Bulányi Gy. Szent Pál teológiája 7..pdf

8/15/2019 Bulányi Gy. Szent Pál teológiája 7..pdf

http://slidepdf.com/reader/full/bulanyi-gy-szent-pal-teologiaja-7pdf 1/143

589





591

"Isten nem személyválogató... a törvény megtartói fognak istennektetszőknek minősülni... a

pogányok a természet szavára teszik, amit a törvény kíván... a szívükbe van írva... tanúskodik

lelkiismeretük" (Róm 2,11-15)

ELÖLJÁRÓBAN

Közel tíz éve, 1988 végén jelent meg az Egyetlen szövetség? c. írásom a Bokor szamizdatjában, a

Karácsonyi Ajándék 154. (1988/6.) kötetében. Ide írom Utószavát:

Kérem az olvasót, tekintse ezt az írásomat olyannak, amelyet testvéreim elé terjesztek "első

olvasásban". A fölvetett problémának nem találtam eddig nyomára a rendelkezésemre álló

szakirodalomban. Kérem az olvasó kritikáját. Ígérem a magam részéről a további munkát a szakirodalmi

nyomozásban, s a kapott szóbeli és írásbeli kritikák felhasználásában.

Valami nagyon katolikusat, tehát valami minden embernek, az egész emberiségnek szólhatót akartam

gondolni és vallani azzal, amit a fentiekben el tudtam mondani. Valami nagyon nyilvánvalót, valami

mindenütt és mindenkire érvényeset. Azt hiszem, hogy az Isten ilyen. S azt hiszem, hogy az Ő

szövetsége is ilyen. Ezért csak egyetlen szövetség van, s Isten ezt az egyetlen szövetséget

mindnyájunkkal köti. Ennek a tartalmait betűzzük. Betűzzük egész életünkkel, minden erőnkkel...

Az azóta eltelt évtizedben nem vittem tovább a Szent Pál teológiája c. munkámat. S így változatlanul

ennek a kötetnek a tartalma adja a végét annak, amit a szentpáli életműről mondanom adatott.

A korábbi hat kötet csak átfésülése volt annak, amit a Karácsonyi Ajándék köteteiben — 1974—75:

Krisztus jóhíre; 1976—77: Krisztus törvénye; 1979: Krisztus keresztje; 1981—82: Krisztus hűsége; 1984:

Krisztus Lelke; 1981: Erény-e az engedelmesség? — már írva találtam.

Ezt a záró szerephez jutó utolsó kötetet megpróbáltam — az Utószóban mondott szavamhoz híven —

átdolgozni. Az első egységen (Szövetség és szövetségek) nem sokat bővítettem. A második (Jézus és a

szövetség) jó másfélszeresre, a harmadik pedig (Szent Pál és a szövetség) háromszorosra nőtt. A

negyedik (A szövetségtan története) is kiegészült két fejezettel, míg az ötödik (Befejezés) lényegében

változatlan maradt.

A kötetben summázva találja az olvasó látásomat a kereszténységet és a keresztény kultúrát — így

gondolom — eddigelé Jézusnál is alapvetőbben meghatározó Szent Pálról.

Budapest, 1998. február



592

SZÖVETSÉG ÉS SZÖVETSÉGEK

90. SZÖVETSÉGBEN LEHETÜNK ISTENNEL?

a) mi lehetővé teszi a szövetséget

Ábrahám és fia Izsák, Izsák és fia Jákob, Jákob és annak tizenkét fia, és ezeknek is minden ivadéka úgy

tudja, úgy tanulja ma is az apjától (ha még tanulja), hogy Isten szövetséget kötött velük. Örök

szövetséget. Visszavonhatatlanul. Mindörökre.

"Hallod, hogy dübörgünk?" — mondta a kisegér az elefántnak, amikor kettesben átsétáltak a hídon.

Pista és Jóska szövetséget köthet egymással. De Pista és az Isten? Egy súlycsoportban van a

teremtmény a Teremtővel? Lehetnek egymás szövetségestársai? Kifejezheti a szövetség szó és a

mögötte levő fogalom az Abszolutum és a relatívum kapcsolatát?

Akárhogyan is vélekedik valaki ezekről a kérdésekről, annyi egészen biztos, hogy Teremtő és

teremtmény mindenképpen kapcsolatban van egymással. Különben a Teremtő nem lehetne Teremtős a teremtmény nem lehetne teremtmény. A kapcsolat közöttük lehet determinált, mint mérnök és

gépe között, de lehet nem-determinált, hanem szabad kapcsolat is, aminőt a "szövetség" feltételez.

Lehet, ha a teremtmény nem feltétlenül determinált lény. Az ember szabad személynek éli meg

önmagát. Az őt körülvevő világgal, s azon belül embertársaival szemben is, a láthatatlan, de

feltételezhető—feltételezendő Istennel szemben is. Ha nem ilyennek élné meg magát, eszébe sem

juthatott volna sem Ábrahámnak, sem másnak, hogy ő szövetségese Istennek.

Izrael népének eszébe jutott. S míg más népek, más vallási kultúrák más fogalmakat—szavakat találtak

istenviszonyuk jelölésére, kifejezésére, addig Izrael vallási kultúrájának éppen a szövetség szó lett egyik

legrangosabb, ha nem éppen a legrangosabb kifejezése. Ha feldolgoznók a szövetség szó és

szinonimáinak jelentéstartalmát Izrael vallási kultúrájának kánoni és azon kívüli írásos emlékei alapján,teljes történelmét kaphatnók meg annak, amit Izrael az ember istenviszonyáról gondolt.

Mivel a zsidó nép vallási irodalmának java része belekerült a kereszténység szent könyveinek

gyűjteményébe is, ezért az ember istenviszonyának megfogalmazására a keresztény vallásban is rangos

szó maradt a szövetség. Ha lehet, még rangosabbá lett. A zsidók a maguk bibliáját "Törvény és

Próféták" néven nevezték. Ezzel szemben a keresztények a "Szövetség" nevet adták ugyanezen

írásgyüjteményüknek, s megkülönböztetendő a maguk készítette írásoktól az átvett szövegeket

"Ószövetség", a magukéit pedig "Újszövetség" névvel látták el.

Így aztán a keresztény gondolkodó számára a múltban, a jelenben s a jövőben adva van a kisbetűvel írt

"szövetség" az ember istenkapcsolatának megjelölésére, s adva van a nagybetűvel írt "Ó - ésÚjszövetség", mint ennek az istenkapcsolatnak legjelentősebb írásos dokumentációja.

b) Időtlen szövetség

1950-ben Debrecenben, az ottani és akkori kisközösségek tagjai számára dogmatika tanfolyamot

kezdtem. Be nem fejezhettem. De anyagából három kis füzetet legépeltem, melyek nem maradtak

meg. Mint annyi más írásom, ezek is a Fő utcai börtön kazánházában lelték tűzhalálukat. Isten,

Szentháromság, Időtlen szövetség — ezek voltak az első három füzet címei. Ezeket követték volna a

többiek. Minden bizonnyal a hagyományos sorrendben: Teremtés, Bűnbeesés, Megváltás stb. Úgy

gondoltam, hogy a dogmatikának vannak fejezetei az időtlenség világáról (Isten, Szentháromság), és

vannak fejezetei Isten és ember időben lejátszódó kapcsolatáról. Az előbbieket akartam megtoldani

még egy fejezettel: Időtlen szövetség. Ez a fejezet Istennek emberről megformált, időtlenül

megformált terveiről akart beszámolni.



593

Isten tervez, de nem determinál. Ezért a dogmatika időben lejátszódó anyaga — arról beszél, hogy mi

lett és mi lesz Isten terveiből, amikor Isten tervei találkoznak az emberi szabadsággal. Isten tervez,

ember végez? Így talán még sem igaz, bár tény, hogy Isten terveibe az emberi szabadság beleszól.

Hogyan szólhat bele a teremtmény az Abszolútum terveibe? Úgy, hogy az Abszolútum maga akarja a

teremtmény beleszólhatását. Maga akarja, mert nem maga írta bábjátékra, ha tetszik színjátékra,

hanem történelemre vágyott, amelyet Isten és ember közösen írnak. A szentírási indítást az időtlenszövetség gondolatához az Efezusi levél nyitányából kaptam: "Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene

és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden áldásával a Krisztus által. Mert Őbenne

kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt...".(Ef 1,3—4)

Ha akarnám, sem tudnám rekonstruálni, amit közel ötven éve gondoltam Isten időtlen terveiről. Akkori

gondolataimat az a Duns Scotus-tól származó felismerés határozta meg, hogy az Abszolút Szeretet

sorsa a világban a kereszt, s a Golgotára akkor is sor került volna, ha Ádám nem vétkezik, s Krisztusnak

— a páli teológia értelmében — nem kellett volna Istent kiengesztelnie Ádám vétke miatt. Azt a kérdést

tettem fel magamnak, hogy mennyiben lehetett Isten terveinek logikailag első mozzanata a

keresztrefeszített, a megtestesült Isten. Valami olyasmit gondoltam, hogy Istent a teremtés

felvállalásakor elsődlegesen az a szándék határozta meg, hogy a kereszttel megmutassa a teremtett

világ nyelvén a maga máshonnan való szeretetének legmélyebb mivoltát: megmutassa a másért

elvállalt halálban, az önfeláldozásban a szeretet paroxizmusát.

Akkor, az 1950 körüli években, a magyarországi sztálinizmus virágkorában ez volt számomra

(számomra is!) az egzisztenciális gondkör. Tanítványságtudatunk, keresztény identitásunk

megőrzéséhez akkor a szeretet isteni paroxizmusának másolására volt szükségünk. Akkor csak a

feltétlen, a mindent és akármit elvállalás tette lehetővé számunkra a kevesek egymásba tett kezét, a

csoportba járást, ami nélkül nem volt és nincs és nem is lehet soha Isten Országa. Isten Országa? Igen,

bár mondhatom ugyanezt most, amikor "Egyetlen Szövetség?" címen fogok tanulmányírásba,

másképpen is. Így: ami nélkül nem lehetséges a szövetség; pontosabban: nem lehetséges a szövetségihűség.

c) Van-e objektív tartalma?

A szövetségi hűség bármikor kívánhat véres Golgotát. Ma és itt, amikor a sztálinizmus örökösei, haszon-

és baj-élvezői a sztálinizmus bűneit maguk is kezdik felemlegetni, már kevésbé nehezedik rá a véres

Golgota árnya a szövetségi hűség elkötelezettjeire. Az egzisztenciális gondkör ma más. Más, bár aligha

kisebb. Ami ma gond, akkor nem volt gond. Ami akkor gond volt, ma kevésbé gond. Más a pohár, és

más az alámerülés — akkor és ma, bár mind a két gond — változatlanul pohár és alámerülés.(vö. Mk

10,32) Világi törvényszék volt a gond akkor, egyházi törvényszék ma. Elsüllyedés az embereket

eltüntetés infernójában akkor, szövetségi hűségünk megkérdőjelezése az infernót csinálókkal

szövetségbe került egyházi hierarchia részéről — ma. "Igen, szenvednek, de nem azért az egyházért,amelyik ténylegesen fennáll és egzisztál, hanem azért, amelyet maguknak kigondoltak, hogy

gyalázhassák püspökeiket!" — mondta mai gondunk tárgyában "nemes" haraggal 1981 decemberében

a bíboros-törvényszéki elnök jobbján ülő professzor-ülnök. Az elnök meghalt már, az ülnök még él.

Nem írom ide nevüket. Egyikük se adta jelét, hogy megbánták volna az elvállalt szerepkört.

Hogyan s mikor vagyok hűséges szövetségese Istennek abban a történelmi szituációban, amelyikben

élek? Mi ennek a hűségnek a tartalma? Ha nem az a valós tartalma, amit magam annak gondolok, akkor

hűségem csak szubjektív hűség: hűség ahhoz, amiről azt gondolom, hogy ragaszkodnom kell hozzá. Az

én személyes ragaszkodás-tartalmam megkérdőjeleztetett, s a Hittani Kongregáció magosából

kívántatik tőlem, hogy "amint jó paphoz és jó szerzeteshez illik", ahhoz ragaszkodjam, amit

ragaszkodási tárgyként mások jelölnek ki nekem. Mások, akik egyfelől úgy tudják, hogy őket maga Istenszemelte ki arra, hogy nekem s más kisbajos embereknek megmondják, mihez kell ragaszkodnunk. S











598

91. VERTIKÁLIS ÉS HORIZONTÁLIS SZÖVETSÉG

a) Gőg vagy csak önközpontúság?

A jézusi célkitűzés nem más, mint az emberiség egysége, a Teremtőjétől az embernek felkínált

szentháromsági szeretet (agapé) erejében. Ez a szeretet tárgya, tartalma annak a szövetségnek,

amelyet Isten felkínált kezdetben, és folyamatosan azóta is felkínál az emberiségnek. Ennek a

szeretetegységnek talán legnagyobb akadálya, hogy az ember hajlamos az önközpontúságra. Ha pedigmég istenhívő is ez az ember, hajlamos azt képzelni, hogy egyedül ő — meg még az Istent vele egyező

módon tisztelők is — kedves az Istennek. Azaz kisajátítja Istent a maga — s övéi — számára. Azt képzeli,

hogy aki az ő saját és sajátos istentiszteleti módját nem fogadja el, azt az Isten sem fogadja el.

Az Isten sem, mert Isten — elképzelése következetes továbbvitele folytán — vele és csak vele lépett

szövetségre. Önközpontúsága következtében elhiszi magáról, hogy őt kikerülve nincs és nem is lehet

út senki számára az Istenhez.

Önközpontúságot mondtam. Miért nem mondtam egyszerűen gőgöt, felfuvalkodottságot? Azért nem,

mert elvileg elgondolható és adott esetben gyakorlatilag is megtapasztalható, hogy valaki úgy

gondolja, hogy Isten akaratából folyóan ő és éppen ő — akármilyen terhesnek is érezheti a magaszámára e szerepet és hivatalt, mégis ő maga a közvetítő Isten és az emberiség között. Azért nem

mondtam egyszerűen gőgöt és felfuvalkodottságot, mert az emberi történelem szinte csak ezt mutatja:

valakik elhiszik, hogy valamely vallási vagy/és politikai—állami hivatal betöltése ezt az Istent egyedül

képviselő és Istent egyedül közvetítő szerepet juttatja valakinek, valakiknek, s most éppen neki.

b) Horizontális kapcsolat

Ezt a hitet nem szabad egyszerűen báva hiedelemnek leminősíteni. Azért nem, mert bár igaz, hogy

Isten egyfelől szövetséget akar kötni mindenkivel, mégis másfelől Isten a maga szövetségét az

emberiséggel nemcsak milliárdnyi vertikális (Isten és az egyes emberi személyek között létrejövő

szinguláris) szövetség amorf halmazának akarja. Azért nem csupán ilyen amorf halmaznak, mert az

Isten emberiséggel megkötni akart szövetségének tartalma: az Isten Országa. "Ország" pedig sohasem

állhat amorf, hanem csak rendezett halmazból. Az Isten Országa az Istennel vertikális szövetségben

levő emberek horizontális (tehát az egyes emberi személyek között fennálló) kapcsolatából, ha tetszik,

szövetségéből is áll, és nemcsak kinek-kinek vertikális kapcsolatából. Ha pedig így van, akkor ezen a

horizontális szövetségen belül ugyanúgy van vonatkozási (ezúttal: szövetségi) első és második pont,

ahogyan a vertikális szövetségen belül is van. A vertikális szövetségen belül nyilvánvalóan Isten adja az

első pontot, mert ő kínálja fel a maga szövetségét az embernek, aki ily módon e vertikális szövetség

vonatkozási második pontját alkotja.

c) horizontális szövetség vonatkozási első pontja

A kérdés ezek után csak az, hogy az emberi személyek köréből melyik az a személy, aki a szövetségi -vonatkozási első pontot adja?

Az emberiség életének korábbi szakaszában még nem voltak adottak a közlekedési feltételek ahhoz,

hogy az emberiség egésze szövetségre léphessen egymással. Ekkor még az emberiségnek csak

töredékei tudtak egymásról, s e töredékek is minél szélesebb gyepűk megteremtésével igyekeztek

egymás közti vonatkozásukban amorf alakulatok lenni. Az emberiség e kezdeti és kezdetleges

korszakában az újszülötteknek, a felserdülőknek a horizontális szövetséget a számukra adott

társadalmi rend szakrális vezetője kínálta fel: a törzsfő, aki papja és királya volt egyszemélyben a maga

népének.

A kezdetekre pillantás után azonnal a jelenre térhetünk: a jelen egy közismert és tárgyunkszempontjából jelentősnek minősíthető jelenségére. Aligha van az emberiség jelenének sok olyan



599

személye, aki vetekedhetnék a nyilvánosságot teremtésben Karol Wojtylával. Elsősorban utazásaira,

utazásainak számára és az utazások során elmondott beszédeit a helyszínen meghallgatók létszámára

gondolok. Olyan létszámú ez a helyszíni hallgatósága, hogy ez a létszám alighanem vetekedik a

legnevesebb filmszínészeket, labdarugó vagy kosárlabdázó sztárokat a TV által látó, hallgató tömegek

létszámával is. Biztos azonban, hogy sem a konstantinápolyi pátriárka, sem a Genfi Ökumené főtitkára

nem rendelkezik ekkora nyilvánossággal. A többi világvallás vezetői ugyanúgy messze alatta maradnakannak a nyilvánosságnak, amellyel II. János Pál pápa rendelkezik.

Keresem az okait e nyilvánvalónak gondolt ténynek. Ezek részint Wojtyla személyiségéből, részint

betöltött hivatalából adódnak. Az elsőül említett okot nem vizsgálom, a másodikra fordítom

figyelmem. E hivatal és annak súlya a velünk, emberekkel szövetséget kötni akaró Isten két feljegyzett

kijelentéséből származtatható. Az egyiket Ábrahámnak mondta: "A te utódod által nyerhet áldást a

föld valamennyi népe, mert hallgattál szavamra".(Ter 22,19) A másik: "Te Péter vagy, s én e kősziklára

építem egyházamat".(Mt 16,18) Az emberiség egy része mind a mai napig tudomást szerez e négyezer,

illetőleg kétezer esztendővel ezelőtt elhangzott és Istennek, ill. Jézusnak tulajdonított két mondatról.

E két mondat következtében, ha egyszer elfogadom Isten nekem felkínált vertikális szövetségét, s ha

szólipszista (=egyedül én vagyok a világon) egyedként nem akarom semmivé tenni ezt a magam

vertikális szövetségét, akkor (Magyarországon vagy másutt) katolikusnak születve horizontális

szövetségben levőnek kell tudnom magamat Karol Wojtylával. S mi több: e horizontális szövetségem

első pontjának őt kell tudnom, és nem magamat, mert őt tekintik "Péter -utódnak" és nem engem.

Tetszhetik nekem ez a tényállás, meg nem tetszhetik, de ez mit sem változtat annak tényállás voltán.

d) próféta és a horizontális szövetség

Ma március 2-a van, és tegnap volt nagyböjt második vasárnapja utáni kedd, s a tegnap esti

szentmisémben e keddi mise olvasmányairól elmélkedtem. Az első olvasmányt Izajás próféta írta.(Iz

1,10-20) Nem Izajás volt a maga korában Izraelben a főpap. Más volt a főpap, aki Izajás korában Izajás

számára is a horizontális szövetség első pontját jelentette. Izajás mégis a maga Istennel kötött vertikálisszövetségének erejében, s magának Jahvénak a nevében leszólja a főpapot, ill. annak Isten törvénye

által rendelt áldozatbemutatási funkcióját: "Mit kezdjek e sok véres áldozattal? — mondja az Úr.

Elegem van az égőáldozati kosokból...".(Iz 1,11) Belegázol talán még a főpap becsületébe is: "Halljátok

az Úr igéjét, Szodoma vezetői!".(Iz 1,10) A főpap válasza nem késett sokáig. A hagyomány szerint Izajást

kettéfűrészelték. Mi más lehet a sorsa annak, aki így belegázol a horizontális szövetség első személyébe

is, annak szerepébe is? Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az a nép, amely a főpapot tekintette a

horizontális szövetség első pontjának, nemzedékről nemzedékre újra másolta és így megőrizte azokat

az Izajás-tekercseket, amelyek ily gyalázatosan kikészítették a főpapot s annak áldozatbemutatói

tevékenységét. A "Törvény és Próféták" című szöveggyűjtemény (értsd: az Ószövetségi Szentírás)

ugyanolyan legitim, azaz Isten akaratának megfelelő ténynek tekintette a nem-főpap Izajás személyes

vertikális szövetségét Istennel, mint amilyen legitim ténynek tekintette a főpap főpap-voltát. A főpap

kettéfürészeltetheti a prófétát, de a főpapnak nincs hatalma megakadályozni, hogy a szövetség népe,

az Istennel vertikális szövetségi kapcsolatban élők még akkor is olvassák—ízlelgessék Izajás fenti

szavait, amikor talán már senki sem tudja többé, hogy mi is lehetett a neve annak a főpapnak, akit

Izajás "Szodoma vezetőjének" titulált. A kettéfűrészelt próféta mind a mai napig ihleti az Istennel

vertikális szövetségi kapcsolatot tartókat, s mind a mai napig bátorítja a későbbi prófétákat, hogy

bátran emeljék fel szavukat, mitsem törődve azzal, hogy a felemelt szó kinek az érdekeit sértheti, s

hogy a sértett minő választ fog adni fűrésszel, máglyával vagy csupán kiközösítő—elítélő szóval.

e) horizontális kapcsolatnak fölibe emelkedik a vertikális

Az ember szövetséges társa lehet Istennek, hiszen arra lett teremtve, hogy azzá legyen. Isteni jogonszólnia kell azt, amit igaznak, amit Isten benne megszólaló hangjának gondol. E vertikális kapcsolatának



600

erejében legitim módon szól, ha szól. Akkor is, ha a főpap, a horizontális szövetség első embere

megpróbálja elnémítani őt. Az ember rendre a horizontális szövetség nem első pontjaként kap ily

prófétai, Isten szavát közhírré tevő küldetést. A horizontális szövetség első pontja (a főpap) pedig

rendre harcol e küldetés ellen. Ez azonban nem tudja sem megnemtörténtté, sem érvénytelenné tenni,

hogy bizonyos személyek (próféták) esetében a vertikális kapcsolatnak elsősége lehet, és adott

esetben van is mindenféle horizontális kapcsolattal szemben. A vertikális szövetség világán belül azember nyilvánvalóan csak — vagy mindenekelőtt — Istenre hallgat. Ahogyan Péter mondta Kaifás,

János és Sándor főpapoknak: "Ítéljétek meg, vajon Istennek tetsző-e Isten színe előtt rátok hallgatni,

és nem az Istenre!".(Csel 4,19) A horizontális kapcsolatnak prejudikál a vertikális. Ha nem így volna,

akkor a horizontális kapcsolat engedelmességi viszonyt jelentene az első ponthoz igazodás jegyében.

De a vertikális szövetségi kapcsolat lehetetlenné tesz mindenféle engedelmességet. Az ember senkinek

sem engedelmeskedik. Az ember hallgat Isten szavára (82. num). Nincs is más tartalma e vertikális

szövetségnek, mint ez a hallgatás: "Szöma Jizraél!" (Halljad Izrael!).

f) vertikális és horizontális szövetség harmóniája

A második — említett napi — olvasmány szóvivője pedig Jézus, a názáreti próféta, aki isten-gyilkosnak

is állította a főpapot. Jézus csak az Atyára hallgatott, és ez a "csak" belső konzekvenciák erejében

eljuttatta őt oda, hogy istengyilkosnak mondja a főpapot, a horizontális szövetség első pontját. A főpap

pedig természetesen — szabályos és szakrális törvényszéki ítélet erejében — kivégeztette az általa

képviselt horizontális szövetségi rend ellen lázadónak és istenkáromlónak minősített Jézust. Ugyanez

a Jézus, aki a Pétert kősziklává tevéssel nem tagadja, hanem állítja a horizontális szövetségi rendet, az

imént említett olvasmány mondanivalójával a horizontális szövetségi rendnek olyan alapjait rakja le,

amelyek hivatva vannak kiküszöbölni a próféták kettéfűrészelésének, keresztrefeszítésének

hagyományait. Melyek ezek az alapok? Ezek: "Egy tanítótok van, ti pedig mind testvérek vagytok... Csak

egy oktatótok van, a Krisztus. Az, aki nagyobb köztetek, szolgáljon titeket".(Mt 23,8.10—11)

A Jézus akarta horizontális szövetségi rend alapokmányának tekinthetjük ezeket a szavakat, amelyekelvileg zárják ki a próféta-gyilkolást. E szavak ütközésmentes harmóniába hozzák a vertikális

szövetséget a horizontálissal. Nem adnak lehetőséget semmiféle mesterséges tekintélynek —

érvényben hagyva az egyetlen valóságos tekintélyt, az Istenét: "Atyának se szólítsatok közületek senkit

a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennybeli".(Mt 23,9) E szavak egyértelművé teszik, hogy

koncepciójában a vertikális szövetségi tartalommal nem kerülhet szembe a horizontális szövetségi

tartalom, mert az esetleges szembekerülés esetén az ellentét feloldásának módja nem a próféta-

gyilkolás, hanem a metanoia, azaz az újra-átgondolás, s ennek nyomán a horizontális szövetségi

tartalom odaigazítása a vertikális szövetségi tartalomhoz, amelyet rendre Izajás, Jézus és a különböző

korok soros prófétái hoznak a horizontális szövetség tagságának (testvéreknek!) a tudomására.



601

92. A HORIZONTÁLIS SZÖVETSÉG SZEMÉLYEI

a) próféta is, a főpap is — testvér

A próféta is testvér. A horizontális szövetség első pontja — ha főpap, hát főpap — is testvér. A főpap

testvér-volta itt szembeállítódik a tanítóval, atyával, oktatóval. E szembeállítás a mesterséges — mert

hivatalból, s nem személyi értékekből forrásozó — tekintély elvetését jelenti. A mesterséges tekintély

elvetése miatt volt olyan felháborító a magyar Sion ormán lévő főpap számára, hogy egyik papja —

saját főpásztorának írt levelében — "László testvérnek" szólította őt. Pedig megkérdőjelezhetetlen

tekintélye — eleve, azaz státusából (állásából) folyóan csak Istennek lehet. Miért? Mert egyedül Ő az

abszolút értelem. A teremtmény soha. Az ember, a teremtmény participálhat az isten értelméből, ha

úgy tetszik, eszéből. Ahogyan Pál is gondolta: "Ki ismerte meg úgy az Úr eszét (gondolkodását), hogy

őt kioktathatná? Bennünk pedig Krisztus esze (gondolkodása) van".(1Kor 2,16) Ez az ész — az ember

által participált ész, Isten eszéből participált ész; s ennek következtében ez az ész bizony harmóniában

lehet az Isten eszével. De honnan tudhatjuk meg, hogy valamelyik ember-társunknak Istenből

participált esze állítja azt, amit állít?

Konkrétabban: ha valaki "prófétaként" fellép egy olyan szövetségtartalommal, amely ellenkezésbenvan az adott, azaz a főpap által képviselt horizontális szövetség-tartalommal, vagy annak valamelyik

mozzanatával, honnan és hogyan tudjuk meg mi, a horizontális szövetség népe, hogy prófétával vagy

álprófétával, esetleg jószándékú tévedővel van-e dolgunk? Sehogyan sem tudjuk meg, ha ismerünk

tanítót, oktatót, mást, mint a Krisztust. Sehogyan sem tudjuk meg, ha ismerünk más atyát is a szövetség

népén belül, mint a mennybelit. Sehogyan sem, mert ez esetben egy mesterséges tekintély fog dönteni

a prófétált szövetségtartalom istennektetsző volta mellett vagy ellen. Dönt egyszerűen azon az alapon,

hogy a prófétaként fellépő személy a horizontális szövetségtartalom ellen beszél. Ha pedig ez ellen

beszél, akkor e puszta tény is elegendő az ítélet megfogalmazására: a "próféta" nem próféta, hanem

téved vagy félrevezet, minek következtében "méltó a halálra".(Mk 14,64) Ez szükségképpeni velejárója

a tanítót és atyát ismerésnek.

b) Csak testvért-ismerés

És mi a következménye a Jézustól javasolt csak testvért-ismerésnek? Az igazság megkeresése és e

megkeresésnek testvérek körében egyedül lehetséges útja. A testvér itt "nem-atyát" jelent; azaz a

mesterséges tekintély nem ismerésének a világát jelenti. Olyan világot, amelyben a szövetségi

tartalmak istennektetsző vagy Istennek-nemtetsző voltának eldöntésére egyes-egyedül Istentől kapott

ajándékunk, az értelem hivatott. A prófétaként jelentkező személy a maga vertikális szövetsége

tartalmaként közli a maga mondanivalóját. Ez a próféta azonban nem tanító, nem atya, nem oktató,

hanem csak testvér. Testvér, aki tudja, hogy testvéreinek is vannak, lehetnek vertikális szövetségi

tartalmai, amelyek alapján ezek a testvérek megítélhetik az ő, a prófétaként jelentkező testvér

mondanivalóját. Igaznak tarthatják azt, s a próféta a maga prófétai szavai következtében nem leszkettéfűrészelve, nem lesz keresztrefeszítve, nem lesz kiközösítve, még elhallgattatva sem. És tévesnek

is találhatják a szóbanforgó mondanivalót: "Testvér, tévedsz! Nem úgy van, ahogy gondolod!" Ezt a

tévedő prófétát megint csak nem likvidálják. Még akkor sem, ha a próféta nem képes belátni

testvéreinek érveit, igazát, és megmarad álláspontján, a maga tartalmai mellett. Még akkor sem lesz

likvidálva. A próféta mehet tovább, hátha másutt megértésre talál. A próféta mondanivalóját el nem

fogadó testvérek azért tesznek így vele, mert tudják, hogy csak részesülhetnek az Isten abszolút

értelméből, de azt nem hordhatják a zsebükben. Azaz a próféta testvérei tudják magukról, hogy ők is

tévedhetnek. Tévedhetnek akkor is, amikor elutasítják a prófétát.

Ha a horizontális szövetség népe nem testvérekből álló nép, akkor e szövetségen belül permanens a

veszedelem Isten üzenetének meg nem hallására. Sőt, permanens a veszedelme annak is, hogy azegyes személyek saját vertikális szövetségének erejében megtudottakra a válasz a horizontális



602

szövetség első embere és hatalomgyakorló munkatársai részéről több lesz, mint a fenti

megnemhallgatás. A válasz keményebb lesz: az üzenetet hordozó prófétai személy diszkvalifikálása és

végső soron elhallgattatni akarása olyan módszerekkel és eszközökkel, amelyek az elhallgattatáshoz

szükségeseknek — ill. egy adott korban lehetségeseknek és alkalmazhatóknak — bizonyulnak: máglyán

elégetés, avagy csupán a "missio canonica" megvonása (=búra alá helyezni akarás).

c) z atyát-ismerés okai

Ha pedig a horizontális szövetség népe nem testvérekből álló nép, ha Jézus kifejezett utasítása ellenére

is tanítót, atyát, oktatót ismerő nép, akkor illik megkeresnünk ennek lehetséges okait.

Két oka is lehet: Jézussal szembekerülni akarás — ez az egyik. Tévedés áldozatának lenni — ez a másik.

Az elsővel inkább nem foglalkozom, bár Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora az első ok valós voltára akar

rámutatni, s nem kizárt, hogy egy nem testvérekből álló horizontális szövetségen belül akár élvonalba

is kerülhessen olyan személy, aki tudatosan is elutasítja a jézusi üzenetet. A második okkal foglalkozom,

mert ezzel elkerülöm a horizontális szövetség uralkodó rétegének nem igazolható, csak sejthető,

valószínűsíthető — Dosztojevszkij-féle — kritikáját: tudniillik azt, hogy szembe akarnának kerülni

Jézussal.

Azért gondolja oktatónak, atyának tanítónak magát a horizontális szövetség uralkodó rétege, mert

előfeltevések birtokában van. Melyek ezek az előfeltevések?

a) Isten befejezte a kinyilatkoztatást nagyjából 1900 esztendővel ezelőtt, s a prófétaság ideje

ennek következtében lejárt.

b) Az eddig volt kinyilatkoztatás őrzésére a szövetség népének egésze nem kapott megbízatást,

hanem csupán a püspökökként és nem az Egyház egészeként elgondolt Tizenkettőnek püspök-

utódai, s ezen belül is elsősorban (valójában: kizárólagosan) a Péter-utód, a pápa.

c) A Péter-utód s a püspökök is, (ha egységben vannak a pápával), megkapták papi uralkodásiadományként (donum hierarchicum) az igazság megtalálásának biztos karizmáját, amelynek

segítségével dönteni tudnak tanbeli kérdésekben is.

d) Emberhez, Isten gyermekéhez méltónak gondolják, hogy igaznak tartsunk olyasmit is,

aminek a téves voltáról vagyunk meggyőződve. Úgy gondolják, hogy a horizontális szövetség

tartalmait a hívő embernek mindenképpen — akármit gondol is igaznak! — a lélek, az értelem,

az akarat vallásos engedelmességével kell átölelnie. Akkor is, ha "ex cathedra Petri" jellegű —

azaz tévedhetetlennek szánt — a horizontális szövetség vezetőinek a döntése; akkor is, ha nem

ilyen, "ex cathedra" jellegű, hanem a későbbiek során még megváltoztatható jellegű.

Megváltoztatás esetében pedig a megváltoztatott tartalmat kell ugyanazzal az

engedelmességgel elfogadnia, amivel a korábbiakat, az újaktól különbözőket, sőt, azokkalellentéteseket kellett átölelnie.

d) z atyát-ismerés előfeltevésének kritikája

Hogy miként juthattak ezeknek az előfeltevéseknek a birtokába? Megtanulták a nagymamájuktól, majd

tovább tanulták a hitoktatás során, s főleg a teológiai főiskolákon. Továbbá — és mindezeket kezdettől

fogva el is hitték, mert úgy értesültek, hogy maga Isten kívánja tőlük, hogy "higgyenek", s e hit feltétele

annak, hogy a mennyországba juthassanak. A legelső (prófétai) szó, amire szükségük volna: egy ezeket

az előfeltevéseiket semmivé zúzó bizonyságtevés. Valahogy így:

a) Isten nem mehet nyugalomba. Isten per definitionem szüntelenül kinyilatkoztató.

b) A Tizenkettő utódává lenni csak testvéreink bizalma alapján lehet, azt megkerülve nem.





604

nemcsak Isten népe, hanem misztérium is. Ennek a tételüknek aligha van értelme, mert az Egyház csak

azért lehet misztérium, mert az Egyház Isten népe. Az Isten népe ti. olyan egyedeket feltételez, akik

egyedenként vertikális szövetségben vannak Istennel, s amikor az Istent, az Abszolútumot érintjük,

akkor van helyén misztériumról beszélni.

A fenti hivatkozásnak nincs értelme, csak célja van. A cél: eszmeileg megakadályozni, hogy Istennépének lehessen valami nagykorú, emberhez méltó szerepe a szövetség történelmi útjának

formálásában. A hivatkozás bunkó akar lenni azok fejére, akik szerető szolgálatot akarnak vállalni

Istenért és az Ő ügyéért. E bunkó a horizontális szövetség uralkodó rétegének a kezében vissza akarja

hőköltetni ezeket a szolgálást célzó igényeket. Ezért mondják: "Az egyház nem demokrácia, hanem

misztérium". Az igazság az, hogy az Egyház sem nem hierarchia, sem nem demokrácia. Az Egyház

általában nem "krácia", hanem "dúlia", azaz nem uralkodás, hanem szolgálat, mert az Isten Jézusban

szolga-alakban mutatta meg önmagát, és egyszer s mindenkorra ellentmondásnak nyilvánított minden

archia-t (uralkodást) a maga vállalkozásán, a szövetséget érvényesíteni akaró és Egyháznak nevezett

vállalkozásán, belül.

A szolga-Krisztus csak szolga-tanítványokat ismer, archónokat nem. Jézus minden archiát Isten-ellenesnek állított, amikor ezt mondta az uralkodókról és azok magatartásáról: "Tiköztetek pedig ne

így legyen".(Mk 10,43) Az Egyház azért lehet misztérium (Istenből való), mert nem szent archia, nem is

papi archia. Éppen és csak azért lehet misztérium, mert nem ismer hierarchiát, csak hierodúliát és

mindenki dúliáját, azaz pándúliát. A szövetség — pándúlia. A pándúlia — Isten világából való, s ezért

misztérium. A hierarchia elve nem az Isten világából való, hanem az Isten világa elleni, a szeretet elleni

lázadásból ered. A misztérium szó nem lehet bunkó Isten Országa történelmi vajúdása, megszületni

akarása ellenében. Nem, mert az egyház csak akkor lehet misztérium, ha azt érinti, akit szolgálnia kell;

azaz ha Istent érint. Csak ettől lehet misztérium. Csak a szeretettől. Nélküle nem. Hát még a szeretet

ellenére!

g) A csak-

vertikális koncepció

A horizontális szövetség uralkodó rétege, a hierarchia, a horizontális szövetségből is vertikális

szövetséget akar formálni, azaz a horizontális szövetséget két vertikális szövetségből akarja

egybeszerkeszteni. Átveszi Krisztus szerepét, aki megtestesült Istenként vállalkozott arra, hogy

egyetlen közvetítője,(Zsid 8,6; 9,15; 12,24) értelmezője legyen Istennek (Önmagának) az emberiség

számára és javára. A hierarchia ezzel az igényével — hogy ti. Isten népe értelmileg és akaratilag

zárkózzék fel a hierarchia elméletéhez és gyakorlatához, méghozzá a Lélek vallásos engedelmességével

— Isten egyetlen képviselőjévé, értelmezőjévé, közvetítőjévé teszi meg magát. Ennek következtében

ugyanolyan helyzetben akarja tudni magát Isten népével szemben, mint amilyen Jézus volt a

Tizenkettővel szemben. Ha Jézus azt mondta, hogy egy a ti tanítótok, a Krisztus, akkor a hierarchia a

kedves híveknek ("híveinek"... az övéknek?, nem is Krisztus híveinek?) ennek mintájára ezt kívánjamondani: Egy a ti tanítótok, a hierarchia, amely megkapta a tévedhetetlen tanítás biztos karizmáját

Krisztustól, s az ő Lelkétől.

A szövetség horizontális szintje ezzel megszűnik. Krisztus hallgat Istenre, a hierarchia hallgat Krisztusra,

s a kedves hívek hallgatnak a hierarchiára... Mindez csupa vertikalitás. Az érdekeltek semmi módon

sem alkotnak horizontális szövetséget. Nem, mert bár az új Kódex megenged olyan társulásokat,

amelyek a kedves hívek öntevékeny társulásai, mégis csak azokat ajánlja, amelyeket a hierarchia hoz

létre, vagy amelyeket a hierarchia jóváhagy (CIC can. 298). Csak atyaság van e "szövetségben",

testvériség nincs. Krisztusnak atyja az Atya, a Tizenkettőnek atyja a Krisztus, az Isten népe laikus 999

ezrelékének atyja pedig a hierarchia. E nép tagjai szólíthatják a hierarchiát úrnak is, atyának is, de

testvérnek nem. Hogy mindez egyszerű továbbélése korábbi korok parancsuralmi rendszereiknek,



605

amelyek kiskorúaknak vagy személyeknek sem tekintették az alattvalókat, ez nagyon is nyilvánvaló, s

ezt a tényt az Egyházat misztériumként emlegetéssel aligha lehet bárki elől is elrejteni.

h) Jézus közösséget hívott létre, nem pedig hierarchiát

Mindezen félrecsúszások mögött az az elképzelés húzódik meg, hogy Jézus és a Tizenkettő közössége

nem Egyházat alkotott, hanem csak hierarchiát. Ha pedig Jézus csak hierarchiát alapított volna, akkorez a hierarchia azonos volna azzal az Egyházzal, amely Egyháznak (értsd: hierarchiának) vannak hívei

(=akik hisznek a hierarchiában). E hívek szerepe: engedelmeskedni a hierarchiának. A valóság ezzel

szemben az, hogy Jézus egy kis közösséget hozott létre, amely egy csoportvezetőből és tizenkét

csoporttagból állott, s ezt a kis közösséget mondta Jézus a maga Egyházának. Ez a jézusi egyház úgy

jött létre, hogy Jézus kiszemelte őket a maga csoportja tagjainak, s ők pedig Jézus buzgólkodásának a

hatására hajlandók voltak Jézust elfogadni a maguk csoportvezetőjének. Ezt a képletet, ezt a kölcsönös

egymást-vállalást mondta Jézus a maga Egyházának.

A jézusi egyház és a hierarchikus egyház — két külön világ. A jézusi egyházban a szolgáló vezetőt

vállalják azok a tagok, akik ennek fejében szolgálatokat kapnak vezetőjüktől. A hierarchikus egyházban

egy uralkodó réteg szakad a tagság nyakába. Olyan tagok nyakába, akik félnek attól az uralkodórétegtől, amely testüket máglyán elégetheti, lelküket megerőszakolhatja, s egész valójukat a pokol

tüzébe taszíthatja..., illetőleg ilyesmivel fenyegetőzhet.

i) Se testvér, se Szentlélek, se prófétaság

Ezen a duplán vertikális szövetség-elképzelésen belül nincsen se testvériség, se prófétaság, s nem

kaphat helyet ezen belül a Szentlélek sem.

Nincsen testvériség, csak atyaság, tehát olyan magatartás, amely kiskorúként szeretné kezelni

valójában az egész emberiséget. Az egészet is, mert magát az egy ezreléket képviselő hierarchiát, azaz

önmagát is kiskorúságban tartja ez a magatartás. Az egy ezrelék, a pap engedelmeskedteti a híveket,

őt magát meg a püspök engedelmeskedteti, a püspököt meg a pápa engedelmeskedteti a magaapparátusán keresztül. Ennek az engedelmességnek szigorú jogrendi alapja van: a kinevezés. A püspök

nevezi ki a papot, a pápa a püspököt. És a pápát? Azt választják. De kik választják? Azok, akiket maga a

pápa jelöl ki pápaválasztás céljából olyan hétpróbás személyekből, akik már ezerszeresen

bebizonyították, hogy elkötelezettjei e sokszorosan és kizárólagosan vertikális szövetség-szemléletnek.

Nincsen prófétaság, mert az Istenbe kapcsolódhatást biztosító vertikális szövetség a hierarchia

kizárólagos tulajdonává, kiváltságává és hitbizományává lett. Nincs prófétaság, mert a próféta — akár

laikus, akár nem-pápa klerikus (azaz csak pap vagy püspök) — engedelmeskedni tartozik. Kinek? A

pápának, illetőleg a pápa valamelyik hivatalának, hivatalnokának. Nincs prófétaság, mert ha a próféta

nem engedelmeskedik, akkor vagy eretnek, vagy szektás, vagy mind a kettő. Azaz mindenképpen

felszámolandó, kiiktatandó elem ebből a sokszorosan vertikálisnak tekintett és sohasemhorizontálisnak is gondolt szövetségből.

Nincs prófétaság, mert az csak addig van, amíg bárkinek küldetése lehet (missio divina, amely akkor is

lehetséges, ha megtagadtatik tőle a missio canonica) elmondani Isten üzenetét anélkül, hogy emiatt

beleütköznék a hierarchia hivatalába. A hierarchia nem érvel, csak hivatkozik: ekkor és ekkor ezt már

kijelentettük, minek következtében ez és ez az egyház tanítása, és nem más. Aláírod-e? Aláírod-e a

ragaszkodási aktust, amelyet megszerkesztettünk számodra azokból a szövegekből, amelyek

ellenkezésben vannak prófétálásod tartalmaival? Ha nem gondolod azt, aminek az ellenkezőjét

gondolod..., s ha nem adsz nyilvános nyilatkozatot arról, hogy nem azt gondolod, amit ténylegesen

gondolsz, akkor nem tartozol a szövetséghez.



606

Akármilyen hajmeresztő is, ez a hierarchia gyakorlata. S még valami, ami nagyon fontos! Mindez nem

a hierarchikus hatalmat gyakorló személyek butasága vagy gonoszsága következtében van így. Elvi

megkötözöttségük következtében. Miben áll ez? Abban, hogy úgy tudják, ők hordozzák — Isten

megbízásából — a kiskorú emberiséget kiskorúságukban megtartás bizony nem könnyű és nem is

népszerű terhét. De vállalják. Az Istenért vállalják. Miként a nagy Inkvizítor is. Akár az Isten ellenében

is!

S végezetül nem kap helyet ezen a rendszeren belül Isten Lelke sem. Miért? Azért, mert mégsem lehet

kizárni, hogy legalább olykor gondolhat valami újat az az ember, akit Isten történelmileg

fejlődőképesnek teremtett meg. Az sincs kizárva, hogy az új gondolatok között lehet olyan, ami a

Lélektől ihletett, ha egyszer Isten a maga Lelkéből lehelt az emberbe. Ezen a sokszorosan vertikálisnak

megmutatott szövetség-elképzelésen belül azonban a hierarchia a maga "hierarchikus adományával"

dönt a maga már meglevő szövegei alapján arról, hogy jöhet-e a Lélektől valami, ami nem a

hierarchiától jön. Ennek eldöntéséből az emberi nem — s az annak egyedein keresztül megszólalni

képes és kivánó Isten is — ki van zárva. Kinevezett hivatalnokok döntenek. Az Isten népének e

rendszeren belül csak ennyi a dolga: az értelem és akarat engedelmességével és a hit ragaszkodásával

átölelni ezeket a döntéseket.



607

JÉZUS ÉS A SZÖVETSÉG

93. NEM AKARTA ELTÖRÖLNI A TÓRÁT

a) "szövetség" Jézus ajkán

Nem jellemző szava az Újszövetségnek: mindössze 33 ízben találjuk a "szövetség" (diaJhkh) szót az

Újszövetség lapjain. Az Ószövetségben kb. 300 ízben találkozunk héber megfelelőjével (berith). Még

kevésbé jellemző szava Jézusnak; csak egyszer használja: az utolsó vacsorán. Erről a használatról

viszont négy közléssel is rendelkezünk.

Mt 26,28: to caima mou thV diaJhkhV to peri pollwn excunnomenon;

(kódex-változat: thV kainhV diaJhkhV);

magyarul: a vérem, a szövetségé

(változat: az új szövetségé), a sokakért kiontott

Mk 14,24: to caima mou thV diaJhkhV to excunnomenon cuper pollwn

(kódex-változat: thV kainhV diaJhkhs);

magyarul, mint Máténál

Lk 22,20: ch kainh diaJhkh en tw caimati mou;

magyarul: az új szövetség az én véremben

1K 11,25: ch kainh diaJhkh estin en tw emw caimati;

magyarul: mint Lk-nál.

Látható: a legkorábbról, az 50-es évekből ránk maradt páli szöveg új szövetségről beszél. A Pál-

tanítvány Lukács követi tanítóját: ő is új szövetségről beszél. Máté és Márk viszont csak szövetségről

beszélnek. A későbbi másolók Máté és Márk szövegét odaigazították a páli fogalmazáshoz: betoldották

a kainhV (=új) szót.

KITTEL szócikkében (Behm NtWB II 137) ezt olvasom: "Csak Jézus e diaJhkh-szavából lesz teljesen

érthető, hogyan jutott el Pál és a Zsidó-levél oda, hogy a diathéké-fogalmat teológiai

történetszemléletük középpontjába állítsák". Hogy miben áll Pál, ill. a Zsidó-levél "történetszemlélete",

a következőkben majd vizsgálatunk tárgyává teszem. Hogy viszont ezt a történetszemléletet Jézus

diathéké-szava tenné teljesen érthetővé, ezt az állítást problematikusnak gondolom. Azért is gondolom

ilyennek, mert ez az egyetlen jézusi előfordulás önmagában aligha adhat elegendő alapot arra, hogytisztázhassuk Jézus szövetség-fogalmát.

Az Ószövetség terjedelme jó tizenötszöröse annak a szövegmennyiségnek, amelyet az evangelisták

Jézus ajkára adnak. Ezen a szövegmennyiségen belül összesen háromszor adják ajkára a "szövetség"

szót. Mivel az Ószövetségben közel háromszázszor találkozunk szavunkkal, akkor lenne arányos az

ószövetségi és a jézusi szóhasználat, ha Jézus ajkán 20 ízben találnók e szót. De csak háromszor találjuk,

és mint láttuk: egy egyetlen használat háromszoros megörökítésének eredményeként. Nem is

kísérelem meg tehát e valójában egyetlen előfordulás alapján tisztázni a jézusi mondat szövetség-

fogalmának tartalmát. Más utat választok ennek megállapítására.



608

b) Jézus szövetségi hűsége

Jézus Isten Országa fogalmát jól ismerjük, hiszen az a jézusi tanítás kulcsfogalmának bizonyult

számunkra (KIO 119.). Egyelőre feltételezzük, hogy az egyetlen ízben használt szó (szövetség) belesimul

abba a gondolatrendszerbe, amely a szót használó személy (Jézus) tulajdona. Ha nyilvánvaló, hogy

Jézus az Istenből való szeretet erejében létrejövő testvéri társadalmat értette Isten Országán, akkor az

is nyilvánvalónak tetszhetik, hogy ennek szolgálatába állította életét, és hogy ezért az Országért ontottavérét. Ha pedig a maga kiontott vérét a szövetség vérének mondotta, akkor nagyon is indokolt lehet

nála a "szövetség" szó értelmét ebben az "Ország"-témakörben, tehát a maga saját gondolatvilágán

belül keresni. Ezért aztán ha Jézus a maga fenti céljáért (a sokak, az emberiség Országba jutásáért)

kiontott vérét a szövetség vérének mondotta, akkor szövetségen nem érthetett semmi olyasmit, ami

nem simult volna bele a maga Ország-fogalmába. Jézus a maga minta-életét megpecsételő vérontását

látta el egy birtokos esetben álló szóval (a szövetségnek a vére), amely szó a maga népének,

kultúrájának, vallásának (melyben mint zsidó ő is nevelkedett) legszentebb vagy egyik legszentebb

szava volt. Mintha az alábbiakat mondotta volna el vele az utolsó vacsorán:

Igaz (=istennektetsző életet élni kívánó) zsidóként megőriztem a szövetségi hűséget . A most lefolyt

lakomát ismételgetve emlékezzetek rólam, és arról, hogy a vérem ontásáig megőriztem a magam

szövetségi hűségét. Ne öncélú megemlékezéssel tegyétek ezt, hanem azért, hogy ti is megőrizzétek

igaz zsidókként a hűséget a szövetséghez, amelyet Isten őseink, Ábrahám és Mózes közreműködésével

kötött veletek. Azt a szövetséget, amelyet Isten rendre megújít azokkal, akik hűségesek hozzá. Akár a

múlt prófétáival—tolmácsaival, akár a jelenbeliekkel (mint pl. velem is), akár a jövőbeliekkel, akik közé

kell tartoznotok nektek is, akikkel és akikből létrehoztam az én egyházamat.

Kérdésünk ezek után elsőül így jelentkezik: mekkora jelentőségűnek tekinthette Jézus a maga szerepét

az Isten emberekkel kötött szövetségén belül? Másodikként így: ezt az akkorának-amekkorának

tekintett szerepet egy új horizontális szövetség alapjának tekintette-e; azaz olyan újnak, amely szakít

az ábrahámi, ill. Sinai-hegyi indítású horizontális szövetséggel? Az első kérdésre talán viszonylagkönnyű felelnünk. A szövetségi tartalom végső megfogalmazójának tekintette magát.

Törvénytökéletesítést eszközölt: mondatott a régieknek, én pedig mondom nektek. Minden tartalmi

bizonytalanságot, kétféleséget, kevertséget fel akart számolni. A kicsiség, a szegénység, az üldözöttség

sorsának, a szolgálat, az adás, a szelídség magatartásának kizárólagosra rajzolásával túllépett azon a

régin, amely nem utasította el jézusi egyértelműséggel mindazt, ami az evilági hatalomgyakorlás

kihagyhatatlan velejárója; nem utasította el mindazt, ami a fenti törvénytökéletesítéssel ellentétben

áll. Nem kétséges, hogy az "evilági országként" (KIO 1. és 127.) berendezkedést egyértelműen ki nem

záró régivel szemben olyan újat hozott, ami akkor is és azóta is kizárta és kizárja az evilági országként

is berendezkedést.

Kizárta, mert a szeretet keveretlen érvényesülése volt a maga törvénytökéletesítésének értelme.Kimondhatjuk tehát: a szövetséget is tökéletesítette. Az Isten által korábban felkínált szövetség -

tartalmat tökéletesítette? Ezt még ne döntsük el! De egy valami nem kétséges: amit a Jézus előttiek

értettek az Istentől kapott szövetségen, azt mindenképpen tökéletesítette.

Ennek a válasznak az alapján nagyon is reálisnak és megokoltnak tetszhetik a második kérdés: ezt a

tökéletesített szövetséget a szakítás vagy a szerves folytatás jegyében gondolta-e? A következőkben

igyekszem számba venni mindazt, ami Jézus tanításában a szerves folytatás mellett vagy ellene szólhat.

A kérdés tehát ez: Szakítani akart-e Jézus azzal a horizontális szövetséggel, amelybe zsidóként

beleszületett?



609

c) Szerves folytatója-e az atyák szövetségének?

"Nem tartották meg Isten szövetségét, visszautasítván, hogy kövessék törvényét" — mondja

gondolatritmussal a Zsoltáros (78,10). E gondolatritmusnak megfelelően "a szövetség ládája", "a

szövetség táblái", "a szövetség igéi", stb. ószövetségi sztereotípiák is utalnak a szövetség és törvény

szoros kapcsolatára, hiszen a láda, a tábla, az ige — mind a törvényt őrzik és propagálják. A Mózessel

kötött Sinai-hegyi szövetség tartalmát egyfelől a mózesi törvény-hozás adja — a szövetséget felkínálóIsten részéről; másfelől pedig adja a hűség ugyanezekhez a törvényekhez — természetesen Izrael

népének részéről. A könyvgyűjteményt, melyet a keresztények a "Szövetség" (Ó és Új) szóval jelölnek,

zsidó őseik a "Törvény (és Próféták)" szóval nevezték.

Ennek következtében Izrael számára a "tóra" (törvény) nem kevésbé szent szó, mint a "berith"

(szövetség). E két szó ó- és újszövetségi használatának számadatairól adunk felvilágosítást az

alábbiakban.

Táblázatunk első két sora az említett két szó előfordulás-számairól tájékoztat az Ószövetségen, az

Újszövetségen és ez utóbbinak megnevezett egységein belül. A 3. sor arról tájékoztat, hogy az

Újszövetség (és egységeinek) terjedelme a 100%-nak felvett Ószövetség hány százalékát teszi ki. A 4.sor arról tájékoztat, hogy vizsgált két szavunk hányszor fordulna elő az Újszövetségben (annak

egységeiben), ha az Új- ugyanolyan sűrűn használná őket mint az Ószövetség. Az 5—7. sorok egymás

alá írják a "szövetség" szó tényleges és arányos előfordulásait, s a kettő hányadosa alapján

megállapítják az újszövetségi előfordulások sűrűségét. Jól látható, hogy csak a Zsidó -levél sűrűsége

emelkedik az ószövetséginek fölibe, de az Újszövetség egésze a felét sem mutatja az ószövetségi

sűrűségnek. A 8—10. sorok ugyanezt teszik a "törvény" szóra vonatkozóan. Nemcsak a Zsidó-levél,

hanem a páli levelek is (azok még inkább) túlszárnyalják az ószövetségi sűrűséget, míg az Újszövetség

többi könyvei az ÓSz könyveivel azonos sűrűséget mutatnak. A 11—14. sorok egymás alá írják a két szó

sűrűség-értékeit, ezeket összeadják, s végül kettővel elosztják. Ennek következtében a 14. sor arról

számol be, hogy az Újszövetségben ez a szövetség és törvény szavakkal dokumentált szövetség-témagazdagabban található, mint az Ószövetségben. Ez a gazdagság egyértelműen Pálnak s tanítványának,

a Zsidó-levél szerzőjének köszönhető, mert az Újszövetség nagyobb része (az annak közel kétharmadát

kitevő többi könyvek) az ószövetségi sűrűségnek alig felét mutatják.

ÓSz ÚSz Jézus Pál Zsidó ÓSz

1 szövetség 300 33 3 9 17 4

2 törvény 300 191 18 119 14 40

3 "százalékosan" 100 27 6,3 6,3 1 13,4

4 "arányosan" 81 19 19 3 40

5 szövetség, 33 3 9 17 46 81 19 19 3 40

7 0,4 0,16 0,47 5,7 0,1

8 törvény 191 18 119 14 40

9 81 19 19 3 40

10 2,4 0,95 6,3 4,7 1,0

11 hányadosok 0,4 0,16 0,47 5,7 0,1

12 2,4 0,95 6,3 4,7 1,0

13 2,8 1,11 6,77 10,4 1,114 1,4 0,55 3,38 5,2 0,5





611

hatodiknál, amely a körülmetélést említi, sincs adalékunk arra, hogy Jézus valaha is ellene beszélt volna

a körülmetélésnek.

Törvénytökéletesítő munkája során Jézusnak el kellett határolnia magát mindattól, "ami mondatott a

régieknek" — ezt Máté tudta. Azért kellett, mert enélkül nem kaphatott kellő hangsúlyt és világosságot

az Általa elhozott Ország törvénye: a keveretlen, a tiszta, a csak -szeretet..., amit egyébként Jézus a tóralényegének is látott és vallott.(Mt 7,12;22,40) Ezt a törvénytökéletesítést Jézus végezhette volna így is:

"Meg van írva... én pedig mondom nektek" vagy pedig így: "Mózes azt tanította atyáinknak, hogy... én

pedig azt tanítom nektek..." De nem beszélt, nem fogalmazott így. Ha ilyen szöveg emléke fennmaradt

volna a hagyományban, bizonyosan lett volna a pogánykeresztények számára készült kánoni írások

között olyan, amely ezeket Jézus ajkára adva megőrizte volna. Ha nem a negyedik evangélium szerzője,

hát Pál, vagy annak valamelyik tanítványa bizonyára megörökítette volna azt. Nemcsak a

pogánykeresztényeknek jött volna jól egy ilyen hagyomány. Megbecsült bizonyíték lett volna a másik

oldal számára is: a Jézus ellenében tórát-védőknek is (Jézus tanítványaivá nem lett zsidóknak; pl.

Jézusnak a Nagytanácsban történt elítélésekor, máskor is) igen nagy szükségük lett volna arra, hogy

Jézus tegyen, ill. tett légyen ilyen nyilatkozatokat, hiszen mélyen meg voltak győződve arról, hogy Jézus

nem becsüli azt, amit ők becsülnek, ti. a tórát.

Tórájuk szerint a házasságtörő asszonyt meg kell kövezni, a megúnt asszonyt el lehet bocsátani.

Ugyanakkor egyértelmű volt számukra, hogy Jézus nem engedi a megkövezést, és nem engedi az

elbocsátást. Vallomásra, tóra ellenes vallomásra akarják bírni Jézust. Az első esetben néma marad: csak

ujjával ír a porban, és nem határolja el magát a tórától. A második esetben nem marad néma, és meg

is védi a tórát, amely ha tökéletlen ugyan, ám az őt vallomásra bírni akarók tökéletlensége miatt

tökéletlen: szívük keménysége miatt.(Jn 8,5;Mt 19,8) Emiatt, az őt vádolni akarók tökéletlensége miatt

is, tett Mózes engedményt, mindazonáltal a tóra szent, és Jézustól nem bántható, mert tisztán csengi

az Istennek törvényét: Jézus utal a teremtéstörténetre, Mózes könyvére, amely csak ragaszkodást

ismer Ádám és Éva vonatkozásában, válást nem. Amit e kérdésben mondanunk lehet, alighanem csak valószínű, és nem biztos. Biztos akkor lehetne, ha

volnának kétségtelen hitelű jézusi fogalmazások a birtokunkban, amik viszont nincsenek. Úgy

gondolom, hogy ennyit lehet mondani: Jézus a tóra tekintélyét gyengíteni n em akarta.

Törvénytökéletesítését a tórára is hivatkozva, a maga személyes tekintélyére is hivatkozva akarta

elvégezni. Oly módon tette ezt, hogy a tóra summáját—lényegét, azaz amin a tóra függ, és amiben a

tóra fennáll, azonosnak állította a maga csak szeretetet ismerő Hegyibeszéd-törvényével. A tórában

történelmileg kibontakozó szeretet-trendet azonosította a tórával, és ezt a tórát a magáénak vallotta.

Azt a tórát, amelyet ellenfelei ez ellen a trend ellen, tehát a jézusi tóra-lényeg ellen forgattak

szablyaként, azt nevezi János Jézusa a "ti tórátoknak", az "ő tórájuknak".

