba, obskurus "ideologizálásba", amikor az egymást kioltó és közömbösítı összeesküvéseket - valamely politikai célból - világmérető vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak elıre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint idınként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos L.).1

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmő dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erısíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerőségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem "tiszta" politikává egyszerősödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés

mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszőnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, amelyet szerzıi neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az "orosz történelmi fejlodés sajátosságai"2fogalmával írtak le az orosz történészek. "Véres" Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetık, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az elsı lépéseket a párttá szervezodés útján.3 A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek/ anarchisták stb. vagy éppenséggel a rendszert védelmezı szélsojobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktıl kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendırség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülı szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntı elıfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer "tanította meg" a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, mőködtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendorség az orosz "párttörténetekben" egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendırség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport fınökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselıt is), vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban "dolgozott", vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselové.4 Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik "találták ki". A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés-teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végsı soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt "családi" tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tőri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelın a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia.5 Nem véletlen, hogy az elsı modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek

jegyzıkönyvei az orosz szélsojobboldal bibliája lett.6 Az orosz szociáldemokraták "bibliájaként" egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tıkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tıkerendszer "megdöntését" foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének elıfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi "káderpárt" létrehozása volt, amely nem egyszerően az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és "modernizálódó" önkényuralmi rendırállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthetı lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történı megragadására (eredendıen nem kisajátítására)7 . Leninnek még a Mi a teendı címő korai (1902) munkájában sem úgy merül

föl a konspiráció, az "összeesküvés", mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végsı soron "el kell vezetnie" a (világ)forradalomhoz. Leninnél az "összeesküvés", vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerőség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam mőködésének differenciálatlan leírásában, ami késıbb különösen Gramsci elemzésének fényében tőnik elı.8 De ez a "hiba" maga is rendszerspecifikus, amennyiben - mint közismert - Oroszországban "minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom". Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvetı jelentıséget a politika szférájának, de mőködési törvényszerőségeit nemigen elemezte. İt mindenekelıtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól),9 ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új "proletár birtokosai" szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika "mozgástörvényeinek" jelentıségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont késıbb megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A "tömegek ellenırzése", amit Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sıt, továbbra is mindent áthatott a titkosság,10 a régi konspirációs "szokásjog". Az összeesküvés mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvezı táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben - ha másképpen is, mint régen - ismét "politikai" hierarchiába szervezte a társadalmat, sıt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció, nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, mővészi formában is kifejezıdtek, elegendı, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus "hısi korszakában", a Lenin-korszakban ez a tıkeviszony kizárására irányuló "politikai" újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsıfokként értelmezıdött, amely a szocializmus elıfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál késıbb ez a "hierarchia" a szocializmus végsı céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek elsı felében nemcsak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemzı konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult "birodalmi" eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmezıdött. A proletárforradalom elıkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre "kifinomultabb" és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegő sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztı eszközökké váltak

Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében.11 A konspiráció rutinná vált. Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a "szocializmus egy országban" praxis hosszú ideig életképes alternatívának bizonyult. Benne a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külsı ellenség, mind a belsı ellenség az új állam elpusztítására törekszik. Ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyızıdése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentıs létszámú populációé. Persze arról a kérdésrıl, hogy ki is a belsı ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedık, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)... A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az

összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a "proletár demokrácia" egy meghatározott fokával, a "proletariátus diktatúrájával" azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni.12 Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel késobb már az is ellenségnek számított potenciálisan, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselıjének, sıt, a társadalom jelentıs csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni "bizalmatlanság" csak úgy volt "jogilag" felfogható, mint összeesküvésre való "hajlam" vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külsı ellenség szolgálatában áll, vagy legalábbis objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, hogy állandóan attól szenvedett, nem látja pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülı rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság "rendpárti" többsége, a forradalmi harcokban "megfáradt" része maga is permanensen követelte a rendet, a stabilitást, a bőnösök megbüntetését stb.13 Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932-33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során - éppen a munkaerı felkészületlensége következtében is - gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bőnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé "stilizálódott".14 A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezetı vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létezı kritikai hangok (amelyekrıl mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a "rosszindulat" nyilvánvaló jegyeinek tőntek. "Zavarják a szovjet munkát." E "rosszindulatú" és "ellenséges", az új problémákat "nem értı" emberek kritikái, személyes találkozói mint "ügyek" hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag "összeesküvésekké" álltak össze. E gépezet mőködésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az "objektív" tényezıket, amelyekbıl "logikusan" fakadt egy kiterjedt "összeesküvés" a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak

