Bohumil HrabalDÍSZGYÁSZ

  

Bohumil Hrabal: Krasosmutnění 

Fordította: Hosszú Ferenc, V. Detre Zsuzsa

TENGERI SELLŐ

AZ ISKOLÁBÓL egyenesen az úsztatóhoz rohantam, ahol homokkal teli hajók álltak, bárkák, amelyeknek a gyomrából a homokkotró egy pallón át talicskával hordta ki a homokot. A homokkotrók derékig mindig le voltak barnulva, de nem úgy, ahogy az uszodában napozó meztelenkedők, hanem valahogy másképp, ahogy munka közben barnul le az ember. Olyan barnák voltak, mint valami napozókrém reklámja. Az egyik homokkotró már rég megbabonázott. Mellére és karjára tengeri sellők, horgonyok, vitorlás hajók voltak tetoválva. Az egyik odatetovált vitorlás annyira tetszett, hogy én is szerettem volna egy ugyanolyat kitetováltatni a mellemre. Már előre éreztem, hogyan dagadozik a mellemen annak a hajócskának a vitorlája. Ma aztán nekibátorodtam, s mondom: egy olyan hajócskát, mint amilyen magának van, azt ugye soha az életben nem lehet lemosni?

A homokkotró leült a pallóra, előhúzott egy cigarettát, rágyújtott, és ahogy meg-megszívta, hát az a kis vitorlás emelkedett s süllyedt, mintha hullámokon bukdácsolna.

Tetszik neked?, kérdezte.De még mennyire, mondom.És szeretnél egy ilyet?De még mennyire, mondom, csakhogy mennyibe kerül egy ilyen hajócska?Egy üveg rumba, és Hamburgban csinálták, mondta a homokkotró, és a tengerészsapkám

arany feliratára mutatott.El kell mennem egészen Hamburgba?, mondom csalódottan.Dehogyis, nevetett a homokkotró, ezt a horgonyt meg ezt a nyíllal átlőtt szívet Lojza tetoválta

rám, az, aki a Hídhoz címzett vendéglőben szokott üldögélni. Egy nagy stampedli rumért.És nekem is tetoválna?, emeltem rá a szemem.Két nagy stampedliért, javította ki magát a homokkotró, és egy utolsót szippantott a

cigarettából, azzal a cigarettafüsttel valahogy erőt gyűjtött magába.Annyira ízlik magának az a cigaretta?, mondom.Egy cigi még egy jő ebédnél is többet ér, mondta, két kézzel erősen megmarkolta a pallót,

amely a hajó gyomrából egy homokdombhoz vitt a parton, fölrúgta a lábát, és lassan kézenállásba ment át, míg csak olyan egyenesen nem állt lábbal fölfelé, mint az esperesi templom folyóban tükröződő tornya, és azok a tetovált hajócskák a fenekükkel fölfelé fordultak. Láttam a homokkotró véreres szemét, ahogy vérbe borult, aztán derékban egyszerre csak összecsuklott, és

a meztelen lábát leeresztette a pallóra, és újra árbocukkal fölfelé fordította azokat a hajócskákat, és a hajócskái újra elúszhattak Hamburgba.

Köszönöm, mondom.És nekiiramodtam az alacsony parton, hátamon a táskámban zörgött a tolltartó s a könyvek, és

futottam a hídhoz, ott két ló erőlködött, hogy felvontasson a dombra egy homokkal teli fuvarosszekeret, a lovak nekifeszültek, patkóik csak úgy hányták a szikrát, de a nedves homokkal teli kocsi olyan nehéz volt, hogy a kocsis hasztalan toporgott előttük és fenyegetőzött az ostorral és ráncigálta a gyeplőt, a lovak elbizonytalanodtak, már nem egyszerre feszültek neki, hanem egymás után, és ilyenkor kész, ámen. Így hát a kocsis a lovak lábát csapkodta, aztán az ostornyél végével az orrukat verte, az emberek a korlátnak dőltek, és teljesen közönyösen nézték. És én vörösre gyúltam ettől a gyalázattól, mert a ló számomra szent állat, a szemem vérbe borult, és teli marékkal szedtem fel a homokot és hánytam a kocsisra, tele ment a szeme homokkal, és az ostorral fenyegetett, de én csak hánytam és hánytam teli marékkal a homokot, mint aki megzavarodott, és a kocsis futva elindult felém, és fenyegetett, hogy elver az ostorral, de én már a híd korlátjánál álltam, és kiabáltam rá.

Maga, maga durva alak, maga ezért valami ocsmány betegségben fog meghalni!És rohantam a hídon, át a másik oldalra, a híd közepén megálltam, nekidőltem a korlátnak,

lihegtem, és vártam, hogy a vérem visszatérjen oda, ahol eredetileg volt, míg csak meg nem nyugodtam. Aztán visszamentem oda, ahol a híd a Híd utcába torkollik, letértem a Török-torony és a malom felé, aztán a Várkapu utcába, a bíróságot megkerülve a délutáni napsütésben átvágtam a kis templomtéren, és bementem a templomba.

A templomban nem volt senki, kellemes hűvösség terjengett, egy kis ideig nézelődtem, de a templom egész belsejéből nem láttam mást, csak a két kis perselyt a térdeplőknél. Megint dobogni kezdett a szívem. Hogy megnyugodjak, letérdeltem Szent Antalka szobra előtt a térdeplőre, s úgy tettem, mintha imádkoznék. És lehajtott fejjel suttogtam:

Egy tetovált hajócskát akarok a mellemre, két stampedliért, pénzre van szükségem, a perselykéből veszem kölcsön, becsületszavamra, visszaadom majd azt a pénzt.

Felemeltem a szememet, és Szent Antalka szemébe néztem, aki mosolygott rám, kezében fehér liliomot tartott, és nem volt semmi kifogása a dolog ellen, csak mosolygott. És én elvörösödtem, körülnéztem, és aztán felfordítottam a kis perselyt, és addig rázogattam, amíg egy teli marék aprópénz ki nem hullott belőle. Zsebre vágtam és újra letérdeltem, és a tenyerembe hajtottam a fejem, hogy megnyugodjak. Hallottam, hogyan zizegtet a huzat egy száraz levelet az ablak pókhálóiban, léptek hallatszottak odakintről meg távoli kocsizörgés. Azt mérlegeltem, nem kellett volna-e inkább az esperes úrtól kölcsönkérni a pénzt, de tudtam, hogy lebeszélt volna, mert én szoktam harangozni, mert én amolyan helyettese voltam, ministráns. Végre is visszateszem majd a pénzt a perselybe, hát akkor miért ne? Felálltam, és felemeltem a két ujjamat, és megesküdtem.

Becsületszavamra, visszaadom ezt a pénzt. Kamatostul.És hátráltam kifelé, Szent Antal még mindig kedvesen mosolygott, és kirohantam a

templomból a napfénybe, amely úgy megolvasztotta a házacskák falait és tetejeit, hogy semmit sem láttam. És amikor kiúsztattam a szememből a könnyeket, bizony megijedtem. Egy kövér rendőr lépkedett felém, maga a rendőrparancsnok, Fidrmuc úr, egyenesen felém tartott, megállt, az árnyéka rám borult, a szívem megint olyan hevesen kezdett dobogni, hogy lesütöttem a szemem, és láttam, hogyan remeg a szívem ritmusára a fekete masli a matrózblúzomon, kinyújtottam a kezemet, és csuklóban keresztbe tettem. A rendőrparancsnok szorosan mellettem állt, valamit keresett a zsebében, jól tudtam, hogy az acélbilincset keresi. Amikor nem találta meg a sötétkék egyenruha zsebében, a nadrágzsebében kereste. Most megtalálta, de elégedetten egy

szivartárcát húzott elő, sokáig válogatott a virzsíniák közül, azután egyet végigtapogatott, kihúzta belőle a kis szalmaszálat, és jóízűen rágyújtott, és azzal a mázsás pocakjával elvonult mellettem. És én kinyitottam a szemem, egy pillanatig a keresztbe tett kezemet néztem, aztán megkönnyebbültem, és visszairamodtam a hídhoz. A táska a könyvekkel és a tolltartóval zörgött a hátamon, és én leszorítottam két hüvelykujjammal a táska szíjait, és amikor átfutottam a hídon, nagyokat dobbantottam a lábammal a lépcsőn, amely lefelé vitt a folyóhoz. Itt, ahol a hídboltozat végződött, itt mindig csönd volt, ide senki se jött önszántából, s ha mégis, hát csak azért, hogy elvégezze a kis- vagy nagyszükségét. Rejtekhelyem volt itt egy billegő kő mögött, ahol tintát és tollat tartottam. Ha az iskolában nem volt kész a házi feladatom, és az igazgató tanító úr rákérdezett, hát azt mondtam, hogy otthon felejtettem a füzetet. És az igazgató tanító úr hazaküldött azért a házi feladatért, én meg, hogy időt nyerjek, a papírüzletben vettem egy füzetet, és itt, a híd alatt, ezen a száraz és csöndes helyen, térdemen a füzettel, megírtam a leckét. Itt telepedtem most le, és megszámoltam, hogy mennyi pénzem van. Nemhogy két, de hat nagy stampedli rumra is elegendő volt...

A Hídhoz címzett vendéglőben vidáman voltak.Miféle kis tengerész jött hozzánk?, kiáltott föl Lojza úr.És én ott álltam előtte a matrózblúzomban és a kerek matrózsapkámban a fekete szalaggal,

amely hátul úgy vált ketté, mint a fecske szárnya, s a homlokom fölött egy pazar aranyhorgony, alatta pedig arany felirat, Hamburg. Lojza úr levette a sapkámat, a saját fejébe nyomta, és bohóckodott, a homokkotrók nevettek, én meg mosolyogtam, és boldog voltam, Lojza úr föl-le járt a teremben, szalutált, és olyan fintorokat vágott, hogy ugyanúgy nevettem, mint a többi vendég. Mondom magamban, ha nagy leszek, akkor ugyanígy fogok üldögélni a Hídhoz címzett vendéglőben, és nagy megtiszteltetésnek fogom tartani, hogy ilyen kellemes folyami urakkal ülhetek együtt. Lojza úrnak hiányoztak az elülső fogai, és az alsó ajkát olyan ügyesen tudta a felsőre hajlítani, hogy megnyalogathatta vele az orra hegyét. És így járkált föl s alá az én kerek tengerészsapkámban, és a homokkotrók asztala az ablak alatt tapsolt, és a vendéglős széthordta a frissen csapolt sört. Két nagy rumot kértem.

Lojza úr, mondom, ez a magáé.Hohó, és honnan vetted rá a pénzt?Kölcsönöztem. Magától az Úristentől. Mondom.Ohó! Hát te beszéltél vele?Nem. Nem volt otthon. Egyik munkatársa kölcsönözte. Szent Antal. Azért kölcsönözte, hogy

maga kitetováljon a mellemre egy gyönyörű kis hajót. Ugyanolyat, mint amilyen Korecký homokkotró úrnak van a mellén, ott ni.

Lojza úr fölnevetett, és azt mondta, haha, hát ha magának a mennybelinek a keze van a dologban, akkor megcsináljuk azt a hajócskát. Hanem mikor?

Most azonnal, azért vagyok itt. Mondom.No de, fiacskám, nincs nálam a tű.Akkor ugorjon el érte. Mondom.A mindenit, kiáltott fel Lojza úr, ez aztán nem húzza-halogatja a dolgot. És egy hajtásra kiitta

a pohárka rumot, és átnyomakodott az ablaknál ülő vendégek térde között, és az ajtóból a kezével jelezte, hogy nemcsak a tűért megy, hanem a tetováló festékért is. És a homokkotrók leültettek maguk közé, a vendéglős pedig hozott nekem egy málnaszörpöt.

Hát az espereseteknek hány szakácsnéja van, kettő vagy három?, kérdezte tőlem Korecký homokkotró úr.

Kettő, de mindketten egészen fiatalkák. Mondom.Fiatalkák?, kiáltottak föl mind a homokkotrók.

Fiatalkák. Mondom. Ha az esperes úrnak jókedve van, uraim, akkor az egyik szakácsnőcskét leülteti egy székre, lehajol, az ülőke alá teszi a tenyerét, pontosan úgy, mint amikor a vendéglős úr a sörökkel teli tálcát viszi, és egyszerre csak, hoppá! fölemeli a gyönyörű szakácsnőcskét egészen a mennyezetig, a szakácsnőcske szoknyája összeborzolja a haját, és ő körbecipeli a széken a konyhában.

Ohó!, kiáltottak föl a homokkotrók, a szoknyája összeborzolja a haját!Olyan az, mint a dicsfény, mondom, az esperesünknek, uraim, akkora ereje van, mint egy

svájci bikának. Hatan voltak testvérek, és az apukája olyan erős volt, hogy a gyerekek elébe tettek az asztalra egy diót, az apukájuk meg fölemelte az ujját, és puff neki! az ujjával ügyesebben törte föl a diót, mint a diótörővel! Hanem az esperes úr, amikor kisgyerek volt, meg amikor később nagyobbacska fiú, hát hatuk közül ő volt a leggyengébb, úgyhogy nem lett volna alkalmas az erdei munkára, és a szülei azt mondták, no hát mi legyen vele? És így aztán papnak taníttatták. Vacsorára rendszerint egy óriási tál krumpli volt, a család körülülte az asztalt, a kanalak készenlétben, és egyszerre csak az anyukájuk csattintott a kanalával, és akkor az a nyolc kanál versenyt vájkált a tálban olyan gyorsan és olyan sokáig, míg egy szem krumpli se maradt. Komolyan magyaráztam, és én magam bólogattam hozzá egyetértőleg, a homokkotróknak nevethetnékjük támadt, de végül nem nevettek. És Lojza úr visszajött, és már az ajtóban rázta a kis nyitott koffert az üvegcsével meg a tűvel. Az a kis koffer pont olyan volt, mint amilyet Salvet úr, a miskároló hord. És én türelmetlenül lehúztam a fejemen át a matrózblúzomat, Lojza úr pedig letette a kis nyitott koffert az asztalra.

Hát akkor, milyen hajócskát akarsz? Bárkát, csatahajót, brigget, gőzöst?, kérdezte Lojza úr, és egy kézmozdulattal meghagyta, hogy a homokkotrók tegyék le a sörüket az ablak fapárkányára.

Hát maga mindenféle hajót tud festeni?, csaptam össze a tenyerem.Választhatsz, mondta Lojza úr, és intett, és az egyik homokkotró levetette a meztelen testére

húzott szerelőruha zubbonyát, és felém fordította a legkülönfélébb tetoválásokkal, tengeri sellőkkel, összetekert kötelekkel, szívekkel, kezdőbetűkkel, vitorlás hajókkal telis-teli rajzolt hátát. A szemem ide-oda járt a szépséges képek között, és szerettem volna a templomi perselyekből kikölcsönözni az összes pénzt, az összes aprót, mert azt szerettem volna, hogy rajtam is ott legyen mindaz a tetoválás, amit a homokkotró hátán és mellén láttam. Az összes pénzt odaadtam volna.

No, válassz, mondta Lojza úr.Egy apró vitorlás hajóra mutattam, Lojza úr újságokat terített az asztalra, és hanyatt fektetett.Nem fog fájni?, emelkedtem föl.Lojza úr visszanyomott, bámultam a mennyezetet, s azt mondta, hogy csak egy kicsit szúr

majd.Egyszóval, azt mondtad, fiú, hogy egy hajócskát?Egy hajócskát, pont olyat, mint amilyennel Jézus hajózott a tanítványaival a Genezáreti-tavon,

mondom, és bámultam fölfelé, hallottam, hogyan csúszkálnak a székek, hogyan hajolnak fölém a homokkotrók, éreztem a leheletüket, felém szállt a szaguk. Lojza úr a zöld festékbe mártogatott tűvel pontokat döfködött belém, boldogságtól eltelve szenderegtem. A homokkotrók meleget leheltek rám, pont olyan érzésem volt, mintha jászolban feküdnék, és a pásztorok hajolnának fölém, meg egy ökör és egy szamár, mintha kis Jézuska volnék. És hangokat hallottam.

Nicsak, milyen parádés tatja lesz ennek a hajócskának.Lojza, rendes vitorlákat csinálj neki. Mit vitorlákat, rendes oldalfalakat, az a legfontosabb.Jó mély horonya, rendes kormánya legyen... És én feküdtem a hátamon, a Hídhoz címzett

vendéglő asztalán, néha felriadtam, és föl akartam emelkedni, de Lojza úr a könyökével

gyöngéden visszanyomott. És amikor végleg elaludtam, Lojza úr fölébresztett, és elrakosgatta a tetováló szerszámait.

No, fiú, készen van a hajócska, többé senki el nem veheti tőled, le nem törölheti. És ha mégis, hát csak Prágában csinálja ezt egy doktor, az, aki a színésznőknek feszessé teszi a bőrét, és eltávolítja a ráncaikat meg a szeplőiket, csakhogy egy négyzetcentiméter hatvan koronába kerül...

Lojza úr magyarázott, és a homokkotrók nevettek, úgy röhögtek, hogy könnyben úszott a szemük, ültem az asztalon, és amikor meg akartam nézni a hajócskát, Lojza úr rám dobta a matrózblúzt, és ő maga húzta át a fejemen, és ő maga kapcsolta be a csíkos plasztront. Aztán felsegítette a hátamra az iskolatáskát, a fejembe nyomta az ovális sapkát, és megigazította a horgonyt meg az arany feliratot, hogy Hamburg.

Vendéglős úr, rendelkeztem, még két rumot, és fizetek. És mosolyogtam az összes homokkotróra, ők meg visszanevettek rám, de már nem úgy, mint korábban, hanem valahogy olyan bűntudatosan, már nem néztek a szemembe. Fizettem, a maradék aprót odaadtam a vendéglősnek, mert akinek vitorlás hajócska van a mellén, annak gavallérnak kell lennie.

Vegye úgy, vendéglős úr, mint borravalót. Mondom, és hátrafordultam az ajtóban, szalutáltam, és a homokkotrók hangos nevetése közepette kifutottam az estébe...

A hídon hóviharban találtam magam a nyár kellős közepén. A folyó mélyéből százezerszámra röppentek föl a kérészek, beleröpültek a gázlámpák fényébe, és lehullottak a kövezetre, a lámpaoszlopoknál kérészfátylak képződtek. Az arcomat verdesték, és amikor lehajoltam és belenyúltam a kérészek kupacába, úgy kavarogtak, mint a forrásban lévő víz. Az emberek meg-megcsúsztak a kérészeken, mintha dara hullana. És én csak lépdeltem, még senki sem látta és senki sem tudta, hogy a mellemen egy tetovált hajócska van, amely velem fog úszni mindenhová, ahol csak leszek, és amikor fürdeni fogok, amikor mellúszással fogok úszni, akkor az ő orra fogja szelni a folyó vizét, és amikor bánatos leszek, akkor feltépem mellemen az inget, mint a képeken az ingét szétnyitó Jézus, hogy megmutassa az embereknek töviskoszorúval övezett égő szívét. És a hídon jutott eszembe, hogy az első, akinek meg kell mutatnom a hajócskámat, az esperes úr lesz. Két gázlámpa között kavargó kérészorsóban léptem be végül a plébánia nagy kapuján, az udvaron egy lámpás állt, a zöldséges kert mentén elmentem egészen a plébánia kivilágított ablakáig. A fal mentén léceken szőlőtőke kúszott, fölkapaszkodtam rá, és amikor fél kézzel megkapaszkodtam egy lécben, a másikkal meg félrehajtottam az indákat és leveleket, először egy zöld bársonnyal letakart asztalt pillantottam meg, amelyen egy üveg vermut állt és egy félig kiivott pohár. De aztán megláttam valamit, amit aligha kellett volna látnom. Az esperes úr éppen a két kacagó szakácsnőt kötözte össze egy abrosszal vagy lepedővel. Amikor összekötötte őket, letérdelt és a hasukat szaglászta. Lesütöttem a szememet, de amikor összeszedtem magam, hogy újra benézzek, olyasmit láttam, ami biztosan fellelkesítette volna a Hídhoz címzett vendéglő homokkotróit is. Az esperes úr a foga között tartotta azt az abroszt, széttárta a karját, mint egy artista, és most a fogával tartotta az összekötött szakácsnőket, akik ficánkoltak a fekete cipellőikkel, kifésült hajukkal a mennyezetet firkálták, és az esperes úr körbe-körbe hurcolta őket a szobában, és én örültem, hogy az esperes úr ilyen erős, hogy elbír két, lepedőbe kötözött szakácsnőt, mint Jézus. És miután néhányszor körbejárta a szobát, újra lehajolt, és letette a földre azokat a szakácsnőcskéket. És belevetette magát a karosszékbe, és nevetett, a nők a szoknyájukat huzigálták, és az esperes úr kiitta a maradék bort, és újra telitöltötte a poharat. Óvatosan lemásztam a lécek létráján a földre, megkerültem a plébánia sarkát, és bekopogtam az ajtón. Lépteket hallottam, és kinyílt az ajtó, és a szakácsnőcske beinvitált.

Mi van?, kérdezte az esperes úr, s az ujjai között a poharat tartotta.Esperes úr, mondom, áldjon meg engem.És miért ilyen későn, és mit áldjak meg rajtad?

Esperes úr, nézze csak!És kikapcsoltam a plasztront, a kis tengeri hullámokhoz hasonló kék csíkokkal, és széthúztam

a matrózblúzomat, így álltam ott, fejemen a kék tengerészabronccsal, mint amilyen dicsfény Szent Alajos feje körül van, és csak úgy ragyogtam a boldogságtól. De a szakácsnők megijedtek, és mindkét kezüket a szájukba kapták. A kérészek kopogtak az ablaktáblákon, és lehulltak a floxok érő virágaira. Az esperes úr fölállt, megsimogatta a karomat, és a szemembe nézett.

Ki csinálta ezt neked?Lojza úr a Hídhoz címzett vendéglőben.És mit tetovált rád?Hajócskát, egy olyan vitorlást, mint amilyenen Jézus urunk hajózott.Az esperes úr parancsokat osztogatott, és a két szakácsnő, a két oldalánál fogva, egy nagy

tükröt hozott az előszobából, az esperes úr intett nekik, és a konyhatündérek letérdeltek, elébem tartották a tükröt, és én belenéztem. Mögöttem az esperes úr arca hajolt a tükörbe, és én láttam, hogy a mellemre egy zöld tengeri sellő van tetoválva, egy sellő pikkelyes farokkal, egy sellő csupasz testtel, egy sellő, aki ugyanúgy mosolygott, mint a szakácsnők, amikor az esperes úr a fogával fölemelte őket a nagy abroszba kötözve. Szemem előtt elsötétült a világ a rémülettől és a döbbenettől.

Ezzel többé nem ministrálhatsz nekem. Mit szólsz hozzá?Egy négyzetcentiméter hatvan korona, dadogtam, és mindkét kezemet a zöld tengeri sellőre

szorítottam.A szakácsnőcskékből kipukkadt a nevetés, de az esperes úr olyan mozdulatot tett a kezével,

mintha megfenyegetné őket.Örülök annak, mondta lassan az esperes úr, és lassan föl-le járt a szobában, örülök annak,

hogy éppen hozzám jöttél. Nem lesz könnyű dolgod az életben.És megsimogatta a hátam.

EGY NÉGYZETCENTIMÉTER HATVAN KORONA

ÜLTEM A KIS ASZTALNÁL, és írtam a szorgalmi házi feladatot, amikor a sörgyár udvarán Pepin bácsi vonult át. A tengerészsapkája, amelyet maga Šisler kalapos- és sapkásmester úr varrt neki mérték után Hans Albers fehér sapkájának a mintájára, az a sapka, mint egy kis hajó, úgy úszott át a sörgyári udvaron. Aztán a bácsi megállt, a zsebéből elővett egy kis kefét, levette a sapkáját, és gondosan tisztogatta, olyan gyöngéden, mintha egy madárkát simogatna. Aztán a fejébe nyomta, és büszkeséggel eltelten bejött hozzánk. És zsíros kenyeret vacsoráztunk, anyu hozta a bödönt, és szeleteltük a kenyeret, és a bácsival egyik szeletet ettük a másik után, és leöblögettük sörrel.

Ezt az étket szerette a legjobban Kohn érsek, kiabált Pepin bácsi teli szájjal.És fehér sapkája az aranyzsinórokkal s a nagy aranyhorgonnyal a kis fekete címerpajzs fölött

tündökölt a megvetett ágyon. És bejött Celestýn kandúr, és amikor fölugrott a megvetett ágyra, anyuka észrevette, hogy ott tündököl a bácsi sapkája, hát fogta, és fölakasztotta a fogasra, mert a fehér ágyon csak Celestýn kandúr feküdhetett, még akkor is, ha sáros volt a mancsa.

Apuka azonban nem szerette a zsírt, úgyhogy csak száraz kenyeret szeletelgetett magának a konyhakéssel, ott állt a konyhában a tűzhelynél, és egy bögréből langyos tejeskávét ivott. És én meg a bácsi ma olyan éhesek voltunk, hogy megkértem anyut, olvasszon föl nekünk a lábosban egy kis zsírt. És aztán a bácsival felváltva mártogattuk az apró kenyérfalatokat a zsírba, és

megsóztuk, megborsoztuk, és mohón nyeldekeltük ezt a vacsorát, és leöblítettük sörrel. Pepin bácsi, amikor befejezte az evést, ragyogott. No hát, ma újból dicső győzelmet arattam, pont olyat, mint amikó úrnapján Zawada óbesterrel lóháton bevonútunk az elfoglalt Přemyšlbe. Kiabált Pepin bácsi.

Apu kimeresztette a szemét, és a konyhakéssel együtt az almárium mögé húzódott, s ott összekulcsolta a kezét, és rekedten suttogta.

De hiszen ebből egy árva szó sem igaz, ha valahol csak egyet is lőttek, hát elsőnek ő feküdt az árokba.

Pepin bácsi azonban tovább kiabált, elragadtatva saját magától.Velem szemben soha senki nem engedhetett meg magának semmit! Azonnal előrántottam a

revolvert, és dirr! és durr!, mindenki vérben fetrengett és mindenki felbukfencezett.Apu az utolsókat kortyolta a kávéból, és olyan dühbe gurult, hogy leöntötte a nadrágját. És

azonnal az almárium mögé húzódott, s onnan mutogatott és suttogott nekem.Ebből egy árva szó sem igaz, már tizennyolc éves volt, de még mindig elébe kellett mennem,

annyira félt este.Fiú, kiabált Pepin bácsi, a legnagyobb szépségek lődözték főbe magukat miattam, akkoriban

én vótam Morvaországba az első számú szépség!Apu az almárium mögött összekulcsolta a kezét, és halkan kiáltotta.Ez nem igaz! Hiszen fiatal korában csupa ragya volt, és a nyakán örökösen három nyitott

furunkulus éktelenkedett!De Pepin bácsi, teljesen elmerülve a régi szép időkben, elragadtatottan ordibált.Amikó urlaubra jöttem haza kadétuniformisban, oldalamon egy kis kard, egy szablya, a kard

mellett aranybojt, no hát, aki engem akkó a világ legszebb uniformisában látott, hát teljesen paff vót tülem! Ha a saját nővéremre néztem, hát lesütötte a szemit, és összecsuklott attól a szépségtől, és túróval kellett borogatniuk, hogy attól a gyönyörűségtől meg ne haljon!

Apu újra visszahúzódott a fal és az almárium közé, és a szemét a mennyezetre emelte, és jajveszékelt, a mennyezeten át egyenesen az égnek panaszkodott.

Kadétuniformisban jött haza, de csak kölcsönözte, a katonaságnál mindig is közönséges baka volt!

De Pepin bácsi egyre jobban elragadtatta magát, és én szemben ültem vele, és nevettem, összekulcsoltam a kezem, és a tenyerembe vettem a térdem, és így hintáztam és nevettem, tudtam, hogy apunak van igaza, csakhogy Pepin bácsi elhatározta, hogy ő akkor Közép-Európa legszebb katonája volt, hát az is volt. És ahogy hintáztam, hát kinyílt a matrózblúzom, és Pepin bácsi a mellemre meredt, és aztán félrehúzta annak a matrózblúznak a hajtókáját, és a lelkesedéstől magánkívül fölkiáltott.

No nézd csak, ez aztán a gyönyörűség!És teljesen megbűvölten nézte a zöld tengeri sellőt.Ugye!, mondtam, és behunytam a szememet.Apu kenyeret szelt magának, és most a konyhakéssel ott állt előttem, abbahagytam a hintázást,

és két arcot láttam, a bácsi ámulattal és apu rémülettel teli arcát.Tengeri sellő? Tengerész vagy. Legény vagy!, kiabált Pepin bácsi.Apu megtapogatta azt a tetovált sellőt, és fölkiáltott.Ezzel akarsz járni a városban, az iskolába?Anyu bejött a konyhába, a tűzhelyről levette a vedreket a malacok moslékával. Amikor oda

akart nézni, ahová apu és a bácsi nézett, apu eltakarta a szemét.Hogy merészelted ezt! Kiabált apu.Én hajócskát akartam, de Lojza úr tengeri sellőt tetovált nekem, nyeltem nagyokat.

De ez a sellő pucér!, üvöltött apu, és kitolta anyut a vedrekkel a folyosóra.Viszont gyönyörű, ugyanaz a szisztéma, mint Vlasta, az az új pincérnő Havrdáéknál, kiáltotta

elismerően Pepin bácsi.Apu felkapta a konyhakést, azt, amelyikkel a kenyeret szelte, aztán odahozta a házi patikát,

kinyitotta, és keményen megmarkolta a kést, és odalépett hozzám, behunytam a szemem, és a fejemben fölvillant az a bibliai történet, amikor Ábrahám készülődik, hogy leölje Izsákot, és feláldozza az Istennek. Összekulcsoltam a kezem.

Apu, az istenért, apukám, ne tegye ezt, hagyjon életben, vágja ki azt a sellőt a bőrömből, de hagyja meg az életem!

A kés éles hegye közvetlenül a torkomnál állt meg, apu habozott. Csak egy kis idő múltán távolodott el a hosszú kés, a házi patikából apu kivett egy guriga flastromot, letekerte és a késsel csíkokra vágta, és mint egy mérgezett kutat, leragasztotta azokkal a csíkokkal az én zöld tengeri sellőmet. Pepin bácsi föllélegzett, a fogasról óvatosan leemelte fehér tengerészsapkáját, óvatosan a fejébe nyomta, és újra gyermekdeden mosolygott, mintha látná magát, milyen jól áll neki az a sapka. Aztán csöndesen kiment a konyhából a folyosóra, és csöndesen becsukta maga után az ajtót. Az ablak alatt az alkonyatban most ott úszott az a fehér sapka, és a bácsi indult a városkába a széplányokhoz, hogy mielőtt betérne a vendéglőkbe és bárokba, fogadja az ablakokból kihajoló emberek üdvözléseit. És mert nyár volt, hát minden ablakból polgárok hajoltak ki, ez volt a szokás a mi kis városunkban, hogy alkonyatkor, vasárnap délelőtt az emberek szépen fölöltöztek, és kiültek az ablakba, egész utcák voltak tele ablakon kihajoló emberekkel, akik óriási érdeklődéssel követték, ki megy az utcán, hol és mi történik, kölcsönösen üdvözölték egymást, és kis csoportok alakultak minden ablaknál. A téren minden emeletet ablakon kihajolok foglaltak el, mintha valami ünnepély lenne, mintha a városkán katonai zenekar vonulna át vagy álarcosok menete. De csak este volt, és az emberek csak úgy kihajoltak az ablakon, mert volt rá idejük. És mindenki üdvözölte a bácsit, és minden ablakon kinéző tudni akarta, melyik bárban vannak a legszebb hölgyek, és mindenki megcsodálta a bácsi tengerészsapkáját. És Pepin bácsi ezt tudta, és ez éltette. Én meg ültem a kis asztalnál, és a szorgalmi házi feladatot írtam, de csak azért, hogy az írással eltereljem a figyelmet a zöld tengeri sellőről, nagy gonddal csináltam, teljes egészében a füzetre összpontosítottam, hogy apu ne kiabáljon többé velem, anyu pedig ne sírjon. Így hát írtam, apu és anyu moziba készült, én meg írtam a feladatot. Mi szeretnék lenni? Az igazgató tanító úr azt mondta, hogy minden diáknak azt kell akarnia, hogy a legeslegnagyobb valaki legyen, hogy az életben azt kell akarnia, hogy elnök legyen és Bata gyáros és legfelsőbb bíró és postaigazgató, de én a szorgalmi házi feladatban azt írtam, hogy munkanélküli szeretnék lenni. Egy ilyen munkanélküli nem jár munkába, mint ahogy én járok kényszerűségből az iskolába, a tér minden este tele van munkanélküliekkel, akik vidámak, és hangosan kiáltoznak egymásra, tele vannak velük a vendéglők, ahol kártyáznak, amikor esik az eső, a munkanélküliek a mi kis városunkban mindig napbarnítottak, mert ráérnek egész nap fürdeni és feküdni a napon, ha pedig beköszönt a tél, hát korcsolya nélkül hokiznak, s akkor van aztán kiabálás és lárma a befagyott folyón, úgyhogy a mi kis városunk munkanélkülieinek semmi gondjuk, mert reggel fölkelnek, amikor fölébrednek, és így a munkanélküliek a mi kis városunkban sokkal jobban néznek ki, mint azok, akik munkába járnak, és állandóan rettegnek, hogy kidobják őket... És apu a nyakkendőjét kötötte, úgy kötötte, mintha föl akarná akasztani magát, kinyújtotta magára a tükörben a nyelvét, az ujjait teljesen egymásba fonta, mint a császárzsemlét, de végül is olyan csomót kötött, amilyet akart, le-lehajolt, és a vállam fölött olvasta a szorgalmi házi feladatomat, és amikor elolvasta, éreztem a tekintetét a tarkómon, egy olyan éles pillantást, mint a konyhakés, s olyan vékonyat, mint az esernyő drótja. Megragadott, csoda, hogy szét nem morzsolta a vállamat, és megpenderített, és fölragadta a konyhakést, és a hegyét egyenesen a torkomnak szegezte.

Belepréselődtem a kis székbe, és tudtam, hogy most aztán végem, mert apu a szorgalmi házi feladattól még nagyobb dühbe gurult, mint attól a tengeri sellőtől. Gyűlölködve nézett rám, pontosan úgy, mint tavaly, amikor meghagyta nekem, hogy gyomláljam ki a kiskertet, öt ágyás zöldséget, és amikor kigyomláltam, hát apu megsimogatta a hajamat, és jött velem vissza a kertbe, de amikor meglátta, hogy kigyomláltam az összes salátát és zöldséget, és az ágyasokban a dudvát és a gazt hagytam meg, hát ugyanígy szikrázott rám szeméből a gyűlölködés, valami fájdalomféle, hogy mi rosszat tett ő és kinek, hogy így bünteti az ég... Ugyanígy nézett rám most is, a kés a mellemet karistolta, nem pislogtam, apu sem pislogott, csak nézett egyenest a lelkem fenekére. Aztán döfött, de könnyedén, és egyik flastromot a másik után kaparta le a késsel, és halkan beszélt magában.

Fölösleges, legyen csak az a tengeri sellő rajtad, mint egy Káin-bélyeg... szóval munkanélküli szeretnél lenni? A javítóintézetben fogod végezni, és mire kieresztenek majd, megérsz a börtönre, a börtönben pedig az akasztófára.

És anyu kijött a szobából, már kosztümben és egy kis kalapban, a tetoválásomra nézett és azt mondta.

Még jó, hogy annak a sellőnek a lába pikkelyes és a melle csupasz, fordítva rosszabb lenne. Induljunk, nehogy lekéssünk a filmről, Gary Cooper játszik benne. Csakhogy a flastromok összekunkorodtak, és apu rázta az ujjait meg a kezét, de azok a csíkok úgy összetekeredtek a tenyerében, mint egy vásári kereplő. Végül a törülközővel kellett leszednie.

És megfenyegettek, és elmentek a moziba, a Rettenetes eseményre.Aztán a sörgyári iroda előtt üldögéltem a padon, a fecskék már abbahagyták a csivitelést, és

már nem írtak ákombákomokat a szárnyukkal az égre, távolról vonatok kattogása hallatszott, és a sörgyárhoz egy csilingelő hang közeledett, és a kapun befordult Vaňátko úr, az éjjeliőr. Arcát verejték borította, mintha valami maszkot viselne. Az elemlámpákkal és fütyülőkkel teleaggatott és a hűséges Tričko kutyusba lépten-nyomon belebotló éjjeliőr, amikor odaért a padhoz, összeverte a sarkát, és szolgálatra jelentkezett. Kávéval teli kannácska lógott a mellén, a hátán egy mordály, katonai puska, amelyből már nemigen lehetett lőni, ugyanis Vaňátko úrnak minden este az volt az érzése, hogy megtámadják, mint Pepin bácsit, az osztrák katonát. És ezért aztán Vaňátko úr azonnal lőtt, fölriasztotta és megrémítette a szerelmespárokat, és egy lövéssel leverte a kalapot annak az embernek a fejéről, aki a nagydolgát végezte a sörgyári kerítés mellett, ezért apu inkább elrontotta a mordály závárzatát, hogy ne lehessen lőni vele. Amikor levette a katonaköpenyét, amit tüstént leterített az iroda előtti berkenyefa alatt a fűre, Vaňátko úr belebotlott a kutyusba, s csoda, hogy orra nem esett. Felkapta a kutyust, és odavágta a betonjárdához, a kutyus panaszosan sivalkodott, mire az éjjeliőr ölébe vette Tričkót, csókolgatta verejtékben úszó arcával, és bocsánatot kért a hű állattól. Aztán csak ült a padon, fülét hegyezte, a mordály a keze ügyében, és dőlt róla a verejték. Apu azt mondta, hogy Vaňátko úr maláriát kapott a háborúban. Ült és fokhagymától illatozott, a hagymaszósznak egy olyan különös szagától.

Hirtelen eszébe jutott, hogy elfelejtett jelentkezni a gondnok úrnál. Mondom, az apukám moziba ment. Vaňátko úr azonban ennek ellenére katonás léptekkel és a mordállyal a vállán az ablakhoz vonult, tisztelgett, és lejelentkezett a sötét ablaknak. Vaňátko éjjeliőr szolgálatra jelentkezik!

És hátraarcot csinált, és kis híján újra átbukott a hűséges Tričko kutyán. Fölemelte, és amikor már éppen hozzá akarta vágni a betonjárdához, a malária enyhült, és az éjjeliőr magához tért, és összecsókolta a kutyust, és bemázolta a hagyma- és fokhagymaszósz szagával, a kutyus biztosan jobban örült volna, ha a betonjárdához vágja, mert az a szag annyira kellemetlen volt, hogy húzódozott elfelé, amilyen messzire csak bírt, el-ellökte magát a csókolgató bajusztól, csakhogy

az éjjeliőrnek meg kellett váltania magát. És amikor letette a kutyust a földre, a padhoz lépdelt, láttam a sziluettjét, amolyan szőlészeti nadrágot hordott, aminek a két szára között még egy kisebb nadrág volt. De ez attól volt, hogy az éjjeliőrnek lágyéksérve volt, vagy ahogy Pepin bácsi mondta, golyóbisa. Leült és hallgatta az estét.

Vaňátko úr, kérdem, maga mi szeretne lenni, ha most járná ki az iskolát?Epileptikus, felelte az éjjeliőr gondolkodás nélkül.Epileptikus, az milyen foglalkozás?, kérdem.Egy ilyen epilepszia a legnagyobb dolog, amit az ember elérhet. A legtöbb epileptikus

Indiában van. Egy epileptikus kutat tud találni az embereknek, források, vizek keresői ők. De értenek a filozófiához is. Míg a többi ember lányok után mászkál vagy kocsmázik, az epileptikus verseket ír, és ha egy epileptikus eléri a tökéletességet, hát regényeket ír, mint Dosztojevszkij vagy Gogol. Hanem a legnagyobb epileptikus Mohamed volt, az, amikor mindenféle gondolatai támadtak, hát késsel kivágta magát a közös lepedőből, és elhagyta a feleségét és a gyermekeit, hogy az embereknek egy zöld vesszővel amolyan lelki vizet, forrást keressen, amit aztán beleírt a tanításába. Ő volt a legnagyobb epileptikus az Alpoktól keletre... Ha újra kezdhetném az életet, hát nem akarnék semmi más lenni, csakis epileptikus.

Igazán?, kérdeztem.Igazán, mondta Vaňátko úr, és mindkét tenyerével rátámaszkodott a térdére, ott ült az iroda

ablakai alatt a kis padon, és hallgatta az éjszakát. A levegőben csöndes denevérek röpködtek, a főzőház párkányain kuvikok és baglyok huhogtak. A ligetben a kapunál álmukban turbékoltak a gerlék, és én elhatároztam, hogy hazamegyek, és átírom a szorgalmi házi feladatot. Mi szeretnék lenni. És fölálltam, az éjjeliőrnek üveges volt a szeme, és dőlt róla a verejték, Tričko kutyus összegömbölyödve feküdt a berkenye alá terített köpenyen, belebámultam Vaňátko úr arcába, de ő továbbra is úgy ült ott, nyitott szemmel, mint egy szobor, megérintettem ökölbe szorított kezét a térdén, de Vaňátko úr egész testével az éjszakát hallgatta. A csillagokkal teli éjszakai ég mozdulatlanná, kővé dermedtté bűvölte. Elindultam a szolgálati lakások felé. A második emeleti személyzeti szobában ablakból ablakba vándorolt egy égő lámpa, alighanem az egyik malátafőző ment megforgatni az árpát a csűrbe, talán maga Mára úr volt az, aki ha végzett a forgatással, hát ugyanúgy ült nyitott, rebbenéstelen szemmel a személyzeti szoba ablakában, mint az éjjeliőr, nézte a magasból a tájat a folyóval, a mezőket, egyre csak nézett, mellette egy kis hordó sör állt, negyedóránként sört csapolt a bádogbögrébe, és ivott, a sör csöpögött a lelógó bajuszáról, alsóruhában ült, és a második emeletről nézte az Elba menti tájat. Pepin bácsi, akinek a vaságya ott állt Mára malátafőző úré mellett, azt mondta róla, hogy megerőszakolta a kiskorú lányát, hogy egy évet börtönben ült, és most csak ül és ül, ha nem forgat, sört iszik, ül az ablaknál, és nézi a tájat. Gyakran fölmentem megnézni, ahogy ott ül az ablaknál a széken, egyik kezével a kis hordó csapján, a másikban egy bádogbögre, és bajuszából csöpögött a szomorú sör. És én tudtam, hogy megerőszakolta a lányát, de nem tudtam, mi az, hogy megerőszakolni. Fellökte, megverte, a haját tépte? Vagy valami olyasmire vetemedett vele szemben, amit a felnőttek csinálnak? Csakhogy a moziban kitett képek szerint ehhez olyan emberek kellenek, mint ma a Rettenetes eseményben Gary Cooper, és nem mint Mára úr, alsónadrágban, tetőtől talpig mocskosan, nedves bajusszal, és állandóan sört iszogatva, és reggelire és ebédre és vacsorára semmi más, mint sós hering. Gyakran ültem a padon Mára úr személyzeti szobájában, fejemet a tenyerembe támasztva és könyökömmel a piszkos asztalon, amely örökösen heringtől illatozott, és néztem Mára urat, és nem bírtam fölfogni, hogy ez a malátafőző megerőszakolhatta a kiskorú lányát, merthogy én is kiskorú vagyok...

Így hát ott álltam sötét lakásunk küszöbén, és néztem, hogyan világítanak az árpacsíráztatónak a földdel csaknem egy szinten lévő ablakai a háromlábú székre állított lámpától, és a

testmozdulatai és a bajusza alapján tudtam, hogy Mára úr forgatja az árpát, az, aki megerőszakolta a saját lányát. Befordultam a folyosóra, és eltapogatóztam a konyháig, néhány pillanatig mozdulatlanul álldogáltam, kezemmel a villanykapcsolón, hogy újra írjam-e a házi feladatot, hogy Mi szeretnék lenni. De aztán inkább aludni mentem. Amikor lefeküdtem, a fejem alá tettem a kezem, és világosan éreztem, hogy ahogyan lélegzem, hogyan emelkedik és úszik az éjszakai szobában az a hajócska, még ha a helyén egy tengeri sellő van is. Néztem a nyári világos éjszakától megvilágított mennyezetet, és a kocsisunkra gondoltam, Kopecký úrra, aki ökrökkel hordja szét a városka kocsmáiba és a közeli falvakba a söröshordókat, aztán arra, hogyan jelenik meg Kopecký úr már délben a sörgyárban, hogyan várakozik az istállónál, de aztán a trágyalét megkerülve a falhoz megy, és mindig egy fehér szalvétával leterített táskával tér vissza. Mindig láttam, ahogy leül, ahogy a táskából a térdére húz egy láboskát levessel, a szalvéta a köténye felett a térdén, lassan eszik, aztán a táskából előhúz egy kis fazekat, és kanállal knédlit és mártást eszik, néha káposztát. Aztán a láboskát és a fazekat a szalvétával együtt beteszi a táskába, s a trágyalét megkerülve a falhoz megy, fölrakja a táskát a magas fal tetejére, a belebetonozott üvegcserepek közé, és valaki a sörgyár menti kis utcában elveszi onnan azt a táskát, amely aztán eltűnik. Ma délben, amikor Kopecký úr a levesét ette, kirohantam a sörgyárból, és aztán befordultam a sarkon, a sörgyár istállói közvetlenül a kerítésnél vannak, és már messziről láttam egy falhoz támasztott női biciklit, és mellette egy nálam valamivel idősebb lány állt. Megálltam, s olyan sokáig néztem messziről, amíg a falra, az üvegcserepek és a szögesdrót közé valaki oda nem állította a sörgyárból a táskát a fehér szalvétával. És a lány felállt a pedálra, kinyújtotta a kezét, és én rohantam, és amikor elfutottam mellette, felkiáltott. Viszontlátásra este, apuci... És én álltam a sörgyár sarkán, elbiciklizett mellettem az a lány, nagy barna szeme volt, az arca sápadt, csak az a nagy barna szem benne, és a haja olyan volt, mintha éppen most mászott volna ki a vízből, hátul összefogva és masnival megkötve, a kormányon pedig az a táska lógott... És Kopecký úr, a sörgyári kocsis, aznap olyannak rémlett előttem, mint egy próféta, mint egy szent ember csizmában, nyersvászon nadrágban, durva kabátban, aki járás közben ide-oda himbálózott, és örökösen lehunyt szemmel nézte a világot, de volt egy lánya, aki mindennap ebédet hozott neki, föllépett a bicikli vázára, és jó magasra állította a magas falon a táskát, és várta, amíg jóllakik, hogy aztán újra levegye a magas falról a táskát, és csak úgy, a szögesdróton át odakiáltsa láthatatlan apukájának, hogy viszontlátásra este, apucikám...

Apám ingerült hangjára ébredtem.Hallgass, hallgass, az isten szerelmére, hallgass, nagyon jól láttam, hogyan meredtél Gary

Cooperra, egy tisztességes asszony nem néz így, így csak a saját férjére nézhet!Anyu magasba nyújtott karral húzta le magáról a kombinét, a selyembe gabalyodva

védekezett.De hiszen csak egy film, az a Gary pedig, de hiszen az után minden nő vágyakozik... egy

szépség, de ugyanakkor olyan férfias.Micsoda, kiáltott föl fojtottan apu, hát még be is ismered, hogy vágyódsz utána? Térdre, és

valld be! ha valahol találkoznál vele, ugye hogy az övé lennél, valld be!Anyu bebújt a dunyha alá, és azt mondta: Bajosan bírnék ellenállni, az a Gary erősebb minden

előítéletnél.Szóval így állunk!, kiáltott fel apu, és megragadta anyu kezét, és lerántotta az ágyról. Tehát, ha

lehetne, akkor az övé lennél, neki adnád magad! Csakhogy én ezt nem hagyom ennyiben, becsületszavamra!

Apu kiabált, és láttam, hogyan rántotta ki az éjjeliszekrény kis fiókjából a revolvert. Hasra fordultam, és eltakartam az arcomat, a két összetolt ágy közepén feküdtem, az ágyoldalak közé pokróc volt begyűrve, és én egyszeriben se járni, se felállni nem bírtam, pisilnem kellett, de

rettenetesen, és így mialatt apu megtöltötte a revolvert, és anyu térdelt és összekulcsolta a kezét és könyörgött, hogy hagyja meg az életét, félrehajtottam a pokrócot, és a két ágy közé pisiltem mindazt a rengeteg sört, amit Pepin bácsival megittunk, feküdtem a hasamon a hitvesi ágyak rése fölött, és pisiltem.

Apu elhallgatott és hallgatózott. Aztán anyu is.Ez a disznó, ennek kevés az a tengeri sellő, ennek kevés, hogy munkanélküli akar lenni, még

az ágyainkat is megszentségteleníti! Apu letette a revolvert az éjjeliszekrényre, és nekigyürkőzve elhúzta az ágyat, hogy beleestem a nagy tócsába, és apu fölöttem állt kidülledt szemmel és kiabált.

Akasztófán fogod végezni!Felkecmeregtem, és anyu széttárta a karját, és én hosszú idő után újra összeölelkeztem

anyuval, szorosan átöleltük egymást, és sírtunk, én hangosan sírtam, és bizonygattuk, hogy sohasem hagyjuk el egymást.

Apu egy kis ideig ott állt fölöttünk, aztán letette a revolvert, a konyhából behozott egy vödröt és rongyot, letérdelt és föltörülgette azt a nagy tócsát, és belecsavarta a vödörbe, és aztán egy száraz ronggyal újra, és még egyszer, míg csak a sok csavarástól meg nem nyugodott, mint ahogy anyu is abbahagyta a sírást, én meg kimentem a konyhába, hogy megágyazzak magamnak az összecsukható ágyon. Apu később a folyosóról kiment az udvarra, és egy hatalmas loccsantással kiöntötte a vödör tartalmát a gyümölcsöskert pázsitjára.

Amikor apu összetolta az ágyakat, anyu bebújt a dunyha alá, és nagy megkönnyebbüléssel mondta.

Az én kis ágyam, az én kis ágyam!Apu eloltott, hallottam meztelen talpa csoszogását, aztán a matrac nyöszörgését, egy kis ideig

fészkelődött, végül elcsendesedett. Az a Gary Cooper, mondta apu gyöngéden, nemcsak kitűnő színész, hanem szép ember is... Ahogy azon a harsonán játszott, vagy ahogy a házat építette, ahogy a gerendák között ült, és már fogadta a vendégeket... vagy amikor a lány megmondta neki, hogy szereti, ahogy futott előle, földöntve a vedreket... Ahogy mondom, ez a Rettenetes esemény rettenetesen jó... Még holnap is megy, újra megnézzük, jó?

CSODA MINDENNAP

VASÁRNAP a sörgyárban csend honolt. A lovak az istállóban pihentek, a szalmán két pár ökör, az udvaron meredező kocsirúddal álltak a kocsik, a bognárműhely előtt szép egyenesre igazított stószokban tölgyfa dongák, amelyekből a bognárok negyedhektós hordókat, úgynevezett kutyakölyköket csináltak, meg félhektósokat, meg dupla nagyságú hektós hordókat, meg azokat a nagy, ötven hektoliteres hordókat az erjesztőkamrákba, amelyekben érik a sör. És minden gép a mosóházban, és minden kerék a gépházban, és minden üst a főzőházban, minden pihent, ugyanúgy, ahogy a malátafőző padlásán aludt az érett árpa. A bognárműhely mögött nagy cseresznyéskert volt, a fák ágaikkal felnyújtóztak egészen a bádogtetőig, némelyik ág ráfeküdt arra a bádogra, és amikor érett a cseresznye, a Napóleon ropogós, amikor már majdnem fekete volt, ágról ágra kapaszkodtam, egészen a koronáig, és onnan átléptem a tetőre, és teli marokkal tépdestem, és ettem azt az édes termést, lassan ettem, és így akár órák hosszat ehettem a cseresznyét, mintha valaki azt a cseresznyét belém rakná és aztán ki is szedné megint, olyan élvezettel torkoskodtam abból a Napóleonból, amely, ha esett, hát megrepedezett, de attól csak még ízletesebb lett. Ültem a fák koronáiban, fél kézzel a fa törzsét fogtam, a másikkal meg

csaknem hanyatt fekve nyúlkáltam a legeslegérettebbekért, körülöttem rigók és falánk seregélyek csipkedték a cseresznyeszemeket, és a madarak úgy lármáztak velem, mintha nem volna mindünk számára elég cseresznye. Úgy csillogtak a fák koronáiban azok a seregélyek, mint a drágakövek, gyönyörű zöldeskék színük volt, a nyakukat arany szilánkok díszítették, úgy fénylettek, mintha be lennének viaszolva, zsírozva, mintha éppen most röppentek volna föl a vízből, mint a jégmadarak. Úgy ismertem már azokat a fákat, hogy ha behunytam a szemem, magam elé tudtam képzelni az összes törzset és az összes ágat, ezer fa közül is megismertem volna őket, minden fának megvolt a saját arca, a saját ábrázata, mert én azokon a fákon éltem, és nemcsak akkor, amikor érett a cseresznye, hanem ha szép idő volt, megkentem egy szelet kenyeret zsírral, beleharaptam, és a szabad két kezemmel szédületes gyorsasággal ágról ágra kapaszkodva fölkúsztam egészen a fa koronájába. Ott nekidűltem a fa törzsének, és kinyújtottam a lábamat egy kettéágazó ágon, s ettem a kenyeret, elrejtőzve a lombban, a szél enyhén ringatta az egész fát, és a levelek résein át az egész sörgyár csak csupa foltból és flekkből állt. A hatalmas, ötemeletes, ablaktalan jéghombár csak egy felém forduló óriási fal, a fa belsejéből nézve csupa falevél és napfolt volt, és mert láttam, azon a falon át is láttam az ezernyi kocsirakomány jeget, amikor a malátafőzőre néztem, láttam annak is minden emeletét, a padlástól és a hengerektől egy emelettel lentebbig, ahol a hőséggel és a lyukacsos mennyezettel megállították az árpa csírázását, és így lett maláta belőle, még egy emelettel lejjebb, a személyzeti szobákban a malátafőzők ültek az asztal körül, rakták a kályhát, feküdtek a priccseken, láttam, hogyan fut cikcakkban a főzőházban a lépcső lefelé, egészen a szárítóig. Ahová csak néztem a cseresznyefákról, számomra minden fal üvegből volt. Még a sötét erjesztőkamrákba is beláttam a falon át, mert tökéletesen ismertem a belsejét, hányszor, de hányszor jártam be a sörgyár üregeit, mert szerettem félni. És az erjesztőkamrákban meg a főzőház folyosóin meg a sörgyár legmagasabb pontján, a hűtőkádaknál, ahol az egész jéghombár fölött egy nagy medence húzódott, akkora, mint egy korcsolyapálya, oda szivattyúzták a zöld sört, a forró sört, amiben még nem volt sem sörélesztő, sem oxid, és a zsalugáterek összes résén át dőlt a gőz, és pontosan úgy zárult össze a sörgyár fölött, mint amikor a nők fölfelé fésülik világos hajukat, amelybe ujjaik a fejük fölött bele-belekapnak. Azokon az emeletről emeletre vezető folyosókon, föl egészen a hűtőkádakig, mindig rettegve rohantam végig, a rémület emelt lépcsőről lépcsőre, hogy valamelyik sötét sarokból, valamelyik örökösen nyitva álló ajtóból egyszerre csak egy kéz nyúl utánam és megragad. Így vándoroltam emeletről emeletre minden vasárnap, amikor a sörgyárban síri csönd volt, futottam, a talpammal éppen csak paskoltam a lépcsőket, nem nyomtam többet öt kilónál, mert a félelemtől olyan könnyűvé tudtam válni, mint tavasszal, amikor megmozdult a jég, amikor a folyó megemelkedett és széttörte a jégmennyezetet, és a jégtáblák törtettek és egymásba ütköztek, és a peremük összecsikordult, és én álltam a parton, és figyeltem a tolongó jeget. Mindig vártam, amíg elég erőt és bátorságot nem éreztem magamban, és aztán nekifutottam, minden figyelmemet a szemembe, a lábamba és az egész testembe összpontosítottam, és ugráltam egyik jégtábláról a másikra, a szívem kalimpált, és én tudtam, hogy melyik jégtáblára kell ugornom, éppen csak megpaskolva, mert olyan kicsike, hogy máskülönben elsüllyedne velem, és úszó jégtáblák közé esni ugyanolyan volt, mint egy menekülő tehéncsorda közé keveredni, amikor megvadulnak a bagócsok hangjától. Így röpdöstem minden évben egyik úszó jégtábláról a másikra, és nem volt szabad csökkennie a sebességemnek, míg csak arról az utolsóról ki nem ugrottam a partra, és a nézők szemébe néztem, ezt senki se merte, kezem a csípőmön, nagyokat lélegeztem, hogy újra erőt gyűjtsek, és egyik úszó jégtábláról a másikra ugrálva visszatértem oda, ahonnan elindultam. Ugyanígy rohangáltam be a csöndes vasárnapi sörgyárat. De a legszívesebben az istálló reteszét húztam el. A lovakat nem szerettem annyira, örökösen riadt szemük volt, minden ló szeméből borzadály áradt, az emberek alighanem túl sokat bántalmazták őket, amíg meg nem tanulták húzni azokat a

nehéz sörgyári kocsikat, vasárnap legszívesebben a lovaktól elválasztott istállórészbe mentem, oda, ahol két pár ökör feküdt. Azok már vártak engem, hátrafordították a fejüket, és rám néztek, mint az emberek. Ott járkáltam közöttük, mindegyik elé letérdeltem, simogattam őket, és mindig lehunyták a szemüket, mindig az hunyta le, amelyik előtt térdeltem, a többi ökör pedig nézett engem. És amikor simogattam és lapogattam azt a gyönyörű és finom bőrt az ökörnyak alatt, az ujjaim hegyében úgy éreztem, hogy anyu őzbőr kesztyűjét dörzsölgetem. De nem értem be ennyivel. Amikor már csaknem az egész testemmel ráfeküdtem arra az ökörnyakra és fejre, éreztem, hogy egészen hozzám simult, és akkor olyan gyöngéd erő áramlott át belém, és én újból szerelmesen a nyakához simultam, úgy, hogy nekem is le kellett hunynom a szemem, úgyhogy az istállóban egyszeriben sötét lett, csakhogy az a sötétség valami nagy-nagy meleg fényesség volt, amely belőlem áradt az ökörbe, és az ökörből belém. És azok, amelyekre nem került sor, csak néztek, emelgették a fejüket, és azt színlelték, hogy ők olyan méltóságteljesek, mint a királyok. Miután így kienyelegtem és kiörvendeztem magam azokkal az állatokkal, mindig egészen pontosan tudtam, miért volt Szent Lukácsnak, ahogy azt a bibliai történetekben tanultam, ökör a címerében...

