Dér Katalin

Latin stilisztikai gyakorlat

Tropusok és figurák(Kísérleti tananyag vázlata)

2002

BEVEZETÉS

1. Minden közleménynek van hírértéke, informál valamirõl, valamint bizonyos fokú redundancia vagy annak hiánya jellemzi, ti. az, hogy ismétlõdõ, „fölösleges” elemeket tartalmaz, vagy nem tartalmaz. A szabályos, stilisztikailag „zéró fokúnak” mondott szövegekben, pl. a köznyelv mondatainak nagy részében ez a két adat fordítottan arányos: minél nagyobb egy egységnyi textus hírértéke, annál kisebb a redundanciája, illetve megfordítva (eltekintve most attól, hogy a hírérték foka természetesen függ a befogadótól is). A köznyelvi, szaknyelvi stb., illetve mûvészi szövegek között az egyik döntõ különbség éppen abban áll, hogy a mûvészi szövegben, különösen a verses szövegekben a nagyfokú redundancia (ritmikus ismétlõdések: láb, sor, strófa; alliteráció, rím, szóismétlések etc.) nem a hírérték csökkenésével, ellenkezõleg, sokszor szinte felmérhetetlen növekedésével jár együtt, tudva persze, hogy itt „híren” nem tény- és adatszerû információ értendõ. A stiláris eljárások legáltalánosabb célja a textus tág értelemben vett hírértékének növelése, ami éppúgy elérhetõ a közlemény rövidítésével, a kihagyásos alakzatok sorával, mint bõvítésével, ismétléses stílusalakzatokkal és még sok egyéb módon. A stilisztika ennek eszközeit tárgyalja.

2. A mûvészi nyelvnek és eszközeinek, a stiláris eljárásoknak tehát kettõs funkciója van. a) A takarékosság: a ‘leány = virág’ metafora pl. röviden képes kifejezni a következõket: szépség, fiatalság, hamvas orca, színesség, gyengeség-törékenység, ártatlanság, implicite mulandóság etc.; és b) feszültség teremtése és feloldása: pl. a metafora szemantikai normaszegése a befogadóban várakozást, feszültséget kelt, jelentésének megtalálása pedig feloldja azt. A latin eleve drámai nyelv: szabályos szórendjének (alany elöl, állítmány hátul) megvan a maga természetes feszültség-feloldás játéka; a stíluseszközök ezt hivatottak fokozni (pl. hiperbaton, khiazmus etc.), vagyis a nyelvben implicite meglévõ lehetõségeket teszik explicitté, kötöttségeit formálva a szabadság eszközévé.

3. Minden stiláris eljárás valamilyen eltérés a sajátos, szabályos, stilárisan zéró fokú használattól, improprietas, usus improprius. Ez a — mûvészi, szónoki vagy egyéb — szükséglet a valóság és a valóságról szóló beszéd szükségszerû különbségén alapul: a beszéd valósághoz képest erõtlen. Ám a stílusalakzatok, bár normaszegéseik igen szokatlanok is lehetnek, mégsem egyszerûen szabálytalanságok, hanem a nyelvben rejlõ lehetõségek határai felkutatásának tekinthetõk ezen erõtlenség legyõzése céljából. Az elõbbi virág-metafora esetében: bár per definitionem a ‘leány’‘virág’, ám szemantikai mezõjüknek van közös területe, nem is egy (a felsoroltak), így a metafora a maga helyén ténybeli tévedése révén mély igazságot közöl. Mélyértelmûen mondja Arisztotelész, hogy a metaforaalkotás közel áll a filozófiához, mert mindkettõ a különbözõkben fedezi fel a hasonlóságot. — A stílusalakzatok, lévén normaszegések, hibásak is lehetnek (soloikismos, barbarizmus etc.).

4. Az antik szerzõk hajlamosak a stíluseszközöket egyszerûen díszítésnek (ornatus) tekinteni, mintha pl. egy alliteráló szöveg a normál szöveg ékesebb változata lenne. Ennek bizonyára az is oka, hogy az alakzatok tanát a retorikában dolgozták ki, márpedig az auctorok stiláris szempontból nem látnak elvi különbséget az oratio és a költõi mû között. A modern stilisztika ellenben azt vallja, hogy a mûvészi szöveg a valóság sajátos, újszerû szemlélete és ábrázolása, sõt új valóság teremtése, a stilémák ennek a munkának a részei: pl. az alliteráció (és bármely más konszonancia) nem elsõsorban dísz, hanem kapcsolatot tár és

2

ismertet fel, vagy még inkább: kapcsolatot teremt az érintett szavak, azaz tkp. az általuk jelölt valóságok között.

5. A stiláris eljárások eredményei az alakzatok (figura, szkhéma) és a szóképek (trópus). — Az alakzat a beszéd grammatikai formájának mûvészi megváltoztatása: arte aliqua novata forma dicendi (Quintilianus). A terminust a görögben a szkhéma, ‘testtartás’ szó fejezi ki, nem véletlenül. Egy klasszikus görög szobor testrészei külön-külön valósághûek, de helyzetük, összekapcsolásuk, a szobor testtartása nem az, nem felel meg semmilyen reális vagy lehetséges testhelyzetnek; a szobor éppen anatómiai „tévedése” által fejezi ki a fényképnél mélyebben a test szépségét, szellemi tartalmát, lényegét. Ugyanígy van az alakzatokban is. A szavaknak nem a jelentése szokatlan, szabálytalan, hanem összekapcsolásuk tér el a várt grammatikai helyzettõl. — A trópusokban viszont a nyelvi egység jelentése tér el a szabályostól (metaszéma), nem a grammatikai szerkezet, pl. a Sol Cererem adurit mondat szintaktikailag tökéletesen szabályos, csupán a várt tárgy (segetem) helyére egy metonimikus tárgy lép. A szókép a szó, illetve kifejezés saját, szó szerinti jelentésének hatáskeltõ megváltoztatása: tropus est verbi vel sermonis a propria significatione in aliam...cum virtute mutatio (uõ., hozzáteszi: ornandae orationis gratia!).

6. Noha ezek a meghatározások egyértelmûen elválasztják a figurát és a trópust, valójában mégis lehetetlen olyan alakzatot találni, amely ne írná át egyúttal a jelentést is. A pacem an bellum gerens zeugma alakzat, mivel két tárgyhoz csak egy állítmányt kapcsol, s ezzel a mondat rendjét módosítja; egyben azonban mélységesen átformálja a jelentést is, a nyelv mélyebb, rejtett lehetõségeit tárja fel: ha lehet háborút viselni, ugyan miért ne lehetne békét is? A fontium gelidae perennitates jelzõcsere (hypallagé) szintén formai-grammatikai alakzat, ám az így elõállított jelentés — ‘jeges öröklét(ek)’ — egyúttal merõben új képet ad a valóságról. A vergiliusi kettõs hypallagé: ibant obscuri incerta sub lumine lunae, szintén alakzat, amely azonban új jelentést is létrehoz, mélyen átformálja a valóság megszokott rendjét. Állítása önmagában véve logikailag nem igaz és nem hamis, mert ezek a kategóriák nem felelnek meg neki, a fizikai valóságban az emberek nem homályosak vagy élesek, a hold fénye nem bizonytalan vagy biztos, ám a kifejezés az ember és környezet egymásra hatásának a logikainál mélyebb igazságát hordozza, pontosabban megteremti azt. — A példákban a jelentés módosulása úgy következett be, hogy közben az alakzatokban részt vevõ valamennyi nyelvi elem jelentése változatlan maradt, a pax nem szûnt meg békét, a bellum háborút, a gerere viselést, a fons forrást, a gelidus jegest jelenteni stb. A metaforában viszont az egyes nyelvi elemek kapnak új értelmet: a ‘virág’ szó jelöltje metaforikus használat esetén valamely ember. — Az alakzat mint egész, részelemeinek jelentésváltozása nélkül, a forma, összekapcsolás, struktúra által hordoz jelentésváltozást, a szóképben pedig maguk az egyes elemek kapnak többé (pl. metafora) vagy kevésbé (pl. hasonlat) megváltozott jelentést.

7. Az eltérés a normától a nyelv minden szintjén, a hangzás, a szó, a kifejezés, a mondat szintjén jelentkezhet. Lehet hang- vagy szóalakzat (metaplasma) a szavak formájára, fonetikai állományára vonatkozóan; lehet mondatalakzat (metataxis) és gondolatalakzat (metalogos), ez a mondatok, gondolatok formáját, pl. a szórendet változtatja meg; illetve ún. „jelentésalakzat” (metaszéma). Az antik és a modern stilisztikában az alakzatok és szóképek elkülönítése, az egyes alakzat- és szóképfajták meghatározása, valamint elnevezéseik nem egységesek, aminek több oka van. Az egyiket már láttuk (6): a legtöbb alakzat a jelentést is módosítja, ez pedig a szóképek sajátossága. Másrészt csaknem valamennyi formáció több szempontból osztályozható, és az auctorok közül ki-ki arról nevezi el, amit fontosabbnak érzékel: pl. azt a figurát, melyben minden tagmondat külön állítmányt kap, „egyesek

3

disiunctiónak, mások szinonímának nevezik: mindkettõ helyes, noha eltérnek, mert e forma azonos jelentésû szavak [szemantikai szempont] elkülönítése [szintaktikai szempont]” (Quintilianus 9,3,45). Végül az is magyarázza e sokféleséget, hogy az ókoriak egyes jelenségeken belül általunk nem mindig követhetõ okból alosztályokat vettek fel, pl. a metonímiák közül, ki tudja, miért, kiemelték a mennyiségi metonímiákat és elnevezték õket szinekdokhénak.

8. Az alakzatok, szóképek ókori eredetû, ma is követett felosztása a normaszegés, változtatás módján alapul. Az adjekciós alakzatok a szabályos alapesethez képest bõvülést mutatnak; a detrakciós alakzatok a normálhoz képest összevontak, hiányosak; a transzmutációs alakzatokban a mondatszerkezet változik meg, az immutációs alakzatokban pedig az elemek jelentése. A 7. és 8. pont kombinálásával tehát beszélhetünk AH-ról (adjekciós hangalakzat, pl. a hangzónyújtás), DH-ról (detrakciós hangalakzat, pl. az összevonás), DM-rõl (detrakciós mondatalakzat, pl. az ellipszis), ISZ-rõl (immutációs szóalakzat, pl. a metafora), TM-rõl (transzmutációs mondatalakzat, pl. a zeugma), és így továbbb. Szemmel látható formalizmusa ellenére e négyes csoportosításnál ma sincs jobb, mi is ezt követjük, de azokat a formációkat, amelyek esetében az A, D, I, T besorolás tarthatatlanul mechanikusnak tetszik, külön, az „egyéb” kategóriában tárgyaljuk (V. rész).

9. A szokásos latin stilisztikákhoz képest összeállításunkban egyetlen, de igen lényeges újnak mondható szempontot igyekszünk érvényesíteni. A modern irodalomelméleti felfogás szerint a nyelv különbözõ szintjein mûködõ logikai törvényszerûségek, gondolkodási sémák lényegüket tekintve nem különböznek. Pl. az antitézis (AB), a késleltetés (pl. hiperbaton; A+B+A), a khiazmus (A+B+B+A) és számos egyéb forma éppúgy megtalálható egész mûvek szerkezetének szintjén, mint a szûken vett nyelvi-stiláris szinten, mert e formációkat mindkét szinten alapvetõen ugyanaz a gondolkodási mechanizmus hozza létre: ezt a szempontot a legfeltûnõbb esetekben jelezni kívántuk.

AO: VL költõi nyelv, hírérték, redundancia, jelentés, alakzat, gondolatalakzat, adjekciós alakzat, detrakció, immutáció, transzmutáció, szókép és az ezekben hivatkozott címszavak.

***

A fogalmak nevét a honi stilisztikában szokásos alakban, magyarul vagy magyarosan adjuk meg a VL, olykor a RH magyar fordítása (1987) szerint (pl. hiperbaton), feltüntetve az eredeti írásmódot (hyperbaton), a fõbb névváltozatokat (traiectio, transgressio) és szükség szerint a kifejezés jelentését (átlépés). A következõ rövidítéseket használjuk:

RH Rhetorica ad Herennium (4. könyv)Q Quintilianus, Institutio oratoria (8. és 9. könyv)M H. Menge, Repetitorium der lat. Syntax und Stilistik (191410, a stil. rész)VL Világirodalmi Lexikon (ált. nyelv- és irodalomelméleti, stilisztikai címszavak)Anm Anmerkung (megjegyzés; ti. Menge Repetitoriumában)O kötelezõ olvasmányAO ajánlott olvasmány[---] ki nem írt hosszabb szöveg

4

Az irodalmi példák nagyobb részét, vállalva az egyoldalúságot és bízva az Olvasó megértésében, a számomra legkedvesebb auctoroktól, Horatiustól, Catullustól, Plautustól, Vergiliustól, Tacitustól veszem. — D.K.

I. ADJEKCIÓS ALAKZATOK

A. IsmétlésselBevezetés

1. Az ismétlés (iteratio, palillogia) a mûvészi szöveg szervezõdésének egyik alapelve (elméleti kérdéseirõl l. VL ismétlés). Egyaránt, sõt egyszerre is jelentkezhet a szöveg minden szintjén, a fonetikus (homoioteleuton, alliteráció, rím etc.), a ritmikus szinten (sorok és strófák), a szavak (halmozás, homonímák, szinonímák, paronomasia), mondatok és gondolatok (paralelizmus, gondolatritmus), valamint a teljes mû szerkezetének szintjén (keretes, betétes, A-alakú, V-alakú struktúra). Fajtái korlátozottak, vagyis a szó-, a mondat- és a gondolatismétlésekben ugyanazokat a variánsokat, típusokat ismerjük fel: az ismétlõdés mindháromban lehet paralel, khiasztikus, keretezõ stb. Például az a fajta iteratio, amely eltérõ elemek paralel váltogatásán alapul, egyaránt létrejöhet egy egész mû szerkezetén belül, illetve egyetlen mondaton belül: Plautus Captivijében tragikus és komikus jelenetek követik egymást, míg Cicero De imp. Pomp. 2,6. körmondatában az agitur fõmondatok és a qui mellékmondatok váltakoznak hasonlóképp párhuzamosan; a szerkezet mind a két esetben, függetlenül a két textus eltérõ hosszától: a b a b a b ... etc.

2. Az ismétlés lehet teljes (szó-, mondatismétlés) vagy részleges. Az utóbbi hatása a hasonlóság és eltérés játékán alapul; az eltérés jelentkezhet a szófajban (figura etymologica), a jelentésben (szinonímahalmozás), a hangalakban (hiperbaton: amantes amentes) stb. Az ismétlõdõ elemek távolsága lehet nulla, így az epizeuxis (l. 4) esetén: Quo quo, scelesti, ruitis (Hor Epod 7,1), vagy hosszabb, így az anaforánál (l. 1): nihil [---], nihil [---], nihil [---]); sõt állhatnak keretszerûen, a szövegegység két „szélén”, elején és végén (Martialis 9,97: rumpitur invidia [---] rumpitur invidia; Catullus 52: Quid est, Catulle? Quid moraris emori [---] Quid est, Catulle? Quid moraris emori; uõ. 13: Cenabis bene [---] cenabis bene. Az ismétlésben az elemek hossza és távolsága általában (de nem mindig) egyenesen arányos, vagy pedig valamilyen ritmust követ — hiszen az ismétlõdésnek felismerhetõnek kell lennie, márpedig egymástól távol álló egyszavas, illetve szabálytalan ismétléseket a befogadó nem képes érzékelni. A ritmikus hatást az ismétlõdõ elemnek a szövegegység elejére vagy végére helyezése adja.

3. Funkciója, célja sokféle: intenzív érzelmek ábrázolása vagy felkeltése, párhuzamosság, monotónia, törvényszerûség, ellentét kifejezése, a hallgatóság szuggerálása stb., mindemellett az ismétlés lélektani, hatástani etc. kérdései máig vitatottak.

4. A mûnek egyszerre több szintjén jelen lévõ ismétlések hatnak egymásra: pl. a fonetikai ismétlés (alliteráció, homoioteleuton stb.) felerõsíti a gondolat ismétlõdésének hatását; másrészt azonban a klasszikus görög-római irodalomban, szemben néhány más kultúrával, az egyik szinten meglévõ ismétlés nem determinálja a másikat, nem korlátozza a mûvészi szabadságot, így a vers ritmikai kötöttsége, ismétléskényszere nem okvetlenül követel egyben fonetikait is, mint pl. finnugor költészetben, vagy gondolatit, mint pl. a héber költészetben.

AO: VL ismétlés és az ott hivatkozott címszavak.

5

1. Anafora, anaphora, repetitio

Több egymást követõ mondat, tagmondat vagy kifejezés ugyanazzal a szóval kezdõdik: Nihil te nocturnum praesidium Palatii, nihil urbis vigiliae, nihil timor populi, nihil concursus bonorum omnium, nihil hic munitissimus habendi senatus locus, nihil horum ora vultusque moverunt? (Cic Catil 1,1) — (Orpheus) te, dulcis coniunx, te solo in litore secum, / te veniente die, te decedente canebat (Verg Georg 4,465 sk.). — Prózában gyakorta pusztán magában az iterációban rejlõ nyomatékosító, szuggesztív hatás érvényesül, a költészetben rendszerint összetettebb az anafora hatása. Pl. Cat 3-ban: Passer mortuus est meae puellae, / Passer deliciae meae puellae e.q.s. a symploké (epiforával párosuló anafora, l. alább 2, 3) a mortuus est deliciae kontrasztját emeli ki, mintegy elõkészítve a vers többi ellentétét.

O: RH 4,19; M 551.§ 7/a.