Babel, A lovashadsereg címő elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzıje, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezetı csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor, már a 20-as évek elejétıl kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselıje volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. útitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sıt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. A még a polgárháború idıszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel "elhamarkodottan" azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta "nemzedékváltásról" elmélkedett, amelynek során "a legjobbakat tartóztatják le". Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegérıl, hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára "meggyızıeknek" tőnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végsı sorsát is. 15 Sztálin ekkor már - Ehrenburg kifejezésével élve - "mítikus félistenként" lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepı, ismerve a rendszer mőködését, ha az ıt érintı személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ı is).16 A repressziók egyik fı szervezıje, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a késıbbi őrhajó-konstruktort vagy az ugyancsak világhírővé vált Tupoljevet, a TU repülıgépek megalkotóját. "Igen, ık mind ültek - mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. - Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerıseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk... Nem támogattak bennünket... Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentıs kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek - a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még idıre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de ezek lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek..."17

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalábbis ennek lehetıségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása elıtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a "fı bőnrıl", az "összeesküvıkrıl" és "összeesküvésrıl". Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetık megsemmisítésekor. De a "bizalmatlanság" bárkivel szemben felmerülhetett, akire "bejelentés" érkezett. Jellemzı eset például, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 ıszén letartóztatták, a költını Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia "nem összeesküvı".18 Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov-Sztálin levelezés (és viszony), amelybıl kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen "összeesküvésbıl". Amikor viszont leleplezıdött, hogy az "összeesküvést" kiagyalók közönséges bőnözık, maguk lettek

"összeesküvık".19 S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ık kerültek börtönbe vagy munkatáborba. "Ha Sztálin tudná..."

Az összeesküvı légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bőnökért alapjában felelıs belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: "A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fı probléma itt az, hogy a nyomozást a legfıbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvıi folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb - sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevı társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvıknek az NKVD-bıl és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítıknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felsı rétegét, de a középsı láncszemet is, sıt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felsı réteget és a közbülsı láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvıknek bizonyulnak."20 Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megırizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék.

Az összeesküvés tehát nem egyszeruen mánia volt, hanem magyarázó elv, "beszédmód", amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhetı. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam),21 amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig, a 60-as évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvetı tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy idıben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mő volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista /bolsevik/ Párt) története hol nyílt, hol rejtızködı ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az "aknamunka" a párt mindenkori központi vezetısége ellen irányult, amelyet elıbb Lenin Sztálinnal, majd az elıbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ı egy állandóan létezı ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mő keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak "összeesküvéstörténeti"22 megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert - amint fentebb jeleztük - a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937-38-ban született, amikor - mint fentebb érzékeltetni próbáltuk - a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az "összeesküvés" gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen

a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami "ugyanaz") szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hőség - amit nem lehet elégszer aláhúzni - a rendszer fenntartásának alapvetı dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mő esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben "örök idıkre".

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra mint alapvetı tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának... Egyfelıl személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztıbizottság névsorát és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelıl maga is szerkesztıi megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni.23 A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.24

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ı szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nıtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy odaadó emberek kislétszámú, de jól szervezett, csoportja "bármilyen" feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkezı következtetést is: ugyanilyen "kevés ember" tönkre is teheti a "szocializmus ügyét". Vagyis egyfelıl megfogalmazódott a "káderek minden" jelszava és ennek az ellenkezıje, a "nép ellensége", aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldrol támogatott - összeesküvéseket szövögetı - belsı ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban, a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelıtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hőséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmő a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerősödött. Minderrıl sok mindent mond a könyv XI. fejezete, amelynek negyedik pontja ezt a címet viseli: "A buharinisták elfajulása politikai kétkulacsosokká. A trockista kétkulacsosok elfajulása gyilkosok és kémek fehérgárdista bandájává. Sz. M. Kirov elvtárs galád meggyilkolása. A párt intézkedései a bolsevikok éberségének fokozására."25 A történelem "frakciótörténeti" oldala tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzıkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 elıtt (is) szinte minden idıben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a "központtal" nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 elıtt sohasem akarták ezek a frakciók egymást kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhetı, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthetı és ellenırizhetı az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy "összeesküvések" Sztálin által kialakított "tervének" megfelelıen értelmezıdtek.26