Ha pedig ezt a valószínű eredményt fel akarjuk használni annak a kérdésnek megválaszolására, hogy

milyen értelemben használta Jézus az utolsó vacsorán a szövetség szót, akkor nagyjából ugyanezzel a

valószínűség- jelleggel az alábbiakat mondhatjuk. Jézus a vacsorán arra a szövetségre gondolt, amelyet

Isten megkötött az emberrel elsőül már az ember megteremtésével, amelyet aztán újra érvényesített

az Ábrahámnak felkínált szövetség, s amelyet folytatott Mózessel a Sinai-hegyen. Erre a szövetségre

gondolva, ezért a szövetségért ontotta vérét az Isten Országa megvalósulásának szolgálatában; a

vacsorán résztvevők és mindenki más javára, akik hajlandók követni Jézust a szövetségi hűség Általa

megmutatott útján.

e) Ábrahám tisztelője

Az ÓSz 73 ízben említi, 17 ízben találjuk Jézus ajkán Ábrahám nevét; tehát arányosan. Felvetettproblémánk szempontjából az anyag egyértelműen pozitív. Sem a szinoptikusok, sem János anyagában



612

nem található olyan hely, ahol Jézus akárcsak a legkisebb fenntartást is tenné e pátriárkával

kapcsolatban. Jézus azt az Istent, akinek az Országáért dolgozik, Ábrahám Istenének vallja.(Mt 22,32;

Mk 12,26; Lk 20,37) A maga követőinek kilátásba helyezett, megígért Országban ott van Ábrahám(Lk

13,28) az asztalnál,(Mt 8,11), méghozzá első helyen említve az asztalnál ülők között. Ezt az Országot

Jézus "Ábrahám keblének" is nevezi, amely Országban Ábrahám szerepe kitüntetett szerep.(Lk

16,22.23.24.25.29.30 ) Izrael népének tagjait Ábrahám fiainak-leányainak mondja, válogatás nélkülteszi ezt:(Lk 13,16;19,9) a maga zsidó ellenfeleitől sem tagadva meg, hogy azok Ábrahám ivadékai.(Jn

8,37) Megkívánja tőlük, hogy életüket Ábrahám életéhez igazítsák: "Ha Ábrahám gyermekei vagytok,

tegyétek Ábrahám cselekedeteit. De ti meg akartok ölni engem... Ábrahám ezt nem tette".(Jn 8,39—

40) Ábrahám valami egészen mást tett: "Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott azon, hogy megláthatja az én

napomat: meg is látta és örült neki... már voltam, mielőtt Ábrahám l ett volna".(Jn 8,56.58) Ez az

ábrahámi ujjongás a jelen összefüggésben annyit jelent, hogy Ábrahám be van avatva a jézusi

vállalkozásba, Ábrahám a maga ügyének tudja Jézus ügyét. És nincs tiszteltebb név Ábrahám

unokájának, azaz Izraelnek népében, s e nép által képviselt szövetségben az Ábrahám névnél. Jézus

teljes harmóniában van azzal az Ábrahámmal, akivel Isten szövetséget kötött, s akinek érdemeit,

szerepét Jézus csak a legnagyobb tisztelet és elismerés hangján említi.

Ha Jézus érvényteleníteni akarta volna azt a szövetséget, amely Ábrahám nevére hivatkozhatik, csak

tett volna működése során valami olyan megjegyzést, amely — ám Ábrahám történelmi érdemeinek

nyugtázása mellett — fenntartásokat fogalmazott volna. A rendelkezésünkre álló anyag, írták légyen

azokat akár zsidókeresztények, akár pogánykeresztények, ilyesmit nem tartalmaz.

f) Mózes védelmezője

Az ÚSz-ben 79 ízben szerepel e név, s ebből 18 ízben Jézus ajkán. Népének múltjából nincs senki, akit

Jézus ennyiszer említene. Ellenfelei Mózes nevével indultak csatába ellene. Jézus viszont egyetlen

ízben sem vállalta, hogy Mózes a túlsó, Maga pedig az innenső parton legyen. Mózes ügye és Jézus

ügye egyetlen ügynek mutatkozik. A színeváltozás hegyén a Jeruzsálemben bekövetkező halálról, tehátJézusnak szövetségi hűséget pecsételő vérontásáról beszélgetnek — Jézus, Mózes és Illés.(Lk 9,30) S

habár ez a mózesi—illési beszélgetés-tárgy Lukács evangelista különanyaga, Mózest (és Illést)

mindenképpen Jézus akaratából látják a tanítványok dicsőségben megjelenni.

Nemcsak Mózes szól Jézusról, hanem Jézus is Mózesról. Mózes a pusztában felemelte a rézkígyót, Jézus

ezt a mózesi tettet a maga keresztre emeltetése előképeként említi.(Jn 3,14) Mózes a mannával

népének testi táplálékáról gondoskodott, Jézus lelkiről;(Jn 6,32); és ezzel csak folytatja a Mózestől

kezdett gondoskodást. Teljes a harmónia közöttük. Aki Mózes mellett van, Jézus mellett van. Ellenfelei

nincsenek Mózes mellett, ezért vannak Jézus ellen is: "Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni

benneteket az Atyánál. Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben ti reménykedtek. Mert ha hinnétek

Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, akkor az énbeszédeimnek hogyan hinnétek?".(Jn 5,45—7) És ez a szöveg — a negyedik, a pogánykeresztények

számára írt evangélium szövege. Ennek fényénél talán alappal lehet állítanunk, hogy az említett "ti

törvénytek" (93d num) fogalmazás nem a mózesi törvénnyel szemben tart távolságot, hanem azokkal

szemben, akik sem ezt a mózesi törvényt, sem Jézust nem vállalják. Nem vállalják, csak hivatkoznak rá

Jézus ellenében... megtagadva ezzel Mózest is, és nemcsak Jézust.

A Pál-tanítvány Lukács is teljes harmóniát lát a mózesi és jézusi életmű között: a feltámadott Jézus

"Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az írásokban róla szólt".

Sőt, Jézus ajkára adja még ezt a kijelentést is: "Be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam

Mózes könyvében...".(Lk 24,27.44) Látható, sem a pogánykeresztényeknek író János, sem a Pál-

tanítvány Lukács nem rendelkezik olyan anyaggal, aminek alapján Jézust úgy mutathatná meg, mint akia Mózessel kötött szövetségtől, akármilyen árnyaltan is, elhatárolná magát.



613

Jézus a mózesi törvény védelmezőjeként lép fel az evangéliumok mindegyikében. Nemcsak Máté

Jézusa az, aki nem azért jött, hogy a "törvényt" felbontsa. János Jézusa sem: "Nem Mózes adta-e nektek

a törvényt? De közületek egy sem tartja meg a törvényt. Mért akartok megölni engem?... Ha

körülmetélitek az embert szombaton, hogy fel ne bontassék Mózes törvénye...".(Jn 7,19.23) Ugyanazt

az igét — fel ne bontassék — találjuk a mátéi és jánosi szövegben: kataluw,(Mt 5,17 ) ill. igekötő nélkül

luw.(Jn 7,23) Jézus nem bontani jött. Nem felbontani, hanem tökéletesíteni és teljesíteni. Ellenfeleinem akarnak teljesíteni. Ellenfelei törvényfelbontással, múlttal szakítással vádolják őt. Jézus pedig kiáll

a múlt mellett, hogy szolgálja a jövőt. Akik Jézussal szemben hivatkoznak a múltra, sem a múltat nem

vállalják, sem a jövőt. A leprásokat(Mt 8,4;Mk 1,44;Lk 5,14) Mózesre hivatkozva küldi a papokhoz, a

szüleikre gondot nem viselőket(Mt 7,10) is Mózes alapján teszi helyre. Az sem zavarja Jézust e

magatartásában, hogy ellenfelei közül kerülnek ki azok, akik a kortárs társadalomban hivatali

tekintéllyel magyarázzák Mózest. Jézus nem szakít Mózessel akkor sem, ha a Mózest hivatali

tekintéllyel képviselők fordulnak ellene. Különböztet Mózes ügye és az ezzel visszaélők között: "Mózes

székébe ültek az írástudók és farizeusok. Amit tehát mondanak, azt mind tegyétek meg és tartsátok

meg...".(Mt 23,2—3)

Végezetül Lukács Jézusa lehetőséget nyújt annak tudatosítására, hogy a szövetségtörténet három

kiemelkedő alakja: Ábrahám, Mózes és Jézus egyetlen felbonthatatlan egységet alkossanak. Ábrahám

Jézussal, Jézus Ábrahámmal, Mózes Jézussal, Jézus Mózessel... ahogyan az eddigi anyag ezt

egyértelműen mutatta. De a sort folytatnunk kell: felbonthatatlan egységet alkot Jézusnál még

Ábrahám Mózessel és Mózes Ábrahámmal. A pokolba került gazdag segítséget kért Ábrahámtól a maga

testvéreinek megmentése érdekében. Ábrahám azt a választ adja, hogy erre a feladatra Mózes kiválóan

alkalmas: "Van — ti. a gazdag ember még élő testvéreinek — Mózesük, és vannak prófétáik,

hallgassanak azokra... Ha Mózesre nem hallgatnak..., az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a

halottak közül".(Lk 16,29.31)



614

94. PRÓFÉTAI NÉPET NEVELT

a) Isten tolmácsai

A választott nép a maga szentírását, kánoni könyveinek gyűjteményét, tehát azokat az iratokat,

amelyek zsinórmértékül szolgálnak számára, "Törvény és Próféták" címmel látta el. E két szót egy

harmadik szó: a szövetség fogja egységbe. A törvény tartalmazta a szövetséget, s a szövetségkötést

követő századok során a próféta tiszte volt figyelmeztetni népét erre a szövetségre, a szövetségihűségre. A próféta funkciója alapvetően nem a jövendölés volt, ahogyan azt a LXX megfelelő görög

szava: a "pro-phétés" (=előre mondó) tévesen sejteti. A héber "nabi" ugyanis tolmácsot jelent. Kinek a

tolmácsát? Istenét. A próféta Istentől tanított ember, aki tolmácsolja a maga népének azt, amit a

próféta tanult Istentől: prófétálja a szövetségi hűséget. A próféta elmondja, hogy mi számít

hűtlenségnek.

Ószövetségi jelentőségét aligha lehet eltúlozni. A "próféta" szó csaknem annyiszor fordul elő az ÓSz -

ben (kb. 250 ízben), mint a szövetség vagy a törvény szó. A szövetséget—törvényt tökéletesíteni—

beteljesíteni akaró Jézus és mozgalma nyomán támadt ÚSz-ben pedig 144 ízben találjuk, ami pedig 1,5-

szörös, azaz az ószövetséginél nagyobb gyakoriságot jelent. Az ÚSz elsősorban a prófétákon keresztülérinti az ÓSz-et. Ami a Jézus-mozgalomban új, elsősorban a prófétákon keresztül épít a régire.

Fokozottan érvényes ez az ÚSz-en belül az evangéliumokra, mert a 144 előfordulásból 86-ot ezekben

találjuk (rgym = 1,6). Jézus ajkán pedig nem kevesebb, mint 37-et (rgym az Ósz-hez viszonyítva 2,3; az

Úsz-hez viszonyítva 1,1; az evangéliumokhoz viszonyítva 0,8). Az ÚSz fokozott érdeklődése a próféták

iránt alighanem Jézustól is eredeztethető. Némileg illusztrálhatja ezt az alábbi táblázat, amely közli

szavaink (1) Ósz-i (2), Úsz-i (3), evangéliumokbeli (4) és Jézus ajkán (5) előfordulásának számát,

valamint az utóbbinak relatív gyakorisági mutatóját az Ósz-hez (6), az Úsz-hez (7) és az

evangéliumokhoz viszonyítva (8).

szövetség 300, 33 3 3 0,16 0,36 absz.

törvény 300 191 191 191 191 191 191

Ábrahám ? 73 34 17 ? 1,0 1,0

Mózes 500 79 37 28 0,6 1,0 1,0

próféta 150 144 86 37 2,4 1,2 0,8

66. táblázat: Szövetség, törvény, Ábrahám, Mózes, próféta

b) Tanító is, próféta is

A tolmács Istentől tanított tanítóként működik népe körében. Hogy valaki Isten dolgainak a tanításával

foglalkozik, azazhogy tanító, az bárki számára nyilvánvalóként elkönyvelhető tény. De hogy egy ilyentanító nem merőben a maga bölcsességét tanítja, hanem az általa tanított bölcsességért Isten is

kezeskedik, éppen ez az, ami már rendre vitatott egy tanítónak — azaz valakiktől prófétának gondolt

és valakiktől prófétának nem gondolható személynek — az esetében. Izrael népe a maga tanítójának

tekintette Jézust, rabbinak. Az evangéliumok néhány helye megőrizte a ténylegesen elhangzott "Rabbi,

Rabboni" megszólítást.(Mk 10,51; Jn 1,38;4,32;6,25;9,2;11,8; Mt 20,16;23,7.8 ) Így beszélt Jézus

önmagáról,(Mk 4,14;Lk 22,11; Jn 11,28;13,14) így szólították mások: akár tanítványai, akár ellenfelei,

akár az utca emberei. Tanítványai közül: meg nem nevezettek,(Mk 4,38; Lk 21,7) a Zebedeus-fiak,(Mk

10,35) András és János,(Jn 1,38 ) Mária Magdolna.(Jn 20,16) Ellenfelei közül: írástudók,(Mk 12,37)

törvénytudók,(Lk 11,45) farizeusok,(Mt 12,38) szadduceusok,(Mt 22,24) heródiánusok,(Mt 22,16 )

a főpapok ügynökei,(Lk 20,21) a zsinagóga elöljárójának küldöttei.(Mk 5,35) Így nevezték még a semide, sem oda nem tartozók: az előkelő ifjú,(Lk 18,18) Simon farizeus,(Lk 7,40) Nikodémus,(Jn 3,2) egy



615

vak,(Mt 10,31 ) valakik az ötezer megvendégeltből,(Jn 6,25) a tömegből,(Mk 9,17) az adószedők.(Mt

17,24)

Izraelben senki sem vitatta, hogy a názáreti Jézus rabbi, de megoszlottak a vélemények, hogy nabi -e

(próféta). Izraelnek egyik csoportja kezdettől fogva szemben állt Jézussal, és kétségbe vonta, hogy

próféta volna. A Jézust vendégségbe hívó Simon farizeus — látva, hogy bűnös nő keni meg Jézus lábát— ezt mondta magában: "Ha ez próféta volna, akkor tudná, hogy ki és miféle ez az asszony, aki

hozzáér".(Lk 7,39) A farizeusok és írástudóik (=tanítóik) alkotják ezt a csoportot, amelyet a negyedik

evangélium a "Ioudaioi" megnevezéssel is illet. Ebből a csoportból csak az egy Nikodémus számít

kivételnek. Maga is írástudó; "Te Izrael tanítója vagy..."(Jn 3,10) — Jézus aposztrofálja őt így. Ez a

Nikodémus — bár körülírt fogalmazásban, de azért — prófétának is vallja őt: "Rabbi, tudjuk hogy

Istentől érkeztél tanítónak".(Jn 3,2) Farizeus-társai — Nikodémus, aki "egy közülük"(Jn 7,5) — azonban

lehurrogják, őt magát is galileainak gyalázva, miközben elvárják tőle, hogy tudja: "Galileából nem

támad próféta".(Jn 7,52)

Az evangéliumok alapján kétségtelen, hogy Izrael egésze szóba állt azzal a gondolattal, hogy Jézusban

prófétával van dolga. Galileában Heródes,(Lk 9,7—9) Naim egész városa,(Lk 7,16 ) a pusztábanmegvendégelt ötezer férfi,(Jn 6,14) Szamáriában a Szikar-beli asszony, sőt a fél város,(Jn 4,14.39—42)

Jeruzsálemben a vakonszületett,(Jn 9,17) a tömeg,(Jn 7,40) az egész város,(Mt 21,11.46) tanítványai

közül Kleofás,(Lk 24,19 ) továbbá hely és kikhez-tartozás megjelölése nélkül az emberek különböző

csoportjai(Mk 6,14; 8,24; Lk 9,19; Mt 16,14) — prófétának gondolják őt. Ennek az általános

vélekedésnek mondanak ellent a farizeusok és Simon farizeus — mint láttuk.

c) Messiás és próféta

A próféta Izrael életében megszokott, bár nem egészen mindennapi jelenség. A nemzeti emlékezet

ismert név szerint is vagy jó húsz író és nem -író prófétát, de ezt közel ezer esztendő szórásában

ismerte. Nem minden nap érkezett valaki Istentől tanítónak,(Jn 3,2) nem minden nap "látogatta meg

Isten az ő népét".(Lk 7,16 ) Az említett egyetlen csoportot kivéve egész Izrael úgy tudta, hogyJézusban Izrael újból prófétát kapott Istentől. Ami máskor is megesett, most újra bekövetkezett. Így

gondolja a Szikhar-beli asszony, a vakonszületett, a jeruzsálemi tömeg, s a közelebbről nem

pontosítható egyéb csoportok(Jn 4,19;9,17; Mt 21,46;16,14; Mk 6,15) is. Naim városa úgy gondolja,

hogy nagy próféta támadt Jézusban. Kleofás cselekedetben és szóban hatalmas prófétáról beszél.(Lk

7,16;24,19 )

A messiásváró Izrael találja szembe magát a Jézus- jelenséggel, és mielőtt megszületnének a nép

különböző egyedeiben és csoportjaiban a sejtések és vallomások, hogy Jézusban az érkezett meg, akit

várnak, a "próféta" fogalmával és szavával igyekeznek tisztázni magukban, hogy voltaképpen kicsoda

ez a Názáreti. Próféta, nagy próféta, hatalmas próféta... De ezzel még nincs vége a fokozásnak. Egészen

különleges, az eddigi prófétáktól különböző prófétának tekintik: halottaiból feltámadt Illésnek,(Mk

6,14; Lk 9,7; Mt 16,14) Jeremiásnak,(Mt 16,14) Bemerítő Jánosnak,(Mk 6,14; Lk 9,7; Mt 14,2) a régiek

közül feltámadt valamelyik prófétának(Lk 9,8) gondolják. A fokozásban még egy lépés van hátra. A

Deuteronómium által megígért prófétában Izrael már magát a Messiást sejtette, Mózes így beszél erről

a prófétáról Izrael népéhez: Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az Úr, olyant, mint én, őrá

hallgassatok. Egészen úgy, ahogy kérted Istenedtől, az Úrtól a Hóreben, az összegyülekezés napján,

amikor azt mondtad: Nem tudom hallgatni Istenemnek, az Úrnak szavát, és nem tudom tovább nézni

ezt a nagy tüzet, mert meghalok. Akkor az Úr így szólt hozzám: "Jól mondták. Prófétát támasztok nekik

atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én

parancsolok".(MTörv 18,15—8)



616

Izraelnek tudomása van Illés prófétáról, Jeremiásról és egyéb prófétákról, de ezeken kívül és ezek fölött

tudomása van a fenti íráshely alapján, kiemelten és megkülönböztetett módon, egy — a prófétáról. Ezt

a kiemelt "a prófétát" fedezi fel Jézusban a pusztai csodálatos kenyérszaporításkor az ötezer férfi.

Ugyanezt a prófétát látja meg Benne a virágvasárnapi bevonuláskor Jeruzsálem népe is. Meg is

indulnak feléje a pusztában, hogy királlyá tegyék; ki is mennek elébe, hogy az útra terítsék eléje

felsőruhájukat, és ágakat szórjanak a városba vezető útra, a lába elé. Mert "amikor az emberek láttáka csodajelet, amit cselekedett, azt mondták, hogy ez valóban az a próféta, aki eljövendő, a világra".(Jn

6,14) A próféta és Eljövendő — ez az a pont, amelyen a próféta-fogalmon belüli fokozás a Messiás-

fogalom szintjéig ér. Jeruzsálemben hasonlóképpen történt: "Ő ama próféta: a Galileai Názáretből való

Jézus".(Mt 21,11)

d) Mondta-e önmagát prófétának?

Jézus mondta magát kifejezetten tanítónak,(Mt 23,8;Jn 13,13 ) de prófétának ugyanilyen módon

nem mondotta. Csak hasonlította magát prófétához, mégpedig: Jónáshoz. Nemcsak annak a cethal

gyomrában töltött három napjához, három éjjeléhez,(Mt 12,39—40;16,4) hanem Jónás prófétai

tevékenységét is hasonlította a magáéhoz. Hasonlította, mégpedig fokozással: "a ninivei férfiak

feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek

Jónás prédikálására; ámde itt nagyobb van Jónásnál".(Mt 12,41; Lk 11,32) A szóbanforgó "nemzedék"

alighanem Jézusnak azokat a kortársait jelölheti, akikkel folytatott vitában fogalmazza a fentieket. Bár

Lukács a "tömegeket" említi, alighanem Máté értesít pontosabban: Jézustól az írástudók és farizeusok

kérnek égi jelet,(Mt 12,38; Lk 11,29) s így születik meg a fenti hivatkozás Jónásra.

Ugyanez a fokozás nyilvánul meg azokban a szavaiban, amelyekkel a maga működésének tartalmát

kapcsolja bele a (törvénnyel és) prófétákkal jelzett üdvösségtörténeti előzményekbe: "az összes

próféták (és a törvény) Jánosig prófétáltak...", — s akik kimentek a pusztába Jánoshoz, azok "prófétát

látni" mentek, "bizony mondom nektek, prófétát a javából" —, János után pedig "az Isten Országa

evangelizálódik".(Mt 11,13; Lk 16,16; Mt 11,9; Lk 7,15—16) Próféták, János, Jézus... — fokozással ésnem ellentételezéssel van a szövegben dolgunk; a tanító és az Ország jóhírét hirdető Jézus az őt

megelőző tanítóknak és hirdetőknek állít szavaival elismerő emléket. Röviden így is mondhatnám: a

minden prófétáknál nagyobb, a prófétákat tökéletesítő és beteljesítő, az "a próféta" hajtja meg az

elismerés zászlaját a maga elődei, útkészítői, a "próféták" előtt. Hogy Jézus ezekkel a szavaival nem

tartalmi különlegességekre akart utalni a maga és elődei tanítása között, azt az alábbiak nyilvánvalóvá

teszik.

e) próféták tanítását summázta

Isten Országának örömhíre Jézus tudatában azonos a próféták tanításával. Nem pusztán a törvényt

nem akarja Jézus érvénytelenné tenni, hanem a próféták tanítását sem.(Mt 5,17) Nemcsak a

törvénynek summáját, a próféták tanításának summáját is azonosítja a szeretet örömhírével.(Mt7,12;22,40) Két ízben is Ozeás prófétának a szavaival summázza ellenfeleivel szemben a maga

programját: "Mert szeretetet kívánok és nem áldozatot, Isten ismeretét és nem égőáldozatokat".(Oz

6,6 ) E prófétai szóval summáz: "Irgalmat akarok és nem áldozatot".(Mt 9,13 és 12,7)

Jézus nem akar túllépni a szövetséget képviselő és a szövetségi hűségért életüket áldozó és olykor fel

is áldozó prófétákon. Teljes harmóniában van velük. Az ő írásaikból érthetik meg az emmauszi és többi

tanítványok, miért kellett Jézusnak szenvednie.(Lk 24,27.14;18,3) A prófétákra többet hivatkozik, mint

az ÓSz többi könyveire; és mindig azonosságban velük, sohasem elhatárolván magát tőlük.

Tanítványaitól azt kívánja, hogy "elhiggyék mindazt, amit megmondtak a próféták".(Lk 24,25)

Ábrahám, Izsák és Jákob mellett ott vannak "mind a próféták Isten Országában".(Lk 13,28) Jézusszámára nem volt probléma, hogy volt-e és minő módon lehetett "kegyelem" (45—48. num) már a régi



617

szövetség idején is. Nem volt probléma, mert sohasem gondolta és tanította, hogy Isten az ő

megtestesülése vagy kereszthalála óta szereti újra az emberiséget. Isten kegyelme—szeretete

érvényesül a világban Jézus előtt és Jézus után, ahogyan a nap felkelt, és az eső lehullt a földre Ádám

bűnbeesése előtt és után egyaránt... A próféták is megkapták jutalmukat: az örök életet. S ezt a

jutalmat kapták és kapják mindazok, akik nem utasítják el, hanem befogadják a prófétát, azaz

elfogadják mondanivalóit.(Mt 10,411) Jézusnak nincsenek fenntartásai a prófétákkal szemben, aprófétáknak sincsenek Jézussal szemben: vágyták látni és hallani őt.(Mt 13,17; Lk 10,24) A próféták és

tanításuk miatt nem kellett Jézusnak szakítania a régi szövetséggel. A régi szövetség prófétái — a jézusi

nyilatkozatok tükrében — teljes harmóniában vannak azzal a jézusi tanítással és életúttal, amelyért

Jézus vérét ontotta, és teljes harmóniában vannak azzal a szövetséggel, amelynek hűséges őrzéséért

hullott a vér a Golgotán, s amely szövetségi vért itta a Tizenegy az utolsó vacsorán.

f) Vállalta a próféták sorsát

A prófétához hasonlóság jegyében Jézus azonosítja a maga sorsát a próféták sorsával. A názáretiek

hitetlenségéről és arról, hogy miként válaszolt erre Jézus, mind a négy evangelista beszámol. A válasz

tartalma: nem tisztelik, nem becsülik, nem fogadják el a prófétát.(Mk 6,4; Mt 13,57; Lk 4,23—4; Jn

4,44) Hol nem fogadják el? Nem fogadják el őt rokonai körében (Mk), házában (Mk és Mt),

szülőföldjén—hazájában (Mk, Mt és Lk), saját hazájában (Jn). Többről van tehát itt szó, mint az

egyfalubeliek részéről történő prófétát-visszautasításról. Egyértelművé teszi ezt a hivatkozás a szír

Námánt meggyógyító Elizeusra és a szidóni özvegyhez menő Illésre. A prófétát nemcsak a faluja utasítja

vissza, elutasíthatja őt magától egész nemzete is; akár Illés és Elizeus, akár Jézus esetében, egyáltalán.

Két mozzanatra kell e történet kapcsán felhívnunk a figyelmet. Az egyik, hogy e négy párhuzamos

helyen Jézus, ha nem is kifejezetten, de mégis a próféták közé sorolja magát. A másik: akármennyire is

a maga népének szövetségi hűsége a prófétai küldetés legalapvetőbb és elsődleges tartalma, a próféta

nem határolja le magát Izraelre. Isten küldi Jónást Ninivébe, Illést Szidonba és Elizeust a szír Námánhoz.

Mind a két mozzanatra visszatérünk még. A próféta sorsa nemcsak az, hogy nem fogadják el. Több is. Meg is ölik. Kik? Akikhez a küldetését kapta.

Saját népe, saját hazája nem fogadja el. Pontosabban: valakik a maga népéből; azok, akiknek a próféta

leginkább lábára lép azzal, hogy a szövetségi hűség — ahogyan ellenfelei megélik — "őrének tolja fel

magát". Kiknek lép leginkább a lábára? Nem a köztörvényesekére. Leginkább Isten hivatalos

képviselőinek lép a lábára. Miért ezeknek? Azért ezeknek, mert míg ezek egyfelől leginkább ismerhetik

Isten üzenetét, másfelől a hatalommal kötött szövetségük lehetetlenné teszi számukra, hogy Isten és

annak üzenete mellé álljanak. Lehetetlen, mert Isten nem a hatalmasok mellett áll, hanem rendre a

szegények mellett üt pártot.(Lk 6,20) A köztörvényesek lehetnek vakok; de az írástudók éppen azért,

mert írástudók, nem vakok: "Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök"(Jn 9.41) — mondja nekik Jézus.

A közbűntényesek akár meg is térhetnek a prófétai szó hatására. Az írástudók viszont rendre vérigsértődnek Isten üzenetétől.

Kik ölik meg a prófétát? Jézus fogalmazásában: a képmutató írástudók és törvénytudók, a képmutató

farizeusok, akiket kígyók és viperák fajzatának is(Mt 23,29—33; Lk 11,45 ) minősít. Miért

képmutatók? Azért mert egyfelől hivataluknál fogva szakmai feladatuk, hogy a múlt minden prófétáját

elismerjék és nagyra becsüljék; hiszen a "Törvény és Próféták" c. szöveggyűjtemény adja azt az írást,

azt a törvényt, amelynek leginkább ők az ismerői, és amiért buzgólkodni a farizeusi csoport vallott

programja is. Másfelől viszont azért, mert a tényleges elismerés részükről csak a már (elődeik által)

korábban elutasított és megölt prófétáknak szól. Sírt építenek, és síremléket díszítenek az atyáik által

megölt próféták tiszteletére, a kortárs prófétákkal pedig ugyanazt csinálják, amit atyáik tettek a maguk

kortárs prófétáival: megölik őket. E képmutatóknak mondja Jézus: "Töltsétek csak be atyáitokmértékét!", azaz leplezzék le a maguk képmutatását. (vö Mt 23,29—35; Lk 11,47—51) Ezekre a



618

képmutatókra, a múlt és a jelen és a jövő prófétagyilkosaira "száll minden igaz vér"; annak az egyébként

számunkra ismeretlen Zakariásnak a vére is, "akit a templom és az áldozati oltár között" gyilkoltak

meg(Mt 23,35) Jézus címzettjei.

Nemcsak képmutatóknak nevezi Jézus a próféták gyilkosait, hanem — megszemélyesítve a várost —

Jeruzsálemnek is: "Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akikhozzád küldettek... Ezért elhagyottá lesz a ti házatok".(Mt 23,37—8; Lk 13,34) Jeruzsálem az ország

fővárosa. Egy város nem tud gyilkolni. Egy város egész népe megint csak nem tud gyilkolni. Nem is

gyilkolt Jézus esetében sem. Sőt, akik gyilkolni akarták Jézust, rendre Jeruzsálem lakossága miatt nem

tudták szándékukat megvalósítani.(vö Jn 7,311 ) Jeruzsálem a fent idézett mondatban a Jézus-

gyilkosság előkészítőit, a képmutató módon próféta-tisztelőket s a Jézus-gyilkosságot beteljesítő, a

prófétákat ugyancsak csupán képmutatóan tisztelő főpapokat jelenti. Jelenti tehát a horizontális

szövetség uralkodó rétegét, amely Jézus napjaiban s általában egyéb időkben is, rendre azonos a

hatalomgyakorlókkal, akiknek ez a főpapi réteg — léte fenntartása érdekében — szükségképpen

szövetségese vagy csak egyszerű kiszolgálója. A "ház", amely az elkövetkezendő újabb prófétagyilkolás

következtében elhagyott—pusztává—rommá lesz, biztosan nem egy jeruzsálemi lakóházat je lent,

hanem ahogyan az a "ház" is, amelyben Jézus názáreti beszéde szerint nem becsülik meg a prófétát,

nyilvánvalóan egy lakóház lakóinál sokkal szélesebb szociológiai csoportot jelent (ti. a prófétagyilkosok

"házát"; vö az "Árpád-ház", "Habsburg-ház", stb. kifejezésekkel).

Csak valakik gyilkolják a prófétát Jeruzsálemben, de bizony rommá lesz minden jeruzsáleminek a háza!

Csak a hatalomgyakorlók, a horizontális szövetség uralkodó rétegébe tartozók gyilkolnak (gyilkolván a

prófétát), de a következményeket nem magukban viselik, vagy egyáltalán nem is ők viselik. Viselik velük

együtt, vagy bizony nemegyszer helyettük azok, akiknek nincs részük a prófétagyilkolásban. Mindezek

olyan törvényszerűségek, amelyek Jézus előtt és Jézus után egyaránt jellemzőek a hatalomgyakorlás

világára. Ezért aztán, ha Jézusnak az lett volna a szándéka, hogy szakít a múlttal, s annak szövetségével,

az azóta eltelt kétezer esztendő tanúságot tehetne arról, hogy fölösleges lett volna szakítania a múlttal.Amikor Jézus a hatalomgyakorló rókának, Heródesnek, és/vagy a hírt hozó farizeusoknak válaszolva azt

mondja, hogy nem veszhet el próféta "Jeruzsálemen kívül",(Lk 13,33) aligha akar jeruzsálemi

specialitásról beszélni: a próféta ott vész el, ahol a hatalomgyakorlók élnek és uralkodnak. Ez pedig

elsősorban a különböző országok mindenkori fővárosa, s a főváros rendre a vallási kultusz központja

is.

g) Prófétai nép

A próféta Istentől érkező és ennek folytán Istentől tanított tanító annak a szövetségnek a

szolgálatában, amelyet Isten felkínál az embernek, hogy megvalósulhasson a szentháromságos és

teremtő Isten terve—szándéka: az immanens Isten-Országa. A prófétát azért és arra tartja az Isten,

hogy megvalósulhasson a Törvény és a Próféták tanítása summájának vallott felebaráti szereteterejében a Szeretet Országa a földön, létre jöhessen annak minden immanens jutalmával együtt. Arra

tartja, hogy e megvalósulás ellenében méltó legyen az ember a transzcendens jutalomra is: e földi léte

után részt venni Isten színelátása által Isten örök életében, annak az ember vágyait teljesen kielégítő

örömében.

Deutero-Izajás századokkal Jézus előtt Isten örök szövetségi hűségéről énekelve prófétálja: "Fiaid mind

az Úr tanítványai lesznek...".(Iz 54,13) Erre rímel rá Jeremiás szövege: "Akkor nem tanítja többé egyik

ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje az Urat, mert mindenki ismerni fog engem,

kicsinyek és nagyok — így szól az Úr...".(Jer 31,34) Alighanem ezeknek az olvasmányemlékeknek a

hatására is mondja Jézus az égi Kenyeret bejelentő kafarnaumi nagy beszédében: "Meg van írva a

prófétáknál: és mindannyian Istentől tanítottak lesznek. Aki az Atyától hallott és tanult, az mindénhozzám jön".(Jn 6,45) Az Ország, a Törvény, a Szövetség tökéletesedése (mert beteljesítése) idején





620

95. KIKTŐL VÉTETIK EL AZ ISTEN ORSZÁGA?

a) Zsidók vagy judaisták

Jézus mindössze két helyen beszélt "zsidókról", bár 194 ízben találjuk az ÚSz lapjain az ennek megfelelő

"IoudaioV" szót, amely eredeti jelentésében Izrael egyik törzsének, Jákob negyedik fiának, Judának a

leszármazóit, ill. a Juda-törzs szállásterületének, Judeának a lakóit jelöli. A 194 előfordulásból 87 esik

az evangéliumokra, s ezen belül 71 a negyedik evangéliumban olvasható, mivel a szinoptikusokmindössze 5, 6, 5, azaz összesen 16 ízben használják szavunkat. Jézus ajkán viszont összesen csak két

ízben találjuk; egyszer, amikor a szamáriai asszonnyal, s még egyszer, amikor Pilátussal beszél. De Jézus

e két helyen sem beszélt szótári értelemben vett "zsidókról", azaz nem gondolta ezen a szón azt, amit

mi gondolunk, amikor e szót mondjuk vagy halljuk.

Pilátusnak mondja: "...ha ebből a világból való volna az én országom, szolgáim harcolnának, hogy át ne

adassak a zsidóknak".(Jn 18,36) Éliás József gondos analitikus tanulmánya alighanem egyértelművé

teszi, hogy a negyedik evangélium ezen a szón — egy sereg helyen, s a most idézetten is — nem érti a

zsidó néphez tartozókat általában, nem érti Juda leszármazóit, és nem érti a Judeában lakókat sem;

hanem érti azt a judaista csoportot, amelyet a szinoptikus evangéliumok a "képmutató farizeusok ésírástudók", ill. a "főpapok és vének" szavakkal jelöltek. Jelöli tehát Jézus és a Jézus -mozgalom Jézus-

korabeli, azaz az evangéliumok keletkezési évtizedeiben élő legfőbb ellenségeit (Éliás József: A

gyökerekig ásva le, Bad Salzig 1988. I.k. 103. lap).

A másik helyen a szamáriai asszony eligazítást kér a prófétának felismert Jézustól szakadárságuk

alapkérdésében: imádhatják-e továbbra is Istent Garizim-hegyi szentélyükben, vagy fel kell menniük

imádkozás céljából a jeruzsálemi templomba. Jézus felemásnak tetszhető választ ad. Nem kell

felmenni, mert Istent nem egy adott helyen, hanem "lélekben és igazságban" kell imádni. És mégis csak

fel kell menni, mert "ch swthria ek twn Ioudaiwn estin", azaz — szószerinti fordításban — "az üdvösség

a Juda törzsébe tartozók közül van". A szokásos fordítás ("az üdvösség a zsidóktól van") még csak nem

is szószerinti fordítás, hiszen nem "apo" (-tól), hanem "ek" (-ból) prepozíciót használ a szöveg.Figyelembe véve, hogy Jézus a beszélgetés során Messiásnak vallja magát, a mondat értelme ez: az

isteni ígéretek erejében az üdvösség egy Juda törzséből való személy közbejöttével adatik, azaz Jézus

által.(Jn 4,22.26) A felemásság feloldására hadd idézzem ismét Éliás Józsefet: "És a legromlottabb

Jeruzsálem helyett sem emelhet az EMBER egy mégoly nagyszerű és rendes 'Garizimet'" (i.m. I.k.97.

lap). Gondolom a nagybetűkkel írt EMBER arra utal, hogy ember nem, de Isten megteheti.

Tanulmányomnak éppen az az alapvető problémája, hogy Isten meg is teszi-e, vagy csak megteheti.

Vagy talán meg sem teheti, mert megköti a maga szövetségi hűsége? Meg se teheti, mert minden válás

— mindenképpen a szeretet csődje, akármelyik fél mondja is fel a hűséget. Isten nem lehet okozója a

szeretet csődjének.

Már Jézus korában megindult az idegenek, a "gójim" részéről a gyakorlat, hogy "pars pro toto" alapon"zsidónak", azaz Júda törzsébe tartozónak, Judeában élőnek mondta a többi tizenegy törzshöz

tartozókat, a Judeán kívül lakókat is. De ezt csak idegenek, azaz nem-zsidók tették. A zsidó Jézus, ha

zsidóról beszél, csak Izraelt, és egy esetben izraelitát mond: Natanael "valóban izraelita, akiben nincsen

álnokság".(Jn 1,47)

b) Jézus Izrael-hangsúlya

Az Izrael szó 68 ízben kerül elő az ÚSz-ben. Ezen belül 30-szor az evangéliumokban, s ebből 11-szer

Jézus ajkán. Nem annyira területet, mégkevésbé államiságot jelent; inkább az egész zsidóságot, az

egész zsidó népet jelenti; mintha ezt mondanók: magyarság. A "Halljad, Izrael"(Mk 12,29) esetében ez

nagyon is nyilvánvaló. De akkor is, amikor tanítványainak azt ígéri, hogy ítélni fognak Izrael 12 törzse

felett.(Mt 19,28: Lk 22,30) De még a helyhatározós "Izraelben" kitételek esetén is odaérthetjük a





622

d) Csak a prófétagyilkos főpapoktól vétetik el

Mindezek után talán már megkísérelhetjük a választ kérdésünkre: kiktől vétetik el az Isten Országa? A

gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszéd végén mondja Jézus, hogy "elvétetik tőletek az Isten

Országa, és olyan népnek adatik, amely meghozza a maga gyümölcseit". Kik ezek a "tőletek"? Szemben

az elmúlt kétezer esztendő keresztény, de biztosan nem krisztusi és biztosan téves nézeteivel Máté

szövege világos választ ad kérdésünkre: "Hallván pedig a főpapok és a farizeusok az ő példabeszédeit,megértették, hogy róluk beszél".(Mt 21,43.45) Tehát a főpapoktól és a farizeusoktól, a Jézus-gyilkosság

kivitelezőitől és elkészítőitől, a hatalomgyakorlóktól, s ezek eszmei támaszaitól: a "júdaitáktól" vétetik

el az Ország.

Kevés embertelenebb fogalom akad a korporatív személyiség fogalmánál. A korporatív személy olyan

embert jelent, aki kiskorúnak tartott embertársai, embermilliók helyett és nevében beszél és

cselekszik; olyan személyt jelent, akinek magatartásáért viszont adott esetben bűnhődik az a korpusz,

amelynek ez a személy volna önhatalmúlag megtett, mert önmagát tette azzá, képviselője. A szeretet

világában, tehát az Isten Országában nincsen korporatív személyiség. Helyettem senki sem üdvözíthet

engem, és helyettem senki sem kárhoztathat el engem. Csak én magam. Jézus-gyilkos az a Kaifás, aki

Jézus halálára dolgozott, és mindazok, akik ebben közreműködtek. Az akkor élő zsidóságnak legfeljebb

egy tízezreléke. A később élő zsidóságból pedig senki. Hogyan lehet felelős az a zsidó nép, amely nem

választotta meg a maga főpapjának Kaifást, amely nép nem szavazott bizalmat neki, sem Jézus

perében, sem más egyébben? Hogyan azonosíthatná Jézus a főpapokat — ám a horizontális szövetség

uralkodó rétegét és ennek első emberét, Kaifást — azzal a zsidó néppel, amelynek őseivel,

Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal, majd Mózessel kötötte meg Isten örökre a maga szövetségét? Azt a

népet, amely nép 12 — Jézus által alighanem legkülönbnek értékelt — képviselőjének mondta az utolsó

vacsorán, hogy kiontja vérét értük (pro cumwn = értetek).(Lk 22,20)

A főpap marad a Jézus-gyilkosság után is főpap. Marad ezután is a horizontális szövetség első embere

(Kaifás is, amíg a politikai hatalom le nem váltja őt) . De nem vele van Isten szövetségi viszonyban,hanem Ábrahám, ill. Jákob utódaival, Izrael 12 törzsével. A főpap lehet szövetségszegő. Isten nem lehet

az. Különösen nem lehet Isten oly módon szövetségszegővé, hogy a korporatív személy fogalmát

segítségül véve Jézus-gyilkosnak állítson olyanokat, akiknek semmi közük sincs ehhez a gyilkoláshoz.

Egy nép a hatalomgyakorlóknak nem társa a felelősségben, hanem — sokkal gyakrabban — maga is

áldozata azoknak. A Szovjetúnió népei hogyan lennének felelősek azoknak a millióknak

meggyilkolásáért, akiknek halálát Sztálin és alighanem nagyrészt megfélemlített munkatársai okozták?

Még a választott vezető tetteiért is csak azok lehetnek felelősek, akik azoknak a tetteivel kifejezett

módon egyetértenek. Isten csak azt veti el, aki a maga személyében őt elveti. De az ilyet sem veti el

örökre, hiszen várja, hogy bűnbánatot tartva megtérjen, hazatérjen az atyai házba. Jézus Istene

"jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt" is.(Lk 6,35) Még azok iránt is.

S kiknek adatik oda a prófétagyilkos főpapoktól elvett ország? A gyümölcsöt termőknek,(Mt 21,43)

Isten tolmácsaiból álló prófétai népnek. Az Egyháznak?



623

96. AZ EGYHÁZ — SZÖVETSÉG A SZÖVETSÉGEN BELÜL

a) Templom és zsinagóga — amikben Jézusnak lennie kell

Amióta nincsen templom Jeruzsálemben, azóta Izraelt, mint Isten valaha-volt és egyetlenként

kiválasztott volt népét, már csak a zsinagóga jelképezi. A Jézus által az Isten Országa megvalósítására

Izraelből és a többi nemzetekből (gójim) egybehívni kívánt új kiválasztott népet pedig az egyház szó

jelöli. Jézus viszont a templomban és a zsinagógákban adta tudtul Izraelnek — mégpedig a Törvényreés a Prófétákra hivatkozva! — a szövetség kitágításának s a szövetség törvénye tökéletesítésének

gondolatát és célkitűzését. A gótikus dómok falán bekötött szemű női alak jelképezné a zsinagógát,

annak vakságát. Az elmúlt kétezer esztendő során zsinagóga és egyház egymással szemben álló

valóságokká és fogalmakká lettek. Akarta-e Jézus a Templom és zsinagóga lecserélését az egyházra?

A cieron (templom) szót 70 ízben használja az ÚSz, s ebből 44 esik az evangéliumokra (rgym = 1,5), s

Jézus ajkán is találkozunk vele 7 ízben (rgym = 0,36), amit kiegészít egy nagyon bensőséges megjelölés:

"Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává".(Jn 2,16). A tanítványok szombatnapi kalásztépésén

megbotránkozó farizeusoknak a Tórára hivatkozva mondja, hogy a papok is megsértik a szombatot a

templomban szombatonként. Tanítványai magatartását pedig azzal igazolja, hogy "a templomnálnagyobb van itt". Nem biztos, hogy önmagára utalt. Lehet, hogy a tanítványok éhezésének megszűnése

a nagyobb dolog, mert szavait immár Ózeás prófétára hivatkozva így folytatja: "Ha értenétek, mit

jelent: 'Irgalmat akarok és nem áldozatot', talán nem ítéltétek volna el az ártatlanokat".(Mt 12,5—7)

Más alkalommal az őt letartóztató csoportnak mondja: "Naponként veletek voltam a templomban,

amikor tanítottam".(Mk 14,38; Mt 26,55; Lk 22,53) Ugyanezt mondja a letartóztatását elrendelő

főpapoknak is: "Én nyilvánosan beszéltem a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban

tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek...".(Jn 18,19)

Az evangelisták csak kiegészítik a képet. A 12 éves Jézusra a templomban találnak rá szülei: "nekem

abban kell lennem, ami Atyámé".(Lk 2,46—49) S még vagy tíz alkalommal számolnak be az evangelisták

arról, hogy Jézus tanított a templomban, vitatkozott ott főpapokkal és másokkal, s "az egész nép márkorán ott volt nála a templomban, hogy hallgathassa".(Lk 21,38 ) A templom megtisztítása

kapcsán a tanítványoknak eszébe jut egy zsoltárvers: "Féltő szeretet emészt engem a házadért".(Zsolt

69,10; Jn 2,17) E féltőn szeretett házban, a templomban, Jézus gyógyít,(Mt 21,14) hallhatja ott a feléje

irányuló Hozsannát,(Mt 21,15) menekülhet onnan az őt megkövezni akarók elől,(Jn 8,59) s oda várják

őt az ünnepre Jeruzsálembe menők.(Jn 11,56) Jézus hazai pályán mozog a templomban. Erről a

legtöbbet — s talán nemcsak nekem — az mond el, hogy a mennybemenetel után magukra maradó

tanítványok "Istent áldva mindenkor a templomban voltak..., napról napra állhatatosan egy szívvel, egy

lélekkel voltak a templomban...".(Lk 24,53; ApCsel 2,46) Azért látszik ez a legtöbbnek, mert amit

tartalmainkból gyermekeink, tanítványaink a magukévá is tesznek, az biztosan a szívünk közepében

van.

Van az ÚSz-nek még egy szava a templomra: naoV. Főleg a Jelenések könyve használja (rgym = 7,7), de

az evangéliumokban is megtaláljuk 19 ízben (rgym = 1,2). Jézus ajkára adva pedig hatszor (rgym = o,5).

Hasznosan egészíti ki a fenti anyagot. Tiltja Jézus az esküt a templom aranyára, mert a templom

"nagyobb", mint az arany, s mert a templom Jézust arra emlékezteti, "aki benne lakik".(Mt 23,16—

17.21) Ezzel a naoV szóval fogalmazódik meg Jézus ellen a halálos vád: "Mi hallottuk, m ikor ezt

mondta:'Lerombolom a kézzel alkotott templomot'...".(Mk 14,58) Az evangelista azonban tudja, hogy

Jézus saját "testének templomáról beszélt".(Jn 2,21) Jézus nem rombol templomot, szent az neki. De

elvállalja viszont azért, Aki abban lakik, hogy őt, magát lerombolják. Ha halálakor a templom kárpítja

meghasadt,(Mk 15,18) aligha Jézus volt annak okozója. Ha ő lett volna az, akkor a magukra maradó

tanítványok aligha kerestek volna abban otthont maguknak.



624

A sunagwgh (zsinagóga) szó 56 ízben fordul elő az ÚSz-ben, 34 ízben az evangéliumokban (rgym = 1,8),

s e 34-ből 12 Jézus ajkáról (rgym = 0,9) hallható. E 12 helyből 6 az írástudók és farizeusok zsinagógabeli

magukat mutogató viselkedését teszi kritika tárgyává,(Mt 6,2.5;23,6; Mk 12,39; Lk 11,43;20,46) öt hely

pedig arról beszél, miként fogja üldözni a tanítványokat ez a zsinagóga.(Mt 10,17;23,34; Mk 13,9;Lk

12,11;21,12 ) Mindössze egy ízben használja szavunkat Jézus e nem éppen szívderítő összefüggések

nélkül: közli Annás főpappal, hogy tanításait bárki ismerheti, hiszen nyilvánosan tanított, azsinagógákban közhírré tette azokat.(Jn 18,20)

Az evangelisták pedig beszámolnak Jézus tanítói pályájáról, melynek a zsinagógák biztosították a

színteret: "elment Galilea-szerte a zsinagógákba, hirdette az igét...,(Mk 1,39) hirdette az igét Júdea

zsinagógáiban":(Lk 4,44) Kafarnaumban,(Mk 1,21;Jn 6,59) Názáretben,(Mk 6,2) a zsinagógák

valamelyikében.(Lk 13,10) Az evangelisták Jézusnak összesen három szokásáról számolnak be (KIO

14a), ezek egyike: "szokása szerint bement szombat napján a zsinagógába".(Lk 4,16) Csak azért ment

be, mert volt Jézusnak egy másik szokása is, s ez a kettő szorosan összefüggött egymással: "nagy tömeg

gyűlt köréje és szokása szerint tanította őket".(Mk 10,1)

Magáénak tekintette Jézus a zsinagógát is. Szokás szerint ott áldozott szokásának: tanítóiszenvedélyének. Nem azonosította azt ott pöffeszkedő ellenfeleivel. Megbecsült hely volt számára a

zsinagóga, hiszen ott találta meg legkönnyebben azokat, akikhez szólt küldetése. Amikor

tanítványainak megjövendöli milyen csúnyán fognak elbánni velük a zsinagógák, nem teszi hozzá: "Na

és! És akkor mi van? Odébb álltok!" Ellenkezőleg: a prófétasors egyik szomorú megnyilvánulásaként

mutatja meg azt nekik, mintha mondaná: Próféta nem veszhet el Jeruzsálemen kívül, s az út oda a

zsinagógákon keresztül vezet.

b) Lecserélte Kaifást Kéfásra?

Úgy tünt fel örömhír-hirdetőként Izraelben, mint a nemzeti reménység és öröm letéteményese... Mi

lett volna, ha a Messiás osztatlan sikert aratott volna a zsinagógákban, ha sikerült volna a beszélgetés

Nikodémussal, és sikerül nyomában föl egészen a nagytanácsig, a papi fejedelmekig és Izrael főpapjáig?

Az lett volna, hogy ma "izraelita" annyit jelentene, mint "keresztény"... A Messiás egész köztünk töltött

idejét és kifejezésvilágát befolyásolta ez a futuribile... Nem a Messiáson múlott, hogy Kaifásból nem

lett az újszövetség első pápája... Ez az Izrael-koncepció még akkor is befolyásolja gondolkodásmódját,

amikor már pályája vége felé jár... De tett légyen a Messiás akármit és akármennyit is e szakítás nélküli

új Izrael-koncepcióért, mégis az "izraelita" és "keresztény" szavak ma két különböző tábort takarnak.

A fenti bekezdés szövegét a 60-as évek végén fogalmaztam (KIO 30b: Egy futuribile). Persze a

folytatásban mást is fogalmaztam. Azt is ide írom, hogy utána nyugodtabban tudjam elmondani

témánkról azt, amit jó 25 esztendő múltán mindezekről már nem egészen úgy gondolok. Teszem.

Ha lehetséges lett volna az új-Izrael-koncepció, akkor nincsen "kicsi nyáj", és nincsen "éngyülekezetem", és nincsen Kéfás, mert van Kaifás..., látható megszemélyesítője Izrael országának,

mégpedig éppen, mint előkészítő jellegű Isten Országának. Ha nem Kéfásnak, de Kaifásnak

nyilatkoztatja ki a Mennyei Atya azt, ami megelőzte az Egyházat alapító szavakat, akkor az előkészítő

jellegű Isten Országa átmehetett volna perfektuáltba, s lett volna látható pásztora a nyájnak a

mennybemenetel után — Kéfás nélkül is. De nagyon sok okon nem így történt, és sor került mindarra,

amire sor került Fülöp Cezáreájában... Az új ruhának és új bornak innen már egyenes az útja a vérévé

tett új borban megújított szövetségig. Fülöp-Cezáreától kezdve az Isten Országa már nem Izrael. Az

Isten Országa innen kezdve már az Egyház... Megvan már Fülöp-Cezáreában a Messiás és Szikla

közösségében. Fülöp-Cezáreában ott van már a Juhász és a kicsi juhnyáj. S ott van már a nyájban az

"ajtónálló"... S megvan már a Sziklára épített ház, amelyet ezen a Sziklán épít majd a Messiás (KIO 31a:



625

Fülöp-Cezárea in: Kéfás és Kaifás). — Idáig tart a második idézet a negyedszázada írt szövegből, s amit

most 25 év múltán folytatok.

A "basileia" (ország) szó az Úsz-ben 159 ízben fordul elő, s ebből 103-at találunk Jézus ajkán. Az

"ekklhsia" (egyház) szó pedig 114 ízben kerül elő az ÚSz-ben, de Jézus ajkán csak háromszor.

ÓSz Evangéliumok Jézus A többi 23könyv

basileia 159 122 104 37

sűrűség 1,63 2,78 0,44

rgym a 23 k.-höz visz. 3,7 6,3

rgym az ev.-okhoz visz. 0,27

rgym Jézushoz visz. 0,16

ekklhsia 114, 3 3 111

sűrűség 0,056 0,11 1,83

rgym a 23 k.-höz visz. 0,03 0,06

rgym az ev.-okhoz visz. 61,0

rgym Jézushoz visz., 32,8

67. táblázat: Ország és egyház

A fenti táblázatok kiáltó rgym-különbségeiből talán még inkább látható Jézus érdektelensége, hogy a

templom és a zsinagóga adott struktúráját leváltsa egy — akár vallásinak, akár nemzetinek, akár

hatalminak nevezzük is azt! — másik struktúrára. Felmerülhet az a gondolat, hogy talán nem a

megfelelő kifejezést szembesítettük fenti statisztikánkban a basileia szavával, azaz, hogy talán nem az

ekklésia, hanem egy vagy több másik szó hordozza az evangéliumokban Jézus struktúrát behelyettesítő

godolatait. Lényegében nincsenek ilyen kifejezések. A nyáj (poimnh, poimion)(Lk 11,21; Jn 10,1.16) és

akol (aülé)(Mt 26,31; Lk 12,32; Jn 10,16) szavak lehetnek ilyeneknek tekinthetők, de ezek csak 3—3

ízben találhatók Jézus ajkán, s problémánk szempontjából mindössze két ily szavú kijelentésének van

jelentősége. Az egyik: "Ne félj, te kicsi nyáj, mert úgy tetszett Atyátoknak, hogy nektek adja az

országot".(Lk 12,32) S a másik: " majd egy nyáj lesz és egy pásztor".(Jn 10,16)

A fent említett basileia (ország) 91 ízben (KIO 119b) jelenti Jézusnál az Isten Országát, amelynek

érdekében élt, dolgozott és meghalt. Ez volt az ő szociológiai műkifejezése — terminus technicus-a

arra, aminek közénk plántálásáért jött. Ezen kívül csak egy szava van még, amely szociológiai

műkifejezésnek tekinthető: a tanítvány (maJhJV). Ez 262 ízben fordul elő az ÚSz-ben, ebből 234 esik a

négy evangéliumra (rgym = 9). A fennmaradó 28 az ApCsel-ben olvasható, a többi 22 könyv már nem

is használja szavunkat. Az evangelisták 11 ízben adják Jézus ajkára.

Kaifás a Nagytanácsnak és a farizeusoknak mondja: "Ti nem tudtok semmit",(Jn 11,49) a farizeusok

pedig Jeruzsálem népéről mondják: "...a tömeg, amely nem ismeri a törvényt, átkozott".(Jn 7,49) Nem

így Jézus. Ő az általa képviselt Ország népét tanítványoknak mondja: "Tegyétek tanítványokká az összes

nemzeteket".(Mt 28,19) Ő ennek a "tömegnek" (tanítványok tömegének) az egyetlen Tanítója,

tanítványai pedig kivétel nélkül mind testvérei egymásnak.(Mt 13,8) Tanítványaival megismerteti az

igazságot, és az szabaddá teszi őket.(Jn 8,31—32 ) Ennek erejében e tanítványok majd mossák egymás

lábát, s így arról lesznek megismerhetők, hogy szeretet van bennük egymás iránt.(Jn 13, 14.35) A

tanítvány gyümölcsöt terem Isten szőlőskertjében.(Jn 15,8) A tanítvány vállalja, hogy Jézus neve miatt

mindenki gyűlöli majd őt, felveszi naponként a keresztjét, lemond minden vagyonáról.(Lk 14,1 6—

17.33). A tanítványnak nem lehet különb sorsa Tanítója sorsánál.(Mt 10,24—25)



626

Ország és tanítvány — e kettőn kívül aligha van biztosan Jézusra visszamenő olyan szavunk, amely

életművének struktúrája szempontjából eligazítónak minősülhet.

Egy azonban biztosan állítható: nem azért élt, dolgozott és szenvedett kereszthalált, hogy utána füstbe

menjen vállalkozása. Gondoskodott életművének folytatásáról, gondoskodott folytatókról is. Az ÚSz-

ben 75 ízben szerepel ez a szó: Tizenkettő (dwdeka). Ebből 46 esik az evangéliumokra (rgym = 1,9), sígy senki sem vonja kétségbe a szó mögötti valóságot, annak történetiségét. Egy végigimádkozott

éjszaka után(Lk 6,12) választ ki tanítványai sorából Jézus tizenkettőt: "És Tizenkettővé tette őket, hogy

vele legyenek, és hogy hirdetni küldje őket" (ti.: hirdetni az Országot).(Mk 3,14) Nem lehet kétségbe

vonni, hogy életművének támogatására és folytatására Jézus létre hozott egy testületet.

S a tekintetben sincs kétség, hogy ennek a testületnek volt vezetője Jézus mennybemenetele után is,

és hogy ez a vezető Péter volt. Az ÚSz 154 ízben említi nevét. Ebből az evangéliumokra 93 előfordulás

esik (rgym = 1,9); több ez, mint amennyi a másik tizenegy tanítványnak együttvéve jut. Péter a kis

csapat szóvivője. S az ő személyéhez kapcsolódik Jézusnak az a szava, amely majd antagonistájává válik

a történelemben a zsinagógának. Az egyház — ez a szó: "Te Péter vagy, és én erre a Sziklára építem

majd egyházamat".(Mt 16,18) Ez adja a három "ekklhsia"-hely elsejét, a másik kettő pedig "egyháznak"nevezi azt a közösséget, amelynél be lehet panaszolni testvérünket, ha az vétkezett ellenünk, és sem

négyszemközt, sem hatszemközt nem hajlandó módosítani magatartásán.(Mt 18,17)

c) Jézus horizontális szövetsége

Az evangelisták aligha hagynak kétséget afelől, hogy szenvedése előtt Jézus a tizenkét tanítvánnyal

együtt megünnepelte Izrael népének vallási és nemzeti szokása szerint a húsvétot, azaz elfogyasztották

a húsvéti bárányt.(Mt 2,17—20; Mk 14,12—17) Beszámol erről Lukács is(Lk 22,7—16) annak ellenére,

hogy az utolsó vacsoráról az információkat nem a hagyományból, hanem közvetlenül az Úrtól (Jézustól)

beszerző Pál nem számol be az eucharisztia- alapítást megelőző ezen körülményről.(1Kor 11,12 )

Nem véletlenül nem számol be róla. Azért nem, mert úgy tudja, hogy "a mi húsvéti bárányunk, a

Krisztus, már megöletett".(1Kor 5,7) Problémánk szempontjából az "utolsó vacsorán" történteknekazonban nem látszik kicsinynek a jelentősége.

Egyfelől Jézus elfogyasztja 12 tanítványával Izrael kultikus vacsoráját. Másfelől hozzárak valamit ehhez

a vacsorához, mert annak során, és a lakoma maradékából, kovásztalan kenyeret vesz kezébe, melyet

megáld, melyért hálát ad; melyet megtör, melyet odaad tanítványainak azzal, hogy vegyék és egyék

azt, mint Jézus értük odaadott testét. Továbbá a vacsora végeztével, ugyancsak a kultikus lakoma

maradékából vett borral telt kehelyért ad hálát, melyet ugyanúgy odaad tanítványainak azzal, hogy

igyanak belőle mindnyájan, és isznak is belőle mindnyájan, s ezt a bort a maga vérének, a szövetség

vérének mondja, melyet Ő, Jézus kiont sokakért, a Tizenkettőért a bűnök bocsánatára. S az egészet

lezárja azzal, hogy a Tizenkettő tegye mindezt majd nélküle is, mégpedig abból a célból, hogy

emlékezzék őrá, Jézusra (KIO 23d). Azaz másfelől Jézus kiegészíti Izrael kultikus vacsoráját, amely nem

Izrael egészéé, hanem csupán a Tizenkettőé.

Jézus nem akar nyom nélkül elsüllyedni a történelem és közelebbről Kaifás főpapi süllyesztőjében.

Művének fennmaradásáról liturgiát, kultuszt teremtő akcióval is gondoskodik. Ha ezt az aktust Jézus

felhasználta arra is, hogy elhangozzék ajkán a "szövetség" szó (és láttuk, hogy csak ezt az alkalmat

használta fel erre (93a num), akkor a korábban mondottakat ki kell egészítenünk valamivel. Ezzel: ezt

az utolsó vacsorát Jézus nemcsak a maga Istennel fennálló vertikális szövetsége ünnepélyes

megújításának szánta, hanem még valaminek: a Tizenkettővel évek óta ténylegesen fennálló

horizontális szövetsége megerősítésének is akarta.

