Az utolsó Mester

Körmendi Nóra

- részlet -

2

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem

másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikus

eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével

történhet!

Az alábbi írás kizárólag a képzelet szüleménye, a valósággal való bármilyen

egyezés teljességgel a véletlen műve!

Második bővített kiadás.

ISBN: 978–963–08–4155–9

A könyv kiadását támogatta a Fontanus Központ.

www.fontanus.hu

3

Tartalomjegyzék

Egy „valódi” előszó.......................................................................................... 4

Legyél nyitott!.................................................................................................. 7

„Tudom!”........................................................................................................ 13

Zen.................................................................................................................. 18

Hogyan tovább?..............................................................................................24

4

Egy „valódi” előszó

Középszerű életem volt, úgy viselkedtem, úgy éltem a napjaimat, mint akárki

más. Elvégeztem az egyetemet és reménnyel telve belevetettem magam az

életbe. Sokáig elhitettem magammal, hogy mennyire különleges minden, ami

történik, mennyire különleges a munkám és milyen fantasztikus álom életem

van. De kezdtem lassacskán rájönni, hogy ez nem így van– a hazugságokkal

teletömött életem kipukkadt, mint egy lufi!

Ekkor eszméltem rá először mindenre, amik miatt elkezdtem keresni

valakit vagy valamit. Azt se tudtam, hogy mégis mit keresek vagy mi az, ami

hiányzik az életemből.

Nagyon sok hozzám hasonló ember szegődött mellém sorstársként ez idő

alatt, így szembesültem azzal, hogy nem vagyok egyedül, hogy mások is

éreznek hasonló dolgokat, másokat sem hagy nyugodni ugyanaz a kérdés,

ami engem sem hagyott. A kérdés, amellyel már nem másokra, hanem

magunkra kérdezünk rá: Mégis mi a dolgom a világban? Van egyáltalán

valami célja az életemnek? Ki vagyok én?

Az egyetemi évek alatt már számtalan könyvet olvastam el, amelyeknek

még kezdetben elhittem minden szavát. Sokáig ringattam magam abba a

hitbe, hogy mindez ér is valamit. Egyre többet olvastam, mégis egyre

nyugtalanabbá váltam, hiszen a gyakorlatba a sok bölcsességet valahogy

mégsem tudtam átvinni. Később már munka mellett nem csupán olvastam,

eljártam különböző rendezvényekre, csoportokhoz; az önmagukat mesternek

és tisztánlátónak kikiáltó emberekhez, hátha ők tudnak segíteni, és enyhül a

kínzó érzés, hogy valami nem stimmel az életemben. Továbbra sem találtam

5

a helyem; igaz, az előadásokon érdekes dolgokat hallottam, no, és

töménytelen jó tanácsot is: hogy szeressem magam; fogadjam el az életemet

úgy, ahogy van; gondolkodjak pozitívan és a negatív dolgokkal ne is

foglalkozzak. Volt, hogy a sokak által kikiáltott mesterek művét többször is

elolvastam, és próbáltam tőlük átmenteni olyan magvas gondolatokat,

amelyeket aztán beépítettem az életembe. Mindent, amit csak hallottam,

elraktároztam magamban: figyeltem a gondolataimat, szuggeráltam magam

minden nap a tükör előtt, hogy szeretem magam, hogy elég vagyok

magamnak, hogy nem hagyom, hogy kihasználjanak, és érvényesítem végre

az életemben az akaratomat és az elérni kívánt vágyaimat.

Nagyon komolyan vettem ezt a belső keresést és minden lehetőséget

megragadtam arra, hogy önmagamra időt szánhassak. Sokszor éreztem azt,

hogy nem történik semmi, hogy nem igazán tudok mindazzal az ősi

bölcsességgel azonosulni itt a modern nyugati világban, de nem találtam jobb

lehetőséget. Egy idő után már nemcsak magamnak kezdtem mindezeket

mondogatni, hanem a környezetemnek is, ami többé– kevésbé pozitív

visszajelzéssel is szolgált.

Jártam tovább lelkesen és kitartóan különféle csoportokba,

továbbképzésekre és workshop–okra. Mindenhol meghallgathattam, hogy ez

a „valódi”, az „egyetlen és igazi” és örülhetek, hogy megtaláltam őket, mert

itt mindenre választ kapok; de egy idő után valami nagyon megváltozott:

rettenetesen megelégeltem, hogy töménytelen mennyiségű pénzt, időt és

energiát fecséreltem el jóformán a semmiért. Apróságokat persze észrevettem

magamon, amin tudtam is változtatni, de az önszuggesztió és egyéb

technikák a kérdésemre – ami kicsit összetettebb volt annál, mint hogy

felhúzom–e magam egyik kollégámon vagy sem – sehol nem kaptam választ.

