Nagy Ágoston

Biopolitika a kora újkori Magyarországon.[A test, a morál és a politika(i hatalom) szövevénye a diskurzusokban]

1. Elméleti keret

„Az ember nemiségének foka és fajtája szellemének legvégső csúcsáig felér.”

(Friedrich Nietzsche, JGB IV. 75.)

E dolgozat, amelyben igyekszem felvázolni leendő szakdolgozatom tárgyát képező probléma értelmezési kereteit., a kora újkor magyarországi (elsősorban magyar nyelvű) szövegeit annak a kérdésnek a szempontjából vizsgálja, hogy a test és a moralitás e szövegekben megjelenő, s egymással szorosan összefüggő diskurzusai miként válnak a tág értelemben vett (politikai) kultúra konstitutív tényezőjévé. A (politika) kultúrát mint kontextust itt, eltérve a politikatudományban megszokott szóhasználattól, elsősorban a foucault-i episztémé1

analógiájára értelmezem, némi megszorítással. Nem zárom ki belőle azonban az ön-reflexiót (i.e. a korai felvilágosodás-transzmisszió problémája), másrészt nem homogén egységként kezelem a politikai kultúrát alkotó tudáskészletet. Inkább úgy tekintem a test és a morál és a hozzájuk kapcsolódó egyéb fogalmak jelentésmezőit, mint amelyekben legkülönfélébb (politikai és) társadalmi nyelvek2 lépnek interakcióba egymással. Politika, szociális világ, morál testi metaforái és azok története jelentik e történet egyik – nyilvánvaló – oldalát.3 A másik oldal a mindennapi élet metaforikus és szószerinti test-képeinek a vizsgálata és kölcsönhatása a politikai értelmezésekkel (ez egyben társadalomtörténeti oldal is).

A politikai mező jellegzetes szövegeinek és diskurzusainak jellemzéséhez a nyilvánosság egy bizonyos minimális (legalább elméleti4) koncepciójára is szükségünk van. Ha feltesszük, hogy a politikai és köznapi/morális/oktató-nevelő diskurzusok5 között nincsen szakadék, dacára

1 „A rend egyrészt magukban a dolgokban adódik belső törvényekként, titkos hálózatként, amelynek különféle pontjairól e dolgok mintegy nézik egymást, másrészt pedig a rend csak bizonyos tekintet, figyelem, nyelv keretében létezik, és csupán e keret üres kockáiban nyilvánul meg a mélyben, csöndben, már jelenvalóként várva kiteljesedése pillanatát. […]Valamely kultúra alapvető kódjai – amelyek meghatározzák nyelvét, észlelési sémáit, csereviszonyait, technikáit, értékeit, gyakorlatának hierarchiáját – már eleve rögzítik minden ember számára mindazon empirikus rendeket, amelyekkel dolga lesz és amelyeken belül majd eligazodik.” Foucault, Michel: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Osiris, Budapest. 2000. 14. p.2 Pocock, J. G. A.: The Reconstruction of D iscourse: Towards the Historiography of Political Thought. In M(odern) L(anguage) N(otes). 1981 Vol. 96. No. 5. 959–980. A magyar nyelvű diszkurzív politikatudományi-eszmetörténeti recepcióhoz ld. elsősorban Szűcs Zoltán Gábor elméleti összefoglalóját: Szűcs Zoltán Gábor: A diszkurzív politikatudomány mint politikai diskurzustörténet. Tudományszemléleti és módszertani esszé. Műhelytanulmányok 2. Miskolci Egyetem. Politikatudományi intézet. 2008. http://mek.niif.hu/06200/06225/06225.pdf 3 Mint például ebben a szövegben: Antoine de Baecque. Translated by Charlotte Mandell. The Body Politic: Corporeal Metaphor in Revolutionary France, 1770-1800. Stanford University Press. 1997.4 Figyelemreméltó kommunikációtörténeti szempontú kutatások folytak e téren, amelyek közül a hazai irodalomból ki kell emelni Kecskeméti Gábor és szempontunkból különösen Bene Sándor munkáit.5 Trencsényi Balázs tanulmányában a szakirodalom alapján a 18. századot egy autonóm politikai szféra elkülönülésének időszakát jelöli meg. Lásd Trencsényi Balázs: A politika nyelvei. Argumentum, Budapest, 2006.

annak, hogy az „aktívan” politizáló réteg számszerűen meglehetősen vékony, akkor egyrészt elérhetővé válik a biopolitika, mint olyan, közvetlenül és explicite politikai értelmezése (a gyakorlati kihatásokkal egyetemben), másrészt láthatóvá válik a (politikai kultúra) háttere is, mint lényegében egy morális-didaktikus, ugyanakkor erősen szomatikus metatextus.

A testtudomány (body studies) alapvetően nyugati (posztmodern/posztstrukturalista és újabban újhistorista) kontextusban íródott elméleti irodalma elsősorban ötleteket adhat egy hazai kutatáshoz, ám ez semmiképpen sem jelentheti ezek rávetítését a hazai (kon)textusokra. A problémát leginkább az jelzi, hogy bár vannak elérhető narratívák a test-történet (kora újkori) elbeszélésére (pl. Laqueur6), ezek analógiaként való használata félrevezető lehet.

A kiindulási pont természetesen Foucault, több dolog miatt is, de elsősorban azért, mert meglehetősen részletesen (re)konstruálta az önmagunk-felé-fordulás gyökereit és önmagunk antik hermeneutikáját (SZT II., SZT III.), aminek a latin/görög műveltség erőteljes hazai jelenléte miatt a magyarországi kontextusban különös jelentősége van. Az utóbbian elsősorban a neosztoikus/keresztény sztoikus, majd egyre inkább laicizálódó7 erkölcstanok „rendszereit” kell érteni.

A szexualitás történetének első kötete8 esetünkben talán kevesebb relevanciával bír a kutatás történeti oldalát tekintve, viszont elméletileg rendkívül fontos, még ha a Foucault által elmesélt történet később módosult is ill. nem teljesen analóg a hazai helyzettel.

Greenblatt Shakespeare-ről írott könyvének bevezető fejezete (bár a nyugati, esetünkben angol) kora újkori kontextus és a műalkotás értelmezhetősége kapcsán vet föl számunkra is megfontolandó problémákat elsősorban a már említett kulturális (hát)tér és a szövegek működése kapcsán. A new historicism olyan lépés a test és az össze-összefonódó diskurzusok és társadalmi gyakorlatok rekonstrukciója kapcsán, amely az irodalom (és nem csupán az irodalom, bár ami rendelkezésünkre áll az elsősorban ez) egy rendkívül tág fogalmát alapozza meg, így érdemes lehet alkalmazni a XVII-XVIII. századi hazai kontextusokra is.

