Edmondo De Amicis

-

2

Megrendelhetı: Tel./fax.: (004)0265/212336 Mobil: (004)0745/166927 Mobil: (004)0722/833155 Mobil: (004)0740/437527 E-mail: hoppakiado@yahoo.com Internet: www.ekonyvesbolt.com

3

Ezt a könyvet elsısorban a kilenc és tizenhárom év közötti elemi iskolásoknak ajánlom, az is lehetne a címe: Egy tanév története, egy olasz népiskola harmadik osztályos diákjának tollából. Nem azt állítom, hogy szóról szóra ı írta, úgy, ahogy itt ki van nyomtatva. İ csak szép sorjában lejegyezte egy füzetbe, amit látott, hallott, gondolt az iskolában meg az iskolán kívül, aztán az év végén apukája kijavította a naplót, de igyekezett, hogy ne változtassa meg fia gondolatait, sıt amennyire lehet, még a szóhasználatát is megırizte. Néhány év múlva aztán a fiú, már gimnazista korában, újra elolvasta, hozzátett egyet s mást, hiszen még jól emlékezett a szereplıkre meg az eseményekre. Remélem, élvezitek a könyvet, és hasznotokra is válik.

4

OKTÓBER

ELSİ NAP AZ ISKOLÁBAN

17 . h é t f ı

Ma volt az elsı tanítási nap. Hogy elrepült ez a három hónap vakáció! Anyám vitt el reggel a Baretti-iskolába és íratott be a harmadik osztályba: nekem a falusi nyaralás járt a fejemben, és nem nagy kedvvel mentem. Az utcán csak úgy nyüzsögtek a gyerekek; a két papírboltban is tolongtak a szülık: táskát, füzeteket, mappákat vásároltak, az iskola elıtt meg valóságos tömeg győlt össze, a pedellus és a rendır alig tudott utat vágni a kapuhoz, hogy mindenki bejusson. Amikor odaértünk, valaki megfogta a vállamat: a másodikos tanítóm, aki mindig olyan vidám azzal a kócos vörös hajával.

- Na, Enrico, hát elválnak útjaink? - kérdezte. Bizony, és kicsit fájt is a dolog. Nagy nehezen beljebb

jutottunk. Sorra jöttek a szülık, jómódúak és kevésbé jómódúak, munkások, katonatisztek, nagymamák, szolgálók, egyik kezükkel a gyereket fogták, a másikban a bizonyítványt szorongatták, az elıcsarnokban meg a lépcsıházban akkora volt a zsivaj, mint egy színházban. Megörültem, amikor a nagy elıcsarnokot megláttam, onnan nyílik a hét osztályterem ajtaja, három évig majdnem mindennap végigmentem itt. Az elsıs tanító nénim ott állt az osztálya küszöbén.

- Enrico - mondta -, az idén az emeletre jársz, már el se mégy elıttem! - és szomorúan nézett rám.

Az igazgató körül nekikeseredett nénik tolongtak, nem jutott hely a gyereküknek. Az igazgató úr szakálla mintha még fehérebb volna, mint tavaly. A gyerekek közül sok meghízott, megnıtt. A földszinten, ahol már kiderült, hogy melyik gyerek hová kerül, néhány elsıs nem akart bemenni az osztályába, megmakacsolta magát, akár egy szamár, úgy kellett beráncigálni ıket, olyanok is akadtak, akik a padokból szöktek ki; amikor pedig a szülık elmentek, egy csomóan sírva fakadtak, erre a papák-mamák visszafordultak, vigasztalták, bátorítgatták a dedósokat, a tanító nénik egészen kétségbeestek, öcsém Delcati tanítónı osztályába

5

került, én Perboni tanító úrhoz az elsı emeletre. Tízre az osztályban is voltunk: mind az ötvennégyen. Régi osztálytársaimból csak tizenöten-tizenhatan maradtak, köztük Derossi, az örök éltanuló.

Az erdık meg a hegyek után kicsinek és szomorúnak láttam az iskolát! Másodikos tanító bácsim is eszembe jutott, olyan rendes volt, mindig velünk nevetett, és akkorka volt, mintha ı is közénk tartozna, sajnálom, hogy már nem látom a kócos vörös haját. A mostani tanítónk magas, a haja hosszú és ısz, de szakálla nincs, és a homlokán egyenes ránc húzódik, öblös a hangja, s olyan merıen néz, mintha belénk akarna látni. És sose nevet.

„Na, ez az elsı nap - gondoltam. - Még kilenc hónap. Mennyi lecke, mennyi dolgozat, mennyi munka!”

Igazán jó volt, amikor a mamát megláttam a kapuban, szaladtam kezet csókolni.

- Föl a fejjel, Enrico! - vigasztalt. - Majd együtt tanulunk. Könnyebb szívvel mentem haza. De akkor is hiányzik a régi

tanító bácsi, oly vidáman és kedvesen mosolygott, most már nem látom olyan szépnek az iskolát, mint azelıtt.

TANÍTÓNK

18. kedd

Ma reggel óta az új tanítónk is tetszik. Amikor megérkeztünk, már az asztalnál ült, és be-benéztek hozzá a tavalyi diákjai:

- Jó napot, tanító bácsi! - Jó napot, Perboni úr! Volt, aki bejött, megfogta a kezét, aztán már szaladt is.

Látszott, hogy szeretik, és a legszívesebben megint hozzájárnának. - Jó napot, jó napot! - válaszolgatott, és megszorította a

gyerekek kezét, de senkire se nézett rá, komoly maradt, homlokán azzal az egyenes ránccal, és mindig az ablak felé fordult, a szemben lévı ház tetejét nézte. Mintha nem is örülne a gyerekeknek, inkább fájna neki a sok köszöntgetés. Aztán alaposan végignézett bennünket. Diktálás közben a padok közt sétált, és amikor látta, hogy az egyik fiúnak csupa pörsenés az arca, abbahagyta a diktálást, kezébe fogta a fiú fejét, megvizsgálgatta, aztán megkérdezte, mi baja, még a homlokát is megsimogatta, hogy nincs-e láza. Közben mögötte az egyik srác fölállt a padra, és majomkodott. Erre hirtelen

6

hátrafordult, a fiú meg visszahuppant, és leszegett fejjel várta a büntetést.

- Ilyet máskor ne csinálj - szólt rá a tanító úr. Csak ennyit mondott. Visszament az asztalhoz, és befejezte a

diktálást. Utána egy pillanatig csöndben nézett ránk, majd nagyon lassan

azt mondta azon a vastag, de kedves hangján: - Figyeljetek ide. Egy egész évet töltünk együtt. Igyekezzünk,

hogy jól érezzük magunkat. Tanuljatok tisztességesen, és viselkedjetek rendesen. Nekem nincs senkim. Ti vagytok a családom. Tavaly még élt az édesanyám, azóta meghalt. Egyedül maradtam, mint az ujjam. Rajtatok kívül nincs senkim, senki, akit szerethetek, akire gondolhatok. Ti vagytok a gyerekeim. Szeretlek benneteket, szeressetek ti is engem. Senkit se büntetnék meg szívesen. Mutassátok meg, hogy rendes fiúk vagytok, és akkor az iskolánk olyan lesz, mint egy család, és ti lesztek a vigaszom meg a büszkeségem. Nem kívánok most fogadkozásokat, bizonyos vagyok benne, hogy szívetek mélyén már igent mondtatok. Köszönöm.

Ebben a pillanatban bejött a pedellus, és csöngetett, hogy vége az órának. Némán álltunk fel. A fiú, aki majomkodott, odament a tanító bácsihoz, és remegı hangon azt mondta:

- Tanító úr, tessék nekem megbocsátani. A tanító úr megcsókolta a homlokát. - Menj csak, fiacskám.

BALESET

21. péntek

Ez az év is jól kezdıdik. Ma reggel, iskolába menet éppen azt meséltem a papának, hogy mit mondott a tanító úr, amikor nagy csıdületet láttunk a kapu elıtt. Apa rögtön mondta:

- Valami baleset! Na, ez az év is jól kezdıdik! Nagy nehezen befurakodtunk a kapun. Az elıcsarnok tele volt

szülıkkel, gyerekekkel, a tanító bácsik nem tudták az osztályokba terelni a fiúkat, mindenki az igazgatói szobát leste.

- Szegény gyerek! Szegény Robetti! - hallottuk mindenfelıl.

7

A zsúfolt elıcsarnok túlsó végében a tömegbıl rendırsisak emelkedett ki, az igazgató úr kopasz fejét is láttam, aztán jött egy cilinderes úr.

- A doktor - suttogták. Apám megkérdezte az egyik tanítót: - Mi történt? - A kerék átment a lábán - felelte. - Eltört a lába - mondta másvalaki. Egy másodikos fiú, Robetti, a Dora Grossa utcán meglátta,

hogy egy elsıs kitépi magát az anyja kezébıl, az úttestre szalad, és néhány méterre egy omnibusz elıtt hasra esik. Erre Robetti bátran odarohant, elrántotta a fiút a busz elıl, de nem volt elég fürge, az egyik lábán átment az omnibusz kereke. Robetti apukája tüzérkapitány.

Közben egy néni szaladt keresztül az elıtéren, mint egy ırült: Robetti mamája volt, érte küldtek. Egy másik asszony eléje rohant, és sírva ölelte át, ı volt a megmentett kisfiú anyukája. Mindketten berontottak az igazgatói szobába, hallani lehetett, amint Robetti mamája kétségbeesetten kiabál:

- Ó, Giulio, kisfiam! Édes kisfiam! Ebben a pillanatban kocsi állt meg a kapu elıtt, és nemsokára

megjelent az igazgató úr, karjában hozta a fiút, aki az igazgató bácsi vállára hajtotta a fejét; arca sápadt volt, szemét lehunyta. Az elıtérben nagy csönd támadt, csak Robetti mamájának zokogása hallatszott. Az igazgató úr egy pillanatra sápadtan megállt, kicsit a magasba emelte a fiút, hogy mindenki láthassa. Erre tanítók, szülık, gyerekek, mind azt suttogták:

- Éljen Robetti! Éljen Robetti! Éljen, éljen! - és csókokat dobáltak feléje, a közelében állók a kezét, a karját csókolgatták. Erre kinyitotta a szemét.

- A füzeteim, a füzeteim! - motyogta. A megmentett gyerek anyukája sírva odamutatta neki. - Itt vannak, angyalom, majd én viszem - és közben a sebesült

édesanyját támogatta, aki a kezébe temette arcát. Kimentek, a fiút vigyázva elhelyezték a kocsiban, és elindultak. Néma csöndben vonultunk az osztályba.

8

A CALABRIAI FIÚ

22. szombat

Tegnap a tanító úr éppen szegény Robettirıl hozott híreket, hogy egy ideig mankóval kell járnia, amikor bejött az igazgató bácsi egy új gyerekkel. Sötét bırő fiú, a haja barna, nagy, fekete szeme van és sőrő, összenıtt szemöldöke, sötét ruhát visel, fekete bırövvel. Az igazgató úr megfogta a kezét, és azt mondta:

- Gyerekek, örüljetek, egy olyan kis olasz emberke jött közénk, aki több mint ötszáz mérföldnyire született, Reggio di Calabriaban. Fogadjátok szeretettel a messzirıl jött testvért. Dicsıséges vidéken született, az a déli tartomány remek embereket adott Olaszországnak, és ma is erıskező munkásokat, bátor katonákat ad; hazánk egyik legszebb tája; nagy erdeit és hegyeit eszes, merész emberek lakják. Úgy szeressétek ezt a társatokat, hogy ne érezze magát elhagyatottnak, amiért olyan messzire került szülıföldjétıl; bizonyítsátok be neki, hogy egy olasz fiú testvérekre talál bármelyik olasz iskolában.

Felállt, megmutatta a térképen, hol van Reggio di Calabria. Aztán Derossit szólította, a legjobb tanulót. Ernesto fölállt.

- Gyere ide. Kiment a tanári asztalhoz, és megállt a calabriai fiúval

szemben. - Mint a legjobb tanuló, pajtásaid nevében öleld meg új

társatokat: Piemonte tartományának fia ölelje át Calabria fiát. Derossi megölelte az új fiút, és hangosan, tisztán köszöntötte: - Isten hozott! - és kétfelıl megcsókolta az arcát. Tapsoltunk. - Csönd! - kiáltotta a tanító úr. - Az iskolában nem tapsolunk!

- de látszott, hogy örül. A calabriai fiú is vidámabb lett. A tanító úr megmutatta a

helyét, és odakísérte. - És még valamit ne felejtsetek el! - folytatta. - Hazánk ötven

évig harcolt, és harmincezer polgárát vesztette el azért, hogy egy calabriai fiú otthon érezhesse magát Torinóban, s egy torinói gyerek otthonra lelhessen Reggio di Calabriában. Tiszteljétek és szeressétek egymást! Aki sértegetné ezt a fiút csak azért, mert nem a mi

9

vidékünkön született, az soha többé nem nézhet az egységes Olaszország zászlajára.

Amikor az új fiú leült a helyére, a szomszédai tollakat, kis képeket ajándékoztak neki, az utolsó padból pedig valaki egy svéd bélyeget küldött.

OSZTÁLYTÁRSAIM

25. kedd

Az a fiú tetszik a legjobban, aki bélyeget küldött a calabriainak. Garronénak hívják, ı a legmagasabb az osztályban, négy évvel idısebb, mint mi, majdnem tizennégy, nagy a feje, széles a válla. Már a nevetésébıl látni, hogy rendes fiú, csak mindig gondterhelt, mint a nagyok. Másokat is megismertem már. Még valaki tetszik, Corettinak hívják, csokoládészínő inget és macskaprém sapkát visel, mindig jókedvő; az apja fakereskedı, harcolt a 66-os háborúban, Umberto herceg hadosztályában, azt mesélik, három kitüntetést is kapott. Aztán jár velünk egy vézna, keskeny arcú, púpos fiú, Nelli. Van egy Votini nevő is, az mindig nagyon szépen öltözik, és folyton a pihéket szedegeti a ruhájáról. Az elıttem levı padban ül az a fiú, akit kis kımővesnek becéznek, mert az apja kımőves: almaképe van, középen krumpliorral, és remek nyúlpofát tud vágni, mindenkit megnevettet, ócska sipkát hord, úgy győri a zsebébe, mint egy zsebkendıt. A kis kımőves mellett Garoffi ül, nyurga fiú, olyan orra van, mint egy bagolynak, s hozzá apró szeme, és folyton tollakkal, képekkel, gyufaskatulyákkal üzletel, és a leckét a tenyerébe írja, onnan puskázik. Aztán van egy elıkelı fiú, Carlo Nobis, nagyon fenn hordja az orrát, de a szomszédai rokonszenvesek: az egyik egy kovács fia, zubbonya a térdét verdesi szegénynek, és olyan sápadt, mintha beteg lenne, az arca ijedt, és sose nevet; a másik vörös hajú, fél karja béna, a nyakába kötve hordja: a papája kiment Amerikába, a mamája meg zöldséget árul, házról házra jár a kosarával. A bal oldali szomszédom is fura fiú, Stardinak hívják, kicsi, zömök, nincs is nyaka, senkihez se szól, mintha nem is értené, amit mondanak neki, de összeszorított foggal és tágra nyílt szemmel figyel a tanító úrra, a homlokát ráncolja, és ha magyarázat közben kérdez tıle valamit az ember, akkor elıször és másodszor nem válaszol, harmadszorra viszont nagyot rúg. Mellette egy álnok, tenyérbe mászó képő fiú ül,

10

Franti a neve, már kiebrudalták egy másik iskolából. Két testvér is jár velünk, egyformán öltöznek, és úgy hasonlítanak, mint két tojás; mind a ketten fácántollas kis calabriai kalapot viselnek. De a legszebb, a legokosabb Derossi, biztosan az idén is ı lesz a legjobb tanuló. A tanító úr már rájött, és mindig ıt kérdezi. Én viszont Precossit szeretem, a kovács fiát, aki majd elvész a zubbonyában, és olyan betegesnek látszik. Azt mondják, az apja üti-veri; nagyon félénk, s ha valakitıl kérdez valamit, vagy véletlenül hozzáér, mindig azt mondja: ne haragudj, és kedvesen néz rá azzal a szomorú szemével. De Garrone a legnagyobb és a legremekebb.

EGY NAGYSZERŐ TETT

26. szerda

Éppen ma derült ki, milyen remek fiú ez a Garrone. Amikor beléptem az osztályba - egy kicsit elkéstem, mert az elsı osztályos tanító néni megállított, hogy mikor jöhetne el hozzánk -, a tanító úr még nem volt ott, és három-négy fiú a szegény Crossit kínozta, azt a vörös hajút, akinek béna a karja, és a mamája zöldséget árul. Vonalzóval bökdösték, gesztenyehéjjal hajigálták az arcát, nyomoréknak csúfolták, és a felkötött karját utánozták. Egyedül ült a padban, nagyon sápadt volt, és könyörgı szemmel nézett egyikrıl a másikra, hogy hagyják már abba. De a többiek még jobban csúfolták, erre hirtelen reszketés fogta el, és vörös lett mérgében. Franti, az a gonosz képő, fölpattant a pad tetejére, és úgy csinált, mint aki két nehéz kosarat cipel, a Crossi mamáját majmolta, hogy milyen volt, amikor a fiáért jött az iskolába, mert most nem jön, beteg. Sokan hangosan vihogtak. Erre Crossi elvesztette a fejét, fölkapta a tintatartót, és teljes erıbıl Franti felé hajította. Csakhogy ı elhajolt, és a tintatartó a tanító urat találta el, aki éppen akkor jött be.

Mindenki hanyatt-homlok rohant a helyére, és rémült, halálos csönd támadt.

A tanító úr sápadtan fölment a katedrára, és dühösen kérdezte: - Ki volt az? Senki se válaszolt. Megismételte, még hangosabban: - Ki volt az?

11

Garrone annyira megsajnálta szegény Crossit, hogy fölpattant. - Én - szólt elszántan. A tanító úr ránézett, aztán az elképedt gyerekekre pillantott. - Nem te voltál - mondta nyugodtan. Aztán egy pillanat múlva: - Nem büntetem meg a bőnöst. Álljon föl! Crossi fölemelkedett, és sírva nyögte ki: - Bántottak, csúfoltak, elvesztettem a fejem, fölkaptam a ... - Ülj le - szólt rá a tanítónk. - Most álljanak fel azok, akik

bántották. Négyen kászálódtak ki a padból, lesunyt fejjel. - Bántottátok egyik osztálytársatokat, aki nem bántott titeket,

egy szegény kis béna fiút gúnyoltatok, aki gyöngébb, mint ti, nem tudja megvédeni magát. A legundorítóbb, legszégyenletesebb dolgot követtétek el, amit csak ember elkövethet. Gyáva alakok vagytok!

Aztán lejött a katedráról, végigment a padok közt, fölemelte Garrone lehajtott fejét, és a szemébe nézett.

- Remek fiú vagy! Garrone súgott valamit a tanító úr fülébe, aki a négy bőnöshöz

fordult, s keményen odavágta: - Megbocsátok nektek!

AZ ELSİ OSZTÁLYOS TANÍTÓ NÉNIM

27. csütörtök

A tanító nénim betartotta szavát, és ma, amikor édesanyámmal éppen egy szegény asszonyhoz indultunk, akirıl a Gazetta címő újságban írtak, beállított hozzánk. Már egy éve nem járt nálunk. Nagyon örültünk neki. Ugyanolyan kicsike, egyszerően öltözött, a kalapján ugyanaz a zöld fátyol, és a haja is olyan semmilyen, nem nagyon van ideje cifrálkodni; csak sápadtabb, mint tavaly, ıszül is, és sokat köhög. Édesanyám szemrehányást tett neki:

- És az egészsége, kedvesem? Nem törıdik vele, ugye? - Ugyan, nem érdekes - mosolygott vidáman s mégis

bánatosan. - És a torkát is megerılteti, nagyon hangosan beszél - tette

hozzá anya -, sokat veszıdik a gyerekeivel.

12

Ez igaz, mindig hallani a hangját; emlékszem, amikor hozzá jártam. Sokat beszél a gyerekeknek, hogy ne kalandozzon el a figyelmük, és egy percig se tud nyugton megülni. Tudtam, hogy eljön majd hozzánk, mert sosem feledkezik meg a tanítványairól, évek múlva is emlékszik a nevükre, és a havonkénti vizsgák idején szalad az igazgató úrhoz, hogy milyen osztályzatot kaptunk, és a kapunál is megvár bennünket, hogy mutassuk meg a leckéinket, látni akarja, haladunk-e. Sok fiú még a gimnáziumból is visszajár hozzá, pedig már hosszúnadrágjuk meg aranyórájuk van, mégis.

Ma nagyon fáradtan jött haza a Képtárból, ahová minden évben elviszi a gyerekeit, mert csütörtökönkint múzeumba mennek, s ı mindent elmagyaráz. Szegény tanító néni, egyre soványabb. De most is nagyon vidám, és lelkesen beszél az iskolájáról. Az ágyat is látni akarta újra, ahol két éve betegen feküdtem, s ı annyiszor meglátogatott, most az öcsémé: sokáig nézte, és nem tudott megszólalni. Aztán sietnie kellett, meg akarta látogatni az egyik kanyarós tanítványát, egy szíjgyártó kisfiát, és egy halom irka is volt nála, egész este füzeteket fog javítani, és még magántanítványa is van, késı esténkint egy boltosnét tanít számolni.

- Hát, Enrico - kérdezte elmenet -, most, hogy már nehéz feladatokat oldasz meg, és hosszú dolgozatokat írsz, azért még szereted a régi tanító nénidet? - Megcsókolt, és a lépcsı aljáról visszaszólt: - Aztán ne felejts el, hallod, Enrico!

Ó, dehogy felejtem el az én kedves kis tanító nénimet! Ha nagy leszek, akkor is emlékezni fogok rá, és meglátogatom a gyerekei közt, és valahányszor elmegyek az iskola elıtt, és meghallom egy tanítónı hangját, azt hiszem majd, hogy az övét hallom, és eszembe jut az a két év, amit az ı osztályában töltöttem, hogy mennyi mindent tanultam tıle, és hányszor láttam betegnek és fáradtnak, mégis mindig gondoskodott rólunk, és elnézı volt, pedig kétségbeesett, ha valamelyikünk rosszul fogta a tollat, és reszketett, amikor a tanfelügyelık kérdezgettek bennünket, és boldog volt, ha jól szerepeltünk, és mindig-mindig jó volt hozzánk, úgy szeretett, akár az édesanyánk. Soha-soha nem felejtem el!

13

EGY PADLÁSSZOBÁBAN

28. péntek

Tegnap este édesanyámmal meg a nıvéremmel, Silviával fehérnemőt vittünk annak a szegény asszonynak, akirıl az újság írt; én vittem a csomagot, Silvia meg a Gazettát, amiben az asszony nevének kezdıbetői voltak meg a cím. Egy magas ház legfölsı emeletére kellett fölmásznunk, egészen a tetı alá, ahol egy hosszú folyosóról sok ajtó nyílt. Anyám bekopogott az utolsón: aránylag fiatal, szıke, soványka nı nyitott ajtót, s rögtön úgy éreztem, hogy láttam már valahol, s akkor is ez a kék kendı volt a fején.

- Maga az, akirıl az újságban írtak? - kérdezte édesanyám. - Igen, asszonyom, én vagyok. - Hát hoztunk egy kis ruhanemőt. Az asszony véget nem érı hálálkodásba fogott. Közben láttam,

hogy a kopár, sötét szoba sarkában egy fiú térdel egy szék elıtt, háttal nekünk, és mintha írt volna: és csakugyan írt, a széken papírt láttam, a padlón tintatartót. Hogy lehet írni ilyen sötétben? Hirtelen rájöttem, hogy ez a flanelkabátos, vörös hajú fiú Crossi, a zöldséges kofa béna karú fia. Halkan meg is mondtam anyámnak, miközben az asszony eltette a csomagot.

- Hallgass! - intett anyám. - Lehet, hogy szégyellné magát, hogy megláttad, és a mamájával jótékonykodunk, ne szólj neki.

Ebben a pillanatban Crossi megfordult, én meg zavarba jöttem, de ı rám mosolygott, erre anyám megbökött, hogy szaladjak oda hozzá. Átöleltem, erre fölállt, és megfogta a kezem.

- Látja - magyarázta közben az édesanyja a mamámnak -, itt maradtam egyedül a fiammal, az uram hat éve Amerikába ment, ráadásul megbetegedtem, nem járhatom a házakat a zöldséggel, elestünk attól a kis pénztıl is. Már egy kis asztalunk sincs, ahol szegény Luigim tanulhatna. Amikor még megvolt a pultom lent a kapu alatt, legalább azon írhatott, de elvették azt is. Még egy kis világosságot se tudok csinálni, hogy ne rontsa a szemét. Egy szerencse: hogy iskolába elküldhetem, a községházától kapja a könyveket és a füzeteket. Szegény kisfiam, pedig annyira szeretne tanulni! De szerencsétlenek is vagyunk!

14

Anyám minden pénzét odaadta, ami csak volt nála, megcsókolta Luigit, és jóformán sírt, amikor eljöttünk. Igaza volt, amikor azt mondta:

- Látod ezt a szegény fiút, milyen körülmények közt tanul, neked meg minden kényelmed megvan, mégis nehezedre esik a tanulás! Tudod, Enrico, ennek a fiúnak egynapi munkájában több van, mint neked egy évben. Az ilyen gyerekeknek kellene kapniok minden díjat!

AZ ISKOLA

28. péntek

Igen, drága Enrico, nehezedre esik a tanulás, mint édesanyád mondja: sose látom, hogy azzal az elszánással mennél iskolába: hogy na, most megmutatom, sose látom, hogy olyan vidáman indulnál el, ahogyan szeretném. Még mindig ódzkodsz az iskolától. Figyelj ide: gondold el, milyen rettentı hiábavalóan telnének a napjaid, ha nem járnál iskolába! Egy hét múlva összetett kézzel rimánkodnál, hogy újra mehess, megenne az unalom és a szégyen, megutálnád a játékot, az egész életedet. Enricóm, most mindenki, de mindenki tanul. Gondolj a munkásokra, akik a fárasztó napi munka után esténként járnak iskolába; gondolj azokra a lányokra, asszonyokra, akik vasárnapi iskolába járnak, és az egész hetet végigrobotolják; azokra a katonákra, akik a kimerítı gyakorlatok után veszik kezükbe a könyvet, füzetet; gondolj azokra a néma vagy vak gyerekekre, akik szintén tanulnak; és gondolj a rabokra, ık is megtanulnak írni-olvasni. Tőnıdj el azon, hogy reggelente, amikor elindulsz, abban az órában, abban a pillanatban a szülıvárosodban veled együtt harmincezer gyerek megy iskolába, és három óráig egy teremben ül és tanul. De mit harmincezer! Gondolj arra a számtalan gyerekre, aki nagyjából ugyanebben az idıben indul iskolába szerte a világon; képzeld el, amint mennek, mendegélnek békés falusi utcákon, zajos városi utakon, tengerek, tavak partján, tőzı napon, fojtó ködben vagy csónakokon, ahol csatornák szelik keresztül-kasul a vidéket, vagy lovon nagy síkságokon át, vagy sílécen hegyen-völgyön át: erdei utakon és patakokon kelnek át, egyedül, párosával, csoportosan, hosszú-hosszú sorokban, hónuk alatt könyvekkel, ezer- és ezerféle ruhában, százféle nyelven beszélnek, kezdve a jégmezık közé veszı Oroszország távoli iskoláitól a pálmafák árnyékában meghúzódó arábiai iskolákig, millió és millió gyerek tanulja százféle formában

15

ugyanazokat a dolgokat; képzeld el az óriási hangyabolyt, százféle nép fiait - mekkora mozgás ez, és te e mozgás része vagy. Gondolj arra, hogy ha ez a mozgás megszőnne, az emberiség a barbárság állapotába zuhanna vissza. Ez a mozgás jelenti a világ elırehaladását, reménységét, dicsıségét. Bátorság hát, kis katonája e nagy hadseregnek. A te fegyvered a könyveid, a te csapatod az osztályod, harcmezıd az egész f öld, dicsıséged pedig az emberi civilizáció. Légy bátor katona, Enrico!

Édesapád

A KIS PADOVAI HAZAFI

(A tanító úr októberi elbeszélése) 29. szombat

Bátor katona leszek, igenis! De sokkal szívesebben járnék iskolába, ha a tanító úr mindennap olyan mesét mondana, mint ma. Azt ígérte, minden hónapban mond majd egyet, és írásban is odaadja, és mindegyik olyan szép és igaz cselekedetrıl szól majd, amit egy gyerek vitt véghez. A mostaninak Egy kis padovai hazafi a címe. Elmondom, mirıl szól. Egy francia gızhajó elindul Spanyolországból, Barcelonából, és Genovába tart. Franciák, olaszok, spanyolok meg svájciak utaznak rajta. Köztük egy tizenegy éves, rongyos kisfiú, aki egyedül utazik, félrehúzódva, mint egy kis vadállat, és mindenkire szemrehányóan néz. És igaza is van, ha görbén néz az emberekre, mert két éve a papája és a mamája, akik Padova környéki parasztok, eladták mutatványosoknak. A mutatványosok addig ütötték-verték, koplaltatták, amíg megtanították mindenféle trükkökre, és végighurcolták egész Franciaországon meg Spanyolországon, és közben folyton bántalmazták, nem adtak neki enni. Amikor Barcelonába értek, a fiú már olyan szánalmas állapotba került, hogy nem bírta tovább a verést meg az éhezést, és megszökött a rabtartóitól, és az olasz konzulátusra szaladt segítségért, ahol megkönyörültek rajta, és föltették erre a gızösre, a genovai rendırfınöknek meg írtak egy levelet, hogy küldje vissza a fiút a szüleihez - a szüleihez, akik eladták, mint egy állatot. Szegény fiú rongyos volt, és betegnek látszott. Másodosztályú jegyet kapott. Mindenki megbámulta, aztán valaki faggatni kezdte, de ı nem válaszolt, úgy látszott, mindenkit győlöl és megvet, annyira megkeserítette és megszomorította a sok

16

nélkülözés és szenvedés. Három utas addig kérdezgette, hogy a végén mégis megoldódott a nyelve, és spanyol meg olasz szavakkal kevert Velence környéki tájszólásában nagy nehezen elmakogta a történetét. A három utas nem volt olasz, de megértették, mit mond, és részvétbıl meg a bor hatására pénzt adtak neki, és tovább faggatták, hogy meséljen még. Ebben a pillanatban három-négy nı lépett a terembe, és az urak meg akarták mutatni, micsoda férfiak, csak úgy szórták eléje a pénzt.

- Nesze, nesze! - kiabálták. - Ez is a tied, ez is! - csak úgy csilingelt a sok pénz az asztalon.

A fiú mindet zsebre vágta, halkan, esetlenül megköszönte, de a szeme mosolygott, és elıször lehetett jó érzést látni benne. Aztán bement a kabinba, összehúzta a függönyt, és lefeküdt, töprengett. Ebbıl a pénzbıl vehet valami rendes ételt a fedélzeten, hiszen két éve nem lakott jól; vehet valami kabátot, ha kiszállnak Genovában, hiszen két éve rongyokban jár; és haza is vihet pénzt, talán szívesebben fogadják, ha nem üres zsebbel érkezik. Valóságos kis vagyon volt az neki. Egészen megvigasztalódott, ahogy töprengett a függöny mögött. A három utas közben az ebédlıasztalnál beszélgetett, a második osztályon. Iszogattak, az utazásaikról beszélgettek, azokról az országokról, ahol megfordultak. Szó szót követett, a végén Olaszországnál kötöttek ki. Az egyik elkezdte szidni a szállodákat, a másik a vasutat csepülte, majd úgy belejöttek, hogy versenyt ócsároltak mindent. Az egyik Lappföldre szeretett volna inkább utazni, a másik azt állította, hogy Itália a csalók és a zsiványok országa, a harmadik szerint az olasz hivatalnokok nem tudnak olvasni.

- Tudatlan egy nép - hajtogatta az elsı. - És koszos - tódította a második. - Csupa to... - kezdte a harmadik, azt akarta mondani, hogy

tolvaj, de nem tudta befejezni, mert soldók és féllírások kezdtek záporozni a fejükre, vállukra, csak úgy ugrált a sok pénz az asztalon, a padlón, pokoli zsivajjal. Dühödten ugráltak föl, s amikor felnéztek, újabb pénzesıt kaptak a nyakukba.

- Itt a pénzetek, nem kell! - kiabálta megvetıen a fiú a széthúzott függöny mögül. - Nem fogadok el alamizsnát olyanoktól, akik a hazámat sértegetik!

17

NOVEMBER

A KÉMÉNYSEPRİ

1. kedd

Tegnap este elmentem a lányiskolába, a miénk mellett van. Silvia tanító nénijének vittem el a padovai fiú történetét, mert el akarta olvasni. Hétszáz lány tanul ott! Amikor odaértem, éppen kifelé tódultak nagy vidáman, a mindenszentekre és a halottak napjára kapott tanítási szünetnek örültek. Jó volt nézni ıket. Az iskolával szemben, az utca másik oldalán egy szurtos képő kis kéményseprı állt karjába temetett arccal, a falnak dılve, a vállán ott volt az iszákja meg a kéményvakaró szerszámja. Rettenetesen sírt. Két-három másodikos kislány odament hozzá.

- Mi bajod? - faggatták. De ı csak zokogott. - De hát mi van veled, miért sírsz? - kérdezgették. Erre fölemelte arcát - egészen gyerekarca volt -, és hüppögve

elpanaszolta, hogy több házban járt kéményt seperni, harminc soldót keresett, de elvesztette, a zsebe felfeslett, és kiesett a pénz - meg is mutatta a szakadást -, és most nem mer hazamenni a pénz nélkül.

- Elver a gazdám - zokogta, és kétségbeesetten a karjába rejtette a fejét.

A kislányok komolyan nézték. Közben más lányok is jöttek, kisebbek-nagyobbak, szegényebbek, gazdagabbak, hónuk alatt a szíjjal összefogott könyvek. Az egyik nagyobb lány, akinek kék tollas kalapja volt, kivett a zsebébıl két soldót.

- Két soldóm van csak, de rendezzünk győjtést - javasolta. - Nekem is van kettı - mondta egy piros ruhás -, mindjárt

összejön az a harminc soldo. Kiabálni kezdtek: - Amalia! - Luigia! - Annina! - Egy soldo! - Kinek van pénze?

18

- Itt a pénz! Néhányuk virágra, füzetre kapott pénzt, mind odaadták. A

kisebbeknek csak fillérjeik voltak. A kék tollas győjtötte össze, és hangosan számolt:

- Nyolc, tíz, tizenöt! Csakhogy még kellett. Ekkor megjelent egy lány, mindegyiküknél nagyobb volt,

inkább tanítónınek látszott, és fél lírát adott, a többiek megéljenezték.

Már csak öt soldo hiányzott. - Most jönnek ki a negyedikesek, nekik van - mondta valaki. Jöttek a negyedikesek, és hullott a sok soldo. Már egész

tömegben álltak a lányok. Szép volt látni a szegény kis kéményseprıt a sok színes ruha,

tollas kalapka, szalag, röpködı hajtincs közt. Már rég összejött a harminc soldo, mikor még mindig

potyogott a pénz, a legkisebbek, akiknek nem volt pénzük, a nagyobbak közé furakodtak, és virágot adtak a fiúnak, csak hogy valamit adjanak.

Hirtelen ott termett a portásné. - Az igazgatónı! - kiabálta. A lányok szétrebbentek, mint egy verébcsapat. A kis

kéményseprı ott állt egyedül az utcán, boldogan törülgette a szemét, a marka teli volt pénzzel, virág pedig még a gomblyukába, a zsebébe, a kalapjába is jutott, sıt a földön, a lábánál is virágok hevertek.

HALOTTAK NAPJA

2. szerda

Ezt a napot a halottak emlékének szenteljük. Enrico, tudod-e, hogy ezen a napon milyen halottakra kellene gondolnotok? Azokra a halottakra, akik értetek, gyerekekért haltak meg. Mennyien pusztultak és pusztulnak el ma is értetek! Gondoltál-e már azokra az édesapákra, akik halálra dolgozták magukat, vagy azokra az édesanyákra, akik idı elıtt sírba kerültek, mert annyit nélkülöztek, hogy eltarthassák gyerekeiket? Tudod-e, hány férfi szúrta szíven magát elkeseredésében, amikor látta, hogy fiai, lányai nyomorognak, hány asszony ölte magát vízbe, halt meg fájdalmában vagy ırült meg, amiért

19

elvesztette gyermekét? Rájuk gondolj ma, Enrico. Arra a sok tanítónıre, akit fiatalon elsorvasztott a tüdıvész, melyet a fáradságos iskolai munkában kapott, vagy majd’ megszakadt a szíve, valahányszor meg kellett válnia egy-egy tanítványától. Gondolj az orvosokra, akik ragályos betegségben pusztultak el, melyekkel bátran szembeszálltak, mikor a gyerekeket gyógyították. Gondolj mindazokra, akik hajótöréskor, tőzvészkor, ínségben, végveszélyben az ifjaknak engedték át az utolsó falat kenyerüket, az utolsó szál deszkát, az utolsó kötélhágcsót, melyen kimenekülhettek a tőzvészbıl, és nem érezték áldozatnak, sıt örültek, hogy megmenthetnek egy ártatlan lelket. Sokan, nagyon sokan vannak ezek a halottak, Enrico; százával pihennek minden temetıben, és ha egy pillanatra feljöhetnének sírjukból, egy-egy gyerek nevét kiáltanák, akikért feláldozták ifjúságuk örömét, öregségük békéjét, akire minden szeretetüket, értelmük minden kincsét - az életüket - pazarolták: húszéves fiatalasszonyok, életerıs férfiak, nyolcvanéves öregasszonyok, erıs ifjak - a fiatalság névtelen mártírjai -, oly nagyok, oly nemesek, hogy nincs a földön annyi virág, mely elég volna sírjukra. Az emberek nagyon szeretnek benneteket, gyerekeket! Gondolj hálával ezekre a halottakra, és akkor jobb leszel, több szeretettel közeledsz azokhoz, akik téged szeretnek, érted dolgoznak, fiacskám, ki boldog vagy, mert még nincs kit siratnod halottak napján!

Édesanyád

GARRONE BARÁTOM

4. péntek

Csak két napig tartott a szünet, mégis mintha két éve nem láttam volna Garronét. Minél jobban megismerem, annál jobban szeretem, és a többiek is így vannak, csak azok a gyerekek nem jönnek ki vele, akik parancsolgatni akarnak, mert neki aztán nem lehet. Valahányszor egy nagyobb fiú bántja valamelyik kisebbet, a gyengébb azonnal kiabálni kezd:

- Garrone! - és a nagyobb máris békén hagyja a kisebbet. A papája mozdonyvezetı. İ késıbb kezdte az iskolát, mert

két évig beteg volt. Ezért ı a legnagyobb és a legerısebb az osztályban, fél kézzel fölemeli a padot, mindig eszik, és nagyon jószívő. Ha valamit kérünk tıle, ceruzát, radírt, papírt, zsebkést, mindent kölcsönad; és az iskolában sose fecseg, meg vihog: mozdulatlanul, görnyedten, behúzott nyakkal ül a padban, alaposan

20

kinıtte már; ha ránézek, félig lehunyt szemmel visszamosolyog, mintha azt mondaná: „Na, barátok vagyunk, Enrico?”

Nevetnem kell, olyan nagy és vaskos, minden holmija, a nadrágja, a zubbonya szők és rövid, a kalapja egészen a kopaszra nyírt feje búbján ül, a cipıje nagy, a nyakkendıje meg mindig úgy össze van tekeredve, mint egy madzag. Elég ránézni, máris megszereti az ember. A kisebbek mind mellette szeretnének ülni. Nagyon jól tudja a számtant. A könyveit meg a füzeteit piros bırszíjjal összekötve hordja. Van egy gyöngyház nyelő bicskája, a gyakorlótéren találta még tavaly, és egyszer csontig vágta vele az ujját, de az iskolában nem vették észre, otthon meg nem mutatta meg, nehogy megijessze a szüleit. Akármit lehet neki mondani viccbıl, nem veszi zokon, de jaj annak, aki hazugnak nevezi, akkor villámlik a szeme, és ököllel veri a padot, hogy majd szétreped. A múlt szombaton adott egy soldót egy elsısnek, aki az út közepén pityergett, mert elvesztette a pénzét, és nem tudott füzetet venni. Most már három napja egy nyolcoldalas levelet ír, és sormintákkal díszíti, névnapra csinálja a mamájának, aki sokszor érte jön, ugyanolyan magas és erıs, mint ı, és nagyon rokonszenves. A tanító bácsi sokszor néz rá, és ha elmegy mellette, mindig megveregeti a nyakát, mint egy lovacskának. Nagyon szeretem ıt. Örülök, ha kezet szorít velem, akkora lapát keze van, mint egy felnıttnek. Biztosan az életét is kockára tenné egy pajtásáért, az élete árán is megvédelmezné, látni a szemébıl; amikor beszél azon a vastag hangján, olyan, mintha veszekedne, pedig nem, inkább nagyon is jószívő, ezt érezni.

A SZENESEMBER MEG AZ ÚR

7. hétfı

Garrone biztosan nem mondana olyasmit, amit tegnap délelıtt Carlo Nobis vágott oda Bettinek. Carlo Nobis nagyon fenn hordja az orrát, mert az apja elıkelı férfiú: fekete szakálla van, és nagyon komoly, magas ember, majdnem mindennap maga hozza Carlót az iskolába. Drágalátos fiacskája tegnap összeveszett Bettivel. Betti az egyik legkisebb fiú, az apja szenesember, és amikor Carlo már nem tudott mit mondani Bettinek, mert nem volt igaza, egyszer csak odavágta:

21

- Egy ágrólszakadt bugris az apád! Betti a haja tövéig elvörösödött, egy szót se szólt, de könnyes

lett a szeme, és otthon elmondta a dolgot a papájának, és a papája, egy fekete kis ember, bejött a délutáni tanításra Bettivel, és bepanaszolta Carlo Nobist a tanító úrnak. Nagy csönd lett, amikor beszélt, úgyhogy Nobis apja, aki a tanteremben segített drága csemetéjének levetni a kabátját, kifelé menet meghallotta a nevét, és visszafordult, megkérdezte, mi történt.

- Ez a munkás panaszkodik, hogy Carlo ágrólszakadt bugrisnak nevezte - magyarázta a tanító úr.

Nobis édesapja összeráncolta a homlokát, elvörösödött, és megkérdezte a fiacskáját:

- Ezt mondtad?! Nobis lesütött szemmel állt középen a kis Betti elıtt, és

hallgatott. Papája erre megfogta a csemetéjét, és Betti orra elé

penderítette. - Azonnal kérj bocsánatot! A szenesember közbe akart lépni: - Ne, ne bántsa. De az úr nem törıdött vele, és megint rászólt a fiára: - Azonnal kérj bocsánatot. Mondd utánam: bocsánatot kérek,

amiért megsértettem az édesapádat, akinek az én apám megtiszteltetésnek tartja, ha megszoríthatja a kezét.

A szenesember olyan mozdulatot tett, mint aki azt mondja: „Ne, ne.” De Nobis apja nem hallgatott rá, és a fiacskájának el kellett mondania:

- Bocsánatot kérek... amiért megsértettem az édesapádat... akinek az én apám megtiszteltetésnek tartja... ha megszoríthatja a kezét - vékony hangon, vontatottan beszélt, és lesütötte a szemét.

Az elıkelı úr a kezét nyújtotta, és a szenesember erısen megszorította. Aztán a fiát Carlo Nobis felé lódította, bele a karjába.

- Kérem, tanító úr, ültesse ıket egymás mellé! - mondta Nobis papája.

A tanító bácsi Bettit oda is ültette Nobis padjába. Aztán Nobis papája köszönt és elment.

A szenesember néhány pillanatig elgondolkozva figyelte a két fiút egymás mellett, aztán odament a padhoz, szomorúan és

22

szeretettel ránézett Nobisra, mint aki mondani akar valamit, de nem szólt semmit, csak kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, ám azt se merte, csak a homlokát érintette meg vaskos ujjával. Aztán az ajtóhoz ment, de még egyszer visszafordult.

- Gyerekek, ne felejtsétek el, amit most láttatok - mondta a tanító úr -, ez volt a legszebb lecke az egész évben.

AZ ÖCSÉM TANÍTÓ NÉNIJE

10. csütörtök

A szenesember fia Delcati tanító nénihez járt, aki ma eljött hozzánk, mert az öcsém beteg. Sokat nevettünk, amikor elmesélte, hogy két éve Betti anyukája egyszer egy nagy halom szenet hozott neki a kötényében, meg akarta köszönni, hogy dicséretet kapott a fia; sokáig erısködött, sehogy se akarta visszavinni a szenet, majdnem sírt, amikor teli köténnyel kellett hazamennie. Legközelebb meg egy csokor virágot hozott, ami rettentı nehéz volt, mert pénzt dugdosott bele. Olyan jól szórakoztunk, hogy az öcsém még az orvosságot is bevette, pedig elıtte nem akarta. Mennyi türelem kell ezekhez az alsósokhoz, csupa fogatlan, mint az öregek, nem tudják kimondani az r-t meg az s-t, az egyik köhög, a másiknak vérzik az orra, a harmadik elvesztette a pad alatt a facipıjét, az egyik azért nyávog, mert megszúrta a tolla, a másik mert rossz füzetet vett. Ötvenen egy osztályban, és egy se tud semmit, a kezük ügyetlen, és mindet meg kell tanítani írni! A zsebükben gombok, édesgyökér, dugók, téglapor és még isten tudja, mi minden, a tanító néni nem gyızi kibányászni, még a cipıjüket is telidugdossák mindenféle vicikvacakkal. És az órákon nem figyelnek: ha berepül egy légy az ablakon, már fenekestül felfordul az osztály, nyáron meg százszorszépet, füvet, cserebogarat hordanak be magukkal, a bogarak aztán a tintatartóba potyognak, és írás közben vastag vonal jelzi, merre járnak. A tanító néninek muszáj anyáskodni velük, öltözködni segít, bekötözi a megszúrt ujjakat, felszedi a leesett sapkákat, ügyel, nehogy összecseréljék a kabátjukat, különben pityeregnek és visítoznak. Szegény tanító nénik! És akkor még jönnek a panaszkodó mamák: „Tanító néni, hogy lehet, hogy a kisfiam elvesztette a tollat? Hogyhogy nem tanul? Mért nem kapott

23

dicséretet, mikor mindent tud? Miért nem veteti már ki azt a szöget a padból, kiszakítja Piero fiam nadrágját?”

Az öcsém tanító nénije néha dühbe gurul, s amikor úgy érzi, nem bírja tovább, az ujját harapdálja, nehogy nyakon legyintse valamelyiket. Elveszti a türelmét, de aztán megbánja, és megsimogatja azt a gyereket, amelyikre rákiabált; ha kikergeti ıket az osztályból, a könnyeit nyeldesi, és nagyon haragszik azokra a szülıkre, akik éheztetéssel büntetik a gyerekeket. Delcati tanító néni fiatal, magas és barna hajú, szépen öltözködik, és folyton jön-megy, egy percig se tud megülni, csuda könnyen meghatódik, és olyankor nagyon gyöngéden beszél.

- És legalább szeretik a gyerekek? - kérdezte tıle az anyukám. - Nagyon - felelte -, bár ha vége a tanévnek, a legnagyobb

részük felém se néz. Amikor férfi tanítót kapnak, szégyellik, hogy régebben tanító nénijük volt. Két évig bajlódik velük az ember, azalatt nagyon megszereti ıket, és fáj, amikor el kell válni tılük, de mindig azt gondolom: „Na, ez biztosan szeretni fog!” Aztán jön a vakáció, és utána, amikor megkezdıdik az iskola, és találkozom vele: Ó, édes gyerekem! szaladok eléje, ı meg elfordítja a fejét - itt elhallgatott a tanító néni, könnyes szemmel az öcsémre nézett: - Te nem leszel ilyen, ugye, kicsim? - és megcsókolta. - Te nem fordítod majd el a fejed, ugye? Nem tagadod meg a szegény tanító nénit?

ÉDESMAMÁM

10. csütörtök

Amikor itt volt öcséd tanító nénije, tiszteletlenül beszéltél édesmamáddal. Többé ne forduljon elı, soha többé, Enrico! Szíven ütött az a tiszteletlen szavad. Eszembe jutott, amikor édesmamád évekkel ezelıtt egész éjszaka a kiságyadnál virrasztott, leste a lélegzetedet, sírt aggodalmában, a rémülettıl vacogott a foga, mert azt hitte, meghalsz. Már attól tartottam, eszét veszti. Egy pillanatra kiestél a szívembıl, fiam, amikor láttam, hogy viselkedsz. Megsértetted édesmamádat! Az édesmamádat, aki egyévi boldogságát odaadná azért, hogy megtakarítson neked egyórányi fájdalmat, aki koldulni menne érted, aki feláldozná az életét, ha megmentheti a tiédet! Figyelj ide, Enrico, és vésd az eszedbe, amit mondok. Életedben sok rettenetes nap lesz, de a legrettentıbb az lesz, amikor elveszted édesanyádat. Mikor felnıtt leszel, sokat próbált, erıs férfi, ezerszer rimánkodsz majd az éghez, hogy csak

24

egyszer, egyetlenegyszer hallhatnád újra a hangját, láthatnád kitárt karját, és belevethetnéd magad zokogva, mint egy védtelen és kétségbeesett gyerek. Akkor majd eszedbe jut minden keserőség, amit okoztál neki, és boldogtalanul, lelkifurdalással sorolod majd magádban a vétkeidet. Ne remélj nyugalmat az életben, ha megszomorítod édesmamádat. Hiába bánod meg, kérsz bocsánatot, tiszteled emlékét - a lelkiismeret nem hagy majd békén, édes, jóságos arca szomorúan és szemrehányóan jelenik meg elıtted, s nagyon fogsz szenvedni. Vigyázz, Enrico: ez a legszentebb érzés, és ezerszer szerencsétlen az, aki semmibe veszi. A gyilkosból, aki tiszteli az édesanyját, még nem veszett ki minden becsület és tisztesség, de a legsikeresebb ember is hitvány féreg, ha megbántja, megsérti az édesanyját. Kérlek, soha többé ne ejts ki a szádon olyan szót, mellyel megbántod azt, aki életet adott neked. És ha mégis kiszalad valami a szádon, ne a tılem való féltedben, hanem szívedre hallgatva kérj tıle bocsánatot, hogy csókjával törölje le homlokodról a hálátlanság bélyegét.

Én szeretlek, fiacskám, te vagy életem legdrágább reménysége, de inkább lássalak holtan, mintsem hálátlannak anyád iránt. Most egy ideig ne gyere hozzám szereteteddel, mert nem tudnám ıszintén viszonozni.

Édesapád

CORETTI PAJTÁSOM

13. vasárnap

Apa megbocsátott, mégis szomorú vagyok, ezért a mama a házmesterék nagyfiával elküldött egy kicsit sétálni. Útközben láttunk egy kocsit egy bolt elıtt. És mit hallok? Valaki a nevemet kiáltja. Megfordulok. És kit látok? Corettit, az osztálytársamat, a barna kabátjában meg a macskaprémes sapkájában, csupa izzadtság volt, de vidáman nevetett, egy rakás fát cipelt a vállán. A kocsiról adogatta le neki egy ember a rönköket, ı meg behordta apja boltjába, és sietve halomba rakta.

- Mit csinálsz, Coretti? - kérdeztem. - Nem látod? - kérdezett vissza, és újabb fáért nyújtotta a

karját. - Magolok. Elhittem. És komolyan is beszélt, fogta a fát, és szaladva

kántálta: - Az olasz igéknek személyes alakjai és névszói alakjai

vannak... a személyes igealakok kifejezik a cselekvınek, a

25

cselekvés... vagy állapot alanyának tekintett ember... tárgy személyét és számát.

Ledobta a fát, és kezdte feltornyozni. - Kifejezik a cselekvés vagy állapot módját... az olasz nyelv

négy igemódot ismer... Visszarobogott a szekérhez, újabb adag fáért. - ...úgymint: kijelentı mód, óhajtó mód, feltételes mód,

felszólító mód. A másnapi nyelvtanleckénket mondta. - Mit akarsz? Kihasználom az idıt - magyarázta. - Apa elment

a segéddel, valamit elintéznek. Anya beteg. Rám maradt a lerakodás. Közben átveszem a nyelvtant. Nehéz ez a lecke. Nem bírom a fejembe verni... Apám azt mondta, hogy hétre itt lesz, és odaadja a pénzét - ezt a kocsin álló embernek mondta.

Az elhajtott. - Gyere be egy kicsit - kért Coretti. Bementem: nagy

üzlethelyiség, teli rönkökkel meg aprófával, oldalt egy mázsa állt. - Nehéz nap ez a mai, én mondom - folytatta Coretti. - Részletekben tudok csak tanulni, mindig egy kicsit. Megírom a vázlatot a dolgozathoz, erre jön egy vevı. Visszaülök, jön a kocsi. Reggel kétszer voltam már a fatelepen, a Velence téren. Alig érzem a lábam, a kezem is feldagadt. Még jó, hogy nem rajzlecke van!

Közben összesöpörte a száraz leveleket, fakérget. - De hol tanulsz, Coretti? - faggattam. - Hát nem itt, az biztos - vágta rá. - Gyere, megmutatom. A

bolt mögött van egy helyiség, odavezetett, konyhául, ebédlıül szolgál, a sarokban az asztalon láttam a füzeteit, könyveit és a megkezdett leckét.

- A második kérdésnél hagytam abba - magyarázta -, bırbıl készül lábbeli, öv... Most folytatom azzal, hogy: bırönd. - Fogta a tollat, és szép írásával nekifogott. Ebben a pillanatban kiabálást hallottunk a boltból:

- Van itt valaki? Egy asszony volt, aprófáért jött. - Máris megyek! - válaszolt Coretti, és kiszaladt, lemérte az

aprófát, eltette a pénzt, a sarokba rohant a pénztárkönyvhöz, bevezette, amit eladott, aztán visszatért a leckéhez.

26

- Na, talán most, be tudom fejezni! - És leírta, hogy útitáska, katonai tarisznya. - Jaj, a kávé! Kifut! - kiáltott föl, és a tőzhelyhez rohant, lekapott egy edényt. - A mama kávéja - mondta. - Meg kellett tanulnom kávét fızni. Várj egy kicsit, bevisszük neki. Legalább lát, örülni fog neked. Már egy hete beteg... A fenébe! Mindig megégetem az ujjam ezzel a fızıvel. Mi is van még a tarisznyán kívül? Valaminek lennie kell, csak nem jut eszembe. Gyere, menjünk be a mamához.

Apró szobába jutottunk, Coretti mamája egy nagy ágyban feküdt, fehér kendı volt a fején.

- Itt a kávé, mama - nyújtotta oda a csészét Coretti. - Ez egy osztálytársam.

- Ó! Ez kedves, fiacskám, hogy meglátogatod a beteget. Coretti eligazgatta a párnákat, lesimította a takarót, felszította

a tüzet, a macskát pedig lekergette a fiókos szekrényrıl. - Szüksége van még valamire, mama? - kérdezte, és elvette a

csészét. - Bevette a kanalas orvosságot? Ha elfogy, átugrok érte a patikába. A fát leraktam. Négykor felteszem fıni a húst, ahogyan mondta, és ha jön a vajas asszony, odaadom neki a nyolc soldót. Minden rendben lesz, csak ne aggódjék, mamám.

- Köszönöm, fiacskám! Szegény gyermekem. Mindenre van ám gondja.

Mindenáron megkínált egy cukorkával, aztán Coretti mutatott egy fényképet a papájáról, katonaruhában volt, érdemrenddel a mellén, akkor kapta, amikor Umberto herceg seregében harcolt. Hasonlítanak egymásra a fiával, neki is ugyanolyan élénk a szeme, és ugyanolyan vidáman mosolyog. Aztán visszamentünk a konyhába.

- Megvan! - kiáltott fel Coretti, és hozzáírta a leckéhez: Lószerszám is készül bırbıl. - A többit este megcsinálom, majd késıbb fekszem le. Jó neked, hogy van idıd tanulni, és még sétára is jut!

Közben mindig vidám és fürge, már vissza is ment a boltba, elkezdte felfőrészelni a rönköket.

- Ez ám a torna! Nem az, hogy: karokat fel! Jó lenne, ha fel tudnám főrészelni az egészet, mire apa hazajön, örülne. Csak az a rossz, hogy főrészelés után a t-ket meg az l-eket úgy írom, mintha kígyókat rajzolnék, ahogy a tanító bácsi mondja. De mit csináljak? Majd megmondom, hogy sokat kellett tornáznom. Az a fontos, hogy

27

a mama minél hamarabb meggyógyuljon. Ma jobban van, hál’ istennek. Ó, a fene, itt a kocsi a tönkökkel! Munkára!

Szekér állt meg a bolt elıtt, Coretti kirohant, mondott valamit a kocsisnak, aztán visszajött.

- Most nem tudok veled lenni - mentegetızött. - Holnap találkozunk, szevasz. Jó, hogy benéztél. Kellemes sétát! Jó neked.

Megszorította a kezem, aztán rohant az elsı tönkért; ide-oda vágtatott a bolt és a kocsi közt, arca csak úgy piroslott a macskaprémes sapkában, olyan eleven volt, hogy megvidámodott tıle az ember.

Jó neked, azt mondta. Nem, Coretti, neked sokkal, de sokkal jobb. Mert többet tanulsz és többet dolgozol, mert többet segítesz a papádnak meg a mamádnak, mert jobb vagy, százszor jobb és ügyesebb, mint én, kedves pajtás.

AZ IGAZGATÓ ÚR

18. péntek

Coretti ma délelıtt nagyon boldog volt, mert a mostani, a novemberi vizsgára bejött Coatti tanító úr, aki a másodikban tanította, nagy fekete szakálla van, fekete szeme, és dörgı hangon beszél. Állandóan azzal fenyegeti a gyerekeket, hogy miszlikre aprítja, a fülüknél fogva viszi be a rendırségre, és ijesztı arcot vág, viszont senkit se bánt, nem is büntet meg, mindig mosolyog, de csak bele a szakállába, nehogy meglássuk. Vele együtt nyolc tanító van, köztük egy sima arcú fiatal segédtanító. Az egyik negyedikes tanító úr sántít, s mindig gyapjú nagykendıbe bugyolálva jár, mert mindene fáj; akkor betegedett meg, amikor egy nedves falusi iskolában tanított, ahol a falakból csöpögött a víz. Egy másik negyedikes tanító úr öreg, a haja csupa ısz, és régebben vakokat tanított. Van egy szemüveges, elegáns tanító úr is, szıke barkóval, ügyvédbojtárnak csúfolják, mert a tanítás mellett kitanulta az ügyvédi mesterséget is, és írt egy könyvet arról, hogyan kell írni tanítani. A tornát egy katonás bácsi tanítja, Garibaldi seregében harcolt, a nyakán van is egy kardvágás, a milazzói ütközetben kapta. Aztán van az igazgató úr, ı magas, kopasz, ısz szakálla a mellét verdesi, aranykeretes szemüveget visel, és mindig feketében jár, állig begombolkozva. Nagyon kedves a gyerekekhez, akiket beküldenek

28

hozzá az irodába, mert rosszalkodtak; nem kiabál velük, csak kézen fogja ıket, és a lelkükre beszél, hogy bánják meg, amit tettek, és ígérjék meg, hogy jók lesznek, és olyan szépen beszél velük, és olyan szelíd a hangja, hogy vörös szemmel jönnek ki tıle, és sokkal jobban bánják, amit tettek, mintha megbüntette volna ıket. Szegény igazgató bácsi, mindig ı az elsı az iskolában, várja a gyerekeket, meghallgatja a szülıket, és amikor a tanítók már hazamentek, körbejárja az iskolát, hogy lássa, nem futnak-e a gyerekek egy kocsi alá, vagy nem csavarognak-e az utcán, nem szedik-e tele a táskájukat kavicsokkal. Mindig csapatnyi gyerek rebben szét, amikor a magas, fekete igazgató bácsi megjelenik valamelyik sarkon, a gyerekek menten abbahagyják a golyózást vagy az ugróiskolát, amikor kedvesen és szomorúan messzirıl megfenyegeti ıket az ujjával.

- Senki se látta nevetni, mióta a fia meghalt - mesélte a mama -, önkéntes volt a hadseregben. A fényképét ott tartja az íróasztalán. A szerencsétlenség után rögtön el akart menni, már meg is írta a kérelmét, hogy nyugdíjba vonulhasson, most is ott tartja az íróasztalán, csak mindennap halogatja a dolgot, sajnálja itthagyni a gyerekeket. De a múltkor mintha elszánta volna magát, apa, aki éppen nála volt, azt mondta:

- De kár, hogy elmegy, igazgató úr! - Akkor bejött egy ember, egy másik iskolából hozzánk akarta beíratni a fiát, mert ideköltöztek. Amikor az igazgató bácsi meglátta a gyereket, elképedt a csodálkozástól. Sokáig nézte, aztán az asztalán lévı fényképre pillantott, aztán megint a fiúra, és a végén a térdére vonta, s fölemelte az arcát. Csodálatosan hasonlított a fiára, aki meghalt.

- Jó - mondta, és beírta a gyereket, aztán elbúcsúzott tılük. Mélyen elgondolkodott.

- De kár, hogy elmegy! - ismételte meg apám. Erre az igazgató úr fogta a nyugdíjazási kérvényt és kettétépte. - Maradok - azt mondta.

A KATONÁK

22. kedd

A fia önkéntes volt a hadseregben, amikor meghalt, ezért az igazgató bácsi mindig kimegy az utcára, ha katonák vonulnak el. Tegnap egy gyalogezred jött, és vagy ötven gyerek ugrándozott a

29

katonazenekar körül, énekeltek és a vonalzóikkal verték a ritmust a táskákon. Mi egy csoportban álltunk a járdán: Garrone, a szők ruhájában, kenyeret rágcsált; Votini, aki mindig a pihéket söprögeti a szép ruhájáról; Precossi, a kovács fia, az apja zubbonyában, a calabriai meg a kis kımőves, aztán a vörös hajú Crossi meg Franti, azzal a tenyérbemászó képével, és ott volt Robetti is, a tüzérkapitány fia, az, aki elrántott egy gyereket az omnibusz elıl, és most mankóval jár.

Franti egyszer csak kinevetett egy sántikáló katonát. Nyomban egy kezet érzett a vállán: az igazgató úr volt.

- Vigyázz - mondta neki -, ha valaki egy sorban menetelı katonával gúnyolódik, aki nem válaszolhat, nem állhat bosszút, az olyan, mintha egy megkötözött embert rugdosnál: alávalóság.

Franti azonnal eltőnt. A katonák négyesével meneteltek, izzadtan, porosan, a puskájuk csillogott a napfényben.

- Fiúk - mondta az igazgató bácsi -, a katonákat szeretnetek kell. İk védenek meg benneteket, ık áldozzák életüket értetek, ha idegen hadsereg támad országunkra. Fiatal fiúk ık is, nem sokkal idısebbek, mint ti, ık is járnak iskolába, köztük is akad szegény, gazdag, és ık is Olaszország legkülönbözıbb tájáról valók. Nézzétek, az arcukról látni, honnan jöttek: Szicíliából, Szardínia szigetérıl, Nápolyból, Lombardiából. Az ezredük régi, 1848-ban is harcolt. Persze nem ugyanezek a katonák, de a zászló ugyanaz. Mennyien meghaltak már e zászló alatt húsz évvel azelıtt, hogy ti megszülettetek!

- Itt jön! - kiáltott fel Garrone. És messzirıl, a katonák feje fölött már csakugyan látszott a

zászló. - Tegyetek meg valamit - kért bennünket az igazgató bácsi -,

diák módra tisztelegjetek a zászló elıtt! Egy tiszt vitte, tépett és fakó volt, a rúdjára kitüntetéseket

akasztottak. Homlokunkhoz emeltük a kezünket, mind egyszerre. A tiszt ránk mosolygott, szalutált.

