Egy fillérrel sem - zemplenimuzsa.hu · 45 2004. tavasz Thomas Schweicker (1540-1602), Schwäbisch-Hall-i, kar nélküli városi írnok emlékére Egy fillérrel sem többet –

2004. tavasz45

Thomas Schweicker (1540-1602), Schwäbisch-Hall-i,kar nélküli városi írnok emlékére

Egy fillérrel sem többet – mondjákA nagytiszteletû városatyák, lettLégyen az én mûvem! Lábammal

Tiprom! Úgy van, mondom hát:Nekünk, három deáknak összesenKét karunk! Mindemellett

Az írás és mûvészetek mesterségéhezJobban tudunk, mint más efféle!S az enyém még akkor is

Áll, ha majdan lábaim nyomarég kitöröltetett! Egy biztos:

A dicsõséget még sohasemFoghattam kézzel!

(fordította: Balázs Ildikó)

Hellmut Seiler (1951) erdélyi szász származású, Németországban élõ költõ.

Hellmut Seiler

Egy fillérrel sem

szepirodalom7.pmd 2004.03.09., 10:1945

2004. tavasz 46

Három porlepte bõrönd a hátsó ajtónál,már régóta becsomagolva,s mindegyikre az én ausztriai nevemnagyszerûen rágravírozva.

Az elsõ bõröndben szükség esetére mindenféle.A második nehéz

naplóim sok lenyelt dühétõl.A harmadikban semmi sincs. Azt kirabolták,

benne volt perzsiai ifjúságom.

A kétszemélyes reggeli a konyhaszekrényben,az ablakban a pelargóniák, a karikagyûrû,az öreg szomszédasszony fejkendõje az ajtónyílásban,mint mindig, ha hazaérkezem,a csepegõ vízcsap –mindez a második bõröndbenpókhálóval beszõve.

Ám a tûzfalon szembenfrissen világít, lefesthetetlenüla horogkereszt.

Nahid Bagheri-Goldschmied

Zsákutca


2004. tavasz47

S akkor felszakad belõlem:Vegyétek hát el tõlem meggyalázottosztrák asszonynevem,s adjátok vissza meggyalázottperzsa lánynevem.

Kitekintek a hátsó ajtó töröttablaküvegén át egy éjszakába,mely ugyanolyan áthatolhatatlan,mint szökésirányom zsákutcája,s hallgatózom, hogy megszólal-e az ajtócsengõ.

Bécs, 1992.


Nahid Bagheri-Goldschmied (1957) Teheránban született, perzsa-arab irodalmat tanult és újságírókéntdolgozott, míg a politikai körülmények hazája elhagyására nem kényszerítették. 1980 óta Ausztriábanél, verseit, regényeit immár két nyelven: perzsául és németül írja.


2004. tavasz 48

Meztelen hasát Férfi a terasz még napmeleg korlátjához nyomta. Egyszerre szokványos ésszokatlan volt ez a nyaralás. Szokványos a felfogható dolgokban: tengerre nézõ szállodaiszoba – homlokzata teliragasztva parányi teraszokkal. Tengerparti homok, nyugágyak, ragyogótestek, mellettük elhaladva napolaj-illat lengett belõlük.Szokatlan a társaság miatt. Vele volt Nõ, akivel a szabadságát töltötte – saját meglepetésére.Valaki, akit tulajdonképpen alig ismert. Ugyan mi volt az a két hét, amely során korábban ateniszklubban futólag találkoztak? Egy kis csevegés, egy kis szemforgatás, a játszmák köztszikráztatott személyi varázs, miközben konokul ráütött a labdára? S mégis olyan hamarfelkérte erre a közös nyaralásra.Önteltségbõl? Kockázatvágyból?– Ó, igen? – tréfált Nõ anélkül, hogy õt vagy magát komolyan venné. De tekintetét nemvonta ki az övébõl.– Csak ésszerû lenne. Az egyágyas szobák úgyis mindig drágábbak. – Ez az érv is eszébejutott. Ám az ésszerûséghez mindennek semmi köze nem volt, ezt érezte õ is, miközbentekintetük még mindig keresztezte egymást. Ez inkább összetartozás volt, egy kimondatlanösszhangzás, egy még felméretlen harmónia, már azóta, hogy az elsõ szavakat váltottákegymással.Miért csapná be magát? Nõ jól nézett ki, tetszett neki.De nem emiatt volt. Tényleg voltak sokkal szebb nõi, az egyikkel több évig együtt is élt. Deösszhangnak nyoma sem volt köztük. Már az ízlésbeli viták a ruházatról, beszerzésekrõl –felõrlõk. Csak a moziról volt azonos véleményük – csekély alap az együttéléshez.Ez itt egészen más. Milyen gyakran mondták a beszélgetés során: – Én is. – vagy: – Nekemis. – Kedvük telt benne, hogy közös tulajdonságokat fedezzenek fel, legyen az akár a ThomasBernahard iránti lelkesedés, vagy Nõnek a – mások elõtt titkolt – gyengéje olasz giccsekkelszemben.Ám sokkal több volt e mögött, mint ez a felszíni összhang. Testük és lelkük némán kitapinthatóegyütt-létezése. Olyan harmónia, amilyenre mindig vágyott. Már rég nem magázták egymást,s az egymással szomszédos egyágyas lakosztályokat elválasztó ajtót nyitva hagyták. Szótlanszívremegés, tiszta egybecsengés. Férfinak úgy tûnt, mintha a sekély öböl langyos vizébenúszna, s ugyanolyan langyos szellõk lengenék körül, félig kábultan, az eszméletlenség peremén.Néha, amikor test a testen feküdtek, s Férfi a szívverést figyelte, nem tudta megállapítani,