2. Epifora, epiphora, antistrophé, conversio

Több egymást követõ mondat, tagmondat, kifejezés ugyanazzal a szóval végzõdik: Poenos populus Romanus iustitia vicit, armis vicit, liberalitate vicit. Párhuzamos szerkezetû szövegekben fordul elõ, azonos mondatrészekhez kapcsolódva (itt pl. a mód-, eszközhatározóhoz), miközben az ismétlõdõ szó jelentése változáson megy keresztül: a vicit itteni árnyalatai különböznek, mivel pl. az arma nem ugyanaz, mint a iustitia.

O: RH 4,19; M 551.§ 7/b.

3. Szimploké, symploké, complexio

1. Több egymást követõ mondat vagy tagmondat ugyanazzal a szóval kezdõdik és ugyanazzal a szóval végzõdik: az anafora és az epifora összekapcsolása. Quem senatus damnarit, quem populus Romanus damnarit, quem omnium existimatio damnarit, eum vos sententiis vestris absolvetis? — Passer mortuus est meae puellae, / Passer deliciae meae puellae. Hatása rendszerint abban áll, hogy a maga többszörös egyformaságával valamilyen ellentétet készít elõ; ez a prózai példában a felsorolás hirtelen megszakításával történik (senatus, populus etc. vos, damnare absolvere), a versben összetettebb módon.

2. Azt az esetet, amikor nem egy szó, hanem egy teljes mondat vagy kifejezés ismétlõdik a szövegegység elején és végén (keret), egyes stiliszták anadiplózisnak mondják (4!); ezek távolsága igen különbözõ lehet. A Martialis 9,97-ben minden disztichon elején és végén ismétlõdik a „rumpitur invidia...”; a Cat c. 52 mindössze négy sorából kettõ a „Quid est, Catulle? Quid moraris emori?” ismétlése. — A beszédegység elején és végén található ismétléseknek sok más változata is van, l. VL gondolatalakzat.

O: RH 4,20; M 551.§ 7/c.AO: VL gondolatalakzat

6

4. Epizeuxis, anadiplósis, geminatio, conduplicatio

A mondat vagy tagmondat kezdõ szavának megismétlése. Leggyakoribb létigével: Fuit, fuit quondam ista in hac re publica virtus... Szintén gyakori az idõre, helyre utaló és egyéb partikulák geminatiója: nunc, nunc...; iam, iam...; hic, hic sunt in nostro numero... — Funkciója a nyomatékosítás, ezért az ismételt szó gyakran profecto, certe, sane, plane, ecce, heu, -que, inquam és hasonló elemekkel bõvül: Nos, nos, dico aperte, nos consules desumus.

O: RH 4,38; M 551.§ 7/d.

5. Antimetatézis, antimetathesis, traductio, áthelyezés

Egy szó megismétlése a mondatban megváltozott alakban (eset, szám, szófaj), illetve megváltozott jelentésben, homonímaként. A változás fajtáit, módjait l. a paronomasiánál (47). A szavak állhatnak közvetlenül egymás után: multa multorum opera; vagy elválasztva: Vix singulis aetatibus singuli tolerabiles oratores inventi sunt. Szerepelhetnek

a) mindkétszer ugyanabban a jelentésben, ilyenek a fentiek; b) enyhe jelentésmódosulással: eum hominem appellas, qui si fuisset homo, numquam... (ez formailag ismétlés, tartalmilag emfázis, l. 55): ilyenkor a két szó alakja általában eltérõ. c) Lehetnek különbözõ értelmû homonímák is, azaz külsõ alakjuk egyforma, ún. paronomasiák, s egyben szójátékok: Cur eam rem tam studiose curas, quae tibi multas dabit curas?; Nam amari iucundum sit, si curetur, ne quid insit amari.

Az antimetatézist és a paronomasiát nehéz megkülönböztetni, Q pl. egynek veszi õket. Mi a teljesen egyforma, homoním ismétlést antimetatézisnek, a nem teljesen egyforma elemek ismétlését pedig paronomasiának tekintjük.

O: RH 4,20-21; M 551.§ 7/d. Anm 2.AO: Q 9,3,71.

6. Polysyndeton, kötõszóhalmozás

A kötõszóhalmozás, -ismétlés (fõként et, atque, nec, cum, tum, vel, aut) párhuzamos tagmondatok, kifejezések elõtt, illetve felsorolásban használatos. Párhuzam: Asia ... et ubertate agrorum, et varietate fructuum, et magnitudine pastionis, et ... omnibus terris antecellat. Felsorolás: Scio solere plerisque hominibus in rebus secundis atque prolixis atque prosperis animum excellere, atque superbiam atque ferociam augescere atque crescere (Cato, Or. pro Rhodiensibus). — A polysyndeton alesete a kötõszópár (et et; nec nec; aut aut etc.), egymástól távolabb álló tagokat is bevezethet, vö. Liv Praef 4:

Res est praeterea ET immensi operis,

7

ut quae supra septingesimum annum repetatur, et quae ab exiguis profecta initiis eo creverit, ut iam magnitudine laboret sua,

ET legentium plerisque haud dubito quin primae origines ... minus voluptatis praebitura sint.

Az et és nec/neque is alkothat kötõszópárt: Tiberis effusus NEC adiri poterat..., ET posse mergi infantes spem dabat (egyrészt nem volt megközelíthetõ, másrészt remény adott...; vö. Liv 1,4,4).

O: M 551.§ 2.

B. Bõvüléssel

A bõvüléssel keletkezett adjekciós alakzatok tartalmilag két csoportra oszthatók. A népesebb csoportban (7-11) az elemek bõvülése nem ad tartalmi újdonságot, többletet, nem növeli a közlemény objektív hírértékét, de emeli szubjektív hangsúlyát, fontosságát, nyomatékát. A másikban az adjekciós elem új — bár mellõzhetõ, s ezért bõvítménynek minõsülõ — témát hoz (12); hagyományosan ide sorolják még az epifonémát (13), ami tartalmilag inkább antitézis.

7. Pleonazmus, pleonasmus

A tartalom körülményes, a „kelleténél” több szóval történõ kifejezése: parvuli filioli; ore loqui; plerumque solet. A szöveg hírértékét nem növeli, de nyomatékosítja, hangsúlyozza fontosságát. Gyakori a szónokoknál: ita sentit, ut ... putet; audiebam, cum ... diceret; sokszor pusztán a clausula miatt is alkalmazzák. A komikus mûfajokban e túlzott bõbeszédûség sokszor jelentéktelen tartalmat fejez ki: Nisi mihi supplicium virgarum de te datur, longum diutinumque, a mane ad vesperum... (Plaut Mg 502 sk.).

O: M 547.§ 1 (a pleonazmus fajtái).

8. Tautológia

Az ókoriak sokszor azonosnak veszik a pleonazmussal (7); a kettõt csak az különbözteti meg, hogy a tautológia szótárilag is azonos vagy hasonló jelentésû szavakból áll: initia incohare; pridie eius diei; ego te hodie non vidi tota die; clam furtim; post deinde; míg a pleonazmusban az elemek szótári jelentése nem ugyanaz, de mivel jelentésmezõjüknek van közös szelete, az adott kontextusban mégis hasonló dolgot jelölnek, vagy egy tényállás két aspektusát (pl. audiebam cum diceret).

O: M 547.§ 2.

9. Congeries és congeries synonimica, halmozás

A congeries „több dolog halmaza” (Q 8,4,27), állhat tagmondatokból, kifejezésekbõl, szavakból és mindezekbõl vegyesen. Az elõzõektõl az különbözteti meg, hogy a congeriesnek

8

kettõnél több eleme van és mindig tiszta mellérendelés, addíció grammatikai kapcsolat nélkül: suae pudicitiae proditor est, insidiator alienae, cupidus, intemperans, petulans, superbus etc. — A congeries synonymica „egyetlen dolog megsokszorozása” (uo.):szótárilag, vagy az adott helyzetben hasonló jelentésû szavak, rokon fogalmak sora: dare, donare, dicare, consecrare; frigus, sitim, famem ferre.

O: RH 4,52. Q 8,4,26-27; M 551.§ 15; AO: VL halmozás.

10. Diszjunkció, disiunctio, diezeugmenon, megkülönböztetés

A mondatok halmozásának (vö. 9) az az esete, amikor minden tagmondatban külön állítmány van, rendesen a tagmondatok azonos helyén. Ez a hely lehet az egységek vége: Formae dignitas aut morbo deflorescit, aut vetustate extinguitur — vagy eleje: Luget senatus, maeret equester ordo, ... squalent municipia, afflictantur coloniae. Ilyenkor többnyire a tagmondatok szerkezete is paralel. Célja a hasonló tartalmak finom megkülönböztetése a szinonímmákkal. Ellentéte a brachylógiás, zeugmaszerû jelenségcsoport (l. 20; synezeugmenon, l. 18).

O: RH 4,37; Q 9,3,45; M 541.§ 5. Anm 3.

11. Disztribúció, distributio, diairesis, merismos, szétosztás és divisio, csoportosítás

1. A disztribúció „több dolgot különít el egyenként” (RH 4,47); általános tartalom kifejezése részleteinek felsorolásával: nullum praemium virtutis, nullum insigne honoris, nullum monumentum laudis postulo (általános tartalom=‘semmilyen jutalmat’). Többféle mondatszerkezetben lehetséges:

a) A leggyakoribb, a latin szellemének leginkább megfelelõ formában egyetlen véghelyzetû állítmánnyal áll: Omnem de re publica curam, cogitationem de dicenda in senatu sententia, commendationem causarum abieci. b) Egyetlen középhelyzetû állítmánnyal: quod non imber edax, non Aquilo impotens possit diruere aut innumerabilis annorum series, et fuga temporum (Hor c. 3,30, 3 skk.). c) Az egyetlen állítmány részeinek „szétszórásával”: Iamque opus exegi quod nec Iovis ira, nec ignis, / nec poterit ferrum, nec edax abolere vetustas (Ovid Met 15,871 skk.). d) Önálló tagmondatokkal: Senatus est officium consilio civitatem iuvare, magistratus est officium opera et diligentia consequi senatus voluntatem, populi est officium res optimas et homines idoneos maxime suis sententiis diligere et probare.

Az a, b és c esetek mind hasonlítanak a zeugmához (20), de az ottani jelentéscsúsztatás nélkül: itt az egyetlen állítmány minden alanyhoz „illik”. A distributio a tipikus ókori kazuisztikus gondolkodásmód terméke, a felsorolás példákat hoz, de nem meríti ki a szóban forgó eszme egészét: a törvényszövegek is ilyenekkel vannak tele (csak azokat senki nem nevezi distributiónak).

2. A divisiót, amelyet a RH külön alakzatnak vesz (44,52), nem tárgyaljuk részletesen, mert inkább logikai, mint stilisztikai kategória: több lehetõség elkülönítése „ha A, akkor B, ha viszont C, akkor D” mondatsorokkal, vagy más módon.

O: RH 4,47; 52; M 551 § 15.

9

12. Parentézis, parenthesis, interclusio, interpositio, kitérõ

A mondatba, gondolatmenetbe iktatott, logikailag mellõzhetõ, inkább érzelmileg motivált bõvítmény, olyan kitérõ, amely szintaktikailag független a fõrésztõl. Szervetlen lévén megszakítja az eredeti tartalmi összefüggést, ezért kiterjesztett hiperbatonnak (34) is felfogható. Gyakran vezeti be a credo, puto, opinor, quaeso; nam, enim, autem. Tartalma rendszerint szubjektív kommentár, magyarázat, mentegetõzés, megerõsítés, a lényeg késleltetése, vagy a terjengõs kitérõ és a fõ gondolat kisszerû, lényegtelen volta közötti ellentmondás kiélezése, olykor a tájékozottság fitogtatása. Vergilius a méhek természetének leírása során (Georg 4,67 skk.) egyik gondolatmenetét így kezdi:

67 Sin autem ad pugnam exierint — nam saepe...,

itt hosszú magyarázat kezdõdik a méhek harciasságáról, a 70-tõl újabb parentézissel: namque..., és még egy a 77-ben: ergo ubi...; a fõ gondolat pedig csak 20 sor után tér vissza, megmutatva egyben a méhek csatáinak kisszerûségét:

86 sk. certamina tantapulveris exigui iactu compressa quiescunt.

Proust elõtt alighanem Cicero produkálta a legterjengõsebbek parentéziseket, l. De signis 2,4.

O: Q 9,3,23-27; M 524.§ 4. Anm 4. AO: VL parentézis

13. Epifonéma, epiphonéma, csattanó

Terjedelmes, több tagmondatos, több mondatos közlemény tömör lezárása csattanóval, paradoxonnal, ellentéttel, ilyen pl. Cic Phil 7,3 nevezetes körmondatának vége: pacem cum M. Antonio esse nolo. Az epifonéma lehet az addigiakat visszamenõleg megkérdõjelezõ, relativizáló, meglepõ fordulat, pl. Horatius Alfius-epodosának csattanója (2,79-80): omnem redegit Idibus pecuniam, / quaerit Kalendis ponere; a Plaut Amphitruo prológjának (1-16) körmondatát lezáró poén: ita huic fabulae facietis silentium... (15 sk.); a Mg „magasröptû” erkölcsi kérdéseket feszegetõ monológjának (725-735) vége: qui homines probi essent, esset iis annona vilior (735). A rendkívül reflexív természetû latin irodalomban kedvelt a narratívához fûzött kommentár formájában, sokszor efféle exclamatiókkal: ...o lepidum senem; ...o praeclarum munus aetatis; ...o tempora, o mores; ...o saeclum insapiens et infacetum (Catullus 43,8).

O: M 515.§ 5. Anm.AO: VL epifonéma

10

II. DETRAKCIÓS ALAKZATOK

A közlemény tömörítése kihagyással, összevonással a liturgikus nyelvre emlékeztetõ erõteljes lélektani hatása miatt (szándékolt homály, kétértelmûség, sejtetés etc.) a mûvészi nyelv egyik alapvetõ eszköze. A detrakció érintheti a szöveg több szintjét, lehet hang- és szóalakzat, mondat- és gondolatalakzat egyaránt. A stiliszták ezen az alapon, tehát pusztán az eljárások hasonlósága miatt a legkülönfélébb jelenségeket sorolják itt együvé az egyszerû hangváltozásoktól kezdve zeugma mélyértelmû, komplex jelenségéig. Egyesek viszont nagyon hasonlítanak egymásra, ügyelni kell megkülönböztetésükre!

A. Hangalakzatok — szóalakzatok

14. Fontosabb fonetikai jelenségek

Az elízió a hangkiesés általában. Ez lehet a szó végén, apokopé: o saecl’ insapiens; men, mihin < mene, mihine; scripsere < scripserunt; priu’ quam; tuo’ conservus; caecu’ s (caecus es); lehet a szó belsejében, szünkopé: scibam < sciebam, iusso < iussero, crerit < creverit, dixti < dixisti. A szó belsejében a hangsúlytalan nyílt szótag magánhangzójának kiesése rendszeres: caldum < calidum; de használatában egyéni különbségek vannak, pl. a „népiesebb” modorú Augustus a caldum, az intellektuálisabb Caesar a calidum alakot használta (Q 1,6,19). A szó eleji aferézis, a latinban ritka: quid eo opust < opus est. A detrakció lehet hangösszevonás, szünizézis: nil < nihil, mi < mihi, venit < veniit; rövidülés (pl. versben); szisztolé: splendor meo sit clupeo clarior. Stiláris hatásukat — tehát hogy pl. az apokopé (scripsere-típus) a történetírókra és a költõkre jellemzõ, vagy hogy a szünkopé és a szünizézis régies, archaikus benyomást kelt — inkább csak adatszerûen tudjuk, semmint valóban érzékelnénk.

AO: M 311.§

B. Mondatalakzatok

Minden szófajjal

15. Ellipszis, ellypsis, omissio, kihagyás

1. A mondat olyan elemének vagy elemeinek elhagyása, amely(ek) az adott kontextusban és beszédhelyzetben odaérthetõ(k). Elvben minden szófajra kiterjed. Leggyakoribb mégis az ige, fõként az alapigék ellipszise (esse, facere, fieri, dicere, venire, pertinet és hasonlók). A fõnevek közül a determináns (jelzõ vagy genitivus) esik ki a nem- és fajfogalmak — filius, servus, libertus, via, terra, vinum, dies, ars, pars navis, ordo, továbbá aedes, sacra, fabula,

11

liber etc. — mellõl: Falernum (vinum), Appia (via), musica (ars), togata (fabula), biremis (navis), Flaccus Claudi (servus).

2. Alkalmazása. A (lét)ige — és ezzel az idõ kategória — elmaradása a szentenciákban azok igazságának idõtlen, örök érvényét juttatja kifejezésre: Quisque suae fortunae faber — nem est, erat, vagy erit, hanem mindenkor így van. Gellius korára a létigék elhagyása már az elegancia jele: „többnyire választékos megoldás, ha ezek elmaradnak, amennyiben az értelem nem szenved csorbát” (NA 5,8,7). — Az ellipszis gyakori a köznyelv kifejezéseiben: sed haec coram (tractabimus); kérdésekben: quid id ad me? (attinet), quid tandem? (faciamus, sequitur, restat etc.) és számos egyéb természetes beszédhelyzetben. Ilyenkor a kiegészített forma körülményesebb, mint az elliptikus, ezt példázza az alábbi dialógrészlet:

Quid tua istaec? — Nova figura oris. — Papae! — Color verus, corpus solidum et suci plenum. — Anni? — Anni sedecim. — Flos ipsus. (Ter Eunuchus 317 skk.).