Ami Greenblattnél cáfolandónak minősül, az elsősorban a műalkotás autonómiájának és a magányosan alkotó zseni kultuszának (romantikából eredeztethető) koncepciója, amely a huszadik századi értelmezések egy jó részére is rányomta a bélyegét. A problémafelvetés azért nagyon érdekes, mert míg az eszmetörténeti kutatás számára szinte evidencia a „kis művek” diszkurzív-kontextualista értelmezése (minimális programként akár csupán a filozófiai-irodalmi kánonok nagyjaihoz képest), addig az esztétikailag is maradandó műalkotások esetében ez a romantikus narratíva továbbélése következtében nem volt

6 Laqueur, Thomas: A testet öltött nem. Test és nemiség a görögöktől Freudig. Új Mandátum, Budapest. 2002. Hazai kritikájához ld. Csabai Márta: Szexpolitikai testtörténet. In BUKSZ 2003/3. 234-240. pp. 7 Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Bp., Balassi. Bíró Ferenc a kora újkori magyar irodalom történetét (a felvilágosodás irodalmának [elő]történetét írja) elemzése kapcsán arra a megállapításra jut, hogy az 1700-as évek közepétől szociológiailag két réteg vagy osztály az, amely tevékenyen részt vesz egyrészt a (helyi) közgondolkodás, közélet, közhangulat formálásában (közvélemény). Az egyik a feltörekvő (kulturális tőkét építő vagy azzal rendelkező, de azt társadalmi-politikai hatalommá és presztízzsé konvertálni kívánó) „értelmiség” (közelebbről: elsősorban a folyamatosan laicizálódó egyháziak), másrészt a nemesség műveltebb része (középnemesség elsősorban; a kisnemesség javarészt műveletlen, míg az arisztokrácia aulikus és nem érdeke a kulturális tőke [hazai] megteremtése). Elsősorban a középnemesség igényei miatt kerül aztán középpontba a magyar nyelv ügye (szemben az arisztokrácia németnyelvűségével, a papság latinitásával ill. a nem magyar ajkúak esetében szintén az előbbi két nyelvvel). Az egyházi „értelmiség” (de inkább csak pre-intelligentia) aztán a világiakhoz (a középnemességhez) való fordulásában laicizálódik fokozatosan a század közepétől (tematikailag, a felhasznált toposzok tekintetében, stílusát tekintve is).8 Foucault, Michel: A szexualitás története. A tudás akarása. Bp., Atlantisz. 1996.

egyértelmű. Azonban, ha Greenblattnek sikerült bizonyítania, hogy egy olyan szerző, mint Shakespeare (sőt a dráma, mint műnem, vagy a színház mint intézmény) egyrészt mélyen történeti értelmezést kíván, másrészt a kulturális gyakorlatok kollektív kialakításának aktív résztvevője/eredménye, akkor ez a XVII-XVIII. századi magyar irodalomra különösen igaz kell, hogy legyen. A kulturális poétika számára így az eredetiség és a hatásesztétika nem kevésbé fontos, ám azt mindig történetileg és kontextuálisan értelmezi. Ebből következik, hogy a különbséget bár egyrészt az idő és az utókor értelmezéseinek kánonképző tevékenysége teremti meg, de „a legtöbb eredeti környezetéből más helyre vagy időbe áthelyezett kollektív kifejezés érkezésekor már érvényét veszti, az egyes műalkotásokban kódolt társadalmi energia továbbra is századokon át létrehozza az élet illúzióját”.9

*

Írásom két dimenzióban igyekszik feltárni a testről és a morálról szóló diskurzusok összefonódásait. Egyfelől szinkron összefüggések között (az egyéntől az államig/társadalomig), másfelől diakron dimenzióban a poszthumanizmus magyar nyelvű irodalmától a romantikáig. Itt persze van néhány olyan nagy esemény, amely alapvetően változtatott a diskurzusok rendjén és ezzel összefüggésben a politikai nyelveken (és az ezeken elbeszélt test-elme, test-morál, test-politika) viszonyokon is. Az egyik ilyen pont a reformáció és a hitviták (különösen ezek morális/szomatikus és aktuálpolitikai implikációi; gondoljunk a „bűneinkért büntet minket az isten” gondolatához kapcsolódó irodalom témáira10), a másik pedig a felvilágosodás beszűrődése a rendi/abszolutista prizmán át a hazai szellemi életbe (ami nyilvánvalóan súlyos konzekvenciákkal járt a korábbi nyelvekre nézve is).

1) A szinkron sík felépítése a következő: A) Egyrészt – szemléltető jelleggel szemezgetve - vizsgálja a „köznapi” és a politikai

irodalom kultúraformáló (és kultúraalkotó/-újratermelő) korpuszait, elkezdve a testről szóló (nagy valószínűséggel csak számunkra metaforikusnak tűnő) orvosi-jellegű szövegektől (füveskönyvek, gyógyszer-receptek, gyógymódok élettani hatásai… stb.) az explicite is politikai/morális töltetű textusokig.

B) Másrészt kitér a szószerintiség és metaforikusság szintjeire (pl. orvosi könyvekben csekélyebb, politikai művekben olykor rendkívül erőteljes).

C) Harmadrészt pedig igyekszik feltérképezni az ön-olvasás (önmagunkkal való törődés) és mások-olvasásának (másokkal való törődés, a másik teste) kisebb-nagyobb köreit, eljutva az egyén (szövegeken és szokásrendszereken keresztül közvetített) önformálási technikáitól (önmagunk teste) az „államig” és a corpus politicum-(ok)ig.

2) A diakron sík jóval egyértelműbb és nagyívűbb történeti-történetfilozófiai állásfoglalást feltételez, hiszen az időben lezajló változásokra kíváncsi. Ez jelentheti elsősorban a testértelmezések-történetét, de tartalmazza a 18. század végére – 19. század

9 Greenblatt, Stephen: A társadalmi energia áramlása. In Bókai Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrúd – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szöveggyűjtemény. Bp, Osiris. 2002. 454. p. A következő mondat szintén érdekes: „Szeretném megérteni azokat az alkupozíciókat, amelyek révén a műalkotás ilyen hatalmas energiát tudhat magáénak és képes mozgósítani”. (uo.) A mi feladatunk itt természetesen nem ez, hiszen nem esztétikai tárgyú a dolgozat, ám a vizsgált szövegek által mozgósított társadalmi energia ettől még társadalmi energia marad, még akkor is, ha nem shakespeare-ien hatalmas. 10 Őze Sándor: "Bűneiért bünteti Isten a magyar népet": egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1991.

elejére kialakuló politikai nyelvek11 és azok testmetaforáinak-testképeinek, sőt biopolitikájának előéletére és változásaira vonatkozó reflexiót is.

Mindez azonban nem a dolgozat szerkezeti váza, hanem azoknak az egymásra épülő szempontoknak az analitikus bemutatása, amelyek az alábbiakban ismertetendő két problémában a maga eredeti összetettségében megjelennek. E két probléma pedig a szubjektum morális testisége és a politikáé.

A szubjektum morális testisége

„Ha tehát meg-aludt a’ Vallás szerelmeBenned -, téritsen-meg bár az okos elme:

Ez arra tanit-: hogy egész életedetUgy töltsed, ugy tartsad eröben tes-

tedet;Hogy azzal Hazádnak szolgálatot tehess,

Mindenkor hasznára annak hóltig lehess.”(idézet egy XVIII. század végi erkölcstanból)

A szubjektum oldaláról történő megközelítés lényegében a módosított foucault-i elképzelésből indul ki12, azaz a biopolitikát először, mint az egyén önmagára vonatkoztatott testpolitikáját vizsgálja meg. Itt azonban átfedések lesznek a következő fejezettel, hiszen az egyének önálló, rendszeres és diszkurzíve szervezett viselkedésformálása nem lehetséges az ehhez szükséges szövegeket előállító szerzők és diskurzusaik nélkül (amelyekben természetesen az olvasók is részt vesznek). Tehát már a szubjektum szintjén is dialogikus viszonyokat kell feltételeznünk, akár a szubjektumnak önmagával, akár Istennel, akár a szövegekben megszólaló szokásrendszerrel vagy antik tudáskészlettel/tekintélyekkel, végül magától értetődően a szerzőknek/szövegeknek más szerzőkkel/szövegekkel való viszonyait.13 Tulajdonképpen itt is beszélhetnénk hatalomról, ám a kritikai pozíciót indokolatlannak tartom, hiszen a testeket fegyelmező diskurzusok tekintélyei elsősorban antik auktorok, bibliai helyek (ill. fiktív exemplumok), így a hatalom elsősorban a diskurzusokban és nevektől függetlenül van szétterítve.