Ma jó sokáig szedtem egy nagy kosár cseresznyét, de a kosárba csak azokat a legkisebbeket szedtem bele, ha szép nagy szemet téptem, megettem. Este aztán elcipeltem a kosár cseresznyét Novotný főtisztviselő úrnak, aki tanácsokat adott apunak, hogy kell megcsinálnia az adóbevallást. Télen disznótoros kóstolót vittem neki, ősszel foglyot és nyulat. Valahányszor csak odamentem, hát a főtisztviselő úr adott nekem húsz fillért az útért, és hosszasan a lelkemre beszélt, hogy azt a pénzt ne torkoskodjam el azon nyomban. Aztán az asztalhoz hívott, amelynél a fiacskája és a kislánykája írta a házi feladatot, Novotný úr kérdéseket tett föl nekik nyelvtanból és számtanból, s a gyerekek feleltek, mint a vízfolyás. És a főtisztviselő úrnak nagy öröme telt ebben, én azonban láttam, mennyire félnek a gyerekek, és még gondolni se mernek arra, hogy lóghatnának az iskolából, hogy játszhatnának valahol, csavaroghatnának, és kitombolhatnák magukat. Novotnýné asszony mindig nagyon sokáig bontogatta apu ajándékát, azt a kis figyelmességet, mintegy szántszándékkal. Talán örült annak, hogy ott voltam, talán azért, hogy a férje dicsekedhessen, milyen tanulékony s művelt gyerekei vannak. Az a fiú még csak másodikba járt, de már tudta, hogy belőle egyszer bírósági elnök lesz, az a lány még csak egy éve tanult zongorázni, de már azt mondogatta, hogy belőle zongoravirtuóz lesz, aki az egész világot el fogja tudni bűvölni. És én teljesen leforrázva ültem, néztem keresztbe vetett lábamon a cipőfűzőt, borzasztóan érdekesnek találtam nézni azokat a kis kampókat és a fűző cikcakkját, amely nekem sohasemjött ki, mindig annyira siettem az iskolába, hogy a legfölső kis kampó üresen maradt, úgy meredezett, mint ínyben a fog, egy lyukkal mindig rövidebb volt a fűző, s ezért aztán úgy kötöttem meg, ahogy jött, mert ez egyáltalán nem volt fontos. És amikor a főtisztviselő úr fölkiáltott, Jiří, milyen jegyed volt számtanból?, rögtön tudtam, hogy egyese, hogy minden másból is egyese lesz, hogy magatartásból is egyese van, csupa egyese, ugyanúgy, ahogy az a lány is tiszta egyes volt. Tudtam, hogy talán apu rávette Novotný urat az adóhivatalból, hogy nekem is beszéljen a lelkemre, mert nekem másodiktól kezdve számtanból és nyelvtanból mindig hármasom volt, magatartásból meg mindig kettesem. És én tudtam a magamét, Novotnýéknál mindig azokra a kutyákra gondoltam, amelyek a városban kóborolnak, nincs hol aludniuk, hát leheverednek a híd alatt vagy valahol egy fa alatt, akkor esznek, ha valaki ad nekik valamit, vagy ha valahol szereznek valamit, de máskülönben a napon rakoncátlankodnak, vagy összegömbörödnek az eső elől, de mindegyik úgy, ahogy neki tetszik. De Novotnýéknál azokra a kutyákra is gondoltam, amelyeknek családfájuk van és csupa egyesük, de amelyek a kutyaólhoz vannak kötve, amelyek csak pórázzal vagy szöges nyakörvvel járnak sétálni, a vadászkutyákra gondoltam, amelyeket olyan sokáig láncolnak a fához, míg csak el nem ájulnak, mert nem hozták

ki a halastóból a lelőtt kacsát, arra a negyvenezer falusi kutyára gondoltam, amelyeket életfogytiglan rövid láncra kötöttek a kutyaólhoz, meg arra, hogy nyáron nem adnak nekik vizet, hogy éberebbek legyenek, és hogy ezek a kutyaólakhoz kötött kutyák még sétálni se mehetnek soha, és ha mégis, hát csak úgy, hogy kirántják a lánc cövekét is, és aztán rohangálnak láncukat csörgetve a vidéken, kikerülik az embereket egészen addig, míg annál a láncnál fogva bele nem akadnak a bozótba, és akkor megtébolyodnak és megvesznek, úgyhogy le kell őket lőni... És Novotný főtisztviselő úr, amikor ma vittem nekik egy nagy kosár kis cseresznyét, hát egyfolytában a kék csíkokkal díszített plasztront bámulta rajtam, míg ki nem kapcsoltam a kapcsokat, és szét nem nyitottam a matrózblúzomat, és be nem mutattam a zöld tengeri sellőt, azt, amelyet Lojza úr tetovált ki rám a Hídhoz címzett vendéglőben. És a főtisztviselő úr elvörösödött, s mindkét gyerek szemét eltakarta a tenyerével, és egy másik asztalkához vezette őket. És Novotnýné asszony szedte kifelé a kosárból a cseresznyét, és lesütötte a szemét. Láttam, hogy a fiú kiment az árnyékszékre, láttam, hogy a kis függöny kívülről van, hogy a főtisztviselő úr csöndben odalopakodott, lábujjhegyre emelkedett, és belesett a budiba, hogy vajon nem csinál-e valami olyasmit a fiacskája, ami az ártalmára lehette, ami megzavarhatná a fiút. És elugrott, amikor kinyílt az ajtó, és a fiú kijött, és a főtisztviselő úr magyarázott, és az ujjával a szemem előtt hadonászott.

Én olyan jól tanultam, hogy maga a tanfelügyelő javasolta, hogy a negyedik elemiből menjek egyenesen az első polgáriba! Így van?

Megfordult, és a gyerekek bólogattak, és egészen merevek voltak, kezük-lábuk csupa egyenes vonal, a szemük csupa riadalom, mosolyogtak, de ez ugyanolyan nevetés és hízelgés volt, mint amikor a vadászok eltángálják a vadászkutyát azért, mert nem hozta oda a nyulat, és a kutya nyalogatja a vadász kezét, és dörgölőzik a rettenetes csizmájához.

Tudja, mondom, miután visszacsuktam a tengeri sellőt a matrózblúzba, és megfogtam az üres kosár fülét.

Figyelek, ti is figyeljetek, gyerekek, mondta a főtisztviselő úr, és kezét a füléhez emelte.Tudja, mondom kezemben a kilinccsel, az, hogy nem járta ki az ötödik elemit, tudja, hogy

meg is látszik magán?És kiléptem az ajtón a folyosóra, és aztán a lépcsőkön le a kertbe, és a legfelső lépcsőn

Novotný úr állt, és kiabált.Te, te semmirekellő, te fogod felforgatni a családomat? Te fogsz nihilista megjegyzéseket

hurcolni a házamba? Te fogod megrontani városunk gyermekeinek az erkölcsét? Neked nem az iskolában, hanem a javítóintézetben a helyed! És becsapta maga után az ajtót, én meg a felfordított kosarat a fejemre és vállamra tettem, mert szemerkélni kezdett az eső…

Néhány nap múlva híre jött a sörgyárba is, hogy a főtisztviselő úr kórházban van, s hogy rosszul áll a szénája. Fölmásztam a cseresznyefa koronájába, és szedni kezdtem a legszebb szemeket, s aztán cipeltem a kosarat a városon át, egészen a Habeš végére. Amikor Novotnýné asszony ajtót nyitott, rám mosolygott, akkor mosolygott rám először, és nyájasan beinvitált. Amikor leültem, hirtelen megijedtem. A konyhából kirohant az a lány, és kiabált, és előrenyújtotta a kezét, és a haja lobogott utána, és üvöltött, és rémülettől eltelve átrohant a szobán, beszaladt a másik szobába, de a nyomában ugyanolyan sebesen repült a fiú, ő is előrenyújtott kézzel, és kapdosott az után a leányhaj után, de mindig mellényúlt, hát berontott utána a másik szobába, és hallottam, hogyan kapta el ott, hogyan kiabált és nevetett a lány, és a fiú is nevetett, aztán a hajánál fogva bevonszolta a szobába azt a színjeles húgocskát, ledöntötte a kanapéra, és így csintalankodtak és civódtak. Aztán elcsöndesedtek, szipogtak, a lábukat lóbázták, mintha egy patak fölötti pallóról fürdetnék a cipőjüket. Aztán a fiú kinyitotta az ablakot, és odaszólt nekem, nézzem meg, hogyan megy le a nap a városka mögött. És ahogy könyökölve

nézelődtünk, hát az a lány közénk furakodott, közénk nyomakodott, hozzánk simult a karjával. És aztán egyszerre csak teljesen szembefordult velem, a szeme csaknem a szememhez ért, az orrunkkal érintettük egymást, tenyerét ráfektette a matrózblúzomra, és én láttam, hogy a vállam fölött a bátyja szemébe néz, bátorságot merített belőle, kimeresztette a szemét, mintha kérdezne, hogy rászánja-e magát. Éreztem, hogy a hátam mögött a fiú egész testével bólogat, mire az a lány kikapcsolta a kék csíkos plasztront a nyakam alatt, félrehajtotta a kapcsokról, s aztán két kezével széthúzta a matrózblúz két szárnyát, s így állt ott mozdulatlanul, kidülledt szemmel, olyan rettenetesen nagy szeme volt, mint egy hintalónak. Így állt, nézett, mögöttünk hátra-hátralebbentek a szoba felé a függönyök, a lány fogta a matrózblúz két szárnyát, és a szeme olyan volt, mint egy hintalónak.

Hű!, mondta, és összecsücsörítette az ajkát, amely ugyanakkora volt, mint a szeme. És a fiú ezt már nem bírta ki mögöttem, keze beleakadt a függönybe, ahogy megkerült. És így a függönybe gabalyodva a hímzésen át nézte a húgával azt a zöld tengeri sellőt. Mindketten megtapogatták, s csak még jobban ámuldoztak.

Ez örökre itt marad neked?, kérdezte a fiú.Igen, ez lemoshatatlan, és eltüntetni csak egy prágai doktor tudja, négyzetcentiméterét hatvan

koronáért.Szeretnék fürdeni veled, mondta a lány.De a szoba felől, újra két kézzel, mint egy megfogott lepke, Novotnýné asszony tekergette a

karjára, aztán az egész testére a hosszú, ritkás, dagadozó függönyt.Gyönyörű, mondta, és fölemelte a kezét, és a függönyön át megtapogatta a tengeri sellőmet.

De hát te hajócskát akartál!, tette hozzá.A lány arcába néztem, egy kicsit csalódott volt.Nem, mondom, Lojza úr a Hídhoz címzett vendéglőben, az akart hajócskát, de én azt

mondtam, tengeri sellőt!És az a lány a nyakamba ugrott, és így gabalyodtunk ki a függönyből, amelyet most a huzat

beszívott a szobába. A nap lement, a fiú nekifutott és fölugrott, olyan ügyesen röpült a levegőben, hogy háttal esett a kanapéra, a lány az abroszra hajtotta a fejét, keze az álla alatt, és engem nézett. Novotnýné asszony ölébe kulcsolt kezével szomorú volt. Sokáig csönd volt.

Angyal szállt el fölöttünk, mondta Novotnýné asszony.Hajócskát akart tetoválni, de aztán tengeri sellőt tetovált ki, mondta a lány.A fiú hanyatt feküdt, a cipőjével a falat firkálta, ameddig csak fölért, és azt mondta: Rókát

célzott, Maryškát lőtt.Angyal szállt el fölöttünk, mondta rosszallólag Novotnýné asszony.Vagy a városi rendőrségnek új tagja született, mondtam, és fogtam a kosarat, és az ajtóhoz

indultam, de a lány és a fiú utánam iramodott, és néhányszor barátian hátba vágtak, a lány püfölt, apró öklével döngetett, vert, és közben édesen mosolygott rám.

Föltétlenül gyere el hozzánk máskor is, mondta, vagy mi megyünk majd hozzád, amikor apuka nincs itthon, jó?

De az apuka többé nemcsak hogy nem volt otthon, hanem elment oda, ahonnan senki sem tér vissza. Meghalt. Másnap, amikor éppen hazafelé tartottam az iskolából, a két Novotný gyerek rohant a főutcán, fogták egymás kezét, és ugrándoztak és kiáltoztak örömükben, és fennhangon hirdették mindenkinek, bár senki sem kérdezte, mert már mindenki tudta.

Meghalt az apukánk! Meghalt apuka!

A SZÉTVÁLASZTOTT LAKÁS

OTTHON KÉT MACSKÁNK volt. Anyunak egy kandúrja, Celestýn, avagy Celda, apunak meg egy nőstény macskája, Militka. Celda jóformán mindent megengedhetett magának. Ha az asztalon aludt a konyhában, és éppen ebédidőben, hát anyu a szobában terített. Ha a szobában aludt az asztalon, Militka pedig a konyhában az asztalon, akkor a sámlikon ültünk, térdünkön az étellel teli tányérral. Ha reggel a két macska éjszakai barangolásaiból harmattól csuromvizesen vagy esőtől sárosan tért haza, hát egyenesen fölugrott a megvetett ágyakra. Anyu ezt nem akadályozta meg, viszont ha valaki vendégségbe jött, és a kalapját az ágyra tette, anyu fogta azt a kalapot, és fölakasztotta a fogasra. Ha este anyu próbára ment a színházba, akkor Celestýn elkísérte a hídon túlra, ott elbújt a trafik alatti bokrokban, és amikor anyu visszafelé jött, előugrott, és újra elkísérte egészen hazáig, a sörgyárba. Apunak meg ott volt a Militkája, aki utánament még az irodába is, sőt még az Oriont szerelni is. És ha apunak senkit sem sikerült rábeszélnie, hogy szereljen vele, hát akkor mindig Militka ült a szerelőasztalon, apu meg, ahogy szerelte szét a motort, megnevezett és megmutatott Militkának minden alkatrészt, és Militka lehunyta a szemét, és összerázta a fejében apu képét, mert szerelmes volt bele. Celda is szerette aput, de mintegy csak azért, mert apu is szereti anyukát, akibe Celda fülig szerelmes volt. És hogy kimutassa apu iránti háláját, és bebizonyítsa, hogy nincs hiába a házban, hát minden reggel, amikor apu fölébredt, s megnézte, milyen idő van odakint, hát mindig ott sorakoztak az ablakban a Celda fogta egerek, néha még patkányok is. És apunak piszkavassal a szeneslapátra kellett kotornia őket, és télen az áttüzesedett Musgrave 14. számú kályhába dobálnia. Nyáron meg a szeneskannában kivinni őket egészen az istállókig, villával megemelni a trágyát, s odatemetni őket. Celda négy és fél kilót nyomott. Előbb megmértem magamat, aztán a karomba vettem Celdát, és így mértem meg őt. Ha Celestýn szerelmes volt, hát akkor néha két hétig sem jött haza. Anyu gyakran fölkelt éjszaka, kinyitotta az ablakot, aztán az ajtót is, és szólongatta az éjszakában.

Celestýn, Celda!És hallgatózott, de Celestýn nem jött. Egyszer pedig nem tért haza, noha nem is volt

szerelmes. Anyu hiába szólongatta az éjszakában, hiába kelt föl hajnalban és kiáltozott a küszöbről, majd hallgatózott, Celestýn csak nem jött. Aztán anyu el-elment a malátafőzőig, és bekiabált a kéményekbe és szellőzőcsövekbe, míg egyszer csak úgy rémlett neki, hogy az egyik szellőzőből nyávogást hallani. Be kellett gyömöszkölődnöm abba a nyílásba az árpacsíráztató fölött, és hívogatni Celestýnt. És én is halk nyávogást hallottam, vagyis inkább panaszos sírást. És apu fogta az összes kulcsot, és kinyitogattuk az árpa- és malátaraktárakat, de Celestýn nem volt sehol. Csak az utolsó ajtó mögül, amelyik a padlásra vitt, ahol egy nagy gyűjtőkád állt, egy amolyan óriási tölcsér, amelynek elzáró volt az alján, és amelyből a nedves árpát egyenest a csíráztatóba eresztették, csak onnan hallatszott nyávogás és valami csobogás-kotyogás. És amikor apu világosságot gyújtott, hát ott feküdt a vízben Celestýn, a sima bádog és az ötméteres mélység megakadályozta abban, hogy fölkapaszkodjon, amikor még volt ereje. Apu hozott egy létrát, és lemászott, s amikor visszatért Celdával, hát az úgy lógott a boldog anyu karján, mint egy törülköző. És anyu begyújtott, és betette a sütőbe a kandúrt, és aztán a borvíz csepegtetőjével tejet csöppentgetett a pofájába, és Celestýn úgy feküdt a sütőben, mint egy törlőrongy, teljesen megnyomorodva attól a tizennégy napos böjttől és kétségbeeséstől. Másnap már fölült, de még mindig dülöngélt, harmadnap már egyedül lefetyelte a tejet, szüntelenül ivott, és annyit, hogy terpeszben kellett állnia, olyan nagy volt a hasa. Ha csak egy kicsit is előrehajolt, hát kiömlött belőle a tej. Megmértem magamat vele együtt, s aztán csak magamat, és kiderült, hogy Celda két

kilót vesztett a súlyából. Aztán örökösen csak a tükör előtt ült, és folyton csak anyut nézte, így méregette szüntelenül a szemével, és amikor anyu odament hozzá, behunyta a szemét, és adott anyunak egy puszit pontosan a homloka közepére. Lassan újra visszanyerte a súlyát, de nem volt kedve sehová sem elmenni, csak rettentő éhségtől gyötörve állandóan evett a tűzhely melletti tálkából, állandóan tejet ivott, és valahányszor csak kilefetyelte az utolsó csöppet is, hát mindig elfelejtette, hogy most egy fél kilóval többet nyom, és amikor föl akart ugrani a komódra a tükörhöz, hát csak a feléig bírt fölugrani, és leesett a földre. És mint mindig, ha nem sikerült neki valami, hát hozzám futott, és finoman beleharapott a bokámba. Ha a kertben heverészett, és ráesett egy alma, hát egyenesen hazarohant, és beleharapott a bokámba, mert Celestýn, bármi történt is vele, mindig azt hitte, hogy én tettem azt vele. Holott én csak egy kicsit elhúztam előle a széket, amikor föl akart rá ugrani, én csak egy kicsit lelocsoltam, amikor a virágokat öntöztem, én csak egy kicsit behajtottam az ablakot, mikor Celestýn a levegőben úszva kirepült rajta a kertbe. Így élt velünk Militka és Celda, és ezek a mi macskáink végeredményben amolyan házi manókká és istenekké váltak, amelyek összekötöttek bennünket. Ha anyu valamit apu szemére akart vetni, akkor azt fennhangon Celdának mondta, ha apu közölni akarta anyuval, hogy szereti, akkor azt fennhangon Militkának suttogta, hogy anyu meghallja. És ha mindkettőjüknek valami bajuk volt velem, hát akkor azt olyan hangosan mondták a macskájuknak, hogy én majd elsüllyedtem szégyenemben, és egészen szerencsétlen voltam. És ezt mindkét macska tudta, tudták, hogy nélkülözhetetlenek a családban, és ezért jóformán negyedévenként elkövettek valamit. És mindig éjszaka. Például egyszerre csak az ágy alól olyan rettenetes hang hallatszott, mint amikor az elnyűtt vászon hasadozik. Aztán újra. De akkor már apu felült az ágyban, és anyu úgyszintén, csak én ébredtem föl a dologra mosolyogva, mert ez a hang nem rám tartozott, ez nem az én ügyem volt, mivel Militka apué, Celestýn pedig anyué volt. No és aztán a hálószobában olyan fertelmes bűz kezdett terjengeni, hogy kisvártatva ködként kigomolygott egészen hozzám, a konyhába. Apu kiugrott az ágyból, mert az a szörnyű hang mindig onnan jött. Körülfolyta apu ágyát, hogy aztán ismét egybeolvadjon a mennyezetnél, ahonnan újra visszahullott, és elkeveredett azzal a bűzzel, amely szüntelenül bugyogott egy bizonyos helyről apu ágya alól. Apu lámpát gyújtott, és rohant a konyhába, de Celestýn és Militka már a tükör előtt ültek és mély alvást színleltek. Apu sohasem nyomozta ki, hogy a két macska közül melyik csinálta azt az ágya alatt. Csak vette a vedret és néhány régi újságot, anyu világított neki, és tanácsokkal látta el, apu meg bemászott az ágya alá, és ilyenkor mindig ugyanúgy nyöszörgött és köpködött és kiabált, hogy fuj, fuj, fuj! És amikor egy kicsit magához tért, akkor bemártott egy Nemzeti Politikát a vizes vödörbe, és először is nagyjából összekotorta azt a macskafost. De mint mindig, a Nemzeti Politika elszakadt, és apu belegereblyézett az ujjaival a nedves macskapiszokba, és átkozódott és köpködött az ágy alatt, néha megpróbált fölemelkedni, de mivel elfelejtette, hogy az ágy alatt van, beverte a fejét a deszkákba és a matracba, és így újra visszazuhant a padlóra, úgy feküdt ott, mint egy teknőc a páncéljában, és össze kellett kotornia az újsággal azt a macskarondaságot. És csak ezután törölte fel a padlót ronggyal, anyu világított neki és bátorította, bizonygatta, hogy ez negyedévenként csak egyszer fordul elő, de az anyaság lényege a napi negyven pelenka, de apu csak rángatózott a dühtől és undortól, kapálózott a csupasz talpával, amely kilógott az ágy alól. Amikor befejezte a takarítást az ágy alatt, hát megint olyan mulatságosan hátrálva kikászálódott alóla, s amikor kimászott, fölült, a kezét lelógatta a térdéről és lihegett, mellette ott állt a veder, tele Nemzeti Politikával és a rongyból kicsavart trágyalével. És anyu kinyitotta az ablakot, de apu egészen reggelig hánykolódott, és magára tekerte a lepedőt, mert az ilyen bűz megfájdította apu finom lelkét. Feküdtem a konyhában az ágyon, alvást színleltem, de valójában mosolyogtam azon, amit láttam, és azt kívántam, hogy a macskák minden héten ismételjék meg ezt. Apu egész nap sápadt volt, köpködött és fintorgott és azt erősítgette minden alkalommal, hogy ez olyan bűz,

mint amikor egy esperes szakad meg. Így állta ki apu évenként négyszer a macskaszeretet próbáját.

Militka évenként kétszer kölykezett, és mindig apu lábánál és éjszaka. Apu, amikor Militka hasasan folyton a nyomában volt, hát igyekezett elbújni előle, de Militka, mintha csak az lenne a benyomása, hogy azok a kölykök aputól valók, csak követte kitartóan, és szerelmesen nézett a szemébe. És apu kérlelte anyut, hogy vállalja magára azt a szülést, a nők jobban értenek az ilyesmihez, könnyebben elboldogulnak. De minden alkalommal, kétszer egy évben, éjszaka felhangzott apu szorongó nyöszörgése, a lábát ilyenkor fölhúzta az álláig, egész testével odalapult az ágydeszkához, és segítségért kiabált.

Az istenért, az a rusnya dög belekölykezett az ágyamba!És anyu lámpát gyújtott, és csakugyan, az ágy végében, a lepedőn, Militka feküdt nedves

pácban, és egy teljesen nedves macskakölyök lógott a fenekénél. Militka megfordult, és elharapta a rózsaszínű kis zsinórt, és anyu megfogta a macskakölyköt, és Militka nyalogatta, és közben kijött belőle a következő macskakölyök, és apu kinyújtotta a nyelvét, és azt mondta... béééé! és okádni kezdett. És így jött egyik kölyök a másik után, úgy szálltak ki Militkából, mint egy autóbuszból. Militka pedig úgy nézett apura, mintha apu hozta volna ebbe a helyzetbe. Reggelre a kölykök már szárazak voltak, anyu előhozott egy nagy fonott kosarat, és átrakta bele a kölyköket, és aztán minden este, mielőtt apu aludni ment, anyu a kosarat a kölykökkel apu éjjeliszekrénye elé tette, és apu, mielőtt elaludt, fogta Militka mancsát, Militka hanyatt feküdt, s mindegyik cicijén egy-egy macskakölyök csüngött, és a házban a családi élet boldogsága uralkodott. Celestýn, ha kintről bejött, Militkával mindannyiszor egy őszinte csókot váltott. És apu rámosolygott anyura, és anyu viszonozta ezt a mosolyt. De nem Celestýn volt a kölykök apja. Militka után egy elvadult kandúr mászkált, amelyet mi Apukának hívtunk. Celestýn az Elbán túlra járt udvarolni, még Pístben is látták. Egyszóval Militka után Apuka járt, akitől még Celestýn is félt. Ha Apuka megérkezett, hát a sörgyár fölött megdördült az ég. Apuka legalább hat kilót nyomott. Olyan volt, mintha erdei mézből lenne az egész teste. Fekete szemében borostyánszínű kis abroncsok voltak, a nyaka alatt pedig világos volt a szőre, mint a réti méz. A füle verekedésektől volt cakkos, és ha rám nézett, hát rögtön elkezdtem félni, hogy ha megtámadna, biztosan megharapna. De Apuka egy kicsit szeretett engem, mivel a mi Militkánkba volt szerelmes. Celestýn, mihelyt megérezte azt az idegen kandúrszagot, hát rögtön elfutott, mert egyszer összetalálkozott Apukával a malátafőzőnél, mindketten onnan jöttek, és a sarkon találkoztak. És Apuka úgy összemarta Celestýnt és olyan rettenetesen lepisilte, hogy anyu két napig mosdatta kölnivízben Celdát, és még mindig úgy bűzlött, mintha az istállók mögött a trágyalébe esett volna. Az az Apuka ilyen fecskendezéssel jelölte ki saját körzeteként a fél kertet, az ő körzetébe tartozott a bognárműhely és a cseresznyés, le egészen a folyóig. A fennmaradó részt viszont Celestýn jelölte meg a fecskendezéseivel. Egyszer a cseresznyefa ágai között ültem, csak úgy, zsíros kenyeret eszegettem, és heverésztem a fa koronájában, Militka hasa már tele volt macskakölykökkel, teljesen ki lehetett tapogatni ott őket, mint egy szárazelem részeit. Feküdt a napon a cseresznyefa alatt, és melengettette a bundáját, amikor a bognárműhely felől odalopakodott Apuka. Pillanatonként megállt és hallgatózott, aztán odament Militkához, megpuszilta, és Militka kéjesen felsóhajtott, és feküdt tovább. Apuka lefeküdt melléje, valahogy úgy keresztben. A fejét Militka hasára fektette, én azt hittem, hogy Militkát a feje alá tette, mint egy kispárnát, mint egy muffot, de aztán láttam, hogy Apuka hallgatózik, hogyan mocorognak Militka hasában a kölykei. Egészen világosan láttam, hogy Apukának nyitva van a szeme, és hallgatózik, mint egy telegráfpóznán. Aztán becsukta a szemét, és ő is kéjesen felsóhajtott, ott feküdt Militkával a bognárműhely mögött a bojtorjánlevelek és labodák között, én meg néztem a

magasból azt a két állatot, és örültem, hogy Apuka ennyire szereti Militkát, még mosolyogtam is boldogságukon.

Így aztán Militka és Celestýn, mint a négy évszak, a tavasz, nyár, ősz, tél, úgy éldegélt velünk a sörgyári szolgálati lakásban, apu minden este simogatta Militkáját, és gyöngéd szavakat suttogott neki, úgy, hogy azt anyu is hallja, anyu viszont napjában egyszer, de mindig úgy, hogy azt apu is hallja, Celestýnkét simogatta, és édes csacsiságokat suttogott a fülébe, olyanokat, amilyeneket csak a nagyon szerelmes emberek mondanak egymásnak a filmekben vagy a regényekben. Évente négyszer apunak be kellett préselnie magát éjszaka az ágy alá, és saját kezűleg eltakarítania a macskapiszkot, amely borzalmas bűzzel töltötte meg a lakást. De évente csak egyszer, csak egyszer volt mindannyiunknak gyönyörű karácsonya. Apu Militkával díszítette a fát, anyu pedig Celestýnnel díszítette a fát, én meg csak bámultam, és nem hittem a szememnek. Minden díszt és minden cukorkát és minden gyertyát és minden csillagszórót, az összes angyalhajat és csillagot, sőt még a színes üvegből készült csillogó csúcsot is a fa tetejébe, mindezt a macskákkal és a macskáknak rakták föl, akik értették ezt, s nagyobb érdeklődéssel figyelték, mint én, jobban szórakoztak azzal a karácsonyfával, mint én, sőt még lakni is abban a karácsonyfában laktak. Olykor, ha kölykök is voltak, mint idén, hát azok a kölykök sem győztek csodálkozni, hogy milyen gyönyörű dolog is az, amikor egy ilyen karácsonyfát díszítenek. És apu és anyu, kezükben a karácsonyfadíszekkel, mindegyiket megmutatták minden egyes macskakölyöknek. És amikor fölakasztották a díszeket, akkor mindegyik kölyköt fölemelték, hogy a mancsocskájával megcsilingeltethessen egy villogó csillagot vagy csokoládébáránykát, kiscsizmát. Én meg ültem a megfordított széken, tenyeremmel megtámasztott fejem a támlán, és csak néztem és mosolyogtam, úgy éreztem, hogy én vagyok az apja a szüleimnek, hogy az, amit látok, kisgyermekek játszadozása. És amikor a fa elkészült, Celestýn összegömbölyödött a fenyőágak első emeletén, fölötte Militka kucorgott, és a macskakölykök a magasabb emeletekre másztak föl, a zöld tűkkel teliszurkált fenyőtörzs ágacskáira. És anyu meggyújtotta a gyertyákat, aztán letérdepelt, a fa túlsó oldalán apu térdelt, és a kis karácsonyfa két oldaláról azokon az ágakon át mindegyik a másikat nézte, azok a macskák és kismacskák egyesítették őket, azok a csöpp állatok az én anyukámból és apukámból kisgyerekeket csináltak, én meg kiközösítettnek éreztem magamat, mert én már játszani sem tudtam. Hát játszottak helyettem a szülők.

Szentestén, mielőtt a karácsonyi vacsorához ültünk, Celestýn halat evett, és egy kis szálka megakadt a torkán, és krákogni kezdett. És egyenesen hozzám rohant, és finoman a bokámba harapott. Kinyitottam neki az ajtót, hogy menjen ki hányni. Militka a karácsonyfa első emeletén gömbörödött, három macskakölyök fölötte, mindegyik egy-egy emelettel följebb, a gyertyák égtek, a rádióban a Csendes éj, szentséges éjt játszották. Anyu a konyhában befejezte a halszeletek kisütését, és leoldotta a kötényét. Apu a karácsonyfát nézte, és mosolygott.

Menj Celestýnért, vacsorázunk, mondta anyu.Kitártam az udvarra nyíló ajtót, csillagok tündököltek a sörgyár fölött. És a behavazott kerten

át Celestýn röpült és üvöltött, nyomában az elvadult Apuka kandúr rohant. Mielőtt becsukhattam volna az ajtót, előbb Celda röpült be, szorosan a nyomában Apuka, aki a folyosón földöntötte Celdát, és borzalmasan lefecskendezte.

És berontottak a konyhába, és Apuka a mancsával újra leütötte Celestýnt, és újra lepisilte. Így hát Celda a szobában remélt menekvést, és rohant oda, de Apuka röpült utána, és futás közben megjelölte az új körzetét, amelyiket kiterjesztett a folyosóra és a fél konyhára, és most, ahogy a szobán száguldott át, kettéválasztotta a szobánkat is dögletesen bűzölgő szagos vizének fröccsentéseivel. A rádióban a Heilige Nacht, stille Nach-tot játszották és énekelték, amikor Celestýn fölszaladt a fára, de Apuka oda is követte. Így aztán ledöntötték a fát, macskakölyköstül. Két kölyök rémületében a szekrény alá mászott, az a kölyök pedig, amelyik

felmérte, hogy nem juthat már el sem a szekrény, sem a kanapé alá, hanyatt vágta magát, s úgy tett, mintha megdöglött volna. Apu gyorsan kinyitotta az ablakot, és Celestýn kiugrott rajta a karácsonyi estébe, a nyomában Apukával. Csak piszkavasként ágaskodó farkuk szelte ketté a sötétséget. És a karácsonyfa meggyújtotta a függönyöket, és amikor apu letépkedte azokat a fenségesen lángoló függönyöket, amelyekre anyu a Tavaszt, a Nyarat, az Őszt és a Telet jelképező angyalkákat horgolt, hát a karnis fejbe verte aput. De apu azért még összetaposta, anyu pedig leöntötte a függöny füstölgő és parázsló maradványait. És amikor újra fölállítottuk a fát, a macskakölykök felocsúdtak, és újra befészkelték magukat a fenyőágak emeleteire, Militka pedig lefeküdt a fa alá, és kéjesen tovább sóhajtozott és aludt. Lakásunk közepén kandúrszag terjengett, amellyel az elvadult kandúr megjelölte és így kiegészítette és lényegében egyesítette a maga kandúr jogának területét.

Apu becsukta az ablakot, és újra meggyújtotta a gyertyákat. Anyu behozta az asztalra a párolgó hallevest, gombás nokedlivel.

Szegény Celestýn, mondta anyu.

A MEGSZENTSÉGTELENÍTETT ELOSZTÓ

APU IMÁDTA a technikai haladást, és minden hónapban, amikor hazajött Prágából, ahová a Serfőzőszékházba járt, mindig hozott valami új találmányt. Egyszer speciális kávéfőzőt hozott, egy amolyan spirált, amelyet dugasszal a villamos áramra lehetett kapcsolni, máskor kvarclámpát. Harmadszor hermetikus tojásfőző láboskát, negyedszer elektromos kávédarálót. Aztán meg Papin-fazekat, hatodszor pedig egy kis koffert, tele a fulgurációs gyógyáramok eszközeivel, meg egy orregyenesítőt. Csakhogy mindegyik találmánynak megvolt a maga gyengéje. Ha megfőtt a kávé a spiráltól felforrt forró vízben, az a spirál annyi idegen szagot szívott magába a konyhából, hogy a kávé rossz ízű lett, a kvarclámpa annyira égetett, hogy apu úgy hámlott tőle, mint a habroló. A hermetikus tojásfőző láboskát nemhogy percre, de másodpercre pontosan kellett kikapcsolni, így történt, hogy egyszer szétrobbant, és a nagy nyomás öt tojást felfröccsentett a mennyezetre, és a mennyezeten olyan dekorációt alkotott, amelyet nem lehetett levakarni, s így azok az odaszáradt tojások olyan rettenetes szagot árasztottak, mint amikor negyedévenként valamelyik macska az ágy alá rondított. Az elektromos kávédaráló viszont odakozmálta a megdarált kávét, úgyhogy az egyáltalán nem volt olyan kávé, mint amilyent anyu a közönséges kávédarálóval őrölt, a combja közé szorítva a darálót, és lassan, de jól megőrölve a kávét. A legrosszabb a Papin-fazék volt. Egyrészt a benne főzött hús örökösen bűzlött a csontoktól, másrészt és főleg azzal fenyegetett, hogy ugyanúgy felrepül a mennyezetre, mint a tojásfőző patentlábos. Anyu, amikor abban a fazékban főzött, nagyon boldogtalan volt. Amikor a fazék fütyülni kezdett, akkor elbúcsúzott tőlünk, és megmondta, melyik temetőbe temessük el, és melyik éneket játszassuk el a végső búcsúnál. Az orregyenesítőt apu szerelte az orrára, mert a használati utasítás szerint görög orrot akart. Ezért éjszakára az előírt formában húzta meg a csavarokat rajta, míg csak egyszer az ágyban akkorát nem tüsszentett, hogy beverte a fejét a párnába, és három kis csavar az orrába fúródott. És amikor apu vett egy Orion márkájú motorbiciklit, egy cseh motort, és a vételnél már Slanýban, a gyárban figyelmeztették, hogy ez a motorbicikli nagyon kényes az időjárás-változásra, mert attól megbolondul a gyújtása, apu mégis megvette, mert támogatni akarta a cseh céget. De apu örökösen az Oriont tolva érkezett haza, csuromvizesre izzadtan és teljesen megsemmisülten, megesett, hogy tehénfogattal vontatta haza. És apu arra a megállapításra jutott, hogy a motorban valahol a nyomára lehet jönni annak a

hibának. Így aztán minden szombaton szétszedte a motort az utolsó csavarig, s aztán gondosan újra összerakta. De az Orion továbbra is kényes volt az időjárásra, és apu, mielőtt elindult vele valahová, előbb elolvasta az újságokban és meghallgatta a rádióban, hogy milyen lesz az idő, és a legszívesebben akkor motorozott, amikor a barométer magas légnyomást mutatott. Az irodában apu legszívesebben esténként vagy éjjel írogatott a könyvekbe. Gyakran láttam, amint a lehúzós lámpa alatt, felgyűrt ingujjban a nyitott nagy könyvekbe írja azokat a jelentéseket. Tollával minden bekezdés kezdőbetűjét előbb a levegőbe írta, s csak aztán vetette papírra, és csöndesen írt, csak a toll percegett, és egyik betű és szám a másik után folyt ki a tollából, olyan pontosan és olyan szépen, hogy az írása mindenki számára példakép volt. Én az iskolában úgy utam, ahogy az Orion működött. Szintén az időjárás és a hangulatom szerint, a betűim egyszer jobbról balra, máskor éppen az ellenkező oldalra dűltek. Néha kacskaringókat csináltam, máskor viszont az írásom csupa egyenesre sikeredett, néha a betűk úgy ültek a füzet vonalain, mint a fecskék a drótokon, máskor viszont a szavak egy milliméterrel a vonal fölött lebegtek. De apu mindig úgy írt, mint ahogy a régi írástudók írtak a könyvekbe, mint a királyi írnokok, amikor a pergamenekre a szicíliai aranybullákat írták. Apunak nagyon finom keze volt, mert a sörgyári könyvek példamutató vezetéséhez az írnoknak olyan keze kell hogy legyen, mint egy zongoristának vagy egy hegedűsnek. És ezért apu, amikor hetente szétszerelte az Oriont, hogy kinyomozza a titkot, miért olyan szeszélyes a motorja, mint az időjárás, akkor csak kalapáccsal és hidegvágóval dolgozott. Könnyedén meglazította velük az anyákat, viszont, ha kulcsokkal dolgozott, a kulcs minden pillanatban lecsúszott, és állandóan kékesfekete foltok voltak a csuklóján, az ujjain meg horzsolások. Ezért aztán kalapáccsal és hidegvágóval szerelte szét az Oriont, ahogy arra egy orosz emigráns tanította, aki a bicikli generáljavítását szintén csak hidegvágóval és kalapáccsal végezte. Így aztán a sörgyári műhely, szombaton este és éjszaka, örökösen gyönyörű kopácsolástól zengett, apu dolgozott, mint egy harkály, mint egy szobrász, aki a márványtömbből addig faragja le mindazt, ami nem kell oda, míg lassan csak a szobor marad ott. Csakhogy apunak szüksége volt valakire, aki a kulccsal az ellenanyát tartja, s ezért egész héten járta a várost, és az embereknek egy amolyan ártatlan kis kérdést tett föl. Mit csinál szombat délután?

És ha a polgártárs azt felelte, hogy semmit, akkor apu megkérte, hogy jöjjön el egy órácskára vagy kettőre tartani neki az ellenanyát. S miközben a polgártársak azt az ellenanyát tartották, apu olyan gyönyörűen tudott beszélni nekik a motorról, olyan gyönyörűen tudott lelkesedni azért az útért, amelyen haladva kinyomozza, miért hibás az az Orion motor, hogy az emberek megfeledkeztek az időről, és az órák már elütötték az éjfélt, és hajnalodott, de apu, teljesen frissen, már az Orion motor összeszerelésénél tartott, és a polgártársak várták, hogy megfoghassák az utolsó ellenanyát, hogy aztán reggel, amikor az emberek a korai nagymisére mentek, sápadtan térjenek haza, és reszkessenek, mit mondanak majd a feleségüknek, hol jártak, mivel a feleségek többsége azt gondolta, hogy apu segítőtársa az egész éjszakát városkáink vendéglőinek hölgyeinél töltötte, a vendéglőkben, amelyekben női kiszolgálás volt néha egészen reggelig. Így apu váltogatva befogott jóformán minden felnőtt férfit a városunkból, úgyhogy amikor hétfő és péntek között bebiciklizett a városba, mindazok, akik már szereltek neki, menekültek előle, idegen házakba futottak be, és elbújtak az udvaron vagy még inkább a pincében. Akinek erre nem volt módja, az gyorsan bement valamelyik üzletbe, és összevásárolt mindenfélét, amire semmi szüksége sem volt, de az emberek legszívesebben az első utcán át kirohantak a földekre, s aztán nagy óvakodva tértek vissza, kétségek között vergődve, hogy nem bukkan-e föl valahol apu. Kocourek úr, aki már kétszer szerelt, amint meglátta aput, és már nem tudott hová szökni előle, hát az öklével orrba verte magát, és azonmód véresen ment apuval szembe, és amikor apu meglátta azt az orrot, azt mondta.

Látom, látom, majd legközelebb.

És ment tovább az üres utcákon, az üres térre, mert mindenki elmenekült, és csak a vidékiek maradtak az utcán vagy a gyerekek és a nők. Szerettem álldogálni a téren az árkádok alatt, hátam mögött Rehr úr nyitott ajtajú, sötéten tátongó boltjával. Rehr úr mindenféle bőrt és prémet vásárolt, szerettem ott állni, mert az emberek inkább megkerülték azt az üzletet, még a korzó is a tér túlsó oldalán volt. Egy vaskos oszlopnak dőlve álldogáltam itt, és néztem a piacot, a föl-alá járkáló polgárokat, ide, Rehr úr üzletéhez senki se jött, mert azok a bőrök és prémek, azok a büdös és rothadó bőrökkel teli raktárak olyan édeskésen és dögletesen bűzlöttek, hogy ide csak az jött, aki ilyen bőröket hozott eladni. És egyszer láttam innen, hogyan szaladtak szét az emberek a térről, mintha az eső elől menekülnének, pedig sütött a nap, láttam, amint két polgár berohant Rehr úr üzletébe, s kérdezősködni kezdett, menynyibe kerül az őzbőr, s mennyibe a coboly, s menynyibe a szarvas. Rehr úr a nyitott ajtón át kinézett a térre, látta, amint apu arra biciklizik, látta, amint azok, akik már szereltek, szétfutottak a kis utcákba, bementek a Fehér Angyal drogériába. Amikor apu eltűnt a Palacký utcában, Rehr úr azt mondta a polgároknak.

Már mehetnek, én is szereltem egyszer.És a tér újra benépesült, a Fehér Angyal drogériából kijöttek az emberek, s mivel Hladík

drogista úr olyasmit is el tudott adni, amire soha senkinek semmi szüksége nem volt, az egyik polgár irrigátort vett, a másik Morol márkájú patkány mérget, a harmadik Tancolin parkettpasztát, de mindegyikük elégedett volt, amiért szombaton nem kell elmennie a sörgyárba két órára az ellenanyát tartani. Ott álltam az árkádok alatt, Rehr úr üzlete előtt, ugyanazokkal az illatokkal övezve, mint otthon, bűzében a macskapiszoknak és a gőznyomással mennyezetre lőtt tojásoknak, amelyek itt-ott kis darabkákban leperegtek, akár az elnyílt cseresznyevirágok fonnyadó szirmai. Láttam, ahogy Šisler kalaposmester úr üzletéből kijött egy polgár, egy zacskóban kalapgyűjteménye újabb darabja, óvatosan körülnézett minden irányba, és aztán inkább hazament. És a Híd utcából beúszott a térre Pepin bácsi fehér tengerészsapkája, az emberek összefutottak a bácsi körül, kezüket nyújtogatták, és ő mindenkinek megrázta a jobbját, az emberek mosolyogtak a bácsira, veregették a hátát, Pepin bácsi kezét a fekete ellenzőhöz emelve szalutált, és az emberek kérdésekkel halmozták el.

Hát hova megy ma ellenőrizni a széplányokat?Melyik kisasszonynak van maga szerint a legszebb lába?Hát mikor játsszuk el a Víg özvegyet?Igaz, hogy a gyógyszerészkisasszony agyon akarta lőni magát maga miatt? Tudja, hogy az

Avionban két új szépség van?Mi az igazság abból, hogy a Havrda vendéglőben Vlasta kisasszony féltékenységében egy

üveggel fejbe verte Pepin urat?És a fellelkesült Pepin bácsi magyarázott, és messziről is láttam, milyen boldog, milyen jólesik

neki mindez, mennyire nem tudna enélkül élni. És az emberek meghívták magukhoz, bemutatták neki a lányukat és feleségüket, mert minden polgárnak szüksége volt egy kis bolondozásra, csakhogy nem értett hozzá, így aztán mindegyikük helyett Pepin bácsi csinálta, és az emberek hálásak voltak neki ezért.

Ezen a szombaton apunak senkit se sikerült felhajtania, így aztán nekem kellett tartanom az ellenanyát. Én ki nem állhattam azokat az éles kalapácskoppanásokat a hidegvágón, ki nem állhattam a hidegvágó éles csattogását a meglazult anyacsavaron, állandóan az volt az érzésem, hogy apu azzal a hidegvágóval rólam pattintgatja le mindazt, amiről úgy vélte, hogy nem való belém. És világítottam a villanykörtével, egy drótkosár volt rászerelve, amilyet a harapós tehenekre raknak, és apu egymás után emelte ki az alkatrészeket, én meg csak fintorogtam attól az elképzeléstől, hogy apu belőlem szedegeti ki a tüdőt és a májat, meg a gyomromat és a vesémet és a mellékvesémet, és apu, mintha csak tudta volna ezt, hát kioktatott, hogy mi is egy

ilyen karburátor, hogy abban olyan finom alkatrészek vannak, mint amilyen a középfül, mint amilyen a fülben az üllő és a kengyel. Aztán azt magyarázta, hogy miként keletkezik szívás, és hogy a jó szívásnak jó kipufogást kell eredményeznie. És amikor kihúzta az elosztót a négy kábellel, hát a halál szele csapott meg, mert úgy éreztem, hogy belőlem szedte ki a szívet. És apu örvendezett, hogy rájött, hogy az az alapvető hiba, amiért az Orion motorja úgy szeszélyeskedik, alighanem az elosztóban van. És letette azt az alkatrészt a szerelőasztalra, úgy feküdtek ott egymás mellett az alkatrészek, mint amikor anyu disznót ölt, és a deszkákon szét voltak rakva a combok és a szív és a máj és a lábak és a lapockák és a hurkák és a disznósajt. Apu kigombolta a nadrágját és lehúzta, aztán levette az ingét, és olyan kis tölcséreket csinált belőle, mintha a fülét akarná kitisztítani, és aztán fogta azt az elosztót, és gondosan pucolgatta egyik nyílást a másik után, olyan finoman és gyöngéden, mint egy gyerekorrot.

Itt lesz valahol a hiba, súgta nekem, ezeknek az érintkezéseknek alighanem teljesen szárazaknak kell lenniük... Fogd csak meg ezt az elosztót!

És ahogy fogtam azt az alkatrészt, és a négy kábel lelógott a térdemig, egyszerre csak elsötétült előttem a világ, és emelkedni kezdett a gyomrom, és az egész vacsorát beleokádtam abba az elosztóba. És a vacsora maradványai a kábeleken lecsorogtak a fekete földre.

Apu kimeresztette a szemét, s úgy állt ott félig leengedett nadrággal, amely megakadályozta abban, hogy idejében odaugorjon, aztán fölrántotta, és rákapcsolta a nadrágtartóra, fogta a kalapácsot és a hidegvágót, és az, amitől féltem, itt volt. Le akarta faragni a fülemet, és ki akarta vésni a szememet. De ezt kevésnek találta, eldobta a szerszámokat, és körülnézett, egész testében remegett, és fölragadta a gyertyapucoló kis acélkefét, nekem meg oda kellett tartanom a kezem, és apu tucatjával, százával vájta a lyukakat a kézfejembe, az acélkefe lenyomataival tetoválta ki mindkét kézfejemet. És aztán még egyszer és újra, de még ez is kevés volt, mivel az Orion ama legháklisabb alkatrésze meg lett szentségtelenítve, és apu meg volt győződve róla, hogy szándékosan tettem. És rohangált, és igyekezett kirázni az elosztóból azt, amivel színültig tele volt, és az a rögeszme, hogy az elosztónak száraznak kell lennie, máskülönben fuccs a szerelésnek, újra annyira elkeserítette, hogy előrántotta a zsebóráját, rátette az üllőre, fölkapta a kalapácsot, és egyetlen csapással szétzúzta azt az Omegát. Kinyitottam a számat és behunytam a szemem, úgy éreztem, hogy apu szétverte az arcomat, tönkrezúzta a fejemet. Így néztem rémülten az üllőre, arra a hatalmas Omegára, teljesen szétkenődött, mint egy elgázolt béka, mint egy szétfolyt sajt. Most kigurultak belőle az apró kerekek és rugók, de még mindig egybe volt. Míg csak ki nem pottyant belőle egy kis csavar, le nem esett a percmutató. És akkor arra gondoltam, hogy apu megőrült, nézett engem, nézte a mellemet, és mosolyogni kezdett, aztán a bal öklével a jobb tenyerébe csapott, kézen fogott, és végigvezetett a sörgyáron, arra gondoltam, hogy most megint végem van, hogy apu kivisz az udvarra és belefojt a trágyába, de továbbmentünk. Kiléptünk a kapun, és a folyó felé mentünk, azt gondoltam, hogy apu belé akar fojtani, de ez is kevés volt neki, egészen a hídig vitt, azt gondoltam, hogy apu a hídról akar ledobni, ahogy Nepomuki Jánost dobták vízbe, de apunak még ez is kevés volt. Bevitt a kivilágított Hídhoz címzett vendéglőbe. És ott állt Lojza úr emelkedett hangulatban, a kezében egy korsó sörrel, és énekelt. A homokkotrók az ablak alatt ültek az asztaluknál. Apu köszönt, és Lojza úr odanyújtott neki egy poharat, hogy igyon az egészségére. Apu azonban leült, maga mellé húzott engem, és megkérdezte.

Lojza úr, szeret maga engem?És Lojza úr azt felelte, hogy igen, hogy tiszteli a gondnok urat, mert szét tudja szerelni és

aztán újra össze tudja rakni az Orion márkájú motorbiciklit.No hát, ha szeret, akkor szeretnék valamit kitetováltatni, mondta apu, és Lojza úr széles

mozdulattal jelezte a vendéglősnek, hová állítsa a nagy pohár vörösbort.

Azért vagyok itt, mondta Lojza úr, igyon az egészségemre.Csakhogy nekem ez a tetoválás most rögtön kellene, mondta apu.Istenkém, semmiség az egész, itt lakom egy ugrásra, elszaladok a kellékekért! Jól fogunk

mulatni, nem igaz?, mondta Lojza úr, és kihúzta az alsó ajkát, és fölhajtotta az orráig. És elment, és olyan hamar visszaért, mintha a hídon lakna. Hozta a kis koffert, amilyet a miskároló hord, Salvet úr. Tengeri sellőt kíván vagy hajócskát?, kérdezte, és elővette a festékes üvegcsét meg a tetoválótűt. Apu elmosolyodott.

Majd meglátjuk, mondta.És Lojza úr intett a kezével, és Korecký homokkotró levette a szerelőzubbonyát. A meztelen,

barnára sült testre gyönyörű hölgyek, horgonyok, kezdőbetűk voltak tetoválva, meg hajók vitorlával és anélkül. Meg tengeri sellők. Apura emeltem a szemem, és elmosolyodtam, örültem, hogy apunak is lesz tetoválása, és azt kívántam magamban, hogy a megszentségtelenített elosztó fölötti gyászában a tengeri sellőt válassza.

Hát mit választott?, kérdezte Lojza úr.A tengeri sellőt, mondta apu, és én fölálltam, és fölnevettem a mennyezetre.De apu megragadott, kikapcsolta a matrózblúzomat, fölfedte az én gyönyörű sellőmet, és

rámutatott.Tudom én, pontosan ilyet, mondta Lojza úr.No hát, megteszi nekem azt, amire kérem, kitetoválja nekem azt, amit akarok?, kérdezte apu.Ahogy megígértem, felelte Lojza úr.Hát akkor erre a tengeri sellőre, kopogtatta meg apu a mellemet, akkor erre a tengeri sellőre

tetováljon egy kis blúzt, egy ingecskét, a kebleit öltöztesse egy tetovált kabátkába.Mondta apu, és lehúzta rólam a matrózblúzt, és lefektetett a padra, és én úgy éreztem, hogy

Izsák vagyok, és hogy engem az én apám, Ábrahám lefektet a földre, és a torkomra térdel és fölemeli a kést, hogy elvágja a nyakam, és föláldozzon Istennek. És egyetlen hangot se adtam ki, meg se nyikkantam, mert tudtam, hogy apunak még az is kevés lesz, ha elveszi tőlem az én zöld tengeri sellőmet, ha felöltözteti a mellemen azért, mert megszentségtelenítettem a szent ostyáját, azt az elosztót.

De egyszerre csak a magasból zengő hangot hallottam. Lojza úr kiabált.Gondnok úr, éppen most tört el a tetoválótűm! És újat majd csak akkor veszek, ha Hamburgba

megyek.És én felemelkedtem, és meg voltam mentve.

HALÁLESET A CSALÁDBAN

Az UTOLSÓ haflingi lovat, Bobícot lenyírták kopaszra, a sörényét és a farkát, és a kocsis, Ulrich úr megkapta az utolsó feladatot, hogy vigye el a lovat a vágóhídra. Bobík ama tizennyolc év alatt, amíg a söröshordókat hordta szét a városba és a környékbeli falvakba, megismert minden vendéglőt, tudta, hol kell megállnia, és azért vitték a vágóhídra, mert nyugdíjba ment. A kocsis, Ulrich úr is öreg volt már. Mielőtt a sörgyárba jött, házaló volt, húsz évig hordta a mellén és a hátán szíjjal átvetett kosárban a tizenöt kiló borotvát és szalagot és nadrágtartót és cérnát és tűt és pomádét és cipőfűzőt és cipőszíjat és bajuszszorítót, teljesen körül volt aggatva azzal a kis boltjával. Így járt faluról falura, házról házra, egy botot hordott magával, amellyel alátámasztotta a kosarat, hogy megpihenhessen, hogy szabad legyen a keze, amikor az áruját kínálja. Évek múltán, akár az öreg postásoknak a táskától, neki is meggörbedt egy kicsit a gerince, ahogy

örökösen magával cipelte azt a kis és teli kirakatot. Sőt, amikor aludt az istállókban, az a kosár még akkor is ott volt szorosan mellette, mint a kengurunak a zsebe. Azok alatt az évek alatt, amíg az egész boltját a kosárban hordta, olyan lett a járása, mint a házalóknak általában, könnyedén himbálózott, és így aztán, amikor sörgyári kocsis lett, mindig a lovak fejénél lépkedett, és beszélgetett velük, és ugyanúgy himbálta magát, mintha még mindig cipekedne a boltjával. És most eljött az ideje, hogy elvezesse Bobíkot a vágóhídra. Apu, amikor ezt közölte Ulrich úrral, adott neki három nap szabadságot, mivel apu a monarchia idejében az ulánusoknál szolgált, és tudta, mi az, hogy ló. Ulrich úr három nap szabadságot kapott, annyit, amennyi egy családtag halálakor jár. Este elvezette Bobíkot a vágóhídra, és aztán ült a kocsmában, és ivott és a tenyerébe támasztotta a fejét.

