Bohumil HrabalFOGHÍJAK

  

Bohumil Hrabal: Proluky 

Fordította: V. Detre Zsuzsa

 

És a férjem első könyvecskéjének a szemleíve csak nem akart megjönni, már inni sem ivott, csak éjszakánként kiabált, hogy kiugrik az ablakon, hogy a vonat elé veti magát, és így másnap, amikor szabadnapos voltam, hát felvettem azt az én parádés ruhámat, felhúztam a piros, tűsarkú cipellőmet, fogtam az esernyőt, és útnak indultam a kiadóba. És amikor aztán ott álltam az igazgató előtt és mondtam, hogy ki vagyok, az esernyőcskémmel valahová arrafelé, Liben irányába mutattam, a Gátra, a huszonnégyes számú házra, és mondom: Hát ide figyeljen, valahol ott fekszik az én kincsem, már piálni sem piál, már ahhoz sincs ereje, hogy a vonat elé vesse magát nekem, mert annak az ő híres-nevezetes könyvecskéjének a szemleíve csak nem akar megjönni. Menjen csak el megnézni, hogy kicsinálták nekem a férjemet! És nem mozdultam, és ki volt festve a szemem, és egy balerina alapállásában álltam, és kinyújtott piros cipellőm csillogott-villogott, és maga az igazgató is megijedt tőlem, és felvette a telefont, és néhányszor beleszólt: Igen. Igen. Igen, aztán letette a kagylót, és mondja, hogy a szemleív úton van. mire én, tudom, úton, de addigra az én kincsem elpatkol nekem, majd magam megyek el érte. ide figyeljen, hol van az a Gyöngy a mélyben? És így történt, hogy maga az igazgató mondja nekem, én megértem önt, én is, mielőtt megjelent az első verseskötetem, én is alig bírtam kivárni, én is minduntalan a vonat alá akartam ugrani, és az ember végső dolgaira gondoltam. És felvette a telefont, és kisvártatva bejött egy hivatalnok, és hozta azt a szemleívet, amit a kiadó nem adhat ki a kezéből. Így jöttem el a kiadóból, és végigvonultam a Nemzeti sugárúton, és egy cukrászdában becsomagoltattam selyempapírba azt a Gyöngy a mélybent, és átköttettem szalaggal, mintha ajándék volna. És így vonultam büszkén a Vencel téren, az egyik kezemben az ernyőm, a másikban a piros szalaggal átkötött Gyöngy a mélyben, peckesen lépkedtem, és arról ábrándoztam, milyen szép is lesz, ha majd megjelenik ez a könyvecske, és az én kincsem itt fog promenádozni velem, és a könyvesboltok kirakatában ott lesz a Gyöngy a mélyben, micsoda lakomát csapok, micsoda házi lagzit, csak úgy spriccel majd a pezsgő, mintha a férjem megnyerte volna a Forma-1-et. És támadt egy ötletem, és elmentem a Spálená utcába, a papírbegyűjtőbe, oda, ahol a férjem négy éven át préselte a papírhulladékot a csupasz villanykörték fényében, és beléptem az irodába, és ott volt a főnök, aki elmarta innen a férjemet, és ott volt a személyzetis is, aki meg lógósnak titulálta, merthogy ösztöndíjat kapott az Írószövetség Irodalmi Alapjától, félállásút. És kibontottam a piros masnit, és aztán mindenkinek megmutattam azt a kék borítót és főleg a férjem nevét. És mondom. most aztán a saját szemükkel láthatják, hogy a férjem író, és nem, hogy nem, ahogy maguk itt azt beadták neki. És újra becsomagoltam a Gyöngy a mélyben-t, és átkötöttem a piros szalaggal, és kimentem, kezemben az esernyővel, és az udvaron még hátrafordultam az ablak felé, és a magasba emeltem azt a kis csomagot, és láttam, hogy úgy ülnek ott, mint akiket fejbe kólintottak, mert erre aztán nem számítottak. És a Gáton kis lakásunk ablakai tárva-nyitva voltak, az ajtó előtt a lépcsőn Pepícek ült, mint egy óriási, kopasz madár az állatkert madárházában, és füstölt, a szemüvege, akár két joghurtos pohár, a férjem valahogy feltámadt halottaiból, épp mosogatott. beléptem és a piros masnival átkötött kis csomagot lassan letettem az asztalra a két stampedli és a megkezdett pálinkásüveg mellé. Találd ki, mi van benne?, mondom. De a férjem tovább mosogatott, és azt mondta. Tudom, de a heves indulatok elfojtása erény!

De Pepícekkel megállapodtunk, hogy ha majd elutazol Bécsbe a bátyádhoz, akkor nemcsak a szobákat meszeljük ki újra, hanem fehérre festjük az ajtókat, az ablakokat meg a székeket is, hogy világosabb legyen itt, hogy az az én fekete humorom fehér humorrá változzék. És bejött az aprócska Pepícek, és a szemüvegkeretbe foglalt két joghurtos pohár felragyogott és visszfénysugarakat lövellt szét abban a mi sötét lakásunkban, és Pepícek megszólalt: Doktor, még

egyet. És odatartotta a stampedlit, amely felragyogott, mint a szemüvege. Negyedóra múlva indult a vonatom Bécsbe, a peronon álltam, amikor befutott a férjem, kezében bevásárlócekkerrel, az volt az érzésem, hogy már megint részeg, de ő attól a könyvecskéjétől volt részeg, attól a szemleívtől, felsegített a kocsiba, és ordibált. Hát ez jól összejött! Húszezer példány. És most szétdobhatják az összes csomagot, hét szerkesztő ellenőrizte a szöveget, és mégis becsúszott nekik egy hiba! Képzeld el, a szövegben van egy mondat, és az árokban ott feküdt az ezüstös tetejű NSU Sport Marx!

Pedig annak kéne ott lennie, hogy, és az árokban ott feküdt az ezüstös tetejű NSU Sport Max! Most aztán hét lány keresgélheti azt a húszezer oldalt, hogy filctollal egy pontot tegyen oda, és kiretusálja azt az r-t! És a végén az egészet újracsomagolni húszasával, süvöltözött az én kincsem, és én elvörösödtem. Hallgass, kérlek. És a kalauz már fütyült, és a férjem felágaskodott, és én csak bámultam, és az utasok is kimeresztették a szemüket. Százkoronásokkal tömött cekker. És a kalauz fütyült, és a férjem kirontott a peronra, és ott integetett azzal a cekkerrel, olyan volt, mintha spenótot vinne haza. És a vonat elindult, és a férjem ott futott az ablak mellett, és magyarázott. Ide nézz. kaptam előleget, tízezer koronát. Kifestjük Pepícekkel a lakást. És aztán ott állt és lóbálta azt a cekkert, és azok a zöld százkoronások tényleg úgy ragyogtak, mint a spenót. Amikor leültem, a szemközti hölgy azt mondja. Vidám ember a férjeura, nem unatkozik mellette, igaz? A Ferenc József pályaudvarra lassan és komótosan gördült be a vonat, álltam a folyosón, és a peronon ott állt a fivérem, Karel, Karli. Ahogy leszálltam a bőröndökkel, Karel már röpült is elém, és máris egymás karjába borultunk, elhúztam könnyben úszó arcomat, igen, Karel volt az, és én voltam az. És annyi év után viszontláttuk egymást. Amikor felmerültem a könnyáradatból, igen, Karli volt az, elegánsan, mint mindig, drága öltönyben és drága cipőben, mint mindig, és tiszta ingben és hanyagul megkötött nyakkendőben. És a haja megritkult, de még mindig gesztenyebarna volt és enyhén hullámos, és rizsporral volt bepúderezve a sebhely az állán, az a gránátszilánk okozta, valahol a keleti fronton szerzett forradás. És aztán bepakoltuk a bőröndöket a Simcába, és a Simca éppoly fényesre volt pucoválva, mint Karli cipője és egyáltalán mint maga Karli, a fivérem, akivel a háború vége óta nem láttuk egymást, tulajdonképpen nem is igen láthattuk, mert a papa annak idején nem akarta, hogy Karlinak cseh barátai legyenek, hogy cseh lányokkal barátkozzon, hogy cseh evezősklubba járjon Prágában, mert az én papám azt akarta, hogy Karlinak az a mi furnérlemezüzemünk legyen a mindene, de Karel inkább táncolni járt Prágában a csinos lányokkal és a barátaival. És így vitt végig Bécsen a Simcáján, direkt csak a Kártner Strassén és a Mariahilfer Strassén, és engem elkápráztattak azok a széles sugárutak és gyönyörű üzletek, és az emberek, akik mind mentek a maguk dolga után, egy ideig az autóáradatban hajtottunk, és lenyűgözőnek találtam Bécset és valahogy szebbnek, mint amilyennek ismertem, amikor Breclavban a lányokkal kaptuk magunkat, és iskola helyett vonatra szálltunk, és elmentünk Bécsbe iskolát kerülni. de ez a háború elején volt. És aztán Bécs külvárosában, Radaunban szálltam ki, és a sógornőm fogadott, és rögtön láttam, hogy ő az, aki birtokolja Karlit, ő az, aki dönt mindenről, nemcsak otthon, de úgy általában, kellemes nő volt, olyan bécsi típus, gömbölyű, mint a tekebábu, és mosolygott, de ez nem olyan mosoly volt, amivel nekem örült, sőt csak akkor nyugodott meg, amikor bejelentettem, hogy csak arra a két hétre jöttem, hogy aztán hazamegyek, hogy az én otthonom most Prága. láttam, hogy nagy kő esett le a szívéről, és boldogan mosolygott, hogy nem szándékszom örökre itt maradni Ausztriában. És Karli közben levette a cipőcskéjét, és sámfára húzta, és áttörölte flanelronggyal, és papucsba bújt, és nekem is lábbelit kellett váltanom, és ültem az úri szobában, és a konyhaajtó nyitva volt, tiszta fehér volt a konyha, mint a fogorvosnál, úgy nézett ki ott, és a sógornőm fehér köténykét kötött, és vacsorát készített, és ült a krómozott pántokkal díszített fehér forgószéken, és nyitogatta a fehér szekrénykék fehér zománcajtaját, és az összes fűszer telt színekben ragyogott,

az a répa is, amit épp vagdosott, az is sötétpirosan izzott, és a bodros zöld petrezselyemcsomó úgyszintén. És aztán behozta a natúrszeletet, ő maga répakúrát tartott. És Karli csendesen kérdezgetett, hogy vajon Prága még mindig olyan szép-e, mint annak idején, fiatal korában volt, amikor egyetemre járt, és az egyetemi klubban teniszezett meg kézilabdázott? És hogy vajon szoktak-e még táncolni a Kis Szívben és a Ball Negrében?

És mi van a Julissal? Meg az első emeleti tánclokállal, a Moldvával? És főleg, hogy rendeznek-e még nyolcas evezősversenyeket? És amikor elmondtam neki, hogy a Párizs Szálló grilléttermében vagyok pincérnő, hát felragyogott, és hogy vajon még mindig olyan jókat lehet-e enni a Palace Szálló első emeletén? Így hát Karlinál laktam Radaunban, és minden este ott vártam rá a radauni cége előtt, láttam, amint fél hatkor néhányszor még átrohan fehér köpenyében annak a bécsi fafeldolgozó üzemnek az udvarán, apa akkor már halott volt, és én örültem, amikor a papa meghalt, jó, hogy nem látta Karlit, aki átvehette volna apa cégét, de Karli ahelyett, hogy a céggel foglalkozott volna, inkább Prágában flangált a szép kisasszonyokkal meg a barátaival. Karli alighanem előre tudta, mi lesz a vége a dolognak, a papa végül mindenét elveszítette, mert álmában sem gondolta volna, hogy a németek valaha is elveszíthetik azt a háborút, mert amikor Karli és én autóval elmentünk Salzburgba, Karli egy gyönyörű villát mutatott nekem, amire megvolt a pénze a papának, megvehette volna, de mi a csudának vette volna meg harminckilencben, amikor Hodonínben még szebb villája volt. de főleg, a papában soha még csak fel sem merült, hogy úgy végzi, ahogyan aztán végezte, nemcsak ő, hanem az egész család és Lizaj is meg onkel Wulli is. És így mindennap valahol máshol voltam Karlival, egyik nap a Sacher Szállóban voltunk, aztán a Tallernbe mentünk csirkét enni, harmadnap meg a Café Demlbe, ahol a felszolgálónők úgy szólították meg az embert, hogy. Was volt Ihr Ihnen. És aztán kíváncsiságból beültem Karlival a Café Hawelkába, és voltunk a Grinzingben, máskor meg kimentünk Klosterneuburgba vagy a Kártner Strassén és a Grabenen sétáltunk, és engem teljesen elkápráztatott Bécs és az üzletei és az a szép bécsi német nyelv, de sokszor elfogott a sóvárgás, és azt kívántam, bárcsak újrakezdhetném ezt az én háború utáni életemet, és hogy sehol máshol nem szeretnék élni, csakis itt Bécsben, ahol mintha otthon lettem volna, az embereket mind olyannak láttam, mint azokat, akikkel negyvenötig együtt éltem, mert az én édesanyám osztrák volt, egy főerdész lánya, és minél jobban el voltam ragadtatva Bécstől, annál többször hűtött le a sógornőm, azt állítva, hogy ez mind szép, de Bécsben dolgozni kell ám, és dolgozni, és megint csak dolgozni, és hogy ő minden áldott nap hatig robotol abban az ő cipőgyárában. És Karli azt mondta nekem.

Én viszont idegen vagyok itt, engem nem fogadott be Bécs, az én bécsi életem reggel bemenni dolgozni és este haza, és aztán tévét nézni, és idejében lefeküdni, hogy korán beérjek és fél hatig gürizzek és gürizzek. Idegen vagyok itt, az egyetlen dolog, hogy szabadságra oda utazom, ahová kedvem tartja, bármelyik tengerben fürödhetek, karácsonykor meg elmehetek egy hétre síelni, oda, ahová akarok. De ebben a városban idegennek számítok, szudétanémetnek, még ha a legszebb éveimet Prágában éltem is le a cseh barátaimmal és a cseh kisasszonyokkal, Prágában voltam otthon, egészen addig, míg nem jött Hitler, akit az édesanyánk is elment megnézni, amikor Hitler átutazott Bécsen, emlékszem, hogy amikor hazajött, hát sírt boldogságában, hogy látta Hitlert, és ugyanúgy sírt boldogságában Lizaj is, meg Pisinka néni, aki tavaly halt meg, de én rögtön tudtam, hogy befellegzett a prágai lányoknak, a prágai barátoknak. És így a Szudéta-vidéken laktunk, németek voltunk, és mehettem ki a frontra. mesélte nekem halkan sokadszor is Karli, zsebkendőjével takargatva ellőtt állát. Prágába kicsit bölcsebben tértem vissza, mint ahogyan Bécsbe elutaztam. A Ferenc József pályaudvaron könnyezve álltam a Vindobona expressz ablakában, Karli új kosztümöt vett nekem, és egy egész kofferre való fehérneműt meg apró ajándékot, most ott állt a peronon, felnézett rám és mosolygott, úgy állt ott, mint egy

zsinórjáról leszakadt marionettkirály, a sógornőm szokása szerint kosztümöt viselt, fogta a kezemet és mosolygott, pont ilyen nő kellett Karlinak, szemernyi érzés sem volt benne, semmi sem rendítette meg, tudatában volt a stílusának, és tudta, hogy Karli nemcsak hogy nem boldogulna nélküle, de összeroppanna. És aztán fütty harsant és a vonat nekilódult és Karli sírt, zsebkendőjével törölgette a szemét meg finoman az állát, a sógornőm mosolygott és szemlátomást örült, hogy már megyek haza Prágába, hogy kipihenheti ittlétem két hetét, és még láttam, ahogy Karli lehajolt, és zsebkendőjével könnyedén leporolta a nadrágja szárát és aztán csillogó-villogó cipője orrát. Prágában a pályaudvaron a férjem várt, szája körül ráncok, és még csak meg sem csókolt, és én elhúzódtam tőle, mert bűzlött a sörtől, bűntudatosan mosolygott, és cipelte a bőröndjeimet, és mert taxi egy sem volt, hát villamossal mentünk, és én nézelődtem, és láttam, hogy Prága tényleg fel van túrva, és csupa szemét, és főleg láttam, hogy az utcák fele körül van sáncolva csőszerkezetekkel, láttam, hogy Prága központjába benyomult a külváros, egy csomó lakókocsi, dróttal elkerített deszkaléc- és gerendatelepek, csodáltam, hogy mindezt eddig nem vettem észre, láttam, hogy Prága belvárosában olyan, mint Bécsben, de a peremén, hát. És a férjem egybeolvadt nekem mindazzal, amit az utcán láttam, valahogy kezdtem megérteni, hogy a férjem belül is ilyen, ilyen az esze járása is, hogy pont úgy öltözködik, ahogy azok a prágai utcák és terek vannak felöltözve. És amikor kiszálltunk a villamosból, és amikor befordultam abba a mi kis utcácskánkba, hát megtántorodtam, most vettem csak észre, hogy az összes épület, az összes ház düledezik, hogy omladoznak a falak, hogy minden második háznak le van szakadva az eresze, hogy az utca telides-teli szeméttel. És aztán megcsapott a folyosó nyirkos lehelete és az udvarról jövő hideg, ahol Beranová asszony megint a vizet folyatta, és hatalmas loccsintásokkal egyik vödör vizet a másik után zúdította az ablaka alatti kövezetre. a vizet cirokseprűvel söpörte be a csatornába, és rám köszönt. Ne is mondja, hol volt! Tudja, én húsz évig éltem Hamburgban! És felmentem a lépcsőn, és ott már láttam! A tetőről és a kifeszített kötélről lecsorgó vadszőlő összehajló ágai és venyigéi mögött fehér ajtók és fehér ablakok fénylettek. rámosolyogtam a férjemre. És amikor beléptem a lakásba, az otthonunkba, a félhomályból fehérre festett zománcozott székek és asztal és tisztára meszelt falak ragyogtak elő, és mindaz, ami a tükör hatókörében volt, ott látszott benne még egyszer, úgyhogy a lakásunk zsúfolva volt székekkel és sámlikkal. És az asztalon még mindig ott ragyogott az a piros szalaggal átkötött kis csomag, az a szemleívet tartalmazó csomagocska, úgy, ahogy hazahoztam a kiadóból. A férjem odatartotta az arcát, és én megcsókoltam. És mondom. Na mi van? És a férjem azt mondta. Tegnap megjelentek a Gyöngyök, és még aznap szétkapkodták. Attól a zománcfestékkel való mázolástól, attól a töméntelen stampedlitől, amit a férjemmel felhajtottak, Pepícek, az, aki mindig maga alá húzott lábbal üldögélt a libeni padokon, Vanista úrnál és a férjemnél, az a Pepícek meghalt. Csak egy hét múlva találták meg a lakásában valahol ott a Slovankánál, egyedül volt, egyedül, mint az ujjam, a rokonai valahol Kanadában éltek, így aztán Vanista úr, a vendéglős bejelentette a tanácsban, hogy a temetés minden költségét vállalja. Így hát elindultunk a krematórium kis gyásztermébe, Vanista úr elhozta magával a gitárját, és ott állt a koporsó és rajta egy cédula, és az volt ráírva, hogy a koporsóban Josef Sviatek nyugszik. És a férjem elfehéredett, és mondja nekem, figyelj csak, számomra ünnepnap a mai, sohasem tudtam, hogy Pepíceket Sviateknek hívják. És aztán bejött a temetkezési vállalat egyik alkalmazottja, és csak azt ismételte el, ami a partecédulára volt írva. És aztán letettem azt az egy szál virágot a koporsó mellé, és Vanista úr fogta a gitárját, odalépett a koporsóhoz, meghajolt Pepícek Sviatek előtt, lábát nekivetette a lépcsőnek, és néhány akkord után rázendített Pepícek Sviatek kedvenc nótájára. Telepi kislány, káprázatosan mosolyogsz rám, énekelte Vanista úr akkora érzéssel, ahogy az Ó sole miót szokta énekelni a kocsmájában, a tenorja, akár Benjamino Giglié. énekelte a Telepi kislányt, és a fekete bársonyfüggönyt félrehúzva bejöttek az alkalmazottak, és hallgatták, milyen szépen és mekkora

érzéssel dalol Vanista úr. miközben a koporsó lassan betolatott a szétnyílt fal mögé. Az volt ám az öröm, amikor a férjem taxin hazahozta a szerzői példányokat, az volt ám az öröm! És vett még hatvanat, és azon nyomban szétbontotta azokat a csomagokat, és kirakosgatta egymás mellé a könyveket, mint valami csempét, és én láttam ezt, és nem hittem a szememnek, hogy az én kincsem ilyen gyermeteg. És aztán az összes könyvet aláírta. És kényszerített, hogy az egyiket vegyem a karomba, és ringassam azt az ő újszülöttjét, hogy ez így szokás, hogy Vitézslav Nezval is kényszerítette a szerelmeit, hogy legyenek megtisztelve attól, hogy a költő odaadta nekik ringatni a gyermekét, mert, jelentette ki könnyekkel a szemében az én kincsem, az írónak a könyvei az igazi gyermekei, hogy ő nemcsak az apja, hanem az édesanyukája is ezeknek a könyvecskéknek, és több is, mint egy anya, mert az ilyen író, és a férjem magára mutatott, a hasára és aztán a fejére, több mint kilenc hónapig viselős leendő gyermekével, és mint egy anya, érzi, hogy növekszik benne, hogyan forgolódik, hogyan rugdalódzik, és aggódik, hogy vajon az a gyermek, az a kicsike nem lesz-e hülye.

Hogy vajon életrevaló lesz-e? Így hablatyolt a férjem, és az egész padló tele volt rakva a könyveivel, és én kimeresztettem a szemem, és mondtam. Komolyan? Ez nem lehet. És mondd csak, nem fáj a fejed itt hátul? És, ki hitte volna. És ha történne veled valami, mit akarsz, hová vitesselek. Berkovicébe? Vagy Bohnicébe? És bekövetkezett az első katasztrófa. Ott ült az én kincsem a Nemzeti sugárúton lévő könyvesboltban, és dedikált, és erre az alkalomra fess öltönyt varratott magának, és nyakkendő volt rajta, és az asztala körül az olvasói tolongtak, és a férjem mellett egy fiatal lány ült, alighanem egy eladónő a könyvesboltból, és sorra nyitotta ki az odanyújtott könyveket, és adogatta a férjem tolla alá, aki fel-felemelte tekintetét, és az olvasók szemébe nézett, és nyájasan tudakozódott, hogy mit írjon be, és aztán alákanyarintotta a nevét, és meg volt hatva, nem csak hogy örült magának, de el volt olvadva attól a nagy megtiszteltetéstől, még bandzsított is, és forgatta a bal szemét, tényleg úgy ült ott, mint a nikolaburgi rabbi fia, és én ott álltam a sarokban, és egy verseskönyv mögül lestem a férjemet, a verseskötet mögé rejtőzve figyeltem, mint egy detektív, és láttam, hogy az én kincsem bohóckodik, de hogy az a bohóckodás nem megjátszott, hogy ebben a pillanatban hisz magában, és hisz az olvasóiban, akiknek azt a Gyöngyöt írta, amikor belelapoztam otthon, hát hol volt az az ő Gyöngye Skvorecky úr Gyávákjaitól meg Nejlonkorától, és bizony a Gyöngy a mélyben minden írását odaadtam volna Csehov úr egyetlenegy elbeszéléséért. de most megkavartak az olvasók, akik úgy néztek az én kincsemre, mint valami jelenésre, mi több, elvörösödtek és hebegtek-habogtak a férjem előtt, olyan zavarban voltak az örömtől, hogy láthatják a híres írót és beszélhetnek vele. És ahogyan a sor nőtt már kinn a könyvesbolt előtt, láttam, hogy úgy nő a férjem önbizalma, már mosolygott, már elmúlt az idegessége, az én férjem csak azokban a libeni kocsmákban tudott természetes lenni, amint elmentünk valahová egy étterembe, amint jól öltözött emberek társaságába kerültünk, olyanokéba, akik tudtak viselkedni és enni és társalogni, hát az én férjem elsápadt, és baklövést baklövésre halmozott, és elvörösödött, és dadogott, és csak akkor tért magához, amikor újra kinn voltunk az utcán, vért izzadt azoktól a rendes emberektől. De itt, dedikálás közben, amikor senki sem ellenkezett vele, amikor csupa olyan rendes embert látott, akik feszengtek-szorongtak az író úr előtt, itt az én férjem olyan volt és úgy viselkedett, mint a Vanista úrnál, mint a Régi Postában. És aztán az eladónők már zárták be a főbejáratot, ahol újabb olvasók verték tenyerükkel az üveget, de hasztalan, hat óra volt, és az utolsó autogramokat kapták meg az utolsók. Az én kincsem felemelkedett, úgy, ahogy a lagzikról szoktunk elmenni a Kiskastélyból, sör- és pálinkaszag áradt belőle. karikák voltak a szeme alatt, a szája körül pedig kegyetlen ráncok, legyintett, és köszönetet mondott a vezetőnőnek, sőt kezet csókolt neki. És a hátsó ajtón mentünk ki, mögöttünk kilincs csikordult, és én a férjem mellett lépkedtem, mosolyogtam, lépkedtem, esernyőm hegyével mérve ki lépteimet, a piros, tűsarkú cipellőm volt

rajtam, mosolyogtam, mert előző este még az én kincsem, amikor eszébe jutott, hogy másnap dedikálnia kell, hát hányt, mint a lakodalmas kutya, egész éjszaka nem aludt, akárcsak az esküvőnk előtt, kiabált, hogy nem megy sehová, s ha mégis, hát járomba fogva kell odavonszolni, mint a csökönyös és szerencsétlen ökröt a vágóhídra. És most itt lépdelt mellettem, kilubickoltan, sőt láttam, hogy azt hiszi az én kincsem, hogy mindenki, aki szembejön vele a Nemzeti sugárúton, felismeri benne a híres írót, hajlongott, viszonozta az üdvözlést, amit senki sem intézett hozzá. És egyszerre csak, még mielőtt berángatott egy pohár sörre a Pinkasba, hát egyszerre a magasba lendítette a kezét abban a tömegben, és megrázta a kezét, és felkiáltott. Fasza gyerek vagy! Megcsináltad! És aztán meghívott lakomázni, ünnepi lakomára hívott az egyik átjáróban lévő Pinkasba, a söntésbe, ahol is egy pohár sört rendelt nekem, maga pedig egyik korsót a másik után hajtotta fel, ahogy a pincérek széthordták a bádogpulttól. Mondom, anyuka, de hát ez nem lehet, én belenéztem abba az ő híres-nevezetes könyvecskéjébe, de nekem az az érzésem, amikor olvasom, hogy azokat a szövegeket minden olvasónak otthon még be kellene fejeznie, hogy a férjem írásai olyanok, mint mikor félkész ételt veszek, és odahaza még puhára kell főznöm, és fűszereznem, és elkészítenem, hogy étel legyen belőle, mondom, anyuka, mi odahaza németül beszéltünk, de én, anyuka, cseh iskolába jártam, azok az ő elbeszélései valahogy olyan csomósak, mint amikor összemegy a tej, mi a véleménye, anyuka? És anyuka csak erre várt. De bizony, lányom, tökéletesen igaza van, hiszen nemcsak elemiben, de főleg gimnáziumban, állandóan csupa négyese meg ötöse volt nyelvtanból, kétszer meg is bukott csehből, egyszer elsőben, aztán meg negyedikben, és a sok más elégtelen között mindig ott volt a cseh. az én fiacskám amihez csak hozzányúlt, hát azt mind elfuserálta, lányom, tízéves korában olyan díszeket kezdett kivagdosni lombfűrésszel, hogy aztán szekrénykéket vagy kefetartót csináljon belőlük. persze sohasem rakta össze. aztán meg bélyeget gyűjtött, vettem neki albumot, több skatulya értékes bélyege volt, a padláson találta őket. mit gondol, mivel ragasztotta be őket a drága albumba? Arab gumival! Először bekente a bélyegek hátulját, és amikor beragaszotta őket, hát nemcsak azokat a bélyegeket kente össze arab gumival, de az egész lapot, mindent összeragacsozott, magát is, minket is, az asztalt is, a haja odaragadt a párnához, nevetett anyuka. Vagy amikor könyvkötésre adta a fejét, egy kézikönyv alapján. A madzagokat felfeszítette a keretre, egy kis fűrésszel bevágta a szétszedett, fűzött könyv íveit. aztán varrt, és közben bandzsított, és kidugta a nyelvét. Aztán meg a táblát csinálta. És megint az az enyv mindenütt, minden csupa ragacs. És amikor azt, amit összevarrt, be akarta illeszteni, passzintani a táblába. hát nem stimmelt, ferdén állt. Úgyhogy, lányom, nincs mit csodálkozni, az az ő irománya a baklövéseinek és ügyetlenségeinek a stílusát viseli magán! Hiszen soha egyetlen rejtvényt, fejtörőt, újságbeli találós kérdést meg nem fejtett, csak elvörösödött, és leblokkolt az agya. Ah, fiatalember korában meg fényképezni akart. Amikor előhívóval és fixírrel összefröcskölve előbújt a fürdőszobából. soha egyetlenegy fénykép sem sikerült neki, és ha mégis. hát mintha füstös lett volna az a fotó. Vagy amikor beköszöntött a tavasz, akkor meg kertészkedett, köveket hordott össze, és alpesi virágai voltak. Ah, mennyit cipekedett, hogy lenyúzta az ujjait, mit összegürcölt, mire elkészült azzal a sziklakerttel. de két hónap múlva már semmi sem volt ott. mindent belepett neki a föld és a gaz! Lányom, abból, amit elmondok itt magának, képet alkothat arról a maga kincséről, ahogy nevezni szokta.

Amikor a németek bezárták az egyetemeket, hát elvégezte az Eckert-féle kereskedelmi iskolát. És tudja, hogy a növendékek közül ő volt az egyetlen, aki nem tanult meg gyorsírni, pedig hogy iparkodott! Csak a gépírás ment neki. Vagy amikor forgalmista volt, egyes-egyedül az én fiacskám nem tanult meg rendesen telegrafálni, a többiek mind nevettek rajta. Ez volt a zongorázással is, olyan suta ujjai voltak, játszani ugyan játszott, még Lisztet és Chopint is. akart is játszani, de az ujjai minduntalan elakadtak, összevissza botladoztak a klaviatúrán. amikor

egyedül játszott, akkor ment neki, de amint valaki nézte a kezét vagy odaállt mögé. hát nyomban feladta, elvörösödött, és feladta. Az egyetlen dolog, ami ment neki, az a gürizés volt, minden szünidőben kocsira rakni az összes rozst, aztán cipelni a zsákokat a cséplőgéptől Sedlácek doktor csűrjébe, akinek az Elbán túl volt birtoka, intézővel és tíz asszonnyal aratáskor. itt aztán kitett magáért az én egyetemista fiacskám, itt bérért gürizett, itt mindenki dicsérte, itt elemében volt, mert melózni, gürizni, és megint csak melózni kellett, ez volt az igazi, itt nem kellett közben gondolkodni, és amikor kézhez kapta a keresetét, hát akkor rémségesen ivott, csak úgy vedelte a rozspálinkát, lépten-nyomon felhajtott egy-egy stampedlivel, és aztán a Híd alatt vendéglőben ült, és ivott, és zongorázott, Strauss-keringőket, és kottája is volt. de megint elitta az összes keresetét, és azt mondogatta, ez ám az élvezet, elverni a pénzt, amit a saját két kezével keresett meg. azzal az embertelen hajtással. Ez volt Kladnóban meg abban a Hulladékbegyűjtőben, a színházban úgyszintén, négyévenként mindig hajtani kezdett, és tudja, lányom, hogy miért? Egyes-egyedül azért, mert semmi máshoz nem értett. És most, hogy kipróbálta az összes lehetőséget, hogyan törhetne fel könnyen és simán, hogyan lehetne belőle nagymenő és bajnok, hát tessék! Író lett belőle. Édes lányom, ez kész burleszk, én sem akarom elhinni, de látom, olvasom az újságban, az én fiacskám, fogódzkodjon meg, a legjobb úton halad ahhoz, hogy bestseller váljon belőle! Lehetséges ez? Nem lehetséges! De amint látható, mégiscsak lehetséges, és még azt mondják, hogy nincsenek csodák, attól félek, hogy újabb könyveket fog kiadni, mert manapság szörnyen elfajzottak az olvasók. Kicsoda olvassa ma Galsworthyt? Kicsoda Arcibasevet? Kicsoda Jiráseket? Aha! Hrabalt, azt igen! a mi írónk, nevetett anyuka, és tapsolt, és aztán összecsapta a kezét. Mondom, anyuka, hogy a csudába lehet író, amikor minden kérdőívet elszúr? Mindent kitölt, de egyrészt későn és utólag, másrészt pedig. rosszul. Ahol a vezetéknév rubrikája van, oda a keresztnevet írja be, ahol a keresztnév rubrikája van, oda a vezetéknevét írja az én kincsem, ugyanígy keveri a nemzetiséget és az állampolgárságot, és ott írja alá, ahol a pecsétnek kéne lennie. Minden egyes alkalommal lehordják, és amikor én viszem be. hát a szégyentől vörösen kullogok haza, minden bejelentőlapból ötöt kell vennem. Anyuka nevetett, és helyeslően bólintott minden mondatomra. Mondom, anyuka, ezt is nevetségesnek találja? s visszaemlékeztem a régi szép időkre, amikor a férjemnek egy vasa sem volt, amikor örült, hogy kislábosban hordom neki az ételt a Párizs Szállóból, sohasem várta meg a másnapot, rögtön megmelegítette magának, éjfélkor mohón kanalazta azt a gulyást, falta azt a rostélyost, azt a vesepecsenyét, emlékeztem vissza most, amikor az én kincsem bevásárlószatyorral járt felvenni az előlegeket a könyveire, azt kívántam, bárcsak lopná el tőle valaki azt a pénzt, de az emberek azt hitték, hogy abban a szatyorban nem tízezreket, hanem valamiféle lejárt sorsjegyeket vagy mit hord az én férjem, a cekkerrel flangált Prága utcáin és utcácskáin és sugárútjain, járta a kocsmákat, és a fogasra akasztotta fel azt az ezresekkel tömött szatyrot. Ott nemcsak kocsmát, sörözőt változtatott, de barátokat is cserélt, az összes pénzét sörre költötte, mindig csakis és kizárólag sört fizetett másoknak, borozóba nehéz volt becsalogatni, és ha mégis, hát nem sokáig bírta ki ott, neki a kocsma kellett, meg a sör, mert imádta, nem is annyira a sört, hanem azokat a kocsmai dumákat, azt a ricsajt, a részegek hőbörgését, egyszóval mindazt, amit én gyűlöltem, én abban a kocsmában jó ha egy órát kibírtam, és már szédültem, nem a füsttől, nem a gőzöktől, hanem azoktól az eszelős handabandázóktól, akiket viszont az én férjem szeretett. Most a Pinkasba járt szívesen és a kiadóval szemközti Varousba, más barátaival meg az Aranyhordóban üldögélt, átment a Moldva túlpartjára, és az Olimpiában üldögélt a cimboráival, megint a kedvenc pilseni sörét itta, egyszer beültem vele egy kis időre, és ott voltak az új barátai, egykettőre a szívembe zártam a fess Linke urat, azt, aki a férjem könyveit szerkesztette, Duchácek urat, az apró termetű örisszát, aki ott az Olimpiában megmutatta nekem a naplóját, ahová minden áldott nap bejegyezte a sörfogyasztását, öt év alatt kereken tizenötezer korsót ivott meg, ez a Duchácek úr falusi ember

volt, de ha begőzölt, hát előszeretettel kötött bele óriásokba, felpattant és előrelendítette a kezét, de végül mindig erőt vett magán, s úgy döntött, hogy mégsem likvidálja azt az óriást, és aztán ott volt még Karel Pecka úr, rövidre nyírt hajú, kellemes ember, olyan sűrű a haja, mint egy most szabadult elítéltnek, gondoltam magamban, és Pecka úr tényleg megjárta a börtönt, és tizenöt évet ült, és írni kezdett, a férjem olvasta az első elbeszéléseit, és nyomban elvitte őket Duchácek és Dostál szerkesztő raknak, és az Olimpia ablakán besütött a nap, kellemes egy étterem, a férjem barátai mind vidámak voltak, természetellenesen vidámak, és a férjem cekkerében ott volt az előleg, tizenötezer korona százasokban, tényleg dugig volt velük az a szatyor, mintha spenótot vinne benne, és negyedóránként hozták a sört, és aztán bejött egy ember, nyitva hagyta a bejárati ajtót, és szép tenor hangján rázendített. Én a Maximba megyek, van ott tréfa és élc egy sereg. És megjelent egy szemüveges férfi, és bemutatták nekem, hogy ő Mikulás Medek, a festő, és láttam, ahogy körégyűltek a pincérnők, és tisztelettudóan üdvözölték, simogatták, kérdezgették, mit hozzanak neki, és Mikulás Medek vermutot rendelt, és egy szemüveges pincérnő megkérdezte. még valamit, Medek úr? És a festő rendelt egy mélytányért. A pincérnő felnevetett. Hát azt meg minek, Medek úr? És a festő mondja, hogy legyen hová okádnom! És én felálltam és elköszöntem, csak a fess Linke úrnak nyújtottam kezet, és elmentem, csak később tudtam meg, hogy a festő Mikulás Medek cukorbajos, és ha vermutot iszik, hát kisvártatva hányni kezd, ezért az a mély leveses tányér. Így aztán tulajdonképpen magamnak állítottam csapdát. Valahogy visszájára fordult a dolog, amikor felajánlottam a férjemnek, hogy maradjon otthon, és írjon, majd én eltartom, merthogy csak az első félévben volt ez így. Aztán már nemcsak hogy nem volt rászorulva a kislábosaimra meg a zsebbe dugdosott ötvenkoronásaimra, hanem épp ellenkezőleg, annyi pénze volt, hogy csak ámultam-bámultam. És sikersorozatával, amelyre igazán nem számítottam, ezzel a sikersorozattal kezdetüket vették külföldi útjai. Egyszer egy írótársasággal beutazta Ausztriát, kikísértem az autóbuszhoz, akkor éppen Kolár úr is velük tartott, azoknak a költőknek kivétel nélkül tényleg olyan költő kinézetük volt, egyes-egyedül az én férjem festett úgy köztük, mint egy kivénhedt focista, mint egy bumfordi paraszt. És aztán elutazott Angliába meg Franciaországba, és végül Amerikába, valahogy összebarátkozott Arnost Lustiggal, az íróval, aki szintén nem úgy nézett ki, mint egy író, szép, bodor haja volt és káprázatos bőre, amilyen a kisasszonyoknak szokott lenni. Nem akartam elhinni, amikor megtudtam, hogy majdnem hat évig volt a terezíni koncentrációs táborban, így élte meg tizenhat évesen mártíriumát, nem szerette a németeket, ahogy a férjem mesélte, soha egyetlen szót ki nem ejtett németül, Arnost tudta, mit kell enni, zöldséget és húst evett, míg az én férjem, el tudtam képzelni, behabzsolt mindent, amit feltálaltak neki. Párizsban a New York és London Szállóban laktak a Saint-Lazare pályaudvarnál, ebéd és vacsora előtt mindig olyan éhesek voltak már, főleg a férjem, hogy a levest és az előételt meg sem várva befalta az összes kiflit, az összes mustárt, végső soron örültem, hogy sohasem kísértem el ezekre az utakra, elsüllyedtem volna szégyenemben, ha olyan neveletlen alakkal kellett volna egy asztalnál ülnöm, mint az én kincsem. Amikor Londonból jöttek haza, hát a repülőtéren a munkások épp egy hatalmas zongorát cipeltek valahová, a férjem egyszerre csak kivált a csoportból, és mint mikor farol az autó, az ujjaival mutogatta a munkásoknak, hogy hová vigyék azt a zongorát, és így történt, hogy azokat a jóembereket egy szinttel lejjebb, az alagsorba kormányozta, aztán még lejjebb egy emelettel, a pincébe, pedig azt a zongorát a második emeletre, az étterembe kellett volna felvinni, a munkások megkeresték a férjemet a csehszlovák csoportban, és meg akarták verni, a prágai írók jót mulattak a dolgon, a szlovákok viszont szitkokat szórtak a férjemre, hogy rosszul képviseli a csehszlovák írókat.

Megtudtam, hogy Arnost Lustig, amikor a gyerekei akkora lármát csapnak, hogy nem tud írni, hát Arnost fogja a kosarat, és bemegy a városba, vesz egy teli kosár narancsot és banánt,

csokoládét és nyalánkságot, hazaviszi, összetrombitálja a csemetéit, és a kosárra mutatva így szól. Hát ide figyeljetek, a papának írnia kell, ti meg itt randalíroztok, ha csöndben lesztek, megkapjátok ezt a kosár finomságot. És miért kapjátok meg? Azért, mert a papa az írással pénzt keres, de ha bömböltök itt nekem, mint a vadállatok, akkor a papa nem fog tudni írni, és ti mit kaptok? Szart se. Azért is a szívembe zártam Lustig urat, mert hirdetés útján vett egy víkendházat Roubícková Lhotában, hogy akkor is tudjon írni, ha a gyerekek tovább bosszantják, és nem segít a nyalánkságkosaras jelenet. És amikor Lustig úr végre leült az ablak elé az írógéphez, hogy a Sázava menti Roubícková Lhota áldott csöndjében zavartalanul alkothasson, hát robbanás hallatszott, a nyaraló kicsit megemelkedett, de Arnost folytatta az írást, délre azonban már olyan ideges volt azoktól a robbanásoktól, hogy arról ábrándozott, milyen jól ment neki az írás otthon, még ha a gyerekek randalíroztak is. Így hát elindult arra, amerről a detonáció hallatszott, és konstatálta, hogy a nyaraló mögött épp megnyitottak egy gránitkőbányát, érdeklődött, hogy meddig lesz ez így. És azt mondták neki, hogy a gránit az útépítéshez kell, és hogy két műszakban folyik a munka. Arnost aztán már csak mosolygott, amikor megkérdezte. És meddig fognak itt gránitot bányászni? Azt felelték, nem sokáig, kb. tíz évig. A férjem előadta nekem, hogy soha életében nem találkozott még olyan jó kedélyű emberrel, mint amilyen Lustig volt, olyan kellemes partnerrel, mindig együtt laktak, Párizsban éppúgy, mint New Yorkban, elmondta, hogy minden légikisasszony szerelmes volt Lustig úrba, egy reggel, már Párizsban, felébredt a férjem, csak azért nyomta el az álom, mert rettenetesen fáradt volt, nyitott ablaknál aludtak, és a Saint-Lazare pályaudvar környékén akkora zaj volt, hogy nem lehetett aludni, és reggel már ott ült az ágyon két légikisasszony, és Lustig úr sűrű, bodor haját fésülték, megtisztelve érezték magukat attól, hogy fésülhetik az író haját, beszélhetnek vele, és Arnost csak ült, aztán pizsamában járkált fel-alá, pufókan, kialudtan, mintha sohasem lett volna koncentrációs táborban, ellenkezőleg, mintha gyermekkorától fogva csakis és kizárólag fényűzésben, jólétben és kényelemben élt volna. A férjem elmesélte, hogyan vitte el Arnost New Yorkban az összes zsidó ismerőséhez, nemcsak hogy valamennyi regényét kiadták ott, de az elbeszéléseit is, és amikor a férjem felébredt, hát Arnost még aludt, de az ágya mellett szerkesztők ültek, feküdtek, cigarettáztak, és várták, hogy Arnost felkeljen, hogy interjút csináljanak vele, hogy kiszedjék belőle a szerződést nemcsak azokra a könyvekre, amiket már megírt, hanem azokra is, amiket megírni szándékszik. És amikor Arnost felébredt, azt mondta neki, te randa kurva, ma elmegyünk meglátogatni Elia Kazant, és veszek neked egy doboz szupersört, ahol csak akarod. És így az én kincsem jóformán egész New Yorkot körbemasírozta Arnosttal, mesélte, hogy egyszer kiléptek a szállodából, és a Huszonnyolcadik sugárúton hirtelen lövöldözés támadt, a rendőrök pisztollyal tüzeltek a metró lejáratára, ahonnan meg láthatatlan emberek lövöldöztek, a járókelők fejvesztve menekültek vagy hasra vágták magukat, tűzharc, mint a filmekben, és Arnost Lustig, pufókan, jól fésülten odalépett az egyik rendőrhöz, aki a metró lejárata fölé hajolva tüzelt lefelé tartott pisztolyából, Arnost könnyedén megérintette a vállát, és megkérdezte. Merre van itt, kérem, egy postaláda? Ekkoriban küldött el a férjem az édesanyjához, hogy hozzam el az öt kiló korai körtét, amit Nymburkban vett, üldögéltünk anyukával, és én mindent elmondtam neki a férjemről, nem mintha panaszkodtam volna, mert az, amit kitálaltam anyukának a férjemről, mindaz csak nevetésre késztette, és így a mellé a körte mellé még egy pöttöm cirmos macskakölyköt is ajándékozott nekem, és azt mondta, hogyha ez a cica, ez a kiskandúr nem segít, akkor többé nincs mivel kordában tartani a férjemet, mert az otthon töltött hosszú évek, évtizedek alatt nem szeretett mást, csak a macskákat, kiscicákat. Hazavittem hát a pöttöm macskakölyköt, és amikor a férjem megjött szokásos csavargásából, amikor meglátta azt a kiscicát, meg sem kérdezte, hol a körte, én viszont olyasmit láttam, amit még sohasem tapasztaltam a férjemnél. Teljesen meg volt rendülve attól a cicától, ellágyult,

rögtön hozta a tejet, és amikor a kiscica lefetyelt, amikor jóllakott, hát a férjem kibélelt neki egy kis ládát, aztán hozta az ócska lavórt, homokot szórt bele, és aznap este már nem ment sehová, csak ült és nézte azt a macskakölyköt, simogatta, nyújtogatta neki az ujját, fel-felemelte a cicát, és gyengéden az arcához szorította, és azt állította, hogy egy ilyen macskakölyök elűzi a szorongást és a bánatot, hogy egy ilyen aprócska kandúr nagy érzésekre képes. És nyomban megágyaztatott, és a kiscicát maga mellé vette az ágyba, a kölyök hozzábújt, de a férjem lehelete sörszagú volt, és a kiscica el-elfordította a fejét, úgyhogy a férjem felkelt, és fogat mosott, és aztán a cica befészkelte magát az álla alá, és édesdeden aludt, a férjem mosolygott, és a cica a szájába vette egyik ujjpercén a bőrt, és szopta az ujját, és az én férjem, aki nem viselte el, hogy éjszaka akár csak hozzáérjek, egész éjjel természetellenes testhelyzetben aludt, összegömgölyödött kismacska, ujjpercét szopogató cica, és az én férjem, az én kincsem boldog volt, hogy a kölyök megérinti rózsaszínű pofácskájával, hogy édesdeden alszik. Attól fogva, hogy hazahoztam a kismacskát, a férjemet mintha kicserélték volna, már nem járt annyit kocsmába, iparkodott, hogy már kora este otthon legyen, befűtött mind a két kályhába, és ott hajlongott a kiscica fölött, akinek így valahogy a macskamamát pótolta, és az én kincsem nemcsak hogy minden este gondosan fogat mosott, de sört is csak napközben ivott, hogy ne lehessen érezni a leheletén. Valahányszor felébredtem, és mentem megnézni őket, a kiscica mindannyiszor a férjem ujját szopta, így aludtak együtt, akkor is, amikor a kismacskából nagy kandúr lett, az sem aludt el másképp, csak úgy, hogy a férjemen feküdt, és szopta az ujját. Etánek, ahogyan a kandúrt neveztük, annyira bele volt szerelmesedve a férjembe, hogy elöre örült az estének, és amikor felemeltem a lepedőt, hát Etan becsusszant alá, és ott játszott a sötétben, én is beleszerettem ebbe a kandúrba, én is úgy szerettem, mintha a gyermekünk lett volna, én is örültem ennek a kandúrnak, aki napközben a tetőn sütkérezett, ahol a férjem az írógépet verte, mostanában akkor is írt, amikor otthon voltam, mert a kandúr ott ült mellette, bölcs képpel nézte a billentyűket, szeretetteljesen figyelte a férjemet, időnként odajött hozzám, és az ölembe telepedett, hogy aztán visszamenjen író férjemhez, olyan volt ez a kis állat, mintha a férjem múzsája lett volna. És aztán egy napon nem jött haza a kiskandúr, egész éjjel nem jött, a férjem boldogtalan volt, kifutkosott az utcára, végigkajtatta a fészereket, másnap körbejárta a szomszédokat, és kérdezősködött, hogy nem volt-e náluk a macskája. És az én kincsem sorra járta az összes lakatlanul álló épületet az utcában, kiáltozott és hallgatózott, egyre boldogtalanabb volt, állandóan az volt az érzése, hogy Etánekje nyávog valahol, de a kiskandúr nem jött haza sem este, sem éjjel. Aztán hajnalban egyszerre csak felült a férjem, felemelkedtem. És a félig nyitott ablakban ott állt a kiskandúr, feltartott manccsal, riadtan, hogy vajon otthon vagyunk-e, hogy vajon jó helyen jár-e, és a férjem hívta, és a kandúr beugrott a konyhába, és habzsolva lefetyelte a tejet, de hirtelen abbahagyta azt a habzsolást, és rám nézett és aztán a férjemre, valahogy úgy ember módra mondott köszönetet nekünk, és tovább lefetyelte a tejet, és megint abbahagyta, újra ránk nézett, és mindketten tudtuk, hogy nélkülünk éhen halna valahol, agyonverné valaki, és úgy néztünk egymásra a férjemmel, mint akik tudják, hogy összetartoznak, és hosszú idő után először se szó, se beszéd megcsókoltuk egymást, mindegyikünk meglátta a másikban, hogy becsesek vagyunk egymás számára. És a kandúr tudta ezt, először a férjem ölében ült, aztán, hogy nekem is jusson valami, az én ölembe telepedett, üldögélt az ölemben, és a szemembe nézett, aztán belém bokszolt a fejével, lehunyta a szemét, majd újra rám nézett, és én, akinek sosem volt otthon macskája, rádöbbentem, milyen az, mikor egy állat szeret, rádöbbentem, mi az a szeretet, hogy annak a kiskandúrnak a buksijából olyan szép erő sugárzik, hogy nem álltam meg, és én is lehunytam a szemem, és a fejemhez koppintottam a buksiját, és így váltottuk egymást abban a szeretetben, és boldogok voltunk, olyan boldogok, mint szerelmünk kezdetén, amikor kislábosban hordtam az ételt a Párizs Szállóból a jegyesemnek, amikor minden műszak után ötven koronát dugtam a zsebébe a borravalómból.

