ORHAN PAMUK

Fekete könyv Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008 Fordította Tasnádi Edit A fordítás alapjául szolgáló mű: Orhan Pamuk: K/ira Kitap A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: A fehér kastély A fehér var (új fordításban) A nevén Piros Az új élet Hó Isztambul Copyright © Orhan Pamuk, 1990 AJ1 rights reserved Hungárián translation © Tasnádi Edit, 2008 " © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008 ISBN 978 963 254 208 9

Aylinnak „Ibn Arabi valóságos eseményként számol be arról, hogy egy barátja, egy vándorló dervis - akit a lelkek az égbe ragadtak - egy alkalommal elérkezett a világot övező Kaf hegyhez, és ott látta, hogy a hegyet egy kígyó öleli körül. Ma már tudjuk, hogy ilyen hegy és ilyen kígyó nem létezik." Iszlám Enciklopédia !

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet AMIKOR GAPÍP ELŐSZÖR LÁTTA RÜYÁT „Ne használjatok feliratot, mert megsemmisíti az írásban rejlő'titkot!" Adli „Ha így megsemmisül, semmisítsd meg te is a titkot és a titokkal üzérkedő hamis prófétát!" Bahti Rüya az ágyat borító kék kockás paplan árnyékos völgyeinek és puha, kék halmainak dimbes-dombos, édes és langyos sötétségében aludt hason fekve. Kintről a téli reggel első hangjai hallatszottak: egy-egy autó, egy-egy régi busz, a pogácsaárussal együttműködésben kosborral ízesített forró tejet kínáló árus koppanó kannái a járdán és az iránytaxi-megálló forgalmistájának sípja. Az ólomszürke téli fény a sötétkék függönyökön át szűrődött a szobába. Galip félálomban nézte feleségének a kék paplan alól kibukkanó fejét: Rüya álla a pehelypárnába mélyedt. Homloka hajlásában volt valami irreális, ami félelemmel teli érdeklődést keltett az emberi agyban lezajló csodák iránt. „Az emlékezet: kert" - írta egy tárcájában Celál. „Rüya kertjei, Rüya kertjei... - gondolta akkor Galip - ne gondolkozz rajta, mert féltékeny leszel!" De felesége homlokát nézve mégiscsak gondolkodott. Szeretett volna az álom nyugalmába merült Rüya elzárt kertjének fűzfái, akácai, rózsalugasai és napja alatt sétálni. Szégyellni való félelemmel, hogy kikkel fog találkozni: „Hát te is itt vagy? Üdvözöllek!" Az ismert és várt kellemetlen emlékek mellett fájó kíváncsisággal fedezheti fel a nem várt férfiárnyékokat: „Bocsásson meg, barátom, hol találkozott, hol ismerkedett meg a feleségemmel?" „Három éve maguknál; egy divatlapban, amelyet AJáaddin boltjában vásárolt; az iskolában, ahová együtt jártatok; a mozi eló'tt, ahol kézen fogva álltatok..." De talán mégsem ilyen kegyetlenül zsúfolt Rüya memóriája; talán az emlékezet sötét kertjének egyetlen napsütötte sarkában Rüya és Galip éppen csónakkirándulásra indul. Fél esztendővel