A tény, — hogy e vertikális és horizontális jellegű szövetségújító és szövetségerősítő vacsorát két

elemből fűzte egybe: Izrael liturgiájából és a Tizenkettő számára létrehozott saját liturgiájából —



627

megerősítve mutatja azt a jézusi szándékot, melyet könyvem jelen fejezetének numerusaiban

nyomozok és megtalálni vélek. Miben áll ez a szándék? Abban, hogy tanítványai Izrael népén és

horizontális szövetségén belül maradva szolgálják a maguk ezen belüli külön horizontális szövetségével

Isten egyetlen és örök szövetségét. Szolgálják az emberiség egységének megteremtésének, az Isten

Országa megvalósulásának feladatát.

S ezen az Isten Izraellel kötött szövetségén belüli szövetségnek a neve az Egyház. Az egyház, melyet

azok a tanítványok alkotnak, akiknek Antióchiában adnak majd nevet, ahol először nevezték a

tanítványokat — Krisztusról — keresztényeknek.(ApCsel 11,26) A Kaifás oldalán állók "názáretieknek"

(nosrim) nevezik őket a századvégen, amikor Jamniában kiközösítik őket a zsinagógákból; ugyanúgy

Jézusról nevezve őket.

d) Mi az egyház és mi nem?

Hogy micsoda ez az egyház, ezt alighanem annak kell eldöntenie, hogy mi a célja vele Jézusnak. Az

eddig végiggondoltak alapján a következő válaszokat fogalmazhatom meg:

—Jézus összeszövetkezése 12 fiatalemberrel, akik Izrael tizenkét törzsét hivatottak jelezni. Jelezni, és

nem képviselni, mert a 12 törzstől nem kapott egyikük sem megbízást arra, hogy képviseljék a

törzseket. Ez a Tizenkettő egyelőre saját magát képviseli. Majd ha összeszednek valakiket

tanítványoknak, és azok Jézusnak tanítványaivá is lesznek, akkor ezektől a sajátmaguk által

összeszedettektől kaphatnak majd megbízást arra, hogy képviseljék őket a Tizenkettő által alkotott

gyülekezetben. Nagyon kézenfekvő, hogy kapjanak, de kapniok kell ahhoz, hogy képviselhessék őket.

—Jézus összeszövetkezése 12 fiatalemberrel arra, hogy a Jézustól tanultakat belülről is — Atyától,

Istentől tanítottan — megélve elinduljanak, és házról házra, zsinagógáról zsinagógára és városról

városra járva ők is összeszedjék a maguk Tizenkettőjét. Annak erejében szedjék össze, hogy szavuk által

valakik tudomásul veszik az egyetlen Tanítónak, Jézusnak az igéit, s ezeket megintcsak belülről

megértve ők maguk is elinduljanak, és házról házra, zsinagógáról zsinagógára és városról városra járvaösszeszedik a maguk tizenkettőjét és így tovább.

—Jézus összeszövetkezése 12 fiatalemberrel arra, hogy munkájuk nyomán növekedjék azoknak az

embereknek a száma, akik hajlandók tudatukat és életüket egyre teljesebben odaformálni a jézusi

tanításhoz, s hogy ennek erejében a jézusi közösségek által ebben a világban — ám a zsinagógákon és

a Templomon keresztül is — tért nyerjen az Isten Országa, a Szeretet Birodalma. Jézus

összeszövetkezése az emberiség megtérésére Istenhez.

Amiket eddigelé pozitíven fogalmaztam, most megfogalmazom negatíve is. Jézus összeszövetkezése

megtérésre és nem e megtéréstől függetlenül is elvégzendő átszervezésre, azaz nem a régi szervezetet

leváltani akaró újnak a megszervezésére. Ha Jézus abba vetette volna reményét, hogy szervezetilegszakít a régivel, akkor ugyanazzal a világossággal, amellyel kifejtette a Törvény és a Próféták

summázásaként a maga Isten Országa- és szeretetprogramját, elmondotta volna azt is, hogy az

ábrahámi és mózesi szövetség helyébe vagy folytatásaként megszakítja a kapcsolatot a

szövetséghordozó Templommal, a főpapok irányítása alatt álló Nagytanáccsal és zsinagógákkal.

Megszakítja, és új szervezetet állít fel. Ezt az új szervezetet egyháznak nevezi, amelynek ez és ez lesz

az alkotmánya.

Ha egyszer Jézus a szövetség és egyház szavakat szinte nem is használta, akkor eléggé egyértelműnek

látszik, hogy Jézus az ábrahámi—mózesi szövetségnek korabeli struktúráját nem akarhatta lecserélni

egy másik struktúrára. Nem azért nem akarta, mert el volt e struktúrától gyönyörödve, hanem azért

nem, mert tudta, hogy célkitűzése, az Isten Országának megvalósulása nem új cégtáblán fordul, hanemkizárólag azon, hogy az egyes emberek hajlandók-e lecserélni beidegződött (s a farizeusi— judaita



628

csoporttól a zsinagógákban szorgalmazott) szemléletüket arra a szemléletre, amelyet Jézus a Törvény

és a Próféták lelkének, igazi tartalmának tekintett. A maga új borát, új tömlőkbe kívánta önteni, azaz

nem volt hajlandó obszervanciák (böjt) kedvéért (tömlő) félretenni az Ózeástól is képviselt szeretetet—

irgalmat (bor).

Az új tömlő és az új ruha semmiképpen sem jelenthet egy olyan új struktúrát, amelynek rendeltetéseaz lett volna, hogy Izrael az eddigi templom—szünedrion—zsinagóga kereteiből áttérjen, átigazoljon

egy olyan "új ruha és új tömlő" struktúrába, amely struktúráról Jézus nem is beszélt. Nem új

liszthombárt akart létrehozni, hanem kovászt. Bizony nem, mert egy ilyen új liszthombárhoz kellenek

főpapok, írástudók és vének; kell hozzá kinevezésből eredő tekintélyű Nagytanács, amelyben a tagok

kinevezésében rendre érdekelt az adott körülmények között fennálló politikai hatalom is; kell hozzá a

jeruzsálemi és garizimi szentély helyett egy új szentély is; annak összes személyi és dologi

költségvonzatával. (Mindezt felülről csinálva, s a felülről csinálás összes buktatóival, a szövetségi

hűséget eleve meghiúsító eszközeivel.) Éppen ezért mindezek helyett csak egyházat akart, azaz a tagok

kölcsönös szeretetéből kinövő, s e szeretet megszűntével önmagától elhaló és megsemmisülő

szociológiai alakulatot hozott létre, s nem pedig éltető Lélek nélkül is fennmaradó struktúrát.

Mindebből nem következik, hogy Jézus a szeretet érvényesülését szervezet nélkül akarta volna. Az sem

következik, hogy a szeretet terjedését szervezet létrejövése nélkül lehetségesnek képzelte.

Mindezeket nem képzelte, csak rábízta a szervezet kialakulását a szeretetre, s nem gondolta, hogy

létesíteni tudja azt a szervezetet, amelynek bármiféle biztosítéka lehet arra, hogy akárcsak egy

hajszálnyival is különb lesz, mint az azt megelőző szervezetek. Az Isten Országának a szervezete addig

és akkor és ott áll fenn, amíg és amikor és ahol élnek olyan emberek, akikben ez az Ország a szövetségi

hűség erejében az isteni szeretetre (ha tetszik: kegyelemre) adott válaszok következtében ténylegesen

van, létezik, fennáll, működik..., azaz amíg a szervezet tagjai adnak és osztoznak, szolgálnak és

megbocsátanak..., azaz amíg agapé-életet teremtenek.

e) Feloldható konfliktusok?

Hogy egy ilyen program, azaz a programot elfogadás és valósítás erejében fennálló új horizontális

szövetség, valamint annak szervezete milyen konfliktusokat hoz létre a már korábbi horizontális

szövetség hivatalos képviselőivel, (esetleg) uralkodó rétegével s (esetleg) az ezen uralkodó réteg

befolyása alatt álló tömegekkel találkozva és szembesülve is, az már egészen más kérdés. A mondott

konfliktust akár szükségképpeninek is tekinthetjük. Rendre adódnak a konfliktusok. A múltban is így

volt: a prófétákat a horizontális szövetség uralkodó rétege rendre üldözi. Még súlyosabb konfliktusokra

számíthatunk, ha Jézus akaratából ez az uralkodó réteg immár nem egyedi prófétákkal, hanem prófétai

néppel találja szembe magát. Prófétai néppel, azaz nem egy Illéssel kell bírkóznia, hanem ahova néz,

minden városban és minden második vagy harmadik zsinagógában, mindenütt megjelenik egy-egy

"bajkeverő"; méghozzá lényegében azonos tartalmakkal, jelszavakkal és hivatkozásokkal, sőt egy, azuralkodó réteg által meggyilkolt ember nevével.

A válasz azon fordul, hogy az "esetleg" ott marad-e a zárójelben. Ha zárójelben marad, azaz ha a főpap

nem uralkodik, hanem szolgál, akkor a horizontális szövetségek és szerveztek között akár

szükségképpeninek is mondható konfliktusok békében és türelemben kihordódnak. A tanítványok

megértették a jézusi szándékot, és a Templomon és a zsinagógán belül maradva engedelmeskedtek a

főpapok börtönéből kiszabadító angyalnak: "Menjetek, álljatok fel a Templomban, és hirdessétek a

népnek ennek az életnek minden beszédét".(ApCsel 5,20) A Nagytanácsban pedig akadt egy Gamáliel

nevű farizeus, aki ott szintén felállt,(ApCsel 5,34) és mondta az élet — az egymás mellett élhetés —

igéjét ő is: "Hagyjátok békében ezeket az embereket... ha emberektől való ez a szándék vagy munka,

úgyis felbomlik, ha pedig Istentől van, úgy sem tudjátok megsemmisíteni őket. Nehogy már Isten ellen

harcolni akaróknak bizonyuljatok!".(ApCsel 54,39) Gamáliel leült, de a főpapok megintcsak



629

uralkodóknak bizonyultak, mert "előhívták az apostolokat, megverették őket, és azután

megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében".(ApCsel 5,40) Azért valamelyest hallgatott

is a Nagytanács Gamálielre, mert annak felszólalása előtt arról tanácskoztak, hogy megöletik

őket.(ApCsel 5,33 )

A gamálieleket általában legfeljebb meghallgatják, de nem hallgatnak rájuk; a prófétákat pedig a márhatalomban levő horizontális szövetség uralkodó rétege rendre üldözi. Még súlyosabb konfliktusokra

lehet tehát számítani, ha — Jézus akaratából — ez az uralkodó réteg immár nem egyedi prófétákkal,

hanem prófétai néppel találja szemben magát. Azaz pl. nem egy Illéssel kell megbírkóznia — amint

fentebb mondottuk.

A kovászosító mozgalmat elindító Jézus legtisztább szándékai, azaz mindenféle szakítástól és

leszakítástól magát elhatároló szándékai ellenére is — tehát pusztán annak következtében, hogy a

mozgalom határozottan szembefordul azzal a szemlélettel és gyakorlattal, amelyet az uralkodó réteg

képvisel — konfliktusok támadnak nagyon is jól kiszámítható következményekkel. Az uralkodó réteg a

maga mivoltának és azonosságának megőrizni akarása következtében nem képes más reakcióra, mint

próféta-gyilkosságra. Nem tudja tekintélyét másképpen megőrízni. Nem, mert "Ember így még nemszólott!"-féle megállapítások születnek meg (Jn 7,46) még azokban is, akik egyébként úgy tudják, hogy

Isten akaratából feltétlen hűséggel tartoznak a horizontális szövetség vezetőjének. Akik viszont a

próféta hatása alá kerülnek, azok azt egyenesen elvárják, hogy a szövetség uralkodó rétege is

ünnepelje a prófétát, mint Isten szavának közvetítőjét. Mivel nem ez történik, belső bizonytalanságba,

válságba kerülnek.

Aki "uralkodik", az nem azonosodhatik a próféta "uralkodást nem ismerő" isteni üzenetével. Ezért az

uralkodóknak nincs másra lehetőségük, mint kinyilvánítani, hogy a próféta nem próféta, hogy a próféta

káromkodik, s hogy a próféta méltó a halálra. Ettől aztán azok, akik úgy tudják (vagy úgy csinálnak,

mintha úgy tudnák, önmagukat sikerrel átverve —, hogy a horizontális szövetség uralkodó rétegének

feltétlenül hűséggel tartoznak, hiszen csak akkor hűségesek a szövetséghez és a szövetség Istenéhez,ha ezekhez a kinevezett személyekhez hűségesek, megnyugodnak. Megnyugodnak valahogy így: Nem

is gondoltuk, hogy álpróféta, de hát biztosan az, ha a főpap mondja.

A jézusi mozgalom viszont Istentől tanított embereket gyűjt a zászlaja alá, akiken megtörik a Sátán

hatalmának az alapja. Mi ez a sátáni alap? Ez: nem az az igaz, amit az eszem és a szívem diktál, hanem

az, amit a kinevezett tekintély mond. Mivel a Sátán eszes, meg is cukrozza ezt a képtelenséget, hogy

könnyebben lenyelhessük, hogy lelkiismeretünket könnyebben elaltathassuk. A cukrozás egy

disztinkcióból áll. Ebből: másutt s a múltban — azaz nem a mi és mai struktúránkon belül —

megeshetett, hogy igazi prófétát gyilkolt a főpap. Megeshetett, s éppen ezért díszítjük is a meggyilkolt

próféta sírját, és elmarasztaljuk a gyilkosokat. De itt, az én, a mi struktúránkon belül, és most, a

jelenben, biztosan álprófétával van dolgunk, ha egyszer a főpap ítélete szerint álpróféta az, aki kritikát

gyakorol azon, amit a főpap tesz és mond. Azaz "ha atyáink idejében éltünk volna, a próféták vérének

kiontásában nem vállaltunk volna közösséget"...(Mt 23,30) Ma viszont vállaljuk. Ezt a jól megcukrozott

disztinkciót kell elfogadnunk a Sátántól. Ennek az elfogadását mondta Jézus képmutatásnak.

Képmutatóként könnyebb fejet bólintani a prófétagyilkolásra és a prófétagyilkosoknak. A Sátán pedig

beéri a képmutatásból történő prófétagyilkolással is.

A Jézus-mozgalom súlyos konfliktusoknak nézett elébe, mert szeretet-elvének következtében

érdektelenséget kellett képviselnie a korabeli Izrael legelementárisabbnak átélt érdekével szemben,

amely még a tanítványokat is legbelülről határozta meg: "Mostanában állítod-e helyre Izrael számára

a királyságot?"(ApCsel 1,6) — kérdezik Jézustól a mennybemenetel előtt, nyilván mint az őket érintőlegfontosabb kérdést, amelyet még utoljára feltesznek. Izrael Jézushoz nem csatlakozó részének Jézus



630

életében és az azt követő évtizedekben aligha volt ennél elsődlegesebb reménytárgya. A nem-

csatlakozók vezetői sejthették (ha nem is látták világosan) a Jézus-mozgalom alapelveinek ezirányú

érdektelenségét s a mozgalom tagjainak belső bizonytalanságát a nemzetmegmaradás hogyanját

illetően. És jól sejtették. A Hegyibeszéd célkitűzései a tanítványok számára nem tették lehetővé Izrael

katonapolitikai felszabadítását a római iga alól. Ehhez fegyverek kellettek volna, Jézus pedig a Sziklával

hüvelyébe dugatta a kardot. A maga Országát Jézus kardot nem ismerő Sziklán akarta építeni.Jeruzsálem ostroma előtt a keresztények elhagyják a várost, s Pellába költöznek a Jordánon túlra.

Hogyan fog megmaradni a kovásznak szánt csapat — a Tizenkettő, a nyáj, az egyház, a keresztények, a

Jézus mozgalma, stb. névvel illethető csoport — az adott horizontális szövetségi renden belül? Hogyan

tudja elviselni ezt az Izrael politikai reménységeit romboló "utat" az az uralkodó réteg, amely

haszonélvezi az izraeli államiságnak legalább a látszatát? Nagyon nehezen, újból és újból

prófétagyilkosságokra kényszerül az "Úttal" szemben?

És hogyan fogja elviselni a folyamatos üldözést és gyilkolásokat az a csoport, amelyben a próféta nem

magányos, hanem testvérei vannak, ha egyszer a prófétának népe van? Nem szükségképpeni-e a

szakítás? A szakítás mindkét fél részéről? Lehet-e másképpen mint úgy, hogy az egyház útja elváljék azsinagógáétól? Elváljék, akármit is gondolt e tekintben az Alapító. Kérdések ezek, amelyeket az

események után kétezer esztendővel később tesz fel az eszmélődő ember. Feltesz, bár jól tudja, hogy

megtörtént, ami megtörtént. És itt a Jézus-mozgalomhoz csatlakozók saját vertikális hűtlenségeire is

gondolok. A szerepcserére: amikor a zsinagóga üldözöttjeiből a zsinagóga üldözői lesznek annak

folytán, hogy a 4. században a Hegyibeszédből mindent, de mindent elfelejtve megjelenik a történelem

színpadán a Jézust elvileg és gyakorlatilag megtagadó, mert fegyveres keresztény.

Akármiket is kérdezünk, a tény — tény. Egyház és zsinagóga kettévált. Hogyan is történt ez?

Nyomozzunk tovább az ÚSz "szövetség" szavának további előfordulásait vizsgálva.



631

97. KÉT SZÖVETSÉGGONDOT NEM ISMERŐ SZERZŐ

a) Belesimulás a jézusi szemléletbe

Az egész jelen fejezet (Jézus és a szövetség) azt akarja nyilvánvalóvá tenni, hogy Jézusnak nem voltak

szövetséggondjai. Jó volt számára a szövetség úgy, ahogy volt, ahogy az népének tudatában élt, és

ahogyan prófétaelődei arról gondolkodtak. Gondja — a szövetség teljesítése körül forgott.

Annál inkább voltak gondjai e szövetség-témában Szent Pálnak és iskolájának, amely iskolát — a C.P.-

on túl — az Úsz-ben elsősorban a Zsidó-levél, s annak feltételezhető szerzője, Apolló képvisel, akiről az

Úsz három különböző — de a páli vonalba tartozó — könyve tíz alkalommal is említést tesz.(ApCsel

18,24;19,1; 1Kor 1,12;3,4.5.6.22;4,6;16,12; Tit 3,13) Az ő gondjuknak köszönhetően kerül elő az Úsz-

ben 33 ízben a diathéké (=szövetség) szó. Mint már említettük, az Ósz-ben kb. 300 ízben találkozunk e

szó héber megfelelőjével. Mivel az Úsz az Ósz (protestáns kánon) terjedelméhez viszonyítva 27%-nyi,

szegényes ez az említett 33 előfordulás az Ósz (berith-diathéké) gazdagságához képest. Ha az

Ószövetséggel azonos arányban szerepelne szavunk az Úsz-ben, akkor kb. 80-szor kellene találkoznunk

vele a 33 helyett, amely feles gyakoriságot sem képvisel (93a num).

Az Úsz 27 könyvéből 16-ban egyetlenegyszer sem kerül elő szavunk: a János evangéliumban, a 7katolikus levélben és a C.P. 8 levelében. Öt páli levélben viszont 9, a Zsidó levélben 17 ízben találjuk. A

maradék hét előfordulás megoszlik 5 könyv: a szinoptikus evangéliumok, a Cselekedetek és a Jelenések

között. E maradék hétből az utolsó vacsorán hangzott el három; ezekkel szembesültünk már

(93a.num). Mielőtt a páli vonal tárgyalásába kezdenénk, a maradék hét még nem említett négy

helyéről mondunk néhány szót. Előbb egy összefoglalót: belesimul abba a viszonylagos

gondnélküliségbe, amely a jézusi anyagot jellemzi.

b) Szent Lukács három helye

A négyből három Lukácstól származik: egyet Zakariás, egyet István vértanú és egyet Péter apostol

ajkára adva.

Zakariás így ujjong fia születésén: "Izrael Istene megemlékezik szent szövetségéről, arról az esküről,

amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak...".(Lk 1,68.72—73) Zakariás még talán Jézus-előtti

gondolkodást képviselvén folytatja szavait az alábbi reménykedéssel: "megadja nekünk, hogy

ellenségeink kezéből megszabadulva félelem nélkül szolgáljunk neki".

István vértanú a főpap előtt beszélve kifogástalan prófétabeszédet mond: Istent, Ábrahámot, Mózest

és a prófétákat magasztalva marasztalja el a főpapot és táborát: "A körülmetélés szövetségét is adta

neki. Így nemzette Ábrahám Izsákot, és körülmetélte őt... A próféták közül melyiket nem üldözték

atyáitok? Meg is ölték azokat, akik előre hirdették az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és

gyilkosaivá lettetek ti, akik angyalok közvetítésével kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok

meg".(ApCsel 7,8.52—53) István viszonya Ábrahámhoz, Törvényhez, prófétákhoz ugyanolyan pozitív,mint Jézusé. A "körülmetélés szövetsége" sem jelent semmiféle problémát István — igenis — jézusi

tudata számára. Ha jelentene, a körülmetélés említése nélkül szólna Ábrahámról és Isten Ábrahámmal

kötött szövetségéről. A Törvény sem jelent számára problémát, mert angyal (= Isten küldötte!) hozta

azt, s amelyet a Jézus-gyilkosoknak, Jézus-árulóknak meg kellett volna tartaniok.

Lukács a Cselekedetekben a pünkösdi eseményt közvetlenül követően arról számol be, hogy Péter a

templom Ékes-kapujánál Jézus nevében meggyógyít egy sántát, s ezt az eseményt kiaknázva mond

beszédet az "egész nép" előtt a templom Salamon-csarnokában. Bátor beszédet mond, a

templomőrség parancsnoka le is tartóztatja, s a Nagytanács elé állítja e beszéde miatt. Ebben Péter a

Tórát idézve igazolja azt a Názáreti Jézust, akinek nevében—erejében gyógyult meg a sánta: "Izraelitaférfiak...Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, a mi atyáink Istene megdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti



632

kiszolgáltattatok és megtagadtatok Pilátus színe előtt... Atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból

cselekedtetek, mint előljáróitok (arconteV cumon = uralkodóitok!) is... Tartsatok tehát bűnbánatot...

Ti vagytok a fiai a prófétáknak és annak a szövetségnek, amelyet Isten atyáinkkal kötött, amikor így

szólt Ábrahámhoz: És a te magodban áldatik meg a föld minden nemzetsége. Isten elsősorban nektek

támasztotta fel és küldte el szolgáját...".(Csel 3,12.13.17.25.26) Péter ezekkel a szavakkal mint izraelita

("atyáink, atyám fiai") hívja Jézushoz izraelita kortársait, mégpedig azon az alapon, hogy változatlanulérvényben van Isten Ábrahámmal kötött szövetsége, amelynek elsődleges ("elsősorban") meghívottai

és partnerei éppen ők, az izraeliták, minden más nemzetséggel (a gójokkal) szemben és előtt: "Ti

vagytok a fiai...". Még menti is őket: a népet is, a főpapokat is. Olyanként, mint aki lehetőleg el akarja

kerülni, hogy "saját fészkébe piszkítson"; mint aki menteni akarja a zsidó kiválasztottság mundérjának

a becsületét ("tudatlanságból"). Ez a Péter semmit sem hallhatott az utolsó vacsorán új szövetségről,

a régi szövetséget leváltóról. Ez a Péter úgy tudta, hogy Jézus az atyák szövetségének képviselője.

c) Jelenések könyvének szövetségládája

A negyedik hely, ha lehet, még tovább megy annak hangsúlyozásában, hogy a szövetség-kérdésben

nincs változás, minden érvényben van. Ez a negyedik hely a "jánosi" írások (az evangélium, a három

levél és a Jelenések) egyetlen diaJhkh helye. A hetedik trombitaszóra "megnyílt Isten temploma a

mennyben, és megjelent templomában az ő szövetségének ládája...".(Jel 11,19) A TOB-nak a lapalji

jegyzete ezt írja erről a versről: "Ez az ábrázolás még inkább érthető bizonyos zsidó és rabbinikus témák

világánál. A Kiv 25 szerint a szövetségláda az égi láda mintájára készült, s ezzel az égi prototípussal

találkoznánk e látomásban. Másfelől a hagyomány úgy hitte, hogy a szövetségláda újra láthatóvá lesz

az idők végén.(vö. 2Mak 2,8) A két téma egybekapcsolása a szövetség teljes kinyilatkoztatására utal e

helyen". A szövetség ládája tudvalevően a két kőtáblát tartalmazta, s a Sinai Szövetség, tehát az

ábrahámi szövetségnek Mózes közbejöttével történt megújítását jelképezi. Ez az első evangéliumokkal

nagyjából egy időben készült írás nyilvánvalóan nem tud a Sinai-hegyi szövetséget leváltó jézusi új

szövetségről. Ha tudna róla, akkor a mennyei templomban valami más, Jézussal kapcsolatos tárgy

jelképezné a szövetséget.

Ismétlem: e két szerző úgy gondolja, hogy a Jézus-mozgalom közvetlenül folytatja Istennek

Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal és annak utódaival kötött szövetségét.

d) Ti vagytok a fiai a szövetségnek

Van e hét "szövetség"-helynek még egy közös vonása. Ha az eddig mondottakat abban foglalhatjuk

össze, hogy "folytatjuk az atyákkal kötött szövetséget", most e szövegeknek egy másik aspektusára

szeretnénk a figyelmet irányítani: mi (=a Jézushoz tartozók) folytatjuk az atyákkal kötött szövetséget.

Az utolsó vacsorán liturgia születik. E liturgiába ágyazottan hangzik el tizenkét Jézushoz-tartozó

személy füle hallatára, hogy Jézus újítja a szövetséget, és nem is akárhogyan: élete feláldozásával teszi

azt. S a Jézushoz tartozó Tizenkettő feladata lesz ezt a szövetségújító liturgiát, ezt a Jézus

szövetségújítására emlékező liturgiát megőrizni.

Zakariás annak az Erzsébetnek férjeként prófétál Szentlélekkel eltelve, aki a "Hogyan is lehetséges,

hogy az én Uram anyja jön el énhozzám?"(Lk 1,43) szavakkal fogadja az őt otthonában meglátogató

istenanyát. Ha Isten megemlékezik szent szövetségéről,(Lk 1,72) oly módon teszi valósággá azt, amiben

reménykedtek az elmúlt századok,(Zsolt 105,8;106,45; Lev 26,42; Ter 17,7) hogy Zakariás gyermeke a

Magasztos prófétájaként fog az Úr előtt járni, mégpedig azért, hogy elkészítse annak útjait.(vö. Lk 1,76)

Nem kétséges e szövegben — szemben mindenféle töréssel és szakítással — a folytatás hangsúlya. S

ez szükségképpen egyet jelent azzal is, hogy nem vitás annak a hangsúlya sem, hogy Jézus a folytató.

Lukács másik két helyének a mi-hangsúlya egy felhangot is hordoz: mi és nem ti (= a Jézushoz nem

csatlakozottak) vagyunk a szövetség folytatói. István vértanú beszéde szövetségtörőknek minősíti



633

beszéde címzettjeit, a főpapot és a vele levőket: " az ő (Jézus) árulóivá és gyilkosaivá lettetek ti, akik

angyalok közvetítésével kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok meg".(ApCsel 7,52—53)

A Salamon csarnokában elmondott Péter-beszéd egy mi és ti szembeállítással indul: "...atyáink Istene

megdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok és megtagadtatok... Isten feltámasztotta őt a

halálból, aminek mi tanúi vagyunk".(ApCsel 13,13-15). Az üdvtörténeti rajz végén azonban Péter (minta mi képviselője) felszámolja a maga különállását, s övéit és így önmagát is beleértve abba használja

immár a ti szót: "A próféták is... mind ezekről a napokról jövendöltek. Ti vagytok a fiai ezeknek a

prófétáknak és annak a szövetségnek, melyet Isten atyáinkkal kötött".(ApCsel 3,24—25) Lélektanilag

mestermű ez a Péter-beszéd. Úgy olvas be, hogy a végére felemel és megdicsőit, mégpedig minden

elvtelen elkenés nélkül: "...megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga

gonoszságából".(ApCsel 3,26)

Több ez Péter — ill. az ApCsel teológiája — részéről, mint pasztorális ügyeskedés. Az a felelősség

határozza meg a beszédet, amellyel a Tizenkettő képviselni akarta annak a Jézusnak az ügyét, aki nem

kívánta nemzetét két különböző vallásra szakítani.



634

SZENT PÁL ÉS A SZÖVETSÉG

98. HA NEM ÚGY TÖRTÉNTEK VOLNA A DOLGOK

a) Ha a tanítványok legkésőbb Pünkösdre megértik Jézust

Ennek az értésnek a birtokában audienciát kérnek és kapnak a főpaptól, akinek megmagyarázzák, hogy

miről is van szó. Jézus nem kívánta veszélyeztetni a Római Birodalmat, hiszen katonák nélküli országról

álmodott. Jézus nem kívánta veszélyeztetni a vallási élet rendjét, csupán a kisközösségben

tanítványokat nevelés pasztorális eszközével intenzívebbé kívánta formálni Izrael Jahve -kapcsolatát.

Sem Pilátussal, sem Kaifással nincs e tanítványoknak semmi bajuk. Sajnálják, hogy az urak e nnyire

félreértették Jézus szándékait. A maguk részéről semmi akadálya sincs a termékeny

együttműködésnek, hiszen Mesterüktől azt tanulták, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer kell

megbocsátaniuk embertársaiknak, akárkiknek is. Jézus a kereszten imádkozott az Őt odajuttatókért is.

Ha így történt volna, talán nem kellett volna zsinagógának és kisközösségnek (értsd: egyháznak)

szétválnia. A Hivatal beérhette volna velük szemben is ugyanúgy, miként Izrael múltjában annyiszor, az

időnkénti prófétagyilkolással. Talán valamivel sűrűbb gyakorisággal, mint korábban. Talán! Azért csaktalán, mert a fenti feltételezés mellett is marad az ügy kétesélyes: a fenti audiencia is csak talán hozott

volna eredményt. Azért is marad kétesélyes, mert a tanítványoktól megértett Názáreti azért mégiscsak

más helyzetet hagy maga után, mint Illés, Elizeus vagy Jeremiás. Két tekintetben is. Az egyiket nyújtja

a Hegyibeszéd: az Izraelt — vagy akármit és akárkit is — fegyverekkel szolgálás teljes elutasítását. Egy

ilyen magatartás adott esetben lincselést is eredményezhet a "hazaáruló" Jézus-tanítványok

ellenében; akár minden főpapi (pro vagy kontra) beavatkozás nélkül is. A másik: a tanítványnevelés, s

az ezzel szükségképpen együttjáró horizontális szövetségi szerkezet, amely vallás a vallásban szituációt

eredményez. Nem lehetetlen ugyan — ám feszültségektől terhes — az egymás mellett élés ilyen

adottságok mellett sem, de mindenképpen problematikus. Minél inkább sikeresnek bizonyul a

kisközösségi tanítványnevelés, a házankénti közösséggé formálódás, azaz minél számosabbá lesznekezek a tanítványok, annál inkább problematikus az egymás mellett élés.

Lehet naívnak gondolnunk Jézust (azt hitte, hogy el lehet kerülni a törést!), csak azt nem lehet

állítanunk róla, hogy szándékában állt volna kettétörni Izraelt, s hogy új exodust tervezett azok

számára, akik csatlakoznak hozzá. Azért lehet naívnak gondolnunk, mert el tudta gondolni, hogy az

általa hozott tartalmi (törvénytökéletesítés) és formai (tanítványnevelés kisközösségben) újítás—

bevágás nem repeszti szét Izraelt. Lehet naívnak gondolnunk Őt azért is, mert feltételezzük róla, hogy

reménykedett benne végig: győz a koncepciója. S ha ezzel a gondolattal szóba állok, ezzel relativizálom

azt, amit a kérdésről korábban gondoltam (KIO 31. Kéfás és Kaifás; 96b num).

b) Ha a tanítványok azt értik meg, amit megértettek, de nem jelenik meg Pál

Hát nem azt értették meg a tanítványok, amit fentebb a Jézust megértés lényegeként összefoglaltam?

Erre lehet kerekperec választ is adni, meg árnyaltabbat is. A kerekperec válasz: bizony nem azt értették

meg. Az árnyaltabb: a maguk módján értették meg. Mit jelent ez a "maguk módján"? A tartalmi

mozzanatot illetően ezt: Jó, mi nem fogunk fegyvert, de Isten azért nem tűrheti mindörökre a maga

népének nyomorgatását a gonosz, az Isten ellenségei részéről. Ez a tanítványi megértés feltételezett

egy korai második újrajövetelt: Jézus újra eljön és rendet csinál. Lukács Péter ajkára ad egy ilyen

tartalmú szöveget: "Tartsatok hát bűnbánatot, hogy Isten elküldje Jézust, akit a mennynek kell

befogadnia egészen a nagy megújulás koráig. Mózes megmondta ugyanis: Urunk prófétát támaszt

majd nektek. Hallgassatok rá, akik nem hallgatnak erre a prófétára, közösítsék ki a népből.".(ApCsel

3,19—23) A tanítványok Messiásnak tekintették Jézust, s a Messiás számukra mindenképpen

dicsőséges uralkodó Izraelben, akit ennek folytán nyilvánvalóan senki sem képes kiközösíteni; sőt



635

akinek van hatalma kiközösíteni azokat, akik nem hallgatnak rá... Etekintetben Jézus hiába bombázta

tanítványai tudatát (KIO 109—117).

Ha valaki számára nem volna eléggé egyértelmű a fenti idézet, gondoljon a minden páli hatástól

függetlenül készült Jelenések könyvére, melyben Isten beteljesíti a tanítványi várakozást, s egyfajta

atomháborúval radírozza le a térképről a Római Birodalmat, hogy biztosítsa a vértanúi készségetmutató tanítványnemzedék számára az ezeresztendős uralkodást a Földön, majd a végnélkülit a

mennyekben (45b num).

Ha nem robban be Pál, akkor ez az, amit a Hivatalnak, a Hatóságnak meg kell emésztenie.

Jeruzsálemben Pál nem sok vizet zavart. Jeruzsálemben — amíg csak el nem pusztult a város, amíg csak

a Jézust követők el nem hagyták ezt a 69—70. évi ostrom megkezdése előtt — ez volt a Jézushoz

csatlakozottak, a zsidókeresztények tudatában. A házankénti kenyértörésből nem adódott probléma;

a Jézushoz tartozók a Templomon és zsinagógán belül maradva ápolták eszményeiket, s várták

reményeik teljesülését. Zsidó vallásuk iránt teljes obszervanciális hűséget tanúsítva; úgy, ahogyan ezt

Jakab, az Úr testvére gondolta: Pál is kötelezve van arra, hogy maradéktalanul megtartsa a tóra minden

előírását.(vö. ApCsel 21,24)

Milyen egymás mellett élhetési lehetőséget biztosított ez az alapállás számukra? Nem egészen, bár

majdnem csak halhatási lehetőséget. Azért csak majdnem, mert István vértanúsága, az István halála

utáni általános üldözés, a Zebedeusfia Jakab kivégzése ellenére is lehetett Jeruzsálemben Jézus-

követőnek maradni: s Jakab, az Úr testvére kivívja a Jézushoz nem csatlakozó zsidók elismerését is

("Caddik" = az Istennek-tetsző, ezzel a mellék-névvel tisztelték meg), bár idő múltával neki is vértanú

halállal kell végeznie. Tehát egy kicsit azért élhető egymásmellett-élési lehetőséget is biztosított ez az

alapállásuk. Perspektivikusan is? Nehéz erre válaszolni. Jeruzsálem keresztényei nem vállalják az

ostromot: kiköltözködnek még az ostrom előtt a Jordánon túli Pellába. De ez nem jelenti még az

egymás mellett élés végét. Pellában és másutt a házankénti jézusi kahalok elkötelezett tagjai a helyi

zsinagógákban még testvérként üdvözölhetik nem keresztény honfitársaikat, s ezek is őket.

Nem lehetetlen, hogy egy Pál nélkül alakuló jövőben Jeruzsálem pusztulása után a keresztény és

nemkeresztény zsidóság együtt keres és talál utat Jézus katonákat nem ismerő Izrael-koncepciójának

irányában. Jeruzsálem pusztulásakor Pál már rég halott, de gondolatai élnek, s ezek a gondolatok

egészen más, és Páltól meghatározott irányban befolyásolják a zsidó és nemzsidó származású

keresztényeket egyaránt.

c) "szövetség" szó újszövetségi előfordulásai

1. 2. 3. 5.Mt Mk Lk Cs Jel C.P Gal, 1

Kor, 2

Kor, Róm, Ef,

Zsid

hányszor? 7 9 3, 1, 2, 2, 1 17,0

sűrűség 0,4 1,2 5,4, 0,6, 1,8, 1,3, 1,7 14,3

rgym

5 páli s a 22 k. 0,45

a C.P. s a 14 k. 1,23

5 páli s a többi páli k. 4,9, 0,5, 1,6, 1,0, 1,5

a Zsid s a 26 k 29,0



636

68. táblázat: Szövetség az Újszövetségben

Táblázatunknak nyolc rovata van, mert a 3. egységen belül öt rovatot is találunk. A táblázat első

adatsora megmutatja, hogy az Újszövetség 27 könyvéből 16 (a táblázatban nem szereplő) könyvben

egyáltalán nem fordul elő szavunk. A 33 előfordulásból mindössze 7 esik a táblázat 1. rovatában látható

öt nem páli könyvre (Mt, Mk, Lk, Csel, Jel). 9 helyet találunk a Corpus Paulinumban (2. rovat), mégpedig a 3. rovatban felsorolt öt páli levélben. (Tehát a 13 páli levélből nyolc levélben hiába keresnők a

szövetség szót.) Végezetül a 4. rovatban szereplő Zsidó levél a maga 17 helyével hozza az újszövetségi

előfordulások több mint a felét.

A táblázat következő sora viszonyítja az előfordulások számait az adott szöveg terjedelméhez: míg a 16

könyvnek a sűrűség-értéke — nulla, az öt nem páli könyvé is alacsony: 0,4. De azért a 13 páli levél már

meghaladja az Újszövetség átlagos (1,0) sűrűségét, mert 1,23 értéket mutat; s ezen belül a Gal értéke

kimagasló (5,4).

A táblázat utolsó négy sora a relatív gyakorisági mutatókat tartalmazza; a sűrűségeket viszonyítja:

— a nem páli öt könyvét a többi 22 könyvhöz,

— a 13 páli levélét a többi 14 könyvhöz

— az egyes páli levelekét a többi 12 páli levélhez

— a Zsidó-levélét a többi 26 könyvhöz.

A táblázat talán magáért is beszél. A Zsidó-levél a meghatározó szerepű. A corpus paulinumon belül

pedig a Galata levél emelkedik ki a maga 3 előfordulásával. A táblázat elején levő öt könyv 7

előfordulásán túli, azaz ezen még nem vizsgált 9+17=26 előfordulás beleviszi a "szövetség" szó

tartalmába a páli teológia újdonságát, amely megpecsételi a zsinagóga és az egyház szétválását.

d) Saul helyeselte István meggyilkolását

Helyeselte,(ApCsel 8,1) mert elviselhetetlen volt számára István prófétai hangmegütése. Sértette Pál

zsidó nemzeti és vallási önérzetét, hogy István így mert beszélni Izrael főpapjához: "Ti vastagnyakúak,

ti körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok

vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megölték azokat, akik előre hirdették az

Igaz eljövetelét. Akiknek most árulóivá és gyilkosaivá lettetek ti, akik az angyalok közreműködésével

átvettétek a törvényt, de nem tartottátok azt meg".(ApCsel 7,51—53) Pál semmi eszköztől sem riadt

vissza, hogy kiirtsa, a szó legszorosabb értelmében, Izrael életéből a Jézushoz ragaszkodókat. Mért?

Pál úgy tudja, hogy az Isten ügyét képviseli. Aki pedig útjában áll az Isten ügyének — gondolták István

megkövezői, gondolhatta Pál is —, az ne maradjon életben.

A damaszkusi fordulat után viszont ő kerül, s azonnal életveszélybe, mégpedig olyan honfitársai

részéről, akik nem kevésbé gondolják fontosnak Isten ügyét, mint Pál. Damaszkusban is, Jeruzsálemben

is, ahol más Jézus-tanítványok élete nem forgott veszélyben, Pál élete veszélybe kerül.(ApCsel

9,24.29—30) Nincs ez másképpen Jeruzsálemen, Szírián kívül sem: "Zsidóktól ötször kaptam negyven

botütést egy híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek" — summázza maga is,(2Kor

11,24) amit Lukács tollából részleteiben is ismerünk. A különbség mindössze annyi, hogy megtérése

után Pál eszköztárából Jézus hatására hiányzik már a gyilkosság. De nem hiányzik az a feltétlenség,

amellyel a megismert igazság szolgálatába akarja állítani életét, s amivel magára is vonja a másképpen

gondolkodók gyilkos szándékait.



637

e) Új szöveggyűjtemény kezdődik

Az üldözött és akár meg is gyilkolt ószövetségi próféták írásai előbb-utóbb helyet kaptak a Törvény és

Próféták nevű szöveggyűjtemény tekercsei között. Könyvünk korábbi fejezeteiben (93—98 num)

mondottak alapján Jézusról is készülhettek olyan hiteles beszámolók (akár tetteiről, akár tanításáról),

amelyek — Kaifás és a Nagytanács gyilkos ítélete dacára is — odakerülhettek volna Izrael régebben

elítélt és meggyilkolt prófétáinak tekercsei mellé. Tehát belekerülhettek volna a Jézusról szóló írásokaz Ószövetségbe, s nem kellett volna miattuk Újszövetség névvel új kötetnek, elkülönített

szöveggyűjteménynek kezdődnie a Bibliában.

Az 51 körül Tesszalonikába írt páli levél azonban aligha kaphatott volna helyet népének szent könyvei

között. Miért? Azért, mert nem említi a szövetség (berith, diathéké) szót? Ettől még nyugodtan

bekerülhetett volna. Súlyosabb az ok! Nemcsak nem említi a szót, hanem érdektelen is a szövetség

szóval hordozott korábbi hagyományos tartalom egy nem jelentéktelen eleme iránt. Nem érdekli a

levélírót Izrael nemzeti—vallási reménysége. A levél ugyanis befejezné az emberi történelmet, mielőtt

Isten valóra váltaná ígéretét; azt, aminek teljesítésére — Izrael úgy tudja — Isten meg is esküdött:

végérvényesen odaadja Izraelnak az Ígéret Földjét, amelynek területét a levél írásakor a rómaiak, a

pogányok (gójim) tapodják. Befejezné akkor, amikor még nem teljesedett be az ígéret. A levelet író Pál

már nem a zsidó nemzetben gondolkodik; nem is más nemzetben vagy nemzetekben. Sőt, az

emberiség egészének immanens jövője iránt is érdektelenné lett. A levél szerzője úgy gondolja, hogy a

Krisztus halála és feltámadása óta eltelt közel két évtized már csak a finálét megelőző amolyan

intermezzo, melynek hamarosan vége is szakad: "várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit

feltámasztott a halálból, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól".(1Tesz 1,10)

A mennyből eljövendő Jézus nem a Nílus völgye és Mezopotámia folyóin inneni és túli, az azok között

épült és épülendő Izrael Királyságba invitálja a levél címzettjeit, hanem valamilyen más királyságba—

országba: "éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket".(1Tesz 2,12)

E dicsőséges ország térbelileg nem körülhatárolható Pál számára sem, aki elidegenedett már a maganépe (és minden más nép) nemzeti, és egyáltalán az emberiség temporális—földi célkitűzéseitől is. S

ami több: a maga sajátosan új érdekeltségén belül saját népétől is elidegenedik, amennyiben ez a nép

nem csatlakozik Jézus táborához. Még pontosabban: amennyiben ez a nép nem csatlakozik a tábor Pál

által képviselt irányzatához. Egy zsidó ír levelet nemzsidóknak (makedónoknak, "gójoknak")

Tesszalonikába zsidókról, mégpedig az azoktól immár bizony nagyon súlyos elidegenedettség hangján:

"Hasonlóvá lettetek Isten gyülekezeteihez, amelyek Júdeában vannak... ugyanazokat szenvedtétek...

mint azok a zsidóktól. Ezek (a zsidók!) megölték az Úr Jézust, ugyanúgy mint a prófétákat... üldöztek

minket is, az Istennek sem tetszenek, és ellenségei minden embernek... így teszik teljessé bűneiket. De

utól is érte őket az Isten haragja végérvényesen".(1Tesz 2,14—15) Pál alighanem arra utal e "haraggal",

hogy Claudius császár 49-ben kiutasította a zsidókat Róma városából.

Végzett velük Pál is. Leírta őket, és másokért van gondban. A megkeresztelkedettekért. Az élőkért s

azokért, akik megkeresztelkedetten meghaltak már: "Mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr

eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat... az Úr alászáll majd a mennyből, és először

feltámadnak majd a Krisztusban elhunytak, aztán mi, akik élünk, akik megmaradunk, velük együtt

elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe...".(1Tesz 4,15—17) Pál levelének az a gondja,

hogy ezek a nemzetéhez nem tartozó makedónok feddhetetlenek legyenek akkor, amikor Jézus

eljön.(vö 1Tesz 5,23) Értük nyugtalan. Vissza is küldi hozzájuk Athénből Timóteust. Miért kell szegény

Timóteusnak jó pár száz kilométert visszagyalogolnia? Csak azért, mert Pál nyugtalan: "Nem kísértett-

e meg titeket a Kísértő, és nem lett-e hiábavaló a mi fáradozásunk?".(1Tesz 3,5) Timóteus megy, majd

— visszafelé — harmadszor is megtéve az utat, Pál már megnyugodva veheti tudomásul, hogy rendbenvan a makedónok hite, s hogy "szívesen emlékeznek mindenkor" Pálra.(1Tesz 3,6) A Galatáknak írt levél





639

99. A ZSIDÓKERESZTÉNY SZÉLSŐJOBB GALÁCIÁBA LÁTOGAT

a) Zsidókeresztények misszionálnak pogánykeresztényeket.

Pál 56-ban Efezusban tartózkodik. Hírt kap, hogy valakik Galáciában jártak, akik rávették vagy csak rá

szerették volna venni a pogánykeresztény galatákat, hogy metélkedjenek körül. Feltételezem, hogy az

illetők Jeruzsálemből jöttek, s hogy nem kevés fáradsággal jutottak el e hegyes tartományba.

Feltételezem róluk, hogy teljes jószándékkal jöttek. A jeruzsálemi zsinat jobbszárnya (19e num) azsinati határozat következtében nem változtatta meg szükségképpen a maga gondolkodását. Úgy

képzelem el őket, hogy nem akarták kevésbé képviselni Jézus örökségét, mint Jakab, mint Péter, mint

Pál. De nem fért a fejükbe, hogy mért feltétlen feltétele a Jézushoz igazodásnak, hogy a

pogánykeresztények ne metélkedjenek körül, amikor Jézus is, a 12 tanítvány is körülmetélt volt, s Jézus

soha egy szót nem ejtett a körülmetélés ellen, még kevésbé fűzte hozzá búcsúzásakor a keresztelési

parancshoz: és semmiképpen se metéljétek körül az Országhoz csatlakozni akarókat, ha majd

misszionálástok során túljuttok Izraelen; körülmetélés helyett merítsétek őket alá vízben!

E zsinati jobbszárnynak jó okai lehettek arra, hogy kitartson a körülmetélés mellett: pl. tisztában

lehetett azzal, hogy addig van nekik, zsidókeresztényeknek közös tárgyalási alapjuk a zsinagógákkal, azírástudókkal, a Nagytanáccsal, amíg a Jézust követni akarók körülmetélkednek. A jobbszárnyhoz

tartozók természetszerűen ragaszkodtak ahhoz, amiben nevelkedtek: vallásukhoz. Nem akartak

kiiratkozni és máshova beiratkozni, hiszen ezt Jézus sem tette, s tanítványaitól sem kívánta meg. Ezért

aztán nem akarták a népükön—vallásukon belül amúgy is meglevő feszültséget egyfelől az "egyház", a

"keresztények", az "út" járói (= a "nosrim" — a názáretiek —, ahogyan lassan alakul is már nevük — a

másik oldal, a hozzájuk nem csatlakozó honfitársaik ajkán), másfelől a zsinagóga, a nagytanács, az

írástudók, s különösen a farizeusok között tovább növelni. Akkor sem akarták a feszültséget növelni,

ha a zsinaton leszavazták őket, s még a hozzájuk legközelebb álló Jakab is "átállt" Kéfáshoz és Pálhoz:

képviselve, megszavazva, levéllel is tanúsítva (17. num), hogy a pogányok közül megtérteknek nem kell

körülmetélkedniök. A Galáciába látogatók rendületlenül hittek abban, hogy Izrael eme új vallási

ébredési mozgalma, a Jézus-mozgalom, megmaradhat Izraelen belül, s nem kell az egyháznak és a

zsinagógának olyan kettőnek lennie, amely ellenségesen áll szemben egymással. A Jézushoz csatlakozó

farizeusoknak legszemélyesebb igényük s ügyük volt ez.

Ennyi mindenképpen bizonyosnak látszik: a galaták nem háborodtak fel a Jeruzsálemből jövő

ajánlaton. Elgondolkodtak a hallott érveken, és szóba is állhattak a gondolattal, hogy esetleg

körülmetélkednek. Talán csak így: ezen már igazán ne múljék az idei kavicstermés. De talán nemcsak

így, hanem másképpen is. Például így: ha egyszer Jézusnak is sikerült istennektetsző életet élni, bár

körül volt metélve, vagy talán éppen azért (is), mert körül volt metélve, s éppen ennek következtében

nevelődhetett a Törvény és Próféták szellemében olyan hatásfokkal, hogy annak szellemét a maga

életében valósággá is tette, akkor — ha ez látszik kívánatosnak, a békességet, a szeretetet megőrizőnek— részünkről ne legyen ennek akadálya.

Fel is háborodhattak volna. Mondhatták volna, hogy mi közük van nekik, a galatáknak, a zsidóság

nemzeti meg vallási szokásaihoz, hiszen Pál testvér még a nekik, galatáknak oly drága saját, gall nemzeti

és vallási hagyományviláguk ellen is mennydörgött, mondván, hogy ezekre nekik,mint Jézus

tanítványainak immár semmi szükségük... Nemcsak Korintusban okozott gondot a Jézushoz megtértek

élete egy meg nem tért, pogánynak maradt családi és társadalmi és vallási környezetben (21. num).

Okozhatott ez gondot bizony Galáciában is. Annak ellenére is, hogy a mindenkit magukhoz ölelni akaró

szeretetet képviselték. Okozhatott, mert környezetük ezt a bizonyos szeretetet rendre a már kialakult

családi, helyi, népi szokások további gyakorlásának a formájában kívánja meg tőlünk. (Ha ma

körünkben elkötelezett keresztény szülők nem kereszteltetik meg újszülött gyermeküket — akeresztség felvételének Jézus kívánta "hit"-feltételére gondolva —, esetleg négy nagyszülő érzi







642

életformára, a zsidó vallási obszervanciák megtartására rábeszélni akaró judeai keresztények Galatába

érkező csoportjára is. Ezek is Istennek nemtetszőknek, s a galaták ellenségeinek minősülnek.

Pál kultúráján belül nem volt feltétlen szabály: értelmesnek tekinteni az ellenfél álláspontját. "Egyesek

megzavartak titeket, el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát".(Gal 1,7) A megzavarók csoportja

"...átkozott legyen! Amit előbb mondottunk, most ismét mondom: ha valaki nektek más evangéliumothirdet, átkozott legyen".(Gal 1,8—9) Akik a jeruzsálemi zsinaton a nem zsidó, hanem görög Tituszt arra

akarták kényszeríteni, hogy ő is metélkedjék körül, azok csak "befurakodott áltestvérek..., akik csak

azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, és

hogy szolgává tegyenek minket".(Gal 2,4) Az átkozott megzavaró áltestvérek valamiféle bűbájjal

"megigézték" a galatákat, minek következtében azok elveszítették eszüket.(Gal 3,1)

Bűbáj — értelmet elveszejtő praktikák — áldozatai lettek a galaták. Pál csak így tudja magának

megmagyarázni, hogy ezek az átkozottak eredményt értek el azoknak a galatáknak a körében, akiknek

Pál oly igen plasztikusan számolt be Krisztus keresztrefeszítéséről, ami — Pál számára ez felette

nyilvánvaló! — értelmetlenné is, sőt, kártékonnyá is tesz mindenféle zsidó vallási obszervanciát. Csak

ennek a bűbájoskodásnak következtében felejthették el az esztelenné vált galaták, hogy megkapták aLelket, és isteni erők munkálkodnak már körükben, bár nem metélte őket körül Pál.(Gal 3 ,3—5) E

bűbájoskodásnak lehet csak következménye, hogy ellenségüknek tekintik a galaták most Pált, amikor

korábban a szemüket is kivájták volna azért, hogy neki adják.(Gal 4,15—16 )

Végül teljesre rajzolja a galatákhoz érkezőkről a maga ellenségképét, és kimondja tételét: "Nem jó

szándékkal buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak szakítani benneteket tőlem, hogy aztán értük

buzgólkodjatok".(Gal 4,17) Pálnak nem jut eszébe, hogy a buzgólkodók ugyanazt akarják, amit ő maga

is akar: megnyerni a galatákat? De eszébe jut: "Helyes az, ha valaki jóért buzgólkodik";(Gal 4,18) csak

teljesen egyértelmű számára, hogy ő maga a jóért, ellenfelei pedig a rosszért buzgólkodnak. Az is

nyilvánvaló számára, hogy a galaták eddig az igazságnak engedelmeskedtek, most pedig félrevezetés

áldozatai lettek, ami nem Istentől jön: "Ez a félrevezetés nem attól van, aki hív titeket".(Gal 5,8) Megis fenyegeti a félrevezetőket: "...aki megzavar titeket, el fogja venni büntetését, bárki legyen is az".(Gal

5,10) Ezek után valami nagyon csúnyát s ugyanakkor szójátékszerűt is akar mondani a galatákat

körülmetélés ügyben megzavarókról és félrevezetőkről: "Bárcsak ki is metszenék magukat (vö:

körülmetélés; a kettő összetévesztése felette sértő; hát még ha a tévesztés csak csinált, mesterséges!),

akik lázítanak titeket".(Gal 5,12)

Van még egy végső és szintén nem hízelgő megállapítása ellenfeleiről: "akik testi értelemben akarnak

tetszést aratni, azok arra kényszerítenek titeket, hogy körülmetélkedjetek; csak azért, hogy a Krisztus

keresztjéért ne üldözzék őket. Mert akik körülmetélkednek, maguk sem tartják meg a törvényt, hanem

azért akarják a ti körülmetéléseteket, hogy testetekkel dicsekedhessenek".(Gal 6,12—13) E

megállapítás több elemet is tartalmaz, melyek mindegyike arra hivatott, hogy galaták és nem-galaták

előtt egyaránt világos legyen: Pál ellenfeleit nem jószándék vezeti. Az első ilyen elem a kényszerítés.

(Hogyan tudnák kényszeríteni őket? Ugyanúgy csak érvelni képesek, miként Pál!) A másik: nem az Isten

Lelke szerinti sikerre törekszenek (Szokásos emberi auto- és heterosztereotípia: magam Isten Lelke

szerint beszélek, a velem ellenkezően beszélő — nem). A harmadik: el akarják kerülni, hogy

kereszténnyé nem lett honfitársaik — a zsidók, akik Isten és ember ellenségei — üldözzék őket, hiszen

Jeruzsálemből jönnek, ahol a keresztények helyzete nem éppen rózsás. De nem annak következtében

érzik szorongatva magukat, hogy nem metélkedtek körül, hiszen a jeruzsálemi keresztények alighanem

mind és kivétel nélkül zsidók és így körülmetéltek, akár maga Pál is. Tehát csak lehetséges, hogy ilyesmi

is mozgatja a Galáciába érkezőket, de ez azért egyáltalán nem valószínű. Éppen ezért legalábbis

lehetséges, hogy nem ez okból, célból teszik, amit tesznek, hanem legjobb lelkiismeretük szerintakarják szolgálni Istent.) Negyedik: azt a mózesi törvényt propagálják, amit ők maguk sem tartanak



643

meg. (Lehet, hogy úgy van, ahogy Pál gondolja; lehet, hogy nem. Egyébként mi magunk mindig

magtartjuk, amit képviselünk? Elmondhatja ember e mondatot magáról: Ki vádolhat meg engem a

bűnről?) Mai körülmények között bírósági ügyet is csinálhatnának Pál megállapításaiból az érintettek

— becsületsértés okán.

d) Eljátszott Isten Országa

Pált sokkolták a Galáciában történtek. Ennek a sokk-hatásnak köszönhetjük a Galata-levelet. Az

indulatát is, s amit ez az indulat felszínre hozott. A Tesszalonikába írt levél is elárulja, hogy Pál túljutott

népének, Izraelnak reménység-tárgyán. Abban is szerepel Jézus kegyelme, a "charis", de nem

bontakozik még ki benne Pál újszerű gondolkodása Istenről, az emberről s kettejük kapcsolatáról. Nem

érezhető még ki belőle, mi az, amit Pál olyannyira másként lát a Jézussal találkozása óta eltelt két

évtized belső gondolati vívódásainak erejében, mint ahogyan gondolkodtak tolmácselődei akár Jézus

előtt, akár után.

Indulatát akkor érthetjük meg, ha meglátjuk mi mozgott benne, mit féltett, mit látott veszélyeztetve a

Galáciába látogatóktól. Egy szent kísérletet féltett, amelyet nem a maga kísérletének, hanem Istenének

érzett, s amelynek ő, Pál, csak felfedezője. Az emberiség eggyétevésének isteni szent kísérletét féltette.Dehogy kitalálójának, csak felfedezőjének gondolja magát — a neki adott rendkívüli kinyilatkoztatások

erejében. (Hol a határ? Meddig hallom az Isten hangját magamban, s hol kezdődik az én spekulációm?

Ki választja ezt széjjel?)

Túl akart jutni minden megosztottságon, minden partikularizmuson. Érdekes, hogy ez a levél mintha

mit sem tudna parúziáról, a történelem befejezéséről. Biztosan nem tagadja azt, Pál lelke mélyén

tovább él az előző levél szent várakozása, hogy minél hamarabb találkozzék Krisztussal (vö: "...hogy

kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból...").(Gal, 1,4) De közben évek teltek el. Azóta él és virul,

és nem is akárhol, hanem Korintusban, a világvárosban is az egyház. Egy mozgalom történeti

kibontakozását tapasztalja. Amikor az nekilódul, mindent felejt az, aki meglódította. A lódulásért él.

Kel és fekszik vele. S álmodozik: "Holnapra megfordítjuk az egész világot...".

Ez a galatákhoz írt levél, minden és mély transzcendenciája ellenére is, már sokkal inkább az idő

világában mozog, s abban rendet is akar teremteni. A kísérlet olyan programot nyújt, amely az idők

beláthatatlan végezetéig is elég feladatul az emberiség számára: "Krisztusban nincs többé sem zsidó,

sem görög, nincs sem szolga, sem szabad, nincs sem férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a

Krisztus Jézusban".(Gal 3,28) Tudja, hogy a férfi marad férfi, a rabszolga is marad rabszolga, a nemzeti

hovatartozások sem számolódnak fel, de hisz abban, hogy létrejön a szeretet világa — férfi és nő

között, rabszolgatartó és rabszolga között, zsidó és gój között.

Pál szinte mámorosan hitt abban, hogy végre felvirradt az emberiség napja. A különféle vallások, köztük

a zsidó vallás sötét és buta megkötéseinek egyszer s mindenkorra leáldozott. Elérkezett hozzánk aKrisztustól kapott szabadság,(Gal 2,4;5,1.13) minek következtében nem kell többé a semmire-se- jó és

nyomorúságos obszervanciáktól megkötözöttség bilincseiben élnünk, s aggódva figyelni, hogy nem

hágunk-e át valamiféle ostoba és értelmetlen szabályt, melynek áthágásával magunkra haragítjuk az

isteneket.(vö Gal 4,9—10) Felszabadultunk végre a szeretetre. "Krisztus szabadságra szabadított meg

minket... ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni... Jézusban nem számít sem a

körülmetélés, sem a körülmetéletlenség, hanem csak a szeretet...(Gal 5,1.6)

A galaták a páli igehirdetés révén megkapták a Lelket. Megtapasztalták magukban annak az erejét.(Gal

3,3—4 ) Jól futottak, kiérdemelték, hogy Pál bízni kezdett bennük.(Gal 5,7.10) A galaták tudják, hogy

mik a test cselekedetei... mindaz, ami rombolja az emberi együttélést, a közösséget. Tudják, hogy mik

a Lélek gyümölcsei... mindaz, ami építi az embert s az emberi közösséget.(vö. Gal 5,19—23) Pál előtt

felsejlik az Isten Országának az álma,(Gal 5,22) amely valósulóban van a hegyes tartomány városaiban,



644

kicsiny gyülekezeteiben. Valami gyönyörűt képzelt el Pál azokról, akikért annyit szevedett. Nyilván

beleesett a normál szülői elfogultság hibájába, de hát van-e szentebb és építőbb, mint ez a mindent

remélni akarás a saját gyermekemtől?! Ki róhatja fel neki bűnül?