Éjjelente, amikor munkában voltam, a férjem meg a kocsmában lógott, Etan a Gáton, a 24. szám alatti főépület kéménye mögött várt ránk, e mögött a kémény mögött volt a figyelőállása, mert innen be lehetett látni a kanyart, ahonnan éjjelente én vagy a kincsem kiléptünk a gázlámpák fényébe, volt, hogy mindketten felbukkantunk, amikor a férjem elém jött a villamoshoz. És a kandúr ott ült a tetőn a kémény mögött, és valahányszor megjelent valaki abban a kanyarban, hát kidugta a buksiját, tágra nyitotta a szemét, hogy jobban lásson, amikor egyedül lépdeltem hazafelé, vagy néha a kincsemmel együtt, hát abban a kanyarban én is felnéztem az utcai gázlámpák homályos fényétől megvilágított kéményre, és akárcsak én, a férjem is, és amikor megpillantottuk azt a drága fejecskét, a kiskandúrt, aki, konstatálván, hogy azok jönnek végre, akikre oly régóta várt ott a tetőn, láttuk, hogy egyszerre csak eltűnik, de amikor az utcai bejáratot nyitottuk ki, hát ránk nyivákolt a túloldalról, és amikor kitártuk az ajtót, hát elősétált, a lábunkhoz dörgölödzött, és aztán a járdán előrenyújtotta az egyik hátsó és egyik mellső lábát, majd megcserélte őket, és nagyot nyújtózott, és a férjem vagy én letérdeltünk, leguggoltunk, a kandúr lehunyta a szemét, és felágaskodott, egy röpke pillanatig két lábon állt, mert tudta, hogy egyikünk gyöngéden megfogja a mellső lába alatt, felemeli, és a karjában tartva az arcához szorítja, és ekkor a kandúr, mintha egyszerre kicsapódott volna benne az összes biztosíték, mintha elalélt volna, megmerevedett ebben a testhelyzetben, hozzánk simult, és ez volt az a pillanat, amelyre mindig lankadatlan megrendültséggel vártunk. És így, míg én arra vártam, hogy a férjem megint munkába járjon, hogy rendes ember módjára kezdjen élni, az én kincsem sorra adta ki a könyveket, hármat adott ki egymás után, mindegyikért kiadói nívódíjat kapott, és mindannyiszor, még ha ötvenezer sőt százezer példányban jelent is meg, másnap már egy árva darab sem volt belőle, és a férjem beletörődött, hogy csak álom volt, hogy egyszer estefelé végigmegy a prágai utcákon, és a könyvesboltok kirakatában ott lesznek a könyvei, és mi azokat a kirakatokat és a nevét nézegetjük majd. beletörődött, hogy mindez csak álom volt. láttam, hogy a férjem összes olvasója mintha állandóan előbbre tartana, mint a férjem, mintha fogadtak volna, hogy ki kit előz le, ki kit győz le. Az olvasók rendületlenül falták férjem kusza szövegeit, mint valami ábécéskönyvet, az én kincsem rendületlenül fokozta nemcsak az arcátlanságát, de a vakmerőségét is, olyan dolgokat mondott a szövegeiben, amiket nem szokás fennhangon mondani, közben maga is rémüldözött és ijedezett az olvasóval való küzdelemtől, állandóan azt várta, hogy egyszerre csak bezárul a kör, hogy az összes baklövését, az összes kuruzslását a fejére olvassa valami bíró, és ítélet mondatik felette. Ennek egyes-egyedül én örültem, de minél arcátlanabb volt a férjem a szövegeiben, amikor már ujjongtam, hogy most aztán elkapják a frakkját, most aztán padlóra kerül az én kincsem, hát mindannyiszor kivágta magát, sőt újabb díjat kapott, sőt külföldön is kezdték kiadni a könyveit. A munkahelyemen olvastam egy hirdetést a Népi Demokráciában. Kerskóban nyaraló eladó, jelige 40 000 Kcs.

Lelki szemeim előtt megjelent egy kis víkendház az erdőben, a férjem hétközben fog lejárni oda, szombaton és vasárnap én megyek le, ha férjem most sem ír, hogyan fog írni akkor, amikor lesz egy nyaralója, akkor aztán kétszeresen nem fog írni, végigveszi azokat az utolsó szövegeket, és aztán volt írás, nincs írás, mert semmiféle indoka nem lesz, hogy írjon, mivel rajtam és a macskán kívül ott lesz neki a nyaraló, és előre láttam, hogy ha megvesszük azt a víkendházat, hát az én kincsem fűteni fog az összes helyiségben, az összes kályhában, ahol nem lesz kályha, oda vesz, ahol nem lesz kémény, oda épít, és fűteni fog, járkál majd egyik kályhától a másikig, rakja a tüzet, járja az erdőt, ezt már ismertem a sétáinkról, ha a férjem meglátott egy szép nyírfát, egy szép fenyőt, hát rögtön kész volt a baj, abban a szempillantásban megállt, mint akit szíven ütöttek, és bámulta azt a nyírfát, azt a fenyőt, és semmi sem kerülte el a figyelmét, felettébb ügyelnem kellett, nehogy egybeolvadjon nekem azzal a fával, és soha többé ne térjen vissza. Így hát írtunk a hirdetésre, és vártunk. És aztán megjött a levél, és letétetett a foglaló arra a kerskói

nyaralóra, és aztán elmentünk megnézni, és megvolt a szerződés a közjegyzőnél, és ki lett fizetve a hátralévő rész, ami nem volt benne a szerződésben. A férjem teljesen kifeküdt attól az erdei telektől. Nem bírta kivárni, míg az összes papír elkészül, míg átadják a kulcsokat, autóbusszal járt le arra az erdei telekre, ide-oda csatangolt, átkelt a kis patakon, ment megszaglászni a fenyőket és nyíreket, a százharminc esztendős fákat, amelyek az övéi lesznek, a víkendház nem érdekelte, a nyírek és a fenyők érdekelték, jövendő telekszomszédaink nyugtalanok lettek az idegen láttán, mi több, hajtóvadászatot rendeztek a férjem után, ő elmagyarázta nekik, mi a helyzet, de a szomszédok kötötték az ebet a karóhoz, hogy tűnjön el, mielőtt kihívják a rendőrséget, mert így is a kelleténél több a csavargó a környéken. És ezalatt levizsgáztunk autóvezetésből, és vettünk egy Octáviát, és aztán a tulajdonosok átadták a kulcsokat, megkaptuk a szerződéseket, és a telek meg a konyha meg a szoba a miénk lett. Ahogy mondtam, a férjem nyomban hozott egy kőművest, és a kéménybe még egy ajtót vágatott, ami elé egy Musgraves kályhát állított, és aztán, még ha meleg volt is, két kályhában fűtött, a konyhában a sparhelten és a szobában a Musgraves-ben. mert abban az erdei házban állandó volt a nyirkosság, de alighogy megmelegedtünk, az én kincsem tervezgetni kezdett, hogy felhúz még egy emeletet, leszedi a tetőt, és egy olyan műteremfélét épít, ferde falú műtermet, bádogtetővel, amin majd hallani lehet az eső kopogását, akárcsak a sörgyárban. Ekkoriban, amikor terveket szövögetett, és nap mint nap körbejárta a nyírfákat és fenyőket, amikor bebarangolta az egész vidéket, és egyre jókedvűbben tért haza sétáiból, ekkoriban írni egyáltalán nem írt, sehová sem járt, házi lagzikat sem rendezett, teljesen belevetette magát a tájba, amit kisfiú- amit fiatalember korából ismert és szeretett, hiszen ide járt sétálni a nymburki kisasszonyokkal, a folyó mentén egészen ide, a kerskói erdőkbe. Anyuka, mondom, ne haragudjon rám, de én egyre inkább úgy látom, hogy az, amit a férjem ír, a disznótorhoz hasonlatos. Anyuka, ha hallaná, miket hord össze az én kincsem Marysko úrral, a költővel a disznóölésről. Hogy örülnek neki már előre, mint két összeesküvő, furtonfurt erről tanácskoznak, képzelje, anyuka, még egy szlovák kézikönyvet is vettek, Disznóölés otthon, ez a könyv címe, két példányt vettek belőle, és úgy olvassák, mint a Bibliát. És disznót hizlalnak Mléková-Lukosrbyben, a barátjuknál, Boreknél meg a feleségénél, Milenánál, egyszer már voltunk ott lenn, és Marysko úr megveregette azt a malackát, de én nem hittem a dologban, pedig már minden meg volt beszélve, és még magát Waldemar Matuskát is meghívták arra a disznótorra, mert Matuska a közeli Pátekben járt iskolába, de végül el kellett halasztani azt a disznóölést, mivel Borek táviratot küldött. A disznóölés elnapolva, megbetegedtem, Borek. Most viszont, anyuka, a múlt héten, amikor a férjem és Marysko költő alig fértek a bőrükbe örömükben, levonatoztunk Mléková-Lukosrbybe arra a disznóölésre, és farkasordító hideg volt, úgyhogy az én kincsem bevásárolt több üveg borovicskát, és rögtön az autóbuszban beszlopáltak egy literrel, képzelje, anyuka, az egész busz borovicskától bűzlött, és aztán, amikor leszálltunk és Chlumecből Mléková-Lukosrbybe tartottunk, hát a főúton Marysko úr úgy hanyatt vágódott, és a fejét beverte a kövezetbe, azokba a macskakövekbe, és mivel három kiló narancsot vitt Milena asszonynak, hát naranccsal beborítva feküdt ott, és a férjem ujjongott, hogy micsoda pazar látványt nyújt naranccsal betemetett barátja. És az a szégyen, az első emeleten kivágódott egy ablak, és az erdészeti hivatal egyenruhás tanácsosa hajolt ki rajta, épp sziesztázott ebéd után, és a Marysko úr fejének a koppanása felverte álmából. És lekiáltott. Hát intelligens emberek maguk?! És Marysko úr feltápászkodott, és gyötörte a gondolat, mi lett volna, ha a férjem vágódik el, és azok a literes üvegek, azok a Nyitrán gyártott borovicskák mind ripityára törnek. És aztán így lépkedtünk tovább, egyre tovább, rémes volt, anyuka.

Még hogy rémes, mondja anyuka, ehhez, lányom, hozzá kell szoknia, azzal a költővel annak idején párszor úgy leitták magukat, hogy még nekem is rémes volt. Egyszer a Tengeralattjáróban, abban a pincében, ahol Marysko úr lakott, leszopták magukat borovicskával, nagypéntek volt, és

természetesen az én fiacskám itta a legtöbbet, mert író akart lenni, nagymenő és világbajnok, úgyhogy szomjúság ellen vedelte a borovicskát. És Marysko úr nem tudott okosabbat, mint hogy kiskocsira rakja a fiacskámat, és ahogy a víztoronytól a sörgyárba fuvarozták, hát a Maryskóék Karlícekje mindenhová becsengetett, és hívott mindenkit, aki kijött ajtót nyitni vagy kihajolt az ablakon, felszólított minden jóakaratú embert, hogy jöjjön, és nézze meg, és lássa a saját szemével, hogyan hever részegen a kiskocsin az én fiacskám, és így fuvarozták el a sörgyárba, és a nagymama, amikor ajtót nyitott, hát már rosszul látott, visszaszaladt a konyhába, és összecsapta a kezét. Elgázolták a Borát! A Bora a dogunk volt, de szerencsére nem ő volt, hanem az én drágalátos fiacskám. Ki kellett jönnie a doktornak, merthogy a fiacskám mély ájulatban volt. Lányom, magának is kijut még mellette. Mondom, anyuka, amikor aztán megérkeztünk MlékováLukosrbybe, volt nagy öröm és ölelkezés, Milena biztos, hogy szerelmes volt Maryskóba, a költőbe, és rögvest felbontottak egy üveg borovicskát, és már minden elő volt készítve a disznóölésre, az udvaron teknők, és a pajta tárva-nyitva és odabenn járom és láncok, és frissen sült bukta a májas hurkához, és mindenütt főtt darával teli fazekak, és a disznónak már nem adtak moslékot, hogy reggelre kiürüljön a gyomra, és nyomban nekiestek a kolbásznak, és sorra nyitották ki a konzervhúsokat, és ezt az egészet borovicskával öblítették le, és a férjem és Marysko úr ujjongott, csak azt sajnálták, hogy nincs velük André Breton meg Paul Éluard meg Tristan Tzara, nevettek, és Borek csak sört ivott, de azt is üvegből, és egyes-egyedül én nem nevettem, én borzadoztam, mert Borek is költő volt egy kicsit, rémes, hogy miket tudott kitalálni, anyuka, egyszer az U Sojkúban ültünk, és beállított Borek, egy egész társaság volt ott, festők és a férjem barátai, és Borek azt mondja. Bocsássatok meg, barátaim, hogy elkéstem, épp az ügyvédtől jövök, most vettem egy villát a feleségemnek a születésnapjára, amolyan apró figyelmességként. És mindenki odáig volt az elragadtatástól, és Borek rögtön. hogy jó lenne, ha valamelyik festő kidekorálná a volt Kinsky-kúria lovardáját Chlumecben, ahol Borek versenylovakat, fakókat tenyészt, hogy megbízást ad a festőnek három, hat méter hosszú hatalmas vászonra a lovardába, hogy összesen kétszázezerje van a lovarda kidekorálására. És Borek ott helyben megegyezett két festővel, Hampl úrral és Bous úrral. de ebből semmi sem volt igaz, anyuka, éppúgy, mint ahogy a Milenának vett villából sem, ahogy abból a disznóból, abból a disznóölésből sem, amelyre maga Waldemar Matuska is hivatalos volt. És aztán kezünkben lámpással lementünk a pincébe, ahol egy kis patak folyt, és egy dézsa állt, és Milena átrakosgatta a bepácolt húst, és Marysko, a költő, meg a férjem minden egyes darabot külön megszagoltak, bár szörnyen bűzlött, és amikor elrendezték, felvittek egy darab combot, és Milena kirántotta azt a vörös húst, és aztán megérkezett az autóján Halír doktor úr, és ő is részeg volt, de szép férfi volt a doktor, elegáns, simára borotvált, és teljesen bele volt habarodva Marysko úrba, mert Marysko koncertmester-helyettes volt a Nemzeti Színházban, és Halír úr csellózott, és volt nagy éljenzés és ölelkezés, anyuka, főleg, amikor Halír doktor nagy ünnepélyesen bejelentette, hogy a kedvese előző nap kislányt szült, hogy el kell mennie megnézni Hradec Královéba, Milena később elmondta nekem, hogy Halír doktor főiskolán tanít, és ott beleszeretett az egyik tanítványába, és megajándékozta egy szép kis csöppséggel. És Halír doktor úr azt mondta, hogy estére haza kell mennie, mert a lányának ma van a bállal egybekötött utolsó táncórája, és így neki estére gálába kell vágnia magát. És így délután inkább beautóztam Halír doktorral Chlumecbe, hogy reggel, ígéretemhez híven, Marysko úr feleségével együtt visszajöjjek arra a híres-nevezetes disznóölésre. anyuka, az az autóút Halír úrral igencsak kalandos volt, annyira örült, hogy lánya született, hogy többször belehajtott az árokba, és aztán a város határában kijelentette nekem, hogy mégsem megy el arra a táncestélyre, hanem felpakolja otthon a csellóját, és már robog is vissza Mléková-Lukosrbybe, csak nem szalasztja el az alkalmat, hogy a még józan Marysko úr legalább egy részt eljátsszon neki Antonín Dvorák csellóversenyéből a másnapi disznótor tiszteletére, mert

Dvorák, a zseniális zeneszerző szintúgy kitanult mészáros volt. Meséltem keserűen anyukának, de anyuka csöppet sem volt felháborodva, szemlátomást élvezte, nevetett, a plafont bámulta, és aztán kijelentette nekem. nézze, édes lányom, én már túl vagyok ezen, most magán a sor, hogy elrendezze magában a dolgot. nézze, vegye úgy ezt az életet, mint egy amerikai burleszket. Hogyan volt tovább? Mondom, anyuka, amikor Véra asszonnyal a kombin megérkeztünk Mléková-Lukosrbybe, csak délben értünk oda, hát egyes-egyedül Borek volt talpon, üvegből nyakalta a sört, Milena pedig eszeveszetten dühös volt a fiatal mészárosra. Megölöm, hadonászott a zsíros nagykéssel. kibelezem! Elszúrta nekem a májas hurkát, fél kiló gyömbért tett nekem bele, édes süteményt csinált nekem a hurkából. És az udvar közepén trágyalé csordogált és ganéjdomb magaslott, és annak a trágyának a közepébe egy Skoda volt bepasszírozva, az ajtaja nyitva, és a volán mögött Halír doktor úr feküdt ájultan, és a keze lelógott és csuklóig ért a trágyalébe, és arcán üdvözült mosoly fénylett. És aztán, anyuka, egy olyan furcsa menet vonult ki a pajtából, a fiatal mészáros a vállára vetve cipelte a fél disznót, és mellette Marysko költő lépdelt, az arcát odaszorította annak a disznónak a combjához, és üdvözülten mosolygott, a kezében májas hurkát tartott a költő, és az arca még mindig odaszorítva a fél disznóhoz, így lépkedtek, és aztán betolattak a nyitott kamrába. És a nyomukban egy olyan részeg pasas masírozott, hogy csak nagy nehezen és a ruhájáról ismertem rá, hogy az én kincsem, az én férjem az, egy zsírszalonnával teli, hatalmas lábost cipelt, és még mindig az új öltönye volt rajta, amit a Bártánál varratott, a Nemzeti sugárúton, meg az a szép inge, és a méregdrága, már zsírpecsétes nyakkendője, meg a lyukacsos félcipője, amit Bécsből hoztam neki, az a trágyától csupa ragacs cipellő. Milena odakiáltott nekünk. Jöjjenek és vegyenek, jöjjenek és válasszanak, a májas meg a véres hurka már ott van a rozsszalma közt. Ne álljanak úgy ott, mint a kapubálvány. Így aztán fogtunk egy-egy tányért, és csemegéztünk, de Véra asszony, a költö felesége egyre csak a látottakon rémüldözött, Véra asszony, akinek az édesapja, ahogy az autóban mesélte nekem, már régóta azon iparkodott, hogy a birtokában lévő okmányok alapján megkapja a nemesi címet, hogy von Tunkel bárónak nevezzék. És Véra most tovább fáradozik ezen, mert a történelmi okiratok tanúsága szerint tulajdonképpen őt is megilleti a von Tunkel bárónő cím. És anyuka, ez a Véra egyre csak rémüldözött ott a konyhában. Mi van Karlikkal, Milena?

És Milena épp a disznótoros daralevest merte, és legyintett, és Véra asszony tovább gyötrődött. Olyan rosszul volt? És Milena nagyot kortyolt a borovicskából, és mondta.

De még milyen rosszul! Reggel ott maradt a szérűn fekve, és azt ordítozta. Trokár! Trokár! És én, anyuka, az ablakból néztem, ahogy a férjem abban a szép öltönyében a zsírt darabolja apró kockákra a nagykéssel, iszonyú gonddal csinálta, láthatólag úgy koncentrált, mintha írna. És engem hirtelen elfogott a vágy, hogy elvegyem tőle azt a kést, és a szívébe döfjem. de Véra asszony, az, aki kitartóan fáradozik, hogy megszerezze a von Tunkel bárónő címet, tovább faggatta Milenát. És hányt Karlousek? És Milena idegesen rángó kék szemmel és az infarktustól kicsikét összehúzódott arccal legyintett, és mielőtt kiment volna az udvarra, harsány nevetéssel mondta. Ha csak hányt volna! És belépett Marysko költő úr, tetőtől talpig zsírosan, ahogy a fél disznót cipelő mészárost kísérte, és ahogy hozzászorította az arcát, belépett, és mondta. Hódolatom, szépséges tündérek. Milenka, megéheztem, adj nekem egy kis májas hurkát meg daralevest. És kenyér helyett fület fogok hozzá enni. Itt van, anyuka, mondom, az amerikai burleszk, amit reklamált, és poénnak, anyuka, poénnak beállított a konyhába Halír doktor úr, úgy, ahogy kikecmergett a trágyából, ott állt a konyhában, gyönyörű volt a szeme, és kérő hangon kijelentette, hogy eljött a pillanat, hogy Karel, a Nemzeti Színház koncertmester-helyettese eljátssza csellón a tételt a Dvorák-versenyből. Amikor anyuka kinevette magát, hát csak legyintett, mintha az, amit elmeséltem, kutyagumi volna ahhoz képest, amit ő fog mesélni nekem. És így beszélgetve és beszélgetés közben nemcsak anyuka, de én is kezdtünk választ kapni

azokra a kérdésekre, hogy miért volt a fia olyan, amilyen volt, és miért olyan most is, most, amikor anyuka átadta nekem, és mindketten abban a hiszemben élünk, hogy rendes embert faragunk belőle. Ő azonban, ahogy anyukával együtt látom, szemernyit sem változott. de miért olyan, amilyen? Miért kell folyton eminensnek, világbajnoknak és nagymenőnek lennie az evészetben-ivászatban, amikor alapjában véve félszeg és megfélemlített ember, miért menekül tőlünk szüntelen, és amikor már nincs hová futnia, hát rémes színházat rendez, hogy produkálja magát, nemcsak saját magának, de másoknak is? Anyuka felidézte, hogyan kellett a fiacskájának minden disznótoros lakomán élen járnia, hogyan tömte tele magát mindig véres és májas hurkával, de csak, amikor vendégeik voltak, amikor produkálta magát. amikor viszont egyedül volt, hát csak egy kis hideg májas hurkát vett, apró darabokra vágta, és beérte azzal az eggyel, és kenyeret evett hozzá, és kevéske sörrel öblítette le. Ősszel meg mindig egy csomó foglyot kaptunk a vendéglősöktől, emlékezett anyuka, két tepsiben sütöttem őket, tizenhat foglyot, és valahányszor vendégek voltak, a fiacskám produkálni akarta magát, és négy foglyot falt be egy ültő helyében. De ha egyedül volt, csak egyet evett meg, egyetlenegy kis foglyot. Vagy ott volt a füstölt hús. Egész kosárral hoztam haza a füstölőből, és amikor egyedül volt, csak csipegetett, de ha vendégek voltak, hát szörnyű mennyiséget falt be belőle, és kenyér nélkül, úgy falta azt a füstölt húst, hogy a vendégek rosszul lettek tőle, és másnap aztán feküdt, és beteg volt. De miért csinálja ezt? Mondom, anyuka, az az én kincsem folyton, mintha rossz fát tett volna a tűzre, maga mondogatja, hogy szüntelenül olyan érzése van, mintha elégtelen bizonyítvány lapulna a zsebében, és félne hazamenni, anyuka, nagyon-nagyon régen történnie kellett vele valaminek, át kellett élnie valamit, azért menekül folyton, szeret otthon lenni, de amint hazamegyek, hát kisvártatva illa berek, nádak, erek. anyuka, most, hogy megvettük azt a nyaralót, hát nem az a baj, hogy eltűnik nekem a kocsmában, ez még rendben volna, de azt meséli nekem a rendőrparancsnok, hogy gyakran figyeli látcsővel a férjemet, ahogy a mezőn fekszik egy szalmakazalban, a parancsnok aztán továbbhajt a Volgáján, járja a körzetet, de amikor két óra múlva visszaér, látja a távcsővel, ahogy a férjem be van ékelődve abba a szalmába, a két keze szétvetve, látja, ahogy ott fekszik, és az eget bámulja. Ahhoz a kazalhoz, anyuka, egy kis út vezet, ami véget is ér a kazalnál, traktorkeréknyom vezet oda. mintha közvetlenül a kazal előtt egy felgyorsult kis repülő emelkedett volna a magasba. szárnyalt volna fel az égre. És itt fekszik az én kincsem, vállig behátrálva a szalmába. ide menekül, és itt nyugta van, és a parancsnok mindezt jelenti nekem.

Anyuka elkomolyodott, és lassan, kelletlenül, mintha nehezére esne az emlékezés, mesélni kezdett. Tulajdonképpen én is gyakran láttam, édes lányom, amint a létrán felkapaszkodik a szénapadlásra, ahol négy pár lónak és két pár ökörnek elegendő széna volt, néha hosszú órákat töltött ott. Más alkalommal meg lenn a kiserdő mögötti völgyben, a két nyírfánál bádogból olyan bódéfélét eszkábált, ablaktalan bodegát, sparhert is volt benne, és naphosszat ott volt, és fűtött a kályhában, odakinn ragyogó napsütés, az én fiacskám meg elbújva a sötétben, abban a bódéban, ahol csak ülni lehetett. kisfiúkorában nem szívesen járt haza, és sokszor csak ácsorgott a klozeten a falnak támaszkodva, mint valami árva gyerek. diákkorában meg bevette magát nekem a padlásra, a lakásunk fölötti padlásra, amikor esett az eső, hát az a tető éktelenül zörömbölt, merthogy bádogból volt, de az én fiacskám deszkából kuckót ácsolt magának a legesleghátsó sarokban, ott, ahol már csak az égre nyílt a padlásablak, gyakran hallottam, ahogy felfelé tart a lépcsőn. tulajdonképpen Libenbe is azért menekült el a sörgyárból. miért is? Valószínűleg csak azért, mert ott sohasem sütött a nap, mert ott nyáron is fűtenie kellett és fűteni kell, de alighanem főleg azért menekült Libenbe, mert ott begubózhatott, és egyedül lehetett, mindent magának kellett intéznie és megvennie, egyedül kellett kimeszelnie a falat. De, hogy most mi hajtja-űzi őt, hogy vállig tolasson a szalmakazalba? Édes lányom, most kezd derengeni előttem, az, amit

mondani fogok, már nem burleszk, vagy talán mégiscsak az? Én ugyanis leányanyaként szültem a fiacskámat. Micsoda szégyen volt ez akkor. Emlékszem, vasárnap volt, anyám ebédet főzött, én meg bejelentettem apámnak, hogy viselős vagyok, és hogy a kedvesem egyelőre nem akar elvenni. És az én hirtelen haragú apám megmarkolta a vállamat, megragadott, kivonszolt az udvarra, aztán hozta a vadászpuskáját, és rám ordított. Térdre, most lelőlek! És én borzasztóan megrémültem, és összekulcsoltam a kezem. De ekkor kijött az én bölcs anyám, és odaszólt nekünk. Hagyjátok ezt, és gyertek enni, mert kihűl az étel. Hajnalban kezdődött. A földön találtam rá az én kincsemre, először azt gondoltam, hogy leitta magát nekem, szeretett néha beszíva hazajönni, amikor munkában voltam, bebújt az ágyba, és ahogy ott feküdt, nem lehetett látni sem azt, hogy támolyog, sem azt, hogy állandóan melléfog, ellenkezőleg, ilyenkor mindig szeretetre méltó volt, mert feküdt az ágyban, és mosolygott. De most vonaglott nekem, könyörgött az Úrhoz, hogy vegye magához, azt állította, hogy ott lenn, a hasában mintha valaki rizzes kulccsal nyitogatná a máját. És alighogy ezt elmondta, újra lebucskázott a földre, és vonaglott, és egyszerre kellett hánynia és vécére mennie, szörnyen sápadt volt, és olyan gyönyörű volt a szeme, amilyen még soha, kért, hogy fogjam meg a kezét, esküdözött, hogy ezentúl jó lesz, hogy csak ásványvizet fog inni, hogy új életet kezdünk, és megint csak azt akarta, hogy fogjam a kezét vagy simogassam, felnyalábolta Etant, a kandúrt, és borogatás gyanánt a fejére tette, de Etan elhúzódott tőle, sőt ellenségesen hátracsapta a fülét, mint a harapós ló. És aztán bebújt az ágy alá, és a férjem ebben jelt látott, hogy nemsokára meghal, mert a macskák meg tudják jósolni a gazdájuk halálát. És azután újra öklendezett, kért, hogy ne hagyjam el, és jajgatott, és nyögött, hoztam a vödröt, és nem is tudom, miért, de örültem, hogy rohama van, mintha az az epehólyag meghallgatta volna a könyörgésemet, mintha az a duzzadt máj az összes jó tanácsomat és figyelmeztetésemet igazoló pont vagy felkiáltójel lett volna, hányszor kértem, hogy ne igyon annyit, hogy ne egye azokat a füstölt csülköket, hogy ne falatozzon borsba mártott szalonnát, minél jobban vonaglott és nyöszörgött, annál elégedettebben mosolyogtam, sorra tartottam oda neki a vödröket, amelyekbe a vadászkürt búbánatos hangján bőgött bele, valahonnan egészen lentről, a lábujjkörmök alól tört elő az az öklendezés. Amikor a kandúr előbújt az ágy alól, felborzolta a szőrét, beleszimatolt a hányadékos vödörbe, és kirontott a nyitott ablakon, a férjem kívánságára sarkig tártam az összes ablakot, állandóan friss levegőt reklamált, és aztán az én kincsem búcsút vett tőlem, búcsút vett Libentől, búcsút vett Prágától, búcsút vett a barátaitól. mint amikor feldobva jött haza, betermelve a szokásos tíz sörét, rendszerint ágyban voltam már, bárgyún mosolyogva odatelepedett a lábamhoz, ha nem húzom arrébb, eltöri nekem, ott üldögélt, és mosolyogva sorolta, ki mindenki üdvözöl, és üdvözöl Mirda, az a vívó, és üdvözöl Vladimír, és üdvözöl Vávra, az öreg, most jelenik meg egy könyve a Mladá Frontánál, és üdvözletét küldi Marysko úr és Buril úr, és ezer üdvözlet az U Pinkasü főúrjától, meg a Kandúr főúrjától, és külön üdvözöl még az Arany Tigris pincére, felsorolt mindenkit, akit ismert, és mindenki csak engem üdvözölt. És most, amikor ott haldoklott a padlón a lakásban, feküdt a földön, és tovább öklendezett, már csak nyöszörgött, amikor a kandúr kiugrott előle a pirkadatba, amikor hatodik érzékével tudtára adta, hogy a gazdája hamarosan kileheli a lelkét, hát a férjem megint kérlelni kezdett, és megnevezte az összes barátját, akiket meg ő üdvözöl, rájuk gondol haláltusájában, és add át üdvözletemet Mirdának, a vívónak, és Vladimírnak, az U Pinkasü főúrjának, meg a pincérnek, üdvözlöm azt a két pincért a Két Macskában, és az összes szürrealistát, és add át üdvözletemet a bátyámnak. És amikor felsorolta az összes ismerősét, hát megkönnyebbült, és kért, hogy tegyek le elé a földre tollat és papírt, és a hányások és görcsök közti szünetekben ott a földön írta a végrendeletét, mely így kezdődött. Arra az esetre, ha az Úr elszólítana az örökkévalóságba, elrendelem a következőket. És minden vagyonát rám hagyta, a barátaira meg a könyveit, a kerskói víkendházunkat a Polaban Semice SK focistáira hagyta, hogy ott legyen az

edzőtáboruk, mint ahogyan a Dukla Vosoklasyban, úgy a Semice Kerskóban, a 248. szám alatti nyaralóban készüljön föl a mérkőzésekre. Fel-alá járkáltam, álldogáltam a ajtóban, és néztem, hogy a nap még nem jött föl, de a tetők és a házak sánca mögül már borostyánszínű fény szivárog. az is olyan mániája volt a férjemnek, hogy amikor például Brünnbe repültünk, hát az asztalon hagyta a végrendeletét, meg amikor egyedül repült külföldre, azokra az íróturnékra, ahonnan soha semmit sem hozott nekem, csak egyetlenegyszer egy szemüveget, amit Prágában vett, a pályaudvaron, de azt állította, hogy Londonból való drága szemüveg, és azok az ő végrendeletei majd mindig egy kaptafára készültek, mindent rám hagyott, amikor autóval vagy autóbusszal mentünk valahová, vagy repültünk, akkor mindent a fivérére hagyott, a könyveit meg a barátaira, és a kerskói nyaralót a Polaban Semice SK futballistáira.

Amióta híres író volt, annyira féltette az életét, hogy az utcán a járda peremén ment, állandóan felfelé lesett, ha tehette volna, ha nem jártak volna az autók és a villamosok, hát az utca kellős közepén lépkedett volna, mert az volt az érzése, hogy az összes eresz csak rá vár, hogy elvegyék az életét, hogy kiélvezzék, hogy egy ilyen híres és szép írónak olthatják ki az életét. Amikor valahol ott a ház mögött, ahol elkezdődött a reggeli műszak, amikor abban a kutatóintézetben, ahol, mint minden áldott nap, a gigászi fűrészek és esztergák sorra harapták ketté a vastag tengelyrudakat és gerendákat, amikor a mögött a fal mögött, amely szinte hozzátapadt a konyhánk falához, minden tíz percben lezuhant valami, és akkorát döndült, hogy beleremegett az épület, mert két-három óránként olyan hatalmas erővel zúdult le valami, hogy leszakadt még a vakolat is, amit a kutatóintézetből kijött kőművesek raktak fel minden hónapban, amikor felhangzott az első éktelen döndülés, amikor ott a kutatóintézet gyomrában lezuhant a félbevágott tengelyrúd, hát a férjem befejezte a végrendeletét, és ugyanakkor elmúlt az eperoham is. Feltápászkodott, megtörten odavánszorgott az ágyhoz, elterült rajta, kiöntöttem a hányadékkal teli vödröket, friss vizet hoztam, és egy nedves ronggyal lemosdattam, ledörzsöltem a mellét, aztán behívtam Etant, megsimogattam, a karomba vettem, így álltam ott kis ideig az ajtóban, a kandúr szokása szerint úgy tett, mintha elalélt volna, pár pillanatig így enyelegtünk csendben, aztán odavittem az ágyhoz, ahol lehunyt szemmel feküdt tisztára mosdatott férjem, e percben hullához hasonlított, letettem a kandúrt az ágyra, a férjem kinyújtotta a kezét, megsimogatta, a kandúr tenyerébe púpozta a hátát, és dorombolni kezdett, aztán összegömbölyödött a feje mellett a párnán, és fogai közé vette a bőrt az ujján, szopta, és édesdeden szendergett. És a férjem kinyitotta a szemét, és rám mosolygott, komor arcot vágtam, de tudtam, hogy az én kincsem szerencsésen túl van a haldokláson.

És lagzi volt a házunkban, a félszeg Jenda nősült meg a fölöttünk lévő gangról, az, aki mindig kitért előlem, és ha nem tehette, hát elvörösödött, az, aki majmolni kezdte a férjemet, és ivásnak adta a fejét, befűzött egy csinos lányt, egy olyan bécsi töltöttgalamb-típust, de rendszerint részeg lévén üvöltözött vele, nem ismertem rá Jendára, és megvolt a kihirdetés és aztán az esküvő a Slosberken a kis kastélyban, úgy, mint nekem, és aztán esküvői lakoma volt a Világban, és a lakoma után, amikor a násznép eljött, hogy igyon az ifjú pár boldogságára, amikor délután végre mindannyian elmentek, a dülöngélő Jenda letántorgott a földszintre esküvői ruhájában és mirtuszcsokorral és azzal a mosolyával, Etan, a kandúr kisuhant az ablakon, és a részeg Jendától halálra rémülve befarolt az udvar sarkába, Jenda egy üveg vodkát hozott, a másik kezében stampedliket tartott, az alkoholtól csuromizzadtan letelepedett, kitöltötte a vodkát, és odanyújtotta a férjemnek. Hrabal úr, én az ön tanítványa vagyok, utat mutatott nekem, a könyveitől újra emberré lettem, többé senkitől sem félek, igyon az egészségemre! És a férjem öklendezni kezdett, mintha Skála professzor úrnál gyógyíttatta volna magát, mintha végigcsinálta volna az alkoholelvonó kúrát. Öklendezett, vállon veregette Jendát, kikísérte, gratulált neki, hajlongott előtte, de ahogy Jenda felfelé ment, hát azon a negyedik lépcsőfokon összecsuklott és elaludt, ott

aludt esküvői ruhájában, láttam, ahogy a fehérbe öltözött menyasszony erőlködve vonszolja Jendát fölfelé, lépcsőről lépcsőre, jó eröben lévő menyasszony volt, olyan töltöttgalamb-típus, mint a bécsi nők, és amikor végre felvonszolta és ágyba fektette. egy teremtett lélek sem volt az udvaron, senki sem nézelődött a szemközti ablakokból, szétterítette fátylát a levegőben, nekidőlt a gang korlátjának, szép látvány volt, az a viruló fiatalasszony a mi szüntelenül omladozó-hámladozó házunkban, az a divatlapba illő menyasszony, felmosolyogtam rá. Végül is örültem, hogy a férjem elhozta Pöstyénből, és felcsavarozta a falra azt a hosszú, három méter magas, egy méter széles tükröt, ha nyitva volt az ablak, amint beléptem a mi kis udvarunkra, megpillantottam magam, amint napfénnyel leöntve eltűnök az árnyékba merült udvaron, láttam magam abban a tükörben a szobánk falán, aztán eltűntem, és amikor beléptem a lakásba, még ha odakint sütött is a nap, otthon villanyt kellett gyújtanom, olyan mély volt az árnyék és olyan hűvösség terjengett. Amikor nem volt otthon a férjem, fel-alá sétáltam a tükör előtt, néha összefontam a karom, és figyelmesen mustráltam magam, ez a tükör gyerekkoromtól velem volt, már kislányként ebben nézegettem magam, aztán nagylányként is, és végül ez a tükör mutatta nekem apám távolodó hátát, mielőtt felpakoltak minket a stráfkocsira, hogy elvigyenek a gyűjtőtáborba. És később, amikor új életet kezdtünk ott Pöstyénben, ez a tükör nemcsak az én életemet tükrözte, de az édesapámét és a kisöcsémét, a Heiniét is. aztán meg mindannyian örültünk, hogy közös útlevéllel elutazunk Németországba, de az engedélyt csak apu és anyu kapta meg. nekem és Heininek, merthogy cseh iskolába jártunk, otthon kellett maradnunk a tükörben. Ebbe a tükörbe néztem, amikor apu a pályaudvarra tartott, csak távolódó hátát láttam. És aztán ott álltunk a pályaudvaron. És aztán a vonat. És aztán sírtunk, és amikor hazamentem, hát örökre egyedül maradtunk Heinivel a tükörben. És aztán Pöstyénben még egyszer, utoljára láttam magam ebben a tükörben, akkor, amikor nem akartam többé ezen a világon lenni, amikor mindentől, de mindentől megundorodtam, bámultam bele a tükörbe, és láttam a szememen, hogy nem szabad, hogy nem tudok tovább élni, már csak annak a nőnek a látványa miatt sem, aki eljátszotta a szerelmét, a legeslegdrágább kincsét. És néztem magamat, és bevettem két teli marék gyógyszert, és bámultam a tükörbe, míg csak nem kezdtem el homályosulni, és mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, hirtelen, mintha egy kiáltás szakadt volna ki belőlem, mintha éles fény csapott volna a szemembe, és megpillantottam minden tekintetemet, amit életem során ebbe a tükörbe vetettem. Most gyakran sétálgatok fel-alá, meg-megállok, mustrálgatom magam, itt, Libenben, az Örökkévalóság gátján, ahogy a férjem szokta mondani, azóta, hogy kiadott pár könyvet, hát az az érzése, hogy már tényleg az örökkévalóság gátján van, de nemcsak neki, nekem is, abban a tükörben magamat is valahogy az örökkévalóság szemszögéből szoktam látni, sohasem nézegetem magam, ha a férjem ott van, az előtt a tükör előtt egyedül kell lennem, gyakran látom magam, micsoda slampos nőszemély voltam annak idején, amikor Zizkovban laktam, az én Jirkám mamájánál, Jirkát azóta már elfelejtettem, elfelejtettem a gitárját is, sőt még azokat a spanyol gitárszólókat is, amiket nekem játszott. de aztán jött egy levél, oda, Zizkovba, egyetlen levél Pisinka nénitől Bécsből, és az a levél felnyitotta a szememet, és én elszégyelltem magamat. És azután a levél után kezdtem el flancolni, és vettem azt a tűsarkú, piros cipellőt meg a fehérneműt, mert a néni azt írta Bécsből. ha nem akarod, hogy az emberek krumplis pogácsaként kezeljenek, akkor iparkodnod kell, hogy habos torta légy a szemükben. És habos torta lett belőlem, mindennap megszemlélem magam a tükörben, hogy tényleg tipp-topp legyek, mielőtt kilépek az ajtón. valósággal körbeszimatolom magam a tükörben, amikor a szemöldökömet húzom ki és a szememet festem ki, de azóta, hogy Bécsben voltam Karlinál, itt is sokat gondolok Pisinka nénire. hogyan írt nekem fél év múlva Karli, hogy Pisinka néni, az, aki úgy tudott kinézni, mint a habos torta, új, fodros báli ruhát varratott magának nejlonból. És amikor szenteste ámulatot színlelve odairamodott a karácsonyfához, hát, ahogy ellibbent az égő kandalló mellett,

lángra lobbant rajta az a ruhácska. az a párizsi, fodros nejlonruha. égett a lengő nejlonsál is, meg a paróka. Mostanában Pisinka néni is gyakran ott sétálgat velem abban a mi hideg lakásunkban, és amikor fürkészve nézem magam a tükörben, a hátam mögött sokszor látom a néni előrehajló fejét, a néniét, akivel apró kislánykoromban találkoztam utoljára, akit csak fényképről ismerek. de most itt Libenben, az Örökkévalóság gátján gyakran kihajol mögülem, és hallom, amint a fülembe súgja. Mindig olyan nettnek és apetitlichnek kell lenned, mint a habos torta. Az én kincsem szeretett abba a tükörbe nézni, de sohasem ült le, megállás nélkül sétálgatott, bámulta magát, magába gyűjtötte a képét, aztán fel-alá járkált, és saját magáról elmélkedett, gyakran láttam így őt, amikor jöttem haza, már az udvarról láttam a kivilágított szobát, a tükörnél még egy lámpa függött, minden bútordarabból volt még egy. Amikor azok a házi lagzik voltak nálunk, hát az udvarról úgy nézett ki a szoba, mintha zsúfolva lenne emberekkel, de ez attól volt, hogy az egész lakodalmi népség duplán látszott. De amikor egyedül volt a férjem, hát másképp nézte magát. Valahogy úgy fürkészte magát, mennyire öregedett meg, figyelte a szemét, tenyerét nekitámasztotta a tükörbeli tenyerének, és éles tekintettel nézte magát, nem tudott betelni önnön látványával. És én láttam és tudtam, hogy az az ember nézi, figyeli így magát, aki tudja, hogy súlyos beteg, aki tudja, hogy talán már egy éve sincs hátra, így fürkészte magát az én kincsem, amikor abbamaradtak az eperohamok, nem hitt saját magának, a tükörben próbálta kinyomozni, milyen az állapota, gyakran lehúzta az ujjával a szemhéját, hogy lássa, nincs-e sárgasága, megtapogatta a ráncokat a szája körül, a beesett arcát, a karikákat a szeme alatt, és sohasem örült annak a tükörbeli látványnak, ellenkezőleg, egyre komorabb lett, rémüldözött, de az én férjem szívesen rémüldözött nemcsak saját magától, de minden eseménytől, azoktól is, amelyek nemcsak vele, de másokkal történtek meg, az én férjem ugyanis azt, ami másokkal esett meg, ugyanúgy tekintette, mintha vele történt volna. Akkoriban, amikor abbamaradtak azok a rohamok, amikor csak úgy szopogatta a pilsenit, amikor egy falat zsíros disznóhúst sem ehetett, pedig az én férjem imádja a sült oldalast és a sült sertéscsülköt, most csak főtt marhahúst volt szabad ennie, járni is lassabban járt, most mindig én mentem elöl, hátra-hátrafordultam, én, aki három lépéssel mögötte szoktam kullogni, most minduntalan megelőztem, most én forogtam hátra nagy élvezettel, és ordibáltam vele, mért vánszorogsz olyan lassan? De nem örültem ennek, ellenkezőleg, dühös voltam, mert láttam, hogy már kutya baja, ám az az epe halálra rémisztette, akkoriban az én férjem egyre azon ámuldozott, hogy még mindig a világon van, ő, aki súlyos betegeknek osztogatta a tanácsait, úgyhogy most, amikor tulajdonképpen már kutya baja sem volt, tovább rémüldözött és borzadozott, folyton a hasát tapogatta, figyelte magát, szeretett Adam doktor nyakára járni és a vérképe felől kérdezősködni, de Adam doktor csak legyintett, és nevetett, és azt bizonygatta a férjemnek, hogy az égvilágon semmi baja, hogy még van idő, hogy a férjem – akárcsak a többi hasonszőrű – jelölt egy parádés epekőre, amit, majd ha itt az ideje, kioperálnak, mert a férjem és a vére egyetlen jelét sem mutatja annak, hogy rákról vagy májkeményedésről lenne szó. De az én kincsem valahányszor hazajött Adam doktortól, órákig ült a tükör előtt, és azt állította, hogy látta a doktor szemében, hogy titkol előle valamit, hogy nem akarja megmondani neki, hogy valójában milyen az állapota, hogy összesúgott a nővérkével, és amikor a férjem megfordult, hát Adam doktor elhallgatott, és nem beszélt többé arról, amiről a háta mögött sugdolóztak. És ő, aki optimizmust sugárzott magából, ő, aki fáklyaként járta a várost és az utcákat és a kocsmákat Vladimírrel, mindig becsiccsentve egy kicsikét, mindig nevetéssel feltöltve, hogy az emberek megfordultak utánuk, most teljesen leforrázva lépdelt, mi több, állandóan hátrafordult, körbekémlelt, bámult és ijedezett a dolgoktól és emberektől, többé nem volt biztos magában, mintha elkövetett volna valamit. És én előtte lépkedtem, én akkoriban voltam erőm teljében, a legszebb ruháimat hordtam, mindig nálam volt, még szép időben is, az új ernyőm, a férjem két esernyőt vett nekem, amikor egyszer becsíptek Vladimírrel, egy kék

