B é c s i é l m é n y e i m .Írta

Frankenburg Adolf

Második kötet.

Sopron,nyomatott Reichard & Litfassnál.

1880

Magyarország 1848-ban újjá született.Forradalmunk az volt a szó legszebb, leg-

nemesebb értelmében.A nemzetnek megnyíltak szemei. Meg-

emberelte magát.Bátor férfiak álltak a mozgalom élén, me-

rész eszmékkel lelkükben.Újjá akarták teremteni az országot, viszsza-

adni a népnek a létezés jogát.A rombolás munkáját nagy részben be-

fejezték; az alkotás másoknak volt föntartva.A sors egy koczkára tette föl egy nemzet

léteiét. A koczka vakra fordult; a nép majdnemhúsz évig bolyongott az abszolutizmus sivatagá-ban. Aztán — úgy mondják — megifjodotttestben lélekben, kezdette munkálni jövője föld-jét, megvetette új létezése alapját, kereste azirányt, melyen haladva boldogulhat . . .

És mit talált?Teljes épségben a rombadőlteknek hitt tör-

ténelmi jog bástyáit, régi fényben az arisz-tokrátikus szellemet, s ennek Talleyrand óta „le-

4

gitimitás“-nak nevezett reakczionárius társát: ahistóriai jog repedezett falainak végső támaszát.

— — Számtalan szomorú tapasztaláson épültrégi igazság, hogy minél gyávább az ember aveszedelemben, annál fönjéjjázóbb, ha abból sze-rencsésen kimenekült. Ha ma kétségbeesik abalsors közeledtével, holnap, ha a veszély fejefölött elhúzódott, tigrissé vadul letiprott ember-társa ellenében!

A kommentárral, úgy hiszem, eddig is bővenszolgáltam. Akad még toldaléka is. —

** *

Az 1849-dik évnek nyarán többen kedveshazánkfiai közül a pesti levegőt drága egészsé-gükre nézve nem igen kedvezőnek tartván, föl-mentek Bécsbe, s az akkori igazságügyi minister-nél, Schmerling úrnál jelentkezvén, fölajánlottákszolgálatukat a német kormánynak.

Ezek az urak voltak: Gosztonyi Miklós,váltófeltörvényszéki elnök, üres óráiban labdacs-és almamustkészítő a gyomorgörcs ellen; a márhetven évet túlhaladt Vághy Ferencz szep-temvir, Sopron városának egykori polgármestereés követe; s a reakczionárius „Fester Zeitung“főszerkesztője, az időben a váltófőtörvényszékegyik bírája, Járy György (előbb Tretter), ahírhedt magyarellenes „Xenien“ írója, a ki meg-tette azt a — witzczet, hogy a Kossuúth „Pestihírlapijában e pámflétról megjelent keménykritikámat a második kiadásnál mottóul hasz-nálta.

5

Schmerling úr a föndicsért urak munkálko-dását azonnal igénybe vette. Kinevezett ugyan-is egy bizottságot, melynek elnöke Gosztonyi,tagjai a nevezettek lettek, irányadó vezetője pe-dig a minisztérium részéről az ifjú Sommarugabáró volt.

Ezek az urak a magyarországi „ideiglenesen“teendőkre nézve tanácsadói voltak nemcsak aminiszternek, hanem — a világosi katasztrófaután — a teljhatalmú császári királyi biztossánevezett báró Gehringernek is, a kinek oldalamellett Priviczer, a legútóbbi pozsonyi ország-gyűlésen Fiume követje, és Cserghő, volt kan-czelláriai udvari titkár, állottak. Az említett bi-zottsághoz járult még a pesti egyetem jogtanáraFrank Márton is, a kit a magyar jognak megszűnte,s ennek folytán tanszékének elvesztése annyiramélabússá tett, hogy párheti Bécsben tartózko-dása után valóságosan megőrülvén, a „Wandl“-íéle szálloda udvarára leugrott, s azonnal szörnyethalt.

Ez a bizottság, s jelesen ennek lelke, Járy,a kinek kodifikáczionális ügyességét kiválólagigénybe vették, dolgozta ki ama rövidke „Pro-czesz-Ordnung“-ot, melyet sárga táblája miatt azországban csak „sárgakönyv“-nek neveztek, de amely egyszerű, rövid, olcsó és gyors — tehát afönforgó viszonyok közt alkalmas igazság-kiszolgáltatási normát tartalmazott. — „Provi-zorisch“ volt ugyan, mert a német világban ak-kor mindent, még a pofonütéseket is provizorischosztogották; de a szóbeli perekre nézve a

6

törvényszerű magyar váltóeljárást, az írásbeliek-re a szinte magyar csődeljárást — a libellatóriusperbeszédváltást — hozván be: elég jó sikerrellett alkalmazva, s többet is ért a maga egyszerű-ségében igen sok későbbi czifra és drága, derósz perrendtartásoknál. Ezzel az igazságnaktartozom, melylyel a német urak ellenünkben min-dig adósak maradnak. —

Fölebbviteli fórumul öt főtörvényszék lettfölállítva Pesten, Kassán, Pozsonyban, Nagy-Váradon, Sopronban; a hatodikat a Bácska- éstemesi bánságból alakított Szerb-wojwodina szá-mára Temesvárott állították fel. Legfőbb fó-rumul a bécsi legfőbb törvényszék úgynevezettmagyar osztályát ordonánczozták. Azért mon-dom „úgynevezettének, mert csak a czíme voltmagyar, valósággal azonban a legtarkább náczióküvegházi telepitvénye volt, beültetve az öszszesbirodalom bürokratikus bújtványaival.

A nevezett bizottság tagjául néhány hómúlva Zsoldos Ignácz, a váltófeltörvényszékalelnöke, Niczky János szemptemvir, Stein-bach Ferencz, közalapítványi igazgató, az-előtt Pest városa hirhedt bírája, s H e n g e 1-müller Mihály, pesti ügyvéd is fölhivattak.Ez utóbbit a később előfordult ügyvédi rende-zésnél utilizálták; Zsoldos pedig az osztrák pol-gári törvénykönyv s több apróbb szabályrendeletfordításával, valamint a „Reichsg-esetzblatt“ ma-gyar fordításának revíziójával lett megbízva.

Ezalatt ő fölsége, Schmerling ajánlatára,Szerencsy István, volt személynököt, a

7

legfőbb ítélőszéki magyar osztály önálló el-nökéül nevezte ki.

„So lange die, durch die Reichs Verfassungin Aussicht gestellte gemeinschaftliche Gesetz-gebung nicht erzielt ist (azaz, hogy a majdantartandó magyar országgyűlés hozza a maga tör-vényeit homogeneitásba a birodalom többi részeivel),wird die „ungarische Abtheilung des OberstenGerichtshofes“ selbständig und blosz mitRichtern, die der ungarischen Gesetze kundig,ihr Amt handeln, und wird dem Präsidenten desObersten Gerichtshofes nur formell unterordnetsein!“ Tgy szólt a miniszter fölhívása Szerencsy-hez, mire ez a kinevezést elfogadta, s ily érte-lemben szólítá föl hivatal vállalásra azokat, a ki-ket erre alkalmasoknak és — készeknek talált.

Hogy azok, a kik az ilyen önálló magyarbíróságra vállalkoztak, később német Hof-rathok lettek, azt (igen csinnyán akarom ma-gamat kifejezni) csakis az idő hatalmának, mega bécsi levegő narkotikus befolyásának lehetvagy kell tulajdonítani. Drágán megfizették őke dicsőséget (?). Hivataloskodásuk, mondjukhelyesebben szolgálatjuk folytonos küzde-lem volt a kedves sógorokkal, a kik ritkán mu-lasztották el fölényüket magyar társaikkal abástyaágyuk biztos árnyéka alatt éreztetni. Kár-örvendve suhogtatá ez aranygallérú kaszta, itt is,az országban is, a kozák kegyelméből markábaszorított kancsukát az elárvult nemzet fiai fölött,s, fájdalom, talált elég csatlóst is tulajdon vé-reink közt, a kik e dicső foglalatosságban vele

8

megosztoztak, de ezeket nem a legfőbb törvény-szék magyar birái, legalább nem ezek túlnyomótöbbsége közt kellett keresni! —

Február elején 1850-ben történt meg az elsőkinevezés „zur ungarischen Abtheilung des k. k.Obersten Gerichts- und Cassationshofes,“ s avolt szcptemvirek helyett deczemvireketszubstituáltak. A kinevezettek voltak: TorkosMihály, volt kanczelláriai referendárius; grófCziráky János, volt királyi táblai báró; V á gh yF e r c n c z szeptemvir; Remekházy Károly,volt referendárius; Széli Imre és NoszlopyI g n á c z szeptemvirek; Zsoldos Ignác z, váltó-feltörvényszéki alelnök; Markovics József,királyi táblai biró, és Steinbach Ferenc z,közalapítványi ügyek igazgatója. — Ezek közülma (1880-ban) már csak kettő él: gróf CzirákyJános, a ki az októberi diploma után báró Vaykanczellársága alatt országbíróvá, és ZsoldosIgnácz, ki a szeptemvirátus viszszaállításakorhétszemélynökké, később a magyar királyi leg-főbbtörvényszék tanácselnökévé lett kinevezve,s mint ilyen nyugalmazva él Veszprémben.

A hitet legelőször a Bécsben volt Vághy,Remekházy és Steinbach tették le — az öszszesnémet ülésben. Remekházy kikérte azt a ked-vezést, hogy „okulás végett“ benmaradhasson a„Plenärszitzung“-ban, a mit Taaffe nagykegyesenmegengedett. Jó ez érdemes úrnak nevét tudni,a ki magyar ember létére alig várhatta, hogy anémet kompániába bele olvadjon. Meg is kaptaérte később a — báróságot!

9

A többiek Taaffe ismételt unszolásai daczárasem engedték magokat oly könnyen beskatu-lyázni, s kinyilatkoztaták a becsületeslelkű állam-titkár, báró Stelzhammer előtt, miszerint őkSchmerling iratához, a különállási biztatások, sa legfelsőbb kineveztetés tenorjához tartják ma-gokat, s az öszszes „Oberster Gerichtshof“-ba be-olvadni nem fognak. Készebbek inkább haza-menni.

Az államtitkár azzal nyugtatá meg őket:„das wäre ja eine Perfidie gegen die Herren!“s a miniszter odautasítá Taaffet, hogy hagyja kü-lőn a magyar osztályt.

Időközben e külön osztályt nagy csapásérte. Szerencsy István, tekintély- és köz-becsülésben állott elnöke váratlanul meghalt(február 8-dikán), s az osztály pásztor nélkülinyáj lett. Ennek szomorú következményei csakhamar mutatkoztak. A mitől eddig csak tartanilehetett, az valósággal be is következett.

Az osztály első ülését april elején amagyar kanczellária épületében Torkos elnökletealatt tartotta. Természetesen minden magyarulment, s több tárgy lett ilyformán elintézve.

Másnap Torkos a következő „Präsidial-Er-öffnung“-ot kapta Taaffetól: „Die hinter demRücken des Präsidenten des k. k. Obersten Ge-richtshofes ohne sein Vorwissen gehaltene Sitzungder ungarischen Abtheilung des Obersten Ge-richtshofes wird sammt ihren Beschlüszszen fürnull und nichtig erklärt. Taaffe.“ (Ezen u k á s zjellemzésére szükségesnek tartom megjegyezni,

10

hogy még Szerencsy életében Schmerling ésTaaffe beleegyezésével elhatároztatott, hogy amagyar szenátus üléseit a volt magyar kanczel-lária helyiségeiben tartsa, melyek e végre újólagfölszereltettek, s az első ülést megelőzött naponTorkosnak átadatva lettek!)

És mi történt rá? Tán valamennyi magyar(német) „Hofrath“ hazament? Dehogy ment!