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belsı ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevok vallomásaira lehetett építeni! A valószerőség látszata mindennél fontosabb volt, de csak a látszata. Nem véletlen, hogy a fı

vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg ıt. A könyvben Trockij a fıszereplı. Trockijt a "párttörténetben" örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 elıtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában nem volt se mensevik, se bolsevik, hanem egy "megbékítı"-egyesítı frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarta a különbözı irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakult. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hőséges követıje egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvıként "megtévesztette" az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentıségét, hogy o a Dewey-bizottság elott és másutt, fıként a Bulletyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását 27: "Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan - annál is inkább, mert olyan emberek "összeesküvésérıl" van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek."28

Trockij (és nyomában sok más szerzı) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a "koncepciókat"? Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül éles és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ı a "fı bőnös" (gondoljunk fıleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). İ a bolsevikok között egy "idegen", "befurakodott elem", "juduska" - piciny antiszemita utalással, amitıl olyan embereknek is megtetszhetett a "koncepció", akik néhány elıítélettıl eltekintve a politikáról nemigen nyilvánítottak véleményt. İ csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezıje, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetıvel, hogy bolsevikká vált, pedig mindig valamilyen pártellenes összeesküvı csoport fı alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fı ellensége is. Minderrol Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 elıtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget - melyek Lenint is igen éles hangon bírálták - maga Sztálin, illetve hívei publikáltak még a 20-as években.29

Nem abszurd ez a kép, csak 1927-1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás 30 (a

személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek fıügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselıje, aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, a 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét fıbőnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén fıszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ok 1917-ben bizonyultak "sztrájktörıknek", amikor - szintén közismert - az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy "összeesküvés"

körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvetı célja Sztálin és más vezetık likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettıl egy összeesküvéstörténeti elképzelésrıl volt szó31 . A Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz. M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta. Ez a konkrét és valóban hallatlan bőneset 32 egy "jó" sajtópropagandával - meggyızhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezésérıl. Összefüggés "keletkezett" Kamenyevnek és Zinovjevnek a Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, "árulásuk" között.33

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhetı egyfelıl úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelıl viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés elıkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalábbis az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két - itt szándékkal leegyszerősített - összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitőzött politikai cél módszertani elıfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelıen a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. A 20-as évek történetírói ugyanis még sokszínő, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közremőködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvıvé minısült át. Sıt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát "besorolta" "a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak" táborába.34

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtı erıvel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel ez bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzık számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázható. Mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta "bőntörténetté" formálták át.35 E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival, szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is - persze ellenkezı elıjellel - ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e

logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerő összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a

demokrácia ellen.36

A szovjet történelem kriminalizálása végképp megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés - stílszerően fogalmazva - a történelem motorjává, vagy még stílszerőbben, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsojobboldal politikai és "tudományos" hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedtek. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan azáltal is elmélyült, hogy sem a szakemberek, sem a politikusok nem látták elıre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerő, elırelátó magyarázat, most is készen áll - a politikai álláspontoktól szinte függetlenül - az összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is - ha nem is teljesen a régi módon- kivonta a történelem feldolgozását a "népi pesszimizmus" valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen "lelkileg2 meg is alapozták a hamarosan feltámadt "népi nosztalgiát" a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tılük az új hatalom, azt legalább ık maguk, az emberek hadd "privatizálják2.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az őrt egyelıre nem tölthette be valamiféle új historiográfia (idı kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság "elrablása", a szovjet hostörténet elvétele, a tömegpszichológia terén egyik napról a másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta "finalizmus2, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása elıtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzıkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az "orosz demokrácia" giccses világába, amennyiben még egy új hıstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti.37 Ez a modern, államilag szervezett "finalizmus" a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a "történelem végének" deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erıvel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tévébıl, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága - éppen az új rendszer legitimitását erısítendı visszatért a történelem leleplezı szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a "kommunizmus" fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka-GPU-KGB mőködésének struktúraformái, valós és valótlan "összeesküvései" alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a "bőnös" szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérı jellegüktıl) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ık mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltőntek a "néptömegek", pedig a 70-es-80-as évek szovjet történetírása a szőkös források ellenére jelentıs társadalomtörténeti mőveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erısebben politizálódott. Sıt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) "hibáiért" (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bőnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan

megtalálták a bőnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elısegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfıbb "összeesküvıvé". Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha - mint közismert - nem utolsó rangú diplomata és katonai vezetı lett belıle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Chuchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttmuködött Hitlerrel - sıt, a régi hitlerista propagandának megfelelıen ma már úgy illik ábrázolni a szovjet fıtitkárt, hogy egyenesen ı akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott.38 Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bőnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, "feleslegesen fecsegnek", ahogy Molotov mondta. Itt, Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvı-leleplezı szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét, csaknem "észrevétlenül", amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és a glasznoszty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az "igazságok" kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követıen most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébrıl, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az "új" médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépülésérıl és az "önfeledt", giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belıle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bőnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikbıl építik fel az új bőnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert "bőnözı csoportot" sorolunk föl, amelyek felelıssé tehetık az orosz nép elleni különbözı összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkımővesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktıke, vörös-barna összeesküvés,

hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló

ügynökök, fıleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori

kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb.39

Természetesen Lenin és Sztálin, másfelıl Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a "listán". A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükrözıdik vissza a tömegpszichológiában (már azokban, akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklıdnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk elıtt zajlott éveken át.40

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban, néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a "birodalmat", gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlıdését, vagy mint zsidófaló jelenik meg.41 Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a II. világháború után nyilvánvalóan kifejezıdött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát.42

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy - persze nem hagyományok nélkül - sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a

leginkább "televideosítható". Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettıl az igénytıl, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.43

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi "konzervatív kommunista" operettpuccs után, hamarosan megkezdıdött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyzı Borisz Nyikolajevics Jelcin - túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta "demokratikus világháborúként"44 , 1993. október 4-én végrehajtott egy "demokratikus puccsot", amelybıl azonban a szétvert parlament képviselıi és védıi kerültek ki "puccsistákként".45 (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált "hitehagyott" embereket, Jelcin részben korábbi híveibıl formálta meg a puccsista szervezıket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai "Fehér Ház", vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végzıdött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Errıl az aktusról jegyezte meg akkoriban egyik kommentárjában a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendıri erıkkel körbevett "Fehér Házba",46 amelybe még a mentıket sem engedték be, 28-án kivételt téve "déltıl kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erısítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el."47

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a "megpuccsoltak" gonosz puccsistákká 48

stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a gyıztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt.49 Eközben a három tábor (a "nyugatos liberálisok", a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike elıadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a "vörös-barna összeesküvés" (értsd: "kommunista-fasiszta összefogás") bornírt ostobaságával álltak elı, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkımőves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament - egyebek mellett - nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutatalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a "világ" elıtt.50

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínőleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az "orosz demokrácia" is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelık hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeirıl fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Jegyzetek

1 Ezeket az írásokat a Lakatos László által szerkesztett "Összeesküvés-elméletek" c. kéziratos kötet tartalmazza: Chip Berlett: Összeesküvéstan, Serge Moscovici: Az idegen kéz, Lakatos László: Miért hisznek az emberek az összeesküvés-elméletekben?

2 E problémakörrıl és általában a századelı történészi vitáiról ld. magyar nyelven.: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Bp., Akadémiai, 1989. A bolsevikok, miként a mensevikek, nem mutattak semmiféle érdeklıdést a történelem összeesküvés-elméleti magyarázatai iránt.

3 Egy nem régen elhunyt kiváló magyar történész e témájú könyvére hívom fel az olvasó figyelmét: Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón (1895-1906). Bp., 1980.

4 Vö. R. Malinovszkij és V. I. Lenin viszonyáról nem régen publikáltak olyan dokumentumokat, amelyek Lenin Malinovszkij iránti erıs szimpátiáját tanúsítják. V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1991-1922. Moszkva, Roszszpen, 1999. 125-135., 190-192., 195-196. o.

5 Lenin a politikai szervezetet, illetve annak célját, a forradalom gyızelmét biztosító fegyveres felkelés megszervezését egy széles társadalmi tömegmozgalom eszközének tekintette, amely mozgalom végcélja "a szocialista önigazgatás" létrehozása. A felkelés maga is "mozgalomszervezı" lehetıség: "az összes elégedetlen - az önkényuralommal elégedetlen - rétegekkel való kapcsolat, ami oly fontos a felkelés szempontjából... hiszen lényegében a felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetőbb és legcélszerőbb "válasza" a kormánynak." Lenin: Mi a teendı? Ma-Le klasszikusainak kiskönyvtársa 11, Bp., 1968. Kossuth, 257-258.o.