S ha mindez nem is valósul meg máról holnapra, a hit és a keresztség erejében ettől függetlenül is

elfogadottak lettek Isten számára, megkapták a Szentlelket, aki pedig majd elvégzi a maga gyümölcseinkeresztül mindazt, ami a szeretet világának létrejöttéhez szükséges. Pál nem hajlandó eldobni Isten

ajándékát, a kegyelmet, amely végre itt van.(Gal 2,21) S most jönnek ezek az átkozottak, s (ez esetben)

a különbségeket akarják szolgálni. Körülmetélést! Hol élnek ezek? — kérdezi magában Pál. S szinte

sikolt: "...aki körülmetélkedik... Nem használ nektek a Krisztus... Kiestetek a kegyelemből". E mondat

után három felkiáltójelet képzelek Pál tudatában. Csak rosszat tud elképzelni a körülmetélés

propagálóiról. Meg is lesz a következménye. Szövetségteológiai lesz a következmény.



645

100. A LÁTOGATÁS SZÖVETSÉGTEOLÓGIAI KÖVETKEZMÉNYEI

a) Üdvösség kegyelemből

Valamit nem ért a jeruzsálemi szélsőjobb. Valamit hiába magyarázott Pál a jeruzsálemi zsinaton. Talán

még Jakab sem értette meg egészen. Istennél nem lehet jófiúnak lenni vallási előírások teljesítésével.

Még a szeretetparancs teljesítésével sem; igaz, anélkül sem. S éppen ebben áll a szeretetparancs rangja

a vallási előírások felett. A szeretet — következménye a jófiúságunknak. A vallási előírások elfedik alényeget, a szeretet pedig igazolja a lényeget. Mi ez a lényeg? Hát az Isten hűsége, aki Fiát adta értünk,

aki a maga véres, mert Istent bűneinkért kiengesztelő kereszthalálával tett jófiúkká minket; minden

obszervanciánk nélkül, és minden cselekedetünk (akár szeretetcselekedetünk) nélkül — kegyelemből.

A szeretet s annak cselekedetei csak a harmadik lépcső síkján jelentkeznek. Csak ott, és nem korábban.

Üdvösségünk alapvető oka — az Isten irántunk tanúsított hűsége — s ez az első lépcső. Ezt követi az

ezt tudomásul vevő és ezt igazságként elfogadó magatartásunk, a hitünk — s ez a második lépcső.

Persze hogy ezek után már az következik, hogy a legkevesebb (bár ugyanakkor a legtöbb is)!, amit

ennek fejében megtehetünk, hogy teljesítjük Isten akaratát, azaz szeretünk. Ez Pál dogmatikája, így

tanítja ő a megmentést (swthria): kimentést és a bementést, s a mindezt elvégző kegyelmet (cariV). Az

Isten tesz bennünket istennektetszővé, meg a hitünk, és csak a harmadik lépcsőben — a szeretetünk.

Az obszervancia pedig csak arra jó, hogy a páli teológiát megérteni nem hajlandó ostobák tovább

szerencsétlenkedjenek értelmetlen törvényteljesítéseikkel, s éket verjenek az emberek közé, akik mind

Istennek vélnek szolgálni, ha a maguk törzsi szokásait az üdvösség, az Isten előtti megfelelés feltétlen

feltételének gondolják és tanítják.

Ha nem Isten végzi el az ember üdvözítésének nagy művét, akkor elkezdenek a különböző vallásokban

a papok meg hatásukra a nem-papok a legkülönfélébb magukat megkötésekkel, szertartásokkal,

áldozatokkal stb. jófiúkká lenni, s ez biztosan el- és szétválaszt, s lesz továbbra is a zsidó meg a

nemzetek(gójím); s a viszonyulási pontok különbözősége szerint egyéb szétválasztás, pl. görögök és

barbárok stb. A páli felháborodásnak itt rejlik legmélyebb gyökere. Ennek a felháborodásnak a hatásáraéppen a Galata-levélből ismerhetjük meg mint legkorábbi irodalmi lecsapodásból azt a páli teológiát,

amely a damaszkusi megtéréstől számítva kerek húsz esztendő alatt alakult ki gondolatvilágában (22c

és 23. num).

b) Ábrahám kontra Mózes

Amint táblázatunkban (98c num) láttuk, a "szövetség" (diathéké) szó három ízben is előkerül a Galata-

levélben, sűrűbben, mint bármelyik másikban. Nézzük, miként csapódik le a fenti problematika

szövetségteológiájában? Megszüli Pál szövetségteológiáját, amely elvitatja a Krisztushoz nem

csatlakozó zsidóságtól, hogy övé lenne Isten Ábrahámmal kötött szövetsége.

"Testvérek, induljunk ki az emberi szokásokból: ahogyan a hiteles emberi végrendeletet (diathéké!)senki sem semmisíti vagy másítja meg utólagosan. Ábrahám számára mondattak az ígéretek és az ő

utóda számára. Nem mondja: és utódoknak, mint sokaknak, hanem mint egynek: és a te utódodnak,

aki pedig a Krisztus. Ezt mondom hát: az Istentől korábban hitelesített szövetséget (diaJhkh) a 430 évvel

később keletkezett törvény nem érvényteleníti, vagyis nem teszi semmissé az ígéretet. Mert ha a

Törvényből van az örökség, akkor már nem ígéretből; Ábrahámnak pedig ígéret alapján

kegyajándékozott (carizomai) az Isten".(Gal 3,15—18)

A fentiekben Pál azt képviseli, hogy Isten Ábrahámmal szövetséget kötött. Ennek a szövetségnek a

tartalma: Isten megígérte az örökséget. Az örökség Ábrahám utódját illeti. Ábrahám utódja pedig a

Krisztus. Mindez megmásíthatatlan. Az ember végrendelkezése is az, hát még az Istené. Nem

másíthatja meg ezt az isteni végrendelkezést a 430 évvel későbbi Sinai szövetség sem. Ez a Sinaiszövetség azt képviseli, hogy az kapja meg az örökséget, aki teljesíti a törvényt. Ez ellentétben van





647

Pál számára ez a tétel — amint első levelében láttuk (98e num) — nyilvánvaló. Következik számára

egyfelől Jézus feltámadásából, másfelől abból, hogy a megkeresztelkedettek a keresztség által eggyé

lesznek Krisztussal. A zsidókeresztények némi módosítással talán elfogadhatták ezt a transzcendenssé

alakított örökségfogalmat: Krisztus ezeréves földi uralma előzi meg az új eget, új földet s benne a

mennyei Jeruzsálemet.(vö. Jel 20—21) A kereszténnyé nem lett zsidók viszont ragaszkodtak az

Ábrahámnak ígért örökség eredeti tartalmához: "...szövetséget kötött az Úr Ábrahámmal, és eztmondta: A te utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom folyójától a nagy folyamig, az Eufrátesz

folyamig...".(Ter 15,18)

2. tétel: Az örökség nem Ábrahám, Izsák, Jákob test szerinti leszármazottait illeti, hanem a Krisztust és

természetesen azokat, akik a keresztség által misztikusan egyesültek Krisztussal.

Pál ezt a tételt nem tekinti nyilvánvalónak, hanem szükségesnek találja igazolását az Ószövetségből:

Ábrahámnak és utódjának mondattak az ígéretek és nem utódainak, ahogy ezt fentebb a Gal 3,16-ban

láttuk. Helyesen hivatkozik-e Pál az Ószövetségre? Lássuk. A Teremtés könyvének Ábrahámmal

foglalkozó fejezeteiben az alábbiakat olvashatjuk, ami az utódot—utódokat illeti:

12,7: A te utódaidnak fogom adni ezt a földet

13,15: Azt az egész földet, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre

13,16: Hasonlóvá teszem utódaidat a föld porához: ...aki meg tudja számolni a föld porát, az

tudja megszámolni a te utódaidat is

15,5: Számold meg a csillagokat... ennyi utódod lesz

15,19: A te utódaidnak adom ezt a földet

17,7: Szövetségre lépek Veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel

17,7: Mert Istened leszek és utódaidnak is

17,8: Neked adom és utódaidnak a földet...

17,9: Te pedig tartsd meg szöve tségemet, amelyet veletek és utódaitokkal kötök: metéljetek

körül minden férfit...

17,12: Nyolc napos korában... (azokat is)... akik nem a te utódaid közül valók

17,19: Szövetségre lépek vele (Izsákkal) is, örök szövetségre, meg utódaival is

21,12: Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni

(és nem Izmaelt)

22,17: Megáldalak és úgy megszaporítom utódaidat...

22,17: A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját

22,18: és a te utódod által nyerhet áldást a föld valamennyi népe

24,7: Az Úr ... így esküdött meg nekem: A te utódaidnak adom ezt a földet.

A fenti 18 helyből 14 helyen többes számot találunk, 4 helyen egyes számot. E négyből az "ennyi

utódod" lesz, nyilvánvalóan értelem szerinti többes szám (annyi, mint égen a csillag),(Ter 15,5) a 21,12-

ben pedig azért van egyes szám, mert a Hágár-fia Izmaellel szemben a Sára-fia Izsákról beszél; tehát

egy egyetlen konkrét személyről, akit nem is lehet többes számmal kifejezni. Marad még két egyes





649

Jézusban kapják meg a pogányok Ábrahám áldását, hogy az ígéretet... hit által kapjuk meg... Ha a

Törvényből való volna az örökség, akkor nem ígéretből lenne, már pedig Ábrahámnak ígéret alapján

kegyajándékozta azt az Isten... Tehát Ábrahám ivadéka vagytok, ígéret alapján örökösök".(Gal 3,6—

10.13—14.18.29)

A Római levél 4. fejezetének Ábrahám helyei fedik fel a fent idézetteknek Teremtés könyvebelihivatkozási alapjait. Az egyik alap: Isten megígéri Ábrahámnak, hogy annyi utóda lesz, mint égen a

csillag. Ennek lezárásaként olvassa Pál ott e mondatot: "Ábrahám hitt az Úrnak, és ez istennektetszésül

tudatott be neki".(Ter 15,5) A másik alap: csak két fejezettel később számol be a Teremtés könyve az

ábrahámi szövetség jeléről, a körülmetélkedésről: "Te pedig tartsd meg szövetségemet... Így tartsátok

meg szövetségemet, amelyet veletek és utódaitokkal kötök: metéljetek körül nálatok minden

férfit".(Ter 17,9—10) Ezt a kettőt Pál oly módon kapcsolja egybe, hogy Ábrahám a törvény és

cselekedet kategóriájába tartozó körülmetélés nélkül minősült Isten szemében istennektetszőnek a 15.

fejezetben, azaz pusztán azon az alapon, hogy elhitte Istennek, hogy annyi utóda lesz, mint égen a

csillag. Ebből nyilvánvaló Pál számára, hogy nemcsak a Jézushoz tartozók, hanem Ábrahám is merőben

a hit, és nem a cselekedetek és törvény alapján minősülnek Isten szemében istennektetszőnek. Pált

nem zavarja, ha pár fejezettel odább azt olvassa, hogy Isten Izsák feláldozását kívánja Ábrahámtól.(Ter

22,2) Tehát cselekedetet! S miután Ábrahám kész megtenni az Úr parancsát, ezt hallja Tőle: "... most

már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyet lenedet".(Ter 22,12)

Nagyobb baj, hogy nem zavarta Pált a tóra, az evangélium és az emberi lelkiismeret egybehangzó

tanúsága, hogy csak a három-egy törvény teljesítése, csak a három-egy törvény cselekedetei alapján

lehet az ember istennektetsző, csak a cselekedetek alapján valósulhat Isten üdvösségterve, csak a

cselekedetek által valósulhat az Isten Országa, csak e cselekedetek erejében jöhet létre a Szeretet

Birodalma kicsiben és nagyban, egyetlen családon belül és ennél nagyobb méretben egyaránt.

Nagyobb baj, hogy elmélete megkonstruálása során nem vette figyelembe, hogy a hit cselekedetek

nélkül üres szó, és semmiképpen sem az a magatartás, aminek folytán — Isten szándékai szerint —

átalakulhatna a Föld színe olyanná, mint amilyennek azt Isten akarja és tőlünk várja. Nagyobb baj, hogynem ismerte, vagy ha ismerte, nem vette figyelembe és nem tette üdvösségkoncepciójának alapjává a

jézusi szót: "Mit mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amiket mondok?" ill. "Nem mindenki

megy be a Mennyek Országába, aki mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki megcselekszi

mennyei Atyám akaratát".(Lk 6,46; Mt 7,21)

Lássuk a Róm 4 Ábrahám-helyeit:

Mit mondjunk Ábrahámról...? Ha Ábrahám cselekedetek alapján lett volna istennektetszővé,

dicsekedhetne, de nem Isten előtt. Mert mit mond az Írás? Hitt Ábrahám Istennek, és ez betudatott

neki istennektetszésül. Mert aki cselekszik, annak a jutalom nem kegyajándékként tudatik be, hanem

ellenszolgáltatásként. De aki nem cselekszik, hanem hisz az istentelent istennektetszővé tevőben,annak a hite tudatik be istennektetszésül. Azt mondjuk tehát, hogy Ábrahámnak a hit tudatott be

istennektetszésül. Hogyan tudatott be? Körülmetélt vagy fitymás állapotban? Nem körülmetlélten,

hanem fitymásan: megkapta a körülmetélés jelét a fitymás állapotban tanúsított hite folytán nyert

istennektetszés pecsétjeként. Nem a törvény erejében szól tehát az Ígéret Ábrahámnak avagy

utódjának, hogy örökli a világot, hanem a hit által elnyert istennektetszés erejében. Mert ha törvényből

valók lennének az örökösök, semmissé válnék a hit, és érvénytelenítődnék az ígéret. Mert a törvény

(csak) haragot (Istenét) eredményez, hiszen ahol nincsen törvény, nincsen törvényáthágás sem. Tehát

azért a hit alapján, hogy kegyajándékként (cariV) legyen....(Róm 4,1—16)

e) V

égeredmény

Hogy Pál ezekkel a gondolataival mindenki számára, zsidók és nem-zsidók számára akart üdvösség-

kaput nyitni, az nem kétséges.(Róm 4,16sköv) Hogy ezzel azokat akarta hatástalanítani, akik nem



650

akartak mindenkinek kaput nyitni, ill. csak a hozzájuk csatlakozás (prozeliták, istenfélők) fejében voltak

hajlandók kaput nyitni, az sem kétséges. Csak egyet nem vett észre. Azt, hogy ő, Pál csak azzal a

feltétellel volt hajlandó mindenkinek kaput nyitni, ha teljesítik azt a bizonyos csatlakozási feltételt.

Pedig akárhová tartozzunk is, mindannyian Istenhez tartozhatunk, ha akarunk. De Isten nem tartozik

hozzánk. Ő mindenkié. A niniveieknek könnyebb a dolguk az ítéleten, mint a szövetség népének, ha a

niniveiek a próféta szavára bűnbánatot tartanak, a szövetség népe pedig nem tart bűnbánatot.(vö. Mt12,41;Lk 11,32) Ezt persze a jobbik eszével Pál is tudja: "... a törvény cselekvői fognak

istennektetszőknek bizonyulni, mert amikor a törvénnyel nem rendelkező pogányok az emberi

természet alapján megteszik a törvény rendelkezéseit... stb.".(Róm 2,13—14) Nagy-nagy

buzgalmunkban azonban, hogy mindenkit a magunk útjára, a minden utak között legjobbnak ítélt és

hitt útra tereljünk, megfeledkezünk erről a jobbik eszünkről. Megfeledkezvén pedig erről — és

támadván az "extra synagogam nulla salus" tarthatatlannak átélt álláspontját — megkonstruálja az

"extra ecclesiam nulla salus" álláspontját. S a vesztes az ember, a vesztes az Isten, a vesztes az Isten

Országa. Vesztes, mert csöbörből-vödörbe.

És micsoda eszmei bakugrások révén és árán vesztes! Isten eltaszította magától az egész emberiséget,

mert az Általa vétkezhetőnek teremtett (annak teremtett, mert a vétkezhetőség nélkül nincsen

teremtményi szabadság, s szabadság nélkül nincsen szeretet, s szeretet nélkül nincsen boldogság, és

nincsen Isten Országa, és nincsen résztvehetési lehetőség Isten örök életében) ember első példánya

vétkezett. A Szeretet (!)—Isten taszít el! És csak a Fia véres áldozati halála által hajlandó

kiengesztelődni és segíteni a maga haragja következtében tehetetlenné vált emberiségen. S ami több:

tehetetlenné vált önmagán!!! Csak a kiengesztelő halál után lesz újra szabad útja az emberiségnek

Istenhez — és Istennek is csak ekkor lesz újra szabad útja az emberhez! —, amennyiben az ember

egyesül a kiengesztelő halált halt és feltámadott Fiúval. Mi ennek az egyesülésnek a feltétlen feltétele?

Csatlakozni kell a Jézus-mozgalom egyházához, és abban meg kell keresztelkedni. Mit csinálni?

Megkeresztelkedni? Dehát ez cselekedet! Cselekedet, csakúgy mint a körülmetélés!!!

Pál ezt nem gondolja végig? Ha ezt a sokszorosan végig-nem-gondolt koncepciót valaki elhiszi és

megkeresztelkedik, akkor, és csak akkor kap utat Istenhez — tanítja Pál... a maga nem- jobbik eszével.

Mert a jobbikkal az ellenkezőjét gondolja.(Róm 2,13) Aki nem hiszi el, nem kap szabad utat...

Marad a tört vér fekete folt — mondom Arany Jánossal. Vagy talán inkább a fiatal Szabó Lőrinccel:

"... újra hiába

Zökkent régi sínéről újabbra a régi világ:

éj függönyök mögött pereg az Ember tragédiája,

S üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát."

(Isten)

Körülmetélkedhetnek a galaták, de aztán magukra vessenek. Kiesnek a kegyelemből. Nem lesz az övék

az ígéret. Nem lesz övék az Ország. Nem találkoznak Jézussal. Mindent elveszítenek.

S elhatárolhatják magukat a keresztények a körülmetéléstől, és ők is magukra vethetnek. Magukra,

mert ezzel kisajátítják maguknak az Istent, s párbeszédre alkalmatalanná varázsolják magukat. Azzá,

mert ki állhat szóba azzal, aki az Istent megközelítés kizárólagos patentjével rendelkezőnek gondolja

magát? Azzal, akinek mindenkit vagy butának, vagy gazembernak kell gondolnia, s aki az emberiség

meg nem keresztelkedett többségét — az idők kezdetétől számítva az emberiséget — legfeljebb az

error invincibilis (legyőzhetetlen tudatlanság) nevében tudja besuszterolni Isten világába? Ha ugyan



651

nem akarja inkább elvenni nem-keresztény felebarátjának életét, hogy dögletes eretnek lélegzetével

az meg ne fertőzze embertársait?

A gondolataimat a másik emberrel — a benne is ott rejlő Lélekkel — nem ellenőriztetését csak egy

lépés választja el, hogy kétségtelennek megélt igazamat megtoldjam karddal, gumibottal,

atombombával... s már is loboghatnak a máglyák, pusztulhat Amerika őslakossága, s negyvenmillióember a Gulagon, ill. készülhetünk az utolsó patkányok halálára.

Ne tiltsátok meg a galatáknak, hogy körülmetélkedjenek!(vö. Mk 9,38)

f) "Isten Izraelje" — kicsoda?

"Szálljon béke és könyörület mindazokra, akik e szabályhoz (kanón) igazodnak, meg Isten

Izraeljére"(Gal 6,16) — így hangzik a levél utolsó mondatainak egyike. Hogy a jókívánság azoknak jár,

akik igazodnak mindahhoz, amit levelében Pál előadott, aligha kétséges. A kérdés csak az, hogy "Isten

Izraelje" ezeket az igazodókat jelöli vagy másokat. Széles az értelmezési skála: jelöli a címzetteken kívüli

igazódókat, a nem-igazodó megkeresztelteket (jeruzsálemi jobbközép és jobbszél), a nem igazodó meg

sem keresztelteket. Mindegyik álláspontnak van képviselője (Franz Mussner, Der Galaterbrief 1977.

415-417.o.).

A levél jó mélyre ássa az árkot a szabályhoz igazodók és nem igazodók között. Az első csoportot eljegyzi

a pneuma-val, a másodikat a sarx-szal; ill. a szabadsággal és a negatív jelentésű szolgasággal. A levél

végére hajlandó volna a kettőt egy kalap alá venni? Akik ezt az álláspontot képviselik, természetesen

hivatkoznak a Corpus Paulinum többi Izrael-helyeire. Mivel Pálnak nem csekély a része abban, hogy

közel kétezer esztendeje Isten több szövetségéről is tudunk, nem érdektelen a kérdés, hogy kit tekint

Pál Isten Izraeljének, azaz szövetséges partnerének. Az összes előfordulások figyelembe vételével

kísérelhetjük meg választ adni kérdésünkre. 17 ízben találjuk nála az Israhl és 3 ízben az izraelita

(IsrahlithV) szavakat.

A Galata-levélben csak ezt az egy helyet találjuk. A következő levélben (1Kor) is csak egy található, deez az egy hely nem hagy kétséget: a szabályhoz igazodókat szabatosan elkülöníti a nem igazodóktól: "A

kenyér, amelyet megtörünk, vajon nem közösségünk-e a Krisztus testével (swma)?... egy test (swma)

vagyunk sokan, akik az egy kenyérből részesedünk. Nézzétek a test szerinti (kata sarka) Izraelt! Akik az

áldozatokat eszik, nincsenek-e közösségben az oltárral?".(1Kor 10,16-18) E hely alapján nagyon is

közelfekvő arra gondolni, hogy Pál a Krisztus testének közösségében levőket gondolja Lélek szerinti

(kata pneuma) Izraelnek: "...egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók

(Ioudaioi), akár görögök...".(1Kor 12,13) Így aztán egyfelől vannak a kata pneuma Ioudaioi kai cEllhneV-

hez, másfelől pedig a kata sarka Israhl-hez tartozók, akik bizony nagyon kétféle elbírálás alá esnek:

"...nem szeretném, ha az ördögökkel lennétek közösségben".(1Kor 10,20) Ez utóbbi csoport aligha

kapja meg a békét és könyörületet, mely az első csoportot illeti.

A 2Kor-levélben Pál magát is izraelitának vallja,(2Kor 11,22) s két ízben(2Kor 3,7.13) is szól minden

megszorítás nélkül Izrael fiairól, akikkel Mózes fátyollal letakart fejjel beszélt Sinai hegyénél. E

régvoltaknak Pállal kortárs utódaitól viszont nagyon is megkülönbözteti magát, mert kortárs

honfitársairól ezt állítja: "gondolkodásuk eltompult... az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel

mind a mai napig felfedetlenül maradt".(2Kor 3,14) Ahhoz, hogy részesülhessenek a Pál által tanított

javakban, előbb meg kell térniök.(1Kor 3,16)

Az említett összesen 20 előfordulásból 13 a Római-levélre esik. Ez a levél üti meg a legmegértőbb

hangot zsidó ellenfelivel szemben (104. num). Nemcsak izraelitának vallja magát,(Róm 11,1) hanem

állítja honfitársairól, hogy övék "a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és azígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint...".(Róm 9,4-5 ) Egy ilyen



652

szövegkörnyezeten belül lehetne arra gondolnunk, hogy Pál a Galata-levélbeli áldást (békesség és

könyörület)(Gal 6,16) kiterjeszti a szabályhoz nem igazodókra, tehát egész Izraelre, azaz minden

honfitársára.

A levél megvizsgálandó 11 Izrael-helye azonban aligha támasztja alá ezt a kiterjesztést. Az első két hely

mindjárt óvást emel a fenti nagy elismerésből származható félreértések ellen: "De ezt nem úgy értem,mintha Isten igéje erejét vesztette volna. Mert nem tartoznak mind Izraelhez, akik Izraeltől

származnak, és nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai".(Róm 9, 6 -7) A Galata-levél

"szabályát" ebben a mondatban az "Isten igéje" helyettesíti, s mind a kettő a páli teológiát hordozza.

Akik ehhez nem igazodnak, azok nem tartoznak Izraelhez, hiába test szerinti utódai akár Ábrahámnak,

akár Jákobnak. Ezek csak a kata sarka Izraelt adják, de nem a kata pneuma, tehát nem az igazi Izraelt,

amelyik igazodik a páli szabályhoz, az Isten igéjéhez, Pál teológiájához. Két Izajás-idézet hivatott ezt

kétségtelenné tenni. Az egyik: "Ha Izrael fiainak száma annyi volna, mint a tenger fövenye, akkor is csak

a maradék üdvözül".(Iz 29,16;45,9;9,25; Róm 9,27) S a másik: "'Megtaláltak azok, akik engem nem

kerestek, megjelentem azoknak, akik nem kérdezősködtek utánam'. Izrelről viszont így ír: 'Egész nap

kitártam karjaimat az engedetlen és ellenszegülő nép felé'".(Iz 65,1-2; Róm 10,20-21 )

De nemcsak Izajásra hivatkozva, hanem saját szavaival is egyértelműen beszél. Az az Izrael, amely Pál

Izraelje, a szabályhoz igazodókból áll, melyet a következő mondatban a dikaiosunh ek pistewV képvisel:

"...a pogányok... megragadták az istennektetszést... amely a hitből van... Izrael viszont nem jutott el a

törvény szerinti istennektetszésre, mert nem hit, hanem cselekedetek útján akarták elérni azt".(Róm

9,30-31) Ez a hit az, amelyet Izrael nem értett meg.(Róm 10,17-19) Bár vallja Pál, hogy Isten nem

vetette el a maga népét, ti. Izraelt, ellentételként ugyanott Illést idézi, aki "Isten előtt vádat emel Izrael

ellen: 'Uram, prófétáidat megölték... én maradtam meg egyedül, s nekem is az életemre törnek'".(Róm

11, 2-3) Ez alkalommal mintha Illés volna egy személyben a maradék, amely üdvözül. Ezt Pál így fejezi

ki: "Amire Izrael törekedett, azt nem érte el. A kiválasztottak azonban elérték, a többiek pedig

megkeményíttettek";(Róm 11,7) s ezt megint egy sor ószövetségi citátummal nyomatékozza. Végkicsengésként találunk még két Izrael-helyet, melyben Pál a jövőbe tekintve próbál a fentieknél

vigasztalóbb képet rajzolni Izrael megkeményedéséről: "...a megkeményedés Izraelnek csak egy részét

érte, amíg a pogányok teljes számba be nem jutnak, és így üdvözülni fog az egész Izrael".(Róm 11,25-

26) Ha majd a jövőben a megkeményedést leváltja náluk a különféle szavakkal és tartalmakkal

kifejezett igazodás a Galata-levél "szabályához", akkor lesz övéké az igazodás-feltételhez kötött áldás:

a béke, a könyörület, az üdvösség. Ily módon az egész Izrael csak lehetőség szerinti, de nem tényleges

birtokosa ennek az áldásnak. — A fogság leveleinek mindössze két Izrael-helye van. Az egyikben Pál

újra Izrael törzséből valónak állítja magát,(Fil 3,5) a másikban pedig csak azt tudjuk meg, hogy a

pogányok a múltban nem tartoztak Izraelhez.(Ef 2,12)

Ha mind e páli Izrael-helyeket figyelembe véve megpróbálunk választ adni a címben felvetett kérdésre,

akkor a következőket mondhatjuk. Pál számára a damaszkusi útig nem volt problémás, hogy az Izrael

szó mit jelent. Nem, mert adott volt számára a szó szótári jelentése. Problémássá számára csak akkor

lett, amikor eljutott arra a belátásra, hogy a Krisztushoz tartozók jelentik az igazi Izraelt, s a Krisztushoz

nem csatlakozó honfitársai nem méltók többé az igazi Izrael elnevezésre. Ők csak 'hús' szerint tartoznak

Izraelhez, de elveszítették az Izrael szó jelentéstartalmát: Isten szövetségestársa. Véleményem szerint

a Galata-levelet író Pál ezt már világosan és egyértelműen így látta.

Kivétel nélkül minden zsidónak és görögnek, s bármiféle denominációba tartozó emberi személynek

megvolt és megvan és meglesz az idők végezetéig a lehetősége felzárkózni ehhez az igazi Izrael

csoporthoz. De a csoportba ténylegesen csak azok tartoznak, akik már csatlakoztak Krisztushoz,mégpedig a páli teológia alapján és értelmében. Ezért aztán úgy gondolom, hogy a Galata-levél



653

kérdéses helyén 'Isten Izraelje' csak azokat jelenti, akik már felzárkóztak Krisztushoz és a páli

szemlélethez. A kérdéses mondat kétfelé választja azokat, akikre Pál az áldást kívánja. A felzárkózók

első csoportja jelöli a galatákat, a második csoport (Isten Izraelje) jelöli az összes felzárkozókat: a

Galáciában élő keresztényeket és az összes többi egyházak keresztényeit. Az igazi Izrael táborát jelöli

tehát — Júdeától Galácián keresztül akármeddig, ahol csak akár zsidó, akár görög keresztények

találhatók. E tábornak a még fel-nem-zárkózott izraeliták csak reménybeli, csak lehetséges, csak jövőbeli tagjai lehetnek.



654

101. ÚJ SZÖVETSÉG AZ ÉN VÉREMBEN

a) Korintusba nem jutnak el a zsidókeresztények

Pál éveket (54—57) tölt Efezusban,(ApCsel 19,10) Asia Minor tartomány fővárosában. Nemcsak

Galáciából kap híreket, hanem Korintusból is,(1Kor 16,17) ahol 51—52-ben gondozta a közösséget.

Csak az Égei-tenger választja el tőle Korintust, s a vitorlások egy-két nap alatt megteszik a köztük levő

400 km-nyi távolságot. A kapott hírek alapján kialakított levelének anyagából arra következtethetünk,hogy a jeruzsálemi szélsőjobb csak Galáciáig jutott el, Korintusba már nem. A Galata-levél nagy témái,

melyek új szövetségteológiát fejlesztettek, nem foglalkoztatják a korintusiakat, s így a korintusi

problémákra eligazítást nyújtani kívánó levelet (1Kor) sem. Majd a Rómaiakhoz írandó levél veszi fel

újra, két-három év múltán, a Galata-levél gondolati fonalát.

Az alábbi táblázat képet nyújthat az 1Kor szövetségteológiai csendjéről.

C.P Gal rgym 1Kor rgym Róm rgym

Abraam (Ábrahám) 19 9 12,4 0 9 3,2

peritomh (körülmetélés) 30, 7 1,6 1 0,13 14 3,1

dikaioV (istennektetsző), 112 13 1,7 4 0,14 63 4,6pistiV (hit) 142 22, 2,5 7 0,2 40 1,4

nomoV (törvény), 119 32 5,0 9 0,31 72 5,4

sarx (hús) 100 18 3,2 16 0,7 28 1,4

ergon (cselekedet) 90 9 1,5 12 0,6 19 1,0

cariV (kegyelem) 133 9 1,0 18 0,6 31 1,1

összegezés,, átlagolás 745 119 2,6 67 0,36 286 2,2

70. táblázat: A szövetségteológia jelentős szavai 3 levélben

A táblázatban szereplő szavak, ill. szócsaládok előfordulási adatai mutatják, hogy a Gal is meghaladja amaga 119 szavával az 1Kor 67 szavát, de még inkább meghaladja a Róm 286 előfordulása. Ezek az

előfordulást mutató számok azonban önmagukban még nem nyújtanak valós tájékoztatást, hiszen

különböző terjedelműek a levelek: a Gal 6,8, az 1Kor 21,0 és a Róm pedig 22,0 százalékát teszi ki a

Corpus Paulinum-nak (1c num). Valós tájékoztatást a relatív gyakorisági mutatók adnak. Míg a Róm

levélben a táblázat szavai 2,2-szer, a Galata-levélben pedig 2,6-szer sűrűbben fordulnak elő, mint

általában a páli levelekben, addig az 1Kor fenti szómennyisége nem éri el az átlagot sem, sőt alig

haladja meg az átlagos sűrűség egyharmadát. A felsorolt szavak egy részénél még annak egyharmadát

sem éri el.

Mindez nem jelenti azt, hogy Pál a Galatáknak küldött levél megírása óta eltelt egy -másfél esztendőben

lecserélte volna gondolatvilágát valami egyébre. Nem jelenti, mert újból és újból tetten érhetjük a levélolvasása során, hogy változatlanul úgyanúgy gondol mindent, mint a Galata-levélben.

b) mi pászka-bárányunk már leöletett...

Levelét "választott szenteknek" címezi, kegyelmet (cariV) kívánván nekik;(1Kor 1,2—3) olyanoknak,

mint akik Jézusban vannak, minek következtében az istennektetszés (dikaiosunh) birtokába kerültek

már.(1Kor 1,30) (Értsd: nem cselekedeteik érdeméből lettek istennektetszőkké!) Azoknak írja levelét,

akik tudják azt, amit "eme aión uralkodóinak egyike sem tudott, mert ha tudták volna, bizony nem

feszítették volna meg a dicsőség Urát".(1Kor 2,8) Mit tudnak, amit nem tudnak sem evilág urai (Pilátus,

Kaifás), sem a mögöttük levő sátáni, transzcendens erők? Alighanem a kereszthalálhoz kapcsolódó páli

megváltáselméletet nem tudják. (Értsd: nem tolt volna ki önmagával a Sátán, ha tudja, milyen negatív

eredményű lesz számára saját golgotai győzelme.)



655

Ilyen előzmények után reflektál Pál egy korintusi keresztény csúnyább fajtájú paráznaságára. Közös

megváltottság-tudatuk biztonságával üzeni nekik: "Tisztítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává

legyetek (3. lépcső) annak megfelelően, hogy kovásztalanok vagytok!" (az 1. és a 2. lépcső erejében).

Az imperatívusz alkalmazása, utána meg az indikatívuszé: Legyetek azzá, amik vagytok! — ezt csak a 3

lépcsős gondolkodás alapján gondolom érthetőnek. Ezután következik az indikatívusz magyarázata:

"Hiszen a mi pászka-bárányunk leöletett már, a Krisztus".(1Kor 5,7) Megtörtént az áldozat! Mégpedigegyszer s mindenkorra szóló érvénnyel! Az Istent kiengesztelő és bennünket szentekké tevő áldozat(vö.

Zsid 7,27;9,12;10,10 ) volt! Mindezt bennelevőnek gondolom a páli megállapításban. Úgy

gondolom, nem csodálkoznék 20. század végi teológiánkon sem, annak történeti alakulásán sem. A

Zsinatén sem. Ott látná gondolatainak kezenyomát mindenütt. A paráznaság kapcsán is, a rabszolga-

állapotúak kapcsán is utal az ebből az áldozatból folyó méltóságunkra: "Áron vásároltak meg

(agorazein) titeket!".(1Kor 6,20; 7,23)

A nem veszélyeztetett szituációnak megfelelően könnyedén kezeli azt a problematikát, amely a Galata-

levélben átkozódásokig ragadtatta. Nagyvonalú: "zsidóknak olyan lettem, mint zsidó, hogy a zsidókat

megnyerjem; törvény alatt valóknak, mintha törvény alatt való lennék...". De azért kétséget nem hagy.

Azt nem mondhatja, hogy "de nem vagyok zsidó", de azt mondhatja és mondja is: "pedig nem vagyok

törvény alatt".(1Kor 9,20)

Ha előző levelében még Ábrahámmal is szembeállította Mózest, most e nagyvonalúságának erejében

párhuzamba állítja Mózest, nem Ábrahámmal, hanem magával Krisztussal: "...atyáink... mindnyájan

bemerítkeztek Mózesba... mindnyájan ugyanazt a szellemi italt itták, hiszen ittak az őket követő

szellemi kősziklából, mely a Krisztus volt".(1Kor 10,1—4 )

De azért tud oda is csípni Jézushoz nem csatlakozott honfitársainak: "Nézzétek a hús szerinti (kata

sarka) Izraelt!".(1Kor 10,18) Ez már emlékeztet az előző levél szövetségteológiájára, amelyben Izmael

hús szerint (kata sarka) születik Hágártól, s lesz ezzel szellemi ősévé az ábrahámitól különbözőnek

állított Sinai-hegyi szövetségnek.(Gal 4,23.29) Egyébként mit kell néznünk ezen az Izraelen? Csúnyákat.A levél egy kalap alá veszi áldozatbemutatásaikat a bálványáldozatokkal, majd leírja e mondatot: "...

amit áldoznak, ördögöknek és nem az Istennek áldozzák... Nem ihattok egyszerre az Úrnak a poharából

és ördögök poharából".(1Kor 10,21)

Ha egyszer megteremtődnek az ellenségképgyártás lélektani feltételei, könnyen elszóljuk magunkat,

vagy legalább is félreérthetően fogalmazunk, szövegezünk. Tetemrehívás esetén Pál mondhatná, hogy

nem gondolta, hogy a jeruzsálemi templomi áldozatbemutatásban résztvevők "ördögökkel lennének

közösségben".(1Kor 10,20) El is lehetne fogadni ezt a szabadkozását. De mégis, ami kikerült kezéből,

az úgy került ki, hogy szabadkoznia kell majd miatta, ha a nem-címzettek kezébe is eljut majd a levél.

c) z én emlékezetemre

Aki liturgiát csinál, vallást csinál; s vallási közösséget nem lehet egybetartani liturgia nélkül. Hatalmi,

államvallási szituációban levő vallás megengedheti magának a luxust — helyesebben: azt az

igénytelenséget —, hogy "gépliturgiát" kínál fel, s közönségének (közösségének — aligha) el kell azt

fogadnia... "eszi, nem eszi, nem kap mást" alapon. De induló vallás, kezdeti gyülekezet csak közösségen

belül terem, s a közösség éppen azért több, mint a passzív, valahova pusztán csak beülő közönség,

mert egy közösség tagjai mindenüket beleadják abba azért, hogy találkozójuk minél többet jelentsen

mindnyájuk számára. Nem utolsó sorban annak erejében, hogy a találkozó imádságos, áldozati

(liturgikus) részét mindannyiuk közös igyekezetével formálják szívet-lelket melengetővé.

Jézus "utolsó vacsoráját" megelőzően nem volt még egyszer s mindenkorra leölve senki

pászkabáránya. A pászkabárányt "családonként" ekkor még évről-évre le kell ölni — "Hol készítsük el

számodra a húsvéti vacsorát?" — kérdezik a tanítványok Jézust is.(Mk 14,12) El kell azt annak rendje



656

és módja szerint készíteni — gondoskodva tehát keserű füvekből készült salátáról, kovásztalan

kenyérről, szőlőből préselt boritalról, meg még arról, amivel a menü az évszázadok során kiegészül

majd. Le is kell játszani annak teljes 'koreográfiáját' minden egyes ünneplő—emlékező (az Egyiptomból

szabadulásra emlékező) családon—közösségen belül. A korintusi zsinagóga hívei minden bizonnyal így

jártak el e páli levél írásának évében is. De voltak-e Korintusban, akik bifurkáltak? Mit jelent ez? Azt,

hogy jártak a zsinagógába is, és eljártak Ticiusz Jusztusznak zsinagóga melletti házába is, ahol amegkeresztelkedettek elkülönülten (is?) egybegyűltek. Azt követően kezdett el üzemelni Ticiusz

Jusztusz háza, hogy Pál a zsinagógabeliek gyalázkodásának hatására kijelentette: "Mostantól fogva a

pogányokhoz fordulok".(ApCsel 18,6—7) Voltak-e tehát olyanok Korintusban, akik mind a két helyre

jártak?

A megkeresztelkedett pogányoknak nyilván eszük ágában sem volt húsvét idején lejátszani a

pászkabárány leölésének koreográfiáját, hiszen hallották, hogy az ő Pászka-bárányuk ezt már egyszer

s mindenkorra szólóan fölöslegessé tette. A bifurkálók — ha voltak ilyenek! — azonban furcsán

érezhették magukat, mert a zsinagógában változatlanul szükségesnek mondatott évről évre leölni a

bárányt. Ha voltak ilyen bifurkálók, ha nem voltak, mindenképpen van már Korintusban is, másutt is,

és mindenütt, ahol keresztények élnek, chmera kuriakh, azaz "az Úrnak a napja",(Jel 1,10) magyarul:

vasárnap, (amely immár nem "a hét első napja",(Jn 20,1) miként a zsidó naptárban), és van deipnon

kuriakon, azaz "az Úrnak a lakomája", amit mi ma szentmisének mondunk. Ezen a kuriakh -n

fogyasztatik el a kuriakon — annak következtében, hogy a mi Pászka-bárányunk már leöletett, aki a

KurioV. (A kuriakoV, kuriakh, kuriakon — három nemű, s a kurioV főnévből képzett melléknév.)

"...Nem javatokra, hanem károtokra jöttök össze (sunercesJe)... Amikor összejöttök (sunercomenwn)

az egyházban, hallom, hogy szakadás van köztetek... Amikor tehát összejöttök (sünerchomenón) egy

helyre, az nem az Úr vacsorájának elköltése, mert étkezés közben ki-ki a saját vacsoráját veszi elő, s így

az egyik éhezik, a másik dőzsöl".(1Kor 11,17—21) Azért van a kuriakon deipnon elköltése kárukra, mert

liturgiájuk nem fejezi ki azt a tartalmat, amelynek szolgálatára született meg a szóbanforgó liturgia. Atársadalmi—gazdasági különbségek fenntartása mellett nem lehet Jézusra emlékező liturgiát alakítani,

mert ez a liturgia nem Jézus tanítására és életére emlékeztet, hanem annak ellenkezőjére.

Jómódú korintusi keresztények "sans gene" (magyarul: pofátlanul) eszegetik nyílt színen jó falatjaikat,

miközben a kevésbbé jómódúaknak csorog a nyáluk. Ennek a híre jut el Pálhoz Efezusba, s ez adja az

apropót, hogy elmondja az egyszer s mindenkorra leölt bárány birtokában levő keresztények

liturgiájának alapját-eredetét.

Az Úrtól kaptam ugyanis, amit tovább is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen

elárulták...

Semmi hagyomány. Semmi apostolok. Semmi szemtanúk. Magánkinyilatkoztatás a Benjamin(Róm11,1) törzséből származó Saul számára. Magától az Úrtól (kurioV) — akinek napján (kuriakh), s akinek

(kuriakon) vacsoráját liturgiázzák a korintusiak —, jön a tájékoztatás. Hiteles? Van objektív hitelesség?

A történettudomány erre törekszik. Adatokat gyűjtve törekszik rá. Ha a nyújtott információ tartalma

egyezik a rendelkezésre álló források által nyújtott tartalmakkal, akkor hitelesnek minősíti. Legalábbis

azt a tartalomelemet, amely egyezik. Ha minden egyezik, akkor az egész információs tartalmat.

Fogta a kenyeret, és hálát adva megtörte és mondta: ez az én testem, a testem értetek. Ezt tegyétek

azért, hogy emlékezzetek rám.(1Kor 11,24)

Egy gyülekezet addig töretlen, addig autochton (=honi talajon maradó), amíg őrzi az alapító személy

karizmáját, amíg hitelesen emlékezik az alapítóra, amíg az alapító karizmájából folyó életalakításutánzására, ill. követésére törekedik. Addig hiteles — azon a néven, amelyet használ. A "keresztény"



657

szó — magyarítása a görög cristianoV szónak, mely melléknévi változata a CristoV-nak; jelentése tehát:

krisztusi, jézusi. A gazdagokra jajt kiáltó, a szegényeket boldogoknak mondó Jézusra nem lehet

emlékezni a fent jelzett pofátlan viselkedéssel. Az ilyen emlékezés — nem emlékezés. Az ilyen vacsora

(deipnon) nem jézusi vacsora. Csak pofátlan zabálás.

d) Emlékezés egy új szövetségre

Hasonlóképpen (fogta) a poharat is, a vacsorát követően, mondván: ez a pohár az új szövetség a

véremben. Ezt tegyétek, amikor csak isszátok, azért, hogy emlékezzetek rám.(1Kor 11,25)

Pál megnyugodott birtokában van elért gondolati eredményeinek. Ábrahám szövetsége érvényben

van. A mózesi nem érvénytelenítette azt. Az ábrahámi szövetség címzettje Krisztus. Krisztus teljes

joggal újíthatott tehát. Leölésre szánt pászkabárányként liturgiát is szabhatott. Az új (kainh)

szövetséghez újat. Az eucharisztikus lakomát, a szentmisét, az úrvacsorát szabta, készítette el —

akárhogyan is nevezzük azt, aminek tevésére felszólította övéit. Új üdvösségszituációt teremtett

golgotai halálával. Új szövetséget hozott létre. Erre emlékező lakomát rendelt, melynek szükséges

eleme a kenyér, meg az ital. Ez utóbbi mineműségét a magától az Úrtól kapott információ nem

pontosította. Pál pedig a fenti információtól függetlenül is tudja, hogy az éhezés—dőzsölés rajzoltszituációja lehetetlenné teszi az emlékezést. Az ilyen szituáció meghiúsítja a lakomát.

A szöveg következő mondata már nincs benne az Úrtól kapott információban, mert 3. személyben

beszél Jézusról.

Amikor tehát csak eszitek ezt a kenyeret és isszátok a poharat, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön

.(1Kor 11,26)

Akik az új szövetség lakomáján résztvesznek, azt hirdetik, aminek következtében létrejöhetett az új

szövetség. Ez az okozó ok pedig egyértelműen Jézus önként vállalt kereszthalála — a páli teológiában.

"Amíg el nem jön" — addig hirdetendő az Úr halála? Minden bizonnyal. És utána? Új üdvösségszituáció

támad, amelynek szövetségi és szövetségünneplési mozzanatairól Pál nem kapott kinyilatkoztatást.

Ha mégoly szerény lépéssel is, de csak előrearaszolt a Galata-levél megírása óta eltelt másfél esztendő

alatt a páli szövetségteológia. Kimondta ezt a szót: új! Nagyra menendő szót mondott ki. A Galata-levél

írásakor még csak azt tudta, hogy az ábrahámi szövetség a szövetség, és hogy a mózesi n em az. Most

már tudja, hogy az ábrahámi szövetség címzettje, Jézus, új szövetséget is hozott létre Golgotán

kiömlött vére által.



658

e) Üdítő témák

C.P 1Kor rgym Róm rgym

1. scisma, szakadás 3 3 A 0 0

2. eidwlotuJon, áldozati étel 5 5 A 0 0

3. ApollwV, Apolló 8 7 26,0 0 0

4. glwssa, nyelv 24 21 26,0 2 neg.

5. parJenoV, szűz 7 6 23,0 0 0

6. gamein, házasodni 14 11 13,9 0 0

7. mwroV, bolond 13 10 12,5 1 neg.

8. sumjerein, használni 7 5 9,4 0 0

9. gunh, asszony 64 44 8,4 1 neg.

10. porneia, paráznaság 21 14 7,5 0 0

11. projhthV, próféta 35 22 6,4 5 neg.

12 sojoV, bölcs 44 28 5,6 5 neg.

13. merimnan, gondban lenni 5 3 5,0 0 0meloV, tag 29 16 4,6 10 1,9

kejalh, fej 18 10 4,6 1 neg.

Jusia, áldozat 11 6 4,5 2 neg.

anhr, férfi 59 32 4,4 8 neg.

swma, test 91 46 3,9 13, neg.

Khja, Kéfás 8 4 3 8 0

naoV, hajó 8 4 3,8 0 0

egeirein, feltámasztani 41 20 3,6 10 1,1

(ex-)agorazein, kiváltani 7 3 2,9 0 0

asJeneia, gyengeség 44 15 2,0 8 neg.

stauroV. , kereszt 18 6 1,9 0 0,

basileia, királyság 24 8 1,9 7 1,5

oikoV. oikia, ház 60 20 1,9, 6 neg.

pneuma, szellem 171 56 1,8 37 neg.

yuch, lélek 18 5 1,5 4 1,0

847 428 3,8 112 0.57

71. táblázat: Az 1Kor-levél jellemző kifejezéskészlete

A 101a num — jelen fejeztünkben — bemutat 8 szót/szócsaládot, melyek az 1Kor-ban ritkábban

fordulnak elő, mint Pál többi leveleiben. A fenti táblázat viszont bemutat 28 olyan szót/szócsaládot,amelyek sűrűbben fordulnak elő az 1Kor-ban, mint a többi páli levélben. Nem nyelvi ritkaságok ezek,

nem csupán egyszer előforduló kifejezések; átlagban 15 ízben is találkozunk velük levelünkben.

Átlagban, mert vannak közöttük olyanok is, amelyekkel csak háromszor, de olyanok is, amelyekkel 46

vagy 56 ízben is találkozunk. Kontrasztként — bemutatja a táblázat a 28 kifejezés előfordulási adatait

(és relatív gyakorisági mutatóját is) a Római levélben.

A táblázat 28 szava, ill. szócsaládja felvillantja a levél főbb témáit, melyek a páli életművön belül

sajátossá teszik a levelet. Hogy más ez a levél, mint az, amit a galatákhoz vagy a rómaiakhoz írt, azt jól

mutatja már az előbbi táblázat Ez a 71. azt akarja illusztrálni, hogy miben áll levelünk mássága.

Túl a táblázaton már csak címszavakat mondhatunk:



659

keresztteológia (7,12,23,24), mely az Isten esztelensége és gyengesége alapján elindíthatott

volna egy egészen más teológiát, mint amit kétezer éven keresztül csináltunk (62. num);

pneumatológia (4,6,11,27,28), melyet a Krisztus Lelke (67—79 num) igyekezett ki is dolgozni;

családteológia (5,6,9,10,17,22), melynek egy kissé korintusi lelkiség íze lehetne, s végül még

sok egyéb is, s köztük

ekkléziológia, amelynek a fenti táblázat maradékának felhasználása mellett meg kellene

bírkóznia 2 páli hapax legomemon szóval, egyetlen egyszer használtakkal: a tükörrel (esoptron)

és a rejtvénnyel (ainigma).(1Kor 13,12) Hogyan lehetséges, hogy az a Pál, aki átkot szór a

Galata-levélben arra, aki másképpen látja a dolgokat, mint ő, most az 1Kor atmoszférájában jól

tudja, hogy tükör által és homályban látjuk csak a dolgokat (63. num).

A tág lehetőségeket lenne hivatott illusztrálni a következő numerus.



660

EXCURSUS

102. SZŰZET MEGŐRZÉS KORINTUSBAN

a) Nagyvárosi reagálások

Nagy városokban gyorsabbak és elevenebbek a reakciók. Így van ez minden időben, így volt Pál

idejében is. Az "ókor Párizsa" még elevenebben reagált arra, amit Páltól hallott; elevenebben és

gyorsabban, mint a páli hatás alá kerülő többi város.

Hamarabb indult meg a "felekezés" is, a külön csoportokra bomlás, mint másutt. Alighogy kiteszi lábát

Korintusból az, aki "a jóhír által Krisztus Jézusban megszülte őket",(1Kor 4,15) már pártoskodnak,(1Kor

1,12) s Pállal szemben más és más, ám keresztény, csillagot választanak maguknak. Később sem lesz ez

másképp Korintusban: Péter harmadik utódja, Kelemen római püspök, négy évtizeddel később

ugyancsak pártoskodásuk miatt ragad majd tollat: Pros Korinthious.

Korintus élénken reagál.

A keresztség az üdvösség feltétlen feltétele? Nosza hát, keresztelkedjünk meg családunkmegkereszteletlenül elhalt tagjai helyett és javára is!(1Kor 15,39)

Isten Lelkének kell élnie bennünk? Nosza hát, legyünk pneumatikusok, s a közösségi összejöveteleken

kapjon helyet az elragadtatás nyelve,a glossolalia, akár a prófétai szót háttérbe szorítva is!

Korintus élénken reagált arra is, ahogyan Pál a szüzességet propagálta.

b) Pál tanítása a szüzességről

Hogy valóban propagálta, és hogy miként propagálta, abba betekintést nyújt levelünk 7. fejezete.

Becsülettel megvallja, hogy erre a propagálásra nem kapott parancsot Jézustól.(1Kor 7,25) Hogyan

propagálhatja akkor éppen ő, aki olyan kemény harcot vívott másutt is, Korintusban is mindaz ellen,

ami "az emberek hagyománya szerint, a világ elemei szerint és nem Krisztus szerint van"?(Kol 2,8) Úgy

propagálhatta Pál, az obszervanciák legelkötelezettebb támadója, ezt a jézusi jóhírben nem szereplő

obszervanciát, hogy meggyőződése volt: ki-ki sajátos ajándékcsomagot kap Istentől, s ez a

személyenként más és más carisma(1Kor 7,7) sajátos obszervanciákat fejleszt ki a megajándékozott

emberben.

Aki pedig jónak tapasztalja magában a kapott karizma erejében kifejlesztett obszervanciát, az — a

szeretet mivoltából fakadóan és parancsaképpen — ebben a jóban másokat is részeltetni akar. Nem

parancsként kínálja fel; azt nem teheti, hiszen az obszervancia alapja az egyes testvéreknek

adományozott speciális ajándék. De felkínálja, mert úgy gondolja magáról, hogy birtokolja Krisztus

Lelkét;(1Kor 7,40) és adhat tanácsot is, mert Krisztus irgalma folytán, hitelreméltóvá alakult tanácsadószava.(1Kor 7,25)

Egy kicsit mindig saját képünkre és hasonlatosságunkra szeretnők formálni a világot, s abban

embertársainkat. Rendre ki vagyunk téve a kísértésnek, hogy amit jónak élünk meg magunkban, azt ne

egy színként, hanem a színként propagáljuk. Jól van ez így! Csak mondjuk bátran, amivel tele van a

szívünk! Majd mondják a magukét a másféle ajándékokkal rendelkezők is... és nem is feltétlenül kisebb

lendülettel, mint mi a magunkét. A sok ajánlatból majd kikeverik a jó ajánlatok kereszttüzébe kerülő

testvérek a maguk karizmájának megfelelő koktélt.

Az sem baj, ha valaki közben hivatkozik arra, hogy "Isten Lelke mondatja vele, amit mond". Ha nem

nekem való, amit mond, odébb állok, vagy ha nem, akkor megvédem magam: Az én húrjaimon más

zenét játszik a Lélek! Az se baj, ha hitelre méltónak mondja ajánlatát. Majd mondom: úgy gondolom,



661

hitelre méltóan vagyok más véleményen jómagam is, mert még az ujjunk sem egyforma, hát még egész

valónk mennyire különböző lehet. Nem baj, hogy ebben vagy abban nem egyezünk meg. Istennek

nemcsak az állatkertje, az emberkertje is nagy. Elférünk egymás mellett, csak a jóhír feltétlen és

mindenkire érvényes tartalmában, a szeretetben és annak kihagyhatatlan vonásaiban értsünk szót

egymással.

Hallgassuk tehát jó szívvel a páli propagandát is, a szűzesség mellett szólót! Lesz, aki örül neki, mert ő

is megkapta azt a fajta karizmát, amelyiket Pál kapott. S lesz olyan is, aki — akárminő karizmát kapott

is jómaga — azt mondja majd, hogy nem... Nem, mert ebben a vonatkozában Pál nagyon is Pál -színűre

akarja festeni a világot.

Pál azzal indít, hogy "jó dolog az embernek asszonyt nem érintenie".(1Kor 7,1) Nemcsak evilág

gyermeke kapja fel fejét erre a megdöbbentő megállapításra, s gondol pl. Sinka István Bődi Mariska c.

versének szavára:

"...Hisz egy áldás van. S kihamvad a föld enélkül..."

Jézus tanítványa is felkapja a fejét, mert eszébe jut, hogy Isten a maga képmására teremtette férfinakés nőnek az embert, s hogy férfi és nő egymást érintése alighanem lenyomata a Szentháromságon belül

történő örök érintésnek, az Atya és Fiú között történőnek az Érintés Lelke által (KIO 8.). Akkor is

gondolhatom ezt, ha Pál nem így látja.

Ő a már házasságban élőknek is javasolja az érintés és nem érintés váltakozását. Azért javasol "csupán"

ennyit és nem többet, mert figyelembe veszi gyengeségüket a totális nem érintésre...;

"önuralomhiányuk" (akrasia) következtében(1Kor 7,5) lesz Pál ilyen mértéktartó. Gyakorlati

engedménytétel ez részéről, de elvileg nem enged a kiinduló tételből. A még vagy már házasságban

nem élők számára megismétli: "jó nekik, ha úgy maradnak, ahogyan én is".(1Kor 7,8) Elvileg

hajthatatlan: "Azt akarom, hogy minden ember úgy legyen, ahogyan én magam is".(1Kor 7,7) Csak aki

nem bírja a szűzességet, csak az házasodjék: mert aki nem kapta meg a Pál-féle karizmát, azt égetnifogja a vágy; s az ilyent meg fogja kísérteni a Sátán.(1Kor 7,9.5)

Pál jól tudja, hogy lehet is, szabad is teljes buzgósággal törekedünk (zhloun) arra, hogy Isten megadja

nekünk a jobb karizmákat.(1Kor 12,31 ) Így aztán érthető már, ha Pál szeretné kiterjeszteni az

egész kereszténységre a szűzesség életformáját? Még nem egészen, hiszen ha megvalósulna, amit

kíván, ez egyet jelentene Isten Országa halálos ítéletével, mert kihalásával a földön. Csakhogy Pál

számára nem ezt jelenti, mert meg van győződve arról, hogy a földi "Isten Országa" végét nem a

szűzesség vállalása, hanem Krisztus eljövetele szakasztja majd, mégpedig hamarosan, még Pál

életében.(1Tesz 4,16—17) Ezt az eljövetelt megelőzi az üldözés nyomorúsága, amelyet jócskán

megtapasztalhatott már levelének keltezéséig. Csak alapállása adja a kulcsot propagandája teljesmegértéséhez, amit Pál akar. Ezt az alapállást így fogalmazza meg: "Azt tartom tehát jónak a küszöbön

levő megpróbáltatások miatt, hogy jó az embernek úgy maradnia, amint van".(1Kor 7,26) Mit jelent

ez? Azt, hogy ha valaki már házas, ne váljék el, de ha valaki asszonymentes szituációban van, ne

keressen asszonyt(1Kor 7,27) — ez az ő tanácsa. Megnyugatásunkra közli még, hogy ha valaki mégis

megházasodnék, azért ezzel "nem vétkezik".(1Kor 7,28) De a parúzia közelsége miatt "azok is, akiknek

feleségük van, éljenek már úgy, mintha nem is volna feleségük",(1Kor 7,29) hiszen nagyon hamar

"elmúlik a világnak ez a formája",(1Kor 7,31) s ezen belül nyilvánvalóan az a forma is, amelyben férfit

és nőt egybekötheti a házasság jellegű szövetség.

Erre természetesen mondhatná valaki Pálnak: ha majd elmúlik, hát akkor abbahagyjuk; a sátorszövés

is beletartozik a hamarosan elmúló világformába, s te mégsem hagyod abba. Pálnak erre is van válasza:A sátorszövés csak az időmet foglalja le, de nem tesz megosztottá, nem fordítja el szívemet Krisztus



662

dolgaitól.(1Kor 9,12) A házastárs viszont nemcsak az idejét rabolja az embernek, hanem ráadásul még

el is fordítja Krisztustól. Meg nem engedhető gondjai lesznek ugyanis a házasoknak. Pál ezeket szeretné

kikapcsolni a keresztények életéből: "Azt akarom, hogy gondnélküliek legyetek. A nem-házas ember az

Úr dolgai miatt van gondban; amiatt, hogy miként tessék az Úrnak. Aki viszont megházasodott, az a

világ dolgai miatt van gondban; amiatt, hogy miként tessék az asszonynak, és meg van osztva...".(1Kor

7,32—33) Ezen a ponton már teljes az objektív értetlenség bennem Pál iránt. Személye szerint — megértem őt, de nem tudom általános érvényűnek elfogadni azt, amit mond, hiszen Isten segítő

társnak teremtette a nőt, és azt kívánja a férfitől, hogy ragaszkodjék hozzá, s azt akarja, hogy a kettő

egy legyen.(Ter 2,19.34) Tehát nem azért teremtette, hogy az ember megosztottá váljék találkozásuk

eredményeképpen. Nem azért teremtette Isten férfinak és nőnek az embert, hogy a férfi a nőt és a nő

a férfit akadályozza abban, hogy Isten dolgaival törődjenek. Pál azonban — magából kiindulva, belső

tapasztalásaitól meghatározottan — hajthatatlan. Akik megházasodnak, azoknak "testi gyötrelmeik

lesznek, én pedig megkíméllek titeket".(1Kor 7,28 ) Aki pedig nem házasodik meg, az "boldogabb

lesz".(1Kor 7,40)

c) 35. vers fordítása

A másfél esztendő alatt, amelyet egyvégtében Korintusban töltött, bőven volt ideje és alkalma

elmondania mindazt, ami egyenes következménye volt a maga karizmájának, ill. a parúzia közeli

várásának. Amit elmondott, halló fülekre találhatott. Bizonysága ennek a 7. fejezet 36—38. verseiből

álló szakasz. Ennek különös tartalmát — a különös tartalom miatt nagyon is érthetően — félreértettük

szinte napjainkig, és csak az utóbbi évtizedekben lett világossá, hogy miként is reagált Korintus erre az

Úr parancsától független, és attól bizony el is térő páli tanításra.