Néhány napig duzzogtak, s aztán átmentekszépen a kanczellária épületéből a legfőbb tör-vényszék rendes helyiségeibe, a hol — miutánszámukat Czák, Kabos és Konrád erdélyi,s Miksics, Ozegovich és Busán horvát-országi tagokkal szaporították, kikhez későbbmég Thin és- Csetneky, Hegyessy, Hán-rich (pánszláv), Kovács, Lukács, Fábri,kuka, Lipovniczky, Nagy Lajos, Stof-fer, Járy, Zádor, Zalay, s több érdemeshazánkfiai járultak — minden héten öszszeültek,s megkezdték a referálást magyar nyelven. —Szerencsy helyével a volt másodkanczellár,Szögyényi László lőn megkínálva, a ki azonbane kitüntetést szépen megköszönvén, a két tanács-elnöki állomás „minuendo liczitáczio“ folytánZár ka és Torkos urakra szállt. Jóravaló em-ber volt mind a kettő; ha nem tolhatták, nemis ártottak ügyünknek, a mit minden esetre ér-demül kellett nekik fölróni oly időben, mi-dőn minden ellenkező igyekezet fényes jutalomraszámíthatott. Meg is kapták előlegesen a szent-istvánrendet, melyet azonban, a míg éltek, min-dig elfelejtettek gomblyukaikba tűzni.

11

Az ülésekben nem sokára megjelent Taaffeis azon kívánsággal, hogy a mi aprólékos, nemperes tárgy előkerül, a mihez tehát, mint sze-rényen megjegyzó, ő is ért, azt a maga elnök-lete alatt — németül adják elő. A magyarszenátus ezt gyöngéd új mutatásnak vette, smegkezdette (csupa deferencziából) nemcsak az ap-rócseprő ügyeknek, hanem a nagyobb és jelenté-kenyebb pereknek előadását is — német nyelven.

A legelső táblai pernek németül elő-adását — Zalay Alajos kezdte meg. MégTaaffe is csudálkozva kérdezte tőle, mikép’ fogjaő a hihetőleg magyarul szólló okiratokat és ta-núvallomásokat megérteni? Miután azonban ab u z g ó előadó úr azt felelte, hogy ő azokat is(„propria diligentia“) lefordította, erre egyszerű„Bitte also fortzufahren“ következett ugyan, dekövetkezett egyszersmind az is, hogy a németreferáda mindinkább szaporodott, annál inkább,mert akisegitőkül fölhívott „Auszhilfszreferensek“egytől egyig, kivétel nélkül, ugyancsak igyekez-tek német előadásaik által az udvari Hofrathokkáleendő kineveztetést megérdemelni.

így történt meg aztán nem is lassankint, ha-nem hihetetlen rövid idő alatt a valóságos ö szsze-olvasztás, s megejtették a már csak névre ma-gyar szenátuson azt az impertinencziát is, hogyüléseibe bizonyos számú német Hofrathokat —nem votánsokul, hanem — instruktorokul küldtek,a kiknek a német kaptafára húzott magyar tör-vények helyes alkalmazása fölött őrködni, elő-forduló esetekben a magyar urak előadásait

12

rektifikálni kellett. Igaz, hogy az utóbbiak közültöbben erélyesen tiltakoztak e méltatlan bánásmódellen, de — miután már rámentek a jégre, és segí-tették azt magok is megtörni — óvásuk számbasem vétetett, s kénytelenek voltak nemcsak néme-tül referálni, hanem megtűrni ezeket a hivatalosinstruktorokat is, a kik nem ritkán mint nyelv-mesterek is fungáltak, s SZÍVÓS buzgalommaliparkodtak apáik gumpendorfi dialektusát szépmagyar nyelvünkbe ójtani! —

Ez a bécsi legfőbb törvényszék magyarszenátusának dióhéjba szorított hü története. Ami következett, az csak logikai egymásutániság-nak tekinthető.

II.A bécsi magyar szenátus bírái közt egye-

dül Noszlopy Antalt nem lehetett sem édes,sem keserű szóval rávenni, hogy németül refe-ráljon. A legegyszerűbb fölfolyamodványt ismagyarul adta elő, s akárhányszor unszolta őt.Taaffe a „pár excellence“ kultúrnyelv használa-tára, mindig csak azt felelte: „nix dájts!“ — Ki-jelenté ő — úgy mondá — midőn szó volt ki-neveztetéséről, ő felségének, hogy nem tudnémetül, s ő felsége ebben megnyugodott; ami ellen pedig a fejedelemnek nincs kifogása,azt ő exczellencziája sem ellenezheti; vélekedettaz öreg úr — nagyon helyesen.

A gróf elhallgatott, de háta mögé bújt azidőközben Schmerling helyébe lépett igazságügyi

13

miniszternek, Krausz bárónak *), hogy utasítsarendre a „renitens magyaromán“-t, kinek konokmagaviseleté eddig hallatlan volt a német büro-kráczia annálisaiban!

Az igazságügyi miniszter kissé nyersmodoru,de különben igazságos és jószivü ember volt,ámbár a magyarokat ő sem szerette, a mi egyéb-iránt ezen uraknak már krónikus nyavalyájavolt. — Kíváncsian várta mindenki az audiencziaeredményét, melyre a miniszter Noszlopyt meg-hítta, s képzelni lehet, mily hoszszúra nyúltakaz arczok, leghoszszabbra pedig Taaffe grófé,midőn megtudták, hogy Noszlopynak egyenesmagaviseleté annyira megtetszett a miniszternek,hogy a „dorgatorium“ helyett — te-tu-barátságotajánlott neki. — Ezentúl nem háborgatták őttöbbé, s hagyták mindvégig magyarul referálni— még Nádasdy minisztersége alatt is, midőn amagyar előadást szigorúan betiltották. S ígymaradt aztán Noszlopy kollegái közt — a fehérholló!

Szintoly kévéssé mint a német előadással,tudott megbarátkozni Noszlopy az úgynevezettinstruktorokkal is. Egyszer valami Müller nevűtanácsos, a kit Taaffe a magyar szenátusba

* Öccse az akkori pénzügyi miniszternek Krausz Fiilöpbárónak, beszélik, hogy midőn kineveztetése a minisztertanács-ban megtörtént, s ez alkalommal még egy miniszteri tárcza be-töltése fordult elő, ő felsége mosolyogva kérdé: »Könnte mandiesen Pesten nicht auch einem Krausz geben?'* — A bécsiekpedig azt a gonosz witzczet csinálták; „Das ganze Minisztériumisz a G r a n s z!“

14

berendelt, oly ferde véleményt adott, s akart ér-vényre juttatni egy tabuláris perben, hogy Nosz-lopy nem állhatta meg szavába vágni: „IíerrHofrath, dasz versteh’n Sie nicht!“ Az öregúrez alkalommal igen tisztán s érthetően beszéltnémetül, s a Hofrath úr, a ki meg nem foghalá,mikép vonhatja valaki kétségbe, hogy a németne értsen mindenhez? igen zokon vette az aposz-trofálást. Nem várta volna, úgymond, a magya-rok ismert vendégszeretetétől ezt az udvariatlanbánásmódot. — „Et weas,“ replikázott rá Noszlopyszokott flegmájával, „dér Ungar ist gastfreund-lich, aber nur beim weiszszen, und nicht beimgrünen Tisch!“ (A zöld posztóval bevont ta-nácsasztalt érté.)

Más alkalommal meg- magát az elnöklő grófotoly finomul megtréfálta, hogy ennek elment hosz-szu időre a kedve, a magyar urakkal kötekedni.

Előre kell bocsájtanom, hogy Taaffe a for-radalom előtt „Oberster Justizprasident“, s szer-telen gőgjéről ismeretes személyiség volt. Ő isúgy, mint Windischgratz, azt tartá, hogy azember a bárónál kezdődik, de annak a meg-fejtésével mindketten adósak maradtak, váljona többi emberek a bárótól le-, vagy föl felészámítandók-e? — Mikor a forradalom kiütött,a gróf urat egy szép reggel az aulára idézték,hogy adjon számot sáfárkodásáról. Elgondolhat-ni, hogy nem nagy lélekbátorsággal jelent mega színhelyen, a hol nem oly „kavaliermaszig“szokták az ügyeket elintézni, mint a „Juszticz-palaszt“-ban. Midőn aztán ő exczellencziáját

15

föltolták az emelvényre, s az ezer torokból föl-hangzott „Hört! Hört!“ füleit érte, annyira meg-szeppent, hogy zavarodásában nem tudott egye-bet (pro captanda benevolentia) előhozni, minthogy sohasem szégyenbe magát jobban, mintmost, hogy — gróffá született. — Dörgő vivá-tok követték e töredelmes nyilatkozatát, s sza-kaszták félbe további beszédjét. A gróf úr re-habilitálva lett a közvéleményben, s azóta senki-sem háborító őt többé.

Történt azután az ostromállapot ámábiliskorszakában, hogy a legfőbb törvényszék egyikmagyar ülésén, Taaffe elnöklete alatt, gróf Szé-chenyi Pálnak a fiai számára fölállítandó hit-bizottmányra vonatkozó ügye tárgyalásra került.A hitbizottmányi öszveg hat millió forintra rúgott;s a gróf gúnyosan jegyzé meg: mily kárvolna azért a sok régi magyar családért,mely származási fáját még dédapjáig sem vezet-heti, ha ily fényes biztosítások nélkül veszendőbemenne. Midőn aztán Nagy Lajos, az előadó,erre azt az észrevételt koczkáztatta, miszerintcsakugyan léteznek Magyar- és Erdélyországbanelég régi családok; még olyanok is, a kikőseiket ,,a prima occupatione“ számítják, s hogyezekhez tartoznak e legfőbb törvényszék igenérdemes tagjai, Kaboss és Noszlopy urak is:Taaffe félig fölemelkedett székéről s a nevezet-tekhez fordulván el nem titkolhatott iróniávalmondó:

— Wirklich? da musz ich ja gratulieren!— Ja, wirklich; vágott oda szárazon

16

Noszlopy: und ich habe mich noch nie geschamt,dasz ich ein Edelraann bin!

Tableau!Azóta a gróf a régi magyar családoknak is

békét hagyott.-----------------Noszlopy, eltekintve azon gyöngéjétől, hogy

a zsidókat nem igen szerette, s valahányszor azegyik vagy a másik elmarasztaltatott, mindig aztszokta mondani: „nem árt a zsidónak, mert hétbőre van“; a legjobb szívű, feddhetlen becsületes-ségü magyar ember volt. — Mint fogalmazó ol-dala mellé lévén rendelve, majdnem mindennapmegfordultam házánál, mely a patriárcliális csend-élet valóságos mintaképe volt. — Vasárna-ponként kirándultam vele Inzersdorfba régi jóbarátja Nagy Pálhoz, a ki akkor már gyakranbetegeskedett, s ideges volt a sok méltatlanko-dás miatt, melyet gróf Pálffy Ferencz halálaután ennek fiától a zárgondnoksági számadásokbefejezésénél tapasztalnia kellett. E méltatlan-kodások annyira mentek, hogy Sopromegye egy-kori híres követe, s köztiszteletben állott hazafi,a zárszámadásoknál fölmerült néhány ezer-forintnyi differenczia miatt — az adósok bör-tönébe került. Befolyásos barátjainak nagy ne-hezen sikerült a majdnem nyolczvanéves aggastyántonnan kiszabadítani, hogy legalább békével halhas-son meg otthon.

A fiatal Pálffynak e kíméletlen bánásmódjanem a legjobb benyomást tette a bécsi főúrikörökben, a kaszinóban, és jockey-klubban, sennek tulajdonítják, hogy a gróf nemsokára

17

utazni ment, s hoszszabb ideig tartózkodott kül-földön. — Mire viszszajött a kellemetlen „affaire“felejtve volt. Annyi bizonyos, hogy az a tiz,tizenötezer forint, melylyel Nagy Pál a grófnakadósa maradt, ő méltóságának négyszázezer fo-rintnyi évi jövedelmét nem igen csökkentette. —

Ez alkalommal sokat írhatnék, s pedig sajáttapasztalásom után is, különös fogalmáról a hála-datosságnak azon bizonyos körökben, hol ember-társaik iránt csak addig szoktak nyájasak és le-ereszkedők (!) lenni, míg azokat utilizálhatják,s mitsem felejtenek el hamarább, mint a teljesí-tett jó szolgálatot. Miután azonban e tnéma,példákkal illusztrálva, sok tért foglalna el, skülönben is közönségesen ismert dolgokat tár-gyalna, tehát igen kevés érdeket is gerjesztene,szívesen elállók e minden tekintetben hálátlanmunkától. —

III.Schmerling, a ki abban az időben, mi-

dőn a miniszterek majdnem minden hóban helyetcseréltek, az igazságügyi miniszterből a legfőbbtörvényszék első tanácselnökévé lett, nem osztá,vagy legalább ügyesen tudta elrejteni az idegen-kedést, melyet vérei a magyar elem iránt táplál-tak. Szívesebben és gyakrabban társalgóit őosztályunk tagjaival, a mi finomabb nevelése- smíveltségénél fogva természetesnek tetszett, minta birodalom többi részeiből idegyülekezett para-grafusvitézekkel; megmosolyogta velők Taaffe túl-zásait, a míg azok nyílt bántalmakká nem fajul-tak, s nem egyszer vállalta el a közvetítő szere-

18

pet, ha a viszálkodás mindkét részről lobra kezdettgyűlni. — A tanácselnök úr már akkor tanúsítáazon példás türelmét, melyet később, midőn ismétminiszter lett, a históriai nevezetességű háromszóban: „Wir können warten!“ oly dicsőségesenmegörökített.