Saját magunk formálásának alapvető szövegei több kánonból és műfajból származnak ill. előfordul, hogy heterotóp módon bizonyos országrészekhez kötöttek. A kérdés irodalmából itt Bíró Ferenc tipológiáját vettem alapul, mint amely egy lehetséges irodalomtörténeti kanonizáció alapjait és szempontrendszerét jelöli ki. A kora újkori szövegek (és az ezeket kitermelő diskurzusok) közül amelyek ide tartoznak, azok elsősorban a moralista-erkölcstanító szövegek, az udvari ember irodalma és a „vidéki irodalom” pezsgő

11 Takáts József: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején. In uő.: Ismerős idegen terep. Irodalomtörténeti tanulmányok és bírálatok. Bp, Kijárat Kiadó. 2007. 171-201. pp. 12 Foucault, Michel: A szexualitás története. A gyönyörök gyakorlása. Bp., Atlantisz. 1999. (SZT II.) és Foucault, Michel: A szexualitás története. Törődés önmagunkkal. Bp., Atlantisz.2001. (SZT III.) 13 Ez egyfajta bona fide odafordulás is a XVIII. századi erkölcstanító irodalom felé, mint amely részben felfüggesztette, részben pedig még szigorúan el sem sajátította a descartes-i cogito filozófiai-politikai test-lélek (ész, elme…) hierarchikus dualizmusát. Ebből következően a dialektika helyett a dialogicitás szemüvegén keresztül (is) olvassa a szövegeket. (vö. Bahtyin, Hwa Jol Yung)

diskurzusainak produktumai. Az utóbbi kategória Bírónál esztétikai értékeléssel is együtt jár, ám számunkra az esztétikai ítéletek részleges felfüggesztése célszerűnek látszik, hiszen egy irodalmi kánont (amely referenciálisan utal a kialakult szépirodalmi kánonokra is) eszmetörténeti „kánonná” kell transzformálnunk vagy bővítenünk, s ha ez kivihetetlen, akkor legalább kezelnünk.

*

A század végén megjelent erkölcstanító könyvecskék tömkelege, bár filozófiailag nem feltétlenül képvisel konzisztens álláspontot, mégis többé-kevésbé regisztrálható normarendszereket közvetít, elsősorban a gyakorlati okosság kialakítására motiválva a feltételezett olvasót. Ez a gyakorlati okosság, a Virtus, erény viszont a változékony, ám többé-kevésbé a tipikus, olykor a kritikus élethelyzetek regisztrálását is feltételezi, lehetővé téve a tanácsok szerinti (helyes) életvitelt. Ez legtöbbször már a fejezetcímek alapján taxatíve megragadható, hiszen ezek a Virtus működésének egyértelmű tereit térképezik föl ill. az ezekben való érvényes cselekvések határait jelölik ki.

A fizikai-biológiai korpusszal való foglalkozás azért is érdekes, mert általában a rá vonatkozó technikáknak eminensen etikai mondanivalója van. Hiszen a kor orvostudományának, dietetikájának… stb. állapotában a test karbantartására vonatkozó tanácsai valószínűleg sokkal inkább (vagy szinte kizárólag) szellemi, mint élettani hatásokkal jártak (és ez független a metaforizáció szintjétől). Analóg módon a saját korunkban is léteznek hasonló narratívák és konstrukciók (pl. fitness, étrend… stb.), csak talán kevésbé egyértelműek és átetizáltak, valamint a kora újkorihoz képest valószínűleg növekvő mértékben fiziológiai-biológiai, és nem csupán morális értelemben formálják az embert.14

Érdemes lehet nagy vonalakban felvázolni a kora újkor mindennapi használatra készített orvosi szövegeinek főbb jellemzőit és típusait az önmagunkkal szemben alkalmazott technikák és gyakorlatok vizsgálata kapcsán. A – már magyar nyelvű – orvosi irodalom első szövegei az 1600-as évek második felétől születtek meg, elsősorban két nagy kulturális áramlat, a (poszt)humanizmus és a reformáció hatása alatt. De ezzel párhuzamosan tőlünk nyugatabbra megindult a természettudományok (közvetve az orvostudomány) fejlődése is, ami a gondolkodás és gyakorlati tudás egész spektrumára hatással volt. A könyvek, kéziratok két nagyobb típusát különíthetjük itt el, egyrészt a praktizáló borbély-sebészek számára íródott munkákat, másrészt azokat a házi „orvosságos könyveket”, amelyeknek használói rétege gyakran egybeesett a szerzőkkel. A komolyabb orvosi munkák nem terjedtek el, valószínűleg azért, mert a képzett orvosok száma végig rendkívül alacsony volt a korszakban. A könyvek javarésze bonyolultabb és kevésbé komplex receptek (antidoti és simplicia) gyűjteménye volt, amely azzal is járt, hogy ezek az írások elméleti megfontolásokat és reflexiót nem igazán tartalmaztak, gyakorlati ismereteket viszont annál inkább (a borbély-sebészek számára íródott munkák szintén, hiszen a 18. században már jogi eszközökkel szabályozták tevékenységüket és tiltották el őket a ma „belgyógyászatinak” minősülő beavatkozásoktól).15

14 Bryan S. Turner: Az étrendről folyó diskurzus. In Featherstone, Mike - Hepworth, Mike – Turner, Bryan S. (szerk.): A test. Társadalmi fejlődés, kulturális teória. Bp, Jószöveg. 1997.15 Szlatky Mária utószavát használtam föl az összefoglaláshoz. In szerk., vál. uő, „Minden doktorságot csak ebből késértek” Szemelvények orvosi kézikönyvekből. Bp., Magvető. 2003.

Érdekes munka a témában Weszprémi István16 1792-ből (!) származó történeti-orvosi értekezése, amely A’ Magyar Királyné’ vizéről17 címet viseli. Elég csupán a Magyar Országi öt különös Elmélkedések fejezetcímein végigtekintenünk, hogy lássuk milyen, a kor közvéleményét érdeklő problémák kerülnek elő a szentkorona-diskurzustól a magyarországi szőlőtőkékben nőtt és nevelkedett aranyig. A kötet így magától értetődően egyszerre több kontextusban is olvasható és több diskurzusnak is a része lehet. A második elmélkedés a tulajdonképpeni orvosi szöveg. Azonban itt is evidensnek tűnik a több kontextus. Weszprémi egyrészt meglepő alapossággal írja le benne a szer receptje és eredete utáni kutatás történetét (konkrétan: rendkívül sok forrásra támaszkodik ill. filológiailag nagyon alapos munkát végez), másrészt a gyógyhatású vizet, mint egyfajta születő nemzeti mitológia egy szimbólumát is felmutatja (ez főleg az értekezés végén kerül elő).