azután, hogy Rüyáék Isztambulba költöztek, egyszerre kapták el a mumpszot. Akkoriban hol Galip édesanyja, hol Rüya mamája, a szép Suzan néni, hol meg mindketten egyszerre kézen fogták a két gyereket, és a macskaköves utakon autóbusszal Bebekig vagy Tarabyáig döcögve csónakázni vitték őket. Akkoriban többet beszéltek a mikrobákról, mint az orvosságokról, és hittek abban, hogy a Boszporusz tiszta levegője jót tesz a mumpszos gyerekeknek. A tenger sima, a csónak fehér, a csónakos pedig mindig barátságos volt reggelenként. Az anyák, illetve nagynénik mindig a csónak farában ültek; Rüya és Galip az emelkedő-süllyedő hátú csónakos mögé bújva, egymás mellett, a csónak orrában. Egyformán vékony, tengerbe lógó lábuk és csuklójuk alatt lassan folyt a víz; moszat, szivárványszínű olajfoltok, áttetsző kavicsok meg úszó újságlapok, amelyeket azért néztek meg, hogy nincs-e rajtuk Celál írása... Amikor Galip először látta Rüyát, fél évvel a mumpsz előtt, az ebédlőasztalra helyezett sámlin ült éppen, és a borbély a haját nvírta. Abban az időben hetente ötször jött el hozzájuk a Douglas-bajuszú borbély, hogy nagyapát megborotválja. Akkoriban a néger meg Aláad-din boltja előtt sorok álltak a kávéért, csempészek árulták a nejlonharisnyát, szaporodtak a városban az '56-os Chevrolet-k, Galip iskolás lett, és figyelmesen olvasta Celál írásait, amelyek „Selim Kacmaz" aláírással hetente ötször jelentek meg a Milliyet című újság második oldalán. Olvasni azonban nem ekkor, hanem már két évvel korábban, apai nagyanyjától tanult meg: az ebédlőasztal sarkához ültek, majd miután a nagymama hörgő hangján elmagyarázta a nagy titkot, hogy miképpen kapcsolódnak egymáshoz a betűk - s miután a szája sarkából soha nem hiányzó Bafra cigarettából tovább eregette a füstöt, amitől unokája szeme könnybe borult -, az ábécé betűi között kékre válva megmozdult a hatalmas ló. Az óriási paripa, amely alá oda volt írva, hogy „ló", nagyobb volt a sánta vízárus és a tolvaj ószeres csontos lovainál is. Galip akkoriban szeretett volna varázsszert önteni az ábécé erőteljes lovára, hogy megelevenedjen. Később, miután nem engedélyezték, hogy a

második osztálytól kezdje az iskolát, ugyanazzal a lóval az olvasás-írás órán is találkozik majd, ekkor azonban korábbi kívánságát már butaságnak találja. Ha nagyapa ígéretéhez híven hozott volna abból a gránátalmapiros üvegben álló titokzatos varázsszerből, Galip akkoriban az első világháborús zeppelinekkel, ágyúkkal és sáros halottakkal teli lllustration című folyóirat régi és poros számaira, Melih bácsi Párizsból és Marokkóból küldött képeslapjaira, a kölykét szoptató orangutánra, amelyet Vasif vágott ki a Világ című újságból és a Celál által kivagdosott különös emberi arcokra öntötte volna legszívesebben. Csakhogy nagyapa már nem ment ki az utcára, még a borbélyhoz se tudott lemenni; otthon ült egész nap. Ugy öltözött mégis, mint amikor még eljárt otthonról: széles gallérú, régi angol zakó, éppen olyan szürke, mint a vasárnapra kinövő szakálla; puha szövésű nadrág, mandzsettagombok, és ahogy apa mondta: selyem „hivatalnokkravátli". Anya azonban nem „kravátli"-t, hanem „kravát"-ot mondott, mert anya családja régen gazdagabb volt. Anya és apa aztán egyre gyakrabban beszéltek úgy nagyapáról, ahogy a régi, festésüket vesztő, fából épült házakról, amelyek közül szinte naponként semmisült meg valamelyik; később aztán, amikor megfeledkeztek nagyapáról, és szavaik már egymásnak szóltak, odaintettek Galipnak: - Eredj, menj föl játszani! - Mehetek lifttel? - Egyedül ne menjen a lifttel. - Egyedül nem liftezhetsz! -Játszhatok Vasiffal? - Nem, haragudni fog! Nem haragudott pedig soha. Vasif süketnéma volt, de megértette, hogy nem gúnyolódom vele, amikor a földön csúszva-mászva „titkos átjárót" játszom, és az ágyak alatt kúszva a barlang szájához, egy macska nesz-telenségével érkezem a ház sötét mélyébe, mint egy katona, aki az ellenséges lövészárok alá ásott alagúton halad a legnagyobb csöndben; erről azonban a később ideköltöző Rüyán kívül nem tudott senki. Néha sokáig bámultuk Vasiffal a villamossíneket az ablakból. A betonépület beton kiugrójának egyik oldalán az