selymet és egy rózsaszínűt, de tulajdonképpen nem is nekem szánta őket, a férjemnek ugyanis az volt a szokása, hogy ha kijött a kocsmából, és valami megragadta a figyelmét a kirakatban, hát bement a boltba, egyszer egy sportsapka volt az, télre való, de már nyáron az üzletekbe került sapka, négyet vett belőle, négy, drága gyapjú sportsapkát, máskor két skót kockás sálat hozott haza, sohasem hordott sálat, azt állította, hogy fönn mindig nyitva kell lennie egy kicsit az ingének, hogy ha sálat venne, hát menten megfázna. akkor meg két esernyővel állított haza, egy kékkel és egy rózsaszínnel, sütött a nap, és az udvarra besétált az a két esernyő, amiket aztán nekem ajándékoztak, de előtte egész Prágát bejárták azokkal az ernyőkkel, minden kocsmába betértek, és boldogok voltak, hogy feltűnést keltenek, mert azokkal az esernyőkkel mindketten nagymenők, világbajnokok és sztárok voltak. És én vettem két pár egyforma cipőt, két pár olasz, piros, tűsarkú cipellöt, azokban jártam, a férjem mögöttem lépkedett, caplatott, mint egy sánta kutyus, úgy vánszorgott, hátra-hátrafordult, körbekémlelt, szörnyen szomorú volt a tekintete, suttogva közölte velem, hogy épp ebben a pillanatban haladt keresztül a halál kataszterén, és érezte, hogyan figyeli a halál, hogy erről már rég olvasott, de csak azt tudta, hogy olvasott róla, de most, hogy olyan súlyos, majdhogynem halálos beteg, hát a valóságban is látta mindezt, látta a halált, amint éktelen hahotával figyeli a távcsövén. Ekkor volt, hogy egyedül leutazott Brünn-Zidenicébe, hogy felkeresse a nagyanyja és a nagyapja sírját, Bob bácsi sírját, és főleg, hogy két napot töltsön a Balbínkán lévő szülőházában, ahol most Jirík, az unokafivére lakott, akinek éppolyan kandúrképe volt, mint az én férjemnek, éppolyan kiugró arccsontja, avar és tatár örökség, mondogatta kérkedve a férjem, aki azért érkezett abba a zidenicei temető alatti kis házba, hogy a meredek csigalépcsőn felkapaszkodjon a padlásra, ahová Jirík felpakolta a régi konyha- és szobabútort, ami nem tetszett neki, modernet vett magának, és oda a padlásra rakta fel azt a bútort, ami között a férjem gyermekkorában élt, azokat az ágyakat, melyek egyikén világra jött, az összes képet, most falnak fordítva álltak a padláson azok a szentképek, minden úgy volt összerakva, hogy a rokonságból valaki elvihesse. És a férjem a padláson szétrakta azt a bútort, úgy, ahogy hajdanán volt, ott ült a vörös plüssel bevont asztalkánál, amelyen egy plüssalbum feküdt, benne a férjem őseinek a fényképei, mint megannyi kiugró arccsontú férfiakból és nőkből összeállított focicsapat, gyönyörű asszonyok és inkvizítorkinézetű férfiak, úgy kiokosította ezeket a népes családokat az élet, a férjem végigtapogatta az összes holmit és bútort, újra megszemlélte az összes szentképet, az első képeket, amiket gyermekkorában látott, amikor apró csöppségként még babakocsiban feküdt. felakasztotta azt a hajdanában petróleummal világító lehúzós lámpát is. És amikor mind ettől búcsút vett, hazajött a férjem, és egy fűszertartót hozott, egy olyan kicsike kis fiókos szekrényt, mindegyik fió kon zománctáblácska fénylett. Gyömbér. Bors. Szegfűszeg. És egy külön kis fiók a vaníliának. Ezzel állított haza, és nem győzte ismételgetni nekem, hogy ezt csak mutatóba hozta, hogy milyen gyönyörű holmik és bú torok hányódnak ott a padláson, azok a bútorok, amik kö zött apró gyermekként, hároméves kissrácként élt, és aztán minden nyáron, a szünidőben, és hogy azt a konyha- és szobabútort el kell hozni, hogy költözködni fogunk, hogy olyan lakást vesz, amelyben berendezheti azt a szobát és konyhát, ahol először körülnézett a világban. És így az én kincsem, aki, mikor egészséges volt, hát harsány nevetéssel mesélte, hogyan fűtősködött Polnában, lelkesen mesélte, nemcsak azért, hogy az emberek csodálják, hogy arra a meggyőződésre jussanak, amit a férjem is táplált magáról, hogy világbajnok, nagymenő, a köztársaság aranyérmese még olyan csip-csup dolgokban is, mint amilyen a fűtés, és amikor visszajött Zidenicéből, hát leutazott Polnába, hogy megnézze a sörgyárat, hogy ráismerjen a konyhára, ahol annak idején a kisszékén üldögélt, és forgott vele az egész világ, mert hároméves létére olyan részeg volt, hogy nem bírta kifűzni a cipőcskéjét, hogy ráismerjen az utcára nyíló ajtóra, arra az utcára nyílóra, amely diákzsivajtól volt hangos, mert ott volt a polgári és az elemi iskola, hogy ráismerjen a házra, ahol Hazuka cukrász úr tanyázott, de

főleg azért ment, hogy megnézze és meghajoljon a kis patak előtt, amelybe hajdanán belepottyant, és annyi vizet nyelt, hogy a városkában elterjedt a hír, hogy vízbe fúlt, és a gyerekek sorra hozták a képecskéket a koporsójára. ott állt a pataknál, oda ment le az én férjem, hogy ízlelgesse-élvezgesse a halálát, az elsőt, a próbálkozást, hogy egy szerencsétlen véletlen folytán távozzon az élők sorából, ott ült és sajnálkozott, hogy csak most jön el érte a halál Libenbe, és mint minden halál, a lehető legrosszabbkor jön. És aztán egész délután a polnai főtéren ácsorgott, és a kútból előtükröződő homokkő napot tapogatta, abba a kútba fulladt bele hajszál híján ötéves korában egy vasárnap délelőtt, egy hölgy látta meg az ablakból, egy tolószékben ülő hölgy, de nem ez volt a lényeg, hanem, hogy mialatt mindenki a vasárnapi ebédnél ült, ez a hölgy volt az egyetlen, aki nem evett, mert éppen epegörcse volt, és így látta, ahogy a fiúcska belebukfencezik a kútba. Így eredt az én férjem a születése nyomába, többrendbeli vízbefúlása és feltámadása nyomába, valamennyi Michálek doktor úr műve volt, azé a Michálek doktoré, aki a biezinai erdőben megvizsgálta Anezka Hrúzovát, amikor elvágott nyakkal rátaláltak, ahogy a férjem mesélte nagy nevetéssel, nemcsak nekem, de mindenkinek, akinek előadta a halálait. És aztán még lementünk az én kincsemmel Nymburkba, oda, ahol a legszebb éveit töltötte, azokat, amelyekkel voltaképpen egy életre úgy feltöltődött, hogy mindig Elba mentinek érezte magát. Nymburkban csak azokba az utcácskákba, csak azokhoz az épületekhez kalauzolt el, amelyek olyanok voltak, pontosan olyanok, mint hatéves korában. Járkálnom kellett vele a bűzös sáncfalak körüli szűk utcákban, hátra kellett hajolnom és felnéznem a víztoronyra, erre a szecessziós toronyra, amelynek a tetején gigászi rács volt, olyasforma, mint egy vasból való királyi korona, de ez most le volt szedve, és ott hevert a torony mellett, hogy bárki megfogdoshassa. Meg kellett tapogatnom a kőhíd korlátját, a kő szerkezetét, mert iskolába menet mindig megérintette ezt a korlátot, végighúzta rajta az ujjbegyét. Be kellett mennem vele a Szent Egyed-templomba, megmutatta nekem, hol állt mindig elemista korában, mert Nikl katakéta jó pontot adott azoknak, akik vasárnap elmentek a templomba, és az én férjem, állítása szerint, szeretett templomba járni. Aztán a Lovas utcában megmutatta nekem azt a kerítésben végződő támfalat, amely alatt egykoron kisiskolások ácsorogtak, és várták, hogy Marysko költő csodát tegyen, mert megígérte nekik, hogy napsütés ide, napsütés oda, hamarosan esni fog, mivelhogy ő, a már akkoriban is költőként számon tartott Marysko, varázsló. Meghagyta a gyerekeknek, hogy ne moccanjanak, és csukják be a szemüket, őmaga pedig odalépett a korláthoz, és levizelte a fal alatt álldogáló gyerekeket. Aztán ott álltam a férjemmel a hóhérlak reneszánsz bejárata előtt, majd a régi plébánia örök időkre bezárult gigantikus kapuja előtt, belestem egy résen, és semmi mást nem láttam, csak néhány szobrot, a kiskert törött palánkját, egy földön heverő síremléket és egy roppant vörös keresztet. Aztán álltam és bámultam befelé az esperesi kertbe, és láttam, hogy a férjem egyre lelkesebb mindattól, amit megmutogat nekem, sohasem oda nézett, ahová a kiadott parancs szerint nekem kellett néznem, hanem folyton engem lesett, hogy milyen hatással van rám az, amit látok. És én egyetlen épületet, egyetlen emlékezetes eseményt sem találtam figyelemre méltónak. lépkedtem, kezemben az esernyővel, és mindössze csodálkozásomnak adtam hangot. Komolyan? Tényleg? Ki hitte volna. Végül elvezetett a sörgyárhoz, itt arra voltam kíváncsi, hogyan lakott az édesanyja és az édesapja, akik lélekben szüntelenül ott voltak a sörgyárban, mert azok voltak az ő boldog éveik, mint ahogyan az én boldog korszakom Hodonín volt, mindaddig, míg véget nem ért a háború. De az a szolgálati lakás csak kívülről volt szép.

Már más emberek, más szokások voltak itt, mintha béresek hurcolkodtak volna be ide, még ketreceket is tartottak az ajtó mellett, és amikor körülnéztünk az udvaron, hát a férjem is elkámpicsorodott, annyi limlom és szanaszét dobált ketrec és hasznavehetetlen, rozsdás szerszám hányódott ott. És az, amit meg akart mutatni nekem a férjem, az a híres-nevezetes, kövirózsás

tető, ahonnan a tájat nézte mindig, négy emelet magasból, az a jéghombár és árparaktár feletti tető, oda már nem merészkedett föl, mert minden másképpen volt már abban a férjem számára oly emlékezetes sörgyárban. Utoljára vagyok itt, mondta a sörgyárnak, és visszamentünk a városba, a férjem hallgatott, mintha álomból ébredt volna, körülhordozta tekintetét, kihajolt a korláton, nézte a méteres iszaptorlaszokkal elsáncolt partot, a víztükröt, mely alatt gyermekkora folyója hömpölygött, egy másmilyen folyó, barna, mint az égerfa nedve. És a híd végén egyszerre csak megelőzött a férjem, hetykén lépkedett, mint régen, hátra-hátrafordult, és arcán megint pimasz mosoly fénylett, olyan, amiről előszeretettel mesélte, hogy valahányszor sráckorában meglátta valaki azt a pimasz ábrázatát, hát az illető leszállt a bicikliről, lekevert neki egyet, és aztán elégedetten, mint aki kiköszörülte a csorbát, amit a világmindenség rendjén ejtett az az arcátlan vigyor, felpattant a biciklire, és továbbkerekezett.

A férjem szívesen mondogatta magáról, hogy a természete napjában többször változik, azt mondogatta, hogy néhány órát mosolyog, és az az érzése, mintha megütötte volna a főnyereményt, aztán meg néhány óráig mintha szart szagolgatna, hogy olyan a természete, mint az áprilisi időjárás, hogy van benne valami a depressziós mániákusból, aki néhány óráig nemcsak önmagának, de az embereknek is merész perspektívákat vázol fel, hogy azután fél napon át a nemlétről elmélkedjen. Valahogy így volt ez, jogot formált magának erre a természetre, nekem viszont állandóan jókedvűnek kellett lennem, amint azt látta rajtam, hogy az én hangulatom is a gyermeki popóhoz, az áprilisi időjáráshoz hasonlatos, rögvest kiselőadást tartott nekem a lélek kiegyensúlyozottságáról, rögvest Seneca-szövegeket olvasott fel nekem a lelki mozgalomról, nem bírta elviselni, hogy akár csak egy pillanatra én is down legyek. Csak később értettem meg ezt, amikor este jártam haza, és ő a széken ült, és én láttam az udvarról, hogy biztosan több mint egy órája nézi magát a tükörben, hogy abban a tükörben igyekszik megérteni-megfejteni magamagát, pont úgy, mint ahogy szeretett visszahátrálni Nymburkba, és Nymburkból Polnába, és még tovább, egészen Zidenicébe ahol világra jött, mint ahogyan szüntelenül iparkodott vád alá helyezni magát, ez volt az egyetlen, amit becsültem a férjemben, hogy rendkívül rossz véleménye volt saját magáról, hogy azon volt, hogy a múltból előbányássza magáról az összes olyan eseményt, amelyek rémülettel töltötték el, amelyeket annak idején sebtiben összeütött deszkákkal elfedett és beszögezett, mint a törött ablakokat és ajtókat egy elhagyatott házban, mint a mérgezett vizű kutat. Alighanem ezért őrizgette magában azt a kisasszonyt, ezért szerette a virágot, szívesen kötött csokrot, az első hóvirágokból éppúgy, mint az őszi kikericsekből, szívesen gyalogolt és tekergett, hosszú órákig kószált a kerskói erdőkben és réteken, és mindig virággal állított haza. A férjemnek bütykösek voltak az ujjai, le voltak nyúzva-horzsolva, kissé már befelé görbültek a kladnói lapátolásoktól, de amikor virágot szedett, mindig sajátságos, enyhén bárgyú kifejezés ült ki az arcára, olyan lett, mint egy gyerek, csak vadon nőtt virágot szakított le, a vett virágot nem szerette, magától soha egyetlen szálat sem vásárolt. Amikor a hóból előbújt első hóvirágokat tépte le, hát az ünnep volt az én férjemnek, mintha áldozni ment volna, nem volt szabad szólnom hozzá, nem volt szabad ránéznem, nem bírta elviselni a tekintetemet, amikor valami, szerinte szép dolgot csinált, egyedül akart lenni, és ez így volt jó, mert én magamtól sohasem szedtem virágot, nem érdekeltek a virágok, otthon a növényeim mintha juszt se virágoztak volna, míg más ablakokban virult a klívia, nálam sohasem szökkent magasba a kevély, vörös virágbóbita, ugyanaz a növény, amely máshol gyönyörűen virított, nálam sohasem bontott virágot, nálam még a jerikói rózsa, sőt még a golgotavirág sem virult ki, azok a virágok mind olyanok voltak, mint én, osztoztak a sorsomban, célozgatott nekem a férjem, aki annyira meg volt ijedve, hogy nincs gyerekünk, hogy nálunk egyetlen cserepes növény sem bont virágot, szüntelenül faggatott, de én elhessegettem az efféle kérdéseket. Hogy nincs-e kiadva valahová nevelésbe a gyerekem, hogy magunkhoz vennénk, hogy ha nem is vidámabb, de jobb

lenne otthon. A férjem marékszám hordta haza a tőzikét és kankalint, nyalábszám a gyöngyvirágot, jött haza az erdőből, és illatozott körülötte a levegő, büszkén hozta azokat a virágokat, mint ahogy Etant hordozta körbe azon az erdei telken, a félénk, boldogtalan kandúrt, aki irtózott az erdőtől és rétektől, aki csak a libeni udvart, tetőket, fészereket és port szerette, a férjem büszkén vitte a kandúrt, olyan büszkén, mint a virágokat, és megmutogatta neki az összes frissen sarjadt levélkét a bokrokon, az összes virágot, járkált vele a telken, fogta a karjában, és magyarázott neki, hogy mit hogyan hívnak, hogy érintse meg a fák lecsüngő ágait.

Amikor kizöldültek a nyírek és vörös fenyők gallyacskái, kis csokrokat kötött, maroknyi virág, körülvéve télizölddel és nyír-meg vörösfenyőgallyakkal, és mindig közönséges zsineget használt hozzá, nem zsinórt vagy szalagot, hanem vastag kendermadzagot, amit néhányszor körbetekert a virágok szárán, csomóra kötötte, és kis fogót csinált rá.

Tucatszám gyártotta így a csokrokat, amiket aztán szétosztogatott, egyet mindig nekem adott, a többit meg szétosztotta Kerskó szépei között, a fiatal nők között, akik hétvégeken jártak le, akárcsak ő, vagy én, vagy a többi víkendháztulajdonos és barátaik. És közben mindig a nagymamájára gondolt, Katerinára, Karynára, Katira, akinek ott Zidenicében olyan gyönyörű kertje volt, és abban a kiskertben annyi virágja, hogy egész évben, ameddig nyíltak a virágok, a gyöngyvirágtól az őszirózsáig, sőt télen a szalmavirágig, egész évben volt miből csokrot, vagy ahogy arrafelé mondták, bukétát kötnie, a nagymamát szakrális kapcsolat fűzte a virágokhoz, a kedvencei azok voltak, amelyekben a hite tükröződött, Krisztust és Szűz Máriát rokonaiként szerette, akik nemhogy meghaltak volna, hanem ellenkezőleg, örökkön-örökké fiatalok, a nagymama, ahogy a férjem mesélte meghatottan, legjobban a parányi szívecskékhez hasonlatos szívvirágot szerette, meg a nefelejcset, az áldozócsütörtöki bazsarózsát és az áldott liliomot, amit oly szívesen tartott a kezében Szent Antal. A férjem szerette az őszi kikericset, szerette és csodálta, tavasszal megmutatta nekem az első réten sarjadó sötétzöld leveleket, hogy azok a kikerics levelei, amelyek hamarosan elhervadnak, de ősszel, amikor már be van takarítva a sarjú, lila virágokat bontanak majd, s ezeket a férjem leszedte, vigyázva-gyöngéden hozta haza a hidegtől dermedt szálakat, sohasem kötötte őket csokorba, hanem vigyázva-gyöngéden vízzel teli pohárba tette, ahol közel egy hónapig eltartottak a kikericsek, ezek az áttetsző, majdhogynem üveges szárú, lila virágok. Amikor virágzott az orgona, jöttek a gyerekek, és egész ágakat tördestek le, és a maradékból a férjem csokrokat csinált, pont úgy, mint amikor barkát téptek a gyerekek, és szétcincálták az egész fűzfát, akkor az én férjem, mint egy szanitéc, ollóval lenyesegette a maradványokat, és bögrébe, bádogedénybe vagy söröskancsóba tette azokat a vesszőket, de a nemesített orgonát, azt sohasem szerette az én férjem. A közönséges orgonát szerette, azt, amelyik falusi temetőkben virágzik, amelyik falusi épületek elhagyatott kertjében, udvarokon nő, ez volt az ő orgonája, a lila orgona, az olyan kisírt szemű orgona, fekete hajú nénikéjének, Cernoskovának volt ilyen szeme, ilyen világoskék nefelejcsszeme. Amikor a férjem hazaállított az orgonával, tudtam, hogy azt fogja mondani. Ez az én színem, ilyen színű volt a szemem fiatalkoromban. Erre sohasem mondtam semmit, úgy tettem, mint aki nem hallotta, átbámultam az udvaron, valahová, ahol semmit sem láttam, de úgy tettem, mint akit szörnyen érdekel ott valami.

A férjem és az írás, az volt ám a szörnyűséges zűrzavar és összevisszaság, még csak a stílussal sem törődött, még csak nem is iparkodott, én nem sokat konyítottam a nyelvtanhoz, de azt egészen biztosan tudtam, hogy a férjem voltaképpen sohasem tudott tisztességesen csehül írni, az irományai olybá tűntek nekem, mint a fordítások valamilyen idegen nyelvből, mint puszta feljegyzések, amiken még dolgozni kell, mint hanyagul papírra vetett történetek, amelyek további gondos munkát igényelnek. De az én férjem pont erre volt büszke, attól volt lelkes, ha befejezetlenül, félig romosan hagyhatta a szövegét, ha hámlott le neki a vakolat, és előtárultak a

csupasz falak, a málladozó téglák. A férjem és az irományai tisztára olyanok voltak, mint a prágai udvarok, ahol állványmaradványok hányódnak szanaszét, ahol mindent a színültig tetézett kukák mellé szórnak, a férjem irományai elfelejtett és kidobált maradványai voltak azoknak az ócska kacatoknak, alkatrészeknek, drótoknak és fűtőtesttagoknak, mindannak a limlomnak, amit lomtalanításkor szoktak elfuvarozni, a férjem úgy írt, mintha az írásai ennek az egésznek lennének a visszatükröződései, a férjem is azt mondogatta magáról, hogy a szövegei képe a Harfa környéki udvarokat utánozza, a szemétégető, a CKD üzemcsarnokainak kitört ablakait, hogy ahogyan ő ír, úgy öltöznek a melósok. Szívesen járt a Harfára, a Pozsonyba ebédelni, szívesen elüldögélt ott. ez már mind a múlté, mondogatta nekem, elmúltak a hétfő reggelek, amikor minden munkás vitte be magával a tisztára mosott munkaruhát, ami egészen fakókék volt már, úgy agyon volt mosva, most a dolgozók addig hordják az overallt, míg le nem szakad róluk, a lyukakat dróttal foltozzák be, sőt, vannak, akik azokba a vysocanyi kocsmákba olyan munkaruhában járnak tízóraizni meg ebédelni, hogy azokhoz a göncökhöz hasonlít, amit a bohócok szoktak magukra húzni, a férjem azt mondta, hogy ez amolyan divat, így öltözködni, mint ahogy divat azokba a szörnyűséges vizeldékbe, azokra a szörnyűséges klozetekre járni, amiktől még a férjem is rosszul van. rosszul van, szörnyülködik, de amint ideje van, leruccan a Harfára, ahol nemcsak a két kedvenc kocsmájába ül be, de először is körbejárja az összes gyárat, az összes udvart, ide egyedül kell mennie, fel van dobva, ajzva, el van bűvölve attól az egyetemes lepusztultságtól, szanaszétségtől, ilyen a munkások ruhája is, akik azonban, amint felsüvít a sziréna, amint véget ér, befejeződik a műszak, hát ugyanazokból a gyárakból és műhelyekből tisztára mosdott, frissen fürdött, szépen öltözött, mintegy a varázspálca érintésére átváltozott emberek jönnek ki farmeröltönyben és tarka dzsekiben, megtöltik ugyanazokat a kiskocsmákat, kortyolgatják a sörüket, nevetgélnek. A férjem azt állította, hogy ezeknek a szakadtnál is szakadtabb vysocanyi és libeni melósoknak szép lakásuk szokott lenni, padlószőnyegük, hogy amikor ezek a munkások hazaérnek, hát az előszobában papucsot húznak, hogy nemcsak szép konyhájuk van, de ebédlőjük is, sőt a gyerekeknek gyerekszobájuk, hogy ezek a munkások szeretnek szépen öltözködni, hogy fürdőszobájuk van, parádés klozetjük, de amikor bemennek dolgozni azokba a vysocanyi és libeni gyárakba meg műhelyekbe, újra felhúzzák a koszlott, rongyokban lógó munkaruhát, és amikor vécére mennek, hát nem zavarja őket a pisáldában terjengő bűz, sem a papírtól eldugult klozetkagyló. Mindabból, amit a férjem édesanyja mesélt, meg amit ő maga beszélt el magáról, olyan furcsa képet alakítottam ki magamban a férjemről, hogy ugyanis szörnyen függ a környezetétől, ahogyan a kor változik, úgy változik a férjem is, mi több, ezt ékességének, erényének, nemcsak életstílusának, de írói attribútumának is tekinti. Csak az első szövegei olyanok, hogy tetszenek nekem, ezek a törékeny, gyöngéd, szégyenlős versikék, anyuka azt mesélte, hogy akkor írta őket, amikor Jirinkába, egy tizenhat éves kislányba volt szerelmes, akinek az apja az állami műhelyben dolgozott, és az Elbán túl volt egy kis háza, hogy első szerelem volt, és annyira törékeny, hogy négy év múltán semmivé foszlott, mert Georgina olyan szép volt, hogy a fiam belebetegedett, mondogatta anyuka, nem bírta elviselni a szépséget, félt a szép lányoktól, ha szép nőt vagy lányt látott, hát rögtön rémüldözött, felment a láza, negyedóra sem telt belé, és belázasodott Georginától, lángvörös volt és dadogott, végül ki kellett hívni hozzá a doktort, mert az a szép pofika nem hagyta aludni, forgolódott-hánykolódott, hogy tudott közben jogot tanulni, az előttem rejtély, mesélte nekem anyuka, már délben hazajött Prágából, és délután furtonfurt Georginával és furtonfurt séták az Elbaparton, az a folyó végképp betett neki, mondta anyuka, én azt kívántam, hogy járjon Georginával társaságba, de már az elég volt, ha eljött a vasárnap, és a fiam bement a korzóra a városba, már reggeltől a nadrágját vasalta, a cipőjét pucolta, még a talpát is bekrémezte annak a cipőnek, aztán sokáig beretválkozott, attól, hogy egész éjszaka forgolódott, felállt a haja, olajat öntött rá, és kefével, gyökérkefével kellett

kefélgetnie, lapítgatnia, aztán még egy órán át hajhálóval leszorítania, vagy olyan, az álla alatt megkötött kis, fekete sapka volt rajta, amilyent akkoriban az úszók hordtak, és aztán sokáig válogatott az ingek és nyakkendők között, hányszor gondolta meg magát és cserélt nyakkendőt meg inget is, és mindig szép ruhái voltak, néhány Prágában varratott öltöny, és Prágából volt a szarvasbőr kesztyűje is meg a Cekannál vett szürke kalapja, a méregdrága, fekete szalagos, szürke kalap, de nekem nem volt szabad ránéznem, mert nyomban üvölteni kezdett volna velem, láttam, mennyire fél a fiam attól a korzótól, hogy elmegy ugyan oda, de mintha saját magától lenne megrémülve, mintha úgy érezné, hogy nem méltó Georginához, ahhoz a külvárosi leánykához, aki csak úgy sebtiben összeöltött ruhácskákat hordott. Amikor hazajött a korzóról, és levette a kabátját, hát teljesen át volt izzadva az inge, még ha hűvös tavasz volt is, még ha hideg őszi napok jártak is, levetkőzött, és sokáig hűtötte a fejét a nyitott vízcsap alatt. Így valahogy megismételte az első szerelmemet, én is ilyen szerelmes voltam, az első szerelem, mondta anyuka, az volt az én mindenem, ahogyan az az első szerelemnél dukál, de közben terhes is voltam, és ahogyan jártam, és nem tudtam, mi van velem, borzadtam és rettegtem attól a terhességtől, attól az első szerelemtől, emésztettem magam, azt kívántam, bárcsak ne a gyerekkel a hasamban kéne megélnem azt az első szerelmet, szégyenkeztem, magamba roskadtam, míg aztán – ahogyan egyszer már meséltem – kitálaltam otthon, és az apám le akart lőni, és csak az anyám volt az, aki azt mondta. Gyertek enni, mert kihűl a vasárnapi ebéd. És aztán az az én első szerelmem elhagyott, és én szégyelltem magam, és meg voltam rettenve, akkoriban, a Monarchia alatt szégyen volt leányanyaként szülni, és az a gyerek tulajdonképpen osztozott a sorsomban, arra a gyerekre átragadt az a rettegés a szerelemtől, az az iszony, az a megaláztatás, amelytől nem tudtam szabadulni, az az elsö szerelem jóformán egész életemben az én bűnöm is volt, ezért omlott össze úgy az én fiam az első szerelemtől, minduntalan bezárkózott a szobájába, és ott pötyögtette az első verseit, csak ott és csak így talált egy kis nyugalmat, de azok az első versei, azok az első könyvecskéi ugyanolyanok voltak, mint a Georgina iránti szerelme, szégyellte azokat a verseket, elvörösödött, ha nagy bátortalanul megmutatta valakinek, pont úgy, mint mikor valakinek be kellett mutatnia a lányt, akivel már egy éve járt, ugyanez volt, amikor elhozta hozzánk, négy évig járt Georginával, és egyre csak szégyenkezett, nem miatta, hanem az iránta érzett szerelmet szégyellte, a szerelmet, amelyet tőlem örökölt. hogy az a szerelem ugyan nagy boldogság, ám bűn is. Akkoriban adott magára, szeretett öltözködni, de csak Georgina miatt, mindent megtett hogy csinos és még csinosabb legyen, hogy még mutatósabb nyakkendői és cipői legyenek, mindezt Georgina kedvéért, de közben, amikor mindez megvolt neki, amikor felöltözött, amikor kicsípte magát, hát csalódott volt, mindig másmilyen akart lenni, olyan, amilyen sohasem lehetett, olyan, mint Konecny tanító, mint azok a fiatal színészek, akik hozzám jártak, azok a szépfiúk, akik tudták, hogyan kell társaságban viselkedni, hogyan kell beszélni, ülni és cigarettázni, ez volt az, amitől az én fiam összeomlott, elvörösödött, sohasem volt képes egy árva szót sem kinyögni, s ha mégis, hát zöldségeket beszélt, elsomfordált a szobájába, és ott átkozta magát, a tükörbe szórta átkait, és azt mondogatta, hogy az lenne a legjobb, ha nem lenne, ahogyan akkori állandó olvasmányában, a Werther szerelmében és halálában olvasta. És így ott volt nekem az a két férfi, a férjem, Francin tőlem volt összeomolva, attól, hogy szép vagyok, és hogy nem volt képes kibékülni a szépségemmel és főképpen az irántam érzett szerelmével, és a fiamnak ugyanaz volt a komplexusa, mint a férjemnek, ez a két férfi, amikor maguk mellett látták asszonyaikat, hát mindig inkább magukba roskadtak, mintsem örültek. És mindketten boldogok voltak, ha egyedül, egyes-egyedül lehettek a szerelmükkel, ha a magukénak, csakis a magukénak tudhatták, egyikük sem bírta elviselni, hogy akár csak egy pillantást vessen valaki ezekre a nőkre, nemhogy táncoljon, nemhogy beszélgessen velük, ilyenkor rögtön öngyilkosságra gondoltak, úgyhogy ez a két férfi ott nekem féltékeny is, önző is volt. végül is az első szerelem mindig

próbatétel, mindig szerencsétlenség, szép szerencsétlenség. És így egyszer Georgina egyedül ment el táncolni, egyedül ment el Podébradyba délutáni teára, és ott belészeretett egy fiatalember, akinek fekete lencse, anyajegy volt a szeme mellett, a homlokán, és Georgina soha többé nem jött el hozzánk, és a fiam belebetegedett ebbe, fél évig álmatlanságban szenvedett, iszonyatosan lefogyott, olyan volt ez, mint egy haláleset a családban, mint amilyen szerencsétlenség volt a számomra, amikor az első szereimem megnősült, és én dafke férjhez mentem Francinhoz, aki szerelmes volt belém. Ezt mesélte nekem anyuka, és én sohasem bírtam felfogni, hogy a férfiban, akivel együtt élek, ott van elraktározva ez az ifjonc, hogy ez az én férjem, akinek olvastam az első verseit, valaha ilyen nagy érzésekre volt képes, és elhittem anyukának, hogy annak idején ugyan patyolattiszta volt az én férjem, de épp ezért semmi hasznát sem lehetett venni, mert túlontúl sokat s így voltaképp semmit sem akart. Egyik éjjel a libeni hídon mentünk át, és a Solernél, a járdaszigeten leszállt a villamosról valami nő, a nyomában egy pasas, egy olyan bikaerős, fiatal atléta, és se szó, se beszéd lekevert egyet annak a nőnek ott a járdaszigeten. Mondom, gyere gyorsan a Zertvára, ne törődj vele. És ebben a minutában felbukkant egy aprócska férfiú, akivel rendszerint a főúton szoktunk találkozni, víz- és gázszerelő volt, napközben overallban járt, és kevés haja volt, akárcsak a férjemnek, de azt a hajat a fülétől a feje búbján át a túloldalra fésülte, és mindig be volt neki pomádézva, mindig, mintha kefével lett volna rálapítva a koponyájára, és mindig színes sálat hordott, mint a festők. És estére mindig körbetapasztotta magát, mindenféle trikókat, zakókat húzott, mindig különleges cipő volt rajta meg színes zokni, és korzózott a főúton, és nézelődött, hogy vajon kit verhetne orrba, amolyan kóbor igazságtévő volt. És most megjelent azon a járdaszigeten, és az atlétának behúzott egy olyan szörnyűségeset, hogy a pasas térdre esett. Bár nógattam a férjemet, hogy húzzuk el a csíkot haza, lecövekeltem, nem bírtam felfogni, hogy egy ilyen kis ember hogyan teríthet le egy ekkora óriást, aki térdre veckölődött, kézfejével letörölte a vért, és amikor felnézett arra a cingár, aprócska szerelőre, akinek végre útjába akadt valaki, akit orrba verhetett, és most komoly ujjal fenyegette, és nagy nyomatékkal mondta. Vésd eszedbe, hogy aki énelőttem kezet emel egy nőre, azt kifektetem. akkor az óriás felemelkedett, és támadásba lendült, arca eltorzult a szégyentől, hogy egy ilyen cingár pasas leterítette. De a szerelő hátratáncolt, és újra hatalmas ütést mért az állára, és az óriás ismét földre rogyott. És a szerelő felkiáltott. Na, nyomás a rendőrségre, itt van egy ugrásra, nyomás, aláírni a jegyzőkönyvet, hogy felpofoztál egy nőt, nyomás. És az óriás feltápászkodott, és azt mondta. Na, menjünk, és kilépett, és törölgette magáról a vért. És az én kincsem nézte ezt, telve lelkesedéssel, azzal a szerelővel mindig üdvözölték egymást az utcán, Vanista úrnál, a Világban, eddig azonban sohasem merte megszólítani, de most azt mondta a férjem. Szép volt. És a szerelő elnevette magát, úgy nézett ki, mint az a kassai focista, a Polák, elnevette magát, és szemügyre vette jobbja bütykeit, és azt mondta. Hrabal úr, a nevem Rúzicka. És a plakátoktól elvált egy öregember, aki végignézte a járdaszigeten történteket, elment mellettünk, és óbégatott. Hogy mik történnek, az ember már fél kimenni az utcára. És ettől fogva Rúzicka úr, aki mindig tiszta ingben, fényesre suvikszolt cipellőben járt, mindig bepomádézva és jól fésülten, mintha épp most jött volna a borbélytól. Szóval ezzel a Rúzicka úrral nagy barátságot kötött az én férjem. A férjem respektussal, tisztelettel viseltetett ez iránt a külvárosi jampec iránt, Rúzicka úrnak szólította, minden könyvéből ajándékozott neki, mindet aláírta. Mi több, gyakorta szitkozódott. Himlhergot, hogy miért nem tudok én írni, ez már lenne valami, ez már elbeszélés, regény lenne a javából. És én láttam a feleségét, mindig csinosan, mindig riadtan, a kislányával járt vásárolni, vagy ahogyan az itt a külvárosban szokás volt, a csinos nők kiöltöztek, és elmentek csak úgy sétálni egyet, korzózni a főútra, kávét venni Kulikhoz, rágyújtani egy cigarettára a Kulikkal szemközti kocsmában, láttam, hogy amikor találkozott a férjével, azzal a pomádés hajú libeni igazságtevővel, hát tisztelettudóan köszöntötte a felesége, váltottak egy-két szót, a kislány

odabújt apjához, aztán Rüzicka úr folytatta útját, ment dolgozni egyik helyről a másikra, ahogy az emberek kívánták. Egyszer a Vanistáéknál eldugult a mosogató, és Rüzicka úr kiterítette az asztalra a bőrkötényét, és kipakolta rá a csőfogóit, a szerszámait, a franciakulcsát meg a többit. Az egész kocsma elnémult, a patyolattiszta overallt, magas nyakú pulóvert viselő Rúzicka úr fehér kesztyűcskét húzott. az én kincsem felkiáltott, mondani akart valamit. Ilyen kesztyűt hordtak fiatalkoromban a masiniszták. És karácsonykor a kéményseprők is, ilyen fehér kesztyűben hordták szét a kalendáriumokat. És Rüzicka úr elfordította a villanykapcsolót, hogy világos legyen, mert a Vanista úrék udvara fölé fekete felleg érkezett, és Rúzicka úr kézbe vette krómozott szerszámait, térdre ereszkedve kilazította a mosogató alatti anyát, Vanista úr alátartotta a vödröt, Rüzicka úr kitisztította a lefolyót, kihuzigálta a kócot, aztán a szifont tisztogatta. színpadiasan, hogy mindenki lássa a munkáját, aztán fordított sorrendben az összes alkatrészt visszarakta a mosogató aljára, meghúzta az anyát. kinyitotta a csapot, és zubogott a víz a lefolyóba. Soha többé nem volt módomban látni Rúzicka úr krómozott szerszámait, de valahányszor találkoztam vele a főúton, vállán a táskájával, a bőrön át láttam, ahogy ott pihennek azok a krómzott holmik, azok a szerszámok, láttam, ahogy mindez együtt nagy stílussá áll össze, olyan külvárosi stílussá, amiről Kolár költő úr szeretett előadást tartani.

Amióta író lett, amióta kiadta a harmadik és a negyedik könyvét, azóta az én kincsemet állandóan író-olvasó találkozókra hívták, iskolákba és könyvtárakba, és mindannyiszor elfogadta a meghívást, de mindig örült, hogy addigra megbetegszik, hogy történik valami, és neki nem kell találkoznia az olvasóival. És aztán eljött a nap, amikor már nem lehetett lemondani, és az én férjem rogyadozott a félelemtől, amikor elindult arra a találkozóra, vonattal, busszal is ment, néha ott is kellett éjszakázni, de mindannyiszor, még ha Prágában volt is, reszketett, sápadozott, félrebeszélt, és úgy búcsúzott tőlem, mintha kórházba menne műtétre vagy börtönbe. Néhányszor elmentem megnézni, ott álltam valahol, és másfelé néztem, és a hangjából kihallottam örökös rettegését és iszonyát, azt az irtózatot a saját elbeszélésétől, a kérdésekre adott válaszaitól. Sohasem arra válaszolt, amiről kérdezték, legfeljebb pár mondatban, de aztán valami másról beszélt, sajnáltam, mint ahogy bizonyára azok az emberek sajnálták, akik szerették, mert az én férjem megválaszolt minden kérdést, azokat is, amikről hallgatni kell, amikről nem tanácsos nyilvánosan beszélni, a hangja el-elcsuklott, és mintha folyton a nyakát szorongatta volna valaki, így beszélt, és dadogott, és amikor elkapta szokásos lendülete, akkor voltaképpen olyan elbeszélésfélét, szóban előadott novellát produkált, ami közben elfelejtette, hogy hallgatók előtt áll, és egyszer csak úgy beszélt, ahogyan írni szokott, amikor ment neki, olyan lendülettel, amit a lélegzetvétele diktált, úgy írt és beszélt, ahogy a levegőt szedte, lendületbe jött, és a hallgatóknak meg nekem is elakadt a lélegzetünk, hogy micsoda otrombaságokat mond az embereknek, rátalált a maga stílusára, sőt könnyezni kezdett, meghatódott saját magától, és ebben a pillanatban én is meg a többiek is a teremben nemcsak hogy úgy éreztük, de biztosan tudtuk, hogy a férjem nagymenő, sztár és az elbeszélés világbajnoka.

És egyes-egyedül én tudtam, hogy amikor hazaér az én kincsem, hát lerogy az ágyra, fekszik, és a plafont bámulja, még ha leoltottam is már a villanyt, mellén ott pihent a kandúr, és az én férjem csak feküdt az után az író-olvasó találkozó után, és bámulta a plafont, mert nem tudott aludni, csak hajnalfelé szunnyadt el, és borzadozott, hány embernek ígérte meg már megint azon az estén, hogy elmegy hozzájuk, és újra beszélni fog, és beléroskadni.

Minden ilyen találkozó nemcsak azt az egy napot rabolta el a férjemtől, hanem a rákövetkező kettőt is, sehogy sem bírta összeszedni magát, szitkozódott, lamentált, hogy azon a találkozón úgy szanaszét hányta a berendezést a fejében, hogy két napig fog tartani neki, mire mindent újra visszapakol úgy, ahogyan az a találkozó előtt volt. Így hát a férjem azok után az író-olvasó találkozók után két napig ágyban feküdt, és rakosgatta vissza a fejébe a berendezést, amit a

beszélgetőtársak szétszedtek neki, és ráadásul a férjem az alatt a két nap alatt szemrehányásokat tett magának, hogy nem úgy válaszolt, ahogy kellett volna, hogy csak most, két nap múltán jutnak eszébe a helyes mondatok, amiket ott kellett volna mondania, vigasztalgatnom kellett, mintha a kórházból érkezett volna haza, ahol vizeletet és vért vetetett, mert az volt az érzése, hogy nem stimmel valami a májával, és nekem nyugtatgatnom kellett, hogy nincs rákja, nincs májkeményedése. A férjem, aki félénk volt és rémült az elemitől meg a gimnáziumtól meg a polgáritól, aki voltaképpen a városon túl élt, a városba csak iskolába járt be, és egyébként állandóan a városon túli sörgyárban élt, és nem volt szokva az emberekhez, nem volt szokva a zárt helyiségekhez, mert szüntelenül valahol a fákon, a tetőkön csatangolt, folyton csak kinn a szabadban, azokon a véghetetlen sétautakon, ahogy anyuka mesélte, naponta tíz-húsz kilométert is legyalogolt a sörgyáron túl, a folyó mentén, a réteken, el egészen a kerskói erdőkig, de amint betette a lábát a kocsmába, amint belépett az osztályba, amint felszállt a vonatra, bárhová, ahol emberek zsúfolódtak össze egymás hegyén-hátán, hát az én férjem már akkoriban menten leblokkolt, így blokkolt le nekem is, ha elvittem valahová színházba, a moziban is bűntudata volt és feszengett, szégyenkezett és irult-pirult, mint valami kisasszony, ahogy anyuka mondogatta nekem. A férjem csodálta azokat az embereket, akiknek voltak nézeteik, életfelfogásuk, és e szerint tettek különbséget az igen és a nem között. az én férjem sohasem tudott nemet mondani, mindig mindennel egyetértett, ha beállított valaki, hát biztos elvitte a kocsmába főtt tésztát enni, még ha nem volt is rá gusztusa, biztos megígérte neki, hogy cikket ír, hogy ott lesz az író-olvasó találkozón, hogy elmegy valahová, ahová egyébként esze ágában sem volt elmenni, az én férjemnek azonban nem voltak nézetei, neki csak bűntudata volt, és azzal, hogy mindenre bólogatott, mintha elnézést kért volna azért, hogy egyáltalán a világon van. Az udvaron ültem, a férjem elment kifliért, délután volt, sütött a nap, bejött egy fiatalember, és érdeklődött, hogy hol a férjem, mondtam, hogy kifliért ment, mondta, hogy megvárja, azt hittem, hogy biztosítási ügynök, nyakkendőt viselt, a zakója felsliccelve. Aztán csapódott az ajtó, és a férjem pár ugrással az udvaron termett, kezében a cekkerrel, és megtorpant. Megrémült, az a fiatalember ott állt előtte, és gyönyörködve nézte, mennyire megijedt a férjem. Maga Hrabal, az író? A férjem bólintott, és még jobban elvörösödött, és az ifjonc előhúzta az igazolványát, és a belügyminisztérium munkatársaként mutatkozott be. A férjem felnevetett, megfogta a fiatalember vállát, és kéjesen felsóhajtott. Örvendek. És a fiatalember azt mondta. De megijedt, ugye? És az én férjem talán életében először nem hazudott, és mondta. De még mennyire! Azt hittem, hogy író-olvasó találkozóra akar hívni valahová. És az ifjonc megmerevedett, és mondta. Beszélhetnénk négyszemközt? És a férjem odaadta nekem a kifliket, egyet elvett magának, eszegette, és bevezette a fiatalembert a lakásba, nyomukban Etan kandúr lépkedett. Ettem, majszoltam a kiflit, a nyitott ablakon át hallottam, ahogy azok ketten ott fojtott hangon tárgyalnak valamit, az íróasztalon Etan kandúr ült, és szokása szerint percenként belenyivákolt a beszélgetése, mintegy egyetértése jeléül. Félóra múlva kijöttek mind a ketten, a nyomukban Etan kandúr, és a férjem úgy nézett ki, mint aki mosolyog, s közben a sírását próbálja visszatartani. Még kezet fogtak, és a fiatalember, akinek fel volt sliccelve a zakója, nyakkendője volt és szép, nagy szeme, mintha verseket írna, odahajolt hozzám, és bizalmasan azt mondta. Arról, aminek a szemtanúja volt, nem kell sehol sem beszélnie, rendben? És én az udvar kövezetét bámultam, és nem emeltem fel a tekintetemet. És így a férjem, amikor behívót kapott a Bartoloméjská utcába, úgy járt oda, mint az író-olvasó találkozókra, délben elment és csak estefelé jött haza, egészen megváltozva, még elgyötörtebben, mint az olvasóival való találkozásokról szokott, ahol az utóbbi időben előszeretettel beszélt a szabadságról, hogy az ő, az író számára az a szabadság, amit kivív magának. de a Bartoloméjská utcából csak este jött haza és komoly volt. Attól a naptól fogva kezdett olyan félrecsúszott szeme lenni, mint amilyen a rabbiknak van, folyton körbekémlelt, és

suttogva beszélt. Kiszedtem belőle, hogy öt óra elteltével a kihallgatás jegyzőkönyv felvételével ért véget, ahol is a férjem írógépbe diktálta és aztán aláírta, hogy beszélt Pavel Tigriddel, hogy kirándulni volt vele, hogy vittek magukkal egy üveg itókát, és egy paraszt hárfázott nekik, és ők iddogáltak, és a világpolitikáról meg az irodalomról diskuráltak. És a férjem aztán elmesélte nekem, hogy kezdetben nagy nevetések közepette folyt a beszélgetés, hogy amikor belépett a folyosóra a Bartoloméjskában, és a lift felé tartott, a tisztviselő, aki Rarach törzskapitány néven mutatkozott be, azt mondta, milyen kár, hogy nem hozta el a férÍ jem könyveit, most dedikáltathatná, és a férjem kijelentette, hogy itt szemmel láthatóan minden fordítva van, mint az elvonóban, itt az ajtókat belülről nem lehet kinyitni, az elvonóban minden páciens akkor megy el, amikor kedve tartja, mi több, ezen a folyosón itt, mondta a férjem, az ajtók is másmilyenek, mint a bolondokházában. És Rarach kapitány ököllel az asztalra vágott, és azt mondta. De itt most nem valami író-olvasó találkozón vagyunk és nem is a kocsmában! Itt most jegyzőkönyv lesz arról, hogyan nyújtott segédkezet a köztársaság ellenségének és árulójának, Pavel Tigridnek. És a férjem elmesélte nekem, mit diktált le, egyre nagyobb bűntudatot érzett, azt a réges-régi bűntudatot azért, hogy tévedésből van a világon, megtetézve azzal az érzéssel, hogy tulajdonképpen a köztársaság árulójával diskurált. És szigorúan néztem az én kincsemre, aki előszeretettel beszélt az igazságról, hogy ki kell mondani és nem szabad félni tőle, kerül, amibe kerül. aki előszeretettel mondogatta. az én szabadságom az, amit kivívok magamnak. Az első emeleti verandán ültem az ablaknál, a verandán, ahonnan szép kilátás nyílt a mi kis udvarunkra, ahová előző nap ismét lezúdult a szomszédos kutatóintézet újonnan vakolt hatalmas fala, láttam lakásunk nyitott ablakait és ajtaját, láttam a vadszölő hosszú hínárfonatait, melyek leomló rőtes női fürtök gyanánt hullottak alá a kövezetre a kifeszített drótról, ahogy néztem azt a mi kis udvarunkat és a fehér, nyitott ajtót meg a vadszőlő széles folyamaitól felszabdalt, fehérre mázolt ablakokat, hallottam, hogy alattam a folyosón a kombinés Beránová asszony hatalmas loccsintásokkal önti szét egyik vödör vizet a másik után és közben magában szitkozódik és dünnyög. És ekkor egy hang hallatszott lentről, Vladimír hangja, nekem kiáltott. Ifiasszony, ifiasszony! Amikor kihajoltam, Vladimír állt ott, felemelte a kezét, és tényleg olyan magas volt, hogy amint felágaskodott, én meg kihajoltam, hát el tudtam venni tőle a tulipáncsokrot, amit valamelyik libeni téren szedett. elvettem tőle, és Vladimír azt mondta. Ifiasszony, mondja meg a doktornak, hogy most beszéltem a fiúkkal a Régi Postában. üzenem neki, hogy kiömlött a nyersvas, hogy Fisera úrnak, annak, akivel a Károlynál szoktunk üldögélni és iddogálni, szóval annak kampec, délelőtt Fisera úr menekülés közben elbotlott valami kasztniban, és a forró acél utolérte és jóformán az egész lábát leégette, meghalt. Egészen kicsike koporsója lesz! És mondja meg neki, hogy az a másik, aki Kladnóba járt a doktorral, ő azt mesélte nekem, hogy amikor együtt melóztak a kemencéknél a fémhulladék-feldolgozóban, hát összepréselt kocsikat hordtak oda nekik, és ahogy átvágták az egyik ilyen összepréselt személyautó-bálát tartó drótokat, hát egy emberi láb is bele volt sajtolva. Mondja ezt meg neki, jó? A csokor meg tőlem van, apró figyelmesség, tudja, a férje most híres ember, mostanság egészen más társaságban mozog, én meg totál jelentéktelen alak vagyok. És néhány ugrással eltűnt a szemem elől, néhány ugrással keresztülrepült a nedves folyosón, hallottam, ahogy beveri a fejét a villanykörte burájába, Beránová asszony szitkokat szórt rá, hogy összejárja neki a tiszta folyosót, aztán rendületlenül emelgette tovább a vízzel telt vödröket és loccsantgatta szét a kövezeten. Tényleg, azóta, hogy a férjem kiadta az első könyvecskéjét, s végül azt a legutolsót is, az ötödiket, a Hirdetés a házra címűt, azóta a volt barátai nem mintha irigyelték volna, de azt állították, hogy megváltozott a férjem, hogy író úr lett belőle, így aztán többé nem járt hozzánk az az ember, a nevét már elfelejtettem, olyan egyszerű, mindennapi ember volt, aki állandóan ugyanarról írt, sorra írta az elbeszéléseket azokról a felravatalozott koporsóhoz hasonlatos ládákról, azokról az utcasarkokon

álló ládákról, amikben az országút és a külvárosi utcák javításához szükséges szerszámokat tartották, a roppant lakattal lelakatolt, hatalmas ládákról, a lánccal körültekert ládákról, ezeket a ládákat aztán gyakran láttam nyitva is, a kezeslábast viselő munkások lapátokat és villákat, kapákat és gereblyéket, fejszéket és pajszereket szedtek elő belőlük. Szeretett ezekről a ládákról beszélni, szeretett ezekről a munkásokról mesélni, azt mondta, hogy mielőtt hivatalnok lett belőle, hát ő is útjavításon dolgozott, neki is volt kulcsa ezekhez a ládákhoz, semmi sem izgatta úgy, mint ezeknek a ládáknak a tartalma és a beszélgetések, amiket a munkások folytattak, miközben azokkal a lapátokkal és kapákkal és villákkal és fejszékkel dolgoztak, ez az ember amolyan munkáskáder volt, nem vetette meg a rumot és a sört, mégis százszorta jobb modora volt, mint az én férjemnek, elüldögélt az ablaknál, figyelt, mosolygott, cigarettázott, nyakkendőt hordott, és amikor megszólalt, hát mindig csak az útjavító munkásokról meg azokról a ládákról beszélt. Aztán többé nem jött hozzánk, valami májbetegségben halt meg, egy egész könyvre való elbeszélést írt azokról a ládákról, de az a könyv, az a kézirat elveszett, pont úgy, mint ahogy sohasem láttam egyetlen verset sem, amit Büül úr adott ki, ő valahonnan Strasnicéből származott, azt beszélték róla, hogy fiatalkorától egy hatalmas hajó építésén dolgozott a kertjükben, kajütje és árboca is volt annak a hajónak, és olyan nagy volt, hogy sohasem tudta volna elszállítani a kertből és vízre bocsátani, legfeljebb, ha szétszedte és a vízen újra összeszerelte volna.