A megtalált receptnek tehát biztosan: 1. eredettörténete van (ami komoly kutatások árán rekonstruálható, ez egyfajta orvos[ság]-történet-írás) 2. közölhető és terjeszthető hatékony orvosság (magának az elkészítés módjának a szöveges közlése) 3. mondanivalója van arról is, hogy az eredeti és módosítatlan recept – közvetetten – a mi-tudatot (a corpus politicum mi-tudatát) is erősíti. Érdekes, amikor Weszprémi az eredeti recept különböző módosításai kapcsán megjegyzi, hogy egy Lemery nevezetű francia kémikus miféle „… szükségtelen hozzá-adásával zavarta-meg a’ mi Magyar Vizünket minden őtet követő több társaival egyetemben.”18 Itt a recept originális szimplicitása (ld. hagyomány) a garanciája lesz az elkészült gyógyszer minőségének is: „… míg ennek az áldott Víznek előszszöri készítése a’ maga’ eggyűgyűségében megmaradott, sokkal hathatósabb ereje vólt annak; de minekutánna a’ nyughatatlan ’s értetlen Elmék, empiricusok, hol egy ’s hol más külömbséggel mesterségesen kezdették készítgetni, betsiben-is azonnal alább kezdett szállani…”19 Sőt, analógiásan a táplálkozásra is kiterjeszti a megállapítását: „A’ mint mind eledelek, úgy szintén még az orvosságok-is mennél egyyűgyűebb készűletűek, annál foganatossabbak, használatossabbak szoktak azok lenni.”20

A különféle kontextusok (testi, orvosi, históriai, tudományos) felvázolásával csupán azt szerettem volna jelezni, hogy ezek az értelmezések a szövegben nemhogy nem válnak el, hanem inkább egyfajta szerves egységet alkotnak (hasonlóan a könyv nem kevésbé színes tartalomjegyzékéhez), így a kortárs interpretátorok számára (és Weszprémi gondolkodását tekintve meg különösen) egy rendkívül komplex nyelvet és tudást jelenthettek.

*

A késői (XVIII. század végi) neosztoicizmus nyelvén elbeszélt antropológia egyszerre biológiai és (szocio)kulturális meghatározottságú. Természetesen nincsen tudatában a biológiai/kulturális dualizmusnak, hiszen a tudományok diszciplináris szétaprózódása sem áll még a 19-ik századi szinten, és nem reflektált módon próbálja feloldani ezt a törést. 16 Weszprémi (Csanády) István „külföldi egyetemekre ment; Zürichben Gesner J-nek volt tanítványa másfél évig; majd a hollandi egyetemeket látogatta; végre Angolországba utazott, hol az oxfordi és cambridgei egyetemeken hallgatta az orvostudományt és búvárkodott a könyvtárakban; Londonban másfél évig tartózkodott; látogatta a kórházakat, a szülészetben a híres Smellietől nyert elméleti és gyakorlati kiképzést. 1756. júl. 15. avatták orvosdoktorrá.” (Szinnyei) 17 Weszprémi István: Magyar Országi öt különös Elmélkedések. [I. A magyar szent koronáról. II. A magyar királyné vizéről. III. A legrégibb magyar grammatikáról (Sylvester János által). IV. Némely magyar királyoknak ritka pénzeikről. V. A magyarországi szőlőtőkében nőtt és nevelkedett aranyról.] Pozsony, 1795. Végén: Az öt magyar országi elmélkedéseknek toldalékja, avagy hatodik elmélkedés a magyar országi régi orvosdoktorokról.18 uo. 78.19 uo. 77. p.20 uo. 78. p.

Különösen azért, mert a felvilágosodás eszmeáramlatai által radikalizált humanista idealizmus ill. a természettudományosan redukcionista biológia emberképe21 ebben az időben Magyarországon – kivált a vidéki irodalom művelői körében – még nem számíthatott széles körben ismertnek.

Az alábbi idézet egy neosztoikus szellemű XVIII. század végi, laikus által írt erkölcstanító könyvecskéből származik: „Avagy, azt gondolod, hogy néki nem olyan / Teste légyen, hogy az könnyen el-romolyon, / Vagy hogy a Természet az övét tsak éppen / Azért alkotta az tiedtől más képpen, / Hideget, meleget tsak ő álya ki, / Minden veszélyekkel éretted szályon ki.”22 Mindezt a szerző egy „ideális” (és fiktív) vitéz és a feltételezett olvasó testi komparatisztikája kapcsán veti föl. A válasza meglehetősen egyértelmű: „Hibázol -, mert ő-is te néked testvéred, / Edgyez az övével mind tested, mind véred.” Ez alapeleme a Gyújtó István23-féle erkölcsi szövegnek, hiszen az egyéneknek olyan adottságára utal, amely a társiasan működő közösségeinek kialakításához nélkülözhetetlen. A szerző szerint ez az ideáltipikus, ellenálló és megerősített vitézi test tehát mindenki számára elérhető s ennek elsősorban három feltétele van. Először is a rendszeres gyakorlásnak köszönhető (a szubjektum maga teremti meg az önbetekintés-önformálás ismétlődő helyzeteit): „Igaz, nehéz próba egy elöre annak, / Ki-magát érezi ebben szokatlannak. / De ha egy elöre magad el-tökélled, / Ezen Virtus benned mászszor jobban éled.”24, tehát lényegében felkészíti magát a problémákra, másodsorban a (tűrt) szenvedés megerősítette , harmadszor pedig „Tüzet adott belé a’ Virtus szerelme”.25

Az elpuhultság képzelt boldogságában test is és lélek is elgyengül. A szenvedéssel járó helyzeteket így vállalni, azaz tűrni kell. Itt az egyén számára javasolt helyes cselekvésről van szó, veszélyes helyzetek esetén. Ugyanakkor az utolsó négy sor az individuumtól (ön-megerősítés) a közösség javát figyelembe vevő magatartásig tágítja a tűrés erényének követelményét: „A köz jót forgassad szüntelen eszedben, / A’ Virtus’ paissát hordozzad kezedben, / Ennek óltalmában meg-ujjúl az elme. / Meg-gyözi a’ veszélyt végre türedelme.”

A „Virtus” a mozgatórugója egyrészt a saját magunkhoz való közelebb kerülésnek is (vagy a saját magunkról való gondoskodásnak), másrészt a társadalmi hierarchia fenntartásában és a létező közösségi viszonyok elfogadásában, elsajátításában, sőt megjobbításában is elsődleges fontosságú: „Oly hasznos Virtus az, mely által el-érjük / Azt, hogy mi-magunkat hiven meg-esmérjük. / meg-tanít az minket, hogy mivel tartozzunk / Magunkhoz -, másoknak mennyivel adozzunk. / Hozzánk egyenlőket, vagy a felsöbbeket, Rendre hogy betsülyük, úgy a’ kisebbeket.”26

De nézzünk meg közelebbről egy egyértelműen testi bűnt:

„A’ bújaság, ez az mézzel bé-kent ör-vény

21 vö. Morin, Edgar: Az ember belső megkettőződöttsége. In Kamper, Dietmar – Wulf, Christoph: Antropológia az ember halála után. [ford. Balogh István] Budapest, Jószöveg. 1998. 15-27. pp.22 (sepsimartonosi) Gyújtó István: Az erköltsöknek és a’ világi dolgok folyásának kisded tüköre. Hochmeister Márton, Kolozsvár. 1797. 21. p.23 A szerző székely származású és a parajdi sóhivatalnál volt 1794-től mázsáló. Még két másik művéről tudunk: Életnek mestersége. Szabadon fordítva. Kolozsvár, 1800. ill. Az embernek jobbítására czélozó némely beszélgetések. Melyeket készített kedves nemzetének hasznára. I. darab. Kolozsvár, 1805. (Szinnyei)24 uo. 59. p.25 uo. 22. p.26 uo. 55. p.

Melytől az okosság ugy int mint a’ tör-vény!”27

A test másokhoz (és a tágabb közösséghez) való viszonya kapcsán ebben az esetben egy klasszikusabb toposz is megjelenik, hiszen mindenképpen tévúton jár az, aki „… nem néz senkinek hasznára, / Hanem tsak a’ gyarló test kivánságára.”, ez nyilvánvalóan a „közép” elméletéből következik, hiszen bujaság a gyarló test kívánságainak egyoldalú előnyben részesítése. Ez persze némileg ellentmondásnak tűnhet a test-lélek dualizmus feloldó, a könyvet átható általános szemlélet mellett. Az önmagukat erkölcsi/testi lénnyé formáló szubjektumok számára a társas vonatkozások itt is rendkívüli fontossággal kell, hogy bírjanak, „… mert magának éppen úgy árt véle, / Mint azzal másoknak ártalmukra éle.”