Azon az estén apu jó hangulatban találta Pepin bácsit, így aztán megkérte, hogy ne az ellenanyát jöjjön tartani, hanem segítsen neki új csapágyat húzni a tengelyre, mert apu rájött, hogy az Orion motorja csakis azért melegszik fel, mert felhevülnek és túlhevülnek a tengelyei. Így hát Pepin bácsi a fehér tengerészsapkában segített apunak. Csakhogy a bácsi esze azon járt, hogy a város mulatóiban és vendéglőiben a pincérnők és a felszolgálólányok már várják őt, egyre az ajtó felé pillantgatnak, és csalódottak, amikor csak nem akar felbukkanni a fehér tengerészsapka, amelyik olyan, mint amilyet Hans Albers viselt a La Palomában. Már kilencre járt, és Pepin bácsi fogta a nagy tölgyfa botot, apu a hasához szorítva tartotta a forgótengelyt, és jelt adott, hogy a bácsi a bottal verje rá a csapágyat, mert most majd, miután összeszerelik az Oriont, nem fogja többé a gép azt a száraz zörgést hallatni, mintha a motorban kis kávéskanalakat öblögetnének olajban. És így Pepin bácsi erőteljes ütésekkel verte a tölgyfa bottal a csapágyat, apu fogta, és a lába között, a hasánál szorongatta a tengelyt, amelyre lassan rátolódott és ráhúzódott, centiméterről centiméterre, a bronz csapágy, a fémeknek az a gyönyörű egyvelege, amelyben a legjobban forognak a tengelyek. De amikor a bácsinak eszébe jutott, hogy a széplányok már egészen csalódottak, mert Pepin nem érkezik meg a mulatójukba, s hiába rakják egyik rojtot a másik után a gramofonba, hát teljes erőből odasózott a bottal, mert azt hitte, ezzel kész. És ezzel ráverte a csapágyat a tengelyre pont úgy, ahogy kellett. Csakhogy apu elfelejtett jelt adni, hogy már elég abból a püfölésből, Pepin bácsi megint nekiveselkedett, és apu, kétségbeesésében, hogy a bácsi jobban ráveri a csapágyat, mint kellene, elrántotta a csapágyat tengelyestül, és Pepin bácsi egy hatalmas csapással akkora ütést mért apu hasára a tölgyfa bottal, amilyeneket a híres-nevezetes bokszoló, Pepa Hampacher osztogatott. És apu elsöpörtetett és a földre zuhant. Pepin bácsi megijedt, megpróbálta lábra állítani az öccsét, de az folyton visszazuhant, s így aztán Pepin bácsi mosdatta, pofozgatta az arcát, szólítgatta a keresztnevén, míg csak apu magához nem tért, a térde rogyadozott, de azért fölkapta a kalapácsot és a hidegvágót, csakhogy ez kevés volt neki, hát megparancsolta Pepin bácsinak, hogy tartsa oda a kezét, és fogta az acélkefét, hogy megbüntesse azért az ütésért a tölgyfa bottal, de még ezt is kevésnek érezte. És körülnézett a műhelyben, de nem talált semmit, ami a büntetés végrehajtására alkalmas lett volna. És ekkor Pepin bácsi önként előhúzta a régi osztrák óráját, azt, amelynek a számlapjára az volt írva, hogy Patent Roskopf, és a közepe alá egy gyönyörű háromárbocos vitorlás hajó volt bevésve, Pepin bácsi ezt az órát önként letette az üllőre, és apu fogta azt a tölgyfa botot, és egyetlen csapással ízzé-porrá zúzta azt az osztrák órát. Pepin bácsi úgy állt ott, mintha fejbe verték volna, mindketten nézték, hogyan kezdtek az üllőről lecsöpögni a fekete földre a kis kerekek. Apu fölemelte a botot, és az óra egyből akkora lett, szétlapulva az üllő teljes szélességében, mint egy lepény. Pepin bácsi fölvette, és nézte a számtábláját, amelyről lepotyogtak a mutatók, és az a háromárbocos osztrák hajó lepattogzott, mint a zománc egy összezúzott mázas csuporról. A füléhez tartotta, de a Patent Roskopf márkájú óra már nem járt. És Pepin bácsit olyan remegés fogta el, hogy kiszóródtak a kis csavarok meg az összetörött

tengelyek és rugók, mintha hangyák potyognának, valamiféle apró rákok, bogarak. És apu olyan szerencsétlen lett ettől, hogy odanyújtotta Pepin bácsinak az acélkefét, s magától odatartotta a kézfejét, hogy a bácsi összeszabdalja a bőrét azért a tönkrecsonkított, elcsúfított óráért. De Pepin bácsi eldobta a kefét, ezúttal megint megszállta a lázadás, most eljött az ő pillanata, mert évente egyszer Pepin bácsi föllázadt, amikor már mindenből elege volt nálunk. Nem, nem és nem! Mondta, és megbicsaklott a hangja.

Nekem is megvan a magam becsülete, ez az osztrák katona egyetlen kincse!Vége, én többé nem jövök hozzátok sem ebédre, sem vacsorára, és egyáltalán nem! Újra

egyedül fogok gazdálkodni. A pénz az enyimé, meg is kapom, mégpedig azonnal!Apu megsimogatta Pepin bácsi hátát, de az utálkozva elhúzódott.Az uraság szeretete a háton csattan! Én munkás vagyok, te pediglen úr! Mondta keserűen

Pepin bácsi, és összehúzta a szemét, és hátracsapta a fülét, mint a harapós ló.És apu eloltotta a lámpákat a garázsban, becsukta az ajtót, és így vonultak át a csöndes

sörgyári udvaron.Feküdtem az ágyban, és a szakácskönyvet olvastam, a Receptek egész évre címűt, aznap este

olyan torkos voltam, hogy csak a vasárnapra és a nagy ünnepekre javasolt ételek receptjét olvastam, azokat a recepteket, amelyek a szakácskönyvben piros betűkkel voltak nyomtatva. Ekkor bejött apu, mögötte Pepin bácsi, és én már tudtam, hogy Pepin bácsi újra lázadásban tört ki, hogy már nem akarja, hogy apu kezelje a pénzét. Apu előhúzta a kis iskolai szótárfüzetet, amelybe minden héten türelmesen beírt százharminc koronát, amennyit Pepin bácsi hetente kapott a munkájáért, és aztán egész héten vezette azokat az összegeket, amelyeket Pepin bácsi kivett, naponta öt koronát költségekre, s aztán az alkalmi kiadásokat, mert Pepin bácsi minden héten pénzt kért még a szakszervezetre és a mosásra. És aztán apu minden héten levont a fizetéséből harmincöt koronát, a heti ebédekéit és vacsorákért, és a maradékot apu takarékbetétkönyvbe tette Pepin bácsinak. Pepin bácsi most csak ült, és idegenül nézett, el se mosolyodott. Apu számolt, s aztán átadta Pepin bácsinak a takarékbetétkönyvet, amelyben háromszázötven korona volt, meg a hétről fennmaradt pénzt.

Hát, Jożka, ha úgy gondolod, hogy magad is tudsz gazdálkodni, akkor tessék, itt van.És én már nem olvastam, már nem tudtam olvasni, és anyu, aki ágyban feküdt, a fejére húzta a

dunyhát. Mindig megalázottnak éreztük magunkat, mindig, ha Pepin bácsi lázadásban tört ki, azzal mindig kevesebben lettünk a családban, mert Pepin bácsi mindig úgy állt ott, mint egy győztes, mint egy áldozat. Most fogta a kilincset és ontotta és fröcsögte a konyhába és a szobába a dühét. Az emberek is aszongyák, hogy kirabótok engemet, hogy én egy dilinyós dili vagyok. És az, amit nekem ebédre meg vacsorára attok, azok csak maradékok, amit nem tuttatok megenni ti magatok!

Anyu félrehajtotta a dunyhát, és panaszosan fölkiáltott.De hiszen ma liba volt...Nem a libáró van szó, arró van szó, hogy ti urak vagytok, én meg csak egy eccerű munkás

vagyok. De eccer ez még fordítva lesz! Kiáltott föl Pepin bácsi, és megrázta az öklét.Tán az a liba nem ízlett magának? Egy negyedet megevett! Kiáltott föl anyu, és eltakarta a

dunyhával az arcát.Csak a káposzta ízlett!, tett engedményt Pepin bácsi, és még mindig fogta a kilincset, és

gyűlölködve nézett hol egyikünkre, hol másikunkra, apu ült és mélyeket lélegzett, és az orrlyukai kitágultak, anyu kihúzta a kezét a dunyha alól, mintha fuldokolna, teljes hosszában kinyújtózott, az arca eltakarva, csak felemelt karja és tenyere mozgott, én felhúztam a lábam a dunyha alatt, a szakácskönyv kinyitva feküdt az ölemben, és én tudtam, hogy Pepin bácsinak igaza van, nem általában, hanem a maga szempontjából, nem a maga szempontjából, hanem általában, mert még

ha takarékoskodna is, akkor se tudna összespórolni eleget sem egy kis házra, sem egy autóra, sem mindarra, ami között mi éltünk, a három szobára és a gyönyörű függönyökre és a gyönyörű bútorra. Biztos, hogy nálunk vendégnek érezte magát, idegennek, mert tőlünk mindig visszament a személyzeti szobába, ahol csak egy priccse volt meg egy szekrénye. Igaza volt, még ha nem is volt igaza, én ugyanúgy az urakhoz tartoztam, mint ahogy Pepin bácsi élete végéig, vagy egészen a nyugdíjig, mindig csak munkás lesz, ezzel szemben apu előbb könyvelő volt, most pedig gondnok, és biztos még igazgató is lesz a sörgyárban. Csakhogy én azt is tudtam, hogy Pepin bácsi egyik napról a másikra él, és ez az én szememben csodaszép volt, tudtam, hogy Pepin bácsi egész nap csuromvizes a mosóházban, mégis csupa elragadtatás attól, hogy a világon van, hogy valami nagy öröm lobog benne, amely hasonlatos az őrülethez. Tudtam, hogy Pepin bácsi úgy jár-kel a városban, mint egy császár. Aranyzsinórokkal és nagy horgonnyal díszített fehér tengerészsapkájában szalutálgat, és úgy hajlong, mintha díszőrség fölött tartana szemlét, mint amikor az angol király érkezik meg valahová hajóval, és fogadja a tisztelgő jelentést. Ezzel szemben apu kora reggeltől tele van gondokkal, és mérgelődik azon, hogy az igazgató tanácsban kellemetlenkednek neki, apunak örökösen meg kellett alázkodnia, nehogy összetűzzön valakivel, nehogy megharagítson valakit. És ezért aztán apu örökösen riadozott a jelentől, örökösen reszketett attól, ami éppen történt, és örökösen csak abban reménykedett, hogy a jövőben minden jobbra fordul, a jövő, az volt az ő álma, merthogy csak a jövőben lesz minden szép. És miközben Pepin bácsi szorongatta a kilincset, és gyűlölködve nézett apura, rám és anyura, aki inkább eltakarta az arcát a dunyhával, én csak ezekben a pillanatokban fogtam föl, hogy apu csaknem minden fölösleges pénzét biztosításokba fektette, hogy egyszer majd, ha megöregszenek, majd, ha anyuval már nyugdíjban lesz, kapnak egy negyedmilliót, és akkor kiélvezik az életet. De én szerettem újságot olvasni, és mutattam is anyunak, hogy a biztosításnál sokkal jobb lenne egyszer nyáron elmenni szabadságra Hamburgból egy Földközi-tenger körüli útra, egy másik szünidőben Svédországba és a Spitzbergákra, és a következő szünidőben bejárni Németországot és Franciaországot, és aztán egy további út az Alpokba és Olaszországba, és hogy amennyibe ezek az utak kerülnének hármunknak, hát éppen annyit kell befizetni évente azért, hogy húsz év múlva a szüleim egy negyedmilliót kapjanak. Csakhogy anyu éppen olyan volt, mint apu, jobban szerette a jövőt, mint a jelent, amelyet a hamburgi Hapag utazási iroda kínált, vagyis hogy minden évben idegen országokbeli vagy tengeren túli utazásnak örülhessen, Pepin bácsi viszont mindennap utazott, mindennap bejárta az összes vendéglőt, ahol női kiszolgálás volt, mulatott, ahol széplányok voltak, hajnalban tért haza, hogy hat órakor vizes bakancsban és ruhában ott álljon a slaggal a bognárműhely mellett, és öblögesse a nedves hordókat.

Minden urat nyakon kő csípni, osztán fődhöz teremteni!Fölemelte az ujját, és azzal az ujjal Pepin bácsi beledöfött a levegőbe, de valójában minket

döfött szíven, és kilépett a folyosóra, és úgy bevágta maga után az ajtót, hogy az egész lakás beleremegett. Ezen az éjszakán Vaňátko úr, az éjjeliőr, verejtékben úszva feküdt az iroda előtt a berkenye alá kiterített köpenyen, a hű Tričko kutyus a lábánál hevert. Az éjjeliőr a csillagokat nézte, a kuvikok és a baglyok bánatosan kiáltoztak a sörgyár magas épületein, Vaňátko úr a csillagokat nézte, és tudta, hogy ma nem fog aludni, mert a kuvikok huhogtak, és az a bánatos bagolykórus rémülettel töltötte el. Így hát arról ábrándozott, hogyan végződne a dolog, ha valaki ki akarná fosztani az irodát és a kasszát. Amikor a távolból meghallotta, hogy a kövezett hídon egy nehéz ló patkói csattognak, a paták hangja a sörgyárhoz közeledett, az éjjeliőr, ha nem tudta volna, hogy Bobík már a vágóhídon van, ahol holnap levágják, hát megesküdött volna, hogy Bobík üget ott, a tizennyolc éves haflingi. De a paták hangja közeledett, így hát az éjjeliőr fölállt és remegett, azt kívánta, hogy a sörgyári fal és aztán a bezárt kapu mentén azok a paták továbbmenjenek, a vasútvonalon át tovább a földekre. Csakhogy a paták megálltak a kapu előtt,

és az, amitől Vaňátko úr félt, bekövetkezett, a kapu előtt Bobík nyerített föl. És az éjjeliőrt rémület fogta el, és fölverte aput meg az egész sörgyárat, és mindenki azt hitte, hogy Vaňátko úrnak horogra akadt egy gonosztevő, úgy kiabált és hadonászott, és meggyújtott minden zseblámpát, amivel tele volt aggatva, és így rohangált és hívott mindenkit segítségül. Amikor odarohantunk a kapuhoz, a férfiak alsóban, botokkal meg lapátokkal, hát ott állt Bobík, aki hazatért, visszatért a sörgyárba. Apu kinyitotta a kaput, megveregette a ló nyakát, és a malátafőzők meg a gépész meg a bognármester dühösen visszamentek aludni, a hosszú fehér alsógatyák lassan távolodtak, és belevesztek a sötétségbe. Apu kinyitotta az istállót, vizet öntött a vályúba, s aztán hozott egy nyaláb szénát. És Bobík, a haflingi, fölnyerített, kötőfék nélkül, teljesen lekopasztva, úgy látszik, kiszabadította magát, és visszatért oda, ahol lenni szeretett, az istállóba, amely nélkül már aligha tudott élni. Apu szomorú volt, újra megveregette a haflingi lekopasztott nyakát, becsukta az istállót, és csak állt ott, kezével a reteszen, fejét az ajtónak támasztva, szinte lógott ott, széttárt karokkal, mint Jézus a kereszten, én rohantam haza, és bebújtam a dunyha alá, mert nagyon is jól hallottam, ott az istállónál, hogy apu felzokogott.

A PRÁGAI VILLAMOSOK VEZETŐJE

DÉLUTÁN a folyónál egy fiú állt, és nem tudta, hol van itt a legjobb hely fürdésre. Mondom neki, hogy jöjjön velem, én is fürdeni megyek, és majd együtt kilubickoljuk magunkat. Közvetlenül a sörgyár mögött, a kis rét fokozatosan beleveszik a folyóba, alacsony fűzfák vannak ott, és az egész csupa homok. No, hát a fiú jött utánam, s amikor levetkőztem, hát ő is, s amikor fölhúztam az úszónadrágomat, hát ő is fölhúzta. Nem beszélgettünk, csak fürödtünk, aztán a fejünkkel a réten, testünkkel a forró homokban, fél lábunkkal pedig a sekély vízben heverésztünk. És egyszerre csak az a srác saját magától azt mondta nekem, hogy ő egészen Prágából való, hogy ide a városkánkba gyógykezelésre jött, és hogy az ő apukájának jogában áll Prága minden villamosán utazni. Én meg semmit sem szerettem volna jobban, mint látni egy prágai villamosvezetőt, mert egyszer már megtudtam, hogy Pístben nyaral egy vezető, akinek jogában áll egész Prágában villamosozni, és azért aztán gyalog nekivágtam a kis erdőnek, hogy lássak egy ilyen különleges embert, mert ez ugyanolyan, mint egy gyorsvonat mozdonyvezetőjét látni. De amikor megérkeztem Pístbe, és kerestem a villamosvezetőt, hát már újra Prágában volt, már újra a villamosokat vezette keresztül-kasul az egész városon. És a fiú ezt csak úgy mondta nekem, aztán tovább sütkérezett, hanyatt fekve, keze a hasán, mosolygott, és én tudtam, hogy aki mosolyog, az valamilyen titkot hordoz magában, azért nincs szüksége sok beszédre, elég, ha mosolyog magában, ha beszélget magában, de legfőképpen: ha mosolyog valaki, hát azt mindenki látja, és ezért azt a mosolyt nem kell senkinek megmagyaráznia, és nem is kell semmitől félnie. Aztán úsztunk egyet kutyaúszással, majd megint a hátunkra fordultunk, el-elmerültünk, és csak a kezünket ráztuk a víz fölött, de aztán elpirultunk, mert ilyesmit csak kisgyerekek művelnek, vagy felnőttek, hogy vízimanót játszva elszórakoztassák a kölykeiket. Álltunk a sodrásban, a derékig érő vízben, és én egyre úgy forgolódtam, hogy észrevegye a tengeri sellőmet, a fiú nézte is, de egyáltalán nem volt oda tőle, nem szólt semmit, néztük, hogyan tükröződnek a folyó sodrásában a túlsó part nyárfái, s hogy az a kép mennyire ki van ondolálva, mintha egy redőnyön folyna át, egy hullámbádogon, és ahogy így álltunk, csak ránéztem arra a fiúra, s rögtön tudtam, hogy azért mosolyog, mert neki éppúgy harapdálják az ujjait a kis halak, mint nekem. Harapósak, mondom, és ő bólintott.

Aztán halkan magyarázta, és beavatottan mosolygott, hogy alighanem itt a folyó mellett lesz a leghatásosabb a fürdőkúra, a doktor Prágában vidéket írt neki elő, hogy a jó levegőn kigyógyuljon a rángógörcsből, és hogy néha olyan vitustánc jön rá, mintha valaki erősen megrángatná a gerincvelejét, hogy tegnapig Poděbrady fürdőben laktak egy gyógyszállóban, ahol gyönyörű kisasszonyok voltak, akik este pincérnőkként dolgoztak abban a gyógyszállóban, és az apukájának szintén szüksége van a jó levegőre, mert asztmás, és így aztán abban a gyógyszállóban az apukája minden éjszaka hajnalig a szép kisasszonyokkal trombitált. Egyszer kirándultak Poděbradyn túlra, és kölcsönöztek egy lovacskát, de az a lovacska ledobta a fiút, és ettől rángógörcsöt kapott, Szent Vitus ama bizonyos táncát, így aztán az apuka, hogy elterelje a fiú gondolatait, elvitte vasárnap egy motorbicikli-versenyre, csakhogy a téren, a nedves kövezeten két motorbicikli megcsúszott és összeütközött, és a két motorbiciklista a lábuk elé gurult, és mindkettő halott volt, s így aztán a fiú újra rángógörcsöt kapott, s ezért mindent összecsomagoltak, és mától fogva itt laknak a Žofín fogadóban, ahol az apukája már déli harangszótól trombitál a szép kisasszonyokkal, és gyógyítja az asztmáját, hogy megkönnyebbüljön a melle...

A fiú halkan beszélt, hangja a folyó felszínén messzire úszott, biztos, hogy amit mondott, azt még Komáromban is hallani lehetett, a zöld szigeten, mert a szél a felszín fölött még a suttogást is végtelen messzeségbe viszi, mosolygott, mély lélegzetet vettem, hogy végre észrevegye az én gyönyörűen kitetovált tengeri sellőmet, én is híres akartam lenni, de ő csak mosolygott, és szőke haja volt, és amikor beszélt, hát mintha állandóan egy gyeplőt rángatott volna. Aztán az esperesi toronyóra elütötte a hat órát, kigázoltunk a vízből, és tovább heverésztünk a naptól átmelegedett homokban. Aztán a fiú lassan lesöpörte a testéről a megszáradt homokot, és azt mondta, hogy megy vacsorázni, és én megkértem, igaz ugyan, hogy már láttam gyorsvonati mozdonyvezetőt, de nagyon szeretném látni, milyen egy villamosvezető, akinek jogában áll villamosoznia egész Prágában.

Amikor beléptünk a Žofín kapuján, s aztán átvágtunk az étterem előtti kis kerthelyiségen, bentről trombitaszó hallatszott, villany zongora csörömpölt bele annak a trombitálásnak a ritmusába, aztán rettenetes hangon Pepin bácsi énekelt, amire rikácsoló női nevetés felelt, amolyan erőltetett nevetés, amelytől égnek áll az ember haja és megdermed a vére. A trombita elhallgatott, és a mulatóból kirohant egy göndör fürtű szőke úr, s az ujjai között egy csillogó réztrombitát tartott, vörös volt a nevetéstől, és az ajka úgy piroslott, mint a málna.

Ide figyelj, a vacsorád a konyhában vár, én még egy kicsit gyógykezelem magam. Mondta a fiúnak, és én csodálattal eltelve bámultam, mert pont ilyennek képzeltem el azt a tökéletes vezetőt, akinek jogában áll egész Prágában villamosozni. Kék szeme volt, és olyan bodros-fürtös világos haja, mint egy szőke négernek. Most a szájához emelte a trombitát, és nem is valami dalocskát kezdett fújni, hanem csak úgy trombitálgatott, mert örült valaminek, és azt az örömöt, ami a mellében lakozott, ki kellett trombitálnia, aztán visszament, s mivel a keze tele volt a trombitával, hát a lábát emelte föl, és a kilincset a talpával nyomta le, és én csak most tudtam meg, hogy egy igazi prágai villamosvezetőt látok, egy első osztályú vezetőt. És elhatároztam, hogy ha megint szorgalmi házi feladatot fogok írni, hát akkor semmi más nem akarok majd lenni, csakis az, ami a rángógörcsös fiúnak az apukája. Bementünk hát a konyhába, a vendéglősné a tűzhelynél állt, csupa zsír volt a köténye és a keze. Amikor meglátott, mondta.

Nicsak, vendégünk jött. Mit kérsz, te lókötő?Limonádét, mondom, de, Buriánekné asszony, én ezzel a fiúval jöttem, barátok vagyunk.Csak aztán nehogy elvidd a Hídhoz címzett vendéglőbe, és kitetováltass neki valami pucér

kislányt!Mondom, ugyan már, miket beszél, Buriánekné asszony.

És szétnyitottam az ingemet, és bemutattam a tengeri sellőt, Buriánekné asszony kezében kés volt, előrehajolt, nézte, és aztán dühösen mondta.

Miket össze nem fecsegnek az emberek, még hogy teljesen pucér tengeri sellőd van! És ahogy fogta a konyhakést, hát jó nagy ívben elhúzta, mintha egy bánatos nótát hegedülne, elhúzta a kést közvetlenül a torkom alatt, és zsíros ajkát csücsörítette, és cinkosan kacsingatott.

A fiú háttal ült a falnak, amelyben egy kis ablak nyílt a mulatóba, most a párkánynak nekidűlt egy pincérnő, előrehajolt, és szemüvege aranykarikái megcsillantak, és a kisasszony szeme természetellenesen nagy volt, az üvegen át nagyobb, mint a sörgyári ökröké.

Négyszer fél deci Sagavír, mondta.A vendéglősné óvatosan teletöltött négy kupicát a mézszerű likőrrel, tálcára tette őket, elvette

a négy kis korongot, és egy hosszú női kéz bevitte a sötét mulatóba a négy kupicát, úgy csillogtak, mint két pár szemüveg. És megszólalt a gramofon, és a világos konyhából a falban lévő sötét ablakon át látni lehetett, ahogy föl-alá sétál a teremben egy réztrombita, és vidám dalokat játszik, két női hang igyekezett egymást túlkiabálni, de én a két hang színéből tudtam, hogy azok a hangok csak színlelik a veszekedést, hogy csak viccelnek, hogy csak szórakoznak, úgy, ahogy a felnőttek csaknem mindig szórakozni szoktak.

Ezeket a virágokat Pepin nekem adta!Nem igaz, ezeket a csokrokat nekem adta!És így álltak egymással szemben, a kis ablakon át látni lehetett a kék ruhás pincérnőt, meg a

másikat az arany szemüveggel, amely úgy csillogott a sötét teremben, mint két pufók halacska az akváriumban, álltak egymással szemben, és azt színlelték, hogy haragszanak egymásra, teljesen megjátszva magukat sértéseket, szidalmakat vagdaltak egymás fejéhez, s végül még a kezüket is fölkapták, és ki akarták kaparni egymás szemét. Néztem a fiút, a falnak dőlve ült, egyáltalán nem érdekelte, sőt, biztosan nem is hallotta, mi folyik a mulatóban, egy kis szalmaszállal játszadozott, és megnyálazott ujjáról borsot nyalogatott. És ha nem mondta volna, sohasem hittem volna, hogy vitustánca van, rángógörcse.

Pepin bácsi üvöltözött az elragadtatástól, és a hangja a füsttel együtt áramlott a konyhába.Ez az osztrák diszciplína, ugyanaz a szisztéma, mint amilyennye a megbódogút Ferenc

császárnak vót, aki udvarias vót a bárónőhöz, a szeretőjéhez, Schratt színművésznőhöz!Buriánekné asszony megtörülte a kezét, és vörösbort töltött egy üvegből négy pohárba, elvette

a kis korongokat, és a pincérnő lehajtotta az arany szemüveg kis abroncsait, elvitte a poharakat a terembe, és fölkiáltott. Mester, én egy csöppet sem csodálkozom, ha maga rászegezi egy nőre azt a fekete kuksiját, hát akkor én is pont úgy hanyatt vágódom, mint az a Schratt bárónő, és feldobom a virgácsaimat. No, de hát mikor lesz nekünk esküvőnk? A vendéglősné kitöltötte a málnaszörpöt, és a poharat meg az üveget is elém tette.

Pontosan olyan szemed van, mint az anyukádnak, mondta, csakhogy a te tekinteted mélyén van valami gazemberes. Tette hozzá.

Ezt mondja az anyukám is minden reggel, Buriánekné asszony.Bólintott zsíros kontyával, az ujjával félretolta zsíros hajfürtjét, amely a szemébe hullt, amikor

megpillantott egy női kezet, amely hat színes kis korongot szórt a párkánydeszkára, megfordult, és a világosság felé tartva a kupicákat, óvatosan kitöltötte a Sagavírt, a mezei méz színű likőrt, a női kéz pedig fölemelte a tálcát a pohárkákkal, és a pohárkák fenekéről kisugárzó visszfények megvilágították a sötét termet, majd kihunytak valamelyik pecsétes abroszon. Buriánekné asszony tányért és evőeszközt készített elő, a fiú mosolygott, az egyik kezébe a villát fogta, a másikba a kést, és a hegyével fölfelé fordította, ilyen sóváran várta a vacsoráját, kiéhezetten a folyóban való fürdéstől.

No, hát mikor lesz az esküvőnk?, kiáltotta a szemüveges pincérnő.

Micsoda? De hiszen nekem ígért szerelmet! Kiabált a kékruhás, és fölemelte a kezét, a kis ablakon át látni lehetett fehér és csupasz karját, aztán meg a szemüveges pincérnő kezét, egy fehér kezet és a szemüveg csillogó lencséit, a nők kiabálását, a megjátszott kiabálást és szitkozódást, a pincérnők birkóztak, óvatosan hajba kaptak, és Pepin bácsi fehér tengerészsapkája kettészelte a mulató füstjét, és a trombita rémülten zengett, és a prágai villamosok vezetője az egymás felé kapkodó fehér karok körül ugrándozott.

Nagyon jó, mondta a fiú, hogy az apukám gyógyítja magát, ha ezt anyu látná, mennyire örülne, hogy apuka ilyen jól szórakozik.

Ifjúság, bolondság, mondta a vendéglősné, és karikákat szeletelt a téliszalámiból, és minduntalan fölemelte a kést, és az éles késsel jelezte, hogy a legszívesebben elvágná valakinek a nyakát...

Kinek?A pincérnők abbahagyták a színlelt verekedést, hogy kinek legyen esküvője Pepin bácsival, s

most ott álltak Pepin bácsi tengerészsapkája fölött, a kékruhás csípőre tett kézzel, és a másik oldalról a csillogó szemüveg kis aranyabroncsai hajoltak a bácsi fölé, és a hamis hangok folytatták a játékot.

Ha megtudom, kiabálta a szemüveges, hogy hűtlen hozzám, hát fogok egy kést, és nyissz! És Pepinkének többé nem lesz mütyürkéje!

Micsoda? Levesbe dobni az én drágám legszebb ékességét?, fenyegetőzött a pincérnő meztelen fehér karjával.

Gyerekek, kiáltotta a villamosvezető, térjetek észre, a legjobb Sagavírrel megmérgezni magunkat! És Pepin bácsi két pohárral igyon meg!

És felhajtott egy pohárkával, amely megvillant a füstben, és a többi pohár ott csillogott a terem levegőjében, állva maradtak, aztán megbillentek, és a szájakba belefolyt a világos színű likőr, és az egyik pohárka megérintette az arany szemüveg kis abroncsait. És a villamosvezető felemelte a trombitát és trombitált, vidáman trombitált, merő vidámságból, nem valami dalocskát, csak amolyan vidám trombitafutamokat, mint amikor szép időre villámlik a kék égen.

Buriánekné asszony az ablakra bökött a késsel.Belevaló apuka, mondta.Ugye?, örvendett meg a fiú, knédlivel és tojással teli szájjal, ha apuka nem volna olyan beteg a

mellével, akkor még belevalóbb lenne, olyan, mint azelőtt. Hogy anyunak örömöt szerezzen, hányszor, de hányszor hozott haza a trombitájával két gyönyörű kisasszonyt is.

A teremből kihallatszottak a hamisan csengő női hangok.És mit mond minderről, mester, Bätista úr könyvecskéje?Mit ír benne Bätista úr a nemi élet egészségtanáról? És a bácsi őszintén üvöltötte

elragadtatással teli hangon:Hogy a házastársi boldogság záloga a jól megtermett test!És az egész terem megtelt ujjongással, zavaros hangok ismételték azt, amit Pepin bácsi

mondott, és mindannyian úgy nevettek, hogy majd megfulladtak, és nem győztek betelni... Mivel?

A vendéglősné kávéscsészéket mosogatott a dézsában, és egészen elábrándozott.Tudod, mondta nekem, amikor negyedik polgáriba jártam, hát egy fiatalember, egy gyönyörű

fiatalember alkonyatkor szárnykürtön trombitált nekem az öreg Elba túloldaláról, etettem az estében a nyulakat, csak ki kellett nyitnom az ajtót, és ő már tudta, hogy én vagyok az, és a házakon és a folyón át édesen trombitált nekem, az a szárnykürt minden este kést döfött a szívembe... mondta bánatosan, és a tiszta kávéscsészéket az asztalra állította.

A vendéglősné a mosogatódézsa fölé hajolva a kávéscsészéknek mesélt... Én meg szándékosan lassan etettem a nyulakat, hogy hallgathassam, milyen gyönyörűen trombitál az a fiatalember, valahol ott a mezsgyén trombitált, csak nekem, mert csinos voltam, jólesett hallgatnom, mennyire szeret engem valaki, hogy ott ül a mezsgyeszélen, és csak nekem trombitál az alkonyatban...

A vendéglősné egészen felvidult a gyönyörű fiatalember trombitálásától, most megint szalámit szeletelt, kinyitott egy ringlikonzervet, fölgyűrte a ruhaujját, és könyökig merülve egy üvegbe, síkos uborkákat halászott az aljáról.

Már sötétedik, nem mégy még haza? Nem fognak keresni?Dehogynem, mondom, hanem ez a fiú azt mondja, hogy az apukája még gyógyítani fogja

magát, és hogy néha egészen éjfélig gyógyítja magát, úgyhogy elvinném haza. Ne féljen, majd visszahozom.

Kérdezze meg az apukáját, határozott a vendéglősné, és az uborkákat egy tányérra tette. Aztán leült, a háta mögé nyúlt, és a combja közé fogott egy üveget, belecsavarta a dugóhúzót, aztán könnyedén ráütött, egészen előregörbedt, még a lábát is fölemelte, ahogy erőlködött, mintha rángógörcs kerülgetné, s egy hatalmas rántással kihúzta a dugót, amely a kezével együtt a magasba röppent, miközben a talpa nagyot csattant a padlón. Aztán kitöltötte a bort a poharakba.

Szvettert húzok, mondta a fiú, és felállt.Fölmehetek vele?, kérdeztem, és mit fizetek?Legyintett és megfogta a konyhakést, elmosolyodott, úgy fenyegetett meg azzal a bárddal,

mint egy karddal.Kiléptünk a folyosóra, aztán egy meredek lépcsőn mentünk fölfelé, mint amilyen a templomi

karzatra visz, a fiú kinyitott egy ajtót, amely a bár teljes hosszában húzódó erkélyre nyílt. A mennyezet közelében olyan sűrű volt a füst, hogy odalent az asztalok és a vendégek ködbe vesztek... A fiú kinyitotta az egyik ajtót, lámpát gyújtott. Én meg lenéztem, a nyitott kis ablakon át beláttam a konyhába, láttam a vendéglősné vastag karját, tányérokat adogatott ki szalámival és poharakat borral, föntről láttam a pincérnőt, ahogy szemüvege kis aranyabroncsai csillámlanak az arcán, mint egy üveg aljának a szilánkjai. Az egész tálcát a prágai villamosok vezetője elé tette, akinek a haja sárga fénnyel tündökölt, a haja, amely olyan bodor volt, mint a vakondtúrás, mint az agytekervények, és a trombitát még mindig az ölében tartotta, mint egy aranyból való kisgyereket, és egész testével nevetett.

Nem veszünk zsákbamacskát, döntött a kék ruhás pincérnő.Úgy van, toldotta meg a másik pincérnő, leült a villamosvezető mellé, hosszú kezét a vállára

fektette, fölért vele egészen az arcáig, és a villamosvezető, akinek jogában állt egész Prágában villamosozni, megszagolta azt a kezet, és belemerítette az egész orrát abba a női tenyérbe.

Most pedig gyerünk táncolni, tegyetek fel valami talpalávalót, vidámat! Kiáltott föl a villamosvezető, és a keze a mennyezet felé lendült, és a villamosvezető akkorát nyújtózott, hogy jólesőn felvonított tőle. És felugrott, és Pepin bácsi is felugrott, kezét csípőre tette, a gramofon foxtrottot játszott, és Pepin bácsi nem várt senkire, hanem egyedül táncolt, ugrált, olyan magasra dobálta a lábát, hogy a sarkával a magas kályhát ostromolta, a kék ruhás pincérnő mindkét fehér kezével megrohamozta a bácsit, a bácsi meg vele szemben döfködte a levegőt, és aztán összefogózkodtak, és fölváltva hol erre, hol arra dobálták a lábukat, nehogy kirúgják egymás bokáját vagy térdét. És a villamosvezető ide-oda rohangált és hajlongott, berogyasztotta a térdét, és a kezével a térde körül söprögetett, mint egy meglőtt fácánkakas, de még ez sem volt elég neki, felkapta a trombitáját és trombitált, és föntről rögtön látszott, milyen nagy muzsikus, mert azonnal belecsusszant a gramofon ritmusába.

Most pedig csinálunk egy úgynevezett trilógiát!, üvöltött fel Pepin bácsi, és a szemüveges pincérnő helyreigazította az orrán a szemüvegét, és most hármasban táncoltak, dobálták a lábukat, és fuldokoltak a nevetéstől.

Szerelmem, te, kiáltotta a kék ruhás kisasszony.És a fiú rám kiáltott, megfordultam, nem bírtam elszakadni attól, amit láttam, könnyedén a

korlátnak dőlve. Megfordultam, és láttam a kivilágított fürdőhelyi szobát, amelyben egy ágy és egy kanapé állt, meg egy nagy ovális tükör, amely körbe volt tűzködve képeslapokkal, kokárdákkal, elszáradt virágokkal és búcsúban lőtt rózsákkal és majmocskákkal, az ablak be volt csukva, és a lehúzott redőny alighanem mindig le volt húzva, mert a zsinórja egy szöghöz volt kötözve. A fiú mosolygott, ott állt szvetterben, és a kanapé alól egy résnyire nyitott koffer kandikált elő. És a fiú mosolygott, a kis szoba levegője szépítőszerektől és áporodott virágoktól illatozott, meg a mosdó ki nem öntött vizétől. Aztán a fiú eloltotta a lámpát, csöndben kimentünk az erkélyre, kezünket a korlátra tettük, és lenéztünk a táncoló társaságra.

Itt nagyon egészséges a levegő, mondta a fiú, örülök, hogy apukának enyhült a mellbaja, itt egészen más, mint otthon, ha anyuka ezt tudná, mennyire örülne...

A pincérnők hajladoztak, és emelgették a kezüket és rázogatták, és visongtak a nevetéstől, a szájukhoz kapták a tenyerüket, és azzal fenyegetőztek, hogy elájulnak, hogy meghalnak a nevetéstől, Buríánekné asszony, a vendéglősné dülöngélt és hajlongott a nevetéstől, mint egy fa a nyári viharban, aztán a combját csapkodta, és mindene könnytől ázott, hogy lám, felnőtt emberek milyen jól tudnak mulatni az ő üzletében. A villamosvezető, akinek jogában áll egész Prágában villamosozni, kitapogatta a trombitát, és elfújta a takarodót, a bánatos takarodót, a trombita hangjai lelépkedtek a lépcsőn egészen a folyóig, hogy aztán az utolsó hangot elnyelje a bár mélye, a báré, amelyben a múlatás és a nevetés az úr. Mehetünk?, kérdeztem, és odanyújtottam a kezem.

KÖZVILÁGÍTÁS

VÁROSKÁNKHOZ LEGJOBBAN az a napszak illik, amikor sötétedni kezd. Az a napszak, amikor ki van világítva minden bolt és üzlet kirakata, amikor elkezdik lehúzni a rolókat, amikor az üzletekben dolgozó emberek valahogy megszépülnek attól, hogy vár rájuk a szabad este és az éjszaka egy darabja. Minden elárusítón és elárusítónőn láttam, hogy kiszolgálnak még, de a szemük már az órára siklik, és rámosolyognak a számlapra, amely azt mondja, még egy pillanat és vége a munkának, csak egy röpke pillanat. És akkor aztán a kampóval hamar lehúzni a rolót, a cipősarokkal leszorítani a földre a beakasztó karikát, és térddel megnyomni a rolót, hogy gyorsabban zárjon a lakat. És a sötét őszi égről a templomóra kongatja az időt, és a boltokból és üzletekből kitódulnak az emberek, és mindenki szép az alkonyattól. Szeretem a városkát, amelyben meggyújtják a gázlámpákat, szeretek az utcákon Rambousek úr nyomába szegődni, aki teljesen közönyösen emeli föl minden egyes kandeláberhez a meghosszabbítható bambuszbotot, meghúzza, és ahogy a városkára lassan leszáll az éj, úgy gyújtja meg Rambousek úr a gázlámpákat, valahogy olyan ráérősen, a gázégő habozik, végül mégis engedelmeskedik, és a sárgászöld fény felragyog, és Rambousek úr bejárja a várost, előtte sötétség van, mögötte világosság. Így járja körül előbb a téren a pestisoszlopot, és meggyújtja a négy kandeláber négy-négy gázlámpáját, és aztán járja az utcákat és utcácskákat, csöndesen és aprón, mindkét kezét felnyújtja, mintha gyümölcsszedővel szedne gyümölcsöt a legmagasabb ágakról. Aztán apró léptekkel továbbtipeg a növekvő sötétségbe. És én ott járok a nyomában, és Rambousek úr vég

nélkül ismétli ugyanazt, és én vég nélkül nézem az este kivilágítását, mintha életemben először látnám. Télen az iskolában minden reggel már vár engem hat égő gázlámpa, mindig elsőnek érkezem az iskolába, ülök a kétkarú lámpa alatt, és az árnyékok mindig zöldek a fényüktől. Ülök és hallgatódzom, hogyan sziszegnek a gázlámpák, mint mikor a gumiabroncsból szökik a levegő, mert kilazult a szelep. Ilyen kellemes hangot adnak ki az égő lámpák nyelvecskéi, semmit sem kívántam jobban, mint hogy otthon is legyen ilyen beszélő lámpa, csak ülni és hallgatni, föltartani a kezemet, és csodálkozni a kékeszöld fényen, amely a holdvilágos éj fényéhez hasonlít, amikor mindig felriasztott álmomból a telihold, és én odatartottam abba a fénybe a kezemet-lábamat, éreztem, hogy annak a fénynek súlya is van, mintha odaföntről liszt vagy csillagpor hullana. És a szobában minden olyan, mint egy álomban, és az ember lábujjhegyen jár, mert a holdvilágos éj félelmet ébreszt benne. Ültem az iskolában, és jöttek a fiúk, figyelmesen néztem őket, hogy vajon észreveszik-e, milyen szépségben van itt ingyen részünk, de senki sem vett tudomást arról a gázfényről, a fiúk verekedtek és vitatkoztak, és zsemlét cseréltek bélyegekre, sőt, amikor bejött az igazgató tanító úr, még ő sem dicsérte meg a gázlámpákat, ő sem hallotta, hogyan sziszegnek fölöttünk a kis harisnyák, mint a szentlélek apró lángjai. És ha ilyenkor behúztam a lábam a pad alá, hát mintha jeges víz hideg árnyékába merítettem volna. De most este van, Rambousek lámpagyújtogató úr járja a városkát, és meggyújtja a gázlámpákat, megkerültem már vele a főteret és az Elza utat és a Lovarda utcát és a Nagy meg a Kis Sánc utcát, átmentem a templomtéren és a Kecskés téren, de a legszebb gázlámpák a Kis Sánc utcában voltak, elbújtatva a fák és bokrok közé, a magasban égtek a lámpák és odalent az Elbában visszatükröződött a képük, de Rambousek úrnak erre nem volt ideje, csak ment, és közönyösen fel-felnyújtotta a bambuszbotot, és nem gyönyörködött, csak lépkedett tovább és tovább, miközben én mögötte összeszedegettem a részleteket, a lámpákból hulló morzsákat. Egy ilyen gázlámpa, amikor a kis kampóval felébresztik, hát előbb felhördül, mint a régi órák, ki kell köhögnie magát, megdörzsölnie a szemét, pont úgy, ahogy én kelek fel reggelente, és nem akarom látni a világosságot. Némelyik lámpa még serceg is, mint amikor rántott szeletet sütnek, és egy csepp víz hull a zsírba. De aztán mindegyik gázlámpa összeszedi magát, egymást bátorítják, mert ha nem akarózna világítaniuk, hát arra az esetre Rambousek úrnak minden tizedik lámpaoszlopnál van egy odaláncolt és odalakatolt kis létrája, amin fölmászik, és vaktában, mint ahogy a világtalan Hanuš javított meg minden toronyórát, Rambousek úr megjavít minden gázlámpát, és kényszeríti, hogy ugyanúgy égjen, mint a többiek. Amikor Rambousek úr befordult egy következő utcácskába, szerettem hátrafordulni, és visszanézni a fények sorára, mindegyik meggyújtott gázlámpa mint valami áttetsző és finom szoknya adja tovább a következőnek a fényt, amolyan fényláncokat alkotva, amelyek érintkeznek egymással és egymásba fonódnak, mint a sörgyári gyümölcsösben a cseresznyefák ágai. És ott, ahol megtört az utca, s átment egy másikba, ott, a sarkon lámpaoszlop állt, amely két utcába világított, a fény is befordult egyik utcából a másikba. És az esti járókelők jöttek-mentek, megpermetezve a szitáló kékeszöld fénnyel, de senkinek se jutott eszébe, hogy megálljon, hogy kinyújtsa a kezét, úgy, mint általában az emberek, akik, mielőtt borús időben kilépnének a házból, kitartják a kézfejüket, hogy esik-e vagy sem, senki sem csodálta meg a gázlámpák fényét, és senkinek se jutott az eszébe, hogy Rambousek úr nyomába szegődjön. És az embereknek ez a közömbössége, ez volt a legfurcsább az esték kivilágításában. Az én árnyam meg Rambousek úr árnya meg az emberek árnyai a gázlámpák fényében olyan színházat rendeztek, amely rémülettel töltött el. Ha kiléptem egy gázlámpa fényéből, akkor elém vetődött az árnyékom, az az állandóan növő árnyék, míg csak bele nem léptem a következő gázlámpa fénykörébe, amely viszont mögém vetette az árnyékomat, ez aztán, ahogy közeledtem a lámpaoszlophoz, egyre zsugorodott mögöttem, és a végén nagy rémületemre a saját árnyékomon álltam, saját magamra léptem. És amikor továbbindultam és a

következő lámpához közeledtem, az árnyékom egyre nagyobbodott előttem, és nőttön-nőtt, míg csak a következő lámpa szoknyájának széle alá nem léptem. És kétszer el is vágódtam, ahogy forgolódva kerestem a hátam mögött az árnyékomat, amely pedig előttem lépdelt, amelyre ráléptem, amelyre ráléphetett és kénytelen is volt rálépni a gázlámpákkal megvilágított utcácskák minden esti járókelője, de senki sem esett hasra, senki sem leste, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik titok, amelyet közönyösen és ingyen hord szét a városban Rambousek lámpagyújtogató úr, a gázlámpák fénye, a gázlámpáké, amelyek a sárga szárnyak rebbentésnyi távolságára ragyognak egymástól, miként a sörgyári gerendákon ülnek egymástól szárnytávolságnyira a galambok, hogy éjszaka, ha nyújtózni akarnak egyet, vagy ha felriadnak valami nyomasztó álomból, hát a szárnysuhintásukkal ne ébresszék föl a szomszédaikat. Ha esett és sötét volt, és az esőt csak a ruháján érezte az ember, csak az arcán, Rambousek úr meggyújtott minden gázlámpát, és rögtön látszott, milyen sűrűn esik. Sőt, a lámpák fényében még sűrűbben zuhogott, mint a valóságban, a lámpa négy égtáj felé világító üvegtábláit összefirkálta az eső, mintha mindegyik sárga fénnyel megvilágított kis ablakban egy régi filmet vetítenének. És télen, ha mindenszentekkor esett vagy nedves hó hullott, mindegyik meggyújtott gázlámpából pára szállt, könnyű füst. És a macskafejes kövezetet a gázláng bekente vajjal, és az árnyékok eltűntek, és a városka utcájából cseppkőbarlang lett és mészkővel bevont alagút. A téren és a főutcában a járókelők letaposták azt a hideg villogást, de a tócsákkal teli kis utcákban a macskafejes kövezet úgy fénylett, mint az istenfélő vének tar koponyája, amikor letérdeltek a templomban, és az esperes úr a nyelvükre tette a szentostyát. Ha esett, akkor Rambousek úr keménykalapot viselt, és a fekete viaszosvászon kabátja fénylett az esőtől, és Rambousek úr pillanatonként előrehajolt, s a keménykalap karimájából kiömlött az esővíz, amely a gázlámpák fényében úgy csillogott, mint a higany. Ha metsző szél fújt, hát az csak fütyörészett a halkan doromboló lámpák körül, a rövidre nyírt lángot csak az orkán tudta megrebbenteni. A lámpák üvegtábláin csordogáló eső elsötétítette az utcákat, és a járókelők lehajtott fejjel törtettek hazafelé vagy a vendéglőkbe. De én emelt fővel baktattam Rambousek úr nyomában, mintha gázlámpa volnék. Baktattam és előre örültem annak, hogy ha Rambousek úr majd újra előrehajol valahol, akkor a fejéből kiömlik és a földre loccsan a higany. Az egyik ilyen estén megkértem Rambousek urat, engedje meg, hogy egy, egyetlenegy gázlámpát meggyújthassak. Kezembe nyomta a bambuszrudat, és én fölemeltem az arcomat az esőbe, parányi fényecske ragyogott a lámpa alján, de a kezem annyira reszketett, hogy a bot végén a kis kampó vacogni kezdett, és én nem bírtam eltalálni vele a lámpa kampóját. Teljesen elkámpicsorodva visszaadtam a botot Rambousek úrnak, aki oda se nézett, csak kiegyenesedett és meghúzta, és már ment is tovább a következő lámpához, az arcomon összefolyt az eső a könnyeimmel, és azon az estén boldogtalan voltam. De csak még jobban beleszerettem a gázlámpákba. És amikor már ágyban voltam, egyszerre csak eszembe jutott, hogy az biztosan még szebb, amikor Rambousek úr reggel járja a városkát, és eloltja azokat a gázlámpákat. Csakhogy mindig akkor ébredtem fel, amikor már világos volt. Egyszer aztán mégis sötétben ébredtem, csöndben fölöltöztem, és kimentem az éjszakába. Amikor a hídon mentem át, a gázlámpák a világoskék ég hátterében égtek, amelyen reszkető csillagok vibráltak. Itt-ott valaki hazatérőben volt a munkából, vagy még csak most indult munkába, néhány horgász bambuszbotokkal horgászni indult, s lefelé tartottak a folyóhoz. És még mielőtt átértem volna a hídon, hát az ég kivilágosodott, és én örültem, hogy láttam, milyen szép látni a hajnalhasadás előtti világoskék eget és a híd pillérein világító gázlámpákat, látni a Híd utcai gázlámpákat. A templomtéren az ég világosodott és keleten meghasadozott, és rózsaszínű fény öntötte el Szent Egyed vörös téglákból épített templomát, a gázlámpák most csak maguknak világítottak, a kék és rózsaszín fény a folyó felől törtetett előre, és zuhogott az égből az utcákra és terekre, a gázlámpák már kizárólag csak maguknak világítottak. A városkapu irányából most megjelent Rambousek úr,

lépkedett, s közben a rézcsúsztatóiknál fogva illesztgette egymáshoz a bambuszbotokat, amelyekből, mire a templomtérre ért, összeállította a rudat. És aztán ment egyik lámpától a másikig, aprón és keménykalapban, befűzte a kis kampót a lámpák belsejébe, és eloltotta egyiket a másik után, mintha csak a petróleumlámpa kanócát húzná le. Csak ekkor vettem észre, hogy a gázlámpákban egész nap ég egy pirinyó lángocska. Láttam, hogy a gázlámpák pihenni térnek, aludni mennek, akárcsak az ember. És így a várfalak mentén a kis utcákon át bejártam a városkát, a nyitott ablakokon át látni lehetett, hogy az emberek már fölkeltek, az utcákon tejeskocsik zörögtek, és a pékek kosarakban hordták a zsemlét, de Rambousek úr még az éj maradványait oltotta ki. A gázlámpák vigyázzban álltak, s üvegezett hasában mindegyik az este magzatát őrizte. Az utolsó lámpánál Rambousek úr megfordult, én meg tiszteletteljes távolságban megálltam, néztem őt, és Rambousek úr kinyújtotta a kezét, és a kezében a bambuszbotot tartotta. Bólintott és megrázta a botot. Bólintottam és hegyeztem a fülem és kimeresztettem a szemem. Rambousek úr jóságosan megrázta a fejét, és újra felém nyújtotta a bambuszbotot. Úgy lépkedtem, mintha az oltár elé járulnék. Átvettem a botot, fölvetettem a szemem. Az ég tiszta kék volt, a sárga kis harisnya a gázlámpában nem volt nagyobb és nem volt világosabb, mint egy fehér lepke szárnya. És láttam a kis kampót a bot végén, és láttam a kis kampót az égő alatt a lámpában, és befűztem egyiket a másikba. Még maga Rambousek úr is teljesen megrendülten állt attól, amit látott, és én meghúztam a bambuszrudat, és úgy éreztem, hogy eloltottam az egész mennyboltot. Rambousek úr arca csupa ránc volt, csupa apró ránc, amelyek kicsiny hullámokban futottak szét az orrától az arcán, egészen a füléig, Rambousek úr arca rám mosolygott. Megcsókoltam a bambuszrudat és visszaadtam. Akkor értettem meg, hogy Rambousek úr, amikor kivilágítja az estét és eloltja az éjszakát, sohasem lehet beteg, mert az ő munkája pontosan olyan, mint az esthajnalcsillagé. Tudtam, hogy ha egyszer reggel, amikor iskolába megyek, ha egyszer délben, amikor iskolából jövök, még égni fognak mind a gázlámpák a mi kis városunkban, akkor Rambousek úr éjszakáról hajnalra virradóan meghalt.

AZ EGÉR ELLOPTA A GYEREK CUMIJÁT

A SERFŐZŐMESTER-HELYETTES ÚR a sörgyárban valaha malátafőző volt, aztán erjesztő, s csak azután lett serfőzőmester-helyettes. Beírogatta egy noteszbe a munkások műszakjait és a túlórákat, jelentést tett a sörgyár gondnokságán a munkaórákkal való gazdálkodásról, és ebben akkora öröme tellett, hogy mindenki már messziről látta az arcán, mennyire tiszteli önmagát, mennyire büszke önmagára, hogy idáig vitte. Ujjongott, ha egy munkás elkésett a munkából, mert akkor lehordhatta és a noteszbe feljegyezhette a késést, sőt még meg is fenyegethette, hogy minden egyes sörgyári munkahelyre odakint további húsz munkanélküli vár, sapkával a kezében. Pepin bácsit nem szerette. Részben, amiért a bácsi úgy hangoskodott, de legfőképpen azért, mert azzal, hogy megmondhatta a magáét a bácsinak, közvetve az apukámnak mondta meg a magáét, a sörgyár gondnokának, akit irigyelt. Ha Pepin bácsi üvöltözött, akkor a serfőzőmester-helyettes, hogy megszabaduljon a hangjától, leküldte egy üres kazánba, ahol aztán a bácsi villanykörtétől megvilágítva és kábelekkel körültekerve a vízkövet verte le, a salétromot. A kazánba bepréselődve a bácsi két héten át feküdt természetellenesen összegömbörödve, és a kalapáccsal salétromdarabkát salétromdarabka után vert le, sárga por örvénylett, olyan finom por, mint a kakaó, de Pepin bácsi énekelt, előregörnyedve vagy hanyatt fekve, és a hangja a sörgyári kéménynél is magasabbra szállt. És ha abbahagyta a danolászást, hát mindegyik munkás, ha

betért a kazánházba, lehajolt és benézett a rózsaszín porba, amelyben Pepin bácsit nem is lehetett látni... És mindegyik belesüvöltötte a kazánba, ami éppen az eszébe jutott.

Pepin, igaz, hogy kecskéket legeltettél a fronton? És már ment is tovább, mert ennyi elég volt ahhoz, hogy a bácsi teljes erőből kalapálni kezdjen, a salétrom csak úgy pattogott és repült szanaszét, mint az email egy szétzúzott zománcos csuporról, és a bácsi kiabált.

Mit képzelsz, te ökör, hát a fronton csak úgy ide-oda rohangálhatnak a kecskék? Te ökör, ha egy kecske lövődözést hall, hát mingyá meglóg. Meg osztán, amikó golyók meg gránátok röpűnek mindenfelí, hát akkó, te ökör, egy osztrák katona kecskékkel veszkölődhet?

És a gépész kinyitotta a szellőzőszelepeket meg a kazán zárófedelét, és a bácsi hangja felszökkent a sörgyár fölé, mint egy óriási szomorúfűztörzs, s aztán az ágacskákon pergett és csordogált és csöpögött le a földre, az iroda ablakaiba és az udvarokra, és a serfőzőmester-helyettes úr rohant, mindenki látta rajta, mennyire dühös, hogy már futtában lapozza a noteszt, és aztán beront a gépházba, letérdel és belekiabál az üres kazán világos felhőjébe.

Ne higgye, Pepin, hogy azért, mert az öccse a sörgyár gondnoka, mindent megengedhet magának! Én egyik percről a másikra elbocsáthatom. És ezt bejegyzem magamnak!

És a serfőzőmester-helyettes úr végignézett a munkásokon, de mindenki keresztülnézett rajta, mintha átlátszó lenne, mintha nem is lenne. És Pepin bácsi a kazánban már áriákat énekelt a Van nekem kilenc kanárim című operettből. Amikor Pepin bácsi végzett a kazánnal, a serfőzőmester-helyettes úr megparancsolta, hogy tisztítsa ki a sörgyári csatornákat. És akkor aztán Pepin bácsi állt a létrán, amely a kanálisok mélyébe vitt, ott állt derékig a kanálisban és mosolygott, és szalutált, mint egy tengeralattjáró parancsnoka. És egy munkás állt a kanális mellett, és eregette lefelé a vödröket, és Pepin bácsi térdig az iszapban lapátolta az üledéket és a bűzölgő sarat, s amikor a vödör megtelt, megrántotta a kötelet, és a vödör elindult fölfelé és egyfolytában leszakadással fenyegetett, mint Damoklész kardja. De Pepin bácsinak azáltal telt öröme ebben a munkában, hogy borzalmasan szidta. A bognármester éppen a mosóház felé tartott, most letérdelt, a két tenyeréből tölcsért csinált, és lekiabált.

Itt járt Žaninka, és azt mondta, hogy pizsamát varr magának az esküvőre. És továbbment, és a bácsi hangja fölsüvített a kanálison, mint egy megafonon, a sörgyári udvarra.

A francba, még mit nem! Egy ilyen mámi! Úgy jár, mintha a lába közt tőgy vóna, és akkó én, a szépfiú, aki a kisasszonyoktól csupa egyest kap, én tartsak vele esküvőt, a francba! És a hangja fellövellt magasan a sörgyár fölé, mint a szökőkút, s amikor elérte a felhőket, megtört és lefelé hullott, és szétömlött minden irányba, a munkások, akik a vasútvonal fölső rétegén dolgoztak, megijedtek, hogy ki kiabál rájuk fölülről, nézték az eget, mint az apostolok, amikor megszólította őket az Úr hangja. És a serfőzőmester-helyettes úr már rohant, és már futtában lapozta a noteszt, és amikor letérdelt egy újságra a szennyel és sárral teli csatornaperem mellé, leordított. Ne higgye, hogy azért, mert az öccse itt gondnok, hát mindent el kell tűrni magától. Mit üvöltözik itt munkaidőben és rontja a többiek erkölcsét!