Már nem járt hozzánk Smoranc úr, a mázoló sem, azt lehet mondani, hogy Vladimír Boudnik után ő volt a legfessebb az összes költő közül, akik megfordultak nálunk, futottak utána a nők, és én tudtam, hogy miért, azért, mert Smoranc úrnak nemcsak hogy gondosan fésült, világos, göndör haja volt, és mindig, mintha épp fodrásztól jött volna, hanem öltözni is szépen öltözött, és főleg mindig úriember módjára viselkedett, példaképe a szürrealista Jacques Vaché volt, aki nem is annyira szürrealistán írt, mint inkább szürrealistán élt. Amikor Smoranc úr jött, hát mindig mintha fény áradt volna a sötét szobába, a haja tündöklött, és mert a szabadban, állványokon mázolt, hát mindig barnára volt sülve, és ha valaki görög istenhez hasonlított, hát Smoranc úr volt az, aki mindig jó húsban volt, iparkodott, hogy fess legyen, teniszezett, szégyellte a pocakját, de én tudtam, hogy mindez fölösleges, mert Smoranc úr úgy volt szép, ahogy volt. Már nem járt hozzánk a Standa Vávra, a felső-libeni nyomdász sem, ez a Standa szeretett flancolni, szeretett füstölni, és verseket meg elbeszéléseket írt, büszke is volt rá, hogy ért az irodalomhoz, hogy ismeri az összes költőt, Baudelaire-től kezdve, Rimbaud-n át egészen a Bretonokig és Éluard-okig, tulajdonképpen Standa volt a legcsinosabb azok közül a fiatal férfiak közül, dolgozni járt, és büszke volt erre, mindig kifogástalan öltözetben állított be, kellemesen tudott mosolyogni, udvarias volt hozzám, és valahogy így történt, hogy Vladimír Buodnik a szívébe zárta, és amikor az a híres korszaka volt, magával hurcolta a szeánszokra és előadásokra, amiket az utcán tartott a járókelőknek, bámészkodóknak és érdeklődőknek, miközben vászonra festette a prágai falakon virító foltokat, és szokása szerint arról szónokolt, hogy milyen könnyű képtárat csinálni a hámló prágai falakból. Már nem járt hozzánk Pasa, az aprócska díszletezőmunkás sem, az, aki töméntelen mennyiségű sört szokott volt bepiálni a férjemmel Vanista úrnál a folyosón, csak úgy álldogáltak, és közben megittak tíz sört, néha még többet is, ennek az aprócska Pasának volt egy gyönyörű kislánykája, Vendulka, egyszer kölcsönadták nekünk, és elvittük magunkkal szabadságra az Óriás-hegységbe, velünk aludt, és okos volt meg kedves, akárcsak a kulisszatologató Pasa, aki azonban mindenét elitta, s mégis úgy szerették egymást a férjemmel, hogy valahányszor nagyon berúgtak, hát éjfél után a lakásunk küszöbén ücsörögtek, és szöggel többször belekarcolták a klozet falába az esküvést, hogy másnaptól új életet kezdenek, hogy mindketten elmennek gyógyíttatni magukat, hogy beszednek egy adag antabuszt, és abbahagyják a piálást, mert Pasa attól az ivástól már sorozatban csinálta a gikszereket. A férjem azóta, hogy író lett, csak rendezte tovább rendületlenül azokat a házilagzikat, de új emberekkel, szerkesztők

jöttek, festők, szociológusok jöttek, ám ezek rendszerint már részegek voltak, valahol máshol itták le magukat, Duchácek úr, amikor estefelé beállított, úgyszintén részeg volt már, de a férjem rendületlenül sütötte a tepsi disznóhúsokat, rendületlenül főzte a nagy fazék gulyásokat, és egyszerre több kancsóval járt sörért, minél részegebbek voltak, annál harsányabban nevettek és diskuráltak, túlkiabálták egymást, nők is jöttek, ám ezek még a férfiaknál is részegebbek voltak, volt, hogy beállítottak, s már el is dőltek, nem volt elég szék, s így állniuk kellett, hátukat nekivetették a falnak, és hopp, lecsusszantak, piszoksávot hagytak maguk után a falon, és mély álomba merültek a földön! Sokszor eljött Marysko úr is, a kezét dörzsölgette, az ujjait ropogtatta, mert továbbra is a Nemzeti Színházban csellózott, Duchácek úr néha elhozta a cimboráit is, és így történt, hogy egyszer kis híján húszan állítottak be arra a házilagzira, a férjem ragyogott, én tányérokat szedtem elő, de hiába számolgattam, nem volt annyi tányérom, és amikor beállított még egy csapat fiatalember, hát elvörösödtem, levettem a kötényemet, fogtam azt a híres esernyőmet, felhúztam a tűsarkú piros cipellőmet, becsomagoltam a pizsamámat, és kiléptem az éjszakába. a férjem és Marysko úr kötényt kötöttek, és megvendégelték az ordibáló férfiakat, akikkel tele volt a ház, a szerkesztőnők és festőnők is felébredtek, amikor én elmentem, és a férjem meg Marysko úr kanalakat osztottak szét, és letették a szőnyeg közepére a lábosokat, kenyeret adtak körbe, és Etan kandúr ott járkált a részegek között, és a beszívott Duchácek szerkesztő urat kipenderítette a mancsával a hintaszékből, ahová aztán feltelepedett és a fülét hegyezte. A férjem Morvaországba, a szülővárosába, Brünnbe utazott író-olvasó találkozóra. Másnap jött meg komoran, leverten. Este, amikor hazaértem abból az én Wienerwaldomból, az asztalnál ült, egy söralátéttel játszott, ujjai vibráltak, nem bírta abbahagyni a játszadozást azzal az Arany Tigris feliratú kerek papíralátéttel. Na, milyen volt?, mondom, és piszkos, poros lábamat belemerítettem a lavórba. Letérdelt, beszappanozta és megmosta a lábamat, és halkan mesélt. Minden rendben, de azután, amikor mentem föl a terembe, hát a fordulóban egy ember állt, ujjai közt cvikkert tartott, mellette valami nő, és az az ember megszólalt. Azt a megbízást kaptam, maga Hrabal úr, vagy ha csere volt mégsem? Maga az. Barátom, az osztrák tisztje megbízott, hogy közöljem önnel, hogy ön az ő fia. Ez pedig itt a húga. hogy sajnálja, hogy annak idején nem állt módjában nőül venni az ön édesanyját, de a halici frontra vezényelték, itt van, kérem, a fotográfiája, ezen mint osztrák katona köpenyben látható, itt pedig katonazubbonyban. Aztán, amikor a háború véget ért, az ön édesanyja már férjnél volt, de tudja, a vér szava, az ön édesapja, a volt osztrák tiszt, ma már nagypapa, borzasztóan sajnálja, de tudja, az ifjú vér, akkoriban, a Monarchia alatt. És itt vannak, kérem, a mostani fényképek. És a kezembe nyomott egy pakli fényképet, és én néztem a húgomat, ugyanolyan kiugró arccsontja, ugyanolyan kandúrképe volt, mint nekem. Aztán a teremből kijött a rendező, és kiabálni kezdett. Hrabal elvtárs kéretik a terembe, öt perc múlva kezdődik a beszélgetés! És én ott álltam a húgommal, megcsókoltam, ahogy a macskák szoktak összepuszilkodni, amikor találkoznak. A húgom azt mondta. A papa félt idejönni, ha megbocsát neki, akkor holnap jöjjön el hozzánk megnézni a papát, jöjjön el, kérem! És én azt mondtam, hogy még meggondolom, és a teremből kiáltás hallatszott. Kérem, Hrabal elvtárs, elkezdődött a beszélgetés! És én író-olvasó találkozón voltam a szülővárosomban, néhány perccel azután, hogy életemben először találkoztam a húgommal, még mindig a kezemben szorongattam azokat az ősrégi fotográfiákat a régi Ausztria egyenruháját viselő férfiról, és valaki rólam beszélt, a műveimről, kihúztam egyik-másik fényképet, igen, fess ember volt, sőt, szép ember. de mennél tovább néztem azokat a képeket, annál világosabban tudtam, hogy másnap nem megyek el meglátogatni azt az én papámat, mert az én édesapám az, aki fizikailag ugyan nem az apám, de aki felnevelt engem, aki szüntelenül azt hajtogatta, megbukni akár minden évben megbukhatsz a polgáriban, de az érettségit azt le kell tenned, aki taníttatott engem, akinek szörnyű bűntudata volt a mamám miatt, Francin, az, aki Zsemle alakjába vetítette

bele magát A megevett bolt című regényből. Nem is mentem el, a húgomhoz sem, jól tette az az én osztrák uniformisos papám, hogy akkor nem jött oda hozzám; most már értem magamat, mitől van bennem az az állandó bűntudat, attól, hogy bűnnek köszönhettem az életemet, a bűnnek, amitől Francin és anyám szenvedett. És így büntetlenül újra és újra bűnbe estem, szüntelenül iparkodtam menekülni a bűntől, amely bennem volt, mielőtt még megszülettem volna. És így, ahogy már mondtam neked, ahogy Barthes úr mondja. Előremegyek ugyan, ám ujjammal maszkomra mutatok, melyet magamra öltöttem, mint a színész, ki eltökélte, hogy bohócot, bolondot fog alakítani. mondta a férjem, lenéztem rá, ott térdelt előttem, és a lábamat mosta, mosta a lábamat, és e pillanatban tudtam, hogy ő az én férjem és én az ő felesége vagyok. Amikor otthon voltam Libenben, többet beszélgettem a macskával, mint a férjemmel. És a macska megtanult válaszolni, mindig maga kéredzkedett, hogy vegyem fel. És már ágaskodott is, és én megfogtam a hóna alatt, a kandúr lehunyta a szemét, és én az ölembe vettem. Ezekben a pillanatokban értettem meg, mi is az az anyai szeretet, teljesen elérzékenyültem, amikor a kandúr hozzám simult, amikor az ölembe gömbölyödött. Néha elszundikált, de előtte mindig hosszan nézett a szemembe, mancsával két vállamra támaszkodott, merőn nézett, néha a fejébe vette, hogy nem mosakodtam, és gondosan végignyalogatta az egész arcomat. Máskor meg azt vette a fejébe, hogy a fülem az, ami még piszkos, nyelvecskéjével lelkiismeretesen kinyalogatta, és közben mindig valami szerelmeteset duruzsolt a fülembe, újra és még egyszer, néha, amikor már összegömbölyödött az ölemben, meggondolta magát, és én odatartottam neki a fülemet, és ő belesúgott valamit, valami borzasztóan szépet. Előre örültem ezeknek a pillanatoknak, előre örültem, hogy otthon lehetek, pont úgy, mint a férjem. A macska nélkül nem bírta volna ki odahaza, s ha mégis, hát csak úgy, hogy megint házilagzit rendez. Etan kandúr hajnalban járt haza, résnyire mindig nyitva volt neki az ablak, megszemlélte az egyik ágyat, a másikat, és ezután választott, hol fog aludni. Mindig máshol aludt, sohasem találtuk el, kivel fog aludni. Amikor sáros volt a tappancsa, hát letöröltem neki egy ronggyal, letöröltem a hasikóját is, közben szidtam, és ő tudta, hogy csak a látszat kedvéért szidom, ahogyan a gyerekeket szokták, és hogy örülök, hogy velem fog aludni, és így kéjesen le-lehunyta a szemét, és dorombolt. És aztán fejemet a párnára hajtottam, és Etan kandúr, amikor kinn hideg volt, hát begömbölyödött a dunyha alá, kis ideig melegedett, aztán kinyújtózott a testem mellett, olyan hosszú volt, hogy a hátsó lába a felhúzott térdemig ért. És kéjesen pihegett, mosakodott és aztán elnyúlt, minden ízében elernyedt, és édesdeden aludtunk, végtelenül kellemesen éreztem magam, így aludtunk és feküdtünk, amíg csak lehetett, az a kandúr egészen megpárolódott a dunyha alatt, izzadt, de jó szaga volt, és ami a fő, a buksija a szemem magasságában volt, és a szemembe hunyorgott, és én az övébe, így figyeltük, ellenőriztük egymást, és amikor konstatáltuk, hogy a másik még a helyén van, hát édesdeden aludtunk tovább. A férjem néha felkelt, hogy megnézzen minket. Házasságunk legszebb pillanatai voltak ezek, amikor pirkadatkor fölénk hajolt a férjem, és nézett bennünket, aztán egyikünket is, másikunkat is megsimogatta, és újra figyelt, hogyan mosolygok álmomban, hogyan szuszog békésen a kandúr. A férjem szemében éppolyan gyöngédséget láttam, mint amilyennel én viseltetem ez iránt az állatka iránt, és a kandúr tudta ezt, rátarti volt és büszke, hogy mindkettőnket a markában tart, minden áldott nap ellenőrizte azt az örömet és boldogságot, mellyel megajándékozott minket, és mindig annyi tapintat volt benne, hogy amikor valamelyikünk szomorúbb volt a másiknál, hát Etan kandúr tévedhetetlenül megérezte ezt, és mindenestül annak a szomorúbb szempárnak szentelte magát. Etan megható volt, mert megevett mindent, amit mi ettünk. És jaj volt annak, aki nem adott neki pár falatot az ételéből, ilyenkor felugrott a székre, mellső lábát az asztalra tette, és amikor ez sem segített, és nem sikerült kierőszakolnia a figyelmet, hát a mancsát az illető behajlított könyökére fektette. Néha úgy tettünk, mintha Etan kandúr ott se lenne. És aztán, ahogy hajnalban a csukott ablakon zörgetett

mancsával, úgy dörömbölt kétségbeesett képpel, amikor a kezet böködte, mely felett a részvétlen arc fehérlett. És panaszosan nyávogott. És aztán, amikor adtunk neki egy darabka knédlit, egy darabka húst, krumplit, bármit, ami az asztalon volt és amit ettünk, azt ette Etan is, mert az az étel, az az ebéd, vacsora, reggeli számára annak volt mindennapi próbája, hogy vajon szeretjük-e még. Néha ebédnél egy kistányért adtunk neki, és a kandúr ott ült hátsó lábán a széken, a két első fenn az asztalon, előtte a kistányér, amibe a falatokat kapta, és evett, evés közben körül-körülnézett és mindig apetitlich evett, hányszor állítottam példának a férjem elé, amikor szidtam, hogy úgy eszik, mint egy barbár, hogy habzsol, hogy nézze csak meg Etant, milyen szépen eszik, hogy az asztalnál pont az ellentéte annak a pasasnak, aki velünk szokott ebédelni, Etan mintha csak értette volna, tényleg olyan apetitlich evett, ahogy a macska mindent csinál, még ha a körmeit hozza is rendbe. De a legszívesebben reggelit adtam Etannak. Mindig tejet kapott, meleg tejecskét és beleaprított kiflit. Először a tejet lefetyelte, kicsikét szétterpesztette a lábát, ahogy nőtt a pocakja. aztán egy pillanatra mindig félbehagyta az evést, amikor otthon volt a férjem, mindketten erre a percre vártunk, és ekkor Etan hátrafordult, anélkül, hogy a testét mozdította volna, és olyan szépen és hosszan nézett rám meg a férjemre, mintha köszönetet mondana, alighanem érezte, hogy nézzük, valahányszor a tejet lefetyeli. Hát ő is nézett minket, lehajoltunk, mindketten megsimogattuk, és ebben a pillanatban, amikor ott álltunk a fölött a kandúr fölött, mindig összenéztünk, szorosan egymás mellett guggolva és szemtől szemben, az a kandúr mindannyiszor kényszerített minket, hogy egymásra nevessünk, lehunytuk a szemünket és összekoccintottuk a homlokunkat, ahogyan Etannal szoktuk. És Etan kandúr tudta ezt, megvolt a maga és a velünk közös titka, szerettük egymást, és Etan megfontoltan váltogatott minket, hogy ne féltékenykedjünk egymásra, mert Etan jól tudta, hogy számunkra ő minden dolgok mércéje. Amikor a férjemnek még az volt a szép célja, hogy végigjárja az összes prágai kocsmát és mindegyikről ír egy iciripiciri riportot, hát egyszer Podoliba indult, és közben meglátogatta a barátját, Zábrana urat, a költőt, és teljesen ki volt akadva attól, hogy a költő szobájába egy másik szobán keresztül kellett bemennie, ahol négy olyan vénségesen vén ember ült, hogy azok négyen, ahogyan később a beteg Zábrana költő mondta neki nagy nevetéssel, összesen háromszázkilencven évesek, már csak üldögélnek, fekete ünneplőbe öltözve, és várják, hogy meghaljanak. És a férjem bebeszélte a költőnek, hogy az influenzára és a náthára a legjobb sok állott sört inni, és így a költő, csak úgy pizsamában, magára kapta a télikabátját, és újra átmentek a szobán, ahol a négy halálváró üldögélt, akik együtt tényleg háromszázkilencven évesek voltak. És aztán a Karásekékhez mentek, és délelőtt volt, és férjem ügyelt, hogy a sör állott legyen, és Zábrana költő a beatnikeket idézgette a férjemnek, Ginsberggel és Kerovackal kezdte és a hipsteri angyalokkal folytatta, és aztán vedelték azt az állott sört, és kísérőnek grogot ittak hozzá, és már szürkült, amikor Zábrana költőnek eszébe jutott Ferlinghetti, és sorra szavalta el a verseit, és mindehhez állott sört ittak és erős erősítő grogokat, egészen addig, míg a személyzet nem kezdte felborogatni a székeket, úgyhogy fizettek, és amikor kimentek, hát megtántorodtak, tántorogtak azoktól a szép beat-versektől, Zábrana költő kijelentette, hogy neki már attól szédült a feje, hogy meglátta azoknak a költőknek a fényképét, úgyhogy fogtak egy taxit, és hazajöttek Libenbe, már elmúlt éjfél, és ott az udvarunkon azoknál a grogoknál olyan akceleráció lépett fel, hogy mindketten elvágódtak, a férjem kiabált nekem, de feltápászkodni nem bírt, beteljesültek Marysko költő szavai, amiket a férjemről mondott, hogy úgy be tud seggelni, hogy fektében is elvágódik. Így hát feküdtek az udvaron, és én nem bírtam aludni a dühtől, a hálóinges Slavícek úr keresztülbukott rajtuk, amikor megpróbálta talpra állítani őket, de aztán feladta, kopogott az ablakomon, de én inkább úgy tettem, mintha nem lennék otthon. Ám hajnalfelé beengedtem őket. És akkor láttam először a költőt, Zábrana urat, Honza Zábranát, akiről Kolár költő úr azt mesélte, hogy Honza vérbeli úriember, hogy szereti a rózsát, hogy amikor vele és Hirsal úrral Odesszában

volt, hát egyedül Honza Zábranának jutott eszébe, hogy a szép odesszai nőknek vörös rózsacsokrokat osztogasson Benya Krik és Iszaak Babel elbeszéléseinek a tiszteletére. És hajnalban, amikor már kivilágosodott, és az én kincsem holtan hevert az asztal alatt, Zábrana költő elegánsan keresztbe vetett lábbal a beatnikek verseit szavalta nekem, gyönyörű szeme volt, hiába volt csíkos pizsamában meg télikabátban, ilyen szépen még soha senki nem szavalt nekem verseket, amiket értettem is, és percenként köszönetet mondott, hogy itt az udvarunkon végre kigyógyult a náthájából, és olyan szép szeme volt, mint Charles Boyer-nak a Nagyvárosi történetekben, amikor ott áll a felhőkarcoló ötméteres órája alatt, és vár, és a kétméteres mutató tiktakol és elüti az órát, amikor meg kellene érkeznie a szerelmének, de az nem jön, és nem is fog soha megjönni, mert nyomorékká gázolta egy autó, ilyen szeme volt Zábrana költőnek, aki verseket szavalt nekem, miközben a férjem az asztal alatt feküdt és óbégatott. És aztán már régen reggel volt, és Zábrana költő kezet csókolt nekem, és felkerekedtek a férjemmel, hogy marhahúst és ecetes halat vegyenek, hogy helyreüssék a közérzetüket, keresztültámolyogtak az udvaron, de a férjem gusztustalan volt, Zábrana költő ellenben apetitlich, még ha papucs volt is rajta, és lábán lifegett a csíkos pizsama szára. És amikor visszatértek, Zábrana költő már teljesen fitt volt, és inkább hazaindult, kezet csókolt nekem. És az én kincsem feküdt és jajveszékelt, falta az ecetes halat, de csak rosszul volt még mindig. kisvártatva visszajött Zábrana költő, és egy csokor rózsát hozott nekem. És az udvaron még egyszer hátrafordult és meghajolt felém. És a férjem feküdt és csuklott, és délután taxit kellett hívnunk, mert nem akartam lemaradni a Délutáni szerelem című filmről, Gary Cooperrel és Audrey Hepburnnel a főszerepben. Szedd össze magad, az isten szerelmére, hajtogattam a férjemnek, de ő csak dülöngélt és csuklott, azt a filmet valahol a szénraktáron túl, a Kolín városához címzett, azóta már lebontott szálló környékén játszották. És csak azért ültünk be, mert meg voltunk híva a vetítésre, és alig kezdődött el az a Délutáni szerelem, hát a férjemre rájött a csuklás. És a cigányok a The Fascinationt játszották. Amikor a férjem felemelkedett és keresztülnyomakodott a nézők lábain, sziluettjétől egy pillanatra elsötétült a fehér vászon, és aztán kirohant, az ajtó mellett a szénraktár drótkerítése húzódott, és hallani lehetett, amint a férjem rémségesen öklendezik, hány. És én, hogy mentsem a becsületét, mert a férjem á lelkemre kötötte, hogy mindig iparkodjak méltón képviselni dicső nevét, felálltam, sziluettem belévetült a Délutáni szerelem című filmbe, az éles fény felé fordultam, és bejelentettem a nézőknek. bocsássanak meg, de a férjem ecetes halat evett, és lenyelte a farkát! És leültem, és kisvártatva, amikor a cigányok a filmben újra a The Fascinationt játszották hegedűn és cimbalmon, a férjem visszanyomakodott a sorba, az éles fényben lehunyta a szemét, előrenyújtotta a tenyerét, és mindenkinek megmutatta a szóban forgó dolgot, íme, az ecetes hal farka! És lerántottam a székbe, és a cigányok a gőzfürdőben meg a szaunában meg a zuhany alatt tovább játszották a The Fascinationt. De amikor a film véget ért, hát lángvörös voltam a szégyentől, és az összes néző nevetett, és gratulált a férjemnek, hogy milyen kellemes felüdülés volt ez a szép, de giccses film közben. És az én kincsem újra felmutatta nekik az ecetes hal farkát, amit annál a drótkerítésnél sikerült kiokádnia. A férjem úgy beleszerelmesedett a kerskói erdőségbe, hogy szüntelen elragadtatásban élt. Gyönyörűséggel konstatálta, hogy a libeni házilagzik helyett itt újabb és újabb lakodalmak várják, bárki nősült, bárkinek született gyereke, bárkinek volt születés-vagy névnapja, hát pont olyan házilagzit, söröshordóval és pálinkás flaskákkal, csirke- és cigánypecsenye-sütéssel egybekötött nagy ünnepséget rendezett. Ráadásul a férjemnek egy év alatt sikerült összeismerkednie a volt gazdákkal, a mai téesztagokkal, az összes háztulajdonossal, az összes egykori iparossal, sőt még a körzeti megbízottakkal is, a férjem ugyanis nem tett különbséget, számára az volt a jó ember, aki kocsmába járt, az erdei Erdészlakba, a semicei meg a hradistkói kocsmákba, még Velenkába és Chrástba meg Mandrsejnbe is elkutyagolt, és mindenütt szerették, mert a férjem szívesen produkálta magát, itt

tényleg a dumálás és a sörivás nagymestere és bajnoka volt, úgyhogy amikor beköszöntött az ősz és a tél, a férjem disznóölésekre volt hivatalos, már kora reggeltől ott bámészkodott valahol, hogy hogyan vezetik elő a disznót az ólból, megkönnyezte azt az iszonyatos bunkócsapást vagy a vágóhídi pisztolyból egyenesen a disznó szeme közé leadott lövést, és aztán már kötötte is fel a kötényt, és segített leforrázni, kibelezni a disznót, szerette a belet mosni, tréfálkozott, és sorra hajtotta fel a stampedliket, és szakadatlanul beszélt, mert az én férjem is paraszt volt félig-meddig. Amikor kimentem vele a földekre, elérzékenyült, ahogyan ért a gabona, királyként lépdelt a mesgyén, megsimogatta az érő rozst, és amikor itt volt az idő, hát leszakított néhány kalászt, és megszagolta a szemet, és azt mondta, hogy Sedlácek doktor úr egy hét múlva menne kaszálni az aratókkal, a férjem értett a répa meg a takarmánykukorica termesztéséhez, úgyhogy egy év múlva minden kocsmában megvolt a törzsasztala, ahol öreg parasztok, fiatal téesztagok ültek, és az én férjem szívesen hallgatta mindazt, ami a mezei munkákkal volt kapcsolatos. A vidék térképét is beszerezte, és beírogatta a rétek és mezők összes helyi nevét, és valahányszor hazatért egy-egy kirándulásából, hát el volt ragadtatva azoktól az elnevezésektől. Szüntelen izgalomban volt az erdei telkünk mögött elterülő réttől, amit erdő, fenyves vett körül, a Novák-réttől, aztán a Recsegősnek nevezett hatalmas mezőségtől, azon a mezőn túl fenyőerdő volt, errefelé a fenyőt borókának hívták, és azt az erdőt úgy emlegették, hogy a Tégla-égetőnél, a patak, a Novák-rétet átszelő árok az Égeresben folytatódott, és ott, ahol beleömlött az Elbába, egy rét volt, amit Tanácskozónak neveztek, aztán egészen Prerovig kalandozott, és amikor hazajött, ismét beírta a térképre a szavakat, amelyek izgalomba hozták, a réteket ott a folyónál, a vizenyős parti részt Hanákinak hívták, rétek voltak arrafelé, és a Jordákmező meg az a hely a folyónál, amit emberemlékezet óta úgy emlegettek, hogy az Óriások közt, merthogy valaha hatalmas tölgyek nőttek ott, átment a hídon Litoléba, aztán az árral szemben feljutott az Elba holtágaihoz, ahol éveken át finom homokot kotortak, egy katonai strand volt ott, és a folyókanyar egy részét civilek is látogathatták, Tölgyesnek hívták azt a helyet, el kellett mennem vele oda, a homokban roppant törzsek meredeztek, teljesen elszenesedettek, feketék, kőkemények. És mint ahogyan Prágában megvolt neki Prága főváros térképe, és az utcácskákba és utcákba, sugárutakra és terekre beirkálta azoknak a kocsmáknak a nevét, amelyekbe városi kalandozásai során betévedt, itt Kerskóban nemcsak a rétek és mezők, zsombékosok és erdők nevét írogatta be a térképre, hanem az erdőrészek nevét és elnevezéseit is. Az Ormányost, a Gyilkost, a Nymburki utat, a Bűzös-árkot, a Szőlőhegyi kiserdőket, a Szarvasfül erdei tavat.

Amikor a férjem otthon volt, az asztalnál ült, és kifelé bámult, míg csak be nem sötétedett, bámulta a kaputól a házig vezető fasort, a nyírfasort, legelöl egy hatalmas nyír állt, a törzse kétszer olyan vastag, mint a többié, igazi szépség, erős, szerteágazó ágai, akár a láncos körhinta, ez a nyír, mondogatta a férjem, éppoly idős, mint a többiek, de megvolt benne az arcátlanság és az erő ahhoz, hogy idejében teret nyerjen a többiek előtt, amelyek ugyan pont olyan magasak voltak, nem hagyták magukat leelőzni növekedésben, lépést tartottak azzal a faszépséggel, de oldalágakra már nem tellett az erejükből, ágacskáik feketék voltak, így hát azok a nyírek minden igyekezetükkel azon voltak, hogy karcsúak legyenek, szebb és finomabb volt a kérgük, és ha jött volna az orkán, hát akkor azt a gigantikus nyírfát derékba roppantotta volna, de ide, ebbe a nyírfa-alléba sohasem tört be az orkán, mert útját állták a szélső tölgyek, amelyek a többihez hasonlóan a mi telkünket is szegélyezték. amikor azt a fenyőerdőt telepítették, a szélére az erdészek tölgyfasort ültettek. Amikor abban a mi fenyvesünkben, amelyik már száznegyven éve áll, kivágtak egy-egy öreg fenyőt, hát a férjem. megszámolta a földön heverő törzsön, hogy hány éves, elmondta nekem, és megmutogatta, és közben mindig végigtapogatta a fenyők törzsét, hogy némelyik karcsú, mintha feleannyi idős lenne, mint azok, amelyeknek kétszer olyan vaskos törzsük volt, hogy ugyanúgy van, mint az emberekkel, hogy így volt akkor is, amikor iskolába,

gimnáziumba, polgáriba járt, minden osztályban jóformán ugyanabban az évben és hónapban született diákok vannak, de mindegyik másmilyen magas vagy alacsony. A férjem szívesen magyarázott, okítgatott i engem, bizalmatlanul hallgattam, mert amit mondott, az mindig hihetetlennek, kesze-kuszának, valószínűtlennek tetszett nekem. Ám ő szívesen magyarázott, amikor otthon volt, mert meg volt ijedve attól, amiből ha nem is éppen kigyógyítani akartam, de amit furcsának találtam rajta. Ugyanis szeretett magába vonulni, szeretett elábrándozni, de nem ám úgy, mintha az eszébe jutott volna valami, mintha egy nőre gondolt volna, hanem csak úgy hirtelenváratlan elmélázott abban a mi fenyvesünkben, lassan leguggolt, állát a tenyerébe, könyökét a térdére támasztotta, és képes volt, mint valami arab, egy álló órán át így kuporogni, nem is hunyorgott, csak mosolygott boldogan, és azért nem hunyorgott, mert a másodperc töredékére sem akarta lehunyt szemhéja alól elveszíteni azt, amit ott látott. És én nem bírtam ezt elviselni, szentül hittem, hogy a férjem dilis. Így aztán váratlanul ráripakodtam, nagyot kiáltottam, és a férjem nem szégyellte el magát, ahogyan vártam, viszont szörnyen megijedt, elsápadt, és egy hang sem jött ki a száján, mintha álmából vertem volna fel. Inkább csinálnál valamit, nézd, meg kéne szegelni a küszöböt, egyrészt huzat van, meg aztán bepofátlankodnak nekünk a nyaralóba az egerek. És a férjem csak állt a fának dőlve, vagy guggolt, könyökét a térdére, állát a tenyerébe támasztva, és amikor rám emelte pillantását, láttam, hogy felkavartam, mennyire utál. Nekem már nincs hová menekülnöm, mondta kétségbeesetten, és a hangja remegett. Tulajdonképpen azóta, hogy megvettük a nyaralót, és aztán hétvégeken lejártunk Kerskóba, hogy ráhúztunk a vityillónkra egy műtermet, egy olyan bádogtetős padlást, azóta nem láttam írni a férjemet. Azzal az írással még mindig ugyanaz volt a helyzet, mint Libenben. Amikor a férjem le akart ülni írni, hát néhány óráig koncentrált, bámult ki az ablakon, fel-alá mászkált az udvaron, kávét iszogatott, nem evett, csak füstölt. És amikor két óra múltán leült és betekerte a papírt abba az ő masinájába és írni kezdett, mindig az volt az érzésem, hogy gépestül-székestül a levegőbe emelkedik, hogy repül a felhők fölött, mint valami repülő szőnyegen, amikor írt, hát veszettül verte a billentyűket, beszélt magában, mormolászott, máskor viszont úgy meredt arra a gépre, hogy most mindjárt fogja és kivágja az ablakon az erdőbe. És furcsa volt, hogy amikor azután nyitott ablaknál írt vagy szép időben kinn az udvaron vagy a verandán, esetleg a konyhában az asztalnál, és, mondjuk, gyerekek jöttek, hát ő tovább írt és válaszolgatott arra, amit kérdeztek tőle, és a vendégek mindig szépen kisomfordáltak, vagy a postás levelet hozott neki, meg néha pénzt is, de a férjem folytatta az írást, bólogatott, és az emberek örültek, hogy munka közben látják az írót, de nem hitték, hogy amikor ilyen gyorsan ír, hogy annak amit leírt, értelme is van. Oda-odasettenkedtek a háta mögé, és nézték, ahogy a billentyűk csörömpölve lecsapnak a papírlapra. És bólintottak, és kimentek, a gyerekek tovább játszottak az udvaron, a férjem mellett elsüvített egy labda, de őt semmi sem zavarta. Bezzeg ha én kukucskáltam volna át a válla fölött, hát felordított volna, mintha – ahogy mondani szokta – mintha a péniszét darálnák húsdarálóban. Így hát a férjem többé nem írt előttem, megrémült tőlem, valahányszor korábban mentem haza, és ahogyan Libenben látott az udvaron, úgy látott most Kerskóban a fasorban, amint jövök, és abban a minutában megbénult, és letette az írószerszámait. Majd holnap befejezed, mondtam, és legyintettem, amikor nem leszek itt, nem kéne piálni járnod, írnod kéne, amikor munkában vagyok. mondtam nyersen, és ő már megint nem szólt hozzám, és aztán az erdőben kóborolt, és becsiccsentve jött haza, és én úgy éreztem, hogy legalább ilyenkor fölötte állok. Erre ő meg úgy vágott vissza, hogy alighogy hazaértem, hát egy negyedóra múlva híre-hamva sem volt, az erdőben, réteken, vizek mentén, esőben, kocsmákban csatangolt. Ezekből az erdei kószálásokból, amelyekről azt mondta, megyek, járok egyet, mindig késő éjszaka keveredett nekem haza, amikor már aludtam, a szomszédokkal kurjongatott a fasor elágazásában, mindig valami olyasmit kiabáltak, amit nem értettem, a messzi

távolból beszélték meg, hol találkoznak másnap. Sohasem zártam be a nyaralót, mindig nyitva tartottuk, mint ahogy nem zártuk a libeni lakásunkat sem, nyáron az ablakok voltak nyitva, télen a kisablak, hogy Etan kandúr ki-be járhasson. De itt Kerskóban, Etan a legszívesebben otthon volt velem, ült az ölemben, és boldogtalan volt, és csapzott az izzadságtól, iszonyodott az erdőtől, és csak amikor beraktuk az autóba, akkor kapott erőre, egész úton mancsával árnyékolta a szemét, ahogy kifelé bámészkodott a robogó autóból, izzadt, és elfüggönyözte maga elől azt a hátrafelé suhanó világot. csak Vysocanyban állt fel, mancsával nekitámaszkodott az ablaknak, és kinézett, és amikor befordultunk a Ronkovára és a Zertván át a Kotlaskára, hát akkor már nevetett Etan kandúr, rám nézett, csókot nyomott a kezemre, és amikor megálltunk és kinyitottuk az ajtót, hát kiugrott a huszonnégyes számú ház előtt, nyújtózott egyet, és beszaladt az udvarra, és mielőtt kipakoltuk a holminkat, már ott hempergett a szivattyús kútnál a porban. A hotelben, ott, ahol grillcsirkét szolgáltam fel, abban a mi büfénkben, ahol már régen minden csak játék volt nekem, még tárcám is volt, én kasszíroztam, olyan borravalókat kaptam, amilyenekről nem is álmodtam, abban a büfében, ahol teljesen otthonosan mozogtam, már rég megszabadultam a lámpaláztól és a fáradtságtól, abban a mi kicsike kis étkezdénkben Prága központjában, ahová olyan vendégek jártak, akik ismertek engem, és Eliskának szólítottak, azok meg, akik jól ismertek, Pipsi asszonynak, úgy jártak abba a büfébe, mint haza, filmszínészek és színházi emberek, rendezők, fehér mosoly, feketék, diákok és azok a vendégek, akik ugyan elmentek a kirakatunk mellett, de aztán visszafordultak, amikor látták arany színű pipünket, a kuncsaftok, akik meglepetten néztek körül az üvegfalú büfében, ott, ahol boldog voltam munka közben, mi több, előre örültem neki, különösen, hogy nálam volt a tárca, aztán véget értek ezek a szép idők, és jött egy másik pincérnő, egy festett hajú, felfuvalkodott nőszemély, sohasem csinálta ezt a munkát, a lányok az étteremből váltig mondták, hogy ő az igazgatónk babája, hogy figyeljek rá oda, de én biztos voltam magamban, mert nemcsak a Párizs Szálló konyháján dolgoztam, de a placcon is, itt meg már több mint négy éve. ám egyszer csak jött az igazgató, és azt mondta, hogy adjam át a tárcát, hogy a cafkája kasszírozzon, elvörösödtem szégyenemben, mert csak úgy leadni a tárcát, ez a mi szakmánkban olyasvalami volt, mint a bizalom elvesztése. Leoldottam a kötényemet, és beadtam a felmondásomat. És így történt, hogy egy hét múlva hivatalnok lettem a Hulladékbegyűjtő Vállalatnál, a papírbegyűjtőben, ahonnan a Spálená utcába, a férjemhez jártak a sofőrök a papírbálákért. És én, aki a hús és az italok, a saláták és virágok szagához voltam szokva, én, aki megszoktam, hogy úgy mozogjak a placcon, mintha táncolnék, mert megmaradt bennem a komplexus, hogy már kislánykoromban balerina akartam lenni, én, aki a büfében soha le nem ültem, hanem mindig jobb lábamat előrenyújtva, egy balerina alapállásában álltam, én alig egy éjszaka leforgása alatt hivatalnok lettem, aki megkapta a maga székét, íróasztalát, kisszekrényét, udvarra néző ablakát, amely alá beérkeztek a teherautók, és az árut egyenesen a vagonokba rakták, az irodában, amihez egy hatalmas raktár volt építve, ahol tíz nő bálázta az ócska papírt, az egész rakomány könyveket. És én voltam a könyvelő, én fogadtam azokat a papírral és könyvekkel megrakott autókat, én írtam a bizonylatokat, az egyes számlákat, amiket aztán bevezettem a napi számlakönyvbe, és a nap végén összeadtam, aztán a hét végén az összes ilyen napi számlát, a hónap végén meg egy összefoglaló jelentést az egész Hulladékbegyűjtő Vállalat gazdálkodásáról. És ami a fő, én állítottam ki a számlákat a papírgyáraknak, ahová azokat az összepréselt bálákat küldtük. Egy hónap múltán konstatáltam, hogy ez az a munka, amit senki sem akar csinálni, mert ahogy beérkeztek a teherautók, ahogy a bálákkal útnak indultak a papírgyárakba, ahogy befutottak a tehervagonok, mindennél nekem kellett ott lennem, mindennek az én kezemen kellett átmennie, nekem kellett mindent beírnom, kiszámolnom, összeadnom. százötven számla és bizonylat naponta. És aztán minden egyes számlára rányomtam a vállalat bélyegzőjét. És odakanyarítottam az aláírásomat. S míg én leléptem a Párizs Szálló grilljének

világot jelentő pincérnői deszkáiról, addig a férjem egyre feljebb hágott a maga deszkáin, és tagja lett az Írószövetségnek, és tagja lett az Irodalmi Újság szerkesztőségének, és Menzel úrral forgatókönyvet írt a Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmhez, és megkapták érte a mannheimi nagydíjat, és még feljebb lépett a férjem azokon a deszkákon, és Menzel úr azokért a Vonatokért megkapta minden díjak legnagyobbikát, az Oscart, és aztán a férjem Jirível együtt hivatalos volt a Várba, és ott mindkettőjüket a Klement Gottwald állami díjjal tüntették ki, és attól fogva a férjem állami díjas volt, és tulajdonképpen én is az voltam, mert a férjem hazahozta azt a két kitüntetést, egészen szolid, ízléses darabok voltak. És miközben a férjem felfelé haladt azokon a deszkákon, eljutott fiókjai legmélyére, és abból, amit onnan előbányászott, abból, amit még a nymburki sörgyárban írt, könyvet állított össze, aminek Rügyek volt a címe, és Vladimír Boudnik illusztrálta, aki negyvenezer koronát kapott ezért a munkáért, de három nap alatt el is verte az összes pénzt. És még feljebb hágott az én kincsem azokon a deszkákon, és a beszédeiből meg az újságokban és folyóiratokban megjelent cikkeiből összeállította a Házi feladatokat, ilyen magasra juttatta az állami díjas ugródeszka, de ami a fő, már leásott a fiókjai legeslegmélyére, és már nem volt miről írnia, és én kíváncsi voltam, hogy most vajha miről fog írni az én állami díjasom. Így hát akkoriban, abban a hatvannyolcas esztendőben a férjem már nem írt, reggelente útnak indult a bevásárlócekkerrel, és körbejárta a numerókat, ahogy mondani szokta volt, járta a szerkesztőségeket és kocsmákat, meg aztán most, hogy hivatalnok lettem, és már délután hazamentem, befellegzett a házilagziknak, befellegzett a piálásoknak, és a vendégeink, akikért én nem voltam oda túlságosan, ahogy megláttak, ahogy rájuk néztem, menten azt hebegték. nem kellene elugrani pár korsó sörért? És én rögtön a torkukra forrasztottam a szót, szigorúan kijelentettem, piálás márpedig nem lesz. Lejártak Kerskóba is, a férjem rendszerint nem volt otthon, bottal a kezében járta a falvakat, és amint letelepedett valahol, hát legott falusi bunkók és téeszcsétagok gyűltek köré, és a férjem máris dumált és nevetett és vígan volt, és vígan voltak mindannyian, így hát a férjem minden kocsmában házilagzit rendezett, míg szerencsétlen cimborája nálam ücsörgött a kispadon. De amikor állami díjas lett, én magam rendeztem Kerskóban házilagzit, vendégeket hívtam, a szomszédokat, volt ital, csináltam szendvicseket, jó hangulat volt, a szomszédok megtiszteltetésnek vették, hogy egy ilyen híres emberrel, Kerskó ékességével koccinthatnak. És Etan kandúr az ágyban feküdt és verejtékezett, olyan sokáig feküdt ott, míg derengeni kezdett, és a vendégek már szállingóztak elfelé, harmonikáztak és hegedültek, sőt leheveredtek a hajnali harmatba, és a The Fascinationt játszották, ahogy a cigányok húzták fektükben a Délutáni szerelem című filmben Audrey Hepburnnel és Gary Cooperrel a főszerepben. És úgy telefüstölték azt a mi erdei házunkat, hogy amikor mindenki elment, hát Etan kandúr szénanáthát kapott attól a füsttől, és kirontott a pirkadatba. Amikor lefeküdtünk, a férjem sokáig hívta Etant, aztán nyitva hagyta az ablakot, és az ablak alá odahúzta az asztalt. És amikor felkelt a nap, puskalövésre ébredtünk. a férjem kirohant, hívta-szólongatta a kiskandúrt, aztán egész délelőtt, egész nap kereste, ültünk a fényes házilagzi után a borral lelocsolt asztalnál, tányérhegyek és cigarettacsikkek között. a falnál ott volt Etan kandúr kistányérja és tálkája, Etan kandúré, aki nem jött soha többé. A férjem kijózanodott, és végigjárta a telkeket, kérdezősködött, látomása volt, hogy Etant látja, de egy nyúl volt, egy idegen cirmos volt, csak ültem egész délelőtt, kezem a térdemre csüngött, nem moccantam, és amikor a férjem hazaállított, amikor megjött a keresésből, reménykedve néztem rá, ő meg énrám, de a kiskandúr nem jött haza. Így hát ráérősen kitakarítottam, és egyedül mentem fel Libenbe, a férjem sírt, feküdt és sírt, aztán újra az erdőt és a telkeket járta, három napig maradt lenn, de a negyedik napon, amikor hazajött, megágyaztam neki, ágyba bújt és feküdt és beteg volt. a kistányér és a tálka, az udvarra néző, résnyire hagyott ablak, mindez sokáig így maradt, mintha a kandúrnak csak be kellene ugrania az ablakon a konyhába, sőt az eltűnése után még három hónapig minden áldott nap kitöltöttem neki

a tejecskét, minden áldott nap vettem neki egy darabka húst, felaprítottam, de a kiskandúr nem jött, vállat vontam, és esténként a tálkáját a hússal, reggelente a tejet a beleáztatott kiflivel felvittem a tetőre, ahol behabzsolták az idegen kóbor macskák, de a mi Etan kandúrunk soha többé nem jött, sem gyalog fel Libenbe, ahogy gondoltuk, sem ott lenn, Kerskóban. Nyoma veszett, és mi borzasztóan kevesebben lettünk, gyakran kézen is fogtuk egymást a férjemmel, átöleltük egymást, fejünket a másik vállára hajtottuk, arcunk összesimult, mert Etan kandúr volt kettőnk közt a közvetítő, Etan kötött össze minket, Etan terelt egybe bennünket, amikor már mindketten azt hittük, hogy nem szeretjük egymást, hogy már soha nem fogjuk szeretni egymást és nem is szerethetjük. ilyenkor a tejes tálka fölött, amikor felnézett ránk, amikor abbahagyta a lefetyelést, ilyenkor mindig kényszerített bennünket, hogy összekoccintsuk a fejünket, és leguggolva megcsókoljuk egymást. Ekkoriban utaztunk le Morvaországba a férjem rokonaihoz, Orechovickybe, oda, ahol mindenkinek kiálló pofacsontja volt, esküvőre gyűltek itt össze, harminc egyforma arcú ember, ahogy a férjem mondogatta büszkén, régen megbaszták az egészet az avarok és tatárok, fölösleges volt bemutatkozni, mindig összekevertem őket, akárcsak a férjem. Emlékszem, hogy a templomi esküvői szertartás után a plébános úr is lejött, és dalolt, mint a többiek, evett, mint a többiek, a beszéd, a szép tiszta morva beszéd kötötte össze valamennyiüket. de a legjobban Hladúvková nénitől hatódtam meg, aki az esküvői lakomán egy hatalmas fehérneműs kosárba rakosgatta a kalácsokat, száz meg száz pirinyó kalácsot, aztán meg előkészített egy kiskosarat, fogott egy darabka csirkét, kikísértem a temetőbe a csillogó-villogó sírhoz, a néni letette a márványlapra a kalácskákat és a tányért a csirkével meg a salátával, kis ideig elidőzött itt, nézte a fényképet a sírkövön, egy fiatalembert ábrázolt, aztán őrült gondosan fényesre suvikszolta az egész sírt, elrendezte a virágokat, csak álltam és néztem a nénit, aki gondolataiba merülve üldögélt a kőlapon, aztán vállat vont, nem jött senki, félóra múltán visszapakolta az ételt a táskájába, sírt egy sort, és visszamentünk a vigalom házába. Elmesélték nekem, hogy már fél éve ott pihen a temetőben az egyetlen fia, aki motorbiciklijén Brünnbe tartott, hogy megbeszéljen valami röplabdameccset, és a menyasszonyával együtt belepasszírozódott egy villamosba, és szörnyethalt. És Mara, Hladyvková néni még mindig hiszi, hogy ez nem igaz, hogy a fia nem halt meg, minden áldott nap, amikor ebédet főz, hát fogja a levest, és tányérra rakja az ételt, és táskában kiviszi a temetőbe, leteszi a márványlapra, és ott ül és vár, így megy ki minden délben az ebéddel, mert mi van, ha mégsem igaz, hogy a fia halott? A férjem csak egy év múltán szedte össze a tálkákat Libenben és Kerskóban is, és az erdőben, a fenyőfák alatt egy kis sírba temette őket, virágot szórt belé és földet terített rá, és síremlék gyanánt egy nagy követ állított oda. Gyakran néztünk egymásra, mi, akik szerelemből már réges-rég nem csókolóztunk, ahogy egyszerre jutott eszünkbe a kandúr, hát összeérintettük a homlokunkat, és se szó, se beszéd megcsókoltuk egymást. És ez a mi csókolózásunk lassacskán több volt, mint az, amivel furcsa házasságunkat kezdtük, amelyben mindketten tudtuk, hogy őrülten ugyan nem szeretjük egymást, de azért valahogy mégiscsak összetartozunk. És így történt, hogy nyáron, amikor lementünk Kerskóba, amikor kipakoltuk a táskáinkat és csomagjainkat, amikor körbejártuk a fenyőinket és nyírfáinkat, és enyelegtünk velük egy sort, amikor délután az újságokat és folyóiratokat olvasgattam, most, hogy a Hulladékgyűjtő Vállalat alkalmazottja voltam, minden nap és minden héten megkaptam az összes újságot és folyóiratot, mert a sofőrök és kocsikísérők százával hordták nekünk a nyomdahibás újságokat és folyóiratokat, amiket legott szétosztottunk egymás között, épp a sajtótermékeket böngésztem tehát, amiket magamtól sohasem vettem volna meg, mint ahogyan a férjem szüntelenül azokat a könyveket bújta, amiket az alatt a négy év alatt talált, mialatt ócska papírt bálázott a Spálená utcában, mást nem is olvasott, száz meg száz, ezer meg ezer könyv várta, hogy elolvassa őket, de láttam, ahogy furtonfurt csak azt a pár könyvet bújja, amiket úgy agyonfogdosott és