A „bujaság” szellemre és erkölcsre tett rossz hatásai nyilvánvalóak, de nem mellékes a szerzőnk megfogalmazta, már-már orvosi jellegű diagnózis sem az emberi testek leromlásáról: „Testét el gyengitti; a’ vérét meg-rontya, / Élete folyását e’képpen fel-bontya. / Tiz -, husz esztendökkel kevesebbet élhetz, / Életednek vége felé még-is félhetz, / Hogy a rosz nyavalyák meg-kinozzák tested, / Nehezen fog esni, mert bünnel kerested.” 28 A romlás oka alól azonban felmenti az öngyakorlással megregulázhatónak tartott emberi testet: „A’ vér hát nem oka, ezt mint költsed, / Hanem tsekély szíved, ’s meg-romlot erkőltsed.”29

A szánakozás kapcsán is, amely – a megfelelő feltételek fennállása esetén - adakozásra (irgalmas cselekedetekre) sarkall, megjelenik a szolidaritás alapvető erénye. Nyilvánvalóan a morál és a társadalom erkölcsi állapota csak az egyik oldal, a másikon mindig ott vannak a pozitív törvények. Ám a „társiasság” (szociabilitás) és az erkölcsi didaxis szempontjából fontosabb az előbbi, hiszen az elsősorban a természeti (isteni) törvényre és az ezt követő ill. a mindenkori helyzetet mérlegelő józan okosságra épül.

Erről az oldalról a társadalom összetartó ereje elsősorban a szolidaritásból és az erény(ek) elsősorban közösségi irányultságából következik. Ennek alapvető eleme a tettek mérlegelésénél a „közönség” céljának és hasznának figyelembevétele, ami konkrét helyzetekben mindig a másik iránt tanúsított türelemként, szolidáris odafordulásként és józan mérlegelésként jelenik meg.

A szánakozás, az irgalom, azaz végső soron a közösségi szolidaritás azonban a teremtő törvényéből és a közösség céljából következő isteni/természeti parancs: „A’ Nagy Teremtő mely bőltsen épitette, / Testünket, hogy aztot fel-is szépitette / Szánakozó szivel -, ’s oly érzékenységgel, / Hogy kivánnyunk lenni máshoz segittséggel -!”30 Az „épített” testbe itt mintegy istentől eleve beprogramozott a morális és társias viszonyrendszer szolidáris volta és szociális-morális esztétikuma.

A vallás-erkölcsi, a (szokás)jogi ill. az ön-nevelő dimenziót aztán teleologikus keretbe is foglalja: „ … mert meg-is tagadod / A’ vallást, a’ törvényt; azért hogy magadad / Bújaságaiban bátron múlathassad, / Lelkedet ne légyen mivel vádolhassad. / De hibázol -, mert az okosság tanittya, / A’ tapasztalás-is szemed erre nyittya, / Hogy következése vagyon minden oknak, / Roszszaknak rosz vége --, jó vége a’ Jóknak”31. A természet „törvényét”, a közösség (és benne az ember) célját azonban fel kell ismerni, ehhez – a gyakorlati tanácsokon 27 uo. 66. p.28 uo. 29 uo. 69. p.30 uo. 31 uo. 67. p.

keresztül – ki-ki magától jut el. Azaz: a józan okosság szerinti cselekvés, és az ennek következtében kialakuló közösségi szolidaritás nem feltételezi sem a jogalkotó által létrehozott „társias” pozitív jogot, sem egy konkrét társadalom természeti törvényre épülő, sztoikus-jellegű, erényközpontú szokásrendszerét. Mind a kettő közelíthet viszont az isteni/természeti törvényekhez, de ez nem feltétele az egyén – teleologikusan - érvényes morális cselekvéseinek ill. a szociabilitás érvényesülésének.

Itt nyilvánvalóan látszik, hogy ha a szöveget visszahelyezzük a kor diskurzusaiba, akkor a (proto)konzervatív vonások is felsejlenek. A könyv az állami-társadalmi berendezkedés, jogrendszer és szokások mellett, ám azokra reflektálva kínál fel egy lehetséges módszert a közösségi-egyéni önjobbításra. A természet mércéjén az aktuális állapotok rendre megbuknak, ám ez nem jelenti azt, hogy a mindenkori, konkrét társadalmi-politikai konstelláció figyelmen kívül hagyható lenne (néhány helyen, pl. a bujaság kapcsán, a pozitív – és nem csak a természeti – jog megsértése is kihangsúlyozásra kerül).

A morális átformálás útja az erkölcstan esetében tehát nem társadalmi-politikai (végső soron pedig jogi) aktusok sorozatán keresztül vezet el egy szolidárisabban, célnak jobban megfelelő módon működő közösség kialakulásához, hanem az egyén és a másik (szűkebb közössége, család, lokális diskurzusok) viszonyában születik meg és érvényesül, s közvetetten csak a „Haza” szintjén.

Az erkölcstan által sugallt gyakorlatok viszont közvetlenebbül érintik az egyes embert, annak testét és szűkebb közösségét, mint az állami-jogi, szokásjogi nyomásgyakorlás. A szabályozás az erkölcstan szintjén sokkal kiterjedtebb annál, mint amit a jog egyáltalán le tud fedni ill. az állam be tud tartatni (különösen a józsefi/lipóti politika „paradigmaváltás” szándékával kezdeményezett abszolutisztikus beavatkozásának bukása után).

Felmerül persze az erkölcstan mögött álló tekintély kérdése is. Ez elsősorban három elemre épül: a természetre, Istenre (a kettő azonban gyakran ugyanazt jelenti) ill. a „közönségre”. Ezt az egyén leromlásának az a képe erősíti meg, amelyet Gyújtó a Virtust figyelmen kívül hagyó, a rossz indulatoknak teret engedő emberrel kapcsolatban fest föl. A politikai vonatkozásokkal itt már explicite is számolva ennek legszélsőségesebb esete az, ha a „király” ill. egy „miniszter” lép az erkölcstelenség útjára, hiszen ez, a reprezentatív testek jelentékenysége miatt, az egész ország romlását okozhatja.

*

A szellem és a test antik dialektikájának bizonyos pontokon való megszakítása/felfüggesztése és tulajdonképpen meghatároz(hat)atlan helyzetbe hozása hasonló a jelenlét olyan megszakításához, amelyben a játék addig egyértelműnek hitt pozíciókat (értékeket) tesz megkérdőjelezhetővé, vagy ebben az esetben formálhatóvá. Ez nem jelenti azt, hogy a morált elsajátító elméből elme/test lenne, inkább olyasféle bizonytalan, de a kor embere számára valószínűleg magától értetődő kettősséget, amelyben a test és a lélek egyszerre releváns a mindennapi (és a rendkívüli, pl. politikai) gyakorlatok interiorizálásához és alkalmazásához ill. a működő szokásrendszerek fenntartásához és elsajátításához.