ablak a világ egyik végére, a dzsámira, a másik oldalon a világ másik végére, a leánygimnáziumra nézett; köztük volt a rendőrőrs, egy hatalmas gesztenyefa, a sarok és Aláaddin forgalmas üzlete. Néztük a ki- és belépőket, mutogattuk egymásnak az autókat, s csak akkor ijedtem meg, ha Vasif váratlanul izgalomba jött, és olyan hangokat hallatott, mintha álmában az ördöggel birkózna. Mögöttünk egymással szemben ülve hallgatta a rádiót nagymama és nagyapa; úgy pöfékeltek, mint két kémény. - Vasif már megint ráijesztett Galipra - mondta ilyenkor egyik lábára sántító karosszékéből nagyapa nagymamának, aki soha nem figyelt rá, majd inkább megszokásból, mint valódi érdeklődéssel folytatta: - Na, hány autót számoltatok meg? De a Dodge-ok, Packardok, De Sotók és az új Chev-rolet-k számára vonatkozó beszámolóim már egyiküket sem érdekelték. Reggeltől estig szólt a rádió - tetején egy sűrű bundájú, békés porcelánfigurával, amely azonban egyáltalán nem hasonlított a törökországi kutyákra. Nagymama és nagyapa a török és az európai zene, a hírek, a bank-, kölni- és lottériareklámok hallgatása közben állandóan beszéltek. Rendszerint a kezükben tartott cigarettát szidták, mintha egy soha nem múló, ezért már megszokott fogfájást emlegetnének, mindegyik a másikat okolta azért, hogy nem tud leszokni; ha az egyik fulladozva köhögni kezdett, a másik először diadalmasan és vidáman, később aggodalommal és dühösen kijelentette, hogy lám, milyen igaza van! Nemsokára jól fel is húzták magukat: „Nincs más örömöm az életben; ne avatkozz bele, az ég szerelmére!" -mondta valamelyikük, aztán hozzátette, amit az újságban olvasott: „Állítólag jót tesz az idegeknek." Ilyenkor talán hallgattak is egy kicsit, de a csönd, amelyben a folyosón tiktakoló órát is meg lehetett hallani, nem tartott sokáig. Beszéltek akkor is, amikor az újságlapokat zörgették a kezükben, amikor ebéd után kártyáztak, meg amikor a ház lakói összesereglettek vacsorázni és rádiót hallgatni. Miután felolvasták Celál tárcáját, nagyapa megjegyezte, hogy igazán

megengedhetnék, hogy a saját nevét írhassa alá, talán akkor jobban összeszedné magát. „Felnőtt ember" - sóhajtotta erre nagymama, és olyan őszinte érdeklődéssel tette föl minden alkalommal a kérdést, mintha először kérdezné: „Azért ír ilyen rosszul, mert nem engedik aláírni a nevét, vagy azért nem engedik aláírni, mert ilyen rosszul ír?" „így legalább kevesen veszik észre, hogy lejárat bennünket" - mondta ki rendszerint nagyapa a szentenciát, amivel magukat vigasztalni szokták. „Senki se veszi észre - válaszolta erre a nagymama, de olyan hangsúllyal, amely még Galip számára sem tűnt meggyőzőnek. - Ki gondolná, hogy rólunk esik szó az írásaiban?" Erre nagyapa, utalva az egyik tárcára (amelyet majd azokban az időkben, amikor Celál minden héten százszámra fogja kapni a leveleket; ám egyes állítások szerint azért, mert kiapadt a képzelőereje, mások szerint mert a nők és a politika miatt nem ér rá, megint mások szerint pedig egyszerűen lustaságból kissé megváltoztatva, de már a saját jól csengő nevével újra kiad), fáradtan és alig észrevehető mesterkéltséggel, egy másodosztályú színész módján elismételte a már százszor idézett mondatot: „Az isten szerelmére, ki nem tudja, hogy a Házról szóló írásaiban a mi házunkról beszél?" - mire nagymama is elhallgatott. Akkoriban kezdett nagyapa egy álomról beszélni, amelyet aztán később is gyakran látott. Ahogy egész nap mondták-mondták egymásnak a történeteiket, fénylő szemmel mesélgette nagyapa ezt a kék álmot: szüntelen sötétkék eső esett benne, s ettől álladóan nőtt a szakálla és a bajusza. Nagymama türelmesen végighallgatta, majd a végén megjegyezte, hogy nemsokára jön a borbély, nagyapa azonban nem szeretett a borbélyról beszélni. „Sokat beszél, és sokat kérdez" -mondogatta. A kék álomról és a borbélyról szóló párbeszéd után néha azt is hallotta Galip, hogy nagyapa elfúló lélegzettel így folytatja: „Másutt, másikat kellett volna építtetnünk. Szerencsétlen egy ház ez." Sokkal később, miután emeletenként eladták az egész házat, s egy másikba költöztek, régi házukban pedig, ahogy a környék hasonló házaiban is, kis konfekcióüzletek, titokban kaparást