A magyar nyelvű fordítások tükrében szeretném érzékeltetni a szóban forgó különös tartalmat, ill.

annak félreértését, és ebből következően félrefordítását is.

Az 1 KOR 7,36

Sylvester János fordításában (1541):

Hogyan valaki éktelen dolognak aléjtja lenni az ő szűz leányának, ha elmulattya az házasságnak ideit,

és ha eképpen kell lenni, az mit akar, tegye azt, — nem vétkezik, ám házasuljanak meg.

Károli Gáspár fordításában (1590):

De ha valaki szégyenek tartja az ő hajadon leányát, ha virágzó idejét múlja, és úgy kell történnie, amit

akar, azt cselekedje, nem vétkezik, menjenek férjhez.

Káldi György fordításában (1684):

Ha pedig valaki azt hiszi, hogy szégyenkeznie kell szűz leánya miatt, hogy eljárt felette az idő, és úgykell történnie, tegye meg, amit akar, nem vétkezik, ha férjhez megy.

A Szent István Társulat fordításában (1974):

Ha valaki mégis úgy véli, hogy igazságtalanul bánna hajadon lányával, mert eljárt felette az idő, ha úgy

van rendjén, tegye, amit akar. Nem vétkezik, kössenek csak házasságot.

Károli fordításának revízíója (1969):

Ha pedig valaki azt gondolja, hogy tisztességtelénül bánik hajadonával, ha nem tudja fékezni magát, és

így meg kell lennie, tegye meg akkor, amit kíván, nem vétkezik, éljenek házasságban.

Protestáns ökumenikus fordításban (1975):



663

Ha pedig valaki azt gondolja, hogy tisztességtelenül bánik jegyesével és már nem tudja magát fékezni,

valósuljon meg ez a dolog, és tegye meg, amit kíván: nem vétkezik, éljenek házasságban.

d) pa? vőlegény? szűzmegőrző?

A bemutatott hat fordítás dőlt betűs szavai mutatják, hogy az erazmista (Sylvester), protestáns (Károli)

és katolikus (Káldi és Sz.István Társulat) hagyományos értelmezéssel ellentétben a két másik fordításnem arról beszél, hogy az apa mit tegyen, mit ne tegyen a lányával, hanem valami egyébről van szó. Az

1975. évi fordítást olvasván egy fiatal — félreértvén a szöveget — megállapította, hogy lám... a

szentírás is megengedi a jegyeseknek a házasság előtti szexuális kapcsolatot. Ez a megállapítás hívta

fel figyelmemet a szóban forgó három versre, amely a hagyományos fordításban csupán a patriarkális

atyajog érvényesüléséről ad híradást: az apa dönti el, hogy férjhez mehet-e a lánya, vagy sem. De nem

erről ad hírt a három vers, hanem az említetteken felül, egy újabb korintusi sajátosságról. Nézzük meg,

miben is állt az!

Az eredeti szövegben "thn parJenon autou" (36.v.) áll. A "parJenoV" szótári jelentése "hajadon,

szűzleány". Az ÚSz-ben ez a szó 14 ízben fordul elő. Egy ízben férfit jelöl: János hallja a Bárány trónja

előtt a száznegyvennégyezer tagból álló kórust énekelni — "ezek azok, akik nőkkel nem szennyeztékbe magukat, mert szűzek (parJenoi)".(Jel 14,4) Szent Pálnál három ízben jelent férfit is, nőt is; két ízben

nemi érintetlenség tartalommal,(1Kor 7,25—28) egy ízben ilyen tartalom nélkül. Ezt írja ugyani s a

korintusiaknak: "Féltelek titeket Isten féltésével, mert egyetlen férfival jegyeztelek el titeket, hogy

tiszta szűzként (parJenon cagnhn) állítsalak Krisztus elé".(2Kor 11,2) Büntelenséget jelent itt szavunk,

s erre a tartalomra, ill. hiányára utalnak a jézusi példabeszédben szereplő okos és balga szűzek is,(Mt

25,1.7.11) hiszen a Vőlegény-Krisztus(Mt 9,15; Mk 2,19—20; Lk 5,34; Mt 25,1.5.6.10 ) férfit és

nőt egyaránt nászra vár. Marad még hét előfordulás; ezekben szavunk már megegyezik a szótári

jelentéssel: Hajadon, szűzleány a Názáreti Mária,(Mt 1,23; Lk 1,27) s ezekről szól Pál négy ízben is a 7.

fejezetben: "a nem házas asszony és a szűz az Úr dolgai miatt van gondban...".(1Kor 7,34) A másik

három előfordulást a vizsgálandó versekben(1Kor 7,36.37.38) találjuk. S végül egy esetben kapcsolódikszavunk a "valakinek a leánya" jelentésű "Jugathr" szóval. Fülöp evangelistának Cezáreában volt "négy

prófétáló hajadon (parJenoi) leánya (JugatereV)".(ApCsel 21,9)Mindezek alapján megállapíthatjuk,

hogy az említett helyeken az ÚSz-ben se Pálnál, se másnál (Máté, Lukács, János) nem jelenti a

"parJenoV" valakinek a leányát.

De jelenti-e a kérdéses 36—37—38. versekben a "parJenoV" valakinek a leányát? Az ezzel a

problémával szembenéző és az általam átnézett szakirodalomban Werner de Boor továbbra is képviseli

a korábban gyanútlanul képviselt nézetet. Szerinte Pál csak azért nem teszi ki a 36. vers alanyaként az

apát, mert "egyfelől nincs réá szükség, hiszen magától értődő, hogy a legtöbb esetben az apa volt az

illetékes, de lehetett az a gyám, vagy a házhoz tartozó népnek (rabszolgák) ura is". Lapalji jegyzetében

tiltakozik az ellen az értelmezés ellen, amely szerint Korintusban már élt volna egy olyan szokás, amelyaztán a gnózisban és később az egyházban is kimutatható, hogy ti. egy aszkéta férfi egy aszkéta nőt

(szűzet) házába vett volna abból a célból, hogy élet- és szolgálatközösségre lépjen vele, de szexuális

kapcsolat nélkül. Tiltakozását azzal érveli meg, hogy a/ egy fiatal közösségnek nem lehetnek ilyen

különös dolgai; b/ hogy a nagyon is józannak mutatkozó(1Kor 7,5) Pál nem járulhatott hozzá ilyen

gyakorlathoz; c/ hogy ha nem az apa, gyám, stb. dönt, akkor a férfi nem dönthet egyoldalúan — s a

szövegben ez állna — a házasság megkötését illetően (Der erste Brief an die Korinther Wuppertal

1968.139.lap).

H—D Wendland elveti mind a két értelmezést. Szerinte nem lehet a mondat alanya az apa, mert ez

esetben a 36—37. verseknek a nemi vágyra utaló kifejezései nem helyén valók. Ugyanakkor elveti a

"lelki eljegyzés" Boor által is elutasított lehetőségét, mert a/ az egész 7. fejezet csak a szűzesség ésházasság kettős alternatíváját ismeri; b/ mert nincs adalék a harmadikra a Pál által alapított többi



664

közösségben; s végezetül felemlíti még Boor első két érvét is. E két értelmezéssel ellentétben szerzőnk

a normál jegyességre gondol, amely az idő tengelyén eljut abba a stádiumba, amelyik megkívánja már

a házasságkötést (Die Briefe an die Korinther — Göttingen 1954. 57—58 lapok).

F.W. Gorsheide szerint a Wendland-f éle értelmezéssel azért nem lehet szóba állni, mert ez esetben

indokolatlan a 36—37. versek tartalma, hiszen a jegyességre csak azért lépünk, hogy házasságotkössünk. (The First Epistle to the Corithians 1976 182. lap).

A Jeruzsálemi Biblia német kiadásának magyarázó jegyzetében végül ezt olvasom: "Sokan utalást

látnak ezen a helyen egy olyan szokásra, hogy egy keresztény férfi együtt élt egy hajadonnal, a hajadon

szüzességének megvédése céljából" (Jerusalemer Bibel Leipzig é.n. — 1648. lap).

e) Látszatházasság

E rövid szakirodalmi áttekintés után mindenekelőtt a szövegösszefüggést szeretném tisztázni, amelyen

belül e három vers szerepel. Pál szeretné befagyasztani a korintusi keresztények családi állapotát; több

házasságra lehetőleg ne kerüljön sor, de a meglevők maradjanak meg. Ezen az alapálláson belül

foglalkozik: a/ a férfi és női szűzekkel általában (25—26. v.), b/ a szabaddá lettekkel, ill.

szabadállapotúakkal (27—28. v.), c/ a házasságban élőkkel (29—35. v), d/ a szűzeket őrzőkkel (36—38.

v), e/ s végül az özvegyasszonyokkal (39—40. v).

Hogy a 36—38. versekben nem az apáknak szól Pál intelme, azt a "parJenoV" jelentésvizsgálata már

eléggé egyértelművé tette. Hogy a szóban forgó hajadonoknak és hajadont birtoklóknak jobb, ha nem

házasodnak össze, ez is kétségtelen a páli alapállásból s még inkább a 38. v. világos szavából: "aki nem

házasodik, az jobban fog tenni". Az indító szerep a házasság létrejöttében — talán még napjainkban is

— elsősorban a férfié. Ez a férfi juthat el arra a belátásra, hogy tisztességtelenül jár el szűzével

szemben. Mi indítja őt erre a belátásra? Nyelvtanilag az "ean h cuperakmoV" (36.v.) egyaránt jelentheti

a férfi nemi vágyát, ill. hogy a nő felett eljárt az idő. A 37. vers azonban eldönti, hogy a férfi nemi

vágyáról van szó, mert nincs semmi probléma, ha a férfi elhatározása szilárd, azaz nincs belső nemikényszere. Nincs, mert hatalma alatt, azaz kordában tudja tartani nemi vágyait, és úgy ítéli, hogy meg

tudja őrízni szűzen a szűzét. Ennek alapján: nem lehet szó itt jegyességről, mert aki házasság céljából

eljegyzett valakit, az akkor járna el a menyasszonyával szemben tisztességtelenül, ha operetthősként

a hosszú mátkaságot szemére hányó menyasszonyának kérdésére: Hát nem vagyok én a te

menyasszonyod? — így válaszolna: Dehogynem, az vagy és az is maradsz örökre! Az egész

problémázásnak csak akkor van jogosultsága, ha egy szabad állapotú férfi kiválasztott magának egy

szabad állapotú nőt abból a célból, hogy mindketten szűzek maradjanak, és a házasságuk látszata —

egy fedél alatt élésük — megőrizze őket akár pogány, akár keresztény érdeklődők, udvarlók

zaklatásától.

A szakirodalom imént látott érvei ezen értelmezésünk ellen nem kielégítőek. Egyrészt a páli alapállásmaga fejleszthette ki ennek a látszatházasságnak a gyakorlatát, s a páli másfél éves tanítás során a páli

alapállásra igentmondók — magával Pállal beszélhették meg, dolgozhatták ki ennek a látszat-

házasságnak az ötletét is, megvalósítási módját is. Aki ismeri a Pál-féle emberek szuggesztivitását és az

ifjúság gyors bezsongani tudását, az aligha állíthatja lehetetlennek egy ilyen gyakorlat gyors

kialakulását. Magunk is tapasztaltuk, hogy pl. az adástörvényre ráharapó fiatalok milyen gyorsan

eljutnak a teljes köztulajdon megvalósításának vágyáig. Ami Boor és Wendland másik közös érvét, azaz

Pál józanságát illeti, az 5. vers józansága a már valóságos házasságban élők önmegtartóztatási

lehetőségeire vonatkozik, s ez egyáltalán nem cáfolja, hogy — szűzen élvén — Pál elgondolhatta a még

szűzek szűzen maradását és a látszatházasságnak ebben segítő szerepét. Ami pedig Wendland saját

érvét illeti: abból, hogy a 7. fejezet többi részében nem esik szó erről a köztes megoldásról, ugyanúgynem lehet arra következtetni, hogy e három versben nem eshetik róla szó, mint ahogy abból, hogy az



665

1Kor többi 15 fejezete nem beszél a szűzességről, nem lehet arra következtetni, hogy a 7. fejezetben

nem eshetik róla szó. S végezetül a másik saját érve alapján — a többi Pál alapította közösségekben

ilyesmiről nem esik szó! — tagadhatnók a nyelvekenszólás és a halottakért megkeresztelkedés tényét

is azon az alapon, hogy a többi páli levelekben ez a két téma nem kerül elő.

Mindezek után végül is a szóban forgó verseket így fordítom: "Ha pedig valaki úgy gondolja, hogy tisztességtelenül jár el szűzével szemben, ha nem tudja fékezni

magát, és így meg kell történnie (ti. a nemi egyesülésüknek), akkor tegye meg, amit akar. Nem vétkezik.

Kössenek házasságot. Aki azonban szilárdan kitartott szívében, nem lévén belső kényszerhelyzetben,

mert kordában tudja tartani saját akaratát (ti. nemi vágyait), és úgy döntött szívében, hogy megőrzi a

maga szűzét, helyesen cselekszik. Úgyhogy, aki feleségül veszi a maga szűzét, helyesen cselekszik; és

aki nem veszi feleségül, az még helyesebben cselekszik".

f) Előretekintés

Hogy a szűzek megőrzésének mi volt a gyakorlati megvalósítási formája, az ezeknek a verseknek az

alapján nem állapítható meg. Együttjártak csupán, s ez védte meg őket; avagy össze is költöztek, és a

közösségen kívül levők, pogány rokonok és mások azt hitték, hogy házasságban élnek? — nem tudjuk.

Csak annyi a világos, hogy Pál propagálta a megnemházasodást, és a korintusi fiatalok között akadt, aki

vállalkozott a szűzi életre. Otthon maradni és egyszerűen férjhez nem menni, ill. megnősülni nem

akarni, ez teljességgel megvalósíthatatlannak látszhatott. Szerzetesrendbe lépni, ill. ilyen

szerzetesrendet alapítani — idáig nem ért el fantáziájuk. Valahogyan azonban meg akarták próbálni a

szűzen maradást. Az ezzel kapcsolatban érthetően felmerülő nehézségekről kap hírt Pál pár évvel

később Efezusban: "amikről pedig írtok...",(1Kor 7,1) s megnyugtatja válaszlevelében azokat, akiknek

nem sikerült, amit akartak, ill. kitartásra bíztatja azokat, akik úgy érzik, hűségesek tudnak maradni

elhatározásukhoz.

Hogy mi valósult meg mindezek folytatásaként — vagy a korintusi gyakorlattól függetlenül a gnózisban— majd később az egyházban? S ami megvalósult, hatott-e szerzetesi közösségek kialakulásának

irányában? Olyan kérdések, melyekre válaszolni anyagunk nem lehet képes.



666

103. MEGSZÜLETIK A TERMINOLÓGIA IS

a) Elismert emberek csak a múltban éltek?

"Jaj, amikor szépen beszélnek rólatok az emberek, mert ugyanezt tették atyáik a hamis prófétákkal" —

hangzik a tétel.(Lk 6,26) Az ellentétel pedig: "Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek,

és amikor kirekesztenek titeket, amikor szidnak, s neveteket, mint gonoszat szemétre vágják az

Emberfia miatt".(Lk 6,22) Na, de mégis..., hát azért csak azt kívánjuk, hogy megbecsüljenek minket smieinket, miként a szőlősgazda is, aki azt remélte, hogy fiát már csak megbecsülik majd a gonosz

szőlőmunkások.(Mk 12,6) Kétségtelen, hogy ezt kívánjuk magunknak is, szeretteinknek is. Csakhogy az

Emberfia útját járóknak ez a megbecsülés nemigen jut osztályrészül. Szeretnék, szeretnék , de nem

megy. Ára van a kortársi megbecsülésnek, s azt le kell fizetni. Ez az Emberfia -fajta pedig nem óhajt

fizetni. Golgotára kerül is érte.

Közbe-közbe azonban, míg odaér, azért adódik napfényes galileai tavasz is, amikor úgy látszik, hogy

mégis csak menni fognak a dolgok. Ilyenkor az Emberfia végignéz a kaszára, sarlóra ért vetésen,

felsóhajt, s az aratásra gondol. S mondja is lelkes kis csapatának: "Kérjétek az aratás urát, küldjön

munkásokat aratásába!".(Mt 9,38) De ez csak intermezzo, mely nem sokáig tart. Hamarosan jön Fülöp-

Cezárea, s változik a szövegkönyv: "...Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie...".(Mt 16,21)

Mikor volt boldog az Emberfia? Amikor az előbbi szöveget mondta, vagy amikor az utóbbit?

Nehéz ez a kérdés. Ahhoz, hogy dolgozni hagyjanak, le kell fizetned az árat. Ha nem fizeted le,

marginalizálnak, s csak a napi—helyi viszonyok mineműsége határozza majd meg, oroszlánok elé vagy

máglyára kerülsz, vagy csak búra alá raknak, melyből kiszívják a levegőt, hogy hangod nem

halhatatlanná, hanem csak hallhatatlanná váljék. Az ár, amit meg kell fizetni, csak annyi, hogy

megtudakolod a mindenkori illetékesektől, mi az, amit nem szabad mondani; mi az, amit szabad; és mi

az, amit kell mondanod. Ha ezt lefizeted, futni hagynak, mert szócsővé tettek. Dicséred pl. a Varsóit,

amikor kell, és szidod a NATO-t. Vagy más körülmények között: a NATO-t dicséred, és szidod a Varsóit.

Használható emberré leszel. Még miniszteri pozíciót is betölthetsz. Csakhogy ennek következtébennem leszel "boldog". Belül, egészen belül hallod és érzed is majd a jajt. Akkor is, ha mindenki szépeket

mond majd neked. Kosztolányi szonett-koszorúja, a Számadás, kitisztázta már ezt: "...de a boldogtalan

tanyája sátor, zászlója felleg, ő, csak ő a bátor s a jó, csak a boldogtalan a hős". Jézus szavával: csak a

boldogtalan a boldog!

Az 1Kor-levelet egy boldog ember írta. Második éve tanított már, bérelt teremben, Efezus

városában,(ApCsel 19,9—10) s tanítványává lett fél Asia Minor... Ha gondokkal—bajokkal megrakva is,

de mégis csak élt és lombosodott a korintusiak egyháza is: "gazdagok lettetek minden tanításban és

ismeretben"...(1Kor 1,4) Körülnézett, s ő is látta a kaszára ért vetést: "az Úr szava egyre

terjedt...".(ApCsel 19,20) Ezért született lelkéből olyan levél, mint az 1Kor. Egyszer sem kerül benne elő

a szó: szomorkodni, szomorúság. Eléri a himnusz magasát is; nem a cserépedényét,(2Kor 4,7—12 )

melyben "Jézus halálra váltságát mindenkor testünkben hordozzuk",(2Kor 4,10) és nem a magunkat

ajánló szolgálatét,(2Kor 6,4—10) melyben "nyomorúságokról, kényszerítésekről

szorongatásokról"(2Kor 6,5) szól az ének. A minden valamire való antológiában olvasható szeretet-

himnuszt írja meg az eufóriás szerző; arról a szeretetről ír, mely soha nem ismer keserűséget (ch agaph

ou paroxunetai, s az oxoV az az ecet-epe keverék,(Mk 15,36) melyet lándzsavégre szúrt szivacs juttat

el a keresztre feszítve vergődő Jézus szájához).(1Kor 13,5) Jézus szeretete ily módon ismerte a

keserűséget, s mire Pál írni kezdi a 2Kor-t, addigra az övé is megismeri azt.

b) Van-e Pálnak ajánló levele?

Pál menekülni kényszerül Efezusból 57 tavaszán: "még életben maradásunk felől is kétségben

voltunk".(2Kor 1,8) És Korintusban sem jöttek jóra a dolgok. Nem bizony, mert látogatók kötöttek ki



667

Kenkreában. Megérkeztek azok, miként néhány éve Galáciába. Megjöttek azok a csúnya jeruzsálemiek,

a Pálnak mindig és mindenütt keresztbetevők, s megtették a magukét, hogy lejárassák Pált s tekintélyét

Korintusban. Immár Korintusban is. Jeruzsálemből hozzák ajánló levelüket, s megkérdezik a

korintusiakat: hozott-e, mutatott-e fel ilyesmit náluk Pál.

Pált elönti a méreg, a keserűség, a düh. Analógia századunk 70 -es éveinek közepéből: az ÁVO jelzi azegyik püspöki aulában, hogy ebben és ebben a faluban megint összejött egy lelkigyakorlatozó csoport

a plébánián, intézkedjék tehát a püspök. A püspök kiküldi irodaigazgatóját, de a plébános nem hajlandó

elzavarni az összegyűlt fiatalokat. Erre az irodaigazgató behatol az ebédlőbe, ahol vagy huszan ülik

körül a nagy asztalt, s megkérdezi a lelkigyakorlatot vezető háromgyermekes fiatal villamosmérnököt:

S ki adott magának erre megbízást? A válasz: Jézus Krisztus. — Papirosa nem volt a megbízásról. Pálnak

sem. Még Jézusnak sem.

A 2Kor szavainak, szócsaládjainak toplistájában előkelő helyet foglal el néhány szó. E szavak

újszövetségi előfordulásainak több mint fele a páli levelekre esik, és majdnem fele a 2Kor -levélre.

Mennyire lehet megkeseríteni azt az embert, aki folyamatosan vágja passzra életét egy ügyért, a

semmit sem kockáztatók pedig ajánló levele tárgyában tudakozódnak tanítványainál, azazműködésének legalitását kezdik feszegetni? Talán el tudja mondani keserűségének mértékét az alábbi

táblázat.

A táblázat 2—4. oszlopai feltüntetik hány ízben fordul elő a szó/szócsalád az Újszövetségben, a 12 páli

levélben, ill. a 2Kor-ban. Az 5. rovat megmondja, hogy a szó/szócsalád hányszor sűrűbben fordul elő

levelünkben, mint az Újszövetség egészében; a 6. rovat pedig azt árulja el, hogy a szó/szócsalád

hányszor sűrűbben fordul elő a 2Kor-ban, mint a többi 12 páli levélben. Mondanivalója pedig ez: Pál

nagyon szomorú, hogy tőle kérnek ajánlólevelet, amikor szorongatást, veszedelmet s csaknem halálát

is előidéző szolgálata alapján teljes a bizakodás benne, hogy Isten szemében és Isten erejéből kipróbált

és rátermett arra a feladatra, amelyre vállalkozott.. A táblázat 12 szava/szócsaládja olyan erővel

hordozza ezt a mondanivalót, hogy 6,7-szer sűrűbben kerülnek elő ezek a szavak a 2Kor-ban, mint az

ÚSZ egészében; ill 3,1-szer sűrűbben, mint a többi 12 páli levélben.

1 2 3 4 5 6

Úsz. C.P. 2Kor sűrű/1 sűrű/2

sunistanein, ajánlani 16 14 9 17,0 4,6

sustatikoV, ajánló 1 1 1 absz absz

epistolh, levél 24 17 8 10,2 3,4

lupein, szomorkodni 41 23 10 7,4 3,1

JliyiV, szorongatás 55 31 12 6,6 2,8

kindunoV, veszedelem 9 9 8 27 6,3

dakruon, könny 10 2 1 3,0 3,6

dokimoV, kipróbált 39 30 9 7,0, 2,1

JanatoV, halál 131 51 10 2,3 1,4

diakonia, szolgálat 98 51 20 6,2 2,7

pepoiJhsiV, bizakodás 6 6 4 20,2 4,8

cikanoV, rátermett 43 10 5 3,5 3,6

Összegezés, átlagolás 473 245 105 6,7 3,1

72. táblázat: Az "ajánló levél"-szókincs a 2Kor-ban



668

c) Tulajdonképpen miért jöttek?

A jeruzsálemi zsidókeresztények is tanultak az eseményekből. Nem rohannak ajtóstul

(körülmetélésestül) a házba, a korintusiba. Arról érdeklődnek, hogy ezt a korintusi gyülekezeti munkát

ki hívta életre, s aki életre hívta, annak volt-e erre felhatalmazása, megbízása a jeruzsálemi

Tizenkettőtől, azok valamelyikétől. Mindez rekonstruálhatónak látszik a levél anyaga, azaz Pál

dühkitörései alapján: "Héberek ők? Én is. Izraeliták? Én is. Ábrahám magva? Én is. Krisztus szolgái?Eszemen kívül mondom: Én sokkal inkább!".(2Kor 11,22—23) S jó húsz versen keresztül sorolja

szenvedéseit és látomásait.(2Kor 11,23 — 12,10) Majd így folytatja: "Esztelenné váltam. Ti

kényszeríttetek rá. Tinektek kellett volna engem ajánlanotok. Semmivel sem állok hátrább a fő -

főapostoloknál...".(2Kor 12,11;11,5) "Mások fáradságának" gyümölcseit akarják leszakítani,

tönkretenni ezek az ajánlólevéllel érkezők, s ezt Pál méltán találja felháborítóan tisztességtelennek;

meg is kapják tőle minősítésüket: "hamis apostolok, álnok munkások".(2Kor 10,15; 11,13) Meg kell

védenie magát... — neki, Pálnak — a kóklerség vagy a sarlatánság vagy minek a vádjától. Neki, és kikkel

szemben!? Neki, és kiknek ("gyermekeinek")(1Kor 4,5) a színe előtt!?

Tulajdonképpen miért jöttek? Pál tekintélyét megtépázni. Jó ez nekik? Korintusba utazni más, mint

megmászni a galaták hegyeit. Üdülni se utolsó Korintusban. Volt erre pénze az ősegyháznak?

Besegítettek a meg nem keresztelkedett farizeusok a jobbszélen megkapaszkodó megkeresztelkedett

barátaiknak? Jutott ehhez segítség még talán a főpapi kasszából is? Milyen volt a viszony a szélső jobb

s a meg nem keresztelkedettek között? Ellenséges, baráti? Ha Pálra gondoltak, mindjárt szót értettek

egymással? Frontba tömörültek Jakab háta mögött? Fogták egymás kezét az asztal alatt? Úgy, hogy a

Nagytanácsban se tudják meg, és Jakab se tudjon róla? Akárhogyan is volt, pénzt, időt, fáradságot,

mindent megért ez a korintusi misszió..., ez a korintusi destrukció. Miért ne feltételezzük róluk is, hogy

buzgalom vezette őket az ügyért? Ha már a Galáciában jártakról feltételeztük...? S miért ne az

irígységet?

Pál minderről nem kutakodik, csak odavág a közepébe, mint aki ismeri a fajtáját. Neki nincs kétsége,hogy mire megy ki a játék. Zsidók zsidó ügyben utaznak. Ha emlegetik a körülmetélést, akkor is; meg

ha nem emlegetik, akkor is.

Másképpen áll a dologhoz, mint annak idején. Akkor magyarázott. Magyarázott körülményesen.

Elmondta Isten hűségét. Elmondta, hogy mi a hit, s mi a kegyelem. Elmondta, hogy Isten hűségére s a

hitünk fejében megkapott kegyelemre miként épülnek rá a Lélek gyümölcsei. Kifejtette a "három

lépcső" egész tanítását. S csak utána tért rá a szövetségteológiai következményekre. S tette úgy-ahogy:

megmagyarázva az ábrahámi szövetségnek a lényegét, s hogy azt a mózesi nem tehette érvénytelenné.

Most nem magyaráz, csak odavág. A Galata-levél megírása óta elrendezte magában a dolgokat. Nem

az a helyzet, hogy van az ábrahámi meg a mózesi. Más a helyzet. Van a jézusi meg a mózesi.

Körülmetélésről szót sem ejt. Alighanem az ajánló levéllel érkezők is hallgattak erről. Amilyen az

adjonisten, olyan lesz a fogadjisten? Nem. Olyanabb!

d) Új és régi

Az első két fejezet nem említi a látogatókat. Látogatóktól független ázsiai és korintusi ügyeit tárgyalja

a teljes öntudat és biztonság kicsengésével: "Krisztus jó illata vagyunk Isten számára azok között, akik

üdvözülnek, s azok közt is, akik elkárhoznak; ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre.

Ki a rátermett erre? Mi nem vagyunk olyanok, mint nem kevesek, akik üzletelnek (kaphleuw!) Isten

igéjével, hanem mi teljes tisztaságból (eilikrineia!), hanem mi mintegy Istenből szólunk Krisztusban

Isten színe előtt".(2Kor 2,15—17) Kemény ez az indítás: Pál valakik számára a halál illata? Az elkárhozók

számára? Kik lehetnek ezek az elkárhozók? Gondol-e valakikre konkrétan is? Alighanem úgy is gondol.



669

Ezután tér rá az ajánlólevél ügyre, s tudja, hogy ennek kapcsán miről kell beszélnie. Ezért fogalmaz úgy,

hogy neki nincs szüksége ilyen levélre; s azért nincs, mert a korintusi keresztények maguk az ő ajánló

levele. Nem jeruzsálemi, nem fő-főapostoli levél ez, hanem másmilyen. S ezt úgy fogalmazza meg, mint

aki tudja, hogy mire akar kilyukadni vele.

"Krisztus levele vagytok,

a mi szolgálatunkból (megszületett levél, mely)

nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével lett írva,

nem kőtáblákra, hanem a szívek hústábláira".(2Kor 3,3)

Kőtáblák! Ide akart kilyukadni. Témánál van.

Honnan van benne ekkora öntudat? Krisztustól van, ha egyszer az Isten ügyéről van szó.(2Kor 3,4)

Bejelentésre készül most Pál, s mindenkinek tudomásul kell vennie bejelentésének

megkérdőjelezhetetlen alapját. Azért kell, mert ez az alap nem páli—emberi, hanem páli—isteni: "Nem

mintha magunk rátermettsége alapján (cikanoV) ébredhetnének ilyen gondolataink; ellenkezőleg: a mirátermettségünk (cikanothV) Istentől van".(2Kor 3,5)

Miféle gondolatok ébrednek benne? Mi következhetik ezután? Sorsdöntő megállapítás következik,

emberiséget érintő méretű. Zsidóság és kereszténység — eleddig — kétezer esztendős sorsa van

megírva benne. Így folytatja: maga Isten "tett rátermetté (cikanein) minket arra, hogy

az új szövetség (diaJhkh) szolgái legyünk,

nem a betűé, hanem a Léleké,

mert a betű megöl,

a Lélek pedig élővé tesz".(2Kor 3,6)

Ez a mondat több mindenről tájékoztat. Ha van új szövetség, akkor kell lennie egy réginek is. Nem kíván

nagy képzelő erőt az olvasótól, hogy az kitalálja: a régi szövetség volt a betű szövetsége. Segítenek az

olvasónak az iménti kőtáblák is, amelyekbe a "betűt" belevésték. Azt is tudomásul veheti a figyelmes

fülű és szemű olvasó, hogy a régi szövetség nem a Lélek szövetsége volt. Azt is, hogy a régi szövetség

megöli azokat, akik e szövetség részesei voltak, illetve maradnak. De hátha gyenge a szemük, a fülük,

az eszük olvasóinak. Pál az ilyeneket sem akarja bizonytalanságban hagyni. Sem arról, hogy mit ér a

régi szövetség, sem arról, hogy mit ér az új, amely a Léleké, és amely élővé tesz. Ezért így folytatja: "Ha

a halál szolgálatát, a betűkkel kövekbe belevésett szolgálatot..." — Hoppá! Hoppá? Nem, hiszen nem

is mondott még semmi újat. Csak megmagyarázta, megmondta magyarul, hogy a régi szövetség nemtesz élővé, hogy a régi szövetség megöl, hogy a régi szövetség semmi mást nem szolgált, mint a halált.

Folytassuk a mondatot: "...dicsőség vette körül, úgyhogy nem tudtak Izrael fiai Mózes arcára nézni

arcának elmúló (katargoumenh) dicsősége miatt, mennyivel inkább dicsőség övezi a Lélek

szolgálatát?"(2Kor 3,7—8) A szót, hogy régi, még mindig nem mondta ki, de készíti annak kimondását.

Azzal készíti, hogy a régi szövetséget elmúló dicsőség vette körül.

Megállíthatatlanul megy tovább a hasadék kimélyítése felé. Nem tett élővé, megölt, a halált szolgálta...

— lehet ezt még fokozni? Pál képes rá: "Mert ha az elkárhozást eredményező (katakrisiV) szolgálat is

dicsőséges, mennyivel inkább bőségesebb az istennektetszés (dikaiosunh) szolgálatának a

dicsősége!".(2Kor 3,9) Amit a Galata-levél részletezően és finoman elmagyarázott a három lépcsőben,

annak itt csak a végeredménye zúdul az olvasóra. Élesebben is, mint a Galata -levélben. Élesebben is,hiszen Pál hamarosan diktálja majd — Korintusba érkezvén — levelét a rómaiakhoz, amely végső



670

rendet csinál ebben a dikaiosüné-kérdésben. S nem diktálás közben születik meg Pálban a maga végső

gondolati rendje. Nem, hanem évek eszmélődése és problématisztázása során; évekén, melyek

elválasztják a galatákhoz és a rómaiakhoz írt leveleket egymástól. Ez a tisztázás — a szövegezés

határozottságából úgy tetszik — most, a 2Kor írása idején, már elkészült. Ennek a tisztázásnak az

eredménye, hogy a mózesi törvény teljesítése nem szüntette meg az emberiségnek az ősszülők bűne

következtében fennálló kárhozat-szituációját. Csak Jézus hűsége és a keresztényeknek ezt a jézusihűséget elfogadó hite teremtette meg az ember számára azt a fajtájú istennektetszést, amely már nem

a cselekedetek dikaiosüné- je (amely mit sem segített rajtunk), hanem amely már a dikaiosüné tou

theou, tehát az a fajtájú, amely kegyelmi aktus, ingyenadományozás folytán kerül a hívő ember

birtokába Jézus golgotai tette következtében. Csodálkozhatunk-e, ha az ezután következő mondat

logikusan vissza is szívja, hogy dicsőséges lett volna a régi szövetség: "Sőt, ami ott dicsőséges, emennek

túláradó dicsősége miatt már nem is dicsőséges".(2Kor 3,10)

De üsse part, maradjon meg a régi számára is egy kevés dicsőség, ha egyszer ez a dicsőség csak régi

dicsőség, mely már mindörökre késik az éji homályban, s amely mindörökre a múlthoz tartozik, s nem

szolgál bele immár a jelenbe, az életbe s a valóságba, amely körülvesz minket..., a mába! Meghagyja

ezt a kétes dicsőséget azért is, hogy még egyszer leírhassa a szót: elmúló (katergew). Az Újszövetségnek

ezt a kizárólag páli és Pál-tanítványi szavát, melynek jelentése: érvényét, hatályát veszítő és veszített

(41c num). Írja tehát: "Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, a maradandó (menwn) sokkal

dicsőségesebb".(2Kor 3,11) Mert van szövetség, amely maradandó, s van, amely volt, nincs, és kész.

Pál a maradandó szövetséget szolgálja. A Jeruzsálemből Korintusba érkezett ajánlólevél-tulajdonosok

pedig csak azt szolgálják, ami... — s nem kell megismételnünk, amiken már végigmentünk.

e) Megtérnek az ajánlólevelesek?

Az ajánlólevelesek köntörfalaznak—üzletelnek,(2Kor 2,17) Pál pedig magyarul beszél (parrhsia).(2Kor

3,12) Teheti, mert őt nem akadályozza a fátyol. S most egy logikai bukfenc következik. Tény: Mózes

fátyolt rak magára, mert vakít az arca annak következtében, hogy a Sinai-hegyen Jahvéval szövetség-témában tárgyal; fátylat rak arcára, hogy ne vakítsa a ragyogás a szövetség népét. S mit csinál Pál ebből

a tényből? Ezt: "Mózes fátylat (kalumma) tesz arcára azért, hogy Izrael fiai ne láthassanak bele az

elmúlónak (katergoumenon) a végébe".(2Kor 3,13) Abba tehát, hogy érvényét, hatályát veszti a régi.

Miért csinálja ezt a tény-kicsavarást? Azért, hogy legyen egy tétele: a jeruzsálemiek vakok; vakok, mert

nem látják, hogy amit képviselnek, az hatályát veszítette; hogy annak vége van: volt, nincs. Mindezt így

sűríti: "megromlott gondolkodásuk".(2Kor 3,14a)

Ezután lesz teljessé az új terminológia. Azt, hogy új szövetséget képvisel Pál, nem a 2Kor találta ki. Ezt

hozta már az 1Kor (101d num). De ami idáig ki nem mondottan és csak a levegőben lebegett, most le

is íratik. A mózesi fátyol következtében képtelenek váltani:

"Gondolkodásuk eltompult, mert a régi (palaih) szövetség olvasásakor ugyanaz a lepel mind a

mai napig ott marad".(2Kor 3,14b)

Ha van új szövetség, akkor volt előtte is szövetség. S ennek a korábban volt szövetségnek a neve: a régi

szövetség, az ószövetség..

A szövetséget kötik: "kéz kezet ropogva ráz"; egymás tenyerébe csapnak. Olvasni csak akkor olvassák,

ha a szövetség leírásra is kerül. Ilyenkor előveszik a ládafiából vagy az oklevéltárból. Izraelnak Jahvéval

kötött szövetsége irodalmat fejlesztett. Ennek az irodalomnak gyűjtő neve ez volt: Törvény és Próféták.

A 2Kor 3,14b leírása — kezdőpont. Itt neveződik először nemcsak a mózesi szövetség — réginek,

hanem a Törvény és Próféták is itt kapja új, keresztény, nevét: Ószövetség.



671

A meg-nem-keresztelkedő zsidóknak végre fátyol nélkül kellene olvasniok szövegeiket, hogy

láthassanak; láthassák, hogy itt a vége, fuss el véle..., hogy ami hatályát veszítette, annak nincs tovább.

De ragaszkodnak vakká tevő fátylukhoz: "nem fátyol nélkül" (anakalputomenon) olvasnak. Nem kerül

le róluk a fátyol. Miért? Mert a fátyol nem veszítette még el számukra a maga hatályát. Hogyan

veszíthetné el?

"Krisztusban hatálytalanítódik a fátyol" (2Kor 14d) — válaszol Pál. Lehet, hogy az ajánlólevelesek is igaz

keresztényeknek tartják magukat. De Pál számára — még ha nem is hazug-apostolok (yeudapostoloV),

még ha nem is álnokok — legfeljebb vakok, legfeljebb olyanok, akiknek megromlott a gondolkodásuk;

legf eljebb olyanok, akik meghamisítják Isten igéjét. Pál ezek után Mózesra gondol, aki rendre levette

arcáról a fátylat, amikor újból és újból Jahvé elé járult, hogy beszéljen vele, amikor visszatért hozzá:(Kiv

34,34) "Majd ha megtérnek az Úrhoz, elvétetik tőlük a lepel".(2Kor 3,16)

Ha Jahvéhoz térnek, eljutnak a Lélekig. Ha eljutnak a Lélekig, a szabadsághoz jutnak.(2Kor 3,17 ) S

ahol a szabadság, ott nincs körülmetélés — ahogyan közölte már a galatákkal.(Gal 5,1)

f) Menjetek ki közülük!

Miért is van szükség új szövetségre? Mert új a létszituáció. "Ha valaki a Krisztusban van, új teremtés; a

régiek elmúltak, íme új állt elő"(2Kor 5, 17) Miben áll ez az új? "Isten... Krisztusban megbékítette a

világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket...".(2Kor 5,19) Ez a 2Kor hozománya a

páli megváltás-elméleten belül; majd a Római levél egészíti ki (44. num), tüzetesen megmagyarázva,

miért is volt szüksége Istennek a Golgotára.

Meg kell állapítanunk: Pál egyre biztosabb a dolgában. Abban, hogy Krisztussal, golgotai halálával olyan

bevágás történt, amelynek struktúrális változásokat kell hoznia. Szóba állt Izrael kettészakításának a

gondolatával is?

Úgy gondolom, hogy nem kizárható, hogy a 2Kor 6,14—18 versek az ajánlólevelesekre vonatkoznak.

Lehet, hogy rájuk; és lehet, hogy nem. Ha rájuk vonatkoznak, akkor ez annyit jelent, hogy Pálnak betelta maga "zsidózók"- pohara.(Gal 2,14) Hajmeresztőket mond ezekben a versekben, s az egész levélben

semmi sem utal arra, hogy a korintusiak össze akarnák szűrni a levet valamikori pogány múltjukkal. Ez

a levél az ajánlólevelesek elleni indulattól fortyog. Megengedem, hogy méltán. Más vetésébe

rondítottak bele. Pimaszságuk — Pál szemében — az égig ért. Mondták volna meg magyarul a bajukat,

ahogyan Galáciában tették. De így? Hátulról? A Kádár-rendszer egyházpolitikája által kikényszerített

módszerekkel látogattak el Korintusba.

Ennek, a levél szinte minden lapján megnyilvánuló indulatnak az alapján nemcsak lehetségesnek, de

számomra nagyon valószínűnek is tetszik, hogy az említett versek a páli felháborodás kiváltóira

vonatkoznak. Megerősíti ezt a valószínűséget, hogy az anyag fele ószövetségi citátum. Pogányoknak ezkevesebbet mondana, annál többet a korintusi zsidókeresztényeknek; azoknak, akiket az

ajánlólevelesek megkereshettek, s akiknél sikert, vagy legalább támpontot remélhettek. Ha viszont

ezek a versek rájuk vonatkoznak, akkor mindaz, amit Pál eddigelé elmondott, csak finom és tapintatos

közlemény volt.

"Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel!" (ceterozugonteV). Olvasmányemlék lehet ez Pálnál: "Amikor

szántasz, ne fogj össze ökröt szamárral!".(MTörv 22,10) A korintusiak ne álljanak szóba az

ajánlólevelesekkel! Az utóbbiak a szamarak? Ne próbáljanak közösnevezőt keresni velük!

Hogy közösködhetik az istennektetszés és a gonoszság?

Mi közössége van a világosságnak a sötétséggel?



672

Hogy hangolható össze Krisztus Beliállal?

(Az Ószövetségben a gonoszság megtestesítője, azaz maga a Sátán)

Mi köze a hívőnek a hitetlennel?

Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?

Ti pedig az élő Isten temploma vagytok?(2Kor 6,14—16)

Gonoszság, sötétség, Beliál, hitetlenség, bálványok — jelölhetik mindezek az ajánlóleveleseket, s a

mögöttük levő egyházi (és esetleg egyházon kívüli, az előzőekkel baráti) erőket? Mi indokolja a levél

alapján, hogy másokra gondoljunk? Hátra vannak még személyes szenvedéslistája során tett kitételei:

ál- avagy hazug apostolok,(2Kor 11,13) ál- avagy hazug testvérek(2Kor 11,26) álltak útjába. A Galata-

levélben ez utóbbi megnevezéssel illeti azokat, akik Títusz körülmetéltetését kívánták volna tőle.(Gal

2,4) Pál számára ezek csak befurakodott áltestvérek, akik ki akarják kémlelni Krisztustól kapott

szabadságunkat; azt a szabadságot, hogy nem kell körülmetélkednünk.

Most következnek a citátumok. Mindegyik drága a zsidóság számára. Választott voltukról szólnak.Arról, hogy ők az Isten egyetlen szövetségének a népe. Most ezeket az idézeteket Pál mind arra

használja, hogy igazolja: az ajánlólevelesekkel szóba nem állók, az istennektetszők, a világossághoz és

Krisztushoz tartozók, a hívők és azok, akik az Istennek temploma — ezek a választottak, s ezek Isten

egyetlen szövetségének a népe.

Közöttük lakom és közöttük járok,

Istenük leszek,

és ők az én népem lesznek.(Ez 37,27)

Ezért tehát menjetek ki közülük,

s váljatok külön tőlük, mondja az Úr,(Iz 52,11)

Tisztátalant ne érintsetek,

s én magamhoz fogadlak titeket.

S atyátok leszek,

Ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek

Mondja az Úr, a Mindenható.(2Kor 6,16—18)

Pál részéről — a szíve mélyén — megtörtént a szakítás? S ha igen, van-e itt még számára

visszaút?



673

104. UGYANAZ IRGALMAS VÁLTOZATBAN

a) Hogyan tovább?

Efezusból Pál Macedónián keresztül eljut Korintusba, s van ott három hónapja.(ApCsel 20,2—3)

Tavaszig, amíg újra megindul a tengeri hajózás. 58 pünkösdjére Jeruzsálemben akar lenni.(ApCsel

20,22;21,17) Lukács szóra se érdemesíti ezt a három hónapot; nyilván azért, mert ez idő alatt Pál nem

csinált semmi olyasmit, amit történetírói tollára érdemesíthetett volna. Mit csinált? Spekulált, meglevelet írt. A gyülekezeti életben nem kellett magához ragadnia az írányítást, mert a korintusiak hamar

megálltak a maguk lábán;(1Kor 1,5) s mi több, még pártok is alakultak;(1Kor 1,12) és nyilván akadt

vezér is mindegyikhez. Korintus tele volt prófétákkal, s Pálnak csak annyi volt a dolga, hogy biztosítsa:

jusson szóhoz mindegyike. De erről is gondoskodott már.(1Kor 14,29—33)

Pál spekulálhatott, hogy miként tovább. El kell mennie még a világ végére, Hispániába.(Róm 15,28)

Átutazóban megnézi majd a Birodalom fővárosát is. De előbb írna az ottani gyülekezetnek egy

bemutatkozó levelet. Méltót az Impérium központjához. Meg méltót önmagához. Számomra nem

vitás, hogy ezzel a levéllel ki akarhatta vágni a rezet. Ezzel jól magyarázható lenne, hogy nehezebben

érthetőre sikerült, mint a korábbiak. Csúcsra járatta magát vele.

De mit írjon nekik, amikor nem ismeri őket? Episztolát fog írni, olyan fiktív címzetűt, amilyeneket majd

Mikes Kelemen is ír — Korintussal átellenből, Rodostóból! Persze nem Zágonhoz, de Rómához illő

episztolát, és nem a nagyságos fejedelem iródeákjához, hanem a "nemzetek apostolához" illőt. Olyat,

amilyen telik szellemi pályafutása zenitjén álló, meg az 50 és 60 között bandukoló, s így már azért csak

idősödő vándortanítótól. Episztola is lesz, meg misszilis levél is lesz abból, amit ír, mert nem teszi

ládafiába, hanem odaadja Főbének,(Róm 16,1) hogy elvigye, ha Rómába hajózik. Misszilis episztola

lesz, de episztola. Elmondja benne, hogy hol tart most. Ha Hispániába írna vagy Albionba, oda sem írna

mást, mint Rómába. Mert Rómába is csak azt tudja írni, ami a lelkében van. Nincs senki a drót másik

végén. Ha vitatkozik majd levelében, önmagával vitatkozik csak. Episztola is lesz tehát — a műfaja okán;

misszilis is lesz, mert hát elküldi.

És mi van Pál szívében? — kérdezem, miután néhány napot újra a Római-levél társaságában töltöttem.

Mi van? Valami ilyesmi talán: ezeket az ajánlóleveleseket jól elintéztem. A korintusiak nem szívbajosok,

nem fogják véka alá tenni levelem. Egyik, meg másik, meg harmadik másolata előbb-utóbb csak eljut a

levelesek kezébe is, sőt: talán még megbízóikhoz is. Írni kellene valami engesztelőt, mely tanúsíthatná,

hogy nem haragszom én, csak dühös — voltam. De már nem vagyok az. No meg, a fenébe is, magam

is csak zsidó volnék; körül is vagyok metélve magam is. S ha volna fiam, nem állok jót magamért, hogy

a nyolcadik napon nem ragadok meg egy éles kést: elvégezni az elvégzendőt. A vér csak nem válik vízzé.

Hát ilyesmik lehettek lelkében, amikor spekulálni kezdett arról, hogy mi is legyen az episztolában. Ez

persze — gondolta tovább — nem lehet maga a téma, hiszen nem a leveleseknek, hanem Rómába ír.Bár azért ott se haszontalan, hiszen nagy valószínűséggel a törzsgárda ott is zsidókból regrutálódhatott.

Számukra sem lehet érdektelen az ügy. Meg nem is lenne rossz, ha legalább Rómában nem kellene

hadakoznia velük. S ha egyszer már, miért is ne, tudna valahol jófiú is lenni, hogy ne hordanák megint

ki a határból. "Mire megvénülünk!" — adta egyik regényének címéül Jókai. A békülékeny, a simulékony

Pál... — nem is rossz! Mi nem történik az emberrel, mire megöregszik?! Nem rossz, de azért még sem

lehet az egész levél csak szövetségteológia. Így morfondírozhatott az öregúr. S a szándékot követte a

tett.

Magam persze a tettből következtetek vissza a szándékra. Közben meg hallom a

filozófiaprofesszorukat csúfoló egykori debreceni diákrigmust: "Schopenhauer felfogása, felfogása, De

hol volt neki a lakása, lakása...?" — Nem veszem magamra a csúfolódást. Nem novellista hajlamaimatakartam kiélni az iménti bekezdésekben. Szöveget analizáltam előtte, s abból csapodott le ez a



674

"hősömet" érteni akaró novellizálás. Analizáltam, mert tudom, hogy mindig a tényekből kell kiindulni.

Legalább is Horváth János úgy tanította, hogy mielőtt — irodalomtörténészként — mondunk valamit

egy könyvről, nézzük meg, mit mond maga a könyv önmagáról. Hát éppen ezt tettem a minap a

Rómaiakhoz írt levéllel — máskor meg mással. Kerestem benne olyan szavakat... nem olyanokat,

amelyek megtetszettek..., hanem olyanokat, amelyek legalább háromszor olvashatók a levélben, s

közös jellemzőjük, hogy a rgym- juk legalább másfélszer akkora, mint az egységnek tekintett többi 12páli levélben. Éltem tehát a tartalomelemzés egyik eszközével.

Terjedelemben a Római-levél a C.P. 22%-át adja, s a többi 12 osztozik a maradék 78%-on (átlagban 7%

sem jut egyre; mind rövidebb, mint a Római-levél — 1c num). Mivel pl. a körülmetélés (peritomh) szó

30 ízben található meg a C.P.-ban, azonos sűrűség esetén ennek 22%-a jutna levelünknek, azaz 6,6

ízben lenne ott megtalálható. Ennek másfélszeres: a 9,9 — mondjuk, 10 előfordulás. Ha a Római-levél

eléri ezt a lécet, akkor a peritomh bekerülhet gyűjteményembe. Szerencséje van, bőven bekerül: 14

ízben is megtalálható ott, s a rgym = 3,1!, és nem csupán 1,5. Ezen az alapon rakok most össze az ilyen

szavakból egy csokorra valót. Azért járok el így, hogy debreceni diákok rajtam ne csúfolódhassanak. Az

fog kiderülni eljárásomból, hogy igenis, olyasmiket gondolt Pál, amikor levelet készült írni a

rómaiaknak, mint amiket leírtam.

b) Pál, a békülékeny

C.P. Róm Rgym 7—l. rgym Zsid

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

Ábrahám,, Abraam 19 9 3,2 — — 10

fityma,, akrobustia 19 11 5,0 3 0,46 —

pogány,, eJnoV 51 29 4,7 9 0,52 —

görög,, cEllhn 13 6 3,0 1 0,20 —

Jeruzsálem,, Ierosoluma 7 4, 4,7 — — 1zsidó,, IoudaioV 26 11 2,6 — — —

Izrael,, Israhl 17 11 4,9, 2 0,32 3

örökös,, klhronomoV 8 4 3,5 1 0,35 3

körülmetélés,, peritomh 30 14 3,1 8, 0,88 —

utód,, sperma 18 9 3,6 1 0,14 3

honfitárs,, suggenhV 4 4 absz — — —

szövetség,, diaJhkh 9 2 1,007 1 0,31 17

ígéret,, epaggelia 31 9 1,45 9 0,90 18

kiválasztás,, eklogh 11 6 4,27 3 0,97 0

megkönyörül,, ellein 14 9 6,8 3 0,76 0

Összegezések,, átlagolások 277 138 3,44 41 0,39 55

73. táblázat: Szövetségteológiai tartalmú szavak a Róm-ban

Az 1. rovatban az ilyen tartalmúaknak minősített szavakat találjuk, a 2.-ban megkapjuk: hányszor

kerülnek ezek elő a 13 páli levélben. A 3. rovat a Róm -beli előfordulások számát mutatja, a 4. pedig

ezeknek a Róm-beli előfordulásoknak a relatív gyakorisági mutatóját — az Úsz összes többi könyveinek

viszonylatában. Láthatjuk, hogy átlagukban messze meghaladják a bejelentett 1,5-ös határértéket,

kivéve a Jeruzsálem (1,45) valamint a szövetség szót, mely utóbbit — jelen tárgyunk következtében —

akkor is egybe kellene látnunk a többivel, ha csak egyszer szerepelne levelünkben. Az 5. rovat a Róm

után írt hét levél (Ef, Fil, Kol, 1Tim, 2Tim, Tit, Filem) összesített adatait tartalmazza. E hét levélterjedelme a C.P. 29,2%-át fedi le. Ennek alapján kapjuk meg a 6. rovatban a hét levél összesített



675

adatainak a rgym- ját — ugyancsak a fent már említett viszonylatban. A 0.39 érték mélyen alatta van az

átlagos sűrűségnek (= 1,0), ami azt mutatja, hogy a Római-levelet időben követő páli írásokban lanyhul

az érdeklődés témánk iránt. Természetesen más a helyzet a Zsidókhoz írt levélben, amint ezt a 7. rovat

adatai is elárulják.

A lehető legudvariasabb hangvételű bevezetésében Pál szenteknek mondja a próféták írásait, Dávidnemzetségéből születettnek mondja Jézust — mintegy vállalva az egyház egész zsidó múltját,

eredetét.(Róm 1,2—3) Majd az olvasó meglepetésére hamarosan közli, hogy nem szégyenli a Jézusról

szóló híradást, az evangéliumot.(Róm 1,16) Kellene szégyellnie? Mi az, hogy nem szégyenli? Bár, hiszen

azért nem olyan abszurdum ez, hiszen Jézus is beszélt azokról, meg azoknak a sorsáról, akik szégyenlik

őt meg igéit.(Mk 8,38; Lk 9,26) De hát Pál azért mégiscsak néhány évtizede már túl van azon, hogy

szégyellhesse. Hogy kerülhet ez akkor ide, hogy írhatott le ilyesmit? Úgy gondolom, hogy amikor Pál

megfogadta, hogy ebben a levélben irgalmas lesz ellenfeleivel szemben, akkor — számomra nem

kétségesen — azt is eldöntötte, hogy azért a negyvennyolcból sem fog engedni ám. Így értem én ezt a

sem eddig, sem ezután elő nem kerülő kitételét arról, hogy nem szégyelli: amihez ragaszkodnia kell,

ahhoz ragaszkodik; ha tetszik valakiknek, ha nem.

Hát bizony nem szégyenli, s bizonyítja is rögtön a rákövetkező szavakban, s — előbb a zsidónak, aztán

a görögnek (jó párszor vigyázva még e szigorú sorrend megtartására, nehogy összekavarja Isten

választott népét a gójokkal)(Róm 1,16; 2,9.10; 3,9; 10,12 ) — egy mondatban felmondja az egész páli

teológiát, megváltáselméletét(Róm 1.17) (54d num). Summázva benne azt, amihez ragaszkodása

következtében óhajtotta a Galata-levélben megtisztítani Ábrahám szövetségét a mózesitől, s aminek

következtében jelentette be Jézus szövetségét újnak a Korintusiaknak írt leveleiben, szabatosan

elválasztva azt az elmúló és hatályát veszített régitől, a mózesitől. Pálnál nem szokott baj lenni az

elvhűséggel. Most jó előre biztosítja magát? Szüksége van rá, ha arra gondol, hogy miket fog elmondani

hamarosan, a második fejezetben.

Miket? Olyasmiket, amikkel érvényteleníti a páli teológiát, annak egész újdonságát. Abszolutizálja velea harmadik lépcsőt, úgyhogy akár Jakab is írhatta volna. E második fejezetben előveszi jobbik eszét, s

felfedezi a vallások által sajnos nagyon ritkásan felfedezett spanyolviaszt. Azt, amit a fiatal Ady így

szólaltat meg egy karácsonyi versében:

"Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni..."

(Karácsony, 1899)

És hogyan mondja ezt Pál? Így: "...akik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül fognak elveszni is; akik

pedig a törvényt ismerve vétkeztek, a törvényen át kapják majd ítéletüket. Mert nem a törvény

hallgatói..., hanem a törvény megtevői minősülnek majd istennektetszőknek."(Róm 2,12—13)

Pontosítja is a törvényt: "használ a körülmetélés, ha megtartod a törvényt, de ha áthágod a törvényt,

körülmetéltséged fitymává lett".(Róm 2,25) Nem tudni, mennyire gyönyörödhettek el akkoriban az

ilyen szövegtől a szent szertartásaik megtartó erejében bizakodó zsidók. Lehet, hogy nem nagyon. De

az is elgondolható, hogy a Pált jól ismerők értékelték, és örömmel nyugtázták: Csakhogy belátod végre,

hogy használ. De az is elgondolható, hogy ismét mások ajánlották volna neki, hogy maradjon inkább

honi pályán, s mondja el ugyanezt a tanítását inkább az egyház, meg a páli első két lépcső rovására.



676

Például így: a keresztség használ, de ha áthágod a törvényt, nem leszel-e megkeresztelten is pogány...?

Erős a gyanúm, hogy Pál talán nem mutatott volna készséget a cserére.

Ezt abból következtetem, hogy lezárván a 2. fejezetet, búcsút mond annak a nagylelkűségének, hogy

Isten a lelkiismeretünk(Róm 2,15) és nem vallási hovatartozásunk alapján ítél meg majd minket. Búcsút

mond, mert a 3. fejezetben bejelentve az emberiség egyetemes bűnszituációját, levele hátralevőrészének majd egészét arra szenteli, hogy világossá tegye: ebből a reménytelen szituációnkból csak

Jézus golgotai halála tud kimenteni akárkit is. E kimentése ellenére is maradunk ugyan eddigi

szituációnkban, azaz változatlanul képtelenek vagyunk nem bűnözni, de a megkeresztelkedőknél Isten

hatálytalanítja majd bűnösségünket, és betudja nekünk az istennektetszést (38fg num).

c) békát meg kell cukrozni!

A 3. fejezetet mindjárt békacukrozással indítja: "Mi előnye (perisson = bősége, felsőbbrendűsége, azaz

hogy több, mint a nem-zsidó) van tehát a zsidónak? S mi haszna a körülmetélésnek? Minden

tekintetben sok. (Uram, bocsá', ha ezt olvassák a galaták, mit gondolnak Pálról — alighanem

skizofréniát, belső szakadást (skizmát), ha nem is ismerhették akkor még e kifejezést! — de folytassuk:)

Elsősorban az, hogy Isten rájuk bízta igéit. Mi következik azonban ebből? Ha egyesek hűtlenné váltak,vajon az ő hűtlenségük megszünteti-e Isten hűségét? Szó sincs róla.".(Róm 3,1—4) A válasz olyan egy

pofon + egy simogatás: hűtlenkednek ugyan, de Isten azért nem veti el őket. A fejezet végére nem

marad kétség: mindezek a nagyszerű — s korábban részben agyongyalázott — privilégiumok nem állják

útját annak... Ugyan minek? Hát annak, hogy a zsidók is besorolhassanak Isten üdvösségtervének

legújabb és Páltól megrajzolt szakaszába, ahol is Isten "istennektetszővé teszi azt..., aki Jézusban

hisz".(Róm 3,26) A zsidók nagy garral bejelentett felsőbbrendűségéből így nem marad semmi: "Isten

kizárólag a zsidóké? Nem, a pogányoké is? Bizony, a pogányoké is, mert egy az Isten, aki

istennektetszővé teszi a körülmetéltet... s a körülmetéletlent".(Róm 3,29—30) A fejezet záró mondata

ismét cukrozás, méghozzá olyan, amely kiválóan alkalmas arra, hogy az olvasó kezdje ne tudni, hány

óra: "Érvénytelenítjük tehát a törvényt hit által?" — kérdezi Pál. Én pedig mondanám, hogy bizony aztteszi teológiád az első két lépcsőben, méghozzá vastagon, s éppen ebben áll teológiád nagy újdonsága,

amire fel is hördül zsidó és Jakab (26. num) egyaránt... — de hát nem tudok közbeszólni, s így ő maga

válaszol feltett kérdésére: "Szó sincs róla. Sőt, inkább érvényt szerzünk a törvénynek".(Róm 3,31)

Érvényt szerez annak, aminek kimutatja majd — s ez a levél központi mondanivalóját alkotja! — teljes

tehetetlenségét (24.num)!

A következő fejezet nem hagy kétséget, hogy bizony szó van a törvény érvénytelenítéséről. Bizony

érvénytelenít Pál, s éppen ez az érvénytelenítés a tartalma a páli teológia első két lépcsőjének.

Ugyanazt mondja el e fejezetben, amit a Galata-levél már elmondott, de most gorombáskodás,

érzékenységet sértés nélkül. Azt mondja el, hogy Ábrahám is, mi is — törvény, meg cselekedetek, meg

körülmetélés nélkül — kizárólag csak a hit által lehetünk istennektetszőkké (2. lépcső). Istenszövetségese pedig az, aki elhiszi (2. lépcső), amit Pál az 1. lépcsőben állít: Isten hűségét hozzánk, ami

Fiának értünk halálra adásában nyilvánult meg. A levélben csak kétszer előforduló szövetség szó

helyett, 9 ízben is, az ígéret (12. num) áll. Azért állhat a szövetség helyett, mert az ígéret nem más,

mint a szövetség vonatkozástartalma az Isten részéről; tehát az ígéret éppen azt jelenti, amit Isten kínál

fel szövetséges partnerének, ám — Jézus meg a 2. fejezet tanítása szerint — a partner szövetségi

hűsége fejében.