összemaszatolt, mint az olvasó- és ábécéskönyveket szokták az iskolaév végére, épp a Fiatal Világot olvastam, amikor bejött a férjem, és boldog volt, és megrendült, és jelt adott nekem, hogy nagy meglepetés vár. felemeltem a tekintetemet, és megörültem. Etan visszajött! Bólintott, kézen fogott, és a ház mögé, a fészerhez vezetett, és azt mondta. Nem jött vissza, de küldött nekünk kölyköket, három kóbor kiscicát, kettő pont olyan, mint amilyen ő volt. Tiszta tányért hozott, tejet öntött belé, a tányért a fészer nyitott ajtajához tette, és kisvártatva három macskakölyök rontott elő, és mint az eszeveszettek, egyenest belenyargaltak a tányérba, mancsocskájuk a tejben, és lefetyeltek, habzsoltak. Amikor a férjem akart nekik még tölteni, a tányér közepéből visszastartoltak a fészerbe, és amikor a férjem teletöltötte a tányért, ismét előiramodtak. És kilefetyelték a tejet. A férjem körúton volt Németországban, és Pepin bácsi koporsóban, jég között várta, hogy hazatérjen. A temetés az első tavaszi nap előtti napon volt, Pepin bácsi Lysában, a nyugdíjasotthonban halt meg, már nem észlelte a világot, Bréta addigra már rég elvált és újra megnősült, Dását vette el, aki egy kislányt hozott magával a házba, Dankát, ennek a Dásának kijutott Pepin bácsi mellett, abban az Elba-parti villában a bácsi már a vécére sem talált ki, felébredt, és nem tudta, hol van, négykézláb mászott, gyakran fejjel sulykolódott a széklábak közé, így hát a nyugdíjasotthonban, a járóképtelenek osztályán élt, illetve feküdt, a férjem meg-meglátogatta, de Pepin bácsi már nem beszélt, csak a plafont bámulta, mintha azon a plafonon át mennyországába látna. És így elhamvasztották a bácsit, két partecédulája volt, az egyiket a férjem nyomatta a maga ízlése szerint, oda, ahol a vers szokott lenni, oda azt nyomatta, amit Pepin bácsi mondogatott volt. Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom. anyukának nem tetszett ez a parte, nyomatott még egyet, olyan hagyományosat, és így, mint mindig az életében, a férjem újra ellentmondásba került az édesanyjával. A temetés után a férjem esküvői lakomára hívta az egybegyűlteket a Gregor vendéglőbe, ahol a kertben egy kuglizó volt, és abban a kuglizóban kihúzható asztalok esküvő és érettségi bankett esetére, ám a férjem Pepin bácsi halálát ünnepelte itt, a temetés után egy órával már állt a vigalom, az emberek vidám történeteket meséltek Pepin bácsiról, bort ittunk meg sört, és rántott szeletet ettünk, úgyhogy ez az éjszakába nyúló halotti tor valtaképpen szokásos lakomáink, házilagzijaink egyike volt. És aztán a férjem újra külföldre utazott, és amikor visszajött, hát Kocián urat temettük, aki szklerózisban halt meg, lassan-lassan szétesett, megzavarodott, sorra követte el a gikszereket, már nem segített rajta az a rögeszme sem, hogy a nzzei Lánsky gróf törvénytelen fia, nem segített rajta az sem, hogy Schwarzenberg-kalapot és szarvasbőr zekét hord. És le sem vettem a gyászruhát, és meghalt az édesanyám, rákban halt meg az én drága anyukám odakinn Németországban, amikor megláttam a schwetzingeni kórház halottasházában, hát olyan kicsike volt, mint egy bakfis, az én anyukám, aki konok volt és keményfejű, akivel soha senki sem bírt, egyes-egyedül az a rák tudta úgy összezsugorítani apránként, hogy a végén befért egy fehér gyerekkoporsóba. És épp csak átsírtam magam anyám halálán a látható világba, amikor meg apuka, Francin kezdett el gornyadozni, prosztatával operálták abban a városban, ahol, mint a férjem mondta, tényleg kezdett megállni az idő, leutaztunk hozzá, és a kórházban éppen Francint gurították végig a folyosón a műtét után, lepedővel letakarva, szájában cuclival, amilyen a gyerekeknek van. És aztán a doktor, aki operálta, azt mondta, hogy készüljünk fel a legrosszabbra. Amikor apuka meghalt, elmentünk a halottasházba, hogy tisztelegjünk előtte, egy alkalmazott bebocsátott minket, apuka ott feküdt a boncolás után a márványasztalon, úgy nézett ki, mint egy halott római szenátor, a redőzött tóga a lepedő volt, amivel derékban körül volt csavarva, a két keze a mellkasán, csak most vettem észre, milyen agyondolgozott keze volt apukának, csuklóig egészen barna volt, pont úgy, mint a feje meg a nyaka, mert apuka sohasem napozott, és ezért aztán úgy nézett ki, mint a hivatalnokok általában a Monarchia alatt, akiknek a testük olyan volt, akár a frissen hullott hó, és csak a kezük meg a nyakuk meg a fejük volt

lesülve. És az a kéz csupa heg volt a csavarhúzóktól és kulcsoktól, ahogy egész életében a motorbiciklijeit és autóit bütykölte, Breta is velünk volt, és lehajolt, és megcsókolta azt a kezet. Apuka sírja fölött a gyönyörű festő, Hanus Bohman, a család barátja beszélt, ez a festő olyan volt számomra, mint egy tünemény, ilyen szép embert még nem láttam, ilyen szépen beszélni még senkit sem hallottam. És aztán Gregoréknál a kuglizóban lassan felpezsdült a hangulat, és ettünk meg ittunk, és a végén nekividámodtunk, csak anyuka nem nevetett többé, cigarettázott, és úgy nézett ki, mint aki a sírból kelt ki, aztán már állandóan így nézett ki, hiányzott neki Francin, csak a halála után döbbent rá anyuka, hogy Francin tulajdonképpen fantasztikus egy pasas volt, és hogy borzasztóan szerette őt. Attól fogva anyuka magába húzódott, naphosszat csak feküdt-pihengetett, már délelőtt aludt, az új sógornőmtől anyuka az égvilágon semmit sem fogadott el, sőt kezdett átjárogatni a szomszédokhoz a Venous-villába, a televíziót is náluk nézte, és a végén a fejébe vette, hogy az ottani mosókonyhából egy kis konyhát és szobácskát alakít ki, és hogy elhurcolkodik a villából, a házból, amit Francinnal ketten építettek, hogy megint egy olyan lakásba költözik, ami hasonlít egy kicsit arra a zidenicei, balbinkai kis házra, ahol gyerek- és lány- és fiatalasszonykorában lakott, ahhoz a házacskához, amelyhez szakrális kapcsolat fűzte, akárcsak az én férjemet. És így történt, hogy anyuka azt kívánta, hogy Francint földbe temessék, a sír fejénél nagy nyírfa lombosodott, és itt helyeztük el Pepin bácsi urnáját és az apuka testét magába záró koporsót. Néha Vladimír is eljött Libenbe, mostanában gyakrabban járt hozzánk, mert beleszeretett egy fiatal lányba, akit Vérának hívtak, és Vladimír elhatározta, hogy feleségül veszi. És megbeszélte, hogy az esküvő ezerkilencszázhatvannyolc augusztus huszonnegyedikén lesz Krumlovban, és felkérte a férjemet, hogy ha már tanúskodott a Teklával való esküvőjén, akkor itt is legyen tanú. De aznap éjszaka felvertek minket a szomszédok, egész Liben talpon volt és talpon volt az egész város és az egész ország, a levegőben repülőgépek robajlottak, és szálltak le az oroszok, és aztán jöttek a tankok, és amikor munkába mentem, orosz és lengyel csapatokat láttam, és Prágában lőttek, a Palmovkára bekanyarodott egy teherautó, és a teherautón fiatalemberek álltak és egy véráztatta zászlót fogtak, de az én férjem reggel ki akart autózni Krumlovba az esküvőre, ám feltartóztatták a tankok, visszajött hát és a Strossmayerákon keresztül akart menni, de ott is tankok álltak, a férjem patáliát csapott, hogy esküvőre megy, hogy a barátja nősül, hogy muszáj ott lennie, de már az egész város megbénult, és így a férjem nem jutott el az esküvőre, felkerekedett és bement a városba, összetalálkozott Marysko úrral, és kettesben elindultak a Wallenstein-palotába egy kiállításra, döngették a kaput, Marysko úr kiabált. Nyissák ki a kaput, melyen könnyek közt dörömbölök! És az ajtórésen kiszólt egy hang. A kiállítás elmarad. És a férjem meg Marysko úr döngették a kaput, és ordibáltak. Ezért felelni fog, nyissa ki, tíz óra, itt kiállításnak kell lennie! Azon a délelőttön, miután a férjem elbúcsúzott Marysko úrtól, a költőtől, aki a látottak tiszteletére hazament szerelmes verseket írni az Elba menti fiókba. a férjem, akinek mindenhol ott kellett lennie, a Vencel tér aljában, ahogy később elmesélte nekem, egy ismerősbe botlott a Ceskoslovensky Spisovatel kiadóból, mely kiadó ablakára akkor éppen egy szovjet ágyú irányult, az ágyú az Orsolyák temploma melletti borozónál állt tüzelésre készen, és az ismerősnek, a kiadó külügyi és propagandaosztálya vezetőjének a kíséretében egy elgyötört férfi volt, és amikor ez az ismerős meglátta a férjemet, megörült. Milánek, mondta, hadd mutassam be magának a híres írót, Heinrich Böllt, aki szeretne elnézni a rádióhoz. És annak az ismerősnek rémült volt a tekintete, zsidó nő volt, aki a háború alatt megtapasztalta a magáét. És így a férjem elindult fölfelé a Vencel téren, ahol fiatalok izgatott csoportjai vonultak felalá, Dubceket éltették, és mindenütt szovjet katonákkal megrakott Gaz teherautók álltak. Heinrich Böll úgy bámulta őket, mint valami jelenést. Mein lieber, Bohumil, nézze csak meg őket, micsoda kezek!, és micsoda ábrázatok, és milyen sáros a csizmájuk. mintha egyenesen a frontról jöttek volna! A teherautók álltak, a katonák mosolyogtak,

míg a fellobogózott fiatalok tömege lefelé vonult a Vencel-szobortól, aztán újra fel, a mellékutcákból fiatalok újabb seregei érkeztek, és mind azt kiabálták. Éljen Dubcek! Éljen Svoboda! És Heinrich Böll, az író, összehajtogatott papírdarabkákból pirulákat szórt a szájába, és a keze reszketett és fehér por szállingózott rá, és ahogy a férjem mondta, úgy nézett ki, mint egy keresztre feszített paraszt. A Szent Vencel-szobornál Heinrich Böll hátrafordult és lenézett, a fölfelé nyomuló fiatalok összevissza lökdösték, és Heinrich egyre csak azt ismételgette. Jézus Mária. Jaj a legyőzötteknek. És a férjem vigasztalta, és latinul mondta neki. Vae victis. És keresztülverekedték magukat a tömegen, egészen a Sztálin út elejéig, itt már nem volt annyi ember, az utcán keresztben szovjet tankok álltak, és így be kellett menniük egy feldúlt, nagy bútorüzletbe, a férjem elmesélte nekem, hogy Heinrich Böll egyszerre csak minden idegszálát megfeszítette, óvatosan lépdelt a kirakat üvegtörmeléke és a széttört bútorok között, úgy lépdelt, mint egy katona, lépte kimért, pontos volt, úgy lépdelt, mint a macska, egész testével, minden porcikájával fülelt. előttük az úton, a rádió épületénél szovjet tankok álltak, a tankok egyike ismét a rádiópalota ablakaira irányította ágyúját, két tank ki volt égve, az egyiken lángok csaptak fel, és két szovjet katona oltotta azt az újra fellángoló tüzet. Heinrich Böll megfogta a férjem ingujját, és csendesen mondta. Mein lieber, Bohumil. én hat évig harcoltam a háborúban. Én a második vonalban nemcsak Párizs bevételénél asszisztáltam. de aztán voltam Keleten is. egészen a Krímig jutottam mint katona. aztán meg lassan visszafelé. Kolinnál estem fogságba. És a férjem megkérdezte. az Elba mellett? Nein, mondta Heinrich, am Rhein. én kölni vagyok. Köln am Rhein. De menjünk tovább. És Heinrich Böll ismét lépésről lépésre nyomult előre, könnyedén és óvatosan rakosgatta a lábát, mintha éppen egy várost venne be a sok közül, amelyeket az alatt a hat év alatt a birodalmi hadsereggel bevett. És így a férjem és Heinrich Böll egészen a tankokig nyomultak előre, a tankokat fiatalok vették körül, akik rendületlenül kiabáltak. Éljen Dubcek! De a tankokon ülő vagy a tankoknak támaszkodó katonák közönyösek, nyugodtak maradtak, mintha csak holmi hadgyakorlaton lennének, két tisztet fiatalok fogtak körül, és oroszul vitatkoztak velük, ám a tisztek foghegyről válaszolgattak és közben mosolyogtak, Heinrich Böll a kiégett tank mellett állt, és odasúgta a férjemnek. Hát ha ez a Heereswafféval történik, menten lőttek volna, és kivégzések lettek volna. És az egyik tank ismét égni kezdett, a kiömlött olaj és benzin lobbant lángra. És a szovjet katonák ismét felugrottak a tankra, és minden izgalom nélkül zubbonyokkal és pokrócokkal csapdosták azt a tüzet, oltották, fojtották el, némelyikük közben mosolygott. És a járdán vértócsa vöröslött, benne nemzetiszín zászlók. Néhány szál virág. de a tisztek továbbra is az izgatott fiatalemberek gyűrűjében álltak, akik oroszul társalogtak velük. És a tisztek mosolyogtak, míg a legénység a tankoknak támaszkodva álldogált, és kezükben géppisztolyt szorongattak, némelyek hanyagul felhúzott térdükre fektették a fegyvert. Heinrich Böll bólintott, és sarkon fordult, és lassan visszacurukkolt a szétlőtt üzletbe, a bezúzott kirakaton keresztül mentek be, talpuk alatt recsegett-ropogott az ízzé-porrá morzsolódott üveg. És Heinrich Böll azt mondta a férjemnek. Az az agyalágyult Hermann Hesse, aki ötven évvel ezelőtt képes volt leírni. fél Európa a káoszba tart. Szent lelkesedéssel rohan a szakadék felé és énekel hozzá. részegen és felmagasztosultan, mint Dimitrij Karamazov. A férjem elragadtatottan mondta. ó, Mityecska Karamazov, ő az én daliám, ó, Miskin herceg és Sztavrogin. És Heinrich Böll elmosolyodott és megsimogatta a férjemet és mondta. Én, én Dosztojevszkij neveltje, sarja vagyok, én Csehovon nőttem fel. én lelkesen mentem a háborúba, mert jelen akartam lenni! Én, mein lieber, Bohumil, mint önkéntes vonultam be, als Obergefreiter der Heereswaffe. És most itt állok bűntudattal eltelve, most még rosszabbul érzem magam, mint amikor fél évig fogságban voltam. Most sajnálom, hogy ez a hadsereg akkor, negyvenötben nem ott nálunk, a Rajnánál végezte. felmagasztosultan, mint Dimitrij Karamazov. És én azon az augusztusi estén otthon ültem, fűtöttem a kályhában, odakinn meleg volt, de abban a mi lakásunkban akkor kellett a

legjobban fűteni, mikor kinn nyári hőség volt. Vladimír Krumlovban már túl volt az esküvőn, a híres-nevezetes esküvőn, mert a főtéren bizonyára ott is tankok álltak, és Vladimír a maga önközpontúságában bizonyára odáig volt a lelkesedéstől, hogy házasságkötése ily rendkívüli esemény tanúja volt, míg a férjem Heinrich Böllt, az írót kalauzolta Prágában. Én csak a férjemtől tudtam meg, hogy Heinrich tényleg nagy író. És a férjem folytatta az elbeszélést. hogy aztán hogyan lépkedtek lefelé a Vencel téren és a Vodicková utcán, hogyan jutottak el egészen a Gödörbe, ahol gyertyafénynél ültek az étteremben, és megpróbáltak sört inni, de Heinrich épp csak kortyintott belőle, és letette a poharat, és így a férjem hajtotta fel, mert Heinrich Böll azt mondta, hogy a mája, az kész van, és ezért inkább limonádét ivott, azzal öblítette le az összehajtogatott papírba csomagolt újabb pirulát, és közben csupa por lett a térde. És Heinrich folytatta a beszélgetést, de nem velem beszélgetett, mondta a férjem, inkább saját magát vallatta és vádolta, mert ráébredt, hogy tulajdonképpen azzal, hogy a Heereswaffe elveszítette a második világháborút, hogy ezzel a vereséggel hívta be a szovjeteket Prágába, másodszor is. És egy nap, és az a nap nincs messze, ez a hadsereg egészen a Rajnáig nyomul majd előre. Mein lieber, Bohumil. mondta csendeskén a Gödörben Heinrich, most láttam őket, ezeket a szovjet katonákat. És még, ha az Ostfronton mindannyian olyan bátran harcoltunk is volna, mint a Löwendivision aus Pommern. mint a legvitézebb pomerániai hadosztály der langen Beine. akkor is veszítenünk kellett, mert a gondviselés, amelyre annyit hivatkozott Hitler. der böhmische Feldwebel, ahogy Hindenburg nevezte gunyorosan vagy hülyeségből. Hát ez a gondviselés a szovjet hadsereget szemelte ki a győzelemre. mein lieber, Bohumil. Tegnap a Ceskoslovensky Spisovatel kiadó vendége voltam, ott, az első emeleten. És ma egy ágyú csöve irányul oda. ez a történelem, mein lieber, Bohumil. Erre most döbbentem rá, most és itt, Prágában. Totális háborút indítottunk, és a szovjetek totális háborúval válaszoltak. Jedem das Seine. Most értettem meg, itt és most. Tegnap Eduard Goldstückernél Pavel Kohout a Jevtusenkóval való beszélgetéséről mesélt nekem. És hány millióan vannak? kérdezte Jevtusenko, mire Pavka mondta, hogy tizennégy millióan. És Jevtusenko azt felelte. Akkor nem folytathatnak önálló politikát. Igen, mein lieber, Bohumil, ahová a római katona eljutott, oda eljutott vele a római jog is. most értettem meg, hogy Dosztojevszkij és Tolsztoj miért voltak olyan nagyra, és miért voltak büszkék rá, hogy apáik és nagyapáik legyőzték Napóleont, most már tudom, hogy minden szovjet ember, így Jevtusenko is nagyra van és büszke rá, hogy apáik legyőzték Hitlert. Mert mein lieber, Bohumil, ott Nürnbergben nemcsak a kormány tagjait ítélték el, de elítéltek engem is. az egész népet, ahogy Jaspers írta, die Schuldfrage. mondta keserűen a Gödörben, a Braniki pincében halk hangon Heinrich Böll, és ültünk a félhomályban a gyertya világánál, és odakintről kiáltás hallatszott. Éljen Dubcek, és ekkor a mellettünk ülő fickó felemelkedett, és megszólalt. Akartok egyet a pofátokba? Über die Gosche! És így felálltunk, lópikulát sem ért, amikor annak a pasasnak megpróbáltam elmagyarázni a sötétben, az egy szál gyertya fényénél, hogy ez itt Heinrich Böll. Így hát kimentünk az utcára, és a zászlók meg a fiatalok szembehömpölygő menetén keresztülverekedtük magunkat egészen a szállóig, ahol Heinrich Böll lakott, és ott, az Alcron Hotel perzsaszőnyegén búcsút vettünk egymástól, és Heinrich Böll ismét csüggedt és komoly volt, szeme alatt karikák sötétlettek, és úgy nézett ki, mint egy keresztrefeszített paraszt. mesélte nekem a férjem, és én sírva fakadtam, mert egy ilyen napot én is megéltem, ott, a Letnán. puskatussal noszogattak és ütlegeltek minket, és betereltek a Letnán a föld alatti moziba, ahol én és Heini és a szüleim egy álló hétig kucorogtunk.

Még szerencse, hogy márrégen befizettem, és jelentkeztem egy szövetkezeti lakásra, rögtön az esküvő után jelentkeztem, hogy majd egyszer, ha eljön az ideje, panelházban lakhassunk, meglegyen a külön vécénk, a központi fűtésünk, a három szobánk, amik kicsikék ugyan, de a mieink, a saját konyhánk, főleg az a vécé meg fürdőszoba, azok után sóvárogtam, azokat

sohasem tudtam elfelejteni, mert otthon volt nekünk, otthon, a tizenhárom szobás villában, ahol boldog voltam anyukával és a papával, Wutzi nővéremmel és Karli bátyámmal meg a kis Heinivel. Amikor estefelé hazamentem, amikor kinyitottam a libeni lakást, vízbe léptem, amikor kitártam a konyha- és szobaajtót, a plafonról tovább csorgott a víz, a szőnyegek vízben úsztak, akárhová néztem, mindenütt víz csobogott és folydogált. Az történt, hogy Jenda, neki volt az a szép menyasszonya, aki azonban gyerekestül megszökött tőle, merthogy Jenda piált, szóval Jenda reggel teát főzött, és ahogy ide-oda öntögette és hűtögette, elfelejtette elzárni a csapot, és egész délelőtt folyt a víz, míg csak déltájban meg nem jött Jenda édesapja és el nem zárta a fővezetéket, de az alatt a hat óra alatt a víz elárasztotta a lakásunkat, a lakást, amit a férjem nem akart soha elhagyni, és amikor megmutattam neki, hogy jelentkeztem egy lakásszövetkezetbe, öregesen kiabálta. Soha! Soha! Az enyém Liben! Én itt maradok, soha nem mozdulok innét! Sorra nyitogattam a szekrényeket, de mindenütt víz volt, ah, a ruháim! az egyetlen, amire az erőmből futotta, az volt, hogy kinyitottam azt a két szép esernyőcskét, azt a kéket meg a másikat, a rózsaszínt, amiket a férjem vett nekem részegségében, a dühtől szederjesen tocsogtam a vízben, ahogy nyári esők után a pocsolyákban tocsogtam Losinyben, ahol a villánk volt, a nyaralónk, amelyben ma óvoda van. De most mésztől bűzlő, jeges vízben gázoltam. Kitártam az ablakokat, és tovább tocsogtam a bokáig érő vízben, addig járkáltam fel-alá az átázott szőnyegeken, míg meg nem nyugodtam. Bepakoltam a bőröndbe a holmimat, a kandúrunk, Etan, mintha előre látta volna nemcsak a bevonulást és Prága megszállását, de azt is, hogy ez a lakás, az otthona, a vacka, az ablaka, minden, amit szeretett itt, hogy minden vízben ázik majd, hogy az összes házilagzi el lesz halasztva, nem egy későbbi időpontra, de örök időkre, mint ahogy néhány nappal ezelőtt éjfél után örök időkre vonultak be a baráti hadseregek. Arra is ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy nemcsak a mi Etan kandúrunk, de apuka is időben halt meg, hogy apuka mosolygott, mikor haldoklott, mosolygott, mintha tudná, hogy úgysem élné túl ezt a bevonulást, mert én apukát már csak olyan embernek ismertem, aki szüntelenül az óráját leste, hogy le ne késse azokat a híreket a nagyvilágból, hogy le ne maradjon mondjuk valamilyen békéről.

Amióta az oroszok bevonultak Prágába, a férjem, a Klement Gottwald állami díj birtokosa, valahogy állandóan azt várta, hogy egy nap abba a fasorba bekanyarodik egy autó az országútról, hogy valamilyen autó jön érte, rettegett, borzadt attól a pillanattól. Ezért szeretett úgy az erdőkben, falvakban csatangolni, néha autóbuszra ült és felment Prágába, a férjem szeretett buszozni, kinek kellett az autó! Kínszenvedés volt neki, hogy hol parkoljon le, nem ihatott volna sört, nem bírta elviselni, hogy valami autósorban álljon és a zöld meg piros lámpát lesse, szentségelt, és kezdett olyan megtört tekintete lenni, hát inkább autóbuszra ült, és egész úton álmodozott, nem szerette, ha a buszon valaki szóba elegyedett vele, csak ült, saját magát kézen fogva, átkulcsolva a csuklóját, mintha ő maga lenne az imádott lány is, nézte a vidéket, azt az unalmas lapályt, és állandóan látott ott valamit, egyetértett valamivel abban a tájban, mosolygott arra az unalmas tájra, és azt hajtogatta, hogy a táj mosolyog őrá. Így buszozgatott néha, amikor hatalmába kerítette a rettegés, főleg, mióta valahol a rádióban hallotta, hogy őt és még néhány írótársát megkötözve ismeretlen helyre szállították, azóta, amikor már nem győzte a kapunkhoz vezető fasort bámulni, amikor már fájt a szeme, és csak nem akart senki sem lekanyarodni az országútról, csak nem jött érte semmilyen autó, hát buszra szállt, az autóbuszban nem kellett senkitől sem félnie, mindegy volt neki, hová megy, a fő, hogy menjen valahová, és abban a buszban üljön, ahol olvasott, zsíros kenyeret eszegetett, és amikor elérkezett valahová, hát az első busszal visszament, hogy sorra kérdezgesse a szomszédokat. nem tudakozódott valaki felőlem? Nem állt autó a kapunk előtt? Az a mi három kismacskánk, azok, akiket Etan kandúr küldött nekünk, már nem menekültek, amikor tejet és felaprított húst adtam nekik, sőt azok a kölykök kacérkodtak velem a távolból, mintha simogatnám őket, bukfencet hánytak, összegömbölyödtek a

távolból, rám mosolyogtak a távolból, annyira szerettek volna hozzám jönni, de hiába tartottam oda nekik a kezemet, még a szemüket is lehunyták azok a kölykök, már-már eltűrték a kezemet, hogy megsimogassam őket, de a félelem erősebb volt, mindannyiszor elstartoltak, hogy aztán az egész újrakezdődjön, azok az állatkák újra szerelmesen néztek a távolból, újra gyengéden nyávogtak rám a távolból, mintha mentegetőznének, hogy ma még nem megy, hogy majd legközelebb meglátjuk, hogy igyekezni fognak legyűrni azt a félelmet. Így hát minden nap, amikor megjöttem, amikor jóllaktunk a férjemmel, és már eleget bámultuk a hozzánk vezető utat, felálltam, és tiszta tányért vittem a fészer mögé, felülről öntöttem a tejet, és a kismacskák sorra óvakodtak elő a tej csábító hangjára, mohón lefetyeltek rózsaszínű nyelvecskéjükkel, hogy fröcskölt a tej, iparkodtam hamarjában letenni a tejesbögrét és megsimogatni a lefetyelő kölyköt, de nem sikerült, a kismacska mindannyiszor elstartolt, megpróbáltam becsapni őket, fél kézzel öntöttem a tejet, a másikkal meg lassan-óvatosan igyekeztem nyakon csípni valamelyik torkoskodó kölyköt, de mielőtt akár csak a bundácskáját megérintettem volna, elugrott, mint a bolha. Így aztán letettem róla, hogy megérintsem a kismacskákát, megtanultuk a távolból szeretni egymást, ám az a távolság egyre kurtult, sőt egy szép napon, amikor üldögéltem és olvastam, hát valami megérintett hátulról, az árnyékból láttam, hogy az egyik macskakölyök az, aki a kötényem csücskével játszik. Így hát mindig arra a farönkre járogattam olvasni, és egy hét múltán az összes kismacska a kioldozott kötényemmel játszott, és én éreztem a kötényen keresztül, hogy milyen kellemes, amikor hozzám-hozzám ér a három kölyök, amint önfeledten játszadoznak, ahogy a kötényemet húzgálják, mint mikor kapás van. És végtelenül boldog voltam, a férjem abbahagyta a favágást, nézett minket és mosolygott, mert tudta, hogy ezeket a kölyköket a megboldogult Etan kandúr küldte nekünk, hogy amint beáll az esőzés, amint hullni kezd a hó, amint beköszönt a tél, hát a cicák maguktól jönnek majd hozzánk, be az előszobába, aztán tovább a konyhába. Ez idő tájt látogatott meg a Hulladékbegyűjtőben Vladimír, a diadalmas, amilyen évekkel azelőtt volt. Ámultam-bámultam, mennyire megváltoztatta a második felesége, milyen jót tett neki ez a második házasság. Ám Vladimír azt mondta. ifiasszony, de azt az ágyút, amelyik a Csehszlovák Írószövetséget vette célba, azt látta-e? Én először azt hittem, hogy az oroszok csak azért jöttek, mert megtudták, hogy aznap van az esküvőnk, és el akarták szúrni nekem, hogy az összes tank csakis Vladimírek miatt jött, de csudát! Az elkanászodott intellektuelek miatt jöttek! Mit összeirkáltam nekik, hány petíciót, hány manifesztumot címeztem nekik, ők meg kifiguráztak az Irodalmi Újságban, elvetették az explonizmusomat, a grafikáimat! Most megkapták, most megcsípték őket, akár az egeret! Hála istennek! És a doktor hol van? Az a hír járta, hogy Kerskóban rejtegeti, hogy ott a rejtekhelye, hogy fél előbújni, igaz? Örülök, hogy megértem ezt, hogy végre befellegzett az intellektuális fölényeskedésnek! Mintegy az én hívásomra jöttek, explozióm gyanánt robbantak be az Irodalmi Újságba! Üzenem a doktor úrnak, hogy nyomják a Rügyeit, de azt is üzenem neki, hogy ha majd kinyomtatják, akkor mi lesz a sorsuk? Ugyanaz, mint a Házi feladatainak, amit ugyan kinyomnak, be is kötnek, de kiszállítani már sohasem fogják. Ez holtbiztos, és én csöppet sem sajnálom azt a harmincötezer példányt a Rügyekből, sőt előre élvezem, hogy idehozzák majd a papírhulladék-begyűjtőbe, az illusztráció, az összesen kétszáznegyvenötezer grafika, és az egész zúzdába megy, hát nem fölséges? Tudja, ifiasszony, az lesz életem legszebb napja, amikor azt a kétszáznegyvenötezer Vladimíreket rakodják majd itt, az lesz életem legnagyobb elégtétele azért, hogy nem értettek meg, hogy félrelöktek! Az egész Csehszlovák Írószövetség, az egész banda, az elkanászodott intellektuelek egész gyülekezete, akik kiadták az Irodalmi Újságot, minden áldott héten négyszázezret, de sehol egy árva szó Vladimír Boudnikról. de mi lesz a doktorral, ha többé nem irkálhatja az Irodalmi Újságba azokat a mindenféle pössentéseit, mi lesz a doktor úrral, ha nem fogják kiadni a könyvecskéit? Ha szimbólum gyanánt egy ágyú mered rájuk a Nemzeti sugárúton, az első emeleti feliratot célozva

meg. És tudja, hogy én most zöld utat kaptam, hogy kiállításom lesz? A Violában! Próbálja csak meg a doktor úr, és mondjon valamit a kiállításomra, szedje csak össze a bátorságát, és nyissa meg a grafikáimból rendezett kiállítást!, mondta Vladimír, és nevetett, újra eminens és bajnok volt. És abban a mi Hulladékbegyűjtőnkben most könyvek jelentek meg, könyvrakományok maradványai, könyvtárakból kiselejtezett maradékok, könyvesboltok fölöslegei, leírt szerzők könyvei, akik a testvéri hadseregek bevonulása után már nem tértek haza külföldről, vagy a felszámolás alatt álló írók csoportjába tartoznak. A férjemnek igazolás kellett a munkáltatójától, aki az Írószövetség volt, félt odamenni, így hát engem küldött el. Amikor beléptem abba az épületbe, ahová hosszú hónapokon át egy ágyú irányult, ami a járdán állt, az Orsolyák templomának tőszomszédságában. Amikor beléptem az első emelet sötétjébe és aztán egy helyiségbe, egy kibontott hajú öregasszonyt találtam ott, délelőtt tizenegy volt, az öregasszony fésülködött, és amikor beléptem, fogta a fogkeféjét, bedugta egy mustárospohárba, az a fogkefe vacogott az ujjai közt, és az öregasszony kikísért a toalettre, és a kefe rendületlenül vacogott a mustárospohárban, és az öregasszony a leszakított láncot mutogatta nekem a vécében, és csalódott volt, hogy nem a Csorog-csepegtől, a szerelőktől vagyok, hogy munkáltatói igazolást akarok a férjemnek, és elmondta, hogy régebben itt lakott, és hogy azóta, mióta kiköltöztették innen az írókat, újra az övé az a kis szoba. És így bementem egy ajtón, ahol egy fiatal nő ült, és amikor elmondtam neki, mit akarok, bekiabált a nyitott ajtón. Adhatunk munkáltatói igazolást Bohumil Hrabalnak? És az irodából egy férfihang hallatszott. Hogyisne, Bohumil Hrabal a felszámolás alatt álló írók közé tartozik. Nem hagytam magam. Akkor arról adjanak igazolást, hogy felszámolás alatt áll! És a fiatal nő ismét kivette a szájából a cigarettát, és átkiabált az irodába. Arról adhatunk igazolást az állami díjasnak, hogy felszámolás alatt áll? És az ajtóban egy Eszterházy-kockás zakót viselő idősebb férfi tűnt fel, és azt mondta, hogy menjek el a fel számolási alapba, a Vencel térre, oda, ahol a Práce Kiadó utolsó emelete van, hogy ott érdeklődjek, ott van az a hivatalnok, aki szabad idejében órákat javít, egyébként pedig igazolásokat állít ki a felszámolás alatt álló íróknak, és hozzátette. Tudja, ezentúl mi fogunk Saabbal furikázni. Úgyhogy azért mondom. isten velük, isten velük, isten legyen magukkal. És kimentem, átmentem a túloldalra, az Orsolyák templomához, a beirányzott ágyú már rég nem volt ott, de számomra és a férjem számára még mindig a helyén volt. És aztán megtaláltam azt a házszámot a Vencel téren, és tényleg egészen az utolsó emeletre kellett felmennem a lifttel, és ott kóvályogtam-tapogatóztam, de végül csak ráakadtam a kis manzárdszobára, és tényleg, abban a szobában, egészen megrémültem, az asztalnál egy férfi ült, a szemén óriásnagyító, elmondtam neki, miért jöttem és ki küldött, és az a férfi tovább huzigatta pirinyó csavarhúzójával egy zsebóra pirinyó csavarjait, és aztán kijelentette. Nem megy. Az új igazolványhoz Bohumilnak tényleg munkáltatói igazolás kell. De manapság felszámolás alatt álló írónak nem adnak ki ilyen igazolást, felszámolás alatt álló író, ez nem foglalkozás manapság. Benn a munkahelyemen megjavíttattam az öreg villanyszerelővel a porszívónkat, és a férjem eljött érte a kombival. Aznap állítottam ki a számlát Skvorecky Nőstényoroszlánjáról, majdnem egy teljes vagont megtöltöttek azok a könyvek, a stétű papírgyárba mentek, és épp akkor, amikor a férjem beállított a porszívóért, épp akkor jött vagy száz könyvecske, Boldogság, ez volt a címe, és Stránsky írta. Mondom, figyelj csak, ki az a Stránsky? És miféle könyv az a Boldogság? És az én kincsem egyszeriben feléledt. Jé, ezt maga az Atyaúristen küldte nekem, pont tegnap voltam nála, Karlínban van benzinkútja, ez aztán a furcsa egybeesés. Mondom neki, ide figyelj, add kölcsön azt a te Boldogságodat, szeretném összehasonlítani Pecka úr könyveivel, ő is lágerben volt. És Stránsky tölti a benzint a kocsimba, és mondja. Na ja, pajtás, összevissza egy példányom van belőle. És azt is kölcsönadtam valakinek Szlovákiában, és rongyosra van olvasva. És így aztán, amikor a férjem eljött a Hulladékbegyűjtőbe, hát kiszedtük azt az ócska porszívót és megpakoltuk

a nagy utazótáskát Boldogsággal, belefért mind a száz könyvecske, és útnak indultunk Karlínba. És az én kincsem megint boldogságtól ragyogott. Ide figyelj, az a Stránsky nemesi családból való, kastélyuk volt! Ha egy mákszemnyit jobb képű lenne, hát úgy nézne ki, mint én! És a könyve. Hogy milyen volt a büntetőtáborainkban. Erről írta, és ebben nagymester, ebben bajnok, nem óbégat, nem lamentál, kész hős, akárcsak Mucha a Hideg napban. Az is a lágerről szól. De vigyázat! Nagy szoknyavadász! És aztán a benzinkútnál megláttam Stránskyt, és újra sajnáltam, hogy az én kincsem nem tud öltözködni, az a Stránsky ott állt a kútnál és szolgálta ki a kuncsaftokat, torzonborz fekete szakálla volt, és grófi mozdulattal húzta elő a tárcáját, amiben a dohány volt, mondom magamban, ezentúl sehová máshová nem fogok tankolni járni, csak ide. És a két felszámolás alatt álló író máris barátságosan integetett egymásnak. És a férjem már ott is volt mellette, és az összehasonlítás, hát az kész katasztrófa volt, amióta Kerskóban laktunk, az én kincsemnek tényleg olyan külleme volt, mint valami falusi bunkónak. És Stránsky most odajött a kisablakhoz, és én kezet adtam neki, az én kincsem minden nőnek előre nyújtott kezet, de Stránsky úr, merthogy volt gyerekszobája, tudta, hogy meg kell várnia, míg én nyízjtok neki kezet. És megcsókolta a kézfejemet, és meghajolt. Így csókoltak nekem kezet a tisztek, amikor látogatóba érkeztek hozzánk a villába. És a férjem felnyitotta a csomagtartót, és kivette azt a nehéz utazótáskát, és elvonszolta a kút mögé, a tankolást addig a másik alkalmazott vette át, és csak azt láttam, ahogy a kút mögött felemelkedik a csomagtartó zöld teteje. És aztán elkezdődött! Stránsky úr eliramodott a Saabja mellől, és ordibált, és lengette a kezét, körbenyargalta a kutat, mindenki őt bámulta, hogy megőrült. És újra berontott a kút mögé, és teljesen eltűnt a kocsija csomagtartójában. És megint odarohant hozzám, és kiabált, nyilván meg akarta köszönni. a kezemet csókolgatta, teljesen összenyálazta nekem. És aztán nagy kiáltozással berontott abba az üvegkalickába, és hátravetette magát a díványon. És az én kincsem már nyomakodott befelé az autóba, maga mögé hajította az üres táskát, a szeme csukva volt, és fulladozott a nevetésből, a boldog nevetéstől. Ha láttad volna! Amikor azt a száz példányt kiszórtam neki a csomagtartóba. Borzalom! Bejött hozzám a munkahelyemre Vladimír, eldicsekedett, hogy az anyuskája parádés ünneplőt vett neki, úgy forgott-pörgött ott nekem az irodában, akár egy manöken, felgyűrte a nadrágját, hogy új zoknija van meg új szvettere, sorra vette le a ruhadarabjait, a végén még a sliccét is ki akarta gombolni, és leengedni a nadrágját, hogy új, tiszta alsóneműje is van. Ám mindez csak ürügy volt, hogy megnyugodjon, aztán nagy lélegzetet vett, és kibökte nekem, hogy miért jött. Ifiasszony, kiállításom lesz, maga is tudja. És hol lesz a kiállítása Vladimíreknek? A Violában, grafikai lapok sorozata, az utolsó monotípiák. ifiasszony, aki fegyvert fog, fegyver által vész el, a férjeura, a doktor, ő nyithatta volna meg a kiállításomat, de hová tartozik most a doktor úr? A felszámolás alatt álló írók közé. És miért? Azért, mert bevonultak a testvéri hadseregek, hogy megakadályozzák, hogy az elkanászodott intellektuelek, az elkanászodott értelmiség kiadja nemcsak az Irodalmi Újságot, de minden ilyen – hogy milyen? – ilyen elkanászodott szellemben íródott könyvet. Mondja meg a férjeurának, a doktornak, hogy kedden eljöhet megnézni a kiállításomat. mondta, és megint úgy irgett-forgott, akár egy manöken. És olyan dolgok fognak történni, hogy szem-száj eláll, az explozionizmusom meghódítja a világot, mindenütt tudnak róla, a miami kiállítóm azt mondja, hogy két évvel előztem meg az amerikaiakat, hogy tovább jutottam, mint Poollack. ott mindezt tudják, Franciaországban cikk jelent meg erről, csak itt nem tudnak rólam semmit, mert nálunk ki volt az úr? Na ki? Az elkanászodott Irodalmi Újság. Most az összes felszámolás alatt álló író csöndben kushad valahol, most szabad a pálya, eljött az idő, amikor senki sem ellenőriz, amikor senki sem akadályozhatja meg, hogy bemutassam az explozióimat, a vibrációimat, hogy bemutassam ezeket a több ezer éves és mégis vadonatúj dolgokat, összekapcsoltam Altamirát és a szocialista exploziót, annak az ágyúnak az árnyékában megrendezett kiállítás lesz ez, amelyik olyan sokáig irányult a Ceskoslovensky Spisovatel kiadó

első emeletére. És Vladimírek távozott, a nők egy óráig semmit sem bírtak csinálni, csak párszor leütötték az írógép billentyűit, Vladimírek lenyűgözte őket, tényleg szép férfi volt megint, a haja gondosan nyírva, homloka fölött gesztenyeszínű tincs, feje búbján tapadó gyűrűs fürtjei a tarkójára hullottak, könnyedén érintve fülét. De Vladimírek még nagyobb világsztár akart lenni, még nagyobb és még híresebb bajnok, az az írók házára irányított ágyú, az az esküvő, mindez kevés volt Vladimírnek, ezért voltak megvadulva tőle a hivatalnoknőink, az volt az érzésük, hogy amikor Vladimír eljött hozzám bejelenteni, hogy kiállítása lesz a Violában, hogy nem kellene más, csak hogy tamáskodjak egy kicsit, hogy akkor megölne, sőt lehet, hogy azt kívánta, bárcsak tamáskodnék, és akkor aztán hihetetlen könnyedséggel belém döfné a kést, játszi könnyen elvágná a torkomat beretvával, megfojtana egy selyemzsinórral, hogy nem is nagyon kellene erőlködnie, ilyen fenyegetés, ilyen elfojtott düh volt benne. És amikor reggel bementem dolgozni, összecsaptam a kezem és elmeséltem nekik, amit a férjem mondott, hogy aznap, amikor a Violában megnyílt Vladimír kiállítása, cikket íratott az Esti Prágába, hogy azt az ő kiállítását a férjem nyitja meg.