Christl Greller

Tökéletes harmónia


2004. tavasz49

hogy most a saját vére az, melynek lüktetését érzi, vagy Nõé.Tökéletes harmónia.Olyan volt, mint egy álom. Felébredt, de alig esett vissza a kábultságba, máris erõltette, hogyvégigálmodja az álmát, holott közben szabadulni akart tõle.Visszavonta tekintetét a tenger látványának végtelenségbõl, s a puhán beálló estére eszmélt.A szálloda parkjából párjukat keresõ kabócák kétségbeesett cirpelése szállt fel hozzá. Egyedülvolt.Szüksége volt – kimondhatatlanul – arra, hogy egyedül legyen. S Nõ, azzal a beleérzõképességgel, mely csak a tökéletes harmóniából eredhet, biztosította:– Számomra jó alkalom lenne – vélte derûsen – fodrászhoz menni.Férfi felkapta a csomagját a szekrényrõl.Úgy zuhant ebbe a kalandba, mint egy madár, mely öngyilkos szándékkal kidobja magát afészekbõl vagy a fáról – testéhez szorított szárnyakkal, behunyt szemmel.Sietõs ujjakkal öltözött, s maradék holmiját a bõröndbe dobta. Egy kis szerencsével eléri azéjjeli vonatot Bécsbe. Kifizette a szobáját, s a megdöbbent portás mellett elsietve, a surranóforgóajtón át a taxihoz sietett.A pályaudvar. Megkönnyebbülés. A magas üveg-acél csarnokok mint templomhajók, abemondó hangja üresen visszhangzik, mint a hangszórón át mondott prédikációk. A nagyhirdetõtáblák, az embertömeg, melyben megbújhat és biztonságban érzi magát. Férfi mélylélegzetet vett, s érezte, hogy megnyugszik, miközben utat tört magának az utasok közt.S akkor – mint egy villámfény – Nõre esett a tekintete. Itt állt – a sok ember közt – utazótáskáimögött, feléje fordult gyanútlanul, s felismerte õt. Férfi rábámult, mélységesen megrémülve,akárcsak Nõ.– Nõ? – tört fel belõle.– Férfi! – Nõ sápadt volt, mint a sóbálvány, amilyennek Férfi még sohasem látta.– Mit csinálsz… – hangja felháborodottra akart színezõdni, de a szavak most, hogy rajtakapták,cserben hagyták.Nõ feszültsége alábbhagyott, s Férfi végignézhette, amint elernyed.– És – te? – kérdezte Nõ halkan.Egymásra néztek, tekintetük illúziótlan. Aztán lehajolt Nõhöz, s óvatosan megcsókolta aszáját.– Viszontlá… Isten veled! Mindjárt indul a vonatom.Nõ bólintott.– Én is utazom nemsokára. Isten veled…


hristl Greller osztrák költõ (1940)


2004. tavasz 50

Rohamosan közelega tél, az õszugyanis túl mertelépni saját határait

Egyik utánozza a másikata tükörbe nézésez által válhatcsak teljessé

Majd csere következiknéha férjes asszonyokszerelme után vágyunkde aztán eszünkbe jut Kaligula

A záróünnepélyen, minthafeltûnt volna Kaligula istánc közben a látás teljesen mostohafontosnak csak az érintést tekintsd.