Ugyancsak gyakori heves érzelmi állapotban, felkiáltásokban: di meliora! (vertant); eskü- és egyéb formulákban: per deos immortales (iuro); továbbá a szaknyelvek terminus technicusaiban: triremis (navis), stataria (pugna), expediti (milites), palliata (fabula). Az irodalomban fõleg a szónoklat és az oldottabb mûfajok sajátja (szatíra, levél, komédia), persze a költészeté is. Jó szerzõknél mindig fontos funkciója van, pl. Verg Aen 2,150 sk.-re — Quis auctor?...quae religio aut quae machina belli? — Servius ad loc. megjegyzi: „Az uralkodók röviden kérdeznek, nem úgy, mint az alacsonyabb rangúak, akiknek több szóra van szükségük.” Ellenben olyan különösen intellektuális szerzõk, mint Caesar vagy Lucretius, ritkán élnek az ellipszissel.

3. A modern esztétika az irodalmi nyelvet általában is elliptikusnak tartja, mert alapvetõ sajátossága, a tipizálás, tömörítés eleve minden nélkülözhetõ elem ellipszisére készteti.

AO: VL ellipszis; M 551.§ 3.

16. Aposiópésis, reticentia, interruptio, praecisio, elhallgatás, megszakítás

A mondat megszakítása heves érzelmi állapotban, valamely lényeges szó vagy szavak elhallgatása, amely(ek) tartalma azonban nagyjából kitalálható. A beszélõ önkorrekciója követi, így az eredeti mondat csonka marad, pl. Verg Aen 1, 139:

aposiopésis: Quos ego... correctio: ...sed motos praestat componere fluctus.

O: RH 4,41; M 551.§ 4.

17. Praeteritio, omissio, occultatio, paraleipsis, mellõzés

Valamely tartalmi mozzanat mellõzésének bejelentése rövidebb vagy hosszabb formulákkal bevezetve vagy lezárva, mint pl. mitto, omitto, missum facio, praetereo, praetermitto, non dico, nihil dico, quid dimac, quid commemorem, nolo commemorare, possum multa dicere de ..., sed ad illa venio quae..., dies me deficiat, si commemorem..., non est locus ut accuratius disputem... etc. Tkp. rejtett célzás, gyakran még erõsebben hangsúlyozza, esetleg kifejezetten

12

részletezi is, amit állítólag mellõz. A Pro lege Manilia törzsrésze pl. egy sor látszólagos praeteritióba rejtett részletezõ kitérés efféle formulákkal övezve: Cnidum aut Colophonem... commemorem...?, Nam quid ego...querar...?, Quae breviter consideremus... Az alakzat ilyen jellege mellett szól az utólagos omissio szokása: Cicero, miután bõségesen részletezte Pompeius hajdani tetteit uo. 11 sk.-ben, utólag így szól (12,32): Sed quid ego longinqua commemoro? A praeteritio erõsen retorikus fordulat tehát, szónoklatokban, illetve betétként szónoklatot tartalmazó mûvekben (dráma, történetírás) fordul elõ.

O: RH 4,37; M 551.§ 17.

Igével

18. Synezeugneon, epezeugmenon, coniunctio, adiunctio, összekapcsolás, hozzákapcsolás

Egy ige két vagy több azonos mondattani helyzetû, tehát azonos esetben álló névszóhoz (két vagy több alanyhoz, tárgyhoz etc.) kapcsolódik: Vicit pudorem libido, timorem audacia, rationem amentia. Az ige jelentéstanilag valamennyi kapcsolt kifejezéshez illik, ellentétben a zeugmával (20), mégis hasonlóan nevezik:

a) synezeugmenonnak (coniunctio), ha az ige a tagok közé ékelõdik: Formae dignitas aut morbo deflorescit aut vetustate; b) epezeugmenonnak (adiunctio), ha a mondat elején vagy végén áll: Deflorescit formae dignitas aut morbo aut vetustate; Formae dignitas aut morbo aut vetustate deflorescit.

O: RH 4,38; Q 9,3,62-64.

19. Syllépsis, brakhylogia, összegzés, rövidítés

Egy ige két vagy több azonos mondattani helyzetû, tehát azonos esetben álló névszóhoz (két vagy több alanyhoz, tárgyhoz etc.) kapcsolódik (eddig=18!), noha más-más számban, személyben, idõben, módban kellene állnia a két vagy több esetben, vagy az egyik tagmondat állító, a másik tagadó igét kívánna: Beate vivere alii in alio (ponunt ), vos in voluptate ponitis; Tu adeptus es quod non multi (adepti sunt ); Nostri Graece nesciunt, nec Graeci Latine (sciunt ). — Tehát a fentieknek, a synezeugmenonnak etc. alakilag rendhagyó változata; hasonlít az apo koinuhoz is, csakhogy az a névszókat érinti (21); szintén hasonló a zeugmához (20), de ott nem az ige grammatikai alakja, hanem a jelentése más.

O: M 551.§ 21.

20. Zeugma, áthidalás

1. Egy ige kapcsolása két vagy több olyan névszóval, amelyek közül jelentésben csak az egyikhez illik, vagyis szûkebb értelemben vett synezeugmenon, epezeugmenon (18): Oculos dextramque precantem protendit. Ilyenkor jelentéstani „hiba” keletkezik, az ige csak az egyik névszóval alkot létezõ kifejezést, csak azzal állhatna szabályosan, vö. voces ac manus tendere; pacem an bellum gerens; naufragio et a servis interfectus; honorem et negotium imponere. A hídszó mondattani helye szerint a modern stilisztika megkülönbözteti a hypo-, proto- és

13

mezozeugmát. A latinban persze az állítmány mondatzáró helye miatt leggyakoribb az alakzat végén álló hypozeugma, jóval ritkább az elöl álló protozeugma, illetve a középütt helyet foglaló mezozeugma. Mindemellett, mivel asszociáción alapuló alakzat, szórendjére jellemzõ, hogy az ige inkább közvetlenül azon fõnév mellett áll, amelyet szabályos jelentésében szokott felvenni: ...dextram protendit, ...bellum gerens, ...a servis interfectus, ...negotium imponere.

2. Az ige persze valamilyen értelemben mégis, a fenti eseteknél is illik mindegyik fõnevéhez, pl. úgy, hogy saját két vagy több jelentésében szerepel mellettük, egyszer az elsõ, konkrét, majd a második, metaforikus jelentésében, és mindezt az olvasónak kell dekódolnia. Ennek Tacitus a nagymestere:

dum Augustus se domum pacem sustentavit; (Tac Ann 1,4,1). Itt enyhébb a jelentéseltérés: az ember ‘jól tartja’ magát, ‘kézben tartja’ családját, a békét pedig valóban fenntartja, ti. ‘megõrzi’.

Drasztikusabb ez a zeugma: Germania omnis a Gallis Raetisque et Pannoniis Rheno et Danuvio flumine, a Sarmatis Dacisque mutuo metu aut montibus separantur (uõ. Germ. 1,1).Ez egyben metafora is; a kifejezés — ‘félelem által elválaszt/távol tart’ — mély értelmet nyer, a félelem épp olyan konkrét, materiális valóságnak mutatkozik, akár a hegyek.

A zeugma ilyenképpen élesen megvilágítja a nyelv feltáratlan lehetõségeit: ha lehet „háborút viselni”, miért ne lehetne „békét”? Az alakzat tehát különösen alkalmas összetett, mély- és többértelmû jelenségek, paradoxonok kifejezésére.

3. A zeugma ellentétét a modern stilisztika hypozeuxisnak mondja (=disiunctio); itt minden szónak megvan a maga külön kiegészítése: Formae dignitas aut morbo deflorescit, aut vetustate extinguitur etc. (l. 10).

O: RH 4,38; Q 9,3,62-64; M 551.§ 53. AO: VL zeugma, hipozeugma, protozeugma, mezozeugma, hipozeuxis.

Névszóval

21. Apokoinu, apo koinu

Egy névszó, amely két kifejezés részét alkotja, és amelynek használatára így kétszer lenne szükség, csak egyszer szerepel. Ez kétféleképpen fordulhat elõ:

a) A névszó ugyanazon esetének kellene szerepelnie kétszer, két különbözõ funkcióban, de csak egyszer szerepel: Neque tamen pro opinione Thrasybuli auctae sunt opes (opinio Th.-i: genitivus subiectivus, opes Th.-i: genitivus possessivus).

b) A névszó két különbözõ esetére lenne szükség, de csak az egyik szerepel: adibo mulierem atque persuadebo (mulieri vagy ei ).

Másként fogalmazva: egy szó két másik szövegrészre vonatkozik, így némileg mást is jelent. Ezt a kettõs kötöttséget közbülsõ szórendi helyzete is erõsíti:

14

opinione Thrasibuli opes adibo mulierem persuadebo.

A tömörítés, gyorsítás eszköze, az utóbbi példában mintha azzal, hogy „odalép” a nõhöz, már mindjárt „meg is gyõzné”.

O: M 551.§ 21. Anm. AO: VL apokoinu

Kötõszóval

22. Asyndeton, dissolutum, kötõszóhiány

1. A szavakat, kifejezéseket, tagmondatokat összekapcsoló kötõelem elhagyása. Kifejezheti az események gyors, pergõ egymásutánját, az elbeszélés élénkségét, életszerû voltát, vagy a dolgok logikán alapuló elrendezésének mellékes voltát etc. Fõbb fajtái:

a) Felsoroló, a. enumerativum (többnyire mondatrészek között): Veni vidi vici.

b) Összegzõ, a. summativum (többnyire tagmondatok között), melyben az (asyndetonos vagy polysyndetonos) felsorolás, részletezés után egy azt összefoglaló általános értelmû mondat, kifejezés áll, olykor omnis, totus, cunctus etc. elemmel nyomatékozva az általánosítást: Aderant ugnuenta, coronae, incendebantur odores, mensae conquisitissimis epulis extruebantur: fortunatus sibi Damocles videbatur (‘egyszóval szerencsésnek...’).

c) Ellentétes, a. adversativum (többnyire tagmondatok között), gyakori a szentenciózus mondatokban: Magna tibi ventris cura, magna virtutis incuria (Cato).

d) Magyarázó, kauzális, a. explicativum/causale (többnyire tagmondatok között): Maiores nostri supplicium in parricidas singulare excogitaverunt: insui voluerunt in culleum vivos (‘nevezetesen azt, hogy élve...’).

e) Következményes, a. consecutivum: Nox est, iam in tecta verstra discedite (‘ezért térjetek...’).

2. A kötõelemek hiánya olykor éppen a dolgok, események közötti összetett logikai kapcsolat áttekinthetetlenségét, az ábrázolt valóság megismerhetetlen mivoltát hivatott jelezni, vagy azt, hogy a viszony egyidejûleg, egyszerre többféle, temporális + kauzális, finális + konszekutív stb. módon értelmezhetõ (Tacitus, költõk). — Az asyndeton különleges esete a Vulgata latinjában (héber hatásra), amikor az et kötõszó mindenféle logikai kapcsolat kifejezését helyettesíti, ennyiben vehetõ „kötõszóhiánynak”. Quod (pactum) irritum fecerunt ET ego dominatus sum eorum (Jeremiás 31,32): ‘azt a szövetségemet megszegték, ÉS én uruk voltam’. Az állítás szerint kapcsolat (et) van a szövetség megszegése és Isten úr-volta között, de azt nem mondja meg, miféle,a fordítások pedig különféleképp próbálják értelmezni: „...noha én voltam az uruk”; „...de én uruk maradtam”, sõt: „...ezért megkellett mutatnom, hogy én vagyok az uruk” etc. — Bizonyára egyidejûleg valamennyirõl és még sokkal többrõl is szó van; ezt a misztériumot fejezi ki az et.

15

O: RH 4,41; M 551.§ 1.

III. IMMUTÁCIÓS ALAKZATOK

1. Az immutációt (enallagé, ‘megváltoztatás, csere’) Q és általában az ókori szerzõk úgy tekintették, mint egy szó vagy kifejezés helyettesítését egy másikkal, azaz mint a detrakció és az adjekció összekapcsolását: mintha a mondatból valamit kivennénk és másvalamit tennénk a helyére. Az alábbi szóképek és alakzatok azonban többnyire nem így, nem valami más „helyett” jönnek létre, hanem eleve szóképekként, alakzatokként születnek. Inkább arról van szó, hogy utólag, az elemzés során, pl. a metafora értelmének megfejtésekor sokszor, ám nem mindig, megállapítható, mi lenne a „normál”, stilárisan közömbös, „zéró fokú” nyelvi forma, amit emezek „helyettesítenek”. A „helyettesítéselmélet” értelmében a nyelv minden szintjén keletkezhetnek immutációs formák. Így a hangállományban, pl. ullus htt. ollus, maximus htt. maxumus; a szófajt illetõen, pl. múlt idõ htt. infinitivus historicus, adverbium htt. melléknév (dulce ridentem, torva tuentem); a szemantika terén, pl. szinonímia, metafora, metonímia etc.; szóalkotás révén új tartalom kifejezésére, akár alkalmilag, pl. patrissat (‘apjára üt/hasonlít’), akár maradandóan, pl. pergraecatur (‘görög módra viselkedik’; pejoratív); a mondattanban, pl. litotes (ami tkp. gondolatalakzat); végül az egész nyelvi mûre kiterjesztve: allegória.

2. Mivel azonban az immutáció körébe kifejezetten az értelmet megváltoztató jelenségeket sorolják, a fenti hang-, illetve szóalakzatok nem itt szerepelnek. Az immutációhoz így egyrészt szûkebben vett szóképek és ezekbõl keletkezett formák, másrészt úgynevezett mondat- vagy gondolatalakzatok tartoznak. A szóképek két alaptípusát különböztetik meg (ez a felosztás, akár az összes többi, vitatott):

A. Hasonlóságon alapuló szóképek (metafora-típus): 23 hasonlat, 24 metafora, 25 allegória, 26 antonomasia, 27 onomatopoia. Sok képzett szó, szóalkotás is immutációs (metaforikus) jelenség: poesis floret, fabula graecissat.

B. Érintkezésen alapuló szóképek (metonímia-típus): 28 metonímia, 29 synekdokhé.

C. A mondat- vagy gondolatalakzatok közül a 30 periphrasist, 31 litotest és a 32 hendiadyoint tárgyalják itt, amelyek jelentésmódosító hatásúak.

AO: VL immutáció

A. Hasonlóságon alapuló szóképek (metafora-típus)

23. Hasonlat, similitudo, simile

Szorosabban az irodalomra tartozik, most csak a római irodalom hasonlatainak néhány speciális adatszerû sajátosságát említjük.

a) Itt a hasonlatok az újabb kori irodalomhoz képest meglepõen ritkák, 1,5 db/100 sor az átlag a VL szerint (!?), míg pl. Babitsnál (Új versek) 8,6 db/100 sor; viszont az ókoriak általában terjedelmesebbek, bõvebben kifejtettek az újabbaknál.

16

b) A modern irodalomhoz viszonyítva jóval gyakoribbak az ismert, megszokott, toposz-szerû hasonlatok (bátor férfi: oroszlán, szenvedély: folyó sodrása, leány: virág, az élet rövidsége: fû etc.), ritkább az egyéni lelemény.

c) A hasonlat két tagja közötti kapcsolatot tekintve a hasonlított leggyakrabban, a similék 69,4%-ában ember, ugyanez Baudelaire-nél: 46,5%; a hasonló pedig állat 23,1%-ukban, vagy ember 26,9%-ukban; ez Baudelaire-nél 10,8%, ill. 16,3%. Ugyanakkor igen ritka az eszmei tárgy hasonítottként is (az egész felmért anyag 2,2%-ában; ez Baudelaire-nél 9,9%) és hasonlóként is (2,1%, Baudelaire-nél: 24,5%).

d) Sokkal gyakoribb a jelölt hasonlat (sicut, velut, ut, quamsi etc.), mint a jelöletlen.

O: RH 4,59-61.AO: VL hasonlat (különösen a statisztikai táblázatok).

24. Metafora, metaphora, translatio, átvitel

1. Egy személy, dolog, jelenség, fogalom megnevezésének, jelzõjének, a hozzá kapcsolódó cselekvésnek etc., illetve egy cselekvés alanyának, tárgyának, határozójának etc. átvitele egy másikra. A metafora a kettõt azonosnak állítja a köztük lévõ hasonlóság, közös tulajdonság alapján, tehát azon az alapon, hogy jelentésmezejük kisebb-nagyobb része közös. Ez az állítás lehet explicit, A est B, létigével (a); implicit, genitivusban, jelzõben, értelmezõben etc. bennfoglalt (b); vagy teljesen jelöletlen, ahol, a többivel ellentétben, az azonosított (kurzív) egyáltalán nincs megnevezve (c). A jelöli a jelentésmezõ közös részét:

a) Fabius scutum Romanorum ( védelem), Marcellus gladius fuit. ( támadás)Hirundines veris nuntiae sunt. ( jel, jelzés)Discordia venenum urbis est. ( káros, ártó)

b) flos iuventutis ( szépség + ártatlanság + múlandóság etc.; genitivussal implikált)comata silva ( állag; jelzõvel implikált)Corinthus, Graeciae lumen (fizikaiszellemi világosság; értelmezõvel implikált)

c) Thessaliae columen (=Theseus; erõsség, szilárdság, tartósság etc.)

Amikor a metafora a részleges közösséget kiterjeszti a két tag egészére, azt állítva, hogy azonosak, tudatos tévedést követ el: láttatást, szemléltetést, tömörítést etc. célzó téveszme. Régebben csonka (összevont) hasonlatnak tekintették, melybõl hiányzik a hasonlító particula („In totum autem metaphora brevior similitudo est”; Q 8,6,8): A Peleus, Thessaliae columen metafora számukra azonos a Peleus sicut Thessaliae columen hasonlattal a hasonlító sicut particula nélkül, vagy akár a megnevezõ nélkül (l. c): Thessaliae columen.