De erről a férjemnek egy árva szót sem írt, még csak nem is üzent neki, csupán bátortalanul megkérdezte, hogy vajon a férjem elmegy-e megnézni a kiállítást? És hogy a feleségének ugyanaznap osztálytalálkozója volt valahol a Patrónusban. Hogy Vladimír azon a kiállításon a grafikai lapjait osztogatta a vendégeknek, de a vendégek visszautasították, hogy nem érdekli őket. És aztán egy intellektuel megkérdezte Vladimírtől, hogy ismeri-e Vítézslav Nezval dekádjait? És hogy hallotta-e már a Mathieu nevet? Mert ha igen, akkor Vladimír egy közönséges epigon. Így aztán Vladimír részegen állított be a Patrónusba, oda, ahol a felesége virágos kedvű osztálytársai mulatoztak, csupa huszonhárom éves ifjonc, akik öt évvel azelőtt érettségiztek. az egyik osztálytárs megkérdezte Vladimír feleségétől. Ez a papád? Üljön ide hozzánk. És Véra nagy nevetéssel bemutatta Vladimíreket mint a férjét. De az osztálytársai továbbra is úgy kezelték, mintha Véra apúkája lett volna, mulattak rajta, Vladimír igyekezett mindannyiukat túlkiabálni, felállt, és az arcukba vágta mindazt a szépet, amit gondolt magáról, hogy az explozionizmusa világszám, ő maga pedig világbajnok, de a felesége osztálytársai fetrengtek a nevetéstől, míg a sápadt és szederjes Vladimír vérig volt sértve. És így Vladimír magára maradt a Patrónusban, ellene volt az egész, öt évvel azelőtt érettségizett, részeg osztály meg a felesége, aki mindazt, amit Vladimír élete halálosan komoly igazságának tekintett, viccnek fogta fel. És Vladimír egyedül ment haza, és otthon a kilincsen meghúzta a hurkot, abban a hiszemben, hogy majd jön valaki, de nem jött senki, és Vladimír felakasztotta magát, öngyilkos lett, abban a hiszemben, hogy az, aki jön, majd leoldozza, úgy, mint már ötvenszer annak előtte. A férjem mondott beszédet a krematóriumban Vladimír koporsója felett, úgy ordított, mintha a tó túlpartjára akarna átkiabálni, görcsösen szorongatta a papírt, amiről a rövid beszédet olvasta fel. úgy süvöltött az én férjem, mintha az erdőben lenne. Vladimír! Csettintettél a halál lovainak, s lám, itt vannak! Így távozott a világból Vladimír, a férjem nagy barátja, akivel úgy szerették egymást, hogy kis híján megölte egyik a másikát. A férjem azt mondta a temetés után. És az egyetlen igazi nagymenő és világbajnok Vladimír volt, most látom, most, hogy csettintett azoknak az ő lovainak, csak most éltem meg, mit jelent legeslegelsőnek lenni. egyes-egyedül Vladimír! Most, hogy elment, csak most értem, hogy miért nemcsak az, amit csinált, a grafikáira gondolok, hogy nemcsak az, amit írt, a manifesztumai meg a kézirata, hogy mindez csakis és egyes-egyedül ő maga volt. És ez így van rendjén, explozionalizmusán nem nottul semmi, semmiféle filozófia, pszichiátria, semmiféle irodalom, sőt a poli tika sem volt erősebb annál, ami az ő szemében az abszolútum, a mennyország volt. És ez így van rendjén, még ha Vladimír tudta is, hogy létezik Joyce és Beckett és Eliot, tudta, hogy létezik Salvador Dali és Picasso. mindez mélyen alatta volt, alatta kellett hogy legyen, mert megvolt benne az erő, hogy a legeslegelső legyen a grafikában, a hétköznapi,

közönséges grafikában. Ezért nézett rám felülről, ezért gyűlölte úgy az irodalmárokat és az összes irodalmi újságot, mert az irodalmárokban, akiknek annyi levelet irkált, annyi újabb és újabb manifesztumot, azokban a szerkesztőkben, akiknek tucatjával küldözgette a grafikai lapjait, hogy lássák és higgyék, azokban annyi tisztesség sem volt, hogy akár csak egy válaszoljon neki. És ezért volt olyan kárörvendő, jól tudta, hogy az az Írószövetségre irányított ágyú voltaképpen bosszú őérte, hogy az az ágyú tulajdonképpen az ő, Vladimír ujja, amellyel ellenségeire mutat, mert Vladimír még teljesebben és még többet akart élni. mondta nekem a férjem.

Amikor Kerskóban megjöttek az esők, azzal az esős idővel újra beköszöntött hozzánk a boldogság. Az ázott kismacskák már nemcsak megsimogatni hagyták magukat, de azt is engedték, hogy kézbe vegyük őket. Így aztán én, akinek sosem volt gyerekem, sorra törölgettem, szárítgattam a kölyköket, a kölykök hozzám bújtak, és a boldogság tetőpontja az volt, amikor mind a három kismacska ott ült az ölemben, doromboltak, fejecskéjüket a tenyerembe fúrták, és a férjem ott állt fölöttünk, mosolygott, azoknak a kölyköknek a társaságában egy kis időre elfeledkezett a rettegéséről, olyan szent kép voltunk, szent család, és csak amikor a hideg idő rákényszerítette a kismacskákat, hogy sorra beóvakodjanak a konyhába, amikor a kályhánál melegedtek, amikor áthoztam a tálkájukat a fészerből a konyhába, akkor lettek a kölykök a mieink. Elsőnek mindig a cirmos kiskandúr jött be, aki Etanról kapta a nevét, a második Cassius volt, a fekete kandúrka, és harmadikként Mánicka settenkedett be, aki valahogy olyan kis csenevész volt, és a legfélősebb a három kölyök közül. Etan volt az, aki megszabta, hogy mit csináljanak a kölykök, a többiek mindig megvárták, hogy Etánek mit csinál. Amikor eloltottuk a villanyt, és odakint morajlott az eső, akkor is Etan merészkedett fel elsőnek az ágyra, és komótosan elhelyezkedett a férjem feje mellett, utána Cassius ugrott fel, és csak azután Mánicka, aki a lábunknál aludt, mint az a morva költő, akihez egy időben jártunk, és aki büszkén ismételgette, hogy kovácscsaládból való, és ő volt a legifjabb, és a hat testvérével egy nagy ágyban aludt, és ő, mivelhogy olyan aprócska volt, hát ő aludt lábnál, akárcsak a mi Mánickánk. Annak a kis vezérkandúrnak éppolyan szeme volt, mint a megboldogult Etannak, és ő volt az egyetlen, aki úgy nézett a szemünkbe, hogy én is meg a férjem is lesütöttük a tekintetünket. És amikor visszajöttünk Prágából, amikor a kismacskák már nem remélték, hogy valaha is látnak bennünket, amikor befordultunk az autóval a fasorunkba, elsőnek Etan jelent meg, hogy üdvözöljön minket és azután a többiek, elsőnek Etan jött be a konyhába, arra is ő vette magának először a bátorságot, hogy felugorjon az ölünkbe és a tenyerünkbe púpozza a hátát, és csak azután a többiek. És a tejet is ez az Etanek kezdte el lefetyelni elsőnek, és elsőként látott neki az evésnek, és aztán egyszerre csak abbahagyta, hátrafordult és felnézett ránk, mintha nem csak köszönetet akarna mondani nekünk, de fel is akarna mérni bennünket a tekintetével. Mind a három kölyöknek megvolt a maga helye, a férjem mellett Etan ült, az én közelemben Mánicka, Cassiusnak pedig a kályhánál volt a széke. És aztán este, amikor a férjem felkerekedett a kocsmába, muszáj volt neki minden áldott este kocsmába mennie, és olyankor jött haza, amikor aludtam, én ezalatt újságot olvastam, elmosogattam az edényt, felsöpörtem, de bármit csináltam is, a kölykök szüntelenül ott voltak a sarkamban. Ezek a kismacskák valahogy nem tudtak játszani, sosem volt idejük a játékra, csak amikor felkötöztem nekik egy papírgalambot egy spárgára, és ide-oda huzigáltam, akkor játszottak ezek a kölykök, de csak úgy tessék-lássék, inkább csak azért, hogy nekem örömet szerezzenek, mintha én játszanék, nem pedig ők, mert ezek a kismacskák szomorúak voltak, szüntelenül dermedeztek, hogy itt hagyjuk őket, hogy magukra maradnak. A férjem téglákra fektetett deszkákat stószolt fel a kályha mögött, olyan polcfélét a forró falnál, és megint megvolt mindkét kandúrnak meg Mánickának is a maga deszkája, azok a kölykök sohasem verekedtek, elsőként Etánek választott magának deszkát, utána Cassius, és az utolsó maradt Mánickának, akinek az egyénisége Chaplinére hasonlított, nemcsak

a fivéreit vidította fel, de engem is és néha saját magát is, olyan aprócska és megható volt, mint Chaplin a filmjeiben. Mosakodni is ebben a sorrendben mosakodtak a kölykök, először mindegyik egymaga, aztán egymást mosdatták a nyelvecskéjükkel, lehunyt szemmel, gondosan, olyan szép macskarituálé volt ez a kölcsönös tisztogatás, egy óráig is elnéztem, ahogy szeretgetik, ahogy a nyak alatti részen a nyelvecskéjükkel mosdatják egymást ezek a kölykök. Amikor a férjem hazafelé igyekezett a kocsmából, majdnem mindig Franc úrral együtt jött, úgy kiabáltak és ordibáltak a biciklin, hogy már jó messziről hallani lehetett őket, hogy az Erdészlakból, az erdei vendéglőből jönnek-e, vagy Hradistkóból, netán Semicéből, aztán még elálldogáltak a kapu előtt, és a nyirkosságról meg a vízről ordibáltak, veszekedtek, hogy melyik fasor hányas számú, úgy kötekedtek, ahogy a részegek szoktak. amikor aztán megjött a férjem, a kölykök néha odakinn vártak rá, én mindig nyitott ajtónál aludtam, akárcsak Libenben, soha meg nem fordult a fejemben, hogy valaki valamit ellophatna tőlünk, sőt megtámadhatna bennünket. És a férjem belépett, dülöngélt. Kislány, alszol? Franc úr üdvözletét küldi, a vendéglős úr üdvözletét küldi, Franta Vorel üdvözletét küldi, Hamácek úr is üdvözöl. amikor lefeküdt, először Etan óvakodott fel mellé, aztán a többi kölyök is odagömbölyödött, éjfél után, ahogy egyik-másik kismacska kikéredzkedett, hát a férjem fel-feltápászkodott, dülöngélt, nyitogatta-csukogatta az ajtót, ki-vagy éppen beengedte a kölyköket, soha egy árva szót sem szólt, egyetlen káromkodás el nem hagyta a száját, mert, mint mondotta, ezek a mi gyermekeink, és a gyerekek, amíg kicsik, hát szentek. még ha szart sem érnek, mondogatta az én állami díjas férjem. És megint behívatták a férjemet a libeni tanácsba, és megint az a fiatalember hívta be, aki élvezte, hogy megint faggathatja majd a férjemet, hogy milyen foglalkozást írjon be neki az új személyi igazolványába. És a férjem újra el akart menni papírhulladékot bálázni, mert felszámolás alatt álló írónak lenni, ez mégsem foglalkozás, ahogyan az a fiatalember bizonygatta neki ott a tanácsban. És hazajött a férjem, és aznap este látogatónk volt, amikor a férjem meglátta odakinn a Gazt, azt a ponyvás katonai autót, hát sebtiben felrántotta az alsónadrágját és aztán még egyet, de én ráordítottam. Hát ezt eltrafáltad, te állami díjas marha, ha begyűjtenek, úgyis pucérra vetkőztetnek, és ők adják az új szerelést! És aztán az ablakon át akart menekülni, de az autó már a kapunál állt, és így a padláson keresztül lenyargalt a lépcsőn, és a kerítésen átmászva beiramodott az erdőbe, a patakhoz, ahol elrejtőzött a szomorúfűz sűrű ágai között. én meg aztán rohanhattam a patakhoz, és kiabálhattam az én állami díjasomnak, hogy a barátja van itt Ostravából, és az a barát nem volt más, mint a Vörös Virág szerkesztője, aki Prágába tartott, ahol sikerült darukezelőként elhelyezkednie, és csak azért jött, hogy megmondja a férjemnek, hogy életben van, igaz ugyan, hogy kötéllel összekötözték és zsákba dugták és ismeretlen helyre szállították, de három nap múlva újra szabadon engedték, a legrosszabb az volt abban a zsákban, hogy a Gaz legénysége megállt valami kocsmában, és öt álló órán át piáltak ott, míg ő, a szerkesztő, akinek Kubícek volt a neve, gúzsba kötve kucorgott a sötét zsákban, de azért életben maradt, mondta nagy nevetéssel, miközben az én férjem egyre szederjesebb színt öltött, és szüntelenül a Gazt bámulta az ablakból, úgyhogy Kubícek szerkesztő felnevetett, és mondta. Nem ebben a Gazban fuvaroztak, ez az enyém, már öt éve megvan, rozoga járgány, ötven kilométer óránként, de hétvégeken ebben furikázunk a családdal, na, én megyek, csak azért jöttem, Bohumil, hogy megnyugtassalak, életben vagyok, bár annyi szent, Bohumil, hogy abban a zsákban nem volt valami kellemes, úgyhogy szívesen megálltam itt, hogy elmondjam neked. És hogy gyötörjön egy kicsit a dolog, tudod, én nem vagyok olyan bátor, mint te, de hát mit lehet tenni? A természetemen nem tudok változtatni. És odanyújtotta a férjemnek hatalmas mancsát, nagydarab pasas volt, mézszínű bajusszal és mézragyogású mosollyal, és az a mosoly távoztában is elkísérte, olyan szép szál, deli legény volt, és kicsit imbolygott járás közben, aztán beindította a Gazt és elment, elkanyarodott, és a férjem dermedezett, hogy vajon nem látta-e valaki, hogy egy Gaz jött hozzánk. azt mondta,

mélyebben is bejöhetett volna a fasorba, hogy ne lehessen látni az országútról, sohasem tudhatja az ember, állandóan itt keringenek a zsaruk. És odaszóltam az én állami díjasomnak. Csak össze ne szard magad, Pepícek!

Telefonáltam a libeni tanácsba; és az a fiatal tisztviselő, aki a férjemet szokta szekálni, nem volt benn, szabadságon volt, megköszöntem, és másnap elküldtem a férjemet Libenbe, azzal, hogy vigyen magával két könyvet, mert egy nő van ott. És az én kincsem délután bejött értem a munkahelyemre, lengette az új személyijét, és nevetett, és örvendezett, és attól a nagy örömtől szokás szerint folyt az orra, kézfejével törölte le a taknyot a kolléganőim előtt, és élvezkedett. Van ám zsebkendőnk! És én elvörösödtem, és mentegettem a férjemet, hogy lenn falun így elvadult, de Bozenka, az, aki szüntelenül civakodik velem, hogy jó-e, hogy bejöttek a hadseregek, vagy nem jó, és Bozenka kiabál és azt hajtogatja, hogy jó, én meg ordítok, hogy nem jó, és Bozena üvöltözik velem. Akkor települjön át abba a maga Németországába a doktorával együtt. hát ez a Bozenka megszólalt. Ugyan már, én ismerem a doktor urat, mióta itt dolgozott, sosem volt neki zsebkendője, mindig az ingujjába törölte a taknyot! És az én férjem outra játszott, és azt mondta. Így van, és orosz módra mélyen meghajolt mindenki felé. És egyszeriben nem felszámolás alatt álló író volt, egyszeriben, legalábbis egy pillanatra, ismét eminens, nagymenő, világbajnok volt. Mondja. Beállítok, a hivatalnoknő megkérdi, mit óhajtok, mondom, itt az új személyim, a nevem Bohumil Hrabal. Micsoda, nem hisz a szemének, Hrabal, örülök, hogy látom. És hátrafordul, kikeresi a kartonomat, előhúzza a személyimet, és megkérdezi. Mi hiányzik még? Mondom. csak egy apróság, a foglalkozás. És az a tisztviselőnő leül és ír és mondja. Istenkém, de hát ezt minden rendes ember tudja. Író! És micsoda író, olvastam az összes könyvét, de a kedvencem a Vihar a lombikban. És átnyújtja a személyimet. Az első, aki nem tért haza, Etan volt, az, aki úgy nézett ki, mint a mi híres-nevezetes libeni kandúrunk, aki annyira borzadt Kerskótól, és aznap, amikor a férjem a Klement Gottwald állami díjat ünnepelte, hát nem jött haza hajnalban, és nem jött haza soha többé. Cassius és Mánicka kikiment az éjszakába, nyávogó kódjaikat hallatva hívták, füleltek, keresték a fészerben, keresték az erdőben, de a vezérük nem tért vissza többé, és a kismacskák szomorúak voltak. És azután Cassius nem jött haza, három nap múltán bukkant rá a férjem holtan a szomszédék fészerében, ahol szokása szerint a palánkon át akart felugorni a farakásra, de nem vette észre, hogy a szomszéd felszögezett még egy lécet, és így addig lógott ott felékelt mellkassal, míg meg nem fulladt. A férjem a fenyőfa alatt ásott neki sírt, cikláment dobott a sírjába, betemette, és egy farönköt tett rá. Tavasszal tábori egyenruhás rendőrök járták körbe a kerskói telkeket, próbálgatták a kilincseket, a spalettákat, mint minden évben, hogy vajon nem tört-e be, nem éjszakázott-e ott valaki. A férjem otthon ült, és az ágakon át a fasorba vezető utat bámulta, amikor felbukkant a három tábori egyenruhás férfi. Mielőtt a kapuhoz értek, a férjem közel állt a halálhoz, azt hitte, érte jönnek a zsaruk, mint ahogy elmentek Kvéta Kubícekért, a szerkesztőért, hogy most aztán zsákba dugják és elszállítják valahová, hogy ide-oda fogják fuvarozni, akár a zsákba kötött szopós malacot, míg csak másnap el nem engedik. Ám ők azért jöttek, hogy nem rabolt-e ki minket valaki, hogy nem kísérelt-e meg valaki betörést. A férjem annyira örült, hogy nem érte jönnek, hogy megvendégelte őket, bort töltött nekik, vodkát töltött nekik, kávéval kínálta őket, a rendőrök kérdezgették, hogy min dolgozik, és az én férjem előadást tartott nekik arról, hogy az írásnál voltaképpen az a legfontosabb, hogy ostobaságokat írjon az ember, hogyha nem irkálná össze azt a sok ostobaságot, hát nem volna sem műtermes nyaralója, sem autója, valahogy kiadta magát azoknak a terepszínű zubbonyt, nadrágot és sapkát viselő fiatalembereknek, és megint főzött nekik kávét, és újra töltött a pálinkából, míg csak a rendőrök rá nem néztek az órájukra és meg nem rémültek, és ismét azután tudakozódtak, hogy mi a helyzet a szomszédos nyaralókban, a férjem biztosította őket, hogy mióta itt lakik a feleségével, egész télen nem történt semmi, mert a

nyaralókat egy utacska, a szomszédos kerítésekbe vágott kiskapuk kötik össze, így a férjem rendszeresen végigjárja azt a hat parcellát, amiket telekről telekre vezető gyalogút köt össze, hogy amikor hétvégeken vagy a szabadságuk alatt a víkendház-tulajdonosok meglátogatják egymást, ne kelljen az országúton menniük, ahol egyre több autó jár. És ezt valószínűleg nem kellett volna mondania, mert a rendőrök parancsnoka előhúzta a térképet, és kijelentette, hogy ezt be kell rajzolnia, hogy ez az út nincs bejelentve, hogy ez az út esetleg mindenféle diverzánsok találkozóhelye lehet, hogy ezt az utat szemügyre veszi, hogy ezt az utat berajzolja a kerskói rendőrség térképeire, hogyha valami történne, hogyha rabok szöknének meg, katonák dezertálnának, hát a rendőrségen tudják, hogy merre vezet egyenesen át a telkeken a menekülés útja, amely csökkentheti annak eshetőségét, hogy üldözőbe vegyék, körözzék, elfogják a bűnözőket. Elköszöntek, és mentek megnézni azt a hat telket összekötő utat, és aztán az út végéről lövés dördült, és amikor visszatértek a rendőrök, a parancsnok hátrafordult a kapuban, és kijelentette, minden rendben, csak egy elvadult macskát puffantottam le. És előhúzta a zsebéből a pisztolyát, a férjem azt mondta, hogy mesteri találat lehetett, mert a szolgálati revolverrel, a szolgálati pisztollyal elsőre leteríteni egy macskát, látszik, hogy a parancsnok bajnok, mester, nagymenő a lövészetben. És amikor elmentek, amikor a három pettyezett egyenruhás férfi befarolt az erdőbe, a férjem ott, azon az erdei úton, azon a telkeket összekötő, hátsó kiskapukon vezető úton rábukkant Manickára, és délután eltemette. És aztán, ahogy megígérte a férjem, elvitt egy kellemes társaságba, Hamácekékhez, ahová disznótorra szoktunk járni. És ezúttal biciklivel mentünk füstölt húst enni. És volt nagy öröm és volt nagy üdvrivalgás és szombat volt és Hamácek úr meg az én állami díjasom minduntalan kimászkáltak megnézni, hogy vajon megfüstölődött-e már. Mi meg beszélgettünk, és valahányszor Hamácek úr lánya, Véra kiment a szobából a konyhába, felnyúlt és kivett egy szelet rántott húst az almáriumon lévő tálból, és nagy gusztussal eszegette, és így aztán ki-kimentünk megnézni azokat a mi férfiainkat, és mindannyiszor felnyúltunk abba a tálba ott a szekrényen. És aztán bejött Hamácek úr, és az én kincsem már csupa zsír volt és fénylett az ábrázata, és Hamácek úr kiborította a gyúródeszkára az első nagy tál füstölt húst, amely enyhén gőzölgött. És Hamácek úr, a házigazda invitált minket, hogy kóstoljuk meg. Hamácková asszonynak össze volt roncsolva az epéje, ő látni sem bírta a füstölt húst, eltakarta az arcát a törlőruhával, elfordult és aztán tovább kortyolgatta a teáját és ropogtatta a piskótát. És a gyúródeszka mellett egy tányérban reszelt torma volt almával meg kremzi mustár poharakban. És megjöttek Hamácek úr unokái meg a veje, és mindannyian apetitlich ettek, csak úgy falatoztak és sok kenyérrel, egyedül az én állami díjasom akart megint bajnok lenni. Nevetett, és csak úgy kenyér nélkül falta a füstölt húst, és elragadtatottan kiabált fel a plafonra. Soha életemben nem láttam ennél szebbet! Jejeje! Ez a szalonnával spékelt lapocka. És ez itt, ez aztán a meglepetés, füstölt oldalas, és Hamácek úr mutogatott. És ha venne egy darabka tarját. meg egy kis szűzérmét? Hajnaltájt a férjem kezdett kijárni a vécére, ott találtam összekucorodva, feküdt, fogta az oldalát és óbégatott, és akárcsak Marysko úr, mindenért a fajtáját okolta. Mi bajod?, kiabáltam. És ő meggörbedve, mint az összecsukható bicska, kétrét hajtva hörögte. Mi szlávok szörnyen szenvedünk a falánkságtól. Én hülye, én idióta, én tökfej. És megpróbált hányni, megpróbált ráülni a kagylóra, de dülöngélt és jajgatott fájdalmában, négykézláb kúszott az ágyba, és feküdt, és csak szitkozódott, szidta Hamácek urat is, hogy nem kellett volna annyi füstölt húst eléraknia a gyúródeszkára. És én ordítottam a férjemmel, hogy ő az állat, hogy neki nem kellett volna kétpofára zabálnia. És déltájt még mindig feküdt az az én világbajnokom és rimánkodott, hogy bárcsak magához venné az atyaúristen, és én kinevettem és átkoztam, hogy ez a büntetése a mohóságáért. És délben elkezdett sárgulni. itt Kerskóban van víkendháza Stork docens úrnak, elbicikliztem érte, Stork docens úr eljött, felhúzta a férjem szemhéját, és aztán kijelentette. Sárgaság, holnap bejön hozzánk a klinikára, ma vasárnap van,

nem tehetünk többet. A Károly téren a doktorok nem tudták, mitévők legyenek a férjemmel. Egy egész délelőtt alatt sem tudták kideríteni, hogy vajon ott a májában egy hatalmas kő van-e, amely szétfröccsentette az epét az egész testében, vagy pedig fertőző sárgaságról van szó. Úgyhogy a férjem még mindig ott ült az öltönyében, némán, döbbenten, meglepetten és fejbe kólintva. Mosolygott, de az a mosoly valahonnan a túloldalról jött, lassanként ráeszmélt, hogy tulajdonképpen az, hogy itt ül a klinikán, hogy ez a mérlege annak a töméntelen disznótornak és füstölt csülöknek, annak a töméntelen piálásnak, hiszen már gyerekkorától, ahogy anyuka mesélte, már kisfiúkorában szeretett inni, ami a keze ügyébe került, azt mind felhörpintette, összeöntögette a maradékokat a vendégek után, és mielőtt anyuka visszajött volna, mialatt kikísérte a vendégeket az ajtó elé, hát az az ő drágalátos fiacskája az üvegből is töltött a bögréjébe, és aztán azt iszogatta titokban és főleg boldogan. Ez alatt az öt óra alatt végighátrált azon az ő összes hírhedt házilagziján, kiszámította és összeadta azt a sok-sok úszómedencényi sört, amit megivott, összeszámolta azt a vonatrakományra való disznóhúst, amit ez alatt az idő alatt megevett, a tömény alkohol ciszternáit, úgyhogy a végén már nem is csodálkozott, hogy itt van a Károly téren, hogy a most megvont mérleg nem az ő javára billen, hogy tulajdonképpen már réges-rég halottnak kéne lennie, már réges-rég fel kellett volna fordulnia, el kellett volna hogy vigye a májzsugorodás, a gyomorfekély, a szíve. És így, amikor a nővérke széthordta az ebédet a betegeknek, a férjem kapott egy tányér krumplipürét, ott ült a folyosón, mint egy vándorlegény, mint egy régi időkbeli koldus, és nagy gusztussal kanalazta azt a krumplipürét. És rám emelte a szemét, ezt már ismertem, ezeket a bűntudatos, jóravaló szemeket, így nézett, amikor reggelente rosszul volt, amikor öklendezett, és ahogy mondani szokta, sehogy sem bírta felöklendezni azt a halfarkat. Ott álltam fölötte, és nem tudtam elfojtani a nevetésemet, a feleség mosolyát, akinek a szavai végre beteljesültek, mennyit kiabáltam, dühöngtem az alatt az idő alatt, amióta együtt voltunk, ne igyál, meglásd, belebetegszel! Ne vedelj annyit, fogd vissza magad! Menj el Skálához és kúráltasd magad, nem akarok özvegy lenni, s ha mégis, hát akkor időben patkolj el, hogy még férjhez mehessek, addig dögölj bele a piálásba, amíg nem késő. Sok-sok kilométernyi szalag fonódna az én szavaimból, kiabálások kilométerei, hisz majd minden nap kiabáltam a férjemmel, a falra hányt borsó végtelen füzérei. És még hosszabb szalagszövedéket, kétszer akkorát, mint amekkorát a piálás és a házilagzik miatt ordítoztam össze a férjemmel, kétszer olyan hosszút kiabáltam befelé, munka közben is folytattam magamban szónoklataimat, a belső monológomat, ahogy az én állami díjasom nevezte, volt, hogy órákon át csak számoltam, számoltam, mázsányi papírhegyeket adtam össze, de belül hosszú beszélgetést folytattam a férjemmel és önmagammal, hányszor elhatároztam, hogy otthagyom ezt a részeges alakot, ám mindig eszembe jutott az édesanyja, aki ugyanígy kínlódott vele, és valahányszor ott az Elbán túl össze volt hányva valami, valahányszor ordibálás hallatszott éjszaka, hát reggel a szomszédok rohantak anyukához, és bepanaszolták a fiát, mi több, még évekkel azután is őrá panaszkodtak, hogy elköltözött a városkából Libenbe az Örökkévalóság gátjára, a városkából, ahol mint előszeretettel mondogatta, megállt az idő, az ő ideje.

És most itt ült a széken, tetőtől talpig sárgán, és dermedezett, hogy ne kelljen a fertőző osztályra mennie, ahol hat hétig el lenne zárva a világtól, a látogatóktól. De aztán jött egy fiatal orvos, és megparancsolta, hogy a férjem már vagy tizedszer feküdjön hanyatt, az a fiatal doktor kis ideig mind a tíz ujjával a férjem hasán rugózott, aztán egyszer csak belemélyesztette az ujjait, mint a tésztába. És felujjongott. Kő! Mint a tüskés gesztenye, mint az érett dió! kiabálta, és jött a docens úr és a kezelőorvosnő, a fiatal doktor megtapogattatta velük azt, amit még mindig fogott, és Stork docens úr felrivallt. Hurrá, epekő, első osztályú epekő! Akkora, mint a kulcscsomóm. És az a fiatal orvos tovább lépkedett a folyosón, és Stork doktor úr azt mondta nekem. Menjen haza, három hétig benntartjuk, majd meglátjuk, ha kicsit kifakul nekünk. Nővérke! Kiadni a kórházi

hálóinget, köpenyt, a kétszáznégyesben felszabadult egy ágy, tegnap meghalt a beteg, azt is a mája vitte el. És aztán egyedül mentem haza, nem tudtam, mitévő legyek, nem a miatt az én állami díjasom miatt könnyeztem, hanem magam miatt, azon, hogy egyedül maradok, már csak úgy van, hogy jobb egy korhely férj, mint egyedül lenni, jobb egy komisz gyerek, mint gyerek nélkül élni. sajnáltam magam, ahogy a klinika udvarán lépkedtem. És amikor aztán beértem a folyosóra, hát ott, ahol az a nagy óra van, egy lejtős tetejű kiskocsi, egy olyan kordéféle állt az óra alatt, és azon a kordén a megfeszülő viaszosvászon alatt bizonyára egy halott feküdt, senki sem járt arra, nem tudom, mi ütött belém, de megtapogattam azt a helyet, ahol lennie kellett, és tényleg, egy hideg emberfej volt ott, és én, akárcsak Marysko úr, aki elmesélte, hogy amikor az édesapja ott feküdt a koporsóban, hát anélkül, hogy tudta volna, miért, megkopogtatta az ujjával az apja fejét, és most én sem tudtam, hogy miért, de én is megkopogtattam azt a hideg emberfejet, amelyen megfeszült a viaszosvászon, és a rézsútos kordé fölött az óra fél ötöt mutatott és felülről neonfény permetezett. És én egyszeriben tudtam, hogy az fekszik itt, aki abban az ágyban halt meg, ahová nemsokára befekszik a férjem. Azután naponta jártam a Károly térre, mindig a legszebb ruhámat vettem föl, ahogyan a férjem szerette, mindig a magas sarkú, piros cipellőmet, s hozzá mindig esernyőt, egyszer a rózsaszínt, másszor a kéket, vettem még egy zöld esernyőcskét is, és mintha randevúra mentem volna, úgy vonultam a kórházba ahhoz az én állami díjasomhoz. Es rögtön az első látogatáskor ámultam-bámultam, a férjem hanyatt feküdt, a keze kinyújtva, és vékonyka csövecskék voltak az ereibe vezetve, és így csepegtették bele egész nap az infúziót, mintha csak Szivárvány márkájú színtelenítő lenne, amelynek sárgából megint bőrszínűvé kell fakítania a férjemet. A szoba ablakai olyan magasak voltak, mintha csak grófi lóistálló lett volna. És egészen idáig, a második emeletig ágaskodtak fel a vén fák, s ágaik között gerlék fészkeltek, kicsinyeiken vagy tojásaikon üldögéltek, s a férjem hanyatt feküdt, és a lombikokból orvosság csepegett belé, olyan desztillátum, mint egy konyak, és a férjem mosolygott, sőt mintha szívesen lett volna itt, ebben a szobában, ahol, alighogy beléptem, egy embert láttam haldokolni, májrákban, egy langaléta férfit, aki úgy nézett ki, mint Gary Cooper. Az ablak alatti ágyon egy férfi ült, és néhány szelet füstölt tarját szagolgatott, olyan bizalmatlanul szaglászta, mintha el akarná hajítani, de végül, ha utálkozva is, csak bekapta. És aztán volt itt egy borzalmasan kövér ember, és annak is totál kész volt a mája, és furtonfurt ugyanazt mesélte, hogy ha meggyógyul, hát az egész társaságot elviszi a smichovi sörgyárba, ahol serfőzőmester-helyettes, és a barátaival benyakalnak egy nagy hordó sört. És aztán feküdt ott egy férfi infarktus után, még mindig úgy feküdt, ahogy kertészkedés közben rátaláltak, feküdt, és már több napja nem bírt ágytálazni, mert szégyellte magát. Azt hittem, hogy a férjem le lesz törve, ám ő rögvest elemében érezte magát, mert itt mindenkinek rosszabbul állt a szénája, mint neki. Hát itt feküdt három hétig, és én minden áldott nap bementem hozzá, mindannyiszor ugyanabban a tűsarkú piros cipellőben, ültem a széken az ágyánál, adogattam neki a babapiskótát, amit langyos teával öblített le, az infúzió tovább csordogált, mintha csak hígított alkohol csepegne az ereibe. hányszor mondta nekem a többi páciens, amikor kijöttek utánam, hogy rettegnek, hogy a férjem elmegy, mert akkor ki fog nekik minden este tízig mesélni? Én meg örvendeztem, hogy az nem lesz egyhamar, mert akkora kő van az epéjében, mint egy kulcscsomó. És így a férjem naponta magába csepegtetett több flaska infúziót, naponta magába döntött több hektoliter langyos teát, véka- és kosárszámra ette a babapiskótát, de az a sárgaság csak nem akart meghátrálni, még csak jelét sem mutatta, hogy egy szemernyit is visszavonulna. Egy nap beállítottam, és annak a Gary Coopernek szintén látogatói voltak, ott voltak a fiai meg lányai, rég nem láttam ilyen szép ifjú embereket, majd kicsattantak az egészségtől, jöttek köszönteni az apjukat, és hoztak neki disznótorost. Épp rakodták ki az ágyára a májas meg véres hurkát, az asztalra állították a disznótoros levessel teli kannát. Aztán ácsorogtak az ágya fejénél, és halkan beszélgettek

ösztövér apjukkal, májas hurkával kínálták, ám ő elfordította a fejét, aztán véres hurkával. felvágták a disznósajtot, mosolyogtak azok a gyerekek, valamilyen artisták voltak, légtornászok, mint haldokló édesapjuk valaha. És miközben a férjem maga alatt volt a klinikán attól, hogy már három hete ott van és meg kell operáltatnia magát, meg kell operáltatnia az epéjét, amelyben dió nagyságú kő van neki, én elfogadtam a meghívást, hogy a hétvégén kísérjem el Lothart és Pavelt, a két mozgássérültet, Lothar Mercedesén Hrabynba, hogy segítsek nekik azokkal a tolókocsikkal be- és kiszállni az autóból, hogy két napra legyek a rehabilitációs ápolónőjük. Már pusztán az, ahogy a két barát betornászta magát az elülső ülésekre, óriási kaland volt. Először Lothar gördült oda a Mercedeshez, kinyitotta az ajtót, aztán erős kézzel megmarkolta az autó tetejét, a kocsija szorosan az ülés mellett állt, most következett a koncentrálás, várta az alkalmas pillanatot, s mikor itt volt, megemelte deréktól lefelé béna testét, s mint egy sellőt, belendítette az autóba, verejtékezett, de mosolygott is, az autóba már be volt készítve a táskája, cigarettát vett elő, és nagy élvezettel rágyújtott. Én meg összecsuktam a kocsiját, mindent úgy kellett csinálnom, ahogy Lothar tanácsolta, kivenni a tolókocsi nikkelalját, ahol az imént béna lába nyugodott, a támasztólécekkel együtt, összecsukni, aztán fogtam az ülést, a bőrülést, oldalt két füllel, amiket meghúztam, és az ülés összecsukódott, a kerekek egymásba csúsztak. Mielőtt Lothar belendítette magát az autóba, észrevettem, ahogy előveszi a két kéztámlát, és becsúsztatja maga mellé az első ajtó zsebébe. S miközben Pavlik az édesanyjával a különféle kisbőröndöket és koffereket, skatulyákat és ajándékokat pakolta a csomagtartóba, ellenőrizte a tolókocsiból, hogy megvan-e a szerszámosláda meg a kanna a tartalék benzinnel.

És azután ő is kinyitotta a Mercedes ajtaját, odagördült egészen az üléshez, szilárd támasztékot keresett az autóban, a másik kezével megragadta a Mercedes tetejét, koncentrált és előredobta magát, béna lába és csípeje lezuttyant az elülső ülésre, és én összecsuktam az ő kocsiját is, mindkettőt bedugtam hátulra a Mercedesbe, nem ment úgy, ahogy szerettem volna, nem boldogultam a tanácsaik nélkül, Lothar hátrafordult és segített nekem, majd beállította a magnót, és James Last a rabok kórusát játszotta a Nabuccóból, Pavlik elbúcsúzott a mamájától, és a Mercedes halkan elindult, csak néztem, mintha álmodnék, hogy a gáz, a fék, a kuplung, mindaz, amit lábbal kell kezelni, át van állítva a kézre, Pavlik vezetett és ragyogott, Lothar cigarettázott, mindkét férfi mosolygott, mindketten Honda és Suzuki felirattal telefröcskölt, vidám, tarka trikóban voltak. Pavliknak olyan sapkája volt, amilyen a Forma-1-es autóversenyzőknek és embereiknek szokott lenni, hatalmas ellenző és fölötte Norton felirat, James Last a Liebestraumot játszotta nekik útravalónak, Pavel viccelődött vezetés közben, egy óvatlan pillanatban belemélyesztette a kisujját Lothar arcába, és aztán elfordította az ujja hegyét, Lothar hátrahajtotta a fejét, borzasztóan nevetett, és többször ráripakodott Pavelre. Hagyd abba! És Lothar szalagot cserélt, és Jirí Malásek mélabús zongorája szólt, ujjacskái tétován botladoztak a billentyűkön. a Harlekin milliói. Ah, és ott a klinikán az én kincsem a múlt héten arról mesélt, hogy a serfőzőmesterhelyettes, aki mindenkit meg akart hívni a smichovi sörgyárba, majd ha meggyógyul, hogyan lett rosszul a serfőzőmesterhelyettes és hogyan kapott injekciót. És aztán éjfél előtt egyszer csak kitárult annak a kétszáznégyes szobának az ajtaja. És az erjesztőmester lecsusszant az ágyról, kimeresztette a szemét. Állt és bámulta a nyitott ajtót, és felkiáltott. Hát már itt vagy értem! És felkapott két kacsát, egymáshoz csapta és eltörte őket, aztán két kezébe fogva a cserepeket, lassan az ajtó felé nyomult, a karja kitárva, és ordított. Csak gyere, csak gyere értem, úgyse hagyom magam. És a férjem és a többiek is mind felemelkedtek az ágyon, és bámulták az erjesztőmestert meg az ajtót, és a férjem a halált látta ott. És az erjesztőmester egyre hívogatta. Csak gyere értem, megmérkőzünk, gyere csak! Félsz, mi? És azután az erjesztőmester hátrafordult az ajtóban, és azt mondta a megrettent betegeknek. Elment. És elhajította az üvegkacsák cserepeit. És diadalmasan nevetett. És azután elvágódott. És amikor megjött az

orvos, megállapította, hogy halott. Igazi nehézfiú volt. mondta a férjem. És Jirí Malásek mélabús zongorája tovább botorkált a Harlekin millióinak hangjai között. És keresztülhajtottunk Hradec városán, majd átvágtunk a hegyeken, és aztán leereszkedtünk a hegyekből, James Lastnek még mindig volt mondanivalója a számunkra, a barátok évődtek, nevettek, halkan beszélgettek, hogy vajon hová kellene menniük jövő évben szabadságra? És én hallgattam őket, és a férjemre gondoltam, aki valahol ott, abban a Károly téri épületben a májára fülel. Pavlik egyszerre csak nevetve mondja. Én, amikor még versenyeztem, hát olyan jó fiú voltam, olyan borzalmasan jó, nem volt nálam derekabb fiú a világon, de amint megkaptam a számomat, hát nyomban lőttek annak a nagy jószívűségnek. az a szám rögtön a start után mindenkit, akivel addig jóban voltam, egy csapásra halálos ellenségemmé tett, ők meg rám fenekedtek, ordítottunk egymásra, elküldtük egymást a fészkes fenébe, amint valaki megelőzött, hát ő volt az elsőszámú ellenség, mert azzal a számmal világbajnok voltam. Egy ízben a Margit-díjon a haverom leelőzött, én utolértem, és egymás mellett száguldottunk, mindkettőnknek volt számunk, és egyikünk sem akarta hagyni, hogy az a másik megelőzze, így aztán kerék kerék mellett, mint azok a mi tolókocsijaink ott hátul, egymás nyakán voltunk az egész körben. És egyszerre csak bumm! A haverom kilőtt, bukfenc, hogy csak úgy füstölgött. én megteszem a következő kört, ő ott fekszik hanyatt, a motorja valahol a bokrok közt, mondom magamban; talán a következő körben már felül, de itt az újabb kör, és ő még mindig fekszik, és még egy kör, de ő csak fekszik tovább.

És lengett a célzászló, és én lettem a második, de én, akinek örülnöm kellett volna annak a második helynek, hát szüntelenül csak azt láttam, hogy ott fekszik a pajtásom, ahogy szinte elrúgom magamtól, hogy kifaroljon, mert ő meg felém rúgott, hogy én faroljak ki. Így hát odarobogok, kifaroltatom a gépet, pofán csúszva odahengeredek a haverom mellé, rázom, ordibálok a fülébe, totál boldogtalanul ráborulok, de akkor a haverom kinyitja a szemét, én meg mondom. Te marha, hát nem haltál meg? Erre felül, és én mondom. Nem törted össze magad? Te marha, mondom, én meg végig azon majréztam, hogy eszméletlen vagy. És ő felnevetett, és mondta. Tudod, marha, a gépnek kapóresz, és minden ájultan töltött perc – egy kiló!, magyarázta lelkesen Pavlik, és vezette a Mercedest, a Mercedes szótfogadott Pavliknak, aki sohasem fékezett, mindig előre felmérte azt az országutat, ameddig csak a szeme ellátott, s aztán úgy ment, mintha hegedűn játszana. Pavlik ragyogott a boldogságtól, hogy Mercedesszel megy, hogy az a Mercedes elfeledteti vele, hogy már tizennyolc éve gúzsba van kötve, ahogy mondani szokta magáról. de ott, a Károly téren az én kincsem maga alatt van attól, hogy a műtőasztalra kerül, aztán meg haza. És megint olyan lesz, amilyen mindig is volt, de ahogy én ismerem őt, már a végrendeletét írja, amit naponta megváltoztat, gyötri az elképzelés, hogy mit kezdene a világ nélküle.

Pavlik mosolyogva mesélte. És mentünk megünnepelni a győzelmet, és Slapynál, amikor száznegyvennel vettem a kanyart, rögtön tudtam, hogy túllőttem a célon, a gép elfeküdt, és én tudtam, hogy úgy kell intéznem, hogy elrúgjam magamtól, ez a fő, pajtás, amikor a földre kerülsz, elszállsz te is meg a gép is, de az enyém megelőzött, aztán meg bevárt és iszonyatos nagyot sózott a hátamra. És aztán már a kórház, és aztán már csak a főorvos meg az apám, amint fölém hajol. Járni fogsz, járni fogsz. de én feküdtem, sorra jöttek a haverok a virágcsokrokkal. Egy év múlva járni fogsz. aztán meg a főorvos vigasztalgatott, hogy járni fogok, de előbb beutalnak Kladrubyba. Az én kincsem gyakran mondogatta, amikor a kocsmákat járta. Ah, azok az én sirámaim, bibijeim, a vágy, hogy ne legyek. Elég, ha Pavlikra és Lotharra gondolok. erre a két gúzsba kötött fiúra, sohasem láttam őket másmilyennek, mint vidámnak. nem mintha azok volnának, de ami engem gyötör, azon ők rég túl vannak. az életművészetre tettek, csakis és kizárólag arra. hogy muszáj nekik tudni akarni az életet. Én meg milyen gyáva vagyok, ah, de milyen. Pavlik kikerült egy teherautót, és aztán, amikor szabad tér volt előtte, a kisujját belefúrta

Lothar arcába, aki épp a James Last-os szalagot cserélte ki. A szentségit, Pavlik, bőszült fel Lothar, ezt ne csináld velem; csiklandós vagyok. És Pavlik mosolyogva folytatta. És Kladrubyban, alighogy szétnéztem a szobában, láttam, hogy rosszul áll a szénám, körös-körül az ágyakon úgyanolyan kriplik, mint amilyen én voltam. A nővérke megkért, hogy öleljem át a nyakát, amikor majd fölém hajol. És így cipelt át a tolókocsiba, és azt mondta, hogy meg fog tanítani a kocsival közlekedni. kérdem tőle. És mikor fog járni tanítani? Lesütötte a szemét, és mondta. Először megtanítjuk a kocsival közlekedni. Mondom. A főorvos úr azt ígérte, hogy itt járni tanítanak majd! És a nővérke mondta. Ennyi idő alatt elernyedtek a hasizmai, meglátja, holnaptól úszni tanítjuk, meglátja, az úszás milyen jót tesz minden betegnek. Na és így aztán elkezdtem tanulni, hogyan kell tolókocsival közlekedni, a nővérke, hogy le ne röpüljek neki, pólyával odakötözött a támlához, és aztán megkért, hogy a két kezemmel próbáljak ránehezkedni az abroncsokra, és igyekezzem lassan mozgásba hozni a kerekeket. Ne idegeskedj, Lothar. És így életemben először egyedül indultam útnak tolókocsin, már tudtam curukkolni, sőt már pitizni is tudtam, szerettem furikázni, tenyeremmel döngettem a tömlőket, aztán éreztem, ahogy a drótok belerezegnek az ujjaimba, elindultam visszafelé, a nővérke, aki kocsikázni tanított, a bejárat előtt állt, rákapcsoltam, és amikor fékezni akartam előtte, a kocsi előrebillent, és én kirepültem, kis híján pofára estem, de a nővérke elkapott, és így mindketten elvágódtunk. Eliska asszony, de a fantasztikus az volt, hogy álmomban továbbra is jártam, mint ahogy most is, pedig már tizenöt éve gerincsérült vagyok, hát álmomban csak úgy látom magam, hogy normálisan járok, még sohasem álmodtam, hogy kripliként tolókocsiban furikázom. de mielőtt még teljesen összeroppantam, hát úsztam. a nővérke cipelt, előrehajolt, és leengedett az úszómedencébe, és ez jó volt, szerettem úszni, tudja, én vízparton nőttem fel. azóta szeretek úszni, mindig is szerettem, de akkor, amikor a nővérke beleengedett a vízbe, ott éreztem először, hogy nekem alighanem kampec, húztam magam után a lábamat, a csípőmet, csak ott a vízben éreztem, hogy a mellbimbómtól lefelé nyomorék vagyok, úszkáltam, bámultam fel a plafonra, hogy záporoznak rám az összetömörült gőzcseppek, a mennyezetről csepegett az összesűrűsödött pára, és én könnyeztem azon, hogy magam után vonszolom elhalt testemet. És eközben az én kincsem fel-alá sétál a Károly téri klinika folyosóin, már a sebészeten van, a műtétre készül, sétál, nem fáj semmije, nézheti a tévét, de meg van rettenve, félelem emészti azt az én állami díjasomat. alighanem elfelejtette már, hogy amikor a legpocsékabbul van, elég Lotharra és Pavlikra gondolnia, hogy hány, de hány éve vannak már gúzsba kötve és mégsem siránkoznak. Ott a Károly téren az én férjem alighanem megfeledkezett róluk, elfelejtette őket. De Pavlik, kiáltott fel Lothar, ott Kladrubyban láttuk egymást először, és ott volt még Bibi is, én szilánkokra zúzódott gerinccel feküdtem, Bibi meg egy karambolban úgy összetörte magát, hogy ő is odakerült. És furikáztunk a tolókocsin, fürödtünk, még a kocsmába is lejártunk a kocsival, és vártuk csodás felépülésünket, mert még senki sem mondta meg nekünk, hogy áll a szénánk, még reménykedtünk. És közben jött egy nő Prágából, a műhelyben kriplik egész regimentjét tanította horgolni meg csipkét verni, valami iparművésznő volt. Így hát megtanultunk horgolni és csipkét verni. De egy napon, Pavlik kötőgépen tanult kötni, egy olyan térdre fektetett kis hárfafélén, amihez színes fonalak voltak, szóval bejött a főorvos, hogy megkérdezze tőlünk, hogy megy az új munka, tetszik-e? És Pavlik megszólal. De járni mikor fogunk? És a főorvos azt mondta, hogy már vannak hírek Amerikából és Oroszországból, hogy össze tudják kötni az elszakadt idegeket. És Pavlik elhajította azt a kötőgépet, és felüvöltött. Csináljanak már velem valamit! Hát csak nem fogok egész életemben szőnyeget szőni? És aztán a főorvos behívott mindenkit az irodájába, izgatottak voltunk, egymás szavába vágva hadartunk, mindannyian azt hittük, hogy most majd biztosan közli velünk, hogy mikor kezd hozzá az idegek összekötözgetéséhez, a fiúk dicsérték Pavlikot, most majd végre kerek perec megmondják nekünk. Aztán kinyílt az ajtó, és belépett a

főorvos, mintha egész éjjel lumpolt volna, a padlót nézte, és csendes hangon megszólalt. Barátaim, csak egyvalamit akarok mondani önöknek. Mindannyian egészségesek! Csak járni nem fognak soha többé. És elhagytuk Opavát, és aztán a Mercedes lefordult egy mellékútra, és egyszerre csak ott álltunk az udvaron a Hrabyn nevű modern városkában. És ahogy az imént szétszedtük a kocsikat, hát most újra összeraktam őket, és Pavlikot meg Lothart egyszeriben tolókocsik tucatjai vették körül, az összes barátjuk ott volt, hogy üdvözöljék őket, bizonyára mindannyian várták ezt a pillanatot, mely most elkövetkezett, a pillanatot, amikor Pavel és Lothar megérkezett.