6

A makacs elképzelésem, hogy „valamit találnom kell”, kezdett

alábbhagyni, és kezdtem megcsömörleni a sok be nem vált ígérettől. Annyi

lexikát halmoztam fel magamban, hogy egy idő után már csak, mint valami

terhet cipeltem magammal: a „nagy bölcsességektől” nem lett jobb az életem,

sőt csak frusztrált minden, hisz ott zakatoltak nap, mint nap a fejemben.

Mégis, ami talán a legfájóbb volt, hogy senki sem értette igazán, hogy mi a

bajom, hiszen látszólag sikeres vagyok, sokat változtam, és mindezt csak

magamnak és az erőfeszítéseimnek köszönhettem; mégis azt éreztem, hogy a

felszínes változtatások és a „pozitívnak hitt gondolkodás” egy idő után

kezdett nagyon üressé és hazuggá válni.

Jelen könyv a hozzám hasonló érzésekkel szembesülő sorstáraimnak szól,

akik valóban kíváncsiak a felszín alatt rejtőző kincsekre és szörnyekre, mert

csak akkor találhatod meg a Kérdésre a választ…

7

Legyél nyitott!

A vonat lomha egykedvűséggel gördült ki a peronról. Az utolsó pillanatban

ugrottam fel a másodosztályú kocsira, és éppen találtam egy üres kupét,

amibe éppen csak helyet foglaltam, amikor megláttam Őt. Sétált a verőfényes

napsütésben. Egy pillanatra megállt, és az éppen elsuhanó vonat felé nézett

mosolyogva. Tanakodtam egy ideig, hogy valóban látott-e, de ezen a

gondolatomon már én is csak mosolyogtam.

Ahogy elhagytuk a várost, és a végtelen lapály tárult a szemem elé,

felderengett bennem egy régi kép…

Már több mint öt évvel ezelőtt történt; egy borongós, esős napon utaztam a

vonaton. Az akkori kedvem és érzéseim éppen olyan szeszélyesek és

viharosak voltak, mint odakinn az időjárás. Marcangolt belül a fájdalom és a

kétségbeesés, hogy most mégis mihez kezdjek magammal és az életemmel.

Abban a pillanatban, amikor mindennek vége szakadt és egy világ omlott

össze bennem, jobban mondva az a világ, amit oly hosszú ideig, igen

gondosan neveltem s építettem magamban.

Naivan azt hittem, hogy nagyjából rendben van az életem, amikor

villámcsapásként ért a megmásíthatatlan tény: akit szerettem, elhagyott.

Mintha egy jeges tornádó tombolt volna a lelkemben, úgy ültem az önsajnálat

és a melankólia nyálkás mocsarában.

Akkor találkoztam Vele először; akkor még nem tudtam, hogy minden egy

csapásra megváltozik.

8

Egy világos homokszín hajú, átható tekintetű férfi állt a kupé ajtajában,

majd mosolyogva megkérdezte, hogy van-e még üres hely? Szétnéztem –

mint aki kételkedik a saját érzékeiben –, nem értettem különös kérdését,

hiszen az egész vonat majdnem teljesen üres volt.

– Miért kérdezel ilyet, amikor látod, hogy egyedül vagyok!?– feleltem kissé

undokon.

– Igen, azt látom – válaszolta kissé gyanús mosollyal –, csak nem tudtam,

hogy ekkora arc mellé még beférek–e a csomagjaimmal? Így több jegyet is kellett

venned vagy elfogadta a kalauz csak azt az egyet? – mutatott rá a mellettem heverő

jegyemre.

Először nem fogtam fel, amit mondott, értetlenkedve néztem rá továbbra

is. Ő csak mosolygott tovább, s huncut fény csillant a szemében. Pár pillanat

elég volt ahhoz, hogy leessen a tantusz, hogy mégis miről is beszélt. A

következő szempillantás alatt vérnyomásom az egekbe szökött, és

iszonyatosan berágtam Rá; nincs elég bajom, a nyakamba kapok egy

vigyorgó idiótát, aki teljesen kihoz a sodromból totál feleslegesen, ráadásul

se táska, de még egy kis hátizsák sem volt nála! Ettől az egy mondattól

észrevétlenül minden, ami miatt addig a pillanatig őrlődtem, úgy elillant,

mintha sose lett volna ott.

Ezután olyat tettem, amit jólneveltségemből adódóan eddig még soha.