2. A megnevezõ és a megnevezett valóság közötti hasonlóság lehet nagyobb és kisebb fokú, objektíve megalapozottabb, vagy teljesen szubjektív, nyilvánvaló vagy rejtett. Ez, valamint az, hogy jellemzõen, többnyire mirõl mire történik az átvitel, koronként változik. Az ókorban pl. talán a leggyakoribb az emberrõl, állatról, növényrõl emberre, természeti jelenségrõl küllemre, viselkedésre, társadalmi jelenségre történõ átvitel, míg a modern irodalomban a helyzet sokkal bonyolultabb. Vannak gyakran használt, megszokott, ezért szóképként már alig

17

érzékelt, inaktív, „halott” metaforák, így a köznyelv metaforái. A modern nyelvekben ugyanakkor a szókincs bõvülésének egyik leggazdagabb tárháza a metaforaalkotás (király: ‘nagyon jó’, arc: ‘ember’ etc.); a rómaiak azonban az efféle újításokat görbe szemmel nézték. A latin irodalomban is sok inaktív metafora van, pl. durus homo; sitiunt segetes; aequor, altum (=mare), incensus amore, ira, libidine; animus ardet; patria omnium parens. Aktív pl. a vada salsa; átmenet ezek között pl. a vertex (hegytetõ), pectus saucium.

3. A metafora hatását fokozza,

a) ha a két valóság közti hasonlóság nem magától értetõdõ, így a metafora megfejtése nagyobb erõfeszítést kíván. Ez inkább a modern irodalomra jellemzõ, de nem ritka a latinban sem: b) ha a hasonlóság többszörös: flos iuventutis;c) ha több metafora épül egybe: ferrum armare veneno; d) ha alkalmilag a két dolog eredendõen nem hasonló aspektusait is bevonja a képbe:e) ha más szóképpel, alakzattal kombinált (l. alább, 4/b).

4. A latinban a szerkezetileg és tartalmilag látszólag egyszerû metaforák uralkodnak, mégis:

a) Vannak kétszeres metaforák: virus acerbitatis evomere, és többszörösek is: Iuppiter hibernas cana nive conspuit Alpes, háromszoros (‘Jupiter [=vihar] a téli Alpokat beköpte [=esett a hó] õsz [=fehér] hóval’).

b) Vannak természetesen más szóképpel vagy alakzattal összetett metaforák, így Cat 4,11 sk.-ben a silvae coma, amely ráadásul loquens: metafora és megszemélyesítés; fluctus aestuant: metafora és metonimia; auribus perhaurire: metafora és paronomasia; a metafora és zeugma együttesét l. a 20/2-ben.

c) A hosszabb, folytatódó metafora (már-már allegória, 25) többnyire logikus, azaz menet közben megmarad a kezdõ képnél. Ritkább, komikus hatású, ha a folytatásban megváltoztathatja értelmét (Plaut Asinaria 728 sk.):

Leonida: Ego caput huic argento fui... Libanus: Ego pes fui. Iuvenis: Quin nec caput nec pes sermoni apparet!

„Lib.: E mái nap föllelt ezüstnek én a feje [=a föllelés tervének kiagyalója] voltam. Leo.: Én meg a lába [=a terv végrehajtója]. Iuv.: De ennek a beszédnek nincs se feje, se lába! [=eleje-vége, füle-farka; értelme]”

d) Végül a költészetben a legegyszerûbbnek látszó metafora is mély értelmet nyer szûkebb vagy tágabb kontextusától: a Troia somno vinoque sepulta kép a város pusztulása ismeretében jóval több, mint a szó szerinti ‘álomba és borba temetkezett’.

Summa summarum, a metaforát lehet elemezni, ki- és megfejteni, de még a legegyszerûbb metaforának sincs pontosan azonos fogalmi megfelelõje. A metafora az metafora.

O: RH 4,45; Q 8,6,4-18; M 549. §AO: VL metafora

18

25. Allegória, permutatio, inversio *

1. Az allegória „mást mond” (allo + agoreuein), mint amit a szavak elsõ, szó szerinti értelme jelent; elvont vagy összetett valóság, fogalom, gondolat, képi megjelenítése, illetve egész gondolatsor kifejezése egyetlen összefüggõ képrendszerben. Legtisztább típusát Q folyamatos metaforának tartja (continuata translatio); pl. a Hor 1,14 allegóriája az állam=hajó metaforán alapul. A köznyelvi allegóriákra Q a szónoklatokból hoz példát (l. alább, O). Olykor a mûnek csupán egyetlen eleme allegorikus: az 1. eclogában pl. Menalcas=Vergilius. Az allegórián belül több egyéb szókép vagy gondolatalakzat is megfér: Horatius i.h. 4. nudum remigio latus: az allegórián belül megszemélyesítés és szünekdokhé; uo. 11 skk. Quamvis Pontica pinus / silvae filia nobilis iactes: megszemélyesítés etc.). A homályos értelmû allegóriát Q aenigmának mondja.

2. Az allegória jelentettje pontosan azonosítható, és elvileg minden eleme a jelentett valamely aspektusára utal. Horatius i.m-ben nemcsak a hajó=állam; hanem novi fluctus=polgárháború, portus=az ellenfelek megbékélése stb. Ezt azonban csak úgy tudja elérni, hogy maga a képi sík valamilyen mértékben mindig inkonkrét, meghatározatlan, eszmei marad.** A klasszikus esztétika szerint az allegória ellentéte a szimbólum, amely viszont önálló kép, a szimbolikus mû önálló képek rendje, s így jelentését nem lehet egyértelmûen „lefordítani”. Catullus hajó-verse (c. 4) szimbolikus, valószínûleg életútra utal, de nem minden részeleme feleltethetõ meg pontosan valamely külsõ valóságnak; a vergiliusi Georgica egészének van konkrét tárgyszerû jelentése mellett egy szimbolikus síkja is (élet-szimbólum), melyen belül újabb képi megoldások, allegóriák, szimbólumok tömege található (pl. a 4. könyvben a méhek állama: allegória, 1,199 skk.-ben a hajózás árral szemben: hasonlat formájú szimbólum etc.)____________________________* A stiliszták többnyire a szórendi cserét nevezik inverziónak, l. 33.** Például a fenti Menalcas=Vergilius nem metafora, hiszen a személyneveknek nincs és nem is lehet közös jelentésmezõje; nem is szimbólum, Menalcas nem Vergilius „jelképe”; az alakzat allegória, melyben a pusztán pásztornak és költõnek jellegzett figura épp ezen meghatározatlan, eszmeszerû mivolta által teszi lehetõvé az azonosítást Vergiliussal.

O: RH 4,46; Q 8,6,44-53.AO: VL allegória

26. Antonomázia, antonomasia, pronominatio, névcsere

1. Tulajdonnév helyett köznévvel, körülírással vagy másik tulajdonnévvel történõ megnevezés. Lehet alkalmi vagy tartós, komoly vagy gúnyos: altitonans, Struma Nonius, divum pater, Saturnia [Iuno]. Fordítva pedig egy tulajdonnév alkalmi vagy tartós köznevesülése: Júnómmá [feleségemmé] tenném, ha nem volna Vénusom [szeretõm] (Plaut Asinaria... ); császár < Caesar, király < Carolus, Dárius.

2. Tág értelemben antonomasia minden olyan megnevezés, amely nem a voltaképpeni tulajdonnévvel, hanem funkcióval (doktornõ, professzor úr), jellegzetességgel (sororius adulter [Clodius]), rokonsággal (fratres Helenae), vagy egyéb köznévvel (szívem, angyalom, mi ocelle, Urbs [Roma]) jelöli tárgyát. Az ilyen képzéssel létrejött beszélõ nevekre sok példa található a komédiákban: Erotium, Palaestra, Crocotium (‘sáfrány’; meretrixek neve), ex Chrysalo Crucisalus fit (‘az ezüst üdvébõl a kereszt üdve’), Iason fit e Ballione; Horatiusnál:

19

Lalage, Leuconoe etc. Alapja eredetileg a tabu, szómágia; késõbb a jellemzést, megjelenítést szolgálja. Voltaképp synekhokhé, pars pro toto, species pro proprio, genus pro specie etc., esetleg olykor metafora (Júnóm, Vénusom).

O: RH 4,42; M 550.§ 3.AO: VL antonomázia

27. Onomatopoia, nominatio, szóalkotás, neologizmus

1. Ige, ritkábban névszó képzése metaforikus jelentésátvitellel. Alapja lehet

a) tulajdonnév: sullaturit, Ballionem exballistabo; b) köznév, névszó: patrissat, drachumissat, pergraecatur, dentes dentiunt (‘fogzani’); c) ige: proscripturit, condus-promus (‘kamramester’ < condere, promere); d) idegen szó: mortalis graphicus (‘festeni való bájos ember’); euscheme, hercle astitit: et dulice et comoedice (‘milyen csinos tartással áll itt: mint a szolgák szoktak a komédiában’: Plaut Pseudolus 519; Mg 213); e) hangutánzás: murmur, vagitus etc.

Az onomatopoia tehát világos képzésû, mert alapszava létezõ szótári egység, ellentétben a paronomasiás neologizmusokkal, melyek lexikai „tévedésen” alapulnak (l. 47).

2. A szóalkotások annyiban tartoznak az immutációk közé, hogy nemcsak új szóalakot, hanem vele természetesen új jelentést is létrehoznak; más módon csak hosszadalmas körülírással kifejezhetõ tartalmat summáznak röviden, merész összevonás árán, ezért többnyire komikus hatásúak; pl. a pergraecatur, ‘görög módra viselkedik’ kb. ezeket jelenti (egyszerre!): ‘szórja a pénzt, dorbézol, szeretõt tart és filozofál’ (vö. Örkény Magyarni c. egypercesével!); argumentum graecissat, tamen / non atticissat, verum sicilicissat: ‘a darab a görög komédia sajátosságait mutatja, de nem az attikai újkomédiáét, hanem a szicíliaiét’ (Plaut Menaechmi 11 sk.); drachumissat: ‘olcsón adja el magát’ (uõ. Pseudolus 808); paratragoedat: ‘tragédiát parodizál’ (uo. 707) etc. Az alkalmi szóalkotás inkább a görög irodalomban szokás, a latinban nem kedvelt, itteni példáink többsége is komikusoktól való és hapax.

O: RH 4,42; Q 8,6,31-33; M 546.§ 2.

B. Érintkezésen alapuló szóképek (metonímia-típus)

28. Metonímia, denominatio

1. A metonímia a dolog, fogalom saját megnevezését egy olyan másikkal helyettesíti, amely az elõbbivel valamilyen viszonyban áll, ezen alapul azonosításuk. Homerum lego=opus Homeri. Élesen szemben áll a metaforával (24): itt a helyettesítõ és a helyettesített dolog, fogalom nem hasonlítanak, ahogy a metaforában, hanem valamilyen szempontból összetartoznak: Homérosz nem hasonlít mûvére, hanem, mint forrása, kapcsolatban van vele. A metonímia tehát a logikailag korrekt kifejezésnél tágabb vagy szûkebb megnevezés, a logikailag korrekt szó helyett valahova „amellé” nyúl, amikor forrását, anyagát, eredményét,

20

tulajdonosát etc. nevezi meg helyette. A klasszikus stilisztika szerint fõ fajai e viszony fajtáit követik: a) forrás, ok (szerzõ etc.) az eredmény helyett: Homerum legere=opus Homeri; b) anyag a dolog helyett: aera Corinthia=vasa; c) absztrakt a konkrét helyett: iuventus=iuvenes; d) birtokos a birtoka helyett: ardet Ucalegon=domus Ucalegontis; e) egy a hozzá tartozó több helyett: regem armat=exercitum regis; f) mennyiség a vele jellemzett valóságok helyett: duo milia=MM homines; g) hely, idõ az ottani, akkori emberek, események helyett: tota theatra reclamant=omnes spectatores, saeculum felix=homines eo saeculo viventes; h) konkrét, képszerû jel a lényeg helyett: laurus=victoria, in toga=in pace, sanguis=caedes etc.

2. Mivel a metonímia, a metafora és a synekdokhé egyaránt a sajátos, szó szerinti megnevezést valami mással helyettesítõ szókép, a fenti elvi különbség ellenére gyakorlatilag olykor nehezen választhatók el, fõleg ha komplex alakzatban fordulnak elõ, pl. Hor. c. 1,4,20. calet iuventus: metonímia (iuventus=iuvenes) és metafora (calet=amat); sõt ezek a szóképek kapcsolatban vannak a jelzõcserével is (hypallagé, l. 41): az altae moenia Romae hypallagéval létrehozott metafora. Q a hypallagé elnevezést is használja a metonímiára.

O: RH 4,43; Q 8,6,23-28; M 550.§ 2.AO: VL metonímia

29. Szinekdokhé, synekhokhé, comprehensio, intellectio

Lényegében mennyiségi sajátosságokra korlátozódó metonímia (28), melyben az egészet a rész helyettesíti (pars pro toto): tectum=domus; az egyet a több: nos=ego; a határozatlant a meghatározott: tribus verbis=paucis verbis; a nemet a faj, egyed: quadrupes=equus; és mindez megfordítva, a részt az egész (totum pro parte): fontem fero=aquam fontis; a többet az egy: eques=equtites, Romanus=Romani, Hannibal urbem delevit=milites Hannibalis, a meghatározottat a meghatározatlan: amores=az amor tárgya,

O: RH 4,44; Q 8,6, 19-21; M 550.§ 1.

C. Mondat- vagy gondolatalakzatok

30. Perifrázis, periphrasis, circumitio, circumscriptio, körülírás

Meghatározott fogalom helyett annak körülírása bõvített kifejezéssel vagy egész mondattal: gentis humanae pater atque custos orte Saturni=Iuppiter. Körülírásnak tekintik azt is, amikor egy tulajdonságot egyszerû fõnév+jelzõ kifejezés helyett genitivusos szerkezet ad vissza: vis Herculis=Hercules fortis; obmutuit Ciceronis eloquentia=Cicero disertus; ignoscite Cethegi adulescentiae=quia adulescens est.

O: RH 4,43; M 550.§ 6.

21

31. Litotes, deminutio, kettõs tagadás

A mondandó súlyának mindenfajta csökkentését, kicsinyítését litotesnek nevezik. Formája többnyire kettõs tagadás, azaz a közlemény ellenkezõjének tagadása. Litotesrõl nemcsak két explicite tagadó partikula esetén beszélünk (haud indecori motus), hanem egy tagadásnál is, ha maga a tagadott fogalom negatív értelmû (egy fogalompár negatív fele): haud parvus magnus, non raro saepe. Egyszerûségében is változatos stílusértékû alakzat; hatása sokféle, enyhítés, szerénykedés, vagy ellenkezõleg, fokozás, irónia, pl. fundus nec minimi preti pozitív, míg puella nec minimo naso negatív. Másrészt költõknél sohasem jelenti pontosan a kifejezés pozitív megfelelõjét: a Cat 43 nec minimo naso puellája nem egyszerûen ‘nagyorrú’.

O: RH 4,50; M 550.§ 7.

32. Hendiadyoin

1. Összetett valóság, fogalom, cselekvés etc. kifejezése két szó összekapcsolása (et, -que) révén, legelsõsorban akkor, ha azok nem egyenrangúak, hanem az egyik pontosítja a másikat, annak intenzitását, valamely jellegzetességét, tulajdonságát, körülményét, módját, mibenlétét etc. fejezi ki: mondjuk úgy, hogy a hendiadyoin egy fõfogalomból (a példákban aláhúzva) és egy azt pontosító alfogalomból áll; minden szófajjal elõfordul, fõnevekkel a leggyakoribb.

2. Eseteit nehéz elkülöníteni, a stiliszták mégis megkülönböztetik a következõket:

a) Egy élettelen dolog, fogalom élõkre jellemzõ jelzõjét helyettesíti, mert az ilyet a latin kerüli, legfeljebb metaforaként engedi meg (consilium prudens, oratio maligna). Tehát büszke öntudat: fiducia et spiritus, természetes szemérem: natura et pudor, õrült vágy: cupiditas et amentia. Itt gyakran az egyik szó általános értelmû, a másik ezt konkretizálja.

b) Szinonímák, ahol az egyik a másikat erõsíti: aggályos félelem: metus ac sollicitudo, alaposan megcáfolni: refellere et redarguere.

c) Az alfogalom a fõfogalmat pontosítja, illetve a köztük lévõ viszonyt jelöli: hangos mormogás: clamor et murmuratio (jelzõi viszony), bölcs mértékletesség: sapientia et moderatio (mértékletességben megnyilvánuló bölcsesség, tekintethatározói viszony), gyakorlati jártasság: usus et exercitatio (gyakorlással megszerzett, módhatározói viszony), félelem okozta menekülés: timor et fuga (okhatározói viszony), nyomatékosan megtiltani: praecipere et interdicere (módhatározói viszony).

d) A jelzõ+jelzõ, ige+ige alakzatokban az egyik szó gyakran a másik nagy mértékét, erõsségét fejezi ki, adverbium+ige, adverbium+jelzõ kapcsolattal fordíthatjuk: repudiaverunt et respuerunt (megvetõen utasították vissza), severus et inexorabilis (kérlelhetetlenül szigorú).