Már húsz esztendeje, hogy ő és hívei mégmindig várnak!

A gyakori öszszeütközéseket a magyar ésnémet urak közt (tisztelet, becsület, de igazság is!)mindig az utóbbiak, s pedig nem ritkán hajuknálfogva idézték elő. Midőn Libényi átkos merény-letének híre a tanácsterembe hatott, hol a ma-gyar szenátus éppen akkor ülésezett, Peller ta-nácsos, egy különben jóravaló német ember oda-szólt egyik magyar kollégámhoz (úgy gondolom,Ráth Gyuri volt), a ki a jegyzőkönyvet vitte:

— Na, Ihr Herren Magyarén, ihr führt’seuch schön auf; könnt’s halt eure Rebellennaturnicht verláugnen!

Mit lehetett volna az elszörnyedés első mo-mentumában, a fölháborodott kedélyek ellenében,e gyöngédtelen megtámadásra védelmünkkül föl-hozni? ki hallgatott volna reánk, s kit okozhat-tunk volna, hogy ezt nem tette?

A merénylet végzetes következményeit el-hárító ugyan a gondviselés a fejedelem személyé-ről, de lázas izgatottságban tárták hetekig a fő-városi népséget, s gondoskodtak a rendőri köze-gek, hogy a felfokozott kedélyhangulat oly hamarle ne csillapuljon. — A még mindig teljes virág-zásban levő ostromállapot megsúlyosbíttatott; min-

19

den ház, melyben magyarok laktak, különös rend-őri fölvigyázat alatt állott; a vendéglőkben azidegeneket konskribálták, a Magyarországból ér-kezőket három napig letartóztatták; az egyideigmegszűnt motozások újra s nagyobb szigorralfolytak, s az akkori rendőrfőnök, starkenfelsziWeisz uram, ez alkalommal oly magyarfaló buz-galmat fejtett ki, hogy Kempen zsandártábornokúr méltán megelégedve lehetett „dienstgehor-samster“ csatlósával.

Nálam is bekopogtattak (csudáltam volnaha nem teszik; úgy megszokták, mint a profesz-szor a katalogus-olvasást), s az előszobában be-várva, míg vendégeim (Ruff ezredes, magyar-sziiletésü kedves nejével, s mostohája, Villecztábornok özvegye, Puszvált államtanácsos neje skét leánya, Stoffer udvari tanácsos és neje) távoz-tak, fölkutattak és kiszimatoltak mindent, mégaz ágyak és szekrények alatt is turkáltak, deegypár jelentéktelen magyar levelen, s egy meg-kezdett novellácskán kívül, melyet, miután magya-réi nem tudtak, elvittek magukkal a — tolmács-hoz, mitsem találtak. Örülnöm kellett, hogy ma-gukkal nem vittek engemet is; tán megváltoztattákszándékukat a nagyobbrészt nőmnek látogatásárajött loyalis érzelműeknek ismert vendégek láttára,vagy újabb instrukczióért mentek?! Elég' az hozzá,hogy bántatlanul maradtam; de azért mégis ki-jutott valami a fekete levesből — kóstolóul.

Kibetűzték ugyanis Simoncsicsnak a Eagrangeügyében hozzám intézett, szinte konfiskált levelé-ből, melyben az öregúr engem „tisztelt hazafi“nak

20

nevez, a mi az akkori időben veszedelmes titulatúravolt, miszerint oly egészen „tiszta“ ember mégsemvagyok, hogy tőlem jómódjával megszabadulni nevolna tanácsos; s néhány hétre rá a „Wiener Zei-tungéban nem kis meglepetésemre azt olvastam:hogy a nagyváradi főtörvényszékhez segédhivataliigazgatónak vagyok kinevezve. — Krausz, kinél azáltalam nem keresett alkalmazás ellen remonstrál-tam, megint csak azzal állt elő, hogy kompromit-tált egyén vagyok; s hogy jobb nekem otthon,mint itt, a hol társaimmal együtt csak a malkon-tentusok sorát szaporítom, s rontjuk a bécsi le-vegőt, s a többi. Sok lótás-futásomba került, sbefolyásos ismerőseim közbejárásának sikerültcsak, hogy e degrádáczióhoz hasonló kinevezésviszszahúzatott, s „bis auf Weiteres“ megmarad-tam Bécsben — megnyugtatására a jámbor vára-diaknak, a kik a kinevezett tisztviselők magyarhangzású neveik közt az enyémet is olvasvánfejcsóválva mondák: „tudtuk, hogy beszúrnakegy németet is!“

Itt történt Ferenczy barátommal, a ki minta magyar legfőbbítélő törvényszék egyik igenérdemes bírája ez év elején halt meg Budapesten,hogy, midőn a megye egyik helységébe exeku-czióra ment, a forspontos úgy megvetette nekiaz ülést a hátulsó tengelyen, hogy majdnem lel-két rázta ki a döczögős úton, melyet csak tavaljavítottak ki közköltségen, s jobbra-balra kellettkapaszkodnia, hogy a kerekek alá ne kerüljön.Mikor aztán már nem bírta tovább kiállani, rá-koppintott barátom a kocsis vállára, kivel eddig

21

még egy szót sem váltott s keserves képpel kér-dezé: „Ugyan, földi, nem lehetne-e ezen az ülé-sen valamit igazítani: átkozott masinája van.“ Akocsis megállítá lovait, viszszanéz, kalapjáhoznyúl, s meghökkenve kérdé: „Hát magyar azúr?“ „Persze, hogy az vagyok!“ volt a kedvetlenválasz. „No akkor csak szálljon le, kérem áto-san, hisz’ ezt az ülést — németnek csináltam!“ —Ez az egyszerű történetke mutatja, hogy haa német urak nem szerettek bennünk odafent,mi sem szerettük ám őket idelent!

A kedélyek lassankint lecsillapultak, s föl-ébredt az eszme, hogy ő felségének szerencsésmegmenekülése a gyilkos kezei alól valami mo-numentális emlék által volna megörökítendő.

Miksa főherczegnek terve a fogadási tem-plom építésére nézve általános helyesléssel talál-kozott; a gyűjtések birodalomszerte azonnal meg-indítattak, s rövid idő alatt a több millióra szá-mított költségnek nagyobb része födözve volt.Az osztrák főváros alig huszonkét év leforgásaalatt egy remek művel gazdagodott, s — Magyar-országé a dicsőség, hogy annak létesítéséhez alegnagyobb kontingenssel járult. A legtöbbetadakozók magyarok voltak, legelől főpapjaink,a kik e tekintetben meszsze túlhaladták lajtán-tuli kollegáikat, kiknek jövedelme pedig bátranmérközhetik azokéval, sőt, mint az olmüczi ésprágai érseké, azt fölül is múlja. —

Engedjék meg, hogy szem elől nem tévesztve

22

a szükséges kegyeletet, megemlékezzem ez idő-ből egy nem annyira mulatságos, mint barokkepizódról, mely, ha rágondolok, még ma is jóté-kony mozgásba hozza ágyékhártyámat, s jóízűenmegnevettetett másokat is, a kiknek azt, mintakkori szem- és fültanú elbeszéltem.

Volt a bécsi ferencziek zárdájában, a hováegyideig Bémer bárót, a nagyváradi püspököt isinternálták, egy magas, halványképű, szikár ter-metű barát, a ki drasztikus szónoklatai által némikétes hírre jutott, s a belvárosi középosztályúnővilágnál különös kegyben állott. Rajongtak ésbolondultak utánna, s mindegyik boldognak éreztemagát, ha kámzsájának csúcsát megérinthető.Félnapokig is elálltak a sötét folyosón, lesvén azalkalmat, hogy vele szólhassanak, vagy kezétmegcsókolhassák. A mily nyájasnak és irgalmas-nak mutatkozott a gyóntató székben, oly ke-gyetlenül dühöngött, ha a szó széken állott. Épü-letes homíliáit közönségesen így kezdte: „Ja,meine geliebten, aber auch vöm Teufel geliebten,von Gott gehaszten Kinder in Christo!“ s folytattaily módon egész óra hoszszáig, a mikor aztánmegtörtént, hogy többen juhai közül vallási ker-geségbe estek, s egypár valósággal meg is őrült,a mi egyébiránt szónoki hírének legkisebb ártal-mára sem szolgált.

E jámbor férfiú tehát egy vasárnap a foga-dási templom megpendített tervét választá thémául.A szokásos bevezetés után (1. fölebb), melyet mamég azzal a fenyegetéssel is megtoldott, hogy avétkek fertőjében úszó szeretett híveinek bűnös

23

teste okvetlenül az ördög konyhájában fog dara-bonkint megsüttetni (szóról szóra igaz), ha idejénmeg nem térnek, s vezeklésül a fogadási templomfölépítéséhez minél gazdagabb adakozásokkal nemjárulnak, áttért azon körülményre, mely a főher-czeg „fönséges agyá“-ban megteremtő a gondo-latot, mikép lehetne a birodalom öszszes népei-nek háláját fölséges uralkodójuk megmentése fö-lött legméltóbban megörökíteni? s a vajúdás ezenperczeit ily drasztikus módon illusztrálta:

— Igenis, keresztény hallgatóim! sokáig, igensokáig foglalatoskodtatá ő fenségét e nehéz pro-bléma megoldása. Végre kifáradván a szokatlanmunkától, csöndesen elaludt. S íme, álmábanmegnyílnak a menyország kapui, s az úristen azangyalok fényes kíséretében leszáll a földre, ke-zében tartván a fogadási templom aranyozott rá-mába foglalt tervrajzát, melyet az alvó főherczegfelé közeledvén e megszólítással nyújtott át neki:„Kaiszerliche Hoheit!“ . . . .