végző nőgyógyászok rendelői és biztosítók irodái nyíltak, valahányszor Galip elment Aláaddin boltja előtt, felnézett a ház csúf, sötét homlokzatára, és közben azon törte a fejét, hogy miért is vélekedett a nagyapa így. A borbély inkább megszokásból, mint valódi érdeklődéssel minden borotválás közben Melih bácsiról kérdezett, aki először Európába, majd Afrikába utazott, és csak évek múlva, végül is Izmirből tért vissza a házba. Abból, hogy nagyapja nem szerette a kérdést és a témát („Mikor tér vissza a nagyfiú Afrikából, uram?"), Galip már akkor érezte, hogy az a bizonyos szerencsétlenség a legnagyobb és legfurcsább fiú külföldre utazásával, majd új feleségével és új kislányával (Rüyával) való visszatérésével függ össze. Melih bácsi még itthon volt, amikor a házat építeni kezdték. Celál mesélte évek múlva Galipnak, hogy nem tudott versenyezni a neves édességárus Haci Be-kir üzletével és lokumjaival, de tudta, hogy a nagymama polcain sorakozó befőttesüvegekben lévő birs-, füge- és meggylekvárt jól el lehet adni, ezért a Sirkeci negyedben lévő édességboltot először cukrászdává, majd vendéglővé alakította. Aztán azért, hogy az innen és a Karaköy negyedbeli Fehér patikából átjövő apjával és testvéreivel találkozhasson az akkor még alig harmincéves Melih esténként odahagyta irodáját, ahol az ügyvédkedés helyett inkább csak veszekedett, meg ceruzával hajókat és lakatlan szigeteket rajzolt a régi periratok lapjaira, átjött a Ni§anta§i negyedbeli építkezéshez, levette a zakóját és nyakkendőjét, feltűrte az inge ujját és beállt a munkába, hogy új erőt öntsön a munkaidő vége felé lankadó építőmunkásokba. Ekkoriban kezdett arról beszélni, hogy valakinek ki kellene mennie Franciaországba és Németországba megtanulni az európai édességek készítését, ezüstpapírt kellene rendelni a gesztenyecukor csomagolásához, egy színes és kerek szappanokat gyártó műhelyt nyitni a franciákkal, és olcsón felvásárolni az Amerikában és Európában járványszerűen tönkremenő gyárak gépeit, Hále néninek pedig olcsón zongorát szerezni, meg a süket Vasifot is meg kellene mutatni egy jó fül-, illetve agyspecialistának. Amikor két év múlva Melih bácsi

Vasiffal egy román hajón Marseille-be utazott, a ház már készen állt, de még nem költöztek bele. Galip évek múlva látta a hajó (Tristana) képét a nagymama egyik rózsavízillatú dobozában, Celál pedig nyolc évvel később olvasta Vasif újságkivágásai között, hogy a hajó a Fekete-tenger vizein egy eltévedt aknára futott, és elsüllyedt. Vasif egy év múlva egyedül érkezett vissza a vonattal a Sirkeci pályaudvarra. Még mindig süket és néma volt „természetesen" (ha a dolog szóba került, ezt a szót mindig Hále néni tette hozzá olyan hangsúllyal, amelynek titkát és okát Galip hosszú évek alatt sem tudta megfejteni), és egy akváriumot szorított magához. A benne lévő japán halacskák unokáinak unokái még ötven év múltán is életben voltak: hol az izgalomtól szinte elfúló lelkesedéssel, hol meg a szomorúságtól kicsorduló köny-nyek között szemlélte őket. Celal és az anyja akkor még a harmadik emeleten lakott, de aztán ezt a lakást (amelyet jóval később eladtak egy örménynek) kiadták bérbe, hogy pénzt tudjanak küldeni Melih bácsinak a párizsi utcákon folytatott kereskedelmi kutatóutak-hoz, és a sokáig gardróbszobának használt, de akkor egy kis lakássá átalakított tetőtérbe költöztek fel. Miután a Melih bácsi által Párizsból küldött édesség- és tortareceptektől, szappan- és kölnikészítési leírásoktól, valamint a mindezeket kedvelő és fogyasztó táncosnők képeitől duzzadó levelek meg a mentás fogpasztát, gesztenyecukrot, likőrös csokoládét, valamint játék tűzoltó- és hajóskapitány-sapkákat tartalmazó csomagok ritkulni kezdtek, Celál anyja már azt tervezgette, hogy visszaköltöznek az apja házába. Az elhatározáshoz, hogy Celállal együtt végképp elhagyja a házat, és visszatérjen az Aksaray negyedbeli fából épült házba, ahol anyja és egy alapítványnál tisztvise-lősködő apja élt, a világháborúnak kellett kitörnie, illetve Melih bácsitól kellett Bingaziból egy furcsa minaretű dzsámit és egy repülőgépet ábrázoló levelezőlapnak érkeznie. A barna-fehér képeslap másik oldalán Melih azt írta ugyanis, hogy a hazavezető utak el vannak aknásítva. Jóval a háború után már Marokkóból küldte a fekete-fehér képeslapokat. Nagyapa és nagymama így azt is egy kézzel színezett levelezőlapról tudta meg, hogy elvett egy