Mindig büszke voltam arra, hogy intelligens és magabiztos módon, szép

szóval meg tudtam oldani az elém kerülő konfliktusokat. Bár hevesebb volt

mindig is a vérmérsékletem az átlagosnál, de önkontrollt tudtam gyakorolni

magamon a legtöbb alkalommal. Most mégis, mintha Pandora szelencéjét

nyitották volna ki, megindult bennem a mindent elsöprő indulat, amit a

sértettség csak még tovább gerjesztett bennem. De Ő a fröcsögésem és a

9

szitokáradatom közben is csak tovább mosolygott rám kitartóan. Pár perc

elteltével – mikorra már jól kifüstölögtem magam – nem tudtam mást

csinálni, csak kapkodtam be a levegőt, mintha hápognék. A megdöbbentő az

volt, amikor hanyag eleganciával kivette a füléből az eddig számomra

láthatatlan fülhallgatókat, és udvariasan megkérdezte, hogy mondtam-e

valamit?

Itt végképp leállt az agyam. Nagy felháborodásom közepette észre sem

vettem, hogy a vonat beért az első állomásra. Utasok jöttek–mentek, keresték

a helyüket, hirtelen felbolydult az egész vagon. Éppen csak leültem, amikor

két fiatalember állt meg a kupé ajtajában. Alig tölthették még be a harmincat,

mégis magabiztosságtól sugárzott mindkettőjük tekintete. Ahogy beléptek,

azonnal köszöntek, és udvariasan megkérdezték, hogy szabad-e a fülkében

levő két hely. Természetesen bólintottam, hogy foglaljanak helyet, és

magamban örömmel nyugtáztam, hogy az előbbi kellemetlen incidens után

végre normális emberek társaságát élvezhetem. Azonnal szóba elegyedtem a

hozzám közelebb ülő férfival: csillogó szemmel kezdte el mesélni, hogy pár

hete vette feleségül kedvesét, és hamarosan indulnak a nászútjukra, csak

előtte még meglátogatja a szüleit. Ahogy mesélt, kezdtem mindinkább

elkomorodni; nem tudtam őszintén örülni a boldogságának, legyen bármilyen

rövid is az ismeretségünk. Elmondtam neki, hogy milyen szerencsés, és

becsüljön meg minden percet, mert minden kapcsolat igen törékeny.

Azonnal megértette, mire célzok. Igazán jól esett, hogy végre – hacsak

futólag is – beszélgethettem egy ilyen tapintatos és kedves emberrel, aki az

utunk hátralevő részében azon igyekezett, hogy megvigasztaljon, hogy ismét

lelket öntsön belém. Úgy éreztem minden egyes szava gyógyír az összetört

szívemre.

10

Amikor megérkezett a vonat a következő állomásra, és ő a leszálláshoz

készülődött, még egy utolsó bátorító mosoly kíséretében csak annyit

mondott: „Ne csüggedj, és ne add fel, biztosan rátalálsz majd te is az

»Igazira«, ahogyan én is!”

Ekkor korántsem ilyen szívélyes, ám minduntalan vigyorgó utastársam

kivette ismét a fülhallgatóját, és csak annyit kérdezett:

– Elhagytak? – kérdezte és ekkor eltört bennem valami.

Ahogy néztem ezt a fura alakot, elöntött az összes emlék: a megalázó

szakítás, a szívet szaggató költözés és a szüleim rosszalló pillantása… Olyan

volt, mintha az utóbbi pár hét poklának minden egyes percét újra átélném egy

pillanatba sűrítve. Úgy éreztem, minden erőm elszállt, és már nem tudtam

magamon tartani a közöny és a jólneveltség vaskos álarcát. Könnyfátyol

mögül néztem rá, majd magamból kikelve az arcába vágtam mindent, amit

csak rövid ismerkedésünk alatt felróhattam neki.

– Te tényleg direkt kínzol? Te valami beteges alak vagy, akinek az a

szórakozása, hogy perverz játékokat játszik vadidegenekkel? Muszáj pont az én

életemben vájkálnod? Minek csináltad ezt? – mondtam a zokogástól elfáradt,

remegő hangon.

Ő ugyanolyan rezzenéstelen arccal mosolygott tovább. Nem tudom

mennyi ideig sírtam, de a könnyeim mögül csak annyit érzékeltem, hogy a

különös férfi felállt, az ajtóhoz lépett, és köszönés helyett csak annyit

mondott:

– …majd rájössz, hogy többet ért mindez, mint a félórás bájvigyor…

Örülök, hogy mindez kijött belőled. Gondolom még nem érted mi történt, de egyszer

11

majd rájössz, hogy most valójában is megélted az összes érzésedet, ami benned

forrongott már egy ideje… most már túl vagy rajta…

Azután elhúzta maga után az ajtót, és elment. Már majdnem a

végállomáshoz értünk, mire sikerült kicsit összeszednem magam.