Térdelt és írt a noteszbe, azután körülnézett, de a munkások csak dolgoztak tovább, mindegyik a maga munkájával törődött, keresztülnéztek a helyettes serfőzőmester úron, mintha átlátszó lenne, mintha nem is lenne. Amikor eljött az ideje, és befagyott a folyó, kezdődött a jéghordás. Akárcsak a kazántól, akárcsak a kanálistól, pont úgy féltek a malátafőzők meg a többi sörgyári munkás a jéghordástól. És elsőnek Pepin bácsit jelölte ki a helyettes serfőzőmester úr. A jegesek még sötétben táblákat vágtak a folyó mennyezetéből, kampóval a parthoz húzták, s aztán pallókon fölvonszolták a partra. Más jegesek darabokra tördelték a jeget, s aztán lila kesztyűik közé fogták, mint a kirakatok átlátszó üvegét, és addig dobálták egy halomba, míg a kocsi színültig meg nem telt, de ezzel még mindig nem volt vége, mert a jeget le is mázsálták, és a parasztok a jégtáblákból kocsioldaltoldókat csináltak, amolyan átlátszó oldaldeszkákat, hogy a

mázsálásnál több jég legyen a kocsin. És amikor a fagyos égre feljött a vörös nap, minden kocsirakomány jég csak úgy csillogott, a jégtáblák élei a legkülönbözőbb színekben ragyogtak, amolyan ide-oda csillanó szivárványokként. És amikor a rakomány elindult a sörgyári jéghombár felé, a fagyos ég és a fagyos nap alatt csikorgott, nyikorgott a jég, imbolygott az egyenetlen és göröngyös úton, és úgy ragyogott, mint egy üveghuta. Így vonult rakomány rakomány után, egész rakománylánc díszítette az utat a sörgyárig, a lovakról dőlt a pára, és a kocsisok, szalmával körültekert csizmában és komlóból font kamásliban, fejükön báránybőr kucsmával és lila kesztyűben lépkedtek a lovak fejénél. És a nyolc emelet magas jéghombárnál két vödrös lift dolgozott, amelyek az őrlőgépből kijövő megropogtatott jeget vitték föl, hogy a legfölső emeleten a vödrös szalag megforduljon, kiöntse zsebei tartalmát, és üresen térjen vissza újabb jégért.

Valahányszor csak kimentem korcsolyázni, s valahányszor csak a kulccsal felcsavaroztam a két kis vaspengét, s valahányszor csak néztem egy ideig, hogyan próbálnak korcsolyázni a kis kölykök és esnek el újra és újra, és tápászkodnak fel újra és újra, és amikor láttam, hogyan köröznek a diákok a korcsolyapályán... hát mögöttük, a sörgyári gyümölcsöskerten túl megláttam, hogyan megy fölfelé a felvonó, és amikor láttam, hogyan sorakoznak a rakományok a felvonónál, azt kérdeztem magamtól. Mit keresel itt?

És a kéményajtó kulcsával meglazítottam a korcsolyámat, és átvetettem a vállamon, és visszatértem az átlátszó jég tábláival púposan megrakott szekerekhez. Pepin bácsi egy kapával kiütötte a kampót, a kocsi oldala lebillent, és a jégtáblák egyenesen az őrlő tölcsérébe zuhogtak, a jegesek két oldalról odaálltak, és kampókkal segítettek, hogy a jég az acélfogak közé hulljon, amelyek úgy ropogtatták a jeget, mint holmi bonbonokat. Ketten a kocsin álltak, és a csáklya hegyes szuronyával döfködték a jeget, mint Szent György, amikor a lóról legyőzi a sárkányt. És én csak álltam, szíjra fűzött korcsolyával a vállamon, és nem tudtam, mit nézzek előbb, a színes sálakkal és szalmával szivattyúskútként körültekert jegeseket, a nyitott és kivilágított ajtót a hombárhoz ragasztott kis házacskán, ahová éjszakára a drága szíjakat tették, de most folyton vörösen izzott benne a kályha vaslapja, amelyen vizet forraltak teához és groghoz. Nem tudtam eldönteni, hogy fölfelé nézzek-e, ahogy a vödrös felvonószalag deszkái közül csillogó jégdarabkák potyognak, vagy kapaszkodjak meg a félfában, és az őrlő szörnyen falánk fogait nézzem, amelyek egyre nagyobb és nagyobb étvággyal ropogtatják azokat a megüvegesedett darabkákat a befagyott folyó hátából, a rettenetes őrlőt, amely – ha a jegesek nem figyelnek oda – ugyanolyan jóízűen töri össze a farudakra szerelt csáklyákat, hogy csak úgy röpködnek a szilánkok, és az összetört bökök az ember testi épségét fenyegetik. A folyó felől a jégpályáról ide hallatszott a gramofon meg a jégre köröket író korcsolyák csikorgása, de itt Pepin bácsi csáklyával küzdött a jéggel, megrohamozta a lázadozó jégtáblákat, és pont úgy kiabált, mintha a fronton lenne.

Links pariert! Rechts pariert! Einfacher Stoss!És durr bele! És a bácsi a jég mellé döfött a csáklyával, de egy jeges elkapta a karjánál fogva,

hogy a bácsi ne darálódjon meg a jéggel együtt. Az összes jeges jó egy fejjel magasabb volt Pepin bácsinál, de a bácsi, ha nem birkózhatott meg a jéggel, hát birkózott és verekedett csáklyája segítségével a jegesekkel. És amikor ezzel sem érte be, hát ölre ment velük, félredobták a csáklyákat és úgy birkóztak, és a jegesek a nevetéstől annyira elgyengültek, hogy hagyták magukat két vállra fektetni, a többiek meg letérdeltek, és amikor megállapították, hogy az a jeges két vállon van, fölemelték a bácsit, mint egy kisgyereket, minthogy mindannyian valóságos óriások voltak. És a vödrös lift szintén megpihent, a zsebei hangosan és vidáman csattogtak, és Pepin bácsi ordított.

Ilyen dicsőséges győzedelmet aratott Frištenský a négeren!

És a darálógép zaja meg a vödrös lift üres zsebeinek és lapátjainak kattogása vidáman visszhangzott a jéghombár fölött. Valahogy az a gép is szeretett pihenőt tartani. Amikor a fagy erősödött, a jegesek hoztak két bádoghordót, csáklyával lyukat ütöttek az oldalukba, és aztán fával fűtöttek bennük, a fahasábok vigyázzban álltak és égtek, a borongós alkonyatban vörös és lila lángok táplálkoztak a fával, és meleget bocsátottak ki magukból az emberi kezeknek, hogy fölmelegedjenek, a fa halála hőt és fényt adott, és a munka elviselhetőbbé vált. Pepin bácsi váratlanul rázendített.

A tó partján csattog a fülemüle kedvesének a szerelemről...És a jegesek fölmelegedtek az énektől, a folyó felől a korcsolyapályáról idehallatszott a

gramofonszó, a diákok valcert jártak korcsolyán a kisasszonyokkal, már haza kellett volna mennem, hogy megírjam a szorgalmi házi feladatot, de ez itt a sörgyár mögötti jéghombárnál szebb volt, mint az olvasókönyvbeli kép... Az árva gyermek. És nem akarózott hazamennem, már dél óta emberek vannak nálunk, emberek társasága a városból, és kosztümöket varrnak a Sokol-jelmezbálra, emberek, akik egyfolytában sört isznak, és nevetnek olyasmiken, amiken nincs semmi nevetnivaló, nagy karéj zsíros kenyereket esznek, és mivel annyi sört vedelnek, hát állandóan a budiba járnak, közvetlenül a kis spájz mellé.

Amikor a jéghombárnál azokat a szalmával és komlóval körültekert jeges- és kocsiscsizmákat néztem, az jutott az eszembe, hogy nálunk a vendégek milyen sokat adnak arra, hogy mindegyiküknek kicsi lába legyen, mindig egy számmal kisebb cipőt vettek, mint amekkora a lábuk volt, mert a kis láb volt a divat, hányszor láttam őket, amint a városkából a mezőkön át útnak indultak a sörgyárba, pillanatonként nekitámaszkodtak egy kerítésnek, aztán a sörgyár falának, és a felsőrész bőrén keresztül a lábfejüket dörzsölgették, és lábujjukat véresre horzsolta a szűk cipő. Álltam hát a borongós estében, öt kocsirakomány várakozott, hogy sor kerüljön rá a liftnél, a kocsisok pokrócot dobtak a lovak hátára, föl-alá járkáltak és dobogtak a hidegtől, vagy a kezüket melengették a bádoghordók fölött, amelyekben fahasábok égtek, a folyótól ide hallatszott a gramofon, és illatozott a puncs, a diákok korcsolyáztak és nagy piruetteket csináltak a levegőben, a korcsolya megvillant az alkonyatban, a jég csikorgott, és az egyik korcsolya spirálist út a jégre, a másik csillogó korcsolya a levegőbe firkált, a vonatok olyan hallhatóan dübörögtek a távolban, hogy azt mondtam magamban: hamarosan jön az olvadás és az eső, a darálógép csak ropogtatott, és újra a jeget, mint a kandiscukrot, a zsebek vitték fölfelé a jégzúzalékot, hogy odaföntről beleöntsék a jéghombárba, amelyben a jéghegy nyolc emelet magasságba emelkedett, és egy hatalmas négyszögletes jégtömböt alkotott, amelyből aztán tavasztól késő nyárig hordják szét a jeget a vendéglőkbe és az éttermekbe, hogy a sör és limonádé hideg legyen, a kórházakba, hogy legyen jég a lázas betegek borogatásához. De azoknak a vendéglősöknek, akik egyben hentesek is voltak, saját jégvermük volt a pincékben, a jeget nagy husángokkal verték szét, és azt a jeget, ami megmaradt, a kertben a fák ágai alatt rakták nagy halomba, amely aztán rozsszalmával letakarva, kitartott egészen nyárig, sőt néha addig, amíg újra havazni nem kezdett...

Nem akarózott még hazamennem, a néptelen országúton bandukoltam a kis erdő felé, és amikor a tanyai gazdasághoz értem, hirtelen megszomjaztam. Bementem az udvarra, sehol egy lélek, nem volt senki sem a meleg istállókban, sem az udvaron, sem a csűrben. Bizonyára jeget fuvaroztak, a kocsis, a gazda és a béres is. A szél süvíteni kezdett, és fölkapta a szalmaszálakat és a szemcsés havat, ezért hát beléptem az ólak melletti béreslakásba. A bejárati ajtó a huzattól magától kinyílt, álltam a folyosón, és egy szobaajtóhoz lapulva hallgatóztam, az ajtón akkora lyukak és rések voltak, hogy át tudtam dugni rajtuk az ujjamat. Füleltem, mint egy vizsla, egyik lábfejemet megemelve és a fülemet a bentről jövő sustorgás felé tartva. Aztán egy réshez illesztettem a szememet, és amikor szemeztem a félhomályos helyiségben, az ablakkal szemben

láttam, hogy két gyerek ül egy ágyban, és hallgatózik. Lassan kinyitottam az ajtót, és csöndben beléptem a helyiségbe. Egy kisgyerek és egy nagyobbacska fiú ült a szalmán az ágyban, a dunyha köréjük tekerve, a vállukon gyapjúkendők, csücskeikkel megkötve a hátukon.

Vizet innék, mondom.Ott, a kályhánál van a veder, mutatta a fiú.Előrenyújtott kézzel tapogatóztam a sarokba, a tűzhely sarkai fény lettek. A kályha ajtaja

nyitva állt, belseje sötét volt. Egy kampón nagy merőkanál lógott, leakasztottam, de amikor vizet akartam meríteni a vödörből, jégbe ütköztem. Néhányszor ráütöttem a merőkanállal, míg csak be nem szakadt a vékony hártya, merítettem a vízből és teliittam magam. A kisgyerek fölsírt. Visszafordultam az ajtóból. Mi baj?, mondom.

Az egér ellopta a cumiját, mondta a fiú.No, jól nézünk ki, mondom.És újra kiléptem a hideg folyosóra, az ajtó magától becsukódott utánam. Aztán az országúton

bandukoltam a földek között, előttem a sörgyár csillogott és világított, mint egy állomás. Amikor beléptem a kapun, három szoba hat ablakában égtek a villanykörték három csilláron, s a függönyök mögött a vendégeink suhantak ide-oda. Egy kis ideig a konyhaablaknál álldogáltam, s benéztem. Apu egy bögréből tejeskávét ivott, s elmélázva kenyeret harapdált hozzá. A tűzhely lapja tele volt festékes láboskákkal és serpenyőkkel, az igazgató tanító úr nevetett, egészen kivicsorította a fogát, hajlongott, és egy fapálcikával kevergette a festéket az edényekben, anyu fehér batiszt zsebkendőket vagdosott, az esperes úr középen cérnával megkötötte őket, aztán újra félbehajtotta, és újra megkötötte középen, összehúzva azt a selyemdarabkát, mint amikor a mákvirág felkunkorodik. Az igazgató tanító úr pedig azokat a kis rongyokat hol az egyik, hol a másik festékes láboskába mártogatta, mindannyiukat úgy elszórakoztatta az a szöszmötölés, akárcsak a kisgyerekeket, még a gyógyszerész urat is, én meg nem tudtam fölfogni, mire való mindez, mire lesz mindez? De aztán lassan érteni kezdtem. Ha kibontották azokat a cérnákat, és megráztak minden egyes forró rongy ócskát, hát akkor azokból a lafancokból gyönyörű batisztkendőcskék születtek, és a gyógyszerész úr már vasalta is őket, miután nagy nevetések közepette maga elé kötötte anyu kötényét. És már ott is száradtak a tűzhely fölötti zsinegen azok a kis zsebkendők, mint a pávaszemek, mint a tarka lepke szárnyai, fémesen kék és zöld és piros színben, koncentrált körökben, mint holmi tarkabarka céltáblák. És így lengedeztek ott azok a zászlók az átforrósodott tűzhelylap meleg áramlatában. És aztán a gyógyszerész úr fogta a szabócentimétert, és mindenkinek megmérte a lábát és a derekát és a behajlított karját, és fölírta a méreteket egy liszteszacskóra, a végén pedig az esperes úr vett mértéket ugyanazzal a centiméterrel a gyógyszerész úrról, és amikor a terpeszét mérte, hát mindenki könnyesre nevette magát. És a konyhaablakon át egyre csak bámultam, milyen nagy kedvvel tolta oda anyu a varrógépet, és leült hozzá, és a férfiak adogatták neki azokat a kendőcskéket, és anyu előrehajolva, két lábba] taposta a varrógép pedálját, és a gép zörgött, és a túloldalon kifolyt belőle az összevarrt zsebkendők szalagja, és a férfiak fölvitték rá centiméterrel a méreteket, és mindegyik leült egy székre, és varrt, mint a varrónők, úgy varrtak azok a férfiak, és közben folyton sört ittak, és mindenen nevettek, minden mulatságos volt nekik. Megfordultam, és a kerten túl úgy meredezett a sörgyár, mint egy titokzatos vár, hátul még mindig dolgozott a jéghombár vödrös liftje, villanykörték és lámpák világítottak ott, és a malátázó körvonala kénsárga volt, az ég meg ibolyaszínű, a kivilágított főzőház az összes ablakával világított, minden fala csupa sárga kis ablak volt, a főzök a főzőmedencék körül járkáltak, nekidőltek a korlátnak, belehajoltak a nyílásba, és figyelték a fortyogást, a fejük körül pára gomolygott fölfelé, és úgy fonódott össze az üst fölött, mint a hagyma szára, jégrakományok vártak a sorukra, és a jég kékes színű volt, és meg-megcsillant rajta a főzőházat belülről megvilágító villanykörték vörös

visszfénye, teljesen olyan volt mindez, mint az Utolsó ítélet képe, amelynek színes nyomata a parókián függött, miközben a zakatoló varrógépből batisztkendőcskékből összevarrt nadrágok csordogáltak ki.

Apu letette a bögrét, ő is úgy bámult a játszadozó társaságra, mint én, de aztán bement a szobába, és hagyta, hogy róla is mértéket vegyenek a sárga szabócentiméterrel. Csöndesen beléptem a folyosóra, a konyhába, a szobákban minden figyelem a batisztkendőcskék összevarrására összpontosult, eloltottam a lámpát, és leültem az ablak alatti székre, és néztem a félhomályból a három kivilágított szobát, a kivilágított szobák sorát, amelyet a mennyezetről telepermeteztek ragyogásukkal a kifényesített csillárok, a magas, fehér, lakkozott ajtók fél magasságukig tompán visszaverték a fényeket és a társaság alakjait, akik fürge ujjakkal varrtak a kendőcskékből holmi blúzféléket, lengő-lobogó kiskabátokat. Az esperes úr most nagy fekete pom-ponokat varrt a gomblyukakhoz, el-elbóbiskoltam, de amikor kinyitottam a szemem, mindig azt láttam, hogyan haladnak a kosztümökkel. Anyu most kibotorkált, és a kredencből előhúzott és a szoba közepére vitt egy nagy papírzsákot, és fekete sapkákat szedett ki belőle, amelyekre az esperes úr hosszú pávatollakat varrt, és rögtön kiosztotta mindenkinek, aki odatartotta a fejét. És aztán elaludtam, összefont kézzel aludtam, mint a jegyszedő a moziban; hirtelen támadt csönd ébresztett föl. A vödrös lift abbahagyta a munkát, előtte már csak üresen csattogott, még az a felvonó is pihenni, aludni tér, a főzőház teljesen ki volt világítva, de az üstből már nem gomolygott fölfelé pára, a vaskorlátos körfolyosón már senki sem járt, így hát a főzőház tiszta volt, telis-tele rézzel és a hőfokot mérő műszerekkel, és a száz meg száz kis ablak, amely a főzőházat üvegfallal választotta ketté, számtalan összevarrt üveg zsebkendőhöz hasonlított. A korcsolyapályáról még mindig hallani lehetett a korcsolyák csikorgását, aztán azt, ahogy a jégre csattan, és az élek hosszú árkot vájnak, majd újra a lábak szapora lendítését, a korcsolya kört ír le, és a korcsolyázó széttárja a kezét, mintha harmonikán játszana, s azt húzná szét teljes kartávolságra. És miután kipislogtam a fáradtságot a szemhéjamból, és benéztem szolgálati lakásunk szobáiba, hát bohócok járkáltak ott fel s alá, Harlekinok vagy Pierrot-k? Igazán szép, lebegő ruhákat viseltek, tele pávaszemekkel, apu is Pierrot-nak volt öltözve, ő is feszes fekete sapkát viselt, és büszke pávatoll meredezett a fejéből, és ráadásul mindenki be is volt púderozva, s úgy jártak fel és alá. Anyu Pierrot-jelmezben apró léptekkel tipegett fel és alá, de úgy, hogy elöntött a forróság, mert anyut éppen azért nem szerettem, mert nem úgy festett, mint egy anyuka, hanem úgy, mintha a nővérem volna. Nem nagyon szerettem benne azt, hogy örökösen fiatal akart lenni, és fiatal is volt, hovatovább fiatalabb, mint én, és szeretett színházat játszani, és szeretett úgy beszélni, ahogy a színpadon szokás, és én ezt nem akartam, én azt akartam, hogy anyu olyan legyen, mint Nany bérmaanyám, hogy egy kicsit kövér legyen, hogy már ne adjon annyit magára, arra, hogy mit vesz fel, hogy ne is tanulmányozza, mi a legújabb divat a világban, hogy örökösen kávétól és kenyértől illatozzon, és hogy örökösen otthon legyen, és hogy gondokkal legyen tele, és csak a családdal meg a kerttel törődjön. De most anyu az esperes úrral behozott egy nagy ovális tükröt, és mindegyik Pierrot látni akarta magát benne, de mindegyik azt akarta, hogy egészen másnak lássék, mint amilyen azelőtt volt, hogy belépett a tükörbe. Jól láttam, hogy az esperes úr is csinosabbnak és határozottabbnak akar látszani, de hogy mindegyikük fél saját magától. Apu ettől annyira meghatódott, hogy az egyik cipőjét, csak most vettem észre, hogy mindannyiuknak új lakkcipője van, felül fekete maslival, egy alacsony kis székre tette, előredőlt, és behajlított könyökét a térdére támasztotta, fejét pedig a tenyerébe, és így állt ott gondolataiba merülten, és anyu kiszaladt, és amikor visszatipegett, egy vödör volt a kezében, és a vödröt a gondolataiba merült apu elé állította a padlóra, mintha abba kellene belerókáznia. És mindenki nevetett, de aztán elcsöndesedtek, mert mindenki látni akarta, hogyan illik neki a Pierrot-kosztüm. Apunak állt a legjobban, ő nem akarta megnézni magát, nem vágyott

rá, olyan akart lenni, mint amilyen. Egészen jóképű férfi volt apu, csinosabb, mint bárki más abból a társaságból, de a saját szemében nyomorult volt, mert legszívesebben A megevett boltot olvasta, és annak a szerencsétlen lisztárusnak tekintette magát. Anyu tapsolt, és örvendezve felkiáltott.

És most az éjféli csoport jelenetet fogjuk gyakorolni!Nagyokat pislogtam, s minél kevésbé akartam hinni a szememnek, annál világosabban láttam,

hogyan sorakoznak fel a vendégeink az utolsó szobában, és hogyan vonulnak ki az első szobába ugyanazzal a lábbal, láttam, hogyan tanultak úgy kilépni, hogy a cipellők a fekete maslival egyszerre csattanjanak a padlón, láttam, hogyan álltak a Pierrot-k egy sorban, hajtottak térdet, hajoltak oldalt egyformán, s a kisujjával mindegyik megérintette az arcát, és kíváncsian elfordította a fejét. Aztán megint mindegyik Pierrot egyformán a feje mögé kulcsolta a kezét, és jobbra-balra forgolódott. És aztán az egész sor Pierrot apró léptekkel eltipegett, és úgy ugrándozott, hogy felváltva, hol az egyik, hol a másik térdével érintette meg a kisujját. És én szégyenkeztem, és egyszeriben úgy éreztem, hogy rettenetesen megöregedtem, hogy öregebb vagyok mindegyik Pierrot-nál. Az igazgató tanító úr tapsolt, a Pierrot-k fekete álarcot húztak a szemükre, és föl-alá járkáltak egyik szobából a másikba, és mindenki azt színlelte, hogy nem ismerik egymást, köszöntek, nevettek, viccelődtek, mint a színpadon, s ugyanakkor az asztalon heverő újságban egy vastagon nyomtatott hír állt, hogy ha ez így megy tovább, akkor abból alighanem világháború lesz.

DÍSZGYÁSZ

ŐSSZEL, MINDEN SZOMBATON és vasárnap durrogtak a vadászpuskák. És ezért aztán, amikor az iskolából jövet, a szeptemberi naptól elvakítva berontottam a sötét folyosóra, átestem egy rakás foglyon, ritkábban néhány nyúlon. A vendéglősök, akiknek apu az adóbevallásukat csinálta, figyelmességképpen hozták a vadhúst. Anyu a nyulakat fölakasztotta a gerendák alá a padláson, a foglyokat pedig a fészerben, mindet fejjel lefelé. És amikor a nyulak orrából csöpögni kezdett a vér, és amikor a foglyokból potyogni kezdtek a férgek, hát anyu csak akkor nyúzta meg őket, csak akkor kopasztotta meg őket. És mindannyian előre örültünk, legfőképpen a városi vendégeink, a vadhúslakomának. Anyu a foglyokat előbb elrendezte egy nagy serpenyőben, aztán megspékelve és vadasan megfűszerezve kisütötte őket. Nyolc fogoly fért el a nagy serpenyőben, és este az egész szolgálati lakásban kellemes szagok terjengtek, még apu is evett sült foglyot, márpedig az nagy szó volt. És a vendégek, még ha mindegyiküket ismertem is, számomra csak vendégek voltak. Mindig dicsérték nálunk azt, ami önmagát dicsérte. Jó sört ittak, amely nem is lehetett más, mint jó, mivel egyenesen a pincéből hoztuk fel, de a lényeg az volt, hogy ingyen ittak és ettek. Ücsörögtem, lassan eszegettem, és ha valamelyik vendég egy újabb foglyot vett ki magának, hát néztem azt a foglyot, és mindegyik vendég nevetni kezdett, és csak annál jobban nevetett, minél szomorúbb lettem a dologtól én. De minden ilyen helyzetet megmentett anyu, mert annyira szeretett enni. Ha kettévágott egy foglyot, és kivette az első falatot, hát egyszerre csak felugrott és kiabálni kezdett, és kirohant az udvarra, és futkosott az udvaron, és kiabált az égre, a vendégek megrémültek, hogy a torkán akadt egy csontocska, de a harmadik fogolynál, miután megállapították, hogy ez csupán anyu hálamiséje a finom fogolyért, már nevettek, álltak az ablaknál, ujjaik között a sült foglyot tartották, és harapdálták, és örvendeztek, ugyanúgy, mint anyu, aki már újra ott ült az asztalnál és harapta a húst, és a fogoly darabjait a pecsenyelébe mártogatta, és leszopogatta az ujját, mint egy kisgyerek. És mindez azért, mert szeretett enni, de

legfőképpen azért, mert szeretett színházat játszani, és nemcsak a városka műkedvelő színjátszó körében, hanem amúgy is, az életben, sőt színház nélkül nem is tudott élni. És apu ezzel tisztában volt, és folyton gyötrődött magában, hallgatott, akárcsak én, de nem volt mit tenni, mert ez a mi anyunknak a vérében volt, és végeredményben, ha anyu nem lett volna olyan, amilyen, akkor nálunk nagyon szomorú lett volna az élet, mert apu örökösen csak A megevett boltot olvasta, és senki sem verhette ki a fejéből, hogy az a szerencsétlen lisztkereskedő nem azonos vele. Anyu, amikor sört ivott, hát az egyik kezében a poharat tartotta, a másikkal meg a háta mögött egyensúlyozott, olyan volt, mint valami jó sör reklámja, de ennyivel nem érte be. Ha megivott egy fél korsóval, hát egyszerre csak felugrott, letette a korsót, és újra kifutott az udvarra és kiabált, és elmondta az égnek, milyen jólesik neki az ivás, és újra hazafutott, leült az asztalhoz, és addig verte öklével az asztalt, amíg ki nem itta az egész korsó sört. Néha, ha esett az eső, és anyunak ízlett az étel meg a sör, hát akkor is fölállt, és akkora hátbavágásokat osztogatott apunak meg nekem, mintha szálka akadt volna a torkunkon, olykor hátba vagdosta a vendégeket is, és mindenki nevetett, míg csak cigányútra nem ment a sör vagy az étel, s akkor aztán anyunak erőteljes öklözéssel addig kellett a vendégek hátát döngetnie, míg csak az étel ki nem ugrott az öklendező szájakból. Ma este, amikor anyu a harmadik foglyot húzta maga elé, és éppen ki akart szaladni az ajtón, hát ahogy megtorpant a küszöbön, úgy kapta a zsíros szája elé a kezét. Vincek, hogy kerülsz ide? Gyere beljebb!, kiáltotta, és apu, ahogy meghallotta ezt, hát abbahagyta az evést, és elsápadt. Egy álló hónapja nem evett húst, most vette ki az első darabkát, de amikor meghallotta, hogy Vincek sógor van odakint, keresztbe tette a tányéron a kést és a villát, hogy már nem eszik, hogy már nem bír enni. A vendégek az ablakhoz tódultak, no és onnan láttam a látnivalót! Az ablak előtt az alkonyatban két fehér hátasló állt, az egyiken Vincek ült sárga csizmában, homokszínű nadrágban és vörös frakkban, a fején fekete bársonysapka széles ellenzővel, nevetett és a fogát vicsorította, és tisztelgett az ablakban álló társaságnak. Aztán előrehajolt, csoda, hogy le nem esett a lóról, és anyu fölnyújtotta a kezét, és ő udvariasan megcsókolta. És nyomban utána grófi kézmozdulattal egy úrlovasnőre mutatott, aki valóban grófnői ruhát viselt, hullámzó bársonykalappal, amelybe ferdén egy pávatoll volt tűzve.

A menyasszonyom!, mondta Vincek, és leugrott a lóról, összecsapta a bokáját. A vendégek az ablakban ámultak.

Nem maga Thurn Taxis el Torre e Tasso gróf ez?, dadogta a gyógyszerész úr.És anyu már vezette is kézen fogva Vinceket, és bemutatta őt meg a menyasszonyát. És

Vincek lehúzta a fehér kesztyűt, és hátba veregette az én szerencsétlen apukámat.Hát mi van, sógorkám?! Csodálkozol, mi? És ezrével lesznek és vannak a szerződések. Bécs

és Budapest!És anyu ragyogott a boldogságtól, máris újabb tányérokat tett az asztalra, és behozta az utolsó

nagy serpenyőt nyolc fogollyal. Vincek előbb udvariasan egy foglyot a menyasszonya tányérjára tett, szemébe nyomta a monokliját, széttárta a karját, és énekelt.

A Maxim a tanyám, ott élek igazán...És felállt, és énekelt, kellemes tenor hangja a sült foglyok illata fölött lebegett, a vendégek

abbahagyták az evést, és kimeredt szemmel követték az éneket, bólogattak, és csaknem könnyeztek. Anyu nagyokat nyelt a boldogságtól. Odakint nyerített a két fehér ló, a gyümölcsösben legeltek, hallani lehetett, ahogy vidáman egész ágakat kopasztottak le. Apu szétterpesztett lábbal és lehajtott fejjel ült, mintha folyna az orra vére. Vincek befejezte, a vendégek a meghatottságtól a kezüket is alig bírták emelni, tapsoltak, de a meghatottságtól nem találtak bele egyik tenyerükkel a másikba, elismerően bólogattak. De Vincek már evett, itta a sört, irtózatos étvággyal evett, mint egy színész. És a menyasszony nekilátott a másik fogolynak.

Vincek megtörölte a száját a szalvétával, megigazította a monoklit a szemgödrében, lenézett a menyasszonyára, és kieresztette a tenorját. Jöjj abba a kis pavilonba...

És a menyasszony, kalapjával teljesen beborítva a tányért, harapdálta a foglyot, a combjánál fogva tartotta, és bólogatott az énekléshez.

Apu kihasználta az alkalmat, benyomakodott az almárium és a fal közé, és onnan mutogatta a kezével és az arcával, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz, hogy ez egy szörnyű szélhámosság, és a nyakára mutogatott, hogy a legszívesebben fölakasztaná magát ettől az egésztől. A menyasszony felállt, az egyik kezében a combot tartotta, és teli szájjal énekelt, Vincekhez bújt, ráemelte szerelmes pillantását, figyelmesen néztem ezeket az én éneklő rokonaimat, és el kellett ismernem magamban, hogy azokért a foglyokért az énekükkel többet nyújtottak, mint amennyit addig megittak és megettek a vendégeink. Csaknem annyira meg voltam hatódva, mint anyu, aki mosolygott, a szemét nem a szoba sarkába szegezte, hanem valahová azon túl, valahová oda, ahol Bécs van és Budapest, oda, ahol Vinceknek és a menyasszonyának szerződése van. És az udvaron a sötétben ragyogott a fák alatti kis tisztáson a két fehér ló, tépkedték az ágakat és ropogtatták levelestül. Aztán anyu felriadt az álmodozásból, odakínálta a foglyokat Vinceknek és a menyasszonyának, és mindketten jó étvággyal szedtek a tányérjukra, és Vincek három merőkanál vöröskáposztát is vett hozzá. És most mindketten úgy ettek, mint a lovaik a kertben, két kézzel tépdesték a foglyot, és szívták és harapták és habzsolták a húst és a teli kanál vöröskáposztát, hogy még a vendégeinknek is elment az étvágyuk. Lovagló ülésben ültem a széken, fejem a támlára fektetett kezemre támasztva, néztem anyut. Most egészen más volt, mint amilyennek ismertem. Az a Vincek valahogy több volt számára, mint én meg apu, több, mint ő maga. Valahogy nekibúsult, elhagyta a humora, rohangálni az udvaron, és kiabálni az égbe, hogy milyen gyönyörű a sör és milyen gyönyörűek a foglyok, ettől is elment a kedve... csak az ének maradt, és legfőképpen az a varázslat, amely Vincekből áradt, ha énekelt, és egy kézmozdulattal meghívott minden embert, hogy az énekével szálljanak egyenest a szívébe annak, amiről énekelt. A szerelemről. És Vincek meg a menyasszonya előtt a tányéron csak csontocskák maradtak, és Vincek a serpenyő fölé hajolt, és a villájával kihalászta egy fogoly fejét. Ez az igazi csemege!

Kiáltott föl, és óvatosan ette azt a sült fejet szemestül, óvatos fogakkal gyöngéden kiharapdálta a húst a nyakrészről.

Sógor, kiáltott apura, ezreket, tízezreket hoznak majd a szerződések. Bécs és Budapest!És megtörülte a száját, egy erőteljes szemhunyorítással beljebb nyomta a monoklit, a kezével

figyelmet kért, majd széttárta a karját, könnyedén előredűlt és énekelt, és köröket írt le a vállával, hogy jobban kihozhassa magából az édes dal mondatait.

Senki a világon tán nem imádott úgy még, mint én...Énekelt, és elő-elővillantotta a fogsorát, mint egy gyöngysort. Apu benyomakodott a szekrény

és a fal közé, és onnan mutogatta nekem, hogy Vinceknek hamisak a fogai, hogy rossz vége lesz az egésznek, és újra azt mutatta, hogy a legszívesebben fölkötné magát.

De Vincek a menyasszony feje fölé terjesztette a kezét, ott állt előtte, és énekelt, és úgy tett, mintha betege lenne az iránta érzett szerelemnek.

Ezek a szemek, ezek az ajkak, olyan szomjasak, boldogan nyújtom neked, csakis neked...Énekelt, és az ujjával végigtapogatta a menyasszonya szemét és száját és ajkát, a keze

reszketett, és a mély félhomályban a vendégeink hevesen mozgatták az állkapcsukat, nem jutottak lélegzethez, a gyógyszerész úr felzokogott, hirtelen fölállt és odament a magas szekrényhez, fölemelte a kezét, és fejét a karjára hajtotta és eltakarta a szemét, annyira meghatódott attól az énektől, amely visszavitte őt ifjúsága valamelyik kellemes helyzetébe. De mindez kevés volt. Most a menyasszony viszonténekelte mindazt, amit eddig Vincek énekelt.

Senki a világon tán nem imádott úgy még, mint én...És most láttam csak, hogy ez valóban Vincek menyasszonya, mert olyan forró pillantásokkal

nézte Vinceket, ahogy egy menyasszonynak a vőlegényét kell néznie, és hogy így kell néznie egy férjnek a feleségét, és az én anyukámnak aput, most már tudtam, hogy apunak nincs igaza, hogy Vincek és az a gyönyörű kisasszony valóban jegyesek, hogy az ilyen éneklésért valóban ezreket, tízezreket kapnak majd, hogy valaki a családunkból már megint messzire jutott, messzebbre, mint amennyire mi jutottunk, Budapest, Bécs...

És Vincek, mintha csak az én lelkes gondolataim ragadnák el, most újra csatlakozott a menyasszonya hangjához, és mindkét hang ott lebegett fölöttük, arc az archoz simulva, és így egybeforrva a fejük által, énekeltek valakinek a messzeségben, énekeltek...

Senki a világon tán nem imádott úgy még, mint én...És láttam, hogy apu is elérzékenyült, és hogy most pillantását Vincekre emelte, teljesen

megbűvölten attól, ahogy a jegyesek fejüket összedugva, arccal egymáshoz simulva, egy dalt énekelnek ugyanarról a szerelemről, láttam, hogy apu fölállt, teljesen elérzékenyülve nézett ki az ablakon a sötét estébe, ahol két fehér ló nyerítgetett és tépkedte az ágakat és ropogtatta levelestül, anyu arcán könnyek csordogáltak, szemrehányóan nézett apunak az ég hátterében kirajzolódó hátára, mintha apu tehetne arról, hogy anyu nem az operettnél kötött ki, mint Vincek, hogy nem jött látogatóba, mint egy angol lady, fehér lovon, zsebében a vonatjeggyel a bécsi, a budapesti operettbe.

És a sörgyár udvarára begördült két fényszóró, és az autóból az ablakaink előtt kiszállt egy alak, egyenesen a fehér lovakhoz ment, megveregette a nyakukat, és a lovak fölnyerítettek. Az éjjeliőr zseblámpájával megvilágította az ajtónkhoz vivő lépcsőt, hallani lehetett a lépteket a folyosón, s aztán valaki kinyitotta a konyha ajtaját.

Van valaki odabent, kérem?, harsant föl egy dörgő, mérges hang. Anyu lámpát gyújtott a szobákban és a konyhában, ahová összesározott lovaglócsizmában egy haragos ember lépett be, megpödörte a bajuszát, s amikor fölfedezte Vinceket, megörült.

Na, végre megvan!Vincek fölemelkedett, a monoklija kiesett a szeméből és megcsendült a tányéron.Mindent megmagyarázok, kiáltotta, és nyitott tenyerét védekezően a hívatlan vendég elé

tartotta.Szart fog megmagyarázni, a lovakat tegnap kölcsönözte egy délelőttre. És nem fizetett. És a

két kosztüm is a kölcsönzőből van. Este előadás lesz, úgyhogy le velük!Mindent megmagyarázok, jajveszékelt Vincek.És levetette a kabátot, a vörös lovaglófrakkot, és rátette az ellenzős bársonysapkát.A nadrágot is, le vele, vagy eltángálom a lovaglóostorral! kiabált a kölcsönző tulajdonosa, és a

csizma szárát ütögette a kis ostorral. És Vincek leráncigálta a nadrágját, és a menyasszonya teljes nyugalommal bújt ki a ruhájából, mint akinek véget ért a jelenése a színpadon, és az öltözőben leveszi a jelmezét.

És azt a két lovat tessék eljuttatni Poděbradyba, oda, ahonnan kikölcsönözte!, mennydörgött a kölcsönző tulajdonosa. Aztán összeszedte a kosztümöket, átvetette őket a karján, s kezébe fogta a lovaglócsizmákat. Anyu lepedőket hozott, Vincek és a menyasszonya a kanapén ültek egy abroszba burkolózva, s most a testükre tekerték a lepedőket.

Mindent megmagyarázok, és panaszt teszek!, óbégatott Vincek.Panaszt majd én teszek, és ha nem fog fizetni, akkor nyomás a dutyiba!, mondta a kölcsönző

tulajdonosa és kiment, és ott a kosztümöket a hátsó ülésre hányta, és kirobogott a sörgyárból. Az éjjeliőr jókora dörrenéssel csukta be utána a vasalt kaput. Az összes vendég csöndesen viselkedett, nézték az üres tányért maguk előtt, anyu vérvörös volt egészen a haja tövéig. Csak

apu dörzsölte a kezét, mosolygott, s kivett egy sült foglyot, és jóízűen nekilátott, úgy evett, mint anyu szokott, ugyanolyan jó étvággyal. Amikor lenyelte az utolsó falatot, a vendégek felálltak, egyszeriben ideje volt aludni térni, egyszeriben ijedeztek a késői órától, a zsebórájukat nézegették, visszadugdosták, és egyszeriben sietve búcsúzkodni kezdtek. Apu kivett még egy foglyot. Van még egy kis vöröskáposzta? kérdezte anyut. Ezen az estén korán lefeküdtünk. Vincek és a menyasszony a lepedőkben aludt el, mint két kisgyerek. Apu dúdolgatott magában, anyu az ottománon feküdt, és a sötétségbe meredt, a szeme nyitva volt, de meg se rebbent, a messzeségbe révedt.

Ezreket, tízezreket, szerződések, Bécs, Budapest... hebegte álmában Vincek.Másnap, amikor felébredtem, Vincek már föl-alá járkált a konyhában, apu legszebb ruhája volt

rajta, és hozzá apu legszebb inge és nyakkendője, a cipője is apué volt. Anyu éppen Vincek menyasszonyára próbálta a legújabb kosztümjét, azt, amelyik még csak kétszer volt rajta, aztán színben hozzáillő kiegészítőket, táskát, cipőt, blúzt keresett elő. És Vincek úgy búcsúzott tőlünk, mintha mi sem történt volna, láttam, hogy apu pénzt adott neki az útra, Vincek zsebre vágta, és még az udvarról is integetett a nyitott ablakba, és kiabált.

Ezreket, tízezreket fogok keresni!És apu ruhájában parádézva, és az anyu kosztümjébe öltöztetett menyasszonyába karolva

elindult az állomás felé, vidáman, kipihenten, hogy nekivágjon annak az útnak, amely sohasem fog valóra válni, Bécsbe, Budapestre...

Aztán apu csitítgatóan megpaskolta a két fehér lovat a kertben. És minthogy a monarchiában az ulánusoknál szolgált, fölpattant a nyeregbe, magához húzta a másik fehér ló kantárát, és kilovagolt a sörgyárból. Aztán a folyó mentén felfelé tartva, ellovagolt Poděbradyba, hogy visszaadja a két fehér lovat és kifizesse a kölcsönzési díjat, a bírsággal együtt. Amikor megérkeztem az iskolába, az igazgató tanító úr feketében volt, s látszott rajta, hogy sírt. Közölte velünk, hogy az éjszaka meghalt Prágában a polgármesterünk. Már iskolába menet látszott a városka polgárain, hogy valami történt. Lassan lépkedtek, és a fejüket oldalra billentették, bizonyságául annak, hogy már tudják, hogy a polgármester úr halott. Az igazgató tanító úr azt mondta, hogy ma gyásznap van, és hogy mindenki díszgyászolhasson, hát elmarad a tanítás. A téren Rambousek úr a bambuszbottal meggyújtotta a gázlámpákat, őszi nap sütött, s az erősebb volt, mint a mi kis városunk összes gázlámpája együttvéve. És a városi altisztek egy létrát vittek utána, és minden meggyújtott lámpára fekete maslit, gyászfátylat kötöttek. Rambousek úr nyomába szegődtem, s így egész délelőtt azt néztem, hogyan gyújtja meg a gyászgázlámpák kis harisnyaégőit. Amikor visszatértem a térre, a pestisoszlopnál az altisztek éppen a széles szalagokat rendezgették a koporsón. A temetkezési vállalat tulajdonosa fekete kesztyűt viselt, körös-körül meggyújtott gázlámpák égtek a napfényben. Az igazgató tanító úr egy nagy fényképet hozott a polgármester úrról, és a koporsó lábához helyezte. De az a fénykép lecsúszott a földre, és aztán újra, ahogy egy kis szél támadt, a porba hullott. A temetkezési vállalat tulajdonosa mindig fölemelte, és hosszú fekete kabátszárnyával letörölte róla a port. Végül megdühödött, fogta a kalapácsot és egy szöget, és rászögezte a koporsóra a polgármester úr fényképét. És aztán odajárultak ahhoz a koporsóhoz a város polgárai, virágot hoztak a kis kertekből, összekulcsolták a kezüket a sliccükön, és álltak, díszgyászoltak, ahogy az igazgató tanító úr mondta. Egy kis ideig én is díszgyászoltam, néztem a polgármester úr fényképét, hófehér haja volt, és hasonlított Vaňátko éjjeliőr úrra. De csak azért díszgyászoltam, hogy kipróbáljam, milyen érzése van az embernek, ha egy üres koporsót néz, és meghajlik, tiszteleg egy olyan halott előtt, aki Prágában fekszik. Úgy vélekedtem, hogy ez a díszgyász csak a gyerekeknek, a tanulóifjúságnak való. És csodálkoztam, hogy a felnőttek tényleg virágot hoznak, és tényleg ott állnak a koporsó előtt, és úgy tesznek, mintha tényleg benne feküdne a mi halott

polgármesterünk. Így hát egy darabig még ott csellengtem a téren, az emberek sorba álltak a pestisoszlop alatt, sorba álltak, előbb csak mint egy kis, aztán mint egy nagy temetési menet. A gázlámpák égtek, a napsütéses délutánban szinte láthatatlanok voltak az ágaskodó lángok, mint a szentostyák, mint a sárga pillangók. A kandeláberek és a lámpák keretei mind fekete öntöttvasból voltak, és a gázlámpák minden ablaka feketén körül volt rámázva, mint egy gyászfáslival. Amikor megláttam, hogyan vonulnak ki a főutcából uniformisban a tűzoltók, a kisebb utcákból pedig a Sokolosok népviseletben, meg a legionáriusok, és mennyire sietős nekik, hogy aztán a téren járást változtassanak, és lassan, mintha mindegyikük súlyos koporsót cipelne a hátán egy igazi megboldogulttal, az üres koporsóhoz vonuljanak, és ott díszgyászoljanak a polgármester úr fényképe előtt, hát inkább hazamentem. Ültem a küszöbön a napfényben, és néztem, hogyan verik le a malátafőzők a szárítók mellett rudakkal a diót, amikor gyalog, ló nélkül megérkezett apu. Roggyant térdekkel közeledett, egyik keze a csípőjén, így támogatta saját magát, és egyenesen a szenes fészer mögé sántikált.

Vizet, egy vödör vizet. Mosdótálat!, kiáltotta.Berohantam a konyhába, teleengedtem egy vödröt, és fogtam a mosdótálat. Amikor a vízzel és

a lavórral a fészer mögé értem, apunak már le volt eresztve a nadrágja, és a kezével jelezte, hogy iparkodjam már azzal a vízzel, siessek. Es annyi vizet öntött a mosdótálba, hogy túlfolyt a peremén, félredobta a vödröt, és fölemelte az ingét, és nagy élvezettel beleült a vízbe. Aztán fölemelte a fejét, s amikor kinyitotta a szemét, látszott, milyen boldog és elégedett, hogy vízben ül. Az a Vincek, az a disznó. Mondta.

BÁRÁNYSZÁJÚ ALMÁK

A SZOLGÁLATI LAKÁSOK és a malátafőző között egy nagy gyümölcsös volt. Egy sor ringló meg sárga és besztercei szilva, aztán egy sor cronceli alma, amely ősszel érik be, és olyan az íze, mint az összenyomott illatos hónak, aztán egy sor csörgő magházú alma, amelynek éréskor valóban csörögtek a magocskái ott belül, azokban a kis hordókban, aztán egy sor bőralma, amely csak tavaszra érett be igazán, aztán nyári almafák sora, asztrakáni pirosak és sárgák, amelyek ugyanakkor értek, mint a már Szent Anna-nap előtt színesedő üvegalmák. Aztán egy sor körte, varázspalackos körték, amelyeknek levált a kocsányuk, és ha széna között hagyta beérni az ember, hát ki lehetett inni a belsejüket, aztán fahéj és szegfűszeg illatú muskotálykörték, és végül az utolsó sorban, már egészen hátul, a malátafőzőnél, diófák voltak, amelyeket ősszel hosszú rudakkal vertek, s minél több dió termett rajtuk, hát annál több volt alattuk a levert ág. A legszívesebben akkor ettem diót, amikor még zöld volt, és minden diót késsel kellett kibontani a burkából, és a dióbél sárgászöld nedvet eresztett, és a kezem örökösen olyan színű volt, mint a dohányosoké. Ilyenkor volt a dió a legízletesebb, a mag sárga trikócskát viselt, amelyet le lehetett hámozni róla. De a legkedvesebb fából csak egyetlenegy volt. A gyümölcsös közepén állt, almafa volt, és a termését bárányszájú almának hívták. Úgy nőtt az a fa, mint egy fűz, koronájában az ágak kifordultak, és ahelyett, hogy mint a többi almafán, oldalt és fölfelé nőttek volna, a föld felé hajoltak, s az ágak vége a fűben pancsolt. A gyümölcse, amikor beérett, mindig sárga volt, és a köldökénél valóban úgy ráncolódott a húsa, mint amikor a bárány összecsücsöríti a száját, s finoman ropogtatja és aztán újra tépdesi a füvet. És ez alatt az ágas-bogas korona alatt, mint egy szomorúfűz alatt, valóban amolyan nagy lugas keletkezett, tágas, mint egy filagória, és bő, áttetsző női szoknyára hasonlított. Nyáron mindig kicipeltem ide egy asztalkát, s melléállítottam egy kis széket, és egészen elrejtőzködve, a bárányszájú almák alól jól

láttam, ki megy az úton a sörgyárba és a malátafőzőbe, láttam, hogyan fuvarozzák szét a sört a sörgyári kocsik, és elláttam a lakásunk ajtajáig, de azt is láttam, ki ballag az iroda felé. Itt írtam a szorgalmi házi feladatokat, betelepedve az ágak szívébe, amelyeken egészen a földig lógtak az almák a lombos hajtásokon, s amelyeken rigók füttyögték a vészjelet, ha a réten át Celestýn kandúr vagy Militka közeledett, vagy éppen az elvadult Apuka. És én elrejtőzködve ücsörögtem ott, nem győztem betelni a látvánnyal, hogy milyen csodaszép abban a lugasban, és elég volt széthúzni az ágakat, mintha csak a szemébe hullott haját simítaná félre az ember, és már látni is lehetett, ki ballag az országúton. És délután volt, én csak ücsörögtem ott, kezem a nyitott füzeten, sütött a nap, és én és az asztal és a füzet egyaránt úgy átforrósodtunk, mint a nyári asztrakáni alma. És a malátázóhoz vivő úton a sörgyári irodakisasszony lépkedett, a karján átvetve törülközőket vitt, sárga haja volt, és fülig szerelmes volt bele Dymáček úr, az igazgatósági tanács tagja, az, aki egész életében disznókat tenyésztett, úgyhogy az évek múlásával egyre jobban hasonlított rájuk, előreugró álla volt és furcsa fogai, pont olyanok, mint a tenyészkanjának. Egyszer odajött hozzám, és megkért, hogy adjak át egy levélkét az irodai kisasszonynak; nagyon sietett, mert az anyakocája éppen fiadzott, az irodában pedig apu volt az elnökkel. Átvettem hát a levélkét, de amint a kezemben volt, nem bírtam megállni, és előbb bevittem az almafa szoknyája alá, a bárányszájú almák alá, és a nap felé tartva, gyorsan el akartam olvasni... Drága Světluška... a többit azonban elfedte a ráhajtott másik oldal, nem lehetett elolvasni, mert a levélke piros pecséttel le volt zárva. De azt azért egészen világosan kiolvastam, hogy Dymáček úr, aki disznókat nevelt és tenyészkanja volt, és hasonlított is rá, no hát, az az öregúr úgy írta alá magát, hogy... a Te Aladinod. És Světluška most a malátázó felé lépkedett, a karján átvetve törülközők, én pedig szorgalmi házi feladatot akartam írni. De csak firkálgattam a tollal, szíveket és hullámos vonalakat rajzolgattam, aztán még mindenféle kereszteket, és egyszerre csak letettem a tollat, és egy kis ablakot láttam, egészen kicsi ablakocskát magasan a fürdő fölött, a malátázó sötét folyosóján, és annak a kis ablaknak le volt eresztve a szemhéja, félig le volt engedve a szellőzőzsaluja. És széthajtottam a bárányszájú almák ágait, olyan érzés volt, mintha nagy lószerszám-csengettyűket érintenék, tucatnyi, a lószerszám ügetésének ritmusában csilingelő csengettyűt, és kiszaladtam az almafák ágai alól, és a szívem hevesen dobogott, amikor kinyitottam a malátázó ajtaját, majd csöndesen behúztam magam után. Csönd volt, csak a malátaforgatóban csapkodott a mindig nyitott, megvetemedett, kitört üvegű ablak, és a huzat maláta- és árpaillatot sodort. És most, hogy beléptem az éles napfényről, a folyosó teljesen sötét volt, és tapogatóznom kellett a fal mentén. Aztán egy nyitott ajtón át nedves lépcső csillogott tompán, le egészen a malátaszérűig, s aztán még egy folyosó következett. És ott megláttam a sötétben, hogy egészen fönn a mennyezetnél a fürdő félig nyitott zsalugáterekkel csíkozott szellőzőnyílása világít. A folyosó sötét falánál egy fehérre mázolt létra világított. De én a kulcslyukhoz hajoltam. Sokáig haboztam, de aztán mégiscsak bekukucskáltam. De a kulcslyukon át semmit se láttam. És akkor egyszerre csak pillantásom arra a létrára esett, és a malátázóban csönd volt, és csak az utolsó emeleten csapkodott az a nyitott ablak, és én fogtam azt a fehér létrát, és a világos kis ablak alá állítottam, s aztán másztam fölfelé a létrafokokon, és a kíváncsiság húzott-vont fölfelé, mert hallottam, ahogy a csapból ömlik a kádba a víz. És amikor az ujjaimmal elértem a szellőzőnyílás nedves zsaluit, és még egy fokkal feljebb léptem, a magasból egyenesen a kádba láttam. Először megijedtem. Azt hittem, a kisasszony elájult. Nem elnyújtózva feküdt a kádban, hanem valahogy olyan furcsán, keresztben. És a feje be volt kötve, a haja keresztülcsüngött a kád peremén és az arca úgy piroslott, mint a nyári asztrakáni alma. Két karját szétvetve, kifordított tenyérrel feküdt ott, furcsán összegömbörödve, és a teste megpróbált felegyenesedni, mintha föl akarna állni. És láttam hátrahajtott arcát, és a válla emelkedett és süllyedt, ahogy lihegett, mintha hegynek menne fölfelé, vagy valami nehéz tárgyat cipelne, vagy

mintha biciklizne, vagy egy helyben taposná a varrógép pedálját. Gyorsan le akartam mászni a létráról, és kiabálni akartam, hogy a malátafőzők odaszaladjanak segíteni, de a kisasszony egyszerre csak egész testében megfeszült, aztán összecsuklott, a feje a kulcscsontjai közé bukott és az arca eltűnt, és a kád peremén keresztülcsüngő haja úgy csúszott előre, hogy eltakarta a hátát. És én ministráns koromban láttam, hogy amikor ez a kisasszony az oltár előtt térdepelt, és én átnyújtottam az esperes úrnak a kehelytányért a szentostyával, hát a kisasszony hátrahajtotta a fejét és egy kicsit kidugta a nyelvét, és amikor az esperes úr megáldotta a szentostyával és a szájába tette, hát a kisasszony ugyanígy, gyorsan leszegte a fejét, az állát a kulcscsontjai közé szögezte, mert pont úgy vette magához az Úr testét, mint most a kádban a víz sugarát. És így ült ott, a lapockái emelgették a haját, ahogy lihegett, aztán elernyedt a karja, lassan megfordult, bedugaszolta a kád alját, és így feküdt ott elnyúlva, és a mennyezetre meredt, a víz emelkedett, láttam, hogyan lebegteti a testét, mindent láttam, pontosan olyan volt, mint a mellemre tetovált tengeri sellő, de csak a hasán voltak szőke pelyhek, mint a szalmacsutak. És láttam, hogy az imént magával hozott törülközők közül az egyik a kilincsen lóg, és az a törülköző eltakarta a kulcslyukat, és én tudtam, hogy a kisasszony tudta: valaki megleshetné, hogy olyasmit művel, amit nem való, pont úgy, ahogy nekem nem lett volna szabad meglesnem őt, mert ezt az egészet csak az Istennek volt szabad látnia, aki ellen semmilyen törülköző nem ér semmit. De én már ismertem a titkát. Gyorsan lemásztam a létráról, és visszaraktam oda, ahonnan elvettem, és egy pillanat múlva már futottam lefelé a nedves lépcsőn a malátaszérűbe. Néztem a nedves árpaágy ásókat, és amikor eszembe jutott, hogy mit láttam, kellemes érzés fogott el, a lábam között csaknem ugyanazt a kellemességet éreztem, mint amit az irodai kisasszony érzett. Éreztem ott a szérűben, hogy ugyanúgy lihegek, mint ő a kádban. Lassan föllépkedtem a nedves lépcsőn, és aztán gondolataimba merülten még följebb mentem, elhaladtam a személyzeti szoba előtt, a nyitott ajtón át láttam, hogyan alszik a malátafőző, fél lábbal a földön, fél kezét lelógatva, és a hátán aludt, de én még följebb mentem, a száraz árpa raktárai mentén, amelyekben az árpa kupacokba rakva aludt. Aztán benyitottam a malátamalomba, ahonnan a megőrölt és érett árpa egyenesen a főzőházba, az üstbe hullott. De még előbb elrévedezve átmentem a fedett fahídon, amely a malátázót és a főzőházat kötötte össze, egy kis ablakon éles napfény tűzött be, egészen elvakított, de én elrévedezve bementem a malomba. Mindig elfogott a félelem, ha beléptem ide a malomba, és szétnéztem az árpaliszttel behintett motorokon és őrlőkön, a négyszögletes fehér csöveken, amelyekben zuhogva szóródott lefelé a maláta; ha régebben kinyitottam az ajtót és megpillantottam azt a porral behintett holdbéli tájat, erőt kellett gyűjtenem, hogy néhány ugrással eljussak a túloldali ajtóhoz, ez a malom annyira elrémisztett, hogy csak egészen könnyedén érintettem a fehér lisztporral behintett padlót, nem nyomtam többet öt kilónál, s így aztán szinte lebegtem a padló fölött, pontosan úgy, mint télen, amikor a folyón megmozdultak a jégtáblák, s én ugyanilyen könnyedén futottam át rajtuk a folyó másik partjára, gyors ugrásokkal. De most ott álltam a malom kellős közepén, körülnéztem, és a rettegésnek nyoma veszett. Nyugodtan néztem a liszttel behintett motorokat, a hársfavezetékeket, a poros malomjáratokat, és már nem volt szükségem a félelem szárnyaira, hogy átvigyenek a helyiségen, mert az, amit a fürdőben láttam, egyszeriben néhány évvel öregebbé tett. Pont úgy voltam ezzel, mint Saul, amikor az égből lecsapó villám leverte a lóról... Elrévedezve, halkan becsuktam magam után az ajtót, lépkedtem lefelé a nedves lépcsőn, a világosságból a félhomályba, kiléptem a malátázóból, és már a huzat tolt előre a fűben a diófák alatt, s aztán a körték alatt és a csörgő magházú almák alatt, egy pillanatra megálltam a lugas előtt, amelyet a földig hajló, bárányszájú almákkal meghintett ágak alkottak. Néztem, hogyan dereng át a lecsüngő ágakon az asztalka és rajta a nyitott fehér füzet odabentről, abból az élő filagóriából, amely egy nagy gömbölyű üvegnehezékhez hasonlít, közepében virággal. Széthúztam az ágakat, mint azokat a felfűzött gyöngyöket, amelyek Boda

Červenka fodrász úrnál nyáron ajtóul szolgálnak, leültem, és amikor a füzetre és a tollra pillantottam, azt mondtam magamnak, hogy arról kellene szorgalmi házi feladatot írnom, amit láttam... És a malátázó sarka mögül most előbukkant az irodakisasszony, a huzat fölemelte a törülközőit, mint ahogy a megriadt ökrök lendítik fel a farkukat, kénytelen volt hátrahajolni, hogy a huzat ne kényszeríthesse olyan gyors futásra, amitől aztán egy erős széllökésnél térdre esik. Most kijutott a szélörvényből, és olyan alázatosan lépkedett, fejét egy kissé lehajtva, mintha az oltár elé járulna. És én ott ültem azoknak a bárányszájú almáknak a belsejében, mint egy almákkal díszített szoknya alatt, és néztem a távolodó kisasszonyt, akinek szerelmes levélkéket írogat Dymáček úr, az, aki disznókat nevel és tenyészkanja van. Tudtam, hogy írni szokott a kisasszonynak, és a levelében Světluškának szólítja, és saját magát Aladinként írja alá. És egyszeriben szomorú lettem, és tudtam, hogy vigyáznom kell majd magamra éjszaka, hogy ne kiabáljak álmomban.