Nincs morálvan morálnincs morál

S néhány ünnep a Karácsonybantükörkéntte rád mutat

Hagyományos tánclépésekbenférjes asszonyok után fordulszezért veszíted el összes értékedet.

Farkas Nimród Zsombor

Tükör


2004. tavasz51

Ordít rólam, hogya városból jövökgyásznehéz bõrkabátbanés negyed magammal érkeztem

A messzi távolban látni vélema régi-régi iskoláta ki nem vágott vastag fákataz elfeledett tornaórákat

Egy kisgyereket, aki elbújtaz elsõ fa mögés a kis Nimródotamint osztálytársa keresésére indul

De most mégis ma vanpedig holnapokat álmodunkszélröptetve járnak lábainka gizgazos avarban

S most te állasz elõttemrímtelen saját magaddalszemed tekintetébenboldogság és csalódottság szaladgál egy csipetnyiReménnyel

Ma gyorsabb szeretnél lennite is saját árnyékodnálde csak a csomagmegõrzõig jutsz elés akkor útipoggyászod, kedves Emese össze-visszafog kaszabolni.

Õsz


2004. tavasz 52

A Mátra hegyei Istenmezejét lankásabban kerítik körül, mint a ZemplénPusztafalut. És valaha, ott, messzebb, a magasabb hegyekhez tartozó falubanmesélõdtek el a félelmetesebb történetek. Húsz év után, amióta se a messzifalut, de még a róla készült filmet se látta, épp az öccsénél voltak a fiávalvendégségben, Istenmezején, amikor a hat részes filmet a televízióban vetítenikezdték. Vajon mire való jel ez? Minek a kezdetét mutatja vagy minek a végét?Az apja halála utáni nyáron a kiskunsági tanyáján elolvasta a Faluregényt, aPusztafaluról írott könyvét, s ahogy letette, elkezdett újra írni. Tíz év után.Szerette, hogy az életében már voltak hosszabb és rövidebb évtizedeket kitevõegységek, és mindennél jobban, hogy a helyek, amikhez kötõdni tudott,behálózták az országot, Zalalövõtõl Pusztafaluig, Pápától Budapestig és akiskunsági Szabadszállás-Balázspusztáig, s itt volt most már, az öccsénekköszönhetõen, Istenmezeje is. És akkor még tovább, beágyazódott a tágabbvilágba, ott voltak a további helyek, Erdély és a Felvidék, s még a közelitengerparti nyaralóhelyek is, s már évek óta a császárváros, Bécs, s még sokkalrégebb óta a szomszéd fõvárosok, meg a baltikumiak, régestelen régóta Moszkvaés Szentpétervár meg az orosz fejedelemségek, és a grúzok, örmények, üzbégeknagyvárosai, a Krím-félszigeti Bahcsiszerájig bezáróan. Na és nem kihagyhatóka finn városok és falvak, meg a svájciak, a belgák és a kanadaiak, s miért lenneaz egykori bolgár fõváros, Plovdiv, vagy Velence, Padova, Firenze, s persze azország, ahol többször be is lakta magát, Franciaország. Ott a hazaihoz hasonlóhálója készült, csak gyengébb, és olyan sûrû szövésû, mint a pókoké. És ottvolt még Amszterdam, a város, ami annak idején az öccsét befogadta, ennek atörténetét is évtizedekben mérik már, s ahol azóta is él a családjával, s ahonnanmajd, ha már a gyerekek miatt is megtehetik, a kiválasztott helyre, Istenmezejérefognak hazatelepedni.Hegyi levegõt szívott a Mátrában. Alkonyattól elnézte a völgyekben a tejfölsûrûködöt, s ez enyhet adó volt. Ilyen ködöket csak az Alföldön élt meg, aKiskunságban, a tanyáján. Ott, abban a kiadós nagy pusztában, egymástól