Megmagyarázhatatlan könnyebbséget éreztem, már nem szaggatta

szívemet a fájdalom, teljesen üresnek éreztem magam. Nem is értettem mi

történt, de mintha a írással és a toporzékolással eltűnt volna mindaz, amit

eddig elfojtottam. Semmit nem értettem abból, ami velem történt az elmúlt

tíz percben, vagy amit az a különös férfi mondott, mégis valami megváltozott

bennem, amit tudom, hogy neki köszönhetek, hiszen ő provokált, ő hozta

mindazt a felszínre, amit eddig elnyomtam magamban, amivel nem akartam

szembesülni. Ahogy egyre tisztábban kezdtem el látni, hogy mi történt,

elfogott a hála a furcsa idegen iránt, aki ennyit segített.

Mire hazaértem, akkor jöttem rá, hogy miért alakulhatott ez így! Túl

gyorsan ítélem meg az embereket, ahogy ezt Vele is tettem. Tehát a tanulság,

hogy ne ítéljek elsőre, hiszen a nyitottsággal, – ami azt jelenti, hogy tényleg

minden pillanatban legyek nyitott mindenre – olyat kaphatok, amit azelőtt

még soha: olykor egy első pillantásra kellemetlen embertől kaphatom akár a

legnagyobb tanítást. Visszagondolva örökre hálás vagyok, hogy felszálltam

arra a vonatra, beültem abba a fülkébe, ahol megismertem Őt…

Az élet úgy hozta, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk, hanem

csupán a kezdete volt valaminek.

12

Nem attól tanulunk, akitől szeretnénk, hanem

akire nyitottak vagyunk.

13

„Tudom!”

Eltelt jó néhány hét a vonaton történtek óta, mire az „új életemet” kezdtem

megszokni, és berendezkedtem arra, hogy ismét egyedül vagyok. Sokat

gondolkodtam azon, hogy mi is történt ott és akkor velem, de sokkal többre

nem jutottam. Egy dolgot éreztem, hogy hiába is próbálnám magamra

erőltetni a szomorú, magányos, elhagyott nő képét, egyszerűen már nem

tudtam, kinőttem ezt a szerepet. Elhatároztam, ha már egyszer „szabad”

vagyok, azt teszem, amit csak a kedvem tartja: a munka mellett visszaültem

újra az iskolapadba, hiszen a könyvek és a lexika felhalmozása során sok

érdekes témára bukkantam. Találtam néhány tanfolyamot, eljártam neves

tudósok és professzorok előadásaira, ahol az életről, a filozófiáról, az emberi

jellemről, személyiségről és a pszichológia legújabb eredményeiről

értekeztek. Az első pár alkalommal még igen vegyes volt a hallgatóság, de a

hetek alatt kihullottak jó néhányan, így tényleg csak az igazán elszántak

maradtak.

Az egyik nap nem végeztem időben a munkámmal, így a délután kezdődő

klasszika filológiára sajnálatos módon késve érkeztem. Az előadás egy

hetven év körüli, idős professzor nevéhez fűződött, s mikor beléptem a

terembe már a bevezetőjénél tartott. Az auditórium szinte teljesen tele volt,

ezért – bocsánatkérések és némi fennforgás közepette– tudtam csak eljutni a

középen árválkodó üres székekig. Szinte biztos voltam benne, hogy a

professzor addig nem lesz hajlandó folytatni az előadását, amíg el nem

csendesedik a terem: azaz, amíg én le nem ülök. Pár perc szerencsétlenkedés

után már paprikapiros voltam a szégyentől.

14

Az előadás folytatódott, ám kis idő múlva arra ocsúdtam, hogy az előadó

hangja ismét elhalt, s mögöttem egyre jobban erősödő székhúzgálás és

rosszalló dünnyögés hallatszott. A terem közepe felé egy vigyorgó férfi

araszolgatott, rettentő nyugodtsággal és éppen tőlem kétméternyire huppant

le.

Végre csend lett, s az előadó folytatta mondandóját; körülbelül tíz perc telt

el, amikor pisszegést hallottam oldalról. A hang irányába fordulva megláttam

a titokzatos, „hárommondatos” utastársamat. Ahogy meglátott, szokásos

mosolygó szeme még jobban felderült, és átcsusszant a közvetlen mellettem

levő székre. Ez ismét felkeltette az idős prof figyelmét, mert egyre lassabban

és szakadozottabban beszélt.

A jómadár, ahogy mellém ült, persze nem maradt csendben.

– Helló, Pukkancs! Elmondod, mi a téma? – intett a fejével a katedra felé.