O: M 551.§ 14 (általában);190.§ (fõnevekkel); 485.§ (jelzõkkel); 490.§ (igékkel)

22

IV. TRANSZMUTÁCIÓS ALAKZATOK

1. Ide hagyományosan, szûkebb értelemben a szórendet érintõ alakzatokat sorolják, amikor az elemeknek egy értelmes nyelvi egységen, kifejezésen, mondaton belüli helye változik meg helycserével, közbeékeléssel etc. a jelentés változása nélkül. Az újabb stilisztikák szerint igaz ugyan, hogy az ilyen alakzatok, pl. a khiazmusos vagy a hiperbatonos kifejezések szótári jelentése nem tér el a „normális” szórend által hordozott jelentéstõl, ám értelme, súlya, informatív ereje, hírértéke nagyon is különbözik tõle. A transzmutációs és immutációs formák között átmenetet képeznek az alaktant, a szófaji hovatartozást és ezzel persze a jelentéstant is érintõ átalakulások (l. alább a B. pontban), ahol „normál” és a megváltozott formáció közötti szemantikai különbség teljesen nyilvánvaló.

2. Az újabb szemlélet kitágította a transzmutáció fogalmát. Eszerint így foghatók fel az egyetlen komplex értelmi egységnek („mondatnak”) tekintett mû egészén belüli sorrendi eltérések a lineáris, azaz logikai vagy idõrendtõl. Az idõrend megfordítása pl. az Aeneis elején logikailag voltaképp ugyanolyan hysteron proteron, mint az így nevezett stiláris alakzat; a Cat 64 pedig, és általában a keretes elbeszélések nagyhyperbetonnak tekinthetõk stb. A nyelv különbözõ szintjein mûködõ logikai törvényszerûségek, gondolkodási sémák, mint említettük, lényegüket tekintve azonosak, következésképpen a rendelkezésre álló A-nak és B-nek nevezett oppozíciós elemcsoportokat, bármilyen terjedelmûek legyenek is, csak néhány meghatározott forma vagy séma szerint tudjuk elrendezni, pl. A B A hiperbatonként, A B B A khiazmusként, A B A B paralelizmusként, B A hysteron proteronként.

A. Szórendi változáson alapuló alakzatok

33. Az inverzió fogalma *

A klasszikus stilisztika inverziónak nevezi a a szórend minden eltérését a szabályosnak, normának tekintett rendtõl („grammatische Ordnung”, „grammatische Wortstellung”), így pl. az alany hátra, az állítmány elõrevetését, a határozóval történõ mondatkezdést etc. Menge pl. külön tárgyalja az általa inverziós, szónoki avagy alkalmi szórendûnek nevezett mondatokat, amelyekben a mondat elsõ helyén a közlemény legfontosabb, leghangsúlyosabb szava (végén pedig „második legfontosabb” eleme) található: Movit me oratio tua; Quid potest esse iucundius?; Aliud iter habemus nullum etc. Az inverziós szórendnek számtalan változata van, pl. hospitam...insimulare ausus es probri pudicam (Mg 509; az ellentétes szavak egymás mellett az egység végén: ‘meg merted vádolni gyalázattal, noha szemérmes’); legentium plerisque haud dubito quin primae origines ... minus voluptatis praebitura sint festinantibus ad haec nova (Liv Praefatio 4; jelzõ és jelzett szó nagy távolságban: ‘az olvasók többségének a történelem kezdetei kevesebb élvezetet szereznek majd, mert sietnek korunk újabb eseményei felé’). — A modern stilisztikák szerint az inverzió elnevezés ennyire általános értelmû, parttalan használatát mégis jobb kerülni, mivel többnyire nem lehet, és nincs is értelme megmondani, mi lenne az a zéró fokú, stilárisan közömbös „alapeset”, amihez képest a szórend „módosult”, a mondatot valami effélére „visszaírni” merõ értelmetlenség. Ezért az alábbiakban mi sem tárgyaljuk a szórend minden efféle változását, csak a kifejezetten

23

alakzatként számontartott, külön elnevezéssel illetett tipikus, elvben mindig egyforma, azonos szerkezetû eltérés-típusokat.

* Quintilianus az allegóriát nevezi inverziónak, 8,6,44; l. 25.

O: M 535.§ 3.

34. Hiperbaton, hyperbaton, traiectio, transgressio, átvetés, átlépés

1. Szorosan összetartozó nyelvi egységek elválasztása közéjük ékelt egy vagy több elemmel. Leggyakoribb a fõnév és determinánsa (névmás, jelzõ, értelmezõ: magnus me dolor angit), adverbium és ige (magna nuper laetitia affectus sum), adverbium és jelzõ (ingenium meum sentio satis semper fuisse exiguum), a genitivusos szerkezet (si quid est in me ingenii), valamint a személynév (Marcus ad me Brutus venit) elválasztása, kapcsolatuk felfüggesztése. Az alakzat ereje a befogadói várakozás, feszültség felkeltésében majd feloldásában van, ez egyben a mûvészet egyik alapvetõ jellegzetessége is. Töredezetté teszi a beszédet, késlelteti a lényeg kimondását (tantam ingenuit animantibus conservandi sui natura custodiam) etc., ám egyúttal rávilágít a belsõ összefüggésekre, feltárja a közlemény mélyebb logikai viszonyait. Ez történik pl. abban sz egyébként szabályos esetben, amikor a névszó és a hozzá tartozó igenév közzé az utóbbi bõvítményei (ki?, mikor?, hogyan?) ékelõdnek: hac re statim imperator per speculatores cognita. Olykor a szerkezetet megszakító elemek az összetartozó szavaknak nem annyira grammatikai, inkább tágabb értelemben vett, logikai vagy affektív bõvítményei: Tiberioque etiam in rebus quas non occultaret, seu natura sive adsuetudine suspensa semper et obscura verba (‘T. szavai’: itt „birtokos és birtoka” válik el; Tac Ann 1,11,2); quem [honorem] mihi vix frugum et pecudum custodia sollers / omnia temptanti excuderat (‘alig biztosította nekem, noha mindent megpróbáltam’: jelzõ és jelzett szó, valamint adverbium és igéje válik el; Verg Georg 4,327 sk.)

2. A római költõk messzemenõen kihasználják a hiperbaton képességét erre a komplex kifejezésmódra, különösen sok és merész hiperbaton jellemzi a lírai mûfajokat, s olykor a retorikát. A nox atra szókapcsolat pl. önmagában nem több banális toposznál; ugyanez az Aen 6,272 formailag egyszerû alakzatában (rebus nox abstulit a tra colorem) mély mondanivalót hordoz azáltal, hogy a hiperbaton jóvoltából az ellentétes atra és colorem kerül egymás mellé (aminek hatását az így keletkezõ enyhe a-alliteráció is erõsíti). Cat 51,5 skk. kettõs hiperbatonja: misero quod omnis / eripit sensus mihi a lényeget, a miser szót emeli ki; ezen belül újabb hiperbaton van, omnis eripit sensus, az omnis hangsúlyozására; majd a gemina teguntur lumina nocte sorban a nox szokatlan gemina jelzõje a hangsúlyozza a külsõ és belsõ világ keveredését. Több hiperbaton ún. „folyondárrá” vagy „dobozos” alakzattá kapcsolható. „Dobozos” a Cat i.h., vagy Hor Sat 2,6,80-81. A költõ zseniális egyszerûséggel dobja fel mintegy a nagyonis összetett alaphelyzetet:

Rusticus urbanum murem mus paupere fertur/accepisse cavo, veterem vetus hospes amicum.ABBA — CDC — BAAB

(A: alany, B: tárgy, C: határozó, D: maga a központi helyzetû lényeg, az állítmány.)

A hiperbatonok nem a formailag-grammatikailag összetartozó szavakat, hanem az ellentétes (rusticus/urbanum) és rokon jelentésûeket (murem/mus, veterem/vetus, hospes/amicum) vetik egymás mellé, a lehetõ legrövidebben kifejezve az egerek azonossága és mássága, barátsága és társadalmi státusa közötti feszültséget. „Folyondár” pl. Hor c. 2,20 eleje, hiperbatonokkal:

24

Nec usitata nec tenui ferar / penna biformis per liquidum aera / vates AABA — CDC

(A: végrehajtó határozó, B: központi helyzetû állítmány, C: alany, D: egyéb határozó.)

3. Mivel a „szorosan összetartozó nyelvi egység” igen tág kategória, a teljes mondat két részre választását parentézissel, ahol egy kitérõ, megjegyzés, szubjektív szerzõi kommentár etc. közbeiktatása szakítja meg a mondat gondolatmenetét (l. 12), egyesek a hiperbaton speciális esetének veszik. Hasonlóképpen a gondolati egységek, akár egész mûvek megszakításos-keretes szerkesztése is hiperbatonszerû jelenségnek tekinthetõ. Pl. a Georgica 4-ben a bugónia történetét Orpheus és Euridice történetete szakítja ketté (illetve ezt az elõbbi keretezi: nézõpont kérdése), váratlan irányban teremtve hasonlóságot és ellentétet közöttük: Mindkettõ tétje az élet visszahódítása a haláltól; de e tekintetben a bugónia csúnya/sikertörténet, Orpheusé pedig szép/kudarctörténet. Cat 64-ben Peleus és Thetisz lakodalmát hasonlóképp választja ketté Ariadne története. A hiperbaton lényege mindkét szinten az, hogy szembeszáll a nyelv alapvetõen lineáris természetével, rétegzetté teszi azt, nemcsak mélyebben fejezi ki a valóságot a szabályos szórendnél, inkább újraalkotja.

O: RH 4,44; Q 8,6,62-7; M 538.§ 1.AO: VL hiperbaton

35. Prolepszis, prólépsis, anticipatio, elõrevevés

A mondat logikai vagy idõviszonyainak megváltoztatása: a késõbbi a korábbi elé, az okozat az ok elé kerül úgy, hogy ez casustani és mondattani következménnyel, valamely elem esetének és helyének megváltoztatásával is együtt jár. (Ezek az alak- és mondattani következmények különböztetik meg a hysteron proterontól, l. 36). Két gyakori típusa van.

a) A függõ kérdés vagy ritkábban más alárendelt mellékmondat alanya illogikusan átkerül a fõmondatba, annak tárgya lesz és az egész összetett mondat élére vagy elsõ helyei egyikére áll: Sed uxorem meam nescis, qualis siet (Plaut Asinaria 60; nescis, qualis sit uxor mea htt.); Rem vides, quomodo se habeat; Decium postulo, ut mihi daretur. Mivel a létrejövõ struktúra szervetlen, ilyenkor logikai zavar, esettévesztés is könnyen kialakul: Rem frumentariam, ut commode supportari possint, timere se dicebant (re frumentaria timere, abl. causae htt.).

b) Másik esete a leggyakrabban a költészetben elõforduló prolepsis adiectivi, az idõrend olyan megfordítása, melyben a költõ a cselekvés eredményét mint kész, elvégzett dolgot tekinti, ezért eleve (befejezett) participiummal vagy melléknévvel fejezi ki, ráadásul legtöbbször a voltaképpeni cselekvés elé is illeszti: submersas obrue puppes (obrue, ut submergerentur); maiores augebantur opes (augebantur, ita maiores fiebant); montes umbrantur opaci (umbrantur, ita opaci facti sunt; az opaci formailag nem áll elöl, értelmileg mégis prolepszis).

A logikátlan prolepszis elõzménye az a prózában sem ritka logikus rövidítõ, tömörítõ szerkezet, amelyben két szorosan összefüggõ cselekvés egyikét participiummal (perf.), másikát igével fejezik ki: hostes disiectos sequebantur: ‘szétszórták és üldözõbe vették’; (Troia tellus fratrem) ereptum nostris obterit ex oculis (Cat 65,8; eripuit et obterit htt.). Ez azonban még nem prolepszis, mert megmarad, sõt kifejezetten hangsúlyoztatik a valóságos idõrend. — Az anticipáció célja a közlemény legfontosabb elemének, az eredménynek a

25

hangsúlyozása azzal, hogy kiemeljük megszokott összefüggésébõl; illetve a rövidre zárás: mintha az okozat, a következmény már az okot, az elõzményt „megelõzõen” bizonyos lenne.

O: M 413.§ Anm.; 198.§

36. Hysteron proteron

A természetes, idõbeli vagy logikai sorrend felcserélése; az elõbb történt cselekvést, eseményt, korábbi dolgot, az okot etc. kifejezõ szó nem várható helyén, elöl áll, hanem követi a késõbbit, az okozatot, eredményt, ha emez valamilyen okból fontosabb, mint az elõbbi, ha a szerzõ a következményt kívánja hangsúlyozni kiváltó okához képest, vagy a célt a hozzá vezetõ cselekvéshez képest: incendere ac deripere urbes (‘felgyújtani és kirabolni’, tkp. fordítva); obtinere et adipisci sapientiam (‘megtartani és elnyerni’). A prolepszistõl, fõleg b alatti fajtájától az különbözteti meg, hogy amaz alárendelés, a hysteron proteron pedig mindig mellérendelt, „B és A” szerkezet, így nem okoz alak- vagy mondattani változást. — Sokszor hysteron proteronnak titulálják mindenféle szokásos sorrend („naturalis ordo”, Q 9,4,23) megfordítását, pl. irány: -ba / -ból (in senatum a villa), égtáj: -ig / -tól (ad occasum ab ortu), érték: negatív / pozitív (incommoda commoda), egyéb (feminae ac viri). Az 35-36. pontban leírt csere egész mûvek szerkesztésében is szokásos eljárás, pl. az Aeneis elején (Ae. Didónál, majd az elõzmények elbeszélése) a további történések szempontjából (D. szenvedélye etc.) mellõzhetetlenül fontos motivációnak bizonyul.

O: M 509.§ 22.

37. Khiazmus, khiasmos, keresztezés

Az ókorban e szót nem használták, hanem alapesetét, melyben egy kifejezés két tagja ismétlõdik fordított sorrendben, nevezték antimetabolénak, commutatiónak (l. 38): Ede ut vivas, non vive ut edas; A B B A.

1. Két kifejezés két-két azonos státusú elemének ellentétes, X alakú, ABBA képletû elhelyezkedése, pl. fõnév—jelzõ—jelzõ—fõnév; fõnév—ige—ige—fõnév. Így az egyik szócsoport szórendje persze szükségképp rendhagyó lesz.

a) Primér szókapcsolatok khiazmusa: Fragile corpus animus sempiternus movet.

Forma: jelzõ—fõnév—fõnév—jelzõ; tartalom: test-lélek, múlandó-örök ellentéte.

b) Kifejezések khiasztikus szerkesztéssel: emergere ex patrio regno atque in vestris vectigalibus versari:

Forma: inf.—határozó—határozó—inf.; tartalom övé-tietek, ex-in ellentéte.

c) Tagmondatok khiazmusban: Laudant eos, qui aequo animo moriantur; qui alterius mortem aequo animo ferant, eos putant

vituperandos.Forma: fõmondat—mellékmondat—mellékmondat—fõmondat; tartalom: dicséret-bírálat, halál vállalása-halál okozása, nyugalom-közöny közötti ellentétek.

26

d) A khiazmus lehet periódusok, körmondatok szerkezetének sémája, fõleg szónoklatokban:

Quis est qui, velit, utneque diligat quemquam, nec ipse ab ullo diligatur, circumfluere omnibus copiis atque in omnium rerum abundantia vivere ?

Forma: ige—névmás—névmás—ige / inf.—határozó—határozó—inf.: ABBA / CDDC; az igék a széleken!; tartalom: szeretet-gazdagság ellentéte; szeretni-szeretve lenni összefüggése.

Olykor „ellentétével”, a paralelizmussal társul, mint az utóbbi példában (neque X — neque Y). Gyakori a retorika mellett a szentenciákban is kontraszt kifejezésére.

2. Költõknél nem ritka a khiazmus és a hiperbaton összekötése, pl. Cat 64,391. egészében khiazmusnak (AB’BA’), részeiben viszont hiperbatonnak (ABA, BAB) elemezhetõ:

fõnév1 jelzõ2 jelzõ1 fõnév2 (A B’ B A’)(Liber) Thyiadas effusis euantes crinibus (egit)

A két alakzat ilyen kombinációjának köszönhetõen nemcsak az alaki kapcsolatok, mondatrészek, esetek keresztezõdnek, hanem ezzel a jelentés belsõ viszonyai is: a bakkhánsnõk csapata maga is zilált, nemcsak a hajuk; és hajuk is, mint egész lényük, hangos eksztázisban van; mindez mégis — a mû egészének intenciója nyomán — a rend szabadsága, mert egybefogja a mondat elején és végén (alany, állítmány) szereplõ Dionysus.

3. A khiazmus hatása sokféle lehet az alakzat magas hírértéke miatt, mivel az egymás mellé kerülõ tagok egyszerre két irányban érvényesek: a grammatikailag hozzájuk tartozó elem mellett a másikkal is (szemantikai) kapcsolatra léphetnek, így a fõnév nemcsak saját jelzõjével, hanem a közelség miatt „keresztben”, az alakilag nem hozzá tartozó elemmel is összefügg (ami már majdnem olyan szép, mint egy jelzõcsere!). Ennek lehet fokozó hatása: sus horridus atraque tigris; limus niger deformis harundo (horridus és atra, niger és deformis erõsebbek egymás mellett). Ellentét kifejezése ugyanígy: Rhodumque nobilem horridamque Thraciam (Cat 4; nobilis horrida). Így az alakzat mélyértelmû viszonyokra is képes utalni, expediat morbi causam eventusque secundet (állítmány — tárgy — tárgy — állítmány): kapcsolat causa és eventus — a betegség okának megismerése és sikeres gyógyítása — között (Verg Georg 4,397). Megint máskor a khiazmus az egymás mellé kerülõ tagok ellentéte révén éppen azt kérdõjelezi meg, amit a kifejezés egésze szó szerinti jelentésben állítani látszik.