A többit már nem hallottam; megszöktem,hogy hangos hahotára ne fakadjak. Odakünnmég egyszer megfordultam; megakartam győ-ződni, hogy csakugyan a ferencziek templomában,s nem a — Karlszínházban voltam! —

A „Hof“-on ugyanezen időben dr. Veitprédikált, egy áttért zsidó. Midőn fölvetette ma-gát a bécsi liguriánusok zárdájába, odaajándé-kozta nekik egész vagyonát, mire ezek őt főnö-kükké választották. — A negyvennyolczas évekelőtt a legkedveltebb hitszónok, s a legkereset-tebb gyóntatóatya volt. — A legelőkelőbb höl-

24

gyek, még az anyacsászárné is, fölkeresték őt sze-rény czellájában, s egyik ismerősöm ott találtaegyszer lábainál S. herczegnőt könybelábadt sze-mekkel, s csókokkal borítván el a páter kezeit. A liguriánusok elüzetése után darab ideigviszszavonultan élt öcscsénél, a bécsi állatgyógy-intézet tanáránál, a ki több kitűnő munkát irt azállatgyógyászatról, később, mint homoeopátikusorvos igen jó nevet szerzett magának, s a minttudom, még ma is él, s kilenczven évei daczárafriss egészségnek örvend; de a gyógyítással föl-hagyott. — Midőn az exliguriánus prior újra aszószékre lépett, megelégedve tapasztalta, hogyhíveinek száma nem csökkent, s inkább hallgattákőt, mint kollegáját, a fanatikus barátot, páter KLlin-kowströmt, a ki őt ugyanabban templomban min-den második vasár- vagy ünnepnapon fölváltotta. Utóbb a híres hitszónoknak inkább mély filo-zófiai mint vallásos szellemű beszédei mérvadókörökben a főúri gyomrokra nézve emészthetle-neknek tartatván, ugyanaz Prágába internáltatott,hol, bár később szeme világát elveszté, folytono-san szellemi munkálatokkal foglalkozott, s két évelőtt igen magas korban meghalt.— Rajta is megbo-szulta magát Ferencz császár szelleme, mely az ötve-nes években újra fölkelni látszott sírjából, jóakaró-lag figyelmeztetvén azokat, a kik nyugodtan akar-tak meghalni, hogy: „In capite sit nil, Austriaquecapitum caput!“

IV.„Ha az utazó egy szép, egy derült külsejű

lak, egy kies vidék mellett megy el, s tekintete

25

egy pillanatig rajta megnyugszik, kevés, tán egysem kérdezi magában, váljon e laknak hány ha-lottja volt már, bukott-e fedezete alatt a búbánat,sírt-e eresze alatt a csüggedés, s a nyomor nemlépte-e át küszöbét, s a lak ablakán, melyre mosta borág vagy a hajnalka fut fel, melynek füg-gönye mögül egy vidám arcz tekint reánk, nemlopta-e be tekintetét az irigység, nem kuszott-ebe a káröröm, s váljon a vidék smaragdszönye-gét nem szaggatá-e föl többször az ár, s virá-gaira nem tört-e le a dúló fergcteg? így va-gyunk sok emberrel, így vagyunk barátainkkalis! Mert sok ember, mert barátunk derült kép-pel közeledik felénk, mert vonásain a mosolytszoktuk meg, nem kérdjük magunkban: váljonvolt-e, van-e a kebelnek halottja, lakott-e szivé-ben a búbánat, ült-e e szemekben a köny, nemfogta-e el lelkét sokszor a tűnődés, tán a csüg-gedés, s barátunk, kinek örömeink egyrészét kö-szönjük, kevés örömét, napjainak késő nyugalmátnem vásárolta-e meg hoszszu küzdelmen a sors-sal és az emberekkel?“

E szép sorokat írta Ervin (Pompéry) ba-rátom 1851-ben bevezetésül a „Hölgyfutár“ azonévi jánuár 8-dikán megjelent arczképemhez, s le-vonván a költői zománczot hiven jellemző azok-ban a lelki állapotot, melyet mosolylyal ajkimoneltitkolni igyekeztem, nem akarván az emberek-kel sejtetni, hogy homlokom derültsége egy gon-dos életnek csak rövid, boldog pillanata volt!

Jól tudta ő, mert hányszor mondtam el neki,a mindig türelmes hallgatónak, midőn bejártuk a

26

szép természetet, mely fölnyitja s közlékenyebbéteszi a szíveket, hogy mennyi jutott ki életemneka fájdalomból, a bánatból? Gazdag osztályrészjutott ki neki is mindkettőből, s azért méltányoltaa barát panaszait s viseltetett őszinte részvéttelmostoha sorsa iránt. Ő is, úgy mint én, küzdés-sel élte le ifjúsága legszebb napjait, neki is, úgymint nekem, tömérdek gátat vetett az elfogult-ság s türelmetlenség útjába, s azért értettük megegymást mindjárt első találkozásunkkor; a rokon-keblek öszszeölelkeztek, s ha nem volt napéjjelesmunkáknak egyéb pályabére, mint a további nél-külözés, ha lelkünk merészebb röptének hiányzottaz elismerés, törekvéseinknek a buzdítás: meg-könynyült szívünk, ha kipanaszolhattuk magun-kat; legtöbb vigaszt és biztatást pedig abbantaláltunk, hogy lelkünk elég rugékonysággal bir,s azért a sorsnak még sok kemény csapását fogjukelviselhetni, míg — öszszerogyunk!

Ha együtt voltunk, felejtettem, hogy otthonaz unalom boglyasfejű istenaszszonya ütötte föltanyáját. Oly rósz kedvvel jöttem sokszor bará-tomhoz, mint a gyermek, kit tanítója a legszebbtavaszi napon oskolában tart, hogy fogjon legye-ket, s mulasson a pókokkal. Oh, de hogy’ is lettvolna jó kedvem, midőn házi életem, Ninám ha-lála után, oly szomorú volt, mint ha a legsivá-rabb pusztában élnék, s később, midőn újra meg-házasodtam, még szomorúbb lett; úgy, hogy min-denütt otthon voltam, csak otthon nem!

Lapokat tudnék e hét egész évig tartottgyászidőről írni; de minek a félig behegedt se-

27

bet föltépni, mely csak arra mutat, hogy a testmég mindig beteg! Azonkívül 'meg az által, hogyez alkalommal kénytelen volnék személyemet, szo-kásom ellenére, jobban az előtérbe tolni, ki nemkerülhetném a szerénytelenség vádját, s ez ellenházi viszonyaimnak másokra nézve érdektelenvoltánál fogva, még azzal sem menthetném ma-gamat, hogy hisz’ az é n, és nem a mások él-ményeit írom. S azért ne bolygassuk az elmúltkeserű órák emlékét: amúgyis fölmerül az sok-szor álmatlan éjjeleimben, s kopogtat be nálam,mint a kegyetlen hitelező, hogy lássa, ébren va-gyok-e, s nem felejtkeztem-e meg, hogy adósavagyok?!

„Olyan színe van az életemnek — írtam egyikbarátomnak, a ki búfelejtésül a munkásságot aján-lotta — mint nagyböjtben az oláh faluk legron-gyosbikának, midőn az elborult égről sűrű csep-pekben hull alá az elhervadt mezőre az eső, s aszomszéd lombokon nincs csalogány, hogy szépemléket költsön föl a kebelben, hanem egy mégle nem sodort ágon kuczorodva a szomorú őszegyedüli énekese — a levélbéka brekeg, s a lé-lek tévedező költői eszméit űzi el egyhangú éne-kével, hogy aztán még az ábránd se enyhítse apillanat fájdalmát, s bennünk szintúgy sírjon föla bánat, mint fölsír a lombfosztott fák közt a szél,s zúgjon föl bennem az elégületlenség, mint meg-megrázkódott ablakaimon keresztül zúgnak a med-réből kiszorult „Wien“-nek iszapos hullámai!“ —

A délutánokat többnyire Ervin társaságábantöltöttem. Ha együtt voltunk, kevésbé éreztem

28

magamat izolálva. Ámbár fiatalabb volt nálam-nál, több praktikus életismerettel bírt, s tanácsátis szívesen fogadtam, csakhogy ez többnyire ké-sön jött. Egy-egy szűkszájú hír, a mi hazánkbólfölérkezett, elég anyagot nyújtott a vélemény-cserére, ha nem ingerelte is vágyunkat, többethallani. Ott is úgy mint itt a levegő ábrándosalakokkal, rózsaszínű felhőkre festett remények-kel, s nyugoti és keleti szélvészek által fölkavartdélibábokkal volt benépesítve. De mi egyéb pó-tolta volna is a lehullott — faleveleket? Szomo-rúan ásítottak ránk a száraz gályák; de volt elégdús képzeleterőnk, mely friss levelekkel ékesítéárva nemzetünk életfáját a közelgő télre. — No,kiteremtettük később — úgy a hogy — a gyü-mölcsöt is!

Nyáron elég és kellemes szórakozást talál-tunk a főváros gazdagszépségű vidékének beka-landozásában, télen meg a „Graben“- és „Kohl-markt“-on tanulmányoztuk az emberek különfélefajait, s természettudományi ismeretünket azzala tapasztalással gazdagítottuk, kogy a gyom ésa dudva közt igen kevés a különbség.

Nyári kirándulásainknál társunk volt néhaegy Meier nevű külföldi doktor is. Pompéry a„Concordiá‘‘-ban ismerkedett meg vele annak el-nöke dr. Wittelshöfer, győri hazánkfia révén, ki-hez ajánlólevele volt egyik magyar emigránstól.Igen szellemes ember, s rajongó természetbarátvolt. Magyarországról csak a forradalom ótahallott valamit, s most odakészült, hogy azt kö-zelebbről megismerje. Különösen érdeklődött an-

29

nak egyik népfaja iránt, melyet egy német tudós,Lipcsében megjelent „híres“ munkájában — „be-tyárokénak nevezett. Persze, hogy sokat nevet-tünk rajta, s siettünk ethnografikus ismereteit ki-javítani; ámde mit mondtak volna drága vérei,ha Xántus hazánkfia, a ki akkor Amerikábanbolyongott, azt irta volna, hogy az ottani őserdők-ben, a vademberek és ragadozó állatokon kívül,még egy teuton származású néptörzsre is akadt,melyet— majmoknak neveznek? Pedig alighajobban elvetette volna a sulykot Xántus bará-tunk, mint a német tudós; mert a ki bizonyosnépnek utánzási ügyességét, s azon sajátságátismeri, hogy minden égöv alatt úgy ászszimiláljamagát azokhoz, a kik közt lakik, hogy egypárév múlva alig lehet a vendéget a gazdátólmegkülönböztetni, az Xántus tévedését szintolytermészetesnek fogta volna találni, mint azt a sok-féle élhetetlenséget, melyet jóakaróink „intra etextra muros“ ránkfognak, hogy annál jobbanmegkedveltessék velünk a kultúra malasztjait! —

*

A vándormadarakkal viszszaérkezteknyek- s a későbbi szabadságharczban való rész-vétük miatt a korszellemen győzedelmeskedetterőszak egytől több évig tartó fogságra hurczolt,kiknek ezáltal a történelem egyik legszebb lap-jára igényük támadt. — A bécsiek seregestől tó-dultak ki naponkint a nuszdorfi gőzhajóállomás-hoz, vagy az éjszaki vaspályához, nem győzvén

30

bevárni, hogy régóta fájdalmasan nélkülözött ro-konaikat és barátjaikat karjaik közé szoríthassák.Az emberséges rendőrség ezt az örömet is meg-keserítő nekik: midőn alkalmatlan demonstrá-cziókra okot szolgáltatni nem akarván, az illető-ket változtatott marsrutával, s többnyire éjjeliidőben szállítatta viszsza hazájukba. —

Magam is több hétig hiában vártam Szon-tágh Pali barátomra Olmüczból, hol kétévi fog-ságát kitöltötte. A sors nem engedte meg', hogytalálkozzunk, s Kempen csatlósai aligha meg nemelőzték barátom kívánságát, midőn kikerültettékvele azt a helyet, mely újra annyi kellemetlen ér-zést költhetett volna föl benne.

Helyette egy másik jó barátom nyitott beváratlanul szobámba: S z 1 á v y József, volt tiszt-társam a budai kamaránál. Őt is szinte két évigtartották fogva Olmüczben, hol az osztrák urbá-nitás oly nehéz és lealázó munkákra szorítá őt,melyeket csak a súlyos büntettek miatt elitéitrabok szoktak elvégezni. Meg is látszott e ke-gyetlen bánásmód a szép és deli férfi alakján.Alig ismertem rá, midőn belépett, s csak az örömviszonlátásunk fölött okozta, hogy együttlétünkrövid perczeit éles rekriminácziókkal meg nemkeserítém.

Szeretném ma a magas állású államférfiútmegkérdezni: nem folyt-e el hiába a sok könny,s még több vér e szomjas magyar földön, s el-érte-e küzdelmünk, mely magára vonta egész Eu-rópa figyelmét, s a rokonszenv könnyét csillog-tató meg szemében, méltó jutalmát? elérkezett-e

31

az a reménylett jobb idő, az egyétömörült köz-akarat, a központosul! bizalom új kora, s lehet-ségcs-e, hogy a magyar valaha elégülten, békésenélhessen, hacsak egy óráig, egy perczig is?

Megvagyok győződve, hogy tudna, de nemmerem hinni, hogy azt fogná rá felelni, a mi lel-kében rejlik, s a mi rejlett akkor: midőn mégnem tűntek el égövünkről a lelkesedés napjai, anagy tervek kora: a történeti jogkövetelést kika-czagó aranyalmás ifjúság kora!

*

Ugyanazon időben jöttek haza Angol- ésFrancziaországból a magyar emigráczió néhánykiválóbb tagjai is. Ezek közt voltak Kálóczyés Pázmándy Dénes, kikkel Pompérynál is-merkedtem meg, a kihez leutazásuk előtt Magyar-országba rövid időre beköszöntöttek. Nem igenÍzlett nekik a számkivetés kenyere, s azt találták,hogy mindenütt jó, de legjobb otthon — ha gúzsbakötötten is.