Amit pedig az ember kínál fel Istennek a maga szövetségi hűségének igazolására, az — a páli teológia

nagy újdonsága szerint — nem abban áll, amit az ember csinál, amit letesz az asztalra

életteljesítményeként (az emberiség kultúrák feletti meggyőződésének megfelelően) —, hanem

(ennek kizáró ellentéteként) a páli megváltáselmélet parafálásában (= igaznaktartás, elfogadás), azazabban, amit Pál a hit szóval jelöl: "...ha a törvény emberei az örökösök, akkor üressé lett a hit, és



677

hatálytalanítódik az ígéret... Azért adatott tehát az ígéret a hit alapján, hogy kegyelemből

legyen...".(Róm 4,14.16) A törvény hatálytalanítódik és érvénytelenítődik itt minden mennyiségben!

Ezt a higgadtan elmondott, de teljesen egyértelmű páli mondanivalót a Galata-levél annak idején

megtoldotta azzal a düh-csomagolással, hogy a körülmetéléshez ragaszkodók Hágár-ivadékok, s Mózes

nem másíthatja meg az ábrahámi végrendeletet — az Isten és Ábrahám között létrejövő szövetséget

—, amelynek tartalmát hitben, ígéretben, kegyelemben definiálja a páli teológia — kizárva belőleminden törvényt és obszervanciát; főleg a körülmetélést. Kizárva még a múltra vonatkozóan is.

Most más a csomagolás. Nincsenek kiebrudalva az ábrahámi- jézusi szövetségből a körülmetéléshez

ragaszkodó zsidók sem. Csupán egyetlen feltételt kell teljesíteniök: el kell fogadniok ezt a páli teológiát.

Ez azonban felette tapintatosan fogalmazódik meg a levélben. Így: amennyiben "nemcsak körül vannak

metélve, hanem nyomába is lépnek atyánk, Ábrahám... hitének".(Róm 4,12) Ha zsidó olvassa e sorokat,

lehet, hogy rosszabbnak tartja az új változatot, mint az előbbit, mondván: Most már dühkitörés nélkül

és teljes nyugalommal tudatja velünk mint kétségtelen nyilvánvalóságot, hogy meg kell

keresztelkednünk, ha azt akarjuk, hogy Isten szóba álljon még velünk.

Hömpölyögnek egymás után az episztola traktátusai, melyek minden szépet és csúnyát elmondanak acsak szép hittel szembeállított törvényről (24c—h num), hogy aztán a 8. fejezet vége a himnusz

magasára emelkedvén vallja: Isten szeretete Jézus Krisztusban jelent meg számunkra. Ez pedig

szövetségteológiai szempontból ugyanazt jelenti Pál tudatában, mint amit az eddig mondottak

jelentenek: nincs másfelé üdvösség az ember számára, csak Jézus és az ő egyháza irányában. Az

olvasónak továbbra sem lehet kétsége, hogy a mulandó pedig elmúlt, ahogyan a 2Kor azt már megírta,

s amit a jelen — indulatmentes és kiegyensúyozott — levél bizony egyáltalában nem von vissza. Így jut

el a 9. fejezethez, melyben — s még a rákövetkező kettőben — be akar gyógyítani minden sebet,

melyet szövetségteológiájával valaha is zsidó szívekben ütött.

d) Kedves Izrael, meg fogsz térni!

Ha a Galata-levélben megátkozza (Gal 1,8—9;3,10.13) zsidózó ellenfeleit, most hajlandó lenne magáravonni az átkot, ha ennek fejében "test szerinti rokonait" sikerülne az üdv útjára vezetnie. Nemzete

iránti hő szerelem indítja erre. E három fejezeten belül az elhatározott jófiúság csúcson belüli csúcsra

jár. "Nagy az én szomorúságom, és szüntelen szívem fájdalma. Inkább azt kívánnám, hogy magam

legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerinti rokonaimért (suggenh =

honfitársaim!), az izraelitákért".(Róm 9,2—3) Pál lemondana az üdvösségről, ha ennek ellenében Izrael

üdvözülhetne, miként Damjanich, a szerb származású 48-as honvédtábornokunk, aki ki akarna

puszítani minden szerbet, s utána főbe lőné magát, hogy egy se maradjon belőlük.

Ezt a bejelentését követi a 3. fejezet elején megkezdett, de kevés fogható eredményre jutó elógium,

zsidó-felmagasztalás folytatása, amely itt már himnikus magasságra jut: "Övék a fiúság és a dicsőség, a

szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik

a Krisztus, test szerint...".(Róm 9,4—5) A levél első diaJhkh-helyével találkozunk itt; a szó többes

számban áll: az ábrahámi és a mózesi szövetség is az övék? Igen, mindegyik. Törvényadás és

istentisztelet — obszervanciák! — pozitívumként szerepelnek! Övék a fiúság és dicsőség — ők, és nem

mások alkotják Isten népét.

Mire jutnak a nagy feldicséréssel? Semmire. Meg kell tanulniok, hogy az elmondottak semmire se jók,

mert üdvösség dolgában nem lehet jó helyre születni: "Nem a leszármazás szerinti utódok az Isten

gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő (Ábrahám) utódainak".(Róm 9,8) Hágár vagy

Ézsau példájából tudnia kell ezt minden zsidónak, s természetesnek tartani, hogy ő maga is kieshetik

az utód-vonalból, bár Izsák és Jákob leszármazottja volna. De van valami, amit nem tudhatnak. S mostezt magyarázza el nekik. Magyarázata — a 2. fejezetnek, Pál jobbik eszének a kontrapunktja. A



678

magyarázatban csúcsra jár — immár nem az elógium, hanem — az egy jófiúskodás, egy elvhűség

ritmusának megfelelően — most a páli első lépcső. Megtudjuk, hogy üdvében—kárhozatában az

embernek semmi szerepe sincs — tagadva a harmadik lépcsőt. Most minden, de minden az Istenen

fordul. Üdvben, kárhozatban egyaránt. Következik az episztolában egy hajmeresztő excursus a

különféle rendeltetésű edényeket (bilit meg nem-bilit) kikorongozó fazekas példája nyomán Istenről:

"Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem... Könyörülök majd azon, akin könyörülök... nem azé, aki akarja;és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené" annak eldöntése, hogy mi lesz örök sorsunk; üdv-e,

avagy kárhozat ; "...akin akar megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít".(Róm 9,13—18) Megszólal

ellene a jobbik esze: "Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki állhat ellene akaratának?" A kérdésre adott

válasz minősítésést G. B. Shaw fekete leányzója adja meg: Ez nem érvelés, hanem csúfolkodás (Fekete

leányzó keresi az Istent). Ezzel intézi el jobbik eszének hangját: "Ugyan, ki vagy te, ember, hogy vitába

szállsz az Istennel", s következik a fazekas-Isten példája.(Róm 9,19—20)

A nagy felmagasztalásnak az a vége, hogy Pál summáz: a pogányok eljutottak az istennektetszésre,

Izrael viszont nem: "mivelhogy nem hit, hanem cselekedetek útján akarták azt elérni".(Róm 9,30)

Marad a tört vér fekete folt, s az egész 10. fejezet ezt a végeredményt deklinálja tömény páli teológiaialapon, hogy a végén még egy Izajás-idézetet is zúdítson szegény izraeliták nyakába: "Egész nap

kitártam karjaimat az engedetlen és ellenszegülő nép felé".(Iz 65,2; Róm 10,21) Pál megdícsérheti

magát: egy jottányit se engedett; sőt, az episztola-műfaj lehetővé tette, hogy olyan alapossággal fejtse

ki teológiáját, mint amilyennel egyetlen levele sem dicsekedhetik. Ebből tanulhatjuk meg, hogy mi az

a dikaiosunh tou Jeou, melyet Istentől kapunk, s amely egyedül ér valamit, szemben a magunk

összeszedhetjük-féle dikaiosüné tón ergón-nal, mellyel egyébként semmire sem megyünk (39. num).

Így végződjék a himnikus magasságot elérő felmagasztalás? Nem így végződik, dehát az episztola-műfaj

lehetővé tesz ilyen betéteket.

A 11. fejezetben újra próbálja simogatni az előző levelekben inkább csak drótkefével leápolt

honfitársakat. Vajmi kétes sikerrel. Azzal kezdi, hogy Isten nem vetette el Izraelt, s azzal végzi, hogymajdcsak megtér az egész Izrael. Hova? Hát oda, ahol Pál van. S közben dicséri a hozzá már

csatlakozókat, és csúnyákat mond azokról, akik ezt nem tették. Elmondja, hogy azért jó is született ám

abból, hogy honfitársai renitenskednek, mert így lett őbelőle a gójok apostola. A nem renitenskedő,

mert megtért pogányoknak azonban nem szabad fennhéjázóknak lenniök Izraellal szemben, mert

Izrael ám a szelídolajfa meg a szent gyökér, ők pedig csak ebbe beojtott ágak. S végül elmondja nekik

a titkot, hogy a pogányok megtérését követően üdvözülni fog egész Izrael, ahogy meg van írva:

"Eljön Sionból a Megváltó;

eltávolítja a gonoszságot Jákob házából,

és én ezt a szövetséget adom nekik,

amikor eltörlöm bűneiket".(Róm 11,26)

Felhasználja fazekas-excursusának eredményeit, s Izrael egész meg-nem-térési ficánkolódását

átkönyveli Isten számlájára: "Isten mindenkit az engedetlenségbe zárt egybe, hogy mindenkin

megkönyörüljön".(Róm 11,32) Az excursus során még felvillant jobbik eszének tiltakozása e koncepció

automatikája és bábjátékozó Istene ellen. Most csak egy istenmagasztaló himnusz jelzi a felmerülhető

problémákat. Megdicséri az érthetetlenre rajzolt Istent annak érthetetlenségért: "Milyen

megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kiszámíthatatlanok az ő útjai! Ugyan ki értette meg az Úr

szándékát...?"(Róm 11,33—34) (3—9. num).



679

e) Előrelépés elfelé

Mire jutott a szövetségteológia levelünkben? A Galata-levél kitudta s zsidókat az ábrahámi—krisztusi

szövetségből. A Korintusi levelek új szövetségének túlsó partjára kerülnek a régi szövetséghez

ragaszkodó zsidók. A Római levél felcsillantja a reményt, hogy a zsidók is csatlakoznak majd a

szövetséghez, mely már nem is új a régivel szemben, hanem a szövetség egyáltalán, s amely az adott

jelenben már az egyedül létező szövetség.

Pál újra nagyot lépett. Elfelé. Ha a 2. fejezetet bontotta volna ki, közeledett volna a zsidókhoz..., és

Jézushoz is. De nem azt tette. Betonba ágyazta a három lépcső mély ellentmondásait, s megfejelte a

haragvó és engesztelést kívánó Istent egy bábjátékozó Istennel.

Zsidók felől nézve taszítóbbnak gondolom ezt a zsidó múltról és kiválasztottságról annyi szépet és jót

elmondó episztolát, mint a korábbiakat: bekebelezi őket abba, amihez alig van közük. Olyan ez, mint

Rahner gondolata az "anoním keresztényekről": egyetlen nem-keresztény sem hatódik meg tőle, mert

nem közösnevezőt keres, csak megállapítja, hogy a mi teljes igazságunkból több mindenre rátaláltak

már a többi vallások is.

Gondolkodhatunk: miért halnak hamvukba a valóban egyetemes (kata colon = katolikus)

kezdeményezések? Miért halnak hamvukba még azoknál is, akik tudják, hogy csak tükör által és

homályban vagyunk képesek látni? Alighanem azért, mert többet nyüzsgünk, mint amennyit

imádkozunk. Alighanem azért, mert a Sátánnak nincs szüksége katolikus, hanem csak partikuláris

koncepciókra, amelyek aztán a császár kardjának a segítségével próbálnak egyetemes érvényt

biztosítani maguknak. A partikuláris univerzálist. A csak-valakiknek való mindenkinek valót. Próbálnak,

de hiába.

f) Még mindig nem az egyetlen szövetség

Pál megelégedett lehetett magával, amikor újraolvasta episztoláját: aranyos voltam, jóságos voltam,

invitáltam őket, szívhangon szóltam, elismertem, megbecsültem őket, és nem is engedtem anegyvennyolcból sem. Egyre nem gondolt: azonosul-e Isten a páli negyvennyolccal. Nem gondolhatott

rá. Képtelen volt ilyesmire gondolni. Nem volt az ilyesmi a kor szellemében. Ilyesmik csak a

Szókrátészek meg a Jézusok szellemében találhatók. Lessing Bölcs Nátánja alighanem ma is csak

szépirodalmi konstrukció. Ha valaki valláson belül állva — tehát nem úgy, mint Lessing — próbálkozik

a vallásokat mind átölelni kész Isten fogalmával operálni, bizony marginalizálódik a maga vallásán belül.

S alighanem marginalizálódik a maga államán belül is, amely rendre szövetségben van valamelyik olyan

vallással, amely úgy tudja, hogy léte fordul azon, hogy Isten egyetlen és tévedhetetlen vallásának

tekintse magát.

S mivel a vallás horizontális szövetsége, a bármiféle egyház — nagyúr, s mivel az állam is nagyúr, és ki

merészelhetné semmibe venni e két nagyurat, ennek következtében az egyetemes Isten egyetemesIstenben gondolkodó tolmácsa nemcsak az egyházon s államon belül, hanem magán a társadalmon

belül is marginalizálódik. S ha marginalizálódik, akkor — fajsúlya válogatja — keresztre is kerülhet. A

meggyilkolt próféta sírját pedig a hálás utókor — egyház, állam, társadalom egyaránt — előbb-utóbb

díszíteni kezdi, aminek erejében közvélekedéssé érik, hogy az egyházi hierarchiák irányító szavára

mindhármuknak joga és küldetése is Isten következő, soros prófétáját marginalizálni, vagy akár meg is

gyilkolni. "S megint előlről" — jut eszembe Babits korai, soha véget-nem-érő verse:

A véghetetetlen protikusznak egyhangu oldalívei

rejtett forrású fényben úsznak.

Mi haszna széttekinteni? A sima égnek semmi ránca





681

105. A GYŐZTES EGYHÁZ

a) Mi vagyunk a körülmetélés!

58 elején írja levelét Pál a Rómaiakhoz Korintusban. Pünkösdre már Jeruzsálemben van, ahol megkapja

vallása hierarchiájától az Isten tolmácsainak kijáró legnagyobb kitüntetést: meg akarják ölni.(ApCsel

23,13;24,1;25,2—3) Ennek bekövetkezését elkerülendő inkább a pogányokra bízza sorsát: feljebbez a

császárhoz, és állami költségen — fogolyként — Rómába szállíttatja magát.(ApCsel 25,12;27,1) Két évvizsgálati fogság után szabadlábra helyezik; a római jog ellen semmit sem vétett.(ApCsel 26,32 )

Vizsgálati fogsága kibírhatós volt: "Pál engedélyt kapott, hogy saját szállást vegyen egy katona őrizete

alatt... Két álló esztendeig ott maradt bérbe vett szállásán, s fogadott mindenkit, aki csak fölkereste.

Hirdette az Isten Országát, és bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról".(ApCsel

28,16.30) Hogy egészen kibírhatós legyen, régi és kipróbált testvérek is érkeznek hozzá: Timóteus, a

leghűségesebb tanítvány, aki már jó évtizede kíséri őt mindenfelé útjain, Filippiből pedig Epaphroditosz

megy el hozzá.(Fil 1.1; 2,19.25)

Meghatott-e valakit a Római levél békülékenynek akart hangja a zsidókeresztények közül Rómában,

nem tudhatjuk. Hogy Filippiben—

ha ugyan olvasták —

nem hatotta meg őket, arról Epaphroditoszbeszámolt. Ennek következtében volt kénytelen a Filippi levél szövetségteológiája visszakapcsolni a

Római levél előtti hangszerelésre. Megtette ezt anélkül is, hogy a szövetség, ígéret, Ábrahám, Mózes

szavakat megtalálnók a levélben. Ott van azonban a peritomh,(Fil 3,3.5) a körülmetélés — még

kicsavart formában is: katatomh = elmetélés, megmetélés jelentéssel — meg a törvény,(Fil 3,5.6.9)

amelyek jegyében kiborult jó néhány éve a galatáknál a liszteszsák.

Ezért van aztán ennek a csupaszívnek, csupaörömnek mondott levélnek egy másmilyen hangja is,

amikor azokról szól, akik irígységből (jJonoV), versengésből (eriV), viszálykodásból (eriJeia), s bizony

nem szentségből, hanem Pálnak a bilincsein felül is gyötrelmet okozni akaró szándékból hirdetik a

Krisztust.(Fil 1,15—17) Alighanem ezekre a Krisztus-hirdetőkre gondol, amikor buzdítja olvasóit: meg

ne rettenjenek az ellenfelektől (antikeimenoV), s ez a magatartásuk lesz amazok számára kárhozatuk(apwleia) előjele.(Fil 1,27—28)

Nem episztolát, hanem levelet írt egy egyháznak, mellyel kiemelten bensőséges volt a kapcsolata: csak

a filippiek viszonozták gondoskodásukkal szolgálatait.(Fil 4,15—16) Testvéreknek (adeljoV) ír —

kilencszer is megtaláljuk levelében e szót, mely itt nagyobb gyakoriságot mutat (2,2), mint a C.P.

egészében (1,7) —, s talán ez is magyarázza, hogy elengedi magát; jobban, mint egy episztolában, s

talán mélyebben enged magába látni, mint többi levelében. Itt, és csak itt számol be megtéréséről:

"megragadott (katalambanw) a Krisztus Jézus"; s megvallja testvéreinek: "nekem az élet Krisztus, és

meghalni nyereség".(Fil 3,12;1,21) Másfelől viszont nem találhatók e levélben diplomatikus

megközelítések, nincsen szó benne a körülmetélés "hasznáról",(Róm 3,1) meg a Római levél 2.

fejezetének kiegyensúlyozott pluralista ökumenizmusáról sem. Kárhozatról van szó, mert újra élesbemegy a lövészet: "Óvakodjatok a kutyáktól, óvakodjatok a gonosz munkásoktól, óvakodjatok az el- és

megmetéltektől. Mi vagyunk a körülmetélés, akik Isten Lelkétől indítva szolgálunk... és nem a húsba

(sarx) vetettük bizalmunkat".(Fil 3,2—3 )

Ez a "mi vagyunk a körülmetélés" fordulat szövetségteológiai értékű. Azt jelenti, hogy az az új

szövetség, melyre gondolati fejlődése során eljutott, egyedüli legitim folytatója annak az üdvtörténeti

vonalnak, amelyet a múltban részint Ábrahám, részint Mózes képviseltek. Folytatása ez a rómaiaknak

írt levélben megtett gondolati fejlődésének. A szelídolajfa ágai letörtek; a nemzetek apostolának

munkája ojtatott bele a szelídolajfába, s most már övék a fa mindenestül, gyökerestül is, s nem a letö rt

ágaké. Akik a régit képviselik, képtelen magatartást tanusítanak: saját múltjukat adják fel, el és

megmetéltekként ragaszkodnak valamihez, ami immár visszavonhatatlanul a múlté.(Róm 11,17sköv)



682

Szenvedélyes hangon számol be még a maga ehhez a múlthoz a legelkötelezettebb fokon ragaszkodó

múltjáról, amelyet immár elvetett: "...a törvényben követelt istennektetszés szempontjából

feddhetetlen voltam... kárnak ítéltem Krisztus... az én Uram ismeretének páratlan nagysága miatt.

Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent....".(Fil 3,6—8) Ma már veszteség és mit sem

érő számára az, amit valamikor a legnagyobbra értékelt. Miért? Mert rájött valamire. Mire? A páli

teológiára: "nincs saját intennektetszésem a törvény alapján, hanem a Krisztus hűsége alapján vanistennektetszésem,, Istentől való istennektetszésem, a hit alapján...".(Fil 3,9) Rájött az első két

lépcsőre, s nincs módja megérteni azokat, akik továbbra is, Jézus után is, körülmetélten óhajtják

szolgálni lelkük Istenét; akkor sem, ha ezt magán Jézus Krisztuson keresztül kívánják tenni.

b) "Ország" helyett "Egyház"

A zsinagóga (sunagwgh) 56 ízben kerül elő az Úsz-ben (96a num), de a C. P.-on belül egyszer sem. Ezzel

szemben az egyház (ekklhsia) szóval 62 ízben is találkozunk a páli levelekben. A zsinagógát váltotta le

vele? Ha a Damaszkus előtti Pálra gondolok, akkor igen. Ha a Damaszkus utánira, akkor nem azt, hanem

valami mást, a Jézustól használt kifejezést és részben tartalmat is: az Isten Országát (basileia tou Jeou)

váltotta le az egyházra. Talán emlékezünk még e mondatra: Az evangéliumok Jézusa tanítványokból

álló országról beszél, Pál pedig egyházról, melynek Krisztus, a kegyelem és a hit erejében megszerezte

az istennektetszést, ahogyan azt a páli evangélium előadja (1d num).

A szövetségteológia végül is Pálnál az egyházba torkollik. Jézus alig beszélt — lehet, hogy egyáltalán

nem beszélt, csak Máté adta ajkára — az egyházról, mert közösségét, a Tizenkettőt a meglevő

szövetségen s a zsinagógán belül működő megújhodási mozgalomnak, folyamatos

szövetségmegújítónak akarta, mely nem feltétlenül kívánja külön névvel is megjelölni magát.

Reménytelen törekvés: ha nem ad egy mozgalom nevet magának, elnevezik az alapítóról a kívülállók:

bencések, ferencesek, domonkosok, stb. Jézus mozgalma esetében: nosrim (názretiek) a kívülállók

részéről, christianoi (krisztusisták, keresztények) — az antióchiaiak (kívülállók?) részéről. Jézusnak nem

a név volt a fontos, hanem "mesterségünk címere": az, hogy keressétek az Isten Országát! Pálnak azajkán viszont írói pályája kezdetétől fogva (korábban is? — nem tudhatjuk) kopik az Isten Országa

kifejezés, hogy átvegye annak helyét az egyház. Tegye ezt nyilvánvalóvá az alábbi táblázat.

A táblázat felső része az Úsz. egészében veszi számba a két szó előfordulásait; az alsó rész az egyes páli

levelek adatait hozza. A basileia a Corpus Paulinumban mélyen az átlagsűrűség alatt (0,37), az ekklhsia

magasan az átlagsűrűség fölött (2,31) szerepel. A Corpus Paulinum-on belül a basileia használata nem

mutat különösebb ingadozást: az 1Kor 5 előfordulása a csúcs, s a Róm 1 előfordulása a relatív

mélypont. Azért csak relatív, mert nyilván feljebb van, mint az az 5 levél (2Kor, Fil, 1Zim, Tit, Filem),

melyekben egyszer sem kerül elő szavunk. Nagyobb ingadozást mutat az ekklhsia: az Efezusi levél a

maga 9, ill. az 1Kor 22 előfordulásával a csúcson áll, a Róm pedig egyértelműen legalul.

Újsz Evv ApCs C.P Zsidó Kat.lev Jelen.

basileia 162 126 8 14 3 2 9

sűrűség 1,66 0,37 0,37 0,62 0,22 0,77

ekklhsia 114 3 23 62 2 4 20

sűrűség 0,06 1,50 2,31 0,79 0,62 2,43

1—2T Gal 1Kor 2Kor Róm Fil Ef Kol Fm Paszt

basileia 2 1 5 — 1 — 1 2 — 2

sűrűség, 0,72 0,36 0,62 — 0,12 — 0,34 12 — 0,49

ekklhsia 4 3 22 9 5 2 9 4 1 3

sűrűség 2,01 1,2 3,86 2,39 0,84 1,46 4,38 3,20 2,9 1,10



683

74. táblázat: Ország és egyház az Újszövetségben

c) Ki írta az Efezusi levelet?

A hagyományos elképzelés szerint ezt a levelet is Pál első római fogsága szülte, 61 és 63 között. A

szakemberek viszont nem tudnak megegyezni abban, hogy ki a levél szerzője. Számomra is eldöntetlen.

Két lehetőség van. Az egyik: csak börtön volt az a bérelt szállás, csak rajta voltak (kezén?, lábán?,mindkettőn?) a bilincsek, napi sétája valami zárt helyen lehetett, de városnézésre aligha volt módja, s

így több ideje maradt spekulálni, mint Arábiát(Gal 1,17) leszámítva bármikor. Talán találkozott is

valakikkel, akiktől egyet és más hallhatott, tanulhatott, s talán volt valami olvasmánya is, amely hatott

rá. Nem olvastam arról, hogy nyomára bukkantak volna olyan személynek, olvasmánynak, melyből Pál

szervesen gazdagodhatott, de ettől még nincs kizárva a lehetősége. Azt mondom: szervesen

gazdagodott. Azért fogalmazok így, mert a levél tisztán csengi vissza a sajátosan páli tanítást: "...a harag

fiai voltunk embervoltunk következtében... de Isten gazdag lévén a könyörületben, az ő nagy szeretete

miatt, amellyel szeretett minket, életre keltett a Krisztussal együtt — kegyelemből van üdvösségtek...

kegyelemből van üdvösségünk a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetek

fejében, hogy senki se dicsekedhessék... a törvényt tételes parancsolataival együtt hatálytalanította...

a kegyelem pedig mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott...".(Ef 2,3.4.8.9.15;

4,7) Mindezen állítások nem ki- és beollózott mondatok valahonnan valahová, hanem a szerző sajátjai,

amelyeket a tartalom egészébe szervesen beilleszkedő építőelemként használ a maga vadonatúj

művének felhúzásához. Aki három éve képes volt — gondolatait tovább bontakoztató — Római-levelet

írni, annál nem kizárt, hogy az akármilyen, de mégiscsak új élmények hatására képes lehet továbblépni

is, tartalomban s formában (szókincs és fordulatok) egyaránt, s megírni egy új episztolát. Mert episztola

ez az írás a javából. Episztolább a Római-levélnél. Személyes vonatkozás csak a bilincs(Ef 3,1;4,1) meg

egy név: Tychikos.(Ef 6,21) A Római-levél szerzője — pedagógus, az Efezusié — professzor. Nem

szenvtelen ugyan, de nagyon magasban jár, s azonnal himnusszal indít: "Áldott legyen az Isten és a mi

Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket minden mennyei lelki áldással Krisztusban...", s

mintha egyetlen lélegzetre mondaná el az első két fejezet közel félszáz versét.

A másik lehetőség: egy kiváló Pál tanítvány a szerző. Nem lehetetlen. Ha tudott Pál Zsidó levélt író

tanítványt nevelni, még inkább tudhatott egy tőle jóval inkább függőt (az Efezusi -levél feltételezett

szerzőjét) nevelni. Az sem érv ez ellen, hogy ekkora tehetséggel hogyan lehet valaki egy mű szerzője.

Azért nem érv, mert a Zsidó-levél szerzője esetében sem akadtunk második vagy harmadik műnek a

nyomára. S azért még kevésbé érv, mert a feltételezett szerző írhatta a Kolosszei levelet is. —

Akárhogyan is van: a szerző ismerete nélkül is hatott és hat ma is a mű. S ezenfelül: új lépést is jelent

— ha Páltól származót, ha nem — a szövetségteológia útján.

d) Szövetség és egyház

Az Efezusi levélnek van egy szövetség-(Ef 2,12) és kilenc egyház-helye.(Ef 1,22; 3,10.21;5,23.24.25.27.29.32) Az egy beleágyzódik a kilencbe. Az első egyház-hely Krisztusról beszél.

Az Egyház,(Ef 1,22)

amelyben van egy mindenekfeletti Fej

amelynek Isten adta ezt a Fejet

amely ennek a Fejnek a teste

amely az Isten teljessége

amely a mindenkit minden tekintetben teljessé tevő Istennek a teljessége.



684

Ebbe a teljességbe beletartoznak a pogányok (nemzetek, nem-zsidók) is, akiket fitymának nevez a

körülmetélés (a zsidóság), amelyet azért neveznek így, mert húsuk kézzel körül van metélve.(Ef 2,11)

E nemzetek(Ef 2,12—13 ) azok,

akik a múltban Krisztus nélkül éltek

elkülönültek Izrael közösségétől

idegenek voltak az ígéret szövetségeitől

reménység nélkül éltek a világban

Isten nélkül éltek a világban

akik azonban most már Krisztus Jézusban vannak

akik a távolból a közelbe kerültek Krisztus vére által

Ez a Krisztus(Ef 2,14—22) az,

aki a mi (fityma és körülmetélés) békességünk,

aki a kettőt eggyé tette

aki lebontotta a kettőt egymástól elválasztó falat

aki hatálytalanította a tételes parancsok törvényét

aki a kettőt egyetlen új emberré teremtette

aki mind a kettőt kiengesztelte Istennel a kereszt által

aki egy testté tette őket

aki megölte a köztük levő ellenségeskedést önmagában

aki békét hirdetett a távoliaknak és a közelieknek

aki által szabad az útja mind a kettőnek egy Lélekben az Atyához

akinek folytán a nemzetek már nem idegenek és jövevények

akinek folytán a nemzetek a szentek polgártársai

akinek folytán a nemzetek Isten házanépe

akinek folytán a nemzetek ráépültek az apostolok és a próféták fundamentumára és a sarokkő

Krisztusra.

akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekedik az Úrban

akiben a nemzetek is egybeépülnek Isten hajlékává a Lélek által.

S ezek után visszatérünk az elejére:

az Egyház(Ef 3,10.21;5,24.25.26.27.29) az,

amely által ismerik meg a földöntúliak Isten bölcsességét

amelyben Istené a dicsőség Jézus Krisztus által



685

amely alárendelődik Krisztusnak

amelyet Jézus szeretett

amelyért Jézus odaadta magát

amely megszentelt

amelyet igéjével Jézus megtisztított a vízfürdőben

amelyet dicsőségben állít majd maga elé Jézus

amelyen ne legyen ránc, folt meg ilyesmi

amely legyen szent és feddhetetlen

amelyet Jézus táplál

amelyet Jézus gondoz

amely az a test, amelynek mi a tagjai vagyunk

amelynek kapcsolata van Krisztussal

amelynek a Krisztus-kapcsolata — nagy titok.

A titok annyiban titok (60c num), hogy korábban nem jutott tudomásunkra, csak most ismertük meg;

most, amikor Isten elárulta, tudomásunkra hozta. többé már nem titok. A Corpus Paulinumnak utolsó

diathéké-helye egyháztanná szélesül. Pál számára e levélben a szövetségtan immár a múlté. Nincs min

vitázni. Krisztusé a szövetség, s ez a szövetség látható alakot ölt az egyházban, amely szó immár

nemcsak egyes helyi gyülekezeteket jelent, hanem azok összességét is. Tagjai zsidók és nem -zsidók.

Megszűntek a körülmetélésből adódó gondok. Magasztalhatjuk Isten jóságát és Titkát, Krisztusönátadását és vérét, és rajta lehetünk, hogy Isten szent templomává épüljön az egyház, amely

megszüntette az emberiség eddigelé két különböző csoportját azáltal, hogy önmagában egyetlen és új

embert (42. num) hozott létre, és annak új közösségét is.

A levélben vannak gondok, az episztolában ezek kikerülhetők. Ki, mert felkínál valamit, amit rendben

levőnek és minden problémát megoldónak gondol. Kétezer esztendő után sem bizonyult e felkínált

szövetségtan annak. S mi több: a felkínáló maga is kettővé, sőt, nagyon sokfélévé lett: ortodoxok,

katolikusok, protestánsok, stb.

Egy írás rendre csak tárgyalási alap lehet, s legyen bármilyen szép és okos, mindenképpen és szabadon

megvitatandó, hiszen Isten nem szériában dolgozik, egyedi példányokként kerülünk ki kezéből: "a

kegyelem mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint"(Ef 4,7) adatik; mennyiségileg is,

minőségileg is. A felkínálást abszolutizálni, égből pottyantnak s így vitathatatlannak tekinteni, eleve

meghiúsítja a kettőt eggyétevési kisérletek sikerének a lehetőségét is.

e) Nincs többé körülmetélt és körülmetéletlen

A Kolossze városába írt levél már nem episztola. Rövidlete és világos kifejtése, részben továbbfejtése

is, az Efezusba írt levél gondolatainak. A két levél ugyanazon szerző munkája, esetleg lekoppintás az

Efezusitól megokosult szerző részéről. Tíz személy nevét is megemlíti, két további város is látókörébe

kerül(Kol 4,13) — valóságos, személytől személyig érő levél.

A páli megváltásteológia csak háttérismeretként szolgál. A Fej, a Test, az Egyház, a Titok — az előző

levél anyagából — alapos magyarázatot kapnak. Egy vonatkozásban többletinformációt is kapunk: a

mennyei szféra nemcsak értesülést kap az egyház által, hanem Krisztus egyúttal a "fejedelemségek és



686

hatalmasságok"(Kol 2,10) feje is, akiket Isten "lefegyverzett, nyilvánosan megszégyenített és

diadalmaskodott is rajtuk Krisztusban".(Kol 2,15) Ezenfelül Isten Krisztus által nemcsak a földiekkel

engesztelődik ki, hanem a mennyeiekkel is. Hogy közelebbről kik ezek, és miben áll akár lefegyverzés,

akár kiengesztelődés, s hogy miért volt mindezekre szükség, az nem világosodik meg. Összesen ennyit

állít: "Tetszett az egész Teljességnek (Istennek), hogy Benne (Krisztusban) lakjék, és hogy általa

békéltessen meg önmagával mindent, a földieket és a mennyeieket, úgyhogy békességet szerzett akeresztfán kiontott vére által".(Kol 1,19—20) Goethe Faust- ja beszél famulusának, Wagner-nak arról,

hogyha néhány fix pont birtokában levőnek tudjuk magunkat, akkora szellemi épületet tudunk arra

építeni, amekkorát csak akarunk. A teológiai spekulációban pedig — kísérleti ellenőrzési lehetőségek

híján —, ahogy csak akarunk, úgy szakadhatunk egyre messzebb és messzebb attól a részint egyszerű,

részint szomorú ténytől és valóságtól, hogy urak és papok megint kinyírtak Jeruzsálemben valakit, aki

Istenre hivatkozva az egyetemes emberszeretet igéit tanította.

Mindazonáltal a szerző égboltja nem egészen felhőtlen.

Bizonyos birtokában van a nagy eredménynek: "Nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és

körülmetéletlenség,, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem csak Krisztus van. Ő minden, és Ő vanmindenben",(Kol 3,11) mégis tudja, hogy e nagy és végső eredményt védeni is kell, mert az ember be

nem éri a tiszta és magasztos teológiával s a feddhetetlen szeretet-életre buzdítással. Nem éri be,

foghatóbb kapcsolatokra is éhezik a transzcendens világgal. Ez az éhsége pedig utat nyit a vallásokban

annyira megszokott obszervanciáknak, amelyek rendre fölibe akarnak nőni a helyes tanításnak, s

előbb-utóbb népi vallásosságként tért is nyernek. Szerzőnk azonban még az ezt megelőző, szigorúan

elzárkózó fázisban leledzik. Étel, ital, ünnep, újhold, szombat, alázatoskodás, angyalok tisztelete,

látomások, ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg, ne is érintsd, magunk csinálta kegyeskedés, alázatoskodás,

önsanyargatás — mindezek összefoglaló neve: a világ elemei (stoiceia tou kosmou) — olyan

magatartások, melyekre a Főhöz ragaszkodás helyett kerül sor; értékük, hasznuk nincs, csak

felfuvalkodottságra vezetnek.(Kol 2,16—23) Nem tartozik ezek sorába a keresztség, melyben Jézussalegyütt meghalunk és feltámadunk,(Kol 2,12) s aminek erejében az odafent-valókra törekszünk,(Kol 3,2)

és magunkra öltjük új emberként a szeretetet, amely tökéletesen egybefog mindent.(Kol 3,10.14)

Az új és kész szövetségteológia birtokában is ott vagyunk, hogy nem a törvény meghallói, hanem

cselekvői minősülnek istennektetszőknek, ahogyan ezt a Rómaiakhoz írt episztola megállapította.(Róm

2,13)

f) Üdvözítője minden embernek, de leginkább a hívőknek

A 13 páli levélből még négy van hátra — időben. A biztosan Páltól írt Filemon-levél, s a nagy

valószínűség szerint nem Páltól írt három pasztorális levél. A páli szövetségteológiát ezek nem viszik

tovább. Hiányoznak belőlük azok a tényezők, amelyek kiváltották e teológia megszületését. Kettőre

gondolok. Az egyik: a zsidóság nagyobb súlya az egyes helyi egyházakban; s a másik: Pál forradalmi,

háromlépcsős teológiája. Ezek adták azt a talajt, amelyen a szövetségteológia kivirágozhatott.

Tárgya és rövidsége következtében a Filemon-levél eleve irreleváns szempontunkból. Ami a három

pasztorális levelet illeti, azoknak megírására minden bizonnyal a zsidókeresztényeket a zsidóságból

kiközösítő Jamniai Zsinat (94 körül) után került sor. A kiközösítés hatására a zsidókeresztények vagy

megszűntek keresztényeknek lenni, vagy elindultak a teljes hellenizálódás, azaz a pogánykeresztények

közti felszívódásnak az útján. Ilyen körülmények között kardoskodni a körülmetélés mellett, ha egyszer

úgy sem vehetnek részt népük vallási és közösségi életében, lélektani lehetetlenségnek tetszik. "De

mégiscsak körül kell metélkednünk!" — ez a vélekedés Jamnia után a Páltól alapított és lényegében—

többségében pogánykeresztényekből álló gyülekezetekben aligha hangzott el. Megszűnt ezzel aszövetségteológiára késztető tényezőkből az első.





688

106. A JÉZUSI ÉS PÁLI SZÖVETSÉGTAN

a) miben egy gyékényen árulnak

A páli szövetségtant szeretnők rátenni az általunk feltételezett jézusi szövetségtan mérlegére.

Aligha kétséges, hogy Jézus ama szövetségnek címzettjeiként, amelyhez fűződő hűségét a maga

vérének ontásával pecsételte meg, azokat az Izraelhez tartozókat és oda nem tartozókat tekintette, akik szavukkal és életükkel igent akarnak mondani arra az Országra, amelynek örömhírét hirdette. Ez

annyit jelent, hogy Jézus a maga feltételezett szövetségtanában nyilván az Ábrahámnak adott

egyetemes áldás ("Tebenned áldatnak meg a föld minden nemzetségei"),(Ter 12,3) folytatásaként

felszámolta azt a partikularizmust, azaz csak Izraelre korlátozódást, amely a Sinai-hegyi szövetséget

alapjában jellemzi. Ebben Jézus és Pál közös gyékényen árulnak.

Az sem kétséges, hogy Jézus a Sinai-szövetségen nem csak a szövetség címzettjeit illetően módosított,

hanem a szövetség tartalmát illetően is, hiszen a törvény tökéletesítését küldetése tartalmának

tekintette. Ez annyit jelent, hogy eme szövetség tartalma, amelyhez fűződő hűségéért vérét is ontotta,

transzcendálta mind az ábrahámi, mind a Sinai-hegyi szövetség tartalmát. Ezt tette, hiszen az

ellenséget sem kizáró egyetemes emberszeretet szükségképpeni tartalma a szövetségnek, ha egyszerannak címzettje kivétel nélkül minden ember. Ez a szövetségtartalmi módosítás akkor is tény, ha Jézus

a múlt iránt nagylelkűen, a horizontális szövetségen belül szakadást előidézni nem akarván, az atyákkal

kötött szövetség summájának vallotta a maga új borát. Hogy Pál ugyancsak az egyetemes

emberszeretetet vallotta a jézusi közösségek, ha tetszik a jézusi új szövetség tartalmának, az megint

csak nem lehet kétséges. Közös gyékényük tehát erre is kiterjed. Mire nem terjed ki?

b) miben már nem árulnak egy gyékényen

Jézus szövetségének tartalma, ami az isteni ígéretet nézi, nem csupán transzcendens. Az örökélet az ő

számára a szeretet immanens életét is jelenti. Az Isten Országa temporális célkitűzést is jelent, az idők

végezetéig tartó érvényűt. A szelídeké lesz a föld! — mondja Jézus akkor, amikor az még egyáltalán

nem a szelídeké, és mi sem mutatott arra, hogy holnaputánra már azoké is lesz. S ma, kétezer esztendő

múltán, még mindig kevés jele van a megvalósulásnak. Ezzel szemben Pál a maga részéről befejezte az

emberi történelmet, saját életében várta annak befejeződését (98e num).

Pál elvetette a Sinai-szövetséget. Nem azon az alapon vetette el, hogy Jézus módosított az atyákkal,

Mózessal kötött szövetségi tartalmon. Hanem, mint láttuk, azon az alapon, hogy az általa megtartott

ábrahámi szövetség és a jézusi új szövetség közös tartalmának tekintette a bármiféle

törvényteljesítéssel szembeállított és azt helyettesítő hitet.

Pál számára ez a hit alapvetően nem csupán a Jézushoz csatlakozást jelentette egyáltalán, hanem két

tekintetben is eltért hitfogalma a jézusitól: erkölcsi és obszervanciális tekintetben. Ami az elsőt illeti,

Pál szétválasztotta a hitet és a hűséget. A hit nála — legalábbis a 2. lépcsőben — nem tartalmazza a

törvényteljesítést. Sőt, kölcsönösen kizárják egymást (22. num). Jakab kritikája képviseli a kettő (hit és

hűség, hit és törvényteljesítés) széjjelbonthatatlan jézusi egységét (26. num). Gyakorlatilag ez Pál

idejében nem okozott gondot, mert a 3. lépcsőben nem kevésbé kívánta a szeretet cselekedeteit, mint

Jézus és annak személyes tanítványai. Később azonban meg nem engedhető elsőséget kapott a

jézusinak gondolt dogmatikai tartalmú hit a jézusi erkölcsi örökség kárára.

Ami a másodikat illeti, Pál hitfogalmához hozzátartozik az ábrahámi—sinai szövetség jelének, a

körülmetélésnek elvetése pogánykeresztények esetében, illetőleg értéktelennek, sőt olykor károsnak

is nyilvánítása zsidó-keresztények esetében. Ennek messzemenő következménye támadt. Még pedig

az, hogy megmagasodott egy obszervancia, egy szertartás — a körülmetélés felől nézve: egy másikszertartás — jelentősége. Nemcsak a Jézushoz csatlakozás és a jézusi szövetségbe bekerülésnek lett



689

követelményévé a keresztség, hanem Isten üdvözítő akarata érvényesülhetésének is feltételévé vált.

A páli tanítás erejében a keresztség által kapja meg a Jézushoz csatlakozó személ y azt a kegyelmet,

bűnbocsánatot, isteni szeretetet, új létállapotot, amely Isten új szövetségi ígérete, az örökélet

elnyerhetésének conditio sine qua non- ja. Jézus kívánta ugyan, hogy tanítványai megkereszteljék

azokat, akik igent mondanak az általuk közvetített jézusi tanításra, de nem gondolta, hogy a keresztség

az istennektetszés feltétlen feltétele volna. Azt gondolta, amit Pál maga is képviselt jobbik eszérehallgatva a Római-levél 2. fejeztében: lelkiismeretünk alapján ítél meg minket az Isten, nem pedig attól

függően, hogy körülmetéltek vagy megkereszteltek bennünket, vagy egyiket sem tették meg velünk

(103b num).

c) További fejlődési lehetőségek

Pált időben követően a jézusi közösségek szövetségtana két irányban fejlődhetett volna tovább: a

feltételezett jézusi szövetségtan vagy a páli levelekben kifejtett páli szövetségtan irányában.

Ha a jézusi szövetségtan irányában fejlődik tovább, akkor sem nehezedik kicsiny teher a zsinagóga és

az egyház kapcsolatára, mert a jézusi szövetségtan egyetemes emberszeretet-tartalma lehetetlenné

tette volna a zsinagógához ragaszkodók számára az Ígéret földjéhez ragaszkodást; nem egyáltalában,hanem ami a szeretettel összhangba nem hozható eszközök igénybevételét illeti. Azaz a direkt

megoldásokról, aminő pl. a háború, a maguk részéről le kellett volna mondaniok. Kénytelenek lettek

volna rábízni Istenre, hogy teljesítse ígéretét esetleg zsidó államiságot biztosítás nélkül is. Nemcsak

akkor lehet a miénk egy föld, egy ország, ha mimagunk vagyunk annak urai. Akkor is a miénk, ha ott

élünk, dolgozunk és szaporodunk.

A jézusi szövetségtan megértése ezt a bár nem kicsiny terhet mégis elviselhetővé tehette volna:

megérthették volna a jézusi tanítás alapján a tanítványok is, a Jézushoz nem csatlakozó és a

fegyverforgatásra készséggel vállalkozó honfitársaik is, hogy független Zsidóország esetleg csak az

állam elhalását követően lesz lehetséges, s addig a Jézus-tanítványok csak olyan evilági országokban

élhetnek, amelyekben a fegyvereket s a szükségképpen ezeken nyugvó államiságot csak más, Jézushoznem tartozó népek, személyek hordozhatják. A jézusi szövetség által létrehozott tartalommódosítás,

legalább is elvileg, nem jelentett volna tehát szükségképpen el nem hordozható terhet a zsinagógához,

a körülmetéléshez, a múlt szövetségeinek kontinuitásához ragaszkodók számára sem.

A fejlődés azonban más irányba ment tovább, Pál irányában. Még pedig tovább fokozva azokat a

nehézségeket, amelyeket már a páli szövetségtan is alig viselhető méretűekké formált, amikor leszólta

egyfelől azt, ami a zsinagóga számára szent volt, másfelől pedig a zsinagóga és az egyház egységben

maradása feltételeként a másik fél (ti. a zsinagóga) teljes kapitulációját tekintette.

A szövetségtan történelmi fejlődése a teljes kapitulációnak ezt az igényét csak tovább fokozta. Ezt

mutatja meg következő fejezetünk. Ezen túlmenően szövetségtanunk történelmi fejlődése még egytovábbi kapitulációt is kívánt, de ezt már az egyházon belül: a feltételezett jézusi szövetségtan teljes

kapitulációját a páli szövetségtan előtt — elméleti tekintetben. Gyakorlati vonatkozásban pedig még

további kapitulációra is sor került.

Az is kapitulálni kényszerült az egyházban, amiben Pál — a Római-levél 13. fejezetét nem számítva (86.

num) — még egyetérthetett Jézussal. Az államiságot, a fegyvert és hatalmat alkalmazást Jézus nevében

történő elutasításnak kellett kapitulálnia a jézusi új szövetség létrejötte utáni időben a keresztények

körében is kibontakozó ellenséget ismerés és ennek összes következményei előtt. Magyarul: ami miatt

módosított Jézus a régi szövetségi tartalmon, azt az egyház felvette a maga hajójába: a keresztény

katona, a keresztény gyilkos a 4. századtól kezve megszűnt ellentmondásnak számítani az egyház

továbbfejlődő teológiájában, szövetségtanában.



690

Ami miatt jézusi alapon is létrejöhetett volna a szakadás a zsinagóga és az egyház között, az az egyház

gyakorlatában elvileg és gyakorlatilag is eltűnik. A zsidó államisághoz ragaszkodó zsinagógához

hasonlóan létrejött a különféle "keresztény" államiságokhoz ragaszkodó egyház. Egyfelől tehát a

zsinagóga és az egyház kettévált a jézusi szándék ellenére is. Másfelől pedig a 4. századtól kezdve nem

csupán a zsinagóga, hanem az egyház sem ragaszkodott a jézusi szövetségi tartalomhoz. Pedig e

ragaszkodás nélkül aztán igazán nem volt semmi jézusi alapja a kettészakadásnak. De erről majdkönyvünk utolsó fejezetében szólunk részletesebben.



691

A SZÖVETSÉGTAN TÖRTÉNETE

107. A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL

a) Szókincse

Mivel e tanulmányban a Zsidó-levél (továbbiakban: Zsid) Szövetségtanának bemutatása a feladatom, s

nem a Zsid mondanivalójának egészére koncentrálok, ezért egy szó-statisztika segítségével szeretném

érzékeltetni, mennyire középponti tárgya a levélnek a diathékológia (testamentológia), azaz a

szövetségtan. Az Újszövetségnek ez a könyve, és csak ez a könyve diathékológia központú könyv. A

levél legnagyobb gyakorisággal használt szavai e téma körül köröznek.

Az alábbiakban megadom a Zsid némely szavának, szócsoportjának az adatait: hányszor olvashatók a

Zsid-ben, hányszor az Újszövetségben, s mekkora a sűrűségük e szavaknak levelünkben. (A sűrűség

fogalmáról lásd az 1c num eligazítását.) Három csoportban hozom anyagomat:

a)Legalább tízszer előforduló kifejezések, minimálisan 3,5-es sűrűséggel

b)Csak a Zsid-ben előforduló szavai az Úsz-nek; melyekből csak egyet említek: azt a szót, amelya legtöbbször (nyolcszor!) fordul elő.

c)Végül a tíznél kevesebbszer, de legalább három ízben olvasható szavakat, amennyiben azok

elérik a legalább 11,2-es sűrűséget.

A lenti 30 szó, ill. szócsalád felhasználásával készítek egy bővített mondatot, amely rávilágít arra a

mondanivalóra, amely véleményem szerint a szerzőt e levél megírására késztette. Ez a mondat így

hangzik:

Az Ábrahám (14) Melkizedekjének (17) és nem Mózes (13) Áronjának (23) rendje (21) szerinti főpap

(10) a közvetítő(20);

csak az ő egyszeri (25) és egyszer s mindenkorra szóló (22), és a sátoron kívüli (8), az igazi sátorban (7)

a bűneinkért (12) vállalt gyalázata (24), azaz vérével (11), vérének hintésével (20) bemutatott (6,29,30)

áldozata eredményezi a részesedést 718) az ígéretben (9), a nyugalomba (1) bemehetést, mégpedig

az elöregedett (19) szövetségkötés (26) helyébe lépő jobb (2), tökéletes (5), örök (16) szövetség (4)

révén,

a hitünk (15) fejében.

Tegye a szerző szándékának a megértését könnyebbé e fenti bővített mondat két egyszerű, vulgarizált

változata. A változatok vulgarizáltak ugyan, de a szerző szándékát híven tolmácsolják.

1.Értelmetlen és haszontalan hülyéskedés, amit a zsidók csinálnak szövetségükkel, tórájukkal,

főpapjaikkal, mert csak a mi főpapunk új és örök szövetsége és áldozata erejében kapunk

bűnbocsánatot és üdvösséget.

2.Kutyafülét ér a régi szövetség, csak az új szövetség révén tudunk bejutni a mennyországba.



692

Sűr. Zs. Úsz.

a)

1 katapau-w,, -siV: megnyug-odni,, -vás 11 13 23,5

2 kreisson: jobb 13 19 20,0

3 JusiV: áldozat 15 28 15,0

4 diaJhkh: szövetség 17 33 14,25 teleioun,, -othV,, -wsiV,, -wthV: tökéletesít 12 28 12,0

6 prosjerein: áldozatot bemutatni 20 47 11,9

skhnh: sátor 10 26 11,0

cwriV: kívül 13 41 9,6

epaggelia: ígéret 14 52 7,7

cier-euV,, arci-,, -osunh: pap,, főpapság 34 156 6,1

caima: vér 21 97 6,0

camartia: bűn 25 173 4,1

MwushV: Mózes 11 79 4,0

Abraam: Ábrahám 10 73 3,8

pistiV: hit 32 243 3,7

aion,, -ioV: -: örökkévaló 21 193 3,0

b)

Melcisedek,,Melkizedek 8 8 absz

c)

metocoV: részesedő 5 6 23,0

palaioun: elöregedni 3 4 21,0

rati-zw,, -smoV: vérrel hinteni,, -hintés 5 7 20,0

taxiV: rend 6 9 18,7

ejapax: egyszer s mindenkorra 3 5 16,8

Aarwn: Áron 3 5 16,8

oneidismoV: gyalázat 3 5 16,8

capax: egyszer 8, 14 16,0

diatiJenai: szövetséget kötni 4 7 16,0

prosjora: áldozat 5 9 15,5

mesithV: közvetítő 3 6 14,0

anajerein: áldozatot bemutatni 4 9 12,4

leitourg-oV,, -iV,, -ein,, -ikoV:

áldozatot bemutat-ó,, -ás,, -ni,, -ói, 6 15 11,2

75. táblázat: A Zsidó-levél szövetségtani szókincse

b) szövetségtani anyag

A levél részletes elemzése vagy akár csak a szó-statisztikából egybeállított mondat részletes kibontása

helyett a levél szövetség-helyeinek bemutatására korlátozom magam. A szövetség szó első említésével

csak a levél közepe táján találkozunk: "Krisztus jobb szövetségnek lett kezesévé".(Zsid 7,22)

Hogyan jut el a szerző ehhez a megállapításhoz? Azáltal, hogy vallja: egyfelől papi áldozat nélkül nem

kaphatjuk meg azt az örökséget, amelyet Isten esküvel ígért meg Ábrahámnak, másfelől pedig állítja,

hogy a Jézus előtti papság áldozata e célra alkalmatlan, míg a Jézus-főpap már a tökéletesség elérését

biztosító áldozat bemutatására alkalmas főpap.

"Ha tehát a tökéletesség elérhető volna a levita papság által... mi szükség még azt mondani, hogyMelkizedek rendje szerint más pap támad, aki nem Áron rendje szerint való? Amikor megváltozik a



693

papság, szükségképpen megváltozik a törvény is... és az még inkább nyilvánvaló, ha Melkizedekhez

hasonlóan támad más pap, hiszen ez nem testi parancsolat törvénye szerint támad, hanem örökkévaló

élet ereje szerint; a bizonyságtétel így szól: 'te pap vagy örökké Melkizedek rendje szerint'. Ugyanis egy

korábbi parancsolat eltöröltetik, mivel erőtlen és használhatatlan, mert a törvény semmit sem tett

tökéletessé. Viszont egy jobb reménységet támasztott, mely által közeledhetünk Istenhez... ezért ő

jobb szövetségnek lett kezesévé... ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez,mert ő mindenkor él, hogy esedezzék értünk... Neki nincs szüksége arra, mint a főpapoknak, hogy

napról napra előbb saját bűneikért mutassanak be áldozatot, azután a nép bűneiért. Ug yanis ezt

egyszer s mindenkorra megcselekedte, amikor önmagát adta áldozatul. Mert a törvény erőtlen

embereket rendelt főpapokká, a törvény utáni eskü igéje pedig a Fiút, aki örökre tökéletes".(Zsid 7,11—

28)

A Jézus előtti eszközök (törvény és olyan-amilyen áldozat bemutatását végző papság) tehát

elégtelenek, tökéletlenek, erőtlenek, használhatatlanok. Minek következtében változásra van szükség;

arra, hogy jöjjön a jobb, jöjjön az örökre tökéletes.

"Most azonban a mi főpapunk annyival különb szolgálatot nyert, amennyivel annak a különbszövetségnek lett a közbenjárója, amely jobb ígéretek alapján köttetett. Mert ha az első hibátlan lett

volna, nem lett volna helye egy másodiknak"..(Zsid 8,6—7)

Folytatódik tehát a szembeállítás. Egyfelől van az első és hibás szövetség, másfelől van a különb

szolgálat, s a jobb ígéretek tárgyában kötött különb és második szövetség. Hogy Isten maga is így

gondolja a dolgot, azt hivatott bizonyítani egy Jeremiás idézet:

"Mert hibáztatja őket, amikor így szól: 'íme eljön majd az idő, így szól az Úr, amikor új szövetséget

szerzek Izrael házával és Júda házával, nem olyan szövetséget, amelyet atyáikkal kötöttem azon a

napon, amikor kézenfogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Mivel azonban ők nem maradtak meg

az én szövetségemben, én sem törődtem velük, így szól az Úr. Ez lesz a szövetség, amelyet Izraelházával ama napok után kötök — így szól az Úr: törvényeimet elméjükbe adom, és szívükbe írom

azokat, és Istenük leszek, ők pedig az én népemmé lesznek. Akkor senki nem tanítja többé így a társát

és testvérét: ismerd meg az Urat! Mivel mindenki ismerni fog engem, a kicsinyek és nagyok egyaránt.

Mert irgalmas leszek gonoszságaikkal szemben, és bűneikről nem emlékszem meg többé'".(Zsid 8,8—

12; Jer 31,31—33)

Az idézett Jeremiás szöveg különös szemléletet tartalmaz:

a)Istennek van kétféle szövetsége: a Sina-hegyi meg egy jövőbeli új szövetsége. Azért veszi elő az újat,

mert Izrael nem tartotta meg a szövetségi hűséget.

b)Isten irgalmasan fátylat borít Izrael hűtlenségére.

c)Isten új szövetségéhez Izrael és Juda háza meg fogja majd őrizni a szövetségi hűséget.

d)Erről az újszövetségi hűségről maga, Isten gondoskodik, amiről a régi szövetség idején nem

gondoskodott, hanem akkor még Izrael és Júda népétől várta el a szövetségi hűség megőrzését.

Óhatatlanul felmerül a kérdés: miért nem vette le Isten a polcról már a Sinai szövetségkötés idején ezt

a jobbik fajtájú szövetséget, amelyikben ő maga gondoskodik Izrael és Júda szövetségi hűségéről?

Miért várta Izraeltől, Júdától a szövetségi hűséget, hiszen tudhatta, hogy nem fog sikerülni nekik annak

megőrzése? Válaszolok. Szemben Jeremiás szövegével, nincs Istennek ilyen jobbik fajta szövetsége.

Csak olyanfajta szövetsége van, amelyben a szövetséges partnernek magának kell gondoskodnia a

maga szövetségi hűségéről. Isten nem tud gondoskodni az én hűségemről. Isten nem lehet helyettem



694

hűséges. Ha helyettem hűséges, akkor már nem lehet hűségről beszélni, csak valamire megdeterminált

emberről. De a megdeterminált ember már nem ember, csak bábu. S ha az, a kkor Isten nem is tud

szövetséget kötni egy bábuval, hanem csak bábjátékozni képes egy bábuvá silányított emberrel. A Pál-

tanítvány szerző megtalálta az Ószövetségben az alkalmas idézetet, amelynek segítségével

bizonyíthatja, hogy van két szövetség: egy első, régi, elavult, megöregedett, enyészethez közeli;

valamint egy második, amelyik új, el nem avuló, meg nem öregedő, el nem enyésző, hanem az elsőtleváltó.

Amikor az újról szól, elavulttá teszi az elsőt, ami pedig elavult és megöregszik, az közel van az

elmúláshoz.(Zsid 8,13)

c) Örökre tökéletesített megszenteltek

A 9—10. fejezetben kulminál a levél szövetségteológiája. Kilenc ízben kifejezetten is használva a

"szövetség" szót, s ezenfelül még több ízben jelzővel, névmással utalva reá.

"Az első szövetségnek volt istentiszteleti rendje... a második kárpiton túl pedig volt egy sátor... ebben

volt... a szövetség ládája... a szövetségládában voltak a szövetség táblái... ott olyan ajándékokat és

áldozatokat mutattak be, amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni a szolgálattevőt. Ezek

a külső rendelkezések... csak a megjavítás idejéig kötelezők. Krisztus pedig... a nagyobb és tökéletesebb

sátoron át jelent meg... Nem bakok és bikák vérével, hanem tulajdon vérével ment be egyszer s

mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett... A bakok és bikák vére külsőleg tesz tisztává... a

Krisztus vére... megtisztítja lelkiismeretünket... Így tehát egy új szövetség közbenjárója lett Krisztus,

mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az

örökkévaló örökség ígéretét... Mert ahol szövetség van, ott a szövetségkötőnek meg kell halnia. Az első

szövetséget nem léptették életbe vér nélkül, mert... Mózes... meghintette... az egész népet: ez annak

a szövetségek a vére, amelyet az Isten rendelt számotokra... vérkiontása nélkül nincs bűnbocsánat...

Krisztus nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza föl magát, ahogy a főpap megy be évenként... más

vérével... így... egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt... Krisztus egyszeráldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye".(Zsid 9,1—28)

Látható: a Tóra szőröstül-bőröstül elveszítette minden jelentőségét. A Tóra tanításbeli felének

hátrálnia kellett a hit elől, a Tóra szentélyi, kultuszbeli felének hátrálnia kellett a Krisztus egyszeri

áldozatbemutatása előtt. A Tóra egészét háttérbe szorította és leváltotta a hit és a Krisztus keresztje.

Minek naponta és évente újra és újra csinálni valamit tökéletlen hatásfokkal, ha egyszer az egyetlen

nagypénteki tett egyszer s mindenkorra szóló érvényűen tökéletes munkát végzett az Istent az ember

bűneiért kiengesztelés tekintetében. A témát folytatják a következő fejezetek.

A Tórában előírt áldozat...sohasem képes tökéletességre juttatni az odajárulókat. Különben... az

egyszer megtisztult áldozók többé semminemű bűntudattal nem bírtak volna... Lehetetlen, hogy abikák és bakok vére eltörölje a bűnöket.(Zsid 10,1—4)

Igazolja a 40. zsoltár alapján, hogy Isten nem is akarta ezeket az áldozatokat, hanem kizárólag csak a

Krisztusét akarta.