- Remek, gyerekek! - szólt mögöttük valaki. Hátrafordultunk: öreg bácsi, gomblyukában a krími hadjárat

kék szalagja. Nyugdíjas tiszt. - Derék dolog - mondta -, ez szép volt, fiúk.

30

Közben az ezred zenekara befordult a sarkon, gyerekek rajzoltak körülöttük, és kiabálásuk, mint egy hadiének, úgy kísérte a trombitaharsogást.

- Ez szép volt, fiúk! - ismételte meg az öreg tiszt. - Aki gyerekkorában megbecsüli a zászlót, az felnıttkorában meg tudja védeni.

NELLI VÉDELMEZİJE

23. szerda

Tegnap szegény kis púpos Nelli is köztünk volt, amikor a katonákat néztük, de látszott, hogy azt gondolja: „Én sose lehetek katona!”

Nelli nagyon jó fiú, rendesen tanul, csak sovány és sápadt, és nehezen kap levegıt. Hosszú, fényes fekete kötényben jár. A mamája is kicsi, szıke, és feketében jár, mindig eljön Nelliért, hogy ne kelljen a többiekkel abban a lökdösıdésben kijönnie az iskolából, és mindig megsimogatja a fiát. Az elsı napokban sok gyerek csúfolta, még püfölték is a púpját a táskájukkal, de ı sose fordult hátra, sose szólt a mamájának, nem akarta a szívét fájdítani azzal, hogy a fiát gúnyolják. Amikor bántották, csak sírt csöndesen, a padra hajtott fejjel. Az egyik reggel aztán Garrone felugrott, és azt mondta:

- Az elsıt, aki egy ujjal is hozzáér Nellihez, úgy vágom képen, hogy hármat bukfencezik!

Franti fütyült rá, és lökött egyet Nellin, de már bukfencezett is lefelé. Azóta senki se bántja Nellit. A tanító úr egy padba ültette ıket. Összebarátkoztak, Nelli nagyon ragaszkodik Garronéhoz. Még be se lép az osztályba, máris ıt keresi. És sose megy el, hogy ne köszönne el tıle:

- Szevasz, Garrone! És Garrone is így van vele. Ha Nelli leejti a tollat vagy egy

könyvét a pad alá, Garrone azonnal lehajol érte, nehogy Nellinek kelljen erılködnie. És segít bepakolni a táskájába, felvenni a kabátját. Nelli nagyon szereti, folyton ıt nézi, és amikor a tanító úr megdicséri Garronét, úgy örül, mintha ıt dicsérnék. Most már biztosan mindent elmondott a mamájának is, az elsı napok csúfolódásait, hogy mit kellett elviselnie, de aztán lett egy barátja,

31

aki megvédi és szereti, mert mi történt ma délelıtt? Félórával a tanítás vége elıtt a tanító bácsi beküldött az igazgató úrhoz valamiért, és ott láttam nála Nelli mamáját tiszta feketében, ahogy járni szokott, és éppen azt kérdezte:

- Igazgató úr, jár a fiam osztályába egy fiú, akit Garronénak hívnak?

- Igen - felelte az igazgató úr. - Lenne olyan jó, és idehívatná egy pillanatra? Szeretnék

mondani neki valamit. Az igazgató úr szólt a pedellusnak, hogy hívja be Garronét, és

egy perc múlva ott is termett azzal a nagy, kopaszra nyírt fejével, és nagyon csodálkozott.

Nelli mamája odaszaladt hozzá, vállára tette a kezét, és megcsókolta a feje búbját.

- Hát te vagy az a Garrone, a fiam barátja, az én szegény gyerekecském megvédelmezıje, hát te vagy az a remek fiú!

Beletúrt a táskájába, a zsebében keresgélt, de semmit se talált, erre a nyakából levett egy kis láncot kereszttel, és Garrone nyakába akasztotta, a nyakkendı alá:

- Neked adom, az én emlékemre hordd, kisfiam, Nelli mamájának emlékére, köszönöm, az Isten áldjon meg.

A LEGJOBB TANULÓ

25. péntek

Garronét mindenki szereti, Derossit meg bámulja. İ kapta az elsı díjat, biztosan az idén is mindenbıl ı lesz az elsı, senki se versenyezhet vele, az összes tárgyban jobb mindenkinél, ez nem vitás. İ az elsı számtanos, nyelvtanos, a legjobb fogalmazást ı írja, a legszebb rajzot ı készíti, és hamar tanul, csodás emlékezıtehetsége van, olyan könnyen csinál mindent, mintha neki csak játék volna a tanulás. A tanító úr tegnap mondta is:

- Nagy tehetséggel áldott meg a sors, csak vigyázz, nehogy elfecséreld.

Ráadásul magas és nagyon szép azzal a szıke, göndör hajával. És gyors, fél kezére támaszkodva átugorja a padot, és vívni is tanul. Tizenkét éves, az apja kereskedı, és mindig aranygombos kék ruhában jár, jókedvő és vidám, mindenkihez kedves, a vizsgákon

32

segít a többieknek, nem is bántja senki, a többi gyerek is szépen beszél vele, csak Nobis meg Franti néznek rá görbén, meg Votini irigykedik rá, de ı rá se hederít. Amikor körbejár, és beszedi a füzeteket, azt is kedvesen csinálja, mosolyog is rá mindenki, még a kezét vagy a karját is megfogják egy pillanatra. Ha otthon képeslapot vagy rajzokat kap, behozza és elajándékozza, a calabriai fiúnak festett egy térképet Calabriáról. És mindent olyan vidáman, könnyő szívvel ad oda, mint egy gróf, és mindenkihez egyformán kedves. Lehetetlen, hogy ne irigyeljük, és ne érezzük többnek, mint mi vagyunk. Hát igen, én is irigylem, nemcsak Votini. Néha, amikor nem megy a lecke, még haragszom is rá, győlölöm, mert arra gondolok, hogy ı már készen van, és jól csinálta meg, mi az neki. Aztán az iskolában, amikor látom, milyen szép és vidám, és minden sikerül neki, amikor hallom, hogy a tanító úrnak milyen magabiztosan és nyíltan válaszolgat, és a többiek mennyire szeretik, akkor elszáll a haragom, nem győlölöm már, inkább szégyellem magam. Olyankor mindig mellette szeretnék lenni, jó volna, ha minden osztályt vele járhatnék ki. A hangjától valahogy megjön a bátorságom, szívesebben, vidámabban tanulok.

A tanító bácsi már odaadta neki az e havi elbeszélést, hogy másolja le, az a címe, hogy A kis lombardiai ırszem, és holnap olvassa föl. Derossi ma délelıtt másolta le, olyan meghatónak találta, hogy piros lett az arca, a szája remegett, a szeme pedig könnybe lábadt. Csak néztem, olyan szép volt, ahogy megilletıdött. A legszívesebben ıszintén megmondtam volna neki: Derossi, hogy te mennyivel remekebb fiú vagy, mint én! Hozzám képest valódi férfi vagy! Igazán tisztellek és csodállak!

A KIS LOMBARDIAI İRSZEM

(A tanító úr novemberi elbeszélése)

1859-ben, a Lombardia felszabadulásáért folyó háborúban, néhány nappal azután, hogy Solferinónál és San Martinónál a francia és az olasz seregek legyızték az osztrákokat, egy szép júniusi reggelen kis lovascsapat poroszkált egy kihalt ösvényen az ellenség irányába. Figyelmesen kémlelték a tájat. A lovasokat egy tiszt és egy ırmester vezette; mindannyian némán fürkészték a terepet, felkészültek rá, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat az ellenség

33

elıırseinek fehér egyenruhája, így érkeztek el egy kırisfák közt álló parasztházhoz: elıtte tizenkét év körüli fiú farigcsált egy ágból botot; az egyik ablakban nagy háromszínő zászló lengedezett, de bent nem volt senki, a parasztok elmenekültek az osztrákok elıl. Amikor meglátta a lovasokat, a fiú eldobta a botot, s levette sapkáját. Szép gyerek volt, bátor tekintető, nagy kék szemmel, hosszú haja szıke; ingujjban volt, kilátszott a csupasz melle.

- Mit keresel itt? - állt meg elıtte a lovastiszt. - Miért nem menekültél el a családoddal?

- Nekem nincs családom - válaszolt a fiú. - Talált gyerek vagyok. Itt is, ott is dolgozom egy kicsikét. Azért maradtam itt, mert látni akarom a háborút.

- Láttál errefelé osztrákokat? - Három napja nem jártak erre. A tiszt elgondolkodott, aztán leugrott lováról, a katonáit arccal

arrafelé fordította, amerrıl az ellenséget várta, s bement a házba, föl a tetıre... A ház alacsony volt, nem sok látszott a tetırıl.

- Föl kell mászni valamelyik fára - jegyezte meg, s lement. Épp a csőr elıtt állt egy magas, vékony kırisfa, koronája

mintha az égben ringatózott volna. A tiszt töprengve nézte hol a katonáit, hol a fát, aztán hirtelen a gyerekhez fordult.

- Jó a szemed, fiú? - Nekem? Egy mérföldrıl meglátom a verebet. - Fölmásznál ennek a fának a csúcsára? - A csúcsára? Én? Ebben a minutumban! - És el tudnád mondani, ha osztrák katonákat látsz valamerre,

vagy porfelhıt, fegyvercsillogást, lovakat? - Hát persze. - És mit kérsz érte? - Hogy mit kérek? - mosolygott a fiú. - Hát semmit. Szép is

volna! Különben is... az ellenségnek semmi pénzért nem tenném meg, de a mieinknek! Lombardiai vagyok!

- Akkor jó. Mássz föl. - Egy pillanat, csak levetem a cipımet. Levette a cipıjét, meghúzta a nadrágszíját, sapkáját főbe

hajította, s átölelte a kırisfa törzsét. - Vigyázz!... - kiáltott föl a tiszt, s egy pillanatra mintha vissza

akarta volna tartani.

34

A fiú hátrafordult, szép kék szemével kérdın pillantott rá. - Semmi - szólt a tiszt -, menj csak. A fiú úgy kúszott föl, akár a macska. - Nyissátok ki a szemeteket! - vezényelt a tiszt a katonáknak. A fiú pillanatok alatt a fa csúcsán termett, átfogott egy ágat,

lábait eltakarták a levelek, de mellét már nem takarták az ágak, annyira a fa tetejére mászott. A nap megcsillant aranyszıke haján. A tiszt éppen csak látta, annyira kicsi volt a magasban.

- Elırenézz, jó messzire! - kiabálta. A fiú az egyik kezével elengedte a fát, hogy jobban lásson, és

beárnyékolta vele a szemét. - Mit látsz? A fiú lehajolt, tölcsért formált a kezébıl: - Két lovast az országúton. - Milyen messzire? - Fél mérföldnyire. - Merre mennek? - Egy helyben állnak. - Mit látsz még? - kérdezte a tiszt pillanatnyi szünet után. -

Jobb felé nézz. A fiú arra fordította fejét. - A temetı mellett valami fénylik a fák közt. Mintha szuronyok

lennének. - Embereket látsz? - Nem. Biztosan elbújtak a gabona közt. E pillanatban golyó fütyült el a magasban, valahol a ház

mögött csapódott be. - Lefelé, fiú! - kiáltotta a tiszt. - Megláttak. Már nem akarok

mást. Gyere le. - Nem félek! - Gyere le! - ismételte meg a tiszt. - Balra mit látsz? - Balra? - Igen, balra. A fiú elfordult, ebben a pillanatban még élesebb golyófütty

hallatszott, csak lejjebbrıl. A fiú összerezzent. - Hogy a fene enné meg! - kiáltott föl. - Éppen rám

pályáznak?! - A golyó éppen mellette süvített el. - Lefelé! - parancsolta a tiszt mérgesen.

35

- Mindjárt - válaszolt a fiú. - Takar a fa, ne féljen. Azt akarja tudni, balra mi van?

- Igen, de gyere le. - Balra - ágaskodott bal felé a fiú -, a kápolna felé mintha... Harmadik dühödt süvítés, és a fiú már röpült is lefelé, bár egy

ideig az ágak lassították esését, de aztán fejjel elıre, széttárt karokkal a földre zuhant.

- Ó, az átkozottak! - rohant oda a tiszt. A fiú a hátán feküdt, mellébıl baloldalt vér szivárgott. Az

ırmester két katonával leugrott lováról, a tiszt lehajolt, s kigombolta a fiú ingét: a golyó a bal tüdejébe hatolt.

- Meghalt! - kiáltott föl a tiszt. - Nem, él! - felelte az ırmester. - Istenem, szegény fiam! Szegény, derék fiam! Bátorság,

bátorság! - biztatta a tiszt, és zsebkendıjét a sebre szorította, a fiú szeme azonban kimeredt, feje félrecsuklott: meghalt.

A tiszt elsápadt, egy pillanatig rámeredt, aztán eligazgatta fejét a füvön, majd felállt, s hosszan elnézte. Az ırmester meg a két katona is mozdulatlanul bámult rá, a többiek az ellenség felé kémleltek.

- Szegény gyerek! - hajtogatta szomorúan a tiszt. - Remek fiú volt!

Aztán a házhoz ment, az ablakból kivette a zászlót, s a kis testre borította, ez volt a halotti leple: csak az arcát hagyta fedetlenül.

Az ırmester a halott mellé tette a cipıjét, sapkáját, még a kis botot, kést is.

Némán álldogálltak egy ideig, aztán a tiszt odafordult az ırmesterhez.

- Érte küldjük a szanitéceket, úgy halt meg, mint egy katona, temessék el katonai tiszteletadással - mondta, majd parancsot adott a katonáknak: - Lóra!

Nyeregbe pattantak, és a kis csapat folytatta útját. Néhány óra múlva a kis halottat katonai tiszteletadással örök

nyugovóra helyezték. De még elıbb, napnyugtakor, az egész olasz elıırsvonal

megindult az ellenség felé, s ugyanazon az úton, ahol délelıtt a kis lovascsapat haladt, most az a lövésszázad vonult, mely néhány napja

36

San Martinónál ontotta vérét. A fiú halálának híre még táborbontás elıtt bejárta a századot. A patak mentén vezetı út néhány lépésre a háztól vitt el, s amikor az elsı tisztek a kırisfa lábánál megpillantották a zászlóval letakart kis halottat, kardjukkal tisztelegtek elıtte; egyikük a patak partján letépett két szál virágot, s a holttestre tette. Erre sorban minden lövész leszakított néhány szál virágot, s a halottra helyezte. Néhány perc alatt elborították a virágok, s a katonák szavakba is öntötték hálájukat:

- Köszönjük, kis lombardiai! - Éljen, éljen! - Dicsıség neked! - Isten veled! Az egyik tiszt a kitüntetését dobta oda, a másik homlokon

csókolta. És a virágok csak hullottak meztelen lábára, véres mellére, szıke fejére. İ meg ott aludt a főben, zászlaja alatt, fehér arca majdnem mosolygott, mintha csak hallaná a sok köszöntést, mintha csak boldog volna, hogy életét adhatta szeretett Lombardiájáért.

SZEGÉNYEK

29. kedd

Ha életét adja valaki a hazájáért, mint ez a lombardiai fiú, az nagy dolog. Ám te, kisfiam, ne hanyagold el a kis erényeket sem. Ma délelıtt elıttem mentél, amikor hazafelé jöttünk az iskolából, s elhaladtál egy szegény asszony mellett, akinek egy sápadt, beteg kisfiú volt az ölében, s ez az asszony alamizsnát kért tıled. Ránéztél, és nem adtál neki semmit, pedig volt pénzed.

Figyelj ide, kisfiam. Soha ne menj el közönyösen a nyomorúság elıtt, mely tıled vár segítséget, különösen egy anya elıtt ne, aki a gyerekének kér tıled egy kis pénzt. Gondolj arra, hogy az a gyerek talán éhes, gondolj arra, hogy az a szegény asszony szenved.

El tudod képzelni, hogy zokogna fájdalmában a te anyukád, ha egyszer azt kellene mondania neked: „Enrico, ma egy falat kenyeret se tudok adni”. Amikor én egy pár fillért adok valamelyik koldusnak, s ı azt mondja: „Isten tartsa meg jó egészségben, a gyerekeivel együtt!”, el nem tudod képzelni, milyen jólesnek a szavai, milyen hálás vagyok értük. Ilyenkor úgy érzem, hogy ez a jókívánság tart majd egészségben sokáig, és boldogan megyek haza, arra gondolok:

„Ó, ez a szerencsétlen ember többet adott nekem, mint én neki!”

37

Hát kisfiam, igyekezz, hogy ezt a jókívánságot néha te érdemeld ki, végy elı hébe-korba az erszényedbıl egy-egy soldót, s tedd egy gyámoltalan öreg, egy éhezı anya, egy árva gyerek kezébe. A szegény emberek szívesebben veszik a segítséget egy gyerektıl, nem érzik olyan megalázónak, mert a gyerekek is rá vannak szorulva másokra - hasonlítanak rájuk. Figyeld meg, az iskolák környékén mindig álldogálnak koldusok. A felnıtt alamizsnája jótékonykodás, a gyerekeké kedvesség. Érted? Mintha az ı kezükbıl egy szál virágot is kapnának a soldo mellé. Gondolj arra, hogy neked mindened megvan, ık viszont mindenben hiányt szenvednek, hogy te boldog akarsz lenni, nekik viszont már az is boldogság, ha nem halnak éhen.

Képzeld el, milyen szörnyőség, hogy a sok szép nagy ház közt, a sok kocsi, a sok bársonyruhás gyerek közi mennyi olyan asszony és gyerek járkál, akinek nincs mit ennie. Istenem, nincs mit ennie! Ugyanolyan gyerekek, mint te, jók és okosak, s egy nagyváros kellıs közepén éheznek, mint egy sivatagban kóborló vad!

Enrico, soha többé ne menj el egy betevı falatért kolduló anya elıtt valami adomány nélkül!

Édesanyád

DECEMBER

A KIS ÜZLETEMBER

1. csütörtök

Apám azt akarja, minden szünnapon hívjam meg egy osztálytársamat, vagy menjek el valamelyikükhöz, hogy mindegyikkel összebarátkozzam. Vasárnap Votinival megyek sétálni, azzal, aki mindig a pihéket szedegeti a szép ruhájáról, és nagyon irigykedik Derossira. Ma meg Garoffi jött hozzánk, az a sovány, magas fiú, akinek olyan orra van, mint egy bagolynak, és ravasz, apró szemével mindig fürkészıen néz. Az apja főszeres. Garoffi nagyon fura fiú, mindig azt nézi, mennyi pénze van, az ujjain számolgatja sebesen, és fejbıl szoroz bármilyen nagy számokat. Nagyon tud kuporgatni, iskolai takarékbetétkönyve is van. No persze, hiszen soha nem költ egy vasat sem, és ha leejt egy fillért, képes hetekig keresni. Derossi azt mondja, olyan, mint a szarka, mindent összeszed, ócska tollhegyet, használt bélyeget, gombostőt, gyertyavéget. Több mint

38

két éve győjt bélyeget, sok száz van neki különbözı országokból egy nagy albumban, amit majd a papírboltban elad, ha már tele lesz. A boltos addig is ingyen adja neki a füzeteket, mert sok gyereket visz hozzá vásárolni. Az iskolában is folyton üzletel, még lottót meg tombolát is rendez. Aztán megbánja a vásárt, és vissza akarja venni az áruját. Amit kettıért vett, azt a duplájáért adja tovább. Sokat golyózik, és sosem veszít, a régi újságokat eladja a trafikban, és egy kis füzetbe minden üzletet feljegyez, csupa összeadás meg kivonás az a blokk. Az iskolában csak a számtant tanulja, és csak azért vágyik szorgalmi jutalomra, hogy ingyen mehessen bábszínházba. Nekem tetszik ez a Garoffi, jól szórakozom rajta.

Boltost játszottunk ma, súlyokkal, mérleggel, mindennek tudja az árát, ismeri a súlyokat, és olyan ügyesen teker staniclit, mint egy igazi boltos. Azt mondja, ha befejezi az iskolát, üzletet nyit, valami újfajta kereskedést, amit ı talált ki.

Örömmámorban úszott, amikor adtam neki néhány külföldi bélyeget, és pontosan meg tudta mondani, mennyi az árfolyama a győjtık közt. Apám úgy tett, mintha újságot olvasna, de bennünket figyelt, és nagyon jól mulatott.

Garoffinak mindig tele az összes zsebe áruval, bı, hosszú fekete kabáttal takarja el, és mindig olyan gondterhelt és elfoglalt, mint egy igazi üzletember. De a bélyegalbuma a szívügye, a legfıbb kincse, folyton arról beszél, mint aki nagy vagyont akar keresni vele. Az osztálytársaink fukarnak, uzsorásnak csúfolják. Nem tudom, én szeretem, sok mindent lehet tanulni tıle, olyan, mint egy felnıtt. Coretti, a fakereskedı fia szerint az anyja életéért se adná oda a bélyegeit. Apám másként gondolja.

- Ne ítélkezz elhamarkodottan - mondta -, a bélyeg a szenvedélye, de szíve azért van.

HIÚSÁG

5. hétfı

Tegnap a Rivoliban voltam sétálni Votinival meg a papájával. A Dora Grossa utcán láttuk Stardit, azt, aki belerúg mindenkibe, ha óra közben zavarják, egy könyvesbolt elıtt cövekelt le, egy térképet nézett. Isten tudja, mióta állhatott már a kirakat elıtt, még az utcán is tanulni szokott - éppen hogy csak köszönt, udvariatlan egy fiú.

39

Votini ki volt öltözve, akár egy páva: pirossal kivarrott szattyánbır csizmát, hímzett, selyembojtos ruhát, fehér hódprém kalapot viselt, még zsebórája is volt. De ezúttal pórul járt a páváskodásával. Már jó ideje sétálgattunk a parkban, amikor Votinival elıreszaladtunk, a papáját jól lehagytuk, mert nagyon lassan ment. Megálltunk egy kıpadnál, egy szegényesen öltözött fiú mellett, fáradtan, lehajtott fejjel üldögélt a padon. Egy bácsi, az apja lehetett, föl-alá sétált a fák alatt, és újságot olvasott. Leültünk. Votini középre került. Eszébe jutott a szép ruhája, s azt akarta, hogy csodálja meg és irigyelje a mellette ülı fiú.

- Láttad a csizmámat? - kérdezte tılem, s fölemelte a lábát. Azért mondta, hogy a másik fiú megnézze. De az rá se hederített.

Erre leengedte a lábát, a selyembojtjait kezdte mutogatni, és a fiúra sandítva közölte, hogy a selyembojtok nincsenek ínyére, ki akarja cserélni ezüstgombokra. A fiú erre se figyelt oda.

Votini ekkor az ujján pörgette a fehér hódprém kalapot. A fiú azonban, mintha szándékosan tette volna, egy pillantásra se méltatta.

Votini mérgesen elıvette zsebóráját, fölkattintotta, s megmutatta a kerekeket. A fiú mereven maga elé nézett.

- Aranyozott ezüst? - kérdeztem. - Nem - felelte -, tiszta arany. - Az nem lehet - tiltakoztam -, ezüst is kell, hogy legyen benne. - Dehogyis - ellenkezett, és a fiú orra elé dugta az órát, hogy

nézze már meg: - Döntsd el te - mondta neki -, most nézd meg, tiszta arany vagy se?

- Nem tudom - válaszolta a fiú szárazon. - Ó, ó, de fenn hordja valaki az orrát! - kiáltott fel dühösen

Votini. Az édesapja közben odaért, és meghallotta. Ránézett a

mellettünk ülı fiúra, aztán keményen rászólt Votinira: - Hallgass már el! - odahajolt a füléhez, s hozzátette: - Vak. Az osztálytársam összerezzent, fölpattant, s a fiú arcába

nézett. Látta, hogy a pupillája üveges, élettelen. Votini némán, lesütött szemmel, megszégyenülten álldogált. - Nagyon-nagyon sajnálom... - dadogta aztán - ...nem tudtam. A vak fiú mindentudóan és szomorúan mosolygott. - Semmi baj.

40

Hát igen, hiú ez a Votini, de nem szívtelen. Az egész úton komoly volt, egyszer sem nevetett.

AZ ELSİ HÓ

10. szombat

Vége a sétáknak a Rivoliban. Megérkezett a gyerekek öröme, lehullott az elsı hó. Tegnap este kezdett esni, sőrő, nagy pelyhekben, olyan volt, mint a jázminvirág. Jó nézni délelıtt az iskolában, amint nekiütıdnek az ablaküvegnek, és föltornyosulnak a párkányon. A tanító úr is kezét dörzsölgetve nézte, s mindenki örült, hogy hógolyót csinálhat, meg aztán jég is lesz, s arra is jó gondolni, hogy milyen remek ilyenkor körülülni a meleg kályhát.

Csak Stardi nem törıdött a hóval, teljesen belemerült a leckéjébe, öklét a halántékához szorította, ahogy szokta.

Hát még akkor milyen vidáman voltunk, amikor kijöttünk az iskolából! Föl-alá nyargalásztunk, kiabáltunk, handabandáztunk, belemarkoltunk a hóba, s úgy ugrándoztunk, mint a kiscsikók. A szülık fehér ernyı alatt vártak ránk, a rendır sisakja is fehér lett, a táskánkat is néhány pillanat alatt belepte a hó. Alig bírtunk magunkkal, mindenki örült, még Precossi, a kovács fia is, az a sápadt gyerek, aki sose nevet, meg Robetti is, aki az omnibusz elıl elrántotta azt a kisfiút, és most mankóval ugrándozik szegényke. A calabriai fiú, aki még sose látott havat, gombócot gyúrt belıle, és úgy ette, mint az ıszibarackot. Crossi, a zöldséges fia, telerakta vele a táskáját. A kis kımővesen meg halálra nevettük magunkat; amikor apa holnapra meghívta, éppen tele volt a szája hóval, és se kiköpni, se lenyelni nem merte, csak állt ott teli szájjal.

A tanító nénik is kiszaladtak, s velünk örültek, még az elsıs tanító nénim is kijött. Hogy szaladt szegényke a hóban! Zöld fátylával eltakarta az arcát, és köhögött.

A szomszéd lányiskolából száz meg száz lány rohant ki, visítoztak, ugrándoztak a fehér szınyegen, a tanító, a pedellus meg a rendır nem gyızött kiabálni:

- Menjetek haza! Hazafelé! - Közben a szájukba repült a hó, a bajszuk, a szakálluk csupa fehér lett. De ık is nevettek, hogy milyen nagyon örülünk a télnek...

41

Örültök a télnek... Pedig sok gyereknek nincs meleg ruhája, cipıje, nem várja ıket meleg kályha. Ezrével vannak, akik csak hosszú gyaloglással érnek be a faluba, városba, s fagyos kezükben még egy-egy hasáb fát is vinniök kell, hogy befőthessenek az iskolában. Százával akadnak iskolák, melyeket jóformán betemet a hó, kietlenek és sötétek, mint egy barlang, a gyerekek majd megfulladnak a füstben, vagy vacog a foguk a hidegtıl, és rettegve nézik a szőnni nem akaró hóesést, mert egyre több és több hó halmozódik a távoli házuk tetejére, s lavinával fenyeget. Ti ünneplitek a telet, gyerekek. De gondoljatok arra a sok ezer emberre, akiknek a tél csak nyomorúságot és halált jelent. Édesapád

A KIS KİMŐVES

11. vasárnap

A kis kımőves jött el ma hozzánk, apjától levetett zsinóros kabátja fehér volt a mésztıl meg a gipsztıl. A leginkább apám akarta, hogy eljöjjön.

Mennyit nevettünk neki! Amikor bejött, s levette ócska sipkáját, amúgy havasan belegyőrte a zsebébe, aztán olyan hanyag járással lépdelt, mint egy fáradt munkás, almaképét és krumpliorrát ide-oda forgatta, és amikor az ebédlıben meglátott egy képet (Rigolettót ábrázolja, a púpos bohócot), elıadta a híres-nevezetes tudományát: pompás nyúlpofát vágott. Amit nem lehet nevetés nélkül megállni.

Építıkockákkal játszottunk: kész csoda, milyen rettentı ügyesen készít tornyokat, hidakat, és nagyon komolyan dolgozik rajtuk, egy felnıtt se lehet türelmesebb. Két torony közt a családjáról beszélt: padlásszobában laknak, az apja esti iskolába jár, olvasni tanul, az édesanyja Biellába valósi. Nagyon szerethetik a gyereküket, mert bár szegényesen van öltözve, de jó melegen. És szépen meg van foltozva minden ruhája, a nyakkendıjén is látszik, hogy a mamája kötötte meg. A papája nagy, magas ember, akár egy óriás, alig fér be az ajtókon. De nagyon jó ember, a fiát nyúlpofácskának hívja. A gyerek viszont kicsi.

Négykor uzsonnáztunk, kenyeret és mazsolát, a kanapén ültünk, és amikor fölálltunk, nem tudom miért, de apa nem akarta,

42

hogy leporoljam a háttámlát, amikor a kis kımőves kabátjától mészporos lett. Elkapta a kezem, és aztán titokban ı tisztogatta le.

Játék közben a kis kımővesnek leesett egy gomb a zubbonyáról, anyám fölvarrta, a kis kımőves egészen belepirult, úgy csodálkozott, és olyan zavarba jött - még a lélegzetét is visszafojtotta.

Aztán megmutattam neki a karikatúraalbumot, és talán nem is tudott róla, de minden torzképet sorra utánzott, és olyan jól, hogy a papa is nevetett. A pajtásom meg olyan boldog volt, hogy induláskor elfelejtette föltenni a sapkáját, és a lépcsıfordulón még egyszer nyúlpofát vágott nekem.

A nyúlpofát Antonio Rabuccónak hívják, nyolcéves és nyolchónapos...

Tudod, fiam, miért nem akartam, hogy letisztogasd a kanapét? Mert ha meglátja a barátod, szemrehányásnak veszi, hogy bepiszkította. És ez nem volna rendjén: elıször is nem szándékosan tette, másodszor, mert az édesapja ruhájában volt, aki munka közben lett mászporos, és aki dolgozik, az nem piszkos - az poros, meszes vagy amit akarsz, de nem piszkos. A munkától nem lesz piszkos az ember. Sose mondd egy munkából jövı emberre, hogy piszkos. Inkább azt mondd, látszik a ruháján, hogy dolgozott. Ezt ne felejtsd el. És szeresd a kis kımővest, mert a pajtásod és mert munkásgyerek.

Édesapád

A HÓGOLYÓ

16. péntek

Csak esik, esik a hó, és tegnap délelıtt rémséges dolog történt, amikor kijöttünk az iskolából.

Egy csapat fiú hógolyózott, de most már vizes a hó, és olyan kemény és nehéz a hógolyó, mint egy kı. Sok ember jött-ment a járdán.

Egy bácsi kiabált: - Hagyjátok abba, fiúk! - És ebben a pillanatban a másik

oldalról éles kiáltás hallatszott, és láttuk, hogy egy öregembernek leesik a kalapja, ı maga megtántorodik, arcához kapja a kezét, és mellette egy fiú azt kiabálja:

- Segítség! Segítség!

43

Mindenfelıl odarohantak. Az öregembert eltalálta a szemén egy hógolyó. A gyerekek menten szétspricceltek. Én a könyvesbolt elıtt vártam a papára, aki bent volt, és láttam, amint néhány osztálytársam odajön, és az emberek közé vegyül; úgy tettek, mintha a kirakatokat néznék. Köztük volt Garrone a szokásos kenyerével, Coretti, a kis kımőves, Garoffi, a bélyeggyőjtı.

Közben nagy tömeg győlt az öreg bácsi köré, egy rendır is volt ott, ide-oda rohangáltak az emberek, és kérdezısködtek:

- Ki volt az? Ki volt az? Te? Mondjátok meg, ki tette? - és a gyerekek kezét nézték, hogy kié havas.

Hallottam, hogy Garrone halkan azt mondja Garoffinak: - Menj, jelentkezz, gyávaság volna, ha engednéd, hogy mást

fogjanak el. - Nem szándékosan csináltam! - felelte Garoffi, és úgy

reszketett, mint a nyárfalevél. - Az mindegy. Kötelességed, hogy szólj! - hajtogatta Garrone. - Nem merek! - Szedd össze magad, veled megyek. A rendır meg a többi ember egyre hangosabban kiáltozott: - Ki volt az? Ki? A szemüvege belement a szemébe!

Megvakították! Gazemberek! Azt hittem, Garoffi menten összeesik. - Gyere - szólt rá Garrone határozottan -, majd én megvédlek. A karjánál fogva lökdöste elıre, s közben úgy támogatta, mint

egy beteget. Az emberek nézték, s azonnal tudták, mirıl van szó, néhányan fölemelt ököllel rohantak feléjük. De Garrone eléjük állt.

- Tíz felnıtt menne egy gyereknek? - kiabálta. Erre az emberek visszahúzódtak, egy rendır kézen fogta Garoffit, a tömeg utat nyitott. A rendır egy száraztésztát árusító boltba vezette Garoffit, ahová a sebesültet is bevitték.

Én már az elıbb láttam, hogy a sebesült egy öreg tisztviselı, a mi házunkban lakik, a negyedik emeleten, az unokaöccse is vele lakik. A sebesült egy széken ült, és zsebkendıt szorított a szemére.

- Nem szándékosan tettem! - habogta Garoffi, félholtan az ijedségtıl. - Nem szándékosan tettem!

Két-három ember belökte az üzletbe. - Térden állva kérj bocsánatot! - parancsoltak rá, és a földre

taszították.

44

Két erıs kar azonban talpra rántotta, és határozott hangon azt mondta:

- Nem, emberek! - Az igazgatónk volt, aki mindent látott. - Volt bátorsága, hogy jelentkezzék, tehát nincs joguk, hogy megalázzák - tette hozzá.

Nagy csönd lett. - Kérj bocsánatot! - szólt az igazgató úr Garoffinak. Garoffi

sírva fakadt, átölelte az öregember térdét, az meg tapogatózva kereste a gyerek fejét, és megsimogatta a haját.

- Na, gyerek, menj haza! - mondták erre a többiek. Édesapám kivitt a tömegbıl, és már az utcán kérdezte:

- Enrico, hasonló esetben volna bátorságod jelentkezni? Azt mondtam, hogy igen. - Add becsületszavadat - kérte apa. - Becsületszavamra.

A TANÍTÓNİK

17. szombat

Garoffi egész nap reszketett, attól félt, hogy a tanító úr alaposan megmossa a fejét, de a tanító úr nem jött be, és a helyettese is hiányzott, úgyhogy Cromi tanító néni volt velünk. İ a legidısebb, két nagy fia van, és néhány anyukát, akinek a gyereke most hozzánk jár, ı tanított írni-olvasni.

Ma szomorú volt, mert az egyik fia beteg. Amikor bejött az osztályba, nagy lárma támadt, de ı csak szép nyugodtan annyit mondott:

- Tiszteljétek ısz fejemet, nemcsak tanító néni vagyok, hanem anyuka is.

Senki se mert megszólalni, még a tenyérbe mászó képő Franti is csak titokban csúfolta ki.

Cromi tanító néni osztályába az öcsém tanítónıjét, Delcatit küldték, az ı helyére meg azt, akit „kis apácának” becéznek, mert mindig sötét ruhát visel, fekete köténnyel, az arca picike és fehér, a haját lesimítva hordja, és olyan tiszta a szeme, akár egy gyereknek, a hangja vékonyka, mintha mindig imádkozna.

Anyám nem is érti: olyan félénk és szelíd, a hangját sose emeli fel, alig hallani, nem kiabál, nem dühöng, nála mégis jók a gyerekek,

45

a legvásottabbak is meghunyászkodnak; ha fölemeli az ujját, olyan csönd van az osztályában, mint a templomban - ezért is hívják kis apácának.

De egy másik tanító néni is nagyon tetszik: az elsı osztály az övé, egészen fiatal, rózsás arcán két gödröcske van, piros tollas kalapot hord, a nyakában sárga kis üvegkereszt lóg. Mindig jókedvő, és az osztálya is vidám, sokat mosolyog; amikor csilingelı hangján kiabál, az olyan, mintha énekelne, a pálcájával az asztalt veri, és tapsol, ha csöndet akar, és amikor vége a tanításnak, folyton a gyerekek közt szaladgál, hogy álljanak sorba. Az egyiknek a gallérját igazítja meg, a másiknak begombolja a kabátját, nehogy megfázzon, még az utcára is utánuk megy, nehogy hajba kapjanak, és a szülıknek rimánkodik, ne büntessék meg otthon a gyerekeket, a köhögısöknek cukorkát ad, és ha fázik a kezük, odaadja a muffját. A kisebbek egy pillanatra se hagyják békén, simogatják, követelik, hogy puszilja meg ıket, a fátylát, a kabátját huzigálják, ı meg hagyja, csak nevet, mindet megcsókolgatja, és mindig kócosan, rekedten kerül haza, egészen kifárad, de boldogan mosolyog a gödröcskéivel, még a piros toll is nevet a kalapján. Rajzot is tanít, és ı tartja el az anyukáját meg az öccsét.

LÁTOGATÓBAN A SEBESÜLTNÉL

18. vasárnap

A piros tollas tanító nénihez jár az unokaöccse annak az öreg tisztviselı bácsinak, akinek a szemét Garoffi hólabdája megsebesítette. Láttuk is ma a fiút a nagybátyjánál, aki úgy bánik vele, mint a saját gyerekével. Éppen befejeztem a jövı heti elbeszélés másolását az a címe, hogy A kis firenzei címíró, a tanító úr adta ide -, amikor apám szólt:

- Menjünk föl a negyedikre, nézzük meg, hogy van a szeme annak a bácsinak.

Félhomályos szobába léptünk be, az öreg bácsi párnákkal feltámasztva ült az ágyban, mellette a felesége, és a sarokban ott játszott az unokaöccse is. A sebesültnek be volt kötve a szeme. Nagyon örült apámnak, leültetett bennünket, és elmondta, hogy már jobban van, nem veszti el a szemét, néhány nap múlva egészen meggyógyul.

46

- Szerencsétlen véletlen volt - tette hozzá -, nagyon bánt, hogy annyira megijedt az a szegény fiú.

Aztán az orvost említette, hogy most kell jönnie. Éppen itt tartott, amikor csöngettek.

- A doktor - mondta a felesége. Kinyílt az ajtó... És kit látnak szemeim? Garoffit, hosszú

kabátjában, lesütött szemmel áll a küszöbön, nem mer beljebb lépni. - Ki az? - kérdezte a beteg. - Az a fiú, aki a hólabdát dobta - felelte apám. Erre a bácsi: - Ó, szegény fiam, gyere, gyere ide! Azért jöttél, hogy

megkérdezd, hogy van a sebesült, ugye? Hát jobban van, nyugodj meg, jobban, már majdnem meggyógyult. Gyere csak.

Garoffi zavarában se látott, se hallott, elindult az ágy felé, de alig tudta visszatartani a könnyeit. Az öreg bácsi megsimogatta, de Garoffi nem bírt megszólalni.

- Köszönöm - nyugtatgatta a beteg -, mondd csak meg a szüleidnek, hogy minden rendben van, ne aggódjanak.

Garoffi azonban nem mozdult, csak állt ott, mint aki mondani szeretne valamit, de nem mer.

- Mit akarsz mondani? Mit? - Én... semmit. - Akkor isten veled, fiacskám! Viszontlátásra! Menj csak, és

nyugodj meg. Garoffi elment az ajtóig, ott legyökerezett, visszafordult a

bácsi unokaöccse felé, aki nagy kíváncsiságában utánaeredt. Aztán Garoffi hirtelen elıvett valamit a kabátja alól, és a fiú kezébe nyomta.

- Ezt neked hoztam - ezzel már el is inalt. A fiú odavitte az ágyhoz, amit kapott. Megnézték, az volt

ráírva: Ajándék. Belekukkantottak, és csodálkozva kiáltottak föl. A híres-nevezetes bélyegalbum volt! Garofíi erre alapozta

minden reménységét, ebbe ölt annyi munkát. Szegény fiú legfıbb öröme, féltett kincse, s most elajándékozta, csak hogy megbocsássanak neki.

47

A KIS FIRENZEI CÍMÍRÓ

(A tanító úr decemberi elbeszélése)

Negyedik elemibe járt. Egy firenzei vasúti hivatalnok legidısebb fia volt. Tizenkét éves, kedves, fekete hajú, fehér bırő gyerek, apja keveset keresett, a család nagy volt, sokat nélkülöztek. Szülei nagyon szerették, elnézıen és jól bántak vele. Apja csak egy dologban nem ismert tréfát: a tanulásban. Sokat követelt, a fiúnak minél elıbb álláshoz kell jutnia, hogy segíthessen a családon. S ha valaki gyorsan akar elérni valamit, akkor sokat kell dolgoznia. A fiú tanult is rendesen, édesapja mégis mindig buzdította. A férfi nem volt már fiatal, és a sok munka is idı elıtt megöregítette. A hivatali munkáján kívül másolást is vállalt, s fél éjszakát az asztalnál görnyedezett. Az utóbbi idıben egy könyves lapkiadónak dolgozott, az elıfizetık nevét és címét írta papírcsíkokra, amiket aztán az újságokra ragasztottak. Minden ötszáz címszalagért három lírát kapott. Nagy, szabályos betőkkel írt.

Fárasztó munka, gyakran panaszkodott is a családjának: - Egészen tönkremegy a szemem. Kimerítı ez az éjszakai

munka. Egyszer a fia azt találta mondani: - Papa, hadd csináljam egy kicsit helyetted. Tudod, éppen

olyan az írásom, mint a tiéd. Édesapja azonban tiltakozott: - Nem, fiacskám, neked tanulnod kell. Az iskola sokkal

fontosabb a címszalagjaimnál. Nem visz rá a lélek, hogy akár egy órádat is elraboljam. Köszönöm, de nem akarom, ne is beszéljünk róla.

A fiú tudta, hogy ezekben a dolgokban apja kérlelhetetlen, nem is erısködött. Inkább a tettek mezejére lépett.

Tudta, hogy édesapja pontosan éjfélkor hagyja abba a munkát, s megy a hálószobába. Hébe-hóba hallotta is, hogy amikor éjfélt üt az óra, megreccsen a szék, s fölhangzanak apja léptei. Az egyik éjjel megvárta, míg lefekszik, akkor szép halkan felöltözött, tapogatózva a kis szobába ment, meggyújtotta a petróleumlámpát, s odaült az íróasztalhoz, melyen az üres papírcsíkok sorakoztak, mellettük a címjegyzék. Nekilátott, gondosan utánozta apja írását. Jókedvően,

48

elégedetten dolgozott, bár egy kicsit félt. A kész szalagok szépen gyarapodtak. Idınként letette a tollat, megdörzsölgette a kezét, aztán még gyorsabban folytatta a munkát, közben fülelt és mosolygott. Százhatvanat írt meg: egy líra!

Ekkor abbahagyta, helyére tette a tollat, eloltotta a lámpát, s lábujjhegyen visszalopakodott az ágyába.

Délben az édesapa jókedvően ült asztalhoz. Az égvilágon semmit se vett észre. Gépiesen szokott dolgozni, órára mérte a munkát, és a szalagokat csak másnap számolta meg.

- Na, Giulio - veregette meg a fiú vállát -, többet bír még az apád, mint gondolnád! Az éjjel két óra alatt jó egyharmaddal többet írtam meg, mint máskor. Gyors még a kezem, és a szemem is tudja a kötelességét.

Giulio boldogan mondogatta magában: „Szegény papa, a pénzen kívül még azt az örömet is megszerzem neki, hogy azt hiszi, megfiatalodott. Csak így tovább!”

Annyira fölbuzdult a sikeren, hogy a következı éjjel ismét fölkelt, és munkához látott. És ez így ment éjszakákon át. Apja nem vett észre semmit, csak egyszer kiáltott föl vacsoránál:

- Hogy mennyi petróleum fogy mostanában! Furcsa! Giulio összerezzent, de aztán másra terelıdött a szó. És az

éjszakai munka folyt tovább. Csakhogy ezzel az örökös virrasztással sosem pihente ki

magát, s reggel fáradtan kelt fel, az esti lecketanuláskor pedig alig bírta nyitva tartani a szemét. Egyik este - életében elıször - elaludt a füzet fölött.

- Hahó, hahó! Ébresztı! - kiáltott rá az apja, s összecsapta tenyerét.

Giulio összerezzent, és újra munkához látott. A következı napokon azonban megismétlıdött a dolog, sıt, még rosszabb lett a helyzet: elbóbiskolt a könyvek fölött, a szokottnál késıbb kelt, s egyáltalán nem főlt a foga a tanuláshoz.

Édesapja figyelni kezdte, gondolkodóba esett, végül szemrehányásokat tett a fiúnak.

Nem kellett volna. - Giulio - kezdte egy reggel -, megváltoztál, nem vagy már

olyan ıszinte, mint régen. Nem tetszik ez nekem. Vigyázz, fiam,

49

minden reménységünk tebenned van. Elégedetlen vagyok veled, érted?

Élete elsı komoly szidására a fiú megzavarodott. „Bizony - gondolta -, nem mehet így tovább. Abba kell

hagynom.” Aznap este azonban édesapja vidáman jelentette be: - Tudjátok, hogy ebben a hónapban harminckét lírával többet

kerestem a címírással, mint a múlt hónapban? - Ezzel egy tálca süteményt varázsolt elı az asztal alól: a gyerekeknek vette, hadd ünnepeljék meg a rendkívüli keresetet.

A gyerekek tapsoltak örömükben, Giulio pedig összeszedte magát, s arra gondolt:

„Nem, szegény papa, nem hagyhatom abba, inkább összeszorítom a fogam, és egész nap tanulok, de folytatom, érte és mindnyájunkért.”

- Harminckét lírával több! - tette hozzá édesapja. - Igazán örülök... De ezzel a gyerekkel - mutatott Giulióra - gondban vagyok.

Giulio szótlanul, visszafojtott könnyekkel fogadta a szemrehányást, de nagy békességet is érzett. És folytatta a munkát. Csakhogy egyre fáradtabb lett, már alig tudta tartani magát. Két hónapja dolgozta már végig a fél éjszakát. Apja folyton szidta, s egyre jobban haragudott rá.

Az egyik nap aztán bement az iskolába érdeklıdni, s a tanító úr ezzel fogadta:

- Hát valahogy elboldogul a fiú, mert van esze. Csak a régi szorgalom hiányzik belıle. Egész nap bóbiskol, ásítozik, sosem figyel. A fogalmazásokat összecsapja, az írása csúnya. Sokkal, de sokkal többre volna képes!

Aznap este apja félrevonta Giuliót, s olyan keményen beszélt vele, mint még soha.

- Giulio, látod, mennyit dolgozom, egészen belebetegszem, csak hogy a család boldoguljon. És te nem segítesz. Nem szeretsz bennünket, se a szüleidet, se a testvéreidet.

- Ne, papa, ne mondj ilyet! - fakadt sírva a fiú, s már nyitotta a száját, hogy mindent bevalljon.

Édesapja azonban félbeszakította: - Tudod, milyen helyzetben van a család, tudod, hogy

mindannyiunk jóakaratára és áldozatkészségére szükség van. Látod,

50

ezentúl még többet, kétszer ennyit kell dolgoznom. Azt hittem, kapok száz líra jutalmat ebben a hónapban a vasúttól, de épp ma reggel tudtam meg, hogy semmi se lesz belıle!

Erre a hírre Giulio menten visszanyelte kikívánkozó vallomását, és elszántan megfogadta:

„Nem, papa, nem mondok el semmit. Megırzöm a titkot, és tovább dolgozom érted, másképpen kárpótollak a fájdalomért, amit okoztam: többet tanulok. De a legfontosabb, hogy segítsek neked pénzt keresni, megkönnyítsem a munkádat, hiszen tönkremész bele”.

Újabb két hónap telt el: éjszaka munka, nappal kétségbeesett kínlódás és keserő apai szemrehányások. De a legrosszabb az volt, hogy az édesapa lassan elhidegült a fiától, ritkán szólt hozzá, úgy kezelte, mint egy rossz fiút, akitıl már nem lehet várni semmit, még a tekintetét is kerülte. Giulio észrevette, majd megszakadt a szíve, amikor apja hátat fordított neki, lopva csókot küldött utána, és a tekintete csupa gyöngédség és szomorúság volt.

Lefogyott, megsápadt, s egyre nehezebben ment a tanulás. Tudta, hogy egyszer abba kell hagynia, s minden este fogadkozott:

„Ma éjjel nem kelek föl” - ám amikor éjfélt ütött az óra, képtelen volt betartani ígéretét, lelkifurdalás fogta el, úgy érezte, ha ágyban marad, elmulasztja kötelességét, megfosztja apját és a családot egy egész lírától. És fölkelt.

Sokszor megfordult a fejében, hogy apja egyszer fölébred, és meglepi vagy véletlenül észreveszi a csalást, ha megszámolja a címszalagokat - és akkor persze vége az egésznek, neki nem kéne megtennie azt a lépést, amire nem képes.

Közben folytatta a munkát. Egyik este azonban olyasmit mondott az édesapja, ami döntı

lett. Anyja ránézett, és úgy találta, hogy még a szokottnál is sápadtabb és nyúzottabb.

- Giulio, te beteg vagy - mondta, majd a férjéhez fordult: - Giulio beteg. Nézd, milyen sápadt! Giulio, fáj valamid?

Apja futólag rápillantott. - Ugyan, csak a rossz lelkiismeret bántja, attól ilyen sápadt.

Amikor szorgalmas és jó gyerek volt, akkor bezzeg nem így festett! - De hát beteg! - kiáltott föl az édesanyja. - Nem érdekel - válaszolta az apa.

51

Mintha tırt döftek volna Giulio szívébe. Nem érdekli az édesapját! İt, aki régebben reszketett érte, ha csak elköhintette magát...

„Nem, apám - mondta magában szorongó szívvel -, most már igazán abbahagyom, nem tudok élni, ha nem szeretsz, azt akarom, hogy megint szeress, elmondok mindent, nem csaplak be többé, úgy tanulok, mint régen. Lesz, ami lesz, csak te szeress, édesapám! Most igazán betartom, amit megfogadtam!”

Éjfélkor mégis fölkelt, inkább csak megszokásból; s ha már fent volt, el akart búcsúzni a békés, éjszakai szobától, ahol annyit körmölt boldogan és szeretettel, hogy segíthet. De ahogy ott állt, a lámpa fényénél meglátta az üresen fehérlı címszalagokat, melyekre soha többé nem írja a közben kívülrıl megtanult neveket és címeket, szomorúság fogta el, hirtelen mozdulattal a tollért nyúlt, de levert egy könyvet.

Megfagyott ereiben a vér. Ha apja fölébredt! Nem valami gonoszságon kapja rajta... amúgy is elhatározta, mindent bevall, mégis... Már hallja is lépteit a sötétben; anyja felébredt és megijedt. Elıször gondolt rá, hogy apja mennyire megszégyenül, ha rájön. Megrémült. Lélegzetét visszafojtva fülelt. Nem hallott semmit. A kilincsre figyelt - semmi. Apja nem ébredt fel. Megnyugodott. Az egész ház aludt.

Íráshoz látott. És győltek, győltek a címszalagok. Lentrıl, a kihalt utcáról hallotta a rendır ütemes lépteit, aztán egy kocsi zörgött el a ház elıtt, majd egy idı után egész sor kocsi haladt el lassan. Mély csönd, csak néha verte fel kutyaugatás. Körmölt és körmölt.

Közben édesapja egész idı alatt a háta mögött állt. Fölébredt, amikor leesett a könyv, s megvárta az alkalmas pillanatot, a kocsizörgés elnyomta léptei zaját meg az ajtó nyikorgását. Ott állt, ısz feje Giulio fekete feje fölé hajolt, s nézte, amint a papíron serceg a toll, s egy pillanat alatt kitalált mindent, emlékezett mindenre, tudott mindent. Kétségbeesés fogta el, megbánás, gyöngédség szögezte a fia háta mögé.

Giulio hirtelen fölkiáltott: két kar ölelte át görcsösen a fejét. - Papa, papa, ne haragudj! Bocsáss meg! - sikoltotta, amikor

meghallotta apja sírását.

52

- Te, te bocsáss meg nekem! - zokogta az édesapa, s fia homlokát csókolta. - Most már mindent értek, mindent tudok, nekem, nekem kell bocsánatot kérnem tıled! Micsoda áldozatkész fiam van nekem! Gyere, gyere velem!

Édesanyja ágyához vonszolta vagy inkább vitte. - Csókold meg ezt a gyereket! Ez egy szent! Három hónapja

virraszt és dolgozik értem, s én még szomorítottam a szívét, neki, a pénzkeresınek!

Édesanyja a mellére szorította, s egy ideig szólni sem tudott. - Gyerekem, menj aludni, azonnal menj pihenni - mondta

aztán. - Vidd az ágyba! - kérte férjét. Az apa szinte a karjában vitte a szobájába, lefektette,

simogatta, megigazgatta a párnáját, a takaróját. - Köszönöm, papa - ismételgette a fiú -, köszönöm, de most

feküdj le. Olyan boldog vagyok, menj, feküdj le, papa. Apja azonban látni akarta, amint álomba merül, ott ült

mellette, fogta a kezét, s azt mondogatta: - Aludj, aludj, édes fiacskám! És Giulio végre kimerülten elszunnyadt, hosszú-hosszú órákig

aludt, s hónapok óta elıször volt nyugodt pihenése, álmodott szépeket. Hasára sütött a nap, mire felébredt. Elıször csak megérezte, aztán meg is látta apja ısz fejét az ágy szélére hajtva - ott töltötte az éjszakát, s még aludt -, homloka éppen a fiú szívén nyugodott.

AZ AKARAT

28. szerda

Osztályunkban Stardi az egyetlen, akinek volna ereje ahhoz, amit a firenzei fiú megtett.

Ma délelıtt két dolog történt az iskolában: Garoffi visszakapta a bélyegalbumát, még három guatemalai bélyeg is volt benne - hónapok óta kutatott utánuk -, majd megbolondult örömében. A másik esemény: Stardi áll a második helyen a tanulásban. Derossi után rögtön ı következik! Nagyon csodálkoztunk. Ki gondolta volna októberben, amikor az apja behozta abban az óriási zöld kabátjában, s azt mondta a tanító úrnak:

- Kérem, legyen hozzá türelemmel, nehézfejő gyerek!

53

Eleinte mindenki fafejőnek hívta. İ viszont kijelentette: - Vagy megszokom, vagy megszököm - és betegre tanulta

magát, éjjel-nappal, iskolában, otthon, séta közben, összeszorított fogakkal, ökölbe zárt kézzel, birkatürelemmel tanult. Nem törıdött a csúfolódókkal, belerúgott abba, aki óra alatt zavarta - makacsul járta a maga útját, mígnem majd’ mindenkit megelızött.

Egy kukkot se értett a számtanból, fogalmazásaiban hemzsegtek a hibák, egy-egy hosszabb mondatot képtelen volt bemagolni - azelıtt. És most: hibátlanul ír, kívülrıl fújja a leckét.

Messzirıl lerí róla, hogy vasakarata van, látni a tömzsi testérıl, a szögletes fejérıl, nyaka nincs is, a keze rövid, vaskos, a hangja nyers. Mindenbıl tanul, még az újságcikkekbıl, a kifüggesztett színlapokból is, s ha hozzájut tíz soldóhoz, rohan a könyvesboltba: szép kis könyvtárat győjtött már össze. Egyszer jókedvében kiszaladt a száján, hogy nézzem meg. Amúgy senkivel se áll szóba, nem is játszik velünk, a padban ül, halántékához szorított ököllel, mereven, mint egy kıszikla, és csak a tanító úrra figyel. Mennyit kínlódhatott szegény Stardi! Ma délelıtt a tanító úr türelmetlennek és rosszkedvőnek látszott, amikor odaadta a második helyet jelentı érmet, mégis azt mondta:

- Gratulálok, Stardi, látjátok, a türelem rózsát terem. De nem látszott elbizakodottnak, még csak el sem

mosolyodott, visszaült a padba, és megint halántékához szorította az öklét, figyelmesen és mozdulatlanul ült, mint azelıtt.

De a legszebb az volt, amikor a kapunál találkozott a papájával. Borbély az apja, tömzsi kis ember, nagy az arca, és vastag a hangja. Nem számított rá, hogy a fia kitüntetést kap, alig akarta elhinni, a tanító bácsinak kellett megerısítenie. Akkor nagyot nevetett, és jó erısen megpaskolta a fia tarkóját.

- Nahát, ez derék dolog, fiacskám - mondta jó hangosan -, csak így tovább, te kis tökfej! - és csodálkozva mosolygott rá.

A gyerekek is nevettek körülötte, csak Stardi maradt komoly. Biztosan már a holnapi leckén kérıdzött.

54

HÁLA

31. szombat

Bizonyos vagyok benne, hogy ez a Stardi nevő osztálytársad sose panaszkodik a tanítójára.

„A tanító úr türelmetlennek és rosszkedvőnek látszott” jegyzed meg szemrehányóan. Gondold csak meg, hányszor vagy te türelmetlen, és kivel? Az édesapáddal, az édesanyáddal, akikkel szemben bőn a türelmetlenséged. Oka van a tanítódnak, ha néha kijön a béketőrésbıl.

Gondold csak el, hány éve dolgozik gyerekekkel, s ha sok kedvességgel és szeretettel találkozik is, a hálátlan diákokat is el kell viselnie, akik visszaélnek jóságával, nem ismerik el a munkáját, és végül több keserőséget kell lenyelnie, mint amennyi öröm éri. A helyében a világ legszentebb embere is kijönne olykor a béketőrésébıl.

S ha tudnád, hányszor megy tanítani betegen, csak azért, mert a rosszulléte nem olyan súlyos, hogy otthon maradhasson, s azért türelmetlen, mert szenved, s nagyon fáj neki, hogy észre se veszitek a betegségét, sıt visszaéltek vele! Becsüld meg és szeresd a tanítódat, kisfiam! Apád is tiszteli és szereti, mert életét szenteli nektek, gyerekeknek, akik hamar megfeledkeznek róla. Szeresd, mert élesíti elmédet, és nemesebbé teszi lelkedet, mert egyszer, felnıttkorodban, amikor mi már nem leszünk, arca az enyém mellett gyakran felsejlik majd elıtted, és fájdalmat, fáradtságot látsz majd rajta, melyre most nem figyelsz, de harminc év múlva bánt majd. S akkor szégyellni fogod, hogy nem szeretted eléggé, hogy lelketlenül viselkedtél.

Szeresd a tanítódat, mert a népiskolai tanítók nagy családjához tartozik: ötvenezren élnek szerte Olaszországban, akik szellemi atyjai a milliónyi hozzád hasonló gyereknek. Munkájukat nem ismerik el rendesen, nem fizetik meg tisztességesen, pedig hazánknak ık nevelik a mainál jobb nemzedéket.

Nekem nem elég az, ha engem szeretsz - szeretned kell mindenkit, aki jó hozzád, s szüleid után elsı helyen áll a tanító úr. Úgy szeresd, mint a bátyádat, és akkor se haragudj rá, amikor megszid vagy amikor igazságtalannak érzed. Szeresd, ha vidám és kedves, de még jobban szeresd, ha szomorú. Mindig szeresd. És mindig tisztelettel ejtsd ki azt a szót, hogy tanító, mert a szülı után a legszebb szó, amivel az egyik ember a másikat illetheti.

Édesapád

55

JANUÁR

A SEGÉDTANÍTÓ

4. szerda

Igaza volt apának: a tanító úr azért volt rosszkedvő, mert beteg. Három napja a kis segédtanító bácsi jön helyette, olyan sima az arca, mint egy gyereknek.

Gonosz dolog történt ma. Már az elsı két napon nagy lárma volt az osztályban, mert a segédtanító türelmes ember, csak azt hajtogatja folyton:

- Maradjatok csöndben, kérlek benneteket, maradjatok csöndben.

Ma délelıtt aztán elszabadult a pokol. Olyan zsivaj volt, hogy a saját hangját se hallotta, s hiába figyelmeztetett, rimánkodott. Kétszer az igazgató bácsi is benézett. Falra hányt borsó: a zsibvásár egyre nagyobb lett. Garrone és Derossi többször hátrafordult, pisszegett, integetett, hogy ez már több a soknál. Senki se ügyelt rájuk. Csak Stardi maradt nyugton, halántékához szorított ököllel ült, s talán híres-nevezetes könyvtárán járt az esze, meg Garoffi, a bagolyorrú bélyeggyőjtı: egy zsebtintatartót készült elárverezni, s a jelentkezık listáját írta össze. A többiek fecsegtek, vihogtak, a padba szúrt tollhegyekkel cincogtak, kenyérgalacsinnal csúzliztak.

A segédtanító úr hol az egyik, hol a másik gyerek karját kapta el, megrázta, egyiküket kiállította - de hiába. Már nem tudta, melyik szenthez fohászkodjon.

- Mért viselkedtek így? - rimánkodott. - Azt akarjátok, hogy engem vegyenek elı? - Öklével rávágott a tanári asztalra, s dühösen, majdnem sírva kiabálta:

- Csöndet! Csöndet! Csöndet! Még hallgatni is rossz volt. A lárma egyre nagyobb lett. Franti

megcélozta egy papírnyíllal, többen nyávogtak, mások összeverekedtek. Leírhatatlan felfordulás volt. Aztán nyílt az ajtó, s bejött a pedellus:

- Tanító úr, az igazgató úr hívatja.

56

Szegényke fölállt, és kétségbeesett mozdulattal kisietett. A lárma nıttön-nıtt. Garrone azonban magából kikelve fölpattant, s ökölbe szorított kézzel, a dühtıl fojtott hangon kiabálta:

- Hagyjátok abba! Komiszak vagytok! Visszaéltek azzal, hogy olyan rendes ember. Ha szétverné a fejeteket, akkor bezzeg kussolnátok! Gyáva banda! Az elsıt, amelyik megnyikkan, kint megvárom, és esküszöm, akár az apja szeme láttára is kitépem a fülét!

Elhallgattak. Jó volt nézni Garronét, amint szikrázó szemmel állt az osztállyal szemben. Olyan volt, mint egy dühös kis oroszlán. Egyenként a szemébe nézett minden pimaszkodónak - sorra lehajtották fejüket.

Amikor a segédtanító úr vörös szemmel visszajött, egy pisszenést se lehetett hallani. Elcsodálkozott. Aztán látta Garrone feldúlt, remegı arcát, s azonnal rájött, mi történt.

- Köszönöm, Garrone - mondta szeretettel, mintha a testvéréhez szólna.

STARDI KÖNYVTÁRA

6. péntek

Meglátogattam Stardit, az iskolával szemben lakik, és irigység fogott el, amikor láttam, milyen szép könyvtára van. Nincs sok pénze, nem vehet sok könyvet, de nagy gonddal ırzi az iskolakönyveit is meg a szülei ajándékait is; ha pénzt kap, félreteszi, és a könyvesboltban költi el: szép kis könyvtárat győjtött, s amikor az édesapja észrevette, hogy fiának szenvedélye lett a könyv, vett neki egy szép zöld függönyös könyvespolcot diófából, s a könyveket beköttette, most olyan színőek a könyvek, amilyen Stardinak tetszik.

Megránt egy zsinórt, széthúzódik a zöld függöny, s elıbukkan három sor színes könyv, szép rendben, fényesen, gerincükön aranybetők. Novelláskötetek; útleírások, versek - még képeskönyvek is vannak. És nagyon jól rendezi el a színeket, a fehér könyvek mellé pirosak kerülnek, a sárgák mellé feketék, a kékek mellé fehérek, messzirıl is nagyon szépen mutatnak.

Katalógust is csinált. Mint egy igazi könyvtáros. Mindig a könyvei közt matat, porolgatja, lapozgatja ıket, a kötésüket nézegeti. Látni kell, milyen vigyázva nyitja ki ıket azzal a rövid,

57

vaskos kezével, belefúj a lapok közé, hogy könnyebben nyíljanak szét. Olyanok is, akár az újak.

Én meg hogy tönkreteszem a könyveimet! Stardi minden új könyvét ünnepélyesen megsimogatja, a helyére teszi, aztán kiveszi, megnézegeti minden oldalról, úgy dédelgeti, mint egy kincset. Egy álló óráig mutogatta ıket. Annyit olvas, hogy belefájdul a szeme.