E jeles férfiak társaságában igen szép esté-ket töltöttem, melyek kiváló helyet foglalnak elemlékezetemben. Sok komoly és mulattató dol-gok kerültek a szőnyegre, s ha az utóbbiaknakkissé keserű íze volt, ez a társalgás ingerét csakemelte, s az élvezetet pikántabbá tette.

Ezen estélyek egyikén jöttem először öszszeBaldácsi báróval is, a kit peresügyei néhány hétreBécsbe szóllítottak, s Pompéry egy csésze theáramarasztalt. Még ma is látom a vaskos alakot,mint rázkódtatta meg kaczaja a findzsákat az

32

asztalon, midőn Kálóczy utánozhatlan humorralmesélte el neki Haynau tragikomikus esetét alondoni sorházban, melyért az osztrák nagyhata-lom elfelejtett az angol kormánytól elégtételtkérni, az érdeklett fél pedig ezt azért nem tette,mert azzal vigasztalta magát: hogy nem őtet ver-ték meg, hanem — az osztrák generálist, a ki avereséghez már hozzászokott.

A tisztelt olvasó bizonyosan hallott arról,hogy Londonban, s a britt sziget egyéb neve-zetesebb városaiban már régóta léteznek oly pri-váttársaságok, a hol öszszejöveteleiknél a par-liamentet utánozva beszédeket tartanak, a mi-nisztereket ellenőrzik, az állambudgetet revideál-ják, indítványokat tesznek, s interpellácziókat intéznek. Az ily egyletekből, melyek a „lángészképezdéjé-“nek mondhatók, kerültek, s kerülnekki tán ma is Anglia első emberei. Fox, Fitt,Canning, Palmerston ezen egyletek idejéből szár-maztatják tehetségeik kifejlődését azon mérték-ben, a hogy’ azokat pártjuk érdekében s czéljaikkivitelére nézve több-kevesebb sikerrel fölhasz-nálni tudták.

Ezen egyletek egyike azon időben, midőn amagyar emigráczió Londonban időzött, az „Exe-terhall-“ban ütötte föl sátorát. Itt tárgyalták svitatták meg a napi eseményeket, s itt kerültszőnyegre a fönemlített botrányos ügy is, melyaz egyletnek alkalmul szolgált osztrákellenes ér-zelmeinek tüntető kifejezést adni. E végett keb-léből „jury-“t alakított, mely az osztrák gene-rálist maga elé idézte, s az okozott botrányért

33

felelősségre vonta. Mint tanuk a serfőző le-gények, s több magánszemélyek fungáltak. Ma-gától értetik, hogy a szereplők mindnyájan az egy-let tagjaiból álltak, s megfelelőleg maszkírozvavoltak. A parodisztikus komolysággal vitt tárgya-lás fölért a legsikerültebb farsangi „juksz“-szal, sa közérdekeltséget két álló hétig ébren tartá.Legzajosabb tetszést azon jelenet idézett elő,midőn Haynau személyesítője kuszált bajuszszal,s két méternyi hoszszú kardot csörtetvén magaután, nagy lármával berohan a terembe, s az el-nök által figyelmeztetik: hogy illedelmesenviselje magát, s ne gondolja, hogy Ausztriá-ban van! Dörgő „cheer“-ek követték mindig erendreutasítást, s e jelenetet, mely a mulatságtetőpontját képezte, mindenkor ismételni kellett.A bemeneti díj egy shillingre volt szabva; a be-vétel a szegényebb magyar emigránsok javárafordíttatott. Akadtak ezek részére még több jö-vedelmi források is; így a nyilvános felolvasások,melyeket egyes jeles hazánkfiai az angol főváros-ban Magyarország politikai s történelmi vi-szonyairól tartottak, a nevezett czélra szép ösz-szeget eredményeztek. A részvét, melyet azangolnép irántunk tanúsított, különös ellentétetképezett Palmerston közönbösségével, mely nem-zetünket majdnem elveszni engedte!

Sok igen érdekes dolgot hallottam mégelbeszélni a londoni magyar emigránsok életé-ből. Legnagyobb része alig fog a nagy közön-ség tudomására jutni; én pedig legkevésbé ér-zem magam hivatva, azokról a fátyolt levonni. —

34

Csak azok, a kik történetet csináltak, írhat-ják ahhoz a kommentárt is; ha nem teszik, elégkár; de a szerény napszámos nem avatkozhatika mester munkájába!--------------------

Csudáltam volna, ha gyakori öszszejövete-leink az atyáskodó policzáj figyelmét kikerülik.Midőn egy nap’ Ervin barátomat meglátogatniakartam, háziaszszonya egy levélkét adott által,melyben tudatja velem, hogy Bécset felsőbbutasítás következtében rögtön el kellett hagynia,s hogy a közelebbi körülményekről Pestről fogengem tudósítani. Várt levele bizonyosan vala-mi policzájkommiszárius asztalfiókjába tévedt,miután annak soha egy sorát sem láttam.

1860-nak elején ismét Bécsbe jött néhányhóra, hogy magát az életbiztosítás ágára képezze.Szó volt ekkor útijegyzetei átdolgozásáról is, mi-hez eddig sokféle foglalatosságai miatt nem jut-hatott. Tóth Lőrincz érdekes útitárczája mellett,mely a barátom által is beutazott országokat is-merteté, szinte élvezetes olvasmány lett volnaannál inkább, mert, mint tőle hallám, ő annakÍrásánál egészen más szempontból és nézetekbőlindult ki, mint az „útitárcza“ írója. — Váljonmeddig fogja még barátom e munkáját hever-tetni? Nem tart-e attól, hogy a hoszszú évekalatt sok kép elhalványulhat emléke előtt?!

Engedje meg a nyájas olvasó, hogy jelen czik-kemet, melyet Ervin barátom soraival kezdtemmeg, ugyanannak a múlt (1879-ik) év elején öt-venegy éves írói jubilaeumom alkalmával hozzámintézett hasonló szépségű, őszinte meleg szívből

35

eredő soraival bevégezzem. Bocsásson meg ekis hiúságomért, s ne irigyelje az öreg embertőlazt az örömet, melyet azok olvasásánál a fölöttérzett, hogy a baráti frigy, melyet fiatal szíveinkkötöttek, annyi számos éveken át változatlanulfönmaradt.

A levél, kevés kihagyással, így szól!„Budapest, január 3-dikán 1879. Szeretett

barátom! Megadta isten érned a napot, melyhasznos, de küzdésteljes pályádnak hozzád méltóhatárkőre és legszebb jutalma. E napon is ta-pasztalni fogod, mennyien szeretnek, tisztelnek;érezni fogod, hogy élted nem folyt le nyomta-lanul, hogy hasznos ember vagy. Vagyontalanulis gazdag vagy, édes barátom, mert mindighazádnak éltél, mert nevedet a történetíró azonlapra Írja fel, melyen azokéi ragyognak, kik ne-mesitől az emberi szívnek, úttörői a szépre jóratörekvőknek, áldott kezű küzdői a szabadságügyének. Gazdag vagy, édes Adolfom, merttöbb a barátod, mint éveidnek száma; mert büsz-kén, a nemes önérzet megnyugtatásával, a teljesí-tett kötelesség- kielégítő érzetével tekinthetszviszsza hoszszas és hasznos pályádra. —- Fáj ne-kem, édes barátom, hogy jubilaeumodon, midőnaz a város, az a megye, mely bölcsőd volt, büsz-kén néz rád és ünnepel, midőn a távolból isannyian üdvözölnek, s onnan is meghozzák ahódolatot érdemeidnek, én, a te legjobb és leg-őszintébb barátod jelen nem lehetek. Tudom,ott kellene lennem, ki egykor mint „Y o 1 e“ ésmint „E r v i n“ oldalad mellet állottam azon szép

36

korban, midőn ideáloknak éltünk. Mennyi édesemlék! Ott kellene lennem! — Hisz’ annak akevés sikernek, mely törekvésem jutalma voltaz irodalmi téren, legnagyobb, legszebb részétaz „Életképek“ nyújták nekem. A te kezedbőlnyertem az első koszorút. Nem a beszélyemnekjutott pályadíjat értem, hanem azon nehány szépsort, melyekkel az Yole leveleinek íróját be-mutattad. -------------Azóta harmincznégy év teltel. És e hoszszú idő alatt, jó és rósz sorsunk-ban, nem szakadt el a barátság, mely bennünketöszszefűzött. Részvéttel, aggódva, szeretettel kí-sértük kölcsönösen az utat, melyen haladtunk. —Érzem, ott kellene lennem oldalad mellett mostis. De családi bajaim lefognak. — Nem jöhetek!— Csak e levelemmel, csak jó kívánságaimmalcsatlakozhatom azokhoz, kik e szép napon körül-vesznek, hogy a magyar irodalom egyik leg-régibb, egyik leghübb és legérdemesebb munká-sának adózzanak a tisztelet és méltánylás ko-szorújával. — Fogadd, kérlek, édes barátom, leg-őszintébb kívánatimat. Tartson meg az ég sokáigerőben, egészségben, derült kedélyeddel, sze-rető szíveddel. — És bár meddig élsz, ha addigén is élek, légy, kérlek, mindig barátja változat-lan hívednek Pompéry Jánosnak.“

V.Az a tizenkét ideiglenes fogalmazó, a ki a

bécsi legfőbb törvényszék magyar szenátusábana jegyzőkönyvet vitte, s a kikhez a királyi táblamostani tanácselnöke Ráth György, s a semmítő-

37

szék bírája Vértessy (előbb Werner) Sándor istartoztak, oly könnyen bírta meg a munkát, hogya szórakozásra (magyarán mondva henyélésre)mindegyiknek elég ideje maradt, s nem is késettegyik se azt a legkitelhetőbb mértékben fölhasz-nálni. Ha egyik vagy másik kollégánk átvetteszívességből a jegyzőkönyv vezetését, mire csakminden második hétben került egyikünkre a sor,hónapokig élvezhettük szabadságunkat, a nélkülhogy erre különös engedelmet kellett volna kér-nünk. Úgy gondolom, nem bánták volna, havalamennyien elmaradunk, s részünkről szívesenmegtettük volna nekik ezt az örömet, csak neszorultunk volna ide, mint — Saul a próféták közé!

A dolgok ily állásánál fogva örömest en-gedtem Frank Márton ügyvéd-ismerősöm meg-hívásának, s lerándultam néhány napra Sopronba.Attól az időtől fogva, midőn a nagybátyámtólöröklött néhány ezer forinttal Czenkről Sopronbaköltöztem, s itt addig maradtam, míg pénzemetaz utolsó fillérig elköltöttem, e városban, kivéveaz éjjeli látogatást 1848-ban, melyről „Élményeim“első kötetében megemlékeztem, meg nem fordul-tam. Annak pedig épen huszonnégy éve volt, snyolcznapi itt mulatásom alatt azt tapasztaltam,hogy kedves szülővárosom azóta keveset válto-zott, s jellege csak oly merev és unalmas volt,a milyen minden kisebb városoké közönségesenlenni szokott. S e jellegét, bár lakosainak számatetemesen szaporodott, s a nyárspolgári „kaszta-szellem“ elég lassan ugyan, de folytonosan apad,nagyrészt máig is föntartotta.

38

Azonban nagyon igazságtalan volnék, haállításomat a város általános jellegéről annakmagán köreire is kiterjeszteném. Vannak itt sokkedves, szeretetreméltó családok, s nekem, a kitizenhárom év óta azok közt gyakrabban meg-fordulok, legkevesebb okom van azok feszességes idegenkedése ellen panaszkodni.

Másrészt meg az is igaz, hogy a soproniakérzéke a háziasság iránt mindinkább fogyni kezd, s amulatságot és szórakozást legtöbben már nemnégy falaik közt, hanem a házon kívül keresik.— Látogatóba csak a nők mennek egymáshozegy csésze — emberszólásra; a férfiak a kávé-házakban, a kaszinóban s a „társas kör“-bcn ta-lálkoznak.