Mátyus Aliz

Istenmezejétõl Pusztafaluig


2004. tavasz53

méterekre kiabáltak, mert nem látták, hol a másik, s azt engedte meg képzelnia köd, hogy valahol a távolban.Egy vasárnapi estén, egy istenmezejei családnál viszontlátta a televízióbanegykori könyvei szereplõit. Zeher Imre bácsit, aki annak idején a holdjai számáta faluban a legtöbbre, nyolc holdra szaporította, s aki az istentiszteletre ezértegyenes szárú csizmájában, helyét tudó, férfiasan nyugodt, kimért lépésekkelment be a templomba, mindenkor elsõnek. A református falu rendjébõlkövetkezetett, hogy nem csak eligazított, de méltóságot, megbecsülést is adott,s hozzá még a formákat is, amikkel kifejezzék.Viszontlátta Pukit, a falu csavaros eszû emberét, amolyan falubolondja volt,mint akikrõl annak idején könyvet is készült volna írni. Mert Puki csakúgyvolt az Pusztafalun, mint amiért más falvakban is kineveztek embereketfalubolondoknak. Csak mert tudtak és mertek valamit, amit a faluban más nem.S hozzá még a tudásukat úgy is adták elõ, hogy attól egy kicsit mindenkinekjobb lett. Pukinak híres állat, falun kívüli ember és ördög történetei voltak,amelyekben mindezeknél különbnek bizonyult. A szarvasokkal versenyt futott,a hátukra ugrott és meglovagolta õket, a csúszótól megmenekült, pedig egyfészek kiszedésébe kezdtek mindketten, s az se volt baj, ha mindjárt a sajátköltségén érkezett is a magasból a földre, az ördöggel meg az éjféli mise utánmérte össze az eszét és a bátorságát, s ezzel nem csak magát, de a falut ismegmentette.Jött a filmen Dosnyai Mariska néni, a falu hegynek induló, utolsó házából, le afaluvölgybe, aztán meg ült a háza elõtt, mindig befüggönyözött ajtaja mellett.Mintha boszorkány volna, s keze lenne a dolgokban, úgy tudott a pusztafalusihatszáz lélek összes rezdülésérõl, kivált a szerelmekrõl.Szécsi nagymama úgy beszélte el a Bibliát, mint akinek jó ismerõsei a történetekszereplõi, s ahogy az ember rokonokkal, jó ismerõsökkel van, még részvéttel isvolt irántuk. Este lebontotta a felvetett ágyát, leült az asztal mellé a Bibiliájához,s olvasta, amíg el nem jött az öregeknek kellõ kevéske alvás ideje.A pusztafalusi tévéfilm utáni éjszakán, aminek az alcímébe be kellett venni aszájhagyomány útján fennmaradt eredet-történetet, miszerint a falu népe tatárõsöktõl származik, s amiben látni lehetett a hegyeket és a róluk beszélni tudóöregeket, hiába aludtak a fiával az öccse házának középsõ, jól védett szobájában,azt álmodta, hogy épp lekési a repülõt, mert fürdõruha nélkül senki nem szállhatfel rá, azt pedig hogy is lehetne idõben megtalálnia, mikor az a fõváros egyik


2004. tavasz 54

és még nem is kis forgalmú keresztezõdésében, egy útkorlátra kiterítve szárad.Aztán valamely ismeretlen okból s tudhatóan nem rendjénvalóan mégis repült,felülrõl látta a felhõket, majd meg belehatolt a repülõgép a hideg, süppedõs,fehér gomolyagba, amirõl gyerekkorában azt hitte, olyan valójában nincsen,csak a szentképeken, s ott csak azért, hogy megjelenhessenek elõtte, mögötteés a közepén az égiek.A hegyi levegõ lehûthette a szobát, fázott, s fölébredt. S akkor valami kényszerfolytán el kellett képzelnie a zempléni falut, a húsz évvel ezelõtti öregek nélkül.Ment házról házra, s már a falutábla utáni elsõben ott volt benne a kérdés,milyen lehet Pusztafalu a kistermetû kádár, Farkas Imre bácsi híján, aki ahordóabroncsot úgy verte fel, megcifrázta a ritmust a kalapáccsal. Nekitermészetes volt, hogy ha épp a reggelijét fogyasztotta, amikor beszélgetniakartak vele, akkor a felvételt végigfalatozta. S egy másik alkalommal, igenkevéssel a halála elõtt is képes volt ugyanazt gondolni a feltámadásról. S éppúgy mondta, mint egy imádságot. Én, és itt megállt a beszédben, nem hiszek afeltámadásban, és újra megállt, a halálom utániban, tette hozzá a magyarázatot.Csak abban hiszek, hogy az a mag beleesik a földbe, megrothad, kicsírázik, skikel. Ezt gondolom feltámadásnak. És más lénynél is. Mert az a tehén feltámada borjában. Én is feltámadtam a leányomban.