Az apja is bejött, megveregette a tarkóját, tılem pedig megkérdezte azon a vastag hangján:

- Na, mit szólsz ehhez a konok alakhoz? Meglátod, ez viszi valamire!

Stardi a nem éppen gyöngéd simogatás közben lehunyta szemét, mint egy nagy vadászkutya. Nem tudom, de én nem merek viccelıdni vele, mintha nem is egy évvel volna csak idısebb nálam! Amikor búcsúzáskor azzal a mindig zord képével azt mondta: „Szervusz”, majdnem azt feleltem: „Kezit csókolom!”

Kérdeztem is apát: - Nem értem: nem lángész ez a Stardi, a modora se híres,

külsıre meg egyenesen nevetséges, mégis olyan tekintélyesnek érzem. Hogy van ez?

- Van tartása - magyarázta apám. - Egy órát voltam nála, jó, ha ötven szót mondott, egyetlen

játékot se mutatott, egyszer se nevetett, mégis szívesen voltam vele. - Mert tiszteled - válaszolta apa.

A KOVÁCS FIA

11. szerda

Igen, csakhogy Precossit is tisztelem, s ezzel még keveset mondok. Precossi apja kovácsmester; sápadt, kicsi, szomorú szemő gyerek, mindig meg van ijedve, s olyan félénk, hogy mindenkitıl bocsánatot kér. Sokat betegeskedik, mégis jól tanul. Az apja sokszor megy haza bepálinkázva, ilyenkor minden ok nélkül megveri, a könyveit, az irkáit szétdobálja. Precossinak másnap kék foltok vannak az arcán, néha föl is dagad, a szeme ég a sok sírástól. De soha nem panaszkodik az apjára.

- Megint bántott a papád! - mondják neki. - Nem igaz! - tiltakozik. - Nem igaz! - Nehogy szégyenben

maradjon az apja.

58

- Ezt a lapot nem te égetted el - mutat a tanító úr az egyik füzetére.

- De - mondja Precossi, és remeg a hangja -, beleejtettem a tőzbe.

De mi tudjuk, hogy az apja részegen fölrúgta az asztalt, és a gyertya ráborult a füzetére.

A mi házunkban laknak, egy padlásszobában, a másik lépcsıházban. A házmesterné mindent elbeszél a mamámnak, Silvia húgom meg egyik nap a teraszon hallotta, hogy a papája lerugdosta a lépcsın, mert néhány soldót kért nyelvtankönyvre.

Nem elég, hogy az apja iszákos, de a munkát is nagy ívben kerüli, a családja éhezik. Precossi sokszor nem kap otthon enni, Garrone adja neki oda a kenyerét, azt rágcsálja titokban, vagy a piros tollas tanító néni, aki elsıben tanította, hoz neki egy almát. Mégse hallani tıle soha: „Éhes vagyok, apám nem ad enni”.

Az apja néha megvárja, ha éppen az iskola elıtt megy el, sápadt, alig bír megállni a lábán, mérges, haja a homlokába hullik, sapkáját félrecsapja. Szegény Precossi mindig reszket, ha meglátja az utcán, de azért eléje szalad, mosolyog, az apja meg mintha nem is látná, egyáltalán nem figyel rá. Szegény Precossi!

A széttépett füzeteit maga varrogatja össze, a leckét kölcsönkönyvekbıl tanulja, rongyos ingét gombostővel tőzi össze, siralom nézni, ahogy óriási cipıjében, földig érı nadrágjában tornázik, a kabátja meg olyan nagy, hogy könyékig föl kell tőrni az ujját. És közben tanul, töri magát - az elsık közt lehetne, ha otthon nyugodtan tanulhatna.

Ma reggel összekarmolt arccal jött iskolába, rögtön mondták is neki:

- A papád volt, most már valld be, a papád csinálta. Mondd meg az igazgató bácsinak, majd ı beidézteti a rendırségre.

Precossi vörös arccal, remegı hangon méltatlankodott: - Nem igaz! Nem igaz! Az én apám sose ver meg! Aztán késıbb, óra alatt, a padra potyogtak a könnyei, de

amikor valaki ránézett, mosolyogni próbált. Szegény Precossi! Holnap eljön hozzánk Coretti, Derossi és Nelli. Neki is

megmondom, hogy jöjjön el. Meg akarom uzsonnáztatni, és néhány könyvet is szeretnék adni neki, a feje tetejére állítom a lakást, csak

59

hogy elszórakoztassam, és megtömöm a zsebeit gyümölccsel, csak egyszer látnám már vidámnak!

Szegény Precossi, milyen rendes gyerek, és milyen bátor!

LÁTOGATÓK

12. csütörtök

De szép csütörtök volt! Pontosan kettıkor beállított Derossi és Coretti a kis púpos Nellivel. Precossit az apja nem engedte el.

Derossi és Coretti nagyon vidámak voltak, mert útközben találkoztak Crossival - ı az, akinek béna a fél karja és vörös a haja, az anyja zöldséges -, és Crossi épp egy óriási káposztát vitt eladni, a pénzen tollat akar venni, és nagyon boldog, mert az apja írt Amerikából, hogy a napokban érkezik haza.

Remek két órát töltöttünk együtt! Derossi és Coretti a legjókedvőbbek az osztályban. Apám egészen beléjük szeretett.

Corettin a csokoládébarna pulóvere volt meg a macskaprém sapkája. Olyan, mint a higany, egy percig se tud nyugton maradni, a legszívesebben mindent fenekestül felfordítana. Kora reggel már behordott egy félszekérnyi fát, mégis végignyargalta a lakást, mindent megnézett, be nem állt a szája, eleven, mint a csík, a konyhában kifaggatta a szakácsnét, mennyiért veszi a fát, s közölte, hogy az apja feleannyit se kér érte. Folyton az apjáról beszél, a 49. ezred katonája volt, részt vett a custozai csatában, Umberto herceg seregében. És milyen udvarias fiú! Mintha nem is fáspincében, hanem királyi udvarban nıtt volna fel. A vérében van a kedvesség, mint apa mondja.

Derossin is remekül mulattunk: úgy tudja a földrajzot, mint egy professzor. Behunyja a szemét, és mutatja: „Ez itt Olaszország, az Appenninek, egészen a Jón-tengerig húzódnak, itt mennek a folyók, ezek meg itt a fehér városok, amott meg a kék öblök, a zöld szigetek.” És helyes sorrendben darálja a neveket, mintha térképrıl olvasná. Megcsodáltuk, amint fölszegett fejjel, göndör szıke hajjal, lehunyt szemmel, aranygombos kék ruhájában egyenesen állt, akár egy szép szobor. Egy óra alatt majdnem három oldalt tanult meg kívülrıl, amit holnap kell elmondania Vittorio Emanuele király temetésének évfordulóján.

60

Nelli is szeretettel és csodálattal nézte, fekete vászonkötényének szélét győrögette közben, és tiszta szemével szomorúan mosolygott.

Nagyon örültem ennek a látogatásnak, valami jó érzés maradt bennem utána. Az is tetszett, hogy amikor elmentek, láttam: szegény Nellit közrefogja az a két nagy, erıs fiú, és úgy megnevetteti, hogy a könnyei potyognak.

Amikor visszamentem a szobába, akkor vettem észre, hogy hiányzik a falról az a festmény, amelyik Rigolettót, a púpos bohócot ábrázolja. Apám levette, nehogy a kis Nelli meglássa.

A KIRÁLY TEMETÉSE

17. kedd

Ma kettıkor, amikor a tanító úr bejött az osztályba, azonnal kiszólította Derossit, aki a tanári asztal mellé állt, szembe velünk, és piros arccal, csengı tiszta hangon kezdett hozzá:

- Néhány éve ezen a napon, ebben az órában ért Rómában a Pantheon elé az a gyászkocsi, mely II. Vittorio Emanuelének, Olaszország elsı királyának holttestét vitte. Huszonkilenc évi uralkodása alatt a hét államra darabolt, idegen és zsarnoki uralom alatt szenvedı olasz haza egyetlen, szabad és független állammá lett. Huszonkilenc évi uralkodását hőségével, a veszélyben tanúsított vitézségével, a gyızelmekben felmutatott bölcsességével, a sorscsapásokban megnyilatkozó állhatatosságával tette áldásossá és dicsıségessé.

Mielıtt a koszorúkkal ékesített gyászkocsi megérkezett, egész Rómán végighaladt. Útját virágesı jelezte, az ország legtávolabbi sarkaiból egybegyőlt gyászoló tömeg kísérte némán: elıtte tábornokok, miniszterek és hercegek, mögötte hadirokkantak serege vonult zászlóerdı alatt - háromszáz város képviselıi hozták el mindazt, amit egy nép hatalma és dicsısége jelképezhet, így érkezett a gyászkocsi a csodálatos templom elé, melyben a sírbolt várta a halottat.

A kocsiról tizenkét vértes katona emelte le a koporsót. E percben búcsúzott Olaszország halott uralkodójától, idıs királyától, aki oly nagyon szerette ıt. Katonájától, atyjától, történelmének huszonkilenc boldog és sikeres esztendejétıl búcsúzott Itália.

61

Nagy és ünnepélyes pillanat volt. Minden tekintet a koporsó és az olasz hadsereg nyolcvan ezredének nyolcvan gyászfátyolos zászlaja felé fordult. Nyolcvan tiszt emelte magasba a halottak, a kifolyt vér, a legszentebb dicsıség, a legmagasztosabb áldozat s a legnagyobb fájdalom nyolcvan jelképét. És amikor a koporsó elhaladt elıttük, egyszerre hajoltak meg az új ezredek szép tiszta zászlai meg a goitói, pastrengói, Santa Lucia-i, novarai, krími, palestrói, San Martinó-i, castelfidardói ütközet tépett, rongyos lobogói. Nyolcvan gyászfátyol hullott alá, nyolcvan kitüntetés koppant a koporsónak, s ez az érces hang olyan volt, mintha ezer torok kiáltaná egyszerre:

- Isten veled, vitéz jó királyunk! Néped szívében mindaddig élsz, míg csak Itália fölött a nap ragyog.

S ekkor a zászlók ismét büszkén a magasba emelkedtek, a király pedig belépett a halhatatlan hısök birodalmába.

FRANTIT KITILTJÁK

21. szombat

Egyetlen fiú volt képes vihogni, míg Derossi a király temetésérıl beszélt, Franti. Utálom. Gonosz, aljas fiú. Ha egy szülı bejön az iskolába, s panaszkodik a gyerekére, Franti kárörvendezik. Ha valaki sír, ı nevet. Garronétıl tart, a kis kımővest veri, Crossit kínozza, mert béna a karja, Precossit csúfolja, pedig mindenki nagyra tartja, még a másodikos Robettit is kigúnyolja, mert mankóval jár, mióta megmentette azt a gyereket. A nála gyengébbekkel folyton kikezd, s ha verekszik, azon van, hogy minél nagyobbat üssön és komoly fájdalmat okozzon. Van valami undok az alacsony homlokán, a zavaros szemében, amelyet egészen elrejt a viaszosvászon sapkájának ellenzıje. Semmitıl se fél, a tanító úr arcába nevet, amit csak tud, ellop, pofátlanul letagad mindent, szüntelenül beleköt a gyerekekbe, gombostővel szurkálja a szomszédait, letépi ruhájukról a gombot, de a sajátja sem kivétel, aztán eljátssza ıket, irkája, könyve rongyos, szakadt, piszkos, a vonalzója, akár egy főrész, a tollait szétharapdálja, a körmét lerágja, ruhái pecsétesek, a verekedésben folyton elszakadnak.

62

Azt mondják, az édesanyja belebetegedett, annyi bánatot okoz neki, a papája háromszor is elkergette már otthonról. A mamája idınként bejön az iskolába, érdeklıdik róla, s mindig sírva megy el.

Franti utálja az iskolát, a társait, a tanítót. A tanító úr sokszor úgy tesz, mintha nem venné észre a disznóságait, erre még nagyobb galádságokra vetemedik. Hiába, a szép szó nála nem használ, csúfot őz belıle. Ha keményen beszélnek vele, kezébe temeti az arcát, mintha sírna, pedig nevet. Egyszer három napra kitiltották az iskolából, ám amikor visszajött, még pimaszabb és álnokabb volt.

Derossi egyszer megkérdezte tıle: - Mért nem hagyod abba, nem zavar, hogy a tanító úr

tönkremegy bele? Erre megfenyegette Derossit, hogy egy szöget döf a hasába. Ma délelıtt végre elkergették az iskolából, mint egy kutyát. Az

történt, hogy a tanító úr éppen odaadta Garronénak A szárd dobos címő elbeszélést, hogy másolja le, amikor Franti a földhöz vágott egy petárdát. Óriási robbanás, beleremegett az iskola. Az egész osztály megrázkódott. A tanító úr fölugrott.

- Franti! - ordította. - Ki innen! - Nem én voltam! - és nevetett. - Kifelé! - parancsolta a tanító úr. - Eszem ágában sincs! - feleselt Franti. Erre a tanító úr végleg kijött a sodrából, odarohant hozzá, a

karjánál fogva kirángatta a padból. Franti kézzel-lábbal ellenkezett, vicsorgott, erınek erejével kellett kivonszolni.

A tanító úr jóformán a karjában cipelte az igazgató úrhoz! Egyedül jött vissza. Leült a tanári asztalhoz, kimerültén, szomorúan kezébe hajtotta fejét, rossz volt nézni.

- Harminc éve tanítok, de ilyent még nem értem meg! - kiáltott föl, s megrázta a fejét.

Pisszenni se mertünk. Keze remegett a dühtıl, homlokán az az egyenes ránc úgy elmélyült, hogy egész sebnek látszott. Szegény tanító bácsi! Mindannyian sajnáltuk.

- Tanító úr, ne szomorkodjék - állt föl Derossi. - Mi szeretjük. Erre egy kicsit földerült, és azt mondta: - Na, folytassuk az órát, fiúk.

63

A SZÁRD DOBOS

(A tanító úr januári elbeszélése)

1848. július 24-én, a custozai csata elsı napján az olasz hadsereg egyik gyalogezredének vagy hatvan katonája éppen egy magaslaton álló magányos házat készült elfoglalni, amikor váratlanul két osztrák század támadt rájuk. Hatalmas golyózáporba kerültek, alig tudtak bemenekülni a házba, és sietve eltorlaszolni az ajtókat, így is hátrahagytak néhány halottat és sebesültet.

A földszinti és az emeleti ablakokhoz rohantak, és sőrő tőzzel viszonozták az osztrákok támadását, akik egyre szorosabb félkörbe fogták a házat, s erısen tüzeltek.

Két altiszt s egy ısz hajú, fehér bajszú, szikár, zord kapitány vezette az olaszokat. Volt velük egy kis szárd dobos is, tizennégy éves, de tizenkettınek se látszott, olyan apró volt, a bıre olajbarna, szeme csillogó fekete. A százados az egyik emeleti szobából irányította a védelmet, parancsai úgy pattogtak, mint a pisztolylövések, kemény arcáról semmiféle izgalmat nem lehetett leolvasni. A dobos kissé sápadt volt, de erısen tartotta magát, fölpattant az asztal tetejére, s a falnak támaszkodva nyújtogatta a nyakát, hogy kilásson az ablakon. A füstön át megpillantotta a fehér osztrák egyenruhákat: lassan, de biztosan közeledtek.

A ház dombtetın állt, a meredeken lejtıs oldalra csak egy magas padlásablak nézett, az osztrákok nem is támadtak arról. A meredély szabad volt, a tőz csak a ház homlokzatát és két oldalát fenyegette.

De pokoli tőz volt az. A golyózáporban repedeztek a falak, töredeztek a tetıcserepek, bent darabokban hullott a mennyezet, hasadoztak a bútorok, az ablakszárnyak, az ajtófélfák, faszilánkok röpködtek, vakolatfelhı szállt, edény csörömpölt, fülsiketítıen recsegett-ropogott minden. Idınként egy-egy katona összerogyott valamelyik ablaknál, ıket félrehúzták. Egyesek tántorogva jártak szobáról szobára, jobb híján a kezüket szorították sebükre. A konyhában már hevert egy halott: a homlokát roncsolta szét a golyó.

Az ellenség győrője egyre szorult. A kapitányon egyszer csak a nyugtalanság jelei mutatkoztak:

nagy léptekkel kiment a szobából, nyomában az ırmester. Az altiszt három perc múlva visszarohant a dobosért. A fiú futva követte egy

64

falépcsın, föl a padlásra, ahol a kapitány a kisablaknak dılve írt valamit, lábánál egy kútkötél hevert.

A kapitány összehajtogatta a papírt, a fiú szemébe mélyesztette hideg, szürke tekintetét, melytıl valamennyi katonája reszketett.

- Dobos! - szólt rá keményen. A fiú a sapka ellenzıjéhez emelte kezét. - Benned van mersz - kezdte a kapitány. A fiú szeme felragyogott. - Igenis, kapitány úr! - Nézz oda le - vonta az ablakhoz a fiút -, a völgybe,

Villafranca házait nézd. A közelükben szuronyok csillognak. A mieink várakoznak ott. Fogod ezt a papírt. A kötelet a derekadra erısíted, leereszkedsz az ablakon, lerohansz a lejtın, átvágsz a búzamezın, s a mieinkhez mész. A cédulát odaadod az elsı tisztnek, akit meglátsz. Vedd le a derékszíjad és a bornyút.

A dobos levette övét, zsákját, és a papírt belsı zsebébe tette. Az ırmester kihajította a kötelet az ablakon, és mindkét kezével erısen tartotta. A kapitány segített, hogy a fiú ki tudjon mászni háttal a mezınek.

- Vigyázz - intette -, megmenekülésünk a bátorságodon és a gyors lábadon múlik.

- Nyugodtan bízzék bennem, kapitány úr - felelte a dobos már kint függeszkedve.

- A lejtın jól hajolj le, úgy szaladj - tette még hozzá a kapitány, és ı is megfogta az ırmester mellett a kötelet.

- Ne aggódjék. - Isten legyen veled! A dobos pillanatokon belül a földön termett. Az ırmester

visszahúzta a kötelet, és kiment. A kapitány izgatottan kinézett a kisablakon, s látta, hogy a fiú repül a lejtın, akár a nyíl. Már azt remélte, hogy sikerül észrevétlenül elmenekülnie, amikor öt-hat kis porfelhıt látott a fiú körül: az osztrákok észrevették, és tüzeltek rá a magaslatról, azok a porfelhıcskék a golyók nyomán támadtak. A kis dobos hanyatt-homlok rohant tovább. Aztán hirtelen fölbukott.

- Megölték! - hördült fel a százados ökölbe szorított kézzel. De még ki se mondta, amikor látta, hogy a fiú föláll. - Ó! Csak elesett! - könnyebbült meg. Csakugyan, a kis dobos teljes erıbıl

65

repült tovább, csakhogy sántított. - Kificamította a lábát - gondolta a kapitány.

Néhány kis porfelhı még kerekedett a fiú körül, de egyre távolabb tıle. Megmenekült. A kapitány diadalmasan felkiáltott, ám tekintetével továbbra is követte, aggódott, mert pillanatokon múlt a siker: ha a fiú nem ér le minél elıbb a segélyt kérı cédulával, akkor vagy elesnek a katonái, vagy kénytelenek megadni magukat vele együtt, s jön a hadifogság.

A fiú egy ideig még rohant, aztán sántikálva lassított, majd egyre kimerültebben és egyre jobban bicegve, botladozva ismét futásnak eredt, végül megállt.

- Úgy látszik, súrolta egy golyó - töprengett a kapitány, s remegve figyelte minden mozdulatát; sürgette, buzdította, úgy beszélt hozzá, mintha éppenséggel hallhatná. Égı tekintettel méregette a távolságot a fiú és a meg-megcsillanó fegyverek közt, melyek a síkságon, egy arányló búzamezı közepén táborozó katonákhoz tartoztak. Közben lentrıl hallotta a süvöltı golyókat, a fegyverek ropogását, a tisztek és az ırmesterek dühödt vezényszavait, a sebesültek jajgatását, a bútorok zuhogását, a leomló vakolatot.

- Rajta! Rajta! Bátorság! - kiabálta, és pillantása nyomon követte a távolodó kis dobost. - Elıre! Tovább! Ó, megáll az átkozott! Nem! Továbbfut!

Egy tiszt jött fel, s lihegve jelentette, hogy az ellenség folytatja ugyan a tüzelést, de kitőzött egy fehér zászlót, hogy megadásra szólítsa fel ıket.

- Ne válaszoljatok! - kiáltotta neki a kapitány, és egy pillanatra se vette le tekintetét a fiúról, aki már lent járt a síkságon, de nemhogy nem szaladt, hanem inkább csak vonszolta magát.

- Szaladj, rohanj, az istenért! - noszogatta a kapitány összeszorított foggal, ökölbe zárt kézzel. - Rohanj, ha belepusztulsz is! - Aztán retteneteset káromkodott. - Ó! A lusta disznó! Leült!

És valóban, a fiú, akinek eddig látszott a feje a búzamezı fölött, most eltőnt, mintha elesett volna. Aztán egy pillanat múlva ismét feltőnt a feje, majd végleg eltőnt, bokrok takarták el, s a kapitány nem látta többé.

Akkor lerohant: záporoztak a golyók, a szobák tele voltak sebesültekkel, néhányan körbe-körbe forogtak, mint a részegek, s

66

minden bútorba belekapaszkodtak; a falak, a padló, minden csupa vér volt; a halottak eltorlaszolták az ajtókat; a hadnagy jobb karját szétroncsolta egy golyó; mindent beborított a füst és a por.

- Tartsatok ki! - ordította a kapitány. - Bátorság! Mindjárt itt a segítség! Még egy kis bátorság!

Az osztrákok már egészen közel voltak, a füstben látni lehetett feldúlt arcukat, a puskaropogásban hallani lehetett vad kiabálásukat, mellyel sértı módon megadásra szólítottak fel, vérfürdıvel fenyegetızve. Némelyik olasz katona megijedt, és elhátrált az ablakoktól, de az ırmesterek visszazavarták ıket. A védelem tüzelése azonban egyre gyöngült, a csüggedés minden arcra kiült, sokáig már nem tarthattak ki.

Egyszer csak gyérült az ellenség golyózápora, és egy mennydörgı hang szólalt meg, elıször németül, aztán olaszul:

- Adjátok meg magatokat! - Nem! - ordította vissza a kapitány az egyik ablakból. A tőz ismét megerısödött, mindkét fél dühödten folytatta. Újabb katonák estek el. Már több ablak védı nélkül maradt.

Közeledett a vég. A kapitány a foga közt mormogta: - Nem jönnek! Nem jönnek! - dühében görcsösen hadonászva

rohangált körbe, halálra szántan. Akkor egy ırmester rohant le a padlásról, s torkaszakadtából

kiabálta: - Megjöttek! - Megjöttek! - visszhangozta örömteli kiáltással a kapitány. Kiáltására mindannyian, épek és sebesültek, ırmesterek és

tisztek, valamennyien az ablakokhoz rohantak, s az ellenállás erısebb lett, mint valaha. Néhány pillanat múlva bizonytalanság mutatkozott az ellenség közt, soraik fellazultak. A kapitány nyomban felkapta a zászlót, hogy a csapat feltőzött szuronyokkal kirohanjon. Elıbb azonban fölszaladt a padlásra. Amikor fölért, hatalmas dübörgést, dobogást és eget verı hurrázást hallott: az ablakból a füstön át olasz karabélyosok kétcsúcsú sapkáját látta, egy század közeledett, pengék villództak a fényben, lecsaptak a fejekre, vállakra, hátakra - erre szuronyt szegezve a kapitány is kirohant embereivel. Az ellenség megingott, sorai összezavarodtak, és visszafordultak. A magaslatot megtisztították, a ház fölszabadult, s

67

hamarosan két olasz gyalogos zászlóalj és két ágyú foglalta el a magaslatot.

A százados maradék katonáival csatlakozott ezredéhez, s tovább harcolt. Az utolsó szuronytámadásban egy visszapattanó golyótól könnyebben megsebesült a bal kezén.

Az alkonyat az olaszok gyızelmét ünnepelhette. Másnap azonban újra kezdıdött a harc, az osztrákok túlerıbe

kerültek, s bármilyen vitézül küzdöttek is az olasz csapatok, kénytelenek voltak feladni állásaikat, 26-án reggel szomorúan megkezdték a visszavonulást Mincio felé.

A kapitány sebesülten is együtt gyalogolt hallgatag, fáradt katonáival, s amikor estefelé beértek Goitóba, azonnal hadnagya keresésére indult, akit a szanitécek szétlıtt bal karjával ideszállították az arcvonalból.

A kapitánynak egy templomot mutattak, hogy ott rendezték be sebtiben a tábori kórházat. Telis-tele volt sebesültekkel, két sorban feküdtek ágyakon, földre terített matracokon. Két orvos és két ápoló rohangált köztük kimerülten. Fojtott kiáltások, nyögések hallatszottak mindenfelıl.

A kapitány megállt, pillantása a tisztet kereste. Ebben a pillanatban gyönge hang szólította: - Kapitány úr! Megfordult: a kis dobos volt. Tábori ágyon feküdt, rongyos, piros-fehér kockás függöny

takarta egészen állig. Karja a takarón nyugodott, arca sápadt, beesett, csak a szeme csillogott, mint két fekete gyöngy.

- Hát te itt vagy? - kérdezte csodálkozva, de nyers hangon a tiszt. - Rendes fiú vagy, teljesítetted kötelességedet.

- Megtettem, amit tudtam - felelte a kis dobos. - Meg is sebesültél - jegyezte meg a kapitány, s közben az

ágyakat fürkészte a tisztje után. - Nem nagy ügy! - vitézkedett a fiú, akinek a sebesüléstıl jött

meg a bátorsága a beszédhez, azelıtt mukkanni se mert a százados elıtt. - Hiába buktam le futás közben, mégis megláttak. Húsz perccel elıbb érek oda, ha nem találnak el. Szerencsére azonnal ráleltem egy vezérkari kapitányra, és odaadtam neki a cédulát. De ronda dolog volt azzal az odapörkölt golyóval futni! Majd szomjan haltam, és féltem, hogy nem érek oda idejében, sírtam dühömben,

68

hogy minden percnyi késés egy ember életébe kerül fönn a magaslaton. De hát megtettem, ami tılem telt. Elégedett vagyok magammal. De kapitány úr, engedelmével, maga vérzik.

A hevenyészett kötés alól valóban vér csordogált a kapitány tenyerébıl.

- Megszoríthatnám a kötését, kapitány úr? Nyújtsa ide. A tiszt odanyújtotta bal kezét, a jobbal meg segített a fiúnak

kibogozni és áttekerni a kötést. Ám a kis dobos alighogy felült, máris sápadtan visszazuhant a párnára.

- No elég, elég - húzta vissza bekötött kezét a kapitány, de a fiú alig akarta elereszteni. - Inkább magaddal törıdj, fiú, mert a könnyő sérülésbıl is baj lehet, ha nem vigyáznak vele.

A kis dobos megcsóválta fejét. - Sok vért veszthettél - nézett rá figyelmesebben a kapitány -,

ha ilyen gyönge vagy. - Sok vért? - mosolygott rá a fiú. - Mást is vesztettem. Ide

nézzen. És visszahajtotta a takarót. A kapitány elborzadva hátrált egy lépést. A fiúnak csak egy lába volt: a bal lábát térd fölött levágták. A csonk kötése csupa vér volt. E pillanatban köpcös katonaorvos ment arra ingujjban. - Á, kapitány úr! - a kis dobosra mutatott. - Ez aztán

szerencsétlen eset. Semmiség lett volna megmenteni a lábát, ha nem erılteti agyon olyan ostoba módon. Átkozottul begyulladt, azonnal amputálni kellett. De... remek fiú, biztosíthatom, még a könnye se csordult ki, nemhogy jajgatott volna! Operáció közben büszke voltam, hogy ilyen olasz fiaink vannak, becsületszavamra. Micsoda remek nemzet, az istenit!

Ezzel már rohant is tovább. A kapitány összeráncolta vastag, ısz szemöldökét, s merıen

nézte a dobost, majd betakarta. Aztán lassan, önkéntelenül, továbbra is a fiúra meredve kezét fölemelte, s levette sapkáját.

- Kapitány úr! - kiáltott föl a fiú csodálkozva. - Mit csinál, kapitány úr? Elıttem?

Erre a zord katona, akinek soha nem volt egy kedves szava az alárendeltjeihez, gyöngéd szeretettel így szólt a fiúhoz:

- Én csak egy kapitány vagyok, de te hıs vagy.

69

Ezzel kitárt karral az ágy elé térdelt, és háromszor megcsókolta a kis dobost.

HAZASZERETET

24. kedd

A szárd dobosról szóló történet annyira megrázott, hogy ma délelıtt könnyő volt megírnod a Miért szeretitek Olaszországot? címő dolgozatot.

Miért szeretem Olaszországot? Száz válasz is tolul a szádra, nem? Azért szeretem, mert az édesanyám olasz, mert olasz vér folyik ereimben, mert olasz földben nyugszanak apám és anyám szeretve tisztelt halottai, mert olasz a város, melyben születtem, olasz a nyelv, melyen beszélek, olasz könyveken nevelkedem, olasz a nıvérem és olasz az öcsém, olaszok a pajtásaim és olasz az a nép, mely közt élek, az a természet, mely körülvesz, és egyáltalán, olasz minden, amit látok, szeretek, figyelek és csodálok.

S akkor még nem is tudod átérezni egészen, mi az a hazaszeretet. Majd akkor tudod meg, amikor felnıtt leszel, és hosszú távollét után, a hátad mögött egy hosszú utazással nekidılsz a hajó korlátjának, s a láthatáron felbukkannak szülıfölded hatalmas, kéklı hegyei! Heves gyöngédség fog majd el, szemedbe könnyek győlnek, s szívedbıl kiáltás szakad ki. Vagy akkor tudod meg, amikor egy idegen nagyváros kellıs közepén olasz szót hallasz, s akaratlanul odarohansz az ismeretlenhez. Akkor tudod meg, amikor fájdalmas, büszke harag kergeti arcodba a vért, ha azt hallod, hogy egy idegen a hazádat sértegeti. És még nagyobb lesz haragod, ha ellenség támadása fenyegeti hazádat, s csillogó fegyvereket és ezredekbe tömörülı fiatalembereket látsz mindenütt, apákat, akik fiaikat ezzel engedik útjukra: Bátorság! - anyákat, akik ezzel búcsúznak fiaiktól: Gyızzetek!

És csodálatos boldogság fog el, ha olyan szerencsés vagy, hogy megéred, amikor megritkult, megfáradt, rongyos ezredeik gyıztesen csillogó szemmel és golyótépte zászlókkal, nyomukban bekötözött fejő sebesült és nyomorék hısök végtelen seregével térnek haza, s örömmámorban úszó tömeg árasztja el ıket virággal, köszönı szóval, csókokkal. Ekkor tudod meg, Enrico, mi az a hazaszeretet.

A haza szeretete olyan nagy és szent érzés, hogy ha egyszer azt látnám: a szemem fénye azért tér vissza épségben egy csatából, mert elbújt a halálveszedelem elıl, én, aki örömkiáltással fogadom, amikor az iskolából hazatér, kétségbeesetten zokogva fogadnám, s nem tudnám többé úgy szeretni, mint régen - belehalnék... Édesapád

70

IRIGYSÉG

25. szerda

Derossi a hazáról szóló dolgozatára is kitüntetést kapott. Pedig Votini bizonyos volt benne, hogy ı kapja az elsı díjat!

Amúgy szeretem Votinit, csak ne volna olyan irigy, és ne szedegetné folyton a pihéket a ruhájáról! De most, hogy közel ülök hozzá, dühös vagyok, látom, mennyire irigykedik Derossira. Folyton versenyezni akar vele, de hiába tanul, nem bírja szuflával, Derossi minden tárgyban tízszer jobb, mint ı, s Votinit csak eszi a méreg. Carlo Nobis se különb, ı is irigy Derossira, de van benne annyi büszkeség, hogy nem mutatja ki.

Votini viszont folyton elárulja magát, otthon nyávog a jegyei miatt, hogy a tanító úr kivételezik. Ha Derossi szokás szerint úgy felel, mint a karikacsapás, elkomorodik, leszegi a fejét, úgy tesz, mintha nem hallaná, vagy erıltetetten, kényszeredetten vihog. Mindenki tud a dologról, ezért az egész osztály Votinit nézi, amikor a tanító úr Derossit dicséri. Látják, hogy Votinit eszi a sárga irigység: a kis kımőves nyúlpofát vág, úgy gúnyolja ki.

Ma délelıtt például valami nagyon alattomos dolgot követett el ez az irigy szamár. Bejött a tanító úr, és bejelentette a januári vizsga eredményét:

- Derossi az elsı. Votini nagyot tüsszentett. A tanító úr ránézett: mindenki

tudta, mirıl van szó. - Votini - mondta neki a tanító úr -, nagyon vigyázzon az, akit

az irigység kígyója mar. Az irigység csúnya betegség, tönkreteszi az agyat, megrontja a szívet.

Mindenki Votinit nézte, csak Derossi nem. Votini válaszolni akart, de nem bírt, megkövülten sápadozott.

Aztán a tanító úr magyarázni kezdett, ı meg egy cédulára nagybetőkkel ezt írta: „Nem irigylem azt, aki protekcióval és kivételezéssel lesz az elsı.”

A cédulát Derossinak akarta elküldeni, de láttam, hogy Derossi szomszédai valamiben mesterkednek, sugdolóznak. Egyikük zsebkéssel papírból kivágott egy kitüntetést, és fekete kígyót rajzolt rá. Votini is észrevette. A tanító úr egy pillanatra kiment, erre Derossi szomszédai fölpattantak, és ünnepélyesen át akarták adni a

71

papírkitüntetést Votininak. Az osztály készült a cirkuszra. Votini egész testében remegett.

- Adjátok ide! - kiáltott föl Derossi. - Persze, jobb is lesz, ha te adod át neki - felelték rá a többiek. Derossi fogta a kitüntetést, és széttépte. Ekkor visszajött a tanító úr, és folytatta az órát. Szemmel

tartottam Votinit: pipacsvörös volt. Lassú mozdulattal gombóccá győrte a céduláját, mintha csak szórakozottságból tenné, aztán titokban szájába vette, jól megrágta, és a pad alá köpte.

Tanítás után, amikor Derossi mellett ment el, véletlenül leejtette az itatóspapírját. Derossi udvariasan fölemelte, betette Votini táskájába, még a szíjat is segített bekapcsolni. Votini nem mert ránézni.

FRANTI MAMÁJA

28. szombat

Mégiscsak javíthatatlan ez a Votini. Tegnap, hittanórán bent volt az igazgató bácsi is, amikor a tanító úr megkérdezte Derossit, hogy tudja-e kívülrıl az olvasókönyvben levı verset, ami így kezdıdik: „Bárhová vessem is szemem / Téged látlak, ó édes Istenem.”

Derossi azt felelte, hogy nem tudja, erre Votini rögvest jelentkezett:

- Én tudom! - és mosolygott, hogy borsot törhet Derossi orra alá. De pórul járt, nem mondhatta el a verset, mert betoppant Franti édesanyja. Halálfáradtan, ısz haja kócos, csupa hó, s maga elıtt taszigálta azt a díszpinty fiacskáját, akit egy hétre kitiltottak az iskolából.

De szomorú jelenet volt! Szegény néni jóformán térdre vetette magát az igazgató úr elıtt, és rimánkodva nyújtotta feléje a kezét.

- Ó, kedves igazgató úr! Legyen olyan jó, és vegye vissza a fiamat! Három napja dugdosom otthon, nehogy az apja meglássa. Megölné! Könyörüljön meg rajtam, már nem tudom, mihez fogjak! Kérem, tiszta szívbıl, kérem, vegye vissza!

Az igazgató úr megpróbálta kivezetni az osztályból, de hiába, csak könyörgött, rimánkodott sírva.

72

- Ó, ha tudná, mennyi bánatot okozott már ez a fiú, megkönyörülne rajtam! Kérem, legyen olyan jó! Szívbıl remélem, hogy megváltozik. Én már nem élek soká, igazgató úr, érzem. De szeretném megérni, hogy megváltozik, mert... - zokogta - az én fiam, szeretem, és kétségbeesetten halnék meg. Kérem, még ez egyszer vegye vissza, igazgató úr, különben nagy baj történik velünk. Szánjon meg egy szegény asszonyt!

Sírva takarta el az arcát, Franti viszont leszegett fejjel, közömbösen álldigált. Az igazgató úr elgondolkozva nézte, aztán így szólt:

- Menj a helyedre, Franti. Szegény asszony erre megvigasztalódva nézett föl, s annyira

hálálkodott, hogy szóhoz se hagyta jutni az igazgató urat. Szemét törölgetve ment az ajtóhoz, ahonnan még visszafordult:

- Fiacskám, kérlek, légy jó. Legyenek hozzá elnézıek. Köszönöm, igazgató úr, igazán jó volt hozzám. Légy jó, fiacskám! - hadarta. - Viszontlátásra, gyerekek! Köszönöm, köszönöm, tanító úr. És bocsássanak meg egy szegény anyának.

Még egy könyörgı pillantást vetett a fiára, aztán kiment, a kendıjét maga után húzta a földön; sápadt volt, hétrét görnyedt, a feje remegett, hallottuk, amint a lépcsın lefelé menet köhög.

Az osztályban olyan csönd volt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, az igazgató úr mereven nézte Frantit, majd dörgı hangon közölte:

- Franti, a sírba viszed szegény anyádat! Mindenki Frantit nézte. A gyalázatos meg csak vigyorgott.

REMÉNY

29. vasárnap

Szép dolog, Enrico, hogy olyan hévvel bújtál édesanyádhoz, amikor hittanóráról hazajöttél. Igaz, a tanító úr szép és vigasztaló szavakat mondott nektek. A sors, mely egymáshoz vezérelt bennünket, nem választ el örökre. Ha meghalunk apáddal, nem kell kimondanunk azokat az ijesztı szavakat: - Mama, papa, Enrico, soha többé nem látjuk egymást.

Mert látjuk. Akik nagyon szerették egymást, azok nem válnak el soka. Ha jó vagy ahhoz, akit szeretsz, ha rendes vagy a pajtásaidhoz, ha minden gondolatod tisztességes, akkor így lesz.

73

Határozd el, hogy mindennap jobb és jobb leszel. Minden reggel fogadd meg, hogy valami jót cselekszel, amiért megdicsérnek, aminek apád örül, valamit, amiért szeret ez vagy az a pajtásod, a tanítód, az öcséd vagy mások. És fohászkodj erıért, hogy véghez vihesd tervedet. Hogy jó lehess, bátor, ıszinte, udvarias, hogy este, amikor édesanyád elköszön tıled, nyugodt szívvel mondhassa: ez a gyerek ma még becsületesebb, rendesebb, mint tegnap volt, ez a gyerek igazán megérdemli, hogy megcsókoljam.

El sem tudod képzelni, milyen jó érzés egy anyának, ha ilyen gyereke van. Ilyenkor biztonságban érzi a gyerekét. Ilyenkor még szilárdabbul hisz a szeretetben és a jóságban. Ilyenkor még nagyobb igyekezettel dolgozik, könnyebben tőri a szenvedéseket, s megbékéltebben gondol még a halálra is.

Addig élünk, míg emlékeznek ránk. Él az én anyám, mert él az emléke bennem, s ha emlékezel rám, én is örök élető leszek. Kérlek, szeress, ahogy én szeretlek, legyünk jók, a reményt soha, semmilyen körülmények közt ne veszítsük el, drága kisfiam.

Édesanyád

FEBRUÁR

MEGÉRDEMELT KITÜNTETÉS

4. szombat

Ma a tanfelügyelı, egy fekete ruhás, fehér szakállas bácsi adta át a díjakat. Az igazgató úrral jött be nem sokkal a kicsöngetés elıtt, s leült a tanítónk mellé. Kikérdezett néhány fiút, aztán az elsı díjat átadta Derossinak, majd néhány pillanatig az igazgató bácsit meg a tanító urat hallgatta, akik valamit súgtak a fülébe.

Nagyon kíváncsiak voltunk, ki kapja a második díjat. A tanfelügyelı egyszer csak azt mondta:

- Ezen a héten Pietro Precossi érdemelte ki a második díjat házi feladataiért, feleleteiért, szép írásáért és a magaviseletéért.

Mindenki Precossit nézte, látszott, hogy a gyerekek örülnek a dolognak.

Precossi fölállt, de olyan zavarban volt, hogy azt se tudta, fiú-e vagy lány.

- Gyere ki! - szólt rá a tanfelügyelı úr.

74

Precossi a katedrán termett. A tanfelügyelı szemügyre vette azt a viaszsárga arcot, a kicsi testen azt a felgyőrt ujjú nagy-nagy kabátot, a szelíd, szürke szem menekülı tekintetét, mely sok szenvedésrıl tudna beszélni, aztán mellére tőzte a kitüntetést.

- Precossi - kezdte szeretettel -, tiéd a kitüntetés. Nincs, aki jobban megérdemelné, mint te. Nemcsak a jó eszedért és a szorgalmadért kapod, hanem a jó szívedért, a bátorságodért, azért, mert becsületes, rendes fia vagy szüleidnek. Ugye - fordult az osztályhoz -, megérdemli?

Kórusban bizonygattuk, hogy igen, igen. Precossi nagyot nyelt, hálásan nézett végig a padokon. - Menj a helyedre, fiacskám! Kívánok neked minden jót! Vége volt a tanításnak, a mi osztályunk ment ki elsınek. És az

elıcsarnokban... kit látunk ott, épp a bejáratnál? Precossi papáját, a kovácsot: sápadt volt, mint mindig, morcos, a haja szemébe lógott, sapkája csálén állt a fején, ı maga bizonytalanul a lábán.

A tanító úr nyomban észrevette, s valamit súgott a tanfelügyelı fülébe. Az gyorsan odament Precossihoz, s karjánál fogva az apja elé vezette. Precossi remegett, mint a kocsonya. A tanító úr is odalépett az igazgatóval, a gyerekek is köréjük győltek.

- Maga az apja ennek a fiúnak? - kérdezte a tanfelügyelı. Olyan közvetlen hangon beszélt, mintha a legjobb barátok volnának. És nem is várta meg a választ: - Gratulálok. Nézze, a fia kapta a második díjat. Ötvenöt gyerek közül. A fogalmazásaiért, a számtantudásáért meg mindenért. Eszes fiú és szorgalmas, sokra viheti. Remek fiú, mindenki szereti és nagyra tartja, büszke lehet rá, csak ezt tudom mondani.

A kovács tátott szájjal bámult a tanfelügyelıre meg az igazgatóra, aztán a fiára meredt, aki lesütött szemmel, reszketve állt elıtte; mintha akkor döbbent volna rá, mennyi szenvedést okozott ennek a szegény gyereknek, és az milyen hısiesen tőrte a megpróbáltatásokat. Elképedten bámult, aztán fájdalom, majd heves gyöngédség és szomorúság látszott rajta. Hirtelen magához szorította a fiú fejét.

Sorban elmentünk elıttük. Garronéval és Crossival együtt meghívtam hozzánk csütörtökre, és a többiek is mind mondtak neki valami kedveset, egyesek meg is simogatták. Az apja csak nézett döbbenten, a fiú meg zokogott.

75

FOGADKOZÁSOK

5. vasárnap

Lelkifurdalás fogott el Precossi kitüntetésétıl. Én még egy kitüntetést se szereztem! Egy ideje nem tanulok kifogástalanul, elégedetlen is vagyok magammal, és a tanító úr meg a szüleim sincsenek megelégedve. A játéknak se örülök úgy, mint azelıtt, amikor több kedvvel tanultam; akkor tanulás után olyan boldogan rohantam játszani, mint aki egy hónapja nem látott játékot.

Az asztalhoz se ülök le valami nagy örömmel. Mindig nyomottnak érzem magam, valami folyton azt súgja bennem: nem megy, nem megy. Esténkint, amikor látom, hogy a munkából fáradtan hazatérı munkások, köztük gyerekek is, milyen vidáman és türelmetlenül sietnek haza vacsorára, hangosan beszélgetnek, nevetgélnek, egymás vállát veregetik szénporos vagy mészporos kezükkel, arra gondolok, hogy hajnaltól mostanáig dolgoztak, még azok a fiatal gyerekek is álló nap háztetıkön mászkáltak, kemencék elıtt álldogáltak, gépek közt rohangáltak, vízben vagy föld mélyén dolgoztak egy darab kenyérrel a hasukban, és akkor úgy, de úgy elszégyellem magam: én egész idı alatt csak néhány oldal tanulnivalóval piszmogtam, azzal is kelletlenül.

Nincs ez rendjén! Látom én, hogy apám is rosszkedvő, szeretne szólni, de sajnál, még vár. Pedig mennyit dolgozik! Mindent ı teremt elı, ami itt van körülöttem, a ruha, az étel, a könyv, a játék, minden az ı munkájának gyümölcse - én meg csak lopom a napot. Pedig mennyi gondjába, fáradságába, nélkülözésébe kerül minden - én meg csak lustálkodom. Igazságtalanság, és fáj is nekem.

Ezentúl másképpen lesz, nekifekszem a tanulásnak, mint Stardi, ökölbe zárt kézzel, összeszorított foggal, minden erımmel, szívvel-lélekkel nekigyürkızöm! Legyızöm az esti álmosságot, és reggel korán kiugrom az ágyból, és gyötröm az agyamat, és ha addig élek is, de kiirtom magamból a lustaságot! Elég ebbıl a semmirekellı életbıl, csak szomorítom vele a többieket, magam meg csak szégyenkezhetek miatta.

Gyerünk, rajta, munkára! És ha rendesen dolgozom, utána a pihenés is jobban esik, a

játék is nagyobb öröm, még enni is vidámabban fogok! És a papám meg a tanítóm is jobb kedvő lesz.

76

A KISVASÚT

10. péntek

Tegnap délután Garrone járt nálunk Precossival. Azt hiszem, királyfiakat se fogadhattunk volna ünnepélyesebben. Garrone elıször volt nálunk, nagyon visszahúzódó, a legszívesebben elvonul, mint medve a barlangjába; szégyell mutatkozni, merthogy olyan nagy, és még csak harmadikos. Amikor csöngettek, mindannyian az ajtóhoz tódultunk.

Crossi nem jött, mert hat év után tegnap végre-valahára megérkezett az apja Amerikából. Anyám csókkal fogadta Precossit, apám pedig így mutatta be a mamának Garronét:

- Ez a gyerek nemcsak rendes fiú, hanem kész lovag és gentleman is.

Garrone lehajtotta nagy, kopaszra borotvált fejét, és suttyomban rám mosolygott. Precossi mellén ott díszelgett a kitüntetés, nagyon boldog, mert a papája munkába állt, és öt napja egy kortyot se iszik, és azt akarja, hogy a fia állandóan ott legyen vele a mőhelyben, teljesen ki van cserélve.

Játszani kezdtünk, az összes holmimat elıvettem, Precossi azonnal beleszeretett a kisvasútba: a mozdony vígan zakatol, csak fel kell húzni a rugóját, és maga után vontatja a szerelvény valamennyi kocsiját. Majd felfalta a szemével azokat a piros-sárga vagonokat. Odaadtam neki a kulcsot, letérdelt, és többé föl se nézett. Még sose láttam ilyen boldognak.

- Ne haragudj, ne haragudj - hajtogatta, mikor félretolt bennünket, nehogy megállítsuk a kocsikat; olyan óvatosan bánt velük, mintha hímes tojások volnának, még attól is félt, hogy a lélegzetével bepárásítja ıket, állandóan fényesítgette, tüzetesen jobbról-balról megnézegette ıket, s mosolygott hozzá. Csak álltunk és bámultunk. Vékony kis nyakát néztük, fülét, melyrıl azt láttam egyszer, hogy vérzik, a feltőrt ujjú nagy kabátot, vézna karja úgy lógott ki belıle, mint két pálcika, hányszor, de hányszor kellett az arca elé kapnia, hogy az ütések elıl védje magát!

A legszívesebben a lába elé raktam volna az összes játékomat, könyvemet, az utolsó falatot is odaadtam volna a számból, levetkıztem volna, hogy felöltöztessem.

77

„Legalább a vonatot odaadnám neki - gondoltam -, de meg kell kérdeznem a papát.” Ebben a pillanatban éreztem, hogy valaki egy cédulát csúsztat a kezembe. Apám írását láttam rajta: „Precossinak nagyon tetszik a vonatod. Neki nincsenek játékai. Semmi se jut eszedbe róla?”

Azonnal fogtam a kocsikat, és Precossi kezébe nyomtam. - Neked adom - mondtam. Csak bámult rám, nem értette. - A tiéd, neked adom. - De miért? Apám válaszolt: - Azért adja neked Enrico, mert a barátod, és szeret téged... és

meg akarja ünnepelni a kitüntetésedet. - Haza... haza is vihetem? - dadogta félénken. - Hát persze! - feleltük. Már az ajtóban állt, de elmenni nem mert. Milyen boldog volt,

csak úgy ragyogott. Remegı szájjal, nevetve kért folyton bocsánatot. Garrone segített bepakolni a kisvasutat, ahogy lehajolt, hallottuk, hogy zörög a zsebében a sós pálcika, amit rágni szokott.

- Egyszer - mondta Precossi - majd eljössz a mőhelybe, és megnézed, hogyan dolgozik apám. Majd adok neked szögeket.

Édesanyám néhány szál virágot tőzött Garrone gomblyukába, a mamájának küldte.

- Köszönöm - szólt Garrone vastag hangon, lesütött szemmel. De a szeme jóindulatúan és megilletıdötten csillogott.

GİG

11. szombat

Rettenetes, hogy ez a Carlo Nobis azonnal nekiesik a kabátujjának, s tisztogatni kezdi, valahányszor Precossi hozzáér! Ez a fiú maga a megtestesült gıg, csak azért, mert gazdag papája van. Pedig hát Derossinak is gazdag az apja. Nobis a legszívesebben külön padban ülne, annyira fél, hogy bepiszkítják, mindenkit lenéz, mindenkire megvetıen mosolyog, és jaj annak, aki véletlenül meglöki, amikor párosával kijövünk az iskolából. Minden semmiség miatt sértegeti az embert, vagy azzal fenyegetızik, hogy beküldi az

78

apját az iskolába. Pedig megkapta a magáét tıle, amikor ágrólszakadt bugrisnak csúfolta a szenesembert.

Életemben nem láttam még ilyen gıgös alakot! Nem is szól hozzá senki, nem is köszönünk neki, és senki se súg neki, ha nem tudja a leckét.

İ se szenvedhet bennünket, legjobban mintha Derossit utálná, mert ı az elsı, és Garronét, mert ıt meg mindenki szereti. Derossi azonban fütyül rá, Garrone pedig csak nevet, amikor visszamondják neki, hogy miket mond róla.

- Olyan hülyén fenn hordja az orrát, hogy még elpáholni sincs kedvem - így Garrone.

Coretti pedig, amikor egyik nap a macskaprémes sapkája miatt csúfolta, azt vágta oda neki:

- Tanulhatnál egy kis jó modort Derossitól! Tegnap bepanaszolta a calabriai fiút a tanító úrnál, mert a

lábával hozzáért. A tanító úr megkérdezte a calabriait: - Szándékosan tetted? - Nem, tanító bácsi - felelte ıszintén. - Nagyon kényes vagy te, Nobis - jegyezte meg a tanító úr. - Megmondom a papának - feleselt Nobis a szokott

fennhéjázásával. A tanító úr erre aztán dühbe gurult. - Az édesapád ellátná a bajodat, mint a múltkor! Különben is

itt én döntök. - Aztán enyhültebben hozzátette: - Nobis, változtass a modorodon, legyél kedvesebb a társaidhoz. Nézd, vannak itt olyan gyerekek, akiknek munkások a szülei, vannak, akiknek kereskedık, van, akinek jobban megy a sora, másoknak rosszabbul, de mind szeretik egymást, olyanok, mint a testvérek. Mért nem tudsz te is rendesen viselkedni? Olyan kevésbe kerülne, és meg tudnád szerettetni magad, neked is jobb volna!... Na, semmi mondanivalód?

Nobis egész idı alatt megvetıen vigyorgott, s most közönyösen odavágta:

- Nincs! - Ülj le. Sajnállak, szívtelen fiú vagy. Úgy látszott, ezzel vége is az ügynek, de a kis kımőves az elsı

padból hátrafordult, és pompás nyúlpofát vágott Nobis felé, az egész osztály dılt a nevetéstıl. A tanító úr rászólt, de a kezét oda kellett tennie a szája elé, hogy elrejtse a nevetését.

79

Nobis is elhúzta a száját nagy kényszeredetten.

A MUNKA SEBESÜLTJEI

13. hétfı

Ez a Franti méltó párja Nobisnak: teljesen hidegen hagyta ıket, ami délelıtt történt, pedig elég rémes volt. Amikor kijöttünk az iskolából, apámmal a másodikosokat néztük, az utcán rosszalkodtak, kabátujjukkal, sapkájukkal a jeget dörgölték térden állva, hogy jobban csússzon. Egyszer csak láttuk, hogy az utca végén nagy tömeg jön sietve, rémült arccal. Halkan beszéltek, és nagyon komolyak voltak. Három rendır is volt köztük. Mögöttük két ember hordágyat cipelt.

A fiúk köréjük sereglettek. A tömeg felénk tartott. A hordágyon halálsápadt ember feküdt, oldalra csuklott a feje, a haja kócos, véres, és a szájából meg a fülébıl is szivárgott a vér. A hordágy mellett egy asszony sikoltozott, mint egy ırült:

- Meghalt! Meghalt! Meghalt! Az asszony karjában egy kisgyerek volt, mögötte meg egy

iskolatáskás fiú ment, és zokogott. - Mi történt? - kérdezte édesapám. A közelben valaki azt mondta, hogy egy kımőves fekszik a

hordágyon, leesett egy épülı ház negyedik emeletérıl. A sebesültvivık egy pillanatra megálltak. Sokan elborzadva

fordították el a fejüket. Láttam, hogy az a tanítónı, aki a kalapján piros tollat hord, az én elsıs tanító nénimet támogatja, mert ájuldozik. Közben valaki megbökte a könyökömet: a kis kımőves volt, tetıtıl talpig holtsápadtan remegett. Biztosan az apjára gondolt. Nekem is a papám jutott eszembe. Én legalább nyugodt lehetek, amikor iskolában vagyok, én tudom, hogy otthon ül az íróasztalánál, és nincs veszélyben, de hány osztálytársam aggódhat, mert az édesapja magas hídon dolgozik vagy a gép kerekei mellett, s egy rossz mozdulat, egy rossz lépés, és veszélyben az élete! Olyan, mintha a papájuk katona volna, s valami csatában harcolna.

A kis kımőves csak állt, állt és reszketett. Apám észrevette: - Menj haza, fiacskám - mondta neki -, szaladj haza a

papádhoz, meglátod, egészséges, semmi baja. A kis kımőves nekiindult, de minden lépésnél hátrafordult.

80

Közben a tömeg továbbment, az asszony szívszaggatóan kiabált:

- Meghalt! Meghalt! Meghalt! - Nem, nem halt meg - vigasztalgatták mindenfelıl. Rájuk se

hederített, a haját tépte. Hirtelen méltatlankodó hangot hallottam: - Mit nevetsz, te kölyök? És láttam, hogy egy szakállas ember Frantit nézi, aki most is

vigyorog. Erre a férfi akkora pofont adott neki, hogy lerepült a sapkája.

- Veszed le a tökfödıdet, te szégyentelen, ha a munka sebesültjét látod!

A tömeg továbbment, az út közepén hosszú-hosszú vércsík húzódott.

A RAB

17. péntek

Egész biztos, hogy az idén nem történt ennél furább eset. Apám tegnap délelıtt elvitt magával Moncalieribe, megnéztünk egy házat, amit a nyárra ki akarunk venni, mert most nem megyünk Chieribe. A kulcsok egy tanítónál voltak, aki a nyaraló tulajdonosának a titkára is. Megmutatta a házat, aztán meghívott magához egy pohár borra. Az asztalon a poharak közt állt egy különleges faragású, kúp alakú, fából készült tintatartó. Apám megcsodálta.

- Nagyon szeretem ezt a tintatartót, ha tudná a történetét! - mondta a tanító úr.

És elbeszélte: Évekkel ezelıtt Torinóban tanított, s bejárt órákat adni a

foglyoknak a törvényszéki börtönbe is. A börtön templomában tartotta az órákat, egy kerek épületben, melynek csupasz, magas falait négyszögletes, vasrácsos kisablakok törték meg. Az ablakok apró cellákba nyíltak. A tanító a hideg, félhomályos templomban föl-alá sétálva tartotta az órákat, a tanulók a cellákban kuksoltak, füzetüket a rácsnak támasztották, és csak sovány, komor arcukat, zilált, ısz szakállukat, gyilkos, merev tekintetüket láthatta.

81

Akadt köztük egy, a 78-as rab, aki jobban figyelt, mint a többiek, sokat tanult, és tisztelettel, hálával nézte a tanítót. Fekete szakállú fiatalember volt, nem gonosztevı, inkább szerencsétlen, a foglalkozására nézve asztalos; hirtelen felindulásában egy gyalut vágott a gazdájához, aki folyton üldözte, s olyan szerencsétlenül sebesítette meg a fején, hogy belehalt. Hosszú évekre ítélték.

Három hónap alatt megtanult írni-olvasni, állandóan olvasott, és minél többet tudott, annál tisztábban, okosabban gondolkodott, s nagyon bánta már, amit tett. Egy nap az óra végén intett a tanítónak, hogy jöjjön közelebb; szomorúan közölte, hogy másnap reggel elviszik Torinóból, Velencében kell letöltenie büntetését. Elköszönt, s alázatosan, megindult hangon arra kérte a tanítót, hadd foghassa meg a kezét. A tanító odanyújtotta, erre megcsókolta:

- Köszönöm! Köszönöm! - hálálkodott. Amikor a tanító visszahúzta a kezét, érezte, hogy csupa könny.

Többé nem látta. Eltelt hat év. - Már egészen elfelejtettem szegényt - folytatta a tanító -,

amikor tegnapelıtt reggel látom, hogy idegen közeledik a házhoz: a szakálla ıszes, ruhája szegényes. „Ez meg ez a tanító úr?” - kérdi. „Maga kicsoda?” kérdeztem vissza. „A 78-as rab vagyok - feleli. - Hat éve a tanító úr tanított meg írni-olvasni. Az utolsó órán, ha még emlékszik, odanyújtotta a kezét. Most telt le a büntetésem, és azért... azért vagyok itt, hogy megkérjem, fogadja el ezt a kis emléket, apróság, magam farigcsáltam a börtönben. Elfogadja, tanító úr?” Csak álltam, álltam, meg se tudtam szólalni. İ meg azt hitte, nem akarom elfogadni, rám nézett, mint aki azt mondja: Hát nem volt elég a hatévi szenvedés, hogy lemossa a kezemrıl a vért!? Olyan fájdalmas volt a tekintete, hogy azonnal nyújtottam a kezem, s elvettem ezt a tárgyat. Nézze csak.

Alaposan megvizsgáltuk a tintatartót. Szög hegyével készült, rettentı türelemmel, s egy irka meg egy keresztbe fektetett toll volt belevésve. Körben pedig ez a felirat: „Tanítómnak - emlékül a 78-as rab. Hat év!” Alatta, kisebb betőkkel: „Tanulás és remény...”

Ezt mondta el a tanító úr. Aztán eljöttünk, de egész úton hazafelé nem tudtam kiverni fejembıl a dolgot, magam elıtt láttam a fogoly fejét a kis cellaablakban, hallottam a hangját, amint elbúcsúzik a tanítójától; róla álmodtam éjjel is, még másnap délelıtt

82

is ı járt az eszemben... Akkora meglepetésre, ami az iskolában ért, mégse számítottam!

Amikor leültem Derossi mellé, ahol most a helyem van, s megoldottam a februári számtan vizsgafeladatot, tövirıl hegyire elmeséltem a rab történetét Derossinak. Amikor elmondtam, hogy mi van belevésve a tintatartóba, Derossi fölfigyelt a „Hat év”-re, és hol Crossira, a zöldségesasszony fiára, hol meg rám nézett. Crossi az elıttünk levı padban ül, s fülig merült a példa megoldásába.

- Pszt! - suttogta Derossi, és megfogta a karom. - Nem tudtad? Crossi tegnapelıtt mesélte, hogy egy pillanatra látott egy fából faragott tintatartót az apjánál, aki Amerikából jött haza: kúp alakú volt, s egy irka meg egy toll volt belevésve. Ez az. Hat év. És mindig azt mondta, hogy a papája Amerikában van. Pedig börtönben ült. Crossi még egészen kicsi volt, amikor a dolog történt, nem emlékszik rá, a mamája meg eltitkolta, fogalma sincs semmirıl. Nehogy egy szót is szólj!

Még a lélegzetem is elállt, csak rámeredtem Crossira. Aztán Derossi megoldotta a példát, és a pad alatt odacsúsztatta Crossinak, s elvette tıle A tata betegápolója címő elbeszélést, az e havit, amit a tanító úr adott oda neki, hogy másolja le, s Derossi most megcsinálta helyette. És még tollakat is ajándékozott neki, a vállát simogatta, velem pedig becsületszavamra megfogadtatta, hogy egy szót se szólok senkinek. Amikor kifelé mentünk, még odasúgta gyorsan:

- Tegnap érte jött a papája, biztosan ma is itt lesz, csináld azt, amit én.

Kimentünk, és az utcán kicsit félrehúzódva ott állt Crossi édesapja. İszül már a szakálla, rosszul van öltözve, sápadt, gondterhelt. Derossi tüntetıen megszorította Crossi kezét, és hangosan elköszönt tıle:

- Szervusz, Crossi! Én ugyanígy. De mindketten belepirultunk, Derossi egészen

vörös lett, mert Crossi papája barátságosan, de nyugtalanul és gyanakodva figyelt, s mi egy kicsit megijedtünk.

83

A TATA BETEGÁPOLÓJA

(A tanító úr februári elbeszélése)

Esıs márciusi reggel volt, amikor hóna alatt batyuval egy parasztruhás fiú állított be sárosan, vizesen a nápolyi Ospedale dei Pellegrini kórház portájára. Az édesapja után kérdezısködött, s egy levelet mutatott.

Szép, keskeny arca barna volt, szeme gondterhelt, telt ajkai közül hófehér fogak villantak ki. Az egyik Nápoly környéki faluból jött. Apja egy éve Franciaországba ment munkát keresni, s most visszatért Olaszországba, néhány napja szállt partra Nápolyban, de hirtelen megbetegedett, éppen csak néhány sorban tudta értesíteni a családját megérkezésérıl s arról, hogy kórházba kell mennie. A felesége kétségbeesett, de nem tudott elmozdulni otthonról, az egyik kislány beteg volt, a másik meg csecsemı, ezért nagyfiát indította útnak néhány soldóval, hogy legyen az apja vagy ahogy arrafelé mondják, a tata mellett. A fiú tíz mérföldet gyalogolt.

A portás belenézett a levélbe, aztán hívott egy ápolót, kísérje a gyereket apjához.

- Hogy hívják? - kérdezte az ápoló. Amikor kimondta apja nevét, a fiú reszketett, hogy valami

rossz hírt hall. Az ápoló nem emlékezett a névre. - Külföldrıl jött idıs munkás? - folytatta a kérdezısködést. - Igen, munkás - válaszolta a gyerek szorongva -, de nem olyan

öreg. Igen, külföldrıl jött haza. - Mikor került kórházba? - firtatta az ápoló. A fiú belenézett a levélbe: - Öt napja, azt hiszem. Az ápoló töprengett, majd hirtelen eszébe jutott valami: - Megvan! Négyes kórterem, egészen hátul. - Nagyon súlyos? Hogy van? - kérdezte rettegve. Az ápoló ránézett, nem válaszolt. - Gyere - mondta aztán. Fölmentek az emeletre, aztán végighaladtak egy széles

folyosón, s máris egy ajtó elıtt álltak: nagy terembe nyílt, két hosszú sorban álltak benne az ágyak.