6 Egy újabb magyar nyelvő történeti feldolgozás kitőnı tájékoztatást nyújt a "jegyzıkönyv" keletkezéstörténetérıl. Ld.: Bebesi György: A feketeszázak. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1999. 69-85.o.

7 L . errıl részletesebben: Tüto L. - Krausz T.: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet idıszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 6-7.sz.

8 Itt szándékosan nem Max Webert említem, hiszen Lenin nem mérhetı Weberen, amennyiben a lenini szellemi-politikai örökség célja - Weberrel szöges ellentétben - éppen a polgári állam és a polgári parlamentarizmus meghaladása, megdöntése volt, miképpen késobb Gramscié is. Az a könnyedség azonban, ahogyan Oroszországban a politikai hatalom "megdönthetı" volt, nem a polgári állam problémájának differenciált megközelítése irányába vitte a gondolkodást (és persze a cselekvést).

9 Lenin egyébként sok bolsevik szerzıvel szemben az önkényuralmi állam nagyfokú önállóságát és a parlamentarizmus elınyeit ecsetelte. Azokat az elméleteket, amelyek az önkényuralmi államot közvetlenül a nemesség eszközének tekintették, politikailag is káros elméletnek nevezték, mert nem voltak figyelemmel sem a bürokratikus hagyományok erejére, sem a monarchia "polgári irányú" elmozdulására a század elején. Vö. Pártviták- id.m. 52-77.o.

10 A Szovjetunió összeomlása után egy korábban vezetı állású pártapparatcsik a bukás alapvetı okát - némi túlzással - a titkosság mint eszköz és mint öncél fennmaradásában és permanens reprodukálódásában határozta meg: Leon Onyikov: KPSZSZ: anatomija raszpada.

Moszkva, "Reszpublika", 1996. Ám a titkosságnak ez a "monomániája" nem a Lenin-korszak közvetlen továbbélése, hanem egészében egy újfajta jelenség, amely gyökereit jórészt a sztálini idıkbıl eredezteti. Jellemzı momentum, hogy 1928-ig bármely párttag párttagkönyvét felmutatva bemehetett a KB épületébe, amely már akkor is a Sztaraja ploscsagyon állt.

11 Hatalmas tömegő dokumentumanyag szabadult fel e témakörben is a rendszerváltás után, amelyek gazdagon illusztrálják az itt elmondottakat: Komintern i igyeja mirovoj revoljucii. Moszkva, Nauka, 1999. L . mindenekelıtt 404-538.o.

12 Nem térhetünk ki arra, s nem is feladatunk, hogy vázoljuk a sztálini rendszert. Annak mőködésével részletesebben foglalkoztam: A sztálini rendszer kialakulásának okairól és jellegérıl. Történelemtanári Füzetek, VIII. 1995.

13 Errıl a jelenségegyüttesrıl érdekesen számol be V. Buldakov: A Gulag-jelenség. Eszmélet, 45. sz. (2000. tavasz) 122-139.o.

14 Hogy Sztálinnak "miért volt szüksége a 'kártevésre' ", V. Rogovin kimerítıen tárgyalja: 1937. Moszkva, 1996. 244-254.o.

15 Vö. V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 242-244.o.

16 Persze nem könnyő megérteni ezt a problémát, ha az ember Sztálinból akarja magyarázni a történelmet és nem megfordítva.

17 Idézi G. M. Ivanova: GULAG v sziszteme totalitarnogo goszudarsztva. Moszkva, MONF, 1997. 131-132. o.

18 Vö.: Jev. Gromov: Sztálin: vlaszty i iszkoussztvo. Moszkva, "Reszpublika", 1998. 281. o.

19 Piszatyel i vozsgy. Perepiszka M. A. Solohova sz I. V. Sztalinim 1931-1950 godi. Iz licsnogo arhiva I.V. Sztalina. Moszkva, 1997.

20 Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Szbornyik dokumentov. Moszkva, (Szerk.: O. Hlevnyuk és mások) AIRO-XX, 1995. 168-169.o.