A Mátrában a sok nyugdíjazott bányász között, akiknek a nyugdíjazása nem ameglett korukat kísérte, s bírtak dolgozni a havonta megkapott pénzük mellett,nem lett volna szegénység a faluban, látszott az a házakon is, a kevés híjánmind emeletes istenmezejei házon. De a katolikus faluban felütötte a fejét azutolsó másfél évtized rákfenéje, a minek. A minek még valamibe belekezdeni,minek hajtania magát az embernek, amikor nem érdemes. Aki gazdag lett, azlett, a még sokaknak átláthatatlan, zavaros új idõkben, meg nem sokkal elõtte,meg azt megelõzõn. Akiknek akkor nem lett, azoknak már nem is lesz. Azok acsaládok élnek az asszonyok erõfeszítésébõl, a házak mögötti kertekbõl, a háztájiállatokból. S az egyedül maradó öregek, az adósságaik rendezése után, kétnapikocsmázással a nyugdíjukból.Az utolsó Istenmezején töltött reggelen a kitárt ajtóból nézegetve búcsúzkodnikezdett a seholsincs máshol hegyi levegõtõl és a házból látható hegyoldaltól,amin az elõzõ nap délutánján úgy nyargalászott a szél, hogy a fái hullámoztak,mint a tenger. S megkezdte a búcsúzást magában az öccsétõl, újabb egy évre.


2004. tavasz55

Napok múltán indultak vissza, Amszterdamba, s a fiúk már csak egyszer-egyszerszáguldhatták végig a falut kanárisárga és ezüstopál biciklijeiken, hogyugyanúgy köszöntsék ismerõseiket, az összes falubeli gyereket, ahogy az apjukminden felnõttet. Ismerünk mindenkit, apa a felnõtteket, mi a gyerekeket.Mondja a zselés tüskefrizurás Dani, az elevenebb, s bólogat rá Bálint. Ebbenegyetértenek. Ikrek és eddig egyforma volt a frizurájuk is. A holland iskola,ahol csak külön osztályba vették fel õket, megtette a hatását. Hogy milyet,igazán nem lehet tudni. Ahhoz kellene egy párhuzamos, másik élet, amelyikbensor kerülne az egy osztályba járásra is. Most mindenesetre Bálint haja takarja afülét, s elõrehull az arcába, a szemébe. Ha az apjuktól tanult dolgokról van szó,mindketten büszkék. És nagyon fontos nekik az apjuk véleménye. Náluk acsaládban az olyanból nagy a sor, hogy csinál valamit valahogy az apjuk, scsinálják utána õk is. Ennek s az apjuk türelmének köszönhetik azt is, hogyértenek mindenféléhez. Kezdeményezõk és amibe belekezdtek, legyen azszerelés az autón vagy a mindig újra elõkerülõ game boy játék, végig is csinálják.Tizenegyévesen Bence mellé ülnek, s akcentussal, a szája elé hajolvamegkérdezgetik tõle, mit mondtál Bence? S a mondat végéig emelkedik ahangsúly. Neki odaadják kipróbálni az új biciklit is. S vele elöl járva másszákmeg a hegyet, hogy felérjünk a kilátóhoz, s más és más és újabb és újabb falvakbukkanjanak ki az úton a hegyek mögül. Egyszer magyarországi magyar falvak,máskor szlovákiaiak. A hegytetõn aztán nem lehet tudni, hogy még mindignincsen vargánya a hosszú, nagy szárazság miatt vagy a vaddisznók habzsoltákbe. Lefelé járásban van alkalom a nyomkeresésre, aztán a fiúknak, hogy egyúttalan úton, erdõn át, toronyiránt a völgynek áttörjék magukat a bozóton, sélvezzék a lefelé bucskázást, a hengergõzést a levéllel vastagon takart földön.Ehhez az úttalan úthoz csak Sárának nem fûlött volna a foga, õ takarosan azúton rakta volna inkább szépséges lábait, hogy elfoglalhassa magát valami éppsoron következõ képzelt jóvilággal. Sára nem sokat törõdik a valóság dolgaival,s hat évesen is költi még magának a világot, s ahhoz tartja magát. Ha valakihajlandó rá, és belesétál olyan cinkosságokban lehet része, amik felnõtteknekmáskülönben nem adatnak meg. S a bevezetõ ehhez a szembenézés, hosszan, anagy szemekkel csábosan. A mosoly már cinkos, s a jóvilágba érkezve nevetésbefut. Olyanba, amit akkor sokáig nem lehet megállítani. Nem-tudom-abbahagyninevetésbe. Amit miért is kéne megállítani. Sára a spini-pókon kívül, mert attólirtózik, nem mondja ki a holland szót, aminek a magyar megfelelõjét keresi,