- Gyere - lépett be az ápoló.

84

A fiú összeszedte minden bátorságát, s utánament. Félve nézegetett jobbra-balra, összeaszalódott fehér arcokat látott, egyesek lehunyt szemmel feküdtek, mintha már nem is élnének, mások a levegıbe bámultak, ijedten. Néhányan nyöszörögtek, mint a kisbabák. A homályos teremben átható orvosságszag terjengett. Két apáca jött-ment kis üvegcsékkel.

A terem végében az ápoló megállt egy ágy fejénél, és széthúzott egy függönyt.

- Itt az édesapád. A fiú felzokogott, batyuját elejtette, fejét a beteg vállába fúrta,

s megragadta a takarón nyugvó mozdulatlan kezet. A beteg meg se moccant.

A fiú fölegyenesedett, rátekintett apjára, s megint kitört belıle a zokogás. Erre a beteg hosszasan ránézett, s mintha megismerte volna. Szája azonban nem mozdult. Szegény tata, mennyire megváltozott! Meg se ismerte volna. Haja megıszült, szakállt eresztett, arca megdagadt, és sötétvörösbe játszott, bıre feszesen fénylett, szeme kisebb lett, a szája megvastagodott - rettentıen megváltozott, csak a homlokára meg a szemöldökére ismert rá.

A beteg nehezen lélegzett. - Tata, tatám! - szólongatta a gyerek. - Én vagyok, nem ismersz

meg? Ciccillo vagyok, Ciccillo, a faluból jövök, a mama küldött. Nézz meg, nem ismersz rám? Mondj már valamit.

A beteg figyelmesen ránézett, aztán lehunyta szemét. - Tata! Tata! Mi van veled? A fiad vagyok, Ciccillo. A beteg nem mozdult, kínosan szedte a levegıt. A fiú sírva fogott egy széket, és letelepedett az ágy mellé, le

nem vette szemét az apjáról. „Majd csak jön egy orvos - gondolta. - Talán mond valamit.” Szomorúan emlékezett vissza egy csomó dologra, apja

elutazásának napjára, a búcsúra, mikor hajóra szállt, eszébe jutott, milyen sokat várt a család ettıl az utazástól, mennyire kétségbeesett az édesanyja, amikor megérkezett a levél; a halálra gondolt, látta apját holtan, anyját feketében, a családot a legnagyobb nyomorúságban. Sokáig üldögélt így.

Összerezzent, amikor egy kéz megérintette a vállát: az egyik apáca volt.

- Mi baja az apámnak? - kérdezte tıle rögtön.

85

- Ez az apád? - A hang szelíd volt. - Igen, most jöttem. Mi baja van? - Bátorság, kisfiam, bátorság, mindjárt jön az orvos - ezzel

elment. Félóra múlva megszólalt egy kis csengı, és jött a doktor a

segédorvossal. Egy apáca meg egy ápoló kísérte ıket. Megkezdıdött a vizit, minden ágynál megálltak. A fiú úgy érezte, egy örökkévalóságig tart a várakozás, s ahogy közeledett az orvos, egyre jobban szorongott.

Végre odaértek. Magas, hajlott hátú ember volt a doktor, arca komoly. A fiú felállt, és sírva fakadt.

Az orvos ránézett. - A beteg fia - magyarázta az apáca -, ma délelıtt érkezett a

falujukból. Az orvos a fiú vállára tette kezét, majd a beteg fölé hajolt,

megtapogatta a pulzusát, végigsimított a homlokán, kérdezett néhány dolgot az apácától.

- Semmi változás - felelt a nıvér. Az orvos elgondolkodott, aztán így szólt: - Folytassák az eddigi kezelést. A fiú összeszedte minden bátorságát, és sírástól elcsukló

hangon megkérdezte: - Mi baja az apámnak? - Légy bátor, fiam - az orvos újra megfogta a fiú vállát. -

Orbánc van az arcán. Súlyos a baja, de van remény. Jót tesz majd neki, hogy itt vagy.

- De meg se ismer! - kiáltott föl a gyerek kétségbeesetten. - Majd megismer... talán holnap. Reméljük. Fı a bátorság. Sok mindent akart még kérdezni, csak nem mert. A doktor

továbbment, a fiú pedig megkezdte ápolói munkáját. Nem sokat tehetett, de megtette, amit tudott. Eligazgatta a beteg takaróját, idınként megfogta a kezét, elhessegette az apró legyeket, minden nyögésére föléje hajolt, ha a nıvér orvosságot hozott, elvette a poharat és a kiskanalat, s ı itatta meg.

A beteg hébe-hóba ránézett, de semmi jelét nem adta, hogy megismerte volna. Ha csak annyiból nem, hogy tekintete mind hosszabban idızött rajta, különösen, amikor a fiú a szemét törülgette.

86

Így telt el az elsı nap. Éjszaka a fiú két összetolt széken aludt a kórterem sarkában, s reggel ismét hozzálátott munkájához. Aznap mintha kezdett volna öntudatra térni a beteg. A fiú simogató hangjára mintha hálásan csillant volna fel a szeme, egyszer még szóra is próbálta nyitni a száját. Rövid szendergései után pillantásával azonnal a kis betegápolót kereste.

Az orvos kétszer is megnézte, s valami javulást látott. Estefelé, amikor a beteg szájához tartotta a poharat, a duzzadt száj halvány mosolyra húzódott.

A fiú kezdett megvigasztalódni. És abban a reményben, hogy az apja megérti, hosszú beszédbe fogott. A mamáról mesélt, a húgairól, arról, hogy haza fog térni - kedves, meleg szavakkal igyekezett lelket önteni a betegbe. Gyakran úgy érezte, nem érti meg, mégis tovább mesélt, mert úgy látta, hogy már a hangja, a szeretete és a szomorúsága is jólesik a betegnek.

Így telt el a második, a harmadik, a negyedik nap is. A beteg hol jobban lett egy kicsit, hol rosszabbul, a fiút teljesen elfoglalta az ápolgatás, az evéssel se törıdött, naponta kétszer bekapott egy kis sajtot kenyérrel, amit a nıvér hozott neki, jóformán nem is látta, mi történik körülötte, nem látta a haldoklókat, az apácák váratlan éjszakai jövés-menését, a reménytelenül távozó látogatók sírását, kétségbeesését, azt a sok gyászt és fájdalmat, ami egy kórház életével jár, s ami más alkalommal megdöbbentette és elijesztette volna.

Teltek-múltak az órák, a napok, s ı rendületlenül gondoskodott a tatájáról, minden sóhajtására, pillantására szívdobogva figyelt fel, remény s kétségbeesés közt hánykolódva.

Az ötödik napon váratlanul rosszabbodott a beteg állapota. Az orvos csak a fejét rázta, mint aki azt mondja, mindennek

vége. A fiú leroskadt a székre, és felzokogott. Valami mégis megvigasztalta. Rosszabbul volt ugyan a beteg, de az öntudata mintha lassan visszatért volna. Egyre többször és kedvesebben nézett a fiúra, az innivalót vagy az orvosságot csak tıle fogadta el, s egyre többször próbált valamit mondani, néha olyan kifejezıen mozgatta a száját, hogy a gyerek hevesen a karjába kapaszkodott váratlan reménységében, s szinte ujjongva biztatta:

- Semmi baj, tata, meglátod, meggyógyulsz, és hazamegyünk a mamához, csak még egy kis türelem.

87

Délután négy óra volt, éppen vége lett a fiú egyik fellobbanó reménykedésének, amikor az ajtónál léptek hallatszottak, aztán egy erıs hang azt mondta:

- Viszontlátásra, nıvérke! A fiú elszoruló torokkal pattant fel. Ebben a pillanatban egy férfi lépett a kórterembe, nagy pakkal,

nyomában egy ápolónı. A fiú felsikoltott, és földbe gyökerezett a lába. A férfi megfordult, rámeredt, aztán ı is nagyot kiáltott: - Ciccillo! - és feléje rohant. A fiú görcsösen a mellére vetette magát. A nıvérek, az ápolók, a segédorvos, mind odarohantak, s

csodálkozva állták körül ıket. A fiú egy szót sem tudott kinyögni. Az apa figyelmesen megnézte a beteget, aztán újra és újra

megcsókolta a fiát. - Ciccillo, Ciccillo, fiacskám! De hát mi történt? Másnak az

ágyához vezettek, ugye? Én meg hogy vártalak, teljesen kétségbeestem, mert a mama megírta, hogy útnak indított. Szegény kisfiam! Mióta vagy itt? Hogy történhetett ez? Én már meggyógyultam, látod? És Concettella? És a picur, hogy vannak? Most engednek ki! Akkor menjünk is! Ó, Istenem! Ki gondolta volna?!

A fiú nagy nehezen elmondta, mi újság otthon. - De boldog vagyok! - dadogta. - De boldog vagyok! Milyen

szörnyő napok voltak ezek! - és nem gyızött betelni apjával. Mozdulni azonban nem mozdult. - Gyere hát - biztatta az édesapja. - Még ma estére hazaérünk.

Gyere - és magához vonta. A fiú azonban hátrafordult a betegéhez. - Hát jössz... vagy nem? - csodálkozott az apa váltig. A fiú megint a betegre pillantott, aki éppen kinyitotta a

szemét, s ıt nézte. A fiúból hirtelen dılni kezdett a szó: - Nem, tata, várj... most... most nem mehetek. Itt ez a bácsi, öt

napja vagyok vele. Állandóan engem néz. Azt hittem, te vagy az. Megszerettem. Tudod, én adok neki inni, azt akarja, hogy állandóan itt legyek mellette, most nagyon rosszul van, várj egy kicsit, nem

88

merem itt hagyni, nem bírom, sajnálom ıt, majd holnap megyek haza, hadd maradjak még egy kicsit, nem tudom itt hagyni, látod, hogy néz rám? Nem tudom, kicsoda, de szeret, és egyedül meghalna, hadd maradjak itt, kedves tata!

- Nagyszerő ez a beszéd, fiú! - kiáltott föl a segédorvos. Az apa zavartan nézett a fiára, majd a betegre. - Ki ez? - kérdezte. - Falusi, mint maguk - felelte a segédorvos -, külföldrıl tért

haza, mint maga, és egy napon kerültek kórházba. Eszméletlen volt, amikor behozták, nem tudott mondani semmit. Talán van valahol messze családja, és lehet, hogy azt hiszi, ez a fiú az ı gyereke.

A beteg rendületlenül nézte a fiút. - Hát maradj itt - engedett Ciccillo apja. - Nem sokáig tart már - suttogta a segédorvos. - Maradj csak - folytatta az apa. - Jó szíved van. Én sietek

haza, hadd örüljön a mama. Itt egy kis pénz, hátha szükséged lesz valamire. Isten veled, fiacskám. A viszontlátásra!

Megölelte, jól a szemébe nézett, aztán újra megcsókolta, s elment.

A fiú ismét elfoglalta helyét az ágy mellett, s a beteg szemmel láthatóan megnyugodott. Ciccillo tovább ápolta, és ha nem sírt is már, ugyanolyan gondosan, türelemmel ırködött mellette: megitatta, eligazgatta a takaróját, megsimogatta a kezét, szelíd szóval bátorította. Egész nap és egész éjjel mellette maradt, sıt másnap is. A beteg állapota azonban egyre súlyosabb lett: arca ibolyaszínben játszott, lélegzete akadozott, ide-oda dobálta magát, kiabált, a daganat óriásira nıtt az arcán.

Az esti vizitnél az orvos azt mondta, hogy nem éri meg a reggelt. Ciccillo erre még odaadóbban ápolta, egy pillanatra se vette le róla a szemét. A beteg állandóan ıt nézte, idınként mozgatta a száját, mint aki mondani akar valamit. Szőkülı pupillájú, lassan fátyolossá váló tekintete lágyan pihent meg a fiún.

Ezen az éjszakán addig virrasztott a fiú, míg a hajnali derengéssel az apáca is meg nem jelent az ágynál. Csak rápillantott a betegre, máris elsietett. Nemsokára visszajött a segédorvossal és egy ápolóval, aki lámpát hozott.

- Ez már a vég - közölte az orvos.

89

A fiú megfogta a beteg kezét. Az kinyitotta szemét, ránézett, majd újra lehunyta.

Ebben a pillanatban a fiú úgy érezte, a beteg megszorítja a kezét.

- Megszorította a kezem! - kiáltott föl. Az orvos a beteg fölé hajolt, aztán fölegyenesedett. Az apáca

levette a keresztet a falról. - Meghalt! - sikoltotta a gyerek. - Most menj, fiacskám - kérte az orvos. - Véget ért a munkád.

Menj, minden jót kívánok, megérdemled. Isten veled! Az apáca, aki egy pillanatra elment, egy csokor ibolyával tért

vissza, az ablakban álló pohárból vette ki. - Nem tudok mit adni neked. Fogadd el ezt, emlékül. - Köszönöm - a fiú megtörölte a szemét, s elvette a kis

csokrot. - De sokat kell gyalogolnom hazáig... elhervadna. - Kibontotta a csokrot, s szétszórta az ágyon. - Itt hagyom inkább emlékül a szegény betegemnek. Köszönöm, nıvérke. Köszönöm, doktor úr. - A halott felé fordult: - Isten vele... - azon töprengett, hogyan szólítsa, aztán az a szó jött a szájára, amin öt napig szólította: - Isten vele, szegény tata!

Ezzel hóna alá fogta batyuját, s fáradtan elindult. Hajnalodott.

A MŐHELY

18. szombat

Precossi tegnap eljött, s szólt, hogy ne felejtsük el megnézni a mőhelyüket. Ma reggel a papával be is néztünk a mőhelybe egy pillanatra. Amikor odaértünk, kezében egy csomaggal Garoffi szaladt ki éppen az alagsori mőhelybıl, nagy lebernyege, amely alatt az áruit szokta rejtegetni, csak úgy lobogott a szélben. Most már tudom, honnan szedi a vasreszeléket, amiért a régi újságokat veszi!

Bekukkantottunk az ajtón, s láttuk, hogy Precossi egy rakás téglán üldögél, s térdén a könyvvel, tanul. Azonnal fölpattant, s behívott. A mőhely nagy, szénporos helyiség, a falakon kalapácsok, harapófogók, rúdvasak s mindenfélefajta nyersvas, az egyik sarokban kemence, s egy legény fújtatóval élesztgette a tüzet. Precossi édesapja az üllınél dolgozott, egy inas pedig rúdvasat tartott a tőzbe.

90

- Hát itt az a híres-nevezetes fiú, aki vonatokat ajándékozgat! Eljött megnézni, hogy dolgozunk, igaz-e? Állunk szolgálatára - örvendezett a kovács, amikor meglátott bennünket, s levette sapkáját. Mosolygott, már egyáltalán nem volt olyan morcos, nem nézett olyan fenyegetıen, mint régen.

Az inas odanyújtott neki egy hosszú rúdvasat, aminek a vége tüzes volt. A kovács rátette az üllıre, és neki állt, hogy díszes erkélyrácsot kovácsoljon belıle. Fölemelt egy nagykalapácsot, s a tüzes vasat ide-oda forgatva az üllı éle és közepe közt, le-lecsapott rá. Nagyon érdekes volt, ahogyan a gyors, pontos ütések nyomán a vas meggörbült, meghajolt és lassan levél alakú lett - olyan könnyedén formálódott, mintha puha tésztából gyúrná kézzel, nem pedig vasból - kalapáccsal.

Közben a fia büszkén nézte, mint aki azt mondja: „No, hogy dolgozik az én apám!?”

- Hát így megy ez, látod? - pillantott rám a kovács, amikor elkészült, s elém tette a rudat: olyan volt, akár egy püspöki pásztorbot. Aztán félretette, s egy másikat tartott a tőzbe.

- Csakugyan szép munka - dicsérte meg apám. Aztán hozzátette: - Tehát dolgozik... ugye? Megjött a kedve.

- Igen, megjött - törölgette homlokáról az izzadságot, és elpirult egy kicsit. - És tudja, ki hozta meg?

Apám úgy tett, mintha nem értené. - Ez a gyerek - mutatott a fiára -, nagyszerő kölyök ez, úgy

tanult, hogy büszke lehetett rá az apja, aki... aki viszont csupa bolondságot mővelt, és úgy bánt vele, mint egy kutyával. Amikor megláttam azt a kitüntetést... Ó, édes kisfiam, te hüvelykmatyi, gyere ide, hadd lássalak! - a gyerek odarohant, a kovács fölkapta, rátette az üllıre, a hóna alatt tartotta, s így szólt hozzá:

- Töröld meg már a gonosz apád arcát! Precossi addig csókolta apja kormos képét, míg ı is csupa

fekete nem lett. - Így van ez jól! - tette le a földre a kovács. - Bizony így, Precossi! - helyeselt apám elégedetten. Elköszöntünk. Kijövet Precossi a zsebembe dugott egy

csomag szöget. - Ne haragudj - mondta. Meghívtam, hogy a karnevált tılünk nézze meg.

91

- Egy kisvonatot adtál ennek a fiúnak - jegyezte meg apám az utcán -, de akkor se lett volna elég ajándék, ha aranyból lett volna, gyöngyökkel kirakva. Új embert faragott az apjából.

A KIS BOHÓC

20. hétfı

Az egész város farsangi lázban ég, de a nagy vigalomnak nemsokára vége. Minden téren körhinták, mutatványosbódék állnak. Az ablakunk alatt cirkuszsátor, egy kis velencei társulat ad mősort, öt lóval. A cirkusz középen áll, a tér egyik sarkában, három nagy kocsiban alszanak, öltözködnek át a mutatványosok. A kocsik tulajdonképpen kerekes házikók, kis ablakokkal, még kémény is van rajtuk: állandóan füstölnek. Az ablakok közt pólyák, pelenkák száradnak kifeszített kötélen. A kötéltáncosnınek kisbabája van, szoptatja, és ı is fız a többieknek. Szegény emberek. A komédiás szót mindenki úgy mondja ki, mint valami sértést, pedig igazán becsületesen keresik a kenyerüket, és mennyit dolgoznak! Egész nap trikóban lótnak-futnak a cirkusz meg a kocsik közt ebben a hidegben. Futtában kapnak be valamit, két elıadás közt. Aztán elıfordul, hogy szél kerekedik, fölkapja a ponyvát a zsúfolt cirkusz tetejérıl, eloltja a lámpákat, és fuccs az elıadásnak! Vissza kell adni a pénzt, és az egész éjszakát azzal tölthetik, hogy megerısítsék a ponyvát. Két gyerek is dolgozik velük, a kisebbiket apám megismerte, amikor átment a téren: a tulajdonos fia, tavaly láttuk, amikor a Vittorio Emanuele téren az egyik cirkuszban lovasbemutatót tartott.

Azóta megnıtt, nyolcéves lehet, szép fiú, az arca barna és kerek, göndör fekete haja mindig kibújik a csúcsos sapka alól. Bohócnak van öltözve, valami ujjas feketével hímzett fehér zsákszerőségben jár. A cipıje vászonból készült. Akár egy ördögfióka. Mindenkinek tetszik. És mi mindenhez ért! Kora reggel nagykendıbe bugyolálva viszi a tejet a faházikójukba, aztán elmegy a lovakért a Bertola utcai istállóba; ringatja a csecsemıt, győrőket, bakokat, korlátokat, köteleket hurcol ide-oda, kitisztogatja a kocsikat, tüzet gyújt, s ha egy kicsit megpihenhet, azonnal odabújik a mamájához.

92

Apám állandóan figyeli az ablakból, folyton róla meg a családjáról beszél, hogy milyen rendes népeknek látszanak, s mennyire szeretik a gyerekeiket.

Az egyik este lementünk a cirkuszba. Hideg volt, alig lézengtek néhányan, a kis bohóc mégis mindent megtett, hogy elszórakoztassa a publikumot: nyaktörı bukfenceket vetett, belecsimpaszkodott a lovak farkába, a kezén járt, teljesen egyedül, aztán énekelt, és szép barna arca sugárzón mosolygott. Az apja, aki piros kabátot és fehér nadrágot meg magas szárú csizmát viselt, s a kezében ostort tartott, csak nézte, nézte, de nagyon szomorúan. Apám megsajnálta, és másnap, amikor eljött hozzánk barátja, Dalis, a festı, beszélt neki róluk. Hogy majd megszakadnak a munkában, és alig keresnek! És hogy milyen kedves és ügyes az a fiú. Mit lehetne tenni értük?

A festınek támadt egy ötlete: - Írj róluk egy cikket az újságba - javasolta -, te jól írsz, meséld

el, milyen csodákra képes az a kis kölyök, s én majd megrajzolom az arcképét. A Gazzettát mindenki olvassa, legalább egyszer telt ház lesz.

Így is történt. Apám megírta a cikket, nagyon jól sikerült, igazán szép volt, mindenrıl mesélt, amit az ablakból láttunk, és kedvet csinált, hogy az emberek megnézzék a kis bohócot. A rajz is nagyon hasonlított. Szombaton este jelent meg.

És másnap, a vasárnapi elıadáson óriási tömeg tolongott. „A kis bohóc jutalomjátéka” - tették közhírré.

Apámmal a legdrágább helyre vettünk jegyet. A bejárat mellett ki volt függesztve a Gazzetta. A cirkusz zsúfolásig megtelt, sok nézı szorongatta kezében a lapot, a kis bohócra mutogattak, aki boldogan rohangált ide-oda. Az édesapja is elégedettnek látszott. Hát hogyne! Ilyen megtiszteltetésben még egy újságnál sem volt része, és a kassza is megtelt.

Apa mellett ültem. A közönség közt sok ismerıst láttunk. A lovasbejáró közelében ott állt a tornatanárunk, az, aki Garibaldi seregében harcolt. Velünk szemben, az olcsóbb helyen ült a kerek arcú kis kımőves, mellette óriási papája... amikor meglátott, azonnal nyúlpofát vágott. Kicsit arrébb láttam, hogy Garoffi számolja a nézıket, az ujjain próbálta kiszámítani, mennyi lehet a bevétel.

Kissé távolabb tılünk, szintén az egyik elsı sorban ült, mankóit a térde közé szorítva Robetti, az, aki az omnibusz elıl

93

elrántotta azt a gyereket; a vállát átölelve szorosan mellette az apja, a tüzérkapitány.

Megkezdıdött az elıadás. A kis bohóc csodákat mővelt lovon, trapézon, kötélen, s valahányszor leugrott, nagy taps fogadta, sokan még a haját is meghúzkodták. Aztán mások jöttek, kötéltáncosok, bővészek, lovasok, ezüstösen csillogó rongyokban. De a közönség csak akkor örült, amikor a kis bohóc volt színen.

A lovasbejárónál egyszer csak megláttam a tornatanárt, éppen a fülébe súgott valamit a cirkusz tulajdonosnak, aki a publikumot fürkészte. Rajtunk nyugodott meg a pillantása. Apám észre is vette, s rájött, hogy a tornatanár elárulta: ı írta a cikket. A hálálkodás elıl megszökött, csak annyit mondott:

- Te maradj, Enrico, majd kint megvárlak. A kis bohóc váltott néhány szót az apjával, aztán megint

bemutatott valamit: egy száguldó lovon négyszer átöltözött: elıször zarándoknak, aztán tengerésznek, majd katonának és végül akrobatának, s mindig rám nézett, valahányszor elnyargalt elıttem.

Aztán leszállt a lóról, s kalapjával körbejárt, mindenki dobott bele pénzt és cukorkát. Én is készenlétben tartottam két soldót, de amikor elém ért, visszahúzta a kalapot, rám nézett, s továbbment. Bántott a dolog, nem értettem, miért olyan udvariatlan hozzám.

Az elıadás véget ért, a cirkusz tulajdonosa köszönetet mondott a közönségnek, mindenki a kijárat felé tolongott. A tömegben toporogtam, amikor valaki megfogta a vállam. Hátrafordultam: a kerek barna arcú, fekete hajú kis bohóc volt. Mosolygott, a keze tele volt cukorkával. Most jöttem rá, mirıl van szó.

- Fogadd el a bohóctól, jó? - kérte. Bólintottam, és elvettem három-négyet. - Meg is csókolhatlak? - tette hozzá. - Akár kétszer is - nyújtottam az arcom. Ruhaujjával megtörölte lisztes arcát, átölelt, és kétfelıl

megcsókolt. - A másikat add át a papádnak.

94

A FARSANG UTOLSÓ NAPJA

21. kedd

Ijesztı jelenetet láttunk ma a jelmezesek felvonulásán! Jól végzıdött, de nagy szerencsétlenség is lehetett volna belıle. A sárga-piros-fehér füzérekkel feldíszített San Carlo téren nagy tömeg tolongott, jelmezesek jöttek-mentek. Színházat, csónakot, sátrat utánzó aranyozott, fellobogózott kocsik vonultak bohócokkal, katonákkal, szakácsokkal, tengerészekkel, pásztorokkal megrakodva, akkora kavalkádban, hogy az ember csak kapkodta a fejét. Fülsiketítı trombitaharsogás, kürtrivalgás, cintányércsattogás; az álarcosok ittak, kurjongattak, a gyalogosokat szólongatták, az emberek meg torkukszakadtából kiabáltak vissza az ablakokból, naranccsal meg cukorkával hajigálták egymást; és kocsik, kocsik, ameddig a szem ellátott; zászlók lengtek, a tömeg feje fölött sisakok csillogtak-villogtak, tollbokréták rezegtek, nagy papírmasé fejek, óriási fıkötık, hatalmas cilinderek, fura fegyverek, csörgıdobok, piros sipkák, üvegek - mintha mindenki megbolondult volna.

Amikor a kocsink a térre ért, elıttünk egy mővirággal feldíszített csodás szekér ment, négy ló húzta, aranyhímzéses takaró volt rajtuk. Tizennégy-tizenöt francia udvaronc pompázott a kocsin fehér parókában, selyemruhásan, hónuk alatt tollas kalap, oldalukon rövid kard, mellükön csipkék, szalagok tömkelege - gyönyörőek voltak. Egy francia dalt énekeltek, és mindenféle édességet szórtak a nép közé. Az emberek tapsoltak, kiabáltak.

Egyszer csak tılünk balra azt láttuk, hogy valaki a tömeg feje fölé emel egy öt-hat éves kislányt. Szegényke kétségbeesetten sírt, görcsösen hadonászott. Az az ember, aki tartotta, utat tört a francia udvaroncok kocsijához, és az egyiküknek, amelyik kihajolt, odakiáltotta:

- Fogja meg ezt a kislányt, a tömegben elvesztette a mamáját, nem lehet messze, a kocsiban majd meglátja, mást nem tehetünk.

A kocsiba emelték, s abbahagyták az éneklést. A gyerek kiabált, teste vitustáncot járt; az, aki az ölében tartotta, levette álarcát, s a kocsi lassan továbbment.

Ebben a pillanatban - késıbb hallottuk - a tér másik végén egy szegény asszony félırülten tört magának utat kézzel-lábbal:

95

- Mária! Mária! Mária! Elvesztettem a kislányomat! Elrabolták a kislányomat! Agyonnyomták a gyerekemet!

Negyedórája tombolt már, s nyomakodott erre-arra a tömegben, amely nagy nehezen tudott csak utat engedni. A kocsiban az az ember csipkés-szalagos melléhez szorította a kislányt, s közben a tömeget fürkészte, és a szegény kislányt nyugtatgatta, aki eltakarta az arcát, azt se tudta, hol van, csak szívszaggatóan zokogott. Aki tartotta, az is egészen meg volt rendülve, a többiek naranccsal, cukorkával kínálgatták a kislányt, de semmit se fogadott el, annyira megijedt és összezavarodott.

- Keressék meg az anyját! - kiabálta az az úr a tömegnek. - Keressék meg az anyját!

Jobbra-balra forgolódott mindenki, de sehol semmi. Végre néhány lépésnyire a Róma utca torkolatától egy asszony rohant a kocsi felé.

Sosem felejtem el! Teljesen ki volt vetkızve önmagából, a haja kibomlott, az arca eltorzult, a ruhája rongyokban. Nem lehetett tudni, örömében, aggodalmában vagy dühében, de sikoltozva-hörögve esett a kocsinak, szinte foggal-körömmel kapott a gyerek után. A kocsi megállt.

- Tessék, itt a kislánya - nyújtotta feléje az úr a gyereket, megcsókolta, s az anyja karjába tette, aki ırjöngve szorította magához.

Az egyik kis kar még egy pillanatra az úr kezében maradt, aki jobb kezérıl lehúzott egy nagy gyémántköves aranygyőrőt, és gyors mozdulattal a picike ujjára húzta.

- A tied - mondta -, ez lesz a hozományod. Az anya megbabonázva állt, a tömeg tapsolt, az udvaronc

pedig föltette álarcát, s a társaság megint rázendített. A kocsi lassan továbbment. Tapsvihar és éljenzés kísérte.

A VAK GYEREKEK

23. csütörtök

A tanító úr nagyon beteg, a negyedikeseké jött be helyette, aki régebben a vakok intézetében oktatott. İ a legöregebb tanító, olyan ısz a haja, mintha pamutparóka volna, a beszéde meg szomorú énekhangra hasonlít, de nagyon-nagyon jó ember, és sokat tud.

96

Amikor belépett az osztályba, s meglátta, hogy az egyik fiúnak be van kötve a szeme, azonnal odament hozzá, s kivallatta, mi történt vele.

- Vigyázz a szemed világára, fiam - mondta neki. Erre Derossi megkérdezte: - Igaz, hogy azelıtt vakokat tetszett tanítani? - Igen, hosszú ideig - válaszolta. - Tessék mesélni róla - kérte halkan Derossi. A tanító úr leült az asztalához. - A vakok intézete a Nizza utcában van - jegyezte meg Coretti. - Úgy mondjátok azt, hogy vak - kezdte a tanító úr -, mintha

azt mondanátok, hogy beteg, szegény vagy mit tudom én, milyen. De értitek-e ti, hogy igazából mit is jelent ez a szó? Gondolkozzatok rajta. Vak! Aki soha semmit nem lát! Az éjszakát nem tudja megkülönböztetni a nappaltól, nem láthatja az eget, a napot, a szüleit; a körülötte lévı tárgyakat is csak kitapinthatja. Állandó sötétségben él, mintha a föld mélyére volna temetve. Hunyjátok csak le a szemeteket, s gondoljátok el, hogy örökké így kell maradnotok: rögtön szorongás, rémület fogna el benneteket, úgy éreznétek, ezt lehetetlen kibírni, kiabálni kezdenétek, hogy megırültök vagy belehaltok. Pedig... ha az ember elıször jár a vakok intézetében, s azt látja, hallja, hogy szabad idejükben hegedülnek, fuvoláznak, fecserésznek, nevetgélnek, föl-alá szaladgálnak a lépcsın, ki-be a folyosókon, hálótermekben, sose gondolná az ember, hogy olyan szerencsétlenek, amilyenek.

Közelebbrıl kell megfigyelni ıket. Akadnak tizenhat-tizennyolc éves vidám, erıs fiatalok, akik szinte fesztelenül, valamiféle merészséggel viselik a vakságot, csak feszült, büszke arckifejezésük árulkodik róla, mennyit szenvedhettek, amíg belenyugodtak ebbe az iszonyú csapásba. Aztán vannak olyanok, akiknek sápadt, szelíd arca arról tanúskodik, hogy a beletörıdés végtelen szomorúsággal jár, s titokban még sokat sírnak. Ó, gyerekeim, gondoljátok el, hogy egyik-másikuk néhány nap alatt vesztette el a látását, mások viszont évekig szenvedtek, sok-sok mőtéten estek át, számosan meg így születtek - az örök éjszakába születtek bele, úgy léptek a világba, mint valami hatalmas sírba, és sosem tudják meg, milyen is egy emberi arc! Képzeljétek el, mennyit szenvedhettek s szenvednek ma is, amikor arra gondolnak, milyen

97

szörnyő a különbség köztük s a látók közt, s bizonyosan felteszik maguknak a kérdést: „Miért ez a különbség, mit követtem én el?”

Ha én, aki hosszú évekig éltem köztük, rájuk gondolok, azokra az örökre lehunyt szemekre, azokra a kifejezéstelen, élettelen pupillákra, s aztán rátok nézek... egyszerően nem értem, hogy miért nem vagytok szüntelenül boldogok. Gondoljátok el: körülbelül huszonhatezer vak ember él Olaszországban! Huszonhatezer ember nem lát fényt - értitek? Egy egész hadsereg! Négy óráig tartana, míg itt az ablakunk elıtt elvonulnának!

Elhallgatott, az osztály síri csöndben ült. Aztán Derossi megkérdezte, igaz-e, hogy a vakok tapintása sokkal finomabb, mint a miénk.

- Igaz - felelte. - A többi érzékszervük is kifinomultabb, hiszen pótolniok kell a látás képességét, s többet is gyakorolják, mint az az ember, aki lát. Reggelenként, a hálókban azt kérdezgetik egymástól: „Süt a nap?” És aki már felöltözött, kiszalad az udvarra, széttárja a karját, hogy érezze a nap melegét, aztán igyekszik vissza a jó hírrel: „Süt a nap!” Valakinek a hangjából képet tudnak alkotni a termetérıl. Mi a szemébıl ítélünk meg egy embert, ık a hangjából. Évekig emlékeznek egy-egy hangszínre, hanglejtésre. Észreveszik, ha a szobában több ember van, még akkor is, ha csak egy beszél, s a többiek meg se mukkannak. Tapintásra megállapítják, tiszta-e egy kanál vagy sem. A lányok meg tudják különböztetni a nyers színő anyagot a festettıl. Amikor párosával végigvonulnak az utcán, minden üzletet felismernek a szagáról, még azokat is, amelyekrıl mi úgy hisszük, nincs szaguk. Tudnak csigázni, meghúzzák a zsinórját, s a forgó csiga hangját hallva, el tudják kapni. Pompásan hajtják a fakarikát, tekéznek, ugróköteleznek, házikókat építenek kıbıl, úgy szedik az ibolyát, mintha látnák, szınyeget és kosarat fonnak különbözı színő gyékénybıl, pontosan és jól dolgoznak, annyira kifinomult a tapintásuk. Megható látvány, amikor elviszik ıket az iparmúzeumba, ahol mindent kézbe vehetnek, boldogan vetik magukat a mértani testekre, a házak makettjaira, a szerszámokra, élvezettel fogdossák, tapogatják, forgatják ıket, hogy lássák, milyenek, így is mondják: látni akarjuk.

Garoffi egy kérdéssel szakította félbe a tanító urat, azt tudakolta, vajon igaz-e, hogy a vak gyerekek jobban számolnak.

98

- Igaz. Jól megtanulnak olvasni, számolni. Különleges könyveik vannak, domború betőkkel. Az ujjukat végigjártatják a betőkön, így ismerik fel, s tanulnak meg olvasni folyékonyan. És látni kell, hogy belepirulnak, ha hibáznak. És bár tinta nélkül, de írnak is. Vastag, kemény papírra hegyes fémmel pontocskákat szúrnak bizonyos csoportosítás szerint, így különleges ábécé alakul ki. A papír hátoldalán kidomborodnak a pontocskák, ezért el is tudják olvasni, amit ık vagy mások írtak. Meg tudják csinálni a leckét, leveleznek is. A számokat is így írják, és a számtanpéldákat is így oldják meg. De fejben is hihetetlen könnyen számolnak, mert semmi se vonja el figyelmüket a számolásról. És ha látnátok, mennyire szeretik, ha felolvasnak nekik, hogy figyelnek, és mindenre, de mindenre emlékeznek! A legapróbb dolgokat is megbeszélik egymással, még a kicsik is történelemrıl, nyelvtanról vitatkoznak; egymás mellett ülnek négyen-öten egy padban, és nem fordulnak egymás felé. Az elsı a harmadikkal beszél, a második a negyedikkel, hangosan, mind egyszerre, mégse szalasztanak el egyetlen szót sem, olyan éles a hallásuk! A tanítót megismerik a lépteirıl, a szagáról; a puszta hangjából tudják, jókedvő-e, jól érzi-e magát; ha a tanítójuk hozzájuk ér, amikor dicséri vagy bátorítja ıket, szeretik, hálájuk jeléül pedig ık fogják meg a kezét, karját. És nagyon szeretik egymást, nagyon jó barátok tudnak lenni. Szabad idejükben mindig ugyanazokat lehet együtt látni. A lányok például a hangszerük szerint csoportosulnak: külön a hegedősök, külön a zongoristák, a fuvolások, és elválhatatlanok. Ha megszeretnek valakit, nehezen szakadnak el tıle. Nagy vigaszuk a barátság. És mindig jól ítélik meg egymást. Világos fogalmuk van róla, mi a helyes és mi a helytelen. És minden nemes vagy nagyszerő cselekedeten könnyen fellelkesülnek.

Votini azt firtatta, vajon szépen muzsikálnak-e. - Odavannak a zenéért - magyarázta a tanító úr.- Ez a legfıbb

örömük, ez az életük. Amikor egy vak gyerek bekerül az intézetbe, órákig képes mozdulatlanul hallgatni a zenét. Könnyen megtanulnak játszani valami hangszeren, és szenvedélyesen gyakorolnak. Ha a tanítójuk azt mondja valamelyiküknek, hogy nincs érzéke a zenéhez, rettenetesen fáj neki, de elszántan tanul tovább. Hallanotok kellene, hogyan muzsikálnak odabenn, látnotok kéne, amikor mosolyogva, magasba tartott arccal, kipirultan és megrendülten játszanak,

99

valóságos önkívületbe esnek, amikor azt a harmóniát hallják, amelyik annyira összhangban van világuk mélységes sötétségével. Ha ezt látnátok, hallanátok, akkor értenétek meg, micsoda isteni vigasz tud lenni a zene. És hogy ragyognak a boldogságtól, amikor egy tanár azt mondja nekik: „Belıled mővész lesz.” Náluk az számít az elsınek, aki a legjobban zongorázik avagy hegedül, köztük az a király, valósággal imádják. Ha összeszólalkoznak, ıhozzá mennek, ha két barát összevesz, ı a békeangyal. A legkisebbek, akiket ı tanít zenére, apjukként tisztelik. Mielıtt aludni térnek, odamennek hozzá, és jó éjszakát kívánnak. És állandóan zenérıl beszélnek. Ágyban, késı este, tanulásba, munkába belefáradva is zenemővekrıl, mesterekrıl, hangszerekrıl, zenekarokról beszélgetnek. Ha büntetésbıl kizárják ıket a zeneóráról vagy a kottaolvasásból, annyira szenvednek, hogy az embernek nincs bátorsága ilyesmivel büntetni ıket. Ami nekünk a fény, az nekik a zene.

Derossi azt tudakolta, vajon elmehetnénk-e hozzájuk. - Persze - válaszolta a tanító úr -, de talán még nincs itt az

ideje. Inkább majd késıbb, amikor képesek lesztek teljes nagyságában felmérni ezt a szerencsétlenséget, amikor olyan együttérzést lesztek képesek tanúsítani, amekkorát megérdemel. Mert szomorú látvány az az intézet, fiaim. Ott ülnek az ablak elıtt, rezzenéstelen arccal élvezik a friss levegıt, mintha a nagy zöld mezıt, a csodás kék hegyeket néznék, mint ti... és ha elgondolja az ember, hogy az égvilágon semmit sem látnak belıle, és soha nem is fognak, akkor összeszorul a szíve, mintha maga is megvakult volna. Azok, akik vakon születtek, akik sosem látták, milyen a világ, s ezért nem sírják vissza, hiszen nincs róla emlékük, ık még valahogy kevésbé szánandóak. De azok a gyerekek, akik csak néhány hónapja vakultak meg, akik még mindenre emlékeznek, akik tudatában vannak, mit vesztettek, s még az is fáj nekik, hogy napról napra érzik, emlékezetükben mint homályosulnak el a legdrágább képek, mint halványul el szeretteik arca. Az egyik gyerek egyszer azt mondta nekem végtelen szomorúsággal: „Csak még egyszer, egyetlen árva pillanatra szeretném látni anyám arcát, szeretném megnézni, mert nem emlékszem már rá!” És amikor az édesanyák eljönnek, a gyerekkezek kitapogatják arcukat, homlokuktól állukig, fülükig végigsimítják, hogy érezzék, milyen, nem akarnak belenyugodni, hogy soha többé nem láthatják; mama, mama, szólongatják ezerszer

100

is könyörögve, engedje, hogy egyszer, csak egyszer láthassák. Nagy, kemény férfiak is sírva hagyják el azt az intézetet. És amikor kilép onnan a látogató, szinte kivételes lénynek érzi magát, valóságos kiváltságnak tartja - amit nem érdemelt meg -, hogy látja az embereket, a házakat, az eget. Bizonyos vagyok benne, nincs köztetek senki, aki onnan kijıve ne adná szívesen oda látásának egy részét, hogy legalább egy kis fény jusson azoknak a gyerekeknek, akik számára a nap nem ragyog, és az édesanyának nincs arca.

BETEG A TANÍTÓNK

25. szombat

Tegnap este, iskola után meglátogattam a tanító bácsit. A sok munkába betegedett bele. Naponta öt órát tanít, aztán egy óra torna, aztán még két óra az esti iskolában, keveset alszik, kutyafuttában eszik, reggeltıl estig hajtja magát, nem csoda, ha tönkrement az egészsége. Ezt mondja az anyukám. A mama különben lent a kapuban várt rám, egyedül mentem föl, a lépcsın találkoztam azzal a csúnya fekete szakállas tanító úrral, Coatti a neve, aki mindenkit ijesztget, de aztán senkit se bánt, most is rám meresztette a szemét, és viccesen, de komoly arccal, bömbölı hangon rám mordult. Még akkor is nevettem, amikor meghúztam a csengıt a negyedik emeleten. Bezzeg rögtön elkomolyodtam, amikor a szolgáló bevezetett egy szegényes, félhomályos szobába. A tanító bácsi kis vaságyban feküdt, a szakálla alaposan megnıtt. A szeméhez tette a kezét, hogy jobban lásson, aztán örömmel kiáltott föl:

- Te vagy az, Enrico! Odamentem az ágyhoz, vállamra tette a kezét, s azt mondta: - Ej, ez szép tıled, fiacskám. Meglátogatod a szegény

tanítódat. Pocsékul festek, mi? Hát az iskolában mi újság? Hogy vannak a gyerekek? Nélkülem is minden rendben, mi? Sıt még jobban is megy minden a szegény tanítótok nélkül, ugye? - Közbe akartam szólni, de nem engedett: - Ugyan, ugyan, tudom, hogy szerettek. - Nagyot sóhajtott. Én a falon függı fényképeket nézegettem. - Látod? - kérdezte. - Azoknak a gyerekeknek a képei, akiket a több mint húsz év alatt tanítottam. Jó fiúk, a fényképeket is ık adták. Ezek az én emlékeim. Ha meghalok, az utolsó pillantásom rájuk esik; köztük töltöttem az életemet. Majd te is adsz fényképet

101

magadról, amikor befejezed az elemit, jó? - Elvett egy narancsot az éjjeliszekrényrıl. - Csak ezt adhatom neked - mondta -, olyan beteg-ajándék. - Csak néztem rá, és nagyon szomorú voltam, nem tudom, miért. - Ugyan már... - folytatta: - majd meggyógyulok, de ha nem... ügyelj a számtanra, az a gyönge oldalad... erıltesd meg magad egy kicsit! Csak az elsı lökést kell megadni, sokszor nem az érzék hiányzik hozzá, ez csak kishitőség, rögeszme. - Nagyokat lélegzett, látszott, hogy nincs jól. - Ronda ez a láz - sóhajtott -, jól tönkretett. Na, tehát legyen gondod a számtanra. Hajts rá, oldj meg sok példát. Nem sikerül elıszörre? Pihenj egyet, aztán kezdd elölrıl. Még mindig nem megy? Megint pihenj egyet, és rugaszkodj neki újra. És így tovább, de szép nyugodtan, ne erıltesd agyon magad. Most menj. Üdvözlöm az édesanyádat. És ne mássz föl újra ezen a lépcsın, majd találkozunk az iskolában. Ha meg nem, hát emlékezz jó szívvel a harmadikos tanítódra. Nagyon szeretett. - Majdnem elsírtam magam. - Hajtsd ide a fejed - kérte. Megtettem. Megcsókolta a hajamat, aztán így szólt: - Most menj - és a fal felé fordult.

Csak úgy repültem lefelé a lépcsın, alig vártam, hogy megölelhessem a mamát.

UTCÁN

25. szombat

Az ablakból néztelek, amikor a tanító úrtól hazajöttél: meglöktél egy nénit. Máskor vigyázz. Az utcán is vannak kötelességei az embernek. Ha egy házban ki tudod számítani a lépteidet és a mozdulataidat, az utcán miért nem vigyázol, amikor az utca mindenkié? Erre is gondolj, Enrico. Valahányszor törıdött, idıs emberrel, gyerekes anyával, mankós rokkanttal vagy nehéz csomagot cipelı emberrel, gyászruhás családdal találkozol, adj nekik utat tisztelettel. Mert tisztelnünk kell az öregséget, a nyomorúságot, az anyai szeretetet, a betegséget, a munkát, a halált.

Valahányszor azt látod, hogy egy gyereket mindjárt elüt egy kocsi, rántsd el; ha felnıtt, figyelmeztesd. Ha árván sírdogáló gyereket látsz, kérdezd meg, mi baja, ha egy öregember elejti a botját, vedd fel.

Ha két gyerek összekap, válaszd szét ıket, ha férfiak civakodnak, menj tovább, nem kell semmiféle kegyetlen jelenetnél ott lenni.

102

És amikor két rendır közt megkötözött embert látsz, ne állj a kíméletlenül kíváncsiskodó tömeg közé: lehet, hogy ártatlan. És hagyd abba a beszélgetést, nevetgélést, ha betegkocsit tolnak el elıtted, vagy halottas menetet látsz - lehet, hogy holnap a te házadból kanyarodik ki.

Tisztelettel nézz a párosával vonuló intézeti gyerekekre: a vakokra, a némákra, az angolkórosokra, az árvákra, az elhagyott gyerekekre, gondolj arra, hogy a szerencsétlenség és az emberi könyörület megy elıtted.

Ha visszataszítóan vagy nevetségesen torz ember jön feléd, tégy úgy, mintha nem látnád. Oltsd el, ha égı gyufát látsz valahol, emberéletbe kerülhet. Válaszolj udvariasan, ha az utat tudakolják tıled.

Ne nevess ki senkit, ne szaladj, ha nem feltétlenül kell, ne bámészkodj. Tiszteld az utcát. Egy népet mindig arról ítélnek meg, hogy miként

viselkedik az utcán. Ahol durvaságot tapasztalsz az utcán, ott durvaságot találsz a házakban is. És nézd meg figyelmesen az utcákat, ismerd meg a várost, melyben élsz; ha holnap a távolba kerülsz, örülni fogsz, hogy jól emlékszel mindenre, gondolatban végig tudsz menni minden utcán - a te városodon, a te hazádon - mely annyi évig egész világod volt, ahol anyád oldalán megtetted elsı lépéseidet, ahol az elsı benyomások értek, ahol kinyílt az eszed, ahol az elsı barátokra leltél. Ez a város neked jó anyád volt: nevelt, védett, szórakoztatott. Nézd meg hát az utcáit és a népét figyelmesen - és szeresd -, s ha valaki sértegeti, hát védd meg.

Édesapád

103

MÁRCIUS

ESTI ISKOLA

2. csütörtök

Apám tegnap elvitt iskolánk esti tagozatára, hogy azt is lássam. Az épület már világos volt, és szállingóztak a tanulók, többségükben munkások. Amikor odaértünk, az igazgató meg a tanulók nagyon mérgesek voltak, mert valaki kıvel bedobta az egyik ablakot: a pedellus kiszaladt, és nyakon csípett egy fiút, de aztán Starti, aki szemben lakik az iskolával, bejött és elmondta:

- Nem ı a tettes, a saját szememmel láttam. Franti volt, meg is fenyegetett, hogy jaj nekem, ha szólok. De én nem félek.

Most aztán végképp kicsapják ezt a Frantit, mondta az igazgató úr. Közben a munkásokat figyeltem, akik kettesével, hármasával érkeztek, s már több mint kétszázan lehettek. Nem tudtam, hogy ilyen szép az esti iskola! A tanulók közt tizenkét éves fiúk éppúgy vannak, mint szakállas bácsik, mind munkából jönnek, füzetekkel, táskákkal; akadnak köztük asztalosok, kormos arcú főtık, mészporos kımővesek, lisztes hajú pékinasok; a legkülönbözıbb szagok keverednek, mesterségek szerint: szurok, bır, olaj, festék bőze. Egy csomó egyenruhás tüzér is jött, egy káplár vezetésével. Gyorsan elhelyezkedtek a padokban - a lábtámaszt kivették, hogy elférjenek -, és rögtön munkához láttak.

Néhányan kimentek füzetükkel a tanítóhoz. Láttam azt a szép ruhás fiatal tanítót is - „az ügyvédbojtárt” -, három vagy négy munkás állta körül az asztalát, ı meg a füzeteket javítgatta; ott volt a sántikáló tanító úr is, egy kelmefestıvel a füzetén nevetett, mert csupa kék-piros festékfolt tarkította. Az én tanítómat is megpillantottam, már meggyógyult, és holnaptól hozzánk is bejár. Minden osztály ajtaja nyitva volt. Elcsodálkoztam, amikor megkezdıdtek az órák, és láttam, hogy mindenki nagyon figyel. Pedig sokan haza se tudtak menni, hogy egyenek valamit, magyarázta az igazgató úr, és nagyon éhesek lehetnek.

104

A fiatalabbak félórai tanulás után majd összeestek az álmosságtól, akadt, aki a padra hajtotta a fejét, és elaludt. A tanító a tollal megbökdöste a fülét, úgy ébresztette föl, de az idısebbek tátott szájjal figyeltek, a szemük is alig rebbent. Furcsa volt nézni padjainkban azokat a szakállas embereket.

Az emeletre is fölmentünk, az én osztályomat is megnéztük, a helyemen nagy bajszú ember ült, a keze be volt kötve, talán valami gép kapta el, de azért próbált vele írni, csak nagyon lassan ment neki. A legjobban az tetszett, hogy a kis kımőves helyén az apja ül, az az óriás, egészen összepréselıdött, állát az öklére támasztotta, szeme a könyvön, még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy figyelt. Nem véletlenül került arra a helyre, ı maga kérte az elsı este az igazgató úrtól.

- Kérem, tessék engem az én kis nyúlpofácskám helyére ültetni - mert így hívja a fiát.

Egészen a tanítás végéig ott maradtunk, láttam, hogy sok asszony gyerekkel a karján várja a férjét, s mikor kijöttek, átvették a gyerekeket, az anyukák meg a könyveket és a füzeteket vitték. Az utca néhány percig megtelt zajjal, emberekkel, aztán minden elcsöndesedett, és már csak az igazgató urat láttuk, amint fáradtan hazafelé ballag.

A CSATA

5. vasárnap

Ezt már várni lehetett. Franti, akit az igazgató úr kicsapott, bosszút akart állni: tanítás után megvárta a sarkon Stardit. Starti a húgával volt, mindennap érte megy a Dora Grossi utcai lányiskolához. Silvia, a nıvérem látta az egészet, és rémülten újságolta, mi történt.

Franti félrecsapott viaszosvászon sapkájában lábujjhegyen mögéjük lopakodott, és kikezdett velük: úgy meghúzta a lány haját, hogy majdnem a földre rántotta. Az nagyot kiáltott, Stardi meg hátrafordult. Franti, aki sokkal nagyobb és erısebb, arra gondolt: „Meg se mukkan ez, ha mégis, hát úgy ellátom a baját, hogy arról koldul!”

105

Igen ám, csakhogy a kicsi, tömzsi Stardi habozás nélkül a mélák Frantira vetette magát, és ütötte, ahol érte. Sokáig persze nem bírta, és többet kapott, mint amennyit adott.

Az utcán csak lányok voltak, senki se tudta szétválasztani ıket. Franti leütötte Stardit, de az rögtön felpattant, s megint rávetette magát. Franti tépte-marta ellenfelét, félig kitépte a fülét, majdnem kinyomta a szemét. Stardi orrából is dılt a vér, de állta a sarat, még ordított is:

- Lehet, hogy megölsz, de nem adom könnyen az életem! Most Franti került alulra, Stardi kíméletlenül rúgta, pofozta. Az egyik ablakból nıi hang kiabált: - Ne hagyd magad, kicsi! Mások is beleszóltak: - A húgát védi ez a fiú! - Tarts ki, bátorság! - Lásd el a baját! Frantinak meg: - Elvetemült, aljas gazember! Franti is nekivadult, elgáncsolta Stardit, aki elesett, ı pedig

rávetette magát. - Add meg magad! - Nem! - Add meg magad! - Nem! - Stardi fölpattant, átfogta ellenfele derekát, rettentı

erıfeszítéssel földhöz vágta, és a mellére térdelt. - Jaj, a gazfickó kést rántott! - kiáltotta egy férfi, és odarohant,

hogy lefegyverezze Frantit. Addigra azonban Stardi két kézzel elkapta Franti kezét, és

beleharapott: a kés a földre esett, a sebbıl csurgott a vér. Mások is odarohantak, szétválasztották és fölállították ıket.

Franti tépetten elinalt, Stardi összekarmolt arccal, bevert szemmel - de gyıztesen - állt ott pityergı húgával. A többi lány a szétszóródott füzeteket, könyveket szedegette össze.

- Rendes fiú - mondogatták körülötte -, megvédte a húgát! Stardinak azonban a legkisebb gondja is nagyobb volt, mint a

dicsıség: a táskájának szentelte minden figyelmét, tüzetesen megvizsgálta összes könyvét, füzetét, nem történt-e valami baja, ruhaujjával törülgette ıket, megnézte a tollat is, majd szép rendesen

106

mindent visszapakolt, aztán éppoly nyugodtan és komolyan, mint máskor, odafordult húgához.

- Na, siessünk, nehezek a számtanpéldák.

A SZÜLİK

6. hétfı

Ma délelıtt Stardit megvárta az iskolánál a papája, nagy kövér ember, attól félt, hogy Franti újra meglesi. De azt mondják, Franti többet nem jön, javítóintézetbe viszik.

Sok szülıt láttunk ma a kapunál. A fakereskedıt, Coretti apját, kiköpött a fia, ugyanolyan jókedvő és fürge, csak hegyes bajusza van, és a gomblyukában kétszínő szalagot visel. Már a legtöbb szülıt ismerem. Van egy fehér fıkötıs, hajlott hátú nagymama, akár esik, akár fúj, naponta négyszer elkíséri az iskolába vagy haza az elsıs unokáját, lesegíti a kabátját vagy ráadja, megigazgatja a nyakkendıjét, leporolgatja, lesimítgatja a ruháját, megnézi a füzeteit; látni való, hogy a gyerek a legfıbb gondja, s nála szebbet elképzelni se tud.

Sokszor jön egy tüzérkapitány is, a mankós Robetti papája, és jobbra-balra köszönget, mert a fiát minden gyerek megsimogatja, amikor elmegy mellette, így hát ı is rendre visszaköszön; van, akit megsimogat, van, akinek szalutál, de senkirıl se feledkezik meg, s minél szegényesebben vagy rosszabbul öltözött egy gyerek, annál udvariasabban hajol meg elıtte.

Néhanapján szomorú dolgokat is látunk: egy bácsi már egy hónapja nem jön el, mert meghalt a kisfia, és a másik gyerekéért a szolgálót küldi, tegnap mégis itt volt, azóta elıször, és amikor meglátta halott fia osztálytársait, behúzódott egy sarokba, két kézzel takarta el az arcát, annyira zokogott, az igazgató úr karon fogta, és bevitte az irodájába.

Vannak apukák és anyukák, akik név szerint ismerik a gyerekük osztálytársait. A szomszéd lányiskolából vagy fiúgimnáziumból is sokan jönnek az öccsükért. Van egy öreg bácsi, ezredes volt, aki a gyerekeknek mindig fölveszi a füzetét vagy tollát, ha leejtik.

Azt is látni, hogy a szép ruhás meg a kendıs, kosaras anyukák milyen jól el tudnak beszélgetni az iskolai dolgokról.

107

- Hogy milyen nehéz volt ez a lecke! - A nyelvtanfeladat milyen hosszú volt ma! - mondogatják. És ha valamelyik gyerek beteg az osztályban, mindannyian

tudnak róla, s együtt örülnek, amikor meggyógyul. Épp ma reggel, volt, hogy nyolcan-tízen, jómódúak, kevésbé jómódúak, állták körül Crossi mamáját, a zöldséges kofát, és az öcsém egyik beteg osztálytársáról kérdezgették, aki egy házban lakik velük, és életveszélyes állapotban van. Az iskola valahogy elmossa a különbségeket, könnyebben barátkoznak az emberek, ha a gyerekükrıl van szó.

A 78-AS SZÁMÚ RAB

8. szerda

Megható dolgot láttam tegnap délután. A zöldséges kofa néhány napja nagy szeretettel nézegeti Derossit, mert a 78-as rab meg a tintatartó esete óta olyan szeretettel veszi körül a fiát. Crossinak béna az egyik karja, és Derossi mindenben segít neki, súg, ha kell, tollat, ceruzát, papírt ad neki, egészen úgy bánik vele, mint a testvérével, talán kárpótolni akarja az apja szerencsétlenségéért, amirıl nem is tud.

Hát néhány napja Crossi mamája folyton Derossit nézi. Nagyon rendes asszony, egészen a fiának él, és mert Derossi, a jómódú éltanuló fiú segít az ı fiának, hogy jól szerepeljen az iskolában, hát ettıl az ı szemében Derossi maga a csoda, a megtestesült jóság. Ahogy folyton nézte, látszott, hogy mondani akar neki valamit, csak szégyelli.

Ám tegnap délelıtt végre összeszedte minden bátorságát, és egy kapuban Derossi elé állt.

- Bocsásson meg, fiatalúr, de maga olyan jó, annyira szereti a fiacskámat, fogadja már el tılem emlékbe ezt a kis semmiséget - ezzel a zöldséges kosárból elıvett egy aranyozott kis fehér papírdobozkát.

Derossi fülig pirult, és határozottan visszautasította: - Én nem fogadok el semmit, inkább tessék Crossinak adni. - Nem akartam megsérteni... csak karamella - bántódott meg

Crossi mamája. Derossi azonban csak a fejét rázta. Erre félénken kivett a

kosárból egy csomag retket.

108

- Legalább ezt fogadja el, egészen friss, vigye el a mamájának. Derossi mosolygott. - Nem, köszönöm, semmit se kérek, mindent megteszek

Crossiért, amit csak tudok, de nem fogadhatok el semmit. Azért köszönöm.

- De nem sértettem meg, ugye? - aggódott Crossi mamája. Derossi nevetve tiltakozott, s továbbment. A néni boldogan

kiáltott föl: - De rendes fiú! Nincs még egy ilyen kedves, szép gyerek! Úgy látszott, ezzel vége is az ügynek, de aztán délután négykor

Crossi mamája helyett a papája jött el: az arca most is olyan sápadt és szomorú. Megállította Derossit, és abból, ahogy ránézett, rögtön tudtam, gyanítja, hogy Derossi ismeri a titkát.

- Szereti a fiamat... - nézett rá merıen, a hangja szomorú volt és kedves. - Miért szereti annyira?

Derossi vérvörös lett. A legszívesebben azt válaszolta volna: „Azért szeretem, mert olyan szerencsétlen; mert az apja is inkább szerencsétlen volt, nem pedig bőnös, és százszorosan megszenvedett már azért, amit elkövetett, és nagyon jó ember.” De nem merte mondani, igazából félt és kicsit undorodott is ettıl az embertıl, hiszen a vérét vette valakinek, hat évig börtönben volt és... De Crossi apja mindent kitalált, és halkan, majdnem remegve Derossi fülébe súgta:

- Szereti a fiamat, de ugye, nem utálja... nem veti meg az apját sem?

- Jaj, nem, nem! Ellenkezıleg! - kiáltott föl Derossi hirtelen melegséggel.

Erre Crossi apja heves mozdulatot tett, mintha át akarná ölelni a nyakát, de aztán nem merte, csak két ujjal megfogott egy göndör fürtöt, kisimította, aztán elengedte. Kézen fogta fiát, és gyorsan elindult vele.

A KIS HALOTT

12. vasárnap

A zöldségesékkel egy házban lakó kisfiú, öcsém osztálytársa, meghalt. Delcati tanítónı hozta a szomorú hírt szombaton délután.

Garrone és Coretti azonnal ajánlkoztak, hogy segítik vinni a koporsót.

109

Nagyon jó fiú volt, a múlt héten például ı kapta a kitüntetést; szerette az öcsémet, egyszer adott neki egy törött perselyt. Anyám mindig megsimogatta, amikor találkozott vele. Piros posztósapkát viselt, két csíkkal. Az édesapja hordár a vasútnál. Tegnap délután fél ötkor elmentünk hozzájuk, részt akartunk venni a gyászmenetben. A földszinten laknak. Az udvarban sok elsıs álldogált már a mamájával, mindegyik hozott egy gyertyát. Öt-hat tanítónı is ott volt, meg néhány szomszéd. A piros tollas tanítónı meg Delcati bementek, a nyitott ablakon át láttuk, hogy sírnak: a kisfiú mamája hangosan zokogott. Két anyuka az öcsémék osztályából virágfüzéreket hozott.

Pontosan ötkor indult a menet. Elöl egy fiú vitte a keresztet, mögötte ment a pap, aztán következett a koporsó - milyen kicsi volt, istenem! -, fekete posztóval takarták le, és azok a virágfüzérek díszítették, amelyeket az a két anyuka hozott. A fekete posztóra rátőzték a kitüntetést is meg három dicsérı oklevelet, melyet a kisfiú az év folyamán kapott.

A koporsót Garrone, Coretti és két fiú vitte a házból. Mögöttük ment Delcati tanítónı, úgy sírt, mintha a saját fiát temette volna; aztán jött a többi tanítónı, utánuk a fiúk, egészen kis gyerekek is voltak köztük, bambán nézték a koporsót, egyik kezükben ibolyacsokor volt, a másikkal anyjuk kezét fogták, aki a gyertyájukat vitte. Hallottam, hogy az egyikük azt kérdi:

- És többet nem jön iskolába? Amikor a koporsóval kifordultak az udvarból, kétségbeesett

sikoltozást hallottunk az ablakból: a halott édesanyja volt. De rögtön elvezették.

Amikor kiértünk az utcára, találkoztunk az egyik intézet gyerekeivel, párosával vonultak. Amikor meglátták a koporsót a kitüntetéssel meg a tanítónıket, levették a sapkájukat.

Szegényke, most már örök álmát alussza a kitüntetésével együtt. Piros sapkáját se látjuk többé. Már egészen jól volt, aztán négy nap alatt meghalt. Az utolsó nap még mindenáron föl akart kelni, hogy megcsinálja a szószedetet, s azt akarta, hogy ott legyen vele az ágyban a kitüntetése, félt, netán elveszi tıle valaki. Senki se veszi el tıled, te szegény! Isten veled, isten veled! Mi, Barettisek, sosem felejtünk el. Nyugodj békében!

110

A NAGY NAP ELİTT

13. hétfı

Ma vidámabb napunk volt, mint tegnap. Március tizenharmadika van! Holnap lesz a díjkiosztás a Vittorio Emanuele színházban - minden évben nagy ünnep ez.

Az idén azonban nemcsak úgy találomra választották ki a gyerekeket, akik a színpadon odanyújtják az okleveleket azoknak a bácsiknak, akik aztán szétosztják a díjazottak közt.

Délelıtt az igazgató úr bejött a tanítás végén, és azt mondta: - Gyerekek, jó hírem van! - Aztán a calabriai fiút szólította: -

Coraci! - A calabriai fölállt. - Akarod, hogy te is ott légy azok közt, akik holnap a színházban átnyújtják a kitüntetéseket a hatósági uraknak?