Az állam/politika morális testisége

Varga Benedek egy nemrég megjelent tanulmányában32 érzékletesen rajzolja meg a középkori szervanalógiás gondolkodás kora újkorivá átalakulását, kapcsolódva a modern államfogalom történeti előzményének a kialakulásához. A fontos törést ezek szerint egyrészt a XV. század észak-itáliai polgári humanista gondolkodása jelentette a status, „stato” és szuverenitás új értelmezéseivel, másrészt – ezzel párhuzamosan – egy a középkoritól gyökeresen eltérő (ám annak bizonyos jegyeit átalakító-megőrző) politikai test-metaforizáció megjelenésével.33

A szerző a (kulturális) (hát)térben végbemenő változásokat összeköti az emberről (és a kozmoszról, természetről) való új típusú orvos(tudomány)i, természettudományi gondolkodásmódok megjelenésével. Thomas Starkey Dialogue between Pole and Lupset c. művét elemezve jut arra a következtetésre, hogy a state (az emberi közösség ill. az emberi test állapota) új értelmű, akár normatív politikai fogalomként való használata mennyiben köszönhető a régi (középkori) szervanalógiás metafora továbbélésének és alkalmazásának. A megállapításnak elsősorban a metodológiai konzekvenciája a fontos számunkra, tehát az, hogy „[e]nnek a változásnak a kontextusát […] nem lehet csak a politikai diskurzusokra szűkíteni, hanem a valódi kontextus a politikai és orvosi szövegek kettős fókuszában jelenik meg.” 34

A dolgozat bevezető fejezetében felvetett problémákra visszautalva – hiszen test/morál/politika kora újkori metaforáira és az ezeket használó/megteremtő diskurzusokra vagyunk kíváncsiak – ehhez hozzátehetjük, hogy a morális-didaktikus (nevelés és [önmagunk] szocializációja) jellegű textusok, ha másért nem is, de a Foucault-i problémafelvetés miatt mindenképpen, fontosak a test és a politika képeinek értelmezéséhez.

Ez abból következik, hogy egyrészt a politikai test (de anakronisztikusan egy jóval szélesebb értelemben vett szociális test is, beleértve az ország területén élőket) sem diszkurzívan sem pedig kvantitíve tekintve nem homogén. Az utóbbi kérdés társadalomtörténeti probléma, itt csupán annyiban érdekel minket amennyiben diskurzusokhoz, nyelvekhez és beszédmódokhoz köthető, az előbbi viszont a tulajdonképpeni kérdés. A transzmisszió35 - diskurzusok tekintetében töredezett - kultúrájában (amilyen a nem-centrum jellegű közép-európai „társadalmakat” jellemezte) ezek persze nem tekinthetők distinkt és szubtilis filozófiai-tudományos vagy éppen köznapi-gyakorlati, morális, politikai dialógusoknak,

32 Varga Benedek: Harmonia corporis. A test, a politika és a szépség a XV-XVI. századi politikai gondolkodásban. In Helikon 2009. 1-2. 90-115. p.33 uo. 94-104. p.34 uo. 115. p.35 „Amikor megkíséreljük (Kelet-) Közép-Európát az összehasonlító történeti szemantika térképén elhelyezni, két alapvető jelenségre kell tekintettel lennünk. Elsőként arra, hogy a kelet-közép-európai diszkurzív tér általában egyirányú kulturális transzmissziós folyamat eredménye, azaz a szemantikai struktúrákat állandó érintkezés formálta – valamivel, ami „ismerős” volt, de ugyanakkor mégis „kívülről”, az európai kultúra központibb területeiről érkezett (persze időnként fordított irányú nyelv-konstituáló folyamatokkal is találkozunk, gondoljunk például az 1830-as évek lengyel emigrációjának hozzájárulására a nyugati forradalmi romantika politikai nyelvéhez, vagy éppen a bolsevik beszédmód szemantikai expanziójára a nyugati kontextusokban-, de még ezek az esetek is valamiképpen mediáltak és a „nyugati” modernitás egyfajta öntükrözésének is felfoghatók…).A másik alapvonás tulajdonképpen az elsőnek a folyománya: a kelet-közép-európai szellemi magaskultúrák története diszkontinuitások sorozata. Míg az európai kultúra meg-megújuló központi területén (elsősorban Angliára, Észak-Itáliára, Franciaországra gondolok) sokkal erősebb a megfogalmazások egyenes vonalú önfejlődése (az egyik diszkurzív keret alakul át a másikba), a kelet-közép-európai kulturális recepciók természete olyan szellemi környezetet teremtett, amelyben az európai hagyomány különböző rétegei – melyek más-más pillanatokban emelkedtek be e kontextusokba – gyakran egymással is összeütközésbe kerülnek.” Trencsényi Balázs: Eszmetörténeti program és módszertani adaptáció. In A politika nyelvei – Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum, Bp. 2007. 39 p.) [a saját kiemeléseim]

legalább is a tőlünk nyugatabbra fekvő országokhoz viszonyítva (bár a kontextualista eszmetörténet-írás megjelenése óta tudjuk, ott sem ilyenek).

A kutatás így egyrészt a műfajra (vagy meglévő műfaji kánonokra) koncentrál (pl. pasquillusok, az udvari ember irodalma, fejedelmi tükrök, önéletírások… stb.), másrészt a szövegekben megjelenő tematikákra, jellegzetes toposzokra, kiemelten pedig a test metaforáira és „szószerinti” megjelenéseire. Az orvosi-jellegű irodalom így egyszerre háttérként és párhuzamos diskurzusként is működik, különösen azért, mert – a hazai helyzet sajátosságai miatt – kevésbé szubtilis, tudományos, önmaga határait szigorúan megkonstruáló, mint (az egyébként vele a fordításokon/értelmezéseken keresztül kapcsolatban levő) nyugat-európai társa.

*

Az explicite politikai irodalom esetében érdemes közelebbről is nagyítás alá vennünk a pasquillust, mint műfajt. Az eredettörténeti, filológiai szempontokat némileg háttérbe tolva,36

ki kell emelnünk, hogy ezek a típusú szövegek a kora újkorban (tehát vizsgált korszakunkban mondjuk az ezerhatszázas évektől a XIX. század elejéig) végig jelen voltak a kor (politikai) diskurzusaiban. Így egy olyan többé-kevésbé zárt korpuszhoz juthatunk, amelyen szemléltethető akár a műfajra jellemző testkép, akár annak történeti változása, a mellett, hogy a verses forma és a barokkos stilisztikai/retorikai elemek viszonylag állandónak maradtak. Bár a pasquillus-irodalom kapcsán készültek tanulmányok, ám ezek következtetései általában egy klasszikusnak mondható és így rendkívül leszűkítő (szép)irodalom-fogalom jegyében fogantak.37 Ebben az esetben félretehetjük a „kivételnek” számító szépirodalmiasuló pasquillust, hiszen érthető módon az alkotók szándékát a legtöbb esetben nem tükrözi (nem tükrözheti)38 az esztétikai olvasat és kritika. A lényeges, hogy az ilyen típusú irodalom értelmezhető egy olyan, viszonylag zárt, műfajilag rendezett diskurzusként, amelyben bizonyos nyelvek meg-megnyilatkoznak és amely – ezzel párhuzamosan – a politikai/morális kultúrát megteremtő-fenntartó nagyobb diskurzus-szövevény része is. Így érthetővé válik,