Előbb azt mondta: "áldozatokat és ajándékokat, égő és bűnért való áldozatokat nem akartál, sem nem

kedveltél" (ezeket a törvény szerint mutatják be), de később így szólt: "Íme itt vagyok, hogy teljesítsem

akaratodat". Megszünteti az elsőt, hogy helyébe állítsa a másodikat: az ő akarata szentelt meg minket

Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.(Zsid 10,8—10)

A levita pap olyan áldozatokat mutat be, "amelyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket". Krisztus

pedig "egyetlen áldozatával örökre tökéletesítette a megszentelteket". Ezután szerzőnk újra idézi a





696

hogy kik vannak beírva az Élet könyvébe. Mindig azok, akik a soros főhadnaggyal együtt a lövészárkok

nem túlsó, hanem innenső oldalán állnak.

Ne feledkezzetek meg előljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek... engedelmeskedjetek

előljáróitoknak és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak lelkeitekre....(Zsid 13,7.17)

Úgy vigyáznak, hogy megmagyarázzák cigányoknak és elsőszülötteknek, hogy az Isten csakis éskizárólag a lövészárok innenső oldalán található, elérhető. Pl. így:

"Van oltárunk, amelyről nincs joguk enni azoknak, akik a Sátorban szolgálnak... Jézus... hogy

megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát őhozzá a

táboron kívül... a békesség Istene pedig aki az örökszövetség vére által kihozta a halálból a juhok nagy

pásztorát, a mi Urunkat, Jézust, tegyen készségessé titeket minden jóra...".(Zsid 13,10.12.13.20—21)

A táboron kívülre! A táboron kívül találjuk meg Jézust — ez a végső summája a Zsidó-levélnek. Ez a

vége az újszövetség szövetségteológiájának. Az újszövetség szövetségteológiájának vizsgálatát kezdve

idéztem azt a teológust, aki úgy gondolja, hogy a Zsidó-levél alapján érthetjük meg (93a num), mire is

gondolt Jézus az utolsó vacsorán, amikor a szövetség vérét említette. Akkor egy kérdőjelet illesztettemehhez a megállapításhoz. Most kiegyenesítem a kérdőjelet és felkiáltójelet csinálok belőle:

semmiképpen sem gondolt erre, táboron belül maradásra gondolt!

e) Grandes passus extra viam

Ahogyan a Tóra "pedagógus" volt Jézus számára, úgy Pál is szerzőnk számára. Pál még kemény teológiai

munkával jut el arra az eredményre, hogy a Jézus-esemény jelentősége abban áll, hogy Jézus

kiengesztelte az Atyát az emberiség bűneiért; tehát abban, hogy a maga engesztelő halálával

bűnbocsánatot szerzett mindenkinek, aki ezt elhiszi Pálnak és megkeresztelkedik. Szerzőnk viszont ezt

a tanítást már mint kész eredményt veszi át tanítómesterétől. Kettejük munkája eredményeként indul

rögzülésnek — egyelőre kétezer esztendőre szóló hatállyal — a Cur Deus homo? kérdésre egy olyan

válasz, amely nem csupán elmegy a jézusi válasz és szándék mellett, hanem alapvetően szembe is kerülazzal. Szembe is, mert Jézus az Atyát egyfelől eleve csupa-irgalomnak, csupa-szeretetnek rajzolja, s így

senkinek sem kell meghalnia azért, hogy az Atya hajlandó legyen magához ölelni a hozzá visszatérő

tékozló fiút; bárkit, aki bűnbánattal és életét szeretetben megújítani akaró szándékkal közeledik hozzá.

Másfelől pedig Jézus azt tanítja, hogy Isten Országa rajtunk fordul. Ha pedig rajtunk, akkor Isten állhat

alár a feje tetejére is, ha mi emberek nem a szeretetre tesszük rá életünket. Enélkül nem megy előbbre

Isten országának ügye. Ezzel a jézusi szemlélettel szemben szerzőnk azért ünnepli Jézust, mert egyszeri

nagypénteki áldozatával egyszer s mindenkorra szentté, istennektetszővé, elfogadottá tett minden

embert. Természetesen ő is tudja, hogy ez csak annyit jelent, hogy az Atya hajlandó szeretni az embert.

Ennyit jelent és nem üdvösség-automatikát, hiszen az üdvösséghez kell az ember hűsége is.

Az egész páli-páltanítványi gondolkodás mélyén ott rejlik egy ki tudja milyen eredetű gondolat. Az a

gondolat ti., hogy a bűn következtében halálos sebet kapott Isten és ember kapcsolata, tehát a

"szövetség". Pál és iskolája számára Jézus jelentősége abban áll, hogy begyógyítja, eltünteti ezt a

halálos sebet. Halálos sebet kell mondanom, mert az ember a páli szemlélet szerint s a páli Jézus-szerep

nélkül bizony bele is halna — Isten haragja miatt — abba, hogy Isten nem hajlandó magához emelni

őt. Hogyan tudott ez az Izrael népétől, a "Törvény és Próféták"-tól is, és Jézustól is idegen koncepció

megszületni az Izraelhez tartozó s a Törvényt és Prófétákat ismerő és Jézusért rajongó Pálban — erre

még nincs megnyugtató szellemtörténeti válaszunk. Legfeljebb pszichológiai. Meg kellene találnunk

azt az írást — s ez biztosítaná a szellemtörténeti választ —, amely Pál előtt (és Páltól igazolhatóan el is

olvasottan) elmondja, hogy az emberi bűn (bűnök) következtében Isten megharagudott az emberre, s

nincs módunk ezt a haragvó Istent kiengesztelni magunk iránt. Mert ennek a feltételezett és valaki által





698

108. AZ APOSTOLI ATYÁKTÓL A KONSTANTINI FORDULATIG

a) Amikor még állt a Templom

Jézus korában a zsidó nemzet felelős vezetője a főpap. Kaifás főpap s a vezetése alatt álló Nagytanács

bírósági tárgyalással válaszolt Jézus mozgalmára: istenkáromlónak minősítette a Názáretit, és

kivégeztette őt az Izrael országát megszállva tartó Római Birodalom tisztviselőjével, a prokurátorral,

Pilátussal. Hamarosan Péter és János is a Nagytanács s a főpap elé kerül.(ApCsel 4,13) Majd Péter és azapostolok...,(ApCsel 5,29) s meg is akarják ölni őket,(ApCsel 5,33) de Gamáliel közbenjárásának

köszönhetően megússzák megvesszőzéssel. (ApCsel 5,40) Ezt követően Istvánt hurcolják a Nagytanács

s a főpap elé, aki már nem úszta meg, mert megkövezték őt.(ApCsel 7,57) Üldözés tör ki Jeruzsálemben

a Jézushoz tartozók ellen, s ennek (egyik) vezéralakja, Saul (Pál) "sorra járta a házakat, elhurcolta a

férfiakat és nőket, és börtönbe vetette őket".(ApCsel 8,3) Megtérése után hamarosan —

Damaszkuszban is, Jeruzsálemben is — az ő élete is veszélybe kerül(ApCsel 9,23.29) a Názáreti

mozgalma ellen tiltakozó honfitársai részéről. A damaszkuszi keresztények kötélen—kosárban

menekítik ki Damaszkuszból, a jeruzsálemi testvérek pedig lekísérik a tengerparti Cezáreába, s

hazaküldik Tarzuszba,(ApCsel 9,25.30) hogy megmentsék életét honfitársai kezéből. Nem szívbajosak

e honfitársak, és prófétagyilkos hagyományaiknak megfelelően reagálnak a jézusi újdonságra.(vö Mt5,12; 23,34—36; Lk 13,33) Isten választott népe, Izrael, rendre keményen védekezik a

választottságának egyébként nagyon is megfelelő jézusi, prófétai hangmegütésekkel szemben. Rendre

csak hivatalosaknak bizonyulnak a választottak.(Mt 22,14)

Heródes király kivégezteti karddal a Zebedeus-fia Jakabot, s mikor látja, hogy ezzel megnyeri a zsidók

tetszését, Pétert is elfogatja.(ApCsel 12,2—4 ) Mit kellett szenvednie Pálnak honfitársai részéről,

tudjuk az Apostolok Cselekedeteiből, Pál leveleiből is: "Zsidóktól öt ízben kaptam negyven botütést egy

híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek".(2Kor 11,24—25) Évtizedekkel később, 58-

ban, amikor felmegy Jeruzsálembe, csak azért tud kimenekülni kezükből, mert mint római polgárnak

joga van fellebbezni a császárhoz.(ApCsel 22,22—29) A jeruzsálemi ostromot megelőzően az Úr

testvérét, a Jeruzsálemben köztiszteletben álló tóra-hű Jakabot is kivégzik — tudjuk Josephus

Flaviustól. Miután Jeruzsálem elesik, a zsidóságnak nincs módja — leszámítva a Bar-Kochba lázadás,

Juliánus aposztata és a perzsa szasszanída-uralom idejét (H. Renstorf — S. v. Lortzfleisch, Kirche und

Synagoge 1968, I.69.157.166) — karhatalommal küzdeni a Jézus-mozgalom ellen. De amikor módjuk

volt rá, védekeztek; nemcsak szóval, hanem fegyverrel is. Tették ezt Jézus előtt és Jézus után is, minden

olyan eszmeiség ellen, melyet a zsidó "trón és oltár"-szövetség üldözendőnek minősített. Mindez mit

sem von le a keresztényeknek a zsidókkal szemben tanúsított majdani, a nagykonstantíni fordulat után

tanúsított magatartásának súlyából, de reális alapra helyezi a keresztény felelősséget. Zsidók és

konstantínutáni keresztények egyaránt nem Jézus tanítása szerint bántak el ellenségeikkel, eszmei

ellenfeleikkel szemben: mind a két csoport gyűlölte azokat, akiket ellenségeinek tekintett.

Jeruzsálem 70-ben bekövetkező eleste után egy időre kiesett a fegyver a zsidók kezéből. De azért nem

maradtak tétlenek. Pál és a Zsidó-levél szövetségteológiájára megfelelő válasz érkezett. Ezt a választ

az alábbiakban Karl Thieme tanulmányának kivonatolásával mutatom be.

b) A Jamniai Zsinat

Az írástudóknak már a Sirák fia Jézustól is(Sir 39,1—11) dícsért (túlnyomóan a farizeusokhoz tartozó)

rétege adja java részét annak a hatóságnak, amely mint 'a jeruzsálemi templom négyszögű kamrájának

legfelsőbb bírósága' végső döntéseket hozott a tórahű zsidóság tan- és magatartás-beli kérdéseiben.

Talmudi felfogásban — rendre 71 taggal — ez a réteg mint Jabnei (Jamniai) Akadémia túlélte a

Templom 70-ben történt pusztulását. Már korábban is ez volt a helyzet: kifelé még a főpap számít a

zsidók Isten rendelte uralkodójának, aki a zsidó önkormányzat rómaiaktól elismert feje. A sz ellemivezetés azonban már az írástudó vének kezébe kerül. Ők ellenőrzik a főpapot és a Templomot, végső



699

fórumot jelentenek a Tóra magyarázatában, rendezik a naptárt, minden folyamatba bekapcsolódnak.

A (Kr. e.) negyedik és harmadik század papi államából rabbinikus állam lett, s ezt a kettőt nem szabad

azonosnak tekinteni. Ezt a rabbinikus államot, az ószövetségnek ezt a maga korabeli "Egyházi

Tanítóhivatalát", Jézus és tanítványai, Pált is beleértve, egészen a 80-as évekig mindenkor legitimnek

ismerték el; valahogy úgy, ahogy Jeanne d'Arc is, aki keserű haláláig is legitimnek ismerte el azt a

tanítóhivatalt, amelynek nevében jogtalanul elítélték; persze anélkül, hogy habozott volna, miként azapostolok, "inkább Istennek engedelmeskedni, mint embereknek". (ApCsel 5,29) Pál sem utasította el

a maga részéről mint eleve illetéktelent a jeruzsálemi törvényszéket, hanem (nagyon ügyesen) védte

magát előtte.(ApCsel 23,6) Csak amikor megtudta, hogy minden törvényes eljárás nélkül egyszerűen

meg akarják gyilkolni,(ApCsel 23,12—22) akkor feljebbezett Néró császárhoz(ApCsel 25,10—12 ). Sem

őt, sem Jánost és Pétert, Gamálielnek köszönhetően(ApCsel 5,34—42) még Jakabot, az Igazat

(Josephus, Ant. Iud. XX, 9,1) s Jézus egyetlen más apostolát sem minősítette halált érdemlő

istenkáromlónak soha az annak rendje és módja szerint összehívott zsidó törvényszék, bár más volt az

eset a "hellénista" Hetek Tanácsa vezetőjének, a Prótomártír Istvánnak az esetében. S ez nem is olyan

nagyon csodálatos, ha meggondoljuk — a Talmud felől nézve —, miről is volt szó a rabbinikus

tanítóhivatal és a Názáreti Jézus apostolai között...

A zsinagóga felől nézve a názáretiek (nosrim) "útja"(ApCsel 9,2;22,4;24,14) csaknem az egész első

században — bár keményen vitatott, de nem magától értődően tarthatatlan — zsidóságon-belüli

irányzatot jelentett; valahogy úgy, ahogyan az egész 17. században belső-katolikus irányzatnak

számított a janzenizmus, melynek keménynyakú képviselőit csak 1718-ban közösítették ki, s akik ettől

fogva számítanak szakadároknak.

Nem az 'egyházi' (értsd: papi), hanem a zsinagógai tanítóhivatal, a "Mózes katedrája" — II. Gamáliel

rabbi, a Jabnei Akadémia elnöke — tette teljessé az elválást zsidóság és kereszténység között a század

tizedik évtizedében (Zucker). A kölcsönös kapcsolatok akkor kezdődő fázisának legalaposabb kutatója,

Marcel Simon hasonlóan vélekedik: a legrégibb rabbinikus tanubizonyságok szerint az eretnekek(mimim) ott vannak az "ortodox" zsidó közösségekben: látogatják a zsinagógai istentiszteleteket,

aktívan vesznek részt a liturgiában. Mielőtt külön közösséget hoznának létre, addig egyedi

individuumokként pusztán csak "rühös bárányok", akik azért elvegyülnek a kiválasztottak nyáján belül.

Ez a tényállás pontosan megfelel annak, amit észlelünk Palesztína keresztény hívői körében, akik,

mielőtt zsidókeresztényekké lettek, krisztushívő zsidók voltak. Minden arra látszik mutatni, hogy a

törést inkább rabbinikus oldalról kezdeményezték, mégpedig kiközösítés formájában. II. Gamáliel

utasítására valamivel Jeruzsálem pusztulása után, valószínűleg 80 körül (újabb zsidó történészek

szerint csak 94-ben) beleillesztették a Tizennyolc Áldásba/Könyörgésbe (semone esre) az eretnekekre

(mimim) vonatkozó hírhedt formulát:

A hitehagyottak számára ne maradjon remény!

A pimasz bandát pusztítsd ki sietősen napjainkban!

A Názáretieket (nosrim) és egyéb eretnekeket (mimim)

pusztítsd el egy szempillantás alatt!

Töröljék ki őket az élet könyvéből!

Nevük ne legyen beírva az istennektetszők közé!

Áldott légy, ó, Urunk, aki megalázod a pimaszokat!



700

A 12. áldás e kiegészítése folytán, mely eredetileg csak Róma "pimasz kormányzatára" irányult,

lehetetlenné válik, hogy egy zsidókeresztény előimádkozzék, vagy mint annak hallgatója akárcsak

Ament kiáltva is azonosodjék az előimádkozó imájával. Még a 4. században is kifejezett rabbinikus

rendelkezéseket kellett kibocsátani, hogy az istentiszteleti előimádkozásra felszólítottak ki ne

ügyeskedjék az áldásból a pimasz banda, azaz a názáretiek ellen irányuló formulát; bár egyébként

viszonylag szabad áldás-megfogalmazásokat szorgalmaztak. Nem lett volna szükség a nyomatékozásra,ha olykor-olykor nem tapasztalták volna meg az ügyeskedést. Érthető, hiszen még jó sokáig kemény

harcban állt egymással a zsidó és a keresztény prozelitizmus.

A rabbinikus kiközösítés kemény döntésére mögötte el nem maradó keménységű keresztény válasz

született, melyet észlelhetünk az újszövetségi kánon írásaiban. Ha a szinoptikus Jézus csak tudtul adja

a tanítványoknak, hogy "átadják őket a törvényszékeknek és megostorozzák őket a

zsinagógákban",(Mt 10,17) akkor János Jézusa — Jamnia után! — már így fogalmaz: "kiközösítettekké

tesznek majd titeket" (aposunagwgouV).(Jn 16,1) Éppen ezért a "zsidók" megtisztelő titulust is

radikálisan megtagadják tőlük: "zsidóknak hívják magukat, de nem azok, hanem a Sátán

zsinagógája";(Jel 2,9; vö 3.9) "Ábrahám fiainak" sem számítanak többé, még kevésbbé Isten

gyermekeinek: "Ti az ördögtől származtok, mint atyától, s azt akarjátok tenni, amit atyátok kíván".(Jn

8,44) (Mysterium Kirche in der Sicht der theologischen Disziplinen — Herausgegeben von Ferdinand

Holböck, Thomas Sartory OSB, Otto Müller Verlag, Salzburg 1962: Karl Thieme, Das Mysterium in

christlicher Sicht des Alten Bundesvolkes II. 59—80)

Fegyverek nélkül is ment az éleslövészet. Ezt a hangot — a zsidókét is, a keresztényekét is — az

egyetemes emberszeretet alapján állva csak az engedheti meg magának, aki tudja, hogy a kardnak a

hüvelyében van a helye. Tudták-e az első század Krisztus-követői? Talán tudták. Tudták-e a Jézust

elutasító zsidók? Aligha, mert Bar Kochbában reménykedtek. Tudták-e a konstantínutáni

keresztények? Nagyon hamar elfelejtették.

c) Bar Kochbától Kallinikumig

A kiirtásra szánt népeknek ritkán akad hatékony szószólójuk. Vesznie kellett a 16. században Amerika

őslakosságának, századunkban előbb az örményeknek, majd Sztálin és Hitler áldozatainak, napjainkban

pedig — bizony többek között — a kurdoknak. Mire az emberi lelkiismeret felháborodik a népirtások

miatt, addigra már rendre milliók és tízmilliók lesznek a népirtás áldozataivá. Ezen utólagos

felháborodások legsikeresebbje a kiirtott zsidó milliókon kelt felháborodás. A kurdok jelen helyzete jól

mutatja, hogy napjaink hangos "holokauszt"-felháborodása is csak utólagos bocsánatkérésekre (pl. a

francia püspöki karé: 1997. szeptember 30., Drancy) elegendő, de megelőzésre nem. A megelőzést

csak a jézusi etika érvényesülése biztosíthatná: Szeresd azokat is, akiket ellenségednek ítélsz!

A "Ki számít Izraelnek?"-vita zsidó, ill. keresztény képviselőinek kétezer esztendős története jól

mutatja, hogy e jézusi norma nélkül a vitázó felek fegyverrel is irtották egymást, amikor módjuk volt

rá. Irtották egymást Isten nevében, választottságuk tudatában — Isten gyalázatára s maguk kárára. A

zsidók nem érték be a Jamniai Zsinat határozataival, a keresztények sem Szent Pál teológiájával. A viták

éles lövészetét rendre felváltotta a fegyverek éles lövészete. Mindkét fél részéről, amikor arra módja

volt.

A zsidó államiság összeomlása után (Kr. u. 70) két emberöltővel a zsidóságnak újra lehetősége támadt

a vitákban megfogalmazott érvek fegyverrel megtoldására. Szent Jusztinosz vértanú, Antonius Pius

császár számára 150 körül írt Apológiájában így számol be a Bar-Kochba lázadás (132—135) ide

vonatkozó eseményeiről: "...mindenütt, ahol csak zsidók vannak... bennünket idegeneknek és

ellenségeiknek tartanak, és... amennyire csak erejükből telik, minket pusztítani és büntetni akarnak...a nem régiben lezajlott zsidó háborúban Barkhóhkebasz, a zsidó felkelés vezére, csupán a



701

keresztényeket büntette meg keményen, hogy tagadják meg, és káromolják Jézust, a Krisztust" (31,5—

6).

Bar-Kochba lázadásának leverése után már csak áttételesen sikerült a zsidóknak karhatalmi támogatást

szerezni törekvéseikhez; a 4. század közepén. Egyfelől a perzsa szasszanida uralom idején,amikor is a

hadműveletekben a zsidók a perzsák oldalán állottak, akik hadaikkal egészen a Földközi tengerighatoltak a "keresztény" római császár ellenében; másfelől Julianusz császár rövid uralkodása idején

(K.—H. Rengstorf és S. von Kortzfleisch, Kirche und Synagoge 1968. I. 155.,165—166.o.).

A konstantíni fordulat után — s fokozatosan már nyilván korábban is — a keresztények is nagyhamar

elfeledték, hogy mire tanította őket Jézus. Valószínű, hogy a zsidók kezdték a pogányságot visszaállító

Juliánus császár (361—363) éveiben a keresztény templomok lerombolásával erősíteni térítési

lehetőségeiket. Biztos viszont, hogy 388-ban a mezopotámiai Kallinikon városában a keresztények a

helyi püspök izgatására felgyújtották s kifosztották a zsinagógát. A városi előljáró Theodóziusz

császárhoz fordul eligazításért, aki közli vele, hogy járjon el a bűnösökkel szemben a birodalmi

törvények alapján; azaz a püspök építtesse fel a zsinagógát, a zsinagógából ellopott tárgyakat

szolgáltassák vissza, a gyújtogatókat és tolvajokat pedig büntessék meg. A helyi püspök a határozatellen a nagy tekintélyű milánói püspökhöz, Szent Ambrushoz fordul, aki kiáll kollégája mellett, és

levelével Theodóziuszt meghátrálásra kényszeríti. Ambrus írása jól mutatja, hova s meddig jutott el a

zsidók és keresztények közti párbeszéd és ellenségeskedés.

"Császár, azt kívánom, hogy büntess meg előbb engem, s tégy engem felelőssé, ha bűnténynek

tekinted ezt az ügyet. Itt áll előtted egy tettét bevalló vádlott. Kijelentem, hogy én gyújtottam fel a

zsinagógát, de legalábbis én adtam rá parancsot, hogy szűnjön meg létezni az a helyiség, amelyben

Krisztust megtagadják... A zsidó hitetlenség épületét keresztények pénzéből kellene felépíteni? A

Krisztus segítségével gyűjtött pénz menjen át a hitetlenek birtokába? Hogy kiírhassák majd

zsinagógájuk homlokára a zsidók: 'A hitetlenség temploma, melyet a keresztények pénzéből emeltek'?

... a hitetlenség épülete, az istentelenség otthona, az őrjöngés menedékhelye, melyet maga az Istenátkozott meg... Ezek csak zsidó fogások, gyanúsítások, hogy kivizsgálásukra rendkívüli katonai

bizottságok és csapatok érkezzenek, akik majd ezt mondják: 'Hogyan segíthet nekünk Krisztus, akik

Krisztus ellen a zsidók érdekében szállunk harcba? Nekünk, akiket azért küldenek ki, hogy segítsünk a

zsidóknak bosszút állni? Elveszítették hadseregeiket, s most a mieinket akarják romlásba vinni! Milyen

gyanúsításokra nem vetemednek majd azok, akik Krisztust is hamis tanúkkal gyalázták?... Azok, akik az

isteni dolgokban is folyton hazudnak? Kit nem fognak, akár ismeretleneket is, törvény elé hurcolni,

hogy bilincsekben lássák a keresztények végtelen sorát, hogy rabszolgasorban lássák a hívőket...?

Biztosítani akarod ezt a diadalt a zsidóknak az egyház felett?... a hitetlenek diadalát, ó Császár, a

zsinagóga ujjongását az egyház gyásza felett? Mi köze van az istenfélőnek a hitetlenekhez? A

hitetlenekkel együtt ki kell irtani a hitetlenség bizonyságtevéseit is" (i.m. 91—92).

A milánói püspök nagyhatalom volt a trónért versengő császárok körében. Theodóziusznak engednie

kellett, de a szent püspök fenti szemlélete ellenére, a Birodalom még évtizedeken keresztül (393, 397,

412, 423) törvényekkel védte a zsidók szabad vallásgyakorlatát.

Az államvallássá lett kereszténység — mint látjuk — ugyanúgy nem akarta tűrni az istenmegközelítés

egyéb, a magáétól különböző útjait, ahogyan a zsidó Jeruzsálem s a pogány Róma államvallásai sem

viselték el a vallási másságot. A történelem eseményein tűnődő pedig borongva tapasztalja, mit

csináltak a Jézusra hivatkozók Jézus szeretetparancsából. S csak elborzadva képes gondolni arra az

időre, amikorra a Theodóziusz-utódokat az ambrusi szemléletben nevelik majd, s nem lesz már többé

e szemlélettől úgy-ahogy független államhatalom, hanem az "egyetemes keresztény kultúra" fog jameghatározni, hogy mi a hitetlenség, az istentelenség, s mi az, amit maga Isten is megátkozott.



702

A folyamat a Galata-levéllel kezdődött, mely a körülmetéléshez ragaszkodó zsidókat csak allegórikusan

házasítja össze a jogfosztottság állapotára utaló rabszolga, rabszolgál, szolganő (douloV, douleuein,

paidiskh)(Gal 4,1.7;4,25;4,22.23.30.30.31) kifejezésekkel. Ami Pálnál még csak allegória volt, az

Ambrusnál már valóságos jogi követelmény, s szemlélete másfél ezer esztendőre határozza majd meg

a fent említett jézustalan "keresztény kultúrát".



703

109. BARNABÁS LEVELE

a) Nincs megírva a keresztény szövetségteológia története

Könyvünk korábbi fejezeteiben az Újszövetség c. írásgyűjtemény szövetségteológiáját akartuk

bemutatni; súllyal a Corpus Paulinum-ét. A szinoptikusok, az ApCsel és a Jelenések hét helye csak

egyetlen szövetségről tud. Pál tud már régiről és újról, tanítványa a Zsidó -levélben pedig már

üdvtörténeti plusquamperfectumként kezeli szőröstől-bőröstől azt a szövetséget, amelyet a Jézus-

esemény — a levél szerzője szerint — üdvözítésre alkalmatlanná varázsolt, ha nem is a múltra, de a

jelenre vonatkozóan mindenképpen. Amennyire Behm már említett tanulmánya (NtWB II 137) alapján

megítélhető, az Újszövetség szövetségteológiájának jelen könyvünkben megmutatott rajza, alighanem

merő újdonság annak a beidegzett keresztény tudati képletnek következtében, hogy Jézus a megváltó,

s nagypéntek délután három óra előtt nincs üdvösség az emberi évtízezredek, évszázezredek (?)

számára. A keresztény kétezer esztendő tudatának történetét nem Jézus határozta meg. Sokkal inkább

Pál és annak tanítványa.

A szövetségteológia kétezer esztendős története alighanem sehogyan sincs megírva. A legtöbb

adalékot hozzá az imént idézett Kirche und Synagoge c. munkában találtam. Jelen dolgozatomban énsem vállalkozom e történet megírására, de megpróbálom kijelölni első mérföldköveit.

Kezdem az Apostoli Atyákkal. Franciscus Xaverius Funk Patres Apostolici (Tübingen 1901) c. művének

szókigyűjtése szerint a diathéké szót a Didaché, a Második Kelemen levél, Ignác hét levele, Polikárposz

levele és vértanúsága, a Diognétoszhoz írt levél, Hermász Pásztora nem használja. Használja viszont az

Első Kelemen-levél 2 és a Barnabás levél 17 ízben. Az Első Kelemen-levélnek nincs szövetségteológiája:

két szövetség helye (15,4;35,7) zsoltáridézet. A zsoltáros pedig csak a régi szövetségre gondolhat. A

szerző maga mit sem mond a szövetségről: sem a régiről, sem az újról.

Annál inkább van szövetségteológiája a Barnabás-levélnek. Szerzőjét nem ismerjük, a levél

keletkezését a 2. század első felére datálják: 135 utánra, amikor a rómaiak már leverték Bar Kochba

lázadását, s pogány szentélyt építenek a jeruzsálemi templom helyén: "Mivel háborút viseltek,

ellenségük lerombolta; most meg éppen az ellenség sáfárai építik azt" (16,4). "Ellenségük" — az egész

levélen végighúzódik az első és a harmadik személyű birtokos és személyes névmás feleselése: a mi, a

nekünk, a rólunk, stb. egyfelől, s ez jelzi az egyházat; valamint a ti, nekik, róluk, stb., s ez jelzi az

egyházba magukat át nem igazoló zsidókat. Ami dicséretet olvas Barnabás a zsidó Bibliában, az mind

az egyházra; ami gyalázatot olvas, az mind a keresztényekhez nem csatlakozó zsidókra vonatkozik (vö.

5,2). Ebben az auto- és heterosztereotípiás levegőben fogant a levél maga, és ebben a levél egész

szövetségteológiája is.

A levél szerzőjének neve lehet ugyan Barnabás, de a fentiekből következően a szerző nem lehet azonos

a nála jó két nemzedékkel idősebb Barnabással, Pál munkatársával, akit az ApCsel 23 ízben, a pálilevelek pedig 5 ízben is megemlítenek.

b) Új népé a szövetség

Pál és tanítványának levelei ekkor már két, esetleg három nemzedék óta termékenyíthetik, vagy inkább

csak befolyásolhatják az egyházban élőket. Olvasóiknak már aligha van kétségük atekintetben, hogy

Isten Jézusban a régi szövetség helyett új szövetséget kötött, s a zsinagógát nem megfejelte, hanem

leváltotta az egyházzal, az egyházra. Bár levelünk szerzője nem idézi a 14 levél (C.P.+Zsid) egyetlen

helyét sem (s annak 9+17 szövetséghelyét még olvasmányemlék formájában sem), szerzőnk nem a

jézusi hagyományt folytatja, hanem Pálét (és tanítványáét). Alkotó módon teszi ezt. Nem az öröklött

páli szemléletet ismételgeti. Továbbfejleszti azt, vagy legalább is annak szellemében megy tovább, akár

új utakat vágva is. Tudja, hogy van két szövetség, miként a páli hagyomány tanítja. De azt is tudja, amit



704

Pál és tanítványa még nem tudott; azt ti., hogy Isten az első, a régi szövetséget is a keresztényekkel

kötötte. Hogyan lehetséges ez? Hallgassuk a szerzőt!

"...ne váljatok hasonlókká bizonyos emberekhez, akik bűneiket bűneikre halmozzák, majd azt

mondják: Íme, ez a ti és a mi szövetségünk! A szövetség valóban a miénk, ők pedig mindörökre

elveszítették a szövetséget, melyet Mózes átvett" (4,6—7).

A bűnt bűnre halmozók egyetlen szövetségről tudnak? Egyetlenről, mely zsidóké és keresztényeké

egyaránt? A levél szerzője mintha kettőről tudna, s mind a kettőnek emberi birtokosát, hordozóját a

keresztények adják. Lettek volna valakik, akik a 2. század első felében azt képviselték, hogy Isten

egyetlen szövetséget kötött az emberrel, s ennek a szövetségnek zsidók és keresztények egyaránt

címzettjei és partnerei? Úgy látszik, szerzőnk tud ilyenekről, s nagyon rossz véleménnyel van róluk:

bűnt bűnre halmoznak. Az-e a bűnük, hogy zsidók és keresztények ezen egyetlen és közös szövetséget

tanítják, vagy életvitelük bűnös, avagy esetleg tanításuk és magatartásuk együttesen teszi bűnössé

őket, nem tudhatjuk. Magam a levél egész levegője s a szerzőnek az eszmei ellenfelekkel szemben

mutatott nagyfokú értetlensége alapján inkább arra gyanakszom, hogy e "bizonyos emberek"

életvitele nem tért el különösebben azokétól, akiknek fontos volt, hogy Isten szövetséget kötött azemberrel. Úgy gondolom, hogy a szerzőt csak az hangolja ellenük, hogy számára képtelenséget

képviselnek ezek a "bizonyos emberek". Azt a képtelenséget, hogy Istennek lehet valami köze azokhoz

is, akik nem tartoznak hozzánk, keresztényekhez; sőt olyannyira nem tartoznak hozzánk, hogy

Jamniában ki is átkoztak bennünket. Értem a szerző felháborodását, ha nem Jézus, hanem Pál

határozza meg gondolkodását; Jézusnak egyetlen szempontja volt: előremegy-e a szeretet ügye vagy

sem; a hozzátartozni nem akarás nem váltott ki belőle ellenséges indulatokat.(Mk 9,40; Lk 9,40) Pált

viszont nem ez határozta meg (99a num).

A fent idézett mondatban használja a levél első ízben a szövetség szót, de beszél már korábban is annak

szinonimájáról, a törvényről, valamint a szövetség címzettjéről: a népről. Mind a kettő megkapja az új

jelzőt, amelyet levelünkben a szövetség szó előtt egyébként sohasem találunk. Ez felette érthető, haegyszer Isten a régit is velünk kötötte, akkor nincs régi és új szövetség. Csak a törvény új, meg a nép új.

Istennek

"nincs szüksége sem véres, sem elégő áldozatokra... eltörölte tehát ezeket, hogy Urunk Jézus

Krisztus új törvényének... ne olyan áldozata legyen, mely emberi alkotás..."(2,4.6.9).

A zsidók bőjtjére sincs szüksége Istennek:

"Így szólt hozzájuk...:'Minek bőjtöltök nekem...?'.(Iz 58,4—5) Hozzánk viszont így szólt:

'Tudjátok, milyen az a bőjt, melyet én kedvelek?... Törd össze a jogtalan bilincseket....(Iz 58,6—

10) A Hosszantűrő előre látta, hogy az a nép, melyet Szeretettjében készített, őszinte szívvelfog hinni... nehogy szétforgácsolódjunk az ő törvényükben" (3,1.3.6.)

Jézus azért szenvedett

"hogy az atyáknak tett ígéretet beváltsa, s magamagának új népet készítve... bizonyítsa a

feltámadást, és hogy ítélni fog... Miután tehát megújított minket bűnbocsánattal, másfélévé

alakított, mintegy újjáteremtett minket" (5,7;6,11)

Láthatjuk, hogy Isten a zsidók népétől különböző népet készített magának szeretett Fiában, aki új

törvényről gondoskodott e nép számára, hogy az szét ne forgácsolódjék a zsidók törvényében. A szerző

számára abszurd dolog azt gondolni, hogy új és régi nép... — új és régi törvény alapján — egyaránt

hordozója s partnere lehessen Isten szövetségének.



705

c) Izrael méltatlanná lett a felkínált szövetségre

Nem tagadja, hogy Isten megkínálta a zsidót a szövetség lehetőségével. Csak azt állítja, hogy a zsidó

nem élt a felkínált lehetőséggel. Láttuk már, hogy Mózes átvette a szövetséget, s azt is, hogy a zsidók

azt "mindörökre elveszítették" (4,7). Hogyan tették, amit tettek; s hogyan tették azt mindörökre szóló

hatállyal?

"Mózes... átvette szövetséget az Úrtól, a kőtáblákat ... A szövetséget azonban eljátszották, amikor a

bálványokhoz fordultak... Mózes elhajította a két kőtáblát; szövetségük összetört... A szövetséget,

melyről esküvel ígérte az atyáknak, hogy a népnek fogja adni, megadta-e? Megadta nekik, de ők nem

voltak rá méltók, hogy megkapják, bűneik miatt... Mózes valóban átvette, ők azonban nem voltak

méltók rá" (4,7—8;14,1.4).

Az olvasónak tudomásul kell vennie, hogy a pusztai aranyborjúöntés egyszer s mindenkorra kizárt a a

zsidókat a szövetségből: elveszítették, eljátszották, számukra mindörökre összetört. Mivel a

keresztények a pusztában nem öntöttek aranyborjút, hiszen ott sem voltak, ennek következtében "...a

szövetség valóban a miénk... hogy a szeretett Jézus szövetsége pecsételődjék meg szívünkben Jézus

hűségének a reményében" (4,6.8). A szerzőt ez az érvelés megnyugtatja, s Isten új népe esetlegesbűneinek hasonló szövetségteológiai következményei (mi is méltatlanokká válunk, bűneink miatt) nem

merülnek fel benne.

A páli iskolához viszonyítva Barnabás új hangot üt meg. Pál nem tagadja, hogy a Sinai szövetséget Isten

a zsidókkal kötötte, de állítja, hogy Jézus vérében új és a sinait hatálytalanító szövetséget kötött Isten

azokkal, akik Jézust elfogadják megváltójuknak. Barnabás szerint a sinai szövetséget is a

keresztényekkel kötötte meg Isten. Ez az egyik különbség. A másik nem kevésbé jelentős: Pál nem teszi

felelőssé a zsidókat szövetségtörés címén. Szerinte nem az ember bűne hozta létre az új szituációt,

hanem Isten új belenyúlása az emberi történelembe. Ha Pál olvashatta volna Barnabás levelét,

megmagyarázta volna neki, miért látja a barnabási szemléletet tévesnek. Valahogy így: nem a

cselekedetek sikertelensége a Jézust el nem ismerők esetében és nem a cselekedete k sikeres volta a

Jézust elfogadóknál hozta létre az új helyzetet, hanem a kegyelemnek köszönhetjük az új szövetséget.

Nem emberi helytnemállás vagy helytállás eredménye az új helyzet, hanem Isten kegyelméből kaptuk

azt. S ez a kegyelem folytán létrejött új szövetség akkor is érvényben van, ha ezt az új szövetséget

elfogadó ember vétkezik; vö:"Én nyomorult ember! Ki szabadít meg...? Hála az Istennek, a mi Urunk,

Jézus Krisztus által szabadulok meg'.(Róm 7,24—25)

Pál a kegyelem (cariV) és nem a cselekedetek szövetségére, Barnabás a zsidók elégtelen s a

keresztények elégséges cselekedeteire épít.

d) Isten eleve a keresztényekkel kötött szövetséget

A levél számára világos, hogy nem a régi helyett kötött velünk, keresztényekkel Isten új szövetséget,hanem a múltbelit sem velük, hanem mivelünk kötötte. A másodszülött Jákob, illetőleg Efraim előtérbe

helyezésével akarja szerzőnk kétségtelenné tenni, hogy a másodszülött (a keresztények) számít első

népnek és a szövetség örökösének.

Lássuk azonban, hogy ez a nép örököl-e avagy az első, és hogy a szövetség nekünk szól vagy amazoknak.

Halljátok, mit mond az Írás a népről: "imádkozott Izsák feleségéért, Rebekáért, mert magtalan volt; és

ő fogant" majd: "és elment Rebeka érdeklődni az Úrnál, s az Úr ezt mondta neki: két nép, két törzs van

méhedben, az egyik nép legyőzi a másikat, s a nagyobb szolgálni fog a fiatalabbnak". Fel kell fognotok,

ki Izsák, ki Rebeka, kire utalt, hogy az egyik nép nagyobb lesz, mint a másik. Egy másik jövendölésben

világosabban kimondja Jákob ezt fiának, Józsefnek, amikor így szól: "Íme nem fosztott meg engem az

Úr arcodtól, hozd ide fiaidat, hogy megáldjam őket". És hozzávezette Efraimot és Manassest, azt





707

de egyúttal szilárd keresztény álláspontja is" (De regimine Iudaeorum — Hogyan kell kormányozni a

zsidókat? — Schütz Antal, Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Budapest, 1942).

Miután tisztázódott, hogy a zsidók szövetsége összetört, és "a szeretett Jézus szövetsége" a

keresztényeké (4,8), megtudjuk, hogy ránk vonatkozik a prófétai szó:

"Menjetek be a tejjel-mézzel folyó földre és uralkodjatok rajta",(Kiv 33,3) mert mi vagyunk azok, akiketa jó földre bevezetett. Mit jelent a 'tejjel-mézzel folyó'?... Megmondta előre... Növekedjenek és

sokasodjanak és uralkodjanak... Tudnunk kell, hogy az uralkodás hatalom kérdése; hogy aki parancsol,

az uralkodjék. Ha most még nem ez a helyzet, megmondta talán nekünk, mikor lesz így? Amikor

magunk is tökéletessé válunk, akkor az Úr szövetségének örökösei leszünk. (6,13.16—19.

Bizony állítanunk kell: szerzőnk az előkészítő Isten Országa (=Izrael) és nem Jézus Országa szellemében

gondolta a szeretet szövetségének, a jézusi szövetségnek történelmi kibontakozását: uralkodásnak,

hatalomnak vélte azt. S hogy skizofréniája tökéletes legyen: akkor kerül majd sor minderre, amikor

tökéletessé válunk. Ha majd tökéletesek leszünk, akkor majd uralkodunk és hatalmat gyakorlunk Jézus

szövetségében. Ekkor "örököljük" majd a szövetséget, amely ugyan a miénk már ma is, amikor még

nincs módunk uralkodni, de teljes kibontakozásra akkor jut szövetségünk, amikor már majd lesz rá

módunk. Kiken fogunk uralkodni? Valakiken, s főleg azokon, akik nem tartoznak a szövetséghez, akik

azt eljátszották, akik nem bizonyultak méltóknak rá.

Nem úgy verik a cigányt. Mindig az uralkodik, aki kiváltságra tör, s fegyvereivel megszerzi és meg is védi

azt. Egy biztos: mindig azokon uralkodhatunk, akik a nem uralkodó, nem gazdag, erőszakot nem

alkalmazó, hanem a kicsiny, szegény és szelíd Jézus szövetségesei. S ez is biztos: Jézus szövetségesei

senkin sem uralkodnak.

Hogyan is kaptuk meg mi azt a szövetséget, amelyre a zsidók nem voltak méltók? A szerző nem látja a

Pál által látott nagy bevágást: a kegyelem szövetségét. A szerző Jézussal együtt csak egyetlen

szövetségről látszik tudni: Jézus folytatója Mózesnak. A szerző nem javítaná ki Márk szövegét: Ez aszövetség az én véremben — új szövetségre.

Tudjátok meg, hogyan kaptuk meg mi. Mózes megkapta, mert Isten barátja volt, az Úr azonban nekünk

adta, öröksége népének, melyért szenvedett. Megjelent az Úr azért, hogy egyrészt beteljen bűneik

mértéke, másrészt, hogy mi kapjuk meg az örökség szövetségét az Úr Jézus által, aki arra rendeltetett...

hogy szíveinket kimentse a sötétségből, igéje által kötve szövetséget velünk (14,4—5).

f) Egy önálló gondolkodó?

A levél 17 diaJhkh-helyéből 9 beszél a zsidóknak felkínált szövetségről, 2 felteszi a kérdést, hogy kié a

szövetség (4,6;13,1), 6 pedig egyértelműen Isten új népének a szövetségéről beszél. Lássuk előbb a

zsidókra vonatkozó helyeket:

4,7 = mindörökre elveszítették a szövetséget (authn), melyet Mózes átvett

4,7 = és átvette a szövetséget az Úrtól, a kőtáblákat

4,8 = a szövetséget eljátszották, amikor a bálványokhoz fordultak

4,8 = elhajította kezéből a két kőtáblát; szövetségük összetört

9,6 = ez a nép tényleg körülmetélkedett a szövetség megpecsételésére

9,6 = minden szír, arab... körül van metélve. Ezek is szövetségükhöz tartoznak?

14,1 = a szövetséget, melyről esküvel ígérte az atyáknak



708

14,2 = Mózes bőjtölt, hogy megkapja az Úr néppel kötött szövetségét

14,3 = elhajított, s az Úr szövetségének táblái összetörtek.

A fentiekből egy hely koncentrál Ábrahámra (14,1), az összes többi Mózesra, s ezeken belül

még kettő a körülmetélésre (9,6.6.). Ezek után lássuk az új nép szövetséghelyeit is:

4,7 = a szövetség valóban a miénk

4,8 = összetört, hogy a szeretett Jézus szövetsége (ch) pecsételődjék bele szí -

vünkbe az ő (Jézus) hűségének reményében

6,19 = amikor mi magunk is tökéletesekké válunk, és az Úr szövetségének

örökösei leszünk

13,6 = kiről döntött úgy, hogy az első nép legyen, és a szövetség örököse?

14,4—5 = Maga az Úr tett minket az örökség népévé, szenvedve értünk. Meg jelent,

hogy... mi pedig az öröklő Jézus Krisztus által kapjuk meg a szövetséget

14,5 = aki arra rendeltetett, hogy szívünket... kimentse a sötétségből ránk bízva

a szövetséget igéje által.

A fenti hat helyből öt Jézus (az Úr) központú. Ezen belül négy ízben is előkerül az "örökség" gondolata,

ami Ábrahám irányában mutat. Ugyanazon belül a szeretett Jézus és a sötétségből kimentő ige (a

tanítás értelmében!) utal a szövetség "új törvény"-mozzanatára. Jézusnak a szövetség megkapásában

játszott szerepére utal szenvedése, mely múltbeli, s hűsége, mely jövőbeli is, hiszen reméljük azt (14,4;

4,8).

Szövetségteológiai szempontból tekintve a Barnabás-levél szerzőjét önálló gondolkodónak kell

minősítenünk. Teljesen érintetlen Pál háromlépcsős teológiájától, azaz Jakab módjára kizárólag a

harmadik lépcsőben gondolkodik. Nem isteni kegyelmi ajándék következtében, s a körülmetélést

leváltó keresztény obszervancia, a keresztség folytán lehetünk Isten szövetséges partnerei, hanem

hűségünk, magatartásunk, életvitelünk révén, amit aláhúz a szerző azzal, hogy írása utolsó három

fejezete bemutatja "a fény útját" (19—21). Ha tetszik — Pál szavát használva —, műve a cselekedetek

dícsérete.

Független szerzőnk a Zsidó-levéltől is: az ároni papság érvénytelenné válása, Jézus főpapsága, a

keresztáldozat megmentő szerepe..., mindez nem kap különösebb hangsúlyt fejtegetéseiben. Mintha

mondaná: Nem a liturgián fordulnak a dolgok. Nincs bajom a régivel, s nem gondolom, hogy egy új és

tökéletesebb liturgiától függne, hogy birtokunkba kerül-e a szövetség folytán az örökség.

Miféle hagyomány-vonalat követ akkor? Pállal csak annyiban rokon, hogy a zsinagógához, ill. a

körülmetéléshez és a zsidó liturgiához szerfölött ragaszkodókat ő is leírta. Jézussal pedig annyiban

rokon, hogy cselekedetek központú a szemlélete. Nem rokon viszont Jézussal a tekintetben, hogy leírta

a zsidóságot, s annyira sem reménykedik bennük, amennyire az episztola-író Pál, akár a Rómaiakhoz,

akár az Efezusiakhoz írt levélben.

Ha a jövő felől nézem, ha tehát hatáslehetőségét vizsgálom, félő, hogy főleg az mehet majd tovább

meglátásából, amit a keresztények — szövetségükből adódó — hatalomra rendeltségéről mondott.

Levele — annak ellenére, hogy nyomatékozza a "fény útját" — bizony beleszolgálhatott abba a

folyamatba, amelynek végeredményeként a keresztények belementek a konstantíni alkuba, ami



709

pontos megfelelője lehet a zsidók egykori aranyborjút imádásának. Pontos, de egyúttal

veszedelmesebb is. Azért veszedelmesebb, mert a konstantíni alku nem látványos hitmegtagadás,

miként az arnyborjút imádás. Az utóbbiból könnyebb megtérni. A teljes istentiszteleti pompájú

hatalomimádatból jóval nehezebb. Bizonysága ennek, hogy a Jézus előtti zsidóságban a szövetségi

hűségre figyelmeztető próféták írásai — szerzőik üldözött volta ellenére is — bekerülnek népük szent

tekercsei közé. Az egyház kétezer esztendős történetében pedig a szövetségi hűségre figyelmeztetőkírásai majd minden esetben együtthamvadnak el szerzőikkel a különféle máglyákon.





711

Az ó szövetség nemde félelemben és rettegésben köttetett meg atyáitokkal, és akkor egyikük sem

hallhatta az Istent, (Trifón: Igen — 67,9). Akkor tehát miféle más szövetség megvalósulását hirdette

volna előre az Isten, ha nem ezt, amit úgy hirdetett meg, hogy az már örök lesz és minden nemzetet

magában foglal. Isten parancsa és tette, ilyennek rendelte; amazt pedig nemde a népetek

keményszívűsége miatt hozzátok szabva parancsolta, miként ezt a próféták által is kifejezte? (67,10)

Mi nem hiábavalóan hittünk Krisztusban, nem is tévesztettek meg azok, akik így tanítottak minket,

sőt... nálatok értőbbeknek és istenszeretőbbeknek bizonyulnak az új és örök szövetségben adott

meghívás folytán, azaz Krisztus által (118,3): "...a nemzetek szövetségévé tettelek, a népek

világosságává..."(Iz 42,6) ... ez is a Krisztusra és a megvilágosodott népekre vonatkozik (122,3). (Trifón

ezt a zsidóság által megnyert pogányokra, a maguk prozelitáira akarná alkalmazni...) Ha a törvény

megvilágosítaná a népeket és azokat, akikéi a törvény, mi szükség volna új szövetségre? Mivel azonban

Isten előre hirdette, hogy új szövetséget, örök törvényt és parancsolatot küld az Isten, ezért nem a régi

törvényt és annak prozelitáit halljuk ki ebből, hanem Krisztust és az ő prozelitáit, azaz bennünket,

pogányokat, akiket megvilágosított... 'A népek szövetségévé teszlek, hogy helyreállítsad a földet, és

örökségként örököld a pusztaságot'(Iz 49,8)(122,5). Mi ez a Krisztus öröksége? Nemde a népek? Mi az

Isten szövetsége? Nemde a Krisztus? (122,6). A prozelitáknak ugyanis nem volt szükségük szövetségre,

ha egy és ugyanazon törvény vonatkozik minden körülmetéltre...(123,1) Ráadásul nevetséges, hogy

magatokról azt tartjátok, megnyitottátok a prozeliták szemét, a magatokét azonban nem... (123,2)

Képtelenek vagytok megismerni Isten rejtett tervét, azaz az Úr hűséges szövetségét, és megtalálni az

örökkévaló ösvényt (123,4)."

b) z emberi természet legtökéletesebb törvénye

Egészen más világba érkeztünk a fenti anyaggal, mint aminő a páli szövetségteológia világa. Isten

Krisztusban kötött szövetségének lényege Pálnál abban áll, hogy nem cselekedetek, nem akármiféle

törvény teljesítése folytán leszünk részesei Isten nekünk üdvösséget biztosító szövetségének, hanem

Isten Ábrahámnak — mindenfajta törvényteljesítési feltétel nélkül — tett ígérete és a Golgota erejébenlétrejött kegyelmi ajándékozása fejében. Jusztinosznál nyomát sem találjuk ennek a szemléletnek.

Szerzőnk úgy tudja, hogy Isten ígéretei (öröksége, üdvössége) megszerzésének feltétlen feltétele:

teljesíteni Isten törvényét; aminek teljesítését Pál egyfelől lehetetlennek,másfelől szükségtelennek is

gondolja (22—25. num). Jusztinosz tisztában van vele, hogy Jézus nem törvényfelbontás, hanem

törvénytökéletesítés céljából jött. Törvényt és törvényt megkülönböztet egymástól. Megkülönbözteti

egyfelől a Trifón által képviselt (10,4), a Hórebnél kihirdetett és csak a zsidókra kötelező (11,2), a

Sionból kijövő (24,1), a zsidó nép keményszívűsége folytán Mózes által adott és rendelt (47,4—5)

törvényt, amely csak a zsidóké, s amelyek nem világosítják meg a nemzeteket (122,4—5), másfelől a

krisztusi törvényt, mely nála szinonimája a szövetségnek, amennyiben az igéret, az örökség elnyerése

áll és bukik e törvény megtartásán vagy semmibe vevésén. Megkülönbözteti tehát a mózesi meg a

krisztusi törvényt.

"Eljött a legtökéletesebb törvény... és ezt most már mindenkinek meg kell tartania, aki Istentől el akarja

nyerni az örökséget... a Hórebnél kihirdetett törvény már elévült, és az csak a tiétek, emez pedig

egyszerűen mindenkié. Ha pedig törvényt hoznak a másik törvény ellenére, akkor az előbbi érvényét

veszíti... Minden időkre szól a mi törvényünk... rajta kívül nincsen se törvény, se parancsolat, se

rendelkezés (11,2). Ti ezt az új törvényt vettétek semmibe... Megjelent a törvényhozó és ti nem

ismertétek fel... az új törvény:... ha valaki közületek lop, hagyja abba, ha házasságtörő, térjen meg...

így majd Isten előtt kedves, igaz szombatot tart(12,2—3). A megtérés és az istenismeret fürdője által,

ami az Isten népének törvényszegései miatt lett...: (14,1) a keresztségben mossátok meg lelketeket a

haragtól, a fösvénységtől, az irígységtől és a gyűlölettől... ne a romlott régi kovász cselekedeteit



712

gyakoroljátok...(14,2) új kovász elköltését rendelte el nekünk az Isten, vagyis más cselekedetek

megtételét... Ezt kérte tőletek az új törvényhozó" (14,3 és 18,3).

Valamiképpen tud minderről Trifón is: "...amit annyian (ti. a keresztények) terjesztenek, az nem

érdemel hitelt, hiszen az emberi természettől idegen. Mint tudom, abban, amit evangéliumnak

neveznek, oly nagy és csodálatos dolgok vannak, hogy feltételezhetően senki sem tudja megtartaniazokat..." (10,2). A trifóni ellenvetés megfogalmazásán érezhető, hogy szerzőnk végigjárta korának

filozófiai iskoláit (1—8. fej.), mielőtt kereszténnyé lett. De ilyenként is megmaradt filozófusnak.

Filozófiájának sarokpontja, hogy amit Krisztustól tanult, nem idegen az emberi természettől, hanem

ellenkező a helyzet.

"Akik az egyetemes, a természetnek megfelelő és minden időkre érvényben levő rendelkezéseket

megtartották, Isten előtt kedvesek, és a Krisztus által tanított feltámadásban is azok lesznek; miként

azok is, akik azelőtt igazak voltak, Noé, Hénok és Jákob meg mások együtt üdvözülnek azokkal, akik ezt

a Krisztust elismerik Isten Fiának, aki... megszületett ezért az üdvrendért... hogy halhatatlanságban

együtt éljenek" (45,4). A kortárs zsidókeresztények üdvözülési lehetőségeiről ezt közli Trifónnal:

"...gondolkodásbeli gyengeségeik folytán meg akarják tenni mindazt, ami Mózestől való... s ezen túlmég Krisztusban is reménykednek, tehát a minden időkre szóló, természeténél fogva igaz dolgokat és

a helyes istentiszteletet megtartják a keresztényekkel együtt, a hivőkkel együtt élnek... s ezért

vállalnunk kell velük a közösséget mint testvérekkel és hasonló gondolkodásúakkal (47,2). Akik a

(mózesi) törvény megtartásával is megvallják az Istentől jött Krisztust... üdvözülnek (47,4). Akik pedig

a (mózesi) törvény szerint élnek, és Krisztusban életük befejezéséig sem hisznek, s zerintem nem

valószínű, hogy eljutnak az üdvösségre; főképpen azok nem, akik a zsinagógákban átkozták és

kiátkozzák ezt a Krisztust (47,5). Isten jósága és emberszeretete, gazdagságának mérhetetlen bősége

van azokon, akik bűneikből megtérnek, amint Ezekiel próféta mondotta: igazak és bűntelenek az ő

szemében"(Ez 33,12.20) (47,6).

Filozófusunk a kivétel nélkül minden emberre érvényes természetes gondolkodás és a józan értelemképviselőjének látja az Istent: "Ami istennektetsző mindig és teljes egészében, azt hagyja meg ő minden

embernek, és minden nemzet meg fogja tudni, hogy a házasságtörés, a paráznaság és emberölés és az

összes többi efféle — bűn... Csak azok veszítik el a természetes gondolkodásmódot, akiket...

megrontottak a rossz erkölcsök... az ilyenekben is inkább talán csak kihúnyt vagy elfojtódott a józan

értelem (93,1)... Aki felebarátját úgy szereti, mint önmagát, az ugyanazokat a javakat kívánja neki, mint

amiket önmagának; felebarátjának is ugyanazokat fogja kérni imádságban, és arra fog törekedni, hogy

annak is meglegyenek ugyanazok, amik neki megvannak. Az ember felebarátja pedig nem más, mint az

az értelmes élőlény, az ember, akinek ugyanolyan törekvései vannak. Kettős tehát az istennektetszés:

az Istenre és az emberre vonatkozik...: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és minden erődből,

felebarátodat pedig mint önmagadat" (93,2). Filozófusunk számára természetellenes a gyűlölet:"...minket is és magát Urunkat is egyszerűen gyűlölitek mind a mai napig, ti és mindenki más, jóllehet

a természet alapján mindannyian testvérek vagyunk" (134,6).

A párbeszéd Efezusban (1,1) folyik, majd befejeződik, mivel Jusztinosz hajóra vár (142,1). Kölcsönös

jókívánságokkal válnak el egymástól. Jusztinosz jókívánsága ez: "hogy felismerjétek a boldogulás

minden embernek adott útját, hogy Jézus az Isten Felkentje... alakítsátok át magatokat hozzánk

hasonlóvá"(142,3). Jusztinosz számára a hit Krisztusban és a minden ember boldogulására szóló út —

nem kettő, hanem egy. Egy, mert a Jézus által képviselt szövetség azon a törvényen alapul, amelyet

Isten minden időkre szólóan adott minden ember számára. Ha ezt a jézusi törvényt valaki magáévá

teszi, Jusztinosz akkor is testvérként öleli őt magához, ha az ragaszkodik a maga nemzetének vallási

szokásaihoz. A körülmetélés tehát nem feltétlenül akadálya számára a szövetségi hűségnek. Csak akkor



713

akadálya, ha a zsidó, ill. zsidókeresztény a pogánykeresztényeket "rá akarná venni ezeknek

megtartására, mondván, hogy nem üdvözülhet, ha ezeket hozzá hasonlóan nem tartja meg" (47,1).

c) z örökség Izrael királysága vagy az örök királyság?

A legtökéletesebb törvényt mindenkinek meg kell tartania, "aki Istentől el akarja nyerni az örökséget...

(11,2) velünk (nem-zsidók) együtt fogják elnyerni az örökséget... akik igazzá teszik magukat, ésÁbrahám gyermekeinek (zsidók) mondják magukat" (25,1). Ezt követően szerzőnk Izajást idézi, mire

Trifón: "Mit beszélsz? Hogy közülünk nem fog örökölni senki semmit Isten szent hegyén?... Ezt

válaszoltam: akik Krisztust üldözték és üldözik és nem térnek meg, azok nem örökölnek semmit a szent

hegyen. A népek viszont, akik hisznek benne, és elkövetett bűneiket megbánják, együtt fognak örökölni

a pátriárkákkal és prófétákkal... ha nem is metélkednek körül... mindenképpen részük lesz Isten szent

örökségében" (26,1). Józsue annak idején bevezette a zsidóságot a szent földre, és szétosztotta az

örökséget, "így viszi haza a szórványban levő (zsidó) népet Jézus, s mindenkinek kiméri a jó földet, de

nem ugyanolyan módon... szent feltámadása után örök birtokot fog adni nekünk... (113,3—4), és

minket (nem-zsidókat) ugyanazzal a hívó szóval szólít... és örököljük a szent földet, a véget nem érő

örökkévalóságra kapva az örökséget, a hasonló hit által Ábrahám gyermekeivé válva (119,5)...

Krisztus... eljött, barátságra, áldásra, bűnbánatra és együttlakásra híva az összes szenteket, hogy majd

ugyanazon a földön lakjanak, melyek birtoklását ígéretként kapták. Ezért a különböző helyekről

származó emberek, akár szolgák, akár szabadok... megbizonyosodtak... hogy azon a földön...

örökkévaló és romolhatatlan javakat fognak örökölni (139,4—5). Jézus... gondoskodik nekünk az örök

királyságról (116,2)... amikor mindenkit feltámaszt, némelyeket az örök és el nem múló királyságban

romolhatatlanul, halhatatlanul és oszlástól mentesen állít helyre (227,3)... az érdemesek méltók

lesznek a szent pátriárkákkal és prófétákkal az örök királyságra (120,5)."

A fentiekből látható, hogy szerzőnk "Isten Országa"-fogalma mind e helyeken transzcendens. A

"királyság" (basileia), a malkut Jahve nem idelent, hanem odaát van. Nem óhajtja Szamária

függetlenségét s a Garizim-hegyi szentélyt visszaszereni, s a szétszórt zsidóságnak sem helyezi kilátásbaIzrael Országának és a jeruzsálemi Templomnak a helyreállítását. Nem várja ugyan ezt a transzcendens

örökséget holnaputánra, miként Pál már száz évvel korábban is, s mégkevésbé várja a Jelenések

könyvének szerzőjével együtt a szentek imádságait meghallgató Isten atomháborúját a Római

Birodalom ellen, s nyomában az ezer esztendős földi birodalmat Isten Országaként(45b num). Az

időpontot Istenre bízva hirdeti, hogy földi életünket fel kell használnunk — zsidóknak és nem-zsidóknak

— arra, hogy méltók legyünk erre a transzcendens örökségre.