Mintha álmodnék, úgy jártam-keltem ebben a városkában, ahová csak néztem, mindenütt gerincsérültek jöttek-mentek, forgolódtak a tolókocsijaikon, a tornateremben ámulatba ejtett egy ilyen beteg, egy volt testépítő, ahogy Pavel mondta, aki, amikor épp a legszebb testért járó serlegért ment, úgy összetörte magát az autóban, hogy örökre megnyomorította gerincét, de itt az intézetben, mintha mi sem történt volna, edzett, emelgette a súlyokat, hanyatt feküdt, súlyzóként kerekeket adogattak neki, százötven kilogrammot emelt, és készült a bajnokságra, ahol győzni akart, más kívánsága nem volt, mesélte Pavlik, hogy minden áldott nap már reggeltől ide-oda kocsizik a környéken, eszik és iszik, hogy jó kondícióban legyen. A tornateremben kosárlabdaedzés volt, a fiatal gerincsérültek úgy mozogtak kocsijaikkal, mint megannyi artista, kosárra dobtak, perdültek-fordultak, amikor megelőzték egymást, képesek voltak hirtelen lefékezni, felágaskodtak és bravúros kosarakat dobtak, néha összeütköztek, kibukfenceztek a kocsiból, de még estükben is kosárra dobtak, a nővérkék visszaültették őket a kocsiba, és ugyanolyan elánnal folytatódott a játék. Pavlik kapott egy rajtszámot, és részt vett a hatvanméteres kocsiverseny selejtezőjében, láttam, ahogy az arca megint olyan ádáz kifejezést öltött, amint megkapta a számot, mintha kicserélték volna, és amikor eldördült a rajtpisztoly, Pavlik teljes erejéből rákapcsolt, a kocsija valósággal kiugrott, és aztán már az összes versenyző a gumikra mért hatalmas tenyércsapásokkal hajtotta előre a kocsiját, oda, ahol a cél volt, láttam, hogy egy fiatal gerincsérült megelőzte Pavlikot, Pavlik arca eltorzult a dühtől, végül másodikként ért célba, de mögötte két kocsinak úgy összeakadtak a kerekei, hogy az egyik kerék elszállt, és bukás lett a dologból. Lothar, ismerősei gyűrűjében, rögvest a bárba indult, segíteni akartam neki, de Lorhar egyedül tornászta át magát a tolókocsiból a bárszékre, sört ivott, a barátai érdeklődve hallgatták, mert NyugatNémetországból jött, már tizedik éve élt ott, az anyja után ment ki, akit kitelepítettek, és Lotharnak, akit elhagyott a felesége, merthogy gerincsérült, végül csak eszébe jutott, hogy a személyijében ugyan az áll, hogy csehszlovák állampolgár, ám a nemzetisége német, és emiatt a nemzetiség miatt átköltözhetett Bajorországba, Marktheidenfeldbe, és ezt jól tette, mert most Mercedese volt, és minden hrabyni barátját meglepte valami apró ajándékkal, és ráadásul minden évben még egy gerincsérülteknek való tolókocsit is hozott magával. Voltaképpen nem ismertem vidámabb és hősiesebb férfiakat, mint ezt a két jó barátot, akik megkértek, hogy kísérjem el őket, tulajdonképpen a férjemnek kellett volna velük mennie, csakhogy az én kincsem egész úton azzal traktálta volna őket, hogy micsoda szörnyű szerencsétlenség érte, micsoda borzasztó csapás, nevezetesen, hogy a jövő héten megműtik az epéjét. És aztán jött a hatvanméteres döntő, azok a számok még jobban hajtották előre a versenyzőket a célszalag felé, és Pavlik megint második lett. a nővérkék szétosztották a babérkoszorúkat, és a díjkiosztáskor a győztes egy nagy üveg Dianát kapott. láttam, ahogy Pavlik gratulált neki, de közben úgy mosolygott, akár a harapós ló. És míg odakinn a diszkoszvető és súlylökő versenyek folytak, meg a hosszú távú kocsiverseny az intézet és városka útjain, valamennyi rajtszámos verseny volt, egyedül Lothar üldögélt a barátaival a bárban, már senkivel sem diskurált, senkinek sem válaszolgatott, csak mondta a monológját, megállás nélkül mesélt mindarról, ami épp az eszébe ötlött, a szupermarketekről, a házáról, a murnaui klinikáról, ahová

félévente befekszik felülvizsgálatra, egyedül Lotharnak és a barátainak nem volt rajtszámuk, csak ültek, hallgattak, és mosolyogtak, mialatt azok, akiknek volt számuk, ádázul tovább küzdöttek, még ha a versenyek rég véget értek is már.

És az étteremben Lothar folytatta végeérhetetlen nagy monológját, mindenki őt hallgatta, azután szétosztotta az új művészi naptárakat, én is kaptam egy ilyen kalendáriumot, és Lothar arra kért, hogy most már ne foglalkozzak vele annyit, hogy a barátaival van itt, hogy vacsorázni nincs kedve, mert ha van mit inni, akkor nem is kell olyan nagyon az étel. Lapozgattam azt a naptárat, minden hónapnál egy színes kép, amit gerincsérült művészek festettek, akiknek nemcsak a gerincük nyomorodott meg, de némelyek a kezüket is elvesztették, ahogy a mellékelt fényképekről látni lehetett, és az egész mintha szép tájképek és csendéletek kiállítása lett volna, sehol nyoma sem volt a szomorúságnak, mindenütt csak a látott táj, a virágok, a gyümölcsök, a domboldalra épült városkák és tenger fölött érzett öröm, pásztorok legeltették báránykáikat, halászok tértek vissza a tengerről, és ezeket a képeket gerincsérültek festették, akik esetleg a szájukban vagy a lábujjaik között tartották az ecsetet, gerincsérültek, teli lelkesedéssel, hogy festhetnek, hogy elmondhatnak valamit a színeikkel, a formáikkal. És körbejártattam a tekintetemet abban a parányi bárban, és minden barátja Lothart hallgatta, de valamennyien görcsösen mosolyogtak, mosolyogtak, mert mosolyogniuk kellett. És ezalatt az én férjem ott a Károly téren a folyosókat rótta, esténként hosszú beszélgetéseket folytatott az olvasóival, és azoknak a szemében, akiknek sokkal rosszabbul állt a szénájuk, mint neki, nagymenő, világbajnok volt. Ám az én kincsem csak azért magyarázott nekik álló estéken át, hogy ne kelljen arra gondolnia, hogy elpatkolhat műtét közben, hogy az operáció után úgy fog kínlódni, mint a nagyapja és Bob bácsi, akik rákban haltak meg. És én ültem a hrabyní parányi bárban, és amikor körülnéztem, láttam, hogy az asztaloknál nők is ülnek nagy ünnepélyesen, valamennyien úgy voltak öltözve, mintha színházba készülnének, mintha születésnapjuk volna, mintha névnapot ünnepelnének, sorvadt lábuk farmerbe bújtatva, s csak úgy odavetve az ülésre, mint egy sellő halfarka, toalettre kellett mennem, de féltem ellépdelni ezek mellett a lányok és nők mellett, nehogy megsértsem őket, pusztán azzal, hogy ők gúzsba vannak kötve és tolószékbe vetve, valamennyiüknek ki volt festve a szeme, némelyiknek műszempillája is volt, a pupillájuk úgy tágra nyílva, mintha kávészemeket rágcsálnának. És hatalmas élvezettel szívták a cigarettát, ültek a kávéscsészékkel és vermutos poharakkal megrakott asztalkánál, tolókocsijaik nikkel alkatrészei ragyogtak a kékes cigarettafüstben és az árnyas alkonyatban, mert a nap már az erdő mögött sütött, és e fiatal nők mindegyikének ernyedt és béna volt a lába, úgy ültek ott, mint megannyi sellő, és amikor a szemem sarkából feléjük pillantottam, az egyik épp a cigarettáját nyomta el a hamutartóban, a másik, kezében az öngyújtóval várt egy percet, és aztán rágyújtott, a harmadik egy puha cigarettát keresgélt, a legpuhábbat a marlborós dobozban, a negyedik akkorát szippantott, hogy felparázslott a szén, az ötödik lány beszívta a füstöt, míg kézmozdulata hegedűkulcsot írt le a levegőben. És mindegyiknek természetellenesen tágra volt nyitva a szeme, cigarettáztak, és valahová a távolba néztek. Pavlik hívott, hogyha már itt vagyok, hát megnézzük az egyik panelházat, hogy ott lakik a haverja. És így lenn voltunk az alagsorban, ahová be lehet hajtani kocsival, és ahol a lift volt, beszálltunk a felvonóba, és felmentünk a hetedik emeletre, kisegítettem Pavlikot a fülkéből. mondom, tudod, mit mesélt nekem egyszer Hirsal úr? Először vitte fel az édesanyját Chomuticéból, egy kis faluból Prágába, és abban az ő fasori házukban is volt lift. És amikor felmentek az utolsó emeletre, megszólal Hirsal úr édesanyja. Pepícek, mielőtt beléptünk a lakásba, mért mentünk be egy olyan kis kamrába? Jó, mondta Pavlik, és mentünk a folyosón, az összes szobaajtó tárva-nyitva volt, az ágyak bevetve, mindenütt kitakarítva, talán valamennyien a gerincsérültek versenyein voltak, vagy vásárolni mentek, vagy a közös épületben voltak. Az egyik nyitott ajtóban egy fiatal férfit láttam, a karosszékben ült, és mellette ott volt az

üres kocsi, és annak a fiatal férfinak fáradt, lázas volt a tekintete. Szia, mondta Pavlik, és a fiatalembernek össze volt tapadva az ajka, és valamit suttogott. És Pavlik továbbgördült a folyosón, valahonnan néhány gerincsérült bukkant elő, kocsijaik nikkeltámlái és dudái felragyogtak, s aztán még vakítóbban, amikor kiértek a napfényre, és a forgó drótok szikrázó korongokat rajzoltak. Pavlik halkan beszélt hozzám. A legrosszabb az első év, mielőtt beletörődik az ember, mielőtt ráeszmél, hogy az, ami történt vele, az a sorsa. Nekem két év kellett, hogy belenyugodjak, és mint mindenki, én is azon morfondíroztam, hogy jobb lenne, ha nem lennék. De most jut eszembe, a haverom alighanem az étteremben lesz, szörnyen szereti a sört, amikor betermeli a maga hat korsóját, hát elfelejt mindent, máris világbajnok, ahogy a férje szokta mondani, máris nagymenő és fedett pályás bajnok. Hiszen látta, mi mindent kell végigcsinálnunk, miféle tornagyakorlatokkal és nyaktörő szituációkkal kell megbirkóznunk, míg kijutunk a vécére. De a hugyozásunkból ne csináljon magának gondot. tudja, van egy olyan készülékünk, hogy bármikor hugyozhatunk, és egy vékonyka csövön lefolyik egy nejlonzacskóba, ami a bokánkra van erősítve, és azon van egy kis csap, és ráérünk, mondjuk, hat óra múlva elfordítani. de nem érdekes, mint már mondtam, az első két év, amikor közlekedni tanul az ember. amíg megtanul a kocsival közlekedni, ah, azok a pofára esések. És állandóan hajtja magát az ember, és állandóan fut-menekül önmaga elől, de amikor aztán megáll, hát egyszerre csak utoléri magát, sőt az az érzése, hogy amint megáll, hát az a kocsi megelőzi, elébe kerül, akár egy szemrehányás. De ott lenn az étteremben, figyelje csak meg, egyszeriben az lesz az érzése, hogy egy közönséges, normális városban van. de amint a gerincsérültnek vécére kell mennie, hát nyomban észreveszi majd egyrészt a kocsit, másrészt a kocsiban azokat a szerencséseket, akiknek csak a gerincük van szétroncsolódva, és aztán látni fogja a kevésbé szerencséseket, akiknek hiányzik a fél lábuk és az ujjaik helyén fogókarmok vannak, aztán azokat, akiknek a gerincük mellett mindkét lábuk hiányzik, ráadásul fogókarmaik vannak, meg azokat, akinek el van törve a nyakcsigolyájuk, úgyhogy mandzsettát kell hordaniuk, olyat, amilyet Erich von Stroheim viselt a Nagy illúzió című filmben. És Pavlik egyszerre csak felnevetett, megállt a liftajtó előtt, megnyomtam a gombot, előrehajoltam a válla fölött, és tartottam a kocsiját, és míg a lift fel nem ért és aztán még a liftben is Pavlik azt mesélte nekem. Amikor tavaly kinn voltam Lotharnál, hát a Mercivel elmentünk Wertheimbe meglátogatni a haverunkat, aki pont olyan kripli, mint mi. De vele úgy volt, hogy amikor a kocsijával egy amerikai tank alá került, hát nemcsak a gerince ment tropára, de az összes ideg is, úgyhogy az egyetlen, ami megmaradt neki, az az volt, hogy nem hagyta ott a felesége, na meg az álla. Villanykocsin közlekedett, és az állával irányította, hogy jobbra akar-e menni vagy balra, előre vagy hátra. És amikor aztán hazafelé mentünk Lotharral, azt ordibáltuk az autóban. Királyok vagyunk, királyok vagyunk!

És a férjem feküdt a Károly téren, valahányszor kedve szottyant, hát kiment a folyosóra és füstölt, akár a többiek, valahányszor kedve szottyant, hát komótosan leballagott a szövetkezeti boltba, abba a kis üzletbe, ahol azelőtt a zárt osztály v olt. amikor csak akarta, nézhette a tévét, lemehetett az udvarra, el egészen az alacsony kőfalig, amelyen túl a kolostorkert volt meg az a gyönyörű barokk templom. És az utca túloldalán ott emelkedett az emauzyi kolostor, amikor csak akart, kimehetett a vécére. ám az én férjem összeroppant, és rettegett, hogy rákja van, olyan, amilyenben a nagyapja és a bácsikája meghalt, és annyira elhagyta magát, hogy pszichológust hívtak hozzá, hogy megvigasztalja és bizakodással töltse el az én férjemet, aki oly szívesen és nagyvonalúan osztogatta a tanácsait mindazoknak, akiknek sokkal rosszabbul állt a szénájuk, mint őneki.

Pavlik azt mondja. Eliska asszony, nyissa ki nekem az ajtót, lemegyünk valamit vásárolni. És már régen elmúlt hat óra, és az önkiszolgáló tömve volt nikkelezett kocsikkal, ebben a városban minden úgy volt, hogy bárhol elférjen a kocsi, és akárcsak Prágában, itt is kocsisor kígyózott a

pénztár előtt meg a pénztárnál. de itt azt láttam, és Pavlik elmosolyodott és bólintott, amikor ezt észrevettem, itt a gerincsérültek boldogok voltak, hogy ilyen lassan vásárolhatnak, láttam, amint ráérősen válogatnak, amint mustrálgatják a márkáját annak, amit venni akarnak, sőt amint kérdezgetik egymást, hogy vajon jót vesznek-e, hogy vajon a barátaik ajánlják-e nekik? És láttam, hogy ez tulajdonképpen olyan bevásárlósdi, mint amikor kisgyerekkorunkban „vásárlósdit” játszottunk, hogy voltaképpen ezzel a bevásárlósdival kellemesen el lehet ütni az időt, egyáltalán, kezdtem észrevenni, mennyire fontos itt az idő, hogy ez egészen másmilyen idő, mint az én időm, mint a férjem ideje. mert itt valamennyien meg vannak fosztva attól a közönséges emberi boldogságtól, hogy járhatnak, hogy odamehetnek, ahová a kedvük tartja, és azért vásárolnak olyan ráérősen és gyermeki boldogsággal, mert közben elfeledkeznek róla, hogy már nem járnak, s ha mégis, hát Pavlikhoz hasonlóan járni és szaladni. csupán álmukban fognak. És Pavlik kétszer intett nekem az állával, és én egy fiatal nőt néztem, aki először kenyeret vett. És aztán, amikor fizetett, hát újra beállt a kocsisorba, és türelmesen várakozott, és amikor újra rákerült a sor, egy doboz gyufát vett. És újra megindult drótkosarában a gyufával, és fizetett, és a rakodóasztalon a gyufát betette a kenyér mellé a kosárba, és újra beállt a sorba. Érti?, kérdezte tőlem Pavlik. És én értettem, és mégsem tudtam, mégsem bírtam elképzelni, hogy vajon én mit csinálnék, ha nekem is ilyen nikkelezett kocsival kellene közlekednem. És Pavlik talán csak azért, mert tudta, hogy a férjem ott a Károly téren pszichológusra szorul, hogy már down, mint ahogy a gerincsérülteknek downnak kellett lenniük azokban az első hetekben és azután már mindörökké, úgy gondolom, hogy csak azért vitt el magával annak a rehabilitációs intézetnek a műhelyeibe. És ott, ahol a műhelyek bejárata nyílik, előszáguldott az erdőből az a testépítő, aki útban azért a szép kisportolt testéért járó díjért, úgy elintézte magát az autóban, hogy most ő is tolókocsival közlekedik, és az a testépítő teljes gőzzel robogott lefelé a dombról a kis ösvényen, csak úgy fröcskölt a homok a kocsija abroncsai alól, hatalmas karcsapásokkal hajtotta felénk a kocsit, bravúrosan lefékezett, hogy felágaskodott, pitizett a kocsi, és folyt róla a verejték, és szép férfi volt. Mondom neki. Hogy van? És ő azt felelte. Megvagyok, és hozzátette. fiatalasszony. Újra felágaskodott a kocsival, és pitizett, perdült-fordult, mint valami akrobata, és mennydörgött. ez a kocsi, ez nem semmi, de engem már szemernyit sem érint. enyém a jövő! Most két fázisban tréningezem. hogy megdöntsem a súlyemelés világrekordját! És kezet nyújtott Pavliknak, csak úgy belecsapott a tenyerébe. aztán megfordította a kocsit, és hatalmas karcsapásokkal hajtotta vissza fel a dombra, oda, ahol a fatörzseken a lenyugvó nap fénye ragyogott, úgy csapdosta az abroncsokat, úgy körözött a karjával, mintha pillangóban úszna. És tulajdonképpen csak itt a mozgássérültek műhelyei előtt, csak itt döbbentem rá, hogy úgy tolom magam előtt Pavlikot, mint a babakocsiban, mintha sétálni mennék a gyerekkel. És így érkeztünk meg az irodába, és Pavlik bemutatta nekem a vezetőt, aki szintén tolókocsiban ült, és amikor kezet nyújtott nekem, hát a baljával meg kellett emelnie, mert a jobb keze valahogy úgy fennakadt. És aztán kiértünk egy hosszú folyosóra, a fal mentén néhány viaszosvászonnal bevont dívány állt, és annak a hosszú folyosónak a végén üvegfal volt, és a tövében tolókocsis lányok ültek kihúzott derékkal, odakinn még sütött a nap, és a lányok alakja kirajzolódott az üvegfalon, és azok a fiatal nők mohón és hosszan szívták cigarettájukat, a füst felkúszott a napfényes üvegfalon és a mennyezet felé szállt egy hatalmas, hajlott fikusz levelei alatt. És a műhelyek ajtajai nyitva voltak, és én toltam a kocsit Pavellel, a vezető halkan gördült a nyomunkban, és suttogott. Itt kétszáz százalékra teljesítik a normát. És amikor bekukkantok a tágas helyiségekbe, hát a gépek mellett tolókocsiban ülő fiatal nők dolgoztak, a munkájukba merültek, de ahogy néztük őket, abbahagyták a munkát, a fejükön leheletfinom duzzadozó sisak volt, mint megannyi pehelykönnyű bukósisak, olyan, amilyet a motorosoknak kell hordaniuk. ránk néztek, és könnyedén, mintegy jeladásra meghajoltak. És a nyitott ajtókban mindenütt ugyanaz a kép,

minden kis csarnokban ugyanazok a pehelykönnyű duzzadó sisakok, az asztalok fölé hajolva, ahol a munkájuk volt, ujjaik parányi csavarhúzókkal húzogatták az aprócska rádió mintegy kifordított lapját. a vezető halkan mondta nekem. azok a főkötők organtinból vannak, mert egyetlen hajszál sem kerülhet az ampullákba. És ott a folyosó végén már lebukott a nap, és az árnyék megsűrűsödött, amikor megfordultunk és visszafelé mentünk, a műhelyekből rézsút kitűzött a folyosóra a mennyezeti neonlámpák fénye, és ez a fény elmélyítette az árnyékot a folyosón, és kijött egy organtinsisakos munkásnő, odagördült a fehér díványhoz, ügyesen megfordult, hogy már csak le kellett csusszannia, és hanyatt feküdt, és szétvetette a karját, és pihent. És a vezető úr most kinyitott egy ajtót, amely körül halk motorzúgás hallatszott. És én nem akartam hinni a szememnek, két fiatalember dolgozott ott, de nem tolókocsiban, ahogy eddig láttam. Hanem négy kis keréken guruló hosszú kórházi ágyon feküdtek, az ágy velük együtt egy állvány alá volt betolva, úgy, ahogy a mentőautóba csúszik be a hordágy, ahogy a férfiak tolatnak be az alváz alá, hogy megbütyköljenek valamit a féken. Ám ez a két fiatalember fektében és az ágyon is a munkájára koncentrált, apró csavarhúzókkal húzogattak valamit a lapokon, melyek úgy voltak föléjük erősítve, hogy ujjaikkal elérjék őket. Ők háromszáz százalékra teljesítik a normát, számukra ez a munka menedék. mondta halk hangon a vezető és én toltam magam előtt a kocsit Pavlikkal. És aztán elbúcsúztunk, a vezetőnek ismét azt az egészséges kezét kellett segítségül hívnia, hogy oda tudja nyújtani nekem a jobbját. És suttogott, pedig már odakinn voltunk, aztán megfordult és visszament, Pavliknak is odanyújtotta a kezét, és éppoly csendesen, mint ahogy beszélt, visszatért az irodájába. És én toltam magam előtt Pavlikot, és odalenn ragyogtak az éttermek és az étkezdék, az önkiszolgáló és a bár, ragyogtak a panelházak és a fények, a színes reklámok és feliratok, a kivilágított műhelyek, ahonnan az imént jöttünk ki, és ez a neonfényű világ, a homokkal felszórt utak mentén sorjázó kandeláberek égő lámpái, mindez könyörületes módon azt a pillanatnyi benyomást keltette, hogy ez a város hasonló a többihez. Pavlik hátrafordult, és ugyancsak suttogva mondta. Annak a vezetőnek dísszeminációja van. a fél keze már elsorvadt, s most retteg, mikor kerül sor a még egészségesre. És én egyszeriben azt kívántam, hogy amit én láttam, hogy mindezt lássa a férjem is ott a Károly téren, a férjem, aki összeroppan egy közönséges epekőtől. Aznap az egyik panelházban éjszakáztam egy házaspárnál, szintén gerincsérültek voltak, már későre járt, mire odaértem, volt egy kis gyerekük, aki már aludt, a lakásban ánizsillat terjengett, az ifjú házasok a másnapra készülődtek, azt mondták, elnézésemet kérik, hogy a másnapi kirándulásra készítik össze a holmijukat, a fiatalasszony prostéjovi rozspálinkát iszogatott, én is kaptam egy kupicával. Amikor kimentem kezet mosni, láttam, hogy itt az összes tárgy, az összes törülköző és általában minden kéznyújtásnyira Kell hogy legyen, felemeltem a tekintetemet, és a plafonon, nejlonzsinórokon, görgők és áttételek szövevényében egy gyerekkád függött, a kötelek alul snapperrel voltak kibiztosítva, mint a színházban. Lassan, ráérősen mostam a kezem és az arcom. A háziasszony odagördült az ajtóhoz, és ánizsillat terjengett körülötte, és megtudakolta. Kávét vagy teát kér?

És az én férjemre gondoltam, aki előszeretettel látogatott halálos betegeket, és az ember utolsó dolgairól papolt nekik. de a Károly téren az első héten úgy összeroppant attól az ő májától, hogy pszichológust kellett hívni hozzá, aki ott ült az ágyánál, és a lelkére beszélt, győzködte, nógatta, mint a beteg lovat. Tudja, micsoda aranyélete lesz magának, ha kiengedik a kórházból, ha túl lesz az operáción, ha majd reggelente felkel és megborotválkozik, és mielőtt a felesége munkába megy, hát szépen elbeszélgetnek. Elkészítik a reggelit, citromos teát, vajas kiflit. Aztán a felesége elmegy dolgozni. maga szeret olvasni, hát majd olvas, ha szép idő lesz, hát kinyitja az ablakot, aztán szép komótosan elballag a napi sajtóért, nincs annál kellemesebb, mint mikor az ember azokat az újságokat olvasgathatja, amikért maga ballagott el szép komótosan. Ezt mesélte nekem

az én férjem, és ettől az elképzeléstől csak még inkább magába roskadt. És amikor beléptem a konyhába, a fiatalasszony egy olyan kitolható ollófélét tartott a kezében, és ezzel a fogóval épp a cukortartót szedte elő a szekrényből, és rakta le az asztalra, aztán megfordult a kocsival, és odagördült a konyhaasztalhoz, és kikészítette a kistányért meg a meisseni porceláncsészét. És aztán cigarettázott és mosolygott, és én szürcsöltem a teát, ő meg faggatott, hogy mit játszanak a prágai színházakban, és milyen könyvek jelennek meg. És én kénytelen voltam bevallani, hogy nem tudom, aztán a fiatalasszony nagy lelkesen arról mesélt nekem, hogy sportol is, hogy részt vett a heidelbergi olimpián, hogy a gerincsérülteknek is megvan a maguk olimpiája, és ő második lett ott. És állával a falra mutatott, ahol az oklevele függött, és azt mondta, hogy a világ gerincsérültjeinek van egy folyóiratuk, és ő az egyik titkárnő, és hogy készül a következő olimpiára, ahol gerelyvetésben indul majd. És a férje a melegítőket rakosgatta a bőröndbe és előkészítette a hálózsákokat, és mosolygott, és ide-oda kocsizott a konyha és a folyosó között, és valahányszor elhaladt a kiságy mellett, egy pillantást vetett a gyerekére. És én bámultam befelé a nyitott fürdőszobába, oda, ahol csigákon és görgőkön és nejlonzsinórokon a műanyag gyerekkád lógott a plafonon. És ott, ahol a vécékagyló volt, nikkelfogódzkodók voltak a falba mélyesztve, és én elképzeltem magamban, mi mindent kell véghezvinni ennek a házaspárnak, mielőtt sikerül rátelepedniük a vécére. És megint a férjemre kellett gondolnom, hogy összeroppant ott a Károly téren, hogy fel kellett keresnie annak a fiatal pszichiáternek, aki ezt suttogta a férjem fülébe. És ha majd lábadozófélben lesz, hát délben szépen elballag a diétás étterembe, kiválasztja az étlapról, mi jó az epés diétásnak. És aztán szépen megebédel, lassan eszik majd. aztán lassan hazasétál. És Prágában vannak parkok és a parkokban padok, úgyhogy szépen letelepszik majd és nézelődik. És aztán ráérősen haza, és otthon szépen lefekszik, mert a lábadozófélben lévő máj szereti a hanyatt fekvést. Na és aztán! Van rádiója, úgyhogy majd hangversenyeket hallgat szépen. meg híreket. És várja, hogy megjöjjön a munkából a felesége, és ő majd elmeséli, mi mindent végzett odabenn, és miről beszélgettek, mi mindent mondtak azok, akikkel együtt dolgozik. És aztán elkészítik a diétás vacsorát. És utána megint hanyatt fekszik, és nézheti a tévét. De vigyázat! Csak semmi horror. a lábadozó májnak minden való, csak nem a lövöldözés. egy ilyen krimi az ugyanaz, mintha füstölt csülköt enne. úgyhogy gyönyörű napok egész sora vár magára, majd ha megint otthon lesz az epeműtét után.

És amikor a férjem ezt elmesélte nekem, amikor újra felidézte, miről suttogott neki a pszichiáter, láttam, hogy az én kincsem szilárdan meg van győződve róla, hogy neki kampec.

Amikor lefekvéshez készültünk, egyszerre csak zene és kusza, ujjongó hangok hallatszottak a folyosón. És aztán kopogtattak, és a fiatalasszony ajtót nyitott, és Lothar meg Pavlik gördült be, és a zenei kíséretet James Last adta. nevettek, és Lothar újra belefúrta a kisujját Pavlik arcába, és Pavlik kiabált. Hagyd abba! Tudod, milyen csiklandós vagyok. És azért jöttek, hogy elköszönjenek, hogy jó éjszakát kívánjanak nekem, és aztán kigördültek. És amint becsukódott az ajtó, hát kint a folyosón mennydörgésszerű robaj hallatszott. a fiatalasszony kinyitotta az ajtót, és alighogy kigördült, már farolt is vissza, és azt mondta nekem. Semmi, csak a magnó esett le Lothar térdéről. És aztán csend áradt szét a panelházban, feküdtem az ágyban, és bámultam a plafont, odakint fények villództak és fojtott énekszó meg zene hallatszott, ujjongó, fojtott hangok, nem aludtam, nem bírtam elaludni mindattól, amit ez alatt az egy nap alatt megéltem. De aztán mégiscsak legyűrt a fáradtság. Másnap, mindjárt reggel segítettem az ifjú házasoknak, örültek, hogy segítettem nekik mindent bepakolni az autóba, még a hordozható bölcsőt is gyerekestül, a két gerelyt is segítettem berakni az autóba. És megint úgy volt minden, mint amikor Prágában Lothart és Pavlikot segítettem be az autóba, pont úgy segítettem most a fiatal párnak. Majdnem félóráig tartott, mire azok az én barátaim behuppantak az autóba, segítettem nekik összecsukni a tolókocsikat, és beraktam hátulra a csomagtartóba. elbúcsúztak tőlem, az én holmim a táskámban

volt. És a fiatal gerincsérült házasok elindultak a nagy kirándulásra, a rokonaikhoz. És aztán bekopogtam a szobába, ahol az én két barátom aludt. Már fenn voltak, és James Last játszott, és Lothar épp a sprayével szagosította, fecskendezte magát, és mindketten kialudtak voltak, tele jókedvvel-nevetéssel, ragyogtak, és teát iszogattak. És így lassan elindultunk lefelé, és lifttel mentünk, és én cipeltem a táskákat meg a bőröndöket, és legvégül, amikor már mindent bepakoltunk, amikor a barátaim behuppantak a Mercedesbe, a tolókocsikat beraktam a hátsó ülésre, és Pavlik megint vezetett, és a közös épület előtt ott integettek a gerincsérültek, Pavlik dudált és aztán lassított, a gerincsérültek Lothar lassan távolodó tenyere után kapkodtak, és Lothar meg volt hatva, hogy a haverjai vártak rá, hogy eljöttek elbúcsúzni tőle, hogy még mindig a haverjuknak tekintik, aki, bár Németországban lakik, azért továbbra is idetartozik, mert itt született, itt járt iskolába, itt nősült meg, és kripli is itt lett belőle, és elválni is itt vált el, és aztán Cerveny Hrádekben végezte a járóképtelenek osztályán, ahol az egyetlen barátja egy öreg német volt, egy sírásó, aki rendszeresen magával vitte a halottaskamrába, ahol mindig volt valami hulla, de Lothar boldog volt, mert itt mindig jókat mulattak és rumot iszogattak. És már rég az országúton voltunk, és Lothar felkiáltott. Pavlik, taposs bele! Hogy hamar otthon legyünk. És tovább mesélte a sorsát, hogyan katonáskodott Prágában, és hogyan szolgált a várőrségben, hogy micsoda klasszis volt súlyemelésben, hogy esténként hogyan keresett egy kis pluszpénzt azzal, hogy a részegeket hajigálta ki az U Flekuból, hallottam a hangját, de el-elbóbiskoltam, Lothar csak azért beszélt, hogy beszéd közben elfeledkezzen arról, amiről beszélt. És, figyuzz, tulajdonképpen kinek köszönheted ezt a te Mercidet? Zdenek, az egyik osztálytársnőm férje meglátogatott ott Hrádekben, és mondja, asszony, nem hagyhatjuk így itt, ha már egyszer elhagyta a felesége, hazavisszük magunkhoz, itt meghalna. És Zdenek párttitkár volt. így mentett meg, és én összeszedtem magamat náluk, és eszembe jutott, hogy az édesanyám és a sógornőm Marktheidenfeldben vannak, és hogy én ugyan ennek a köztársaságnak a polgára vagyok, de mindig azt írtam be mindenhová, hogy a nemzetiségem német. így hát megírtam, és fél év múlva elutaztam az édesanyámhoz és a sógornőmhöz. És ma van ez a Mercim. tudod jól, megtapasztaltuk a magunkét, de Pavlik, mesélj valami vidámat a faterodról, szeretem hallgatni, tudod jól, az én faterom csúnyán végezte, két évet húzott le a hitleri koncentrációs táborokban, merthogy szociáldemokrata volt, és miután befejeződött a háború, hát nagy nyomorultan pont akkor állított haza, amikor a teheneinket hajtották el. És másnap velünk is meg a faterral is pünktlich úgy bántak, mint a többiekkel, jöttek, és lefoglalták az egész konyhát, az összes cipőt, és csak egy-egy csészét hagytak meg mindegyikünknek. És a fatert is kitelepítették, és ott halt meg Németországban, groteszk, mi? Pavlik, tudod mit, arról mesélj, ahogy a faterod meg a haverja a mészárosbálokon a zizkovi Sokol-teremben éjfélkor beleakaszkodtak a gyűrűbe, ahogy ott röpködtek az asztalok fölött, a kupola alatt. Pavlik, arról mesélj, ahogy ellengtek egymás mellett, a lábuk beakasztva a gyűrűbe, és ahogy először trombitáltak. Július hatodikán, a strahovi sáncokon. És a táncosok csak bámultak felfelé, ahogy ideoda röpdöstek, na, Pavlik, hát nem emlékszel? Na látod, én viszont emlékszem, azt a másik trombitást Spíreknek hívták. jól emlékszem, katonakoromban a Spírek-kocsmába jártam. Hát az fenséges lehetett, ahogy ellengtek egymás mellett, és közben trombitáltak, szinte látom magam előtt, a lábukkal ellökték magukat, és szálltak tovább. na és a csúcs mi volt, Pavlik? Hát semmire sem emlékszel? Aztán azt trombitálták. Megajándékozott a lányka. És ahogy ellengtek egymás mellett, hát elszámították magukat, és trombitálás közben összeütköztek a trombitájukkal, a szárnykürtjükkel. És a faterodnak Spírek kiverte két fogát, a faterod meg neki egyet. Fenséges lehetett, nagy kár, Pavlik, hogy nem voltam ott. És Pavlik ráfeküdt az útra, és az ujját belenyomta Lothar arcába. És Lothar kiabált és nevetett. Pavlik, te hülye, hagyd abba, szörnyen csiklandós vagyok. Az összecsukott kocsik kerekének dőlve mosolyogtam, bóbiskoltam, és már semmit sem hallottam abból, amiről

azok ketten beszéltek. Hétfő délután, amikor épp készülődtem, hogy megyek és megnézem a férjemet, felberregett a telefon, és a vonal túlsó végén a férjem megtört hangon közölte, hogy már túl van a műtéten, hogy már egyedül ment le a lépcsőn a telefonhoz, és hogy jelenti nekem, hogy a műtét sikerült. De kicsit másképp állt a dolog. Kivették az epehólyagját, és amikor bementem, hát kivezetése volt, és műanyag zacskót hordott magánál, amibe egy vékonyka cső torkollott, és azon a csövön át mindennap egy liter epe csorgott bele abba a műanyag edénybe. Így hát feküdt, infúziót kapott, a szobában hat beteg volt, némelyik már túl volt az epeműtéten, de valamennyinek, mintegy a férjem bosszantására, epeköve volt, amit szépen kivettek, úgyhogy már másnap krumplipürét kaptak, már kompótot ettek, míg az én férjem nem kapott enni, három álló napig nem kapott mást, csak teát és babapiskótát. Az a műanyag zacskó, az szörnyű szégyen volt az én férjemnek, borzasztó teher volt neki, mintha oda lett volna láncolva a májához, úgy feküdt ott; az ablaknál Hős mérnök úr már üldögélt; őt epekővel operálták, merthogy szüntelen bombázta a lépét, és súlyosbította a cukorbaját. Ez a mérnök őrületbe kergette a férjemet. Amikor a férjem műtét után először nézett a tükörbe, amikor meglátta azt a sárga ábrázatát, elborzadt a látványtól, és nyomban körbelesett, hogy vajon nem látja-e valaki, amint búbánatosan szemléli magát a tükörben. És Hős úr látta onnan az ablak alatti ágyról, és megszólalt. Kész borzadály, ugye! És amikor a férjem már jó ideje várta, hogy valamivel világosabb legyen a vizelete, amikor minden egyes alkalommal abban a reményben vizelt, hogy csak világosabb lesz az a vizelet, de bizony továbbra is sötét volt, mint a barna sör, amikor a férjem a fény felé tartva mustrálta az üvegedényt, a kacsát, elsőnek Hős mérnök látta meg a férjem tekintetét, és hatalmas élvezettel jegyezte meg. Katasztrofális! Valahányszor jöttek a nővérkék az ebéddel, valahányszor jöttek a vacsorával, és mindenki kapott egy tányér krumplipürét, csak az én férjem nem kapott egy falatot sem, Hős mérnök mindannyiszor megjegyezte. Ez nem javítja az ember lelkiállapotát, ugye! Ám a legnagyobb csapást Stork docens úr mérte a férjemre, az, akinél három hétig feküdt a belosztályon, és aki a műtét utáni harmadik napon átjött a sebészetre, a szobába, ahol a férjem feküdt, ez a Stork docens úr odáig volt a lelkesedéstől, és örömteli hangon hajtogatta a férjemnek, hogy ott volt a műtéten, hogy személyesen nézte meg, mint ahogy megnéz minden műtétet, hogy maga Baláz professzor úr operált, és hogy mindketten egyetértettek abban, hogy ilyen szép vörös májat, mint amilyen a férjemé, már rég nem láttak. Csakhogy Stork docens úr nem ismerte az én férjemet, aki azt hitte, hogy vigasztalják, hogy az az ő mája outra passzolja őt, és hogy pont az ellenkezője az igaz, azért is nem adnak neki enni. És így a férjem fel-felkelt, járkált, hurcolta magával azt a műanyag zacskót, mint egy aktatáskát, üldögélt a folyosón tenyerébe támasztott fejjel, és az ember végső dolgaira gondolt. Maga Baláz professzor úr is meglátogatta egyszer, ez a fess férfi, aki úgy nézett ki, mint Harold Lloyd, a szemüvegét feltolta a homlokára, ennek a Baláz professzor úrnak egyetlen ránca sem volt, hihetetlenül fiatalnak látszott, és odahajolt a férjemhez, a szemébe nézett és azt mondta. Az, amiről azt hiszi, hogy az a baja, egyáltalán nem az a baja, ért engem? A negyedik nap, amikor bementem, feküdt a férjem, és minduntalan felment a láza, már nem figyelt oda rám, szörnyű délelőttöt élt át. A nővérek, akik elvégezték a tanfolyamot, záróvizsgát tettek, már megvolt az új ruhájuk, már megvolt a fehér főkötőjük, már meg kellett kapniuk a jelvényt, azt a vörös keresztet, de még hátravoltak a zárótesztek az osztályon, ahol a férjem feküdt, a főnővér kiadta az utasítást, hogy hozzanak asztalt, széket, hogy menjenek ágytól ágyig, és a gyakorlatban, közvetlenül a betegeken mutassák be ismereteiket. És aztán a főnővér elméletből is levizsgáztatta őket, a nővérkék, akik ott ültek a padon, előhozták a felállítható válaszfüggönyt, hogy a főnővér asztala és a szék, amelyen a vizsgázó ült, el legyen kerítve. És így történt, ahogy amikor az összes nővérke levizsgázott, amikor megkapták a főnővértől az oklevelüket, hát azt a válaszfüggönyt a férjem ágya elé állították, egyszerűen odarakták félre. És amikor a férjem kinyitotta a szemét, a függönyt látta maga körül, azt a

függönyt, amilyen a haldoklóknak van a belosztályon, azt a függönyt, amivel a Mrstik fivérek regénye kezdődik. Állítsák fel a függönyt. És az én férjem kerek egy órát töltött a mögött a függöny mögött, és amikor egy óra múlva elvitték a nővérkék, Hát az én férjem fejéből már ki nem verte senki, hogy olyan függöny volt az, amilyent a haldoklók köré szoktak vonni.