Hajdanta ez máskép’ volt. A soproniak igenvendégszeretők voltak, szívesen láttak mindenmüveit és tisztességes embert, a ki házuknálmegfordult, ha ennek nemzetségi fája nem terjedtis Ádám apánkig, vagy gyapjuzsákjait és czukor-süvegeit nem számítá is ezerével a raktárakban.Folytonos érintkezésük a vidékiekkel, a mi on-nan eredt, hogy fi- vagy leánygyermekeiket amagyar vagy német nyelv megtanulására cserébeadták egymáshoz, ismerettségük körét a vidékenis annyira megszaporítá, hogy kiválóbb ünnepé-lyek alkalmával, kivált farsangkor, a háznak he-lyiségei szűkeknek mutatkoztak a meghívandóvendégek befogadására, s azért a kiszorultakkedvéért a mulatságot másod- vagy harmadnapismételni kellett.

E pátriárchális élet akkor, midőn, mint fö-

39

lebb említem, örökségemnek mielőbbi nyakra-hágása végett Sopronban mulattam, még javábantartott. Ottlétem alatt sok polgári házhoz voltamhivatalos, s mindegyikben igen otthonosnak érez-tem magamat. Egész farsangon át le voltamúgymondván foglalva a házikörök különféle esté-lyeire, melyeken szerették a vendégekkel láttatni,mit képes a háziúr erszénye és ízlése előterem-teni, s — megbírni?

A város, kivált a belváros régi házaiban,melyek még nem kerültek valami „zseniális“ építő-mester restaurátori kezébe, s még nem nőtték kimagukat oly „monumentális“ szörnynyé, mint újabbidőben az úgynevezett „kaszinóépület,“ ma is látnitöbb egymásbanyiló teremnagyságú szobákat, me-lyek hajdan táncz- és éttermekké szolgáltak, saz úgynevezett „polgári créme“ gyűlhelyei vol-tak. Dicső faj volt ez a pátriczius kotteria! Ma-gától fejlődött, nőtt és szaporodott. A szép jö-vedelemmel és kevés munkával járó magasabb hi-vatalokat egymás közt „atyafiságosan“ megosztá:s így mindig abban a kellemes helyzetben volt,hogy dologüres óráiban, melyek rendesen háromnegyedét foglalták el az istenadta napnak, többpénzt is költhetett szórakozására, mint e „zárt-körön“ kívül álló ipar- és kézműves osztály. —Hogy mennyit költött és költhetett, a nélkülhogy a más zsebébe kellett nyúlnia, erről egykezembe került régi jegyzet tanúskodik, melyegy akkori „házi mulatság“ költségeit, a pincze-és csemegeboron kívül, nettó ötszáz bankóforintraszámítja; oly összeg, mely az akkori időket te-

40

leintve fölér egy mostani báli ruha árával, melyeta gálánt férj hatszáz forint évi fizetéséből (vagymiből?) szeretetreméltó neje számára „kiteremt.“— A mi pedig a dologüres órák mivoltát illeti,arra nézve az akkori tanácsülési jegyzőkönyvekbő fölvilágosítást nyújthatnának, ha valaki azokátlapozására fáradságát nem sajnálná. Mily hi-hetetlen rövid idő alatt végezték el abban a pátri-árchális korszakban a legbonyolultabb ügyeket,melyek most éveket igényelnének, s legalább iskét rizsma „stemplis“ papirosba kerülnének! Apereket többnyire szóbeli tárgyalás utján intéz-ték el, s a „Herr Stadtrichter“ nem ritkán mégkriminális esetekben is az „ámiká“-t szoktamegpróbálni. Ennek aztán a sok árnyoldal mel-lett megvolt az a jó oldala is, hogy azon hivatal-nokoknak, kik Themisz asszonyság mellett a mú-zsákat is kedvelték, mindig elég ideje maradtszépirodalmi vagy tudományos foglalkozásra,melynek nyomai nemcsak a régi levéltárban, holmaholnap a molyok áldozativá lesznek, hanemleginkább az egyes családok rokoko-szekrényei-ben föltalálhatok lennének, s a kutatást minden-esetre jobban megérdemelnék, mint az a sok,nemcsak általános, de még helyi érdekkel sembiró „lim lom,“ melyet avatatlan kezek a pené-szes csomagokból találomra kikotoráznak, s aszedődíj és nyomdafesték élhetetlen pazarlásávalnapvilágra sikkasztanak. —

A mint szíves házigazdámmal az utczákatbebarangoltam, szemeim önkénytelenül megakad-tak egy régi pátricziusi házon nem messze az

41

apáczák templomától a belvárosban. Egy szív-rázó történet volt ahhoz fűzve ifjúsági éveimből,mely annak látásánál újra fölmerült emlékeze-temben. Elmondtam azt menetközben kísérőm-nek, a kit az nagyon érdekelni látszott; s legyenszabad ezt a nyájas olvasó jó és könyörületesszívéről is föltennem, midőn azt újra elmondom.

Az 1833-iki farsangon egy „kis tánczviga-lomra“ voltam ide meghíva. A házi család szá-mos tagból, s még több atyafiból állott, a kik avendégek nélkül is tekintélyes báli kontin-genst képeztek. Minél ritkábban látogatták megakkor a nyilvános tánczvigalmakat (a kaszinóiszerdai báloknak csak egyszer-kétszer volt nagyobbközönsége), annál több részvétre számíthattak azúgynevezett „Hausz-Kränzchen“-ek és „batyu-bál“-ok, hol táncz és játék, s a dúsan terítettasztal élvei mellett mind élénkebben kifejlett ajó kedv, s tartotta világos-viradtig ébren a kedé-lyeket.

Az öszszejövetel ideje esti hét órára voltkitűzve. Táncz előtt, jó régi szokás szerint,ozsonnához ültünk. A mostani langyos thea, vé-kony sódar-szeletek s czukros nyalánkságok he-lyett jó tejeskávét ittunk, s otthon készült ízletessüteményeket aprítottunk bele. Házi aszszonya-ink akkor még ráértek a főzésre és sütésre, s ezalkalommal különös kegyben részesültek a szélestálakon fölkúpozott farsangi fánkok, ezen göm-bölyű, apró, szellős jószágok, melyek, mielőtt agyomor mélyébe tűntek, oly kápráztató s ingerlőlátványt nyújtottak a szemnek, s a melyekhez

42

hasonlókat csak a legújabb időben ettem egyszeregy itteni úriháznál. A házi úrnő azok készítésimesterségét anyjától örökölte.

Örege ifja derekasan hozzálátott a falatozás-hoz; öröm volt a sok egészséges gyomrot látni,melyet a franczia konyha, meg a rendetlen élet-mód meg nem rontott, s a mely a mai időbenmajdnem a ritkaságok közé tartozik. E mellettvigan folyt a társalgás; s bár az akkori aprónapi események kevésbé pikáns themát nyújtot-tak a kisvárosi „medisance“-ra (magyarán mondva,,tratsch“-ra), mint ma, hol a mindent nivellálókorszellem az enyim és tied, a férj és házibarátközti különbséget eltörölte: még sem hiányzottaka társaséletben mozzanatok, melyek lemorzsolá-sához, éppen egyszerű mivoltuknál fogva, sokkaltöbb él és elevenség kívántatott, mint amennyivela mai blazírt, unalommal száturált, szellemüresköreink rendelkeznek, ha a társalgó túlterjed amindennapi pletyka határain. S mert a fiatalembert akkor nem csupán azért hívták meg abálba, hogy tánczoljon, a kisaszszonyt meg azért,hogy szüntelen mosolyogjon, a hogy’ arra a nö-velőében tanították, a táncz csak kellemes fél-benszakasztáséi volt a szellemi mulatságnak, sazért valóságos kedvtelés volt, midőn mai di-vatos estélyeinknél azt nem lehet egyébnek, mintegy finomabb fajú robotnak nevezni. —

A vigalomban jelen volt Wigand Ottókönyvárus is, a lipcsei jóhírű firmának nem ép-pen legérdemesebb társa. Eleven apró emberke,ki tizenöt évvel ezután, mint telivérü „Gutgesinn-

43

ter“ majdnem mindennap megfordult a hatalmasvárosi parancsnok, Kudriávszky tábornok elő-szobájában, élvén az alkalommal, a magyar ven-dégszeretet rovásán nagyra nőtt adósságait amúgynémetesen leróhatni. Elhozott magával egy ép-pen akkor Lipcsében megjelent röpiratot, mely-ben egy féleszű német doktor bebizonyítani igye-kezett, hogy „a nők nem férfiak!“ — A jelenvolthölgyek a könyvárus tapintatlansága miatt méltánmegboszankodtak, s még inkább bántotta őketegy fanyarképű bécsi Hofrathnak, ki a háziúrsógora volt, s nejével látogatóba jött pár naprarokonaihoz, az az indiskrét eljárása, hogy a gúny-iratból néhány csípős mondatot kiböngészvén,azokat saját szarkasztikus jegyzeteivel megtol-dotta, így kívánván ezt hihetőleg a bécsi finomtónus, s a tulajdon neje iránti gyöngédség. Leg-inkább fölingerültnek látszott e miatt a háziasz-szony, egy igen eleven, jószívű teremtés, tüzesszemmel s hófehér váltakkal. Azzal iparkodtamöt megnyugtatni, hogy a szerző, midőn azt állítá,hogy a nők nem emberek, ezzel bizonyosan aztakarta mondani, hogy — angyalok, s ezt csakügyetlenségből felejté megemlíteni, föltevén mindenmüveit olvasóról, hogy ezt a következtetést azelőzményekből amúgyis levonni fogja. E gálántmegjegyzésemmel Wigand és a Hofrath úrnál csakolajat öntöttem a tűzre, különösen az elsőnél, aki otromba kifakadásai által hihetőleg revanzsí-rozni akarta magát a hölgyeken, hogy gnómszerűalakja iránt emberi érzelmeket nem táplálnak.Az idétlen szóvitát Leitner városbíró, egy sok-

44

olvasottságú s finom műveltségű férfiú azzal sza-kítá félbe, hogy a kérdéses pámflet eredete igenrégi, s szerzője azt csak azért írhatta, hogy aszocziniánusok tévedéseit helyreigazítsa, a kiknekérvelési módja mellett még azt is be lehetne bi-zonyítani, hogy a nők nem emberek! — Eszellemes interpretáczió csak félig tudta a fölin-gerelt kedélyeket lecsillapítani, s ha e perczbenmeg nem zendülnek Kurzweil uramnak tánczrahivó zongorahangjai a mellékszobában, szóvalsem mondom, hogy a közneheztelés nem ké-szít érdemlett „autodafé“-t a kárhozatos röpiratszámára.

De a zene, a békítő, a búoszlató megszólalt,s az egész társaság a szomszéd szobákba vonult,hol a fiatalság tánczra kerekedett, a korosabbakegy kis darokkra vagy preferánczra a játék-asztalhoz ültek, a „juste milieu“-höz tartozók pedigaz ablakfülkékbe s szobasarkokba húzódtak visz-sza, onnan mustrálván a tánczosokat, s cserélvénki ezek fölött kedvező vagy ellenkező észrevé-teleiket.

Magam is az utóbbiak közé tartozván, úgyvettem észre, hogy a vendégek szemei gyakranaz ajtó felé voltak irányozva, s hallottam, hogynyugtalankodva kérdezték egymást: „még mostsem jön? ugyan sokáig várakoztat magára!“ —Kíváncsian fordultam szomszédomhoz s kérdez-tem, kire várnak?

— Mondják, hogy Winterné aszszonyságmaszkban fog megjelenni.

— Winterné? sohse’ hallottam felőle.

45

— Nem is fordul meg sokat az emberekközt. Jó barátnéja a házi asszonynak, kivel együttnövekedett egy bécsi intézetben. Sok keserűségelehetett az életben, s azért kerüli az embereket.Vannak, a kik ezt csak különczködésnek tartják.

E perczben megnyílik a középajtó, s két ál-arczos (férfi és nő) lép be a terembe.

— Der Herr Aehnel, der Herr Aehnel!hangzók mindenfelől.

— Án’ Szumper, án’ Szumper! kiáltott kó-rusban a vendégsereg.

A zene elhallgatott, a két maszkot körül-fogták; nevettek és tapsoltak az eredeti ötletnek.