2004. tavasz 56

csak bejelenti, hogy keresem, itt van a fejemben. S még sok olyan tudása van,ami, állítja, szintén ott van a fejében. A hegyi hónapot, ami a vakációjuk, egykisfiú játszótárssal töltötte, akihez a búcsúzáskor nagylelkû volt, valósággalkegyes. Ami ajándékot hoztál, mindent elfogadok tõled, mindent. Mondta, ésmár faképnél is hagyta. Kiállt az esernyõjével a szélbe, hogy felrepüljön. Mártoporzékol, hogy miért nem sikerül azonnal. Fut és felugrik közben, de mindigkikerüli a homokvárat, amelyek az alagútjában, amikor kétoldalról befúrvaösszeért, összetalálkozott a kezük. Fut és ugrik, s amikor a felszállás már hosszannem sikerül, megkölti az okot, és kitalálja a következõ játékot. Már a földönpörgeti az esernyõt a szobában, elengedi, s átváltozik a világ, a személyekfelcserélõdnek. Most nem õ a Sára, és Sára nap van, és ajándékoz, bõkezûen.És egy átlátszó, benne a darabkáktól aranyosan villogó mûanyag magassarkúszandált is. Fel kell próbálni, épp jó, megvan a Hamupipõke, s azt már aznapnem szabad levetni, az étterembe is abban kell elmenni. Azt egyáltalán nemérti, gyerekeknek miért nem készítenek ilyen szépet, de idõvel ebbe isbelenyugszik, mert már tudja, majd õ is belenõ, s akkor senkinek nem adja,csak az övé lesz.

A hegyi hidasok, amik minden más vidék disznóóljaitól különböznek,ugyanolyan míves, szép famunkák Pusztafalun is, Istenmezején is. Sehol nemcsinálnak olyan szép kis építményeket lábon állva, fából, mint a hegyekbenélõ, famunkát értõ emberek. Amikor Pusztafalun ilyeneket elõször látott, elsõpillantásra ugyanaz a képtelenség érzése volt, mint elsõ párizsi útján a kissíremlék házacskákat látva, a Pére la Chése temetõben.Azt tizenkét éve megtapasztalta, még ha hegyen van is, nem biztos, hogy megérzia hegyi levegõt, s most Istenmezején megérezte újra. Tizenkét éve hiába volt aMátrában, Mátraházán egy üdülõben, az akkor két éves fiával, akkor ebbõlnem érzett semmit, csak a fia elsõ vonzódását egy másik gyerekhez. A családaz Alföldrõl jött, alsómémediek voltak. Hát most lehet, hogy újra itt az ideje, sel kell indulnia Pusztafalura, a Zemplénbe. Már tudja is, ki az a kádár, akitfiatalon hagyott ott a faluban, még ki nem alakult élettel, hát õt keresheti. Srajta és a testvérein kívül is tudja már, kiket láthat viszont. El fogja viselniazoknak az embereknek a hiányát, akiknek nem kell látnia a sírjukat ahhoz,hogy tudja, már nincsenek. Csak a falu emlékezetében és az övében.


2004. tavasz57

A sárga császár leült egy dombra,nem mondta, hogy lemondok, demindenki tudta, hozzátok a koronát,szólt a sárkány az õszre mutatva.