Marrakechben megismert és igen szép török leányt, aki egy igen előkelő, Mohamedig visszavezethető családból származik. A lap képes felén látható gyarmati stílusú szálloda annak az amerikai fűmnek lett a színhelye, amelyben fegyverkereskedők és kémek szeretnek bele mind ugyanabba a bárnőbe. (Sokkal később, még annál is később, hogy a szálloda második emeleti erkélyein lengedező zászlókhoz tartozó országok is megszűntek, egyszer Galip megint ezt a képeslapot nézegette, s közben Celál Beyoghii vagányok című sorozatának stílusában arra gondolt, hogy a szálloda valamelyik krémszínű szobájában „vetették el Rüya magvait".) Azt meg el sem akarták hinni, hogy a fél évvel később Izmirből érkező levelezőlapot Melih bácsi írta, mert úgy gondolták, hogy soha többé nem fog Törökországba visszatérni. A pletykák ugyanis arról szóltak, hogy új feleségével együtt áttértek a keresztény hitre, Kenyába induló misszionáriusokhoz csatlakoztak, és ott egy völgyben, ahol az oroszlánok háromszarvú szarvasokra vadásznak, alakítottak egy, a keresztet és a félholdat egyesítő egyházat. A meny izmiri rokonainak egy ismerőse meg azt a hírt hozta, hogy Melih bácsi a háború alatt Észak-Afrikában folytatott sötét ügyek (fegyverkereskedelem, egy király megvesztegetése stb.) révén milliomos lett, de nem tud nemet mondani világszép feleségének, s most Hollywoodba készülődnek, mert az asszony ott akar hírnevet szerezni, és fényképei már meg is jelennek az arab-francia folyóiratokban stb., stb. Melih bácsi viszont a ház emeletei között hetekig le-föl járó, és akár a gyanúsnak tartott pénzeket szokás, körömmel is megvakart, agyongyötört lapon azt írta, hogy már ágynak is esett a honvágytól, és emiatt határoztak úgy, hogy visszatérnek Törökországba. „Most" jól vannak, az Izmirben füge- és dohánykereskedelemmel foglalkozó após ügyeit modern pénzügyi felfogásával ő vette kézbe. A következő, teljesen kusza írással telekapart lapot - talán az elkövetkezőkben az egész családot a részvények miatti csöndes háborúba sodró kérdések okán - a ház minden emeletén másképp magyarázták, bár ahogy később, a levelet olvasván Galip látta, nem is olyan nagyon körülményeskedve arról írt, hogy nemsokára vissza