HA MEGHAL A GAZDA, SÍR A JÓSZÁG IS

A SÖRGYÁR MÖGÖTT néhány építmény állt, s utolsóként egy omladozófélben levő parasztporta. Itt lakott a Birka Király. Egészen másképp hívták, de mi Birka Királynak neveztük, mert birkái voltak, és azokat a birkákat annyira szerette, hogy nem szorult senki más barátságára. Sőt, azt is beszélték róla, hogy még aludni is a birkákkal alszik. A háza tája elhanyagolt volt, az ereszcsatornákban fű nőtt, a kapuoszlopokon pedig két kis nyírfa. A kapu sohasem állt nyitva, és szintén benőtte a fű. A kapu mellett a falban egy ajtó volt, és esténként azon tért haza egyik bárány a másik után a legelőről. Utolsóként a Birka Király lépett be az udvarra. Tavasztól őszig legeltette a birkákat, s ha enyhe tél volt, akkor is legeltette őket, ha esett a hó. Botjára támaszkodva álldogált, egészen olyan volt, mint egy bibliai pásztor. Pont úgy nézett ki, mint a portája. Őszülő, penészes szakálla volt, zöldesszürke, mint a moha, amolyan korszakait, amelyet nem szokás se nyírni, se fésülni. Hosszú kabátot viselt, amely a földet söpörte, s így aztán ahogy ballagott, hát az a kabát a földön vonszolódva egyre csak csiszálódott, pont úgy, mint a szakálla. Télen a körszakállt a nyaka köré tekerte, mint egy sálat. Annak a hosszú télikabátnak olyan színe volt, mint a legelőnek, így aztán ha lefeküdt a fűbe, hát az a kabát összeolvadt a rét színével. És a barikák legelésztek, és a Birka Király feküdt a töltésen, kezébe támasztotta a fejét, és nézte a birkáit, a birkák meg őt nézték, pillanatonként odafutott valamelyik, hozzábújt, megnyalta a szakállát, az arcát, és a Birka Király behunyta a szemét, és odatartotta a homlokát, és egyszeriben megfiatalodott. Gyakran láttam, hogyan csillognak a napfényben a könnyei. És a barika elszaladt és tovább legelészett, de nemsokára jött egy másik, és így váltogatták egymást azok a bárányok, és a Birka Király minden egyes alkalommal meg volt hatva. Azt beszélték róla, hogy pogány, hogy nem való az embernek annyira közel engednie magához az állatokat, hogy már szinte megkülönböztethetetlenül összeolvad azokkal a birkákkal. Én azonban teljesen meg voltam rendülve a Birka Királytól, és szerettem volna minél többet tudni róla. Hogy a Birka Király pogány, arról meggyőződtem. Egy kaszálót bérelt, ahonnan, ha lekaszálta s megszárította a szénát, hát targoncával szállította haza. Egyszer eleredt s aztán csak úgy ömlött az eső. A Birka Király ott állt abban a záporban a megrakott targonca mellett, amelyen olyan magasra tudta púpozni a szénát, s aztán olyan ügyesen tudta leszorítani a kötéllel, hogy aki szembejött vele, csak egy mozgó szénakupacot látott. Csakhogy esett az eső és villámok cikáztak, és a Birka Király az égnek fordulva kiabált. Nem várhattál volna ezzel az esővel?! Ilyen gyönyörű szénát!

És újra lecsapott egy villám, és a Birka Király megragadta a villát, szedte vele a nedves szénát, és dobálta az ég felé, és kiabált.

Nesze, zabáld fel az egészet!Ezt beszélték róla az emberek. Beszélték, hogy a Birka Királynak fiatalabb korában volt két

lova meg három tehene, és hogy a legjobb káposztája neki termett a vidéken, mert azt a káposztát a városi árnyékszékek szállítmányaival trágyázta. Azokat az árnyékszékeket rúdra szerelt mentővel és lapáttal ürítette ki. De én a Birka Királyt már csak öregemberként ismertem. És egyszer összeszedtem a bátorságomat, és hátulról megközelítettem a portáját. Ott a fal mellett egy magas bodzafa állt, akkora fekete bodzát még sohasem láttam. Fölmásztam annak a fának az ágai közé, és vártam. A levelek és az ágak összezáródtak utánam, és én belestem az udvarra. Egyszerre csak kinyílt a kis kapu, és egymás után jöttek befelé a barikák, megálltak a szétesőfélben levő létrásszekérnél, amelynek hiányoztak az elülső kerekei, és addig néztek várakozva, míg a kapun be nem lépett a Birka Király. Becsukta a kis kaput, aztán kinyújtotta a kezét, a birkák odafutottak hozzá, és a tenyerét nyaldosták. És én láttam, milyen gyönyörű a Birka Király, valami ragyogás áradt belőle, egészen világosan láttam, hogy dicsfény övezi, láttam az alkonyban, hogy még azokból a birkákból is szemmel látható boldogság és öröm sugárzik, összedugják a pofácskájukat, és selymes ajkaikkal puszit adnak neki. És a Birka Király letérdelt, odatartotta nekik az arcát, és a barikák nyalogatták, és én láttam, hogy a Birka Király pont olyan gyöngéd, mint azok a birkák, hogy egyáltalán nem olyan rettenetes, mint amilyennek az emberek mondják. Ha valamelyik családban rosszalkodtak a gyerekek, hát megverték őket. Ha ez nem használt, akkor az apa úgy döntött, hogy a gyereknek el kell mennie hazulról, hogy az apuka elviszi a gyereket és odaadja a Birka Királynak. És ennyi már elég is volt ahhoz, hogy a gyerekek jók legyenek. De ha valaki még tovább rosszalkodott, hát annak az apja kikészített egy tartalék inget, a pokrócát betette a hátizsákba, és megkent két szelet kenyeret, s amikor sötétedni kezdett, az apuka megfenyegette a gyereket, hogy ha nem térdepel le és nem kér bocsánatot, akkor elküldi szolgálni a Birka Királyhoz. És ha a gyerek tovább dacoskodott, és nem akart letérdepelni, hát amikor besötétedett, az apuka föladta a gyerekre a kis hátizsákot, kézen fogta, és átvezette a gyereket az egész városon, aztán át a hídon, míg a sörgyárat megkerülve ki nem jutottak a városkán túlra, a mezei útra. A legtöbb gyerek megtorpant azoknál a legelső építményeknél. Csak néhány olyan dacos kölyök akadt, aki hagyta magát elvinni egészen a Birka Király kapujáig. Ott aztán az apa odaállította a fiát a csalánok és labodák közé, a mezők felől süvített a szél, sötét volt, és a Birka Király házának omladozó tetejéből füst szállt fölfelé, és egy kis ablakban fény világolt. Csak egyetlen kölyök bírta ki ezt, csak állt, az apukája már a sörgyárnál járt, de végül a kölyköt mégiscsak elfogta a rémület, és rohant, és a sörgyárnál térdre esett az apukája előtt, hogy ezentúl jó gyerek lesz, és megcsókolta az apukája kezét, és megjavulva tért haza, mert senki sem tudta, hogy a Birka Király valójában derék ember. A fekete bodza ágai közül jól láttam ezt, a birkák kerékküllőként vették körül a Birka Királyt, és csönd volt, mintha minden kővé dermedt volna. És én ott függtem fél kézzel a bodzaágon, a másikkal meg könnyedén félresimítottam a leveleket, és néztem azt a betlehemet. És aztán a Birka Király fölállt, odaballagott a szivattyús kúthoz, és friss vizet pumpált a vályúba, és a birkák ittak, aztán bement az épületbe, és egy lapos fatállal tért vissza, és almát meg krumplit osztogatott belőle, végül pedig hozott egy cipót, karéjokat szelt belőle, és mindegyik barika kapott egy darab sózott kenyeret. És a kis udvaron árnyak suhantak, a gazda meggyújtott egy gyertyát a lámpásban, és hirtelenében csoda, hogy le nem pottyantam a fekete bodza ágáról, az egész épület mintha felsóhajtott volna, mintha beszakadtak volna a gerendák, és megereszkedett volna a tető. De a Birka Király a fénnyel belépett a kis előtérbe, és a birkák követték, tartotta nekik a lámpást, és a birkák egymás után bementek a pitvarba, legvégül a gazda a fénnyel, egy kis ideig sötét volt, aztán kivilágosodtak a homályos ablakok. Csönd volt,

valahol az épület falaiban homok pergett, meg-megreccsentek a gerendák, ültem a fekete bodza ágaiban, kezemmel az omladozó kis kőfalra támaszkodva. És tudtam, hogy muszáj annyi erőt találnom magamban, hogy legyen bátorságom odamenni és megnézni, hogyan lakik a Birka Király. Óvatosan leeresztettem a lábam a kövirózsákra, tapasztalgattam a kis falat, mint a vékony jeget, hogy vajon elbír-e majd. Félrehajtottam a bodza ágait, a lábammal kitapogattam a létrásszekér rúdját, s aztán leugrottam a földre. Lábujjhegyen lopakodtam az ablakhoz, a szívem hevesen vert, és a falhoz húzódtam, és fél szemmel beláttam a gerendás, alacsony szobába, az egyik gerenda kampóján a lámpás lógott, a szoba egészen ablakmagasságig tele volt trágyával, amelynek a tetejére szalmát terítettek, s azon gömbörödtek a birkák. A Birka Király a télikabáton feküdt, és a mennyezetet bámulta, egy szalmaszálat rágcsált, és a lába szét volt vetve. Egy cserépkályha állt a sarokban, de a csöve ki volt szakítva a kéményből, és a vaslapon egy kos feküdt. A mennyezeten hatalmas lyuk tátongott, alatta a padlón fekete kövek, a tűzhely közepén háromlábú állvány állt, s egy üst lógott rajta. És az összegömbörödött birkák a pásztoruk körül feküdtek és aludtak, a trágya teljesen befülledt, és a füst a mennyezet felé szállt, és a tátongó lyukon meg a beszakadt tetőn át kiáramlott a szabadba. És én tudtam, hogy mindegyik dacos gyereknek, akit az apukája a sötét éjszakában elhozott egészen a kiskapuig, mindegyiknek be kellett volna állnia a Birka Király szolgálatába, mindegyiknek csupa egyese lenne magaviseletből, ha csak bepillantana abba a szobába, amelyben a Birka Király a birkáival lakik...

Másnap még az iskolába is eljutott a hír, hogy a sörgyár mögött, az országút mellett holtan fekszik a Birka Király. A legkedvesebb birkáját halálra gázolta az autóbusz, és a Királyt megütötte a szél, amikor ezt látta. Kirohantam az iskolából, az igazgató tanító úr kiabált utánam, hogy azonnal menjek vissza, de én rohantam át a hídon, egyvégtében trappolva egészen a sörgyárig. Már messziről láttam. Az országúton egy autóbusz állt, a csendőr őrmester a jegyzőkönyvet írta, az autóbusz mögött az elgázolt birka hevert, és az árokban, még mindig abban a hosszú kabátban, ott feküdt hanyatt a Birka Király, a szakálla a borzadálytól felágaskodott és úgy meredt az égre, mint egy söprű. A barikák körülállták a Királyt, és a kezét nyaldosták. Aztán megérkezett a járási doktor, és a csendőr őrmester megkérte, vizsgálja meg a pásztort, hogy nem lehetne-e tenni érte valamit. A csendőrnek végül kardcsapásokkal kellett szétkergetnie a birkákat. A doktor úr kigombolta a télikabátot, de aztán visszahőkölt. A Birka Királyon egy nyitott piszkos ing volt, de az alatt az ing alatt még számos ing- és trikóréteg feszült. Praus bádogosmester úr éppen akkor biciklizett arra a szerszámaival, és a csendőr őrmester úr megkérte, hogy adja kölcsön neki a bádogvágó ollóját. Aztán a Birka Király fölé hajolt, és szétvágta azokat az egymáshoz tapadt és izzadságtól összeragadt ingeket és trikókat, aztán megragadta őket a szív felőli oldalon, és a szőrzettel együtt kellett föltépnie azokat a rétegeket, mint a kátránypapír, úgy göngyölődtek föl azok az ingek és trikók. Aztán a járási doktor úr a fülébe dugta a kis gumicsöveket, lehajolt, s amikor fölemelkedett, hát akkor a dolog igaz lett, a Birka Király hivatalosan halott volt. A birkák tudták ezt, lehajtott fejjel álltak és reszkettek. Aztán jött valaki, és egy pokrócot dobott a halottra. Az autóbusz és a járási doktor elment, a csendőr őrmester visszaadta a bádogvágó ollót, és Praus úrral együtt elbiciklizett. Aztán jött egy ember, aki ostorral elhajtotta a birkákat az országúton az utolsó épületig, kinyitotta a kis ajtót, és beterelte a birkákat a Birka Király udvarába. Másnap, mialatt a Birka Király a hullaházban feküdt a koporsóban, eljöttek a mészárosok. Néztem, hogyan döntik ki erőszakkal a kaput és hajtanak be autójukkal az udvarra. A fészerből kihozták a fűrészbakot, a kantinjába belecsúsztattak két deszkát, és aztán egyik barikat a másik után vezették ki és vágták le. És mindegyik barika, amikor meglátta a mészárosokat, önként odaügetett, a mészárosok pedig hanyatt fektették a két deszka közé a fűrészbakon, a barika önként odatartotta a nyakát, és a kés megvillant, és magasba fröccsent a vér. Az utolsó birka mögött kifutott egy kisbárány is. És

amikor a birkát hanyatt fektették, a kisbárány fölágaskodott és szopott. De a mészárosok az éles kés egyetlen húzásával elvágták annak az utolsó birkának is a nyakát. És a kisbárány tovább szopott. Az egyik mészáros lehajolt, és le akarta vágni azt a kisbárányt is, de a másik rászólt:

Ezt meghagyjuk magunknak, ez kisbárány, magunkkal visszük.És azzal gyorsan kibelezték a birkákat, és a kisbárány ott futkosott mellettük.Aztán leengedték a teherautó hátsó falát, a bádogozott platóra földobálták a birkákat,

beugrottak a vezetőfülkébe, maguk közé vették a kisbárányt, és elhajtottak. Én pedig visszatértem a sörgyárba, és csak most láttam a saját szememmel, hogy Jézus miért példálózott minduntalan a bárányokról és az Isten bárányáról. És törtem a fejem, hogy mire fogják használni a holešovicei vágóhídon a kisbárányt. És a Birka Királyt eltemették, a temetésen csak hárman voltunk, én, a Király testvére és a sírásó. És ősszel, amikor beköszöntött az esőzés, a Birka Király egész háza megroppant és összeomlott. És a Birka Királyról az egész városban egyedül én tudtam szépen mesélni. Aztán eljött a nyár, és a sörgyárba eljött látogatóba Rybín úr, a holešovicei vágóhíd vágója, a kádármesterhez jött látogatóba, és én kalauzoltam a sörgyárban, vasárnap volt, megmutattam a malátázót és a főzőházat, és kinyitottam neki a jéghombár vasajtaját is, ahol a nyolc emelet magas jéghegy volt, hatalmas gleccser az ablaktalan épületben. Magyaráztam Rybín vágó úrnak, hogyan készül a sör, és közben bátorságot gyűjtöttem magamban ahhoz, hogy megkérdezzem, nem vittek-e tavaly a holešovicei vágóhídra egy kisbárányt a városunkból. De nem volt elég erőm ehhez a bátorsághoz, ezért hát elkértem a kulcsokat és megmutattam Rybín úrnak, hogyan készülnek a hordók a kádárműhelyben. És amikor becsuktam a műhelyt, megfordultam. Rybín úr, nem hoztak tavaly a maguk vágóhídjának mészárosai, nem hozott az a két mészáros, aki itt egy birkanyájat vágott le, nem hoztak magukkal egy kicsike bárányt, nem hoztak magukkal egy kisbárányt?

De hoztak egyet, fiam, mondta Rybín úr, micsoda nagy legény lett abból! Rohangál a vágóhídon, piros nyakörve van, s azon egy nagy rézkolomp.

Hát ennek örülök, mondom, hanem, Rybín úr, az a bárányka csak úgy mulatságnak van ott maguknak?

Ugyan dehogy, fiam, szolgálatban van a vágóhídon. Tudod-e, hány birkát vágunk egy héten? Több százat, néha ezret is. És a birkákat vágás előtt rekeszekben kell tartani, hogy kitisztuljanak, és a félelemtől annyira legyengülnek, hogy nem kis munka a vágáshoz hajtani őket. Ezért aztán elengedjük azt a báránykát a kolomppal, egyik rekesztől a másikig megy, szükség szerint, és ahogy vidáman csengettyűzik, hát a barikák fölállnak és utánamennek, és ő egyenesen a kés alá vezeti a barikákat. És mindig kap egy karéj sóval meghintett kenyeret. Azt szereti. Ez a jutalma a szolgálatáért. Érted, fiacskám?

Nem értem, Rybín úr, mondom, de ha fölnövök, majd megértem.

BÍBORHERE

HA SPURNÝ ESPERES ÚR bibliai történeteket adott elő, olyan csöndesen és lágyan tudott beszélni, hogy ezeken az órákon minden alkalommal az volt az érzésünk, hogy az esperes úr lélekben nincs is az osztályban, sem a városkánkban, hanem valahol egészen máshol jár, ott valahol a Kánaán földjén, a Genezáreti-tó vizén hajózik, vagy Tarzusban van. És mindazon csodák közül, amelyek akkor megestek, a legszebb a Szent Pálról szóló történet volt. Megrendített az az elképzelés, hogy ha kerékpározás közben egyszerre csak villám csapna le az égből, és én leesnék a bicikliről, hát egyszeriben valaki egészen más lenne belőlem, egy

másmilyen ember. Az esperes úr alighanem szívesen beszélt Szent Pálról, mert egy délután ő maga furikázta ide-oda az autóján Ciprus bárónőt, és amikor a főutcán hajtott, és sebességet akart váltani, hát a sebváltó helyett a Ciprus bárónő térdét fogta meg, és belement annak a Milan Hendrych úrnak a kirakatába, egészen a szélvédőüvegig, aki varázserejű ingeket árult, és ezért aztán a kirakat ingei között sem neki, sem Ciprus bárónőnek nem történt semmi baja. És én hittem, hogy csak a csoda mentette meg, mert azok az ingek, amelyeket Milan Hendrych úr árusított, kivétel nélkül szerencsét hoztak. A kirakatban és a Polgárok Lapjában minden héten új reklámszöveg tündökölt... A drahelicei cigánysoron verekedés közben késsel szíven szúrták Lájos Rużička cigány handlét, de mivel Milan Hendrychnél (Palacký utca) vásárolt ing volt rajta, hát nem esett semmi baja... Minden héten föllapoztam a Polgárok Lapját, s mindig egy újabb csoda volt benne... A leszakadt állványzat alatt találták meg Josef Bandru segédmunkást, de mivel Milan Hendrychnél (Palacký utca) vásárolt ing volt rajta, hát nem esett semmi baja. És minden héten újabb csodák, a vonat alá esett, foglyászat közben közelről meglőtték, de mivel Milan Hendrychnél (Palacký utca) vásárolt ing volt rajta, hát soha senkinek nem esett semmi baja. És így valószínűleg a térdmegfogós balesetnél az esperes úr is Milan Hendrychnél (Palacký utca) vásárolt inget viselt, annál a Milan Hendrychnél, akinek a kirakatába behajtott az autójával, és ezért nem esett semmi baja. És hetenként kétszer, amikor hittanóra volt, Milan Hendrychnél vásárolt ing volt rajtam, és a többi fiún is, mert az egész városka nem vásárolt máshol inget, csakis a Palacký utcában. Az esperes úr föl-alá járkált a padok között, halk hangon magyarázott, halkan lépkedett és vissza-visszanézett... És Jézus bárkára szállván, Kafarnaum földjére hajózott... és Zavázal késsel egy nagy szívet vésett a padba, a többiek pedig hallgatták a halk hangot, amely Jézussal Kafarnaum földjére hajózott, és Zavázal egyszerre csak beverte a fejét a pad lapjába, az orrát beütötte a deszkába, és eleredt az orra vére, és fölkiáltott, mindenki megijedt, de az esperes úr halkan tovább sétált, Zavázal az orrát törölgette, és Jézus azt kérdezte a tanítványaitól, mitől féltek, ti kishitűek? És az esperes úr halk hangja szállt az osztályban, én a lehúzós lámpa sörétjeivel játszottam, az esperes úr kinézett az ablakon, és egyszerre csak elkapta a kezem, és elvett tőlem egy egész maroknyi sörétet, és sétált tovább, senki nem vett észre semmit, és az esperes úr tovább hajózott a Genezáreti-tavon Kafarnaum földje felé. És amikor a legnagyobb csönd volt, és az esperes úr hangja a vizek fölött lebegett, egyszerre csak rettenetesen megfájdult a kopaszra nyírt fejem, valóságos jégeső zúdult rá fölülről, fölkiáltottam, s a fejemhez kaptam, amelyet szinte szitává lyuggatott az a maroknyi sörét, amelyet valaki fölülről nagy lendülettel a fejemhez vágott... ordítottam, mindenki rémülten felém fordult, de az esperes úr már tovább sétált, a keze üres volt, a földön sörétek gurigáztak, és az esperes úr hangja ott úszott a tanítványokkal a Genezáreti-tavon Kafarnaum földje felé. És a hittanórákon minden alkalommal legalább négyszer hangzott föl valamelyik tanuló kiáltása, a magasból lecsapott egy szörnyűséges pofon, amely leterítette a padra a játszadozót, de az esperes úr minden alkalommal tovább sétált, és soha semelyik tanulónak nem történt baja, mert mindegyik a Milan Hendrych (Palacký utca 156.) cég ingét viselte. Egyáltalán, az esperes úr nagyon gyakran volt ilyen elmélázó. Nyáron a plébániáról átköltözött a sáncfal tornyába, a káplánlakásba, amely a torony legfölső emeletén volt. Lépcsőn kellett fölmenni, és amikor kinyílt a káplánlakás ajtaja, hát egy nagy szoba volt ott, teljesen megfeketedett gerendákkal és három kis ablaka nappal olyan fényesen ragyogott, hogy abban a félhomályban káprázni kezdett az ember szeme. Ezt szemelte ki magának nyári szállásul az esperes úr, volt itt egy ágya, asztala és széke, az ablakok alatt lóca állt. Évente egyszer meghívta ide a hittanóra tanulóit, hogy súrolják föl neki a lépcsőt, mossák föl a padlót. És mindannyiszor magunkra hagyott bennünket, mert tudta, hogy mindannyian jól tudjuk az iskolából, hogy ha valami olyasmit művelnénk, amit nem való, akkor fölülről egy irtózatos pofon csapna le, egy olyan ütés föntről, amely mindenkit ledöntene a padlóra, vagy lelökne a lépcsőn,

de senkinek se történne baja, mert minden diák a Milan Hendrych cég (Palacký utca 156.) ingét viseli. Így aztán cipekedtünk a vizesvödrökkel, és térdelve súroltuk a padlót, és kinézegettünk az ablakon, mert innen gyönyörű kilátás nyílt a folyóra, a plébánia kátránypapírral fedett csúcsos tetejére és Szent Egyed vörös templomára. Az öreg és magas fák fölnyúltak egészen a káplánlakás ablakáig. Elláttunk a dombokig, amelyek egyre hullámzottak a folyóról jövő széláramban. De a legszebb kilátás a középső ablakból nyílt, a fák csúcsán át a szaladó folyóra. És odalent a kikötő mentén ösvények futottak a szigetre, és közvetlenül a sáncfalak és a torony alatt terült el a nagy esperesi kert, kerítéssel körülzárva, és a bokrok között padok álltak. És én jól tudtam, s a fiúk úgyszintén, hogy az esperes úr a Herceg Hotelben ül, és vermutot iszik, de az a láthatatlan óriási kéz így is állandóan ott lebegett fölöttünk és fenyegetett, úgyhogy inkább súroltuk a lépcsőt és a padlót, és csak suttogva beszélgettünk. És amikor teljesen biztosak voltunk benne, hogy az esperes úr a Herceg Hotelben issza a vermutot, és az ablakból a városka háztetőit néztük, a másik ablakból a folyót, a harmadik ablakból pedig az esperesi kertet és a padokat a kerítés melletti bokrokban, hát akkor egyszerre csak megjelent közöttünk az esperes úr, kövéren és vasgyúrón, ott állt közöttünk, a karosszéket odahúzta az ablakhoz, leült, és az ablakon át kinézett a folyóra, a fák csúcsai himbálóztak a napfényben, és az esperes úr azt mondta... No, fiúk, mehettek, a vedreket adjátok be a plébánián. Ezt mondta, és már meg is feledkezett rólunk, nézte a szaladó folyót, a fákat ott a víz túlsó partján, nézelődött és csodaszép volt... Leszaladtunk három emeletet, és a plébánia udvarán behúztuk a nyakunkat, mert még ott is mindegyikünknek úgy tűnt, hogy valamelyikünk egyszerre csak fölkiált és a fejéhez kap, és valamelyikünknek elered az orra vére egy óriási mancs rettenetes erejű ütésétől, amely lecsap és földre terít bennünket. Amikor beköszöntött a nyárelő, amikor itt volt a nyár, szombati napokon alkonyatkor átmentem a kivilágított hídon, aztán befordultam a malom felé, és a régi Halcsarnok mentén bandukoltam tovább a plébánia kerítését követve. Az emberek a kikötői gáton sétálgattak a nyári éjszaka félhomályában, a bokrok közötti padokon üldögéltek. Én meg csak álltam, és néztem fölfelé a káplánlakás három ablakára, láttam a falon át, hogy ül ott az esperes úr, csak ül és nézi a folyóban tükröződő holdat, vermutot iszik, és csöndes és gyöngéd, bár olyan hatalmas ereje van, hogy a fogával föl bírja emelni a két, abroszba kötözött szakácsnőjét. Láttam, ahogy egészen egyedül üldögél ott, csak Szent Pállal társalog magában, s közben nézi délutántól alkonyatig, hogyan megy le a nap és jön föl a hold. És én odalent álltam a plébániakert kerítésénél, mert tudtam, hogy megérkezett Čopryš mozdonyvezető úr, megismertem fénylő pilises fejéről. És mint minden szombaton, ha este ilyen szép idő volt, egy padot elhúzott egészen a kerítés bokrai közé, aztán leült, a térdét szétvetette, elővett egy kis harmonikát, egy aprócska szájharmonikát, nem nagyobbat egy gyerekbicskánál, és annyi érzéssel zendített rá, annyi szenvedéllyel, hogy az emberek meg-megálltak, és úgy hallgatták, mintha a bokrok közt egy júniusi csalogány énekelne. A kikötő a holdat tükrözte, a folyó úgy hullámzott, mint az ezüstredőny Milan Hendrych úr üzletén, és Čopryš úr szájharmonikázott, és én láttam, hogyan ül odafönt a nyitott ablaknál az esperes úr, a fák csúcsain át fülel, láttam, hogyan villan meg az ablakban az egyik szakácsnőcske fehér köténye, amint kihajol a káplánlakásból, hogy jobban hallja a bokrokban elrejtőzött harmonikát, a belőle áradó szomorú dalt, amely két mély lélegzetvétel között egy-egy fújással lassacskán kicsusszant az aprócska pikulából, nem nagyobból, mint egy gyermekbicska. És amikor Čopryš úr abbahagyta, hallani lehetett, milyen szaporán szedi a levegőt a padon a plébániakert kerítésének bokrai közt, hogy aztán, ha erőt gyűjtött, eljátssza a Humoreszket. Ez volt a kedvence, a Humoreszk, annyi érzéssel és úgy elszájharmonikázva, hogy az emberek moccanni se mertek, nehogy a kikötői utcácska homokjának csikorgása megzavarja azt a dalt. És amikor Čopryš mozdonyvezető úr befejezte a Humoreszket, csönd támadt. Nagy csönd, hallani lehetett a folyó minden csobbanását, a nádas sustorgását. És a bokrok közül átizzadva előjött

Čopryš úr, a holdfényben higanytól ragyogott az arca, görbe lába volt és pocakja, és olyan orra, mint a kisbabáknak a gyerekkocsiban, lihegett, levegőt gyűjtött a tüdejébe, mert Čopryš úr azon az aprócska szájharmonikán az egész hatalmas testével játszott. Én meg fölnéztem, a káplánlakás ablakában ott állt a kis szakácsnő fehér köténye, és az esperes úr a karosszékben ült, és nézte a tovasuhanó holdfényes folyót. Egyszer, amikor még ministránskodtam, elkísértem az esperes urat az egyik faluba feladni az utolsó kenetet egy haldokló parasztasszonynak, fényes nappal egy égő lámpást vittem, s amikor az erdőből kiértünk a mezőkre, az aratók a rozsot kaszálták, és az esperes úr azt mondta nekik... Szeretnék egy rendet vágni. És az egyik arató megtörülte a kaszát, és átadta az esperes úrnak, a többiek mosolyogtak, elnézően, de aztán már ahogy kézbe vette a kaszát az esperes úr, és terpeszbe állt hozzá, hát a mosolyuk minden erőteljes kaszalendítéssel halványabb és halványabb lett. Az esperes úr kaszált, és a rozs minden suhintásnál pontosan és ugyanúgy dőlt le, mintha az esperes úr is az aratók közé tartozna. Amikor vágott egy rendet, megfordult és szemügyre vette a munkáját, megtörülte a homlokát, visszaadta a kaszát, és a földek között kanyargó ösvényen továbbindultam az égő lámpással, és az esperes úr továbbindult a kehelytányérban lévő szentostyával, hogy a faluban megáldoztassa vele a haldokló parasztasszonyt... Láttam én az esperes urat rozsot betakarítani is, levetette a lüszterkabátját, ott a sörgyár mögötti földeken, fogta a villát, és két kévét rakott föl egyszerre, a szekéren alig győzték átvenni tőle a kévéket. A legszívesebben a Šafařík kisasszonyok földjén rakodott, ott a legidősebb lány volt a gazda, úgy nézett ki, mint egy lánynak öltözött legény, csizmában járt és dohányzott, és úgy tudta hajtani a lovakat, mint egy igazi kocsis. És a húga segédkezett neki, aki viszont ugyanolyan csinoska volt, mint a szakácsnőcske a plébánián, de értett minden mezei és istállóbeli munkához. Így aztán az esperes úr az összes rozsot, az összes gabonát felrakodta nekik. Amikor végzett, teljesen megizzadva, a kabáttal a hóna alatt, visszatért a folyó mentén a városba. Csak egyszer, amikor ő vette át és rendezte el a kévéket a rakomány legeslegtetején, mert senki sem tudta a kévéket olyan ügyesen keresztül-kasul fektetni egymáson, esett le a kocsiról, de csodamód nem történt semmi baja, mivel a Milan Hendrych (Palacký utca 156.) cég ingét viselte.

Ma délután mentem haza az iskolából. Szerettem fölugrani a kőhíd korlátjára, és mint Tříska kötéltáncos úr, úgy futni át a hídon, a másik oldalra, az Elbán túlra, s ott leugrani, s battyogni tovább. De ma hátulról mentem haza, a vasúti hídon át. És amikor fölszaladtam a töltésre, megpillantottam a híd elején a vaskorlátot, amely fölnyúlt egészen a hídszerkezetig. És fölléptem a vasúti hídra, előttem egy szegecsekkel teleszórt vaspalló húzódott, át a túlsó partra, ha vonat jött volna, hát megérinthettem volna a kéményét, alattam a mélységet keresztül-kasul fonták a vastraverzek, a három pillérre felfüggesztett híd csillogott a sínéivel, amelyek a hídon túl elkanyarodtak a sörgyár felé, amelynek sárgásfehér falai a sörgyári gyümölcsös mögött ragyogtak. És nekiiramodtam, egy csöppet kitártam a karomat, a vasúti híd közepén megálltam, és lenéztem. A híd pillére mögött fodrozódott és örvénylett a víz. Leültem, lóbáztam a lábam, mintha a bokámat áztatnám a folyóban, a sodrás irányában a messzeségbe néztem, egészen addig, ahol a réteken és fűzfákon túl magas nyárfák ágaskodtak, és még tovább, a Komáromi-szigetre, a vasúti pálya mellett húzódó földek felé néztem, ott, a töltésen túl, egy szekér állt, a lovak lehajtott fejjel egy halom bíborheréből húzkodtak, láttam, hogy egy fehér inges férfi kaszálja a herét, hogy a másik kaszával egy nő kaszál, láttam, hogy a másik, kendős nő a lekaszált herét kis halmokba gereblyézi. És behunytam a szemem, és a nap kellemesen sütött, senki se jött, a folyón ringatózó csónakban egy horgász ült háttal felém... És akkor megdördült a híd, az egész híd megremegett, erősen megkapaszkodtam a vasgerendákban, és már közeledett is a mozdony, és az egész híd meggörbedt, s azzal fenyegetett, hogy leszakad, de a mozdony párafelhőt bocsátott ki, teljesen beburkolt a füstkamrák nedves párája és a füst szaga, de a mozdony a szerkocsival már le is robogott a könnyedén meghajlott hídról a másik oldalon, s aztán már az utolsó vagon is gyorsan

távolodott, és elvitte magával a kerekek csattogását, és a vonat végén egy lámpás meg egy fehér mezőben piros körszeletű kis deszka ficánkolt, jelezve, hogy a szerelvény teljes egészében távolodik... Amikor beburkolt a pára és a mozdony füstje, és amikor a híd úgy megremegett, hogy majd levetett magáról, és a nap elsötétült a füstben, nem féltem, mert ha bele is estem volna a folyóba, nem történhetett volna semmi bajom, mivel Milan Hendrych úr (Palacký utca 156.) inge volt rajtam. És fölegyenesedtem, és futottam a vasúti híd legfölső gerendáján, ott, a folyó túlsó partján bíborherét rakodtak, és amikor átfutottam a hídon, és lenéztem, láttam, hogy az a fehér inges férfi senki más, mint az esperes úr. Térdig bíborherében állt a szekéren, és a herét rendezgette a rakomány tetején, mellette egészen derékig a herébe süppedve a Šafařík-porta csinos kisasszonya állt, csizmás nővére erőteljes mozdulatokkal dobálta föl azt a herét, azután megfogta a gyeplőt, és egy boglyával odébb ment, és újra a villájára szedte azokat a kis vörös virágpillangókat, és dobálta fölfelé a szekérre, ahol az esperes úr vette át és egyengette el a sarkokon a herét, és közben még arra is volt ideje, hogy egy-egy marék herét szórjon a kisasszony hajába, és a kisasszony nevetett, a haja tele volt herével, és amikor átgázolt a herén az esperes úrhoz, fogott egy teli marékkal, és belefonta az esperes úr hajába azokat a vörös virágokat. És így állt ott az esperes úr derékig herében, a rakomány már úgy meg volt púpozva, hogy a gazdasszony nem látott föl rá alulról, lábujjhegyre kellett állnia, hogy a villával föl tudja nyújtani a herét a magasba, ahol csak az esperes úr két keze jelent meg és átvette a herét. És a gazdasszony megfogta a gyeplőt, és odament az utolsó boglyához, és a szekér zötyögött, és én láttam föntről, a híd magasából, hogy az esperes úr egyszerre csak rázuhant a kisasszonyra abban a herében, és ott feküdt a bíborhere virágával teleszórt kisasszonyon, és egyszerre csak lehajtotta vörös virágokkal teli fejét és megcsókolta, olyan sokáig csókolta a kisasszonyt, aki két kezét összekulcsolta az esperes úr tarkóján, és a szekér zötykölődött, a lovak belefeküdtek, hatalmas combjukon ráncolódott a bőr, de az esperes úr csak feküdt a kisasszonyon és csókolta, a kisasszonynak pedig szét volt vetve a lába, és tágra nyílt szeme az égre meredt. A gazdasszony megállította a lovakat, a boglyából a villára szedett egy ölnyi friss herét, de senki sem vette át tőle azt a herét, az esperes úr ott feküdt a herében a kisasszonyon a birtokról, mindkettőjük haja és arca teleszórva a here vörös virágaival, sokáig csókolóztak, talán mindketten elájultak. De én tudtam, hogy az esperes úrnak nem eshet semmi baja, mert azt a fehér inget a Milan Hendrych (Palacký utca 156.) cégnél vette.

A TÉKOZLÓ NAGYBÁCSI MEGTÉRÉSE

Az ALATT A NÉHÁNY HÓNAP alatt, amióta Pepin bácsi megcsinálta a nagy lázadást, és nem járt többé hozzánk ebédre és vacsorára, és egyáltalán nem fogadta a köszönésünket, annyira lefogyott, hogy még az a tengerészsapka is nagy volt neki. Ha fújt a szél, hát megfordult a fején silddel hátrafelé, a ruha lógott a bácsin, és vasárnap, ha kaucsukgallért vett gumis csokornyakkendővel, hát az a gallér a nyakánál ugyanolyan bő volt, mint a zakó hajtókája, és a csokornyakkendő petyhüdten lógott az első gomblyuknál. És ha huzat süvített a malátázó sarkán, a nadrág zászlóként lobogott a bácsin, mert a lába úgy lesoványodott, mint egy karó. A vendéglőben senkinek se jutott eszébe, hogy Pepin bácsi netán éhes lehet, így aztán figyelmességből feketekávét, vermutot vagy egy stampedli pálinkát kapott. Ezért Pepin bácsi, mielőtt elindult volna mindennapi körútjára a széplányokhoz, a malátázó mentén az ólak felé sompolygott, megvizsgálta a fészerek ajtaját, aztán úgy tett, mintha a tyúkok érdekelnék, és ha senki se mutatkozott, akkor a bácsi megette a tyúkoknak főzött krumplit; ha az már nem volt,

akkor megette az összes krumplihéjat, darával megszórva. És így történt aztán, hogy ma délután azzal futottak hozzánk a kádárok, hogy Pepin bácsi reggel óta nem volt fellelhető, most viszont megtalálták a priccs alatt, s hogy alighanem haldoklik vagy már meg is halt. És apu a piros kereszttel díszített szekrénykéből elővette a kis szalmiákos üveget, és sápadtan elindult a malátázóba, nyomában a kádárokkal, akik komolyak és ugyancsak sápadtak voltak, élő szemrehányásként lépkedtek apu mellett, hogy lám, mire vezetett az ellenségeskedés a gondnok úr és Pepin bácsi, a mosóházi munkás, a malátafőző között. És a malátázó folyosóján csatlakozott hozzájuk az összes malátafőző, és így a személyzeti szobába bement mindenki, aki csak otthagyhatta a munkát. A serfőzőmester-helyettes úr is bejött, mert tudta, hogy apu kínos helyzetben lesz. Amikor apu letérdelt és benézett a priccs alá, ahol a bácsi feküdt, a malátafőzők megragadták a priccset vasszéleinél fogva, és elvitték azt az ágyat a szoba közepére. Aztán bezárult a malátafőzők köre a térdeplő apu körül, aki a fekvő Pepin bácsi fölé hajolt. A bácsi feje alatt egy ócska gumicsizma feküdt, amelyből egerek futottak ki. És Pepin bácsinak zománcfestékkel vörösre volt mázolva az arca, és a szeme alatt zománcfestékkel felkent körök kéklettek. Úgy feküdt ott, mint egy manöken, mint egy nyomorúságos baba, egy bábu, amilyennel a kisgyerekek játszanak. És a bácsi körül rongyok hevertek szanaszét, piszkos ingek, két régi egérfészek apróra tépkedett papírból, és Pepin bácsin egy nedves ruha volt, gombok nélkül, a derekán kötéllel átkötve, a cipőjéből víz csurgott, az ingének nem volt gallérja, és olyan piszkos volt, hogy nemigen lehetett kitalálni, milyen színű volt tiszta korában. És a munkások komolyan és haraggal eltelve nézték azt a különbséget, apun egy gyönyörű szürke öltöny volt, meg egy káposztalevél alakú nyakkendő, meg egy fehér hegyes sarkú keménygallér, és előtte ott hevert a bátyja, mintha éppen most halászták volna ki a folyóból, amelyben egy álló hónapig feküdt, összevissza harapdálva a halak és rákok által. És mindegyik munkás kiélvezte azt a különbséget, a helyettes úr mosolygott, mert hosszú idő után most újra kínos helyzetben láthatta a sörgyár gondnokát. És apu kinyitotta a kis szalmiákszeszes üveget, és Pepin bácsi orra alá tartotta. Csakhogy a bácsi szájon át lélegzett. Ezért aztán apu rátapasztotta a tenyerét a szájára. És amikor a bácsi néhányszor belélegezte a szalmiákot, felnyögött és fölült, aztán meg tüsszentett és köhögött. És a szeméből patakzott a könny, és Pepin bácsi zománcfestékkel bekent arca rettenetes látvány volt. Apu fölállt, félredobta a priccsről a Pepin bácsi fejétől teljesen összezsírosodott párnát, amely olyan volt, mintha kátránnyal kenték volna be. És egy egér ugrott ki az ingből, és az alatt az ing alatt, amikor apu fölemelte, cérnaspulnik és tűk voltak, meg néhány fuszekli és kapca, meg egy zöld fésű.

És te vagy osztrák katona?, kiáltotta apu, mi ez?És rázta az inget Pepin bácsi szeme előtt.Ezt Glancová kisasszony adta nekem szerelme bizonyítékául, mert megígértem neki egy sétát

az esti szigeten, ahol egymás szemét csókolgattuk volna.És apu fölemelte a nyakkendőket, amelyek már rég teljesen összegyűrődtek a párna alatt a

priccs fejrészében.És ez mi, meg ez itt! Szégyelld magad, csak szégyent hozol rám!És a bácsi föltérdelt, és aztán fölállt, és kitépte apu kezéből azokat a becses ajándékokat, és

visszadugdosta őket a priccsbe, a lábhoz, a lópokróc alá.Ezek az élenjáró szépjányok ajándékai azért, hogy elviszem őket magammal és megmutatom

nekik, hol lakik a császár.És ez mi?, szörnyedt el apu, és egy melltartót rázott a bácsi orra előtt.Ezt a Havrdáék Vlasta kisasszonya ajándékozta nekem, mint szerelme legékesebb

bizonyítékát, kiáltott föl a bácsi, és kitépte apu kezéből a melltartót és a kabátja alá dugta.

De minél jobban meg akarta szégyenítem apu Pepin bácsit a többi sörgyári munkás előtt, hogy rápirítson, annál szigorúbban néztek mindannyian apura, annál szemrehányóbb arcot vágtak, hogy aztán végül sorra köpjenek egyet, és a dolguk után nézzenek. Csak a helyettes úr maradt ott, szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel, és nagy gonosz nevetéssel mondta. Ő, mármint Jozef úr, abban a hiszemben él, hogy mivel az öccse a sörgyár gondnoka, hát mindent megengedhet magának. Reggel óta nem dolgozik, és hogyan is dolgozhatna, ha a városból hajnali fél ötkor jött haza... No, hát hogyan írjam ezt be, igazolatlan műszakként, vagy vonjak le egy napot a szabadságából?

Ott állt és lapozgatta a jegyzetfüzetét, ujjongott és nevetett, mert tudta, hogy apu védtelen vele szemben, hogy minden adu az ő kezében van, a sörgyár, a korlátolt felelősségű társaság serfőzőmester-helyettesének a kezében.

Vonjon le egy napot, mondta apu, és leült a priccsre, és behunyta a szemét, a legszebb öltönye volt rajta, mert egy óra múlva összeül a sörgyár igazgató tanácsa, és ő ott jelentést tesz majd arról, hogyan lehetne növelni a söreladást. És én még mindig ott álltam, kezemmel az iskolatáska szíjain, úgy, ahogy hazaszaladtam az iskolából, úgy álltam ott, és néztem a munkások csoportját és a Pepin bácsi fölé hajló aput, és szégyenkeztem, nem apu miatt, nem Pepin bácsi miatt, még csak nem is a helyettes úr miatt, hanem úgy általában szégyenkeztem, hogy milyen védtelen a bácsi, milyen ártatlan apu, s hogy mindketten még kisebb gyerekek, mint amilyen én vagyok. De a legkisebb gyerek az egész városkában valóban Pepin bácsi volt, mégpedig az elhagyatottsága miatt. Ha esténként Pepin bácsi tengerészsapkájában elindult a széplányokhoz, egész utcák hajoltak ki az ablakokon és gabalyodtak ki a függönyökből, minden polgár azt kívánta, hogy kezet szoríthasson a bácsival, válthasson vele néhány szót, de alapjában véve Pepin bácsi elhagyatottabb volt, mint az öreg és félkegyelmű Lasman anyó, az, aki rongyokba burkolózva a híd alatt aludt, télen pedig a templomnál, egy kis bögrével az ujjai között, a vénasszony, akit futva és kiabálva követtek a fiúk, nyanya, hol vannak a millióid? És ő beszélgetésbe elegyedett a fiúkkal az uradalmairól, meg arról, hogy ő grófnő, de nem bírja megtalálni azokat a grófi nagybirtokokat... Így álltam ott, és apu egyszeriben kedves lett nekem. Azért, mert gyenge volt, és ezáltal hatalmas erőre tett szert, és mert türelmes és mindent elnéző volt velünk, sörgyári gondnoknak öltözött Jézust láttam benne. Minden más apa rég lemondott volna Pepin bácsiról a botrányai miatt, minden más apa azért, hogy tengeri sellőt tetováltattam a mellemre, pucér keblű sellőt, minden más apa javítóintézetbe küldött volna, de az én apukám megbocsátotta ezt nekem, és hitte, hogy egyszer megjavulok, hogy egyszer rákapcsolok, hogy olyan vagyok, mint az az Orion, és ő egy szép napon mégiscsak kinyomozza a titkot, hogy miért vacak az a motor, és akkor kijavítja a hibát, és győzedelmeskedik. És egyszeriben éreztem, hogy elsötétül a szemem előtt, odaugrottam és megcsókoltam apu kézfejét, és könnyek között dadogtam, hogy minden rendbe jön majd, hogy csak most értettem meg, ki az én apám, az én apukám, aki most ott ült a priccsen, újra kidugaszolta a szalmiákos üveget, és szippantgatott a szalmiákból, hogy ebből az egészből magához térjen. No, Jożka, mondta békésen, hát hogy képzeled a dolgot? Vissza akarsz menni, haza, Morvaországba?

És Pepin bácsi annyira megijedt, hogy letérdelt, összekulcsolta a kezét, elborzadt attól, hogy vissza kellene térnie oda, ahonnan tíz évvel ezelőtt két hétre látogatóba eljött hozzánk.

Mindent, csak azt ne!No jól van, de hát akkor hogy képzeled a dolgot?Új életet kezdek!És mi ez a bezománcolt arc?A szépjányok pingátak ki így, amikor az Avionba azt a csudaszép jelenetet játszottuk a török

fürdőrő, mosolygott a bácsi büszkén.

Hát az az ütés a homlokodon?Aztat az Alagútban szereztem, amikó Olánek azt akarta, hogy eljáccam Faruk királyt meg az ő

dicsőséges bevonulását Prágába, no és ahogy űtem a szamáron, hát Olánek borsot szagútatott vele, és a szamár a levegőbe röpített és a piliárdra dobott! Öcsi, ugye, hogy örömöd telik ebben?! Kiáltott föl a bácsi, és elegyengette a priccset, és aztán apuval visszavitték azt a vaságyat a sarokba.

No, mondta apu az ajtóban, ma szabadságon vagy, este gyere enni, és veszek egy új noteszt, és könyvelek majd neked. Tartozik, követel. De! Utoljára. És aztán már csak egy marad! Vissza Morvaországba, haza!

Este beállított Pepin bácsi, megborotválkozva, és egy papírzacskóban alázatosan hozta a tengerészsapkáját. Leült a konyhában, és töprengett, hogyan engesztelje ki anyut, aki azt színlelte, hogy hol a spájzban, hol a padláson keres valamit. Amikor visszatért a konyhába, amikor látta, hogy Pepin bácsi mondani akar neki valamit, letérdelt, és teljesen bebújt a kredencbe a fazekak közé. Aztán a tűzhely fölé hajolt, és a lábasokkal és serpenyőkkel zörgött.

Sógorasszony, kérdezte bátortalanul a bácsi, van egy cigarettája?Nincsen, mondta anyu.Hát akkor itt van egy finomféle, dámáknak való. Örvendett meg Pepin bácsi, és keresgélni

kezdett a zsebeiben, és amikor megtalálta, átnyújtott anyunak egy aranyszegélyű kék cigarettát. És anyu hozott egy mélytányért tormaszósszal és knédlivel, és a bácsi elé tette. Pepin bácsi behunyta a szemét, mélyeket lélegzett, de ellenállt. Anyu a tűzhelynél állt, nézte a bácsit, aztán odament az asztalhoz, fogta a tányért, és elvitte knédlistül.

Hát ha ez magának nem kell... mondta. És hozzátette. Ez a kínai étel!Micsoda, a tormaszósz knédlivel? Azt szerette a legjobban Prečan érsek. Az egy ültő helyiben

megevett húsz knédlit meg egy veder szószt, osztán még újból vett. Bárcsak vóna tormaszósz!Azt megenné?De még mennyire!Hát akkor egye, amíg meleg, mondta anyu, és hozta a tányér tormaszószt meg még egy tányért

tele knédlivel. És aztán leült a bácsival szembe, tenyerébe támasztotta az állát, és nézte, hogyan eszik a bácsi, egyik knédli a másik után csúszott le kiéhezett gyomrába. És amikor maga elé húzta a másik tányért a száraz knédlivel, anyu fölállt, és odahozta a lábost, és egy merőkanállal tormaszószt löttyintett a knédlikre. És a bácsi evett, anyu mosolygott, és amikor látta, hogy a bácsi a tormaszósztól csak még éhesebb lett, föltette melegedni a sült disznófarkincákat káposztával. Pepin bácsi beleszagolt a levegőbe, és mondta.

A megbódogút Ferenc Jóska császár leginkább a disznóhúst szerette káposztával, oszt utána egy kis sört!

És maga is szereti?, csodálkozott anyu.De még mennyire, mondta Pepin bácsi, és elmosolyodott, bezománcozott orcái csillogtak a

piros és kék festéktől, elmosolyodott és körülnézett, egy bútordarabot megsimogatott a szemével, és amikor leírt egy kört, visszatért a háta mögötti kredenchez, ahol Celestýn kandúr ült és dorombolt.

Hát te, medveuraság, te is itt vagy?, kérdezte, és megsimogatta a kandúrt, s az fölpúpozta a hátát a tenyerébe. A mindenit, mekkora feje van ennek! Nekünk is vót otthon két ilyen kandúrunk. Az egyiket Gabryšnak, a másikat Kondušnak híták. Minden héten hazahurcótak egy nyulat.

Mondta a bácsi, és figyelte, ahogy anyu knédlit rakott a tányérra meg két disznófarkat meg két merőkanál káposztát.

Sógorasszony, mondta, mostanság maga a legnagyobb szépség a városkában. Ugyanojjan szisztéma, mint a szépjányoké Erdélyben, ahó nemcsak az egész Cislajtánia, de az egész Translajtánia legszebb kurvái vótak.

És anyu vitte a tányért az étellel, és mondta. Köszönöm szépen.Nincs mit, mondta a bácsi, és újra nekilátott a knédliknek káposztával, és anyu újra leült vele

szembe, és óriási érdeklődéssel figyelte, mert Pepin bácsi úgy falt, mintha helyette is evett volna. És bejött apu, és leült Pepin bácsi mellé, kinyitott egy üres kis noteszt, kihúzta az asztalfiókot, és elővett egy üveg tintát meg tollat, és felírta a tiszta oldalra. Tartozik. Követel.

Úgy, és most megkezdjük azt az új életet. Kapsz napi tíz koronát zsebpénznek, és hetenként egyszer a szakszervezetre meg öt koronát mosásra. Egyetértesz ezzel?

Hm, morgott Pepin bácsi, és két kézzel markolta a jókora disznófarkat, és szívta a levét, és a fogával cibálta a bőrt és az inakat, amelyek olyan erősen összefogták a kis csontokat. Teljes erővel húzta elfelé a farokba jó mélyen belevájt fogsorától, teljes erővel, míg csak nem engedett a bőr, és a bácsi alaposan be nem verte a tarkóját, de a disznófarok harapdálását azért folytatta.

Apu a notesz Tartozik oldalára beírt százharminc koronát, Pepin bácsi egyheti keresetét, aztán a Követel oldalra fölírt öt koronát az ebédért és vacsoráért.

És a legfontosabb, mondta apu, hogy ha vendéglőbe mégy, akkor a pénzedet dugd inkább a branzol alá, nehogy azok a lányok kihúzhassák. És tanulj meg takarékoskodni, érted?

Hem, morogta Pepin bácsi, és a másik farokra bandzsított, erősen markolta az ujjaival, mint egy kukoricacsutkát, bandzsított rá, és harapdálta a húst, és fülig zsíros volt, és a bezománcolt arcocskája fénylett. Most a bácsi újra beleharapott a farokba, és huzakodott vele, úgy dulakodott azzal a disznófarokkal, mint egy osztrák katona, sovány nyakán megfeszültek az izmok, az inak kötélként dudorodtak ki, ahogy a bácsi húzta elfelé a kezével a disznófarkat, amelybe jó erősen bele voltak vájva a fogai. És az inak engedtek, és Pepin bácsi másodszor is beleverte a fejét a kredencbe.

Ezt itt pedig aláírod nekem, mondta apu, és elébe tolta a noteszt, és odanyújtotta a tollat.És Pepin bácsi megfogta a tollat, miután a félig lerágott disznófarkat letette a tányérra,

megfogta a tollat, és amikor zsíros kezével aláírta, Celestýn kandúr ugrott egyet, fölkapta a disznófarkat, és befutott vele az ágy alá. És Pepin bácsi látván ezt, hát egyenesen, mint egy futballkapus, robinzonáddal berepült az ágy alá, és anyu ámulva állt, és apu fölpattant, mert az ágy alatt Pepin bácsi üvöltözött és Celestýn morgott, és megkezdődött a küzdelem, és a bácsinak a feje, Celestýnnek pedig a háta koppant nagyokat a sodronyos matracot tartó deszkákon, és aztán újra a bácsi ordítása meg a huzakodás zaja, és újra a koppanások, ahogy a fej és a hát nekiütődött a deszkáknak... És aztán egy pillanatig csönd, Pepin bácsi, mintha egy vízszintes létrán mászna lefelé, lassan kicsúszott az ágy alól, tetőtől talpig portól mocskosan, de kezében ott szorongatta a disznófarkat és rázta és kiabált.

Az osztrák katonának mindig diadalmaskodnia kell!És leült a kredenc elé, és beleharapott a disznófarokba, szívta a levét a porral együtt,

bandzsított a húsra, és az ágy alól most elősompolygott Celestýn kandúr, és beszaladt a szobába, ahol a szorgalmi házi feladatot írtam, és könnyedén beleharapott a keresztbe rakott lábfejembe a kis asztal alatt, amelyen a füzet feküdt.

A konyhából pedig behallatszott a harmadik csattanás, ahogy a disznófarok inai engedtek, és Pepin bácsi beverte a fejét a kredencbe.

A 430-AS SKODA

ATTÓL A NAPTÓL FOGVA, hogy a sörgyár igazgatósága vett egy Skodát, apu búskomor volt. Már egy negyedéve járta azzal az autóval a falusi kocsmákat, a 430-as Skoda minden alkalommal visszatért, sohasem ravaszkodott a gyújtás, sohasem romlott el a karburátor, a motor sohasem melegedett túl, ellenkezőleg, minél többet ment vele és minél hosszabb utakra, annál megbízhatóbban működött az a motor. Apu előre örült, hogy majd beköszönt az október, és a sáros országutak és földutak megnehezítik a motor működését. De az ellenkezője lett igaz, a 430-as Skoda a locspocsban egyre jobban szaladt, akárcsak a Bubi, az a sörgyári ökör, amely, amikor a parasztok a gabonával megrakott szekeret nem bírták kivontatni, és a lovak a sáros mezőn úgy megcsökönyösödtek, hogy már az ostor sem segített, hát eljöttek a sörgyárba kölcsönkérni Bubit, amely, amikor befogták a kocsirúd elé, hát olyan szépecskén letérdelt, magára vette a hámot és istrángot, ránézett a halálra rémült lovakra, aztán belefeküdt a hámba, nekifeszült a maga teljes tizenkét mázsájával, nekilódult és fölállt, és kihúzta a megrakott szekeret gabonástul, lovastul az országútra. Egész testét kiverte a tajték, teljesen fehér volt, a kocsisok szalmával csutakolták le, és Bubi ránézett a lovakra, amelyek a földre szögezték tekintetüket, és lassan visszaballagott a sörgyárba. Pontosan ugyanakkora ereje volt a 430-as Skodának. Amikor apu földeken és mezőkön hajszolta keresztül, még akkor is átment mindenen. És apu otthon sokszor elüldögélt egy nyitott könyv előtt, amelyben le volt rajzolva a Skoda, a motorja, az alkatrészei, hosszan tanulmányozta azt a könyvet, de hovatovább egyre szomorúbb lett tőle, mivel a motor szétszerelésére nem volt semmi oka. Pedig apu úgy szeretett szombatonként szerelni! Így aztán elhatározta, hogy ezen a szombaton szétszedi az egész motort, hogy kinyomozza, mitől működik olyan jól. És Pepin bácsi újra hozzánk járt ebédelni és vacsorázni, úgyhogy nem utasíthatta el. A hosszú garázsban, egészen hátul, ott állt az Orion márkájú motorbicikli, apu egy nagy ponyvát borított rá, hogy az Orion ne lássa az elöl álló 430-as Skodát. Apu azt a motorbiciklit nem adta el, azt mondogatta, hogy ha történne vele valami, hát akkor azt az Orion márkájú motorbiciklit állítsuk a sírjára emlékműnek. Szombat délután apu a garázs nyitott ajtaja elé zsákokat terített, Pepin bácsi hanyatt feküdt rájuk, és apu kihátrált a Skodával a bácsira. Az autó csupa sár volt, a rászáradt trágya és a fekete földdel elkeveredett cukorgyári melasz kiszikkadt cseppköveket és összefüggő réteget alkotott, amelyet már slauggal sem lehetett lemosni. így hát apu bemászott a bácsi mellé, és mindegyikük fogott egy kalapácsot, és aztán pont úgy, mint amikor Pepin bácsi a kazánkövet verte le, pont úgy kopácsolt a két fivér, veregetve lefelé az odaszáradt sarat.