És aztán eljött a vasárnap, és a férjemet meglátogatta Hendrych úr, aki sehogyan sem bírta eltitkolni afölötti nagy örömét, hogy férjem olyan elgyötörten fekszik az ágyon, hogy epekivezetőt meg nejlonzacskót hord magánál, Hendrych úr, aki féltékeny volt a férjemre, aki úgy érezte, hogy ő jobb író a férjemnél, ez a Henrdych úr, aki eljárt hozzánk, aki végeérhetetlen beszélgetéseket folytatott a férjemmel az irodalomról meg a művészetről, aki sok száz kilométert talpalt le a férjem társaságában a cimicei ligetben meg a dáblicei szakadékban, ez a Hendrych úr szokása szerint önmagáról beszélt, saját magán kívül nem ismert más írót, szörny en csodálta magát, hogy micsoda nagy író, és ez a Hendrych úr, még mielőtt bárki észbe kaphatott volna, kijelentette, hogy amint látja, hát most ő az első számú író, ő a cseh próza bajnoka, Közép-Európa nagymestere, az utód, aki átvette a jogart a férjemtől, mert az én férjem már le van írva. Mondta Hendrych úr, és nevetett, a lábát keresztbe vetette, és ahogy szívből jövően hahotázott és örvendezett fényes jövőjén, hát az én férjem összeroppant, és amikor Hendrych úr elment, a férjem belázasodott, és este oxigént kellett neki adni, mert harminckilenc fokos láza volt, és az összes orvos, aki kéznél volt, köréje gyűlt, mert az a láz megijesztette őket. És aznap este megjelent a professzor úr, és közölte a férjemmel, hogy röntgenre kell mennie, és hogy aztán majd meglátják, hogy szombaton, éjfél körül bejön és megnézi. És a férjem elment májröntgenre, és aztán a plafont bámulta, már csak bámulta a plafont, talán a professzor úr látogatására várt, talán azért nézte a mennyezetet, hogy azon a felületen ne lásson semmi mást, csak ami ott van, a puszta mennyezetet, amin repedezett a vakolat, mint a leveles tészta, mint a habtekercs, szombaton sorra jöttek az ismerősei meglátogatni, beszélgettek, gyümölcsöt, üveges sört hoztak, de az én férjem amióta kórházban volt, csak azt ette, amit kapott, itt a sebészeten csak babapiskótát evett, és teával öblítette le, már nem érdekelte semmi más, csak amit Hős mérnök kommentált az ablak alatti ágyról. a vizelete még mindig sötét volt, a tükörbeli látvány még mindig rémisztő, és valahányszor borotválkozott a férjem, a beretva mindannyiszor kiesett a kezéből, olyan gyenge volt, és Hős mérnök úr mindannyiszor azt mondta. A szétcincálódott lélek gyengesége! És szombaton éjjel, amikor a férjem már nem hitte, hogy a professzor bejön, bejött. Belépett, kezében a röntgenfelvétellel, szemüvegét feltolta a homlokára, és megkérdezte a férjemtől. Állandóan hordani akarja ezt a zacskót? És felnevetett. A férjem mondta. Dehogy. dehogy. És a professzor mondta. Az epevezetékek dolgoznak. felemelte a röntgenképet. Úgyhogy a kivezetésre már semmi szükség, a máj már újra dolgozik. Csöngetett, és bejött az asszisztensnő, hozta a kiskocsit, adogatta a műszereket, és aztán a professzor úr lehajolt, elvarrta a kivezetést, leragasztotta, kezet nyújtott a férjemnek, és mondta. Rendben lesz. És rendben volt, viszonylag rendben, a férjem kapott krumplipürét, és amikor ette, hát sírt örömében, hogy krumplipürét kapott. És másnap a férjem útnak indult le a büfébe, a boltba, és amikor lesántikált, megvette a legeslegnagyobb desszertet a nővérkéknek, hogy megajándékozza őket azért, hogy kiszolgálták, hogy most már nincs szüksége ágytálra, hogy elboldogul egyedül. Ám az a desszert három és fél kilót nyomott, a férjem felcipelte az első emeletre, és amikor rá akart lépni a következő lépcsőfokra, legurult, a desszertet elejtette, és az édesség szanaszét szóródott, a férjem ott maradt hanyatt fekve, kis ideig így feküdt. Aztán összeszedegette a sztaniolpapírba csomagolt édességet, és megkért egy felfelé lépkedő nővérkét, hogy segítsen neki vinni a desszertet, amit aztán odaajándékozott a nővérkéknek. És így elkövetkezett a nap, amikor elmentem a férjemért, óvatosan letámogatták nekem az autóhoz, azzal a bottal madárijesztőhöz hasonlított, jóformán ugyanannyi vesződségébe került, mire bekecmergett az autóba, mint Pavliknak, elgyötörten ült

mellettem és mosolygott, lefuvaroztam Kerskóba, és amikor behajtottam az erdőnkbe a telekre, és a férjem ki akart szállni, hát úgy kellett kiráncigálnom. ahogy ott állt az autó mellett, mintha csak a ruhája lifegett volna ott, el kellett mennem a bicikliért, nem akart semmi mást, csak a biciklit, és amikor előhoztam neki, rátaposott a beállított pedálra, és elkerekezett nekem, elszökött előlem azon a biciklin, bevittem a holmiját, megágyaztam, a férjem visszajött, körülbiciklizte az autót és újra elkerekezett, kezdett megint az lenni, aki volt, elszökdösött nekem, és önmaga elől szökve megpróbált elszökni a mája elől, biciklin próbált elszökni a rákja elől, még mindig fájt a mája, pedig már nem fecskendezte az epehólyagja, és az epe az epevezetékekben csorgott. aztán felvezettem a lépcsőn a kisszobába és még tovább, fel arra az ő padlására, a mandzárdba, ahol belerogyott az ágyba, mintha nagy hegyi túráról érkezett volna haza. Mosolyogva fordult hozzám. Amikor kiengedték, Stork docens úr azt mondta nekem. Újra egészséges! Mondom. Doktor úr, és az alkohol? Mire azt mondta. Ha gusztusa van rá, tessék, itt egy pohárka konyak! Mondom. Na és a kávé? Nővérke, kiáltotta Stork docens úr, főzzön nekünk egy kávét. Mondom. Na és a pilseni? És Stork docens úr kijelentette. útban haza a kórházból, beugorhat a Cizekékhez vagy a Fekete sörfőzdébe. Újra egészséges, de! Evés közben ügyelnie kell, hogy mi esik jól és mi nem, előfordulhat, hogy citromos teát kér meg zsemlét, és fájni fog az epevezetéke, de amikor zsírral keni meg a kenyeret és a kövérjéből vesz egy darabot, hát jól lesz. mondta a férjem, és hozzátette. Nem volna egy kis zsíros kenyér? De amikor kebelezte azt a zsíros kenyeret, csak ült és fülelt, hogy mit művel az a zsíros kenyér ott a bensejében, és biciklin eljött meglátogatni egy parasztasszony Semicéből, akit már jó pár éve műtöttek az epéjével, és aki azért jött, hogy tanácsokat adjon a férjemnek, mit egyen és mit ne egyen, sírva fakadt saját magán, hogy már hány éve túl van az operáción, amit maga Emerich Folák csinált, és azóta sem eszik mást, csak teát meg babapiskótát, mesélte, hogy újraírja a végrendeletét, és szörnyen sír, mert sajnálja a gyerekeit meg az unokáit, és főleg saját magát. mesélte a parasztasszony, aki biciklin jött megvigasztalni a férjemet, és aztán elkezdte őt is siratni, és a férjem elsápadt, kitámolygott a vécére, és letérdelve kihányta azt a zsíros kenyeret. Amikor visszajött, izzadt volt, homlokán könny és verejték gyöngyözött, böfögött és krákogott, újra kirontott a vécére, és hallani lehetett, amint belebőg a kagylóba. És amikor visszatért, a parasztasszony kitalálta. Ugye zsíros kenyeret evett! És a férjem bólintott, és a parasztasszony felnevetett, kezet nyújtott a férjemnek, mosolygott, és gratulált neki. Most már ketten vagyunk itt a környéken, ketten vagyunk halálra ítélve, nem azonnali, hanem lassú halálra, éhen halunk majd, mint az édesanyám. ugye rákos családból való? Ráemelte a tekintetét, és a férjem bevallotta. Tomas nagyapám rákban halt meg, és Bob bácsi úgyszintén. És a parasztasszony felujjongott. ez a vég, ez öröklődik! Eljárok majd magához látogatóba, jöjjön el hozzánk, azokról a mi rákjainkról, azokról a mi gyötrelmeinkről beszélgetünk majd, kettesben talán jobb lesz a halálba menni. És főleg nekünk, akiknek ez a bajunk, mintegy kárpótlásul, gyönyörű szemünk van. hogy magának milyen gyönyörű a szeme. Ha a betegségéről mesél az ember, az annyi, mint újra pofával előre zuhanni bele, mondogatta a férjem. És most, hogy hazajött a kórházból, a legszívesebben a betegségéről, a műtétjéről beszélt, mindenkivel ismeretséget kötött Semicében, Hradistkóban, Prágában, mindenkivel, akinek szét volt roncsolva a mája, akit megoperáltak, élvezettel hallgatta, kinek milyen panaszai vannak még mindig, ki milyen diétát tart, élvezettel hallgatta a nőket, akik azt mesélték neki, hogy még most is gyakran sírva fakadnak magukon, mert szüntelenül az az érzésük, hogy hamarosan elviszi őket a májuk. És befelé fülelt a májára, sajnálta magát, hogy alighanem egykettőre újra ott találja magát a Károly téren, hallgatta azokat, akik osztoztak vele az operált epehólyagosok sorsában, fülelt a májára, az epevezetékére, amelyben lassan nyomult előre az epe, hallgatta a látogatók diétáit, gyönyörűséggel hallotta, hogy még most, az operáció után négy évvel is panaszaik vannak, hogy megenni egy karéj zsíros kenyeret, kivenni egy darab kövér disznóhúst, hát rögvest

fekhetnek le, és az ember végső dolgairól elmélkedtek. Szerette elmeséltetni az okleveles ápolónőkkel azokat az eseteket, melyeknek szemtanúi voltak, szerette hallgatni a fiatal orvosokat, akik nemcsak beszéltek, de le is tudták rajzolni neki, hogy azelőtt, amikor még egészséges volt a férjem, az epehólyagja hogyan fecskendezte az epét a májban szétterített ételre, hogy az a máj voltaképpen egy összehajtogatott nagy pokróc, lepedő, amin ott van a felaprított étel, míg most az az epe csak úgy lassan cseperészik, lassan csordogál az epevezetékben. Akkoriban mást sem olvasott a Világbirodalom című folyóiratban, csak azt, ahogy a kedvence, Gary Cooper rogyton-fogyott, merthogy rákja volt, ahogy már nagybetegen, az utolsó filmjét, a Délutáni szerelmet forgatta Audrey Hepburnnel, és az én férjem Bradley úrba vetítette bele magát, halála előtt három hónappal Gary Cooperrel együtt beutazta Európát, lefényképeztette magát a Via Venetón, kihallgatáson volt a pápánál, és megkérte, hogy áldja meg, aztán Gary Cooperrel együtt szép lassan egyre csak fogyott, az utolsó három napban feküdt, egyedül feküdt, csak az ezüstfeszület volt mellette, így haldoklott a férjem három napig, hogy végül meghaljon, éppúgy, mint ahogy Ernest Hemingway lőtte magát főbe idő előtt a vadászpuskájával, az az író, akit élete során annyiszor lelőhettek volna, hogy végül, miután senki sem találta el, saját kezűleg lője agyon magát kedvenc vadászfegyverével. És egy szép napon felkelt a férjem, mintha elszégyellte volna magát, már nem méricskélte, már nem írogatta, hogy mennyit fogyott, amikor bevittem a citromos teát, nem kellett neki, nem kellett a kifli sem, kenyeret rendelt, friss kenyeret meg egy bödön töpörtyűs zsírt, kente a kenyeret, szedegette a töpörtyűt, és megint jött valaki autóval, lassan lépkedett befelé a kaputól, és a férjem ült az asztalnál, és eszegette a karéj zsíros kenyeret meg a töpörtyüt, és amikor a látogató félénken beóvakodott, a férjem azzal kínálta, amit evett, de a látogató csalódott volt, ő arról az operációról, azokról az epét csurgató epevezetékekről akart diskurálni, ültem az asztalnál, épp egy újabb kép horgolásába fogtam bele, válogattam a fonalak között, és most először valahogy megnyugodtam, mert a férjem megkérte a látogatót, hogy menjenek el karajért, hogy bemennek Prerovba a henteshez disznóhúsért, mert semmi sem tesz olyan jót a májnak, mint a sertéssült. És meghozták azt a disznóhúst, és még aznap este kirántottam pár szeletet, a férjem meg lesütött egy darabot, hagyta kihűlni, és amikor sorra jöttek azok az ő barátai, mindazok, akik már annyiszor és olyan szívesen beszélgettek a férjem betegségéről, hát mindegyiket elképesztette, behozta a hideg sertéssültet, és kínálgatta, ő maga meg sört ivott, hogy aztán elnézést kérjen és kisántikáljon a nyaraló falához támasztott biciklihez, hogy beletaposson a beállított pedálba, és erdei ösvényeken, mellékutakon nekivágjon a vidéknek, mert a bicikli nyergében könnyen lélegzett, és a ritmikus légzéssel meg főleg azzal, hogy egyedül volt, egyre kevesebbszer kellett menekülnie önmaga elől, mert kézbe vette magát, mert úgy beindult, hogy már nem volt rá szüksége, hogy méregesse magát, nem volt rá szüksége, hogy fogja a csuklóját és a pulzusát figyelje, és egy nap hazajött, és ánizsszag áradt belőle, valamelyik kocsmában felhajtott pár kupica prostéjovi rozspálinkát, és aznap éjjel jól aludt. Ekkoriban, lábadozása ideje alatt, bármely égtáj felől kerekezett is haza nekem az én férjem, mindig virágos hangulatban, jókedvűen tért meg abba a kerskói erdőben álló kis víkendházba. Örültem, hogy ezt teszi a sok csatangolás erdőn, réten, erdei, mezei ösvényeken, ám egy hét múlva konstatáltam, hogy a férjemből ánizspálinka szaga árad. És aztán kiderítettem, hogy a szélrózsa minden irányában el van dugdosva neki pár flaska prostéjovi rozspálinka, úgyhogy bárhová ment is, mindig becsípve, ámde boldogan jött haza nekem az erdőből. Amúgy Havránek akadémikus módjára oldotta meg a dolgot: a kioperált epehólyagra legjobb a tiszta szesz. Sőt felkereste a férjemet egy volt katona, egy alezredes, és elmondta neki, hogy már egy éve, hogy megműtötték, és hogy remekül van, de hogy ő is rosszul volt, borzasztóan rosszul, főleg, amíg diétázott, aztán egy nap elment a cimboráihoz, és üldögélt, és csak ásványvizet ivott, míg a frontbajtársai vodkát kortyolgattak, és ő hagyta rábeszélni magát, sápadt volt és dermedezett,

hogy vajon mit fog művelni vele az a pár kupica vodka, és aztán éjjel részegen egyre csak a májára fülelt, de az a máj dorombolt, sőt nyivákolt, követelődzött az az alezredesi máj. még, még. És így délután, amikor megint zord volt és pocsékul érezte magát a bőrében, megkérte a feleségét. Anyus, menj és hozz nekem egy üveg vodkát! És aztán lassan iszogatta, úgy, ahogy a keleti fronton megszokta, és míg addig éjjelente csak hánykolódott, aznap éjjel végre aludt, és érezte, ahogy megkönnyebbült ott belül, ahogy a mája megint teljes gőzzel dolgozott, és így minden áldott nap, ahogy az a keleti fronton is szokása volt, megivott egy üveg vodkát, és kezdett neki ízleni az étel, a legjobban a zsíros kenyér és a szalonna ízlett. És így a férjem biciklin járta a környéket, egy kis üveg a Prerovon túli erdőben, az Óriások közt volt eldugva neki, egy tölgybe volt elrejtve az az üveg, aztán a Nymburkinak nevezett úton, a csűrben is volt eldugva neki egy flaska, egy üveget a szénakazalban rejtegetett, egy másikat a kis fenyőliget melletti vizesárokban, ide szívesen járt, mert szép út vezetett végig az Elba mentén, sőt még a Hüvelyk Matyin, a Velenkán túli dombon is volt egy llaska prostéjovi rozspálinka, ott, ahol a mandsejdi temető van, a halottasház ablakában tartotta az üveget, ide a Hüvelyk Matyira is szívesen járt, mert szép kilátás nyílt róla északra, a Semiceidombra, meg a prerovi Fehér-halomra, szeretett itt heverészni és a tájat nézni, itt mindig friss szellő fújdogált, a férjem feküdt, és légzőgyakorlatokat végzett, hogy aztán bemenjen a temetőbe, és az összes síremléken kisilabizálja a neveket és születési évszámokat, és amikor konstatálta, hogy mennyi nálánál fiatalabb ember fekszik itt, hát mindig benyúlt a halottasház ablakán, és ivott egyet a halottak egészségére, mindazokére, akik megelőzték őt, és aztán továbbkerekezett, vagy visszaindult, hogy még egyszer meghúzza az üveget valahol ott a felső-kerskói erdőben, a Szarvafül tónál még utoljára nagyot hörpintett az egyik odvas fába rejtett üvegből, és aztán felkerekedett, hogy időben hazafuvarozza virágos kedvét. Ekkoriban volt az is, hogy Kuznik úrral barátkozott, az öreg gyümölcspálinkát, szilvóriumot főzött az Új réteken levő nyaralójában, együtt üldögéltek a nyaraló előtti tisztáson, az a ház olyan volt, amilyenben Csehov lakott, afféle orosz építmény, ahol Kuznik úr szörnyű kupit tartott, de ha a felesége rendet rakott volna neki, hát semmit sem talált volna, a felesége csak hétvégeken járt le, mert még dolgozott, egész hétre megfőzött neki, és felírta, hogy melyik lábost vegye elő hétfőn és melyiket kedden, mi van szerdára meg csütörtökre, és melyik lábos marad péntekre, de Kuznik úr úgy evett, ahogy a pincében találomra előhúzta valamelyik lábost, és a férjem eljárt hozzá, mert ott hátul az alkóvban Kuznik úrnak volt pár tucat, talán ötven bedugaszolt flaskája, amikben azt az ő híres-nevezetes pálinkáját tartotta, szétszortírozva a legjobbra, a Mittelaufra, a rosszabbra, a Vorlaufra, az üvegek harmada pedig a Nachlauf feliratot viselte, úgy, ahogy a lepárlókészülékből kicsepegett az a pálinka. A legjavát, azt a Mittelaufot Kuznik úr már réges-rég megitta, és most, hogy megismerkedett a férjemmel, hát mindketten azokkal a Vorlaufos és Nachlaufos flaskákkal kúrálták a májukat, Kuznik úr a férjem orra alá tartotta a kidugaszolt flaskát, hogy megállapítsák, melyik üveg iható még, aztán a maradék flaskákat bedugaszolták, és azt itták, amit pazarnak találtak, és imígyen kúrálták mindketten a májukat, mert Kuznik úrnak éppúgy kész volt a mája, mint az én férjemnek. Főleg azon ijedeztek, hogy vajon nem fognak-e azoktól az utolsó üvegektől megvakulni, de végül két flaskájuk maradt, s aztán már csak egy, ám az is jónak bizonyult, még ha a férjemnek, akárcsak Kuznik úrnak, attól a sok üvegszagolgatástól ki is volt már tágulva a jobb orrlyuka. Úgyhogy végül megitták azt a legeslegutolsót is. És mikor lenn voltunk Kerskóban, a férjem megint minden este eljárt az Erdészlakba sörözni a helybéliekkel, s amikor zimankó volt, vörösbort forraltattak maguknak. És itt bajnok volt az én férjem, itt Közép-Európa nagymestere volt, itt vártak rá. És a férjem sem a kocsmában, sem sehol másutt nem beszélt arról, mit ír, mit összekínlódik az írással, soha nem beszélt az irodalomról, és ha valaki ilyen kérdést tett fel neki, hallgatott, az asztalra meredt, a söralátéttel játszott, enyhén elvörösödött, és kijelentette, hogy nem tudja, mit kéne válaszolnia,

hogy ami mondanivalója van, azt mind elmondja a könyveiben. De a mezei munkákról, a disznóölésről, a helybéliek életéről szívesen diskurált a vendéglőkben, abba az Erdészlakba velenkaiak, meg hradistkóiak jártak, néha Semicéből is jöttek, téesztagok, csapatostul, és mindannyian biciklin érkeztek, még az első köztársaság idejéből való öreg Premiereken, ezeken a halhatatlan kerékpárokon, amelyek már kibírtak harminc-negyven évet, és biztosan kibírnak még egyszer annyit. És az Erdészlakban mindig ott üldögélt Franta Vorel, az, aki talán élni sem bírt volna e nélkül a kocsma nélkül. Itt volt délben is, leugrott egy kis időre az ebédszünetben, itt volt minden áldott este, szombaton és vasárnap délután is.

Franta nagyra volt magával, legszívesebben a kályhánál üldögélt, csendben iszogatta a sörét, sorra hajtotta fel a kávékat, és néha megbolondult, rendelt, ő maga rumot és gyomorkeserűt ivott, se szó, se beszéd táncra perdült, felugrott a kályhára, a magas Filakovo-kályhára, és ott ropta addig, tulajdonképpen csak pár percig, amíg égetni nem kezdte a talpát, aztán az asztalon táncolt tovább, szépen ropta, mintha cifrázta volna, ahogy a népviseletbe öltözött morva ifjak szokták. Franta mindig a bizalmasa lett nemcsak a vendéglősnek, de a vendéglősnének is, sőt mindig szerelmes volt a vendéglősné asszonyba. Apró figyelmességeket hozott neki, és amikor sok vendég volt, hát segített, beállt csaposnak, mosolygott ettől a nagy megtiszteltetéstől, ilyenkor mindig fehér inget húzott, és csapolta a sört, és mosolygott, boldog volt, ha bemehetett a konyhába, ez a Franta amolyan tanácsadója volt a vendéglősöknek, amikor beköszöntöttek a kemény fagyok, hát a söntésben éjszakázott, fűtötte a kályhát, hogy meg ne fagyjon a sör a pincében, ahová a söntésből nyílott az ajtó. Akkoriban, amikor az a rengeteg hó esett, Novák úr vendéglősködött itt, akinek az a szép felesége volt, amikor eljött a karácsony, Franta karácsonyfát hozott, amikor a vendéglősnek vagy a vendéglősné asszonynak valamire szüksége volt, jött Franta az autóján, és beszerezte, amikor Novák vendéglős úr a fejébe vette, hogy tölgyfával burkoltatja az Erdészlak falát, hát Franta fuvarozta el a törzseket Poricanyba a fűrésztelepre, amikor a vendéglős eltervezte, hogy klinkertéglával rakatja ki a falat a kályha mellett, hát Franta intézett mindent. De Franta leginkább születésnapot szeretett ünnepelni, nemcsak az édesanyjáét, hanem a lányaiét is, a saját születésnapját, a vendéglős úr, a vendéglősné asszony születésnapját, és így minden vendég, amikor Franta meginvitálta, őszintén koccintott a borral és a likőrrel, amit Franta állíttatott az asztalra, még tortát is hozatott, amin ott ékeskedett az ünnepelt neve, és végül az Erdészlak minden vendége, minden törzsvendége úgy ünnepelte a születésnapját, hogy megvendégelt boldog-boldogtalant. Hetente egyszer én is itt üldögéltem, jó volt a helybéliekkel ücsörögni, néha lenn maradt egy-egy nyaralótulajdonos is, aki azért jött, hogy ellenőrizze, hogy mi a helyzet a telkén, hogy nem törtek-e be, de egyébként hétköznapokon csak a helybéliek üldögéltek itt, akik értettek a mókához, időnként két nyúllal állított be valaki, és a vendéglős úr a hagyományos módon, tejfölös mártásban készítette el őket, sőt havonta egyszer őzet is hoztak a vadászok, télen pedig Hamácek úr vagy valaki más hetente egyszer disznótorost hozott, májas meg véres hurkát, tölteléknekvalót, és ahogy így üldögéltek az Erdészlak látogatói és barátai, várva, hogy elmúljon a tél, megütötte a fülemet, hogy tapintatosan, de kitartóan célozgatnak a férjemnek, hogy ő vajon mi módon fogja megünnepelni a születésnapját? És miközben én a Hulladékbegyűjtőben tovább küldözgettem a papírgyárakba a tönkrevágott könyvrakományokat, néhány csomaggal mindig félretettem azokból a könyvekből, és maguk a szerzők jöttek el a pár tucat könyvükért, és köszönetet mondtak nekem, desszertet hoztak, és így sorra megismerkedtem a többi felszámolás alatt álló íróval, a férjem sohasem bírta ki ott lenn Kerskóban, nem volt maradása otthon napközben, és már a délelőtt busszal feljött Prágába és sorra látogatta a szintúgy felszámolás alatt álló folyóiratok volt szerkesztőit, és én mindig furcsállottam, hogy a férjem kommunistákkal barátkozik, de olyanokkal, akiket azután, hogy ágyúk irányultak nemcsak az Írószövetség első emeletére, de az Akadémiára is, sőt a szemközti U Pinkasú pilseni sörözőre is,

akiket nemcsak hogy töröltek a pártnévsorból, hanem a szerkesztőségekből, a titkári állásokból is elbocsátottak, ezek a kommunisták, a férjem barátai, most mind jóban voltak velünk, eljártak hozzám, és én majd mindig fess férfiakat láttam, de a szeme, az mindnek olyan volt, mint a férjemé, meg voltak rettenve, félemlítve, de mosolyogtak, és ez a mosoly voltaképpen leplezett sírás volt. Karel Teige könyveiért jártak hozzám, a filozófus Fischer, alias Egon Bondy könyveiért, a Vysehrad Kiadónál megjelent katolikus költőkért, akik ugyancsak zúzdába mentek, a férjem küldte őket, aki napközben együtt üldögélt velük az U Pinkasúban, ahonnan már rég elvontatták az ágyút, amely azonban mintha még mindig e felszámolás alatti fiatalemberek társaságára irányult volna; őmiattuk vonultak be azok a hadseregek 1968 szerencsétlen augusztusában. És így meghívtam minden likvidált írót és szerkesztőt, hogy a férjemnek egy hét múlva lesz a születésnapja, hogy azt a születésnapot az Erdészlakban fogja ünnepelni, március huszonnyolcadikán, a pedagógusnapon, amikor a kalendárium szerint Komensky is született. És mindnyájan megörültek, a könnyeik felszáradtak, komolyan, lehetséges ez? Csodálkoztak, és az egyikük azt mondta, hogy Smrkovsky is pont olyan kutyául van, hogy otthon ül, és senki sem áll vele szóba, mindenki kerüli, és éppen hogy Smrkovskynak lenne szüksége némi együttérzésre. És én nagy nevetéssel mondtam. Hát akkor jöjjön el ő is! A férjem úgyis magasztaló cikket írt róla a Földműves Újságba, örülni fog a férjem, mindig mondta, hogy Smrkovsky Velenkából való, hogy a háború előtt, pék korában idejárt kommunista gyűlésekre. És így azon a március huszonnyolcadikai napon megjött Marysko úr, megérkezett Bréta és a sógornőm, és estefelé lementünk az Erdészlakba, a vendéglős úr gálában feszített, és a vendéglősné asszony úgyszintén, az ajtóban átnyújtottak nekem egy virágcsokrot, a férjem egy hatalmas tortát kapott Frantától, amelyen csokoládéval ez volt a mázra írva. A híres írónak. És alatta fondant-rózsák és a további szöveg. születésnapjára. És az összes törzsvendéget, akik Velenkából, Hradistkóból, Semicéből jártak ide, meghívta a férjem, az egész termet elborították a virágok, és égett minden lámpa. aztán jött két autó, és beléptek a felszámolt írók és szerkesztők, a férjem beljebb invitálta őket, Hegr festő kibontott egy transzparenst, egy lepedőt, amire ez a felirat volt festve. Éljen Bohumil Hrabal, a híres cseh szókapar. És eljött Kosík, a filozófus és Kostroun, a volt titkár, és alighogy leültek, nyomban rázendítettek, és a vendéglős meg a vendéglősné asszony rendületlenül töltögette nekik a pálinkát, amit sörrel öblítettek le, mások bort rendeltek. Bár a férjem mosolygott, de tudta, egészen pontosan értésünkre adta, hogy tudja, hogy az ágyú, amely két évvel ezelőtt az Írószövetség első emeletére irányult, most ugyan láthatatlan, de azért létező, most éppen odakinn áll, és az Erdészlakot veszi célba, és én boldog voltam, hogy a férjem össze van törve, de mi félnivalója lett volna? Csak küldje el őket a pokolba, ágyústul, mindenestül, hát ennyire kivetkőzött önmagából attól az írástól? Ittam, és mindenki mosolygott, Bartosek szerkesztő, ez a szép szál férfi, a széken állt, és morva dalokat énekeltek, Bartosek dirigált. Amikor egyszerre csak kivágódott az ajtó, és ott állt Smrkovsky úr, a volt miniszterelnök. És bejött, és kezet ráztak a férjemmel, gratulált neki, szép öltönye volt, és bottal járt, üdvözölte a többi felszámolt írót és szerkesztőt, és a vendéglős kezet adott neki, és aztán széthordta a rántott szeletet meg krumplisalátát. És megjött Franta Vorel, és kezet nyújtott Smrkovskynak, és megjött Hamácek úr is, aki még mindig azt a néhány épületet lakta ott a templomtér alatt, azt a néhány épületet ott a kis ház alatt, amelyben Smrkovsky született. És a férjem sorra csinálta a gikszereket, a lába felmondta a szolgálatot, és csak úgy döntötte magába a pálinkát, természetellenesen mosolygott, és az összes felszámolt tudta valahogy, hogy az ágyú, az a láthatatlan ágyú most odakinn áll a kocsma előtt, és énekeltek, végül aztán Hegr festő meg Bartosek a magasba emelték azt a transzparenst, azt a lepedőt, és álltak a férjem mögött, aki felett ott díszelgett a vászonra festett felirat, „Éljen Bohumil Hrabal, a híres cseh szókapar.” Az abroszon megint ott volt az a hatalmas torta, rajta a felirat. A híres írónak születésnapjára.

Smrkovsky úr most Frantával és Hamácek úrral üldögélt, és kérdezősködött, hogy ki lakik még Velenkában és hol, arról érdeklődött, hogy vannak, hogy megy a soruk, és vajon a feleségük és gyermekeik egészségesek-e, és felálltak a szerkesztők és írók, és koccintottak az én boldogtalan férjemmel, gratuláltak neki, újra és megint és megint és újra, mert mindannyian tudták, hogy valaminek történnie kell, hogy valami történni fog, hogy mi, azt nem tudták, de érezték a kivilágított Erdészlak ablakaira irányított ágyút, az árkon túl, a tölgyerdő sötétjében lesben álló ágyút. És én nem voltam boldogtalan, ellenkezőleg, én örültem, hogy az Erdészlakban minden úgy van, ahogy van, mert most láthattam, hogy a férjem hazudik, hogy hazudott, amikor azt hajtogatta, hogy az igazat fogja mondani és tenni, kerül, amibe kerül, hazudott az összes barátjának, azoknak az íróknak és festőknek, akiknek előadásokat tartott ott Libenben, amikor itt volt az ideje annak, hogy elmondja, amit akart, amikor ládaszámra, kannaszámra hordták a sört, amikor azokat a rémséges disznófarkakat falták, és az én férjem a szabadságról beszélt, s arról, hogy az írónak, a művésznek voltaképpen nincs sebezhető pontja, hogy az író mindenekfölött áll. És velem nem volt hajlandó erről beszélni, én csak az voltam, akinek kapcsán a Bibliából idézgetett, úgy, ahogy épp kapóra jött neki, hogy az uraik asztaláról lehulló morzsákat felszedegető kutyusok. ám én ésszel szedegettem azokat a morzsákat, hogy meg is jegyezzem őket, és most, amikor a férjem így és ennyire összeroppant attól az ágyútól, melyről botorul azt hitte, hogy őmiatta állították oda azok a hadseregek, én tudtam, hogy abban a negyvenötös évben ugyan az égvilágon mindenemet elvesztettem, hogy fél évig le voltam csukva, hogy téglagyárban melóztam, én, aki semmiről sem tehettem, mert tizenhat éves voltam, de én sohasem roppantam össze, én soha nem féltem senkitől, mert volt egy, egyetlenegy menedékem; hagyjatok engem békén! Ne dumáljatok nekem! Én elvesztettem a villát, a nyaralókat, a gyárat, az édesapámat, aki ebbe az egészbe belehalt. És most itt ültem az Erdészlakban, ittam, és néztem ezeket a felszámoltakat, ahogy nem bűntudat, hanem rettegés van bennük, ezért mosolyogtak úgy, ezért ettek és ittak annyit, ezért danolásztak, mialatt én nyugodt voltam, soha életemben nem voltam olyan nyugodt, mint most, amikor idecsődítettem őket, úgy, hogy ne tudjanak egymásról, egyenként meghívtam őket ebbe az erdei kocsmába, ahogy Agatha Christie asszony a figuráit, hogy aztán valaki sorban mindet meggyilkolja. És Smrkovsky úr lassan körülhordozta a tekintetét a társaságon, és amikor mindezt látta, ezüstbotjára támasztva állát felemelkedett, és azt mondta a férjemnek, hogy köszöni, de hogy beteg, és hogy hazamegy, kezet nyújtott a helybélieknek, a többiek felé megrázta a kezét a levegőben, és kisántikált, nyomában volt titkárával, Slavíkkal. És Bartosek Hegr festővel együtt kiment Smrkovsky úr után, és integettek neki azzal a rudakra felfeszített lepedővel, utánuk mentem. de ekkor a Forrástól már egy autó közeledett a fasorban és az országút felől úgyszintén, kivilágított autók, három Volga, bekanyarodtak az Erdészlakhoz, ajtajaik kivágódtak, és bőrkabátos rendőrök ugráltak ki, a sadskái parancsnok, aztán néhány civil ruhás férfi, prágai autók is voltak közöttük, lila köcsöggel a tetejükön, a rendőrök berontottak az Erdészlakba, behatoltak a konyhába. az Erdészlak minden ajtajában bőrkabátos férfiak álltak, kibiztosított pisztollyal bőrkabátjuk zsebében. És ketten körülvették az autót, amiben Smrkovsky úr ült. Egy magas férfi, nyilván az egész akció irányítója, kiállt az Erdészlak közepére, és bejelentette. Semmi, semmi, rutinigazoltatás, a személyi igazolványok ellenőrzése. parancsnok elvtárs, kérem. És a parancsnok mindenkit körbejárt, csend volt, a mosolyok lefagytak az arcokról. az volt az érzésem, hogy a férjem menten összeesik. Az egyenruhás, pomádés hajú parancsnok csendben elvette az igazolványokat, rákérdezett a családi és keresztnévre, az évszámokra, és mindent beírt a szolgálati könyvbe. Odakinn két rendőr elkobozta és összegöngyölte az „Éljen Bohumil Hrabal, a híres cseh szókapar.” feliratú lepedőt. Behozták az Erdészlakba, és e szavakkal adták át a parancsnoknak. Smrkovskyt felbujtó transzparensek köszöntötték. A parancsnok előrebökött az állával, és mondta. Lefoglalni mint bizonyítékot. És

én álltam kinn a félhomályban, a nyitott ajtón át láttam az összes likvidáltat, az egész bandát, elmehettem volna, de a férjem ott ült, és mintha infarktus után lett volna, az én férjem mindig félt, de talán csak akkor, amikor az SS-katonák felvonszolták a mozdonyra, szívesen mesélt nekem róla, hogyan akarták lelőni, de aztán végül csak letaszították az árokba, talán csak akkor félt a férjem annyira, mint most ettől a teljesen szokványos igazoltatástól, ettől a hülye igazolvány-ellenőrizgetésditől, hányszor de hányszor volt részem ilyenben autóbuszon, villamoson, nem volt ez több, mert mind hagyták idecsalogatni magukat, akárcsak Agatha Christie asszony detektívregényeiben. Egyes-egyedül Marysko úr, akiről mindig az volt a benyomásom, hogy olyan puhány. egyes-egyedül ő felelte arra a kérdésre. Neve? Bele van írva. s közben már tizedszer olvasta el az étlapot. A parancsnok újra. Neve? És Marysko. Ha nem tud olvasni, akkor olvassa fel magának az a másik. És a parancsnok elhúzta a száját, bólogatott, és némán kimásolta a személyiből azt, amit egyébként mindenki készségesen megmondott. És aztán kiment a parancsnok, és behajolt az autóba, és Slavík meg a neje odanyújtották neki a személyijüket, és felelgettek a kérdésekre, még ha minden benne volt is az igazolványokban, és aztán a parancsnok megkérdezte, hogy ki az ott a hátsó ülésen, és amikor Slavík azt mondta. Smrkovsky, a volt miniszterelnök. a parancsnok összecsattintotta a bokáját, belenézett Smrkovsky arcába, aki kidugta a fejét a letekert ablakon. És azt mondta a parancsnok. Smrkovsky elvtárs, magának nincs szüksége a személyire, a maga idejében még a mezőgazdasági minisztériumban teljesítettem szolgálatot. elmehet. És beléptem az Erdészlakba, de senki sem akart tőlem semmit, pedig szerettem volna, nyújtogattam a személyimet, úgy akartam válaszolni, mint Marysko úr, de már senkinek sem kellett az igazolványom. És aztán a parancsnok kiadta az utasítást, és a bőrkabátos férfiak még egyszer keresztülcsörtettek a konyhán, ki a folyosóra, hallani lehetett, ahogy ledobognak a pincébe, aztán mindannyian kimentek, beugráltak az autókba, a Volgák elindultak. És vége volt a híres-nevezetes születésnapnak.

És egy nap, amikor zuhogott az eső, a Rügyeket hozták a teherautók három fordulóban, zuhogott a Rügyekre, a mérlegnél álltam, és láttam azokat a bálákat, minden bálán a férjem neve volt, és én a mérés után három jegyzéket írtam, háromszor írtam be a súlyt és rendeltetési helyet, az egyik rakomány Holesovba ment, két rakomány pedig a stétű papírgyárba, szakadt, mintha dézsából öntenék, felhívtam a férjemet, aki eljött a kombival, ott állt az esőben, én meg a rámpán álltam a hivatali köpenyemben, mindannyian látták, milyen elgyötörten ácsorog a férjem abban az esőben, még a főnök is, aki befelé lépkedett a kaputól, még ő is inkább sarkon fordult, és a második teherautóról lekászálódott az a hivatalnok a raktárból, ahonnan a Rügyeket hozták, állt abban az esőben, nézte az én állami díjas férjemet, aki csuromvizes volt, mintha beleesett volna a folyóba, és az a hivatalnok megvonta a vállát, és mondta. Én nem tehetek róla, ha lehetne, hát ezt az egész rakomány Rügyeket magának adnám. És én megszólaltam. De egy kis csomaggal adunk neki. És ott a Letnán már délután vasutasok, pályamunkások járták a kocsmákat, aktatáskájuk tömve volt Rügyekkel, amiket a tehervagonokból loptak, és négy pilseniért, egy húszasért árulták őket, és a férjem a Formankában negyven sörért tíz Rügyeket vett. Aztán a hónap végén leutaztunk Morvaországba, autóval mentünk, és Brünn előtt gépkocsi-ellenőrzés volt, és amikor a rendőr kézbe kapta a férjem személyi igazolványát, hát egyszerre csak előrehajolt, és mondta. Na mi van, Hrabal úr, jöttünk a Rügyekér? Neem, mondta a férjem, látogatóba megyünk. De a rendőr nagy nevetéssel nyújtotta oda neki a személyijét, a jogosítványát meg a forgalmiját, és mondta. Na ne meséjjen, a Rügyekér megy, énnekem is van már. Holesovba kiraboltak egy vagont, és Brünn tele van Rügyekkel. Az én kincsem nagyon szépen megkért, hogy vegyem fel a legeslegszebb ruhámat, hogy tudok németül, úgyhogy elvisz magával az U Sojküba, csak arra kért, hogy tudatosítsam magamban, hogy a családunk jó hírét fogom reprezentálni. És így kiöltöztem, kicsíptem magam, alighogy beléptünk az U Sojktzba, hát olyan ricsaj volt, hogy

ordibálnunk kellett egymásnak, a férjem a kezét dörzsölgette, és leültetett egy asztalhoz, amin Réservé feliratú cédula volt. És aztán tekintete a sarokba tévedt, ahol egy szép göndör hajú, fess öregúr integetett, egyedül ült a tükörnél, és neki is volt cédulája, és azzal játszott. Réservé. És a férjem ment, hogy üdvözölje, már a viselkedése alapján úriember volt, egészen másfajta viselkedés volt az övé, mint az én barbáromé, itt összefolytak az asztaloktól hallatszó beszélgetések, és amikor a férjem az öregúrral társalgott, hát minduntalan belesüvöltött odatartott fülébe. amikor az én kincsem visszatért hozzám, már ott volt a sörünk, Jaruska hozta ki, akit ismertem, már tíz éve pincérnősködik itt. rámosolygott a férjemre, és ő enyhén elvörösödött, egyedül ez ért valamit a férjemben, hogy még mindig elpirult, ha egy csinos nő ránézett, és. Mit kérnek papizni, aranyoskám?, kérdezte, és a férjem azt mondta, hogy ha majd jelt ad, akkor hozza ki a már megrendelt nagy hidegtálat. És aztán a férjem elmesélte nekem, s közben a vendégek feje fölött a ruhatárnál lévő főbejáratot figyelte, hogy az a szép öregúr ott az ismert fordító, Stépánek, aki lefordította az egész, na, azt az amerikai írót, a szentségit, elfelejtettem a nevét, de tudod, ki volt itt a háború előtt?

Erskine Cladwell, őt is fordította Stépánek úr, és aztán a fülembe ordította. És harmincnyolcban azokban a szeptemberi napokban Hemingway is járt itt, de őt csak két napig kalauzolta a városban, Hemingway körülszaglászott, és azt mondta, itt nem fognak harcolni, és szedte a sátorfáját. nézd csak meg jól! Tizenhétben Stépánek úr mint anarchista lelőtte a miniszterelnököt, és Amerikába szökött, és. itt vannak! A férjem felállt, és eléje ment egy elgyötört férfinak, míg a férfi felesége könnyedén lépkedett. És üdvözölték egymást, és a férjem bemutatott, és a barátai letelepedtek, maga Heinrich Böll volt az, meg a felesége, mint mondták, Moszkvából érkeztek repülővel, ahol Heinrich a PEN Klub elnökeként pénzügyi problémákról tárgyalt az emigránsokkal és a moszkvai hivatalokkal. És Jaruska hozott négy söröspoharat, és Heinrich úr olyan búbánatosan meredt arra a pohárra, hogy rögtön láttam szép, mély szeméből, hogy kijut mellette a feleségének, merthogy annak az ő kincsének alighanem úgyszintén szét van roncsolva a mája. És a férjem a magasba emelte a poharat, és úgy kiáltotta, hogy az egész asztal hallja. Egészségükre! És utólag még gratulált a Nobel-díjhoz. Sört ittunk, és az én férjem már a másodiknál tartott, és a Nobel-díjas Heinrich Böll úr csak kortyintott belőle, és rögvest szedte elő a zsebéből a levélformára hajtogatott fehér papirost, kibontotta, hátrahajtotta a fejét, és magába szórta a fehér port, összekente a kabáthajtókáját. Aztán megszólalt. Kedveseim, csak egy félórám van, aztán a többi íróval kell találkoznom. úgyhogy, mein lieber Bohumil, hogy áll az írással, elég szabad tere van? Nincs miért panaszkodnia? Merthogy én hivatalosan, a PEN Klub elnökeként vagyok itt. És a férjem azt süvöltözte Böll úr fülébe: Sose legyen ennél rosszabb, panaszkodni éppen panaszkodhatnék, de nem teszem, mert fölösleges, én most a felszámolás alatt álló írók közé tartozom. úgyhogy újra azt írok, amit akarok, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nem teszek lakatot a számra. ért engem? És Böll úr kiabált. Értem, bár szörnyű ricsaj van itt. de ha maga nem, akkor mi van a többiekkel? Több száz író nem írhat, nem tiltakoznak? És a férjem ordított. Tiltakozásokat mostanában magam ellen szoktam benyújtani, még nem sikerült összehoznom egy tisztességes regényt. Meg aztán. Prométheusznak el kellett lopnia a tüzet, azt senki sem ajándékozza oda nekem. És Heinrich Böll nem tágított attól, amit elkezdett. De hát mégis, itt nem jelennek meg irodalmi folyóiratok és tudományos meg kritikai folyóiratok sem. És maga, maga publikál? Nem publikál. És az én kincsem ordított, ilyen volt a harsány beszélgetés az U Sojkúban. De mert nem publikálok, most megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy megint az íróasztalfióknak fogok írni. És vett a tálból, amit Jaruska hozott, és odakínálta Böll úrnak és a feleségének is. És Böll asszony nagy gusztussal evett, és én is, csak Böll úr volt az, aki kettőt csípett a sonkából, és alig észrevehetőt hörpintett a söréből. És Böll asszony nagyot kortyolt, és folytatta a társalgást. Tudja, kedves asszonyom, az én férjemnek nem

szabad többet inni, mert életében biztos, hogy tíz ciszternára való whiskyt bevedelt már, parádés májzsugorodása van, gyógyszer nélkül azt a stockholmi díjat sem érte volna meg. És Heinrich Böll folytatta. Szóval tényleg nincs miért panaszkodnia? És én megelégeltem a dolgot, és mondtam. De Böll úr, hiszen ez nem igaz, két könyve zúzdába ment, nem publikál, amikor a születésnapja volt, hát az erdei vendéglőt elsáncolta a rendőrség, mi az, hogy nincs? De a férjem nevetett, tele szájjal falta a sonkát, és mindent outra játszott. Ez igaz, de itt, ebben az országban nincs ennél jobb reklám. benne vagyok a köztudatban, maga is tudja, hogy Nyugaton is írnak rólam. aha? Une surprise dans la forét. Franciaországból küldtek nekem újságkivágást arról az én születésnapomról. szóval én mindezt kiélvezem, némiképp fel vagyok már vértezve. meg aztán az ember ne teregesse ki mások előtt a családi szennyest. Maga is tudja, és. Grecia capta, victorem cepit. De aki tiltakozni akar, hát csak tiltakozzon, én, kérem, nem panaszkodhatom. És ha mégis, hát legfeljebb a mosdóban az ötödik csapnak. A férjem megkért, hogy ezt az utolsó mondatot fordítsam le. De Böll úr az órájára pillantott, és megrémült. Már mennünk kell, mondta. várnak minket az Alcronban. tette hozzá. És a férjem megkérdezte. Ezt a sört már nem issza meg? És rámutatott a sörre, a jóformán érintetlen sörre, amiből épp csak kortyintott a Nobel-díjas Heinrich Böll, aki kijelentette. Már nem iszom meg. És újra előhúzta a zsebéből a levél formájúra hajtogatott fehér papirost, kigöngyölte, hátrahajtotta a fejét, és szájába szórta a port, aztán két kézzel leporolta a hajtókáját, és olyan szépen nézett a férjemre, míg engem majd megölt a szégyen, megfogta a vállát, és valahogy úgy megcsókolta. Mein lieber, Bohumil, Sie sind ein redlicher Mann. És az én férjem annyira meg volt hatva, hogy fogta Böll úr sörét, és az egészet magába döntötte. Amikor búcsúzkodtunk, Böll asszony odanyújtotta a kezét a férjemnek, és ő megfogta, és aztán sörtől nedves ajkával csókot nyomott rá. Aztán a férjem kikísérte a vendégeket az étterem elé, és amikor visszajött, diadalmasan jelentette. Már tudom, hogy hívták azt az amerikai írót, akitől Stépánek úr mindent lefordított! Jack London! Jó dolog, ha legalább egyvalaki intelligens a tágabb családban!, ordította túl a férjem az egész éttermet. És én felkiáltottam. Intelligens! A piálásban! Csakhogy ebben a minutumban mindenki elnémult, és az én hangom lobogóként szelte keresztül a füstöt és a hangzavart. És mindenki az asztalunk felé fordult, néztek minket, és az én kincsem megint eminens, megint nagymester, megint világbajnok volt. Bal kezébe fogta a friss sörrel telt poharat, mohón nyakalta az ötödik sört, mintha az első lenne, és kinyújtott jobbjával ellensúlyozott. És mentőöv gyanánt kaptam egy levelet a kobylisyi IKV-tól, hogy már megvan az az új lakás Sokolnikyben, hogy megkapjuk a kulcsot, és átvehetjük a lakást, amit már annyi éve fizettem, azt a lakást a felhőkarcolóban, amely egy éve még csak a mérnöki tervrajzokon létezett. Azon a napon ott várakoztunk a tizenhárom emeletes toronyház előtt a többi jövendő lakástulajdonossal, és amikor ránk került a sor, a tisztviselők fellifteztek velünk az ötödik emeletre, kinyitották a harminchetes számú ajtót, boldog jövendőt kívántak nekünk az új lakásban, és a következő reménybeli tulajdonos kíséretében továbbmentek egy ajtóval. És ott voltunk az új lakásban, lassan lépkedtünk befelé, előbukkant a nap, és míg a férjem a konyhán át kiment a loggiára, a fedett erkélyre, ahonnan Prágára nyílt kilátás, én nem tudtam betelni a fürdőszoba szépségével, a fürdőszobával, amit ott Libenben a lavór vagy a mosókonyha helyettesített nekem, nem tudtam eleget gyönyörködni, végül aztán letelepedtem a vécékagylóra, itt meleg volt a vécén, sehonnan sem fújt a szél, a huzat, ez volt a legeslegszebb az egész toronyházi lakásból, erre vártam tizenöt évig, a fürdőszobára és a vécére. Felhúztam a gombot, és a víz lezúdult, elfordítottam a csapokat, a meleg vizet, aztán meg a hideget, teleeresztettem a fürdőkádat, hallgattam, ahogy a kádban egyre magasabbra emelkedik a beléengedett víz hangja, előrehajoltam a víz színéről fölgomolygó gőzben, és annyi év után újra boldog voltam, mert mindig erről álmodtam, hogy egy ajtó mögött lesz a vécém meg a fürdőszobám. És aztán tervezgettünk és rajzolgattunk, hogy melyik bútort hová állítjuk, a konyha itt tizenhat

négyzetméter volt, a nappali tizennyolc, a két hálószoba közül az egyik tizenegy, a másik pedig csak nyolc négyzetméter. És aztán lementünk Libenbe, ahonnan az én férjem, ahogy hajtogatta, bizonygatta és ordítozta, soha, de soha nem fog elköltözni, és nem kizárt, hogy ha nem műtét után lett volna, hát ott maradt volna nekem abban a lakásban az Örökkévalóság gátján, ám az én férjem úgy legyengült attól az operációtól, meg főleg azoktól az ivászatoktól Kuznik úrral, hogy a végén még helyeselt is, és egyetértett azzal, hogy neki is jó lesz Sokolnikyben lakni. Így hát leadtuk a kulcsokat a háziasszonyunknak, utoljára álltunk az udvaron, könnyes szemmel néztünk körül, és az alatt a röpke félóra alatt végigfutottam egész életemen itt az Örökkévalóság gátján, az összes házilagzin, az összes ivászaton, sorra feltűntek előttem mindazok, akik jártak hozzánk, hallottam, miről ordibáltak egymásnak, láttam magamat, amint hull a hó, és én az udvaron keresztül a vécére igyekszem fehér hálóingemben, láttam a férjemet, amint sietve ír, ahogy tíz ujjával veri az írógép billentyűit, láttam hol mindenütt hevert részegen az én férjem, valahányszor nem bírt lábra állni, benyitottam a mosókonyhába, még mindig ott volt az a svéd mosógép, amiben egyszer kilyuggattam az összes ágyneműnket, láttam, amint a férjemmel a nap nyomában vándorlunk székünkkel az udvaron, és amikor a nap átbukott a tetőn, hát én is utána másztam, hogy a rézsútos kátrányos tetőn napozzak tovább, láttam azt a folyosót, ami még mindig tele volt potyogó nedves malterrel és mésszel, az utcáról nyíló szűk folyosót, ahol férjem, valahányszor a kocsmából tért haza, hát ahogy ide-oda dűlöngélt, mindannyiszor összekente mind a két kabátujját. de láttam Etant, a kandúrunkat is, ahogy várt ránk, ahogy beugrált hozzánk a szűk, rácsos ablakon, ahogy annyira szeretett bennünket, amennyire mi szerettük azt az ő nagy macskalelkét, láttam a vadszőlőt, amely még mindig úgy futott és kacskaringózott, ahogy a férjem felfeszítette a falra, láttam azt a halotti maszkot is, amit a férjem otthagyott felakasztva a vadszőlő indái között, a halotti maszkot, amit Boudnik úr csinált a férjemnek. álltam, elvakítva ezektől a képektől, melyekről azt hittem, hogy már örökre bereteszelődtek, hogy semmivé foszlottak attól, hogy elhagytak engem, de most itt álltam az udvaron, és rezzenéstelen tekintettel újra végigmesélhettem az életemet, attól a pillanattól kezdve, hogy először léptem be ide, és az ablakon át az estében megpillantottam egy férfit, aki a padlót mosta, és aki aztán a férjem lett, láttam magamat, mint olyasvalakit, aki eleinte öngyilkosságot akart elkövetni, aztán a férje mellett még csak gondolni sem volt rá ideje, mert az én férjem úgy lefoglalt ezek alatt az évek alatt, annyit dühöngtem és őrjöngtem miatta, hogy arról is megfeledkeztem, hogy gyerekem legyen, mert az én férjem több gyerekkel felért, egymagával annyi dolog volt, mint fél tucat kis eszelőssel valamelyik kisegítő iskolából. Megvontam a vállam, mit lehet tenni? Könnyek között futottam le a lépcsőn, s még utoljára összekentem a kabátujjamat a hámló vakolattal.