A calabriai nagyon is benne volt a dologban. - Akkor rendben - folytatta az igazgató bácsi -, tehát Calabria

képviselıje is ott lesz. Szép dolog. Az idén a városházán azt akarták, hogy az a tíz-tizenkét fiú, aki a kitüntetéseket odaadja, Olaszország különbözı tájait képviselje, és a város különbözı népiskoláiból kerüljön ki. Húsz anyaiskolánk van és öt fiókiskolánk, összesen hétezer tanulóval. Ennyi gyerek közt igazán nem nehéz találni egy-egy fiút minden olasz vidékrıl. A Torquato Tasso iskolából két sziget képviselıi jönnek: egy szárd és egy szicíliai fiú, a Boncompagniban egy kis firenzeit találtak, egy faszobrász fiát. De van római születéső a Tommaseóból, aztán találtak venetóit, lombardiait, romagnait is néhányat; nápolyit a Monviso iskola ad, egy katonatiszt fiát, mi pedig egy genovait meg egy calabriait küldünk, téged, Coraci. A piemonteival együtt tizenketten lesztek. Szép, nem? Olaszország különbözı részébıl származó testvéreitektıl kapjátok meg a jutalmakat. Ügyeljetek majd: a színpadon mind a tizenketten egyszerre jelennek meg. Fogadjátok ıket nagy tapssal. Gyerekek ugyan, de éppúgy a szőkebb hazájukat képviselik, mintha felnıttek volnának: egy kicsike háromszínő zászló éppúgy Olaszország jelképe, mint egy nagy, nem igaz? Tapsoljatok hát jó erısen. Mutassátok meg, hogy a ti szívetek is melegebben dobog a haza képe láttán, és tízévesen is tudtok lelkesedni. - Ezzel kiment, a tanító úr pedig rámosolygott Coracira.

111

- Na, fiam, te vagy Calabria képviselıje! - tréfálkozott, de nem akarta kigúnyolni, inkább ünnepelte, mert ezt a fiút mindenki szereti. İ is mosolygott.

Nagy vígan vittük az utcasarokig, ahol egy fekete szakállas bácsiba botlottunk; nagyot nevetett rajtunk.

- A papám - mondta a calabriai. Erre a gyerekek a karjába tették a fiát, s annyifelé szaladtak,

ahányan voltak.

A DÍJKIOSZTÁS

14. kedd

Két óra felé már zsúfolásig megtelt a hatalmas színház: földszinten, erkélyen, páholyban, színpadon, mindenütt arcok tengere. Gyerekek, szülık, tanítók, kisbabák; hadonászó kezek, izgı-mozgó fejek, libegı tollak, szalagok, hajfürtök, ünnepélyes moraj. Vidám kép volt. A termet a nemzet színeivel, zöld-fehér-pirossal díszítették föl.

A földszinten jobboldalt és baloldalt két lépcsıt állítottak föl, az egyiken fölmennek a kitüntetettek a színpadra, a másikon lejönnek. A színpad elıterében egy sor vörös karosszék állt, a középsınek a támlájára egy kis babérkoszorút akasztottak. Hátul a színpadon zászlók, oldalt, zöld asztalkán a háromszínő szalaggal átkötött oklevelek sorakoztak. A zenekart a színpad alatt helyezték el. Az elsı emeleti erkély egyik felét a tanítóknak tartották fönn, a földszinti széksorokban és közökben több száz gyerek szorongott kottával a kezében ık alkották a kórust. Mindenfelé tanítók jöttek-mentek, sorba rendezték a kitüntetetteket, a szülık még egyszer lesimították a hajukat, megigazították a kis nyakkendıjüket.

Amikor beléptünk a páholyunkba, az egyik szemben lévıben a vörös tollas tanító nénit pillantottam meg, ahogy nevetett, látszottak a gödröcskék az arcán, vele volt az öcsém tanítónıje meg a fekete ruhás „kis apáca” és az elsıs tanító nénim is, de nagyon sápadt szegényke, és olyan nagyon köhög, hogy a színház másik oldalán is hallottuk.

A földszinten rögtön felfedeztem Garrone pufók ábrázatát és szorosan mellette Nelli szıke kis fejét. Kissé arrébb a bagolyorrú Garoffit láttam, éppen azon dolgozott, hogy összegyőjtse a

112

kitüntetettek névsorát tartalmazó listákat, már egész halom volt a kezében, nyilván üzletelni fog vele... holnap megtudjuk. A bejárat közelében állt a fakereskedı, ünneplı ruhás feleségével s a fiukkal, aki az egyik harmadik díjat kapta. Teljesen elhőltem, hogy nem látom rajta a macskaprémes sapkát meg a csokoládészínő inget - olyan elegánsan volt öltözve, akár egy kis herceg. Az egyik erkélyen egy pillanatra felbukkant Votini egy nagy csipkegallérban, de aztán eltőnt. A zsúfolt díszpáholyban a mankós Robetti apját, a tüzérkapitányt fedeztem föl.

Pontban kettıkor megszólalt a zenekar, és a jobb oldali lépcsın fekete ruhában a színpadra vonult a polgármester, a kerületi elöljáró, a tanácsos, a tanfelügyelı, és leült a vörös karosszékbe. A zenekar elhallgatott. A zeneiskolák igazgatója fölállt, s egy pálcával jelt adott: a földszinti gyerekek fölálltak. Újabb jelre rázendítettek. Hétszázan énekeltek egy gyönyörő dalt, hétszáz gyerekhang fújta egyszerre - nagyon szép volt! Mozdulatlanul hallgattuk ıket: valami kedves, egyszerő, lassú darab volt, mintha templomi ének lett volna. Mindenki megtapsolta. Aztán nagy csönd támadt.

Elkezdıdött a díjkiosztás. Kiállt a színpadra a másodikos tanítóm, az a vörös hajú, huncut szemő, ı olvasta fel a kitüntetettek nevét, de elıbb még bevonult az a tizenkét fiú, aki az okleveleket sorban odanyújtotta az uraknak, akik aztán kiosztották a díjazottak közt.

Az újságok elıre megírták, hogy ez a tizenkét fiú Olaszország különbözı tartományaiból való. Mindenki tudta hát, és nagy volt a várakozás, kíváncsian nézegettek arrafelé, ahonnan be kellett jönniök, még a polgármester meg a többi úr is a nyakát nyújtogatta - az egész színház lélegzet-visszafojtva figyelt...

Hirtelen szaladtak be és sorakoztak föl mosolyogva mind a tizenketten. A közönség - háromezer ember - fölugrott, s dörgı tapsviharban tört ki. A fiúk egy pillanatra zavarba jöttek.

- Itt van egész Olaszország! - mondta egy hang a színpadon. Rögtön ráismertem: a calabriai volt, Coraci, feketében, mint

mindig. Egy úr a városházáról, aki velünk volt a páholyban,

mindegyiküket ismerte, s megmutogatta a mamámnak: az a kis szıke Velence képviselıje. Az a magas, göndör hajú, római. Egyik-másikuk nagyon elegáns volt, de a szegényebbek is tisztán, rendesen

113

voltak öltözve. A legkisebb, a firenzei, kék övet viselt. Mindannyian elvonultak a polgármester elıtt, aki homlokon csókolta ıket, a mellette levı bácsi pedig megsimogatta arcukat, és mosolyogva elısorolta a városok nevét: Firenze, Nápoly, Bologna, Palermo... - a színház külön-külön megtapsolta mindet. Aztán a zöld asztalkához szaladtak az oklevelekért, és a tanító úr olvasni kezdte a névsort, bemondta az iskolát, az osztályt, a nevet és a kitüntetettek fölmentek a színpadra.

Az elsıkkel egy idıben halk hegedőszó csendült fel, s az egész díjkiosztás alatt szólt: finoman, szelíden, mintha sok-sok csöndes hang mormogna, mintha anyukák és tanítók látnák el jó tanácsokkal, szemrehányásokkal csemetéiket. Közben a kitüntetettek sorban elvonultak az urak elıtt, megkapták az okleveleket s hozzá mindenkitıl egy jó szót vagy simogatást. A földszinten és az erkélyeken fölzúgott a taps, ha egy kisebb vagy szegényesebben öltözött vagy szép göndör hajú vagy piros-fehér ruhás gyerek vette át az oklevelet. Az elsısök összezavarodtak a színpadon, nem tudták, hová legyenek, rajtuk mindenki nevetett. Volt köztük egy pöttömnyi, a hátán nagy rózsaszínő masni, alig tudott menni, állandóan megbotlott a szınyegben, el is esett, a kerületi elöljáró emelte föl, nagy volt a nevetés, taps. Egy másik gyerek pedig legurult a lépcsın, sokan felsikoltottak, de nem történt baja. Mindenfélefajta fiú elvonult ott: csibész képő, ijedt arcú; egy pirospozsgás, vidám kis fickó pedig mindenkire ránevetett. Amikor leértek a színpadról, a papák-mamák elkapták ıket, s vitték magukkal.

Remekül mulattam, amikor a mi iskolánk került sorra. Sokakat ismertem. Coretti tetıtıl talpig új ruhában feszített, szélesen mosolygott, csak úgy villogott a foga, pedig ki tudja, hány mázsa fát hordott már le aznap reggel! Amikor a polgármester átadta neki az oklevelet, vállára tette kezét, és megkérdezte, mi az a vörös csík a homlokán. A szüleire néztem, és láttam, hogy kezüket a szájuk elé téve nevetnek. Aztán Derossi következett, olyan szép volt kék ruhájában, fényes gombjaival, aranyszıke göndör hajával, olyan fesztelenül és fürgén lépkedett, olyan rokonszenves volt a szép magas homlokával, hogy a legszívesebben megöleltem volna - az urak is mind beszélni akartak vele, megszorítani a kezét.

Egyszer csak azt kiáltotta a tanító úr:

114

- Giulio Robetti! - És láttuk, hogy a tüzérkapitány fia botorkál fel a mankóin.

Több száz gyerek tudta, hogyan mentett meg egy elsıst, amikor az omnibusz majdnem elgázolta, most is egy pillanat alatt elterjedt a híre, s akkora tapsvihar, kiabálás tört ki, hogy beleremegett a színház, a férfiak felugráltak, a nık zsebkendıket lengettek, szegény fiú döbbenten, reszketve állt a színpadon... A polgármester magához vonta, átadta a kitüntetést, megcsókolta, és a középsı székrıl levette a babérkoszorút, s az egyik mankó keresztfájára akasztotta. Aztán a díszpáholyhoz kísérte, ahol a tüzérkapitány nagy éljenzés közepette beemelte magához.

Közben szólt a finom halk hegedőszó, s a fiúk továbbvonultak a színpadon. Jöttek a consolataiak, majdnem mind kiskereskedı-gyerekek, jöttek a vanchigliabeliek, többségben munkásgyerekek, aztán a Boncompagni iskola paraszttanulói, s végül a sort a Rayneri iskola zárta.

Amikor vége volt a jutalomosztásnak, a hétszáz gyerek újabb gyönyörő dalt énekelt, majd a polgármester beszélt, utána a városi tanácsos mondott beszédet. Így fejezte be:

- ...Mielıtt most elmentek, üdvözöljétek azokat, akik értetek dolgoznak, nektek szentelik minden erejüket, értetek élnek-halnak - s ezzel a tanítók erkélyére mutatott.

Erkélyen, páholyban, földszinten az összes gyerek fölpattant, és integetni-kiabálni kezdett a tanítóknak, akik kalapot, zsebkendıt lobogtatva válaszoltak, meghatottan. Még egyszer rázendített a zenekar, a közönség még egyszer viharosan megéljenezte az Olaszország különbözı tartományaiból származó tizenkét fiút, akik összefogódzkodva álltak a díszpáholy elıtt, virágesıben.

VESZEKEDÉS

20. hétfı

Nem, nem az irigység volt az oka, amiért ı kapott kitüntetést, én meg nem, komolyan nem ezért vesztem össze ma délelıtt Corettivel. Nem irigységbıl. De akkor se volt igazam.

A tanító úr már régebben mellém ültette, s ma épp a szépírást gyakoroltam, amikor meglökött, s pacát ejtettem az e havi

115

elbeszélésre, a Romagnai vérre, amit a beteg kis kımőves helyett kell lemásolnom. Méregbe gurultam, s valami csúnyát mondtam neki.

- Nem szándékosan tettem - mosolygott. El kellett volna hinnem, hiszen ismerem annyira, csak dühített,

hogy mosolyog, s arra gondoltam: „Na, hogy fejébe szállt a dicsıség!” - és bosszúból úgy meglöktem, hogy elrontotta az oldalt. Erre paprikapiros lett haragjában.

- Te viszont készakarva tetted! - mondta, és fölemelte a kezét, de a tanító úr meglátta, erre leengedte, viszont hozzátette: - Kint megvárlak!

Rosszul éreztem magam, a mérgem elpárolgott, bántam az egészet. Nem, Coretti nem szándékosan lökött meg. Rendes fiú, gondoltam. Eszembe jutott, mennyit dolgozik, mikor náluk jártam; állandóan sürgött-forgott a beteg anyja körül, aztán mennyire örültem, amikor nálunk járt, apámnak is hogy tetszett. Mit nem adtam volna, ha nem mondom ki azt a csúnya szót! Apám tanácsára gondoltam.

- Nincs igazad? - Nincs. - Akkor kérj bocsánatot. De éppen ehhez nem volt merszem, szégyelltem

megalázkodni. Corettire pislantottam, láttam, hogy a vállán fölfeslett az inge, nyilván lehordott egy rakás fát, és éreztem, hogy nagyon szeretem. „Na, szedd össze a bátorságodat!” - biztattam magam, de az a szó, hogy „bocsáss meg”, csak nem akart kijönni a számon.

Idınkint rám nézett, elég görbén, de inkább szomorúnak láttam, nem dühösnek. Igen ám, csakhogy erre én is fenyegetıen néztem rá, mutatni akartam, hogy nem félek ám.

- Kint találkozunk! - ismételte meg. - Kint találkozunk! - vágtam rá. Közben arra gondoltam, mit mondott egyszer apám: - Ha nincs igazad, akkor védekezz, de ne üss! „Védekezni fogok, de nem ütök!” - határoztam el. De annyira

boldogtalan és szomorú voltam, hogy a tanító urat se hallottam már. Végre-valahára kimehettünk. Amikor egyedül maradtam az utcán, láttam, hogy utánam jön. Megálltam, bevártam, a kezemben ott volt a vonalzó. Odajött, fölemeltem a fegyveremet.

116

- Ne, Enrico - mosolygott, és eltolta a vonalzót. - Legyünk megint jó barátok.

Egy pillanatra elhőltem, aztán úgy éreztem, mintha valaki nagyot lökne rajtam, egyszer csak a karjában találtam magam. Megcsókolt, s azt mondta:

- Soha többé nem veszekszünk, helyes? - Helyes! - vágtam rá. Elégedetten váltunk el. Amikor hazaértem, és mindent

elmeséltem a papának, azt hittem, örülni fog, de elkomorodott: - Neked kellett volna elıször a kezedet nyújtani, mert te

hibáztál. Sose emelj kezet olyan pajtásodra, aki különb nálad, különösen, ha egy katona fia - ezzel kitépte kezembıl a vonalzót, kettétörte és a falhoz vágta.

NİVÉREM

24. péntek.

Mondd, Enrico, mikor a papa megszidott, amiért rosszul viselkedtél Corettival, mért voltál velem is goromba? Fogalmad sincs, mennyire rosszulesett. Hát nem tudod, mennyit ringattalak a bölcsıben, amikor kicsi voltál, pedig játszani is mehettem volna, hát nem tudod, hogy minden éjjel fölkeltem hozzád, amikor beteg voltál? Hát nem tudod, hogy ha valami szerencsétlenség érne bennünket, én, a nıvéred, akit úgy megsértettél, lennék anyád helyett anyád, s úgy szeretnélek, mint a saját fiamat? Nem tudod, hogy amikor apánk és anyánk nem lesz már, akkor én leszek a legjobb barátod, az egyetlen, akivel halottainkról, a gyerekkorodról beszélhetsz, aki dolgozna érted, ha a szükség úgy hozná, aki kenyeret keresne, hogy te, Enrico, tanulhass, aki mindig szeretni fog, aki minden gondolatával veled lesz, ha a sors messzire vet? Csak azért, mert együtt nıttünk fel, és ugyanaz a vér kering ereinkben.

Enrico, azért bizonyos lehetsz benne, hogy ha felnıttkorodban valami csapás ér, s egyedül leszel, hozzám mindig jöhetsz, s mondhatod: Silvia, nıvérkém, hadd maradjak nálad, beszélgessünk egy kicsit azokról az idıkrıl, amikor boldogok voltunk, emlékszel? Beszélgessünk anyánkról, az otthonunkról, a régi szép napokról. Ó, Enrico, nálam mindig tárt karokra találsz. Igen, édes öcsém, és bocsáss meg ezért a szemrehányásért is. Már el is felejtettem, hogy megbántottál, s ha okozol is bánatot, mit számít? Akkor is a testvérem vagy, és semmi másra nem emlékszem majd, mint arra, hogy a

117

karomban tartottam egy Enrico nevő kisbabát, hogy együtt szerettük anyánkat és apánkat, hogy láttalak felnıni, hogy hosszú évekig hőséges barátod voltam.

Írj néhány szót erre a papírra, hogy még lefekvés elıtt elolvashassam. Közben - hogy lásd, nem haragszom rád -, tudtam, milyen fáradt vagy, hát lemásoltam neked a Romagnai vér címő elbeszélést, amit a beteg kis kımőves helyett kellett leírnod: az íróasztalod bal fiókjában találod. Az éjjel másoltam le, amíg aludtál, írj hát egy jó szót, kérlek, Enrico.

Nıvéred, Silvia A lábad nyomába se léphetek, édes Silvia

Enrico

ROMAGNAI VÉR

(A tanító úr márciusi elbeszélése)

Aznap este Ferruccióék háza csöndesebb volt, mint máskor. A fiú apja, akinek rövidáruboltja volt, Forlíba ment bevásárolni, és a felesége is elkísérte Luiginával, akit orvoshoz akart vinni; a kislánynak operálni kellett az egyik szemét. Úgy volt, hogy csak másnap délelıtt térnek haza.

Éjfélre járt. A bejárónı már alkonyatkor hazament. Csak a béna lábú nagymama és a tizenhárom éves Ferruccio maradt otthon. Földszintes kis ház volt a fıúton, puskalövésnyire a falutól s nem messze a romagnai nagyvárostól, Forlítól. A szomszédban csak egy lakatlan épület állt, két hónapja égett ki, még látszott rajta a vendéglı cégére. A ház mögött sövénnyel körülvett kis veteményes terült el, rozzant ajtó vezetett onnan a lakásba. A boltajtó, mely a ház kapujául is szolgált, az országútra nyílt. Körös-körül kihalt mezık, nagy, megmővelt földek, sok-sok szederfa.

Közeledett az éjfél, esett, fújt a szél. Ferruccio és a nagymama a konyhában voltak, melyet egy régi bútorokkal zsúfolt kis szobácska választott el a veteményeskertbe vezetı ajtótól.

Ferruccio tizenegykor jött haza, jó sokáig elmaradt, nagyanyja aggódva várta a nagy karosszékhez szögezve, melyben napjait, sıt gyakran éjszakáit is töltötte, mert fuldoklási rohamai miatt nem tudott feküdni.

Zuhogott, a szél az ablaknak verte az esıt: koromsötét éjszaka volt. Ferruccio fáradtan, sárosan, szakadt ruhában, homlokán lila

118

ütésekkel tért haza: nagy csatát rendeztek a barátaival, s a kıdobálás vége verekedés lett, mint rendesen. Ráadásul eljátszotta minden pénzét, és a sapkáját is elvesztette.

A konyhát csak egy kis olajlámpás világította meg, mely az asztal sarkán állt a karosszék mellett, a nagymama mégis rögtön fölfedezte, milyen állapotban van az unokája, s részben kitalálta, miféle csibészségeket követett el, részben kiszedte belıle.

Tiszta szívbıl szerette Ferrucciót. Amikor mindent megtudott, elsírta magát.

- Hát nem kíméled szegény nagyanyád szívét - mondta hosszú hallgatás után. - Kihasználod, hogy a szüleid nincsenek itthon, és ilyen bánatot okozol nekem. Egész nap magamra hagytál! Hát egyáltalán nem sajnáltál? Vigyázz, Ferruccio, rossz úton jársz, nem lesz ennek jó vége. Láttam már másokat is, így kezdték, mint te, és nagyon rosszul végezték. Elıször csak kimaradoztak, a barátaikkal verekedtek, a pénzüket vesztették el, aztán késıbb a kıdobálásból késelés lett, a játékból bőnözés... lopás...

Ferruccio lehorgasztott fejjel, összeráncolt szemöldökkel, mozdulatlanul állt, háromlépésnyire a nagyanyjától, a komódnak dılve. Még egészen ki volt melegedve a verekedéstıl, szép gesztenyebarna haja a homlokába hullott, kék szeme a semmibe meredt.

- A játékból rablás lett, úgy bizony - ismételte nagyanyja sírva. - Gondolkodj, Ferruccio. Gondolj arra a falubeli gazemberre, arra a Vito Mozzonira, most a városban csavarog. Huszonnégy éves, és már kétszer ült börtönben, szegény anyját a bánat vitte sírba, jól ismertem, az apja pedig elkeseredésében Svájcba menekült. Erre a szerencsétlenre gondolj, apád még a köszönését is szégyelli fogadni, álló nap hasonszırőekkel kóborol, és megint börtönben végzi majd. Tudod, ismertem gyerekkorában, úgy kezdte, mint te. Csak nehogy te is oda juttasd a szüléidet, ahová ı!

Ferruccio hallgatott. Egyáltalán nem volt rossz fiú, ellenkezıleg, csibészségeit nem elvetemültségbıl követte el, inkább túltengı energiájával és merészségével nem bírt. Apja éppen ezért engedte szabadjára, várta, hogy magától jöjjön meg az esze, tudta, hogy alapjában jóérzéső gyerek, s ha isten ne adja, nehéz helyzetbe kerül, biztos, hogy bátran és nagyszerően kiállja a próbát. Rendes, ámde makacs fiú volt, nehezen jött ki a száján a bocsánatkérés.

119

Nemigen tudta kimondani, hogy: „Igen, nem volt igazam, többé nem teszem, ígérem, csak bocsáss meg.” Ha meg néha gyöngédség fogta el, büszkeségében nem tudta jelét adni.

- Jaj, Ferruccio! - sopánkodott nagyanyja. - Nincs egy bocsánatkérı szavad? Hát nem látod, mennyire odavagyok?! A sírba viszel, Ferruccio! Hát nem esik meg a szíved anyád öreg édesanyjának szenvedésén? Nem volna szabad bántanod, hiszen nem sokáig élek már, és annyira szerettelek mindig. Éjszakákon át ringattalak, nem ettem, nem ittam, csakhogy téged babusgassalak. Hát nem tudod? Mindig azt mondogattam: „Ez a gyerek lesz a vigaszom!” És most a sírba viszel. Pedig az egész hátralévı életemet odaadnám azért, hogy megint olyan jó és szófogadó fiú legyél, mint amikor... amikor elvittelek a búcsúba, emlékszel, Ferruccio? Teleraktad a zsebemet kavicsokkal meg füvekkel, s az ölemben hoztalak haza, mert elaludtál! Akkor még szeretted szegény nagyanyádat. Most, hogy béna a lábam, és szükségem volna a szeretetedre, akár egy falat kenyérre, mert nincs másom a világon, nekem, szerencsétlen félhalottnak, ó, istenem!...

Ferruccio annyira meghatódott, hogy már-már a nagyanyja mellére vetette magát, amikor halk hangot hallott a veteményeskertre nyíló kis szobából. Nem tudta, a szél nyikorgatja-e az ablakot vagy máshonnan ered a zaj.

Hegyezte a fülét. Kint ömlött az esı. A zaj megismétlıdött. Nagyanyja is hallotta. - Mi ez? - kérdezte ijedten. - Az esı - motyogta a fiú. - Nahát, Ferruccio - törölgette szemét az öregasszony -, akkor

ígérd meg, hogy többé nem ríkatod meg szegény nagyanyádat... Újabb nesz szakította félbe. - Ez nem az esı! - kiáltott föl elsápadva. - Nézd meg!... - de

rögtön hozzá is tette: - Ne, maradj itt - és megfogta Ferruccio kezét. Visszafojtott lélegzettel vártak. Csak az esı kopogása

hallatszott. Aztán összerezzentek. Mintha csosszanó lépteket hallottak volna. - Ki az? - kérdezte a fiú, amikor nagy nehezen meg tudott

szólalni.

120

Rémülten kiáltottak föl. Két férfi rontott a szobába, az egyik elkapta a fiút, és a szájára szorította a kezét, a másik az idıs asszonyt ragadta torkon.

- Hallgass, különben halál fia vagy! - szólt az elsı. - Csönd! - vett elı egy kést a másik. Arcukat fekete kendı takarta, a szemüknek rést vágtak rajta. Egy pillanatig csak a négy ember zihálása és az esı kopogása

hallatszott. Az öregasszony görcsösen rángatózott, szeme kidülledt. - Hol tartja a pénzt az apád? - kérdezte az, amelyik a fiút

tartotta. - Odaát... a szekrényben - dadogta a fiú vacogó fogakkal. - Gyerünk! A torkát szorongatva vonszolta át a kis szobába, ahol egy

tolvajlámpa állt a padlón. - Hol az a szekrény? A fiú fuldokolva megmutatta. A férfi biztos akart lenni a dolgában, ezért a fiút térdre lökte a

szekrény elıtt, nyakát a térde közé fogta, hogy megszoríthassa, ha kiabálni akar, a kést közben a foga közé vette. Kezében a lámpával hegyes vasat vett elı a zsebébıl, beledugta a zárba, s addig forgatta, míg kinyílt az ajtó. Dühösen feltúrt mindent, ezt-azt a zsebébe tömött, becsukta, majd újra kinyitotta a szekrényajtót, s megint a holmik közé túrt.

Aztán torkon ragadta a fiút, s belökte a szomszéd szobába, ahol a másik ember még mindig szorosan tartotta az öregasszonyt, akinek hátracsuklott a feje, a szája meg nyitva volt.

- Megvan? - kérdezte ez a másik. - Meg - felelte a társa. - Nézz ki - tette hozzá. Erre a másik elengedte az öregasszonyt, a veteményeskertre

nyíló ajtóhoz rohant, kinézett, majd éles hangon - olyan volt, mint egy füttyszó - jelentette:

- Jöhetsz! A bent lévı még mindig fogta a fiút, kését megvillantotta a

gyerek és az öregasszony elıtt, aki már kinyitotta szemét: - Kuss, különben visszajövök, és megfojtlak benneteket. Egy pillanatig mereven rájuk bámult. Hirtelen messzirıl, az országút felıl énekszó csendült fel.

Többen daloltak.

121

A rabló a kijárat felé pillantott, s a hirtelen mozdulattól arcáról leesett a kendı.

- Mozzoni! - kiáltott fel az öregasszony. - Légy átkozott! - kiáltotta a rabló ırjöngve, hogy felismerték.

- Most meg kell halnod! Kését az asszonyra emelte, aki nyomban elájult. A gyilkos lesújtott. Ferruccio kétségbeesett kiáltással villámgyorsan nagyanyjára

vetette magát, és testével takarta el. A gyilkos elrohant, s közben nekiment az asztalnak, a lámpa felborult és kialudt.

A fiú lassan lecsúszott nagyanyjáról, s térdre esett, aztán úgy is maradt, karjával átölelte az öreg derekát, fejét mellére hajtotta.

Néhány pillanat telt el. Koromsötét volt. A parasztok danolása távolodott. Az öregasszony magához tért.

- Ferruccio! - szólította fogvacogva, alig érthetıen. - Nagymama! Az öregasszony beszélni akart, de a félelem megbénította

nyelvét. Egy ideig reszketve hallgatott, aztán sikerült megszólalnia: - Elmentek? - El. - Nem öltek meg - suttogta fojtott hangon. - Nem... megmenekült - Ferruccio elhaló hangon beszélt. - Él,

édes nagymamám. A pénzt elrabolták. De nem sokat, a papa... majdnem mindet magával vitte.

Az öregasszony nagyot sóhajtott. - Nagymama - kezdte Ferruccio, és szorosan fogta a derekát -,

édes nagymama... ugye szeretsz? - Ó, Ferruccio! Szegény fiacskám! - kezét a fiú fejére tette. -

Hogy megijedhettél! Jóságos Isten! Gyújtsd meg a lámpát... Nem, maradjunk csak sötétben, még félek.

- Nagymama - folytatta a fiú -, annyi gondot okoztam magának...

- Ne, Ferruccio, ne mondj ilyeneket, már rég nem gondolok rá, elfelejtettem mindent, annyira szeretlek!

- Mindig csak bánatot okoztam magának - kezdte ismét Ferruccio, remegett a hangja, s nehezen beszélt -, de mindig szerettem. Megbocsát?... Bocsásson meg, nagymama.

122

- Igen, fiacskám, persze, megbocsátok, tiszta szívbıl. Hát hogyne bocsátanék meg. Kelj föl, kicsim. Soha többé nem szidlak meg. Hiszen olyan jó vagy, olyan nagyon jó. Gyújts lámpát. Szedjük össze magunkat. Állj föl, Ferruccio.

- Köszönöm, nagymamám - a fiú hangja egyre gyöngült. - Most... most boldog vagyok. Ugye, nem felejti el, nagymamám... a maga Ferruccióját?

- Ferruccio! - kiáltott fel csodálkozva s nyugtalanul az öregasszony, és fölemelte a gyerek fejét, mintha az arcát akarná megnézni.

- Ne felejtsen el - suttogta megint a fiú lehelethalkan. - Csókolja meg a mamát... a papát... Luiginát... Isten vele, nagymama...

- Az ég szerelmére, mi van veled? - az öregasszony rémülten tapogatta a fiú fejét, mely már az ölébe csuklott, aztán kétségbeesetten kiabálta, ahogy a torkán kifért: - Ferruccio! Ferruccio! Ferruccio! Kisfiam! Édes bogaram! Egek, segítség!

Ferruccio már nem válaszolt. A kis hıst, anyja édesanyjának megmentıjét, halálos késszúrás sebesítette meg a hátán, s nemes, tiszta lelkét visszaadta a teremtınek.

A HALDOKLÓ KIS KİMŐVES

28. kedd

Szegény kis kımőves, nagyon beteg. A tanító bácsi mondta, hogy látogassuk meg, s úgy gondoltuk, hogy Garrone, Derossi meg én együtt megyünk. Úgy volt, hogy Stardi is velünk jön, de azt a feladatot kaptuk a tanító úrtól, hogy írjuk le, milyen a Cavour-szobor, ezért ı elmegy megnézni. Csak úgy próbaképpen azt a felfuvalkodott Nobist is hívtuk, de csak annyit felelt:

- Nem. Votini is kimentette magát, talán félt, hogy meszes lesz a

ruhája. Négykor találkoztunk a kapu elıtt. Úgy esett, mintha dézsából

öntötték volna. - Mit vegyünk neki? - kérdezte Garrone teli szájjal, mert most

is kenyeret majszolt. Zsebében megcsörgetett két soldót, erre mi is hozzátettünk két-két soldót, és vettünk három szép narancsot.

123

Fölmentünk a padlásszobákig. Az ajtóban Derossi levette a kitüntetését, és zsebre vágta. Megkérdeztem, miért.

- Nem is tudom - felelte -, csak az a látszatja ne legyen, hogy... mindenképpen jobb, ha leveszem.

Kopogtunk, a kis kımőves apja nyitott ajtót, az az óriás. Rémültnek látszott, egészen fel volt dúlva.

- Kik vagytok? - csodálkozott. - Antonio osztálytársai, hoztunk neki három narancsot. - Ó, szegény Antonio - rázta a fejét a kımőves -, félek, hogy

már sosem eszi meg a narancsotokat! - keze fejével törölgette a szemét.

Beengedett a padlásszobába: a kis kımőves apró vaságyon aludt, édesanyja mellette ült magába roskadva, kezét arcába temette, s éppen csak hátrafordult. Az egyik falon ecsetek lógtak, egy kımőveskalapácsot meg egy rostát is láttunk. A beteg lábára ráterítették a kımőves mészporos kabátját is. Szegény fiú halottsápadt volt, és olyan sovány, hogy az orra egészen hegyes lett. Szaggatottan lélegzett. Jaj, szegény vidám, jó kis osztálytársam, hogy sajnáltalak, mit nem adtam volna, ha újra láthatom, amint nyúlpofát vágsz!

Garrone a párnára tett egy narancsot: az illatára fölébredt, megfogta, de aztán elengedte, és Garronéra meredt.

- Én vagyok - mondta ı. - Én vagyok, Garrone, megismersz? A beteg kicsit elmosolyodott, nagy nehezen fölemelte sovány

kezét, és odanyújtotta Garronénak, aki megfogta, s az arcára simította.

- Föl a fejjel, kis kımőves, föl a fejjel, nemsokára meggyógyulsz, és megint iskolába jársz, a tanító úr majd mellém ültet, jó?

A kis kımőves azonban nem válaszolt. Édesanyja zokogásban tört ki:

- Jaj, szegény Tonino! Szegény kisfiam! Milyen derék, jó fiú, az Isten mégis el akarja venni tılünk!

- Hallgass már! - kiáltott rá kétségbeesetten a kımőves. - Hallgass már, az Isten szerelmére, vagy nem tudom, mit teszek! - Aztán elkínzottan hozzánk fordult: - Most menjetek, gyerekek, menjetek, köszönöm, de menjetek. Mit is keresnétek itt? Köszönöm, menjetek haza.

124

A beteg lehunyta szemét, olyan volt, mintha meghalt volna. - Nincs szüksége valamire? - kérdezte Garrone. - Nincs, fiam, jó gyerek vagy, de nincs, köszönöm. Menjetek. -

Kikísért bennünket, s becsukta az ajtót. Félig se értünk le a lépcsın, amikor kiabálást hallottunk: - Garrone! Garrone! - Gyorsan visszarohantunk. - Garrone! - kiabálta a kımőves megváltozott arccal. - Téged

hív, két napja egy szót se szólt, de most téged hív, gyere azonnal. Ó, szent Isten, ha ez valami jó jel volna!

- Viszontlátásra - fordult hozzánk Garrone -, én maradok - és berohant a lakásba a kımővessel.

Derossi szeme csupa könny volt. - A kis kımőves miatt sírsz? - kérdeztem. - Garrone azt

mondta, meggyógyul. - Én is azt hiszem, de nem rá gondoltam... Az jutott eszembe,

hogy Garrone milyen rendes fiú.

CAVOUR GRÓF

29. szerda

A Cavour-szobor leírását kaptátok feladatul. Megcsinálhatod, de hogy ki volt Cavour gróf, még nem értheted. Most csak annyit tudj: hosszú évekig Piemonte miniszterelnöke volt, s ı küldte a piemontei hadsereget Krímbe, ahol a Csernaja folyónál aratott gyızelemmel helyreállították harci dicsıségünket, melyet a novarai vereség megtépázott. İ volt az, aki az Alpokból százötvenezer franciát hozott le, hogy előzzék az osztrákokat Lombardiából. İ kormányozta Olaszországot forradalmunk legdicsıbb korszakában, lángelméjével, állhatatosságával, emberfölötti munkabírásával azokban az években legfıbb elımozdítója volt a haza egyesítését szolgáló szent vállalkozásnak.

Sok tábornok töltött rettenetes órákat a csatatéren, de ı még rettenetesebb órákat töltött a minisztertanácsban, amikor úgy látszott, hogy életmőve összeomlik, akár a kártyavár. Nappalokat és éjszakákat töltött olyan aggodalomban és harcban, hogy végül elméje megzavarodott, s szívébe halál költözött. A küzdelmes munka rövidítette meg életét húsz évvel. Már halálos láz emésztette, amikor még mindig elkeseredetten küzdött a betegséggel, mert tenni akart még valamit a hazájáért.

125

„Furcsa - mondogatta fájó szívvel a halálos ágyán -, már nem tudok olvasni, nem tudok olvasni. - Mikor eret vágtak rajta, és magasra szökött a láza, akkor is csak a hazájára gondolt, s parancsoló hangon mondta: - Gyógyítsatok meg, érzem, elborul az elmém, pedig minden erımre szükségem van, nehéz dolgokat kell még elintéznem.”

Mikor haldokolt, és az egész város felbolydult, s a király ott állt az ágya mellett, minden erejét összeszedve mondta:

„Sok mindent kellene még mondanom, felség, sok mindent kellene még megmutatnom, de beteg vagyok, nem bírom, nem bírom tovább - hörögte kétségbeesetten. Lázas gondolatai szüntelenül az állam, a velünk egyesült tartományok, a teendıi körül forogtak. Delíriumában ezt hajtogatta: - A szabadság szeretetére neveljétek az ifjúságot, a fiatalságot.”

Önkívületében, amikor a halál már fölötte lebegett, lázas szavakkal hívta Garibaldi tábornokot, akivel régebben nézeteltérései támadtak. Velencét és Rómát emlegette, melyek akkor még nem voltak szabadok. Vízióiban Olaszország és Európa jövıje gyötörte, idegen betöréstıl rettegett, hadsereget és tábornokokat követelt, értünk, a népéért aggódott. Legfıbb fájdalma nem az volt, hogy meg kell halnia, hanem az, hogy hiányozni fog a hazájának; úgy érezte, Itáliának, mely néhány év alatt fölemésztette csodálatos szervezetének minden erejét, még szüksége van rá. Utolsó szavaival is hazáját buzdította tettekre, s halálában éppoly nagy volt, mint életében.

Enrico, most hasonlítsd össze a mi munkánkat, melyet oly nehéznek tartunk, a mi fájdalmainkat, sıt a halálunkat is, azzal a rengeteg kínnal, feladattal, ijesztı teherrel, mely azoknak az embereknek a vállára súlyosul, akik egy egész világ gondját viselik szívükön. Erre gondolj, kisfiam, amikor elmész a márvány emlékmő elıtt, s magadban kiálts egy éljent.

Édesapád

ÁPRILIS

TAVASZ

1. szombat

Április elseje! Már csak három hónap. Az év egyik legjobb délelıttje volt ma. Nagyon boldog voltam az iskolában, mert Coretti azt mondta, hogy holnapután a papájával elvisznek magukkal megnézni a királyt. Idejön, és Coretti papája ismeri. A mama pedig

126

megígérte, hogy még aznap vele mehetek a Valdocco utcai óvodába. Azért is boldog voltam, mert jobban van a kis kımőves, és azért is, mert tegnap délután a tanító bácsi megdicsért apának. Aztán meg olyan szép tavaszi reggel volt. Az iskolaablakból látszott a kék ég, a sok rügyezı fa a kertben, a nyitott ablakokban zöldellı virágládák.

A tanító úr nem mosolygott, mert sose mosolyog, de annyira jó kedve volt, hogy alig látszott az a vízszintes ránc a homlokán. A tábláról magyarázott valamit tréfálkozva. És látszott, hogy élvezi a kertbıl áradó illatot, jó friss növény- és földszag jött be, a kirándulásokat juttatta az ember eszébe.

A szomszéd utcából behallatszott egy kovácskalapács hangja, a szemben lévı házban egy mama altatódalt dúdolt a kisbabájának, távolabb, a Csernaja-laktanyában trombita harsogott. Mindenki vidám volt, még Stardi is. A kovács egyszer csak erısebben kezdett kalapálni, az asszony meg hangosabban énekelt, erre a tanító úr abbahagyta a magyarázatot, és kifelé fülelt.

- Derős ég, egy éneklı anya, dolgos munka zaja, tanuló gyerekek... ezek az élet szép dolgai - mondta lassan, és kinézett az ablakon.

Amikor kijöttünk, láttuk, hogy a többiek is vidámak. Hangosan trappolva meneteltünk s énekeltünk, mint vakáció

elıtt. A tanító nénik is vígan voltak, a piros tollas együtt ugrándozott a gyerekeivel, a szülık is nevetve beszélgettek, Crossi mamájának a zöldséges kosara teli volt ibolyával, az egész elıcsarnok illatozott tıle. Anyámnak is úgy megörültem, mint még soha. Mondtam is hazafelé:

- Olyan boldog vagyok! Minek örülök én ennyire? A mama nevetett, és azt mondta, biztosan a tavasztól meg a

tiszta lelkiismerettıl van.

UMBERTO KIRÁLY

3. hétfı

Pontosan tízkor apám az ablakból meglátta Corettit a papájával, a fakereskedıvel, engem vártak a téren.

- Indulj, Enrico, nézd meg a királyodat. Úgy száguldottam, akár egy rakéta. Apa és fia a szokásosnál is

élénkebbek voltak, még sose láttam, hogy ennyire hasonlítanak

127

egymásra. Az apja kabáthajtókáján két kitüntetés közt ott díszelgett a vitézségi érdemrend is, a bajszát pedig tőhegyesre pödörte.

Azonnal az állomásra indultunk, ahová fél tizenegyre várták a királyt. Coretti papája pipázott, a kezét dörzsölgette.

- Tudjátok - kérdezte -, hogy a hatvanhatos háború óta nem láttam? Csekély tizenöt és fél éve. Elıször három évig Franciaországban voltam, aztán Mondoviban, itt meg, ahol láthattam volna, valami véletlen folytán mindig akkor kellett elutaznom, amikor jött. Ezt hívják balszerencsének.

Csak Umbertónak mondta a királyt, mintha puszipajtások lettek volna: Umberto vezette a tizenhatodik hadosztályt, Umberto néhány nappal múlt huszonkét éves akkor. Umberto így meg úgy.

- Tizenöt éve! - mondta hangosan, és szaporábban kezdett lépkedni. - Nagyon szeretném már látni! Mikor elváltunk, herceg volt, most meg egy királyt látok majd. Én is megváltoztam, a katonából fakereskedı lett - nagyot nevetett.

- Megismerné a király a papát? - Megbolondultál? - mosolygott. - Lehetetlenség volna.

Umberto egy volt, de katona annyi, mint a nyő. És nem nézett végig bennünket egyenként.

Kiértünk a Vittorio Emanuele útra. Rengeteg ember tartott a pályaudvar felé. Egy egész hegyivadászszázad is, trombitaszó mellett. Két csendır lovon ügetett. Ragyogó szép idı volt.

- De örülök, hogy újra láthatom a tábornokomat! - lelkesedett Coretti papája. - Csak nagyon hamar megöregedtem! Mintha tegnap lett volna, hogy hátizsákkal, puskával ott álltam abban a zőrzavarban június 24-én reggel. Akkor indultunk a csatába. Umberto ide-oda rohangált a tisztjeivel, messzirıl ágyúdörgés hallatszott. Mind ıt néztük, és fohászkodtunk: Csak el ne találja egy golyó! Álmomban se gondoltam volna, hogy nemsokára pár lépésnyire leszek tıle! És szemtıl szembe az osztrák ulánusok lándzsáival! Mit szembe! Karnyújtásnyira! Akkor is ilyen szép idı volt, az ég tiszta, csak melegebb volt. Na, próbáljunk bejutni.

Óriási tömeg tolongott az állomás elıtti téren, kocsik, rendırök, csendırök, mindenféle egyletek zászlókkal. Katonazenekar játszott.

Coretti papája be akart menni a csarnokba, de nem engedték. Erre a kijáratot körbeálló tömeg elsı sorába furakodott. A

128

könyökével tört utat, minket maga elıtt tolt, de aztán a tömeg ide-oda hullámzott, és ellökdösött bennünket. Erre a fakereskedı kinézte az elıcsarnok elsı oszlopát.

- Gyertek - hirtelen kézen fogott bennünket, két ugrással a csarnokban termett, és hátát nekivetette a falnak.

Azonnal odarohant egy rendır fıtörzsırmester. - Itt nem maradhatnak! - A negyvenkilencesek negyedik zászlóaljába való vagyok -

mutatott büszkén a kitüntetésére Coretti papája. A fıtörzsırmester ránézett. - Maradhatnak. - Mondtam én! - gyızedelmeskedett Coretti papája. -

Varázsszó ez a negyvenkilencesek negyedik zászlóalja! Én ne nézhetném meg közelrıl a tábornokomat?! Ha akkor mellette lehettem, a legkevesebb, hogy most is közelrıl láthassam! Tábornokom volt, azt mondom? A parancsnokom volt! Mert jó félóráig ı vezette a zászlóaljat, beállt a sőrőjébe, és ı vezetett bennünket, nem Ulrich ırnagy, a fenébe is!

Közben nagy nyüzsgés támadt a váróteremben meg kint a peronon: sok úr meg tiszt győlt össze, a kapu elıtt sorakoztak a kocsik, libériás inasokkal.

Coretti azt kérdezte az apjától, volt-e kard Umberto herceg kezében, ott kint a harctéren.

- Hát hogyne lett volna! A lándzsadöfést ı se háríthatta el, ha nincs kard a kezében! És ott aztán elszabadult a pokol! Úgy csaptak le ránk, mint az isten haragja! Berontottak az ágyúk közé, szétzilálták a sorokat, a csapatok összekeveredtek! Teljes összevisszaságban voltak alessandriai lovasok, foggiai lándzsások, gyalogosok, ulánusok, lövészek, maga volt a pokol, már senki se tudta kiismerni magát. Egyszer csak hallom: - Fenség! Fenség! - kiabálják, és látom, amint jönnek felénk a lándzsások, gyorsan tüzeltünk, de akkora por és füst kerekedett, hogy semmit se lehetett látni... Aztán eloszlott... Sebesültek és halottak hevertek mindenütt, lovak, ulánusok, egymás mellett. Hátrafordultam, és Umberto herceget láttam köztünk, lovon ült, nyugodtan körülnézett, mint aki azt kérdi: megsebesült valaki a katonáim közül? Úgy éljeneztünk, akár az ırültek. Szent ég, micsoda pillanat volt!... Na, itt a vonat.

129

A banda rázendített, a tisztek odaszaladtak, a tömeg lábujjhegyen ágaskodott.

- Hát nem jön mindjárt - intett egy rendır -, elıbb beszédet mondanak.

Coretti apja nem fért a bırébe. - Jaj, ha rágondolok, mindig így látom magam elıtt. Tudom,

elment a kolerások közé, ott volt a földrengésnél meg mit tudom én, hol! És mindenütt bátor volt, de elıttem akkor is úgy jelenik meg, ahogy akkor ott láttam köztünk: hogy milyen nyugodtan nézett körül! Biztos, hogy ı is emlékszik a negyvenkilencesek negyedik zászlóaljára, attól, hogy király lett, nem felejtette el, bizonyára szívesen asztalához ültetné azokat, akik akkor mellette voltak. Most tábornokok, nagyurak, mindenféle elıkelıségek veszik körül, akkor csak szegény katonák voltak mellette. Ha válthatnék vele néhány szót négyszemközt! Tizenöt éve, hogy nem láttam az én huszonkét éves tábornokomat, a herceget, aki a mi szuronyainkra volt bízva... Ó, jön a mi Umbertónk! Ez a zene, becsületszavamra megpezsdül tıle az ember vére!

Üdvrivalgás szakította félbe, több ezer kalap emelkedett a magasba, miközben néhány fekete ruhás férfi szállt fel az elsı kocsiba.

- İ az! - kiáltott fel Coretti megigézve. - Szőzanyám, hogy megıszült! - tette hozzá halkan.

Mind a hárman levettük a kalapunkat. A kocsi lépésben haladt elıre az éljenzı, hadonászó tömegben. Coretti papájára néztem. Egészen megváltozott, mintha magasabb, komolyabb lett volna, kicsit elsápadt, s egészen odatapadt az oszlophoz.

A kocsi elénk ért, néhány lépésnyire volt az oszloptól. - Éljen! - kiáltotta a tömeg. - Éljen! - kiáltotta Coretti a többiek után. A király ránézett, a három kitüntetésen megakadt a tekintete. Erre Coretti elvesztette a fejét. - A negyvenkilencesek negyedik zászlóalja! - kiáltotta. A király már másfelé tekintett, de most visszafordult, Coretti

szemébe nézett, s lenyújtotta kezét a kocsiból. Coretti odaugrott, és megszorította. A kocsi továbbment, a

tömeg elıreözönlött, s szétválasztott bennünket, Coretti papáját elvesztettük szemünk elıl. De csak egy pillanatra. Rögtön

130

megtaláltuk, lihegett, könnyes volt a szeme, és föltartott kézzel kiabálta a fia nevét.

- Gyere, fiacskám! - kiáltotta az apja. - Még meleg a kezem! - Végighúzta a fia arcán. - Ez a király simogatása.

Úgy állt ott, mint aki nincs magánál, a távolodó kocsira meredt, és mosolygott, pipája a kezében. Kíváncsiskodók állták körül.

- A negyvenkilencesek negyedik zászlóaljából való - mondogatták.

- Katona, ismeri a királyt! - A király ismert ırá! - A király nyújtott kezet neki! - Kérvényt adott oda a királynak! - hallatszott egy hang. - Nem! - vágta oda keményen Coretti. - Nem, semmiféle

kérvényt nem adtam én oda. Mást viszont adnék, ha kérné... Mindenki ıt nézte. - A véremet.

ÓVODA

4. kedd

Tegnap ebéd után, ahogy megígérte, a mama elvitt a Valdocco utcai óvodába, ahová be akarta ajánlani Precossi egyik húgát. Sose láttam még óvodát. Nagyon érdekes! Kétszáz kisfiú és lány van ott, olyan kicsik, hogy mellettük a mi elsıseink valóságos óriások. Éppen akkor érkeztünk, amikor sorban bevonultak az ebédlıbe, ahol két végtelen hosszú asztal várta ıket. Az asztalokon sok kerek lyuk sorakozott a tányéroknak. Rizst és babot kaptak. A tányérok mellett ónból készült kanalat láttam.

Amikor beléptek, néhányan elestek, a gondozónık emelték fel ıket. Sokan legyökereztek egy tányér elıtt, azt hitték, az övék, és gyorsan nekiláttak az evésnek, de aztán ott termett valamelyik óvónı, és rájuk szólt: - Tovább, tovább! - erre tettek néhány lépést, megint bekaptak egy kanál ételt, aztán továbbmentek, mire a helyükre értek, potyáztak vagy féltányérnyi levest.

Sok-sok sürgetés után - Igyekezzetek, igyekezzetek! - végre valamennyien a helyükön voltak, s imához láthattak. De a belsı sorban lévık, akiknek ima közben háttal kellett állniok, állandóan

131

hátrafordultak, hogy nem lopkodja-e valaki az ételüket. Így imádkoztak: égnek emelt szemmel, összekulcsolt kézzel, de lélekben a papival foglalkozva. Aztán végre hozzáláthattak. De aranyosak voltak! Az egyik két kanállal evett, a másik két kézzel tömte magába az ételt; sokan egyenként szedegették ki a babot, és zsebre vágták; mások viszont a köténykéjükbe csavarták jó szorosan, és péppé törték.

Olyanok is akadtak, akik evés helyett a legyeket figyelték, egyik-másik köhögött, s szerteköpködte a rizsszemeket. Mint egy csirkeólban. De azért kedvesek voltak. Szép volt a lányok két sora, hajuk kék-zöld-piros szalaggal volt megkötve a fejük búbján.

Az egyik gondozónı egy csoport kislánytól megkérdezte: - Hol terem a rizs? Teli szájjal, éneklı hangon felelték: - A rizs a vízben terem. - Kezeket föl! - parancsolta aztán a gondozónı. Jó volt nézni, ahogy a sok kis kar, amelyik nemrég még

pólyában volt, a magasba lendült, úgy izgett-mozgott az a sok pici kéz, mintha fehér vagy rózsaszín lepkék röpködtek volna.

Aztán játszani mentek, de elıbb a falról levették uzsonnáskosárkáikat. A kertben szétszóródtak, elıvették elemózsiájukat: kenyeret, aszalt szilvát, darabka sajtot, fıtt tojást, kis almákat, maroknyi csicseriborsót, egy csirkeszárnyat. Egy pillanat alatt csupa morzsa lett a kert, mintha madáreledelt szórtak volna szét. A legkülönféleképpen eszegettek, az egyik, mint a nyúl, a másik, akár az egérke vagy a macska, rágcsálták, szopogatták, nyalogatták az ételt. Az egyik kisfiú sós pálcikát szögezett a mellének, és naspolyával kenegette, mintha kardot fényesítene. Néhány kisjány addig nyomorgatta tenyerében a sajtot, míg a leve bele nem csörgött a ruhaujjába - észre se vették. Mint a kutyák, szaladgáltak a foguk közé vett almával, zsemlével. Három kislány egy ágacskával kotorászott a fıtt tojásban, hátha valami kincset találnak, aztán szétmorzsolták a földön, majd morzsánként fölszedegették, nagy türelemmel, mint a gyöngyöket.

Amelyiknek valami különleges ennivalója volt, azt nyolcan-tízen is körülállták, s úgy hajoltak a kosárka fölé, mint egy kút fölé. Egy pöttömnyi, dundi fiút húszan is körüludvaroltak, hogy a kezében tartott cukros zacskóba belemárthassák a kenyerüket. Volt,

132

akinek megengedte, másoknak viszont, akármilyen szépen kérték, csak azt hagyta, hogy a cukros ujját szopogassák.

Közben anyám is kijött a kertbe, megsimogatta ıket. Köréje győltek, ráakaszkodtak, puszit kértek, úgy néztek föl rá, mintha a harmadik emeletre bámulnának föl, tátogtak, mintha szopni akarnának. Az egyik egy gerezd megcsócsált naranccsal kínálta meg, a másik kenyérhéjjal, egy kislánytól pedig egy levelet kapott. Az egyik a mutatóujja hegyét tartotta elébe nagy komolyan, hogy nézze meg azt a makulányi kis duzzanatot rajta: tegnap hozzáért a gyertya lángjához. Mint valami nagy csodát dugtak az orra elé picike rovarokat, amiket nem tudom, hol láttak meg és szedtek össze, parafa dugó darabkáit, inggombokat, virágszirmokat mutattak neki. Az egyik kisfiú, akinek be volt kötve a feje, mindenáron azt akarta, hogy anyám hallgasson meg valami történetet egy bukfencrıl, de úgy dadogott, hogy egy szót se lehetett érteni; egy másik azt akarta, hogy anyám hajoljon le, s aztán a fülébe súgta: - Az apukám kefekötı.

Közben százféle kisebb-nagyobb baleset is elıfordult, melyekre az óvónık mindig odarohantak: az egyik kislány azért sírt, mert nem tudta kibogozni a zsebkendıjét, ketten hajba kaptak két almamagon, egy kisfiú hasra esett egy feldılt kispadnál, s rettentıen zokogott a romokon, mert nem tudott fölkelni.

Mielıtt eljöttünk, anyám hármat-négyet az ölébe vett, erre mindenfelıl megrohanták, hogy ıket is vegye fel, arcuk csupa maszat volt, narancslétıl tojássárgáig minden akadt ott, a kezét fogták, az ujján meg akarták nézni a győrőt; egyikük az aranyláncát ráncigálta, a másik a haját húzgálta.

- Vigyázzon - mondták az óvónık -, egészen szétszedik.

TORNAÓRA

5. szerda

Az idı most is gyönyörő, úgyhogy a tornaterembıl kiköltözünk a szabadba, és az udvaron végezzük a szertornát.

Garrone tegnap éppen az igazgatói irodában volt, amikor Nelli mamája, az a fekete ruhás, szıke néni jött, mert fel akarta mentetni a fiát az új gyakorlatok alól. Minden szó nehezére esett, és beszéd közben Nelli fejére tette a kezét.

- Nem bírná... - magyarázta az igazgató úrnak.

133

Nellin azonban látszott, mennyire fáj neki, hogy ki akarják zárni a tornából, hogy még ez a megaláztatás is vár rá.

- Meglátod, mama - próbálkozott -, nekem is menne. Édesanyja szótlanul ránézett, szeretet és sajnálat volt a

tekintetében, aztán habozva folytatta: - Félek, hogy az osztálytársai... Kigúnyolják, ezt akarta mondani, Nelli azonban erre is tudott

választ: - Nem baj... különben is ott van Garrone. Nekem elég, ha ı

nem nevet ki. Erre ráhagyták, hadd próbálja meg. Az a sebhelyes nyakú tanító úr, aki Garibaldi seregében

harcolt, rögtön a rudakhoz vezetett bennünket: nagyon magasak, és egészen a csúcsig fel kell mászni, ott van egy keresztrúd, arra kell felállni.

Derossi és Coretti egy szempillantás alatt fönt voltak, akár a majmok; a kis Precossi is fürgén a magasban termett, pedig a térdig érı kabátja akadályozta, és a többiek még nevettették is közben, mert a szavajárását utánozták: „ne haragudj, ne haragudj”.

Stardi fújtatott, lihegett, pulykavörös volt, vicsorított, mint egy mérges kutya, de elhatározta, hogy akkor is fölmászik, ha a fene fenét eszik, és föl is mászott. Nobisnak is sikerült, amikor fölért, úgy kidüllesztette a mellét, mint aki azt mondja: hát ki, ha én nem! Votini azonban kétszer is megcsúszott, pedig kék csíkos új ruhát kapott a torna tiszteletére.

Fenyıgyantával dörzsöltük be a kezünket, hogy könnyebben másszunk, természetesen Garoffi látott el bennünket a porral, egy soldót kért staniclijáért, jó sokat keresett rajtunk. Aztán Garrone következett, közben kenyeret rágcsált, mintha mi se történne, azt hiszem, a vállán bennünket is felvitt volna, amilyen vaskos kis bika.

Garrone után került sor Nellire. Sokan nevettek és csúfolódtak, amikor hosszú, vékony karjával rácsimpaszkodott a rúdra, de Garrone fenyegetıen karba fonta a kezét, és villámokat szórt a szeme, így adta tudtára mindenkinek, hogy még egy szó, és akár itt a tanító úr, akár nincs, mindjárt szétoszt néhány fülest. A kis púpos nagyon nehezen mászott fölfelé, lihegett, a homlokán izzadság csorgott, egészen belekékült.

- Gyere le! - szólt rá a tanító úr.

134

De ı nem, makacsul erılködött tovább. Minden pillanatban vártam, hogy lezuhan, félholtan. Szegény Nelli! Arra gondoltam, hogy ha én volnék a helyében, és engem látna így az édesanyám, hogy fájna neki; mit nem adtam volna azért, hogy sikerüljön felmásznia, a legszívesebben láthatatlanul föllökdöstem volna szegénykét.

Közben Garrone, Coretti, Derossi kórusban biztatták: - Följebb, följebb, Nelli, rajta, még egy kicsit, ez az! És Nelli nagyokat nyögve följebb erılködött, már csak két

tenyérnyi hiányzott. - Na még egy kicsit, nagyszerő! - kiabálták a többiek. -

Bátorság! Na még egy kicsit! És Nelli megragadta a keresztrudat. Nagy taps fogadta. - Gratulálok! - mondta a tanító úr. - De most gyere le. Nelli azonban föl akart állni a keresztrúdra, mint a többiek, és

némi erılködés után föl is könyökölt rá, aztán a térdét is felhúzta, s végül fönn állt, lihegve, mosolyogva nézett le ránk. Megint tapsoltunk, erre kifelé sandított az utcára. Én is kinéztem, és a kerítés kúszónövényei közt megláttam a mamáját, föl-alá sétált a járdán, de nem mert bekukucskálni.

Nelli lecsúszott, diadalordítással fogadtuk. Izgatottan csillogott a szeme, az arca kipirult, rá se lehetett ismerni. Amikor kijöttünk, a mamája elébe sietett, átölelte, s nyugtalanul faggatta:

- Hogy ment, fiacskám, hogy ment? Összevissza kiabáltunk: - Remekül! - Ugyanúgy felmászott, mint mi! - Erıs fiú ám ez! - És gyors! - Megcsinál mindent, amit mi! Azt látni kellett volna, milyen boldog lett. Meg akarta

köszönni nekünk, de nem bírta, csak a kezünket szorongatta, Garronét megsimogatta, aztán vitte a fiát. Még láttuk, hogy sietnek, hadonásznak, egymás szavába vágva beszélnek. Még soha nem láttam ilyen boldognak ıket.

135

ÉDESAPA TANÍTÓJA

11. kedd

De jót kirándultunk tegnap a papával! Az történt, hogy tegnapelıtt csodálkozva kiáltott föl, amikor vacsora után az újságot olvasta.

- Azt hittem, már rég meghalt! Képzeljétek, még él az elsıs tanítóm, Vincenzo Crosetti! Nyolcvannégy éves! Itt olvasom, hogy a minisztérium kitüntette, mert hatvan évig tanított, hatvan évig, értitek? És csak két éve hagyta abba a tanítást. Szegény Crosetti! Condovéban lakik, egy óra vonaton, odavalósi a régi kertészünknek a felesége, aki a chieri villát gondozta. Enrico - tette hozzá -, elmegyünk, meglátogatjuk.

Egész este róla beszélt. Elemi iskolai tanítójának neve ezernyi gyerekkori emlékét idézte fel édesanyjáról, osztálytársairól.

- Crosetti! Negyvenéves volt, amikor hozzá jártam. Mintha most is látnám. Kicsit hajlottan járt, tekintete tiszta volt, és nem viselt szakállt. Szigorú volt, de jólesett, mert úgy szeretett bennünket, mint az apánk, és a legkisebb hibát se hagyta szó nélkül. Paraszti sorból küzdötte fel magát sok tanulással, nélkülözések közepette. Talpig ember volt. Anyám nagyon szerette, apám pedig a barátjának tekintette. Hogy kerülhetett Torinóból Condovéba? Bizonyosan nem ismer meg. Nem baj, én majd ráismerek. Negyvennégy év telt el azóta! Negyvennégy év, Enrico. Holnap meglátogatjuk.

És tegnap reggel kilencre kimentünk a Susai pályaudvarra. Szerettem volna, ha Garrone is velünk jön, de nem tudott, a mamája beteg. Nagyon szép tavaszi nap volt. A vonat zöld rétek, mezei virágok közt robogott, a levegı megtelt illatukkal. Apa jókedvő volt, átkarolta a vállam, és úgy beszélt velem, mint a barátjával.

- Szegény Crosetti! - nézett ki az ablakon. - Apám után ı volt az elsı, aki szeretett és jó volt hozzám. Sose felejtettem el a tanácsait, de még a szemrehányásait se, olyankor mindig elszorult torokkal mentem haza. Rövid, vastag keze volt. Most is látom, ahogy bejött az osztályba, mindig ugyanazzal a mozdulattal tette a botját egy sarokba, akasztotta fogasra a kabátját. Kiegyensúlyozott, lelkiismeretes, jóindulatú ember volt, úgy figyelt ránk, mintha mindig elsı nap tanítana. Most is a fülemben cseng: „Bottini, ejnye,

136

ejnye, fiam! A mutatóujjad meg a középsı ujjad való a tollra!” Biztosan nagyon megváltozott negyvennégy év alatt.

Condovéban elıször megkerestük a chieri kertész feleségét, eldugott kis boltja van. A gyerekei is ott voltak, nagyon örültek, s férjérıl is beszélt, a napokban jön haza Görögországból, három évig volt oda dolgozni, meg a legidısebb lányáról is hallottunk, ı a torinói süketnémák intézetében van. Aztán megmutatta az utat a tanító úrhoz, akit mindenki ismer.

Egy ösvényen kellett mennünk, kifelé a faluból, föl egy virágos domboldalra.

Apám hallgatott, emlékeibe merült, idınként elmosolyodott, és megrázta a fejét.

Hirtelen megállt. - Itt van. Lefogadom, hogy ı az. Apró, fehér szakállú öregember jött velünk szemben, széles

karimájú kalapot viselt, és botra támaszkodott: húzta a lábát, és remegett a keze.

- İ az - ismételte apám, és megszaporázta lépteit. Amikor a közelébe értünk, megálltunk. Az öreg is megtorpant,

apámra nézett. Az arca friss volt, tekintete élénk, tiszta. - Vincenzo Crosetti tanító úr? - kérdezte apám, és megemelte a

kalapját. Az öregúr is levette a kalapját. - Én vagyok - a hangja kicsit remegett, de erıs volt. - Engedje meg, hogy egy régi tanítványa megszorítsa a kezét,

és megkérdezze, hogy van. Azért jöttem Torinóból, hogy lássam. Az öregúr csodálkozott. - Megtisztel... nem tudom... Mikor volt a tanítványom?