21 L . errıl: Krausz T.: A "Rövid tanfolyam" és a történelem. Világosság, 1989. 3. sz. 174-179. o.

22 A források tükrében a bolsevik párt frakcióharcainak 1917 elıtti története nagyon bonyolult, és teljesen alkalmatlan mindenféle "összeesküvéstörténeti" koncepció igazolására. S bár ma már igen jelentıs a bolsevik emigrációs viták és frakciós ellentétek historiográfiai feldolgozása, én egy magyar kutató igen érdemes munkásságára hívnám fel a figyelmet. L. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A "baloldaliság" korai történetéhez: Gorkij-Lunacsarszkij-Bogdanov 1907-1910. Bp., 1990. (Budapesti Tanítóképzı Fıiskola Tudományos Közleményei /IX./, 1990. 389 o., uo.: Történelem dokumentumközelben (A.V. Lunacsarszkij 1917-ben). A Budapesti Tanítóképzı Fıiskola Tudományos Közleményei, Bp., 1990. VII. 121-178. o.

23 L . errıl id. c. Világosság uo. Jellemzı történet, melyet sok évvel ezelıtt két - azóta már elhunyt - kiváló szovjet történésztıl, Viktor Millertol és Turok-Popovtól hallottam: Sztálin meglepıdve tapasztalta, amikor bemutatták neki a szerkesztıbizottság tagjait, hogy a legfiatalabbat, az akkoriban még a húszas éveit taposó, késıbbi akadémikust, Iszak Iszakijevics Mincet nem ismerte. Föltette a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen tekintélyes mő szerkesztobizottsági tagjainak egyike nem rendelkezik semmilyen tudományos és hivatali elımenetellel. Nos, ezt követıen Minc karrierje rendkívüli sebességgel ívelt felfelé, aminek késıbb lett alapja: terjedelmes könyveket írt a forradalom és a szovjethatalom "diadalmas menetelésérıl".

24 Ezt az összefüggést is egy népszerő kifejtéshez méltatlan részletességgel fejtettem ki a Pártviták és történettudomány c. id. munkában.

25 Az SzK(b)P rövid története. Bp., Szikra, 1951. 319-326. o.

26 Mindez oly mértékig volt benne a 30-as évek atmoszférájában, a nagyhatalmak közötti érdekellentétekben a náci Németország felemelkedését követıen, sıt, a háború után is, hogy az összeesküvés a történelemmagyarázat "hivatalos" útjának tőnt. Érdemes itt két egészen eltérı, bár ismert dokumentumra felhívni a figyelmet: az USA moszkvai nagykövete a sztálini Szovjetunióban elfogadta a Sztálin és a Szovjetunió elleni összeesküvés nagy tervét, az ötödik hadoszlop mőködését, l. Joseph E. Davies: Mission to Moscow. Pocket Books Inc., New York, 1943. Másrészt M. Sayers - A. Kahn: A nagy összeesküvés. Bp., Szikra, 1947 (1949) A mai kor embere igazán némi empátiával viseltethet a 30-as évek naivitása, hiszékenysége iránt. Korunk "naivitásaira" késıbb térnék ki.

27 Trockijnak a perekkel foglalkozó írásaiból magyarul is olvasható egy válogatás: A számőzött Trockij. Bp., Libri, 1989. (Szerk.: K. T.) 127-142. o.

28 V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 374. o.

29 O Trockom i trockizme. Moszkva, 1925. Lenin o trockizme. Moszkva, 1924.

30 Több helyen és részletesen is kifejtettem a sztálini rendszerváltás történetét, ezúttal a helyhiány miatt is eltekintek tıle.

31 Trockij már 1938-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a publikált vádbeszédek az "összeesküvések" és a "tervezett terrorista akciók" konkrét feltételeit, eseményeit igen eltérı módon adták elı, de az elsı perctıl az utolsóig az "összeállítók", természetesen mindenekelıtt Sztálin, kitartottak az összeesküvés mint koncepció mellett. Erre építették föl az összes vallomást. Vö. L. Trockij: Mikor jött létre és mikor mőködött az egyesített központ? In: A számőzött Trockij. Id.m. 131-138. o.

32 Az a valószínősíthetı tény, hogy egy bomlott agyú kivénhedt diák követte el a gyilkosságot, nem volt igazán népszerő tézis. Egy ilyen gyilkos kevéssé volt alkalmas arra, hogy nyilvánosan bevádolja a régi bolsevikokat, mivel képtelen volt arra, hogy következetes és kitartó vallomást tegyen. Késobb, a 70-es évektıl, nem szólva a peresztrojka periódusáról, nem kerültek elı források, melyek alátámasztották volna Sztálin közvetlen részvételét a gyilkosságban. Ma is teljes homály fedi az "összeesküvés" hátterét.