Ez a „Herr Aehnel“ (hiencz nyelven: „öreg-apó“), a kit az egyik álczás csalódásig hívenábrázolt, igen ismeretes, népszerű egyén voltSopronban. Odavaló vagyonos polgári családbólszármazott, s több év előtt lakatos mesterségefolytatására külföldre költözött, honnan, ellenke-zőleg a Magyarországba bevándorolt sógoroktól,a kik itt rövid idő alatt „Hausherr“-ek- és földes-urakká lesznek, koldusán tért viszsza. — Egésznap’ az útczán volt látható; középtermetű, vaskos,jóképű alak, elmetompultságra mutató arczvoná-sokkal, melyekre a nehéz gondok el nem titkol-ható barázdákat húztak. Igen szerette a gyer-mekeket; mindenütt, a hol megfordult, ez apróseregtől volt körülvéve, mely nem nyugodott,míg mindegyiknek homlokára nem tipegett mu-tatóujjával, s nem dörzsölte meg tenyerével hom-lokát, mi közben azt a méhdongáshoz hasonló„szum szum“-ot mormogá, a mi a gyermekeknek

46

annyira tetszett (de mi nem tetszik ezeknek?),hogy a hol csak meglátták, odaszaladtak hozzás kérték a „szum-szum“-ot tőle. Néha az öreg-apó fukarabb volt kegyosztogatásaival, s csakazokat részesíté azokban, a kik szorgalmuk vagyjóviseletük jutalmául kék vagy piros szalagoncsüngő fényes érmet hordtak nyakukon, mely-lyel az akkori szokás szerint az elemi iskolákbana kiválóbb tanonczokat egy-egy délutánra föl-czifrázták. Ilyenkor aztán szinte le lehetett ol-vasni a vidor gyermekarczokról büszke örömükete kitüntetés fölött, s hogy ezt még az aranyoséremnél is többre becsülik, mert ösztönül szol-gált még az öregapó megelégedése. Boldog gyer-mekek,̂ kiknek homlokát még keményebb „szem-pernek nem érinték, mint azok voltak, melyeketa „Herr Aehnel“ osztogatott! Megesett, hogyezüstgombos nádpálczáját — jobb idők ereklyéjét— néha a tolakodóbb és pajzánabb ficzkók ellenis kellett használnia, de ez csak ritkán lordultelő, miután a gyermekek annál az ösztönszerűtiszteletnél fogva, melylyel az öregek iránt visel-tettek (ma már az ily hiábavalóságra sem otthon,sem az iskolában nem igen tanítják őket), azilyen dévajkodókat kitaszították körükből, s nemengedték az öregapó közelébe jutni. — Nem tu-dom, mikor halt meg? csak annyit hallottam,hogy később a városi ápoldábci került: legalábbvégnapjaira mentve volt az éhenhalás ellen.

A vigalomban résztvevők közt, a törpe Wi-gandot, meg a nagyképű Hofrathot kivéve, nemvolt, kinek a leírt maszknak látásán a gyermek-

47

világ rózsabimbószaka egypár perczre ne jutottvolna eszébe. Körülvettük mindnyájan a „HerrAehnel“-t, megdörzsöltettük vele homlokunkat,nevettük misztikus dongását, s mohón kapkodtunka mézeslepények, malozsaszőllők, czukrosgeszte-nyék s mondolák után, melyeket az üdvös intésekés tanítások kíséretében köztünk bőkezűleg ki-osztott.

Az első zaj lecsillapulta után kíváncsiak let-tünk, ki lappang tulajdonkép’ az öregapó álezájaalatt? miután azt, hogy a másik mászk, egy nőidominó alatt Winterné asszonyság rejlik, kétség-telennek tartottuk. A mellére tűzött fonnyadtfehérrózsát, meg eddigi némaságát csak különcz-ködő szeszélyének tulajdonítottuk.

Mily nagy volt tehát meglepetésünk, midőnéjfélkor a táncz bevégeztével, kiki párjával azújra terített asztalhoz sietvén, ott a „Herr Aeli-nel“ mászkja alól — Winterné aszszonyságot lát-tuk kibontakozni. A „vivát“-ok és „brávó“-lcújra kezdődtek, s ezek megszűntével a kíváncsi-ság most már a fehér dominó felé fordult; deWinterné aszszonyság kijelenté, hogy társnőjeálezázottan kíván maradni addig, míg a mászlcnakszellőztetését alkalomszerűnek nem találja. Kép-zelhetni, hogy e nyilatkozat az általános feszült-séget még inkább növelte.

Az asztalnál az ismeretlen nő közelébe ju-tottam, a ki Winterné aszszonysággal éppen szem-közt ült az „udvari tanácsos“ úrral. A közfigye-lem miatt, melyet a rejtélyes dominó felköltött,még a dúsan terített asztal csemegéi is jóformán

48

érintetlenül maradtak, nem nagy örömére a házi-aszszonynak. Minden oldalról kíváncsi és kérdőtekintetek irányultak a női pár felé; mígnem azelső toasztok elhangzása után, melyek egyike a„Herr Achnel“ zseniális személyesítőjét éltette,Winterné aszszonyság a kitüntetést megköszön-vén, egyúttal engedelmet kért, hogy a vendégektürelmét egy rövid, de épületes beszélykével,mely komoly, de érdekfeszítő voltánál fogva, úgyhiszi, nem fogja az általános vígságot megzavarni,igénybe veszi. — S midőn erre nézve helyeslé-sünkkel találkozott, beszédjét, mely alatt szemeitszüntelen a Hofrath úrra szögzé, a mi enneknem nagy gyönyörűséget látszott okozni, ekkép’folytató:

— Mindenki ismeri, úgy hiszem, azt a sze-gény embert, a kit ma önök hízelgő állítása szerint,oly jól sikerült ábrázolnom. Viszontagságos éle-téről azonban eddig csak annyit tudtunk, hogya külföldről a legmostohább állapotban tért visz-sza szülővárosába; de hogy e szerencsétlen em-bernek egy nővére is van, a ki szegényül, el-hagyatottan, tört szíve fájdalmával él o városban,azt magam is csak véletlenül tudtam meg e na-pokban, s ez az oka, hogy ma, a háziaszszonyengedelmével, e díszes társaságban megjelentem.— E szegény leányt Luizának hívják. Külföldönutazott bátyja egy bécsi nőrokonánál hagyta, ki-nek kedvét jómagaviselete által annyira meg-nyerte, hogy mindenki a vagyonos néne (örö-kösének tekinté ötét. — Abban az időben az énanyám is járatos volt a házhoz, s valahányszor

49

hazajött, nem győzte eléggé dicsérni a szelídlelkűleányt, a ki oly példás türelemmel ápolta betegnénjét. Én akkor még igen kis leány voltam,de elevenen emlékezem azért anyám minden sza-vára. Sajnálatát fejezé ki sokszor a fölött, hogya szegény Luizának ifjúsága teljes virágában olyelszigelten kell élni a világtól, miután az öreg-aszszony, egypár aggkorú nőismerősén kívül, sen-kit sem fogad házánál; s nem egyszer említé,mily szerencsétlenség volna Luizára nézve, hanagynénje nem gondolkodnék idején jövőjéről, sha annak halála után kilöketnék a nagyvilágba,melyet a nagynéne s ennek ölebecskéje társaságá-ban eddig még híréből is alig' ismert. — Egypár évmúlva anyám egy délután engem is elvitt a néneházához. Luiza fölszólítására tette, hogy az unal-mas egyformaság nyájasabb képet váltson. Akisaszszony nekem azonnal megtetszett; oly ked-ves volt, hogy gyermekszívem a legmelegebbrokonszenvet érezte iránta, mialatt mogorva ésbarátságtalan nénjétől mindig illő távolságbanmaradtam. — Nem sokára aztán új vendég érke-zett a házhoz; egy csinos, fiatal ember, az öregaszszonynak egyik rokona, a ki Linzből Bécsbejött tanulmányait bevégezni. A jogi pályára ké-szült, s most, miután atyja időközben meghalt, aztcsekély vagyona miatt félbeszakítani s valami al-sóbbrendű alkalmazás után látni kényszerűlt volna,ha l.uiza, a szegény ifjú sorsán megkönyörülvén,az öregnénénél ki nem eszközli, hogy unokaöcs-cse további kiképeztetéséről gondoskodjék. Azifjú könnyes szemekkel köszönte meg Luizának

50

e jószívűséget, melyet — úgy monda — sohasemfog elfelejteni. Engem e nemes tett még inkábbLuizához vonzott; de anyámnak sok kifogása voltellene. Azt mondá, hogy én azt nem értem; azily fiatal embernek sok pénzre lesz szüksége afővárosban, s e körülmény csak a nagynéne er-szényét fogja terhelni Luiza kárára, a ki amúgy-is úgy él, mintha kolostorba zárták volna, s nél-külözéséért alig fog valaha illő kárpótlást nyerni.

Winterné aszszonyság itt rövid pár perezremegakasztá beszédjét, hogy elérzékenyültségétviszszafojtsa, s azután folytatá:

— Arthur — így hívták a fiatal embert —azalatt meglehetős sikerrel folytatta tanulmáyait.Miután azonban az ifjú úr a felolvasásokon kívülegyéb mulatságokban is szeretett volna résztvenni,melyek, ha vagyonosabb társaival versenyezniakart, a nagynénje által számára kirendelt ösz-szegnél sokkal több költségbe kerülnek, újra szo-morkodni kezdett, s baját elpanaszolta Luizának.Ez természetesnek találván, hogy Arthurnak az el-mét kifárasztó tanulmányok után szórakozásra vanszüksége, szekrényéből kivett egy tekercs arany-és ezüstpénzt, melyet a nagynéne ajándékiból s aszükségleteire kivetett öszszegből megtakarított, sazt Arthurnak azzal kézbesíté, csak forduljon hozzá,ha valamire szüksége van, ő mindig kész lesz te-hetsége szerint rajta segíteni. Arthur megcsókoltaLuiza kezét, angyalának nevezte őt, s újra meg-esküdött, hogy e jóságát soha elfelejteni nemfogja, s alig várhatja az alkalmat, hogy azt két-szeresen viszonozhassa. — Ezután a kettőből —

51

szerelmes pár lett; a mi anyámnak ismét nemtetszett, mert Luiza jóval idősebb volt, mint Ar-thur. Meg- is mondta ezt egyszer Luizának, srégi ismerettségük jogánál fogva figyelmeztetteőt a következményekre. A leány erre csak aztfelelte, hogy teljesen bízik Arthur becsületessé-gében, s ennek hűségét sohasem fogja kétségbe-vonni. Anyám ezután természetesen elhallga-tott. —

— Ismét elmúlt egy év, s Arthur azt mondáegy nap’ Luizának, hogy tanulmányait jó sikerrelbevégezte, s most Prágába készül, a hol egyiktársának ott nagy befolyással bíró apjának párt-fogása mellett kilátása nyílik egy jövedelmezőállamhivatal elnyerésére. El is indulna mindjárt,ha a nagynéne a szükséges útiköltséget megadná.

Luiza erről is gondoskodott, s midőn aztánArthur másnap búcsút vett „rövid időre“ kedve-sétől, ennek egy szép virágcsokrot adott át em-lékül. Luiza nagyon megdöbbent, mert a bok-réta közepén egy fehér rózsát látott, ez pedig— mint mondá — halált jelent. Arthur eztakkép’ magyarázta, hogy ezentúl csak a halálfogja őket elválasztani.

— Erre az ifjú elutazott. Írt eleinte két,három, vagy tán négy, öt levelet is Prágából,később egyet sem. Nem sokára rá meghalt azöreg néne; elfelejtett végrendeletet csinálni, sLuiza, a mitől anyám mindig tartott, kimaradt azörökségből. — Ez néhány napra a temetés utánelhagyta eddigi lakását, s mert senkitől sem bú-csúzott el, nem tudtuk, merre fordult? Arthur,

52

— a kivel egyszer az utczán találkoztunk, azt monda,hogy elköltözött Becsből, s midőn anyám azt kér-dezte tőle: mikor lesz a menyegző? vállat voní-tott, s azt felelte: „oh akkor még nagyon fiatalvoltam, s Luiza hamar elvirult!“

A vendégek közül kívülem és Winterné asz-szonyságon kívül alig vette valaki észre, hogy aHofrath úr a beszély elejétől fogva bizonyos nyug-talanságot árult el, mely annak folyama alattmindinkább fokozódott. Lesütött szemekkel skipirult arczczal, mint a bűnös, a ki ítéletét várja,ült átellenünkben, és Winterné utolsó szavainálnejének valamit fülébe súgván, hirtelen fölkelt azasztaltól, s a mellékszobába távozott. A vendé-gek figyelme másfelé lévén irányozva, a Hofrathur távozását kevesen vették észre, s ezek is csakazt gondolták, hogy a magyar ételektől aligha so-kat nem evett, s azért ment ki, hogy kifújja magát.