Bocsásson meg. Ha szabadna a nevét. Apám megmondta: Alberto Bottini, aztán az évet is, amikor

hozzá járt, meg azt is, hogy melyik iskolába, majd így folytatta: - Természetes, hogy nem emlékszik rám. De én megismertem! A tanító úr lehajtott fejjel gondolkodott, kétszer-háromszor

elmormolta apa nevét, aki közben mosolyogva figyelte. Az öregúr hirtelen tágra nyílt szemmel fölnézett, és lassan azt kérdezte:

- Alberto Bottini? A mérnök Bottini fia? A Consolata téren laktak, nem?

- De igen - apám a kezét nyújtotta.

137

- Hát... - folytatta - engedje meg, kedves uram, engedje meg... - közelebb lépett, és átölelte apát. Fehér feje a papa válláig se ért. Apám a homlokára hajtotta fejét.

- Legyen olyan jó, és jöjjön velem - kérte a tanító úr. Szó nélkül megfordult, s visszafelé indult. Néhány perc múlva

egy szérőhöz értünk, elıtte kis fehér ház állt, két bejárata volt, az egyik fehér kis verandával.

A tanító úr kinyitotta a második ajtót, fehérre meszelt szobába vezetett bennünket. Az egyik sarokban vaságy, kék-fehér kockás takaróval, a másikban asztalka kis könyvespolccal; négy szék és egy régi térkép volt még a szobában. Jó almaillat ütötte meg az orromat.

Leültünk. Apám és a tanító úr néhány pillanatig hallgatagon nézték egymást.

- Bottini! - kiáltott fel aztán a tanító úr, és a téglapadlóra meredt, melyet a nap sakktáblává varázsolt. - Emlékszem! Milyen jó asszony volt az édesanyja! Ön az elsıben egy ideig legelöl ült baloldalt, közel az ablakhoz. Jól emlékszem? Még a göndör haját is magam elıtt látom - elgondolkodott. - Élénk gyerek volt, nagyon élénk. Másodikban torokgyíkot kapott. Emlékszem, amikor visszajött az iskolába, kendıbe bugyolálták, és nagyon sovány volt. Tudja, az elmúlt években mások is meglátogattak a régi tanítványaim közül: egy ezredes, néhány pap meg elıkelı urak.

Megkérdezte apámtól, mi a foglalkozása. - Nagyon örülök, nagyon örülök - folytatta. - És köszönöm,

hogy eljött. Egy ideje már nemigen látogatnak. És tartok tıle, hogy ön az utolsó.

- Miket beszél? - kiáltott rá apám. - Ne mondjon ilyeneket. Hiszen jó erıben van.

- Dehogy, dehogy. Látja ezt a remegést? - mutatta a kezét. - Rossz jel. Három éve kezdıdött, akkor még tanítottam. Eleinte fütyültem rá, azt hittem, majd elmúlik. Nem múlt el, inkább erısödött. Aztán eljött a nap, amikor már nem tudtam írni. Ó, mennyire fájt, amikor az elsı pacát ejtettem az egyik tanítványom füzetébe! Húztam még valameddig, de aztán nem ment. Hatvan év után búcsút kellett mondanom az iskolának, a gyerekeknek, a munkának. Nehéz volt, tudja, igen nehéz volt. Az utolsó óra után hazakísértek a gyerekek, és ünnepséget rendeztek, de akkor is szomorú voltam, tudtam, hogy az én életemnek vége. Már az elsı

138

évben elvesztettem a feleségemet és az egyetlen fiamat. Csak két unokám maradt falun. Most néhány száz líra nyugdíjból élek. Semmittevéssel telnek a napok, mindig úgy érzem, sosem akarnak véget érni. Nézze, az egyetlen elfoglaltságom, hogy a régi iskolakönyveket és osztálynaplókat lapozgatom meg azt a néhány könyvet, amit ajándékba kaptam - mutatott kis könyvtárára. - Itt ırzöm az emlékeimet, az egész múltamat... Másom nincs is a világon.

Aztán hirtelen fölvidult. - Van valami meglepetésem, kedves Bottini úr. Odament a kis asztalhoz, kihúzott egy hosszú fiókot, vékony

zsinórral összekötözött kis csomagok voltak benne, mindegyiken négyjegyő szám. Kicsit keresgélt, aztán kinyitott egyet, végiglapozott egy csomó papírt, aztán kihúzott egy megsárgult lapot, s odaadta apámnak. Egy negyven évvel ezelıtti dolgozata volt. Fölül ez állt: Alberto Bottini, diktálás, 1838. április 3. Apám nyomban ráismert gyerekes írására, és mosolyogva olvasta. Aztán hirtelen könnybe lábadt a szeme. Fölálltam, kérdeztem, mi baja.

Átfogta a derekamat, és magához szorított. - Nézd. Látod? Ezek szegény anyám javításai. Mindig

kiegyenesítette az l meg az i betőimet. És az utolsó sorokat ı írta. Megtanulta utánozni a betőimet, és ha fáradt voltam vagy álmos, ı fejezte be helyettem. Drága jó anyám!

Megcsókolta a papírt. - Hát - mutatott a kis csomagokra a tanító úr -, ezek az

emlékeim. Minden évben eltettem egy dolgozatot minden tanulótól, s most itt vannak, szépen rendben, évszám szerint. Néha lapozgatok köztük, beleolvasok egyik-másikba, és ezer dolog jut eszembe, mintha újraélném az életem. Hány év múlt el, kedves uram! Lehunyom a szemem, és egyik arc a másik után tőnik fel, egyik osztály a másik után, száz meg száz gyerek, s isten tudja, hány meg is halt már. Sokra jól emlékszem. A jókat meg a rosszakat nem felejti el az ember, akik sok örömet szereztek és akik sok szomorúságot okoztak, mert akadtak ám köztük kígyók is, tudja, nem is kevesen! De tudja, most már olyan, mintha odaát lennék, és mindet egyformán szeretem.

Leült, és megfogta a kezem.

139

- És rólam nem jut eszébe semmiféle csibészség? - mosolygott apám.

- Önrıl? - a tanító úr is mosolygott. - Most nem, bár ez nem jelenti azt, hogy mintagyerek volt. De ismerte a határt, és a korához képest komoly volt. Emlékszem, mennyire szerette az édesanyját... De szép volt öntıl, hogy meglátogatott! Hogyan hagyhatta félbe a munkáját, hogy meglátogasson egy szegény öreg tanítót?

- Megmondom, Crosetti úr - felelte apám élénken. - Emlékszem, amikor szegény anyám elıször vitt iskolába. Addig még sose vált el tılem két órára sem, és akkor bízott elıször idegen kezekre. Az elsı iskolanapot úgy tekintette, mint kilépésemet a világba. Úgy fogta fel, mint az elsıt a sok elkerülhetetlen és fájdalmas válás közül, mikor a társadalom elszakítja tıle a fiát, és soha többé nem adja vissza egészen. Meg volt illetıdve, és én is izgatott voltam. Remegı hangon ajánlott az ön figyelmébe, s amikor könnyes szemmel kiment, még egyszer visszanézett az ajtóból. S akkor önnek volt egy mozdulata: a szívére tette a kezét, mint aki azt mondja: „Asszonyom, bízzék bennem.” Ebbıl a mozdulatból, ebbıl a tekintetbıl rájöttem, hogy megérti anyám érzéseit, gondolatait, és bátorítani akarja. Ígéret volt az a mozdulat: védelmet, szeretetet, elnézést ígért. Sosem felejtettem el, örökre a szívembe vésıdött. Hát ez az emlék hozott ma ide. Hogy negyvennégy év után megköszönjem, drága tanító úr.

Az öreg hallgatott, a hajamat simogatta, keze remegett, hajamról a homlokomra csúszott, onnan a vállamra.

Közben apám a csupasz falakat nézte, a szegényes ágyat, a darabka kenyeret és az üveg olajat az ablakban, mintha méltatlankodna: „Szegény tanítóm, hát ezt érdemelted hatvanévi tanítás után?”

A jó öreg azonban elégedett volt, megint a családunkról beszélt meg apám többi tanítójáról, az osztálytársairól, egyik-másikra emlékezett, egyik néha hozott hírt a másikról. Aztán apám félbeszakította, kérte, hogy jöjjön le velünk a faluba ebédelni.

- Köszönöm, köszönöm - mondta túláradó örömmel, de aztán elbizonytalanodott.

Apám mindkét kezét megfogta, úgy kérlelte. - De hát hogyan egyek, ezekkel a szegény táncoló kezeimmel? -

kérdezte a tanító úr. - Kín ezt nézni másoknak!

140

- Majd mi segítünk, csak jöjjön - biztatta apám. Erre fejét ingatta, de mosolyogva beleegyezett. - Szép nap ez a mai - mondta, amikor becsukta a kaput. - Szép

nap, kedves Bottini úr. Nem felejtem el, amíg csak élek. Apám karját nyújtotta az öregúrnak, aki aztán engem fogott

kézen, így mentünk végig az ösvényen. Útközben két mezítlábas kislánnyal találkoztunk, teheneket vezettek, meg egy fiúval, aki szalmabálával a hátán rohant valahová. A tanító úr elmondta, hogy másodikosok, és reggelente kiviszik legeltetni az állatokat, aztán mezítláb végigdolgozzák a napot a földeken, este cipıt húznak, és beülnek az iskolapadba.

Majdnem dél volt már. Mással nem is találkoztunk. Hamarosan odaértünk a vendéglıbe, nagy asztalhoz ültünk, középre vettük a tanító urat, és nyomban evéshez láttunk. Kolostorban sem lehetett volna nagyobb csönd, mint a vendéglıben. A tanító úr vidám volt, de az izgalomtól még jobban remegett a keze, alig tudott enni. Apám vágta föl neki a húst, tört a kenyérbıl, sózta meg az ételt. Szegény öreg két kézzel fogta a poharat, így is odakoccant a foga. De szaporán és élénken mesélt ifjúkori olvasmányairól, az akkori tanrendrıl, följebbvalói dicséreteirıl meg az újabb iskolai rendeletekrıl; derős arca kissé kipirult, a hangja, a nevetése egészen fiatalosan csengett. Apám csak nézte, nézte, ugyanolyan kifejezéssel, mint engem otthon, amikor félrehajtott fejjel magában mosolyog rajtam. Aztán a tanító úr mellére löttyent a bor, apám felugrott, és a szalvétával letörölgette.

- Ugyan, ugyan, ne fáradjon! - nevetett az öregúr. Aztán latin szavakat kevert a beszédébe. Végül magasba emelte ide-oda táncoló poharát, s nagyon komolyan azt mondta: - Hát az egészségére, mérnök úr, Isten éltesse a gyerekeivel együtt! És a kedves édesanyja emlékére!

- Egészségére, kedves tanító úr! - szorította meg a kezét apám. A terem végébıl mosolyogva néztek bennünket a vendéglısék,

látszott, hogy örülnek, amiért a tanítójukat ünneplik. Két óra is elmúlt, mikor kijöttünk a vendéglıbıl, a tanító úr

mindenáron ki akart kísérni az állomásra. Apám megint a karját nyújtotta, ı meg a kezemet fogta. A botját én vittem. Az emberek megálltak, megnéztek bennünket, mindenki ismeri a tanító urat, sokan köszöntek. Egyszer csak gyerekhangokat hallottunk egy

141

ablakból: szótagolva olvastak kórusban. Az öregúr elszomorodva megállt.

- Látja, kedves Bottini úr, ez fáj nekem. A gyerekek hangját hallani az iskolában, és arra gondolni, hogy más van köztük. Hatvan évig hallgattam ezt a muzsikát, mintha a szívembıl szólna... És most itt állok család nélkül. Nincsenek már gyerekeim.

- Nem így van ez, tanító úr - ellenkezett apám -, sok-sok gyereke él még szerte a világon, akik megtartják jó emlékezetükben, ahogy én se feledkeztem meg magáról.

- Nem, nem - szomorkodott az öregúr -, nincs iskolám, nincsenek gyerekeim. És gyerekek nélkül nem élhetek tovább. Tudom, hogy ütött az órám.

- Ne mondjon ilyet, ne is gondoljon ilyesmire. Aztán meg annyi jót tett életében! Igazán büszke lehet!

Az öreg tanító úr egy pillanatra apám vállára hajtotta ısz fejét, nekem pedig megszorította a kezemet.

Kiértünk az állomásra. A vonat már indulóban volt. - Isten vele, tanító úr! - apám megcsókolta az arcát kétfelıl. - Isten vele, és köszönök mindent - szívére szorította apám

kezét. Aztán én is megcsókoltam, és éreztem, hogy könnyes az arca.

A papa föltuszkolt a kocsiba, s ahogy ı is fölszállt, kikapta a tanító úr kezébıl ócska botját, és helyette a saját, szép ezüstfejő, monogramos botját nyomta a kezébe.

- Kérem, tartsa meg emlékül. Az öregúr vissza akarta adni, de apa már bent volt a kocsiban,

és az ajtót is becsukta. - Isten vele, tanító úr! - Isten vele, kedves fiam! - A vonat már mozgott. - És az Isten

áldja, amiért megvigasztalt egy szegény öreget. - Viszontlátásra! - kiáltotta apa meghatottan. De a tanító úr a fejét csóválta, mint aki azt mondja: „Mi már

nem látjuk egymást.” - De, de, a viszontlátásra - erısítette meg apa. - Odafönn! - mutatott reszketı ujjával az ég felé a tanító úr. Így tőnt el a szemünk elıl, magasba emelt kézzel.

142

LÁBADOZÓBAN

20. csütörtök

Ki gondolta volna, mikor olyan jókedvően tértem haza a kirándulásból, hogy tíz napig nem látom majd Isten szabad egét?! Pedig így lett: nagyon beteg voltam, élet-halál közt lebegtem. Hallottam, hogy anya zokog, láttam, hogy apa holtsápadtan mered rám, Silvia nıvérem és az öcsém halkra fogja a szavát, a szemüveges doktor pedig minden pillanatban benéz, s mond valamit, amit nem értek.

Bizony, ott tartottam, hogy búcsút mondok itt mindennek. Szegény mama! Három vagy négy napig azt se tudtam, mi történik körülöttem, valami zavaros, sötét álomba zuhantam. Mintha láttam volna az ágyamnál az elsıs tanító nénimet, a zsebkendıjébe fojtotta köhögését, nehogy zavarjon: homályosan emlékszem, hogy a tanító úr fölém hajol, és megcsókol, kicsit szúrt a szakálla. Ködösen láttam Crossi vörös haját, Derossi szıke fejét, a fekete ruhás calabriait és Garronét, aki levelestül hozott egy mandarint, de rögtön szaladt is vissza a beteg mamájához. Majd mintha valami hosszú álomból ébredtem volna, úgy éreztem, jobban vagyok, láttam, hogy apa és anya mosolyog, Silvia meg dudorászik. De rossz álom volt!

Aztán mindennap jobban lettem. Eljött a kis kımőves, és ı nevettetett meg elıször a nyúlpofájával: milyen jól csinálja most, hogy megnyúlt az arca szegénynek a betegségtıl! Coretti is itt volt, Garoffi is, hozott két tombolajegyet, „csudálatos zsebkést” lehet nyerni, egy Bertola utcai ószerestıl vette. Tegnap meg, amikor aludtam, Precossi járt itt, arcát a kezemre fektette, de nem ébresztett föl, csak onnan tudom, hogy itt volt, mert a papája mőhelyébıl jöhetett kormos arccal, a nyoma látszott a kezemen, nagyon megörültem neki, amikor fölébredtem.

Hogy kizöldültek a fák ez alatt a néhány nap alatt! Amikor a papa odavisz az ablakhoz, látom a gyerekeket, amint könyveikkel az iskolába szaladnak, és irigylem ıket. Nemsokára én is mehetek. Türelmetlenül várom, hogy láthassam osztálytársaimat, a padomat, az udvart, az utcát, megtudjam, mi minden történt közben, még az iskolakönyveim közé is visszavágyom, úgy érzem, egy éve nem láttam ıket! Szegény mama, egészen lefogyott és megsápadt! A papa is fáradtnak látszik. És a pajtásaim, akik eljöttek, és lábujjhegyen

143

jártak körülöttem, és megsimogatták a homlokom! Szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy egyszer el kell válnunk. Derossival meg néhány másik fiúval együtt tovább tanulok, de a többiek? Ha kivárjuk a negyediket, vége, nem látom ıket többé, nem jönnek el, ha beteg leszek: Garrone, Precossi, Coretti, mennyi rendes fiú, jó pajtás, és soha többé nem látom ıket!

MUNKÁSFIÚK

20. csütörtök

Miért mondod, hogy soha többé, Enrico? Hiszen csakis tıled függ. Negyedik után te gimnáziumba mész, ık dolgozni. De ugyanabban a városban maradtok, lehet, hogy hosszú évekig. Akkor miért ne találkoznátok? Középiskolás vagy egyetemista korodban is bemehetsz hozzájuk a boltba vagy a mőhelybe, ahol dolgoznak, s nagyon fogsz örülni, ha gyerekkori pajtásaiddal felnıttként, munkapad mellett újra találkozol. Azt szeretném én látni, hogy ne menj el Corettihoz vagy Precossihoz, akárhol vannak is! Elmégy, és órákat töltesz velük, s meglátod, mennyi mindent tanulhatsz tılük élet- és emberismeretben, olyasmit, amit senki mástól nem tudhatsz meg: a mesterségükrıl, a környezetükrıl, a hazádról. És vigyázz: ha nem ırzöd meg a barátságukat, akkor nagyon nehéz lesz másutt hasonló barátokra lelned, olyanokra, akik kívül esnek azon a közegen, melynek tagja vagy. S ez esetben egyetlen társadalmi osztály keretei közt kell leélned az életedet, pedig az az ember, aki egy szők körrel érintkezik csupán, olyan, mint a tudós, aki beéri egyetlen könyv elolvasásával. Azt javaslom tehát, hogy ırizd meg ezeket a jó barátaidat akkor is, ha útjaitok elválnak, és különösen a munkásfiúkkal tartsd a kapcsolatot. Tudod: az értelmiségiek a munka tisztjei, a munkások pedig a közkatonái, de a társadalomban éppúgy, mint a hadseregben, a közlegény legalább olyan nemes érték, mint a tiszt, mert a munka nemesít, nem pedig a kereset, a munka rangja értékében rejlik, nem pedig rendőségében, s ha valakinek nagyobb az érdeme, akkor a közkatonának, a munkásnak, éppen azoknak, akiknek kevesebb jut a haszonból. Társaid közül tehát a munka közkatonáinak gyerekeit tiszteld elsısorban; szüleik áldozatát és munkáját becsüld bennük. És fütyülj minden vagyoni és társadalmi különbségre, eszerint csak alja ember osztogatja érzéseit és kedvességét. Arra gondolj, hogy az az áldott erı, mely hazánkat megváltotta, jóformán mind munkások és parasztok vérébıl származott. Szeresd Garronét és Precossit, Corettit és a kis kımővesedet, mert mellükben fejedelmi szív dobog, és esküdj

144

meg magadnak, nem lehet a szerencse oly forgandó, hogy elszakíthasson kedves gyerekkori barátaidtól. Esküdj meg, hogy ha negyven év múlva egy mozdonyvezetıben a jó öreg Garrone pajtásod kormos arcára ismersz... nem, nem kell megesküdnöd, bizonyos vagyok benne, hogy felugrasz a mozdonyra, és akkor is a nyakába borulsz, ha netán az Olasz Királyság szenátora lennél.

Édesapád

GARRONE ÉDESANYJA

28. péntek

Szomorú hír fogadott, amikor visszatértem az iskolába. Garrone napok óta nem jött iskolába, mert súlyos beteg volt a mamája. Szombat este aztán meghalt. Amikor tegnap reggel a tanító úr bejött, így szólt:

- Szegény Garronét a legnagyobb bánat érte, ami egy gyereket érhet. Elvesztette az édesanyját. Holnaptól megint jár iskolába. Fiúk, arra kérlek benneteket, hogy tiszteljétek a fájdalmát. Köszöntsétek komolyan és szeretettel, ne viccelıdjetek vele, ne akarjátok megnevettetni.

És ma reggel, kicsit késıbb, mint a többiek, bejött szegény Garrone. Megfájdult a szívem, amikor megláttam. Sápadt volt, szeme vörös, alig állt a lábán, mintha egy hónapig beteg lett volna, szinte rá se lehetett ismerni, tiszta feketében volt, nagyon sajnáltuk. Egy pisszenés se hallatszott, mindenki ıt nézte. Amikor meglátta az iskolát, ahová édesanyja majdnem mindennap elkísérte; amikor megpillantotta a padot, mely fölé vizsganapokon annyiszor hajolt az édesanyja, hogy még egy-két tanáccsal ellássa, ahol annyiszor várta türelmetlenül, hogy kimehessen már a mamája elé, kétségbeesett zokogásban tört ki. A tanító úr magához ölelte.

- Sírj csak, sírj, szegény kisfiam, de vigasztalódj. Az édesanyád már nincs itt, de nem hagyott el, most is szeret és... és majd találkoztok, mert te is éppen olyan jó és becsületes vagy, mint ı volt. Szedd össze magad.

A helyére kísérte, mellém. Nem mertem ránézni. Elıvette a füzeteit meg a könyveit, melyekhez napok óta nem nyúlt, s amikor kinyitotta az olvasókönyvet s egy kis képet pillantott meg, mely egy anyát ábrázolt a fiával, megint sírva fakadt, s a karjára hajtotta fejét. A tanító úr intett: hagyjuk békén, s elkezdte az órát. Szerettem volna

145

mondani valamit neki, de nem tudtam, mit. Megfogtam a karját, és a fülébe súgtam:

- Ne sírj, Garrone. Nem válaszolt, a fejét se emelte föl, de kezét az enyémbe tette.

Amikor kimentünk, senki se szólt hozzá, de néma tisztelettel körbevették. Amikor megláttam a mamát, odaszaladtam hozzá, s át akartam ölelni, de ellökött. Garronéra nézett. Azonnal rájöttem, miért, és észrevettem, hogy Garrone félrehúzódik és rám mered. Kimondhatatlan szomorúság volt a szemében, mint aki azt mondja:

„Te megölelheted a mamádat, én soha többé! Neked van anyukád, az enyém meghalt!” - És ekkor jöttem rá, hogy a mama miért lökött el, s úgy mentünk ki, hogy nem fogtam meg a kezét.

GIUSEPPE MAZZINI

29. szombat

Garrone ma reggel is sápadtan jött az iskolába, a szeme duzzadt volt a sírástól, alig nézett azokra a kis ajándékokra, amiket a padjára készítettünk. A tanító úr azonban hozott egy könyvet, s felolvasott belıle egy oldalt, vigasztalásul. De elıbb szólt, hogy holnap délben egykor legyünk a Városházán, egy fiút kitüntetnek, mert pajtását kimentette a Póból, s hétfın az e havi elbeszélés helyett ennek az ünnepségnek a leírását diktálja majd le. Aztán Garronéhoz fordult, aki lehajtott fejjel üldögélt.

- Garrone, próbáld meg, írd te is, amit diktálok. Tollat fogtunk, s a tanító úr diktálni kezdett: Giuseppe Mazzini 1805-ben született Genovában, és 1872-ben

halt meg Pisában. Nagy író és lángesző hazafi volt, az olasz forradalom legfıbb apostola; negyven évig üldözték a hazaszeretete miatt, szegényen, számkivetésben bujdosott, de hısiesen kitartott elvei és céljai mellett. Giuseppe Mazzini, aki imádta édesanyját, tıle örökölte lelki nagyságát és nemességét, így írt egyik hőséges barátjának, hogy megvigasztalja élete legnagyobb fájdalmában. Szavai, majdnem szóról szóra ezek voltak: „Barátom, soha többé nem látod édesanyádat ezen a földön. Ez a rettenetes igazság. Nem látogatlak meg, mert kivételes és szent fájdalmadat magányban kell elszenvedned, és egyedül kell úrrá lenned rajta. Érted, mit akarok mondani azzal, hogy: úrrá kell lenned rajta? Úrrá kell lenned azon, ami

146

fájdalmadban kevésbé szent, és kevésbé tisztítja meg a lelket; azon, ami az embert nem megnemesíti, hanem elgyöngíti és lealacsonyítja. Ám a fájdalmadnak nemesebb része, mely az embert fölemeli és naggyá teszi, veled kell hogy maradjon örökre, sose hagyhat el többé. Itt lenn a földön semmi sem pótolhat egy jó édesanyát. Azok közt a fájdalmak és örömök közt, melyeket az élet tartogat számodra, soha többé nem feledkezel meg róla. De oly módon emlékezz rá, szeresd és szomorkodj a halála miatt, mely méltó ıhozzá. Barátom, hallgass rám. A halál nem létezik, nincs. Legalábbis nem lehet megérteni. Az élet - élet, és követi az élet törvényét, a haladást. Tegnap itt a földön volt egy édesanyád, ma már egy angyalod van, odafönt. Mindaz, ami jó, erıben gyarapodva túléli földi létünket. Édesanyád szeretete is. Most erısebb, mint valaha. És te is nagyobb felelısséggel tartozol édesanyádnak, mint azelıtt. Tıled függ, a munkádtól, hogy találkozol-e még vele egy másik létben. Tehát az iránta érzett szeretetbıl és tiszteletbıl kell még jobbá lenned, mert neki szerzel örömet vele. Ezentúl minden cselekedetednél föl kell tenned a kérdést: Helyeselné az édesanyám? Halálával lett egy ırangyalod, akinek minden tettedrıl számot kell adnod. Légy jó és erıs, állj ellent a fájdalomnak, gyújts erıt a nagy szenvedésekhez - ezt kívánja tıled az édesanyád.”

- Garrone! - tette hozzá a tanító úr. - Légy jó és erıs, ezt kívánja tıled az édesanyád. Érted?

Garrone bólintott. Nagy könnyek hullottak sőrő cseppekben a kezére, a füzetére, a padra.

CIVILKURÁZSI

(Az áprilisi elbeszélés)

Déli egykor a tanító úrral együtt ott voltunk a Városháza elıtt, hogy lássuk, amikor átadják a kitüntetést annak a fiúnak, aki pajtását kimentette a Póból.

A homlokzati erkélyen nagy háromszínő zászlót lengetett a szél.

Bementünk a Városháza udvarára. Már tele volt. Hátul piros terítıvel letakart asztal állt, rajta papírok, mögötte egy sor aranyozott szék a polgármester és a városi tanácstagok számára. Kékmellényes, fehér harisnyás altiszteket is láttam. Jobboldalt városi

147

rendırök sorakoztak föl, soknak a mellén kitüntetés csillogott, mellettük vámtisztek álltak, a másik oldalon ünneplı ruhás tőzoltók; egy csomó közkatona is bámészkodott mindenfelé: lovasok, lövészek, tüzérek. És voltak ott elıkelı urak, tisztek, asszonyok, gyerekek, falusi-városi népek. Mi beszorultunk egy sarokba más iskolák tanulói és tanítói közé, egy csomó falusi gyerek is állt a közelünkben, úgy tíz és tizennyolc év köztiek, hangosan nevettek, beszélgettek. Hamar rájöttünk, hogy Borgo Póból valók, és annak a fiúnak a barátai, ismerısei, akit most tüntetnek majd ki. A Városháza ablakaiban tisztviselık nézelıdtek; a könyvtárterem erkélyén is bámészkodók gyülekeztek, annyian voltak, hogy majd’ kinyomták a korlátot; szemben a kapubejáró fölötti erkélyen egy csomó iskolás lány szorongott, a katonatisztek lányainak fenntartott intézetbıl is jöttek, szép kék fátylukról föl lehetett ismerni ıket. Olyan volt az egész, mint a színházban. Az udvar mélyén zenekar játszott halkan. A magas falakon megcsillant a napfény. Szép volt.

Egyszer csak mindenütt tapsolni kezdtek az udvaron, az erkélyeken, az ablakokban.

Lábujjhegyre álltam, hogy lássam, mi történik. A piros terítıs asztal mögött szétnyílt a tömeg, s egy bácsi meg

egy néni jött be. A bácsi egy gyerek kezét fogta. Ez a fiú mentette meg a pajtása életét. A bácsi a papája volt, egy kımőves, ünneplıt viselt. A néni - a

mamája - kicsi volt, szıke, és fekete ruhát vett fel. A fiú is szıke volt, és kicsike, szürke zubbonyt adtak rá. A sok ember és a nagy taps zavarba hozta ıket, megálltak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Egy városházi altiszt vezette ıket az asztal jobb oldalára.

Egy pillanatra néma csend támadt, aztán megint tapsvihar tört ki. A fiú fölnézett az ablakokba, aztán a lányintézetiek erkélyére; kalapját a kezében tartotta, és úgy látszott, nemigen érti, mi folyik itt. Kicsit mintha Corettihoz hasonlított volna, legalábbis az arca, csak pirospozsgásabb volt. A szülei az asztalt nézték.

Közben mellettünk a Borgo Pó-i gyerekek ágaskodtak, integettek a pajtásuknak, hogy vegye már észre ıket.

- Pin! Pin! Pinot! - kiabáltak neki. A fiú rájuk nézett, s a kalapja mögé rejtette mosolyát. A rendırök hirtelen haptákba vágták magukat. Megérkezett a

polgármester, egy csomó bácsi kíséretében. A polgármester tiszta

148

ısz volt, a mellén zöld-fehér-piros szalagot viselt. Az asztal mellé állt, a többiek mögötte és kétoldalt helyezkedtek el.

A zenekar elhallgatott, a polgármester intett, csöndet kért. Beszélni kezdett. Az elsı szavait nem értettem jól, csak annyit vettem ki, hogy azt mondja el, mit tett az a fiú. Aztán fölemelte a hangját, s akkor már minden szavát tisztán hallottam.

- ...Amikor a partról meglátta, hogy pajtása a folyóban küszködik a halállal, letépte ruháit, és habozás nélkül a víz felé rohant. „Megfulladsz!” - kiabálták neki a többiek, de nem törıdött velük. Megragadták, de kitépte magát; hiába szólongatták, már a vízben volt. A folyó meg volt duzzadva, még egy felnıtt férfinak is nagy lett volna a kockázat. De a fiú, apró teste és nagy szíve minden erejével, harcba szállt a halállal: idejében elérte és megragadta a szerencsétlent, akit már ellepett a víz, s a felszínre húzta. Kétségbeesetten küzdött az árral, mely mindkettejüket el akarta ragadni, s a pajtásával is harcolnia kellett, mert a víz alá akarta húzni. Többször elmerült, de valahogy mindig a felszínre küzdötte magát; rendíthetetlen makacssággal vitte véghez célját, mintha nem is egy gyerek mentene egy másik gyereket, hanem egy férfi, egy apa vívna élethalálharcot a fia, minden reménysége - megmentéséért. Végül Isten nem hagyta, hogy ekkora bátorság a semmibe vesszen: a fiú elragadta áldozatát a hatalmas folyótól, a partra vonszolta, s a többiekkel együtt elsısegélyben részesítette. Aztán szép nyugodtan hazament, s otthon elbeszélte, mi történt, de mintha semmi különös nem lett volna benne. Uraim! Szép és tiszteletre méltó, ha egy férfi hısi tettekre képes. De egy gyereknél, akiben semmiféle érdek vagy ambíció nem munkál, egy gyereknél, akiben annyival több bátorságnak kell lennie, amennyivel kevesebb az ereje, egy gyereknél, akitıl semmit nem követelhetünk, aki semmire sincs kötelezve, akit már akkor is nemeslelkőnek és kedvesnek tartunk, ha megérti és elismeri az áldozatot, nemhogy maga hozza meg - egy gyereknél a hısiesség egyenesen csodálatos! Többet nem is mondok, uraim. Nem akarom fölösleges dicséretekkel elrontani ezt a nagyságában is egyszerő cselekedetet. Itt van önök elıtt a megmentı. Katonák, köszöntsétek bajtársatokként, anyák, áldjátok meg fiatokként, gyerekek, jegyezzétek meg a nevét, véssétek agyatokba arcát, hogy soha többé ne felejtsétek el. Gyere ide, fiam. Olaszország királyának nevében átadom az életmentı kitüntetést.

149

Hatalmas éljen reszkettette meg az épületet. A polgármester a fiú mellére tőzte az érdemrendet. Aztán

átölelte és megcsókolta a gyereket. Édesanyja a szeméhez emelte kezét, édesapja lehajtotta fejét. A

polgármester kezet szorított velük, s a szalaggal átkötött elismerı oklevelet átadta a néninek.

Aztán ismét a fiúhoz fordult. - Kívánom, hogy e számodra oly dicsı, szüleidnek oly boldog

nap emléke egész életedben tartson meg a tisztesség és a becsület útján. Isten veled.

Ezzel a polgármester kiment, a zenekar pedig rázendített, s már úgy látszott, vége az ünnepségnek, amikor a tőzoltók sorfala szétnyílt, s megjelent egy nyolc-kilenc éves fiú - egy néni lökte be, aki aztán rögtön eltőnt. A fiúcska a kitüntetetthez szaladt, és a karjába vetette magát.

Újabb éljenzés, taps, beleremegett az udvar. Rögtön tudta mindenki: ez a megmentett fiú, azért jött, hogy köszönetet mondjon megmentıjének, aki megcsókolta, és kivezette a tömegbıl. Elöl ment a két gyerek, mögöttük a szülık. Nagy nehezen tudtak csak utat törni a tömegben: rendırök, gyerekek, katonák, asszonyok, a legnagyobb összevisszaságban állták körül ıket. Mindenki elıbbre akart nyomakodni, a kisebbek lábujjhegyre álltak, hogy jobban lássanak, a közelben állók megfogták a fiú kezét. Amikor az iskolások elıtt mentek el, nagy kalaplengetés fogadta ıket. A Borgo Pó-iak óriási ünneplést rendeztek, a karját, a zubbonyát húzgálták, és kiabáltak:

- Pin! Éljen Pin! Hurrá! Éppen mellettem ment el. Égett az arca a boldogságtól, a

kitüntetés egy zöld-fehér-piros nemzetiszínő szalagon lógott. A mamája sírt és nevetett egyszerre, édesapja a bajuszát pödörte, s a keze úgy remegett, mintha lázas volna. Az ablakokban és az erkélyeken még mindig tapsoltak. Amikor a kapualjhoz értek, a lányok erkélyérıl virágesı hullott rájuk; még a föld is tele lett árvácskával, margarétával és ibolyával. Sokan lehajoltak értük, s átadták a fiú édesanyjának.

Az udvar végében gyönyörő dalt játszott a zenekar, mintha egy folyó partján ezüstös hangok csilingeltek volna egyre messzebbrıl és messzebbrıl.

150

MÁJUS

ANGOLKÓROS GYEREKEK

5. péntek

Ma nem mentem iskolába, mert rosszul éreztem magam, és édesanya magával vitt az angolkóros gyerekek intézetébe, ahová a házmesterné kislányát akarta beajánlani, de engem kinn hagyott, nem engedett be...

Nem értetted, mért hagylak kint, ugye, Enrico? Nem akartalak kiállítani oda az iskola közepére, mint egy látványosságot, hogy nézzétek, ott egy erıs, egészséges gyerek. Úgyis elég sok alkalmuk adódik szegényeknek, hogy fájdalmas összehasonlításokat tegyenek. De szomorú is a sorsuk! Sírás fojtogatta a torkomat, amikor bementem. Talán hatvanan vannak, kislányok, kisfiúk vegyesen... Mennyi meggyötört végtag! Szegény összezsugorodott, meggörbült kezecskék, lábacskák! Csúnya, torz kis testek. Pedig az arcuk milyen bájos, a szemükbıl szeretet és értelem sugárzik. Az egyik vékony orrú, hegyes állú kislánynak viszont olyan volt az arcocskája, mint egy öregasszonyé, de angyali szelíden mosolygott. Sokan elölrıl szépek, teljesen épnek látszanak, de ha megfordulnak... összeszorul az ember szíve. Ott volt az orvos is, aki megvizsgálta ıket. Fölfektette a padra, fölhúzta a ruhácskájukat, megtapogatta puffadt hasukat, dagadt ízületeiket, de egyáltalán nem szégyenkeztek, látszott, hozzá vannak szokva, hogy levetkıztessék, megvizsgálják, ide-oda forgassák ıket. És gondold el, most már jobb állapotban vannak, mint voltak, alig-alig vannak fájdalmaik. Mennyit szenvedhettek, amikor a betegség elırehaladtával torzulni kezdtek a tagjaik, s látniok kellett, hogy egyre kevésbé szeretik ıket, órákra magukra maradnak a szoba sarkában vagy az udvar végében, alig kapnak enni, sokszor ki is csúfolják vagy hónapokig kínozzák ıket mindenféle fáslikkal, ortopédkészülékekkel - és hiába! Most viszont, hála a kezelésnek, a jó táplálkozásnak és a tornának, jobban vannak már. A tanítónı tornáztatta ıket. Kínszenvedés volt nézni, amint a padok alatt vezényszóra kinyújtották bekötözött, lécek közé szorított, formátlan, bütykös kis lábaikat. A legszívesebben összecsókoltam volna ıket! Néhányan nem tudtak fölállni a padban, ott ültek, fejüket karjukra hajtották, és a mankójukat simogatták. Akadtak olyanok is, akik kezükre támaszkodva próbáltak föltápászkodni, de sápadtan, kifulladva estek vissza, közben mosolyogtak, titkolták

151

szenvedésüket. Ó, Enrico, ti nem becsülitek meg az egészséget, természetesnek veszitek, hogy épek vagytok! A szép, erıs, egészséges gyerekek jutottak eszembe, akiket anyjuk büszkén, diadalmasan mutogat, és a legszívesebben a szívemhez szorítottam volna azokat a szegény fejecskéket, annyira elfogott a kétségbeesés. Ha magamban élnék, azt mondtam volna: többé egy tapodtat se mozdulok innen, nektek akarom szentelni az életem, anyátok lennék, utolsó leheletemig szolgálnálak benneteket...

Közben énekeltek: édes, szomorú, szívhez szólóan vékonyka hangon. Mikor a tanítónı megdicsérte ıket, látszott, hogy boldogok, ahogy végigment köztük, a kezét, a karját csókolgatták, annyira hálásak annak, aki szereti ıket, annyira ragaszkodnak hozzá. Jó eszőek is, kitőnıen tanulnak, mesélte a tanítónı. Kedves, fiatal nı; jóságos arca csupa szomorúság, mintha mindaz a szenvedés ott tükrözıdne rajta, amit csak enyhíteni akar maga körül. Milyen kedves lány! Nincs ember, aki áldozatkészebben keresné kenyerét.

Édesanyád

ÁLDOZAT

9. kedd

A mama nagyon jó, és Silvia nıvérem ırá hasonlít, ugyanolyan kedves és jószívő.

Tegnap este éppen Az Appenninektıl az Andokig címő elbeszélést másoltam - a tanító úr mindenkinek adott belıle egy részt, mert nagyon hosszú -, amikor Silvia lábujjhegyen bejött.

- Gyere be velem a mamához - suttogta hadarva. - Hallottam, ma reggel arról beszéltek, hogy a papának valami üzleti ügye nem sikerült, szomorú volt, és a mama vigasztalta. Nehéz helyzetben vagyunk, érted? Nincs pénzünk. A papa azt mondta, hogy összébb kell húzódnunk, ha azt akarjuk, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. Nekünk is áldozatokat kell hoznunk, nem gondolod? Na, benne vagy? Akkor jó, majd én beszélek a mamával, te csak bólogass, és becsületszavadra ígérd meg, hogy azt teszed, amit én mondok.

Ezzel kézen fogott, és a mamához vitt, aki éppen varrt a díványon. Gondterheltnek látszott. Én az egyik oldalára ültem, Silvia a másikra.

- Ide figyelj, mama - Silvia rögtön a közepébe vágott -, hallottam, amit beszéltetek. Mondani akarunk valamit - a mama

152

csodálkozva nézett ránk. Silvia folytatta: - A papának nincs pénze, igaz?

- Miket beszélsz? - pirult el anya. - Nem igaz! Mit tudsz te errıl? Ki mondta?

- Tudom - Silvia nagyon határozott volt. - Na, figyelj, mama. Nekünk is áldozatokat kell hoznunk. Május végére ígértél nekem egy legyezıt, Enrico meg a vízfestékét várja. Nem akarunk semmit, nem akarjuk, hogy ilyesmikre pocsékoljátok a pénzt, anélkül is boldogok vagyunk, érted? - A mama mondani akart valamit, de Silvia belefojtotta a szót: - Nem, így lesz és kész. Már elhatároztuk. És amíg a papának nincs pénze, addig nem kell gyümölcs meg más se, elég a leves, reggelire meg együnk kenyeret, így kevesebb kell ételre, ígérjük, így is mindig jókedvőek leszünk. Igaz, Enrico? - Bólintottam. - Elégedettek leszünk - hajtogatta Silvia, s a kezével befogta a mama száját. - És ha másról is le kell mondanunk, szívesen megtesszük, és eladjuk az ajándékainkat is, én mindenemet odaadom, és majd én segítek neked, többé nem adunk ki semmi munkát a házból, mindennap veled dolgozom, mindent megcsinálok, amit akarsz, mindent! Mindent! - kiáltott föl, és átölelte a mama nyakát. - Csak ne legyenek gondjaitok, csak legyetek megint vidámak és nyugodtak és jókedvőek, mert nagyon szeretünk benneteket, az életünket is odaadnánk értetek!

Még sose láttam a mamát ilyen boldognak, még sose csókolta meg így a homlokunkat, sírt, nevetett és egy szót se tudott szólni. Késıbb azt bizonygatta Silviának, hogy valamit félreértett, szerencsére nem olyan vészes a helyzet, de azért ezerszer megköszönte, amit mondtunk, és egész este jókedvő volt, s amikor a papa hazajött, elmondott neki mindent. A papa egy szót se szólt, szegény papa! De ma reggel az asztalon... boldog is voltam meg szomorú is: a szalvéta alatt ott volt a vízfestékes doboz, Silviának meg a legyezı.

A TŐZVÉSZ

11. csütörtök

Reggel fejeztem be Az Appenninektıl az Andokig rám esı részének lemásolását, és éppen valami témán gondolkoztam, amibıl megírhatom a mai szabad-fogalmazást, amikor a lépcsıházból

153

szokatlan zsivajt hallottam, aztán bejött két tőzoltó, és engedélyt kért apától, hogy megnézhesse a kályhákat meg a kéményeket, mert a tetın az egyik kigyulladt, és nem tudni, kié.

- Csak tessék - mondta apám, s nálunk ugyan sehol se volt tőz, azért végigjárták a szobákat, és mindenütt hallgatóztak a falnál, hogy nem hallják-e tőz pattogását a kürtıkben.

- Na, Enrico, hát itt a téma a fogalmazáshoz - szólalt meg apa, miközben a szobákat járták. - A tőzoltók. Elmondok valamit, próbáld megírni. Két éve, késı este a Balbo színházból jövet történt. Amikor befordultam a Róma utcába, szokatlan fényt és szaladó embereket láttam: egy ház égett, lángok, füstfelhık csaptak ki az ablakokból, a tetı alól, kétségbeesett emberek sikoltoztak az ablakokban, a kapu elıtt hatalmas tömeg tolongott.

- Elevenen égnek meg! Segítség! Tőzoltók! - kiabálták. Ebben a pillanatban kocsi állt meg, s néhány tőzoltó ugrott le

róla, ık voltak az elsık, a Városházán tartózkodtak éppen. Berohantak a házba. Ekkor szörnyő dolog történt: a harmadik emeleten egy asszony jelent meg az ablakban, megfogta a rostélyt, kilépett rajta, s háttal az utcának ott függött a mélység fölött, egészen összegörbült a szobából kicsapó füst és láng elıl menekülve, már a fejét nyaldosta a tőz. A tömeg iszonyodva kiáltott föl. A tőzoltók, akiket feltartóztattak a rémült második emeleti lakók, már át is törtek egy falat, és berontottak egy szobába, amikor meghallották a figyelmeztetést:

- A harmadikra! A harmadikra! Mint a nyíl, repültek följebb. Recsegés-ropogás fogadta ıket,

tetıgerendák dıltek le, a folyosók lángban álltak, fojtogató füst gomolygott. A benn rekedt lakókhoz csak a tetın át tudtak eljutni. Azonnal fölkapaszkodtak, s egy pillanat múlva már a cserepeken ugrándozott egy fekete árnyalak a füstben. Az elsınek érkezett káplár volt. De a tőztıl elzárt lakáshoz csak a padlásablak és az eresz közt húzódó szők kis részen át lehetett eljutni, másutt minden lángban állt, ezt a kis helyet azonban hó és jég borította, nem volt mibe kapaszkodni.

- Itt lehetetlen átjutni! - ordított a tömeg lent. A káplár kilépett a tetı szélére, visszafojtott lélegzettel,

borzadva nézte mindenki, de átjutott. Hatalmas éljenzéssel ünnepelték meg, a tőzoltó továbbrohant, s mikor eljutott a

154

veszélyeztetett helyre, baltával esett neki a cserepeknek, gerendáknak, tetıléceknek, s lyukat vágott, amin leereszkedhetett.

Közben az asszony kint lógott az ablakban, a lángok már szinte a fejét nyaldosták, meg egy pillanat, és lezuhan. A nyílás azonban elkészült, s láttuk, amint a tőzoltó leveszi kötelékeit, és leereszkedik, közben a társai is odaértek. Ebben a pillanatban magas létrát támasztottak a tetı párkányzatának, az elé az ablak elé, ahonnan a lángok kicsaptak. İrületes kiáltozás hallatszott. Mindenki azt hitte: késı.

- Bennégnek! - kiabálták. - A tőzoltók is ott vesznek! - Meghaltak már! A rostélyos ablakban egyszer csak megjelent a káplár fekete

alakja - tetıtıl talpig megvilágították a lángok. Az asszony belekapaszkodott a nyakába, ı mindkét kezével megfogta a derekát, fölhúzta, és beemelte a szobába. Ezer torokból tört fel a kiáltás, elnyomta a tőz ropogását is. De a többiek? Hogy jönnek le? A párkányhoz támasztott létra egy másik ablak elıtt állt, elég messze az ı ablakuktól. Hogyan jutnak el a létráig? Amíg a tömeg tanakodott, az egyik tőzoltó kilépett az ablakon, jobb lábával az ablakpárkányra nehezedett, a ballal a lépcsıig nyújtózkodott, s így, a levegıben függve egyenként átkarolta a lakókat, akiket bentrıl adogattak ki a társai, s odanyújtotta a létrán álló tőzoltónak, ı pedig jól a létra fokaihoz szorítva ıket, lentrıl segítı társaival szépen sorban leengedte mindannyiukat. Elsınek azt a nıt segítették le, aki a rácsba kapaszkodva függeszkedett egy ideig, aztán egy kislány következett, majd egy másik asszony s végül egy öregember. Mindannyian épségben leértek. Az idıs ember után leereszkedtek a fönt maradt tőzoltók is, utolsónak az a káplár ért földet, aki elsınek sietett az asszony segítségére. A tömeg mindegyiküket tapsorkánnal fogadta, ám azt, aki utolsónak ért le, és elsınek ment fel, elsıként kockáztatta életét a mélységben, aki legkönnyebben meghalhatott volna, ha valakinek meg kell halnia, valóságos hısként ünnepelték, kezek nyúltak feléje, hálás szeretettel és csodálattal, az elıbb még senki se tudta a nevét, most meg ezer száj visszhangozta: Giuseppe Robbino, Giuseppe Robbino...

Ez az igazi bátorság, tudod, Enrico, amelyik nem ismer tétovázást, egyenesen és vakon tör célja felé. Majd egyszer elviszlek

155

tőzoltógyakorlatra, s megmutatom neked Robbino káplárt, örülnél, ha megismerhetnéd, nem?

- Hát persze - feleltem. - Akkor most fordulj hátra - mondta apám. Megperdültem. A két tőzoltó éppen befejezte a szemlét, s

indult kifelé. Apa a kisebbik felé intett, akinek rangjelzések voltak a vállán. - Szoríts kezet Robbino káplárral - szólt a papa. A káplár megállt mosolyogva, kezét nyújtotta. Megszorítottam,

erre szalutált, és már ment is el. - Ne felejtsd el - figyelmeztetett apa. - Sok ezer kezet szorítasz

még meg életedben, de sokat mondok, ha tíz lesz köztük, amelyik felér az övével.

AZ APPENNINEKTİL AZ ANDOKIG

(A tanító úr májusi elbeszélése)

Sok-sok évvel ezelıtt egy tizenhárom éves genovai fiú, egy munkáscsalád gyereke, szülıvárosából Amerikába ment, méghozzá egyes-egyedül, az édesanyját akarta megkeresni.

Anyja két éve, hogy Buenos Airesbe, az Argentin Köztársaság fıvárosába utazott, és egy gazdag családhoz szegıdött szolgálónak, hogy rövid idı alatt annyi pénzt kereshessen, amennyivel balszerencse folytán elszegényedett és eladósodott családját kihúzza a csávából. Sok bátor asszony vállalkozik a hosszú útra, s aztán hála a jó keresetnek, mely Dél-Amerikában a szolgálókat várja, néhány év múlva egészen szép summával tér haza.

A szegény anya véres könnyeket sírt, amikor el kellett válnia tizenegy és tizennyolc éves fiaitól, de elment, bátran és tele reménységgel. Az utat szerencsésen átvészelte, s amikor megérkezett Buenos Airesbe, férje unokaöccsének, egy ott élı genovai boltosnak a segítségével nyomban talált munkát egy rendes argentin családnál, akik tisztességesen megfizették, és jól bántak vele. Egy ideig rendszeresen leveleztek. Úgy állapodtak meg, hogy férje az unokaöcsnek címezi a leveleket, s ı továbbítja az asszonynak, aki a választ szintén a rokonon keresztül juttatja el a családjához. A boltos még mellékelt is néhány sort a levelekhez.

156

Nyolcvan lírát keresett havonta, magára egy vasat se költött, úgyhogy negyedévenként szép kis összeget küldhetett haza, amibıl férje, aki talpig becsületes ember volt, törleszthette a legsürgısebb adósságokat, s visszaszerezhette régi jó hírét. Közben ı is dolgozott, elégedett lehetett a dolgok állásával, s az a jogos remény is éltette, hogy felesége hamarosan visszatérhet, mert a ház bizony nagyon üres volt nélküle, különösen a kisebbik fiú sínylette meg az anya hiányát, hiszen imádta, s nem tudott beletörıdni távollétébe.

Közben eltelt egy év, amikor egy rövid levél után, melyben az asszony azt írta, hogy betegeskedik, nem kaptak többé hírt. Az apa kétszer is írt unokaöccsének, de az nem válaszolt. Írtak annak az argentin családnak is, ahol az asszony szolgált, de talán rosszul írták a nevet, nem kaptak választ. Valami szerencsétlenségtıl tartottak, s írtak a Buenos Aires-i olasz konzulátusra, kérték, hogy kerestessék az asszonyt. Három hónap múlva a konzul felelt is: az újságokban felhívást tettek közzé, de senki sem jelentkezett, felvilágosítást sem adott senki. Csak az történhetett, hogy az asszony valami okból - talán hogy cselédkedésével ne vessen rossz fényt családjára - nem az igazi nevén helyezkedett el. Újabb hónapok teltek el, és semmi. Apa és fiai már teljesen kétségbeestek; a kisebbik vigasztalhatatlan volt. Mit tegyenek? Kihez forduljanak? Az apa elsı gondolata az volt, hogy felesége után utazik, és megkeresi. De a munkája? Ki tartja el a fiait? A nagyobbik gyereket se indíthatta útnak, mert éppen keresni kezdett, és szükség volt a fizetésére. Ebben az aggodalomban teltek napjaik, s újra meg újra ugyanazok a fájdalmas párbeszédek zajlottak le köztük, vagy csak néztek egymásra, szótlanul.

Az egyik este aztán Marco, a kisebbik, elszántan így szólt: - Én megyek Amerikába, megkeresem a mamát! Édesapja szomorúan csóválta fejét, nem is válaszolt. Szép

gondolat, de kivihetetlen. Egy tizenhárom éves gyerek egyedül utazzék Amerikába, mikor csak a hajóút egy hónap! A fiú azonban makacsul kitartott elhatározása mellett. Naponta újra meg újra elsorolta, mit hogyan gondol, s olyan okosan és megfontoltan érvelt, mint egy férfi.

- Mások is útra keltek már - mondogatta -, és kisebbek, mint én. Ha egyszer a hajón vagyok, én is odaérek, mint akárki más. S ha már ott vagyok, csak meg kell keresnem a bácsi boltját. Sok olasz él ott, akárki megmutatja az utat. Ha pedig megvan a bácsi, megvan a

157

mama is, ha pedig nem találom meg a bácsit, hát elmegyek a konzulátusra, és megkeresem az argentin családot. S ha bármi történik, még mindig munkába állhatok, jut ott mindenkinek állás, én is találok, annyit mindenképpen megkeresek, amibıl megvehetem a jegyet hazafelé.

Lassacskán meggyızte édesapját, aki nagyra tartotta a fiút, tudta, milyen okos és bátor, s a nélkülözés meg a lemondás sem ismeretlen számára, ráadásul jó tulajdonságait megkettızi a nagy cél: hogy megtalálja édesanyját. A döntéshez hozzájárult az is, hogy egy gızös kapitánya, egy ismerısük barátja, tudomást szerzett a dologról, és felajánlotta, hogy harmadik osztályon ingyen elviszi a fiút Argentínába. Újabb tétovázás után az apa végre beleegyezett az utazásba. Egy tarisznyába ruhát csomagoltak, zsebébe néhány scudót tettek, odaadták a rokon címét, s egy szép áprilisi estén hajóra ült a gyerek.

- Marco, édes kisfiam - búcsúzott könnyes szemmel az édesapa az induló gızös fedélzetén -, légy bátor. A célod oly szép, hogy Isten megsegít.

Szegény Marco! Erıs fiú volt, s kemény megpróbáltatásokra is felkészült, mégis, amikor meglátta, hogy eltőnik szeme elıl szép Genovája, s ı kint találja magát a nyílt tengeren egy kivándorló parasztokkal zsúfolt hajón, csupa ismeretlen közt azzal a kis motyójával, akkor bizony elfogta a szomorúság. Két napig jóformán étlen-szomjan gubbasztott a hajó orrában, állandóan sírással küszködve. Szomorú gondolatok jártak a fejében, a legrettenetesebb újra meg újra makacsul kísértette: az, hogy édesanyja már nem él. Rövid, gyötrelmes álmaiban mindig egy ismeretlen arcot látott: részvéttel nézett rá, aztán a fülébe súgta: „Édesanyád meghalt.” Ilyenkor elfojtott sikollyal ébredt. Amikor azonban áthaladtak a Gibraltári-szoroson, és megpillantotta az Atlanti-óceánt, kissé összeszedte magát, és reménykedni kezdett. De nem sokáig: az a végtelen egyhangú tenger, a növekvı hıség, a körülötte hánykolódó szerencsétlen szegény emberek, az egyedüllét szorongató érzése ismét legyőrte. Egybefolytak emlékezetében az üres, egyhangú napok, mint amikor beteg az ember. Mintha már egy éve utazna a tengeren. És reggel, amikor felébredt, mindig elfogta a döbbenet, hogy egyedül van a hatalmas víztenger közepén, úton Amerikába.

158

Éppily valószínőtlen, álombéli csodának érezte a fickándozó, szépséges repülıhalakat, a csodálatos trópusi naplementéket, amikor hatalmas, vérszínő felhık parázslanak az égen, mint az éjszakai foszforeszkálást, mely izzó lávatenger képébe öltözteti az óceánt.

Jött aztán rossz idı is, amikor a hálóterembe szorultak, és minden ingott, recsegett-ropogott, az emberek jajgattak és káromkodtak - ilyenkor azt hitte, ütött az utolsó órája. Máskor sárgásan pihent a tenger, a hıség elviselhetetlenné fokozódott, az unalom ırjítıvé - ezekben a végeérhetetlen, baljós órákban mozdulatlanul terültek el a kimerült utasok. És az út nem akart véget érni: tenger és ég, ég és tenger, a ma olyan, mint a tegnap, a holnap olyan, mint a ma, örökkön-örökké ugyanaz. Hosszú órákig támasztotta a korlátot, és nézte a tengert kábultan, zavaros gondolatai az édesanyja körül keringtek, míg végül szeme lecsukódott, feje mellére csuklott - akkor meg újra látta azt az ismeretlen arcot, hallotta szánakozó hangját: „Édesanyád meghalt” - erre fölriadt, s megint nyitott szemmel álmodott a határtalan tengert bámulva.

Huszonhét napig tartott az út! A végére valahogy jobban érezte magát. Az idı megjavult, a levegı friss volt. Megismerkedett egy lombardiai öregemberrel, a fiához készült Amerikába, aki Rosario közelében volt földmőves. Elmesélt neki mindent az övéirıl, s az öreg megveregette a tarkóját.

- Föl a fejjel, fiú, meglátod, épségben, egészségben találod anyádat.

Társasága megvigasztalta, nem kínozták már a szomorú sejtelmek. A hajóorrban ült a pipázgató öreg paraszt mellett, fejük fölött tisztán ragyogtak a csillagok, körülöttük énekeltek a kivándorlók, s Marco századszor is elképzelte, milyen lesz az, amikor megérkezik Buenos Airesbe, látta magát abban a bizonyos utcában, megtalálta a boltot, és csak úgy röpült apja unokaöccse felé a kérdéssel: „Hol a mama? Menjünk oda rögtön!” És rohanvást elindulnak. Szaladnak, szaladnak, aztán föl egy lépcsın, egy ajtó kinyílik... Itt abbamaradnak a képek, minden belevész abba a leírhatatlan ellágyulásba, mely arra készteti, hogy nyakából elıvegye a kis medaliont, s könyörgı szavakat mormogva csókolgassa.

A huszonhetedik napon tehát megérkeztek. Szép májusi hajnalban vetett horgonyt a gızös a széles Plata folyón, melynek

159

egyik partján terül el a hatalmas fıváros, Buenos Aires. A szép idıt jó elıjelnek vélte. Magánkívül volt az örömtıl és a türelmetlenségtıl. Néhány mérföldnyire van már csak a mamától! Nemsokára meglátja! Amerikában van, az Új Világban, s volt mersze egyedül jönni! A hosszú utat most semmiségnek érezte, mintha csak álmában repülte volna át. Olyan boldog volt, hogy nem is ijedt meg, s el sem szomorodott, amikor a zsebébe nyúlt, s észrevette, hogy a biztonság kedvéért két csomóba kötött vagyonkájának egyik fele eltőnt. Kirabolták, alig néhány lírája maradt, de mit érdekelte most, hogy édesanyja közelében van már! Fogta a hátizsákját, s a többi olasszal átszállt a kis gızösre, mely a part közelébe szállította, ahonnan egy Andrea Doria nevő csónak vitte a mólóig. Kiszállt, elbúcsúzott öreg lombardiai barátjától, s nyakába vette a várost.

Az elsı útkeresztezıdésnél megállított egy járókelıt, s kérte, hogy mutassa meg az utat a Los Artes utcáig. Éppen egy olasz munkásba botlott. A férfi kíváncsian megnézte, s azt kérdezte, tud-e olvasni. A fiú bólintott.

- Akkor mindig egyenesen mész erre - mutatott az utcára, amelybıl kifordult -, a sarkon mindig elolvasod a keresztutca nevét, s addig mégy, míg a tiédet nem látod.

A fiú megköszönte, s nekivágott az útnak. A végtelenül hosszú, egyenes, de szők utcát alacsony fehér

házak vagy inkább kis villák szegélyezték. Rengeteg ember, kisebb-nagyobb kocsi nyüzsgött mindenfelé fülsiketítı zajjal; imitt-amott hatalmas, színesebbnél színesebb zászlók lengedeztek, nagybetőkkel hirdették, hogy ekkor meg ekkor indulnak gızhajók ismeretlen nevő városokba. Az útkeresztezıdésekben Marco megállt, körülnézett, és újabb két utcát látott, melyek egyenesen a tengert idézı végtelen amerikai síkságba vezettek. A város is óriásinak tetszett, úgy érezte, napokig-hetekig mehetne, s mindig csak ugyanilyen utcákat látna - hogy egész Amerika ezekbıl áll. Minden keresztezıdésnél megdobbant a szíve: na, ez az. Minden asszonyról azt hitte, az édesanyja. Éppen elıtte is ment valaki, akinek láttára elállt a lélegzete. Jobban megnézte: egy néger nı volt. Egyre gyorsabban haladt. Egy keresztezıdésnél aztán földbe gyökerezett a lába: Los Artes - olvasta. Befordult, a 117-es számú háznál találta magát, a rokon boltja a 175-ben volt. Már szinte rohant. A 171-nél meg kellett állnia, annyira kifulladt. „Ó, édesanyám! Anyukám! Hát most

160

már mindjárt meglátlak!” Kis rövidáruüzlet elıtt találta magát. Ez az. Bement. İsz hajú, szemüveges asszony állt a pultnál.

- Mit kérsz, fiú? - érdeklıdött spanyolul. - Francesco Merelli üzlete ez? - alig tudta kinyögni a kérdést. - Francesco Merelli meghalt - a nı olaszul válaszolt. Úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. - Mikor halt meg? - Hát elég régen - hangzott a válasz. - Néhány hónapja.

Rosszul ment neki, és megszökött. Azt mondják, Bahia Blancába ment, jó messzire. De amint odaért, meghalt. Az üzlet most az enyém.

A fiú elsápadt. - Merelli ismerte az édesanyámat - mondta aztán gyorsan -,

anya itt szolgál Mequinez úréknál. Csak ı tudta volna megmondani, hol laknak Mequinezék. Azért jöttem Amerikába, hogy megkeressem az édesanyámat. Merelli továbbította neki a leveleinket. Meg kell találnom a mamát.

- Szegény fiam. Én nem tudom, hol laknak, de megkérdezhetem az inast. Ismerte Merelli kifutóját. Talán tud valamit.

Hátrament, szólt a fiúnak, aki azonnal elıkerült. - Mondd - kérdezte a boltosné -, emlékszel, hogy Merelli

kifutója vitt leveleket egy asszonynak, aki bennszülötteknél szolgál? - Igen, tudom, hová vitte, a Los Artes utca végére. - Ó, köszönöm! - kiáltott fel Marco. - Hányas szám, mondja

meg... nem tudja? Kísérjen el! Kísérjen el, most rögtön, még van egy kis pénzem, hogy...

Olyan hévvel mondta, hogy a fiú meg se várta a gazdája engedélyét, már bólintott is:

- Menjünk - és gyors léptekkel nekiindult. Egy szót se szóltak, szinte végigrohantak a hosszú utcán, aztán

megálltak egy kis fehér ház elıtt, a szép vaskerítésen át kicsi udvart láttak, sok-sok virágcserepet. Marco meghúzta a csengıt.

Fiatal lány került elı. - Itt laknak Mequinezék? - kérdezte szorongva a fiú. - Itt laktak - felelte a kisasszony; kissé spanyolosan beszélte az

olaszt. - Most mi lakunk itt, Zeballosék.

161

- És Mequinezék hová költöztek? - Marco szíve a torkában dobogott.

- Cordovába. - Cordovába! - sikoltott fel Marco. - Hol van az? És a

szolgálójuk velük ment? A szolgálójuk az édesanyám! Az édesanyám! Magukkal vitték a mamámat?

- Nem tudom. Talán az apám tudja, megismerkedett velük, amikor elutaztak. Várjon egy percet.

Elszaladt, és hamarosan az apjával jött vissza, egy magas, ısz szakállú emberrel. A férfi sokáig nézte a kis genovai szıke haját, sasorrát, és rokonszenvesnek találta.

- Édesanyád genovai? - kérdezte olaszul. Marco bólintott. - Akkor velük ment, genovai volt a szolgálójuk, ez biztos. - Hová mentek? - Cordovába. Az egy nagyváros. A fiú megadóan sóhajtotta: - Akkor... akkor megyek Cordovába. - Szegény kölyök! - kiáltott fel sajnálkozva a házigazda. -

Szegény kölyök! Cordova több száz mérföld ide! Marco halálra váltan kapaszkodott a kerítésbe. - Nézzük csak - nyitotta ki az ajtót meghatottan a férfi -, gyere

be, meglátjuk, mit tehetünk. - Leült, Marcót is hellyel kínálta, elmondatta vele a történetét, figyelmesen hallgatta, hosszan tőnıdött, aztán határozottan így szólt: - Nincs pénzed, ugye?