4. A modern poétika még sokféle, nem pusztán nyelvi khiazmust ismer, jól tudva, mint már többször láttuk, hogy a stilisztikai alakzatokban lényegében ugyanazok a törvényszerûségek mûködnek, mint a gondolkodási sémákban, formákban általában. Ezért a khiazmus sem csak nyelvi jelenség, hanem tágabb: az irodalmi mûvek egyik szervezõelve is. Khiasztikusak pl. a komédiában a kettõs szerepcserék (Amphitruo: az isten hadvezérnek, szolgája, Mercurius servusnak adja ki magát; Menaechmi: A-t B-nek, B-t A-nak nézik), khiasztikus szerkezetûek a sorscserék (Mg: az elején szerencsés katona és szerencsétlen leány, rabszolga; a végére a sorsok megcserélõdnek); gyakoriak a karakter-khiazmusok (ostoba úr, intelligens szolga, domináns nõ, gyenge férfi). Hasonlókat találunk a mesében és olykor az eposzban,

27

történetírásban is. Fõként az ilyen esetek világítanak rá minden khiazmus lényegére: ez a hagyományos világrend és gondolkodásmód megkérdõjelezése.

O: M 538.§ 2.AO: VL chiazmus (sic!)

38. Antimetabolé, commutatio, felcserélés

Ellentétes, keresztirányú változás, olyan khiazmus, amelyben egyazon kifejezés két eleme ismétlõdik fordított sorrendben. A keresztezõdõ szavak formai egyezése lehet

a) teljes: pro vita hominis nisi hominis vita reddatur (Caes BG 6,16,3; persze csak az íráskép azonos);

b) máskor csupán a szótövek egyeznek: Ede ut vivas, non vive ut edas.

A khiazmushoz hasonló céllal, de jóval ritkábban használják. Paradoxális alakzat, l. az elsõ példában „az emberélet csak emberélet árán menthetõ meg” gondolatot. Olykor látszat és valóság ellentmondásának kifejezésére, illetve fõleg ezen ellentmondás tömör, frappáns tisztázására szolgál, ahogy a második példában, amely nagyjából a következõ gondolatmenetet zárja rövidre: „a) Az evés és az élet között kapcsolat van; b) éspedig cél-eszköz kapcsolat; c) lássuk világosan, melyikük a cél, és melyikük az eszköz.” Nagy hatásának oka a ‘kis ráfordítással nagy megtérülés’ ismert lélektani mechanizmusa: igen egyszerû formája mély tartalmat közöl. Különösen sokszor alkalmazza a keresztény irodalom a misztériumokra: una trinitas trina unitas; mortalis vita vitalis mors.

O: RH 4,39; Q 9,3, 85-86; M 551.§ 11.

A 39. pontban a praepositiók, a 40. pontban pedig a praefixumok néhány szórendi különlegességét tárgyaljuk. Ezeknek a helyet, idõt, körülményeket etc. a legáltalánosabban kifejezõ partikuláknak a mondatbeli helyzete eredetileg — teljesen logikusan — kötetlen volt („adverbiális eredet”), így szabadon kerülhettek oda, amire a legtágabb értelemben vonatkoztak. Eredendõ, szemantikai természetüknek megfelelõ kötetlenségük meg a klasszikus-iskolás nyelvi ideál szerinti, immár szigorú szabályozottságuk között ilyen módon ellentmondás, feszültség van. Ez az oka, hogy a legtöbb szórendi rendhagyás épp ezen partikulákat terheli: egybeírás-különírás, a partikula hátravetése, beékelése a vonzatszavak közé, eltávolodása a vonzatszótól etc.; itt csak pár stilárisan érdekesebb formációt említünk.

39. Anasztrófé, anastrophé

1. A praepositio hátravetése elõször csak néhány névmás mellett, egybe írva (quibuscum, tecum), vagy külön írva (qua de agitur, te sine), majd egyéb szavak mellett is: Tiberim iuxta; haec loca per; segetes, quas inter et castra (‘ezek és a tábor között’); spem metumque inter; frigus caloremque inter. Olykor emellett még el is távolodik a vonzatszótól: vitiis nemo sine nascitur. — Általában archaikus, ünnepélyes, emelkedett hatású: Te sine nil altum mens incohat (Verg Georg 3,42; Maecenasról).

2. Néhány másfajta (de nem nevesített) stiláris különlegesség elöl álló praepositióknál.

28

a) A praepositio logikusan kerül távolabb vonzatszavától, ha az utóbbinak magának is van vonzata (igeneveknél), vagy kiegészítése (mellékneveknél). Ez a vonzat a praepositiós szerkezet tagjai közé ékelõdik be, mert a praepositio az egész kifejezésre vonatkozik: ad dicto parendum: ‘a szavának való engedelmességre’de nihil sentiendo: a semmit érzékelésrõlex maxime raro genere; in tam paucis villis etc.

b) A praepositio illogikusan kerül távolabb vonzatszavától igen összetett közlemény és/vagy zaklatott beszélõ esetén. Per si qua est quae restet ... fides (per fidem, si qua est... htt.; Verg Aen 2,142): egyszerre akarná azt mondani, hogy „per fidem iuro”, meg azt, hogy „si usquam restet fides”; a kettõ összekeveredésével esettani „hiba” keletkezik (attractio casuum, l. 42). Ugyanígy: Per ego te, fili, quaecunque iura liberos iungunt parentibus, precor (Liv 23,9,2): itt a iura egyszerre accusativus (per iura precor), és nominativus, alany (quaecunque iura iungunt liberos parentibus).

c) A praepositio fõnevétõl elválva az ige mellett áll, emiatt szemantikailag azzal látszik szorosabban kapcsolódni, szinte praefixuma. Csak az inter esetén fordul elõ: utinam inter errem nuda leones (Hor c. 3,27,51); Dum longus inter saeviat Ilion / Romamque pontus (uo. 3,3,37); desine ... inter ludere virgines (uo. 3,15,5). — A rafinált alakzat azt a benyomást kelti, mintha bizony léteznék olyasmi, hogy intererrare, intersaevire, interludere.

O: M 130.§, kül. 1; 7; 9.

40. Tmézis, thmesis, elválasztás

Praefixumos és ritkábban egyéb szóösszetételek elválasztása közbeékelõdõ elemekkel vagy sorrendi cserével. Elsõsorban a praefixum tartalmának különösen pregnáns hangsúlyozására szolgál. Tipikus esetei:

a) Igéhez, adverbiumhoz, melléknévhez kapcsolódó, fõként nagyobb hangtestû praefixumok elválása a praefixum hátrakerülésével vagy anélkül; fõleg ante-, super-, satis-, per- (ritkán prae-, de a postpositiós -tenus is). I, puere, prae! (Plaut Pseudolus 170); hac celebrata tenus (hactenus); mala bonis ponit ante (anteponit); faciam tibi satis (satisfaciam); per enim magni aestimo (permagni); nihil est super mi (superest); te quam primum per videre velim (pervelim).

b) Quilibet és quicumque elkülönülése: Catilina cuius rei libet simulator (Sall Catil 5,4; cuiuslibet rei htt.); Quo res cumque cadent, unum et commune periculum, / una salus ambobus erit. (Verg Aen 2,709 sk.; quocumque htt.).

c) Egyéb, ritkább esetek: quo, bone, circa ... vive beatus (quocirca, ‘ezért hát, te derék’; Hor Sat 2,6,95 sk.); septem subiecta trioni (septemtrioni).

O: M 536.§ 14 Anm. 6.

B. Esettani változáson alapuló alakzatok

29

41. Hypallagé, enallagé

1. A jelzõ casusának és mondatbeli szerepének megváltozása.

a) A jelzõ más esetbõl genitivusba kerül. A kifejezés jelzõje a hozzá szorosan, genitivussal kapcsolódó másik fõnév mellé társul attributumként és azzal egyezik: altae moenia Romae (alta moenia Romae htt.).

b) A jelzõ genitivusból más esetbe kerül. Elvben nem különbözik az elõbbitõl a fordítottja, ahol a genitivusnak kijáró jelzõ kerül át a másik fõnévre: vis corusca fulminis.

c) Olykor nemcsak genitivusos szerkezetben, hanem lazább grammatikai viszonynál is elõfordul: ibant obscuri sola sub nocte per umbras (Verg Aen 6,268).

Az alakzat létrejöttében a szórendi közelség mellett a kifejezés tagjainak valamely értelmi kapcsolata játszik szerepet, pl. membrorum collectio dispersa: a con- és a dis- ellentéte; aquae lene caput sacrae (Hor 1,1,22): ‘a szent víz szelíd forrása’ nem áll messze ‘a szelíd víz szent forrása’ kifejezéstõl; Thyrrenus tubae clangor; maiora rerum initia etc.

2. Hagyományos magyar neve „jelzõcsere”, ám ez a csere egyszerre eset-, mondat- és jelentéstani: egy szó más esetbe kerülve más mondatrész elemévé válik, miközben a jelentés is módosul; az alta moenia kifejezésnek csupán egyetlen, szó szerinti jelentése van (‘magas fal’), míg a hypallagéban a ‘magas Rómának’ van átvitt értelme is. Számos metaforikus kifejezés jön így létre, pl. ‘sárga harag’ (fulva leonis ira), ‘egetverõ költségek’ (pyramidum sumptus ad sidera ducti), ‘jeges öröklét(ek)’ (fontium gelidae perennitates). A tulajdonság az egyik fõnévrõl átragad a másikra: a piramis magassága költségeire, az oroszlán színe viselkedésére etc., ettõl az elvont fõnév konkréttá, képszerûvé válik; a hatás tehát asszociáción, az érintkezéses átvitel lélektani jelenségén alapul.

3. Sok egyéb költõi kombináció lehetséges, pl. a kettõs hypallagé (ritka); Verg Aen i.h.; vagy elliptikus hypallagé, amikor már ki sincs téve a genitivus, amelyrõl a csere történt. Az adulteros crines collines kifejezés (‘a buja fürtöket beszennyezed majd’; Hor c. 1,15,19 sk.) két logikai lépés átugrásával keletkezett:

a) alapeset: viri adulteri crines (‘a buja férfi fürtjeit’) b) hypallagé-szint: viri adulteros crines (‘a férfi buja fürtjeit’) c) hiányos-hypallegé-szint: adulteros crines (‘a buja fürtöket’)

O: M 197.§

42. Attractio casuum

1. A casus és nyomában a szórendet szabálytalan megváltozása. Két esete van.

a) Hátrafelé ható attractio inversa (). A fõmondatba beékelõdik a vonatkozói mellékmondat; az elsõ helyre a fõmondat leglényegesebb szava kerül, és (függetlenül attól, hogyan folytatódik a fõmondat) felveszi a rá következõ vonatkozó névmás esetét: urbem,

30

quam statuo, vestra est (urbs, quam statuo, vestra est htt.; Verg Aen 1,573); a quam acc., közelsége attrahálta az elõtte álló fõnevet. A fõmondatba olykor idegen elemként korrekciós névmás kerül: Hunc chlamydatum, quem vides, ei Mars iratust (huic chlamydato, quem vides, Mars iratus est htt.; Plaut Poenulus 644), különösen, ha a közbeékelés hosszú: Mulier, quae se aetatemque suam spernit, speculo ei usus est (mulieri htt.; uõ. Mostellaria 250). b) Az elõre ható attractio () ennek fordítottja. Az élen álló szó (általában mutató névmás) attrahálja a vonatkozó névmást: in his quibus dixi, angustiis erant (quas dixi htt.); Cum agas aliquid eorum quorum consuesti, gaudeo (quae consuevisti htt.). Ritka; görög hatásra fordul elõ.

2. Az attractio az õsi, archaikus, alogikus, parataxisban gondolkodó nyelvállapot maradványa. Asszociációs esettévesztés: a) a beszélõ egyszerre akarná elmondani a tényállás két részét: urbem statuo + (ea) urbs vestra est; b) ezért az alárendelést szeretné választani: urbs [quam statuo] vestra est; c) de a két rész nem szervesül a fejében, hanem kontaminálódnak: [urbem quam statuo] [vestra est]. (A gondolkodás racionálisabb, elvontabb, általánosítóbb szintjén ezek a tartalmak inkább participiummal fejezõdnének ki.) Az attractio az izgatott, zaklatott beszédre jellemzõ (Dido), valamint az olyan elbeszélésekre, pl. a drámák monologikus, narratív részeire, fõleg prológjaira, amikor bonyolult tényállást kell röviden, épp ezért sok utalóelemmel [kurzív] elmesélni, s ezek aztán könnyen összekeverednek. Plaut Mg 140 skk. rövid narratívájában pl. tíz utalóelem van van:

...Nam UNUM CONCLAVE,concubinae quod dedit miles, quo nemo nisi eapse inferret pedem,IN EO CONCLAVI ego perfodi parietem, qua commeatus esset hinc huc mulieri.

Fõleg (de nem kizárólag) a köz-, archaikus és kései nyelvre jellemzõ. Nem helyes pusztán hibának tekinteni, inkább a lényeget kiemelõ forma — l. pl. Amphitruo 1009 skk.: a személynév kiemelése; Mercator 229 skk.: gyûrûs [lényeg + részletek + lényegismétlés] szerkezet, etc. —, s ezt az is igazolja, hogy a világosságra törekvõ didaktikus mûvekben sem ritka: Pulli, qui nascentur, eos deprimito (pullos htt.).

O: M 262.§ c.AO: M 10; 23.§ 1; uo. 2; 130.§ 1; 398.§ d; 416.§ (egyéb attrakciók)

43. Antiptózis

A névszó esetének vagy az ige jellegének megváltozása. Két típusa van.

a) A névszó szabálytalan vagy szokatlan esetbe kerül, pl. ad+acc. helyett dativusba: it clamor caelo. Ilyenkor a kifejezés újszerû értelmi színezetet kaphat: az ad+acc. csupán irányt jelöl (‘az ég felé’), a dativus morális többletet is hordoz, a kiáltás az ég(iek)nek szól.

b) Az ige jellege megváltozik: a tárgyas tárgyatlan, az aktív szabálytalanul passzív lesz és fordítva. Ilyenkor a jelentés módosul, pl. (kérdés) Quid agitur? (válasz) Amatur. Itt az amatur nem valódi passzívum: általános alanyt jelöl és intranzitív, ami szabályosan lehetetlen, legalábbis igen ritka: ‘Mi van? — Szerelmesek vagyunk’. (Vö. Quid agitur? — Vivitur: ‘Vagyok, vagyogatok’; Quid agitur? — Statur: ‘Épp csak itten álldogálok’).

31

AO: VL antiptózis

44. Constructio ad intellectum, kata synesin, értelmi egyeztetés

Egyeztetési eljárás, inkább a nyelvtanra tartozik. Formailag egyes számú kollektívumok, partitív névmások, determinánsok után többes számú ige állhat: multitudo convenerant, nemo venerant, alter alterum necaverant. Embereket jelölõ semlegesnemekhez: milia, capita és hasonló szavakhoz hímnemû kiegészítés járulhat: tria milia hominum caesi. Constructio ad intellectumról beszélünk minden másfajta kiegészítésnél is, amely nem a grammatikai alakra, hanem az értelemre van tekintettel: in Massilia, quibus (ti. Massiliensibus); scriba pontificis, quos (ti. pontifices) nunc minores pontifices appellant.

O: M 7.§

32

V. EGYÉB ALAKZATOK

Nem soroljuk az A, D, I, T csoportokba azokat a jelenségeket, amelyek eltérnek a köznyelvi használattól, mégsem lehet megnevezni azt a szabályos, „normál”, semleges, stilárisan zéró-fokú alapesetet, amihez képest változásról, adjekcióról, detrakcióról etc. beszélhetnénk. Ennek az az oka, hogy az alábbi alakzatok a mágikustól még el nem szakadt nyelvnek, köz- és mûvészi nyelvre el nem különült, egyszerre közlõ és megjelenítõ, informatív és performatív (létrehozó) nyelvnek az archaikus tendenciáiból, sajátosságaiból sarjadtak, ugyanazokból a gyökerekbõl táplálkoznak, amelyekbõl maga a szóbeli mûvészet is kinõtt. Ezért, bár a stílus sajátságaként jelennek meg, még alapfokon sem tárgyalhatók pusztán stiláris jelenségként. Ilyenek:

A) a hanghatással összefüggõ alakzatok (45 alliteráció, 46 homoioteleuton és homoioptóton, 47 paronomasia);B) a felnagyításon alapuló jelenségek (48 hiperbola, 49 klimax és antiklimax);C) a mûvészi nyelv eleve meglévõ megszólító jellegével kapcsolatos formáció (50 aposztrof);D) a mûvészi nyelv paradoxális, az ellentétek egységét, azonosság és különbözõség dialektikáját felmutató természetébõl származó alakzatok (51 antitézis, 52 antisztázis, 53 antonímia, 54 oxymóron);E) végül azok, amelyeket a retorikus gyökerû antik stilisztika nyomatékosító, didaktikus, láttató jellegük miatt tárgyal (55 emfázis, 56 hipotipózis).