Jożka, mondta apu, figyelj a kezemre. S ha majd benézünk a motorba, hát tanulj is valamit. Én olyan szíves örömest átadnám valakinek mindazt, amit tudok. Nem szeretnél sofőrnek kitanulni?

Nem szeretnék, mondta Pepin bácsi, az embernek nem jó sokat tudnia. Egy bizonyos Jeníček Sachr eccer vasárnap délelőtt a tüzérkaszárnyába megtudakóta az őrmestertől, hogyan kő elódani az álgyút, oszt az meg mindenrő olyan tökéletesen kiokította, hogy délután Jeníček Sachr kibiztosította azt az álgyút, amely osztán legurút a lejtőn, egyenest ki a kapun és egyre gyorsabban gurut lefelé az országúton, az embereknek éppen-hogy csak sikerűt elugrániuk elűle a fák mögé, oszt végül a parkba fenekellett meg az az álgyú...

Mesélte a bácsi, de amikor eszébe jutott, hogy a széplányok már várják a városban, csak úgy döngette a kis kalapáccsal az odaszáradt sarat, és az a megkeményedett latyak pattogzott és pattogott a szemükbe.

Jożka, a szentségit, te szőrös disznó, mit művelsz?Prüszkölt apu, és a szeme tele volt éles sárdarabkákkal, és nem látott. És egy ideig várnia

kellett, amíg a könnyek kimosták szeméből a port.

Jożka, mondta apu, hát nem jobb így szerelni, és megfejteni a néma titkot, hogy miért fut az a motor olyan szépen? Nem jobb ez, mint kisasszonyokkal szórakozni a mulatókban? Ezek a drótok vezetnek a fékekhez, látod? Ez pedig itt a fékdob.

Ha ez téged szórakoztat, mondta a bácsi, és veregette a kalapáccsal az odaszáradt sarat, és a por és homok hullott és kavargott a Skoda fölött, de úgy, hogy apu az orráig sem látott, és kénytelen volt kitapogatni a kardántengelyt. Egy drótkefével pucolta az alvázat, és nem látta, hogy mit csinál, teljesen a tapogatódzásra bízta magát, mert annyi odaszáradt sarat vert le a bácsi, abban a hiszemben, hogy ha hamarább készül el, hamarább jelenik meg a Žofínban, meg az Avionban a gyönyörű kisasszonyoknál.

Össze sem lehet hasonlítani a kettőt, öcskös, ezt a sarat itten meg azokat a szépjányokat. Egy olyan Vlastička a Havrdáéknál, az maga az európai reneszance. Az öreg Švec, aki a ferblibe a bankot tartya, ezreket fog leszurkóni a kezembe. Oszt ha nem gyün be a főnyeremény, hát akkó másba leszek szerencsefi. És Vlastička tegnap lerohant, hogy szórakozzak vele, hogy udvarójak neki, azt mondta, egy kicsit szenteld nekem magad, te bikuci!

Ordibált a bácsi, és kopácsolt a kalapáccsal, már ő sem látott, és a sár a fivérek arcába potyogott, apu tüsszentett, és kétszer beverte a homlokát az alvázba. Végül kimászott, a könyökére fordult, hogy egy kis levegőt szippantson. És amikor a könyökén és térdén csúszva teljes egészében kikászálódott az autó alól, a mellével egy nagy rakás sarat tolt maga előtt.

És Pepin bácsi, akit már teljesen betemetett a lepotyogott sár, tovább döngette a Skoda alvázát, és tovább magasztalta Vlastičkát, a széplányt Havrdáéktól.

Fuj, fuj, prüsszögött apu, hogy az öreg Havrda ezt eltűri tőletek!?Mássz ki!, kiabált apu az autó alá.Nem megy, az nem megy!, ordított vissza a bácsi.Akkor feküdj, de ne mozdulj!És apu bemászott a Skodába, indított, s aztán így hajtott be egészen a garázsba, a szerelőasztal

mentén, a villanyégő alá. Miután kiszállt, visszatért a garázs elé, ott feküdt hanyatt Pepin bácsi, teljesen elborítva sárral és homokkal, és egy akkora kupac magasodott körülötte, mintha a fronton fedezéket lapátolt volna ki magának. Jożka, állj föl, mondta apu, és fogta a kis kalapácsot meg a hidegvágót. Aztán fölemelte a motorház fedelét, s hozzátette.

És most figyeld, mit csinálok, most szétszedjük a motort, mert ennek a masinának valami pokoli hibája lehet, hogy állandóan olyan kifogástalanul működik.

És Pepin bácsi megszáradt sárral teleragasztva, homokkal és apró sárrögökkel összefröcskölt arccal, mintha csak teljes egészében leveles tésztával lenne betapasztva, nézte, hogyan lazítja meg az öccse előbb az alkatrészek anyáit és csavarjait, s aztán hogyan teszi egyiket a másik után a szerelőasztalra, nézte és egyáltalán nem értette, miről van szó, semmi a világon nem volt számára közömbösebb, mint az, amiről az öccse olyan lelkesen és beavatottan beszélt. De Pepin bácsi tudta, hogy ha megszökne, amire nagy kedvet érzett, akkor megszomorítaná az öccsét, s lehet, hogy nem járhatna többé hozzánk ebédre és vacsorára. Így hát nézelődött és fülelt, s itt-ott közbeszólt. Komolyan? Ez tényleg így van? Lehetetlen! Ki gondóta volna? Ezt álmomba sem hittem vóna!

És apu az alkatrészek belvilágába jutott, és mindent a nevén nevezett, s látva a bátyja nagy érdeklődését, megkérdezte:

Mielőtt levesszük a motorfejet és belenézünk a masina belsejébe, mondd csak, mi volt azelőtt az a Vlastička?

Fodrászjány! Parókakészítő, valahó Prágába, az egyik színháznál, és elmeséte nekünk, hogyan kapta meg a legmagasabb kitüntetést. Eccer turnézni vótak valahó Lounyban, oszt azt a spanyol életbő vett darabot játszották, azt mondják, csudaszép! Cid vót a címe annak a darabnak. És

amikó a színészek már be vótak őtözve azokba a kosztümökbe, mint a három muskétás, hát keresgéni kezdték a kis ládát a mindenféle kenőcsökkel meg álszakállakkal, csakhogy pont azt otthon hagyták. No de miféle spanyol az, bajusz nélkül?

Jożka, most tartsd rendesen, levesszük a motorfejet, így ni. Látod? kiáltott fel apu, és óvatosan letette a szerelőasztalra a motorfejet, s aztán bevilágított a motor belsejébe, az olajtól nedves és csillogó hengerek és dugattyúk közé.

Jożka, most újra bemászunk alája, és nekilátunk a legveszedelmesebb dolognak, leszereljük a teknőt.

Határozott apu, és letérdelt és becsúsztatta az alváz alá a kulcsokat meg a kis kalapácsot a hidegvágóval. És elsőként bekúszott a motor alá, az olaj az arcába csöpögött, de apu már nem vett tudomást semmi másról, csak ama titok nyomára vezető útról, hogy a 430-as Skoda motorja miért működik olyan reménytelenül szépen. Pepin bácsi bemászott utána, a hátára fordult, a lábával magához húzta a drótkosaras villanykörtét, és fölfelé világított vele. Így feküdtek ott hanyatt, apu meglazította az anyákat, amelyek a motor teknőjét tartották.

No és hogy volt tovább, Jożka, azzal a Vlastičkával, mint parókakészítővel?No hát akkó osztán a Vlastička kitett magáért, harsogta Pepin bácsi lelkesen, és egy kis

olajkígyó pottyant a homlokára. Vlastička kiadta az ukázt a másik fodrászjánynak, és osztán megnyírták egymás haját, annyit nyírtak, hogy elég vót a spanyol nemesuraságok összes bajszára. És osztán főragasztották flastromokra azt a hajat, és a hajas flastromokat fazonra vágták és főragasztották a színészek orra alá, és olyan színház vót, mint még soha, mindegyik színész repesett az örömtő, hogy jobban megy így nekik a játék. Fuj, fuj, köpködött apu, most meglazítjuk a teknőt, de a szentségit, hiszen attól a hajtól azok a színészek valami leprát vagy kolerát kaphattak volna! No de, Jożka, most leengedem a teknőt a mellemre, te meg húzd ide azt az uborkás üveget, amit odakészítettem, beleöntjük az olajat!

Tudom én, mondta Pepin bácsi, és odataszigálta az uborkás üveget, tudom én, az olajat a körtébő.

Szart a körtéből, kiabált apu, a körte a differenciálműben van, innen ni, az olajat ebből a teknőből, itt van az a szivattyú, ami az olajat újra fölnyomja, érted?

Értem, mondta Pepin bácsi, az elosztóba, igaz?Fenét, az elosztó fölül van! kiáltotta apu, és olaj csorrant a mellére.Vlastička, folytatta Pepin bácsi, miközben apu mellére világított, Vlastička kitüntetést kapott,

mert Cid maga, az, aki a főszerepet játszotta, az előadás után mingyá szaladt neki gratuláni, mivel már azt hitte, hogy elvesztette a szaglását.

Micsoda?, üvöltött föl apu, és az utolsó csavar is kilazult, és a teknő a mellére ült.A szaglását. Hogy elvesztette a szaglását, azt gondóta a Cid, hogy má nem illatozik neki a női

illat, érted?Fuj, fuj, köpködött apu, no de Jożka, gyorsan négykézlábolj kifelé, és hozzál két téglát vagy

két deszkát vagy tuskót, borzasztó nehéz, fuldoklom, Jożka, hallod?! És inkább valami másról mesélj nekem! A fenébe, mi közöm nekem ahhoz, hogy valaki elvesztette a szaglását? Pepin bácsi a kis drótkosaránál fogva fölakasztotta a villanykörtét, a fékhuzalra kampózta fel, és kigurult az autó alól, apu tartotta a teknőt, a szemgödre színültig megtelt olajjal, és nem tudta kitörölni, mert kézzel nyomta felfelé a motorteknőt, Pepin bácsi futkosott a fészerben, felkapott néhány kis fahasábot, letérdelt, apu odahajolt, a szemgödréből kifolyt az olaj, s amikor kipislogta magát, fölüvöltött.

Jożka, az isten szerelmére, valami nagyobbat, két tuskót!És Pepin bácsi ide-oda futkosott, de sehogyan sem találta azt, amire apunak szüksége lett

volna. Vigasztalta aput.

Próbálj énekelni, öcskös! Így csináta Caruso is, a világ legnagyobb énekese, pont úgy, ahogy én, amikó énekelek, amikó tréningezek, akkó a malátázók könyveket pakónak a mellemre, könyvrétegeket, és én kivágom a magas cét, öcskös, próbálj énekelni, próbáld kivágni a magas cét, Járinek Pospíšil, amikó tréningezik, hát nuku könyvek! Egy szépjány ül a mellire! Terpeszbe! És éppen ettő lett Járinek Pospíšil a legnagyobb tenor az Alpoktól északra.

Jożka, te szőrös disznó, gyorsan ide azokkal a tuskókkal, a teknő az államra csúszott, és a nyakamba folyik az olaj!

Hogy mi folyik?, térdelt le Pepin bácsi és az autó alá fülelt.Az olaj!És hova?A pofámba, a szemembe. Az isten szerelmére, két fatuskót!És a bácsi fölegyenesedett és kétségbeesetten rohangált a fészer előtt, aztán a kádárműhelyhez

iramodott, de nem talált két tuskót. Így aztán apu nekifeszült, irtózatos erővel megemelte a teknőt, az egész olajlepény a hajába loccsant, de a teknőt csak átcsúsztatta maga mellé, és letette, leeresztette az olajtól átitatott földre. És amikor már derékig kinn volt, akkor hozta Pepin bácsi a két tuskót. Apu kihúzta az autó alól a teknőt, felnyalábolta és elcipelte két láda közé, de aztán a biztonság kedvéért óvatosan beletette az egyik ládába, két kézzel törölgette az arcát és fröcskölte a falra az olajat. Aztán letörülte az arcát kenderkóccal, benzint öntött a tartályból a tenyerébe, s miután megmosta a kezét, elmosolyodott.

Jożka, és most valami olyat látsz majd, hogy a lélegzeted is eláll. És a Skoda alá mutatott, és ő maga elsőnek kúszott alája, Pepin bácsi utána. Aztán hanyatt fordultak, és most apu világított a körtével, fönt, a csapokon ott lógtak a hajtókarok és a forgótengelyek, a hengerek, mind-mind gyönyörűségesen fényes, sötét, az összes alkatrész úgy csillogott, mint egy föld alatti mészkőbarlang gyönyörű cseppkövei. Apu fölemelte a kezét, végigtapogatta az alkatrészeket, egyiket a másik után, becézgetve megsimogatott minden egyes csavart és anyát, amit kitapintott. Aztán csalódottan megszólalt.

Ugyan dehogy, minden rendben van, minden rendben van, a szerelésnek vége, Jożka, vége azoknak a szép időknek, amikor minden szombaton szereltünk. Hol vannak azok az idők, amikor az Orionon valami örökösen makacskodott, akadozott, valami zörgött, valami túlmelegedett, Jożka, mi lesz velem? Amilyen balszerencsés vagyok, ez a gép, ez a masina négy évet is kibír a legkisebb zűr nélkül. Az Orionnal jól jártam, de keveset furikáztam. A Skodával a dolog fordítva van. Szörnyű! Csak furikázni fogok. Mondom, Jożka, vége a szép időknek! Mi jár a fejedben, miért somolyogsz olyan bárgyún?

És Pepin bácsi megijedt, örvendezett, hogy már mindörökre minden este, de legfőképpen szombaton énekelni és táncolni és mulatni fog egészen reggelig a szép kisasszonyokkal. De hogy meg ne bántsa az öccsét, hát azt mondta. Ugyan, csak eszembe jutott, hogy a Havrdáéknál Navrátil mozdonyvezető úr kidolgozott egy amolyan kis írást az Akadémiának...

Csak nem a nemi egészségtanról?, ijedezett apu.Dehogy, dehogy! Egy kis írást arró, hogy öt éven át, mint mozdonyvezető, megfigyete a

prágai teherpályaudvaron, hogy a verebek felűnek egy tehervonatra, oszt elvitetik magukat a határon át Bécsbe, ott becsatangóják a várost, elröpűnek nézelődni még Schönbrunn fölé is, oda, ahó a császár lakott, főtelepednek még a Szent István dóm tetejire is, és elröpűnek megnézni a Riesenradot meg a szőlőskerteket Grinzingben, oszt amikó má elegük van ebbül a szórakozásbul, hát megint elröpűnek a pályaudvarra, oszt az a vršovicei verébcsapat főszáll a kocsiba, a legszívesebben egy üres marhavagonba, és megint ott űdögének a vagonba, oszt át a határon, és útlevél nékül visszavonatoznak a żiżkovi teherpályaudvarra...

Mesélt Pepin bácsi, és apu könyékig olajosan tapogatta a motor utolsó alkatrészeit, fölülről pillanatonként lecsöppent a nehéz olaj egy könnycseppe... És egyre biztosabban tudta, hogy hamarosan elkezdi összerakni a motort, és amikor majd meghúzza az utolsó anyát is, és lecsapja a motorház tetejét, hát akkor vége a szerelésnek, mert szerelgetni csak azért, hogy megállapítsa, hogy a gép kifogástalanul működik, az nem szórakozás, annak nincs értelme, az nem nyújthatja azt az örömöt, hogy sikerült kinyomoznia, miért nem megy, a 430-as Skoda belsejében nincs olyan titok, mint amilyen az Orionban volt.

És a fészerhez egy fehér nadrág közeledett, meg egy pár mustárszínű könnyű félcipő. Aztán a vendég letérdelt az újságokra, és megjelent Majer mészáros úr pufók arca.

Gondnok úr, szeretném valamire megkérni, tudja, én háromszor szereltem magával az Oriont, no hát valamit valamiért, várjak?

Apu kiszólt.Foglaljon helyet.És Majer mészáros úr körülnézett az alkonyi félhomályban, s még mielőtt bárki felocsúdhatott

volna, beleült a motor teknőjébe, kényelmesen beletelepedett, mint egy karosszékbe, egyik lábát letette a földre, a másikat meg térdben keresztbe vetette rajta, s ujjai közt ide-oda forgatta a botját. És apu előkászálódott, én a fészer egyik sarkában álltam égre emelt szemmel, de Majer úr izgett-mozgott abban az olajos teknőben, a hatalmas folt nőttön-nőtt a fehér nadrág fenekén, de Majer úr csak forgatta a botját az ujjai között és rumtól illatozott és mosolygott. Éppen a szorgalmi házi feladatot írtam, amikor megjelent nálunk, és beszélni akart apuval, elvezettem hát Majer mészáros urat a garázshoz, és most tulajdonképpen örültem annak, hogy beleült abba az olajos karszékbe. Nem szerettem Majer urat, nemcsak azért, mert borjúkat öldösött, hanem legfőképpen azért, mert néha fogta a kést, és addig dulakodott a disznóval, amíg le nem szúrta, nem érte be azzal, hogy husánggal és aztán késsel ölje meg a disznót, Majer úr azt akarta, hogy a disznó még dulakodjon is vele, és amikor ledöfte, Majer úr fülelt, hogy vajon a disznó őszintén hörög-e. Aztán meg a vágóhídon, amikor a malacok kiszaladtak a vagonból, hát Majer úrnak volt egy olyan privát, tökélyre vitt módszere, hogy csak állt, s mindegyik malacnak a nyakába döfött egy kést, és a malackák aztán körbe-körbe futkostak, míg el nem véreztek, Majer urat mindezért nem szerettem, és nagyon örültem, hogy most ott ült az olajteknőben, és apu, könyökig összefent kézzel, nem tudta, miképpen mondja meg Majer úrnak, hogy szüksége lenne arra a teknőre, vissza kellene tennie a motorba. De Majer úr megszólalt:

Gondnok úr, most indulok a fürdősétányra, Sadskába, az esti ünnepségre, kérem szépen, a feleségem iszik, veszélyezteti az üzletet...

No és mi közöm nekem... dadogta apu.Nézze csak, maga egy csöndes és okos ember, kérem szépen, látogassa meg, beszéljen a

lelkére...Mondta, és a félhomályban apura emelte a szeme fehérét, az autó alól kihallatszott Pepin bácsi

horkolása, a villanykörte az autó alól apu cipőjére és Majer úr nadrágjára vetette a fényt. Majer úr felemelkedett, kezet nyújtott apunak, a rum illata erősebb volt, mint az olaj szaga.

No, gondnok úr, ha rábeszéli, nem leszek hálátlan. Tudja, maga is ludas egy kissé a dologban! Amikor először szereltem magával, hát azt mondta, hogy egy órácska, esetleg két órácska az egész. És csak vasárnap délelőtt jutottam haza, magamból kikelve, kialvatlanul, és a nőm, mármint a feleségem, bőgött, és azt hitte, még ha maga írt is neki igazolást, azt hitte, hogy nők után kujtorogtam, és inni kezdett. Kérem szépen, beszéljen a lelkére. Köszönöm...

És a rumos praliné illata lassan távolodott, mintha a mészáros úr beleült volna egy egész rumos pralinés pikszisbe vagy egy rumos meggyes dobozba. Majer úr elment, a sötét folt a

hátsóján már összefolyt az estével, és csak a fehér nadrág távolodott, a fehér vászonnadrág. Apu letérdelt, s előbb az autó alá kiáltott.

Jożka! Jożka!Aztán körüljárta az autót, s a másik oldalról kiáltotta a bácsi nevét.De Pepin bácsi csak annál hangosabban hortyogott. Apu megragadta a bácsi autó alól kilógó

cipőjét, megragadta a bácsi bokáját, és kihúzta, az egész bácsit összefente olajjal, de a bácsi rendületlenül horkolt, valahogy úgy festett, mintha az a 430-as Skoda éppen most hajtott volna rajta keresztül, mintha maga előtt hengergette volna, néhányszor ide-oda forgatva, s csak aztán robogva át rajta a hátsó kerekével. Ennyire össze volt fenve Pepin bácsi keze és arca abból kifolyólag, hogy apuval kinyomozták ama rejtélyes titkot, miért jár a Skoda motorja olyan halkan, olyan hibátlanul örökké... Apu mondani akart nekem valamit, de én kijelentettem.

Be kell fejeznem a szorgalmi házi feladatomat.

A SZÉP MÉSZÁROSNÉ

VÁROSKÁNKBAN soha senki sem látta, hogy Pepin bácsi és a sörgyár gondnoka együtt indultak volna el valahova. Vittem a kis koffert a fulgurációs sugárzással, mert anyu azt mondta, hogy ez így jobb lesz, hiszen Majerné asszonynak, a mészárosnénak gyönyörű szép haja volt, ugyanolyan, mint anyunak, mielőtt levágatta volna, így aztán alkonyattájt végigvonultunk az utcákon, az emberek kihajoltak az ablakon, és nézték a járókelőket, kihajoltak és mögöttük függönyök voltak, és a polgárok, amikor meglátták a két fivért, habozni kezdtek. Mint Pepin bácsi barátai, szívesen üdvözölték volna a bácsit, és szívesen faggatták volna mindenféle ostobaságról, de amikor meglátták aput, megrémültek, hogy ez az egész a gondnok úr cselvetése, és egyszerre csak megkérdezi tőlük, mit csinálnak szombat délután, és még mielőtt észbe kaphatnának, megkéri őket, hogy akkor jöjjenek el egy órácskára vagy legfeljebb kettőre, és tartsák az ellenanyát. És ahogy vonultunk az esti szürkületben, az emberek az arany középutat választották, visszahúzódtak az ablakból, kigabalyodtak a függönyökből, és vártak, míg el nem mentünk. Így értünk oda Majer úr mészárosüzletének lépcsőjéhez. Az újságokkal körülcsavart lehúzós lámpa fényében a kampókon disznózsigerek, marhainak és szafaládékoszorúk csüngtek, és a mészárostőkén villogtak a kések. Majerné asszony fehér kendőben ült egy széken, és kifejezéstelen tekintettel bámulta a saját lábát, egy csészéből kortyolgatott, s gondolataiba merülten egy mentolos cukorkát bontogatott, a cukorkát eldobta és a csomagolópapírt dugta a szájába. A lépcsőn álltunk, és a mészárosnét néztük, aki most elővett egy képeslapot, felemelte a kötényét, és gondosan tisztogatni kezdte azt a képeslapot, aztán elgondolkodva a szemüvege után nyúlt, de a szemüveg helyett a képeslapot akarta az orrára illeszteni, és a szemüvegről igyekezett valamit leolvasni. Egy pillanatig zavartan nyúlkált ide-oda a kezével, hogy aztán végül letegye a szemüveget és a képeslapot is. És apu jelt adott, és beléptünk, a bácsi tengerészsapkája megörvendeztette a mészárosnét, aki, amikor ránézett apura, rögtön tudta, miért jött.

Oh, mester, mondta, táncolunk egyet?Táncolunk, felelte apu, de Majerné asszony jobb lesz, ha lehúzzuk a redőnyt, és bezárjuk az

ajtót.És a mészárosné felállt, kortyolt egyet a csészéből, amelyen felirat kéklett, Üdvözlet

Hlinskóból, aztán fölgyújtotta a konyhában a villanyt, és behozta a gramofont, és nehézkesen lehuppant vele a mészárostőkére, a húslegyek felröppentek, és izgatott rajokban ide-oda szálldostak s eszeveszetten zümmögtek, aztán újra leszálltak a véres tőkére, és szívni kezdték a

megalvadt vért és húscafatokat. Aztán hozott három széket, és fogta a kampót, amivel le szokták húzni a redőnyt, és amikor kiment, nem számolta a lépcsőfokokat, és az utolsó lépcsőt elvétette, fehér kendője eltűnt, de aztán hamarosan fölbukkant az üvegezett ajtóban, majd oldalt a kirakatban, sokáig próbálta beakasztani a kampót a vasredőny vaskarikájába. És apu beleszagolt az Üdvözlet Hlinskóból feliratos csészébe, és savanyú képet vágott. De Majerné asszony nagy robajjal lehúzta a redőnyt, akkorát dördült az a hullámlemez, mint az égzengés. És már jött is felfelé a lépcsőn, és aztán bezárta maga mögött az ajtót, és lehúzta a redőnyt. És amikor ellépett a kampók alatt, amelyeken húsok és szafaládék csüngtek, vállával meglökte a disznózsigereket és marhainakat, és mindegyik húsdarabról fémesen csillogó legyek egész raja szállt fel, a félhomályból a lehúzós lámpa fényébe repültek, az egész boltot betöltötte a zümmögés, és a legyek, mintha csak haragudnának, ingerült, dühösen izgatott hangokat hallattak, beleröpültek a mészárosné arcába, nekiröpültek a csempés falnak. Csak nagy nehezen szálltak le újra a húsdarabokra.

Tehát itt tartja az ájtatosságot, mesterné asszony? mondta a bácsi.Mi mást tehetnék, amikor a férjem nők után mászkál. Mondta a mészárosné, és nehézkesen

leült a székre, fehér kendője felragyogott a villanyégő fényében, mint egy turbán. Ült és kifejezéstelen tekintettel bámulta a saját lábát.

Hogy tisztázzuk a dolgot, mondta apu, férjeura velem szerelt három estén át és a szombatról vasárnapra virradó éjjelen.

Ezt maga mondja, de én tudom, amit tudok, vonta meg a vállát az asszonyság, és a tőkére támaszkodott, felemelte a gramofon fedelét, felhúzta a rugót, és rátette a tűt a lemezre, s a boltban fenséges muzsika zendült, templomi kar énekelt... A szeretet szent angyala lobog az aranycsillagok kék tengerében... És Majerné asszony leült, rákönyökölt a tőkére, és fejét a tenyerébe hajtotta, de a turbán lecsúszott a fejéről, és magam is megijedtem, mert hosszú arany hajszálak szóródtak a földre, vörösen csillogó fürtök, amelyek a lámpa fényében szikráztak és világosságot árasztottak. Így ült, kifejezéstelen tekintettel maga elé bámulva, és én kezdtem érteni, miért küldött el anyu apuval, mert láttam, hogyan nyitja tágra apu a szemét, és hogyan nézi azt a hajzuhatagot, amely egészen megbabonázta.

Mintha kissé lassú lenne ez a muzsika, mondta Pepin bácsi, és a mészárosné felállt, a magasba emelte azt a hajat, mint egy fáklyát, szétbomlottak azok a fürtök, és a villanykörtéről lecsorogtak a székre, a mészárosné az ujjával félresimította a homlokából azokat a hajfolyamokat, a gramofon fölé hajolt, és amikor kitapogatta a sebességállítót, előretolta, és a kórus most olyan gyorsan énekelt, mint ahogy a filmekben a nők szaladnak. És Majerné asszony leült a székre, és azok a hajfolyamok megint ragyogtak, és tele volt velük a bolt, sőt az a haj még a disznózsigerek bűzét is elfeledtette, sőt még a kékes és aranyszínű legyek is elcsendesedtek. De apu rémült meg a legeslegjobban. Pepin bácsi csak ült, fehér sapkája olyan volt, mint egy tejüveg csillár, csak ült, és az ujjait fonogatta. Tehát Majerné asszony, mondta apu reszkető hangon, fel sem ismertem volna a hangját, annyira remegett. Nézze, az esperes úr küldött, hogy a lelkére beszéljek, hagyjon föl az ivással.

Ő?, mondta a mészárosné, és szomorúan megrázta a fejét, éppen ő? Hiszen maga is felhajt naponta vagy tíz kupica vermutot.

De éjfél után egy korty sem megy le a torkán, és reggel misézik, és senkinek sem árt azzal, hogy iszik. A Biblia is elítéli a mértéktelenséget.

A mészárosné felemelte a tekintetét, és én láttam, hogy élénken belenéz apu szemébe, láttam, hogy egyszerre kijózanodott, hogy az, amit apu mondott, új életet öntött belé...

A mértéktelenséget, azt igen. De mi az a mértéktelenség! Itt van, ni!, fordult meg, és széles mozdulattal az inakra, zsigerekre és szafaládékra mutatott. Én csak iszom, és a Bibliában egy sor

sincs arról, hogy tilos lenne az ivás! Majerné asszony előrehajolt, és a haja szétterült a tőkén, a legyek megdühödtek, és hirtelen fölszálltak, és olyan gyorsan röpdöstek ide-oda, hogy összefüggő kékes cikcakkokat alkottak, és röptükben erővonalakat rajzoltak a mészárosné feje köré. Apu megrémült, felállt, és felemelte azt a vörösesszőke hajat, nehogy véres legyen, fogta, és az a két lófaroknyi, tömött és sűrű hajfolyam remegett a kezében. Nekem érettségim van, mondta Majerné asszony, és belenézett apu szemébe, és apu is belenézett a szemébe, és én láttam, hogy a között a két szempár között szikrák pattognak, apu fogta azt a hajat, és a mészárosné apu arcát nézte, a lemez lejárt, és a tű sistergett, ahogy belekarcolt a fekete anyagba. És én egyszerre csak megrémültem, most fogott el a félelem, mert anyu a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak apura. És fogtam a kis fekete koffert, és kinyitottam, apu még mindig a kezében tartotta a mészárosné rőt haját, a mészárosné pedig élénken nézett apu szemébe. És a nyitott koffert letettem a tőkére, a fényben felragyogtak a koffer vörös bársonnyal bevont falai, és ott feküdtek a neoncsövek, a fulgurációs sugárzókészülék, amely, ha bedugja az ember a konnektorba, elkezdi kibocsátani magából azokat a fulgurációs áramokat.

Apu, nem kezdi meg a gyógykezelést?, mondtam.És Pepin bácsi előrehajolt, és belenézett a vörös bársonyba, és mindenféle formájú neoncsövek

voltak odacsipeszelve, az egyik ilyen üvegezett, üreges készülék apró görgőn futott, a másik acélkefécskékben végződött, a harmadik kettéágazott, hogy be lehessen dugni az orrlyukakba, a negyedik pedig a neonfésű volt, üreges és akkora, mint egy lóvakaró, az ötödiknek pedig hosszú henger volt a végén, amelyben acélspirál tekergőzött. És a bácsi rámosolygott a gyógycsövekre, és megfogta azt a hosszú készüléket és mondta. A szentségit, Francin, ezt kőcsön kell adnod, elviszem magammal Havrdáékhoz.

És apu feleszmélt, leeresztette a földre a mészárosné haját, kitépte a bácsi kezéből a neoncsövet és kiabált.

Még mit nem! Ezt magának hoztam, Majerné asszony, mondta, és a hangja remegett. Aztán előhúzott a kofferből egy hosszú zsinórt, bedugta a konnektorba, fogta a bakelittartót, és rácsúsztatta az üreges neonfésűt, elfordította a gombot, és felemelte a fésűt, és az kéken szikrázott, és apu magasba emelte, fel egészen a mennyezet félhomályába, és a kék fény a mészárosné vöröses hajára hullott, és az a haj is szikrázott. És apu mondta.

Nem azt akarom, hogy abbahagyja az ivást, azt akarom, hogy mértékkel igyon, hogy ne bánatában igyon, hanem csak úgy, néha-néha, mert jólesik. És éppen erre valók a fulgurációs áramok meg a sugárzásuk... És a mészárosné felemelte a szemét, és felfelé nézett, és most már biztosan tudtam, hogy anyunak igaza volt, amikor megijedt és, hogy apu fulgurációs áramokkal akarja gyógykezelni Majerné asszonyt. Szebb lenne, ha eloltanánk a villanyt. Mester, ott van a kapcsoló! És a bácsi a félhomályban kitapogatta a kapcsoló gombját, és eloltotta a villanyt, és el kellett ismernem magamban, hogy ilyen szépet nem láttam otthon. Pepin bácsi is kifordította a tenyerét, és úgy nézegette azt a kék kezet, mintha nem is az övé lenne.

A szentségit, ezt kőcsön kell adnod, elviszem magammal az Avionba, az intelligens szépjányoknak!, kiabált.

Még mit nem!, mondta apu, és én láttam, hogy kezd csúszós talajra tévedni, hogy kezd elveszett lenni, a fésű reszketett az ujjai között, nem az ingerültségtől, hanem valami egészen mástól, ugyanolyan volt, mint ahogy én remegtem, amikor az a lány a negyedik osztályból végigvezetett a fiú- és a leányiskola padlásán, amikor előttem állt, és nem rám, hanem belém nézett, és én hallottam, hogy dobog a szívem, apu kezében is éppúgy a szíve ritmusában lüktetett az a fésű. Apu most leült a székre, amit szorosan a mészárosné széke mögé állított, a mészárosné haja a földet söpörte, apu mögötte ült, és a neonszikrácskák átpattogtak abba a hajba, és apu belemélyesztette a fésűt, és egészen a földig húzta azt a neon lóvakarót, a haj átcsorgott a fésű

fogain, mint malomgáton a patak vize, és apu fölemelte a kezét, és újra belemélyesztette abba a hajba a fésűt, egészen fönn a fejtetőn, és újra lehúzta, a bolt levegője ózontól illatozott, mintha minden húzásra villámlana és mennydörögne. És apu a neonfényben mindig beleszagolt abba a hajba, csak úgy, mintegy véletlenül, már nem is a fésűt néztem, hanem aput, aztán pedig Majerné asszonyt, aki csukott szemmel, üdvözült, elégedett arccal ült, és nyilvánvalóan csak egyetlen kívánsága volt, hogy átengedje a haját, és hagyja magát kigyógyítani az iszákosságból, mégpedig senki más, csakis az én apukám által.

Új életet kezd?, kérdezte apu, és a száját rászorította arra a hajra, ami alatt ott volt a mészárosné fülecskéje. A mészárosné bólintott. Tehát hol őrzi azokat a pálinkákat? azokat a szíverősítő likőröket?, suttogta apu.

Mester, mondta a mészárosné, gyújtsa fel a konyhában a villanyt, a kapcsoló ott van rögtön az ajtó mögött. És a bácsi fölemelte a tenyerét, és tapogatózott, végigtapogatózott a fal mentén, és sapkája az ibolyaszínű félhomályban bevilágította előtte a konyhába vezető utat, ahol végül kitapogatta a kapcsolót, és a fény felragyogott, és én láttam, hogy a mészárosné előremutat az ujjával, és mintegy álomban suttogja. Ott az almáriumban! És újra lehunyta a szemét.

A bácsi végignyitogatta az összes almáriumot, míg végül ki nem nyitotta a mosdó fölötti szekrénykét, és be nem hozott egy négyszögletes üveget valami likőrrel, és amikor az üveget a mészárostőkére állította, ámulva mondta.

A szentségit, ez Sagavír. Ijjet csak a dragonyos hadnagyok meg a legnagyobb szépségek isznak!

Kérem, igyanak, szolgálják ki magukat, suttogta a mészárosné, és keresztbe fonta a karját, és apu a neonfésűvel fenyegetőzött, ibolyaszín vonalak és cikcakkok repdestek ide-oda, ahogy mennydörgött.

Soha! És maga, ne igyon többet! Soha többet!És Pepin bácsi töltött a kék feliratos csészébe, kortyintott egyet és bólintott, odaadta nekem, és

én jót ittam belőle, és megállapítottam, hogy ez a likőr kitűnő. A bácsi teletöltötte a csészét, és nyújtotta a fivérének.

Csak hogy tudjam, mondta apu, hogy tudjam, miért ízlik ez magának annyira. Mondta és kortyintott, elgondolkodott, és jót húzott belőle. Aztán fogta a csészét a hlinskói üdvözlettel, szürcsölgette a likőrt, és örvendezve hallgatta a mészárosnét, aki mintha csak gyónt volna. Ígérem önnek, gondnok úr, hogyha hetente gyógykezelni fog az iszákosságommal, ha csak egy este is, de eljön, és kúrál majd, akkor mindent abbahagyok, mert lesz, aminek örüljek, lesz, amiben reménykedjek, lesz, amiért éljek... De mester! Ott az almáriumban talál még Nunciust, csalóka likőr az, akár a szerzetesek csuhája.

És Pepin bácsi kiment a konyhába, felemelte a kezét, és amikor kihúzta a faliszekrénykéből, egy sötét színű, dundi üveget tartott benne, amely egy nagy pecséthez hasonlított. A szeméhez emelte, és amikor kibetűzte, lelkendező képet vágott, rázta az üveget, és kiabált. No, az ijjet szerette legjobban Kohn érsek!

De apu még mindig kezében tartotta a kék csészét a hlinskói üdvözlettel, ott ült a mészárosné mögött, és a hajába suttogott.

Minden héten eljövök, és fésülni fogom azt a gyönyörű haját, a régi Ausztria utolsó üdvözletét, én, Csillag Anna, születtem Karlovicében... És húzott egyet a Sagavírből, és belefúrta az orrát abba a gyönyörű hajba, így ült ott, az arca teljesen belemerült abba a szétbomlott hajba, a neonfésű szikrázott ölébe ejtett kezében, és hátulról beragyogta a mészárosné haját és apu hajfolyamokba temetett állát. Apu teljesen megfeledkezett arról, hogy itt ülök én is meg Pepin bácsi is, aki egyre csak töltögette apunak a Sagavírt. És a földön ott feküdt a fehér kendő, az összetaposott turbán, amelybe, amikor megjöttünk, bele volt tekerve a mészárosné buja haja, de

amikor a boltban szétszóródtak a vörösarany hajszálak, attól a pillanattól kezdve apu egyre kiszolgáltatottabb lett, egyre kevésbé tudott védekezni az ellen az áradat ellen, ami ott csillogott, illatozott és szép lett előtte. Most Majerné asszony kinyitotta a szemét, élénken körülnézett, egy pillanatra rám, egy pillanatra Pepin bácsira, aki szalutált neki, aztán óvatosan fölállt, de apunak csukva volt a szeme és mosolygott, a mészárosné kiment a konyhába, a léptei szilárdak voltak, mi több, úgy lépkedett, mint egy valódi hölgy, az a fulgurációs sugárzás valahogy talpra állította, és ő ezt tudta. Amikor benyúlt a szekrényke legmélyére, előhúzott egy vörös üveget, teli meggylikőrrel, kidugaszolta és beleszagolt, aztán szakértő módjára rászorította az orrlyukát, és beszívta az illatát, és bólintott.

Most pedig kóstolják meg ezt a meggy likőrt, a híres Wantoch-féle keserűmandula-illatú meggylikőrt!

Mandulaillatú, ismételte apu félálomban.Benne van az érő meggy tiszta, csodás illata és a virágzó flox illata... mondta a mészárosné, és

apura nézett, aki ülve szendergett, a sliccén ott feküdt a szikrázó neonfésű, és villámszagot árasztott. És apu üdvözült arccal csendesen ismételte.

A virágzó flox illata...És Majerné asszony kupicákat hozott, kitöltötte a sötétvörös likőrt. Megráztam apu könyökét.Apu, meggylikőr!És apu megijedt, szétvetette a lábát, és épp hogy elkapta a neonfésűt. És előtte ott állt a

mészárosné, egy kupicát tartott a kezében, és odaadta apunak.A gyógyulásomra! Mondta.Nem iszik velünk?, kérdezte apu. Egy pohárkával sem?Többé egyetleneggyel sem, mondta a szép mészárosné, én erősebb likőrtől vagyok részeg,

mint ez itt!Apu kortyolt egyet, s aztán dadogni kezdett.Ezzel a mentési munkálatokat befejezettnek nyilvánítjuk.És felhajtotta a likőrt, én kihúztam a dugaszt a falból, összetekertem a zsinórt, és a neonfésűt

betettem a kis kofferbe, a vörös bársony mélyedésébe. Becsuktam a fekete koffert. És odaadtam Pepin bácsinak, aki megfogta, és szalutált Majerné asszonynak...

Másnap nem mentem iskolába, apu pedig nem ment be az irodába. Anyu nagy ujjongások közepette tánclépésben lejtett egyik ágytól a másikig, és cserélte a vizes borogatásokat. Apunak még a szemén is törülköző volt, és nem akarta látni isten szép világát. S noha szabadgondolkodó volt, az Úrhoz könyörgött, hogy vegye magához. Velem nemcsak az ágy, hanem még a mennyezet is forgott. Anyunak el kellett mesélnem azokat az emlékfoszlányokat, amelyekben felidéztem mindazt, amire csak emlékeztem. Ámbár attól a pillanattól kezdve, hogy a bácsi fölállt és szalutált Majerné asszonynak, attól a pillanattól kezdve az égvilágon semmire sem emlékeztem. De anyu ennyivel is beérte, bebiciklizett a városba, és amikor visszatért, két, selyempapírba csomagolt üveget hozott. És sohasem láttam anyut ilyen vidámnak, ilyen nevetős kedvűnek. Elmesélte nekem, hogy éjfélkor valaki kopogtatott az ablakon, és amikor kinyitotta az ajtót, hát ott állt Holoubek úr, a városi őr, mögötte egy féloldalra billent talyiga s rajta két linóleumdarab. Amikor megkérdezte, ki rendelte azt a linóleumot, akkor Holoubek úr elmondta, hogy éjfél előtt a Cigánylányhoz címzett kocsmában a handlék becsukták az ajtóba a fejét, és egy husánggal akkorát húztak a sisakjára, hogy mennydörgés támadt a fejében. És aztán, amikor így lépkedett, hogy találjon valakit, aki segít lehúzni a sisakját, hát összeakadt Pepin bácsival, aki jelentette, hogy Majer mészáros boltjánál, a lépcső aljában két részeg fekszik. És amikor odaért, hát látta, hogy a gondnok úr és a fiacskája az, teljesen önkívületi állapotban. Így aztán kölcsönvette a talyigát, és hazaszállította őket a sörgyárba. És ettől anyut olyan öröm fogta el,

hogy húsz koronát adott Holoubek úrnak, és megígérte neki, hogy ma eljöhet egy láda sörért. És attól a sörtől Holoubek urat olyan öröm fogta el, hogy lelohadt a feje, és sikerült meglazítania azt a sisakot, és letörülnie az izzadságot. Ezt nagy nevetés közepette mondta el nekem anyu. És amikor apu öklendezni kezdett, anyu félrehúzta a selyempapírt, és egy üveg Sagavírt állított apu orra elé, és apu, amikor meglátta azt az üveget, hányni és nyöszörögni kezdett, és anyu kupicákat hozott, és kitöltötte a világos színű likőrt, és amikor átnyújtotta apunak a poharat, hát apu kilógott az ágyból, és zöldes víz folyt a szájából. Így aztán anyu saját magának töltött. És estefelé megjött Pepin bácsi, és hozta a kis fekete koffert a fulgurációs sugárzással. Apu rögtön kinyitotta azt a koffert, és megnyugodott, amikor látta, hogy a vörös bársonyon mind ott vannak azok a szép gyógyeszközök. Egymás után vette kezébe a készülékeket és kiabált.

Mi a csudát csináltatok vele, hogy így illatozik?Anyu lehúzta a selyempapírt, és a magasba emelte a szép meggylikőrös üveget, de apu, ahogy

meglátta azt a meggylikőrt, éppen hogy csak ellökte azt a nyitott koffert, és öklendezni kezdett, és egy kis zöldes vizet hányt bele az ágy lábánál álló vödörbe. Anyu töltött Pepin bácsinak egy pohárka Sagavírt, és a bácsi ivott az egész család egészségére, és aztán mondta apunak. Mit csinálunk vele? Az egész Žofín paff vót tőle! A szépjányok főfeküdtek a piliárdra, és én fulgurációs áramokat adtam a hajukba: mert Bätista úr írásműve szerint a házastársi boldogság záloga az egészség és jól megtermett test.

SUMAVAI ZENÉSZEK

PONT A SÖRGYÁRNÁL kezdtek el játszani. Az összes asszony kiszaladt, otthon úgy maradt minden, ahogyan éppen letették a kezükből, és oda, ahová a vándorzenészek mentek, oda tartottak az asszonyok is, akik egyre többen voltak. Azok a sumavai zenészek valahogy úgy játszottak, mintha fáradtak lennének, mintha azokat a polkákat és keringőket a muzsikusok hajnal felé húznák a kocsmában, mintha egy lassúbb világból érkeztek volna. Nem volt rajtuk semmi különös, ellenkezőleg, hosszú, kopott kabátot viseltek, azok a felöltők teljesen kikoptak a gomblyukak körül és a gallérnál, de főleg a mellrészen, mert amikor abbahagyták a játékot, hangszereiket a mellüknek támasztották. A fejükön sapka volt, olyan, amilyet a jégvágók hordanak télen, olyan, amit le lehet húzni egészen a fülre, és meg lehet kötni az áll alatt, hogy ne vigye el a szél és ne süvöltsön a fülükbe. Egyszer a városka túloldaláról jöttek, és a sörgyárnál végeztek, az istállóban aludtak. A kocsis szénát és pokrócokat adott nekik, és én láttam, hogy tulajdonképpen mire is valók azok a sapkák. Amikor lefeküdtek, és hangszereiket a mellükre kötötték, mint anya gyermekét, legvégül azokat az usankákat egészen a nyakukba húzták, le egészen a fülükig, teljesen befalazták magukat, hogy semmi se zavarja őket, és azon nyomban elaludtak. A szájuk egészen piros volt, már majdnem véresre dörzsölődött, csak egy egészen vékonyka bőrréteg védte, mert egész nap fújták a trombitát és a klarinétot. És sohasem szóltak egy szót sem, mintha csak némák lennének. De ez attól volt, hogy állandóan úton voltak, egész nap csak mentek, mint a postások, délben ledőltek valahol a fűre, és sapkájukat a fülükre húzták, és hangszereikkel a kezükben meg a mellükön aludtak egy órácskát, az asszonyok és a gyerekek körülülték őket, nézték a zenészeket, és nem tudtak betelni a látásukkal, annyi érzéssel játszottak, trombitájuk hangja mintha a folyón túlról szállt volna, hogy azok az asszonyok is, akik állandóan nevettek, elkomolyodtak, elhallgattak, valahogy megszépültek attól a szomorúságtól, amit a vándorzenészek ébresztettek bennük. És amikor ott aludtak a sörgyár istállójában, és én éppen az üres üvegeket és a zsírosbödönt vittem el, láttam, hogyan nyöszörögnek álmukban a

vándorzenészek, nem emberi hangok, nem mondatfoszlányok voltak azok, hanem a dalok, amelyeket egész nap és azelőtt talán egész életükben játszottak, azok tértek vissza hozzájuk, és ők dallamfoszlányokat nyöszörögtek. Valószínűleg ezért voltak szomorúak, ezért nem szóltak egy szót sem, mert senki sem hitte volna el nekik, hogy tele vannak, mindhalálig tele vannak fúvós zenével, ott úszik bennük, mint tészta a laskaleveses kannában. Ezért nem hallotta őket senki sem beszélni, némán vették el a pénzt és az ételt, egész nap mindig ugyanaz a zenész vette el, a zsíros kenyereket berakta a zsákba, nem hátizsák volt az, nem is torniszter, hanem egy közönséges nyersvászon zsák, alul, a sarkainál madzagokkal felkötve, amelyekkel aztán átvetették a vállukon. És az, aki a pénzt kapta az emberektől, aprópénzt, betette a kabátja zsebébe, és az a zseb egészen kinyúlt, és az oldalán foszladozott, így mentek a vándorzenészek utcáról utcára, lassú léptekkel, mintha össze lenne kötözve a lábuk, és amerre fordultak, ott jártak a nyomukban a gyerekek és az asszonyok, senki sem tapsolt, mert olyan volt, mintha temetésen lennének, még azok a vidám dalocskák is, ha a vándorzenészek játszották őket, olyan szörnyen lassúak és szomorúak voltak, és amikor a sumavai zenészek játszottak, minden asszony félrenézett, egyáltalán nem a dalocska volt a fontos, hanem az, ami a dalocskát felidézte, azok a szép és szomorú képek, amelyek elszálltak az asszonyoktól, és soha többé nem térnek vissza. Amikor befejezték, egy percig néma csönd volt, némelyik asszony a köténye sarkával törölgette a könnyeit, és felnevetett, amikor egymásra nézett két ilyen könnyező asszony, egyszerre csak egymás karjába vetették magukat, és egymás hajába rejtették az arcukat, úgy, ahogy a fáradt sörgyári lovak egymás nyakára hajtják a fejüket, mert szerették egymást, mert elpanaszolták egymásnak szomorú életüket. És a vándorzenészek befordultak egy újabb utcába, a legkevesebb ember a tereken és a főutcákon volt, de amikor a vándorzenészek szűk kis utcácskákba értek, ott, ahol szegényebb emberek laktak, ott jóformán mindenki, aki csak járni tudott, kijött és a zenészek nyomában lépkedett, akik csak most nyugodtak meg, csak most látták, hogy vannak itt olyan emberek is, akik az életüket adnák a muzsikáért, hogy csak most játszanak azoknak, akik velük egy vérből valók. És csukott szemmel játszottak, amikor abbahagyták, mintha azok a sumavai zenészek is ébredeztek volna, az a zene ott volt bennük, átfolyt rajtuk, mint a Punkva búvópatak, ahol iskolai kiránduláson voltunk, egy pillanatig nyitott szemmel álltak, majd jelt adtak, és újra elmerültek önmagukban, hangszereikből és piszkos ujjaikból régi dalok szárnyaltak fel a szűk kis utcácskák fölé, és becsordogáltak a fülekbe és a fülekből a lelkekbe. A sumavai zenészeket annyira lefoglalta az a zene, hogy sohasem futotta az idejükből borotválkozásra. Talán akkor borotválkoztak, amikor hazatértek. Mindig borostásak voltak, de illett nekik a borosta, az arcuk végül is ugyanolyan megviselt volt, mint a kabátjuk és a cipőjük. A cipőjük fűzős cipő volt, amolyan katolikus cipő, amilyet a falusi plébánosok viselnek, és amit nem lehet boltban venni, hanem méretre készül. És azok a cipők mindig viseltesek voltak, ráncosak és porosak, és a lábfejrésznél a vándorzenészeknek mindig meg kellett lazítaniuk a fűzőt, mivel a lábuk megdagadt, ahogy szüntelenül járták a világot. És én ott voltam a nyomukban, de nem a zenéjük miatt, mi több, nem is néztem azokat a sumavai zenészeket, háttal álltam nekik, és azt bámultam, mit csinálnak a vándorzenészek és dalocskáik az emberekkel, főleg az asszonyokkal. Láttam, milyen óriási hatással van a zene az asszonyokra. Egyre csak lépkedtek, reszkettek, hogy reggel mindent odahagytak, de mintha kötéllel húznák őket, egyre csak lépkedtek tovább, az a kötél láthatatlan volt, de én láttam. Így vonultak az asszonyok csak úgy kötényben, étlen-szomjan, csak a dallamok éltették őket. Mire dél lett, a zenészek már végigmentek az Elza úton, a Vár utcán, a Kis és a Nagy Sánc utcán, a Lovarda utcán, játszottak a templomtéren, de most a várfalak mentén kijutottak egészen a Kecskés térre, ott leültek a fűre, és kibontották a zsákjukat, és lassan eddegéltek, az asszonyok elszaladtak egy pohár söréit, a zenészek iszogattak, szürcsölgettek, s amikor befejezték az evést, hátradőltek, néhány percig a felhőket bámulták, aztán karjukat a

homlokukhoz emelték, beárnyékolták a szemüket, és az asszonyok ott térdepeltek mellettük, és hessegették a legyeket, és amikor a gyerekek fecsegni kezdtek, szigorúan rájuk néztek, és ujjukat a szájukra tették. Így pihentek ott a sumavai zenészek, hasukon csillogtak a harsonák, a vadász- és szárnykürtök, azok a hangszerek pont úgy néztek ki, mint a vándorzenészek, ütöttek-kopottak voltak, és rögtön látni lehetett rajtuk, hogy régóta szolgáinak a világon, és mindennap játszanak rajtuk, mint az agyonnyúzott, elgyötört igáslovak, úgy néztek ki azok a sárgaréz harsonák és kürtök. És a zenészt, aki úgy tartotta a kezében klarinétját, mint Szent Alajos a fehér liliomszálat, egészen a földhöz lapította aprópénzzel teli hatalmas zsebe és nyersvászon zsákja. Így pihentek, katolikus cipős lábuk szétvetve, négy muzsikusszobor odadobva a Kecskés térre, a felhúzott nadrágokból előkandikáltak a porral lepett fehér gatyák, amelyeket a bokarésznél az egykor hófehér szalagok fogtak össze. Még ha hőség volt is, a zenészek akkor is mindig hordták azokat az egykor hófehér gatyákat, még aratás idején is ott volt rajtuk a hosszú kabát és a füles sapka, ami alatt fénylett az izzadság. És én kiszámoltam, hogy a sumavai zenészek egy nap alatt több pénzt keresnek, mint amennyit az emberek egy hét alatt beledobálnak a templomi perselyekbe, a Herceg Hotelben ebédelhettek volna, vehettek volna maguknak egy negyed kiló sonkát, de ők mindig szerényen s takarékosan éltek, minden bizonnyal jól tudták, miért, mert amikor esni kezdett a hó, leesett az első hó, és ők játszottak, homlokukba húzott usankában, kezükön kesztyűvel, amelyen levágták az ujjak végét, hogy játszani tudjanak, de aztán hazatértek, hogy kicsit összeszedjék magukat az után a vándorlás után, hogy kipihenjék nem az út, hanem a zene fáradalmait... Amikor felébredtek a Kecskés téren, megrémültek. Még mindig a hátukon feküdtek, női arcok hajoltak föléjük, emberi arcok koszorúja vette őket körül, arcok, amelyek mosolyogtak, és a kezüket nyújtották a zenészeknek, hogy felhúzzák őket, hogy felülhessenek. De a vándorzenészek megrémültek, hogy meghaltak, hogy az égből üdvözült angyalok kara nyújtja feléjük a kezét és húzza fel őket az égbe. De aztán a zenészek rájöttek, hogy ezek csak a tisztelőik. Felálltak, rendbe szedték magukat, és odébb mentek egy utcával. És az asszonyok előttük szaladtak, és tudatták az utcával az örvendetes hírt, hogy egy perc múlva megjönnek a sumavai zenészek, hogy ezek a vándorzenészek kivétel nélkül gyönyörűek, hogy sűrű göndör hajuk van és olyan szép szemük, mint a görög isteneknek. És amikor az asszonyok sóvár szemekkel a muzsikusok elé futottak, és amikor meglátták a négy zenészt, milyen borostásak, milyen lassan lépkednek, mintha bilincsbe lenne verve a lábuk, milyen elnyűtt a kabátjuk, akkor azok, akik még nem láttak vándorzenészeket, szemrehányóan néztek a lelkendezőkre, akik reggel óta ott voltak a muzsikusok nyomában. De amikor a vándorzenészek megálltak, a szemükkel jelt adtak, lehunyták pillájukat, és játszani kezdtek... Csörgedezik a patak... amikor mintha az erdőkön túl, a messzi távolban játszottak volna, csak úgy dédelgették, gyöngéden kitaszigálták hangszereikből a dallamot, amely mintha minduntalan el akart volna halni, amikor egyáltalán nem törték össze magukat a nagy igyekezetben, sohasem gyürkőztek neki a klarinétnak meg a trombitának, hogy versenyezzenek, ki fújja harsányabban, pont ellenkezőleg, ki tud halkabban játszani, éppen csak belelehelni a harsonába, a szárny- meg a vadászkürtbe, csak úgy a fülbe muzsikálni, akkor a vándorzenészekben csalódott asszonyok is mosolyogtak, éppúgy, mint a többiek, akiket már reggel rabul ejtett a sumavai muzsika, és arcukra ugyanaz az öröm, ugyanaz a mosoly lopózott, mert megtisztelve érezték magukat, hogy ilyen gyengéd, ilyen megható zenét hallhatnak. Amikor egyszer eleredt az eső, a zenészek nem játszottak. Az asszonyok megrémültek, amikor látták, milyen gonddal bugyolálják be a zenészek hangszerüket a viaszosvászonba. Aztán bementek a fogadóba, ahol többen ültek, és bár a vendégek kérték őket, hogy játsszanak, a sumavai zenészek nem játszottak, mert csak szabad ég alatt, állva és az utca népének játszottak. Így üldögéltek, és hallgatagon itták a sörüket, és valahogy elszállt minden gondjuk, üldögéltek és gondtalanul itták a sörüket, pihentek, nézelődtek, és örültek annak, amit

láttak, nem kívántak semmi mást, mint hogy így üldögélhessenek és nézelődhessenek. De az asszonyok ott álltak a fogadó kapualjában, és annyira összezsúfolódtak, hogy ha valamelyikük megfordult, akkor egy másikat kiszorított az esőbe. Zuhogott, mintha dézsából öntenek, de az asszonyoknak látomásuk volt, hogy a felhők már felszakadoznak, nézték az eget, ahonnan ömlött az eső. De az asszonyoknak látomásuk volt, hogy már felszakadozott a felhőzet, és az utolsó cseppek hullanak, hogy a fogadó mögött már kék az ég, nem múlt el egy perc sem anélkül, hogy valamelyik asszony be ne szaladt volna a terembe, és ne jelentette volna a zenészeknek, hogy már alig esik. De a muzsikusok csak üldögéltek, és nem kívántak semmi mást, mint hogy így üldögélhessenek egészen estig és nézegethessék a körülöttük lévő dolgokat és embereket, nem akarózott sem elindulniuk, sem játszaniuk, csak üldögélni és bambán, boldogan nézelődni. És az asszonyok kijöttek, és jelentették a többieknek, hogy a sumavai zenészek már hangolják hangszereiket, alig bírják kivárni a pillanatot, amikor újra elkezdhetnek játszani. És az asszonyok ki-kipillantottak, némelyik kiment a fogadó elé, felnézett, az eső úgy zuhogott, hogy egy perc alatt csuromvizesek lettek, hogy csöpögött belőlük a víz, cipőjükkel bokáig süllyedtek a hatalmas pocsolyákba, de örvendezve tértek vissza a kapualjba, és jelentették, hogy már alig szemerkél.