33 Érdekes momentum, hogy a Kratkij kursz periódusában a Sztálin egyik "kedvenc" történészének számító Jemeljan Jaroszlavszkij még 1928-ban tulajdonképpen Sztálint is megbírálta, amikor tankönyvében arra emlékeztetett, hogy azon a KB ülésen, amelyen felvetették Kamenyev és Zinovjev kizárását a KB-ból, Sztálin az ellenszavazók közé tartozott. L. errıl Világosság, id. c. 1989. 3.sz. 176. o.

34 Vö.: A. Pankratova: Razvitie isztoricseszkih vzgljadov M. N. Pokrovszkogo. In: Protyiv isztoricseszkoj koncepcii M. N. Pokrovszkogo. Szb. Sztatyej, 1939. I. köt. 5-7. o.

35 A Kratkij kursz hatása tulajdonképpen még ma is érzıdik számos történész gondolkodásában; a szovjet disszidens történetírás közvetítésével került a rendszerváltást követı historiográfiába. Ilyen "eredeti" munka volt Heller-Nyekrics Szovjetunió története, Utopja u vlasztyi, amely magyarul két nagy kötetben 1996-ban jelent meg az Osirisnél. A két kötetrıl megjelent kritikai recenziót l.: Filippov Szergej: Orosz történelem hollywoodi feldolgozásban, és Krausz Tamás: Egy új Szovjetunió-történet, amely régi. L. Fons, IV. évfolyam, 1997. no. 3. sz. 357-394. o.

36 L . például a magyarul is megjelent R. Pipes: Az orosz forradalom története, Bp. 1999. Megjegyezzük, hogy a mai Magyarországon még Pipesen is túlmegy a hivatalos, minisztérium által jóváhagyott és kedvezményezett középiskolai történelem tankönyv, amelyet a IV. gimnazistáknak írtak. Eszerint 1917 októberében forradalom sem volt, hanem csupán összeesküvık egy csoportjának puccsa zajlott Péterváron és természetesen egész Oroszországban. Ma itt tartunk.

37 A cári család kivégzésének és magának a dinasztia történetének óriási irodalma van mind Oroszországban, mind Nyugaton, filmek, tv-feldolgozások tömegei szórakoztatják a nézıket a cári család szenvedéseivel és lemészárlásával. Sokakat már nem is érdekel az egész, megvan az igény egy újabb sztori "piacosítása" számára.

38 A kiinduló "történeti" munka egy új vitához a történettudományon kívül született. Egy "mőkedvelı" szerzı vetette fel ismét Hitler és Goebbels propagandájának közismert tézisét, hogy a náci Németország "preventív háborúra" kényszerült. E koncepció felmelegítése V. Szuvorov (valójában Rezun), a Szovjet Hadsereg vezérkari fonöksége katonai felderítésének (GRU) egyik Angliába szökött munkatársa nevéhez főzıdik: V. Szuvorov: Ledokol. Kto nacsal vtoruju mirovuju vojnu?, Gyeny-M.: Kogda nacsalasz Vtoraja mirovaja vojna? Moszkva, TKO "ASZT", 1994. A kritikai tudományos irodalomból l.: V. A. Nyevezsin: Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Moszkva, AIRO-XX., 1997. Erısebben érvényesít kritikai szempontokat G. Gorogyeckij: Mif "ledokola". Moszkva, Progressz-Akagyemija, 1995., uo.: Sztalin i napagyenyie Germanii na Szovetszkij Szojuz. Moszkva, Roszszpen, 1999. Ezeknek a dokumentumokkal alá nem támasztott nézeteknek már akadnak magyarországi apostolai is a különbözı rádió és televízió mősorokban, napilapokban stb.; mindenekelıtt Kun Béla unokája, a 80-as években a nagyapai örökséget még vehemensen védelmezı és ápoló Kun Miklós és Ungvári Krisztián képviselik ezt az álláspontot.

39 L . e koncepciókról komolyan Ju. I. Igrickij: Obscsesztvennaja transzformacija v SZSZSZR i Rosszii poszle 1985 g: vzgljadi i koncepcii. Moszkva, INION, 1998.