A. Hangalakzatok, hanghatással összefüggõ alakzatok

45. Alliteráció

1. A szókezdõ hangok összecsengése (sokan csak a mássalhangzók esetében beszélnek alliterációról). Mivel a nyelv õsi, mágikus — felidézõ, teremtõ — funkciójához tartozik, tömegesen található a vallási-jogi formuláris nyelvben, imában, invokációban (do dono dedico, votum voveo, quod felix faustum fortunatum sit; furtum faxit, lance et licio, iure iudicati, veteres voluerunt); a köznyelv állandó kifejezéseiben, szólásokban (vivit viget; vires virtusque; par pro pari reddere; lapides loqui; labra linere [’becsapni’]; maria montesque polliceri), különösen ha azok asyndetonosak (forte fortuna, purus putus [’tiszta sor’], sanus sartus); a bölcs mondásokban (Mendacem memorem esse oportet; Vicinia vitia virtutibus; Fortes fortuna adiuvat). — Sokkal gyakoribb az archaikus szövegekben, mint a késõbbiekben, különösen a versus saturninusokban (Immortales mortales si foret fas flere [Naevius sírversébõl]; Eorum sectam sequuntur multi mortales; uõ. Bellum Poenicum 5a). Gyakoribb a költészetben, mint a prózában, utóbbin belül gyakoribb a retorikában, mint pl. a történetírásban. Vannak gyengébb (pius pater) és erõsebb (praefregisti brachium), csupán kéttagú és hosszabb (quo pact’ ei pugno praefregisti brachium; Plaut Mg 26) allíterációk, sõt abnormális méretû, torz változatok is akadnak (o Tite tute Tati tibi tanta tyranne tulisti:

33

‘Tatius, óh, Titus, te, tyrannus, tetted e tettet’; Ennius Ann 109; l. paródiáját Plaut Pseudolus 701 skk.-ben!*). A mágikus-szakrális nyelvben gyakran figura etymologica (vires virtusque), homoioteleuton, homoioptóton (vineta virgulta, pecua pecora) és egyéb alakzatok erõsítik, sokszor köt össze szinonimákat (pecua pecora), paronomasiákat (amantes amentes), tautológ szavakat (salva servassis).

2. Ezeken túlmenõen is mindig teremt valamilyen kapcsolatot a szavak között, illetve a jelentett dolgok között. Ez lehet világos értelmi, vagy nehezen meghatározható hangulati, érzelmi viszony. Általános tendencia, hogy a formuláris nyelvben az alliterációk többször mellérendelések, felsorolások: vineta virgultaque, pecua pecoraque; vagy spontán módon is összetartozó elemeket kötnek össze, jelzõt és jelzett szót, figura etymologicát etc., ami mágikus-affektív hatást kelt. A mûvészi szövegben viszont gyakoribb a logikailag amúgy is egybetartozó, alárendelõ szókapcsolatok alliterációja (lumine lunae, sume superbiam, cinge comam, primus protulit, ami az értelmi összefüggést erõsíti, az értelemre is hat. Az alábbi paródiában az alliterációhoz kapcsolódó hang-, ritmikai és szemantikai összefüggések együtt láthatók (Plaut, Captivi 903 skk.; a parasitus áriája, midõn megkapja az éléskamra feletti imperiumot; troch. septenarius):

Quanta pestis pernis veniet, quanta labes laridoquanta sumini absumedo, quanta callo calamitas,quanta laniis lassitudo, quanta porcinariis, e.q.s.

__________________* Io te te turanne quaero quoi ... tria gaudia artibus tribus tris demeritas dem laetitias ... e.q.s. — A római irodalomban a paródiák legkedveltebb tárgya az alliteráció és a hangjelenségek általában, l. pl. Catullus hajó-versének (4) híres paródiáját az Appendix Vergiliana Epigr. 10-ben. Cat 4,26: sedet quiete seque dedicat tibi — paródia: sedetque sede seque dedicat tibi, etc.

O: M 538.§ 3/a.

46. Homoioteleuton és homoioptóton

A szóvégek összecsengése általában értelmileg is egybetartozó szavaknál, paralel mondatrészeknél: studium adsit, cunctatio absit. A ókorban megkülönböztették a homoioptótont: az azonos esetben álló névszók egybecsengését (diligere formam, negligere famam) a homoioteleutontól, az azonos nyelvtani alakban álló egyéb szófajú szavak, igék, igenevek, adverbiumok etc. egybecsengésétõl (multa suspicanti, nonnulla credenti; industria in agendo, celeritas in conficiendo, consilium in providendo). Az alliterációnál leírtak jórészt érvényesek; emellett ez az alakzat gyakran fejez ki ellentétet is: lascivire magis plebem quam saevire (l. a fentiek némelyikét is). Homoioptóton és homoioteleuton vegyesen: tuorum consiliorum reprimendorum causa. Pentameterben, olykor hexameterben és strofikus versekben egyazon sor cezúrája és vége cseng egybe leoninusszerûen: ez a rím egyik elõzménye (rímen a hangzók ritmus által támogatott összecsengését értve). Ovidius Fasti 2,533 skk. az ünnepi menet vonulásának lassúságát, monotóniáját érzékelteti; néhány példa:

parvaque in extructas munera ferre pyras;parva petunt Manes: pietas pro divite gratest (hexam.)munere; non avidos Styx habet ima deos;adde preces positis et sua verba focis;attulit in terras, iuste Latine, tuas;Roma suburbanis incaluisse rogis.

34

Horatius c. 1,1:...metaque fervidis

evitata rotis palmaque nobilisterrarum dominos evehit ed deos;hunc, si mobilium turba Quiritium...illum, si proprio condidit horreo... etc.

O: RH 4,28; M 538.§ 3/c; AO: Q 9,3,77-80.

47. Paronomasia, annominatio, antimetathesis, traductio

1. Hasonló hangzású szavak ismétlõdése értelmi összefüggéssel vagy anélkül. Az elnevezéseket illetõen a stiliszták között anarchia uralkodik, a fenti neveket vegyesen használják különféle jelenségekre. Nem akarván ebbe belebonyolódni, itt a traductión kívül (5) simpliciter minden efféle szójátékot paronomasiának nevezünk. Paronomasia (és traductio) többféle módon keletkezhet, a RH szerint: összevonással, rövidüléssel (venit < veniit), a hosszúság megváltozásával (avium, avium), hozzáadással (temperare, obtemperare), elvétellel (lenones, leones), átcsoportosítással (navus, vanus), cserével (diligere, deligere) etc. Megjelenhet eredet és szótári jelentés szerint össze nem tartozó szavaknál: amantes amentes; Amicus certus amore, more, ore re cognoscitur; lenones leones, auribus perhaurienda sunt (scil. verba; ‘füleimnek ki kell merniök a szavait’; Plaut Mg 33 sk.); ex aratore orator, hostis ex hospite, navo an vano (‘okosan vagy oktalanul’); Venibit uxor..., si quis emptor venerit (Plaut Men 1160; ‘Eladó a feleség is, hogyha rá vevõ akad’); nam non coquinum, verum furinum forum (‘mert nem szakácsok, inkább tolvajok tere’; Plaut Pseudolus 791); instituam astutiam (‘[városi] csirkefogást tervelek ki’, uõ. Mg 237). Mint látjuk, tréfás szóalkotásokban, szójátékokban, illetve szentenciákban gyakori. Az etimológiailag rokon szavak kapcsolatát (figura etymologica) az ókoriak nem tekintik paronomasiának, de egy ige többféle prefixált változatát igen, ki tudja, miért: recepi / suscepi; eligas quem diligas; emittere / immittere.

2. Az igényesebb paronomasia nemcsak hang-, hanem kölcsönös jelentésáthelyezés is (antimetatézis); alapja, akár a csúfolódóké, a szómágia, szó és dolog azonosságának hite: mintha az amantes amentes, lenones leones szavak hasonló hangzása valóságos azonosságot rögzítene, a szerelmesek eo ipso esztelenek, a kerítõk ipso nomine fenevadak. A viszony olykor nem konkretizálható, értelmi, hanem affektív kapcsolat: Quid est Catulle? quid moraris emori? (Cat 52,1. és 4; egyetlen sorban három alakzat: paronomasia, quid-anafora, subjectio [álkérdés, l. 66]). A paronomasia hatásosan, a meglepetés erejével emeli ki a fonetikusan összekötött fogalmak közötti értelmi (hasonlóság, ellentét, ok-okozat etc.) és affektív kapcsolatot, vagy még inkább maga teremti meg azt (performatív, létrehozó alakzat), pl. az auribus perhaurienda sunt kifejezés a ‘fül=merõkanál’ képzetet. Ez a paronomasia egyben metafora is; képe merész, de nem egészen irreális, inkább a valóság bizarr szemlélése; a ‘fül’ és a ‘merõkanál’ jelentésmezõinek azon a közös részén alapszik, amely tényleg létezik (‘öblös alak’), de amelyet rendesen mellékesnek tekintünk. A jó paronomasiákat ritmus és kísérõ alakzatok erõsíthetik, pl. az elõbbi jambikus sor: ‘óribús / peróriénda súnt, ne déntes déntiánt’. Vannak paronomasiás szóalkotások: Iuppiter te infelicet (< ‘infelicare’!!!) cum sua licentia (lexikai „tévedés”, a szó téves tagolása, a licet, licentia és infelix keverése). Olykor létezõ szót használnak abszurd új jelentésben: Priamo vi vitam evitari (kb. ‘életét elvenni’ <vita; Ennius trag 87).

O: RH 4,20-21; 29; Q 9,3,66-76; M 538 § 3/b.

35

AO: VL annomináció, antimetatézis

B. Nagyításon alapuló jelenségek

48. Hiperbola, hyperbolé, superlatio, nagyítás

1. A valóság eltúlzásának, felnagyításának tendenciája valamennyi stílusréteget érinti, egyaránt jellemzi a köznyelvet és a mûvészi nyelvet. Sokféleképp kifejezhetõ, de konstans nyelvi formája zömmel kétféle: önálló és viszonyított. a) Önálló hiperbolának nevezik a számokkal (fõleg ezer és hatszáz), mennyiséget jelölõ szavakkal (millies oppetere mortem, sescenta alia scelera moliri), felsõfokkal kifejezett túlzásokat. (A latin nyelv ezirányú racionalizmusa nyilvánul meg az abszolút, irracionális felsõfok és a relatív, racionális felsõfok megkülönböztetésében.) Ezek a formák gyakoriak a megszólításokban: disertissime Romuli nepotum; Compellabo. — Salve multum, serve Athenis pessume (‘Megszólítom. — Üdv, Athénban legsilányabb szolga, te!’; Plaut Pseudolus ); valamint a retorikában: negotiatores, viri honestissimi (!). b) A viszonyított hiperbolában az irreális, túlzó hasonlítások középfokkal fejezõdnek ki: Persarum vigui rege beatior; Romana vigui clarior Ilia (Hor c. 3,9,4; uo. 8); rosa rubicundior, lilio candidior, omnibus formosior (Carmina Burana); pisce taciturnior, dulci dulcior, melle dulcior etc. Mivel a túlzó hasonlatok is, mint minden similitudo, gyakorta képszerûek, az ilyen forma elsõsorban a költészet sajátja.

2. A túlzás tendenciájának olyan komoly lélektani, tudatalatti alapjai vannak, mint az egocentrizmus fejlõdéslélektani szakasza a kisgyermek korban, a szorongás, a rontáselhárító pszichés mechanizmusok, sõt bizonyos patológiás jelenségek etc. Ez a mûvészetben alapvetõ sajátossággá lesz, melyet a tipizálás is támogat, így a hiperbola nem tárgyalható csupán a stilisztika körében. A köznyelv is teli van hiperbolákkal, olyannyira, hogy ezek irracionalitása fel sem tûnik (ad sidera tollere, luce, sole clarius, egy fillérem sincs, millió csók, megõrülök, meghalok érted etc.). A hiperbola legfõbb bázisa élmény és szó intenzitásának radikális eltérése. Gyakori az érzelmileg túlfûtött szövegekben (pl. líra, dráma), valamint érzelmi hatásokra törekvõ textusokban (retorika). Az elõbbire a legjobb példa talán Catullus, akinek számtalan verse egyetlen komplex (komoly vagy parodisztikus) hiperbola, pl. a csókversek (5; 7), a Cicero-vers (49), az érzéseirõl szólók (pl. 48), az Acme-vers (45); vagy legalábbis ilyen a versek kezdete (3,1-2; 4,1-2; 9,1-2; 14,1-3; 21,1-3; 24,1-3; 42,1-2 etc.), illetve a vége (13,13-14; 29,23-24; 35,16-18; 38,6-7 etc.).

O: RH 4,44; M 550.§ 4; AO: M 214.§ 7.

49. Klimax, gradatio, fokozás és antiklimax, csökkentés

1. A klimax olyan felsorolás, melynek tagjai erõsödõ intenzitásuk sorrendjében követik egymást. Fajai:

36

a) A RH csak az ún. epiplokét tekinti klimaxnak, amikor „nem térünk rá addig a következõ szóra, amíg az elõzõt meg nem ismételtük”: Africano virtutem industria, virtus gloriam, gloria aemulos comparavit.

b) Ma tágabban értjük. Elsõsorban a paralel kifejezések alkotnak klimaxot: abiit, excessit, evasit, erupit; Facinus est vincire civem Romanum, scelus verberare, prope parricidium necare. c) Tartalmi fokozás természetesen formai párhuzamosság nélkül is lehetséges; ilyen pl. a birodalom erkölcsi hanyatlását érzékeltetõ klimax Liviusnál: (mores) desidentes primo..., magis magisque lapsi..., tum ire coeperint praecipites, e.q.s. (Praefatio 9).

2. Az antiklimax az elõbbi ellentéte, itt a tagok csökkenõ erõvel követik egymást. Az antik irodalomban sem ismeretlen, de inkább informális módjai vannak, pl. Hor c. 1,4,19 sk.: quo nunc calet iuventus, mox virgines tepebunt (‘hevül’ — ‘langyoskodnak’). Tágabb értelemben antiklimax a beszéd tónusának váratlan leejtése a komikus mûfajokban (komédia, szatíra), így a „tézis + alkalmazás” szerkezetû helyeken: az utóbbi mindig a tételre rácáfolóan kisszerû; a hasonlatokban a hasonló és hasonlított közti szintkülönbség is antiklimax (pl. Plaut Bacchides 925 skk. komikus csel=trójai háború); gyakori továbbá a monológok lezárásában, pl. Plaut Pseudolus 401 skk. (a beszélõ servus):

Sed quasi poeta tabulas cum cepit sibiquaerit quod nusquam gentiumst, reperit tamen,facit illud veri simile quod mendaciumst, —nunc ego poeta fiam: viginti minas,quae nusquam nunc sunt gentium, reperiam tamen.

Egyes költemények egészének struktúraszervezõ elve a klimax-antiklimax vonalvezetés; ezt tragikus vagy A-alakú struktúrának nevezik. Ilyen pl. Hor i.m., ahol a természet tavaszi színessé válásának és felmelegedésének, majd meg téli elszíntelenedésének és kihülésének motívumai elõbb klimaktikus, erõsödõ, majd antiklimaktikus, gyengülõ sort alkotnak.

O: RH 4,34; Q 9,3,54-57; M 551.§ 16.AO: VL antiklimax

C. A mûvészi nyelv megszólító jellegével kapcsolatos formáció

50. Aposztrof, apostrophé, aversio, megszólítás

1. A mûnek eleve van valamiféle irányulása, amely meghatározza az igék jellemzõ alakját (dráma, egyes versek: második személy; epika: harmadik személy etc.). Az aposztrofban a szerzõ „elfordul” ettõl az alapvetõ iránytól — a szónoklatban a bírótól, az epikában kilép a harmadik személyû elõadásmódból, a lírában a monologikus, vagy az önmagához beszélõ alaphelyzetbõl — és megszólít valakit vagy valamit. Ez lehet a közönség, az ellenfél, a Múzsa, az olvasó, egy szereplõ (Aen 7,733; 8,643), távollévõ személy, megszemélyesített eszme, fogalom (haza, szerelem, filozófia), táj, dolog: quo te, Raetica, carmine dicam? (borfajta; Verg Georg 2,95 sk.), istenség: mactavit...taurum tibi, pulcher Apollo (Aen 3,118 sk.) etc.

37

2. Hatása mindig a megszólítottól függ. Lehet ünnepélyes: Tu, patria...; Vos iam, Albani tumuli atque luci, vos inquam imploro atque testor; lehet figyelemfelhívó hatású, intimitásról árulkodó, vagy kifejezhet szenvedélyes érzéseket. Olyannyira, hogy alkalmasint akár patologikus benyomást is kelt, így sok önmegszólító drámai monológban, vagy a Cat 8-ban, ahol a költõ önmagához, majd Lesbiához, végül ismét önmagához beszél. Olykor az aposztrof megszólítottja nem azonosítható, s talán nem is azonosítandó: pl. a catullusi Odi et amo-ban a fortasse requiris tu-ja. — A mûvészi aposztrof többnyire olyan anakronizmus, mellyel az író áthidalja a maga és az elbeszélés kora, vagy akár a mû és a mai olvasó közötti idõtávot: a kapcsolatteremtés eszköze. Anakronizmusa lehet komikus, ha a költõ egyik hõsét szólítja meg és látja el jótanácsokkal (Ovidius), vagy olykor nosztalgikus, ha önmaga és egy régen élt szeretett személy, költõi példakép etc. között teremt kapcsolatot (Propertius).

3. Tágabb értelemben aposztrof minden kilépés a mûbõl: a phaedrusi fabula végére iktatott tanulság; a drámából való sokféle kiszólás („félre”, színház a színházban, a közönség megszólítása); a történeti mû aktualizáló átlépése a régmúltból a szerzõ jelenébe (Livius); Horatius azon ódái, amelyek harmadik személyben kezdõdnek (pl. 4,7: Diffugere nives...), majd megszólítással folytatódnak (...immortalia ne speres); vagy az ebbõl a szempontból is kivételes 3,30. carmen gigantikus Sume superbiam! afosztrofja, mely csak a vers végén váltja fel az addig uralkodó ego-beszédformát. — A modern poétika a fogalom kitágításában még ezen is túltesz: hajlik arra, hogy ne csak a kifejezett irányváltást, kilépést, hanem minden megszólítást aposztrofnak tekintsen. Így azonban pl. Horatius szinte minden ódája, Catullus csaknem minden nugaeja, sõt summatim az egész római irodalom aposztrophé lenne, a fogalom parttalanná válnék.