Trifónnak és a zsidóságnak éppen azt veti szemére, hogy nem tudnak elszakadni a múlttól s a nemzeti

aspirációktól: "Fogadjátok el, ne gyalázzátok Isten Fiát, ne higgyetek a még Izrael királyságát váró

farizeusi tanítóknak; annak, amit az ima után zsinagógai vezetőitek tanítanak" (137,2). Jusztinosz

szemében a zsidóságnak az a bűne, hogy nem hajlandók üdvtörténetileg meglépni azt, amit prófétáikszavára figyelve Jézussal együtt meg kellene lépniök. Csak zsidók akarnak maradni, amikor Isten

mindenkit egybeölelni akaró népévé kellene lenniök. A legtökéletesebb törvény, a kuriotath diaJhkh

helyett ragaszkodnak a körülmetéléshez. Nem értik, hogy szívüket kellene körülmetélniök; nem értik,

hogy "az Ábrahámtól kapott testi körülmetélkedés csak jelként adatott, hogy a más nemzetektől

megkülönböztesse" őket. Ha pedig ehhez a jelhez még Krisztus után is ragaszkodnak, s azzal együtt

nemzeti—politikai aspirációikhoz, akkor "csak szenvedjétek el, amit most méltán szenvedtek, hogy

földetek pusztasággá lett, városaitok felégetve, gyümölcseiteket szemetek láttára most más eszi meg,

és közületek senki sem teheti be a lábát Jeruzsálembe... Jogosan és méltán ért mindez titeket. Mert

megöltétek az Igazat, őelőtte meg a prófétákat, most pedig azokat, akik őbenne remélnek...

Zsinagógáitokban megátkozzátok azokat, akik Krisztusban hisznek... A most uralkodók miatt nincs ráhatalmatok, hogy kezeteket ránk tegyétek, de amit meg tudtatok tenni, megtettétek " (16,2—4).



714

Kétszer is előkerül a fenti szövegben a "méltán". A Római Birodalomtól szenvedték a zsidók, amit

szenvedtek. Attól az államtól, amelynek vértanúi a keresztények, s amely hatalomnak véres markában

él maga Jusztinosz is, akit e hatalom néhány év múltán (165) majd szintén vértanúvá tesz. Egy jézusi

meggyőződésű ember beszél így, aki úgy gondolja, hogy Isten választott népének, a zsidónak nem Izrael

királyságában s Bar Kochba fegyvereiben kellene reménykednie.

d) Gyűlöletre szeretettel válaszolnak a Jézustól tanítottak

"A népek nem követtek el ellenünk és Krisztus ellen olyan nagy igazságtalanságokat, amilyeneket ti

elkövettetek az Igaz ellen és ellenünk, kik tőle vagyunk. A velünk szemben tanúsított rossz bánásmód

okai ti vagytok. Azután, hogy keresztre feszítettétek őt... nemcsak nem tartottatok bűnbánatot, hanem

Jeruzsálemből kiválasztott férfiakat küldtetek szét az egész világra, akik a keresztényekről, mint

istentelen szektáról beszéltek, és elhitették mindazt, amit bennünket nem ismerő emberek beszélnek.

Ezért nemcsak a magatok gonoszságáért vagytok felelősek, hanem egyszerűen a többi emberéért

is...(17,1) Mi ugyan elviseljük mindazt, amit... ellenünk művelnek... még a halált is, sőt, könyörgünk

azért, hogy akik ezeket művelik velünk, irgalmat nyerjenek; a legkisebb mértékben sem akarunk nekik

valamit is visszafizetni, ahogy ezt a törvényhozó meghagyta nekünk" (18,3).

A zsidók vallása 'bevett felekezetnek' számított, nem minősültek "istenteleneknek", ha nem áldoztak

a pogány isteneknek. A keresztényeknek viszont áldozniok kellett volna: "Mi a legkegyetlenebb kínokat

szenvedjük el, mert nem mutatunk be áldozatokat... s ha meg kell halnunk, örülünk, mert hiszünk

abban, hogy Isten az ő Krisztusa által feltámaszt bennünket... és halhatatlanokká alakít át minket...

(46,7) Jézus megparancsolta nekünk, hogy szeressük ellenségeinket... s ez a mi újjászületésünk

misztériuma és mindazoké, akik Krisztus Jeruzsálemben megjelenésére várnak, és ezért arra

törekednek, hogy előtte jócselekedeteik révén kedvesek legyenek... (85,7) Ti viszont... mindig az igazak

gyilkosai voltatok, és még magára a Felkentre is kezet emeltetek, s átkozzátok még azokat is, akik

bizonyítják, hogy ez az általatok megfeszített — a Krisztus... S még azt meritek bizonygatni, hogy azért

feszítették őt keresztre, mert Isten ellensége volt és átok sújtotta, pedig értetlen lelkületetek tetteazt...(93,4) De ha nemcsak őt átkozzátok, hanem a benne hívőket is, s valahányszor csak lehetőségtek

van rá, vesztüket okozzátok, hát akkor hogy ne kérnék majd számon rajtatok nemcsak azt, hogy

kezeteket rá emeltétek, mint gonosztevők és bűnösök és mindezideig keményszívűek és értetlenek?...

(95,4) Zsinagógáitokban átkozzátok mindazokat, akik általa keresztényekké lettek... s ez azok vesztét

okozza... Mi azonban azt mondjuk mindnyájatoknak, hogy testvéreink vagytok, és inkább ismerjétek

fel Isten igazságát... Krisztus nevének megtagadására akartok kényszeríteni, mi azonban inkább

választjuk és elviseljük a halált... Ezen kívül még imádkozunk is értetek, hogy irgalmat találjatok

Krisztusnál. Ő ugyanis azt tanította nekünk, hogy az ellenségeinkért is kell imádkoznunk... (96,2—3) Mi

titeket, akik ellenünk annyi effélére vetemedtetek, nem gyűlölünk, hanem imádkozunk, hogy

bűnbánatot tartva mindnyájan irgalomra találjatok a mindenség könyörületes és nagyirgalmú

Istenénél... (108,3) Gyűlöltök és gyilkoltok, valahányszor erre alkalmatok adódik... miközben mi

imádkozunk értetek és egyszerűen minden emberért, ahogyan ezt Krisztusunktól és Urunktól tanultuk,

aki arra oktatott minket, hogy ellenségeinkért is kell imádkozni, és szeretni kell azokat, akik gyűlölnek

minket, és áldani kell azokat, akik átkoznak minket (133,6)."

Jusztinosz nem ragadtatja el magát. Végig annak a Jézusnak a pozíciójából elemzi a 2. század közepének

zsidó—keresztény viszályát, aki Péterrel hüvelyébe dugatja a kardot. Fel sem merül benne a gondolat,

hogy lehetséges lenne egy konstantíni fordulat, s akkor majd busásan visszafizetik ő és társai a

zsidóknak vagy akár a pogányoknak mindazt, amit tettek Krisztus s a keresztények ellen. Annak ellenére

sem merül fel benne ilyesmi, hogy — mint hamarosan látni fogjuk — lehetségesnek tartja a jézusi

gondolkodás világméretű győzelmét, az immanens Isten Országot.



715

e) Szövetségteológia és immanens ígéret

Isten hazát ígér Ábrahámnak és utódainak, tehát nemzet(ség)ének, s ugyanakkor megáldja

Ábrahámban a föld minden nemzet(ség)ét is. Isten Ábrahámmal kötött szövetsége egy nemzetnek is

szól, és az egész emberiségnek is. Szövetsége nemcsak parciális, hanem univerzális is. Ez az

Ábrahámmal kötött szövetség még csak annyiban transzcendens, hogy az egyik szerződő fél, az Isten,

a transzcendenciában él. Egyébként immanens ez a szövetség: nem beszél semmiféle új égről és újföldről. S ha Izraelen belül az üdvtörténet során előkerül is az ember jövőjének transzcendens

dimenziója, ti. feltámadásunk, nem a feltámadott emberiségről éneklik a próféták, hogy eljönnek majd

Sionhoz a nemzetek, hogy megtanulják ott, miként kell a kardokból ekevasakat készíteni.(Iz 2,4)

Jézusnál is megárul egy gyékényen a transzcendens és az immanens dimenzió. Egyfelől előre megy az

Atyához, hogy ott lakást készítsen tanítványainak,(Jn 14,2) másfelől azzal bíztatja őket kardot hüvelybe

dugásra, szelídségre, hogy a szelídek öröklik majd a földet.(Mt 5,6)

Úgy tetszik, hogy az ígéretnek és örökségnek transzcendens dimenzióra szűkülése szoros kapcsolatban

van a szövetséghordozó ember magatartásával, s az azt meghatározó törvény mineműségével. Ha a

szövetséghordozó ember kettéválasztja a jézusi szövetséget és a jézusi törvényt — amelyet szerzőnk

egy szuszra ejt ki (110a num) —, akkor előbb-utóbb átutalja az örökséget a transzcendenciába. Ha

Trifón nyomán — "feltételezhetően senki sem tudja megtartani azokat" (10,2) — az evangélium

tökéletesített törvénye azonos lesz a megvalósíthatatlan dolgokkal, akkor logikusan következik, hogy

a prófétai—jézusi örökségből idelent semmi sem valósulhat meg. Egyszerűbben szólva: akkor a jézusi

Isten Országából merőben transzcendens mennyország lesz. Ha viszont — miként szerzőnknél — a

kuriotath diaJhkh egyet jelent a legtökéletesebb törvénnyel (11,2), s éppen ennek a törvénynek a

megtartása jelenti az újjászületés misztériumát (85,7), akkor felette logikus a ragaszkodás a jézusi

"Isten országa"-fogalom jézusi két lábon állásához; ahhoz ti., hogy az örökség immanens és

transzcendens. S ez azt jelenti, hogy az Isten Országa földi életünkben bontakozik ki, és odaát, az örök

lakóhelyen, teljesedik ki.

Jusztinosz Jézust értő tanítványként mindenképpen igyekszik megmagyarázni Trifónnak, hogy

jézustalan és értelmetlen magatartás, minek következtében siralmas és borzalmas következményekkel

jár meg-megújuló nemzeti szabadságharcuk a náluk sokszorta erősebb Római Birodalom ellenében, s

összesen csak annyit érhetnek el vele, hogy lábukat sem tehetik már többé hazájuk földjére. A

zsidóságtól, mint Isten választott népétől igazán elvárható volna, hogy megértsék: "örök királyságba"

(116,2 — 110c num) hívja őket az Isten. E transzcendens hangsúlytevése ellenére is logikai

szükségképpeniséggel hozza ki a Párbeszédben a fent említett összefüggés az immanens reményt.

"Minden népnek bűnbánatot kell tartania bűneiért" szavakkal kezdi műve 109. fejeztét, majd idézi

Mikeás prófétát a végső napokról, amikor eljönnek Jákob házához az Úr hegyére az összes

nemzetek.(Mik 4,1—7) Ezt követően saját szavaival mond egy változatot a Mikeás-szövegre.

"És mi — akik harciasak voltunk, gyilkoltuk egymást ezelőtt, s a föld minden gonoszságával telve

voltunk — harci szerszámainkat mind az egész földön átalakítjuk: a kardokat ekévé, a lándzsákat meg

földművelő szerszámokká. A vallásosságot, az emberszeretet, a hitet, a Megfeszített által magától az

Atyától származó reményt ápoljuk, és mindenki saját szőleje alatt telepedik meg, azaz mindenki csak

törvényes feleségével él (110, 3). És nem lesz, aki megfélemlítsen és fogságba vessen minket, akik

Krisztusban hiszünk az egész földön. Mindenki előtt világos, hogy fejünket veszik, megfeszítenek,

vadállatok elé dobnak minket... mert hitvallásunktól nem tántorodunk el... Ahogyan sokasodnak az

ilyenek, annál többen lesznek hívők és istenfélők a Jézus nevéért. Velünk is ugyanaz történik, mint

amikor valaki lemetszi a szőlőről a termő részeket, hogy több és életerős vesszőket hajtson, s

gyümölcsözőket adjon. Mert ez a nép az Isten által és az üdvözítő Felkent által ültetett szőlő (110,4)."



716

Filozófus szerzőnknek el kellett jutnia ide, az emberiség egészében megvalósuló immanens remény

gondolatához. El, ha egyszer a Jézustól hozott tökéletes törvény valósággá válik a Jézushoz ragaszkodók

életében, s ha egyszer a vértanúk sokasodása következtében egyre többen lesznek a hívők — a

hamarosan megfogalmazandó tertullianuszi axióma értelmében: semen est sanguis christianorum. El

kellett jutnia ide, ha egyszer a tökéletes törvény következik abból a természetből (110b num), amely

magától az Atyától, teremtőnktől származik.

Amint mondottam: a fenti szöveg Mikeás-parafrázis. Ezt a parafrázist bevezeti a megvalósulás

időpontjának megjelölése: "az egész Írás (s benne a Mikeás-szöveg is) végig azt bizonyítja, hogy (Jézus)

két eljövetelét hirdették meg előre: az egyiket, melyben mint szenvedőt... hirdetik, s a másodikat,

melyben dicsőséggel érkezik a mennyből" (110,2). E dicsőséges érkezés hogyanjáról szerzőnk mit sem

mond, hanem helyette az akkor adott jelen állapotot rajzolja meg, amely számára a dicsőséges érkezés

előjátéka: "dicsőséggel érkezik a mennyből, amikor a pártütés embere... törvénytelen tettekre

vetemedik ellenünk, keresztények ellen is, akik a Jézus apostolai által a Jeruzsálemből jövő törvényből

és tanításból ismertük meg az istentiszteletet, és Jákob Istenéhez és Izrael Istenéhez menekedtünk."

(110,2).

Úgy tetszik, szerzőnk a második eljövetelt történelmen belül maradó és történelmi folyamatnak

gondolja, mely a szerző jelenében kibontakozó üldöztetésben már meg is kezdődött. Jézus második

eljövetele Jusztinosz számára nem a történelem befejeződése, hanem a történelem isteni

kibontakozása: "az Atyától származó remény" megvalósulása. Mindez logikus következmény számára,

ha egyszer "újjászületésünk misztériuma" éppen az erőnemalkalmazó magatartásunkban áll. S mindez

ugyanakkor nemcsak az újszövetségi hűség következménye, hanem Jákob és Izrael Istenéhez

menekedés is. Szerzőnk számára a zsidó múlt és hagyomány nem azonos a mózesival; megtalálja benne

a jellemzően jézusit is.

Így érthető, hogy Jusztinosz hisz mindennek bekövetkezésében akkor, amikor a valóság, amelyben él,

ebből még csak "újjászületésünk misztériumát" (= a cirkuszokban a vadállatokkal birkózásunkat)mutatja. De hiszi, hogy az erőnemalkalmazás meghozza ezt a gyümölcsöt: "A jövendölés többi része a

második eljövetelkor teljesedik be. Az üldözöttség, ami a világból kitaszítottság, nemcsak

magántulajdonuktól fosztja meg az egyes keresztényeket... a keresztényeknek még azt sem engedi

meg, hogy éljenek" (110,5). Jusztinosz ebben az összefüggésben is különböztet üldözöttség és

üldözöttség között:"Ha harciasságtok miatt vetettek ki benneteket, akkor méltán szenveditek ezeket

— mondja Trifónnak és a Bar Kochba-féle fegyveres felkelés zsidóságának. Mi azonban Isten

igazságának felismerése után már semmi ilyet nem teszünk..." (110,6).

Az erőnemalkalmazás jézusi törvényének középpontba állítása szerzőnkből az egész zsidó

problematikát mélyen átélő és testvéri alapállású szövetségteológiát hoz felszínre. Nemzeti

kultúrájukat, vallásukat meg nem tagadó csatlakozásra szólítja fel zsidó testvéreit a nemzeti

kiváltságokat transzcendáló, az egyetemesen emberi s éppen ezért legkülönb (kuriotath) jézusi

szövetséghez.

A szövetségtan történetének ezután következő fejezeteit az olvasó nem találja már meg könyvünkben.



717

BEFEJEZÉS

111. SZÖVETSÉGTEOLÓGIAI TANULSÁGOK

a) Isten egyetemes szövetsége

1979-ben Ottawában napvilágot látott egy figyelmre méltó munka: Walter Vogels tollából: God's

universal Covenant. Megírja a szövetségtan történetét az Ószövetségre vonatkozóan. Megérdemelné

a magyarra fordítást. Nem kevesebbet mond, mint amit a mű címe is elárul: Istennek az Ószövetség

lapjain kibontakozó szövetsége egyetemes szövetség, melyet Isten az emberiség egészével kötött.

Szent Pál úgy gondolta, hogy ez az egyetemes szövetség elkezdődött ugyan az Ószövetség lapjain

Ábrahámmal, de partikulárissá vált a Mózessal megkötött Sinai-szövetségben. Neki tehát

érvénytelennek kell igazolnia az egyetemest partikulárissá szűkítő Sinai-szövetséget, hogy

felkínálhassa zsidónak és görögnek, szabadnak és rabszolgának, férfinak és nőnek egyaránt az

ábrahámi szövetséget folytató Krisztusnak a szövetségét, mint régi-újat.

Napjaink vallásközi párbeszéde nyilvánvalóvá teszi, hogy a más vallási kultúrákban nevelődők számára

teljes képtelenség elfogadni azt a szövetségi tartalmat, amiről Pál úgy gondolta, hogy a Sinai-szövetségpartikularizmusával szemben egyetemes elfogadásra tarthat igényt. Azért alkalmatlan, mert Pál a

harmadik lépcsőbe teszi az egyetemes tartalmat, s merőben partikuláris tartalmakat helyez az előtte

levő két lépcsőbe. Jézus az első két lépcső nélkül képviselte a páli harmadik lépcsőt. Jézus tanítása

alkalmas az egyetemes elfogadásra, s Vogels munkája azt mutatja meg, hogy az Ószövetség

szövetségtanában ott rejlik a Jézustól is képviselt egyetemesség.

A szövetségtan Jusztinosz utáni történetének megírása alighanem kétségtelenné tenné, hogy az elmúlt

kétezer esztendő nem a jézusi és jusztinoszi szövetségtant vitte tovább, hanem a pálit. Az idő fogja

megmutatni, hogy a keresztény egyházak képesek lesznek-e a páli három lépcsőből visszakapcsolni a

jézusi egyetlenegybe, s hogy ezáltal Jézus számíthasson arra, hogy az ő akaratából létrejött közösség

(kahal) Isten eszköze lehessen arra, hogy egy akol legyen és egy pásztor.

b) Zsinagóga és egyház szétválása

Ha a szövetség az Isten emberkapcsolatát és az ember istenkapcsolatát jelzi, akkor megállapíthatjuk,

hogy e kölcsönkapcsolat címén a zsidókeresztény kultúrkörben az alábbi gondolatok születtek meg.

a) Isten megígér valamit az embernek a jövőt és az abszolút jövőt illetően. Örökre ígéri azt meg.

Szövetségi hűsége abszolút.

b) Isten bizonyos feltételek ellenében ígéri meg az embernek azt, amit megígér.

c) A feltételt teljesítők kapják meg, amit Isten megígért, azazszövetségi hűségük fejében kapják

meg azt.

A keresztény szövetségteológia arra az eredményre jutott, hogy Jézus nagypénteki halála óta Isten

szövetségének címzettje már az egyház. A szövetség volt-népe, a zsidóság csak akkor maradhat

címzett, ha belép az egyházba. Ennek az a következménye támadt, hogy a szövetség volt -népének

teológusai, azaz a zsidó írástudók megszűntek partnerek lenni az egyház számára a teológiában

egyáltalában, s így konkréten a szövetségteológiában is. Egy nép, amelyből Izajások és Jeremiások

támadtak, Jézus korában és Jézus mellett pedig Gamálielek, mint nép kiszállt abból a

gondolattermelésből, amelyet az egyház mint az Ige szolgája, mindig a magáénak tudott. Úgy

gondolom, hogy ez a szolgálni akart Ige mérhetetlenül nagy kárára történt így. Azért gondolom, mert

a Jézus előtti kétezer esztendős nevelődés e népben olyan génbankot halmozott fel, amelynek

érvényesülése nyilvánvaló a valóságot elfogulatlanul szemlélni akaró ember számára az emberi élet

bármely területén. Ha mindezt egyszerűbben s talán érthetőbben akarom megfogalmazni, akkor ezt



718

mondom: amit az egyház a maga zsinagógától elszakadt volta következtében az elmúlt kétezer

esztendő alatt gondolt, azt e kétezer esztendős előneveltségű nép közreműködése nélkül gondolta.

Vulgárisan: a teológiát a gojok csinálták, a bölcs rabbik nélkül. Nem tudom, hogy hány Magyarországon

született ember kapott már Nobel-díjat, csak azt tudom, hogy ezek nagyobb része zsidó származású,

pedig a Magyarországon született embereknek legföljebb 5%-a tartozik közéjük. Kodály Zoltán is

hivatkozott erre, amikor a negyvenes évek végén a Zeneakadémián a felvételi vizsgákeredményeképpen népi káderek alig voltak felvehetők. A polgári (értsd: zsidó) elemek túlsúlyát azzal

magyarázta meg a bizottságnak Kodály, hogy Dávid királynak az udvarában már háromezer esztendővel

korábban is otthonos volt a magas szintű zenekultúra.

Témánkon belül arra szeretnék utalni, hogy a keresztény szövetségteológia aligha rögzülhetett volna

bele abba, amibe belerögzült, ha ezt a teológiát zsidók is csinálhatták volna, azaz ha a nem-zsidók a

zsidó gondolkodás kontrollja alatt dolgozhattak volna. E kontrollhiánynak is vélem betudni néhány

fenn nem tartandó rögzülésünket.

c) Immanens és transzcendens örökség

Az Ószövetségben is, Jézusnál is a szövetségben megígért örökség tartalma — immanens éstranszcendens volt. Jézus úgy ígérte az örök életet, hogy azt is megígérte, "hogy a szelídek fogják

örökölni a földet".(Mt 5,4) A sokezer esztendős zsidó bölcsesség talán megóvhatta volna Jézus követőit

az immanens remény feladásától, a siralomvölgy koncepciótól. E koncepció következtében Isten

kényszerült az egyház ellenségei által visszaadni a megkeresztelt embereknek az immanens reményt

— a felvilágosodás filozófiájában. Csak a kiváltságosak és a hatalomgyakorlók képesek elméletileg igent

mondani egy csak mennyországra korlátozódó reményre. Azért csak ők, mert immanens reményük a

maguk privilegizált helyzete következtében már beteljesült. De a hatalmon kívül maradtak, a

szegények, erre hosszú távon aligha képesek, s ha vallásuk papjai örökélettel akarják vigasztalni őket,

addig maradnak meg az egyház irányítása alatt, amíg valaki fel nem okosítja őket, hogy milyen

képmutató és hazug magatartás jól szituált emberek, legyenek ezek akár egyházi tisztségviselők,részéről a szegényeket mennyországgal etetni. A történelem egyértelműen azt mutatja, hogy a

súlyosan hátrányos helyzetbe taszított egyének, társadalmi rétegek, nemzetek előbb-utóbb

elviselhetetlennek élik meg helyzetüket, s fellázadnak ellene — guruk, sztárecek minden jószándékú

lelki gondozása ellenére is.

Kenyérrel is él az ember; s nemcsak kenyérrel, hanem kenyeret adó földdel, szülőfölddel is. A

szülőföldet el lehet hagyni. De ha kényszerítenek erre, alighanem lebírhatatlanul hazavágyok. A héber

nyelv ugyanazzal a tesuvah szóval jelzi a megtérést Istenhez és a hazatérést is Izrael földjére. A mi

Vörösmartynk szerint: a nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely... itt élnünk s halnunk kell. Az

észtek is egy bizony gyilkosnak átélt "nemzetiségi politika" hetven esztendeje után észtként, az észt

nyelvet beszélve akarnak élni a maguk észt hazájukban. Ha ez így van, akkor az, aki úgy akar szövetségrenevelni, hogy a megígért mennyországért dobnunk kellene a földi létben Isten akaratából bennünket

megillető javakat s emberi kiteljesülésünk bármelyik — személyes, családi, nemzeti — dimenzióját,

nem ígérhet sok sikert munkájának. Egy zsinagógától el nem szakadt és jézusi egyház alighanem

elkerülte volna a csak mennyországra koncentráló teremtésteológiai abszurdumot.

d) Hit és hűség egymástól el nem választható

Pál korában minden zsidó tudta a maga kétezer esztendős neveltetésének erejében, hogy a megfelelő

héber szó kiválóan alkalmas arra, hogy kifejezze Izrael szövetségi hűségét. Tudta, hogy a hit hűség is.

Nem elég valamit igaznak tartani, rá is kell tennünk az életet. Azt az igaznak tartást, amelyre nem

tesszük rá az életünket, nevezhetjük akárminek, de hitnek nem. A hit mindig hűség is. Tudta ezt Jézus

is, akinek zsidóként nem is volt két szava: az igaznak tartásra külön egy, és az életet a megismertigazságra rátevésre külön egy másik. Az evangéliumok Jézus ajkára adott pistiV szavának elemzése ezt



719

kétségtelenné teszi (KIO 45—46). Tudta ezt a zsidó Jakab is, aki a legegyszerűbb szavakkal,

tanítóbácsisan oktatja ki erről a Galata-levél szerzőjét, aki szembeállította egymással a hitet és a

cselekedetet. De tudta ezt még a Galata-levél szerzője is, mert csak a "második lépcsőben" állítja

szembe egymással a kettőt, de a "harmadik lépcsőben" — a másodiknak bizony ellentmondva — vallja,

hogy aki hisz, annak bizony mindenképpen cselekednie, szeretnie kell, hiszen a hit olyasvalami, ami a

szeretetben fejti ki a maga funkcióját (26g, 39; 58. num).. Csakhogy kánonba kerül a Corpus Paulinumis, és kánonba kerül a Jakab-levél is. Luther ki is akarja dobni a kánonból a Jakab -levelet..., s napjaink

protestánsai bizony keményen kínlódnak hit és cselekedet szembeállításának páli—lutheri

hagyományától.

Mindennek következtében évszázados és évezredes a skizofrénia az egész keresztény világon belül.

Ennek a skizofréniának eredményeképpen ma is terheli a keresztény teológiát és a keresztény ember

tudatát a kérdés: cselekedeteim vagy a valahová tartozásom erejében vagyok elfogadott és kedves az

Isten előtt? Évszázadokon keresztül, talán csak az utolsó történelmi öt percet kell leszámítani, azt

gondoltuk, hogy aki azt a brossúrát hiszi, amit mi hiszünk, az üdvözülhet, és aki más brossúrát hisz, az

nem üdvözülhet. Jézusnál viszont a niniveiek könnyebben üdvözülnek, mint az Isten üzeneteit ugyan

ismerő, de azokat mégsem megvalósító választott nép, akár Kafarnaumban, akár másutt.

e) Sokféle kultusz lehet kedves az Istennek

Aki embert mond, az törvényt mond. Ember nincsen törvény nélkül. Ezért kaptuk Istentől a

lelkiismeretet, s Jézus szeretet-parancsa is törvény. Az emberiség egésze kivétel nélkül képes lehet egy

nyelven beszélni. Ezen: ne tedd a másiknak, amit nem kívánsz magadnak. Nagyon is lehetséges viszont,

hogy nem akarunk egy nyelvet beszélni, mert nem akarjuk lefizetni az árat, amit le kell fizetnie annak,

aki ezt a nyelvet beszéli. De a képességünk megvan az egy nyelvet beszélésre. Ez "megadatott "

mindnyájunknak, az ateistának is. Ha ezen a nyelven beszél, akkor istentagadóként is megvallja az

Istent. Ha nem ezen a nyelven beszél, akkor akár főpapként is ateista, istentagadó.

Az ember liturgikus lény. Az állat nem, mert nem tud Istenről. Aki viszont tud róla, az valahogyan: kőbe,fába, színbe, alakba, templomba, keresztvízbe, körülmetélésbe, állat- és illatáldozatba, kenyérbe,

borba fogja jeleníteni az Istent. Ezt teszi, mert ő, az ember matéria is, s ennek következtében a hit

tudaton belül létrejövő nem materiális aktusát exteriorizálni is akarja, matériában. Így vagy úgy,

akárhogyan. Jézus is ezt tette és akarta, hogy mi is tegyük. Ezért és erre a célra rendelte a vizet, a

lábmosást, a kenyeret és a bort. De soha nem szólta le a körülmetélést, a templomot, azaz népének

ősi kultuszát. Ellenkezőleg: részt vett benne. Az utolsó vacsorán is. Micsoda krisztustalanság, azaz

micsoda szeretetlenség leszólni a másik ember, a másik népcsoport exteriorizálás céljából létrejövő

kultúráját, s a magunkét kiáltani ki olyannak, ami kizárólagosan alkalmas Isten megközelítésére, az

istenkapcsolatra, a szövetségre!

S mennyire értelmetlen azt képzelni, hogy ez az exteriorizálás elfogadottá tehet minket Isten előtt a

törvény megtartása, azaz a hűség tartalmú hit nélkül is. Micsoda értetlen sötétség azt gondolni, hogy

van olyan exteriorizálási aktus, amely képes az ember bűnét elvenni... legyen az erre a célra szolgáló

"bűnbak" — akár csupán bika vagy borjú, akár maga az Isten Fia. Izajás tudta, hogy nincs, ami az Istent

mérhetetlenebbül bosszantja, mint az az ám fópapi kultusz, amely "a jót cselekedni tanulás nélkül"

akarja kifizetni a velünk szövetségre lépni akaró Istent. Szövetségre... abból a célból, hogy létrejöjjön

az az Isten Országa, amely Isten embert és az ember Istent és embert szeretése erejében tud csak

kibontakozni az időben.

f) Kodifikálás és prófétaság

Ószövetségi, de mindenképpen jézusi nyilvánvalóságok ezek, amelyeknek ellenkezőjét az ember amaga történelmi útja során bizony újra és újra gondolja is meg teszi is. De nem volna szabad



720

kodifikálnia őket mint szükségképpenieket és mint visszavonhatatlan érvényűeket. Ebből következően

azonban olykor mégis megteszi: kodifikálja is. Isten Lelke azonban felháborodva utasítja vissza ezt a

kodifikálást, mégpedig Isten tolmácsain, a prófétákon keresztül. A szövetség írásai (a Biblia) nem

kodifikálnak. De az egyház a maga történeti útján kodifikálta a maga új szövetségét. A zsidó kánon

nyitott volt. Isten ószövetségi népe tudta, hogy Isten bármikor, a jövőben is támaszthat prófétát. A

zsinagógában bárki harmincéves férfi szólásra emelkedhetett. Az egyházban ma csak a fizetetthivatalnokok szólhatnak, akik anyagi és lelkiismereti, s mindenekfelett hivatali fűggőségben vannak

püspöküktől, azok meg ugyanúgy a pápától. Az egyházban közel kétezer esztendő óta "nem várható"

újabb tolmács, s a kánon, ha millió évekig is él még az emberiség, nem-bővithetőnek mondatik. A

kinevezett hivatalnokok tiszte eldönteni, hogy valaki próféta-e. Ha nem azt mondja, amit a kinevezett

hivatalnokok mondanak és mondatnak nyájukkal, akkor nem próféta; akkor eretnek. A régi

szövetségben a prófétának volt illetékessége szólni, mert az Ószövetség ismert olyat, hogy "próféta".

Az újban nincs illetékessége, mert az új nem ismer olyat a maga jelenében, hogy "próféta". A hivatalt

nem viselőnek annyi a szerepe, hogy Amen-t mondjon.

De Isten nem hivatallal, hanem az emberrel kötött és köt szövetséget. S éppen azáltal, hogy az embert

embernek teremti. Azáltal, hogy értelmi képességet ad az embernek Istent is gondolni, Róla beszélni.

Azáltal, hogy lehetővé tette, hogy az ember által, akiben lakást vett, üzenetet küldjön az embernek.

Tegnap, ma és holnap.





722

továbbgondolására és továbbfejlesztésére is. A horizontális szövetségrendszer uralkodó rétegének

adekvát reagálása: a prófétagyilkolás; a kettéfűrészelés, megkövezés, verembe dobás, lefejezés,

keresztre feszítés, máglyán elégetés, marginalizálás — a különbözú "civilizációk" bevett kivégzési, ill.

búra alá helyezési szokásainak megfelelően. Mivel a prófétagyilkolást — az állam vezetőjével

egyetértésben — a főpap intézi, s a főpap az Istenre vonatkozó dolgokban legfőbb hivatali tekintélynek

számít, ezért a társadalomnak azt kell tudomásul vennie, hogy az Isten hivatalos embere egy istentelenembert tett el láb alól, ill. hallgattatott el... Isten nevében, és Istenre hivatkozva. Mindez a fentebb

elmondottak erejében nem is igen történhetik másképpen.

A próféta viszont — perelve az Istennel, nem perelve — ezt rendre tudomásul veszi. Tudja, hogy ez a

próféta-sors. Tudomásul veszi és nem a kalapját veszi. A kalapját — ti., hogy elköszönjön a horizontális

szövetségrendszertől, s létrehozzon a maga vertikális szövetségkötésének erejében, esetleg vérében

megpecsételt szövetségkötésében, egy immár őrá, a prófétára támaszkodó új horizontális

szövetségrendszert. Helyette beéri a prófétafiak-lányok kinevelésével, akik majd halála után átveszik

tanítójuk szerepkörét. A próféta az adott horizontális szövetségrendszerbe tartozónak tudja magát. Azt

is tudja, hogy az adott rendszeren belül elsősorban, esetleg egyedül ő s övéi képviselik a szövetséget,

amelyet Isten Ábrahámmal megkötött, Mózesben — megemlékezve Ábrahámnak tett isteni ígéretéről

— megerősített és megújított, s most őbenne, a soros prófétában, annak vérig menő hűsége folytán

és árán — újból megújít és megerősít. Kettéfűrészelten is ő, a kettéfűrészelt, képviseli a szövetséget,

és nem a kettéfűrészelők. Mindig az áldozat és sohasem a gyilkos az, aki Istent és az ő szövetségét

képviselheti. Ezt a vélelmét a próféta utókora rendre fényesen igaznak bizonyítja: a kettéfűrészeltek

nevét ismerjük, életükből—írásaikból a mai napig táplálkozunk. A kettéfűrészelők nevét legfeljebb

szaktudósok ismerik, de ők sem "emlékeznek" rájuk, mint az Istennel kötött szövetség képviselőire.

Alapos és szolíd munkával kimunkálandó — és magunkban interiorizálandó —, hogy a Názáreti Jézus a

fentiekben elmondott módon értelmezte magát Isten tolmácsának, prófétának, s hogy Ábrahámról,

Mózesről s a velük szövetségkötő Istenről, az "atyák Istenéről" csak elismerőleg szólt, s az őt megelőzőpróféták kijelentéseit felhasználva fogalmazta meg a maga üzenetét. Szövetségről minden megszorítás

nélkül és csak egyetlen ízben beszélt, a maga vértanúi próféta -halálát misztikusan és/vagy

szimbolikusan megelőző "utolsó vacsorán". Kiontott vérét szövetségkötési vérnek mondotta, s a

leghalványabban sem utalt arra, hogy szakítani akar Isten Ábrahámmal kötött, Mózessel megújított

szövetségével, hogy egy másikat, az átöröklött szövetségtől különbözőt hozzon létre.

c) Címkecsere helyett kovászosítás

Jézus nem gondolta, nem gondolhatta, hogy az emberiség baján címkecserével lehetne segíteni.

Minden baj forrása ugyanis a múltban, Jézus jelenében s az azt követő jövőben, tehát a történelmi

mában is, egyaránt egyedül a szeretetlenség. Ebben áll a jézusi mondanivaló. Az elvi és gyakorlati

döntés a szeretet mellett — erre hív fel a szövetség Istene. Erre a felhívásra igent mondani — ez jelentia szövetség elfogadását részünkről, a szövetségkötést, akár a vérünkben, akár ennél kisebb arányú

életáldozatban. Az, hogy Isten nagypéntek délután három óra után másként viszonyulna hozzánk...; az,

hogy a mondott időpont után az emberi problémáknak más megoldásuk támadna, azaz az Isten előtti

beválásunk nehezebbé vagy könnyebbé, vagy éppen egyáltalán ekkortól fogva vált volna lehetségessé

— mindez idegen Jézustól. Jézusban Isten nem más tartalmú szövetséget köt az emberrel akár az Isten

szövetségi, akár az ember szövetségi kötelezettségei tekintetében, hanem folytatja csak a teremtésben

adott és kötött szövetséget. Ahogyan folytatja Jézus után is minden olyan emberben, aki vérével—

életével volt vagy lesz hajlandó válaszolni Isten szövetségkötési felhívására.

Mindazonáltal! Mindazonáltal minden másképpen történt. Jézus halála után pár évtizeddel Pál és

iskolája megmagyarázza az egyháznak, hogy Isten régi szövetségei kutyafülét értek, s a nagy történelmibevágásnak, a megtestesülésnek az az értelme, hogy Fia halála óta Isten már nem haragszik az



723

emberre... Nem haragszik, ha ez az ember elhagyva az Ábrahámmal, Mózessel, a prófétákkal s

egyáltalán a zsidókkal meg a nem-zsidókkal kötött szövetségeit Istennek, felhagy a maga zsidó vagy

pogány vallásának üres és értelmetlen ceremóniáival, és csatlakozik az egyházhoz, és buzgón

részesedik ennek az új vallásnak egyedül értelmes ceremóniáiban. Nevezetesen a keresztségben,

amely misztikusan egyesíti az embert az istenséggel, aminek következtében az ember kedvessé lehet

az Isten szemében, és ami nélkül nem lehet az.

Kétségtelen, hogy az első század folyamán a zsidók kezdték el a Jézushoz tartozó próféták gyilkolását.

Kétségtelen, hogy ezzel folytatták korábbi hagyományaikat: a zsidó hierarchák gyilkolták, tessékelték

ki az életből azonos okból a zsidó prófétákat. Kétségtelen, hogy nem a Jézushoz tartozók gyilkoltak ,

mert a próféták nem szoktak gyilkolni; ők csak tárgyai, de sohasem alanyai a gyilkolásnak. Kétségtelen,

hogy az egyetemes zsidóságot képviselni akaró jamniai főiskola rabbijai vetették bele a zsinagógai

istentisztelet tizennyolc-könyörgésébe a keresztények kiátkozását. Mindez kétségtelen.

De az is kétségtelen, hogy a kereszténység előtti zsidó próféták azt mennydörögték, hogy vallásuk

szertartásai kutyafülét érnek, ha honfitársaik élete nem alakul oda a szövetség törvényeihez.

Kutyafülét ér hímtagjuk körülmetélése is, ha a szívüket nem hajlandók körülmetélni. De aztsemmiképpen sem mennydörögték, hogy a körülmetélés mindenképpen kutyafüle, s hogy az azt

helyettesítő más szertartás, pl. az alámerítés az üdvösség egyetlen lehetséges és Istennek kedves útja.

Jamniában is tudták a rabbik, amit a Törvény és Próféták minden oldala énekelt: az Úrhoz térni az

istennektetszés (cedaka), a szeretet és a hűség útját járni — ez az üdvösség egyetlen útja; ennek

megvalósulásakor jönnek majd Sionhoz a nemzetek. A Messiás is akkor jön majd el, amikor minden

zsidó megtartja a törvényt. Persze az obszervanciákat is, amelyek segítenek, nevelnek a Kőtáblák

parancsainak teljesítésére.

Kétségtelen, hogy ők szakítottak. A kérdés csak az, hogy ki a felelős a szakításért. Kérdezem is: ki a

felelős egy szakításért? Aki szakít, vagy az, aki úgy viselkedik, hogy a szakítás szándékát kihozza a

másikból? Jó. Mind a ketten felelősek. De ez a megállapítás nem visz előbbre. Izajást is meggyilkolták,s az Izajást tisztelőket nem átkozták ki, hanem az izajási írások másolóinak munkáját felhasználva,

megbeszélve bevették ezeket az írásokat a szent tekercsek közé. Ha nincs a páli iskola, az evangéliumok

is ott szerepelhetnének a zsinagóga Szentírásában. Annak a zsinagógának a Szentírásában, amely ma

már kezdi tudni, hogy a zsidó nép legnagyobb fiát Názáret adta a világnak, és az Jézusnak neveztetik.

Elkövették a szakítást. De nincs kizárva, hogy a felelősség ezért a páli iskola tanítását és e tanítást

magukévá tevő őseinket terheli.

Jamnia után, legalábbis a zsidókeresztények, mondhatták maguk között a zsinagógát otthagyni

kényszerülvén: ezt nem akartuk. Ennek analógiájára a Bokorban sem akar senki új felekezetet kreálni.

Lehet azonban úgy vélekedni és lehet úgy viselkedni, hogy a lélektani törvényszerűségek erejében

biztosan bekövetkezik a szakadás. Biztosan. Akár úgy, hogy többé valakik nem hajlandók betenni a

lábukat a "zsinagógába": akár úgy, hogy a "zsinagóga" közli velük, hogy nincs többé helyük ott.

d) An-archia és passió

A kérdés ezek után így jelentkezik: Melyik az a prófétai magatartás, amely feltétlenül prófétai, de úgy

prófétai, hogy a horizontális szövetséget építi és jobbítja a vertikális tartalmak irányában, de nem tépve

ketté a horizontális szövetséget? Azért fontos ez a kérdés, mert a kettétépés növeli az emberiség

megosztottságát, pedig a vertikális szövetségi tartalmak az emberiséget egyetlen családdá akarják

formálni!

Amikor még egyedül a zsinagóga képviselte Ábrahámra—Mózesre hivatkozva — legalább is egy adott

kultúrkörön belül — a horizontális szövetséget, akkor könnyebb volt felelni kérdésünkre, mert a

zsinagóga számára a próféta bár olykor meggyilkolandó, mégis legitim jelenségnek látszott Isten



724

népén, szövetségén belül. Más a helyzet ma, amikor a Vatikán, a pápa, a csalhatatlan Tanítóhivatal

óhajtja képviselni az Ábrahámra—Mózesre—Jézusra hivatkozó horizontális szövetséget. Azért más,

mert függetlenül attól, hogy a próféta ezen horizontális szövetségrendszeren belül is legyilkolandó,

elégetendő adott esetben, itt már baj van a próféta legitim voltával is. Baj van azon az alapon, hogy a

jelenlegi horizontális szövetségrendszeren belül a Hivatal per definitionem megkapja felszenteltsége

révén az uralkodás (donum hierarchicum) s az igazság megtalálásának—képviselésének biztoskarizmáját, minek következtében nem a Hivatalnak kell figyelnie a próféta szavára, hanem a prófétának

kell figyelnie a Hivatalra. A helyzet itt a feje tetejére áll. Nem az itt is és ott is, valamint ekkor is és akkor

is a történelem talajából felfakadó, a Lélek által sarjasztott próféták vertikális szövetségi tartalmaihoz

kell igazodnia a horizontális szövetségnek, hanem fordítva: a vertikálisnak kellene igazodnia a

horizontálishoz... már ti. ha a próféta "jó pap és jó szerzetes"... Nem is szólva arról az esetről,

amelyikben a próféta laikus vagy — horribile dicendum — laika! Amióta mi, keresztények — úgy véljük

— Jézus nevében átvettük a staféta-botot, Isten történelemben kibontakozó ökumenikus (emberiséget

egységesíteni hivatott) szándékainak stafétabotját, azóta az egyház olyanná-amilyenné alakulása

következtében a prófétának nincs helye többé a szövetségen belül. Könnyű nyilvánvalóvá tenni, hogy

ez nem kevesebbet jelent, minthogy Isten Lelkének nincsen többé helye a Szövetségen belül. Ezt aszomorú lehetőséget valóságnak tapasztaljuk, amikor a próféták az emberiség életének utolsó fél

évezredében rendre egyházon kívüli személyekben inkarnálódnak. Csak egy példát említek:

kortársunkat, Dürrenmatt-ot, aki drámáiban megfogalmazza a legnagyobb evangéliumi—jézusi

felismerést: az emberiség életében a tragédiát nem az istenek teremtik (a görög drámában a "végzet"),

nem az ember differenciálatlanul gondolt "bűne" (miként Shakespeare "keresztény" tragédiáiban),

hanem a specifikált, a gyökér-bűn okozza a tragédiát: ez pedig a hatalomgyakorlás, az archia.

A próféta mindenkor, de ma kihegyezetten is, az an-archia, a hatalomgyakorlás-nélküliség szószólója.

Pozitív megfogalmazásban: a lábmosó szolgálatnak a hirdetője és gyakorlója. Az ezt a lábmosó

szolgálatot nem képviselő próféta — ez az ellentmondás, a fából vaskarika. Nem úgy kell tehát

megmaradnia a horizontális szövetségrendszeren belül, nem úgy kell a horizontális szövetségrendszerszakadását elkerülnie, hogy bármit is engedne ebből a negyvennyolcból. Hanem mit kell tennie? Azt

kell tennie, hogy amit képvisel, úgy képviseli, hogy akárki számára nyilvánvalóvá lehessen, hogy nem

egy másik horizontális szövetségrendszer létrehozása érdekében "izgat", hanem a meglevőknek a

megkovászosítása érdekében. Elkerüli a "Migremus hinc!"-féle (Költözködjünk innen el máshová!)

megfogalmazásokat. Elkerüli szavával és tetteivel. Ez annyit jelent, hogy harcol azért, hogy a

horizontális szövetségrendszeren belül szava legyen: "Ha engem kilőttek, és már nincs vagy nem lehet

szavam, a helyemre állsz és szólsz majd Te. Ha téged is kilőnek, helyedre áll a harmadik..." Isten

megmenti, életben tartja a maga prófétáit — ám Golgotákon keresztül. A Golgota a lebírhatatlan

prófétai tett, bár ez a tett csak előzményeiben akció, végkifejletében már passió... elszenvedése a

prófétai tettek következményeinek.



725

EREDMÉNY

Szent Pál arra az eredményre jutott, hogy Isten szövetséget kötött Ábrahámmal és annak utódjával,

aki a Krisztus. Aki meg akarja kapni a fenti szövetséggel Isten részéről az embernek kilátásba helyezett

örökséget, annak Krisztus egyházához kell kapcsolódnia. Ezt úgy kell tennie, hogy vallja a páli teológiát

és ennek jeléül megkeresztelkedik.

Jézus nem beszélt az Ábrahámmal kötött szövetségről, nem szólt a Mózessal kötött szövetségről sem.

Csak szövetségről szólt; sem régiről, sem újról nem beszélt. Sem a körülmetélést, sem a keresztséget,

egyiket sem mondotta szövetségi hűségünk megpecsételőjének, jelének.

Nem beszélt arról, hogy Isten Ádám bűne miatt felfüggesztette volna a maga szövetségi hűségét. Arról

sem szólt, hogy Isten újra felénk fordul annak következtében, hogy ő, Jézus kereszthalált hal. Csak arról

beszélt, hogy mindenki megkapja a kezdettől fogva nekünk készített országot, aki teljesíti a Mennyei

Atya akaratát.

Jézus nem esett az önközpontúság bűnébe: az ítéleten ott lesznek azok a niniveiek, akik sem

Ábrahámról, sem Mózesről, sem Jézusról nem hallottak, s nem lesznek ennek következtében hátrányos

helyzetben; s azok sem lesznek kiváltságoltak, akik a fenti három személy valamelyikéhez,

mindegyikéhez tartozónak vallják magukat.

Akik ma Jézushoz tartozónak vallják magukat, azoknak két lehetőségük van e Jézushoz tartozásuk

tudatában. Vallásnak, felekezetnek tudni magukat — az egyik lehetőség. Közös nevezőt felkínálni

kivétel nélkül mindenki, az egész emberiség számára — ez a másik lehetőség. Kizárja ez a két lehetőség

egymást? Nem zárja ki. Feltételezik egymást.

A második lehetőség alapján beszélnek Isten egyetlen és örök vertikális szövetségéről, melyet felkínál

kivétel nélkül minden embernek. E szövetség tartalma: Isten szeret, és mi teljesítjük akaratát: kivétel

nélkül minden embert oda akarunk ültetni szeretetünk erejében a mennyei Atya Föld nevű terített

asztalához.

Az első lehetőség erejében beszélünk arról a horizontális szövetségről, amelyet azok alkotnak, akik

Jézustól tanulták Isten egyetlen és örök vertikális szövetségének tartalmát. Beszélünk erről, s közben

nem gondoljuk, hogy bármiféle kiváltságnak volnánk birtokában annak következtében, hogy ehhez a

horizontális szövetséghez tartozunk.

A vallások, felekezetek ugyanúgy szükségképpeniek, mint a különböző népek, nyelvek és kultúrák.

Következményei annak, hogy nem egyetlen családból-törzsből áll az emberi nem. Nincs ebből semmi

baj, amíg nem feledkezünk meg Isten egyetlen és örök vertikális szövetségéről, melynek tartalmát Isten

beleírta mindegyikünk szívébe.

Optálni is lehet. Népet, nyelvet, kultúrát, vallást cserélni — tele van ezzel az emberi történelem. Baj

csak akkor van, ha kiváltságként akarjuk tekinteni a magunk népéhez, nyelvéhez, kultúrájához,

vallásához tartozást.

A szövetség Isten részéről egyetlen, örök és változatlan. A szövetség a mi részünkről szükségképpen új,

és akár erényeink fejlődése, akár bűnbánatunk következtében rendre megújulható. Létünk értelme és

feladata, hogy újítsuk egész életünk folyamán, életünk minden napján vertikális szövetségünket

Istennel, s horizontális szövetségünket azokkal az embertársainkkal, akikkel sorsunk, születésünk,

esetleg választásunk közös vallásba-felekezetbe helyezett minket.



726

Jézus beszélt arról, hogy egy akol lesz és egy pásztor(Jn 10,16). A Mennyei Atya és az őt hitelesen

képviselő Fiú, aki egy az Atyával — ez a pásztor. Az akol azonban nem egy egyetlen vallás vagy

felekezet, hanem a maguk vertikális hűségét naponként erősíteni akaró emberek összessége. Azok

alkotják az egyetlen akolt, akik megértették a jézusi üzenetet: a kiváltságokról lemondó, a mindenkit

átölelni akaró, a Föld terített asztalához mindenkit odaültetni akaró szeretetet.

Azok alkotják az egyetlen aklot, akik vallják, tudatukkal s életükkel egyaránt:

az Isten szeret mindannyiunkat,

Jézus ezt tanította, és nem mást,

erre a szeretetre kell rátennünk életünket... — kerül, amibe kerül;

mert ez a szövetség Jézus vérében,

és ez a szövetség a mi vérünkben is...



727

Tartalom

90. SZÖVETSÉGBEN LEHETÜNK ISTENNEL? ......................................................................................... 592

a) Ami lehetővé teszi a szövetséget ................................................................................................ 592

b) Időtlen szövetség ........................................................................................................................ 592

c) Van-e objektív tartalma? ............................................................................................................. 593

d) Hány szövetség? .......................................................................................................................... 594

e) Szabadságunkra épített isteni terv .............................................................................................. 596

f) Az ember természete: adni és szerezni akar ................................................................................ 596

91. VERTIKÁLIS ÉS HORIZONTÁLIS SZÖVETSÉG ................................................................................... 598

a) Gőg vagy csak önközpontúság? ................................................................................................... 598

b) Horizontális kapcsolat ................................................................................................................. 598

c) A horizontális szövetség vonatkozási első pontja ....................................................................... 598d) A próféta és a horizontális szövetség .......................................................................................... 599

e) A horizontális kapcsolatnak fölibe emelkedik a vertikális ........................................................... 599

f) A vertikális és horizontális szövetség harmóniá ja........................................................................ 600

92. A HORIZONTÁLIS SZÖVETSÉG SZEMÉLYEI ..................................................................................... 601

a) A próféta is, a főpap is — testvér ................................................................................................ 601

b) Csak testvért-ismerés .................................................................................................................. 601

c) Az atyát-ismerés okai ................................................................................................................... 602

d) Az atyát-ismerés előfeltevésének kritikája ................................................................................. 602

e) A próféta mindenképpen a szövetséghez tartozik ...................................................................... 603

f) Az Egyház azért lehet misztérium, mert Isten népe..................................................................... 603

g) A csak-vertikális koncepció .......................................................................................................... 604

h) Jézus közösséget hívott létre, nem pedig hierarchiát ................................................................. 605

i) Se testvér, se Szentlélek, se prófétaság ....................................................................................... 605

93. NEM AKARTA ELTÖRÖLNI A TÓRÁT ............................................................................................... 607

a) A "szövetség" Jézus ajkán ............................................................................................................ 607

b) Jézus szövetségi hűsége .............................................................................................................. 608

c) Szerves folytatója-e az atyák szövetségének? ............................................................................. 609

d) Becsülte-e a Tórát?...................................................................................................................... 610

e) Ábrahám tisztelője ...................................................................................................................... 611

f) Mózes védelmezője ..................................................................................................................... 612

94. PRÓFÉTAI NÉPET NEVELT .............................................................................................................. 614

a) Isten tolmácsai ............................................................................................................................ 614

b) Tanító is, próféta is ...................................................................................................................... 614

c) A Messiás és próféta .................................................................................................................... 615



728

d) Mondta-e önmagát prófétának? ................................................................................................. 616

e) A próféták tanítását summázta ................................................................................................... 616

f) Vállalta a próféták sorsát ............................................................................................................. 617

g) Prófétai nép ................................................................................................................................. 618

95. KIKTŐL VÉTETIK EL AZ ISTEN ORSZÁGA? ....................................................................................... 620

a) Zsidók vagy judaisták ................................................................................................................... 620

b) Jézus Izrael-hangsúlya ................................................................................................................. 620

c) Az Ország fiai, a kiváltságoltak ..................................................................................................... 621

d) Csak a prófétagyilkos főpapoktól vétetik el ................................................................................ 622

96. AZ EGYHÁZ — SZÖVETSÉG A SZÖVETSÉGEN BELÜL ...................................................................... 623

a) Templom és zsinagóga — amikben Jézusnak lennie kell ............................................................ 623

b) Lecserélte Kaifást Kéfásra? .......................................................................................................... 624c) Jézus horizontális szövetsége ...................................................................................................... 626

d) Mi az egyház és mi nem? ............................................................................................................ 627

e) Feloldható konfliktusok? ............................................................................................................. 628

97. KÉT SZÖVETSÉGGONDOT NEM ISMERŐ SZERZŐ ........................................................................... 631

a) Belesimulás a jézusi szemléletbe ................................................................................................ 631

b) Szent Lukács három helye ........................................................................................................... 631

c) A Jelenések könyvének szövetségládája...................................................................................... 632

d) Ti vagytok a fiai a szövetségnek .................................................................................................. 632

98. HA NEM ÚGY TÖRTÉNTEK VOLNA A DOLGOK ............................................................................... 634

a) Ha a tanítványok legkésőbb Pünkösdre megértik Jézust ............................................................ 634

b) Ha a tanítványok azt értik meg, amit megértettek, de nem jelenik meg Pál .............................. 634

c) A "szövetség" szó újszövetségi előfordulásai .............................................................................. 635

d) Saul helyeselte István meggyilkolását ......................................................................................... 636

e) Új szöveggyűjtemény kezdődik ................................................................................................... 637

99. A ZSIDÓKERESZTÉNY SZÉLSŐJOBB GALÁCIÁBA LÁTOGAT ............................................................. 639

a) Zsidókeresztények misszionálnak pogánykeresztényeket. ......................................................... 639

b) Pál személyi ellenérvei ................................................................................................................ 640

c) Átkozott ellenfelek ...................................................................................................................... 641

d) Eljátszott Isten Országa ............................................................................................................... 643

100. A LÁTOGATÁS SZÖVETSÉGTEOLÓGIAI KÖVETKEZMÉNYEI .......................................................... 645

a) Üdvösség kegyelemből ................................................................................................................ 645

b) Ábrahám kontra Mózes ............................................................................................................... 645

c) Ábrahám egyetlen utódjának szól az ígéret ................................................................................ 646

d) Kegyajándékként kapja meg az ígéretet, aki megkapja .............................................................. 648



729

e) Végeredmény .............................................................................................................................. 649

f) "Isten Izraelje" — kicsoda? .......................................................................................................... 651

101. ÚJ SZÖVETSÉG AZ ÉN VÉREMBEN ................................................................................................ 654

a) Korintusba nem jutnak el a zsidókeresztények ........................................................................... 654

b) A mi pászka-bárányunk már leöletett... ...................................................................................... 654

c) Az én emlékezetemre .................................................................................................................. 655

d) Emlékezés egy új szövetségre ..................................................................................................... 657

e) Üdítő témák ................................................................................................................................. 658

102. SZŰZET MEGŐRZÉS KORINTUSBAN ............................................................................................. 660

a) Nagyvárosi reagálások ................................................................................................................. 660

b) Pál tanítása a szüzességről .......................................................................................................... 660

c) A 35. vers fordítása ...................................................................................................................... 662d) Apa? vőlegény? szűzmegőrző? ................................................................................................... 663

e) Látszatházasság ........................................................................................................................... 664

f) Előretekintés ................................................................................................................................ 665

103. MEGSZÜLETIK A TERMINOLÓGIA IS ............................................................................................ 666

a) Elismert emberek csak a múltban éltek? .................................................................................... 666

b) Van-e Pálnak ajánló levele? ........................................................................................................ 666

c) Tulajdonképpen miért jöttek? ..................................................................................................... 668

d) Új és régi ...................................................................................................................................... 668

e) Megtérnek az ajánlólevelesek? ................................................................................................... 670

f) Menjetek ki közülük! .................................................................................................................... 671

104. UGYANAZ IRGALMAS VÁLTOZATBAN .......................................................................................... 673

a) Hogyan tovább? .......................................................................................................................... 673

b) Pál, a békülékeny......................................................................................................................... 674

c) A békát meg kell cukrozni! .......................................................................................................... 676

d) Kedves Izrael, meg fogsz térni! ................................................................................................... 677

e) Előrelépés elfelé .......................................................................................................................... 679

f) Még mindig nem az egyetlen szövetség ...................................................................................... 679

105. A GYŐZTES EGYHÁZ ..................................................................................................................... 681

a) Mi vagyunk a körülmetélés! ........................................................................................................ 681

b) "Ország" helyett "Egyház" ........................................................................................................... 682

c) Ki írta az Efezusi levelet? ............................................................................................................. 683

d) Szövetség és egyház .................................................................................................................... 683

e) Nincs többé körülmetélt és körülmetéletlen .............................................................................. 685

f) Üdvözítője minden embernek, de leginkább a hívőknek............................................................. 686



730

106. A JÉZUSI ÉS PÁLI SZÖVETSÉGTAN ................................................................................................ 688

a) Amiben egy gyékényen árulnak .................................................................................................. 688

b) Amiben már nem árulnak egy gyékényen ................................................................................... 688

c) További fejlődési lehetőségek ..................................................................................................... 689

107. A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL .............................................................................................................. 691

a) Szókincse ..................................................................................................................................... 691

b) A szövetségtani anyag ................................................................................................................. 692

c) Örökre tökéletesített megszenteltek .......................................................................................... 694

d) Istent-kisajátítás .......................................................................................................................... 695

e) Grandes passus extra viam! ........................................................................................................ 696

108. AZ APOSTOLI ATYÁKTÓL A KONSTANTINI FORDULATIG ............................................................. 698

a) Amikor még állt a Templom ........................................................................................................ 698b) A Jamniai Zsinat ........................................................................................................................... 698

c) Bar Kochbától Kallinikumig .......................................................................................................... 700

109. BARNABÁS LEVELE ....................................................................................................................... 703

a) Nincs megírva a keresztény szövetségteológia története ........................................................... 703

b) Új népé a szövetség ..................................................................................................................... 703

c) Izrael méltatlanná lett a felkínált szövetségre............................................................................. 705

d) Isten eleve a keresztényekkel kötött szövetséget ...................................................................... 705

e) A szövetség öröklésének kibontakozása ..................................................................................... 706

f) Egy önálló gondolkodó? ............................................................................................................... 707

110. JÉZUSI HANGMEGÜTÉS A 2. SZÁZAD KÖZEPÉN: SZ. JUSZTINOSZ VÉRTANÚ ............................... 710

a) Isten felsőfokú, szent, új, örök, hűséges és tökéletes, mindenkivel és minden néppel—nemzettel

kötött szövetsége ............................................................................................................................ 710

b) Az emberi természet legtökéletesebb törvénye ......................................................................... 711

c) Az örökség Izrael királysága vagy az örök királyság? ................................................................... 713

d) Gyűlöletre szeretettel válaszolnak a Jézustól tanítottak ............................................................ 714

e) Szövetségteológia és immanens ígéret ....................................................................................... 715

111. SZÖVETSÉGTEOLÓGIAI TANULSÁGOK ......................................................................................... 717

a) Isten egyetemes szövetsége ........................................................................................................ 717

b) Zsinagóga és egyház szétválása ................................................................................................... 717

c) Immanens és transzcendens örökség .......................................................................................... 718

d) Hit és hűség egymástól el nem választható ................................................................................ 718

e) Sokféle kultusz lehet kedves az Istennek .................................................................................... 719

f) Kodifikálás és prófétaság ............................................................................................................. 719

112. A BOKOR ES A SZÖVETSÉG .......................................................................................................... 721



Documents

Bulányi Gy. Szent Pál teológiája 7..pdf