– Jaj! Kérlek, maradj már csendben! – de ezt már nemcsak ő hallotta, hanem

mindenki, aki a környékünkön ült, mert a teremben ekkorra már néma csend honolt.

Úgy éreztem magam, mintha egy filmben lettem volna: lassan, milliméterről

milliméterre fordítottam a fejem abba az irányba, ahonnan a folyamatos beszédet

kellett volna hallanom. Addigra már az előadó némán, vörös fejjel állt.

– Sajnálom, ha megzavarom a fiatalokat, de ha tovább akarnak cseverészni,

kérem, fáradjanak ki, és hagyják azokat, akiket valóban érdekel a mondandóm

további része! – sziszegte, s csak állt némán, jelezve, addig bizony ő nem folytatja

tovább a szónoklatát, amíg mi a teremben vagyunk. Szomszédomnak több se kellett,

felállt és megfogta a kezem, majd csak ennyit szólt:

– „Az igazság nem bölcsebb attól, hogy idősebb”.

Egyszerűen nem hittem el, hogy megint ilyen szituációba keveredek!

Tényleg érdekelt ez a téma, most mégis miatta szégyenletes helyzetbe

15

kerülök. Megszorította a kezem, hogy döntsek végre. Dühöngve felálltam, és

dacosan kisétáltam az előadóból az emberek megvető pillantásaitól kísérve.

Kiértünk az előcsarnokba, és ott felháborodottan szembefordultam Vele, de

Ő csak mosolyogva ennyit kérdezett:

– Nem akarod meghálálni, hogy kimentettelek az előadásról?

– Hogy lehet valaki ennyire öntelt? Nem is értem, hogy mi a frásznak

kezdtem el beszélgetni Veled, ahelyett, hogy a Professzor úr tanításait hallgattam

volna. Sokat tanultam már ezekből az előadásokból, de Te olyan szégyenbe hoztál,

hogy ide többet be sem tehetem a lábam!

– Szép beszéd! Igazán meggyőző volt! – mondta fülig érő szájjal. – Most

kétféleképpen dönthetsz: vagy visszamész, szépen elnézést kérsz az

udvariatlanságodért, s hallgatod tovább mások nagy bölcsességeit, vagy itt maradsz,

és elmondom, hogy mi történt veled a vonaton! – mondta, és hátat fordítva nekem,

kedélyes léptekkel elindult ki tudja hová.

Nem sok időt hagyott átgondolni és mérlegelni a helyzetet, hiszen ha még

sokáig vacillálok, elszalasztok egy lehetőséget, hogy megérthessem, mi is

történt velem. Mint a rajzfilmekben a ledermedt kis nyuszi, kapkodtam ide-

oda a fejem, majd hirtelen elindultam abba az irányba, amerre Ő ment.

Amint utolértem, csak annyit kérdezett, hogy „tényleg idáig

gondolkodtál?”, és – mint egy jó viccen, amit csak Ő ért – hangosan nevetni

kezdett. Erre inkább már nem is mondtam semmit. Ballagtunk az utcákon,

végül a nagy némaságot Ő törte meg, és hétköznapi dolgokról kezdett el nagy

általánosságban beszélni. Szóba hozott sok olyan igazságot az emberekről, az

életről és az emberi kapcsolatokról, amikről már én is olvastam korábban, így

abszolút otthon éreztem magam a témában. Próbáltam felvenni a

kommunikációjának a fonalát így szinte minden mondatához volt hozzáfűzni

16

valóm: „Tudom, ezt én is így gondolom”, „Igen, tudom, olvastam”, „Tudom,

hogy ez van, de én nem így látom” stb. Éppen belemerültem az emberiség

nagy problémáit érintő filozófiai eszmefuttatásom egyikébe, amikor hirtelen

megállt, és egy szomorkás mosollyal az arcán elköszönt tőlem. Ekkor már

végképp nem értettem, hogy miért csinálja ezt velem! Most mi rosszat

mondtam? Mi a baj, hiszen ő is ezekről beszélt!? Ő hozta fel a témát! Képes

kirángatni az előadásról, majd elkezd tanácsokat osztogatni, közhelyekben

beszélni, és most faképnél hagy anélkül, hogy elmondaná, mi miatt járattam

le magam kétszáz fő előtt! Hihetetlen! Ekkor csak egyszerűen megfordult, és

annyit mondott, hogy „Valószínűleg lényeges új információt – ami tényleg

segítene rajtad – nem tudtál volna meg a bogaras öregúrtól, csupán még több

olyan lexikát raktároztál volna el magadban, amik csak a szokásos dolgaidat

erősítik benned!”

Ez már valahol tiszta beszéd volt, de mégsem értettem pontosan, mit akart

ezzel mondani.