A sárga herceg a domb tövébenjátszott, nem várt semmit az élettõl,mit vár tõlem az élet, kérdeztelelkét, hogy uralkodjak s lemondjak.

Úgy ült ott s úgy játszott a császárs a herceg három nap s hároméjszaka, a negyedik nap hajnalánnem jött föl az égre a nap.

Farkas Arnold Levente


2004. tavasz 58

**

Annyi a szín, s egy színnek annyiárnyalata van, gondolta a sárgacsászár, láttam pitypangot és láttamtojássárgáját, most pedig sápadok.

A napba néztem, amikor sárga hercegvoltam, a napkorong sárgája voltaz utolsó, amit szemem karámjábaterelt tekintetem, azóta vak a pásztor.

A magam színét és színeváltozásátse látom, hatalmam alattvalóimszámára színpompás, számomraszíntelen, hogy fakó, csak álmodom.


2004. tavasz59

**

Soha ne legyél szerelmes, ezta tanácsot adta fiának a sárgacsászár, nézd meg, mi lettbelõlem, és nézd meg anyádat.

A sárga herceg megfogadta atyjatanácsát, színében mégiselváltozott, persze akkor mégnem ismertél, nem tudhatod.

Mire a trónra került, lilacsászár lett a sárga hercegbõl,lehetnél talán szerelmes,annyi szín van a világban.


2004. tavasz 60

I.Álmomban csak a szélvilágolt. Inkább

félt mint gyógyulta feldúlt égbolt.

Kivérzetten, mozdulatlanulfeküdt elõttem a palicsi tó,

melynek törtfehér vizén ráérõsenlépdeltél a nõi strand felé…

II.Jóval a nappalibevetés elõttmár foglalt volta legtöbb meta***

A gépek nyers morajátólegyet reccsent, majd kivágódott

a világosság idejétmúlt ablakaés egy magyar asszony szíve alatt

boldog álmukból felriadtaka még csak befelé látó,

összegombolyodott magzatok– akik még sosem kóstolták

Barabás Zoltán

Triptichon


2004. tavasz61

a romlott szavak ízét –,majd aludtak tovább.

Nyomban találat értea meteorológiai állomást,

de a President Hotel kõmûveseiserényen rakták a falat.

Kisvártatva magasra szökötta víz a férfi strandnál,

ahol a tóba hullott, fel nem robbantrakétákra zárkát vont az iszap.

Azóta a puccos, újmódi házaksokkal távolabb nõnek.

Vízközelben, a parti sárbancsak a tizenkilencedik század

második felében telepítetthatalmas park képes kitartani,

örökbe fogadván a lebombázhatatlanulszületõ földi csodát:

a hajnalonta fel-felujjongó rigófüttyöts a friss falevelek klorofilját.


2004. tavasz 62

III.A nõi strand felélépdeltél a törtfehér vizen.

Eléd feküdt a palicsi tó:mozdulatlanul, kivérzetten.

A feldúlt égboltoncsak a szél gyógyult.

Álmom inkábbfélt mint világolt.

Palics, 2003. május 28.


2004. tavasz63

Mit ígérhet nekem egy molett nõ,ha a fuldokló éjszakamár betömte a házak szájátés a hold elõtt felejtett városmocskos tükörbenbámulja magát?

Ó, ne hidd,hogy lomha képzeleteddelmost könnyebbenelbánsz.

Tegnap még menedékjogotosztogattál a félnótásanlandoló faleveleknekés unottan néztedhogy mellkasombólegy folyóered.

Látod,lassan eltanuloma nyárvégi esõkmindenmesterségét.

Eltanulom a nyárvégi esõkminden mesterségét


2004. tavasz 64

Ha jól belegondolok,ez is kevés neked,hiszen te folyópartnak születtél,ahol kallódó szavainkralegalább kétszerlehet alkudni.

És azóta csak arra vársz,hogy a naponta fölém hajlóárva feketerigókiszáradt torkábólegy óvatlanpillanatbanmégiscsakelcsenemnekeda nyersmelódiát.


Documents

Egy fillérrel sem - zemplenimuzsa.hu · 45 2004. tavasz Thomas Schweicker (1540-1602), Schwäbisch-Hall-i, kar nélküli városi írnok emlékére Egy fillérrel sem többet –