- Hát valami kevés van. A házigazda megint gondolataiba merült, majd odaült az

asztalhoz, írt egy levelet, lepecsételte, és odaadta. - Figyelj ide, te kis olasz. Ezzel a levéllel elmégy Bocába. Ez

kicsike város, félig genovai, kétórai járás ide. Akárki megmutatja az utat. Ott megkeresed ezt az urat, akinek a levelet címeztem, mindenki ismeri. Odaadod a levelet. İ majd eljuttat Rosario városába, és beajánl valakihez, aki tovább segít Cordovába. Ott már megtalálod a Mequinez családot meg az édesanyádat. Addig is fogadd el ezt - néhány lírát adott neki. - Na menj, és ne szomorkodj, földit mindenütt találsz, nem maradsz magadra. Isten veled!

162

Marco alig tudott kinyögni egy köszönömöt, fogta a tarisznyáját, elbúcsúzott kalauzától, és lassan elindult Boca felé. Szomorúan és kábultan ment végig a zajos városon.

Ami ettıl a perctıl másnap estig történt vele, az a fáradtság, a csüggedtség és a zaklatottság miatt úgy maradt meg benne, mint egy lázálom. Másnap alkonyatkor, miután az éjszakát valami nyomorúságos odúban töltötte egy kikötıi rakodómunkás mellett, a napot pedig egy kupac gerendán üldögélte végig a hajók, bárkák, gızösök százait nézegetve, egy gyümölccsel megrakott nagy vitorlás farában találta magát. A hajó Rosarióba tartott három jól megtermett, napbarnított genovai hajós vezényletével; a fülének oly kedves genovai tájszólás kissé megvigasztalta.

Három nap és négy éjjel tartott az út, és a fiú nem gyızött csodálkozni. Három nap és négy éjszaka a csodálatos Parańa folyón, melyhez képest az olasz Pó csak egy kis patak. A Parańa több mint négyszer olyan hosszú, mint Itália. A vitorlás lassan haladt az ár ellenében. Kígyófészkekkel, narancsfákkal és füzekkel teli, hosszú, úszó erdıkhöz hasonlatos tigrislakta szigetek közt hajókáztak, majd szők csatornákon kellett keresztülvergıdniök; aztán nagy, nyugodt tavakra emlékeztetı vizek után ismét kanyargó csatornákon manıvereztek, buja növényzető partok közt. Mély csend vette körül ıket. A hosszú szakaszokon magányos, nagy vízfelületek azt a benyomást keltették a kis utazóban, mintha ember nem látta folyón haladna, és a viharvert vitorlás valami ismeretlen világ fölfedezésére indult volna. Minél tovább utaztak, annál ijesztıbbnek találta az irdatlan folyót. Azt képzelte, hogy édesanyját majd a folyó eredeténél találja meg, s az út legalább két évig tart. Naponta kétszer evett egy kis kenyeret sózott hallal a matrózok társaságában, akik békén hagyták, mikor látták mélységes szomorúságát.

Éjszaka a fedélzeten aludt, a szabad ég alatt, s valahányszor fölriadt, megdöbbent a ragyogó holdvilágon, mely fehér fénybe fürdette a nagy vizet és a távoli partokat. Szíve összeszorult.

„Cordova! - hajtogatta. - Cordova! - a név olyan titokzatosan csengett, mint a mesebeli városoké. Ám aztán arra gondolt: Anyám is erre ment el, ezeket a szigeteket, ezeket a partokat látta” - s ettıl mindjárt barátságosabbnak találta a furcsa, kihalt vidéket, hiszen édesanyja tekintete megpihent rajta... Esténként az egyik hajós énekelgetett. Hangja édesanyja altatódalait juttatta eszébe. Az utolsó

163

éjszaka sírva fakadt, mikor meghallotta az énekszót. A matróz elhallgatott, aztán odaszólt a fiúnak:

- Ugyan, ugyan, te kölyök! A fenébe is! Egy genovai sose sír, mert távol van az otthonától! A genovaiak diadallal járják be a fél világot!

Szavai fölrázták a fiút, felébresztették genovai öntudatát, öklével nagyot csapott a kormányrúdra:

„Igaza van! - mondta magában. - Ha nekem is be kell járnom a fél világot, és évekig kell még utaznom, száz mérföldeket kell gyalogolnom, akkor is addig megyek, míg megtalálom a mamát! Ha félholtan érkezek is meg, és ott esem össze a lábainál! Csak még egyszer láthassam! Össze kell szednem magam!”

Ebben a lelkiállapotban érkezett meg hajnaltájt a fölsı Parańa partján fekvı Rosarióba, ahol a legkülönbözıbb országok zászlai lengedeztek az árbocokon.

Partra szállt, s vállán a tarisznyájával fölment a városba, hogy megkeresse azt az argentint, akihez bocai pártfogója küldte a névjegyére firkantott néhány sorral. Rosarióban úgy érezte, mintha ismerıs városban járna. Ugyanazok a végeérhetetlen utcák, keresztutak, ugyanazok az alacsony, fehér házak, a tetık fölött mint pókháló futottak a távíró- és telefondrótok. Nagy nyüzsgés: emberek, kocsik, lovak Összezavarodott: mintha ismét Buenos Airesbe pottyant volna, és apja unokaöccsét kellene megkeresnie. Majdnem egy órát gyalogolt, befordult itt, kifordult amott, mintha ugyanazt az utat járná körbe-karikába, végül némi kérdezısködés után megtalálta új pártfogója házát.

Meghúzta a csengıt. Nagydarab, marcona szıke ember nyitott kaput, idegenes kiejtéssel, barátságtalanul kérdezte:

- Mit akarsz? A fiú a háztulajdonos nevét mondta. - Tegnap este Buenos Airesbe utazott az egész család. A fiú elıször szóhoz se tudott jutni, aztán is csak hebegett: - De én... nekem senkim sincs itt! Egyedül vagyok! - és

nyújtotta a névjegyet. A marcona alak elolvasta, aztán durván annyit mondott: - Tudom is én! Egy hónap múlva átadom, amikor hazajönnek. - De én, én egyedül vagyok! Mihez kezdjek? - könyörgı

hangon beszélt.

164

- Eredj a fenébe! Van itt elég a fajtádból! Menj koldulni Olaszországba!

Ezzel Marco orrára csukta a kaput. A fiú döbbenten állt. Aztán lassan fogta a hátizsákját, s szorongó szívvel elindult.

Zavaros gondolatok kergették egymást a fejében. Mit tegyen? Hová menjen? Rosarióból egy napig kell még vonatozni Cordovába. Nincs pénze jegyre. Már csak annyija van, amibıl egy napig ellehet. Honnan szedjen pénzt vonatjegyre? Dolgozhatna. De kitıl kérjen munkát? Kolduljon?! Nem, azt nem, hogy ismét sértegessék, megalázzák, mint az elıbb, nem, azt nem! Inkább a halál! Erre a gondolatra meg a végtelen síkságba veszı irdatlan hosszú utca látványára ismét csüggedés fogta el, hátizsákját a földre dobta, s vállát a falnak vetve ráült, nem sírt, csak fejét kétségbeesetten a kezébe temette.

Jártukban-keltükben az emberek meg-meglökték; kocsizörgéstıl visszhangzott az utca, néhány bámész gyerek körülállta. Hosszú idı telt el így.

Félig olasz, félig lombardiai olasz szóra riadt föl: - Mi van veled, te gyerek? Fölnézett, s csodálkozásában felugrott. - Hát maga hogy kerül ide? Az öreg lombardiai paraszt volt, akivel útközben

összebarátkozott. Útitársa legalább annyira megdöbbent, mint Marco. A fiú nem várta meg, míg kikérdezi, sebesen mesélni kezdett.

- És most itt állok - fejezte be - egy fillér nélkül, dolgoznom kell, keressen nekem valami munkát, hogy összegyőjthessek néhány lírát, csinálnom kell valamit, akármit, rakodom, utcát söprök, kifutónak megyek, földeken dolgozom, beérem egy falat kenyérrel, csak minél hamarabb továbbmehessek, és megkereshessem a mamát, kérem, segítsen munkához, az Isten szerelmére, nem bírom tovább!

- Ördög és pokol! - nézett körül az öreg paraszt, és megvakarta az állat. - Micsoda ügy!... Munkát... és gyorsan. Nézzük csak. Az lehetetlen, hogy a földijeink ne adnának össze harminc lírát!

A fiú szemében reménysugár ébredezett. - Gyere - szólt rá az öreg. - Hová? - a fiú vállára vette a hátizsákot.

165

- Gyere csak. Elindultak, némán mentek jó ideig, aztán az öreg megállt egy

vendéglı elıtt, a cégtáblán egy csillag alatt ezt lehetett olvasni: Italia csillaga. Az ember bekukkantott, aztán vidáman a fiúhoz fordult.

- Jókor jöttünk. Nagy terembe léptek be, az asztaloknál sokan ittak,

beszélgettek. Az öreg odament az elsı asztalhoz, s abból, ahogy az ott ülıket köszöntötte, látszott, hogy nemrég vált el tılük. Törzsvendégek voltak, az arcuk vörös volt, hangosan koccintgattak, nevetgéltek.

- Emberek - az öreg paraszt amúgy állva belevágott: -, itt ez a szegény fiú, földink, egyedül jött Genovából Buenos Airesbe, az anyját keresi. Buenos Airesben azt mondták neki: „Nincs itt, Cordovába költözött.” Erre a kölyök Rosarióba hajózott, három nap, három éjjel úton volt, két sor ajánlással beállított oda, ahová küldték, de kirúgták. Egy vasa sincs. És olyan egyedül van, mint az ujjam. Pedig rendes kölyök. Nézzünk utána, mit tehetünk érte. Nem szedhetnénk össze annyi pénzt, amennyibıl megveheti a vonatjegyet Cordovába? Csak nem hagyjuk az út szélén, mint egy kóbor kutyát?!

- Azt már nem! - Még csak az kéne! Összevissza kiabáltak, az asztalt verték. - Földink vagy mi a szösz! - Gyere ide, fiú! - Itt vagyunk mi, kivándorlók! - Nézzék csak, de helyes gyerek! - Ide a pénzt, emberek! - Ez igen! Egyedül jött idáig! Legény a talpán! - Igyál egy kortyot, kis földi! - Elküldünk a mamádhoz, egyet se félj! Megcsipkedték az arcát, vállon veregették, valaki elvette a

hátizsákját; más asztaloktól is odajöttek a kivándorlók, a fiú története körbejárt a teremben; a szomszéd szobából átjött három argentin törzsvendég is. Tíz perc sem telt bele, és a lombardiai paraszt kalapjába negyvenkét líra győlt.

- Látod - mutatta oda a fiúnak -, milyen hamar megy ez Amerikában?

- Igyál! - nyújtott valaki a fiúnak egy pohár bort.

166

- Édesanyád egészségére! - mindenki fölemelte poharát. - Az én... - akarta rámondani Marco, de örömében sírva

fakadt, a poharat letette az asztalra, és az öreg nyakába borult. Másnap hajnalban már úton volt Cordova felé. Elszántan,

derősen, jó reményekkel ült vonatra. A komor táj azonban hamar elvette jókedvét. Az idı borúsra fordult, a jóformán üres vonat kietlen síkságokon robogott keresztül. Egyedül ült a hosszú kocsiban, mely a kórházvonatokra emlékeztette. Hiába nézegetett jobbra-balra, csak végtelen pusztaságot látott, itt-ott egy csúnya fa, görbe törzsek, ide-oda tekergı ágak, sose látott még ilyeneket, mintha bujkálnának vagy félnének ezek a fák. A szomorú, sötét, gyér növényzettıl olyan volt az egész, akár egy hatalmas temetı. Marco szunyókált félórát, aztán körülnézett, de ugyanaz a látvány fogadta. A vasútállomásokon sehol teremtett lélek, az épületek, mint a remetelak. Amikor megállt a vonat, akkor se hallott egy emberi hangot, mintha valami sivatagba tévedt volna vele a szerelvény. Mindegyik állomásról azt hitte, na, ez már az utolsó, most már a vadak rémisztı birodalma következik. Jeges szél marta az arcát. Amikor Genovában hajóra szállt, április vége felé járt, és nyáriasan öltözött, nem gondoltak rá, hogy Amerikában tél lesz. Néhány óra múlva már nagyon szenvedett a hidegtıl, ráadásul kitört rajta az elızı napok fáradtsága, sok megpróbáltatása, álmatlan éjszakája is. Elszunnyadt, sokáig aludt, mert egészen elgémberedett, mire felébredt. Rosszul érezte magát. És elfogta a rémület, hogy beteg lesz, meghal útközben, és kidobják a pusztaságba, kutyák, ragadozó madarak prédájául, mert látott az út mentén néhány elhullott tehenet, s a látványtól megborzongott. És a rosszulléttıl, a komor környéktıl megint sötéten kezdett látni. Cordovában van-e egyáltalán az édesanyja? És ha nincs ott? Ha az a Los Artes-i ember tévedett? És ha meghalt? Balsejtelmek közt aludt el ismét, s álmában Cordovában járt, éjszaka volt, s minden ajtóból, ablakból azt kiabálták feléje: „Nincs itt! Nincs itt! Nincs itt!”

Rettegve riadt föl, a kocsiban három szakállas alakot látott színes kendıbe bugyolálva, ıt nézték, s halkan beszélgettek: az a gyanúja támadt, hogy gyilkosok, meg akarják ölni a hátizsákjáért. A hideghez most már félelem is járult; felbolydult képzelete rettentı képekkel gyötörte. Azok hárman pedig csak mereven nézték,

167

egyikük el is indult feléje. Marco elvesztette a fejét, és kitárt karral szaladt feléje.

- Nincs semmim! - kiabálta. - Szegény vagyok. Olaszországból jövök, a mamámat keresem, egyedül vagyok, ne bántson!

Rögtön megértették és meg is sajnálták. Simogatták, nyugtatgatták, érthetetlen szavakkal csitították, s amikor látták, hogy vacog a foga a hidegtıl, az egyikük levette a kendıjét, és a fiúra adta. Leültették, hogy aludjon egy kicsit. El is szunnyadt, s mire fölébredt, Cordovában voltak.

Föllélegzett, és nagy hévvel ugrott le a vonatról. Egy vasutastól megkérdezte, merre találja Mequinez mérnök házát. Válaszul egy templom nevét hallotta, a ház mellette áll. A fiú elrohant. Éjszaka volt. Beért a városba.

Mintha megint csak Rosarióban járna, ugyanazok az egyenes utcák, kétoldalt kis fehér házak, egyenes, hosszú keresztutcák. De embert alig látott. A gyér lámpafényben furcsa, szürkésfekete arcokkal találkozott, idınként, ahogy felnézett, különös alakú templomok nagy sötét tömege rajzolódott ki az égbolton. A város csöndes és sötét volt, de a végtelen sivataghoz képest vidámnak érezte. Egy paptól kérdezısködött, s hamar megtalálta a templomot meg a házat; reszketı kézzel húzta meg a csengıt, másik karját a mellére szorította, hogy lecsillapítsa torkában dobogó szívét.

Öregasszony nyitott ajtót, gyertyával a kezében. A fiú elıször nem is tudott megszólalni.

- Kit keresel? - kérdezte az asszony spanyolul. - Mequinez mérnök urat - válaszolta Marco. Az öregasszony keresztbe tette karját, fejét csóválta. - Hát te is Mequinez mérnökkel jössz! Ennek már sose lesz

vége? Három hónapja abajgatnak miatta. Pedig az újságok is megírták. Úgy látszik, nem elég, minden sarokra plakátot is kéne kitenni: Mequinez úr Tucumanba költözött!

A fiú kétségbeesett mozdulatot lett. Aztán dühödten kitört: - Hát én el vagyok átkozva! Itt kell meghalnom az út szélén!

És nem látom meg anyámat! Megırülök! Felkötöm magam! Istenem! Hogy is hívják azt a várost? Merre van? Milyen messze?

- Ó, szegény fiacskám - szánakozott az öregasszony. - Nincs messze, semmiség az egész! Négy-ötszáz mérföld.

Marco kezébe temette az arcát, és zokogva kérdezte:

168

- És most... mit csináljak? - Mit is mondhatnék, gyerekem - felelte az asszony -, nem

tudom. - De aztán eszébe jutott valami, és gyorsan hozzátette: - Figyelj ide, mondok egyet. Itt az utcán jobbra fordulsz, aztán bemész a harmadik házba, ott találsz egy capatazt, egy kereskedıt, aki holnap indul Tucumanba egy szekérkaravánnal. Kérd meg, hogy vigyen magával, ajánlkozz szolgának, biztosan szorít neked helyet, menj is rögtön.

Marco fölkapta hátizsákját, sebtiben köszönt, és két perc múlva egy nagy udvarban találta magát, ahol lámpafénynél gabonászsákokat rakodtak magas kerekő, domború tetejő, hatalmas társzekerekre, leginkább a cirkuszkocsikra emlékeztettek. Magas, bajszos férfi irányította a munkát, fekete-fehér kockás köpenyt és combig érı csizmát viselt. A fiú odament hozzá, és félénken elmondta, hogy Olaszországból jön, az édesanyját keresi, és kéri, vigye magával.

A capataz, vagyis a karaván vezetıje tetıtıl talpig végigmérte, aztán szárazon csak annyit mondott:

- Nincs helyem. - Van tizenöt lírám - könyörgött Marco -, odaadom a tizenöt

lírámat. És dolgozom az úton. Vizet hordok, abrakot az állatoknak, mindent megcsinálok. És beérem egy darab kenyérrel. Kérem szépen, adjon egy kis helyet!

A capataz megint ránézett, és most már kedvesebben válaszolt: - Nincs hely... különben is... nem Tucumanba megyünk, hanem

máshová, Santiago dell’Esteróba. Ki kellene, hogy tegyelek, és még nagy utat gyalog kéne megtenned.

- Ó, kétszer annyit is megtennék! - kiáltott föl Marco. - Gyalogolok én, abba hiba nincs, kérem, szorítson helyet nekem, könyörgök, ne hagyjon itt egyedül!

- De az út három hétig tart! - Nem baj. - És nehéz ám! - Kibírok én mindent. - És aztán egyedül kell továbbmenned! - Nem félek én. Mindenképpen meg kell találnom a mamát!

Kérem! A capataz a fiú arcához emelt egy lámpást, és belenézett.

169

- Hát jó. Marco megcsókolta a kezét. - Az éjjel aludj az egyik kocsiban - tette hozzá a capataz, és

otthagyta -, holnap reggel négykor ébresztı. Buenas noches. Másnap hajnali négykor a csillagok világánál nagy nyikorgás

közepette útnak indult a hosszú karaván: hat ökör húzott minden szekeret, és sok állatot vittek váltásnak. A fiú az egyik szekéren, a zsákok tetején, megint mély álomba zuhant. Amikor fölébredt, sütött a nap, és a karaván valami kihalt helyen állt, az emberek, a peonok körbeültek egy nyárson sült negyed borjút, a lángok csak úgy csapkodtak, akkora volt a szél. Együtt ettek, aludtak, aztán ismét elindultak, így ment egész úton, katonás rendben. Minden reggel ötkor indultak, kilenckor megálltak, és délután ötkor folytatták útjukat, majd este tízkor ismét pihenıt tartottak. A peonok lovon utaztak, és hosszú nádpálcával buzdították gyorsabb járásra a szekerek elé fogott ökröket. A fiú dolga volt, hogy tüzet rakjon a hússütéshez, abrakoljon, tisztítsa a lámpásokat, ivóvizet hozzon. A táj zavaros látomássá olvadt össze benne: apró, barna fákból álló erdık; néhány elszórt tanya, vörösre festett, csipkés oromzatú házak; hatalmas sík terepek, talán sós tavak kiszáradt medrei, mert ameddig a szem ellátott, minden sótól fehérlett; és csönd és magány és síkság, mindenfelé. Hébe-hóba találkoztak két-három lovassal, nyomukban vágtató ménes. A napok éppoly egyformák voltak, mint a tengeren: egyhangúak és végeérhetetlenek. Az idı azonban kegyes volt hozzájuk. A peonok viszont úgy bántak a fiúval, mint szegıdött szolgájukkal, és napról napra többet követeltek tıle: egyik-másikuk verte is, és gátlástalanul kiszolgáltatták magukat: hatalmas adag abrakokat cipeltettek vele, messzire küldték vízért, s Marco majd’ megszakadt, éjjel pedig nem tudott aludni, a szekerek irgalmatlanul ráztak, s a kerekek, a kocsitengelyek fülsiketítıen nyikorogtak. Ráadásul feltámadt a szél, és finom, vörös, zsíros porral borított be mindent, a kocsik is tele lettek, a ruha alá is behatolt, az ember szeme-szája is csupa por volt, nem látott tıle, fulladozott, s egy percre sem szőnt a porzó szél, elviselhetetlen volt.

A fiú roskadozott a fáradtságtól és az álmosságtól, ruhája elrongyolódott, teste csupa izzadság volt, reggeltıl estig csak szidták, pocskondiázták. El is hagyta volna a lelkiereje, ha a capataz nem vet oda neki egy-két jó szót. Amikor nem látták, szegény fiú

170

néha bebújt a kocsi végibe, és ott sírdogált, arcát a hátizsákjába temetve, melyben már csak rongyok voltak. Reggelente egyre gyöngébben és csüggedtebben kelt fel, s amikor kinézett, mindig ugyanazt a végtelen síkságot látta, olyan volt, mint egy föld-óceán.

„Ó, az estét már nem érem meg, az estét már nem érem meg! - motyogta. - Itt pusztulok el az úton!” S egyre fáradtabb lett, egyre rosszabbul bántak vele. Egyik reggel, amikor késett a vízhordással, és a capataz nem volt ott, az egyik ember megütötte. Attól fogva - csak úgy kedvtelésbıl - minden parancs mellé egy pofont is kapott.

- Na, ez a tied! Csavargó! Na, ezt az édes jó anyádnak küldöm! A szíve majd meghasadt, bele :is betegedett, három napig

feküdt az egyik kocsiban egy takaró alatt, kiverte a láz, s a capatazon kívül feléje se nézett senki, ı adott inni neki, nézte meg a pulzusát. Már azt hitte, itt a vég, kétségbeesetten hívta az édesanyját:

- Ó, mama! Mama! Segíts! Gyere, mert meghalok! Ó, mama, szegény mama, nem látlak én már soha többé! Itt találsz rám holtan, az úton!

Összekulcsolta mellén a kezét, és imádkozott. Aztán jobban lett, hála a capataz ápolásának, de a gyógyulással együtt eljött az út legrettentıbb napja is, az a nap, amikor egyedül maradt. Több mint két hete voltak már úton. Amikor az elágazáshoz értek, ahol a tucumani út elválik a Santiago dell’Esteró-itól, a capataz közölte, hogy el kell válniok. Útbaigazította, merre tartson, a vállára segítette a hátizsákját, hogy ne zavarja a gyaloglásban, aztán elbúcsúzott tıle. A fiúnak arra is alig jutott ideje, hogy a kezét megcsókolja. A többiek is mintha megsajnálták volna, hogy egyedül marad, s akármilyen rosszul bántak is vele az úton, most búcsút intettek. Marco visszaintegetett; mozdulatlanul állt, amíg csak a karaván el nem tőnt a vörös porfelhıben, aztán szomorúan elindult.

Valami azért kezdettıl vigaszára szolgált. A végtelen és egyhangú síkságon át vezetı soknapos utazás után most magas kék hegyláncot látott maga elıtt, a csúcsokon hó fehérlett, s az Alpokra emlékeztette. Ettıl valahogy közelebb került a hazájához. Az Andok hegyvonulatát látta, a dél-amerikai kontinens gerincét, mely a Tőzföldtıl az Északi Jeges-tengerig húzódik a száztizedik szélességi fokon. Annak is örült, hogy melegedett a levegı, s ez azért volt, mert északnak menve a trópusok felé közeledett. Nagy távolságokra egymástól talált néha tanyákat, ócska kis boltokkal, itt vett valami

171

ennivalót. Lovasokkal is találkozott, idınként nıket és gyerekeket bámult meg: mozdulatlanul, komolyan üldögéltek a földön, arcuk, kiálló pofacsontjuk földszínő volt, szemük ferde vágású, jól megbámulták Marcót, hosszan néztek utána, lassan fordították el a fejüket, mintha gépek volnának. Pedig indiánok voltak.

Az elsı napon addig ment, míg a lába bírta, s egy fa alatt aludt. A második nap kevesebbet tudott megtenni, elfogta a csüggedés. Cipıje elszakadt, lábáról lenyúzta a bırt, gyomra elgyöngült a rossz táplálkozástól. Estefelé félelem fogta el. Még Olaszországban hallotta, hogy ezen a tájon kígyók tanyáznak, s most minden pillanatban azt hitte, sziszegést hall, meg-megállt, aztán futásnak eredt, csupa rettegés volt. Idınként nagyon sajnálta magát, csöndesen sírdogált mentében. Aztán arra gondolt:

„Hogy szenvedne anyám, ha látná, mennyire félek!” Ettıl bátorságra kapott. Aztán, hogy elterelje figyelmét a félelemrıl, a mamájára gondolt, visszaidézte, mit mondott, amikor Genovából elindult, eszébe jutott, hogyan igazgatta el a takaróját kiskorában, hogyan ringatta a karjában, mondogatta: „Maradj még egy kicsit” - és sokáig így pihentek, fejét anyja vállára hajtva. „Ugye, találkozunk még, mama? - suttogta. - Végére érek egyszer ennek az útnak is, ugye, mama?”

És ment, mendegélt az ismeretlen fák közt, a hatalmas cukornádültetvényen, a végtelen réteken, s elıtte mindig ugyanazok a kék hegyek magasodtak égig érı csúcsaikkal. Eltelt négy nap, aztán öt, aztán egy hét. Ereje fogytán volt, lába véresre sebesedett. Aztán egy este azt hallotta valakitıl:

- Tucuman öt mérföldnyire van. Nagyot kiáltott örömében, és szaporábban lépkedett, mintha

minden erejét visszanyerte volna. De ez csak rövid ideig tartott. Egyszer csak végleg elhagyta ereje, s kimerülten rogyott össze egy árokparton. Szíve azonban boldogan dobogott. A csillagos ég fényesen ragyogott, olyan szépnek látta, mint még soha. Elalvás elıtt a csillagokat nézte, s arra gondolt, hogy talán most az édesanyja is ıket figyeli.

„Ó, mama, hol vagy? Mit csinálsz most? A fiadra gondolsz? Gondolnád, hogy Marco ilyen közel van hozzád?”

Szegény Marco, ha látta volna, milyen állapotban van e percben az édesanyja, hát emberfeletti erıfeszítésekre is képes lett

172

volna, hogy továbbmenjen, s néhány órával elıbb érjen oda. Az édesanyja betegen feküdt Mequinezék villájának egyik földszinti szobájában. A család sok szeretettel és gondoskodással vette körül. Szegény asszony már akkor se volt jól, amikor Mequinez mérnökéknek hirtelen el kellett utazniok Buenos Airesbıl, s Cordovában, a jó levegın sem jött rendbe. Tovább rontotta állapotát az állandó aggodalom, hogy nem kap levelet se a férjétıl, se a rokonuktól, balsejtelmek gyötörték, hogy valami szerencsétlenség történt a családjával, nem tudta, induljon-e haza, vagy maradjon, mindennap valami gyászhírtıl rettegett. Végül is súlyos beteg lett: kizáródott a sérve. Két hete már föl se tudott kelni. Operálni kellett volna, ha életben akar maradni. Abban a pillanatban, amikor Marco utána rimánkodott, éppen a gazdái álltak ágya mellett, s igyekeztek rávenni, hogy hagyja megoperálni magát, ı azonban sírt, hallani se akart a mőtétrıl. Egy rendes tucumani orvos már az elızı héten hiába jött el hozzá.

- Nem, kedves uram, kedves asszonyom - hajtogatta -, nem érdemes, nem bírnám ki, meghalnék a kés alatt. Jobb, ha csak így hagynak meghalni. Nem akarok én már élni. Nekem már végem. És jobb is, ha meghalok, mielıtt megtudnám, mi történt a családommal.

Gazdái hiába tiltakoztak, biztatták, hogy az utolsó levelet egyenesen Genovába küldték, s jön válasz majd, hagyja, hogy megoperálják, a fiai kedvéért tegye meg. Fiai említésére azonban még jobban elszomorodott.

- Édes fiacskáim - sírt. - Szegény fiaim - tördelte a kezét. - Talán már nem is élnek! Jobb, ha én is meghalok. Az operáció se gyógyítana meg, érzem. Köszönök mindent. Fölöslegesen jönne csak vissza az orvos holnapután. Itt akarok meghalni. Ez az én sorsom. Érzem, tudom.

- Ne mondjon ilyet - fogták meg a kezét kérlelve. İ azonban lehunyta szemét, és kimerülten álomba zuhant, mintha meghalt volna. Gazdái egy ideig még mellette maradtak, és a halvány világosságnál szánakozva nézték ezt a csodálatos anyát, aki hatezer mérföldet utazott azért, hogy megmentse a családját, s most annyi szenvedés után meghal, pedig milyen becsületes, jó és szerencsétlen szegényke.

173

Másnap Marco kora reggel hátizsákjával a vállán, fáradtan és sántikálva, de nagy várakozással érkezett meg Tucumanba, az Argentin Köztársaság egyik legfiatalabb és legvirágzóbb városába. Mintha megint Cordovába, Rosarióba vagy Buenos Airesbe került volna: ugyanazok a végtelen hosszú, egyenes utcák, alacsony fehér házak, csak itt más volt a növényzet, egészen csodálatos, a levegı pedig illatos, minden csupa napfény, az ég ragyogó kék, amilyet még Olaszországban se látott. Ahogy ment az utcákon, ugyanaz a lázas izgalom fogta el, mint Buenos Airesben: minden ház ablakát, ajtaját megnézte, minden asszony arcába belebámult, szorongó reménységgel, hogy valahol megpillantja az édesanyját. Mindenkit szeretett volna kikérdezni, és senkit se mert megállítani. Az emberek utánafordultak a rongyos, poros fiúnak, látszott rajta, hogy messzirıl jött vándor. Marco egy bizalomgerjesztı arcot keresett, akinek feltehetné azt a rettenetes kérdést, aztán pillantása egy cégtáblára esett, olasz nevet látott rajta. Egy szemüveges férfit és két asszonyt látott bent. Odabotorkált az ajtóhoz, s minden bátorságát összeszedve megkérdezte:

- Meg tetszene mondani, merre találom a Mequinez családot? - Mequinez mérnökéket? - Mequinez mérnökéket - a fiú hangja egészen elvékonyodott. - Mequinezék nem Tucumanban laknak - közölte a boltos. Szívszaggató kiáltás tört ki a fiúból. A boltos az asszonyokkal együtt odasietett hozzá. - Mi van veled? Mi bajod, fiú? - A férfi leültette Marcót. -

Miért ez a nagy kétségbeesés? Mequinezék nem itt laknak, de a közelben, néhány órányira Tucumantól.

- Hol? Hol? - kiáltotta Marco, azonnal életre kelt, s felugrott. - Tizenöt mérföldnyire - folytatta a férfi -, a Saladillo partján,

ahol egy nagy cukorgyár épül, van néhány ház, ott laknak Mequinezék, mindenki meg tudja mondani, néhány óra alatt odaérsz.

- Egy hónapja jártam ott - mondta egy fiatalember, aki a kiáltásra sietett elı.

Marco tágra nyitott szemmel rábámult, és elsápadva kérdezte meg:

- Látott náluk egy olasz szolgálót? - A genovait? Láttam.

174

Marco görcsös zokogásban tört ki, egyszerre sírt és nevetett. Aztán nagy elszánással kérdezte meg:

- Hogy kell odamenni, kérem, gyorsan mondja meg az utat, rögtön indulok.

- De hát egynapi út - mondták kórusban -, és fáradt vagy, pihenned kell, indulj holnap reggel.

- Nem, nem! Lehetetlen! - tiltakozott Marco. - Mutassák meg az utat, egy pillanatot se várok, azonnal indulok, ha útközben elpusztulok is!

Látták, hogy rendíthetetlen, hát nem is ellenkeztek tovább. - Isten segítsen - indították útjára. - De vigyázz az erdıben. Jó

utat, kis olasz. Egy férfi elkísérte a város széléig, megmutatta, merre menjen

tovább, ellátta néhány jó tanáccsal is, és nézte, amint elindul. Néhány pillanat múlva a fák elnyelték a sántikáló hátizsákos fiút.

Rettenetes éjszakája volt a szegény betegnek. Fájdalmában jajgatott, idınként el is ájult. Az asszonyok, akik ápolták, elvesztették fejüket. Mequinezné is benézett hozzá idınkint. Már attól tartottak, hogy hiába is szánná rá magát az operációra, késı lenne, mire az orvos reggel megérkezik. Világos pillanataiban azonban látszott, hogy a beteg nem a testi fájdalmaktól szenved elsısorban, hanem attól, hogy családját nélkülöznie kell.

- Istenem! Istenem! Ilyen távol tılük kell meghalnom! - tépte a haját kétségbeesésében a sápadt asszony megsemmisült, elváltozott arccal. - Szegény gyerekeim, anya nélkül maradnak, szegény kisfiam! Szegény Marcóm, milyen kicsi is még, és milyen kedves, jó fiú! Nem is tudhatják, milyen áldott jó gyerek! Asszonyom, ha tudná! Alig bírtam kibújni az ölelésébıl, mikor elindultam, úgy sírt, hogy megszakadt az ember szíve, mintha tudta volna, hogy soha többé nem látja az anyját, szegény kisfiam! Azt hittem, meghasad a szívem! Inkább haltam volna meg akkor, ott, búcsúzás közben, szakadt volna meg akkor a szívem! Szegény anyátlan árvám, mennyire szeretett, mennyire ragaszkodott hozzám, mivé lesz nélkülem, mehet koldulni. Marco, Marco, látom, amint éhezik, esdeklın nyújtja a kezét! Ó, istenem! Nem! Nem akarok meghalni! Orvost! Hívják az orvost! Jöjjön, vágjon föl, csináljon velem, amit akar, csak mentsen meg! Meg akarok gyógyulni, el akarok utazni, menekülni akarok, holnap, rögtön! Orvost! Segítség! Segítség!

175

Ápolói megragadták a kezét, könyörögve csillapítgatták, és lassan magához is térítették, Istenrıl, a reményrıl beszéltek neki. Bágyadtan hátraesett, sírt, ısz hajába markolt, úgy nyöszörgött, mint egy gyerek, aztán nagyot sikoltott, s idınként valamit motyogott:

- Ó, Genova, az én Genovám! Az otthonom! A tenger!... Marco, szegény Marco! Hol lehetsz most, szegény kis fiacskám!

Éjfélre járt, s az ı szegény Marcója miután órákat feküdt kimerülten egy árok partján, most egy nagy-nagy erdıben mendegélt, óriási fák közt, a törzsük akkora volt, mint egy templompillér, hatalmas koronájukat valahol csodálatos magasban vonta ezüstös fénybe a hold. A félhomályban ezer meg ezer fatörzset látott, mindenféle formájúakat, egyeneseket, hajlottakat, göcsörtöseket, egyik-másik harciasan és fenyegetıen állt keresztben elıtte: volt, amelyik kidılt, mint egy darabokra hullott torony, és oly sőrőn s összevissza benıtte a növényzet, hogy látszott, minden tenyérnyi helyért nagy küzdelem folyt; másutt szorosan egymás mellé csoportosultak, s hatalmas lándzsás hegyük a felhıket verdeste; a természetnek valami egészen ritka tüneménye volt e roppant alakzatok csodálatos összevisszaságának, gıgös nagyságának felséges és ijesztı látványa. Marco idınként rácsodálkozott, ám aztán gondolatai rögtön visszatértek édesanyjához.

Teljesen kimerült, lába vérzett, végtelenül magányosnak érezte magát az irdatlan erdıben, ahol csak nagy távolságokra látott kis településeket - az óriásfák tövében olyanok voltak, mint a hangyafészkek - vagy imitt-amott az út mentén néhány alvó bölényt. Ereje végén járt, mégsem érezte, hogy fáradt volna; egyedül volt, mégsem félt. A hatalmas erdı felemelıen hatott rá, édesanyja közelsége pedig egy felnıtt férfi lelkierejével és bátorságával ruházta fel, az emlékek - a tenger, a sok szenvedés, fájdalom, melyet legyızött, a kínlódás, melyen vasakarattal úrrá lett - büszkeséggel és bátorsággal töltötte el. S valami új dolog is történt: édesanyjának a kétéves távolléte alatt elhomályosult és megfakult képe hirtelen kivilágosodott, hosszú idı óta elıször látta tisztán az arcát, ott mosolygott, beszélt egészen mellette, szeme és szája legapróbb rezdülését is látta, minden mozdulatát, gondolatainak árnyékát - s az emlékek megszaporázták lépteit, kimondhatatlan szeretet és gyöngédség fogta el, érzései már olyan hevesek voltak, hogy

176

szaladásra késztették, hogy minél hamarább láthassa azt a szelíden könnyezı arcot. S ahogy futott a félhomályban, mondogatni kezdte, mit fog a fülébe suttogni hamarosan:

- Itt vagyok, mama, itt vagyok, nézd, és soha többé nem hagylak el, hazamegyünk, és a hajón is mindig melletted leszek, többé senki se választhat el tıled, soha, senki, amíg csak élünk!

Közben nem is vette észre, hogy az óriásfák csúcsain a hold ezüstfénye kihunyt a hajnal fehérségében.

Reggel nyolckor egy asszisztens kíséretében már a beteg ágyánál állt a fiatal argentin orvos, s megint rá akarta venni, hogy operáltassa meg magát, vele könyörgött Mequinez mérnök és felesége is. De hiába volt minden. Az asszony, ereje fogytán, nem bízott már a mőtétben: teljes bizonyossággal érezte, hogy belehal, esetleg néhány órával túléli, s hiába szenvedi végig a nagy fájdalmakat, a végén úgyis elpusztulna.

- De hát az operáció biztosan sikerül, s meggyógyul, asszonyom, csak egy kis bátorság kéne! S ha nem egyezik bele, egészen biztos meghal - erısködött az orvos.

Falra hányt borsó minden szava. - Nem, nem - hajtogatta a beteg erıtlenül -, már csak annyi

bátorság van bennem, hogy meghaljak, s akkor minek szenvednék fölöslegesen. Köszönöm, doktor úr. De így van megírva. Hadd haljak meg békében.

Az orvos elbátortalanodott, s nem erıltette tovább. Némán állták körül.

Aztán a beteg a gazdasszonyához fordult, s elrebegte utolsó kívánságát:

- Kedves asszonyom - nehezen beszélt, sírva -, kérem a követ úr útján... küldje el azt a kis pénzemet meg a holmimat a családomnak. Remélem, élnek még. A szívem azt súgja, hogy jól vannak. Tegye meg, hogy megírja nekik... hogy mindig rájuk gondoltam, hogy mindig értük dolgoztam... a fiaimért... és hogy mennyire fáj, hogy nem láthatom viszont ıket... de bátran haltam meg... megbékélten... és hogy megáldom ıket... és kérem a férjemet meg a nagyobbik fiamat... vigyázzanak a kicsire, szegény Marcómra... rá gondolok életem utolsó pillanatában... - lázasan kinyújtotta kezét, s kiabálni kezdett: - Marco! Kisfiam! Életem!... - könnyes szemmel körülnézett, s észrevette, hogy a mérnök felesége

177

kiment. Titokban kihívták. A ház urát kereste: ı is eltőnt. Csak két ápolója és az asszisztens maradt vele. A szomszéd szobából viszont szaladgálást, gyors, halk beszédet, elfojtott kiáltásokat hallott. A beteg az ajtóra szögezte fátyolos tekintetét. Aztán néhány pillanat múlva elváltozott arccal megjelent az orvos, utána a mérnökék - ık is izgatottak voltak. Mindhárman különös kifejezéssel néztek rá, és suttogva vitatkoztak valamin. Mintha az orvos azt mondta volna:

- Inkább most rögtön. A beteg nem értette, mirıl van szó. - Josefa - kezdte a mérnökné remegı hangon -, jó hírünk van.

Készüljön fel. Az asszony figyelmesen nézett rá. - Nagyon örül majd neki - folytatta a mérnök felesége egyre

izgatottabban. A beteg tágra nyitotta szemét. - Készüljön fel rá, hogy olyasvalakit fog látni, akit nagyon-

nagyon szeret. Az asszony élénken fölemelte fejét, és hol a mérnöknére, hol

az ajtóra nézett, szeme csillogott. - Valaki - tette hozzá elsápadva a ház úrnıje - most érkezett...

váratlanul. - Ki? - a beteg furcsa, fojtott kiáltása ijedségrıl tanúskodott. Egy pillanat múlva nagyot sikoltott, s felült, mozdulatlanul,

tágra nyílt szemmel, homlokára szorított kézzel, mint valami kísértetre, bámult az ajtóban megjelenı fiúra.

A rongyos, poros Marco állt a küszöbön, az orvos a karjánál fogva visszatartotta.

- Istenem! Istenem! Istenem! - kiabálta az asszony. Marco odarohant hozzá, az asszony kinyújtotta sovány karját,

és olyan erıvel szorította magához, mint egy anyatigris, aztán nevetés, majd száraz zokogás rázta egész testét, végül fuldokolva párnájára zuhant.

De azonnal összeszedte magát, örömében sikoltozott, a fiú homlokát csókolgatta.

- Hogy kerültél ide? Miért? Te vagy az? Hogy megnıttél! Ki hozott ide? Egyedül jöttél? Nem vagy beteg? Te vagy az, Marco? Nem álom! Istenem! Mondj valamit! - aztán hirtelen megváltozott a hangja: - Nem! Hallgass! Várj! - Az orvoshoz fordult. - Kérem,

178

doktor, most rögtön. Meg akarok gyógyulni. Készen vagyok, kezdhetjük. Egy percet se veszítsünk. Vigyék el Marcót, hogy ne hallja. Marco, szívem, semmiség az egész. Majd aztán mesélsz. Még egy csókot. Most menj. Készen vagyok, doktor úr.

Marcót kivitték. A mérnökék és a két ápolónı kisietett, csak a sebész és az asszisztens maradt bent. Az ajtót becsukták.

Mequinez úr igyekezett Marcót egy távolabbi szobába vinni, de hiába, a fiút mintha odaszögezték volna a padlóhoz.

- Mi baja van? - kérdezte. - Mi baja a mamának? Mit csinálnak vele?

Mequinez halkan válaszolt, s közben azon igyekezett, hogy kivigye a fiút.

- Gyere. Figyelj ide. Majd megmondom. Az édesanyád beteg, egy kis operáció kell, majd mindent megmagyarázok, csak gyere velem.

- Nem - Marco egy tapodtat se mozdult -, itt akarok maradni. Mondja el itt.

A mérnök lassan beszélt, közben próbálta kivonszolni a fiút. Marco most már nagyon megijedt, remegni kezdett.

Hirtelen éles sikoltás rázta meg a házat, olyan volt, mint egy halálos sebesült sikolya.

Marco kétségbeesett ordítással válaszolt: - Meghalt! Az orvos jelent meg a küszöbön. - Édesanyád meg van mentve. A fiú rámeredt, aztán zokogva a lába elé vetette magát. - Köszönöm, doktor úr! Az orvos fölemelte, s azt mondta: - Állj föl!... Te mentetted meg az édesanyádat, te kis hıs.

NYÁR

24. szerda

A genovai Marco az utolsó elıtti kis hıs, akivel ebben az évben megismerkedünk: már csak egy elbeszélés van hátra, a júniusi. Kéthavi vizsga van még, és huszonhat tanítási nap, hat csütörtöki szünnap és öt vasárnap. A levegıben érezni az év végét. Az iskolaudvaron lombosak, virágosak a fák, árnyékukban tornázunk. A

179

gyerekek nyáriasan járnak. Jó nézni, ahogy kijönnek az osztályból, egészen mások, mint télen! Eltőntek a vállig érı hajak, minden fej kopasz, és csak meztelen lábszárakat, csupasz nyakakat látni meg különbözı szalmakalapokat, derékig érı szalagokkal; színes ingeket, nyakkendıket, a kicsiken mindig van valami piros vagy kék, hajtóka, szegı, bojt vagy élénk színő dísz, hogy a legszegényesebb ruhák is mutassanak. Sokan kalap nélkül járnak, mintha csak elszöktek volna egy kicsit otthonról. Egyesek fehér tornaruhát viselnek. Egy fiú, a Delcati tanító néni osztályából, tetıtıl talpig vörösben jár, mint egy fıtt rák. Matrózruhákat is látni. De a kis kımőves a legszebb, szalmakalapot hord, ettıl olyan, mintha egy fél gyertyára lámpaernyıt akasztottak volna, nagyon mulatságos, amikor mindehhez nyúlpofát vág. Coretti is megvált macskaprémes sapkájától, most szürke selyem útisapkát hord. Votininak valami skótkockás ruhát vett a mamája, nagyon elegáns. Crossi derékig kigombolt ingben jár, Precossi kék kovácsingben feszít. Hát Garoffi? Kénytelen volt levetni a köpenyt, pedig az takarta mozgó boltját, most látni, hogy minden zsebe tele van tömve vicik-vacakokkal, tombolalistái is kikandikálnak.

Most aztán kiderül, ki mit hord magával: félbevágott újságból hajtogatott legyezıket, tollszárakat, parittyákat, füveket, még cserebogarakat is, ki-kimászkálnak a zsebekbıl, és a kabátokon sétafikálnak. A kisebbek virágot hoznak a tanító néniknek. A tanító nénik is nyáriasan járnak, vidám színekben; csak a kis apáca hord mindig feketét; a piros tollas tanító néni se vált meg piros tolldíszétıl, csak rózsaszín szalagot kötött a nyakába, a gyerekmancsok már egészen összegyőrték, de ı csak nevet, és szaladgál a csemetéi után. A cseresznye, a lepkék, az utcai zenekarok és a kirándulások évadja ez; a negyedikbıl sokan kiszöknek a Póra fürdeni; lélekben már mindenki vakációzik, mindennap türelmetlenebbül és boldogabban jövünk ki az iskolából. Csak az fáj, hogy Garronét gyászban kell látnunk, és a szegény elsıs tanító nénim is egyre soványabb és sápadtabb, és mindjobban köhög. Egészen meggörnyedve jár, és olyan szomorúan válaszol, amikor köszönök neki!

180

KÖLTÉSZET

26. péntek

Már kezded érteni az iskola költészetét, Enrico, de most még csak belülrıl látod az iskolát: sokkal szebbnek és költıibbnek érzed majd harminc év múlva, amikor a gyerekeidet viszed iskolába, s kívülrıl nézed majd, mint én. Várakozás közben sokszor körbejárom a csöndes utcán, és a földszinti ablakokra fülelek. Az egyikbıl a tanítónı hangja hallatszik:

- Ó, micsoda t ez! Nem jó, kisfiam! Mit szólna hozzá az édesapád?... A szomszédos ablakból egy tanító öblös hangja diktál lassan: - Vett ötven méter szövetet... méterjét négy ötvenért... aztán

továbbadta... Arrébb a piros tollas tanítónı olvas: - Ekkor Pietro Micca a meggyújtott kanóccal... A mellette lévı teremben mintha madarak tucatjai csivitelnének, ez azt

jelenti, hogy a tanító egy pillanatra kiment. Továbbmegyek, és a sarkon hallom, egy gyerek sír, a tanítónı korholja és vigasztalja. A többi ablakból verssorokat, nagy emberek nevét, mondattöredékeket hallok, hazaszeretetre, bátorságra, erényre buzdítanak. Néha olyan csönd támad, mintha az egész épület üres volna, lehetetlennek érzi az ember, hogy hétszáz gyerek van benn, aztán hirtelen zaj, vidámság, nyilván egy jókedvő tanító viccelıdik... Az emberek sokszor megállnak és hallgatóznak, mindenki rokonszenvvel nézi ezt a kedves épületet, mely annyi reménység és fiatalság tárháza. Tompa zaj, becsapódó könyvek, táskák, lábdobogás, osztályról osztályra és lentrıl fölfelé terjedı zajongás - mintha valami jó hírt adnának tovább - jelzi, hogy a pedellus jár körbe a tanítás végét jelzı csengıvel. Erre a zajra asszonyok, gyerekek, férfiak, fiatalemberek tömege siet a kapu felé, a gyerekeiket, a testvéreiket, az unokájukat várják. Közben az osztályokból mintha puskából lınék ki, úgy zúdulnak az elıcsarnokba a kisebbek, rendetlenkedve, sutyorogva kabátot, kalapot vesznek, majd a pedellus visszatereli ıket az osztályba. Aztán végre-valahára szép sorban, nagyokat dobbantva kivonulnak. Csak úgy záporoznak a szülık kérdései:

- Tudtad a leckét? - Hányast kaptál? - Mit adtak föl holnapra? - Mikor lesz ebben a hónapban a vizsga?

181

És azok a szegény anyukák is kinyitják a füzeteket, megnézik a leckét, érdeklıdnek, hány pontot kapott a csemetéjük, akik nem is tudnak olvasni:

- Csak hármast kaptál? - Dicséretest? - Négyest? És megnyugszanak és örvendeznek, és a tanítókat kérdezgetik, és

leckékrıl meg vizsgákról beszélnek. Milyen szép is ez az egész, milyen nagyszerő - a legnagyobb ígéret a

világ számára Édesapád

A SÜKETNÉMA KISLÁNY

28. vasárnap

Nem is fejezhettem volna be jobban a májust, mint ezzel a ma reggeli látogatással.

A csöngetésre mindannyian kiszaladunk. A papa csodálkozó hangját hallom:

- Giorgio! Hogy kerül ide? A chieri kertészünk volt, akinek most Condovéban él a

családja. Giorgio Genovából jött, ahová elızı nap érkezett meg Görögországból. Három évig dolgozott külföldön a vasútnál. Nagy csomagot cipelt.

Kicsit megöregedett, de most is pirospozsgás és jókedvő. Apám befelé tessékelte, de Giorgio nem jött be, csak meg

akart tudakolni valamit. - Hogy van a családom? Mi van Gigiával? - kérdezte komoly

arccal. - Néhány napja láttam, akkor jól volt. Giorgio megkönnyebbülten sóhajtott föl: - Ó, hála az égnek! Nem mertem rögtön a Süketnémákhoz

menni, elıbb szerettem volna tudni, mi hír felıle. Itt hagyom a csomagom, és rohanok érte. Három éve nem láttam szegény kislányomat! Három éve nem láttam az enyéimet!

- Kísérd el Giorgiót - szólt nekem apa. - Bocsánat, még valamit - fordult vissza Giorgio a lépcsırıl. Apa azonban közbevágott:

182

- Jó sora volt? - Igen - felelte Giorgio -, hála Istennek. Valamennyi pénzt is

félretettem. De azt akartam kérdezni: jutott valamire a kislányom az intézetben? Mikor elmentem, olyan volt, mint egy szegény kis állat. Nem nagyon hiszek én ezekben az intézetekben. Megtanult jelekkel beszélni? A feleségem írta, hogy tanul beszélni, jól halad. De arra gondoltam, mire jó az egész, ha én nem ismerem a jeleket? Hogy értjük majd meg egymást szegény kicsivel? Ez csak arra jó, hogy egymás közt tudjanak beszélni azok a szerencsétlenek. Hát mi van vele? Mi van vele?

Apa mosolyogva válaszolt: - Nem árulok el semmit. Nézze meg maga, menjen, ne

vesztegesse itt az idejét. Útnak indultunk. Az intézet közel van. A kertész nagy léptekkel ment, s szomorúan panaszkodott: - Szegény kis Gigia! Ilyen fogyatékossággal születni! Hogy sose

hallhassák tıle a szülei, hogy papa, mama, és ı se hallhassa soha, hogy kislányom, hogy sose mondhasson, hallhasson egy szót se! És még nagy szerencse, hogy akadt egy jótékony ember, aki fizeti az intézetet. Csak hát oda nyolcéves kora elıtt nem veszik be a gyerekeket. Gigia most már három éve bent van. Nemsokára tizenegy éves. Megnıtt, mondd csak? És vidám?

- Mindjárt meglátja, mindjárt meglátja - feleltem, és gyorsabban szedtem a lábam.

- De hát hol van már az az intézet? - türelmetlenkedett. - A feleségem akkor hozta be, amikor én elutaztam. De mintha itt kellene már lennie.

Éppen odaértünk. Egyenesen a társalgóba mentünk. Egy felügyelı jött elénk.

- Gigia Voggi édesapja vagyok - mutatkozott be a kertész. - Most rögtön szeretném látni a lányomat.

- Éppen játszanak, de szólok a tanítónınek - ezzel már szaladt is.

A kertész nem tudott nyugton maradni, beszélgetni se volt kedve, a képeket nézegette a falon.

Nyílt az ajtó, fekete ruhás tanítónı jött be, kézen fogva egy kislánnyal.

183

Apa és lánya egyszerre pillantották meg egymást, s egy másodperc múlva sikoltva össze is ölelkeztek.

A lány rózsaszín-fehér csíkos ruhát viselt, hozzá fehér kötényt. Magasabb volt nálam. Sírva kapaszkodott mindkét karjával apja nyakába.

Giorgio kiszabadította magát, tetıtıl talpig végignézte Gigiát, a szeme csillogott, és úgy lihegett, mintha kilométereket futott volna.

- De megnıtt! - kiáltott föl. - És milyen szép lett! Ó, szegény drága Gigiám! Szegény kis némám! Ön a tanítónıje? Mondja neki, hogy mutogasson nekem, hátha értek valamit a jeleibıl, aztán majd lassacskán megtanulom. Szóljon neki, hogy mondjon nekem valamit azokkal a jelekkel.

A tanítónı mosolygott, és halkan odaszólt a kislánynak: - Ki ez a látogató? Gigia furcsa, vastag, torz hangon, mint egy vadember, amelyik

elıször szólal meg a mi nyelvünkön, de mosolyogva, tisztán érthetıen válaszolt:

- Az é-des-a-pám. A kertész hátralépett, és akkorát kiáltott, mint egy ırült: - Beszél! Hát ez lehet?! Lehet?! Beszél?! Hát beszélsz,

kislányom? Mondd hát, beszélsz? - átölelte, háromszor is homlokon csókolta. - Hát nem jelekkel beszélnek, tanítónı kérem, nem az ujjukkal, így? Hogy lehet az?

- Nem, Voggi úr, nem jelekkel beszélnek. Az már elavult módszer. Itt új módszerrel tanítunk, beszéltetjük a gyerekeket. Hát nem tudta?

- Semmit sem tudtam! - ámuldozott Giorgio. - Három évig külföldön voltam! Biztosan írták, csak nem értettem. Fafejő vagyok, tudja? Ó, édes kis bogaram, hát megértesz engem? Hallod, amit mondok?

- Nem, dehogy, kedves Voggi úr! A hangot nem hallja, hiszen süket. A szájmozgásából olvassa le, mit mond, ennyi az egész, de nem hallja a szavait, és azt se hallja, amit ı mond. De kiejti a hangokat, ahogy betőrıl betőre megtanítottuk neki, hogyan kell tartani a szájat, mozgatni a nyelvet, milyen erıt kell kifejteni a mellkasnak és a toroknak, hogy hangot tudjon kiadni.

184

A kertész nem értette, tátott szájjal bámult. Még nem hitt benne.

- Mondd, Gigia - kérdezte a lányától, s a füléhez hajolt -, örülsz hogy a papa hazajött? - Fölemelte a fejét, és várta a választ.

A lány gondterhelten nézett rá, s nem felelt. Giorgio zavartan álldogált. A tanítónı nevetett. - Kedves uram, azért nem válaszol, mert nem látta a

szájmozgását, a fülébe beszélt! Most ismételje meg, de úgy, hogy jól lássa a száját.

Az apa megfogadta a tanácsot, s jól láthatóan újra megkérdezte:

- Örülsz, hogy a papa hazajött? És hogy többé nem is megy el? Gigia figyelmesen nézte a szájmozgását, igyekezett még

édesapja szájába is beletekinteni, aztán ügyesen válaszolt: - I-gen, ö-rü-lök, hogy ha-za-jöt-tél, és töb-bet nem is mész el. Apja hevesen átölelte, aztán gyors kérdésekkel árasztotta el,

hogy megbizonyosodjék a dolog felıl: - Hogy hívják a mamát? - An-to-ni-á-nak. - Hogy hívják a húgodat? - A-de-laide. - Mi a neve ennek az intézetnek? - Sü-ket-né-mák in-té-ze-te. - Mennyi kétszer tíz? - Húsz. Azt hittük, táncra perdül örömében, ehelyett sírva fakadt.

Örömében. - Szedje össze magát - szólt rá a tanítónı -, örülnie kéne, nem

sírni. Látja, megríkatja a kislányát. Hát nem örül? A kertész megragadta a tanítónı kezét, és kétszer-háromszor is

megcsókolta. - Köszönöm, ezerszer köszönöm, köszönöm, drága tanítónı!

És bocsássa meg, ha nem telik tılem szebb szavakra! - De nem csak beszélni tud - dicsekedett a tanító néni -,

hanem írni is. Meg számolni. Tudja a használati tárgyak nevét. Tud valamit történelembıl, földrajzból. Most már rendes osztályba jár. Ha elvégzi a hátralévı két osztályt, sokkal, de sokkal többet tud

185

majd. Mire kimegy, szakmát tanulhat. Vannak növendékeink, akik bolti elárusítók lettek, és ugyanúgy dolgoznak, mint mások.

A kertész ismét csak álmélkodni tudott. Megint összezavarodott. A lányára nézett, s a homlokát ráncolta. Élı kérdıjellé vált.

A tanítónı odafordult a felügyelıhöz. - Hívjon be egy elıkészítıst. Hamarosan nyolc-kilenc éves kislánnyal tért vissza. Néhány

napja volt csak az intézetben. - Ez a kislány - magyarázta a tanítónı - most tanulja az elemi

dolgokat. Nézze, hogyan. Az e hangot mutatom meg neki. Figyeljen. - A tanítónı kinyitotta a száját, úgy, ahogy az e hang képzésekor kell, s intett a kislánynak, hogy utánozza. A kislány engedelmeskedett. Erre a tanítónı intett, hogy mondja ki az e hangot. Adott is ki egy hangot, csak nem e-t, hanem o-t.

- Nem - mondta a tanítónı -, nem ez az. - Megfogta a kislány mindkét kezét. Az egyiket nyitott tenyérrel a saját torkára, a másikat a mellére tette, és megismételte: - E. - A kislány érezte kezével a tanítónı torkának és mellének rezgését, erre ismét kinyitotta a száját, s remekül kimondta az e-t. Aztán a tanítónı ugyanígy megtanította a c és a d kiejtésére. - Most már érti? - kérdezte Gigia édesapját.

Giorgio most már mindent értett, de még jobban csodálkozott. - És így tanítanak beszélni? - kérdezte némi tőnıdés után. -

Van türelmük mindegyiket így tanítani? Egyenként? Évekig?... De hát maguk szentek! Angyalok! Ezt nem lehet megfizetni! Mit is mondhatnék?... Ó, kérem, hadd maradjak egyedül a kislányommal. Csak öt percig.

Félrevonta Gigiát, kérdezgette, a lányka válaszolt, édesapja meg csillogó szemmel nevetett, a térdét csapdosta, idınként megfogta Gigia kezét, elragadtatottan nézte, magánkívül volt az örömtıl, mintha a kislány hangja az égbıl jönne, aztán a tanítónıhöz fordult:

- Megköszönhetném az igazgató úrnak? - Nincs itt - válaszolta a tanítónı. - De van itt valaki, akinek

köszönetet mondhat. Nálunk minden kislányt egy nagyobb társa vesz gondjaiba, mintha a nıvére vagy a mamája volna. Gigiát egy tizenhét éves süketnéma lánykára bíztuk, egy pék kislánya, nagyon jó

186

gyerek, és nagyon szereti Gigiát, két éve minden reggel segít neki öltözködni, megfésüli, varrni tanítja, rendben tartja a holmiját, beszélget vele. Gigia, hogy hívják az intézeti anyukádat?

A kislány mosolyogva felelte: - Ca-te-ri-na Gior-da-no - aztán az édesapjához fordult: - Na-

gyon jó hoz-zám. A tanítónı intett a felügyelınek, aki szinte azonnal vissza is

jött egy szıke, magas, vidám lánnyal, ı is rózsaszín csíkos ruhát viselt, csak a köténye volt szürke. Megállt az ajtóban, elvörösödött, lehajtotta a fejét, s nevetett. Az arca kislányos volt, de amúgy felnıtt nınek látszott.

Gigia elébe szaladt, megfogta a kezét, s az apja felé húzta. - Ca-te-ri-na Gior-da-no - mutatta be vastag hangján az

édesapjának. - Ó, köszönöm, maga nagyon rendes lány! - kiáltott föl az apa,

és kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa, de aztán visszahúzta: - Az Isten áldja meg. Sok-sok szerencsét és boldogságot kívánok magának is meg a családjának is. Nagyon jó lány maga, hogy segít az én szegény Gigiámnak, egy becsületes munkás, egy szegény családapa kíván magának tiszta szívbıl minden jót!

A nagylány lehajtott fejjel, mosolyogva megsimogatta a kicsit. A kertész úgy nézett rá, mint egy földre szállt angyalra.

- Ma elviheti a kislányát - közölte vele a tanítónı. - Hát hogyne vinném! - kiáltott föl a kertész. - Elviszem! -

Gigia elszaladt felöltözni. - Három éve nem láttam! - hajtogatta. - Most hogy beszél! Rögtön hazaviszem Condovéba! Csak elıbb sétálok egyet Torinóban, kézen fogva az én kis némámmal, elviszem néhány ismerıshöz, hogy lássák, hallják! Ó, de szép nap is ez! Ez a boldogság! Add a kezed a papának, Gigia! - A kislány, aki kabátban, fıkötıben jött vissza, kezét nyújtotta.

- És köszönöm mindnyájuknak! - állt meg a küszöbön Giorgio. - Köszönöm tiszta szívbıl! De még visszajövök megköszönni mindenkinek!

Egy pillanatig gondolkodott, aztán elengedte a kislány kezét, visszament a terembe, a mellényében keresgélt, aztán kiabálni kezdett, mint aki megkergült:

- Tessék, itt van, szegény ördög vagyok, de itt hagyok húsz lírát az intézetnek, tessék, itt egy szép új húszlírás!

187

Nagyot csapott az asztalra, s letette a pénzt. - Nem, nem, jó ember - a tanítónı egészen elérzékenyült. -

Tegye el a pénzét. Nem fogadhatom el. Tegye el. Nem engem illet. Majd jöjjön vissza, amikor itt lesz az igazgatónk. De ı se fogadja el, biztos lehet benne. Maga nagyon sokat dolgozott ezért a pénzért. És mi enélkül is hálásak vagyunk.

- Nem, nem, itt hagyom - makacskodott Giorgio -, aztán... aztán, majd meglátjuk.

A tanítónı azonban az apa zsebébe dugta vissza a pénzt, s nem engedett idıt, hogy visszautasítsa.

A kertész fejét csóválta, de belenyugodott, aztán intett a tanítónınek és a nagylánynak, kézen fogta Gigiát, és kiment.

- Gyere, gyere, kislányom, édes kincsem! - Ó-de-szé-pen-süt-a-nap! - kiáltott fel Gigia azon a vastag

hangján.