Nagyon megszerettem anyut, amikor tavasszal megjöttek a sumavai zenészek. Csak úgy kötényben, ahogy a disznókat etette, délelőtt kiszaladt a sörgyárból, és a zenészek még szebb világba vezették, mint a sörgyár, és anyu elfelejtette, hogy dél van, és a többi asszonnyal együtt végigment a főutcákon, míg csak a szűk kis utcácskákon át ki nem jutott a Habeš végére, egészen a gázgyárhoz és a futballpályához, ahol hátrafordult, és látta, hogy a nap már lenyugszik. És nem ő volt az egyetlen, az Elbán túlról vele együtt tértek vissza az asszonyok, akik ugyancsak estefelé ébredtek fel és kaptak észbe, hogy otthon vacsorára várja őket a férjük és a gyerekek, megpróbáltak szaladni, de a könyörtelen nap már lenyugodott. Apu otthon megterített magának, máskor mindig kávét és kenyeret vacsorázott, de ma húst és mártást akart enni, ült a terített asztalnál, fogta a kanalát, és a tányért kocogtatta, és sápadtan bámult kifelé az ablakon, valami borzasztó érdekeset fedezett fel a sörgyár kéményén, felállt, rátámaszkodott az asztal lapjára, és továbbra is azt a kéményt bámulta, ami kirajzolódott az alkonyati égen, és sarlós fecskék röpdöstek ide-oda, csiviteltek, és apu kanalával a tányér szélét kocogtatta. Amikor megjött anyu, teli bűntudattal, és gyorsan begyújtott, és melegíteni kezdte a mártást a hússal, és amikor megmelegítette és odatette az asztalra, apu fölállt, lecsapta a kanalát, langyos kávét töltött magának, és levágott egy szelet kenyeret, és lassan evett, és egyre azt a sörgyári kéményt bámulta. És én éppen a folyóról tértem vissza, a nap lenyugvóban volt, az alacsony parton Vošoust asszony szaladt, nyomában felbőszült férje, Vošoust asszony szaladt, és a férje el akarta kapni a hajánál fogva, de Vošoust asszony gyorsabb volt, és Vošoust úr mindig mellényúlt, de mindketten szaladtak tovább, és Vošoust úr kiabált...

Majd adok én neked vándorzenészeket! És amikor a városka végére értem, a nap lenyugodott, és láttam, hogy az alacsony parton Záveský asszony szalad, nyomában Záveský úr, a gépész, és kiabál, és Záveský asszony tovább szalad, Záveský kiabál, s Záveský asszony tovább szalad. Záveský úr egyre azon igyekszik, hogy kijöjjön neki a lépés, és fenéken billenthesse feleségét, de felesége, amikor férjének éppen kijött volna a lépés, egy kicsit fölgyorsított, és így szaladtak tovább, és Záveský úr csak nem tudta futás közben eltalálni azt a pontot, ahol megvethette volna egyik lábát és a másikkal fenéken billenthette volna feleségét. Így szaladtak, és Záveský úr ordított... Majd én kiverem abból a buta fejedből azokat a sumavaiakat! És a hitvestársakat már elnyelte a félhomály, átfutottak a vasúti híd alatt, talán az első faluban Záveský asszony kifullad, és férjének kijön a lépés...

DIÁKLÁNY

VÁROSKÁNKBAN a legnagyobb gyerekek a felnőttek voltak, és voltak közöttük olyan polgárok is, akik színházasdit játszottak. Szinte valamennyien gyakran megfordultak a sörgyárban, amikor itt volt a disznótor, amikor itt volt a fogoly- és nyúlvadászat ideje, és főleg amikor itt volt a főpróbáké. Társulatunk kéthavonta új darabnak örvendhetett, amit először néhány estén át nálunk olvasgattak, sört ittak és zsíros kenyeret kentek, és felolvasták azt, amit majd előadnak. Aztán elutaztak Prágába, és megnézték, hogy adják elő a darabot Prágában. Aztán elérkezett a próbák csodálatos időszaka. Anyu épp hogy csak megitatta a kecskéket és megetette a hízókat, aztán jóval a próba előtt felvette kosztümjét, azt a kék kosztümöt, hóna alá csapta szerepét, és hol gyalog, hol biciklin bement a városkába. De az már nem az én anyukám volt, hanem az a nő, aki fel fog lépni a következő darabban. Amikor a Külvárost játszották, akkor anyu annyira prágaiul és annyira közönségesen beszélt, hogy még apu is belenézett a szövegbe, tényleg ott van-e. De amikor A tenger asszonyát játszotta, akkor meg annyira eltávolodott tőlünk, hogy apuval egészen ingerült hangon beszélt, és amikor Nórát játszotta, akkor először kedves volt apuval, szinte cselédként leste minden kívánságát, de aztán, amikor Nóra megváltozott a darabban, akkor anyu válással fenyegetőzött, azzal fenyegette aput, hogy elhagyja, és apu csak akkor nyugodott meg, amikor látta a szövegben, hogy ez anyu szerepe az utolsó felvonásban, hogy anyu nem úgy gondolja. De apu azért félt, mert anyu sokkal jobban tudta ezt előadni, mint az életben, olyan őszintén mondta apunak, hogy elhagyja, és új életet kezd. Apu örült, amikor anyu Desdemonát játszotta. Az utolsó felvonást apu éppúgy átélte, mint Othello, és sajnálta, hogy azt a főszerepet nem játszhatja el ő. De legalább azt az utolsó felvonást elpróbálta anyuval, és láttam, hogy apu annyira beleélte magát a szerepébe, hogy azokat a féltékenységi jeleneteket olyan őszintén és átéléssel mondja, hogy egyszer lerántotta anyut a földre, és ott üvöltözött fölötte, egyik kezében a szöveget tartotta és olvasta, a másikkal anyut szorította úgy, hogy anyunak megfájdult a karja, és kiabált apura, hogy engedje el, és azt mondta neki, hogy vadállat. De apu azzal védekezett, hogy ez le van írva, és hogy a szöveg szerint csinálja, szerette volna, ha még egyszer elpróbálhatja anyuval a végét, de anyu idejében az órájára nézett, hogy már el kell mennie a színházba próbára, mert apu fenyegetőzött, hogy megfojtja anyut, ahogy az az Othello végén van. És így anyu esténként próba előtt kék kosztümben sétált a téren, hóna alatt összetekert szerepe, az emberek köszöntötték, megálltak, csoportba verődtek anyu körül, és anyám arról mesélt, mit fognak játszani, és kik fognak abban a darabban játszani. És én az árkádsor alatt álltam, mögöttem Rehr úr nyitott üzlete, Rehr úr nyúl- és kecske- és hörcsög- és általában mindenféle bőröket vásárolt, az a bűz olyan szörnyű volt, hogy ide csak az jött, akinek muszáj volt. De az az átható bűz nem Rehr úr üzletéből jött, hanem hátulról, ott a folyó közelében, ott az árkádos főtéri ház mögött, ott gyűlt halomba a vágóhidak összes csontja, hatalmas csonthegy magasodott ott, a csontokon még ott voltak az inak meg a hús, amikor idehozták őket, de a nap és főleg a patkányok, mindent csontig rágtak, hogy a sötétben úgy ragyogtak azok a többtonnás csontkupacok, mint foszforeszkáló mutatók a templomtornyokon...

És álltam az árkádsor alatt, egy oszlopnak támaszkodva, a tér túlsó oldalán korzózó fiatalok csoportjai áramlottak föl és alá, a négyesével egymásba fogózó lányok kacagtak, és az ugyancsak négyesével sétáló fiatalemberek rájuk mosolyogtak, átkiabáltak egymásnak, és így az egyik emberfolyam felfelé áramlott, a másik lefelé, és amikor elhaladtak egymás mellett azok a négyes oszlopok, akkor mindenki alig bírta kivárni, hogy végre megpillanthassa a barátnőjét és a kisasszonykáját, hogy végre megpillanthassa fiúját vagy a barátját, és így szórakozott a fiatalság, míg csak teljesen be nem sötétedett. És a Mária-oszlopnál felnőttek járkáltak föl és alá, hátratett

kézzel vagy nádpálcát forgatva, percenként az órájukra pillantottak, mintha vonattal kellene valahova elutazniuk, és anyám néhány pillanatig a felnőttekkel sétált, aztán újra átvágott a korzón, mintha keresne valakit. És én láttam a távolból, hogy anyu senkit sem keres, csak úgy tesz, mintha keresne valakit, hogy az emberek lássák azzal a szereppel a hóna alatt, sőt anyu valahogy úgy tekintett körbe, mintha ő a beavatottak közé tartozna, mintha egészen más lenne, mint a többiek, azért, mert színházat játszik, mert játszani fog az új darabban, és így a többieknek elég idejük van arra, hogy lássák anyut, hogyan is néz ki a valóságban, és hogyan fog kinézni aztán, amikor egészen másvalakit alakít majd. És nemcsak anyu, de már megjött a többi színész is, mindegyiküket ismertem, mert zsíros kenyeret kentem és sörösüvegeket nyitogattam nekik, ők is elegáns ruhában jöttek, mindegyiknek ott volt a hóna alatt az összetekert szerep, amikor alkonyodni kezdett, tíz darab fehéren világító összetekert szerep járkált föl és alá a téren, és mindenki, aki csak játszott a következő darabban, nyájasan meg-megállt, mosolygott, fogta azt a szerepet, és időnként meglengette a levegőben, néhányan amolyan papír távcsövet csináltak belőle, és a szemükhöz illesztették. Így játszadoztak azok a nagy gyerekek, én csak álltam az oszlopnak támaszkodva, mögöttem Rehr úr kivilágított üzlete, amelyből szörnyű bűz áradt, senki nem jött be az árkádsor alá, és így zavartalanul nézelődhettem és szégyenkezhettem, hogy játssza meg a társaság, amely oly gyakran megfordult nálunk, a színészt, hogy készülődik az estére, amikor valóban elkezdődnek a próbák. Aztán, amikor már csak egy hét volt a bemutatóig, amikor a társulat már kívülről tudta a szerepét, akkor azon az utolsó héten a színészek a korzó helyett egyenest a színházba mentek. A főpróbák előtt három órával felvették a jelmezeket és azokat a ruhákat, amelyekben játszaniuk kellett, és hogy megtanuljanak bennük járni, hát Othello, vagyis a gyógyszerész úr, hosszú szoknyájában keresztülment a téren a Herceg Hotelbe, kissé megemelte ezüstszoknyáját, nehogy elvágódjon, már feketére volt mázolva, derekán széles aranyöv, föl s alá járkált a téren, majd újra bement a szállodába, és egy pohárka szíverősítőt rendelt. Anyu egész héten, még a kecskékhez is, hosszú atlaszruhában járt, mint Desdemona, válaszolgatott az embereknek... Rodrigo, Velencéből?, és mosolygott, és felváltva volt boldog és boldogtalan aszerint, hogy a darab melyik jelenetére gondolt. És ebben a hosszú estélyiben kerekezett be a városkába, és ahelyett, hogy egyenest a színházba ment volna, a téren leugrott a bicikliről, és a trafikhoz támasztotta, kissé megemelte az estélyit, nehogy elvágódjon, megbotoljon benne, keresztülment az esti korzón, csodálkozott, hogy nem találja Othellót, vagyis a gyógyszerész urat, aki a Herceg Hotelben álldogált, kezében egy stampedlival, és arról értekezett, hogy Othello tulajdonképpen egy nemes érzületű barbár, és ezt éppen ő játssza. Az igazgató tanító úr pedig úgy lépkedett és rapírozott, mint egy velencei nemes, forgolódott és fogadta a köszönéseket, vívótőrje meredezett, és az igazgató tanító úr egész héten járni tanult a magas sarkú cipőkben, oldalán a vívótőrrel, és azt gyakorolta, hogyan kell velencei módra köszönni a kalappal, amelyen strucctoll lengedezett. A féltékeny Othellón kívül apu legjobban azt a színdarabot szerette, amelynek Árnyék volt a címe. Anyu az utolsó héten kikölcsönzött egy kerekes tolószéket, mert a főszerepben a darab elejétől majdnem a végéig egy nyomorékot játszott, aki örökre oda van láncolva a tolószékhez. És így anyu tolószéken közlekedett a szobákban, magam is megrémültem, ahogy erőlködött, hogy fölálljon, de nem sikerült neki, apu nagy élvezettel tologatta szobáról szobára, és anyu hosszas beszélgetéseket folytatott önmagával, amelyekből kiderült, hogy a férje híres festő, és csodálatos képeket fest a műtermében, de anyu nem tud járni, és nagyon szeretne meggyógyulni, hogy elmehessen abba a műterembe, ami Párizs túlsó végén van. És apu megfiatalodott, tolta anyut, és kikérdezte a szerepéből, és én láttam, hogy apu örülne, ha ez mindig így lenne, ha anyu nem tudna járni, és egész életében tolószéken közlekedne, mint abban a darabban, aminek Árnyék volt a címe. És el kellett ismernem, hogy anyu igazi szülésznő, mert a harmadik felvonásban, amikor akaratereje megfeszítésével sikerült fölemelkednie abból a

tolószékből, láttam, hogy a valóságban ez egyáltalán nem így lenne, ahogy anyu játszotta, hogy egyszerre csak apu is azt kívánta anyunak, hogy fölálljon, hogy csoszogó léptekkel elvonszolja magát a taxiig, és hogy aztán lassan, lépcsőről lépcsőre hágva felmenjen a műterembe, ahol látta, hogy a férje már egy másik asszonnyal él együtt... És anyu, amikor otthon látta ezt, akkor teljesen összeomlott, összeroppant, és a konyhából lassan kilopózott a folyosóra, és lépcsőről lépcsőre hágva kiment a sörgyár udvarára, nekitámaszkodott a falnak, és a sörgyári munkások azt hitték, hogy anyu derekába beleállt a fájás, de anyu teljesen magába roskadtan visszament a szobába a tolószékhez, amit apu eléje állított, és amikor anyu beleült abba a székbe, és lábára terítette a kockás takarót, apu újra jókedvre derült, szobáról szobára tolta anyut, és anyu azt mondogatta, hogy így fog közlekedni élete végéig. Így apu legalább egy hétig boldog volt, mert úgy látta anyut, ahogy mindig is látni szerette volna. És én azok alatt az évek alatt az összes ilyen darabot betéve tudtam, de sohasem mentem el a színházba, hogy megnézzem valamelyiket. Tudtam, hogy ha ott állnék az oszlopnak támaszkodva, amely az erkélyt tartotta, tudtam, hogy a képem vörösre gyúlna, nem a szégyentől, hanem valamiféle félelem- és szeméremérzettől, hogy valami történik, hogy anyu elfelejti a szövegét, és egyszerre csak valami egészen mást fog játszani. Már a puszta gondolat is, hogy felmegy a függöny, és anyám megjelenik a színpadon, rémülettel töltött el, hogy másnak fogom látni, mint aminek látni szerettem volna. Én a kövér anyukákat szerettem, akik állandóan otthon ültek, és teljesen lefoglalta őket a család, mint ahogy apu is inkább egy tolószéken közlekedő anyut kívánt magának a helyett a táncos lábú tündér helyett, aki anyu a valóságban volt. És aztán a városka lakói, amikor megláttak, megveregették a vállamat, mivelhogy annak a hölgynek voltam a fia, aki olyan szépen játszik a színházban. És úgy viselkedtek velem, mintha én is színházasdit játszanék. És így, amikor a korzón sétáltam vagy iskolából jövet-menet, állandóan szégyenkeztem amiatt, hogy sohase lehettem egyedül a városkában, az emberek előre köszöntek, barátságosan integettek, és én nem ismertem őket, vagy ha igen, csak látásból. Ezért kellett a városkába belopakodnom, ezért szerettem az árkádsor alatt ácsorogni, a bőrökkel és régi csontokkal zsúfolt bolt úgy állt mögöttem, mint angyalok védőserege, Rehr úr, ő volt az én őrangyalom, az a nagy halom csont ott hátul és a bőrök bűze, ezek voltak az én biztosítékaim arra, hogy az emberek elkerülnek... De annak a színházi egyletnek a társulata önmagát alakította a színházban, még ha azok a történetek másképpen és máshol és máskor játszódtak is. Ezen a télen a Diáklányt kezdték próbálni. A sörgyárba az olvasópróbákra eljöttek azoknak az uraknak a hitvesei is, akik disznótorra, fogolyvadászatra és zsíros kenyérre jártak hozzánk, és én a konyhában ültem, és moccanni sem bírtam attól, amit láttam és hallottam. Anyu játszotta a címszerepet. Végül is az, amit olvasott, teljesen megfelelt anyu jellemének, de amikor láttam, hogy osztálytársnőit azok a kövér nőszemélyek fogják alakítani, akkor először azt hittem, hogy direkt csinálják ezt, a tréfa kedvéért, de a második olvasópróba után már láttam, hogy azok a nők igazából játszanak, szentül meg vannak győződve arról, hogy azokat a hatodik osztályos csitriket csakis ilyen kövér asszonyságok alakíthatják. És mindnyájan nagyon igyekeztek és fel-alá ugrándoztak a szobában, és az olvasópróbák után anyu úgy ment el a színházba mint Tánya, aki fülig szerelmes Sychrava tanár úrba, apu, amikor otthon kikérdezte anyut, egy kendővel bekötötte a fél szemét, s úgy beleszeretett anyuba, hogy epekedve sóhajtozott, és amikor válaszolt anyunak, remegett a hangja, és azzal az ürüggyel, hogy anyu még jobban tudja a szerepét, elpróbálta vele az utolsó felvonás zárójelenetét, amikor Tánya kiszalad az osztályból, és leejti a zsebkendőjét. Akkor apu letérdelt, felemelte azt a zsebkendőt, megcsókolta, és karját kitárva a szobaajtó felé, ahol anyu eltűnt, ezt suttogta... Tánya! És aztán a próbák a színházban folytatódtak, a sörgyárban anyu felnyitotta a varrógépét, és eljött a varrónő és mértéket vett és matrózruhácskákat varrt, hogy Sovová diáklánynak meg Mráčková diáklánynak meg Valášková diáklánynak, alias Benjaminnak, meg anyunak térdig érő kék rakott szoknyájuk

legyen, meg kék matrózblúzuk és a hajukban egy nagy fehér masni. És azon az estén, amikor elkészültek a ruhák, eljött a gyógyszerészné asszony meg a tanácsosné asszony meg az igazgató tanítóné asszony, és ragyogó arccal felöltöztek, a hálószobában öltözködtek, ujjongtak és vihorásztak, mert már beleélték magukat a szerepükbe, Benjaminka kiabált. Lányok, új tanárt kapunk, állítólag gyönyörű szép ember, és csak fél szeme van... Mráčková diáklány pedig, az a fél szem bőven elég neki, ha kettővel látna minket, rögtön az első óra után megszökne, Valášková diáklány pedig... Tehát Žiżkának fogjuk hívni!... És ez fog tanítani?... Kár, hogy nem a szerelemről tart előadást! Különórákat vennék... Én a konyhában ültem a falnak támaszkodva, és szégyenkeztem, hideg verejték gyöngyözött a homlokomon, és rákvörös voltam attól, amit hallottam, de amikor kinyílt a hálószoba ajtaja, és az ebédlőbe az égő csillár alá beszaladtak a pajkos diáklányok, pliszírozott szoknyácskában, matrózblúzban, és ráadásul mindegyikük fején ott ágaskodott a hatalmas masni, és egymásba karoltak, a tenyerükbe vihogtak, és ide-oda tipegtek a magas sarkú cipőkben, láttam, hogy ez az előadás a vég. És utolsónak anyu szaladt be, szintén diáklánynak öltözve, erőltetetten nevetett, mindegyik nő nevetett, és valahogy jól tudták, hogy melléfogtak, de csak szorították egymás kezét, és így merítettek erőt ahhoz, hogy higgyenek abban, ami nincs, hogy képesek komolyan eljátszani a diáklányok szerepét. És csacsogtak és kiabáltak, és percenként kibicsaklott a lábuk a magas sarkú cipőkben, de végül felvették a bundájukat, és gyalog elindultak a városba, hogy végigmenjenek a korzón, hogy beugorjanak egy csésze forró teára a Herceg Hotelbe, és élő reklámként bemutassák az embereknek, mit fognak legközelebb játszani a városban. És én azon az estén megállapítottam, hogy Pepin bácsi azzal a tengerészsapkájával egészen normális ember. Ültem a széken, a falnak támaszkodva, és arra a szép negyedikes lányra gondoltam, akit a polgáriból ismertem, kinyílt az osztály ajtaja, és ő belépett közénk, fiúk közé, és megkérte az igazgató tanító urat, hogy az esperes úr kérésére adjon engem kölcsön a leányiskolának, hogy néhány perc múlva majd visszaküldenek. És így aztán mentem, az a lány ugyanolyan matrózblúzt viselt, mint én, elvezetett a fiúiskola padlásához, amelynek bádoggal volt bevonva az ajtaja, és kinyitotta, és beléptünk a padlásra, a lány újra bezárta maga mögött az ajtót. És vezetett a gerendák alatt, hogy az út közepén egyszerre csak megálljon és hagyja, hogy beérjem, egészen közel állt hozzám, súroltuk egymást, blúza hullámzott, annyira kifulladt, egészen közel állt hozzám, rózsaillata volt, én is kapkodva lélegeztem, és lesütöttem a szemem, és ő a mellemre bökött, és azt suttogta... Igaz? És én tudtam, de azért azt kérdeztem... Mi? És ő azt mondta, hogy a mellemre egy meztelen sellő van tetoválva. Bólintottam, és ő azt suttogta... Megnézhetem, szabad? És én bólintottam, és annyira elgyengültem, hogy nem tudtam kikapcsolni a kék csíkos plasztront... és ő áthatóan nézett rám, és kapkodva lélegzett, és kikapcsolta a kapcsokat, és az ujjai remegtek, amikor félrehajtotta a matrózblúz gallérját, és így állt egy percig, és csak bámult, felemeltem a tekintetemet és néztem, ahogy álmélkodó szemekkel felsóhajtott... De hiszen ez gyönyörű! És csak bámult, és aztán ujját végighúzta a tetováláson, és valahol becsapódott egy ajtó, és ő gyorsan betakart, bekapcsolta a kék csíkos plasztront, és a kezét nyújtotta, és én megfogtam és éreztem, milyen puha a keze, mint az ökrök tokája, vezetett, és nekem csak egyetlen kívánságom volt, hogy mindig így vezessen, hogy ez a kéz vezessen, bárhová megyek is, mindörökre csak azt kívántam, hogy fiúkezemben tarthassam ezt a lánykezet. De vége lett, kinyitotta a bádoggal bevont ajtót, és kiléptünk a fiúiskola túloldalán lévő folyosóra, és újra bezárta maga mögött az ajtót, és a lányiskolában voltunk, és egy emelettel lejjebb mentünk, és aztán kinyitottam az ajtót, és a világosságban, az ablakkal szemben megpillantottam az esperes urat, aki a katedrára állított, és azt mondta... Nahát fiacskám ezek a negyedikes lányok itt nem tudják, hogyan lett Saulból Szent Pál, mondd el nekik! És én az osztályra néztem, a padokban a polgári iskola negyedik osztályának tanulói ültek, láttam, hogy a lányok felének matrózblúza és hatalmas szeme van, és komolyan néztek rám, az a

lány, aki idevezetett, rám mosolygott, és felemelte a kulcsot, mint kettőnk jelképét... és én gondolatban föllapoztam a bibliatörténet megfelelő oldalát, és még azt a képet is láttam, amit színes ceruzával kiszíneztem, és olvasni kezdtem magamban mindazt, amit esténként az ágyban már annyiszor elolvastam, hogyan lovagolt Saul, és hogyan csapott belé a villám... és amikor jóformán szóról szóra felolvastam azt a történetet, a lányokra néztem, bánatosabbak voltak, mint azelőtt, az esperes úr vidáman fölkiáltott... lányok, szégyelljetek magatokat, ez az ötödikes fiú jobban tudja, mint ti! Köszönöm! És az a kulcsos lány felállt, és újra felmentünk a lépcsőn az ajtóhoz, és újra kinyitotta, és újra bezárta maga mögött, és az a kulcscsikorgás egészen pontosan azt adta hírül nekem, hogy a fiú- és a lányiskolát elválasztó padláson csak ketten vagyunk, én meg ő. De csak lépegetett, és nem állt meg, nem akart már semmit sem tudni, nem akart elálldogálni velem, már nem vezetett kézen fogva, hanem csak egyszerűen kivezetett, kinyitotta az ajtót, és aztán újra bezárta, és egy emelettel lejjebb mentünk, kinyitotta az osztályunk ajtaját, és átadta az esperes úr köszönetét. És én leültem, teljesen megzavarodottan ültem, teljesen bambán néztem magam elé, mint most a konyhában, amikor anyu a többi diáklánnyal együtt bement a városba a Diáklány próbájára...

A Diáklánynak akkora sikere volt, hogy a premieren, rögtön az első felvonás után, a nézők nemcsak anyut tapsolták ki, hanem az összes többi színészt, és Tánya osztálytársnői viharos sikert arattak. És amikor véget ért a második felvonás, és az igazgató tanító úr mint Sychrava tanár fölemelte a zsebkendőt, amit anyu leejtett, és az ajkához emelte és megcsókolta és felkiáltott, és Tánya felé nyújtotta a kezét, aki zavartan kiszaladt az osztályból... Tánya... és a függöny lassan legördült, és a színes reflektor trikolórt vetített Sychrava tanár úrra és a fél szemét takaró fekete kendőre, és amikor a függöny lehullt, és az emberek fölálltak és bravót kiáltoztak, újra felment a függöny, és a színpadra kijött a rendező, Minář úr, a nyomda tulajdonosa, és szomorú hangon bejelentette, hogy az előadást félbe kell szakítani, hogy a hitleri birodalom hadserege, amely a reggeli órákban átlépte az ország határát és délben elérte Prágát, éppen most vonul be a mi városkánkba is, és felszólítja a lakosságot, hogy a városban őrizzék meg a nyugalmat... És a nézők, akik reggel óta tudták ezt, nem mozdultak a helyükről, de amikor valaki hírül hozta a térről, hogy esik a hó, és a Mária-oszlop alatt egy motorbiciklis század áll, felfegyverzett, sisakos katonák, az emberek csak akkor mentek ki ingerülten az idő előtt befejezett estébe, az éjszakába, ahol a gázlámpák fényében gumiköpenyekben egy idegen hadsereg katonái vonultak, gumibábok, esővel bevont havas szobrok. A diáklányok bundáikban kiszaladtak az éjszakába, fehér masnijuk világított az éjszakában, a Herceg Hotelbe szaladtak, hogy megigyanak egy forró teát, ugyanazt és mégiscsak más teát, mint amit a Diáklány harmadik jelenetében a žofíni korcsolyapályán ittak a fiatalemberekkel.

ARMAGEDON

AMIKOR NYELVTANÓRA volt, az igazgató tanító úr felszólított bennünket, diákokat, hogy álljunk sorba, és aztán elvezetett a főtérre. Először azt hittük, hogy az árkádsor alá vezet bennünket, ahol a kolíni vesztes csata után Nagy Frigyes megpihent és az éjszakát töltötte. De az igazgató tanító úr a tér közepére vezetett bennünket. És én azt hittem, hogy a díszkutat akarja megmutatni, amely már nincs itt, de ahol Nagy Frigyes, mielőtt aludni tért volna az árkádsor alá, elüldögélt a facsöveken, amelyeken idáig folyt a víz a Török-toronyból, a városi vízműből. De itt sem állt meg az igazgató tanító úr, hogy megmutassa nekünk a díszkutat, amely már a múlt században eltűnt, és ahol a facsöveken Nagy Frigyes üldögélt, és veresége okait boncolgatta. A

Mária-oszlophoz vezetett bennünket. És itt gyűjtött össze bennünket, és azt hittük, hogy mivel ezt az oszlopot a pestis ellen emelték, az igazgató tanító úr nyelvtanóra helyett majd azt mondja nekünk, hogy a német megszálló csapatok bevonulása ugyanolyan szörnyűség, mint sok-sok évvel ezelőtt a pestis volt. De az igazgató tanító úr felszólított bennünket, hogy gyülekezzünk a lakosságnak szóló német és cseh nyelvű felhívás körül. És abban a cseh felhívásban az állt, hogy a német hadsereg azért jött, hogy megvédje a cseh népet az ellenségtől, és aki ebben akadályozni fogja, azt hadbíróság elé állítják. És a fölhívást Blaskewitz, a megszálló csapatok parancsnoka írta alá. És az igazgató tanító úr elővett egy piros ceruzát, és aláhúzott tíz durva hibát, amelyek ki voltak nyomtatva abban a cseh néphez intézett felhívásban, és aztán újabb tíz, a cseh nyelv szelleme ellen vétő kifejezést. És amikor aláhúzta azokat a hibákat, ahogy alá szokta húzni a nyelvtani házi feladatokban, akkor Blaskewitz neve alá odaírta: Külalak: 3. Nyelvtan: 1. És azt mondta, itt van előttünk a példa arra, hogyan nem szabad írni, és senki sem tekintheti magát egy kultúrnép képviselőjének, ha ilyen durva hibákat csinál, és ha maga a birodalmi hadsereg parancsnoka csinál ilyen bakikat, akkor csakis ő lehet a vesztes, mert az a jobb, aki jobban fejezi ki magát. És visszamentünk az iskolába. Még jobban felzaklatta a német megszálló hadsereg bevonulása azt a mészárost, aki a húst bontotta a vágóhídon, Vašíček urat. Ő már a csapatok bevonulása előtt két évvel biciklin járta a városkát és a környező falvakat, és fennhangon hirdette, hogy ez a harc lesz a végső, az emberek bánják meg bűneiket, hogy felkészüljenek erre a végső harcra, amelyet az angyalok vezetnek majd, élükön magával Gábriel arkangyallal. De az emberek kinevették, és Vašíček úr tovább kerekezett, hogy hirdesse a végső harcot, amelyet Armagedonnak nevezett. És amikor látta, hogy az emberek kinevetik, akkor csak Armagedont kiáltozott feléjük. Az emberek meg cserébe elnevezték Armagedonnak, Armagedonnak csúfolták. És így Armagedon mészáros úr tovább hirdette próféciáját, és mivel nem tudott jól szónokolni, és egy kicsit hebegős volt, vett egy táskagramofont, biciklijén hátul megerősítette a csomagtartót, és előadás és prédikálás helyett csak feltette a hanglemezt, és az a hangszóróval sokszorosára felerősítve hirdette Armagedont, a végső harcot. Amikor bevonultak a németek, Armagedon úr ujjongott. Azt gondolta és hirdette is fennhangon a városkában és a falvakban, hogy a birodalmi katonaság az a hadsereg, amellyel megütköznek majd az égi seregek Gábriel arkangyal vezetésével, és amely fölött győzedelmeskednek a végső harcban, és aztán eljön az örök világbéke. Ebben Armagedon úr olyan biztos volt, hogy még egy hanglemezt vett, és amikor lejárt az az első, Armagedont hirdető lemez, akkor befejezésül föltette a másikat is, amelyen fúvószenekar játszott és kórus énekelt... Ez a harc lesz a végső... De a polgármester úr megijedt, főleg attól a második lemeztől, és a városka lakói úgyszintén. Így, amikor biciklijén megérkezett a mészáros, aki a vágóhídon a húst bontotta, Armagedon úr, és megállt, az emberek elszökdöstek előle, nem akartak semmit sem hallani, bedugták a fülüket, és azt kiabálták, hogy semmit sem láttak, semmit sem hallottak, semmire sem emlékeznek. És pont úgy menekültek a hanglemezekkel felszerelt mészáros elől, mint ahogy apu elől futottak, hogy ne kelljen a szombatról vasárnapra virradó éjjelen két órán át az ellenanyát tartaniuk. Aztán híre jött, hogy a németek izgatásért már lecsuktak néhány embert. És így, ahová megérkezett Armagedon úr, ott a kocsmák egyszerre csak kiürültek, a búcsúk egyszerre csak véget értek, az emberek szétszaladtak a korzóról, mert ugyan mindenki tudta, hogy Armagedon úrnak igaza van, de mindenki rettegett ettől az igazságtól, és inkább akart lenni élő kutyus, mint halott oroszlán az állatkertben. És amikor a városba bevonultak a katonák, és beszállásolták magukat a bírósággal szemközti nagy házba, a mészáros odabiciklizett. Délelőtt volt, és biciklijét annak a birodalmi katonákkal teli háznak a falához támasztotta, és felemelte a táskagramofon tetejét, és szétvetett lábbal megállt a háromemeletes ház előtt, amelyen a második emelet magasságában felirat húzódott: Az ablakon jer be friss levegő, az ajtón jer be jó szándék, szétvetett lábbal megállt, és bekiáltott a nyitott

ablakon. Zsoldosok, ez a harc lesz a végső, hol vagytok! Gyertek elő! De az ablakból egy írógép billentyűinek a kopogása hallatszott. Pribékek, féltek a végső harctól! Armagedon, kiáltotta be az ablakon a mészáros, aki a húst bontotta a vágóhídon, és szétvetett lábbal állt, és gyűlölködő pillantásokat vetett az egész házra. De az csendes volt, csak a nyitott ablakból kattogott az írógép, és amikor a sor végére ért, csengetett.

És Armagedon úr felhúzta a rugót, feltette a lemezt, és a fúvószenekar játszott és a kórus énekelt... Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát... És az ablakon kihajolt egy birodalmi katona, aztán egy másik, a harmadik ablakban felbukkant a parancsnok feje, aztán a ház belsejéből parancsszavak és csizmadobogás hallatszott, és az ajtón kirontott három katona, a puskaaggyal lesújtottak a mészárosra, aztán felemelkedett az a puska, megcsillant a bajonett, és a katona egyetlen lefelé irányzott ütéssel széttörte a gramofont és a lemezt, a gramofon ott feküdt a napsütésben a kövezeten, és a fekete hanglemez szétrepült, mint egy üvegváza, és a rugó kiugrott a gramofon belsejéből, és sivítva végigcsörömpölt a kövezeten, egészen a bíróság épületéig, ott aztán az az acélspirál fennakadt a falon, és fenyegetően rugózott a levegőben. És megjött a katonai teherautó, és a katonák felemelték a véres Armagedon urat, aki azonban nevetett, és amikor berakták a ponyva alá, egyre csak azt kiabálta, Armagedon!

És a tér csendes volt, a bíróság falánál ott remegett a gramofon acélrugója, aztán az épületből előjött egy sápadt hivatalnok, fekete gyászruhát viselt, a nyakánál zöld hajtókával, és összeszedegette és gondosan egy nagy borítékba rakosgatta a hanglemez darabkáit és szilánkjait.

Álltam az árkádsor alatt, mögöttem, mint egy hatalmas, barna angyalszárny, Rehr úr üzletének kitárt ajtaja, néztem a Bírósági utcában azt a házat, ahonnan elvitték Vašíček urat, a mészárost, és láttam, hogy nemcsak a nemzethez intézett felhívás hemzseg Blaskewitz tábornok helyesírási hibáitól, hogy a németek folytatják ugyanezeket a hibákat, az újságokban olvastam a lengyelországi, aztán a franciaországi és belgiumi helyesírási hibát, és egyre csak ugyanazok a durva hibák, amelyekkel a németek a népek és az emberek ellen vétenek, és nem is tudják nem elkövetni ezeket a hibákat. És tudtam, hogy mögöttem, a lehúzott villanyégő fényében, bár kint ragyogott a nap, Rehr úr utoljára rendezgette a bűzlő bőröket, leltározott, mert egy zsidótól már senki sem fogadhatott el pénzt a régi csontokért és bőrökért, hallottam, hogy Rehr úr valahova Lengyelországba, Halicsba utazik, oda, ahonnan valamikor eljött.

És aztán valóban eljött az a nap. Álltam az árkádsor alatt, mögöttem az üzlet zárt ajtaja, az üzleté, ahol bőröket és csontokat vásároltak fel, Rehr úr a kofferekkel és csomagokkal a pestisoszlop alatti padon üldögélt, mellette felesége, aki egyre csak a kövezetet bámulta meredten, és sápadt volt, mellette Egon, a fia, aki második osztályba járt. Így ültek ott és bámultak maguk elé, senki sem őrizte őket, de én tudtam, hogy a távolból valaki felügyel rájuk, csak azt tudták, hogy a téren kell várniuk, amíg a birodalmi hadsereg teherautója össze nem gyűjti a falvakból és a többi városkából a zsidókat, fel nem pakolja Rehr urat is, és el nem viszi valahová Halicsba. És én csodálkoztam, miért pont őt, hiszen a régi csontokat és bűzlő bőröket senki sem tudta felvásárolni, és senki sem csinálta ezt olyan szívesen, mint Rehr úr, aki csak mosolygott, még nyáron is, amikor az a csonthegy ott az öreg Elbánál elkezdett rohadni és fehérleni a napon, és a bűz egyenesen Rehr úr ablaka felé áradt. Ott álltam a bezárt üzlet előtt, és a Híd utcából előbukkant Rehr úr félkegyelmű bátyja, Oszkár, aki azokat a csontkupacokat őrizte, hosszú kaftánban és csizmában, és akit attól az őrzéstől olyan szomjúság gyötört, hogy az öreg Elba partján álló házuk előtt egyre csak pumpáltuk a vizet, és Oszkárka egyik litert a másik után hajtotta fel, volt, hogy tíz, volt, hogy tizenöt korsót hörpintett fel egyszerre. És aztán levetette a cipőjét, mezítláb álldogált a csontkupacok mellett a térdig érő mocskos vízben, fütyörészett és gondolkodott, az a mendemonda járta róla, hogy valaha öt nyelven beszélt, és bejárta a világot, és olyan jól értette a filozófiát, hogy amikor mindent végiggondolt, belebolondult, úgy

összezavarodott az esze, hogy mindent elfelejtett, és így aztán őrizte a hosszú és hatalmas csontkupacokat, amelyekről az inakat és a húscafatokat lerohasztotta a nap, és fehérre csupaszították a patkányok. Oszkárka mindenkinek, akivel csak találkozott, ugyanazt mondta:

Öt percig okosnak lenni.És húzta maga után a lelógó kaftánt, és fekete kalapot hordott, és járás közben az egyik karját

csípőmagasságban hátrafelé hányta. És pontosan így érkezett meg a Mária-oszlophoz, és a kofferjét Křesálek, az osztálytársam vitte, aki nem tudott sem írni, sem olvasni, aki kijárta az ötödik osztályt, és most Rehr úrnál bőröket meg régi csontokat rakodott, és hetente kétszer mint gépkocsikísérő, teherautón elszállította Prágába, a háború előtt néha egészen Münchenbe. És Křesálek vidáman vitte a koffert, és amikor odaállította Rehr úr bőröndjei mellé, vidáman köszönt.

Jó napot, főnök úr!És Oszkárka csak állt, hátravetett kézzel, nagy fekete kalapja a homlokába húzva, állt, és

néhány pillanatig a pajeszát ráncigálta, amely mindig fénylett a cukros víztől. Křesálek leült a Mária-oszlop talapzatára, és az volt a szokása, már abban az ötödik osztályban is, hogy nem volt szabad a ruhájára néznie, mert ahogy meglátott egy szálat, hát rögtön kihúzta, és az a kihúzott szál magával húzta a másodikat, a harmadikat, a negyediket. És Křesálek abban a ruhában volt, amit a múlt héten vett neki Rehr úr. És Křesálek üldögélt, várta, hogy elutazzon a főnöke, üldögélt és az ujjai fürgén huzigálták ki egyik szálat a másik után, míg csak teljesen szét nem cincálta az egyik nadrágszárat, a nadrágja felemás lett, sántított az egyik szárára, amely már csak térdig ért. És Rehr úr már nem azt nézte, honnan fog előbukkanni a birodalmi hadsereg teherautója, hanem mérgesen bámult, mint mindig, amikor Křesálek a csontkupacok mögött a szálakat huzigálta a ruhájából. És most Rehr úr éppúgy a szálakat huzigáló fürge ujjakat bámulta, Oszkárka hosszú kaftánban, hátravetett fejjel az eget nézte, és kalapja olyan volt, mint egy fekete glória. És Rehr úrban forrt a méreg, de Egon, a fia egyszerre csak mondta.

Apu, mikor megyünk már haza?És Rehr úr képe vörösre gyúlt, és odaszaladt a Mária-oszlophoz, és felülről lekevert

Křesáleknek egy pofont, olyant, amilyet az esperes úr osztogatott az iskolában, amikor azt a legkevésbé vártuk. Křesálek beütötte állát a térdébe, és aztán felemelte a tekintetét, úgy, mint mindig, mintha csak álomból ébredt volna, és elborzadva nézte combközépig meztelen lábát. És Rehr úr ott állt fölötte, és kiabált, és így nem látta, ahogy a Híd utcából kikanyarodott a teherautó, és amikor megállt a pestisoszlop melletti padnál, látni lehetett, hogy a ponyva alatt csupa sápadt arc és riadt szem szorong. És a vezetőfülkéből kiugrott egy német katona, kiemelte a kampót a hátsó deszkából, és nagy csörömpöléssel leengedte, aztán a puskájával jelt adott, hogy Rehr úr családja szálljon fel. A hátsó részen volt egy bemélyedés a cipőorrnak, de Rehr asszony olyan ideges volt, hogy mindig mellélépett, és elvétette azt az egyetlen lépcsőfokot. A katona puskaaggyal hátulról feltolta, a ponyva hullámzani kezdett Aztán Egon megrántotta Rehr úr kabátujját, Rehr úr még mindig ott kiabálta Křesálek fölött, hogy így tönkretette ezt a szép ruhát, amit Rehr úr azért vett neki, hogy méltón képviselhesse Rehr úr cégét. És így szállt fel a dühöngő Rehr úr, még félrehúzta a teherautó ponyváját, és megfenyegette Křesáleket. És amikor felrakták Egont, az már sírva felkiáltott.

Apu, haza akarok menni!És hangja keresztülszállt a téren, a magasba tört, mint Szűz Mária szobra a pestisoszlopon, de

senki sem hallott semmit, senki sem emlékezett semmire, senki sem tudott semmit. Oszkárka, mielőtt a katonák felpakolták volna a többi zsidó közé, megvonta a vállát és mondta.

Öt percig okosnak lenni!És Křesálek segített feltenni a koffereket, és az induló autó után kiáltott.

Viszontlátásra, főnök úr!És leült a Mária-oszlop talapzatára, és amikor révedező tekintete a nadrágszárára tévedt, most

már gondtalanul, most már hatalmas odaadással nekilátott a szálak kihuzigálásának. Délután, amikor elmentem megnézni, láttam, hogy Křesálek pontosan úgy ül a Mária-oszlop talapzatán, ahogyan azt magamban elképzeltem. Nadrágjából már csak egy sort maradt, és kabátjából már csak egy gallér fityegett a nyakán. Armagedon.

AZ OSZTRÁK VITÉZ

A TÉREN, AZ ÁRKÁDSOR ALATT ott, ahol iskolába menet elhaladtam, Fuchs úrnak volt könyv- és papírkereskedése. Fuchs úr nemcsak úgy egyszerűen eladta a könyveket. Először kikérdezte az embert, mire, kinek lesz az a könyv, aztán előadást tartott arról a könyvről, és csak azután adta el. Nem szívesen, ha értékes könyvről volt szó, nem szívesen vált meg tőle, és ha mégis, akkor azon nyomban megrendelte Prágából ugyanazt a könyvet, hogy ott legyen a polcon. És hogy egy évet Indiában töltött, attól kezdve olyan gyönyörű szeme volt. Ahogy árulta a könyveket a bolt félhomályában, ragyogott a szeme, az a hatalmas, sötétbarna, egy kicsit kancsi szempár, éppen olyan kancsi, mint amikor apunak rosszul voltak beállítva a reflektorok a 430-as Skodán. Egyik reflektorral az árokba, a másikkal meg az égbe nézett. És Fuchs úr mindenkinek, akit kedvelt, a beavatott mosolyával mondta.

Már javul a helyzet a szellemi szférákban.És csak nézett azzal a rosszul beállított szempárral, fél szemmel az örökkévalóságba, fél

szemmel meg a földre pislogva. Vegetáriánus volt, és csak olyan zöldséget vett, amit nem fekáliával trágyáztak, mindig felismerte a piacon a torzsán körbefutó gyűrűk, a barna, koncentrikus körök alapján. És én csak a háború alatt zártam a szívembe Fuchs urat, amikor nem volt benzin, és nyitott Lanciáját, azt a hosszú autót, amilyennel csak a királyok szoktak furikázni, átállíttatta fagázra. A hátsó ülés fölött két hatalmas zárt hordó magasodott, akkorák, mint egy-egy Musgrave 14 márkájú kályha. És szombatonként eljöttek a gépészek, a könyvkereskedés kapualjában begyújtottak azokba a kályhákba, megtömték őket bükkfa kockákkal, és amikor elég gáz fejlődött, Fuchs úr felöltötte fehér ruháját, beült a Lanciába, és szokása szerint kikocsizott a városkába. Szép látvány volt, amikor megérkezett a főtérre. Két gépész állt hátul, kampókkal fölfegyverkezve, mint amikor Thurn Taxis herceg kikocsizott díszhintaján, és hátul két libériás inas állt keresztbe font karral. És Fuchs úr végighajtott az utcákon és utcácskákon, lassan ment, és mindenkinek, aki csak megállt, azt mondta, hogy már javul a helyzet a szellemi szférákban. Aztán kijutott a főtérre, megtett két tiszteletkört, a gépészek kampóikkal kaparásztak az üstökben, amelyekből füst szállt fel, a könyvkereskedő felszegte a fejét, és fél szemmel a végtelen szívébe, fél szemmel meg a kövezetre nézett, és aztán újra behajtott a kapualjba. De szinte minden alkalommal elakadt, az a kapualj olyan keskeny volt, mint mikor a dugattyú benyomul a hengerbe, hogy minden alkalommal beszorult a sárhányó, és a gépészeknek emelővel kellett helyreigazítaniuk a Lanciát, hogy behajthasson az udvarra. Az a Lancia olyan hatalmas volt, hogy a garázsba csak a hűtő fért be, a fennmaradó rész meg egészen kilógott az udvarra. A sörgyárban is átállították a gépészek a teherautót fagázra. És mivel senki sem akart a sofőr mellé elmenni kocsikísérőnek, a serfőzőmester-helyettes úr Pepin bácsit jelölte ki. És a bácsi már reggel megtisztította az üstöket az előző napi salaktól, és begyújtott, és zsákokból faszéndarabkákat szórt beléjük, amelyekből, amikor kék lánggal felcsaptak és lassan elhamvadtak, fagáz képződött. Csak aztán rakták fel a sörgyári munkások a teherautóra a sört és a hordókat a jéggel. Pepin bácsi

hosszú, lándzsához hasonlatos kampókkal felfegyverkezve állt a vezetőfülke mögött, és menet közben meg-megkaparta az üstök alját, és csak azután mászott át a kocsilépcsőre, és ült be a fülkébe. De a gépészek valamit elronthattak az üstök összeszerelésénél, a teherautó minden ötszáz méternél lelassított, és így Pepin bácsi inkább állandóan ott állt az üstök mellett, és úgy kotorászott azokkal a kampókkal, hogy a füsttől és a koromtól egészen fekete volt az arca meg a két keze. És a sofőr szerette a tréfát, állandóan nevetett, és örült Prága teherautója rángatózásának, és amikor sok ember volt a főtéren, megállt és mondta. Jozef úr, valami nem stimmel, menjen és kotorja meg! És Pepin bácsi már ott is állt a két üst mellett, felemelte a tetejüket, és bedugta a kampókat. És a sofőr megjegyezte.

Hiszen a háború alatt is a hamuládát hordta el az ágyúk alól.Micsoda, maga ökör?, üvöltötte Pepin bácsi, és olyan hévvel kezdett kotorászni az üstök alatt,

hogy pattogtak a szikrák, és az üstök belsejéből füst tört elő, és lángra lobbant az autó felett, és egy robbanás hallatszott, amely a bácsit leverte a lábáról, a kíváncsiskodókat meg korommal és pernyével hintette be. De Pepin bácsi, teljesen lepörkölődött szemöldökkel, korommal beszórva, úgy fogta azt a kampót, mint Szent György a lándzsát, és üvöltözött.

Maga ökör, hát van az álgyúnak hamuládája? Ha ezt Brčula zupásnak mondta vóna, hát az mingyá agyoncsapja és beletapossa magát a fődbe, mint egy cserebogarat. Maga ökör! Maga marha!

És becsukta az üstök tetejét, és meghúzta a csavarokat, és mielőtt beült volna a fülkébe, rákiabált a kíváncsiskodókra, akik az árkádsor alól kukucskáltak elő. Az osztrák katona újból dicső győzelmet aratott. És a teherautó újból elindult. A gépészek valahogy rosszul szerelték össze azokat a fagázas üstöket, mert a Prága örökösen rángatózva hordta szét a sört, mintha csak rájött volna a csuklás. De én azt hittem, hogy a Prága azért megy így, mert a sofőr szeret nevetni, és ahogy nevetett, hát könnyezett, és nevetési rohamában rángatta a kormányt. Ráadásul az a sofőr úgy tudta begyújtani és leállítani a motort, hogy a kipufogóból olyan robbanások hallatszottak, hogy az emberek megijedtek, és hasra vágták magukat, vagy a lehető leggyorsabban berohantak a sarok mögé vagy az üzletekbe. Amikor Křesálekkel barátkoztam, azzal a diákkal, aki kijárta az ötödik osztályt, és nem tanult meg sem írni, sem olvasni, temetések idején a városháza udvarára jártunk. Ott lakott Poupa, aki szintén kijárta az ötödik osztályt, amelyet, éppúgy, mint Křesálek, addig-addig ismételt, míg csak tizennégy éves nem lett. A hátsó padban ültek, már borotválkoztak, kártyáztak a hátsó padban, és néha sört is hoztak maguknak. Az igazgató tanító úr úgy tett, mintha nem is lennének az osztályban. A városháza pincéjében, pont amikor eldöcögött előttünk a halottaskocsi, Poupának volt egy légpuskája, és a nyitott pinceablakon át sörétet eresztett a fekete herélt csődör combjába. Aztán már csak figyeltünk. A ló nekiiramodott, a kocsis fején félrebillent az a kakastollas gyászkalap, és csoda, hogy le nem pottyant arról a magas bakról. És a kocsi a koporsóval csoda, hogy bele nem szaladt az esperes úrba meg a ministráns gyerekekbe. Futniuk kellett, a keresztet tartó ministráns fiú is futott, nehogy elgázolja a halottaskocsi, és az énekesek is ügetni kezdtek, és a kocsi imbolygott, és a lovak trappoltak, és szanaszét szóródtak a gyászkoszorúk. A meghívottak is nekiiramodtak, hogy lépést tartsanak a menettel, összeszedegették a lehullott koszorúkat, és amikor a kis állomásnál végre megnyugodtak a lovak, a menet felzárkózott. Amikor zene volt, akkor a zenészek, ahogy futottak, hát abbahagyták a játékot, de még mielőtt abbahagyták volna, egyik hangszernek a másik után bicsaklott meg a hangja, és az a gyászzene valahogy úgy hallgatott el, mint amikor a gramofonon nincs eléggé felhúzva a rugó. És én és Křesálek és Poupa csak ültünk a városháza pincéjében, és nevettünk, mintha moziban volnánk Chaplin valamelyik burleszkjén. Pont úgy nevettünk, mint a sörgyári sofőr, aki, amikor fagázra átállított teherautójával leelőzte a halottas menetet, hát egyszerre csak megállt az országút közepén a menet élén haladó kereszt előtt.

Jozef úr, valahogy nincs jó cúgjuk az üstöknek! Mondta. És Pepin bácsi, feketén, mint egy ördög, kiugrott a vezetőfülkéből, lecsavarozta az üstök tetejét, és amikor a halottas menet a teherautót kikerülve, panaszos zene kíséretében elvonult mellettük, Pepin bácsi a kalapáccsal rávert az üstök falára, és a sofőr legjobb tudása szerint begyújtotta majd leállította a motort... és egy iszonytató robbanás hallatszott, és a két faszenes üstből vörösen izzó füst tört elő, és a levegőben szikrázó korom és pernye szálldosott, végül még maga a sofőr is megijedt, mert a Prága a hátsó felére tottyant és pitizett, és a hordók gurulni kezdtek a bácsira, a sofőr felugrott a vezetőfülke tetejére, és a teherautó újból az elülső kerekeire huppant, mint egy hintaló. És én és Křesálek és Poupa ott álltunk a városháza udvarára nyíló pinceablaknál, Poupa egy másodperccel ezelőtt lőtte ki légpuskájából az aprócska töltényt, és ahogy a pince sötétjéből kinéztünk a napfényes utcára, megrémültünk attól, mit művelt egyetlenegy légpuskatöltény. A halottas kocsi felett füst gomolygott, és szikrák repkedtek, mintha egy óceánjáró gőzös kéményéből törtek volna elő, a csődörök megijedtek és ügetni kezdtek, az énekesek a lovak előtt szaladtak, és a meghívottak is futottak, hogy behozzák a távolságot. Annyira megijedtünk ott, a városháza pincéjében, hogy Poupa elásta a szén közé azt a légpuskát. És amikor eltűnt a temetési menet, ott állt a teherautó, két iszonytató robbanás tört elő a kipufogóból, és Pepin bácsi megpörkölődött kabátban állt a fagázas üstök felett, sapkája sildje lángolva égett, és Pepin bácsi kiabált. Az osztrák katona újból dicső győzelmet aratott.

Úrnapja reggelén telefonált a vendéglős a Katolikus Egyletből, hogy elfogyott a söre. És a sofőr felrakta a hordókat, és a bácsival elhajtott a főtérre, ahol a négy égtáj irányában apró oltárok voltak fölállítva, amolyan frissen vágott nyírfából ácsolt lugasok, a vendéglős meghagyta, hogy az autó álljon fel egészen a járdára, hogy ne zavarja az ünnepélyes körmenetet. És a templomtól megindult az a menet, az élen haladó fiúcskák és lánykák krepp-papírral és virágokkal feldíszített kosarak százait vitték, és rózsa- és bazsarózsaszirmokat hintettek szerteszét, szólt a zene, és a menet közepén, baldachin alatt az esperes úr vitte a monstranciát, a baldachin rúdjait négy hájas katolikus fogta, mellükön széles szalag húzódott, és a zene ritmusában lépkedtek, és a baldachin mögött mentek a hívők, mindannyian új ruhában, és mindegyikük virágcsokrot tartott a kezében. Amikor véget ért az ájtatosság a második oltárnál, ez amolyan furcsa szokás volt, mialatt a kékbe és fehérbe öltözött gyermekek menete már továbbhaladt, a hívők rávetették magukat a nyírfácskákra, és láttam, hogyan dől össze az a kis lugas, és hogyan tépik-szaggatják a hívők a nyírfaágakat, teljesen szétmarcangolták a fákat, és a gallyakból csokrot csináltak, és futva a menet nyomába eredtek, és forgószélhez hasonlatos pusztítást hagytak maguk után a nyírfaligetben. A menetben lépkedve már messziről láttam, ahogy Pepin bácsi a hordókat gurigatta lefelé a sörkorcsolyán, egyenest a pincébe, láttam a teherautón a vidám sofőrt, ahogy előgörgette az utolsó hordót. A menet a Katolikus Egyletnél újra megállt, a nyoszolyólányok körülvették az esperes urat, aki letette a monstranciát az oltárra, mélyen meghajolt, és egy gyors misét celebrált. Virágokat hintettem szerteszét, és amikor a menet megindult az utolsó oltár felé, és az esperes úr újra ott lépdelt a baldachin alatt, és a hívők rávetették magukat a nyírfákra, láttam, hogy a sofőr már a vezetőfülkében ül, és valamit súg a bácsinak, és a bácsi kipattant a teherautó platójára és lecsavarozta az üstök tetejét, és kotorászni kezdett a kampóval. És ahogy kaparászott ott az üstök belsejében, a gáz és a szénpor meggyulladt, és hatalmas robbanás rázta meg a teret, és az oltártól nem messze, a nyírfaliget fölött, a levegőbe röpült egy felhő, amely lángra lobbant. És a nyoszolyólányok és a kék ruhás fiúcskák a kosarakra és a virágszirmokra zuhantak, a kosarakat a légnyomás ereje végiggörgette a téren, úgy ugrándoztak, mintha élőlények volnának, és az az egész nyírfaliget rádőlt a hívőkre, és a légáramlat felemelte és letépte a rudakról a baldachint, amely felszállt, mint egy léggömb, néhány pillanatig ott vitorlázott a tér felett, mint egy repülő perzsaszőnyeg, aztán rázuhant a nyitott, fagázzal teli üst

fölött álló bácsira, és maga alá temette. Egyedül az esperes úr maradt talpon, hála annak, hogy olyan nehéz volt és a monstranciát fogta, egyre csak markolta a monstranciát, és várta, hogy szétoszoljon a füst, a gőz, a korom. És a sofőr gázt adott, és aztán gyorsan levette a gázt, és a kipufogóból hallatszó két robbanás volt a két pont ez után az úrnapi ünnepség után. Pepin bácsi szabadon maradt kezével elkezdte magát kigabalyítani a baldachinból, és amikor szétoszlott a füst, felálltak a zenészek, akiket a robbanás a járdára döntött, de sárgaréz hangszereiket még mindig a mellükre szorították. Pepin bácsi kigabalyodott a baldachinból, kezében a kampóval állt a füstölgő üst felett, és kiabált. Az osztrák császári katona újból dicső győzelmet aratott!