– Drága, több mint negyed órája sétálunk, és beszélünk mindenféléről. Már

tudom a teljes életfilozófiádat és világszemléletedet, a jóról és a rosszról kialakított

megmásíthatatlan elképzeléseidet, mindent; de amikor valóban elkezdtünk volna

kommunikálni – ami, tudod, azt jelenti, hogy én is szóhoz jutok a véleményeid

özöne mellett – akkor minden mondatomat lezártad azzal, hogy te már ezt tudod.

Mindezektől, hogy értsd, úgy érzem magam, mint egy beprogramozott gép, ami fújja

boldog-boldogtalannak a közhelyeket. – mondta, majd kissé megváltozott a

hangszíne. Éreztem, hogy itt már nem szólhatok közbe, helyette nagyon figyeltem

– A közhely alapvetően egy igazság, éppen ezért maradt fenn, de az emberek

az igazságot nem engedik be, inkább csak hangoztatják azt; és mivel már mindenki

olyan sokszor hallotta őket, ezért már nem is értik, hogy mit jelentenek ezek a

17

mondatok valójában. Ezért arra jutottam, hogy ehhez a beszélgetéshez valójában én

nem is kellek.

Ezek után egy hang se jött ki a torkomon, csak álltam megkövülten. Ez

volt az első alkalom, hogy valóban kezdtem meghallani, amit mond és

belátni, hogy tényleg nem engedtem be sem azt, amit mondott, sem azt, amit

mutatott. Jó darabig álltam, és csak bámultam a cipőm orrát, miközben

hagytam elmenni, immáron másodszorra. Rémesen éreztem magam; majd

még egyszer hátranézett, és csupán annyit mondott:

– Holnap találkozzunk a Park Zen-kertjében! Annyit kérek, hogy tiszta

fehérben gyere!

A „tudom” a legnagyobb korlát!

18

Zen

A Park, ahova a találkozót „beszéltük meg” leírhatatlanul szép volt. Hatalmas

terület a város szívében, ami szinte teljesen érintetlenül maradt fenn az

évszázadok alatt; több száz éves fák és növények maradtak itt meg romlatlan

szépségükben. Egy részéhez nyúltak csak hozzá tudatosan: a jókora füves

terület közepén egy Zen kertet hoztak létre patakkal, mohás kövekkel, néhány

fűzfával és az elmaradhatatlan homokos sziklakerttel. Az egész környezet

olyan volt, mintha nem is a XXI. században lennék. Itt minden azt az érzést

keltette az emberben, hogy megállt az idő. Nyoma sem volt a megszokott,

hétköznapi sietségnek: az ember eljön ide és kilép az élet megszokott

menetéből – a kimerevített jelenbe kerül.

A sziklakert közelében, ahova megbeszéltük a találkozót, éppen egy

középkorú férfi tai chi-zott. Jó ideig rajta felejtettem a szemem, hisz egész

lényéből a nyugalom és az erő áradt. Rengeteget tanultam még az egyetem

alatt a keleti filozófiáról, a meditációról és a mozgásokról, de mindezt

kipróbálni soha nem mertem – annyira tipikus ez is: mindig mindent csak

terveztem, de a tettek legtöbbször elmaradtak.

Már egy ideje ücsörögtem az egyik árnyas padon, amikor ismét eszembe

jutott, hogy miért is vagyok itt tiszta fehér ruhában, mint valami kis

elsőáldozó. Harmincöt perc telt el, amikor egyre nyugtalanabbá váltam, mert

lehet, hogy én jöttem rossz helyre? Teljesen elkapott a kétségbeesés, hogy mit

csináljak: maradjak ott a padon vagy elinduljak, és a park más részére

menjek? Már az is eszembe jutott, hogy ő ugratott csupán és teljesen hülyét

csinálok itt magamból, ahogy az utóbbi időben megtettem már párszor.

Mondjuk ez inkább elképzelhető, hiszen én tudom, hogy jól értettem és jó

19

helyre jöttem! Az agyam ezerrel zakatolt: dobta a különféle elméleteket,

lehetőségeket. Tényleg olyan, mint egy bio számítógép.

Már éppen arra jutottam, hogy felállok és hazamegyek, amikor megláttam

egy ismerős alakot, aki felém tartott. Mellém ért, majd sokat sejtető

mosollyal leült mellém és az időjárásról, no meg a hely varázsáról kezdtünk

el beszélgetni.

– Tudod, hogy miért kértem, hogy fehérben gyere? – kezdett bele aztán a

komolyabb témába.