40 E folyamat nyilvánosságáról részletesebben írtam az Eszmélet 33. számában, melyben dokumentáltam, hogy maguk a szovjet vezetık és államhatalmi intézmények nyilvánosan kérték fel a nyugati nagyhatalmakat a beavatkozásra, ami tükrözıdött például a Jelcin-Soros

levelezésben. (Soros Gy.: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány, Budapest, 1991. 117-121. o.) Mindenesetre az intellektuális lezüllés egy sajátos formája, amikor baloldaliak komoly ábrázattal a Szovjetunió és az államszocializmus végét valamiféle összeesküvés eredményeként szemlélik.

41 Szélsıségességében tipikus példa, hogy a Gereben Ágnes és Kun Miklós szerzıpár, egyébként egyetemi alkalmazásban álló média-közszereplık halálos komolysággal Sztálinból egyenesen Hitlert faragnak, egyéb zaftos történetek között azt állítván, hogy - durván fogalmazva - ı is kiirtotta volna a zsidókat, a koncepció a koncentrációs táborokhoz már megvolt, csak nem maradt rá ideje. A történelembıl piaci fogyasztásra alkalmas összeesküvı-sztorikat produkálnak nap mint nap minden mennyiségben. Rémtörténetek készülnek, s e boszorkánykonyhában éppenséggel mindenfajta főszerre szükség van, kivéve természetesen a tudomány hagyományos eljárásmódjait.

42 Ennek kifejtésére itt nincsen mód, önálló fejezetet szenteltem a kérdésnek a Sztálin c. (Budapest, Útmutató kiadó, 1996.) életrajzi vázlatban, l. a "Sztálin és az antiszemitizmus" fejezetet.

43 Vagyis lényegében itt nem szubjektív problémáról van szó, hanem a látványról mint a modern polgári társadalom alapvetı viszonyáról, amelyet Ernest Guy Debord már a 60-as években feltárt: A látvány társadalma. Magyarul l. egy összefoglaló részét in: Eszmélet 37. sz. A történelem maga is látvánnyá változik, mint Debord írja, "mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik", amit úgy kell tekintenünk, "mint aktualizált Weltanschauung-ot, egy objektív erıvé átalakult világnézetet, amely anyagi valósággá lett átfordítva". "A látvány - tıke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy az már elképzeléssé válik." 161-169. o.

44 L . Francois Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., 1999.

45 Az események friss nyomán a Magyar Ruszisztikai Intézet kis tanulmánykötetet adott ki a hazai ruszisták tollából: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, IX., Bp., 1993. és l.: 93. Moszkva. Hronyika tekuscsih szobitij. Vek XX i mir, Moszkva, 1993.

46 Mint a "puccs", vagyis az október 4-ét megelızı események szemtanúja állítom, hogy az elnöki hatalom részérıl az egész "story" a puccsról egy nagyon szimpla figyelemelterelés volt. Az elnöki hatalomkoncentráció megteremtéséhez volt szükség egy elfogadható apropóra. A tüntetı tömegek mindenfajta puccs véghezvitelére alkalmatlanok voltak: esélyük sem volt komoly fegyverzethez hozzájutni, "vezéreiket körbezárták" egy betonépítménybe mindenfajta kommunikáció lehetısége nélkül, maga a néhány ezres tömeg életkori összetételénél fogva sem volt alkalmas az állig felfegyverzett katonákkal szembeni harcra, s a televíziós toronyhoz való masírozásuk is a hatalom által biztosított akció volt, hiszen egyetlen akadályba nem ütköztek. Nem véletlen, hogy a CNN sem igen tudott más "kommunista keményvonalasokat" mutatni a világ számára, mint azokat a nagyon idıs, néha már megrokkant néniket, akik kisebb-nagyobb Sztálin-képekkel baktattak a téren körbe-körbe.

47 Vö. Krausz T. A jelcinizmus. In: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 1993. 87.o.

48 A "puccsisták" vezérei, ha az olvasó még emlékszik neveikre, Haszbulatov és Ruckoj, az "afganisztáni hısök", maguk is Jelcin elsı számú hívei közé tartoztak az 1991-es rendszerváltás periódusában.

49 Mindez azért érdemel szót, mert miközben önfeledten folyt a vérfürdı "demokratikussá" való átformálása, éppen a parlamentarizmus felszámolása zajlott le, s jött létre hamarosan a Duma, amely még önálló törvényhozói jogkörrel sem rendelkezik az Elnökkel szemben.

50 L . az idézett kiadványt: Jelcin és a jelcinizmus.

Forrás: http://eszmelet.freeweb.hu