Azon a délutánon, amikor a teherautó sört rakodott a Vejvodához címzett vendéglőnél, amikor Vejvoda úr, a vendéglős birkapörkölttel kínálta a sofőrt és a bácsit, amikor befejezték az evést, és beültek a teherautóba, a sofőr, aki délután már fáradt és szomorú volt a szüntelen hordógurigatástól, egyszerre csak elnevette magát. A távolból énekszó hallatszott, a birodalmi katonák jöttek vissza a gyakorlatozásból a kaszárnyába, a hannoveri tiszti iskola katonáinak egy százada, hallani lehetett, hogyan cuppog csizmájuk a kövezeten, és egy katonadalt énekeltek. A sofőr indítani próbált, de a motor nem gyulladt be.

Jozef úr, mondta, egypár fahasábot kell dobni a tűzre. És alaposan meg kell kotorni az üstöket.És a hannoveri tiszti iskola százada kifordult a Kulich pékség mögül, Pepin bácsi lecsavarozta

az üstök tetejét, és a katonák énekelni kezdtek... Die Fahne hoch... SA marschiert... És ellépkedtek a teherautó mellett, Pepin bácsi a kampóval belekotort az üstökbe, ahogy a sofőr megparancsolta, és az üstökben ismét meggyulladt a gáz, és a menetelő hannoveri iskola fölött a levegőbe röpült egy vörösen izzó felhő, lángra lobbant a levegőben, és szétpukkant, és kormot és pernyét szórt a katonákra, akik a kövezetre zuhantak, szétfutottak, és hatalmas ugrásokkal elrejtőztek a teherautó mögött, a füstben katonai parancsszavak pattogtak, a polgárok elmenekültek az utcáról, beszaladtak a házakba és a boltokba, és amikor eloszlott a füst, és a századparancsnok előreszegezett revolverrel a vezetőfülke lépcsőjére ugrott, és feltépte a kocsi ajtaját, ott ült a sofőr, mindkét keze a volánon, és amikor levette a gázt és aztán meg gyorsan gázt adott, a kipufogóból két hatalmas robbanás hallatszott, a századparancsnok újra a földre zuhant, és a teherautó fedezékében katonáihoz kúszott, akik a hátsó kerekek mögött kuporogtak. És aztán a katonák végre elszánták magukat és előugrottak, gyorsan megfordultak és célba vették Pepin bácsit, aki a vezetőfülkénél állt, és a kampóval az üstökben kaparászott, aztán fogta a zsákot, és darabos faszenet szórt a bádogüstök fekete gyomrába, aztán rájuk csapta a fedelet, és meghúzta a csavarokat. És jelentette.

Melde gehorsam, fertig!A hannoveri tiszti iskola százada felsorakozott, a parancsnok kilépett, és a birodalmi katonák

visszatértek a harcászati gyakorlatozásból, és énekelni kezdtek.Denn wir fahren, denn wir fahren, denn wir fahren gegen Engelland... Pepin bácsi beült a

teherautóba, és rákiáltott a polgárokra, akik kezdtek előszállingózni rejtekhelyeikről.Mint mindig, az osztrák katona a győztes!

A SÁRGA MADÁR

A SÖRGYÁR UDVARÁN a falak mentén kőriságak keveredtek a juharfák lombkoronájába, a sarokban egy karcsú nyárfa állt. Középen gyümölcsös terült el, a sörgyár mögött meggyes- és cseresznyéskert húzódott le egészen a folyóig, hatszáz fa állt ott, egymást fedezve, mint a katonák, a kádárműhely mögött újabb harminc cseresznyefa, középen a legnagyobb példánnyal,

az iroda előtt pedig néhány fenyő magasodott. És minden fán volt madárfészek, és minden fán madarak ültek és csicseregtek, és derült napokon az egész sörgyár tele volt aggatva madarakkal, mint szentestén a karácsonyfa díszekkel. És amikor beköszöntött a tavasz, százával érkeztek a füsti és a molnárfecskék, és amikor beköszöntött a tél, százával érkeztek a pirókok egészen Norvégiából és a cinegék a Mazuri-tavaktól. És mikor a rétek fölött alkonyodni kezdett, nyári napokon sarlós fecskék cikáztak és csiviteltek az égen, és amikor elültek, a sűrű homályban nesztelen baglyok és denevérek suhantak. A baglyok nesztelenül, mintegy lábujjhegyen suhantak, és a denevérszárnyak nem csaptak nagyobb zajt, mint a nyugodt emberi lélegzetvétel. A denevérek előtt anyu becsukta az ablakot, mert egyszer a szekrényébe berepült egy denevér, és amikor anyu öltözködött, a blúzával együtt felvette azt az alvó denevért is, amelyik felébredt anyu testén, és hasztalan iparkodott felszállni, anyu halálra rémült, és olyan furcsa táncot járt, kiabálni akart, de az iszonyat betapasztotta a száját és csak nem tudta, mi karmolássza és mi mocorog blúzba szorított testén, kétségbeesésében nagyot csapott a mellére, és megölte a denevért, szétlapította a blúza alatt, és amikor hozzáért a denevérhez, összeesett, és mi apuval abbahagytuk a nevetést, mert azt hittük, hogy anyu valami új darabot próbál, hogy bemutatja nekünk, mit fog játszani a színházban. De a cinegék és a sármányok és a verebek és a pintyek és a vörösbegyek mind-mind a sörgyári iroda előtt gyűltek össze és a fenyőgallyak között tértek nyugovóra. Amikor fogtam az elemlámpát, és bevilágítottam az ágak közé, mindegyik tele volt apró, álmukból fölriasztott madarakkal, madarakkal teli ágak, mozdulatlanul ültek, nyugodtan kézbe vehettem őket. Az az egész fenyőliget egy nagy madárkereskedés volt, mint egy madarakról szóló természetrajzkönyv színes lapjai. Így ültek azok az apró, védtelen madarak a fenyőágakon, amelyek könnyedén meghajoltak a madárszárnyak és madártollak súlya alatt. Amikor aztán megjött az éj, huhogni kezdtek a baglyok és a kuvikok. Valahonnan a magasból, a sörgyári tetőkről és párkányokról metsző füttyentgetés és vijjogás csurgott alá, azok az éjjeli madarak néha jelt adtak egymásnak, és amolyan találkafélére gyűltek össze a sörgyári kéményeken és szellőzőnyílásokon, és mi, sörgyáriak, amikor hallottuk azt a minden oldalról áradó jajgatást és vijjogást, mindannyian szomorúak lettünk, és az ember végső dolgaira gondoltunk, mert az ilyen nyerítés és nyöszörgés éles késként vési be a szívbe a szorongást. Vaňátko úr, az éjjeliőr, nyári éjszakákon leterítette katonaköpenyét a mérleg közelében, a hársfa alatti pázsitra, hanyatt feküdt, lábánál ott hevert a hűséges Trik kutyus, és az éjjeliőr a feje alá tette a kezét, és a csillagos eget nézte, csak úgy feküdt és nézelődött, a csillagok a szemébe hullottak, az égbolt hatalmas terebélyes fája telis-tele volt csillagokkal, és Vaňátko úr feküdt, és csak gyönyörködött a villózó csillagokban. Szerette a baglyokat, amelyek a fák között cikáztak, egészen alacsonyan repültek el fölötte, olyan nesztelenül, hogy azokat a sörgyári baglyokat csak látni lehetett, de hallani sohasem. Én hallottam őket, de ez a hallás pont olyan volt, mint amikor még ministránskodtam, és kezemben égő lámpással kísértem az esperes urat a haldoklókhoz föladni az utolsó kenetet, és amikor egyszer későn érkeztünk az égő lámpással, az esperes úr kinyitotta az ablakot, és a haldokló összecsuklott és meghalt, és a lelke kiröppent az ablakon, és pont olyan hangot adott ki, mint egy repülő bagoly. És amikor a sörgyári falakon és kéményeken jelt adtak egymásnak a kuvikok, és huhogni és vonítani kezdtek, mint a veszett kutyák, az éjjeliőr minden ilyen éjszakán a csíráztatóhoz szaladt, aztán meg a főzőházhoz és a jéghombárhoz, és felkiabált a kuvikoknak, rájuk ripakodott, szitkozódott és megfenyegette őket a botjával, mintha cseresznyét lopdosó kölykök volnának. De az éjjeliőr örömest dühöngött, örömest kiabált, örömest hirdette fennhangon, hogy a sörgyárban van, hogy ébren van és őrködik. És ilyen estéken otthon ültünk, és hallgattuk az apró baglyok iszonytató halottas énekét, és amire nem akartunk gondolni, arra figyelmeztetett minket, azt vörössel aláhúzta nekünk a kiabáló éjjeliőr, aki először kérlelte, aztán meg nyomatékosan fölszólította az összes kuvikot, hogy repüljenek el, és hagyják

abba azt a halál-hívogatást, és ne hozzanak szerencsétlenséget a sörgyárra és lakóira. És csak éjfél után kezdett örvendezni az éjjeliőr, és jött, és az ablakon bezörgetve felébresztett bennünket, és lelkiismeretesen jelentette, hogy a kuvikok engedtek a rábeszélésnek, és a sörgyár felett csend és nyugalom honol, és ő most megy és hanyatt fekszik, és a fülével a sörgyári kasszát őrzi majd, a szemével meg a csillagokat figyeli. Amikor aztán újra elszunnyadtunk, leheletkönnyű kopogtatás hallatszott az ablakon. Néha, amikor feltámadt a szél, az almafák ágai könnyedén himbálózni kezdtek, és finoman kopogtattak az ablaktáblán. De apu csak ült az ágyon, és hallotta, ahogy valaki, egy csontos kéz, bekopog az ablakon. És aztán mindannyian halálra rémültünk, az ablakban megjelent egy ördögi ábrázat, egy megvilágított arc, amely olyan szörnyűséges volt, hogy anyu a szájába tömte a dunyha csücskét. De csak Vaňátko úr, az éjjeliőr volt az, ide-oda hadonászott a zseblámpával, és szétszórta az arcát megvilágító fényt, és mutogatott, hogy fontos mondanivalója van számunkra. Apu kinyitotta az ablakot, és az éjjeliőr néhány alakra mutatott, amelyektől még jobban megijedtünk, mint az ő arcától, amikor egy perce megjelent az ablakban. Csak lépkedő fehér lábakat vagy lebegő fehér ingeket láttunk. És az alakok odajöttek az ablakhoz, és csak néhány pillanat múltán döbbentünk rá, hogy a malátafőzők azok, fehér ingben, álomittas szemmel, borzas hajjal, de mindnyájan ugyanazt mutogatták nekünk, a kezükkel jelt adtak, hogy mi is keljünk fel és menjünk velük, mert nem akarnak az egyedüliek lenni, akiket az éjjeliőr felvert.

Az éjszaka meleg volt, és így hálóingben, csak úgy a meztelen lábra felrántott cipőben mentünk ki. És az éjjeliőr az istállók felé vezetett minket, lépkedett és időnként hátrafordult, és a kezével jelt adott, hogy valami nagy dolog vár ránk, hogy nem egy ökörről van szó, amelyik beleesett a trágyalébe, mint tavaly valamelyik éjjel, hogy nem is megkötözött rablókat akar mutatni nekünk, mint tavalyelőtt, amikor összekötözött két szerelmest, és éjfél után apu ablaka alá vezette őket, még sohasem láttam az éjjeliőrt ilyen ünnepélyesnek és titokzatosnak, mint most. És az istállóktól csöndesen lépkedtünk a kádárműhely felé, Vaňátko úr egyszerre csak hátrafordult, és a mellén az antantszíjára akasztott elemlámpa világított, az éjjeliőr két kézzel mutatta, hogy legyünk csendesebbek, még csendesebbek, s úgy dirigált bennünket, mint egy vonószenekart, hogy próbáljunk meg egészen nesztelenül, a föld felett lebegve járni. És maga az éjjeliőr félrehajtotta a bojtorján magas leveleit, és derékig behatolt a nyirkos levelek bozótjába, az elemlámpa bevilágította a levélzet alatti zöldes félhomályt, a fehér gatyás malátafőzők haboztak, de az éjjeliőr tenyere egyre tovább csalogatott bennünket, keze olyan táncikönnyed és csalogató volt, mintha csak egy tündér vagy erdei nimfa keze lett volna. És azon a bojtorjánerdőn át kijutottunk a kádárműhely elé. Sohasem jöttem volna ide, a legjobban mindig ezektől a bojtorjánlevelektől féltem, amelyek azzal fenyegettek, hogy elvágják a torkomat, sohasem hatoltam be ebbe a csalánosba, ezekre a nyirkos helyekre, ahol óriási varangyos békák tanyáztak, de most úgy elcsábultam az éjjeliőr kezétől, hogy nem is éreztem, amikor egy éles bojtorjánlevél megvágta a homlokomat. És most Vaňátko úr leoltotta az elemlámpát, és a legnagyobb, középen álló cseresznyefa alá vezetett bennünket, amely telis-tele volt hintve ropogós, sárgásrózsaszín fényben csillogó cseresznyével. És az éjjeliőr keze mutatta, hogy már helyben vagyunk, hogy utunk már véget ért. így hát ott álltunk a terebélyes fa alatt, néztük egymást, a szeme fehére mindegyikünknek úgy világított, mint a virágzó cseresznyefa sziromlevelei, és Vaňátko úr felgyújtotta az elemlámpát, és egy fénykúpot vetített a fák koronájába. És mindannyian széttártuk a karunkat, amikor felnéztünk. Az ágon egy nagy sárga madár ült és aludt. Akkora volt, mint egy kisebbfajta aranykacsa, nagyobb, mint egy sárgarigó, ült az ágon és aludt. És csak bámultunk felfelé, és mindegyikünknek úgy tűnt, hogy az a madár világít, mint egy égő lámpás, hogy aranyszínű fény árad belőle. Megfordultam, és a malátafőzők szemét néztem, még mindig szét volt tárva a karjuk, ki volt nyitva a tenyerük, és arcukon a sárga tollak visszfénye csillogott. De

láttam, hogy a malátafőzők valahogy megszépültek attól, amit néztek, láttam, hogy az a sárga madár nemcsak hogy megérte azt, hogy az éjjeliőr felverje őket, de megtisztelve érzik magukat attól, amit látnak. Mintha az a sárga madár messzi vidékről repült volna ide, mintha valamelyik állatkertből szökött volna meg. Vaňátko úr, éppúgy mint én, nem azt az aranymadarat nézte, hanem azon örvendezett, milyen hatással van az a madár az emberekre. Valahogy egész idő alatt szorongott, nem volt benne biztos, vajon kedvére tesz-e a sörgyáriaknak azzal, hogy mindannyiukat felveri. De most ugyanazt látta, mint én, hogy az a sárga madár, amely a sörgyár legszebb cseresznyefájának szívében üldögélt, hogy az a sárga madár mindenkit lenyűgözött ritka szépségével.

A mesebeli madár, suttogta a kádármester és kezét fehér ingére tette.Így nézett ki Ferenc József császár, mikó fehér uniformisba, egy báránnyal a nyakába az

úrnapi körmenetben lépdelt, mondta Pepin bácsi. És a sárga madár felébredt, kinyitotta a szemét, és lenézett az emberi szemekbe. Olyan volt a szeme, mint borostyángyűrűbe foglalt értékes drágakő. Nézett az emberi szemekbe, és tudta, hogy az emberi szemek az ő szemébe néznek. És amikor kinézegette magát, már azt hittem, hogy rögtön elájulok, akkor a sárga madár sóhajtott egyet, olyan mélyről jövőt sóhajtott, és lassan lehunyta a szemét, és elszunnyadt, sárga mellére ejtett fejjel aludt.

Jól tette, hogy felébresztett bennünket, mondta apu, ilyen szépet még sohasem láttam.És mindannyian felemeltük a kezünket, és lábujjhegyen visszatértünk oda, ahonnan jöttünk.

Az istállóknál Vaňátko úr mondta.Tudják, hogy ki volt ez a sárga madár? A vágóhídi mészáros, Vašíček szelleme. Armagedon.

Ő küldte nekünk üdvözletét, és jelezte, hogy ez a harc lesz a végső. Hehehe.És a malátafőzők fehér gatyái a szárítók mentén lassan távolodtak a személyzeti szobák

irányába, a kádár- és a gépészmester fehér inge pedig a szolgálati lakások felé tartott az éjszakában. Az éjjeliőr letörölte verejtékét, úgy fénylett, mintha éppen most merült fel volna a víz alól. Reszkettem, és apu a kezét nyújtotta, és biztonságban hazavezetett. De én nem tudtam aludni, a vágóhídi mészáros szelleme nem hagyott aludni. Virradat előtt fölkeltem, csendesen fölöltöztem, csendesen kinyitottam az ajtót, és csendesen a kádárműhely mögé osontam. Az utolsó csillag ragyogott az égen. Amikor felnéztem a cseresznyefa koronájába, a madár már nem volt ott, biztosan elrepült azzal az utolsó csillaggal, amely éppen akkor hunyt ki az égen. És a sárga madár már soha többé nem bukkant föl a sörgyárban, éppúgy, mint ahogy már soha többé nem bukkant föl a városkában a vágóhídi mészáros, Vašíček úr.

VESSZŐLUGAS

AMIKOR A JÁRÁSI HIVATALBÓL megjött a parancs, hogy minden teherautónak a frontra kell mennie, apu nem várta meg, míg sor kerül a személyautókra is. Szétszerelte a 430-as Skodát, nem azért, hogy kinyomozza, mitől működik mindig olyan jól, hanem hogy a motor és az abroncsok túléljék a háborút. Csodálkoztam, miért olvasztott fel apu egy bödön zsírt, és miért állította sorba az asztalon a befőttesüvegeket, de aztán nevettem, amikor berakta az üvegekbe a karburátort és az elosztót és a hengert, mintha csak körtét vagy cseresznyét főzne be. Aztán leöntötte az alkatrészeket disznózsírral, és szépen betette a spájzba, mint a többi befőttet. És aznap este megbízott, hogy idejében vezessem elő Pepin bácsit, még mielőtt elszökne a városkába a széplányokhoz. És láttam a bácsit, ahogy zuhanyozik, mindennap zuhanyozott, láttam a testét, és el kellett ismernem, hogy Pepin bácsi csupa üi és izom, mint egy finn

versenyző. Mint Nurmi. És a bácsi ott állt a zuhany alatt, sohasem szappanozta be magát, mert nem volt szappana, állt és nézett fölfelé, és a forró víz végigfolyt rajta, bevonta a testét. És amikor kilépett a zuhany alól, úgy, ahogy volt, rögtön fölöltözött, mert nem volt törülközője. Átnedvesedett ingét begyűrte a nadrágjába, és legvégül még vizes fejére feltette a sapkáját. És én kértem a bácsit, hogy csak egy félórácskát segítsen apunak, nem a szerelésben, hanem az abroncsok eltételében. És a bácsi nevetett, ragyogott, és mielőtt vacsorázni mentünk volna, sötétedéskor, apu elvezetett minket a garázsba, ahol tuskókkal alátámasztva ott állt a 430-as Skoda. És csendben és anélkül hogy világosságot gyújtottunk volna, kigörgettük az abroncsokat a főzőház tetejére, a tetőre, amelyet homok és kvarckőréteg fedett, ahol moha és kövirózsa nőtt. És amikor az ablakon át kiugrottunk az enyhén lejtős tetőre, még mindig nem tudtam, hova akarja apu eltenni azokat az abroncsokat. Aztán apu félretolta a régi kémény maradványát elfedő deszkát, amely egy szintben volt a főzőház tetejével, és nevetett, és lemutatott abba a mély kútba. És a bácsi tengerészsapkája világított a sötétben, és apu eltűnt. Amikor visszatért, feltekert zsineg és kötél volt átvetve a vállán, mint a hegymászóknak. És én a kötéllel az abroncsokat akartam átkötni, de apu körbetekerte a kötelet a bácsi mellén.

Legelőször is át kell kutatnunk az alját, mondta apu.És fogta a bácsi sapkáját, és óvatosan letette a sárga kövirózsák közé. Aztán odavezette a

bácsit a mélység fölé, és a kezével mutatta, mit kell csinálnia. És Pepin bácsi lassan leereszkedett a rozsdás kampókon a kémény gyomrába, apu tartotta a kötéllel, mindig utánaengedett egy kicsit, és egyszerre csak megfeszült az a kötél, és a bácsi ott maradt a levegőben lógva. Apu két kézzel markolta a kötelet, és halkan odaszólt nekem, hogy gyújtsam fel az elemlámpát. És láttuk, hogy a kémény közepén hiányoznak a kampók, és a bácsi a levegőben lóg, és kézzel-lábbal igyekszik megkapaszkodni, de csak a zsíros, fekete kormot vakarja le. És apu olyan hosszan eregette lefelé a kötelet, hogy a bácsi először térdig, aztán derékig és végül mellig süllyedt a koromba a kémény alján.

Jożka, szilárd talaj van a lábad alatt?, kiabálta apu, és olyan mélyen belehajolt a kéménybe, amilyen mélyen csak tudott.

Jó lesz itt, minden puha korom!, kiabált fel a bácsi.És apu megörült.A korom a legjobb konzerválószer, százszor jobb, mint az olaj, mint a disznózsír!, és átkötötte

az egyik abroncsot, és óvatosan leeresztette a sötét kéménybe, levilágítottam a zseblámpával, és a bácsi kibontotta a kötelet, és belemerítette az abroncsot a koromba, amely összezárult fölötte, hogy aztán felszippantsa a léghuzat, és fekete páraként, fekete felhőfoszlányként szálljon felfelé. És így a négy abroncs már konzerválva volt, de az utolsó, az a pótabroncs lezuhant, mert a kémény peremén elvásott a kötél. És a bácsi hátralépett, de a gumiabroncs nyomában, mielőtt a mélybe süllyedt volna, finom szemcséjű koromgejzír tört fel, mint fekete púder gomolygott a magasba a léghuzat örvényében a koromoszlop, amely felszállt a kémény fölé, aztán szertefoszlott, és puha fátyolként végiglengett a főzőház tetején. Apu két kézzel megkapaszkodott a kémény peremébe, és lekiabált.

Jożko, nem történt bajod?De a mélyből csak prüszkölés hallatszott, levilágítottam az elemlámpával, és láttam, ahogy a

bácsi prüszköl, és az álla meg az arca ilyenkor mindig teljesen belemerül a koromba. Aztán a bácsi nekitámaszkodott a kémény falának és ásított, aztán egyszerre csak lecsúszott és eltűnt, csak buborékok szálltak felfelé, és a korom felszíne fodrozódott ahogy lélegzett. És apu megijedt. Körültekerte a kötelet a mellén, és megkért, hiszen már legénysorba kerültem, hogy mutassam meg, milyen erős vagyok. És lassan ereszkedni kezdett lefelé, amikor elérte az utolsó kampót, felkiabált.

Most feszítsd meg az erődet, itt öt kampó hiányzik. És hátrahajoltam, szétterpesztettem a lábam, és olyan hosszan eregettem lefelé a kötelet, míg csak nem éreztem, hogy lazul. Levilágítottam az elemlámpával, apu mellig állt a koromban, a lábával éppen a fenéken kotorászott, ahogy a vízbefúltakat keresik. És egyszerre csak megörült, lemerült a koromba, amely örvényleni kezdett és gomolyagokban szállt felfelé, mint a pára a halastó fölött. És amikor felbukkant és a korom végigcsorgott rajta, a derekánál fogva tartotta Pepin bácsit, körültekerte a kötéllel és én két kézzel függeszkedtem és átráncigáltam a kötelet a kémény peremén. És egyszerre csak éreztem, hogy a kötél kilazul, és Pepin bácsi már a kampón állt, s mászott felfelé, és én könnyedén tartottam. És amikor megjelent a feje, bár sötét volt, láttam, hogy olyan fekete, mint egy darab sziléziai szén. És kiugrott és rögtön hanyatt feküdt, nézte a csillagokat, körülötte sárga kövirózsák nyíltak, és a bácsi kormot köhögött fel. Aztán leengedtem a kötelet, apu odakötötte magát, és én felhúztam egészen a peremig. Görcsösen kapaszkodott a kémény peremébe, mint egy versenyúszó, aki éppen világcsúcsot úszott, fejét kezére ejtette, és néhány másodpercbe tellett, míg összeszedte az erejét és áthúzódzkodott a peremen. Aztán ott feküdt hanyatt Pepin bácsi mellett, szétvetette kezét-lábát, és nézte az eget, és kormot krákogott fel. így feküdtek a kövirózsák között, feltekertem a kötelet, visszatoltam a helyére a régi kéményt elfedő deszkát. Pepin bácsi megfordult, könyökére támaszkodott és sípolt.

Aztán fekete ujjai közé fogta fehér tengerészsapkáját, fejébe nyomta, és mosolyogva leugrott az ablakon át a főzőház folyosójára. Egy perc múlva fehér sapkája fehér utat firkantott a hársfák alá, a kapu irányába, aztán eltűnt. Pepin bácsi ment, hogy megnézze, mit csinálnak a széplányok a Žofínban és az Avionban, miért nem tudnak nélküle élni.

Ezen az estén apu híreket hallgatott a rádióban, hogy tudja, közeledik-e a front, mert akkor újra fogjuk a kötelet, és kihúzzuk a kéményből azokat az abroncsokat, a befőttesüvegekből meg a disznózsírba süllyesztett karburátort és a többi alkatrészt. De a legjobb híreket arról, hogyan közeledik a front egyre inkább Berlinhez, Friedrich mérnök úron láttuk, a birodalmi egyenruhás századoson, aki már második éve szerelte össze az esztergapadokat a sörgyári szárítókban, hogy hamburgi cége tovább dolgozhasson. Amikor a front megindult Wrocław felé, akkor a százados már délután a főzőház mögött üldögélt, ott, ahol a szárítók alacsony teteje lejtősödni kezdett és amolyan kiugró párkányfélét alkotott, amely alá a százados egy padot állított, oda sohasem vert be az eső, de ahogy a front megindult Wrocławtól, a százados egy lugast kezdett ácsolni, amolyan kis filagóriát egyforma faágakból, amelyeket maga vágott. És ahogy a front még közelebb jutott határainkhoz, a százados ezt már nem bírta elviselni, és ebéd után mindig rögtön visszament a szárító mögé, és ott deszkákból és lécekből székeket meg egy asztalkát ácsolt, és befonta őket fűzfavesszővel. Aztán estefelé ott üldögélt, de hogy ne kelljen arra gondolnia, hogy közeledik a front, egy nagy csillárt készített vesszőből, egy gyönyörű csillárt, mint egy hatalmas dinnye vagy tök, úgy függött ott, és égőt is szerelt belé. És így ült a vesszőből font kalitkában és írt, a szél átfújt azon a lugason, amely felnagyított hasonmása volt annak a vesszőből font csillárnak, ült és írt. Apu, amikor találkozott vele a sörgyárba vezető utak valamelyikén, Friedrich úr szeméből tudta, hogy hamarosan előkerülnek a kéményből az abroncsok. Egy nap a százados összecsomagolta a holmiját, és bejelentette apunak, hogy kommandóra Prágába utazik. Amikor másnap nem jött meg, apu nem buta tovább. Begyújtott a sparheltbe, és a befőttesüvegeket a karburátorral meg az elosztóval meg a többi alkatrésszel a tűzhely lapjára állította, és kombinált fogóval sorra kihuzigálta a Skoda alkatrészeit, és letette őket az asztalra, és körbejárta őket, föléjük hajolt, kézbe vette őket, és pont úgy örvendezett, mint anyu, amikor disznóölés után a böllérek lerakták a deszkára a sonkát és a combot, a csülköt és a lapockát és a szűzérmékhez való vesepecsenyét. A malátafőzők a szárítókban leszaggatták a gépekről a német feliratokat, aztán fogtak egy üveg alkoholt, és kimentek a szárító mögé, ahol Friedrich százados lugasa állt.

Keresztülfutottam a réten, és néztem azt a lugast. Amikor a malátafőzők kinyitották a vesszőből font ajtót, középen egy hintaló állt, egy hatalmas ló, amin hintázni is lehetett. De a malátafőzők leöntötték azt a hintalovat alkohollal és meggyújtották. Lángra lobbant és égett igazi sörénye, égett, és a tűz pattogott és vidáman sistergett, a hintaló elkezdett magától hintázni, lendítették ide-oda a pattogó lángok, amelyek körülfonták az egész lovat, és felszikráztak a magasba. A tűz felcsapott és pattogott, és az a vesszőből font csillár is égni kezdett. A sok-sok vessző úgy felragyogtatta azt a csillárt, mint az izzószál a villanykörtét. És a lángok körülfonták, és egymásba olvadtak a csillár fölött, és felcsaptak a magasba, és amikor a csillár minden vesszőcskéjében fölizzott, amikor a ragyogás tetőpontjára hágott, akkor leszakadt, és rázuhant az égő lóra, amelyik oldalára feküdt, és tovább égett a földön, aztán egyik lábával kapálni kezdett, és egy végső rúgással kinyúlt. És a hintaló üveges szeme borzadva meredt ki, és most lángra lobbantak a bőr lószerszámok, és füstölthús-szagot árasztottak. Végül a malátafőzők leöntötték alkohollal az asztalkát és a székeket, és a tűz vidám pattogása egy újabb lugast, egy újabb filagóriát emelt, vesszők helyett most az apró kék és vörös lángnyelvecskék ragyogtak, amelyek egyre feljebb kúsztak a fán. És amikor minden úgy kifényesedett abban a borús alkonyatban, a lugas egyszerre csak könnyedén felágaskodott, és ágaskodva, mint az a hintaló, egyszerre csak rogyadozni kezdett, és amikor egymásra dűltek a vesszőből font falak, a tűz még jobban föllángolt. De az már a vég kezdete volt, mert minden szétesett, elvesztette formáját, és végül a földön már csak egy égő és füstölgő rőzsekupac feküdt, mint mikor tavasszal kiégetik a füvet. És a kádárok vízzel teli vödröket hoztak, és lelocsolták a tűz maradványait, és elindultak az új, magas kémény felé. Egy fiatal malátafőző kihajtotta a zászló csücskét, felmászott az első kampóra, és ahogy húzódzkodott felfelé, az övéhez erősített zászló lassan kibomlott és dagadozott, néha a malátafőző kapaszkodó ujjai elébe vágott, de az szinte szaladt, látszott a keze meg a lába, ahogy húzta felfelé a kéményre nemcsak a testét, hanem azt a lobogó zászlót is. A malátafőző és a kádárok hátrahajtották a fejüket és komolyak voltak. Most a malátafőző leült a kémény peremére, fogta a villámhárítót és zihált. Aztán odakötözte a zászlót a villámhárítóhoz, és a zászló lobogott. A malátafőző mászott lefelé, a zászló a lábához kókadt, aztán újra vidáman hullámzani kezdett, és a magasba csapott, és úgy mozgott, ahogy a szél meg a léghuzat fújt. És ezalatt a szárítóknál felszikráztak a vesszőlugas maradványai, középen a szél felragyogtatta a hintaló fejét, csendesen, kék lánggal égett, és a nedves hamu illata végigömlött a sörgyár tavaszi udvarán és a kerten. A kádármester felnézett a kéményen lobogó zászlóra és mondta.

A háborúnak vége, újra mi leszünk a sörgyár urai.És elindult az estébe, behátrált az udvar sötétjébe, a malátafőzők visszatértek szobáikba. Apu

vállára vetve hozta a kötélcsomót és mondta.Gyere, kihúzzuk az abroncsokat!Igen, apu, mondom.

BÉRMAAPÁCSKA

ZELENÝ BÉRMAAPÁCSKA közvetlenül a folyó mellett lakott. A háza úgy nézett ki, mint egy erdészlak, még agancsok is voltak a homlokzatán. Az udvaron jókora fészer emelkedett, mögötte virágos- és zöldségeskert, amelyet kerítés választott el a víz mentén kanyargó úttól. Bérmaapácskának azonban fura egy természete volt. Szelíden és nyájasan viselkedett, de egyszerre csak dührohamot kapott, és annak mindig rossz vége volt. A bérmaapám azután lett, hogy apu háromszor rábeszélte, jöjjön el egy órácskára tartani az ellenanyát. És Zelený úr mind a

három alkalommal vasárnap délben tért haza, és olyan rohamot kapott attól a szereléstől, hogy fogta az egyik ácsszekercéjét, és fölaprította az almáriumot. És utána jól érezte magát. De mivel háromszor szerelt apuval, három almáriumot darabolt fel. így aztán, amikor a bérmálásra készülődtem, Zelený úr fölajánlotta, hogy vesz nekem egy órát és a bérmaapám lesz, de azzal a feltétellel, hogy apu soha többé nem áll vele szóba, soha többé nem hívja el szombaton, hogy tartsa egy órácskára az ellenanyát. És így a bérmaapám lett, a felesége, Nany asszony pedig a bérmaanyám. De én tudtam, hogy a bérmaapám egyes-egyedül azért nem szereti aput, mert apu az Orion márkájú motorbicikli teljes generáljavítását el tudta végezni egy szál hidegvágóval és kalapáccsal, és bérmaapám pontosan úgy, egy szál ácsszekercével schwarzwaldi órákat tudott kifaragni kisebb-nagyobb fadarabokból. Nanynka bérmaanyámat szerettem, mert úgy nézett ki, ahogy elképzelésem szerint a mamámnak kellett volna kinéznie. Amikor hazafelé jöttem az iskolából, mindig megálltam a kerítésnél, és benéztem a fészer előtti udvarra vagy a kertbe. Bérmaapám, amikor szép idő volt, a fészer előtt ült, és a bakba egy tuskó volt befogva, három ácskapocs rögzítette, és bérmaapám ujjai között pirinyó fadarabkákat tartott és ácsszekercével farigcsálta őket. Amikor ott álltam a kerítésnél, és néhány percig a villogó ácsszekercét bámultam, egyszerre csak mellécsapott, és hátrafordult, és szemrehányóan nézett rám, hogy nézem. És én álltam, fogtam a kerítés palánkját, és bérmaapácska fogta a kisbaltát, és olyan hosszan nézett rám, míg csak odébb nem mentem. És azután onnan benéztem a kerítésen Nany bérmaanyácskámra. Amikor szép idő volt, akkor egyre csak ásott, egészen előregörnyedve forgatta a földet, amikor beköszöntött a tavasz és a nyár, akkor szüntelenül kapálgatta a zöldséget és a virágágyásokat. Néha egyáltalán nem láttam, csak hallottam, és nyersvászon köténye színéből kitaláltam, hogy ott van, egészen bebújt a feketeribizli-bokrok közé, és kézzel meg egy aprócska kapával gyomlálgatott és kapálgatta a bokrok alját, kihátrált, és amikor felemelkedett, hogy kiegyenesítse a derekát, láttam, hogy a keze olyan hatalmas, mint a sörgyári kocsisoké, az ujjai állandóan szétálltak, és mindkét tenyere úgy fel volt puffadva, mintha a helyükön két nagy bukta lett volna ott neki. Zelený bérmaapácska szeretett dohányozni, jobban mondva nem is dohányzott, hanem inkább újra és újra rágyújtott ugyanarra a virzsíniára. Bármikor álltam a kerítésnél, mindig a zsebében kotorászott, gyufát keresett, és amikor rágyújtott a virzsíniára, folytatta a munkáját. Sohasem találtam ki, tulajdonképpen mit is farigcsál bérmaapácska azzal az ácsszekercével. A fészer nyitott ajtaján, két szög között körülbelül tíz balta függött, kisebb-nagyobb szekercék. Néha a legnagyobb szekerce volt bérmaapácskánál, az ujjai között egy pirinyó fadarabot tartott, amit gondosan megfaragott, de sohasem találtam ki, mi akar az lenni és mire való. Néha meg egy jókora tuskót tartott a kezében. De azt a legkisebb baltácskával farigcsálta, csipdeste. És én mindig azt hittem, hogy schwarzwaldi órát csinál, amelyből, amikor üt, előugrik egy kakukk. Egyszer bérmaapácska végigkutatta az összes zsebét gyufa után, hogy újra rágyújthasson a virzsíniára. Amikor nem talált, hátrakiabált a kertbe.

Nanynka, hozzál nekem gyufát, jó?De bérmaanyácska nem hallotta, mert a kert legvégében volt, földet rostált. És bérmaapácska

kiabálni kezdett.Nanynka, a szentségit, hol van az a gyufa?És bérmaanyácska eldobta a lapátot, és szaladt, köténye beleakadt a ribizlibokrok ágaiba,

szaladt és beszaladt az épületbe, de bérmaapácska már ordított.Nanka, te rusnya cafka! Ide azzal a gyufával!És bérmaanyácska maszatos kézzel kigabalyította magát a függönyből, fogta a gyufát, de a

függönyt nem akarta összekenni, ezért könyökkel ügyködött. És bérmaapácska már üvöltött.Te rusnya cafka, beleverlek a földbe, mint egy szöget!És fölállt és üvöltött az égbe, és összeszorította az öklét, és a nyelve felpüffedt.

És bérmaanyácska kiszaladt a gyufával, de amikor meglátta, akkor rögtön beszaladt a fészerbe, és kihozott egy szekrénykét, egy afféle kis almáriumot, és bérmaapácska elé állította, és a kezébe adta a szekercét, és bérmaapa teljes erejéből nekigyürkőzött az almáriumnak, és jobbjával kiütötte a hátsó falát, és aztán oldalról azt az egész almáriumot a földre döntötte, hogy teljesen elfeküdt és recsegett-ropogott, és bérmaapácska most ide-oda csapott a szekercéjével, és az almáriumból már nem maradt egyetlen ép fal sem, de ez se volt elég bérmaapácskának, az ajtókat és a polcokat olyan apró darabkákra aprította fel, hogy amikor lerogyott a régi karosszékbe, szétvetette a lábát és kifújta magát, bérmaanyácska a kötényébe gyűjtötte azokat az almáriumroncsokat, és elvitte a fáskamrába gyújtósnak. Bérmaanyácska minden hónapban elhúzta az üres talyigát az ószereshez, hogy olcsón régi almáriumot vegyen, a legeslegolcsóbbat, és aztán hazafuvarozta a folyóparti házacskához, és beállította a fészerbe. És bérmaapácska mindig szégyenkezett, amikor bérmaanya hazafelé szállította azt az almáriumot, le kellett takarnia, pont úgy, mint amikor libát vágott, akkor is a kötényébe takarva kellett elvinnie az udvarról, mert bérmaapácska szerette ugyan a libát, de nem bírta levágva látni. Bérmaapácskát énmiattam mindig malőrök érték. Amikor havonta egyszer benéztem a kertbe és az udvarra, mindig olyasminek voltam a tanúja, amiért aztán bérmaapácska szégyenkezett. Valószínűleg nem is akart senkivel sem barátkozni, és ezért is lett a bérmaapám, amikor apu megígérte neki, hogy már soha többé nem áll vele szóba. Amikor vakáció után újból iskolába jártunk, délelőtt jöttem visszafelé, hőség volt, és amikor meg akartam fürdeni, és matrózblúzomat a kerítés palánkjára akasztottam, láttam, hogy bérmaanyácska kimosta a nagy függönyöket, olyan nagyok voltak, mint egy szálloda ablakai. És most éppen magas léceket állított föl a kertben, tetejükön szögekkel, és azokra a szögekre ráfeszítette azokat a függönyöket. És amikor elhúzta egymástól azokat a léceket, mintha egy zászlót bontott volna ki. Láttam, hogy azok a függönyök teljes egészében horgolva vannak és az év tizenkét hónapjából vannak összeállítva, és mindegyik hónapnak megvoltak a maga horgolt angyalkái, akik télen korcsolyáztak és nyáron lepkét fogtak és ősszel szőlőfürtöt tapostak, mindegyik hónap kivágott angyalkákból volt kivarrva, akiket horgolt szálak kötöttek össze a tájjal, állatokkal, lepkékkel, madarakkal. Csak néztem, és egészen megfeledkeztem a fürdésről, ilyen szép függönyöket még sohasem láttam, és néztem bérmaanyácskát, és láttam, hogy vastag karja egészen barnára sült, mint egy homokkotrónak, láttam, hogy teljesen odavan azokért a függönyökért, hogy ő sem tud betelni azoknak a függönyöknek a látványával, amelyeket maga csinált és amelyeket, mikor föl vannak akasztva, biztosan minden áldott nap megbámul. És szörnyen szerettem volna odamenni bérma-anyácskához, de tudtam, hogy nem szabad, hogy bérmaapácska megint felaprítana egy almáriumot, mert én éppúgy az idegeire mentem, mint a papám. És azután bérmaanyácska eltűnt, akkor egyszerre csak megjelent bérmaapácska, kezében szekercét tartott, és valamit keresgélt a kertben, és én láttam, hogy a kert másik végében vöröses fából, biztosan szilvából vagy körtéből, hasított kisebbfajta lécek és hasábok vannak. És bérmaapácska kihúzott néhány ilyen deszkát, de egyik sem volt jó neki. Kivéve azt az utolsó gömbfát, azt megfogta, és gyorsan keresztülment a kerten, szinte szaladt, és feszült figyelemmel mormogott valamit magában, virzsíniája rég kialudt. És amikor nekiiramodott, nadrágja beleakadt az egyik szögbe a léceken, amelyeken ott voltak kifeszítve a fehér függönyök. És bérmaapácska nadrágja elszakadt, de csak egy kicsit. És csendesen kiabálni kezdett. Nanynka, hol vagy?

És fülelt, de az udvaron és a fészerben csend volt, mert bérmaanyácska a ladikban térdelt, és fehérneműt öblögetett. Felváltva pillantgattam a kert és a ladik felé, de nem tudtam, mit tegyek.

Nanyna, te rusnya cafka, hol vagy?Ordított bérmaapácska, és rúgott egyet, és reccsenés hallatszott, és a nadrág egyik szára

terjesen szétszakadt. Lerohantam a lépcsőkön a ladikhoz és kiabáltam.

Bérmaanyácska, gyorsan haza!És bérmaanyácska felegyenesedett, csuromvizesen, elkékült kézzel, átugrotta az ülést, aztán

előregörnyedve kiszaladt az útra és három lépcsőfokon be a kertbe, és szaladt, de már késő volt. Bérmaapácska széthajigálta a függönyöket, és lerántotta a nadrágját, és taposott rajtuk és üvöltözött. Beleverlek a földbe, mint egy szöget!

És bérmaanyácska egyenesen a fészerbe szaladt, és kihozta az almáriumot, de bérmaapácska közben fogta a nadrágot és kettészakította, és mindegyik kezébe egy-egy nadrágszárat fogott, és szaladt, hosszú alsónadrágban, hosszú szárú alsóneműben, és útközben apró csomaggá gyűrte azokat a nadrágszárakat, és a mosókonyhában kinyitotta a tűzhely ajtaját, és betömte a nadrágot az izzó szén fölé.

Így ni, te rusnya cafka, ott van benn a dohány is!És bérmaanyácska kiráncigálta a nadrágot, és leöntötte vízzel, és aztán a füstölgő zsebekből

kiszórta az aprót, és a hátsó zsebből végre előhúzta a pénztárcát. És csak ezután állította oda az almáriumot bérmaapácska elé, és bérmaapácska oldalról puszta kézzel ledöntötte, az egész szétrepedt, és bérmaapácskával együtt a földre zuhant, de ő azon nyomban talpon termett, és szaggatta, cibálta az almárium darabjait, szanaszét hányta a deszkákat, és végül bérmaanyácska a kezébe adta a szekercét, és mint minden alkalommal, a deszkákat és a falakat és az ajtókat aprófává, törekké, gyújtóssá aprította. És minél inkább a végéhez közeledett az almárium romlása, annál világosabban láttam, hogyan száll el bérmaapácskából az a harag, hogyan enyhül meg az arca, hogyan húzódik vissza a vér oda, ahonnan a fejébe tódult. És álltam, és fogtam a kerítés palánkját, és néztem, mi történik bérmaapácskáéknál. És bérmaanyácska előhúzta a régi karosszéket, és a férje belerogyott, csak úgy hátravetette magát, mert már ismerte mindezt, egyetlen centit sem tévedett, és aztán szétvetette a karját, és szétvetette a lábát, és nézte az eget, és bérmaanyácska egész nyaláb tűzifát vitt el a fészerbe. És bérmaapácska az égnek mondta.

Mi, szlávok, szörnyen érzékenyek vagyunk.Azt kívántam, hogy az én apukám is ilyen érzékeny legyen, hogy almáriumokat aprítson, és

minden alkalommal rusnya cafkáknak szidjon minket.Karácsony előtt nedves hó esett. Amikor előregörnyedve hazafelé tartottam az iskolából,

viharos szél fújt a vasúti hídtól, de nem álltam meg, hogy oda ne menjek a kerítéshez. Bérmaanyácska tehéntrágyát teregetett szét a zöldségeskertben, villával szedte föl a kupacból, és rázogatva szórta széjjel, és így lépegetett, és mögötte sárga és barna trágya, előtte meg frissen hullott hó volt. Bérmaapácska a nagy fatuskó mellett állt, és azzal a legnagyobb szekercével valamilyen fogaskereket farigcsált. És én visszamentem a kerítésnek ahhoz a részéhez, ahonnan a bérmaapácskától elválasztó távolság a legkisebb volt, és lábujjhegyre ágaskodtam, sőt még fel is húzódzkodtam a palánkra, hogy jobban lássam, hogyan dolgozik bérmaapácska, hogyan faragja meg és faragja ki a hársfából a pirinyó kereket. És nem álltam meg és bekiabáltam.

Bérmaapácska, fogadok, amibe csak akar, hogy az schwarzwaldi óra lesz?!És ezt nem kellett volna mondanom, mert bérmaapácska annyira koncentrált, hogy megijedt,

most láttam, hogy bérmaapácska valóban nem barátkozhatott senki mással, csakis saját magával, mert ahogy összerezzent, hát levágta az egyik ujját. És az az ujj leesett, és a macska, amely ott ült a fűrészbakon, leugrott és elvitte azt az ujjat a fészerbe. És bérmaapácska nézte az ujjcsonkot, aztán rám nézett, és rettenetes harag volt a szemében, és mielőtt megakadályozhattam volna, szörnyen elkezdett nevetni.

Kiabáltam.Bérmaanyácska, gyorsan az almáriumot!De bérmaapácska, ahogy diadalmasan nevetett, hát az egész kezét ráfektette a tuskóra, és én

tudtam, hogy nem maga miatt csinálja ezt, hanem a mendemonda miatt, ami a városkában kering

róla, és Zelený bérmaapácska egyetlen csapással levágta csuklóban a bal kezét, és még volt annyi ereje, hogy megragadja a levágott, ujj nélküli kezet, és egy hatalmas lendítéssel elhajítsa, az a kéz felrepült a levegőbe, amelyben rézsút hullott a hó, és elrepült fölöttem, hátrahajtottam a fejem, mert olyan lassan repült, mintha írna a decemberi égre, és aztán olyan hosszan csavargattam a fejem, míg a kéz bele nem csobbant és el nem merült a folyó zavaros, szürke vizébe, amelyre rézsút hullott a hó.

És bérmaanyácska szaladt, és hozta az almáriumot, de bérmaapácska diadalmasan mutatta a csonkot, amelyből sugárban ömlött és patakocskában csorgott a vér. És bérmaanyácska nyújtotta a szekercét, de bérmaapácskának már nem kellett, már nem volt rá szüksége. És én csak egyre fogtam a kerítés palánkját, odaszorítottam a fejem, becsuktam a szemem, és kapaszkodtam, nehogy hátrarepüljek, mint bérmaapácska keze, bele a szürke folyóba, amelyre rézsút hullott a decemberi hó.

Aztán bérmaapácska sokáig kórházban volt, és én már féltem a folyó partján járni és fogni a kerítés palánkját és nézni, mit csinál bérmaapám és Nany bérmaanyácska. Aztán beköszöntött a tavasz, és a háború végéhez közeledett. A németek visszavonultak, apu egész éjjeleken át térdelt a rádió mellett és híreket hallgatott. Aztán, a sörgyárban híre járt, hogy Boleslav felől jönnek az oroszok. Apu kimászott a jéghombár tetejére, hason csúszva kellett segítenem neki megkeresni két üveg whiskyt, amit ott ásott el a salakban. De apu elfelejtette a helyet, ahová a háború elején elásta azokat az üvegeket, elfelejtette megjelölni a gerendákat, és így felástuk az egész talajt a jéghegy fölött, a hegy fölött, amelybe tél végére ezerkétszáz fuvar jég zsúfolódott be. És fekve ástunk, mert a jéghombár teteje nagyon alacsony volt. És amikor apu már kétségbeesett és dühödten belevágta az ásót a salakba, tompa csattanás és üvegcsörömpölés hallatszott. És amikor elkapartuk a salakot, ott volt az ízzé-porrá zúzódott whiskys üveg, a salak az utolsó cseppjeit itta be annak az illatos párlatnak. És mellette a másik üveg teljesen érintetlen volt. És azt apu elrakta. Másnap a szovjet hadsereg elé mentünk. És amikor a napfényben felbukkantak az első tankok, porral lépetten, és telis-tele a tavasz első virágaival, városkánk lakói felugráltak a tankokra, és feldíszítették virággal, lila fürtös orgonával, amely akkor éppen idő előtt kivirágzott. És apu rám nézett, elmosolyodott, és lecsavarta a whiskys üveg tetejét, és szaladt, meghajolt a tank előtt, és felnyújtotta a kezét, egészen lábujjhegyre kellett ágaskodnia, és a szovjet harckocsizó katonának meg pont ellenkezőleg, előre kellett hajolnia, majd kiesett a tankból, de azért csak elvette azt a whiskyt, felemelte, felemelte a könyökét és a kezét, és a szájához illesztette... és meghúzta, és apu mosolygott, de az a katona egyszerre csak elsápadt, megragadta azt a szögletes whiskys üveget, azt az eredeti whiskyt, amit apu féltve rejtegetett a háború egész ideje alatt, hogy azt az első üveget majd az kapja, aki az első tankon megérkezik városkánkba, az a katona fintorgott és kiköpte azt a drága italt, amivel tele volt a szája, és nekilendült és odavágta az üveget a ház falához, amelyen az üveg ízzé-porrá tört, és a katona kihajolt, és az egész kezével és a könyökével és a szemével és az egész testével megfenyegette aput, aki rémülten hátrált a fal felé, amelyen csurgott lefelé a whisky. Apu megfordult, ujját belemártotta a lefelé csurgó folyadékba, megnyalta és konstatálta, hogy tényleg eredeti whisky. De a tank már továbbment, a katona most közönséges rumot ivott egy üvegből, amit a sörgyári kádárok nyújtottak oda neki, meghúzta, és bólintott és újból meghúzta, és aztán odanyújtotta a polgártársaknak, akik a tankon ültek, és a győzelem tiszteletére egészen a főtérig vitették magukat. És másnap üzenet jött Nany bérmaanyácskától, hogy bérmaapácska, az én bérmaapám halott. Amikor a Vörös Hadsereg a folyóhoz ért, bérmaapácska rögtön kitárta előttük a kertkaput, és mindannyiukat beinvitálta az udvarra, akinek aludhatnékja volt, annak fölajánlott egy ágyat. És amikor a katonák aludtak, bérmaapácska hatalmas fehér és lila orgonaágakat tépett, s bérmaanyácska az udvaron segédkezett a leölt tehén megnyúzásában. És bérmaapácska vázába akarta tenni azt az orgonát és

az asztalra állítani, annak a tiszteletére, hogy megjöttek a vöröskatonák, akik nála aludtak, örvendezett bérmaapácska, hogy felvidulnak majd a virág láttán, ha felébrednek. És elő akarta húzni a vázát, de az a konyhában volt. És hogy eltört a kredenc lába, hát bérmaanyácska a helyett a láb helyett alátette a vázát. És bérmaapácska először kiabált.

Nanynka, hol vagy, galambocskám?De bérmaanyácska a csöbröt tartotta és a böllér dobálta bele a májat a tehénből.Nanynka, a szentségit, te rusnya cafka, hol kódorogsz? Ordított bérmaapácska, de

bérmaanyácska a csöbröt tartotta, mert a böllér hajigálta bele a vesét.No várj csak, te gebe, majd összeteremtlek én!Ordított bérmaapácska, és letette a frissen tépett orgonahajtásokat, és fél kézzel ráncigálta

kifelé a nagy vázát. Amikor ez nem segített, megvetette a lábát és a váza engedett, de az egész üveges kredenc rázuhant bérmaapácskára, és betemette csészealjaival és tányérjaival, csészéivel és a többi porcelánedényével. De bérmaapácska mindezt lerázta magáról, és amikor talpra állt, széttaposta az összes, még ép edényt, és csak aztán fogta azt a nagy vázát, belegyömöszölte a fehér és lila orgonahajtásokat, és azt a vázát az asztalkára állította a szobában, ahol a szovjet katonák aludtak, aludtak, de mellükön még mindig ott volt a géppisztoly. És aztán bérmaapácska összerogyott a konyhában, bérmaanyácska hozta az almáriumot, de maga is látta, hogy bérmaapácska már az oldalán fekszik, mintha egy helyben biciklizne, fél lábbal szüntelenül ugyanazon a helyen taposott. És amikor megjött a doktor, csak azt mondta, amit mindenki láthatott, hogy bérmaapácska halott.

Azon az estén a folyóparton nagy ünnepség volt. Az orosz katonák harmonikáztak, táncoltak, és senki sem tudta velük fölvenni a versenyt, mert a hadsereg együttesében voltak. Mindaddig, amíg Pepin bácsi fehér tengerészsapkájában el nem indult a városkába a széplányokhoz. Amikor látta, hogy a folyóparton táncolnak, odament nézelődni. És amikor táncoltak a katonák, Pepin bácsi összeillesztette a két könyökét, és úgy járta a kozáktáncot, hogy egy méterrel magasabbra ugrált. A katonák azzal vágtak vissza, hogy felgyorsították a táncot. És amikor Pepin bácsi így is győzte, sőt felugrásban kitörést csinált, és mielőtt földet ért volna, homlokon rúgta saját magát, a katonák vodkás üvegeket hoztak, és nagy mustáros poharakkal megvendégelték a nézőket és Pepin bácsit, aki kérte, hogy neki duplán töltsenek, mert ma hordókat szurkolt. És unos-untalan a győzelemre koccintott mindenki. Félóra múlva, amikor megjött a szovjet fúvószenekar, a karmester fűzfavesszőt vágott magának a folyónál, bicskával lehántotta, és aztán nekigyürkőzött, és a zenekar amolyan csendeskén keringőket játszott. Alkonyodott, és városkánkban a folyóparton megkezdődött a győzelem ünnepe.

Néhány polgártárs úgy felöntött a garatra, hogy bérmaapácska kerítésének palánkjába kapaszkodtak, de a vodka nyomása olyan erős volt bennük, hogy egyre csak hanyatt akartak esni. És így kiszakították a kerítés palánkját, és curukkolva szaladtak, és beleestek a tavaszi folyóba. Egy részeg polgártárs idejében beszaladt a házába, de ott minden bizonnyal rájött a rosszullét, és így belekapaszkodott a mosdókagylóba, de az a vodka olyan erős volt benne, és annyira hanyatt akart esni, hogy kiszakította a falból a fehér porcelán mosdókagylót, curukkolva végigszaladt a folyosón, és curukkolva kiszaladt a kertből, és curukkolva beszaladt az ünnepség kellős közepébe, fogta a mosdókagylót, és egyre csak curukkolt a folyó felé, az alkonyatban hátráló fehér mosdókagylót végül Hulík halász mentette meg, aki kivette a polgártárs kezéből, aki curukkolva beleesett a tavaszi folyóba, és a szovjet zenekar karmestere olyan kedves volt, hogy nagy tust húzatott. És a katonák Pepin bácsival üldögéltek, aki szalutált nekik tengerészsapkájában, amelyet Šisler úr varrt a számára, annak a híres-nevezetes korvettkapitányi sapkának a mintájára, amit Hans Albers hordott.

Papaskát elvisszük magunkkal Moszkvába, mondták a katonák, és vodkával teli mustáros poharaikat a bácsiéhoz koccintották. Pepin bácsi kérte, hogy még egyszer töltsenek neki és mondta.

Nincs időm, hónap randevúm van a City bárban egy órjási szépséggel. Legföljebb, ha ajroplánon röpűnénk Moszkvába.

És a katonák megértették, átölelték Pepin bácsit, és városkánk polgárai örvendeztek, hogy Pepin bácsi, mint egyetlen, képes fölvenni a katonákkal a versenyt.

Ebben a pillanatban megjelent Nany bérmaanyácska, fekete ruhában. De mosolygott, bólogatott, fogadta a köszöntéseket – valahonnan messziről, mert bérmaanyácskát senki sem üdvözölte, de ő egyre csak bólogatott, viszonozta és felelt az üdvözlésre, amit az emberek közül senki sem intézett hozzá. Talán valahonnan máshonnan jött ez az üdvözlés.

És a dirigens könnyedén a pulpitusra támaszkodva fűzfavesszővel dirigálta a szovjet fúvószenekart, amely olyan csendeskén játszott, mint valaha a sumavai zenészek.