– Ugye azért kellett, mert a tisztaságnak, az ártatlanságnak a színe, no és ide

vehetjük még a „tiszta lap”, az új élet jelentését is. Gondoltam is magamban, hogy

olyan vagyok, mint valami elsőáldozó fruska – mondtam nevetve.

Megvárta, amíg befejeztem a mondókámat, majd csak annyit mondott

összegzésként: „Látom, tudod…”.

Itt már csapdában éreztem magam, hiszen az előző találkozásunkkor is így

váltunk el. Visszaemlékezve sajnos gyanúsan sok hasonlóságot véltem

felfedezni az akkori és a mostani önmagam között.

Megállt egy kicsit és csak nézett rám.

– A jövőben úgy tudunk csak haladni, lehetőleg előre – mondta mosolyogva

–, ha egyszer már rámutattam egy szituációra, akkor eljutsz odáig, hogy megérted.

„Ürítsd ki a poharat!”.

– Hmm… ezt már hallottam, ez a legalapvetőbb zen tanítás arról, hogy… –

de itt belém fagyott a szó, mert csak folytattam volna az okoskodást.

– Hát, ez így eléggé nehéz lesz, lássuk be! Ha megpróbálsz csendben

maradni és kicsit figyelni arra, amit mondok, akkor lehet, hogy ezt a frázissá tett zen

20

tanítást egyszer meg is érted, és nem csak nyugtázod, hogy te ezt már ismered! –

mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd elhallgatott.

Némán ültem ott, és becsuktam a szemem, hogy még a külső vizuális

ingerek se vonják el a figyelmemet.

– Ürítsd ki a poharat!

– Ürítsem ki a poharat! – ismételtem szinte alig hallhatóan. – De mégis mi a

csudát jelent ez? – motyogtam tovább.

– Sokan azt hiszik, hogy tudják mit jelent az, hogy „kiüríteni a poharat”, és

ez a legnagyobb csapda. Mindez ahhoz kell, hogy az ember valóban be tudjon

fogadni valami újat. Amikor valaki azt hangoztatja, bizonygatja, hogy „az ő pohara

üres”, akkor az valójában épp az ellenkezőjéről tanúskodik.

– Azt hiszem sokszor gondoltam én is ezt magamról! Azért jártam arra a

rengeteg tanfolyamra is, mert úgy éreztem, hogy én mindenre nyitott vagyok!

– Amikor valaki elmegy egy előadásra és azt gondolja, hogy mivel még nem

hallotta és új lesz számára minden, azt hiszi, hogy ettől máris befogadóvá vált!

Amikor elhiszed, hogy az vagy, akkor teljesen felesleges minden szó, amit hallottál,

mert abból semmi nem ment át, semmit nem engedtél be a saját kis zárt világodba!

Ezért érezhetted már te is azt, hogy jó, amit az előadó mond, de mindettől az életed

mit sem változik – majd hagyott egy kis szünetet a két gondolat között, hogy

felfogjam az eddig elmondottakat.

– Akkor mégis mikor vagyok befogadó? Mikor ürítettem ki azt a bizonyos

poharat?

– A „pohárürítés” egy érzés, egy döntés, egy új kezdet, egy hatalmas

izgalom! A teljes nyitottság a világra – mondta, és végignézett a minket körülvevő

kerten. – Szerinted mi a zen? – mivel nem költői volt a kérdés, ezért várt egy darabig

a válaszomra.

21

Ezernyi érzés kavargott bennem. Tudom valahol, hogy mit jelent, de az

megint a szokott út lenne. Úgyhogy csak ránéztem, és csendben ültem

tovább.

– A zen maga a pohárürítés. A lényege, hogy kizökkentsen, „meglökjön a

pohárral a kezedben, hátha kiömlik minden, ami benne van”, hogy legalább egy

pillanatra ki tudj esni a gondolataidból és képes legyél legalább egyszer meglátni a

poharat, amit annyira szorítasz. Ezt érted? – kérdezte.

Szólni nem tudtam, így csak bólogattam, hogy eddig felfogtam, amit ezzel

a hasonlattal mondani akart.

– Amikor meglátod a poharat – folytatta –, akkor leszel képes arra, hogy

kiürítsd. A zennek annyi a feladata, hogy befogadd – se több, se kevesebb!

– És hogy tudom „meglátni a poharat”, azaz, mindazt, ami bennem van?

– Sok ember ott hibázik, amikor elkezdi keresni önmagát vagy a „végső

igazságokat”, azt hiszi, hogy megvan az az első mozzanat, amivel el lehet indulni

ezen az úton; vagy pedig a második momentumot hiszik az elsőnek. A valódi első

lépés: készen kell állni arra, hogy a tanításokat, amiket olyannyira keresünk – ha

megtaláljuk őket –, akkor be is tudjuk fogadni. A nyitottságért keményen meg kell

dolgozni. Tudod, a mai világban körülbelül a csecsemő szemléli valódi nyitottsággal

a világot, hiszen ő nem fog semmilyen elmélettel, tézissel, nézettel szembefordulni.