36 ld. Lőkös István utószavát In vál., szerk. uő.: Külömb-külömb féle jó és rossz szagú virágokkal tellyes kert. Pasquillusok a XVII-XVIII. századból. Budapest, Magvető. 1989. 318-325. pp.37 Ez nem jelenti azonban azt, hogy nem használhatóak egy eltérő jellegű értelmezés kialakításában. Következtetésében jellemző az alábbi idézet: „Áttekintve az 1790. évi pasquillusokat, feltűnik, hogy azok túlnyomó többsége a barokk leegyszerűsödött, provinciális változatát képviselő, mélyen az irodalom alatti színvonalon álló, majdnem minden irodalmi értéket nélkülöző spontán versbeszedés, a barokk retorika közhelyeinek tárháza. Később, a reformkorban, amikor majd megnő az irodalom átütő ereje, a politikai szeizmográf szerep mellett a pasquillusokban is fellelhető az irodalmiságra törekvés.” Róbert Zsófia: Az 1790-91-i országgyűlés pasquillus irodalmához. 822. p. In Szauder József – Tarnai Andor (szerk.): Irodalom és felvilágosodás. Tanulmányok. Bp., Akadémiai. 1974. 781-822. pp. Itt ami lényeges, az pont a politikai szeizmográf szerep irodalomba (a kortársak – nem feltétlenül reflektált - irodalomképébe) ágyazottsága. 38 Érdemes itt felidézni Bene Sándor politikai eszmetörténet-írás kapcsán tett megjegyzését: „Az egyetlen makrorendszer, amelyet a maga teljességében nem lehet a többi felől átlátni, viszont mindegyiket magában foglalja, az maga az irodalom. Ezért is gondolom, hogy a politikai eszmetörténet kutatásának legtágabb diszciplináris kerete az irodalomtörténet lehet. Természetesen a régi (kora újkori) értelemben vett historia literariára gondolok, amely tárgya definíciójában nem esztétikai kritériumokat tekint irányadóknak.” Bene Sándor: Eszmetörténet és irodalomtörténet. A magyar politikai hagyomány kutatása. In BUKSZ. 2007. tavasz. 62. p. Ezek után nyilvánvaló, hogy a XIX. század előtti szövegek eszmetörténeti szempontú vizsgálata sok esetben irrelevánssá teszi a széptudományi értelmezést és a századvégen-századelőn lassan autonómiát nyerő műalkotás kategóriájába való beleszuszakolást is. Pasquillust rendkívül sokan írtak, olyanok is, akik e mellett – legtöbbször névvel – maradandó és már valóban szépirodalmi alkotásként értelmezhető műveket hoztak létre. Ezek a rövid verses szövegek általában azonban az alkotók szándékait tekintve (Skinner) is kritikai-gyakorlati, sokszor explicite politikai célzattal készültek.

hogy pl. Dayka Gábor39 vagy – mondjuk egy - Szemere Albert miért nyúlt olykor a pasquillus viszonylag könnyed és játékos, olykor más műfaj komolyabb eszközeihez.

Két időintervallum érdekes itt különösen, egyrészt a 17-18. század fordulóján született kuruc (szellemű) gúnyversek, másrészt (némileg kontinuus módon is) a 18. század második felének, különösen pedig a századvégnek a pasquillus-irodalma.

Az értelmezésre ismét a biopolitikai/testszociológiai narratívát javaslom. Ez alkalmas lehet arra, hogy leírja egy olyan kultúra működésétnek egy szeletét, amelyben az ilyen típusú szövegek hatottak, referáltak egymásra és így közvetve/közvetlenül a korabeli gondolkodást ill. a testeket formálták. A gondolkodás itt elsősorban politikai, morális és vallási-teológiai (felekezeti viták). Meglepő a pasquillusok személyessége (vagy személyeskedése) is, amely bár értékelhető pejoratív módon vulgáris és otromba kritikaként is, de a javaslatom inkább egy másik út lenne.

Ha feltételezzük, hogy 1. a pasquillusokat nem csupán a másik ócsárlása céljából írták, 2. hogy ezek a szövegek meghatározóak lehettek a mindennapi politikai kultúrára és gyakorlatokra, rítusokra nézve, így diskurzus, test/morál-formáló erővel léphettek fel, mint az irodalom legitim részei, akkor érdemes megrajzolni működésük egyfajta vázlatát is.

A koncepció alapötlete Mihail Bahtyintól40 származik és elsősorban a karnevál és a test fogalmaira épít.41 Azonban a kifejezés konnotációi – szándékosan legalábbis - nem feltételeznek kontinuitást a karnevalisztikus események, szövegek, intézmények későközépkori kultúrában elfoglalt szerepe és ezek társadalomtörténeti értelmezései42 és a magyarországi koraújkori pasquillus irodalom (ill. az előbbiek esetleges hazai továbbélése) között. Az alaptendencia azonban mindenképpen az, hogy a hatalom helyett egy más jellegű, elsősorban kritikai-ellenzéki hatalom(vágy) vitalitását prezentálják. De ez a tagadás egyben politikai megerősítés is, mert a rendi ellenzékiségen belül nem mutat föl egy, a meglévőtől gyökeresen különböző43 alternatívát, így végső soron „egyszersmind új életre kelti, meg is

39 Dayka Gábor: Esdeklés és uő. Fohász. In Dayka Gábor költeményei. Bp. Aigner. 1880. 91-93. p. és 93-95. p. kiadja: Abafi Lajos. 40 Bahtyintól a témában különösen érdekes: Bahtyin, M. M.: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Bp, Európa. 1982. (elsősorban a bevezető fejezet) ill. uő.: A szó művészete és a népi nevetéskultúra. (Rabelais és Gogol). In Bahtyin, M. M.: A szó esztétikája. [válogatta: Könczöl Csaba] Bp, Gondolat. 1976. 353-364. p. Bahtyin hazai társadalomtudományi recepciója rendkívül töredékes és sajnálatosan félbehagyott. Az érdemi feldolgozást, különösen az ideológia témájában ill. összefoglaló jelleggel, tankönyvi részletként Szabó Mártonnak köszönhetjük. ld. Szabó Márton: Az ideológia paradoxona. In Szabó Márton - Bayer József (szerk.): Tükör által homályosan: Tanulmányok az ideológiáról. Budapest: MTA Társadalomtudományi Intézete, 1990. 58-101. p. valamint: Szabó Márton: Politikai tudáselméletek Szemantikai, szimbolikus, retorikai és kommunikatív-diszkurzív értelmezések a politikáról. Budapest: Universitas-Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1998. (Bahytin-fejezet)41 A bahtyini test-koncepció filozófiai relevanciáját és kapcsolódásait a huszadik század végének kurrens filozófiai irányzataihoz összefoglaló jelleggel és rendkívül inspiratív módon szemlélteti: Hwa Jol Yung: Bakhtin’s dialogical body politics. In Gardiner, Michael & Mayerfeld Bell, Michael (eds.): Bakhtin And The Human Sciences. SAGE Publications of London, Thousand Oaks and New Delhi. 1998. 42 vö. Zemon Davis, Natalie: A Rendetlenség kormányzatának rendszere. In: Uő. Társadalom és kultúra a kora újkori Franciaországban. Bp, Balassi. 2001. 95-116. p. (Bahtyinról és a karneválról: uo. 100. p.) 43 A kezdődő felvilágosodás-recepció színesíti a helyzetet. Elég csupán a gróf Fekete János (mellett, ellen és általa) született szövegeket áttekinteni, ő azonban a kor (proto)konzervatív diszkurzív légkörében meglehetősen radikálisnak figurának tűnik fel.

újítja azt, amit tagad”44 A hatalom valamilyen formájának vagy egy politikai álláspontnak a kritikája tehát pasquillusok és ellen-pasquillusok különös karneváli játékához vezet.

Ezt a feltételezést alátámaszthatja az is, hogy a 18. század végén, különösen pedig az 1790-91-es országgyűlés idején - hírlapirodalomban erre lehetőség nem lévén - a szókimondó politikai állásfoglalások és kritika számára, az anonimitás védelme mögött megalkotott és kéziratos formában terjesztett gúnyversek biztosíthattak egy rendkívül szabad diszkurzív teret, ahol a nemesi ellenzék véleményt nyilváníthatott.45 Alapvető tehát valamilyen ellenzéki attitűd (udvarral, királlyal, papsággal, főnemességgel, esetleg a felvilágosodás most megjelenő képviselőivel szemben), amely a cenzúrával és szigorú szabályozásokkal megerősített hivataloson kívül más csatornák használatára kényszerült.