Winterné aszszonyság sietett az érdekestörténetecskét bevégezni.

— Évek múlva — folytatá — az én jóanyám is meghalt, s én férjemmel ide Sopronbaköltöztem, a hol ezrede állomásozva volt. Fér-jem alig kétévi házasságunk után meghalt, s az-óta egészen viszszavonultan élek; ismeretséget ami kedves háziaszszonyunkon kívül senkivel semkötöttem, s nyilvános helyeken csak igen ritkánfordulok meg. Azok, kik érdemesnek találjákcsekély személyemmel bíbelődni, engem különcz-nek mondanak, én meg éppen nem érzek kedvet,e véleményt életmódom megváltoztatása által meg-czáfolni. — Néhány hó előtt, a múlt ősz elején,

53

az útczán egy szegényül, de tisztességesen öltö-zött nő jött elém. Mindketten egyszerre meg-álltunk s ugyanabban a perczben egymásra is-mertünk. A nő Luiza volt. Arczvonásaibaelég olvashatólag volt a lefolyt évek szomorútörténete bevésve. Nem volt szükség, hogy aztújra elmondja. Meghíttam őt hozzám, s régi is-meretségünket megújítottuk. Ifjúságunk emlé-kezetében éltünk, s mert egyikünknek sincs okaa jelennek örülni, múltunkban keresünk kárpót-lást érte. Társaságunk az én lakásomon egyvidor pintyőke, a Luizáén egy angol szelindek,az egyetlen lény a világon, mely hozzá hűmaradt.

— Tegnapelőtt barátnőm fölindulva toppantszobámba, s kért, hogy vigyem el magammale mai estélyre. Nem hiszi, úgy mondá, hogyintim ismeretségemnél fogva a háziaszszonynyalkívánsága akadályokba ütköznék. Elmondá egy-szersmind az okot is, a mi őt arra készteté, hogyaz előtte egészen ismeretlen körben megjelenjen.Nem lehetett kérelmét megtagadnom, s miután errenézve a szeretetreméltó háziaszszony engedelmétmegnyertem, elhatároztuk, hogy tervünk könnyebbkivitelére m á s z k bán jelenünk meg, a mi általa tisztelt társaságnak is egy kis meglepetést re-méltünk szerezhetni.

— A másik meglepetés, végzé Winternéaszszonyság mély megindulással beszédjét, arravár, a kinek szegény barátném a mellére tűzöttfehér rózsát e perczben azzal a nyilatkozattal adjaviszsza: hogy nem ő az oka, ha a tizenöt év óta

54

— ráhullatott könyek nem bírták azt az elvirulástólmegmenteni.

Az általános részvét, melyet Winterné asz-szonyság elbeszélése találkozott, szükségtelennektette mentegetését türelmünk igénybevétele miatt.— A „fehér dominó“-t, és a bécsi vendégeketnem láttuk többé.

A táncz újra kezdődött. Winterné távoznikészült, s elfogadta kíséretemet.

Midőn a vigyázótorony közelébe értünk,egy régi házra mutatott.

— Itt lakik Luiza!— Története igen szomorú; mondék. Nagy-

sádé bizonyosan vidorabb volt.— Ne hidje — vágott hirtelen szavamba a

nő. — De íme itthon vagyok!S ezzel megköszönvén kíséretemet, kinyitotta

a kaput, s eltűnt a ház sötét belsejében.Egyedül maradtam. A hó megezüstözte

kékes világával a hóleplet, mely az útczákon el-terült. A benczék templomtornya komolyan te-kintett le reám, s úgy tetszett, mintha a nap- ésfergeteg barnította ódon házak rácsos csúcsaitöbb szomorú történetet tudnának még a régiidőből elmesélni. Csak a lábaim alatt csikorgóhó emlékeztetett, hogy hideg van, s dideregvesiettem szállásomra.

Sokáig nem bírtam elaludni. A szegényLuiza untalan foglalatoskodtatá elmémet. —Istenem, ez a szegény emberi SZÍV mily melegenbuzog minden jóért és nemesért, s bízik teljesodaadásig, mert mindenkiről csak jót hisz; aztán

55

megcsalatik, és megszakad, mint a szegényEuizáé, mielőtt szép tulajdonai teljesen kifejlőd-tek volna; végre elzárkózik, mert senkisem is-meri, senkisem érti őt, s magával hordozza asebet, melyet senkisem akar látni, s melybesenkisem önt balzsamot, mig az isten azt megnem gyógyitja!

VI.1855-dik évi deczember végén állították föl

Becsben a magyar legfőbb úrbéri törvényszéket,élén gróf Nádasdy Ferenczczel, a pesti fő-törvényszék elnökével. Az előadók kontingenséta belügyi minisztérium s a legfőbb törvényszékkevésbé elfoglalt tanácsosai képezték. Elnökititkárnak é n lettem kinevezve. Mikor Krauszaláírta kinevezési okmányomat, azt mondta Be-kének: „no, ez egyszer tán meg lesz velemelégedve!“ Mézesmadzag akart lenni gyakorimellőztetésernért!

A „Matschakerhof“ egyik szobájában tákol-tuk öszsze új főnökömmel a megnyitó elnöki be-szédet magyarul, s még az nap este jött azviszsza tetemes javítások- és kihagyásokkal Bachés Krausz miniszterek revíziójából — németül.Ezt kellett aztán Nádasdynak másnap az elsőülésen fölolvasni. Úgy parancsolták rá; de azt megSzéll Imre tanácsos úrnak senkisem parancsolta,hogy németül feleljen rá. Megtehette volna eztmagyarul is, legalább nem ficzamította volna kihárom hétre a nyelvét. —

Jó ideig pauzáltunk, míg a megindított pe-rek az alsóbb fórumoktól fölülvizsgálatra ide

55

fölérkeztek. Az üres órákat a büróban azzal töl-töttük, hogy én — novellákat írtam, főnökömmeg azt nézte a régi schemátizmusokban (meg-volt neki 1790-től fogva valamennyi), honnanfújta öszsze a szél (vagy micsoda?) azt a sokmindenféle rangú és rendű úri egyént, a kiketaz abszolutisztikus német kormány Magyarország-ba dekretált nagyságos és méltóságos uraknak?Igen sokszor nem titkolhatott el egy malicziosusmosolyt, midőn rámutatott azon „kedélyes“ nép-kupacz embereire, a kik, mint Aeneas társai, min-den perczben készek családjuk- és háziisteneikkelelhagyni hazájukat, mely nem is annyira hazá-juk, mint fészkük, s nemcsak a Tisza virágospartjaira, hanem a pokolba is elmennek, ha ottaz ördög kontójára pörköltek ehetnek.

A pesti és pozsonyi főtörvényszék elnökei,Umlauf (nőmén et ómen) és Streit urak kö-zül az egyik Salzburgból, a másik meg már nemtudom melyik Kreisz- vagy "Rezirkszgerichtől sza-kadt le mint a jégeső a nevezett magyar városokba;a legtöbbnek nevét pedig épp’ oly hiában keres-tük a schemátizmusban, mint némely nagyúrnakapjáét a góthai kalendáriomban. — Az tény,hogy a mikor a császár az ötvenes években be-utazta Magyar- és Erdélyországnak egy részét,egy alföldi járásbiró a fejedelem kíséretében voltKozma tanácsosnak magát mint báró JósikaSamu egykori — „Büchsenspanner“-jét mutattabe, s a tanácsos, ki a kanczellárnak gyakoriasztalvendége volt, csakugyan ráismert hajdani— tányérváltójára!

57

Ily elemekből állott a „Bach-ármádia,“ mely-nek kedvéért kényszerítők a magyar embert astockeraui teutonok zengzetes nyelvét megtanulni,hogy megértse édes, az az éhes vendégeit, hazsandártolmácsok nélkül kérték (?) tőle utolsófalatját. A linczi, marburgi, csaszlaui s trop-paui kövezetei falkástól tiporták a magyar megye-főnöki kandidátusok, s minden német, morva éscseh anya már méhében hordta a szolgabiróiembryokat! *)

A beállott munka után megszakadtak épü-letes tanulmányaink. — E legfőbb törvényszék-nél is úgy mint a másiknál az előadások németnyelven folytak. Az ítéletek a magyarországiperekben magyarul és németül (ez utóbbi tekin-tetvén a hiteles szövegnek), a horvát, szerb-vojvodinai és erdélyi ügyekben csupán németül

* E gyönyörűséges állapotot híven aposztrofálta egykemenesaljai harátom a következő rigmusokban, melyeket a„Bolond Miska albumá“ban kiadtam:

Akkor meg nem kopott úgy megA világ vén tengelye;De most régi járásánakMár se nyoma, se helye.Hja, akkor még házától élt,Úr volt a megyei tiszt,Nem piaczról került akkorBor, szalonna, búza, liszt.Harmincz negyven vendége voltAz asztalnál rendiben,S nem keresett ennivalótEbédkor a „pinkli“-ben.

58

expediáltak; rekurszuális s fölfolyamodványi tár-gyak német „Bescheid“-dal döntettek el, amelyet aztán a Csanádi vagy szabolcsi peresfelekotthon a pálinkás zsidó által magyaráztathattakmeg maguknak. Eleinte ezek a határozatok iskét nyelven adattak ki, mígnem a minisztériumaz egyedül üdvözítő németet praeskribálta. Deazért elcsúszott többször a magyar is, haReichenstein báró revíziója alá nem került,a ki a magyar szöveget „vorschriftsmäszszig“ ki-törülte. Kitörülte volna e derék szász atyafi azegész magyar nemzetet is az élők sorából, ha eztegy tollvonással megtehette volna. Dühösebbmagyarfalót, mint ő és Friedenfels barátja (szinteszász ember) volt, alig lehetett képzelni, s mertmind a ketten egyszersmind Bachnak intimusaivoltak, Nádasdyt is terrorizálták. — A báró úrrevideálta a magyar tudományos akadémia alap-szabályait is, s azok első §-ából e két szót„magyar nyelven“, mely annak a tudomá-nyok terjesztésére vonatkozó tételében előfordul,

Még akkor a rósz úton isÖt lovat elvágtatott,S „Habschaft“-jának gyertyás„Fersclilag“Garderobot nem adott.Kinek akkor az útfélenEgy rósz krajczárt vetettem,Most már azt kell süvegelnem,Mert ő ítél felettem.A ki akkor nyakán hordottKéregető tarisznyát,Most egyiránt kivagdossaA „Zrinyi“-t vagy harisnyát.

59

minden további okadatolás nélkül kitörülte, s csakévek múlva sikerült (a mi Pápay udvari ta-nácsos érdeme) a régi szöveget rehabilitálni.A provizórium alatt e jó urat másodkanczellárránevezték ki az erdélyi udvari kanczelláriához, sneki tulajdoníthatni, hogy e dikászteriumnál alegvadabb magyarsággal írtak. Meg is kaptaérte a szentistvánrend keresztjét!

Nádasdyt igen bajos volt megítélni annak, aki őt közelebbről nem ismerte. Én azon háromvagy négy év alatt, hol személye körül voltam,őt ritka jószívűsége s feddhetlen becsületességemiatt tisztelni tanultam. Nem pazarolt, az igaz,de titokban sok jót tett, s tudnék akárhány esetetfölemlíteni, hol bőkezűleg segített egyesek éscsaládok nyomorán. Anyja, a jótékonyságárólismert „Coeur d’ ange“ halála után (1856-ban)anyagi viszonyai kedvezőbb fordulatot nyervén,ő is szabadabban követhette jótékonysági hajla-mát, s merem állítani, hogy büdzsetje sokkalhoszszabb rubrikáját mutatja föl a mások fölsegél-lésére, mint a tulajdon szükségleteire fordítottköltségeknek. Ifibája volt, hogy azt az ethikaitant: ,.a mit a jobb kezed ad, azt a bal ne tudja,“nagyonis szigorúan követte; ellenkező esetbensokkal több elismerésre számíthatott volna.

Hogy az állam p