Ezért az első cél a nyitottság elérése.

Ennél a pontnál már éreztem, hogy amit ő nyitottságnak nevez, az bennem

eddig valóban nem volt meg. Egyre erősödött bennem a gyanú, hogy vannak

még olyan dolgok, ami alatt mást értünk! De azonnal vissza is rántotta az

elkalandozó gondolataimat, és folytatta:

22

– A „Kereső”, amilyen te is vagy, információt akar magáról a világról és a

keresésről. Elkezd tudást és lexikát halmozni. Ismerős, ugye? – A döbbenettől már

csak bólogatni tudtam.

– A Keresőnek először azt kell megtanulnia, hogy hogyan tud nyitott lenni,

és az is maradni. Az első és legfontosabb, hogy megértse, nem újabb információt

kell keresnie, hanem éppen ellenkezőleg, a meglévő lexikájából kell veszítenie. De

próbáljuk meg ezt a gyakorlatban, hiszen az élet gyakorlat!

– Oké, de mire gondolsz?

– Mire gondoltál akkor, amikor idejöttél?

– Hú, nagyon sok minden! – válaszoltam bizonytalankodva.

– Segítek: izgatott voltál, volt benned kíváncsiság és rengeteg elképzelés,

hogy vajon mi is fog történni. Volt a fejedben legalább öt különböző forgatókönyv

erről a találkozásról.

– Igen, így volt – pironkodtam, hogy ennyire egyszerűen átlátott rajtam.

– Majd leültél ide – folytatta –, és itt már megint valami teljesen mással

foglalkoztál. Több mint fél órát vártam: adtam időt, hogy nyitottá és befogadóvá

válj, de ezt mégsem erre használtad fel. A nyitottság helyett pont a másik utat

kezdted el járni, a tudást kezdted halmozni magadban, akár egy vizsgánál.

– A fejemben tényleg teljesen más dolgok fordultak meg: megváratsz, rossz

helyre jöttem vagy épp becsaptál és nem is jössz el – soroltam.

– Felejtsd el az eddigi dolgaidat! Az első lépcsőfok: nézz szét itt, és mondd

el, mit látsz?

– Látom – kezdtem sorolni az elém terülő látványt – az embereket, ahogy

ülnek és beszélgetnek, de látom ott szemben azt a nénit, aki a madaraknak szórja a…

– ahogy az arcára néztem, azt éreztem, hogy felesleges folytatnom, mert rámutatott

arra, hogy a látottakat úgy sorolom megint, mintha holmi feladatot teljesítenék.

– Úgy beszéltél, mintha egy vizsgán mondanád a bemagolt tételeket,

miközben a fejed tele van kétellyel, hogy vajon most jót mondasz-e, vagy sem! Nem

álltál meg egy pillanatra sem, hogy valójában meglásd a dolgokat, és ne csak nézd

23

mindazt, ami körülvesz. Elindult benned egy kényszerű érzés, hogy válaszolnod

kell. Ezt a közléskényszert kell eltüntetni, mert amint befejezed a fecsegést, azonnal

valami olyat fogsz tapasztalni, amit eddig még soha.

– És az mi lesz? – vágtam közbe.

– … a csendet – mondta mogorva hangsúllyal megnyomva az utolsó

szótagot. – Akkor válsz nyitottá, amikor bármilyen szituációban aktív résztvevőből

passzív megfigyelővé tudsz változni. Ez az első, amit meg kell értened ahhoz, hogy

tudj tanulni.

Ahogy elhallgatott csak ültem kukán, mert úgy éreztem magam, mintha

átment volna rajtam egy teherautó. Eléggé letaglózott mindaz, amit mondott.

– Akkor, megnézzük, hogy mennyit fejlődtél nyitottság terén. Egy hét múlva

ugyanitt! – kacsintott egyet, és mire felocsúdtam a kábulatból, már ott sem volt.

Az emberek többsége a tudásról azt tartja, hogy

annál jobb, minél többet birtoklunk belőle,

miközben az igazság pont az ellenkezője.

24

Hogyan tovább?

A teljes könyv egyelőre kizárólag papír alapon érhető el. A könyv

megvásárolható országszerte minden nagyobb könyvesboltban vagy

megrendelhető közvetlenül a könyv honlapján, a www.utolsomester.hu

oldalon.

További információkért, és kapcsolódó írásokért látogasd meg a

www.utolsomester.hu oldalt.

25