O: RH 4,22; M 551.§ 10.AO: Q 9,3,23-27 (aposztrof és parentézis); VL aposztrof

D. A mûvészi beszéd paradoxális természetével összefüggõ alakzatok

51. Antitézis, antithesis, antitheton, contentio, ellentét

Az ellentét legkülönfélébb kifejezésmódjainak gyûjtõneve. Az antik retorika-stilisztika sok faját különbözteti meg: az antimetabolé (38) khiasztikus szerkesztéssel kifejezett ellentét; az antimetatézisben a hangalak hasonlósága takarhat értelmi ellentétet (l. hiperbaton, 34); az antisztázisban (52) a hangalak azonossága teszi ugyanezt; az oxymóron (54) az ellentétek azonosságát állítja; az antonímiában (53) az ellentétet a szó formai és szemantikai struktúrája egyaránt hordozza etc. — és akkor még szó sem esett a számos metrikai ellentétfajtáról.

1. Mondaton belüli (nyelvi) antitézis. Szûken vett stiláris szempontból tekintve antitézisnek az ellentétes értelmû szavak, kifejezések, tagmondatok egymás közelében történõ alkalmazását nevezik: odi et amo; non scripta, sed nata lex. Már ezen a szinten is erõs valóságfeltáró hatása van, és már itt is legalább kétfélét tudunk elkülöníteni: az eleve, szótárilag ellentétes jelentésûeket (1. példa) és a kontextuálisan ellentétes jelentésûeket (2. példa).

2. A nyelvi antitézis jele lehet a mondat szintjén túlterjedõ antitézisnek, sõt az egész mûvön belüli ellentétnek. Pl. az odi et amo antitetikus verskezdet a vers lényegét, a szerelem

38

paradoxonát fejezi ki. Az ilyen antitézis alapja — és végsõ soron a szimpla nyelvi antitézis alapja is — a mûvészet tipizáló, sûrítõ, ezáltal szükségképpen polarizáló, duális oppozíciókban gondolkodó jellege (jó és rossz, saját [rokon, barát] és más [idegen, ellenség], jövevény és letelepült, fiatal és öreg, hûség és hûtlenség, szeretet és gyûlölet, elfogadás és elutasítás etc.). — A mûvön belüli antitézisek sokfélék: antitetikus szereplõcsoportok (Aeneis és az eposzok, a dráma általában), kettõs ellentét (isten-ember páros, Plautus: Amphitruo), két pár szerelmes antitézise (Plautus: Bacchides), két apa-fiú pár ellentéte (Terentius: Adelphoe); lehet strofikus-paralel antitézis (Hor 3,9 Lydia-óda) etc. Még összetettebb „az antitézis antitézise”, amikor éppen az ellentét látszólagos vagy viszonylagos volta leplezõdik le. Pl. Cat 64-ben a látszólag sikeres szerelmi kerettörténet (Peleus és Thetis) és a betét tragikusnak induló története (Ariadne) között antitézis van; de a vers végére, az Achillesrõl szóló vérgõzös jóslattal, illetve Bacchus megérkeztével az addigi értékelés a visszájára fordul.

O: RH 4,21; Q 9,3,81-86; M 551.§ 11.AO: VL antitézis

52. Antisztázis, szembeállítás

Ugyanaz a szó kétszer szerepel a mondatban módosult jelentésárnyalattal, vagy egyenesen szembeállítva. A jelentésmódosulás az árnyalatnyi eltéréstõl a tagadásig ívelhet. Az antisztázissal létrejövõ (explicit vagy implicit) kijelentések valamilyen szempontból logikailag mind hamisak, adott helyükön mûvészileg mégis mélyen igazak; az alakzat hatása pontosan abban áll, hogy rámutat a dolgok identitásának és különbözõségének paradoxonára:

a) Ismétlés árnyalatnyi, szótárilag nem is jelölt értelmi eltéréssel: regum rex regalior (Plaut Captivi 825); a cseles rabszolga dicsekszik azzal, hogy õ a „királyoknál” (jel1, szó szerinti) „királyabb király” (jel2, metaforikus) — ami fogalmi lehetetlenség. Másként mondva: a regalis az arisztotelészi kategóriatanban a minõségek, de a nem-fokozható minõségek közé tartozik.

b) Ismétlés figura etymologicával: sata serere — Minden figura etymologica alogikus képzõdmény, mert vagy hysteron proteron-féle (mint ez), vagy tautológia (servitutem servire).

c) Ismétlés paronomasiás szójátékkal: a talus ‘boka’ és ‘kocka’ jelentésben (Plaut Mg 156 skk.), a testis mint ‘tanú’ és ‘here’ (uo. 1416 skk.). — Az a szó, amely így viselkedik, nem jelöl valós szubsztanciát, mert értelmes módon semmilyen predikátumot nem vehet fel.

d) Ismétlés állítás és tagadás szembeállításával: funera nondum funera (Cat 64, ; a Minotaurusnak szállított emberekrõl van szó, akik potenciálisan már holttestek, bár aktuálisan még nem. — Az ‘A nem-A [van]’ mondat a logikában érvénytelen kijelentés.

Az antisztázis tehát megkérdõjelezi azt a banális szemléletet, mely szerint a logika képes volna kimerítõen leírni a valóságot.

AO: VL antisztázis

53. Antonímia, szóellentét

39

1. Ellentétes értelmû szavak használata egymás mellett vagy azonos kontextusban.

a) A szemantikai struktúra alapján megkülönböztetünk egyszerû és komplex antonímiát, b) a forma alapján pedig explicit és implicit antonímiát.

aa) Az egyszerû szemantikai struktúrájú antonímia tagjai ugyanazon lényegi jegy megléte és hiánya alapján állnak szemben: dies noctesque, albus an ater, dives et pauper, infra supraque. Mivel az ilyen szópárok jelentésének bázisa azonos, az ellentétek kizárják egymást.

ab) A komplex szemantikai struktúrájú antonímia tagjai több szemantikai jegy alapján több másikkal is képesek ellentétet alkotni. Az ilyen ellentétek nem zárják ki egymást: terra marique, illetve terra et caelum; terra mare caelum: amikor a költészet így fejezi ki a ‘kozmosz’ fogalmát, akkor mint ellentétek egységét írja le azt.

ba) Formája szerint explicit az antonímia, ha az ellentétes értelmû szavak alakilag is ellentétesek: iustus / iniustus, felix / infelix;

bb) implicit, ha a forma nem árulja el az ellentétet (tristis / hilarus, pulcher / foedus).

2. A valóság azonban bonyolultabb ennél. A latinban egyszerû antonímia egyazon szón belül is lehetséges; ugyanazon lényegi jegy megléte és hiánya egyszerre jellemzi pl. az altus szót, melynek tartalma: ‘függõleges kiterjedés mindkét irányban’: ‘magas’, ‘mély’; a sacer szót: ‘elválasztottság’ (<secerno), tekintet nélkül ennek pozitív vagy negatív tartalmára: ‘áldott’, ‘átkozott’. Olykor az explicit antonímiák tagjai nem pontos ellentétei egymásnak, hanem az egyikben a jelentéstartomány terjedelme megváltozik, pl. sanus: ‘egészséges’, de insanus: ‘lelki értelemben beteg’, ‘õrült’, ‘abnormális’ (jelentésszûkülés); potens: ‘erõs, hatalmas’, de impotens: a ‘gyenge, tehetetlen’ jelentés mellett: ‘nem bír magával’ > ‘vad, õrjöngõ’ értelmû is: Aquilo impotens (jelentéstágulás).

3. A modern stilisztika antonímiának tartja az irodalom egyes nem nyelvi jelenségeit is, azokat az ellentéteket, amelyeket maga a mûvészet termel ki ott, ahol egyébként nem lennének: pl. tücsök és hangya, farkas és bárány. Ezek természetesen implicit és többnyire komplex antonímiák.

AO: VL antonímia

54. Oximoron, oxymóron, (kiélezett) képtelenség

Az oximoron, szemben az antitézisek egyéb fajaival, olyan antitézis, amelyben az ellentétek formailag is egységet alkotnak, mivel az egyik tag a másikkal alárendelõ viszonyban van: állítmánya (summum ius summa iniuria [est]), jelzõje (docta ignorantia; concordia discors), mellékmondata (dum tacent, clamant) etc. Az oximoron a paradoxon alakzata, logikailag összeférhetetlen dolgokat azonosít, a racionális megértés számára hozzáférhetetlen igazságokat közöl tömören; ezért a vallásos, így a biblikus nyelv egyik legfontosabb kifejezési formája: lumen invisibilis; beati pauperes; qui esuriunt satiabuntur, qui lugent consolabuntur. Komplex — rejtettebb és/vagy több tagú — oxymóronok fõleg a költõknél találhatók.* _____________________________

40

*Horatius 1,34. ódája rögtön két ilyennek indul (vv. 1-2). A deorum cultor a parcus és infrequens jelzõkkel összekapcsolva: oximoron — az „óvatos istentisztelet”, amelyet ráadásul „nem sûrûn” gyakorolnak, bármilyen gyakori jelenség is minden korban, a vallás alaptermészetének mond ellent. Hasonló a folytatás is: Insanientis dum sapientiae / consultus erro: az insaniens és a sapientia, a consultus állapothatározó és az errare együttese alkot komplex oximoront — ‘esztelen bölcsesség tudósaként tévelygek’— olyan ellentétet, mely a grammatika jóvoltából mégis azonosság: a költõ pontosan ilyen paradoxnak látja élete epikureus korszakát.

O: M 551.§ 12.

E. Nyomatékosító, didaktikus, láttató alakzatok

55. Emfázis, emphasis, significatio, nyomatékos jelentéstulajdonítás

A nyomatékosításának számtalan eszköze van. A RH szerint emphasis általában mindenfajta kiemelés, minden olyan beszéd, amely többet sejtet, mint amit kimond: pl. a pater cubitis emungi solebat kifejezés konkrét jelentésén túl (‘apád még a könyökével törölte az orrát’) célzás az illetõ alacsony származására is. Késõbb szûkebben értelmezve egy szó pregnáns használatát nevezik emphasisnak. Ez a tulajdonképpeni, definicionális jelentést állítja szembe a köznyelvivel, mely amannak fényénél pongyolának tûnik: tulit dolorem ut vir; si esses homo. Ugyanez szóismétléssel, egyszer köznyelvi, egyszer pregnáns jelentésben: Ha férfi vagy (köznyelvi), légy férfi (pregnáns: morális értelem).

O: RH 4,67; Q 8,3,83-86; M 550.§ 8.AO: VL emfázis

56. Hipotipózis, hypotypósis, diatypósis, descriptio, evidentia, láttatás

A megjelenítés, láttatás stiláris eszközeinek összefoglaló neve. Ide tartozik pl. a praesens historicum (ez formailag transzmutáció lenne), a második személyû igék alkalmazása általában, Hor c. 1,9,1: Vides ut alta stet nive candidum Soracte; ugyanez kombinálva közelre mutató particulák használatával régmúlt, távoli események elbeszélésében: Hic portus effodiunt, hic alta theatris / fundamenta locant alii (Aen 1,427 sk.) etc.

O: RH 4,51; Q 9,2,40-44; AO: VL hipotipózis

41

VI. FÜGGELÉK

Az alábbiakban csupán felsorolunk néhány olyan jelenséget, amelyek inkább a retorikában fordulnak elõ, a szorosabban vett mûvészi-irodalomi szövegekben kevéssé. Ezeket az antik stiliszták tárgyalják, a modernek azonban, különféle meggondolásokból, nem. Pl. a szentenciának vagy a paradoxonnak természetesen vannak stiláris jellemzõi (tömörség, az állítmány hiánya, antitézis etc.), és ezeket a mai stilisztika tárgyalja is, de a szentenciát vagy a paradoxont mint olyat nem, mert azok maguk semmiképpen sem stílusjelenségek.

A. Logikai jellegû szónoki eljárásokra utaló fogalmak

57. Ratiocinatio (okoskodás, aitiologia) RH 4,23.58. Conclusio (következtetés; ellentéten alapuló: enthyméma) RH 4,25; 41.59. Definitio (meghatározás, horismos) RH 4,35.60. Transitio (átmenet) RH 4,35.61. Expeditio (kizárás) RH 4,40.62. Demonstratio (bizonyítás, szemléltetés) RH 4,68.

B. A szónoki hatáskeltés különféle eszközei

63. Interrogatio (szónoki kérdés, erótésis) RH 4,22.64. Percontatio (pysma; kérdés + válasz) M 551.§ 6. 65. Subiectio (álkérdés, hypophora) RH 4,33.66. Correctio (helyesbítés) RH 4,36.67. Permissio (megengedés) RH 4,39.68. Dubitatio (kételkedés) RH 4,39.69. Irónia, szarkazmus M 550.§ 5.70. Licentia ([megengedett] szabadosság) RH 4,48.71. Commoratio (elidõzés, részletezés) RH 4,58.72. Conformatio (ál- vagy szónoki megszemélyesítés, personificatio, prosópopoia) RH 4,66.73. Exclamatio (felkiáltás) M 551.§ 5. 74. Deminutio (kicsinyítés) 551.§ 18.

C. Általános (irodalmi, esztétikai etc.) fogalmak

75. Sententia (bölcs mondás, gnómé) RH 4,24.

42

76. Exemplum (példa, paradeigma) RH 4,62.77. Interpretatio (értelmezés) RH 4,38.78. Effictio, notatio (külsõ és belsõ jellemzés, kharaktérismos és éthopoia) RH 4,63.79. Brevitas (tömörség, brakhylogia) RH 4,68.80. Expolitio (finomítás) RH 4,54.81. Eufémizmus (M 550.§ 5.)82. Allusio (utalás, célzás) M 549.§ Anm. 2.83. Paradoxon (váratlan, illogikus kijelentés) M 551.§ 13.

D. Grammatikai vagy stílushibákra utaló fogalmak

84. Abusio (képzavar) RH 4,45.85. Barbarizmus (szóhasználati hiba)86. Soloecismus (soloikismos, a mondat elemeinek összekapcsolási hibája) M 446.§ 1.87. Kakofónia (rossz hangzás) M 538.§ 4.88. Anakoluthon (formai ellentmondás a mondat eleje és vége között).

E. A szónoki beszéd nagy egységeit,

az exordiumot, a tractatiót (argumentatio, probatio) és a conclusiót — valamint az ezeken belüli beszédrészeket és stilisztikai sajátosságaikat lásd M Függelékében(Anhang).

A stilisztikai jelenségek betûrendes mutatója

Adiunctio 18aferézis, apheresis 14allegória 25alliteráció 45anadiplósis 4anafora, anaphora 1anasztrofé, anastrophé 39annominatio 47anticipatio 35antiklimax 49antimetabolé 38antimetatézis, antimetathesis; 5 (szóismétlés); 47 (paronomasia)antiptózis 43antistrophé 2antisztázis 52antitézis, antithesis 51antitheton 51antonímia 53antonomázia, antonomasia 26apokoinu, apo koinu 21apokopé 14aposiópésis 16

43

aposztrof, apostrophé 50asyndeton 22áthelyezés 5áthidalás 20átlépés 34attractio casuum 42átvetés 34átvitel 24aversio 50

Brakhylogia 19

Chiazmus, khiasmos 37circumitio 30circumscriptio 30commutatio 38complexio 3comprehensio 29conduplicatio 4congeries, congeries synonimica 9coniunctio 18constructio ad intellectum 44contentio 51conversio 2 csattanó 13csoportosítás 11csökkentés 49

Deminutio 31denominatio 28descriptio 56diairesis 11diatypósis 56diezeugmenon 10dissolutum 22diszjunkció, disiunctio 10disztribúció, distributio 11divisio 11

Elhallgatás 16elízió, elisio 14ellentét 51ellipszis, ellypsis 15elõrevevés 35elválasztás 40emfázis, emphasis 55enallagé 41epezeugmenon 18epifonéma, epiphonéma 13epifora, epiphora 2epizeuxis 4értelmi egyeztetés 44evidentia 56

felcserélés 38fokozás 49

Geminatio 4gradatio 49

44

Halmozás 9hasonlat 23hendiadyoin 32hiperbaton, hyperbaton 34hiperbola, hyperbolé 48hipotipózis, hypotypósis 56homoioptóton 46homoioteleuton 46hozzákapcsolás 18hypallagé 41hysteron proteron 36

Intellectio 29interclusio 12interpositio 12interruptio 16inversio, inverzió 33 (mondattani); 25 (allegória)jelentéstulajdonítás 55

Kata synesin 44képtelenség 54keresztezés 37kettõs tagadás 31khiasmos, chiazmus 37kihagyás, ellipszis 15kitérõ 12klimax 49körülírás 30kötõszóhalmozás 6kötõszóhiány 22

Láttatás 56litotes 31Megkülönböztetés 10megszakítás 16megszólítás 50mellõzés, praeteritio 17merismos 11metafora, metaphora 24metonímia 28

Nagyítás 48neologizmus 27névcsere 26nominatio 27

Occultatio 17omissio 15 (ellipszis); 17 (praeteritio)onomatopoia 27oximoron, oxymóron 54összegzés 19összekapcsolás 18

Paraleipsis 17parentézis, parenthesis 12paronomasia 47perifrázis, periphrasis 30

45

permutatio 25pleonazmus, pleonasmus 7polysyndeton 6praecisio 16praeteritio 17prolepszis, prólépsis 35pronominatio 26

Repetitio 1reticentia 16rövidítés 19

Significatio 55similitudo, simile 23superlatio 48syllépsis 19symploké, szimploké 3synezeugmenon 18szembeállítás 52szétosztás 11szinekdokhé, synekhokhé 29szisztolé 14szóalkotás 27szóellentét 53szünizézis 14szünkopé 14

Tautológia 8tmézis, thmesis 40traductio 5 (antimetatézis); 47 (paronomasia) traiectio 34transgressio 34translatio 24

Zeugma 20

46