A karnevál ebben a dolgozatban leginkább metafora egy sajátos esztétikai-politikai értelmezésmód szemléltetésére. A feltételezésem az, hogy a pasquillus, mint instrumentum és mint sajátos nyelv kezelhető egy olyan karnevelisztikus esztétikaként is, amely a hivatalos módon beszélő (értsd: „komoly”, históriai, jogi, tudományos) diskurzusok kritikai, hermeneutikus travesztiájaként működik, természetesen kapcsolódva azokhoz (és merítve azokból). Tulajdonképpen itt lesz fontos a személy is, mint a pasquillus kegyeltje vagy a gúny céltáblája, aki vagy mint önmagunk reprezentációja (akár mint egy preferált eszme reprezentációja, az ország – a személyben – kétszeresen is testi reprezentációja) vagy mint a kritizált és megvetendő másik (szemben pl. a szociabilitás másikával, amit a vizsgált erkölcstanok esetében láthattunk) jelenik meg. Ebben eddig semmi különös nincsen, viszont az már rendkívül érdekes, hogy ezek az újraírások (vagy átöltöztetések a tulajdonképpeni theatrum politicum46 színpadán) a gyűlölt másik esetében nagyon gyakran szomatikus jellegűek (kapcsolódva az elme/morál/test előző fejezetben meghatározott meghatározatlan viszonyához).

A jónak és a rossznak, mint alapvető erkölcsi kategóriáknak a korporealitás nyelvén való elbeszélése a pasquillusok egy jó részében – főleg a negatív tulajdonságokkal felruházott másik esetében - egészen vulgáris (itt nem feltétlenül pejoratív értelemben véve), köznapi és rendkívül gyakran a szexuális devianciák hangsúlyozására épül. A devianciák/aberrációk jó része nyilvánvalóan – és a gúnyversek jellegéből adódóan is – eltúlzott, ám mindenképpen jelzi az erkölcs (jó és rossz) és politika (a közösség élete szempontjából beteg vagy egészséges, összekapcsolódva különböző aktuálpolitikai állásfoglalásokkal) vagy a vallás (felekezeti viták és „laikusok” által gyártott teológiai narratívák) testekhez és nemiséghez kötöttségét a kor gondolkodásában. A morális-politikai célú kritikának a test nyelvén való elmondása tehát lényegében amorális-idegen testeket hoz létre a diéta, diskurzusokban kirajzolódó „nagy bordélyházában”.

A Bene Sándor által felvázolt nyilvánosság-modell értelmében itt inkább egy kibővített kommunikációs tér egy ellenzéki logika szerint működő, ám korántsem elszigetelt szeletéről lehet szó, ezért bár „… a rendi modell „véleménynyilvánossága” ideális esetben egybeesik a közjogi értelemben vett politikai nyilvánossággal”, ahol az „ország (a corpus politicum) azonos az országgyűléssel”, de a „gyakorlatban a politikai diskurzus kommunikációs tere jóval tágabb volt ennél: a nyomtatásban terjesztett (kiszivárogtatott) gravaminális iratok, a röpiratok, paszkvillusok, tendenciózus hírlevelek, a fülbesúgott propaganda virtuális 44 Bahtyin: François Rabelais… 17. p.45 ld. Róbert: Az 1790-91-i országgyűlés… 786-791. pp.46 ld. Bene Sándor: Theatrum politicum. Nyilvánosság, közvélemény és irodalom a kora újkorban. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. 1999. Különösen a 16-17. század magyarországi politikai nyilvánosságra vonatkozó részeket. 326-391. pp.

közönségének körébe beletartoztak a familiárisok, a városok polgárai, a nemesi kiváltsággal nem rendelkező udvari szolgálattevők, a vitézlő rend katonái, a kollektív nemességgel is csak Bocskai óta bíró prédikátorrend, a hajdúk… Egy-egy aktuális politikai kérdés, pereskedés vagy hadjárat kapcsán e körökben is formálódik egyfajta közvélemény. A domináns szólamot […] továbbra is a diétai nyilvánosság diskurzusa, az ebből időről időre kialakuló konszenzus jelenti, de a nyilvánosság aktorai figyelembe veszik, illetve alakítani vagy integrálni próbálják a többi szólamot is. [a saját kiemeléseim]”47 Némi megszorítással úgy gondolom ezek a megállapítások érvényesek a 18. század közepének-végének (politikai) nyilvánosságára is, talán csak a résztvevők köre szélesedik ill. alakul át.

Az országgyűlés ebben az esetben leginkább egy olyan kisebbfajta politikai színpadhoz hasonlítható (a nyilvánosság szélesebb theatrumához képest), amelyen a vármegyei küldöttek szinte minden tette egyszerre morális és politikai gesztusként is értelmeződik, ennek az is következménye, hogy a testiség/nemiség intimitása, a magánélet vagy éppen a defecatio (fiktív, anekdotikus vagy tényszerű módon) a diskurzus tárgyává, sőt egyik fő strukturáló elemévé válik. A vélelmezett, megkövetelt vagy megélt transzparencia tehát megvalósul a szövegekben, a reprezentatív (vagy annak tartott) testek ily módon belülről is láthatóvá válnak.

A karneválhoz tartozó, annak lényegi elemét alkotó travesztia azonban egy másik síkon, sokkal közvetlenebbül is értelmezhető, hiszen a ruházatról, ruházkodásról és ennek morális-politikai konnotációiról szóló kortárs állásfoglalások jelentős részét teszik ki a pasquillusok tartalmának. A résztvevőkről alkotott kép tehát egy újabb dimenzióval is kiegészül, hiszen a már említett belső mellett a tulajdonképpeni külsőt is láthatóvá, sőt átláthatóvá formálja, és párhuzamosan morális verdiktet is hoz az illető jelleméről ezzel az így felöltöztetett testet még idegenebbé teszi – immár külsőleg és belsőleg is.

Az idegenséget itt sem elvont filozófiai kategóriaként kell érteni, hanem tényleges politikai-szociális állásfoglalásként, hiszen a más ruha egyben az elsődlegesen politikai divatként ismét előtérbe kerülő magyaros öltözetekkel (s azok viselőivel és gondolkodásmódjával) szemben ténylegesen és mindenki számára láthatóan (opticitás) is idegenné tesz (ti. németté).

*

Ezzel a néhány kiragadott példával szerettem volna szemléltetni test, morál és politika összefonódó, letisztuló, majd ismét egymásba fonódó képeit, értelmezéseit, szerepeit és jellemző helyeit a 18. század végének (tágabb értelemben a kora újkori Magyarország nyilvánosságának) politikai-morális töltető diskurzusokban megformálódó kultúrájában. Önmagunk testétől végül a politikai test(ek)ig jutottunk s ez talán segíthet jobban megérteni a biopolitika és a differenciálódó diskurzusok - modern tudományok fejlődésével párhuzamos – finomodását, sokasodását és szétszóródását a modernizálódó társadalomban, egy komplex, ám kevéssé distinkt nyelveken beszélő kor alkonyáról kitekintve. A testek történetének ez mindenesetre csak egy metszete lehet, sőt jelenlegi formájában a hossz ill. keresztmetszetnek is csak egy apró szelete csupán.

47 Bene: Theatrum… 347-348. pp.