JÚNIUS

GARIBALDI

3. szombat

Holnap országos ünnep. Mára nemzeti gyászt rendeltek el. Tegnap meghalt Garibaldi. Tudod, ki volt? Tízmillió olaszt szabadított fel a Bourbonok zsarnoksága alól. Hetvenöt éves korában halt meg. Nizzában született, apja hajóskapitány volt. Nyolcéves korában megmentette egy asszony életét; tizenhárom évesen egy emberekkel zsúfolt hajót mentett meg a pusztulástól, huszonhét éves korában a marseille-i öböl vizébıl húzott ki egy öngyilkosságra készülı fiatalembert, negyvenegy éves korában a tőzvésztıl mentett meg egy hajót az óceánon. Tíz évig Amerikában harcolt egy idegen nép szabadságáért, három háborút küzdött végig az osztrákok ellen Lombardia és Trentino felszabadításáért, 1849-ben Rómát védte a franciáktól, l860-ban Palermót és Nápolyt szabadította fel, 1867-ben ismét Rómáért csatázott. 1870-ben Franciaországot védte a németek ellen. A hısiesség lángja égett benne, és zseniális hadvezér volt. Negyven csatát vívott, és harminchétben gyızött. A harcok szüneteiben azért dolgozott, hogy a kenyerét megkeresse, vagy félrehúzódott egy magányos szigeten, és földet mővelt. Volt tanító, tengerész, munkás, kereskedı, katona, tábornok, népvezér. Nagy ember volt,

188

egyszerő s jó. Győlölte az elnyomókat, szeretett minden népet, a gyengéket megvédte; mindig csak a jóra vágyott, a kitüntetéseket visszautasította, a halált semmibe vette, Olaszországot imádta. Ha megfújta a harci riadót, vitézek légiói siettek zászlaja alá: nagyurak hagyták ott palotájukat, munkások a mőhelyüket, diákok az iskolát azért, hogy dicsısége fényében harcoljanak. A csatában mindig vörös inget viselt. Erıs, szép szıke férfi volt. A csatatereken mint a villám, a szeretete gyermeki, a fájdalom tőrésében szent. Ezer és ezer olasz halt meg a hazájáért boldogan, mert látta, hogy vezére gyıztesen halad elıre, sok ezren adták volna érte életüket, milliók áldották s áldják örökre.

Meghalt. Az egész világ siratja. Most még nem érted az egészet. De majd sokat olvasol a tetteirıl, hallasz róla életedben, és lassan, lassan, ahogy felnısz, nı naggyá szemedben a képe is. Mire felnıtt férfi leszel, már óriásnak fogod látni, s mikor már nem leszel a világon, mikor már fiaid fiainak fiai sem élnek már, az emberek még mindig a népek felszabadítóját éltetik benne, s minden olasz hazafinak földerül a homloka és a szíve, ha meghallja a nevét.

Édesapád

A HADSEREG

11. vasárnap

Nemzeti ünnep. Garibaldi halála miatt egy héttel elhalasztva. Elmentünk a Castello térre, megnézni a díszszemlét. A

katonák a hadtestparancsnok elıtt vonultak föl, de nagy tömegek is nézték ıket. Trombiták harsogtak, különbözı zenekarok játszottak a felvonulóknak, s apám mindig megmondta, kiket látok, milyen csapatok dicsıségét hirdetik a zászlók.

Elsınek a tisztiiskolások jöttek, belılük lesznek a mőszaki és a tüzérségi tisztek, körülbelül háromszázan voltak, diákos és katonás könnyedséggel, merész eleganciával lépkedtek fekete ruhájukban.

Utánuk a gyalogság következett: az aostai dandár, mely Goitónál és San Martinónál harcolt, a bergamói dandár, mely Castelfidardónál küzdött; négy ezred, század század után, a több ezer vörös sipkabojt, mint hosszú-hosszú, vérszínő kettıs virágfüzér feszült, lengett a fejek fölött, rézsútosan összekötve a nézık kétoldalt sokasodó tömegét.

A gyalogság után a mőszakiak haladtak, a háború munkásai, fekete tollas sisakban és karmazsinpiros zsinóros ruhában; de

189

mögöttük, a közönség feje fölött már fel is tőnt több száz egyenes hosszú toll: az alpesi vadászok jöttek, Olaszország kapuinak védelmezıi, magasak, pirospozsgásak, a fejükön calabriai kalap, a hajtókájuk élénkzöld, amilyen hegyeiken a fő.

Még az alpesi vadászok vonultak, amikor felmorajlott a tömeg: a rohamlövészek nevezetes tizenkettedik zászlóalja következett, ık voltak az elsık, akik a Porta Pián át bevonultak Rómába, csupa fürge, eleven, barna fiatalember, a kalapjukba tőzött toll csak úgy libegett a szélben; mint egy fekete folyó, hömpölyögtek végig a téren, üdvrivalgásnak is beillı trombitaharsogásuktól visszhangzott a környék. Fanfárjaik zúgását aztán tompa dübörgés nyomta el: jött a tüzérség. Háromszáz pár tüzes paripa húzta a magas lıszerkocsikat, melyeken sárga zsinóros egyenruhájukban büszkén feszítettek a szép szál katonák; a könnyő ágyútalpakon, bronz és acél ágyúcsövek csillogtak, a lıszerkocsik ugráltak-zötyögtek a kövezeten, beleremegett a föld.

Aztán jött lassan, nehézkesen a hegyi tüzérség, látszott, hogy kemény megpróbáltatásokra termett, katonái tagbaszakadtak, öszvérei erısek, rettegést és halált hintenek, amerre csak megfordulnak.

S végül magasra tartott lándzsával, a napfényben ragyogó sisakban, lobogó zászlókkal ezüstös és aranyló csillogásba burkolózva elıvágtatott a szép genovai lovasezred.

A levegı megtelt csilingeléssel, nyerítéssel. Ezredük tíz csatamezın söpört végig Santa Luciától Villafrancáig.

- De szépek! - kiáltottam föl. Apám azonban szinte szemrehányóan fogadta lelkesedésemet: - A hadsereg nem szép látványosság - magyarázta. - Ezeket az

erıs, csupa remény fiatalokat bármelyik nap felszólíthatják a haza védelmére, s néhány óra alatt golyózápor és géppuskatőz martalékaivá lehetnek. Ha azt hallod valami ünnepen, hogy a hadsereget vagy a hazát éltetik, ne ezekre az ezredekre gondolj, hanem egy véres, halottakkal borított harcmezıt képzelj mögéjük, s akkor az éljenzés a szíved mélyébıl jön majd, és egy valóságosabb és igazibb Olaszország-kép jelenik meg elıtted.

190

OLASZORSZÁG

13. kedd

Ünnepnapjain így köszöntsd hazádat: Nemes Itália, hazám földje, ahol a szüleim megszülettek, s ahol

nyugszanak majd, ahol élni s meghalni fogok, ahol a gyerekeim születnek s elpihennek majd! Szépséges Olaszország, te sok-sok százada nagy és dicsı, de csak néhány éve szabad és egységes, annyi nagy szellemet adtál a világnak, s annyian haltak meg érted csatamezıkön és vesztıhelyeken! Háromszáz város és harmincmillió ember fenséges anyja, én, a gyerek, még nem értlek s nem ismerlek egészen, de igaz szívembıl tisztellek és szeretlek, s büszke vagyok rá, hogy a te szülötted vagyok, hogy a fiadnak mondhatom magam. Szeretem gyönyörő tengereidet, gıgös hegyeidet, csodálatos emlékmőveidet és halhatatlan dicsıségedet, szépségedet és nagyságodat; egész földedet tisztelem és szeretem, ahogy azt a részét is, ahol elıször láttam meg a napot, és hallottam nevedet említeni. Ugyanolyan szeretettel és hálával gondolok a vitéz Torinóra, mint a büszke Genovára, a tudós Bolognára, a varázslatos Velencére, a hatalmas Milánóra, egyforma fiúi tisztelettel szeretlek benneteket, nemes Firenze, rettentı Palermo, szép és óriás Nápoly, csodálatos, örök Róma! Szeretlek, hazám! És esküszöm, a fiaidat úgy szeretem majd, mint testvéreimet, hogy szívbıl becsülöm élı és holt nagyjaidat, hogy becsületes és szorgalmas honpolgárod leszek, állhatatosan arra törekszem, hogy mind nemesebbé váljak, méltóvá hozzád, s tılem telhetıen dolgozom azért, hogy színedrıl eltőnjön a nyomor, a tudatlanság, a bőn, az igazságtalanság, hogy nyugodtan élhess és gyarapodhass, erıdhöz és jogodhoz méltó fényben. Esküszöm, hogy eszemmel, karommal, szívemmel alázatosan és bátran szolgállak, ahogy csak tudlak, s ha elkövetkezik egy nap, amikor életemet és véremet kell adnom érted, akkor odaadom életemet és véremet, s neveddel ajkamon halok meg érted!

Édesapád

32 FOK

16. péntek

Öt nap telt el a nemzeti ünnep óta, s ezalatt még három fokkal melegebb lett. A nyár kellıs közepén járunk, s egyre fáradtabbak vagyunk, lekopott rólunk a szép tavaszi rózsás szín, s ha körülnézek, csupa vékony nyakat-lábat látok, kókadozó fejet, lecsukódó szemet. Szegény Nelli nagyon szenved a hıségtıl, az arca viaszsárga,

191

idınkint mélyen elalszik, fejét a füzetre hajtja. Garrone viszont, mint mindig, most is figyelmes, eléje állít egy nyitott könyvet, hogy a tanító úr meg ne lássa. Crossi úgy hajtja vörös kobakját a padra, mintha nem is tartozna a törzséhez. Nobis panaszkodik, hogy sokan vagyunk, rontjuk körülötte a levegıt.

Irtózatos erı kell, hogy valaki ilyenkor tanulni tudjon! Az ablakból látom azokat a szép árnyas fákat, de jó is volna alattuk szaladgálni, szomorúság és düh fog el, hogy itt kell rostokolnom a padban. Aztán összeszedem magam, mikor látom, hogy a mama fürkészve nézi a kapuban, nem vagyok-e nagyon sápadt, s ha tanulok, minden oldalnál megkérdi:

- Bírod még? - És reggelenként, mikor fölkelt, mindig biztat: - Na, bátorság, már csak néhány nap van hátra, aztán szabad leszel, kipihenheted magad, mehetsz a parkba.

Igaza is van, ha emlékeztet azokra a gyerekekre, akik a földeken dolgoznak tőzı napban vagy a folyók vakító, perzselı fehér kavicsai közt, vagy üveghutákban dolgoznak álló nap mozdulatlanul a gázláng fölé hajolva - ık még korábban kelnek, és vakációjuk sincs. Hát akkor fel a fejjel!

Most is Derossi a példa, sosincs melege, sose álmos, most is élénk, vidám azokkal a szıke fürtjeivel, könnyen tanul, és másokat is ébren tart maga körül, mintha a levegı is fölfrissülne a hangjától. Még ketten tudnak éberen figyelni: a keményfejő Stardi, aki a képét szurkálja, hogy ne aludjon el, s minél fáradtabb, s minél nagyobb a hıség, annál jobban összeszorítja a fogát, és annál tágabbra nyitja a szemét, mintha egyenesen föl akarná falni a tanító urat; az üzletelı Garoffi meg teljesen elmerült a legyezıgyártásban, piros papírból hajtogatja ıket, és gyufacímkékkel díszíti.

De a legkeményebben Coretti áll a lábán. Szegény hajnali ötkor kel, segít az apjának fát hordani. Az iskolában aztán tizenegykor már nem bírja nyitva tartani a szemét, mellére csuklik a feje. Ha felriad, a tarkóját ütögeti, s engedélyt kér, hogy kimehessen, és megmoshassa az arcát, a szomszédait is megkérte, hogy rázzák föl és csipkedjék meg. Ma délelıtt mégis úgy elaludt, mint akit fejbe vertek.

- Coretti! - kiabált rá a tanító úr. Nem is hallotta. A tanító úr mérges lett: - Coretti!

Erre a szenesember fia, aki egy házban lakik vele, fölállt. - Reggel öttıl hétig aprófát hordott.

192

A tanító bácsi erre hagyta, hadd aludjon, s tovább magyarázott még egy félórát. Aztán odament Coretti padjához, szép finoman az arcába fújt, úgy ébresztette fel. Coretti rémülten hıkölt hátra, amikor meglátta a tanító urat, de az a két keze közé vette a fejét, és megcsókolta a haját.

- Nem haragszom, fiacskám. Nem lustaságból aludtál, hanem azért, mert elfáradtál a munkában.

APA

17. szombat

Se Corettivel, se Garronével nem fordulna elı, hogy úgy válaszoljanak az édesapjuknak, ahogy az este feleseltél, Enrico! Hogy fordulhatott elı? Ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyet! Ha édesapád horkolására valami csúnyát akarnál válaszolni, gondolj mindig arra a könyörtelenül bekövetkezı napra, amikor az ágyához szólít, s azt mondja: - Enrico, itthagylak.

Kisfiam, amikor utoljára hallod a hangját, s késıbb, amikor magányosan siratod elárvult szobájában a könyvei közt, melyeket soha többé nem nyit majd ki, akkor eszedbe jut, hogy idınkint tiszteletlenül viselkedtél, s magad is azt fogod kérdezni: „Hogy fordulhatott elı?”. Akkor majd belátod, hogy ı volt a legjobb barátod, s ha rákényszerült, hogy megbüntessen, jobban szenvedett tıle, mint te, s ha megríkatott, a javadat akarta. S akkor majd megbánsz mindent, és sírva csókolgatod azt az asztalt, ahol halálra dolgozta magát a gyerekeiért. Most még nem érted; mert mindent titkol elıtted, csak a jóságát és a szeretetét nem. Fogalmad sincs, hányszor roskadozik a fáradtságtól, hányszor érzi azt, hogy már csak napok vannak hátra az életébıl, s ilyenkor csak rólad beszél, te vagy a legfıbb gondja, hogy szegényen s védtelenül kell itthagynia. S valahányszor ilyesmiken jár a feje, éjszaka bemegy a szobádba, megnéz, s a látásodból merít annyi erıt, hogy akármilyen szomorú és fáradt, vissza tud menni dolgozni. És azt sem tudod, hogy gyakran azért akar veled lenni, mert valami keserőség van benne, valami kellemetlenség érte, mindenkivel elıfordul, s ilyenkor úgy keres meg téged, mint a barátját, veled vigasztalódik, a te szeretetedhez menekül, hogy megnyugodjon és ismét bátorságot győjtsön.

Gondold el, mennyire fájhat neki, hogy szeretet helyett hidegséggel és tiszteletlenséggel találkozott! Hogyha olyan jó volnál, mint egy kis angyal, akkor se tudnád viszonozni mindazt, amit érted tett és tesz ma is. És még valami: az élet kiszámíthatatlan. Jöhet valami szerencsétlenség, és megfoszthat

193

az édesapádtól gyerekkorodban, két év múlva, három hónap múlva, holnap. Ó, szegény Enricóm, hogy megváltozna körülötted a világ! Milyen üres és szomorú lenne az otthonod a gyászruhás mamáddal! Kisfiam, most menj oda az apádhoz: a szobájában van, és dolgozik, settenkedj be hozzá lábujjhegyen, hajtsd homlokodat a térdére, és kérj tıle bocsánatot.

Édesanyád

KIRÁNDULÁS

19. hétfı

Apa megbocsátott, s azt is megengedte, hogy elmenjek arra a kirándulásra, amit szerdára beszéltünk meg Coretti papájával, a fakereskedıvel. Mindannyiunknak szüksége van egy kis jó levegıre. Valóságos ünnep volt.

Kettıkor találkoztunk tegnap a Statuto téren: Derossi, Garrone, Garoffi, a két Precossi - apa és fia -, Coretti meg én. Jól felpakoltunk gyümölccsel, kolbásszal, kemény tojással, még bırtömlıink is voltak meg bádogpoharak. Garrone egy lopótököt hozott fehérborral, Coretti apja katonai kulacsával jelent meg, benne vörösbor, a kis Precossi meg kovácsingének hóna alatt egy kétkilós cipót tartott. Omnibusszal mentünk a Szőzanya templomáig, onnan föl, neki a domboknak.

De szép üde zöld volt minden! Hemperegtünk a főben, arcunkat belemártottuk a patakok vizébe, átugráltunk a bokrokon. Coretti papája messzirıl követett bennünket, kabátját a vállára vetette, szívta a cseréppipáját, és idınkint figyelmeztetett bennünket, hogy el ne szaggassuk a nadrágunkat.

Precossi fütyörészett, még sose hallottam fütyülni. A kis Coretti a legkülönbözıbb dolgokat mővelte útközben. Mi mindent fabrikál ez a pöttöm emberke, az ócska rugós késével: malomkereket, villát, fecskendıt! És a többiek holmiját is vinni akarta, úgy meg volt rakva, mint egy szamár, dılt róla az izzadság, de olyan vidáman ugrált, mint egy bakkecske. Derossi állandóan megállt, az összes növény és rovar nevét tudja, fogalmam sincs, honnan tud ennyi mindent. Garrone meg folyton evett, de már nem rágcsálgat olyan vidáman, mint régen, amikor még élt a mamája, szegény Garrone. De most is ugyanolyan jó, mint régen, kenyérre lehet kenni: amikor valamelyikünk át akart ugrani egy árkot, azonnal

194

a túloldalra szaladt, és nyújtotta a kezét, és amikor jött egy tehén, mindig odaállt Precossi és a tehén közé, mert Precossit gyerekkorában fellökte egy tehén, és nagyon fél tılük.

Egészen Santa Margheritáig mentünk, aztán megint le a lejtıkön, gurultunk, hemperegtünk a domboldalon. Precossi megbotlott, és elszakadt az inge, nagyon szégyellte, hogy libeg az a lelógó darab, erre Garoffi, akinél mindig akad néhány gombostő, megtőzte, hogy ne látsszék, Precossi meg nem gyızte hajtogatni a „bocsáss megjeit”, aztán ismét futásnak eredt. Garoffi itt se vesztegette hiába az idejét: mindenféle zöldséget összeszedett salátának, csigát győjtött, csillogó köveket vágott zsebre, hátha aranyat vagy ezüstöt tartalmaznak. Aztán uzsgyi neki, árkon-bokron át, árnyékban, napon, föl-le, míg végül kimelegedve és lihegve fölértünk egy domb tetejére, és a főbe telepedtünk uzsonnázni.

Lenéztünk, és végtelen síkságot láttunk, távolabb az Alpok kék hegyvonulatát, a fehér csúcsokkal. Farkaséhesek voltunk, a kenyér egy pillanat alatt eltőnt. Coretti papa tökleveleken kolbászadagokat osztogatott. Mindannyian egyszerre beszéltünk, a tanítókról, a társainkról, akik nem jöhettek velünk, a vizsgákról. Precossi kicsit szégyellt enni, Garrone erıvel tömte bele a maga részének javát. Coretti az apja mellé telepedett, törökülésben, úgy festettek, mintha testvérek volnának, mindketten vörös hajúak, mosolyogva mutogatják fehér fogaikat. A papa iszogatott, a mi maradék italainkat is kihörpölgette.

- Nektek megárt a bor - hajtogatta -, a fakereskedıknek viszont egyenesen szükségük van rá! - Megrázogatta a fia orrát. - Fiúk, szeressétek ezt itt, igazi lovag, én mondom! - Nevettünk, csak Garrone maradt komoly. Coretti papa folytatta: - Kár, tudjátok-e? Most olyan szépen megvagytok így együtt. De néhány év, és ki tudja, Enrico meg Derossi ügyvéd lesz vagy tanár, vagy tudom is én, mi, a többiek boltba kerülnek. És akkor lıttek a barátságnak, uraim!

- Ugyan már! - tiltakozott Derossi. - Nekem Garrone mindig Garrone marad. Precossi mindig Precossi lesz, és a többiek is, még ha minden oroszok cárja lenne is belılem! Ahol ık lesznek, ott leszek én is.

- Ez a beszéd, fiú! - emelte magasba a kulacsot Coretti papája. - Helyes, helyes, az ördögbe is! Koccintsunk rá! Éljenek a jó barátok, éljen az iskola, amely egy családdá kovácsol szegényeket,

195

gazdagokat! - Összeérintettük a poharakat, s ittunk egy utolsót. - Éljenek a negyvenkilencesek! - tette hozzá fölállva, s fenékig ürítette kulacsát. - És ha ti is katonák lesztek, ugyanolyan kemény legények legyetek, mint mi voltunk!

Késıre járt, énekelve, ide-oda szaladgálva ereszkedtünk le a dombról, aztán hosszú szakaszokon kézen fogva jöttünk. Mire a Póhoz értünk, egészen besötétedett, ezrével röpködtek a szentjánosbogarak.

A Statuto téren váltunk el, de elıbb megállapodtunk, hogy vasárnap elmegyünk a Vittorio Emanuele színházba, az esti iskolások díjkiosztására.

Szép nap volt. Igazán boldogan tértem volna haza, ha nem találkozom szegény elsıs tanító nénimmel! Éppen a lépcsın jött le, majdnem sötét volt, de amikor megismert, mind a két kezemet megfogta, s a fülembe súgta:

- Isten veled, Enrico, ne felejts el! Láttam, hogy sír. Fölrohantam. - Találkoztam a tanító nénivel - mondtam a mamának. - Megy haza, ágyba fekszik - felelte anya, és vörös volt a

szeme. Rám nézett, és szomorúan hozzátette: - Szegény tanító nénid... nagyon rosszul van.

DÍJKIOSZTÁS AZ ESTI ISKOLÁSOKNAK

25. vasárnap

Ahogy megállapodtunk, valamennyien elmentünk a Vittorio Emanuele színházba, és megnéztük az esti iskolások díjkiosztását. Ugyanolyan zsúfoltság fogadott, mint március 14-én, de most fıleg munkáscsaládok jöttek el. A földszintet a karénekesek foglalták el; egy himnuszt énekeltek a Krímben elesett katonák emlékére, de olyan szépen, hogy amikor vége volt, a közönség fölállva tapsolt, kiabált, meg kellett ismételniök. Utána a polgármester, a kerületi elöljáró meg a többi hivatalos ember elé vonultak a díjazottak. Könyvet, takarékbetétkönyvet, oklevelet, érmeket kaptak. A földszinten a sarokban ott láttam a kis kımővest, a mamája mellett ült; arrébb meg az igazgató bácsit fedeztem fel, mögötte vöröslött a másodikos tanítóm haja.

196

Elıször az esti rajztagozatosok, ötvösök, kıfaragók, nyomdászok és asztalosok meg kımővesek jöttek, aztán a kereskedelmi iskolások, utánuk a zeneiskolások, köztük sok volt a lány és az asszony, szépen kiöltöztek, mosolyogva fogadták a nagy ünneplést. Végül azok jöttek, akik este végzik az elemi iskolát, hát az volt aztán a látványosság! A legkülönbözıbb korúak, mesterségőek, ruházatúak jöttek: ısz hajú bácsik, munkásfiúk, nagy, fekete szakállú emberek mindenféle üzemekbıl. A fiatalabbak fesztelenül viselkedtek, az idısebbek annál nagyobb zavarban voltak: a közönség a legidısebbeknek meg a legfiatalabbaknak tapsolt. De senki sem nevetett, mint a mi ünnepségünkön: mindenütt komoly, figyelmes arcokat lehetett látni. Sok kitüntetettnek ott ült a nézıtéren a családja, pici gyerekek is voltak, amikor meglátták az apjukat a színpadon, nevettek, hangosan kiabáltak neki.

Jöttek parasztok, vasúti hordárok és a Boncompagni utcai iskolából. A Cittadella utcai iskolából jött egy cipıtisztító, a papa ismeri, a kerületi elöljáró adta át neki az oklevelet. Utána akkora ember jött, mint egy óriás, ismerısnek látszott... A kis kımőves édesapja volt, második díjat kapott. Eszembe jutott, hogy egy padlásszobában találkoztam vele a fia betegágyánál, és rögtön a kis kımővest kerestem a nézıtéren, szegény kis kımőves! Csillogó szemmel nézte az apját, és nyúlpofával leplezte meghatottságát.

Ebben a pillanatban tapsvihar tört ki, a színpadra néztem: egy kis kéményseprı állt ott tisztára mosott arccal, de munkaruhában, a polgármester mondott neki valamit, és kezet fogott vele. Utána egy szakács jött, majd a Rayneri utcai iskolából egy utcaseprı következett.

Nem is tudom pontosan, mit éreztem, nagy szeretetet és nagy tiszteletet, arra gondoltam, mennyi fáradságba, átvirrasztott éjszakába kerültek ezek a kitüntetések. A szellemi munkához nem szokott emberek rengeteg szellemi erıfeszítése, a munkában eldurvult kezek sok-sok kínlódása kellett a tudományok elsajátításához!

Aztán jött egy munkásfiú, látszott, hogy apja kabátját vette föl erre az alkalomra, hosszú volt az ujja, ott a színpadon kellett feltőrnie, hogy átvehesse a kitüntetést. Sokan nevettek, de aztán a kacagást elnyomta a taps. Utána egy fehér szakállas, kopasz öreg

197

bácsi következett. A mi iskolánk esti tagozatáról tüzérek, vámırök, rendırök jöttek.

A végén az esti iskolások újra elénekelték a Krímben elesett katonák emlékére írt himnuszt, de most olyan hévvel, olyan szívbıl jövı szeretettel, hogy a közönség nem is tapsolt, annyira meg volt hatva - lassan, némán vonult ki a terembıl. Néhány perc alatt tele lett az utca. A színház kapuja elıtt, egy csomó ember győrőjében, hóna alatt a piros kötéső jutalomkönyvvel ott állt a kéményseprı. Az emberek átköszöngettek az utca túloldalára. A másodikos tanítómat két tüzér kísérte. Egy csomó asszonyt is lehetett látni, ölükben a gyerek, ık vitték a papa oklevelét, és büszkén mutogatták főnek-fának.

A TANÍTÓ NÉNI HALÁLA

27. kedd

Amíg mi a színházban voltunk, szegény tanító nénim meghalt. Kettıkor hunyta le a szemét, egy héttel azután, hogy nálunk járt. Az igazgató úr jelentette be ma délelıtt.

- Azok, akik tanítványainak mondhatták magukat, tudják, milyen jó volt, mennyire szerette a gyerekeket, az édesanyjuk se bánhatott velük különbül. Most nincs többé. Szörnyő betegség kínozta évek óta. Ha nem kellett volna kenyeret keresnie, kezeltethette volna magát, s akkor talán fel is gyógyul, de néhány hónappal bizonyosan meghosszabbíthatta volna az életét, ha szabadságot vesz ki. İ azonban az utolsó pillanatig a gyerekeivel akart maradni. Tizenhetedikén, szombaton délután azzal a bizonyossággal búcsúzott tılük, hogy többé nem látja ıket, adott még néhány jó tanácsot nekik, megcsókolgatta ıket, és sírva elment. Most már senki se látja többé. Ne feledkezzetek meg róla, fiúk.

A kis Precossi, aki elsıben tanítványa volt, a padra hajtotta a fejét, és elsírta magát.

Tegnap este, iskola után mindannyian elmentünk a lakásához, és elkísértük a templomba. Az utcán kétlovas halottas kocsi állt, s egy csomó várakozó beszélgetett halkan. Az igazgató úr is ott volt meg az összes tanító az iskolánkból, de még máshonnan is jöttek, ahol régebben tanított. Az osztályából szinte valamennyi gyerek kivonult, a gyertyát a mamák vitték, de más osztályokból valókat is

198

láttam, vagy ötven lány is eljött a Barettiból, koszorút, rózsacsokrot hoztak. Már a kocsin is sok virág volt, egy nagy akáckoszorú is, fekete betős felirattal: „Tanítónıjüknek a régi negyedik osztályos diákok.” És a nagy koszorú alá egy kisebbet akasztottak: a mostani tanítványokét.

A tömegben sok szolgálót is lehetett látni, asszonyaik küldték ıket gyertyával, két libériás inas is volt ott fáklyával, aztán egy gazdag úr, az egyik gyerek apja, kék selyemmel bélelt hintóban jött. Mindenki a kapu elıtt tolongott. Néhány gyerek a könnyeit törülgette. Egy ideig csöndben várakoztunk, aztán lehozták a koporsót. Amikor betolták a kocsiba, sok kicsi hangosan sírt, az egyikük kiabált is, mintha csak most értette volna meg, hogy a tanító nénije meghalt, s olyan görcsösen zokogott, hogy el kellett vinni. A menet lassan elrendezıdött, s megindult. Elöl a Szeplıtlen Fogantatás zárda zöld ruhás növendékei, utánuk a Mária-lányok, fehérben, kék szalaggal, aztán a papok, a kocsi mögött pedig a tanítók meg az elsısök, legvégül a többiek.

Az emberek kinéztek az ablakon, kiálltak a kapuba, s amikor látták a sok gyereket meg a koszorúkat, rögtön mondták, hogy egy tanítónıt visznek. A kisebbeket kísérı anyukák közül is sokan sírtak.

Amikor odaértünk a templomba, a koporsót bevitték a fıoltár elé: a tanítónık elhelyezték rajta a koszorúkat, a gyerekek virággal borították be, aztán égı gyertyával a kezükben körbeálltuk, és gyászdalokat énekeltünk a nagy, homályos templomban. Aztán hirtelen, amikor a pap kimondta az utolsó áment, mindenki eloltotta a gyertyáját, és gyorsan kijöttünk, s a tanító néni magára maradt. Szegényke, milyen jó volt hozzám, milyen türelmes, és mennyit dolgozott életében! Azt a kevés könyvét a tanítványaira hagyta, de volt, aki tintatartót vagy füzetet kapott, mindenét a gyerekekre hagyta, s néhány nappal a halála elıtt megkérte az igazgató urat, hogy a legkisebbeket ne engedje el a temetésére, nem akarja, hogy sírjanak. Mindig csak jót tett, mégis mennyit szenvedett, és most meghalt! Szegényke, egyedül maradt abban a sötét templomban!

Isten veled! Isten veled, kedves tanító néni, gyerekkorom drága emléke maradsz mindörökre!

199

KÖSZÖNÖM

28. szerda

Szegény tanító néni még be akarta fejezni az iskolaévet: három nappal a tanítás befejezése elıtt ment el.

Holnapután leszünk utoljára az osztályban, meghallgatjuk az utolsó elbeszélést, Hajótörés a címe, aztán... vége. Szombaton, július elsején kezdıdnek a vizsgák. Hát megint elmúlt egy év: ha az elıkészítıt is beszámítjuk, akkor a negyedik. És ha nem hal meg a tanító néni, akkor igazán jól végzıdött volna. Ha arra gondolok, mit tudtam tavaly októberben, akkor úgy érzem, most sokkal több van a fejemben, rengeteg új dolog. És a gondolataimat is jobban el tudom mondani, le tudom írni, és sok felnıtt helyett, aki nem tud számolni, bizonyos számadásokat meg tudnék csinálni, s más dolgokat is el tudnék intézni - sokkal, de sokkal többet értek abból, amit olvasok, majdnem mindent. Örülök is neki... De hányan segítettek, ösztökéltek itthon, az iskolában, az utcán, mindenütt, ahol jártam és ahol tanulhattam valamit. Most köszönöm meg mindenkinek. Elıször is neked, tanító bácsi, aki olyan jó és elnézı voltál hozzám, akinek annyi fáradságába került minden, amit megtanultam, s aminek most annyira örülök, s amivel itt dicsekszem. Neked is köszönöm, Derossi, hiszen annyiszor magyaráztál meg készségesen és kedvesen egy csomó mindent, amit nem értettem, és a vizsgák nehézségein is segítettél átvergıdni. És neked is köszönöm, Stardi, bebizonyítottad, hogy vasakarattal mindent el lehet érni; és neked is, Garrone, aki mindenkihez olyan jó és nemes lelkő vagy, és nektek is, Precossi meg Coretti, példát mutattatok, hogyan kell bátran legyőrni a szenvedéseket, és örömet találni a munkában; és nektek többieknek is ezerszer köszönök mindent. De elsısorban neked vagyok hálás, édesapám, elsı tanítóm, elsı barátom, aki annyi jó tanáccsal láttál el, és annyi mindenre megtanítottál, s közben dolgoztál is értem, és a szomorúságodat mindig elrejtetted elılem, hogy könnyebbé tedd a tanulást és szebbé az életemet. És köszönök mindent édes mamámnak, te vagy az az ırangyal, aki velem örül s velem kesereg, velem tanul, dolgozik, sír. Hozzád bújok, mint kisgyerekkoromban, és azzal a gyöngédséggel köszönök meg mindent, amit te plántáltál belém tizenkét évi önfeláldozással és szeretettel.

200

HAJÓTÖRÉS

(A tanító úr júniusi elbeszélése)

Jó néhány évvel ezelıtt, egy decemberi reggelen hatalmas gızhajó futott ki a liverpooli kikötıbıl, fedélzetén több mint kétszáz emberrel, köztük hetvenfınyi legénységgel. A kapitány s a tengerészek többsége angol volt. Az utasok közt olaszok is akadtak: három asszony, egy pap s egy zenekar tagjai. A hajó Málta szigetére igyekezett. Az idı borús volt.

A harmadosztályú utasok közt a hajóorrban üldögélt egy tizenkét éves, korához képest apró termető, de erıs olasz fiú. Bátor tekintető, komoly kis szicíliai. Egyedül üldögélt az elıárboc mellett egy csomó kötélen, kezét szegényes csomagján nyugtatta. Arca barna volt, hullámos fekete haja a vállát verdeste. Szegényesen volt öltözve, vállán rongyos takaró meg egy kivénhedt bırtarisznya. Gondterhelten nézegette az utasokat, a hajót, a szaladgáló matrózokat, a nyugtalan tengert. Úgy festett, mint aki éppen valami nagy családi szerencsétlenséget élt át: gyerekarca éles ellentétben állt felnıttes gondterheltségével.

Indulás után nem sokkal az egyik ısz hajú olasz matróz kézen fogva a fiúhoz vezetett egy kislányt.

- Útitársat hoztam, Mario - ezzel elment. A lányka leült a kötélhalomra, a fiú mellé. Egymásra néztek. - Hová mész? - kérdezte a szicíliai. - Máltára s onnan Nápolyba. - Aztán még hozzáfőzte: - A

szüleimhez, Giulietta Faggianinak hívnak. A fiú egy szót se szólt. Néhány pillanat múlva kenyeret és szárított gyümölcsöt vett

elı, a lánynak kétszersültje volt. Ettek. - Csak bátran, gyerekek! - kiáltott oda nekik az olasz tengerész.

- Mindjárt kezdıdik a tánc! Egyre nagyobb lett a szél, a hajó erısen himbálózott. A

gyerekeket azonban megkímélte a tengeribetegség, úgyhogy ügyet se vetettek rá. A kislány mosolygott. Nagyjából egyidıs volt a fiúval, csak magasabb; finom vonású barna arca kissé megviselt, s a ruhája szerénynél is szerényebb. Rövid göndör haját piros kendıvel kötötte le, fülében ezüstkarikákat viselt.

201

Evés közben elmesélték történetüket. A fiúnak se apja, se anyja. Apja munkás volt, nemrég halt meg Liverpoolban, magára hagyva fiát, akit aztán az olasz konzul hajóra tett, hogy menjen Palermóba, ahol távoli rokonai élnek. A lányt tavaly egy özvegy nagynénje Londonba vitte, nagyon szerette, s a lány szegény sorsú szülei egy idıre az örökség reményében odaadták neki, de néhány hónapja a nagynénit halálra gázolta egy omnibusz, s egy krajcárt se hagyott maga után. A kislány is a konzulhoz fordult, aki hajóra tette Olaszország felé. Mindkettıjüket az olasz matróz gondjaira bízták.

- Hát - fejezte be a lány -, a szüleim azt hitték, gazdagon megyek majd haza, pedig hát olyan szegény vagyok, mint a templom egere. De azért ugyanúgy szeretnek. És a testvéreim is. Négyen vannak, mind kicsi. Én vagyok a legnagyobb. Én öltöztetem ıket. Hogy örülnek majd nekem! Lábujjhegyen lopakodom majd be... De csúnya a tenger! - Aztán a fiúhoz fordult: - És te a rokonaidnál leszel?

- Hát... ha kellek nekik. - Nem szeretnek? - Nem tudom. - Én karácsonykor leszek tizenhárom éves - mondta a lány. Aztán a tengerrıl meg a körülöttük lévı emberekrıl

beszélgettek. Egész nap együtt maradtak, idınként váltottak néhány szót. Az utasok testvéreknek nézték ıket. A lány harisnyát kötött, a fiú töprengett. Egyre nyugtalanabb lett a tenger. Este, amikor aludni mentek, a lány így szólt:

- Aludj jól, Mario. - Nemigen lesz itt alvástok, szegénykéim! - kiáltotta oda az

olasz tengerész, mert éppen arrafelé vitte útja, a kapitány hívatta. A fiú éppen jó éjszakát akart kívánni Giuliettának, amikor egy

váratlan vízsugár olyan erıvel sodorta el, hogy nekivágta egy széknek.

- Te jó ég, mennyire vérzik! - kiabált a lány, s odaugrott hozzá. Az utasok nem törıdtek velük. A kislány Mario mellé térdelt,

akit egészen elkábított az ütés, megtörölgette vérzı homlokát, levette piros kendıjét, s bekötözte vele a fiú fejét, aztán a melléhez szorítva megcsomózta a két csücskét, de közben a dereka fölött véres lett sárga ruhája. Mario magához tért, s felült.

- Jobban vagy? - faggatta a lány.

202

- Már semmi bajom - felelte a fiú. - Aludj jól - búcsúzott Giulietta. - Jó éjszakát! - köszönt el Mario. Két egymás melletti kis lépcsın mentek le a hálótermekbe. A tengerésznek igaza lett. Még ébren voltak, amikor

elszabadult a pokol. Mintha megvadult lovak támadtak volna egy fára, levélként sodorta el egy víztömeg a darukra függesztett három csónakot meg a hajóorrban utazó négy ökröt. A hajóközben is rettentı zőrzavar támadt, minden recsegett-ropogott; hajmeresztı kiabálás, sikoltozás, egyesek imádkoztak. És a vihar csak nıttön-nıtt. Hajnalfelé volt a legnagyobb. Hatalmas hullámok ostromolták oldalról a hajót, átcsaptak a fedélzeten, törtek-zúztak, mindent a tengerbe sodortak. A gızgép fölötti rész beszakadt, a víz iszonyatos erıvel zúdult be, s eloltotta a tüzet, a gépészek menekültek. Patakokban rohant a víz mindenütt.

- A szivattyúkhoz! - kiáltotta egy dörgı hang. A kapitány volt. A matrózok a szivattyúkhoz rohantak. Egy

hirtelen hullám azonban hátulról rontott a hajónak, ajtókat és ablakokat tépett föl, s most már akadálytalanul zúdult a hajó belsejébe.

Az utasok alig éltek, bemenekültek a nagyterembe. Megjelent a kapitány.

- Kapitány! Kapitány! - kiabálták. - Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? Van remény? Mentsen meg bennünket!

A kapitány megvárta, míg csönd lesz, aztán hidegen ennyit mondott:

- Nyugodjunk bele Isten akaratába. Csak egy asszony kiáltott fel: - Irgalom! A többiek meg se tudtak szólalni. A rémület megbénította

ıket. Halotti csönd támadt. Sápadtan néztek egymásra. A tenger irtózatosan tombolt. A hajó nehézkesen imbolygott. Aztán a kapitány megpróbált leereszteni egy mentıcsónakot: öt tengerész volt benne, a hullám azonban felborította, két matróz vízbe fulladt, köztük az olasz is, a többieknek sikerült megkapaszkodniuk a kötelekben, és visszamásztak a hajóra.

Ettıl maguk a tengerészek is elvesztették minden bátorságukat. Két óra múlva a gızös már félig elmerült.

203

A fedélzet rettenetes látványt nyújtott. Az asszonyok kétségbeesetten szorították magukhoz gyerekeiket, a barátok búcsúzóul átölelték egymást; akadtak olyanok is, akik lementek a kabinba, nem akarták látni a tengert, amikor meghalnak. Az egyik utas fıbe lıtte magát, s a hálóterembe vezetı lépcsın haldoklott. Sokan ırjöngve kapaszkodtak egymásba, több asszony görcsökben fetrengett. Néhányan a pap körül térdeltek. Zokogás, gyereksírás, jajgatás. Itt-ott a döbbenettıl szoborrá merevedett alakok kapaszkodtak a kötelekbe tágra nyílt szemmel, üres tekintettel, holtsápadtan, az ırület határán. A két gyerek, Mario és Giulietta, egy árbocba kapaszkodva meredt a vízre, szinte önkívületben.

A tenger kissé lecsöndesült, de a gızös szép lassan tovább süllyedt. Már csak percei voltak hátra.

- Eresszétek le a gızcsónakot! - kiáltotta a kapitány. Vízre bocsátották a maradék csónakot, s három utas meg

tizennégy tengerész beszállt. A kapitány a fedélzeten maradt. - Jöjjön, kapitány úr! - ordították lentrıl. - Nekem a hajón a helyem! - válaszolta. - Ha találkozunk egy hajóval, megmenekülünk - kiáltották a

tengerészek. - Jöjjön! Különben itt vész. - Maradok. - Van még egy hely! - fordultak az utasokhoz a matrózok. -

Egy nıt! Az egyik asszony a korláthoz lépett a kapitány támogatásával,

de amikor meglátta, milyen messze van a csónak, nem mert leugrani, visszahanyatlott a fedélzetre. A többi nı jóformán mind ájultan vagy félholtan hevert.

- Egy gyereket! - ordították a tengerészek. A szicíliai fiú és kis útitársa a rémülettıl kıvé dermedten állt,

de most hirtelen feltámadt bennük az életösztön, s egyszerre engedték el az árbocot, rohantak a korláthoz, s kórusban kiáltották:

- Engem! - s egymást taszigálták, mint két dühödt bika. - A kisebbiket! - kiabálták a tengerészek. - így is túlterhelt a

csónak! A kisebbiket! Erre a lányka leengedte karját, mintha villám csapott volna

bele, mozdulatlanná merevedett, s kihunyt tekintettel Marióra nézett.

204

Mario egy pillanatra visszabámult rá, látta mellén a vérfoltot, eszébe jutott a tegnapi este, s mint egy isteni szikra, pattant ki agyából egy ötlet.

Közben a matrózok kórusban ordították türelmetlenül: - A kisebbiket! Indulunk!

Erre Mario elváltozott hangon kiabálni kezdett: - İ a könnyebb! Te, Giulietta! Téged várnak a szüleid! Nekem

senkim sincs! Átadom a helyem! Menj te! - A tengerbe vele! Mario megfogta Giulietta derekát, és a tengerbe lökte. A lány sikoltott, és a vízbe zuhant. Az egyik matróz elkapta a

karját, és behúzta a csónakba. A fiú egyenesen állt a hajókorlátnál, haja lobogott a szélben.

Valami fenséges nyugalom áradt belıle. A csónak elindult, alig tudott kimenekülni az örvénybıl,

melyet a süllyedı hajó keltett. A lány eddig jóformán önkívületben volt, de most fölnézett a

fiúra, és felzokogott. - Isten veled, Mario! - kiáltotta, és feléje tárta karját. - Ég

áldjon! Ég áldjon! - Isten veled! - felelte a fiú, és búcsút intett. A csónak gyorsan távolodott a háborgó hullámokon. A

gızösön senki sem jajveszékelt már. A habok már a fedélzet peremét nyaldosták.

A kislány eltakarta az arcát. Amikor újra körültekintett a tenger színén, a gızöst már nem

látta sehol.

JÚLIUS

A MAMA UTOLSÓ LEVELE

1. szombat

Hát vége az iskolaévnek, Enrico, s örülök, hogy az utolsó nap emlékéül ennek az önfeláldozó fiúnak a képe marad meg benned.

Most elválsz a tanítóidtól, a pajtásaidtól, és szomorú hírt kell tudatnom veled. Az elválás nemcsak három hónapra szól, hanem örökre. Édesapádat a

205

foglalkozása arra készteti, hogy elköltözzön Torinóból, s mi vele tartunk. İsszel utazunk el. Új iskolába kell menned. Sajnálod, ugye? Mert bizonyos vagyok benne, hogy szereted a régi iskoládat, ahol élvezted a tanulás örömét, ahol hosszú idın át ugyanazokkal a gyerekekkel, tanítókkal, szülıkkel találkoztál nap mint nap, ahol édesanyád és édesapád mindig mosolyogva várt a kapuban, ahol kinyílt az értelmed, ahol jó pajtásokra találtál, ahol minden szó a javadat szolgálta, még a szemrehányó szó is. Vidd magaddal ezt a szeretetet, és mondj szívbıl jövı búcsút minden gyereknek. Szerencsétlenség is érheti némelyiküket, korán elvesztik szüleiket, mások ifjan halnak meg. Talán olyanok is lesznek, akik vérüket ontják a hazáért, sokakból tisztességes, becsületes munkás válik, szorgos családapa, s ki tudja, tán olyan is akad, aki nagy szolgálatokat tesz a hazájának, s nevét dicsıség övezi majd.

Szeretettel búcsúzz hát tılük: lelked egy részét hagyd annál a nagy családnál, amelybe mint gyerek kerültél, s amelybıl kész fiatalemberként lépsz ki, s amelyet a szüleid is annyira szeretnek, mert tudják, hogy téged is szeretnek ott. Enrico, az iskola olyan, mint egy jó anya: alig tudtál beszélni, amikor kivett a karomból, és most egy nagy, erıs, jó és szorgalmas fiút ad vissza nekem. Kívánj hát minden jót ennek az iskolának, s ne felejtsd el soha. Képtelen is lennél rá. Felnıtt leszel, bejárod a világot, hatalmas városokat és csodálatos mőemlékeket látsz majd, és sokat elfelejtesz közülük - de ezt a szerény fehér épületet a behajtott zsalugátereivel, ezt a kis udvart, ahol értelmed kinyílt, életed utolsó napjáig magad elıtt látod majd, ahogy én se feledkezem el arról a házról, ahol az elsı szavakat kimondtad.

Édesanyád

A VIZSGÁK

Végre-valahára itt vannak a vizsgák. Az iskola környékén másról se hallani. Papák, mamák, gyerekek, nevelınık, mind a vizsgákról, pontokról, feladatokról beszélnek; közepes, elégtelen, kitőnı, csak ezt hallani.

Tegnap délelıtt volt a fogalmazás, ma a számtan. Megható nézni a szülıket, amint csemetéiket az utolsó tanácsokkal látják el az utcán, sokan a padig is elkísérik, megnézik, van-e tinta a tartóban, kipróbálják a tollat, még az ajtóból is visszafordulnak egy biztatás erejéig: - Bátorság! És figyelj jól! És vigyázz!

206

A mi vizsgabiztosunk Coatti volt, az a bömbölı hangú, fekete szakállú tanító úr, aki soha nem büntet meg senkit. A gyerekek sápadoztak a félelemtıl. Amikor a tanító úr feltörte a pecsétet a Városháza levelén, és elıvette a tételt, egy pisszenés nem sok, de annyi se hallatszott. Hangosan lediktálta a témát, aztán rettentı pillantásokkal végignézett bennünket, de tudtuk, ha tehetné, a megoldást is boldogan lediktálná.

Egyórai munka után sokan kétségbeestek, mert a feladat nehéz volt. Valaki sírva is fakadt. Crossi az öklével ütögette a fejét. Sokan nem is tehetnek róla, hogy nem tudták megoldani a feladatot, szegényeknek nem volt idejük tanulni, vagy a szüleik nem törıdnek velük. De ott volt a gondviselés, Derossi személyében. Látni kellett volna, addig ügyeskedett, míg sokaknak segített, kitalálta, hogyan juttathat el suttyomban egy számot, egy számtani mőveletet. Mindenkire volt gondja, mintha csak ı volna a tanítónk. Garrone, aki erıs számtanban, szintén segített, akin csak tudott, még Nobison is, aki belebonyolódott a feladatba, és igencsak körüludvarolta Garronét.

Stardi több mint egy órán át mozdulatlanul ült, meredten nézte a feladatot, öklét a homlokára szorította, aztán öt perc alatt leírta a megoldást. A tanító úr a padok közt sétált.

- Nyugalom! Nyugalom! Csak nyugodtan! - hajtogatta. És amikor látta, hogy valaki elszontyolodik, mindent megtett,

hogy fölvidítsa: kitátotta a száját, mint aki mindjárt bekapja a szomorkodót.

Tizenegy körül kinéztem a zsalu résein, és láttam, hogy sok szülı türelmetlenül föl-alá sétál az utcán; Precossi papája is ott volt kék ingben, ahogy elugrott a mőhelybıl, még az arca is kormos volt. Crossi mamáját, a zöldségest is láttam. Nelli fekete ruhás édesanyja egy pillanatig se tudott nyugton megállni. Valamivel dél elıtt apa is megérkezett, s fölnézett az ablakomra: édes drága apa! Délre mindannyian végeztünk. Hát azt látni kellett volna, amikor kiözönlöttünk. Minden szülı szaladt a gyerekéhez, kérdezgette, a füzeteket lapozgatta, összehasonlította a többiekével.

- Hány példa volt? - Mennyi mőveletet kellett csinálni? - Ez a végeredmény? - És a kivonás?

207

- Hát a teljes megoldás? - És a tizedespont? A tanítókat majd’ szétszedték, annyifelé hívták. Apa rögtön

elvette a piszkozatomat, megnézte, és azt mondta: - Jó. Mellettünk Precossi apja, a kovács is megnézte a fia füzetét,

nyugtalanul vizsgálgatta, nem igazodott ki rajta. Apához fordult. - Megmondaná a végeredményt? Apa felolvasta. Precossi papa összehasonlította. - Helyes, fiú! - kiáltott föl boldogan. Összenéztek apával, olyan

jó mosollyal, mint két barát. Apa a kezét nyújtotta, Precossi papa megszorította.

- Viszontlátásra a szóbelin! - búcsúztak. Néhány lépés után hallottuk, hogy valaki fejhangon dúdolgat: a

kovács volt.

AZ UTOLSÓ VIZSGA

7. péntek

Ma reggel voltak az utolsó szóbeli vizsgák. Nyolcra valamennyien összegyőltünk az osztályban, és negyed kilenckor négyesével kezdtek kiszólítani bennünket az elıcsarnokba, ahol egy nagy, zöld terítıs asztalnál ült az igazgató úr meg négy tanító, köztük a miénk is.

Én az elsı négy közt voltam. Szegény tanító bácsink! Most láttam, mennyire szeret bennünket. Amíg a többiek vizsgáztattak minket, le nem vette a szemét rólunk. Nyugtalankodott, amikor elbizonytalanodtunk, fölvidult, ha jól válaszoltunk, mindent észrevett, és kézzel-lábbal mutogatott, úgy jelezte: jó, nem jó, nem jó, figyelj, lassabban, rajta, rajta.

A legszívesebben súgott volna. A helyében a szülık se tehettek volna többet. Szerettem volna mindenki elıtt odakiáltani neki: „Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!”

Amikor a többi tanító azt mondta nekem: - Jó, nagyon szép volt, kimehetsz - csillogott a szeme

örömében. Visszamentem az osztályba, ott vártam apára. Majdnem

mindenki ott volt még. Garrone mellé ültem. Hát vidám éppen nem

208

voltam. Arra gondoltam, hogy utoljára ülünk így együtt! Még nem szóltam neki, hogy a negyediket nem járom vele, hogy el kell utaznunk Torinóból. Semmit se tudott. Kétrét görnyedve ült, nagy fejét a padra hajtotta, a papája vasutasruhás fényképére rajzolt keretet. A papája nagy kövér ember, bikanyaka van, és éppen olyan becsületes és komoly a képe, mint a fiának. Ahogy meggörnyedve ült, elöl kicsit kinyílt az inge, és erıs, meztelen mellén megláttam azt a kis aranykeresztet, amelyet Nelli mamájától kapott, amikor megtudta, hogy Garrone a szárnyai alá vette a fiát.

Egyszer csak meg kellett mondani neki, hogy elmegyek. - Garrone, ısszel apa elutazik Torinóból, örökre. Megkérdezte, én is vele megyek-e. Igen, feleltem. - Nem jársz velünk negyedikbe? - Nem. Erre hallgatott egy sort, rajzolgatott, aztán megkérdezte, de a

fejét nem emelte föl: - Emlékszel majd a harmadikos osztálytársaidra? - Hát persze, mindenkire, de fıleg... fıleg rád. Ki is felejthetne

el téged? Komolyan rám nézett, a tekintete sok mindent elárult, de

mondani nem mondott semmit, csak felém nyújtotta a bal kezét - a jobbal úgy tett, mintha tovább rajzolgatna -, megszorítottam erıs, megbízható kezét.

Ebben a pillanatban piros arccal besietett a tanító bácsi, és halkan, gyorsan és vidáman azt mondta:

- Nagyszerő, fiúk, eddig minden rendben, csak így tovább azok is, akik még hátravannak! Nagyon meg vagyok elégedve.

És kifelé menet úgy tett, mintha megbotlana, s a falhoz kellene támaszkodnia, nehogy elessen - így akarta kimutatni jókedvét és örömét, ı, akit sose láttunk nevetni! Olyan fura volt, hogy nevetés helyett tátva maradt a szánk, aztán mosolyogtunk, de nem nevettünk. Nem tudom, nekem valahogy fájt is meg gyöngédséget is ébresztett bennem ez a gyerekes mozdulat. Kilenc hónapi jóság, türelem és bosszúság jutalma ez a jókedvő pillanat volt. Ezért dolgozott annyit, ezért jött be tanítani betegen. Ezt, csak ezt kérte tılünk cserébe szeretetéért és gondoskodásáért! Úgy érzem, mindig így látom majd magam elıtt, s ha még él, felnıttkoromban

209

megmondom neki: ettıl a mozdulatától hogy megmelegedett a szívem.

BÚCSÚ

10. hétfı

Délben egykor utoljára győltünk össze az iskolában, hogy megtudjuk a vizsgaeredményeket, és átvegyük a bizonyítványt.

Az utca tele volt szülıkkel, az elıcsarnokot is elözönlötték, sokan az osztályokba is bementek, egészen a tanári asztal mellé szorultak. A mi osztályunkban még a fal és az elsı padok közti részt is megtöltötték. Eljött Garrone apja, Derossi mamája, a kovács Precossi, Coretti, Nelli anyukája, a zöldséges, aztán a kis kımőves papája, Stardi apja és sokan mások, akiket még nem is láttam. Akkora nyüzsgés volt, mint a téren. Bejött a tanító úr, s nagy csönd lett. Kezében tartotta a névsort, s nyomban olvasni kezdte az eredményeket:

- Abatucci, negyedikbe mehet, hatvan per hetven pont. - Archinti, negyedikbe mehet, ötvenöt per hetven. Továbbmehetett a kis kımőves is, Crossi is. Aztán így folytatta: - Ernesto Derossi, negyedikbe mehet, hetven per hetven pont.

Elsı lett. A szülık, akik ismerték, kiabáltak: - Éljen Derossi, éljen! Éljen! İ pedig fesztelenül mosolygott, megrázta göndör szıke haját,

s intett a mamájának. - Garoffi, Garrone, a calabriai - mehettek negyedikbe. Aztán

három-négy olyan fiú következett, aki megbukott, az egyikük sírva fakadt, mert a papája az ajtóból fenyegetıen rázta az öklét. A tanító úr feléje fordult.

- Nem, uram, már megbocsásson, nem mindig a gyerek a hibás. Elhagyta a szerencse. Elıfordul. - Aztán tovább olvasta: - Nelli, negyedikbe léphet, hatvankettı per hetven.

Nelli mamája csókot intett. Stardi hatvanhét per hetvennel mehetett tovább. Szép eredménye hallatán se mosolygott, öklét se vette le a halántékáról. Utolsónak Votini következett, szépen fel volt öltözve, haja lenyalva: mehetett negyedikbe.

210

Amikor a tanító úr végzett a felolvasással, fölállt, s azt mondta:

- Fiúk, utoljára győltünk így össze. Egy évet töltöttünk együtt, s úgy válunk el, mint jó barátok, nem? Sajnálom, hogy el kell szakadnom tıletek, kedves fiaim - elhallgatott, de aztán folytatta: - Bocsássatok meg, ha türelmetlen voltam, ha akaratlanul is igazságtalanságot követtem el, vagy túl szigorúnak bizonyultam.

- Nem, nem - tiltakoztak a szülık meg sok gyerek is. - Nem, tanító úr, sose.

- Bocsássatok meg - ismételte a tanító úr -, és tartsatok meg jó emlékezetetekben. Jövıre más lesz veletek, de azért látjuk egymást, s a szívemben is mindig ott lesztek. Viszontlátásra, fiúk!

Ezzel odajött közénk, kinyújtottuk a kezünket, fölálltunk, megfogtuk a kezét, elkaptuk a ruhája szélét, sokan megcsókolták, és ötven hang kiáltotta egyszerre:

- Viszontlátásra, tanító úr! - Köszönjük, tanító úr! - Jó egészséget! - Ne feledkezzék meg rólunk! Egészen elérzékenyült, mikor kiment. Mi is kitódultunk. A

többi osztályból is zúdultak kifelé a gyerekek, a szülık. Óriási kavarodás támadt, zsivaj, szülık, gyerekek köszöntgettek el a tanítóktól, egymástól.

A piros tollas tanító nénire négy-öt gyerek is rácsimpaszkodott, és vagy húszan körülötte tolongtak, majd megfulladt. A kis apácának félig összetépték a kalapját, a gomblyukában virágcsokrok lógtak, a zsebeibıl virágok kandikáltak ki. Sokan ünnepelték Robettit, aki éppen ma dobhatta el a mankóit.

- A viszontlátásra jövıre! - Viszontlátásra október huszadikán! - Viszontlátásra mindenszentekkor! - hallatszott mindenfelıl. Mi is elköszöntünk. Ilyenkor elfeledkezik az ember a

veszekedésekrıl! Votini, aki mindig féltékenykedett Derossira, most elsınek ölelte meg. Elbúcsúztam a kis kımővestıl, épp abban a pillanatban csókoltam meg, amikor az utolsó nyúlpofát vágta, de remek fiú! Precossitól, Garoffitól is elköszöntem, Garoffi közölte, hogy az utolsó tombolán nyertem valamit, s odaadott egy csorba majolika papírnehezéket. A többiektıl is elbúcsúztam.

211

Szép volt látni, ahogy szegény Nelli átölelte Garronét, alig tudták elszakítani tıle. Mindenki Garrone körül csoportosult. Isten veled, Garrone, viszontlátásra; tapogatták, ölelgették, ünnepelték. Az apja nem gyızött csodálkozni, mosolyogva nézegetett jobbra-balra. Garronét öleltem át utoljára, kint az utcán, és a mellére szorított arccal fojtottam magamba a sírást. Megcsókolt. Aztán odarohantam a szüleimhez.

- Mindenkitıl elbúcsúztál? - kérdezte apa. - Igen. - Ha van valaki, akit megbántottál, menj oda hozzá, és kérd

meg, hogy felejtse el. Nincs senki? - Nincs. - Hát akkor Isten veled, iskola! - apa meghatottan nézett vissza

még egyszer. - Isten veled! - ismételte meg a mama. Én egy szót se bírtam kinyögni.

212

TARTALOM

OKTÓBER ................................................................... 4

ELSİ NAP AZ ISKOLÁBAN ............................................ 4 TANÍTÓNK ......................................................................... 5 BALESET.............................................................................. 6 A CALABRIAI FIÚ .............................................................. 8 OSZTÁLYTÁRSAIM ........................................................... 9 EGY NAGYSZERŐ TETT ............................................... 10 AZ ELSİ OSZTÁLYOS TANÍTÓ NÉNIM.................... 11 EGY PADLÁSSZOBÁBAN .............................................. 13 AZ ISKOLA........................................................................ 14 A KIS PADOVAI HAZAFI............................................... 15

NOVEMBER............................................................... 17 A KÉMÉNYSEPRİ........................................................... 17 HALOTTAK NAPJA ......................................................... 18 GARRONE BARÁTOM .................................................... 19 A SZENESEMBER MEG AZ ÚR .................................... 20 AZ ÖCSÉM TANÍTÓ NÉNIJE ........................................ 22 ÉDESMAMÁM................................................................... 23 CORETTI PAJTÁSOM...................................................... 24 AZ IGAZGATÓ ÚR .......................................................... 27 A KATONÁK..................................................................... 28 NELLI VÉDELMEZİJE .................................................. 30 A LEGJOBB TANULÓ ..................................................... 31 A KIS LOMBARDIAI İRSZEM ...................................... 32 SZEGÉNYEK .................................................................... 36

DECEMBER ...............................................................37 A KIS ÜZLETEMBER ...................................................... 37 HIÚSÁG.............................................................................. 38 AZ ELSİ HÓ ..................................................................... 40 A KIS KİMŐVES.............................................................. 41 A HÓGOLYÓ .................................................................... 42 A TANÍTÓNİK ................................................................ 44 LÁTOGATÓBAN A SEBESÜLTNÉL ............................. 45 A KIS FIRENZEI CÍMÍRÓ .............................................. 47 AZ AKARAT ...................................................................... 52

213

HÁLA .................................................................................. 54 JANUÁR......................................................................55

A SEGÉDTANÍTÓ............................................................ 55 STARDI KÖNYVTÁRA .................................................... 56 A KOVÁCS FIA ................................................................. 57 LÁTOGATÓK.................................................................... 59 A KIRÁLY TEMETÉSE .................................................... 60 FRANTIT KITILTJÁK...................................................... 61 A SZÁRD DOBOS ............................................................. 63 HAZASZERETET ............................................................. 69 IRIGYSÉG.......................................................................... 70 FRANTI MAMÁJA............................................................. 71 REMÉNY ............................................................................ 72

FEBRUÁR ...................................................................73 MEGÉRDEMELT KITÜNTETÉS ................................... 73 FOGADKOZÁSOK........................................................... 75 A KISVASÚT...................................................................... 76 GİG.................................................................................... 77 A MUNKA SEBESÜLTJEI ............................................... 79 A RAB ................................................................................. 80 A TATA BETEGÁPOLÓJA.............................................. 83 A MŐHELY ........................................................................ 89 A KIS BOHÓC ................................................................... 91 A FARSANG UTOLSÓ NAPJA ....................................... 94 A VAK GYEREKEK ......................................................... 95 BETEG A TANÍTÓNK................................................... 100 UTCÁN ............................................................................. 101

MÁRCIUS.................................................................. 103 ESTI ISKOLA .................................................................. 103 A CSATA........................................................................... 104 A SZÜLİK ....................................................................... 106 A 78-AS SZÁMÚ RAB ..................................................... 107 A KIS HALOTT ............................................................... 108 A NAGY NAP ELİTT.................................................... 110 A DÍJKIOSZTÁS ............................................................. 111 VESZEKEDÉS................................................................. 114 NİVÉREM....................................................................... 116 ROMAGNAI VÉR ........................................................... 117

214

A HALDOKLÓ KIS KİMŐVES ................................... 122 CAVOUR GRÓF .............................................................. 124

ÁPRILIS .................................................................... 125 TAVASZ............................................................................ 125 UMBERTO KIRÁLY ....................................................... 126 ÓVODA ............................................................................ 130 TORNAÓRA .................................................................... 132 ÉDESAPA TANÍTÓJA.................................................... 135 LÁBADOZÓBAN ............................................................ 142 MUNKÁSFIÚK ................................................................ 143 GARRONE ÉDESANYJA............................................... 144 GIUSEPPE MAZZINI..................................................... 145 CIVILKURÁZSI ............................................................... 146

MÁJUS....................................................................... 150 ANGOLKÓROS GYEREKEK....................................... 150 ÁLDOZAT........................................................................ 151 A TŐZVÉSZ ..................................................................... 152 AZ APPENNINEKTİL AZ ANDOKIG...................... 155 NYÁR ................................................................................ 178 KÖLTÉSZET ................................................................... 180 A SÜKETNÉMA KISLÁNY ........................................... 181

JÚNIUS ..................................................................... 187 GARIBALDI ..................................................................... 187 A HADSEREG ................................................................. 188 OLASZORSZÁG.............................................................. 190 32 FOK.............................................................................. 190 APA ................................................................................... 192 KIRÁNDULÁS ................................................................. 193 DÍJKIOSZTÁS AZ ESTI ISKOLÁSOKNAK ............... 195 A TANÍTÓ NÉNI HALÁLA........................................... 197 KÖSZÖNÖM ................................................................... 199 HAJÓTÖRÉS.................................................................... 200

JÚLIUS...................................................................... 204 A MAMA UTOLSÓ LEVELE......................................... 204 A VIZSGÁK ..................................................................... 205 AZ UTOLSÓ VIZSGA .................................................... 207 BÚCSÚ .............................................................................. 209