akar térni Isztambulba, na meg arról, hogy lánya született, de még nem határozta el, milyen nevet adjon neki. Rüya nevét először a likőröskészletet őrző tálaló tükrének szélén, a nagymama által oda kirakott képes levelezőlapok egyikén olvasta Galip. A nagyapa néha morgott a tükör körüli templom-, híd-, tenger-, torony-, hajó-, dzsámi-, piramis-, szálloda-, park- és állatképekből kialakított második keret miatt. Ezek között tűntek fel Rüya Izmirben készült csecsemő- és kisgyerekkori fényképei. Akkoriban Galipot a vele egykorúnak mondott unokatestvére (akkor divatba jött szóhasználattal: kuzinja), Rüya személyénél sokkal jobban érdekelte az az álmos, ijesztő és álmodozásra hívó szúnyogháló-baldachin, amely alatt feküdt, meg az előkelő Suzan néni, aki szomorúan nézett a fényképezőgép lencséjébe, miközben kezével rést nyitott a fekete-fehér barlangon, hogy a kislányát megmutassa. Csak később értette meg, hogy miközben Rüya fényképei körbe-körbejártak a házban, a férfiak mellett a nőket is ez a szépség fogta úgy meg, hogy hirtelen mind elhallgattak. Akkoriban különben arról esett a legtöbb szó, hogy mikor költöznek Melih bácsiék Isztambulba, és melyik emeleten fognak lakni. Mert miután Celál anyja hozzáment egy ügyvédhez, majd hamarosan meghalt valami betegségben, amelyet minden orvos másként nevezett, Celál nem tudott megmaradni az aksaraybeli pókhálós viskóban, apai nagyanyja erősködésére visszatért a házba, és a tetőtéri lakásban rendezkedett be. Abba az újságba, amelyben később álnéven a tárcái fognak megjelenni, a Beyoglu negyed mellékutcáinak bárjaiban, mulatóiban és nyilvánosházaiban végrehajtott titokzatos és szinte művészi gyilkosságokról írt színes beszámolókat; futballmeccsekre járt, és bundaügyek után szaglászott, keresztrejtvényeket készített, amelyekben mindig több volt a fekete, mint a fehér kocka; ha arra volt szükség, a kábítószeres bor mámorából kijózanodni képtelen főnöke helyett megírta a birkózóbajnokról szóló regény esedékes folytatását; időnkét ő írta a „Kézírása alapján meghatározzuk jellemét", „Megmagyarázzuk álmait", „Az On arca az Ön személyisége", „Mai horoszkópja" (rokonai,

ismerősei és egyes állítások szerint kedvesei számára ebben a rovatban kezdett privát üzeneteket küldeni) és az „Akár hiszi, akár nem" rovatokat; a szabad idejében az ingyenjeggyel látogatott mozikban látott új amerikai filmekről kritikákat jelentetett meg, és mindezzel azt a véleményt alakította ki magáról, hogy ha továbbra is ilyen szorgalmasan dolgozik (miközben egyedül él a tetőtérben), újságírói keresete alapján akár meg is nősülhetne. Aztán amikor egy reggel a villamossín melletti régi kockaköveket teljesen értelmetlenül aszfalttal borították be, Galip arra gondolt, hogy az, amit a nagyapja szerencsétlenségnek nevez, a házukban uralkodó különös zsúfoltsággal, a helyhiánnyal vagy valami ehhez nagyon hasonló, megfoghatatlan és ijesztő dologgal függ össze. így amikor Melih bácsi - mintha mutatni akarná, hogy megharagudott, mert a lapjait nem vették komolyan - egy este szép feleségével, szép kislányával, bőröndjeikkel és ládáikkal megjelent a házban, természetesen a tetőtéri lakásba költözött be. Azon a tavaszi reggelen, amikor elkésett az iskolából, Galip azt álmodta, hogy elkésik az iskolából. Egy kék hajú lánnyal, akinek kilétére nem tudott rájönni, egy városi autóbuszon egyre messzebb kerültek az iskolától, ahol az ábécéskönyv utolsó oldalait olvasták volna. Fölébredvén látta, hogy nemcsak ő késett el az iskolából, de az apja is a munkahelyéről. Apa és anya a reggel egy óra hosszat besütő nap fényében a kék-fehér sakktáblára emlékeztető abrosszal terített reggelizőasztalnál ültek, és úgy beszélgettek az előző este a tetőtérben elhelyezkedőkről, ahogy a ház közlekedőjében elcsípett egérről vagy a cseléd Esma dzsinnjei-ről és kísérteteiről szoktak. Galip nem akart azon gondolkodni, hogy miért ébredt későn, és miért szégyellne késve bemenni, de éppannyira nem érdekelte az sem, hogy kik laknak a tetőtérben. Felment a nagymama és nagyapa emeletére, ahol mindig minden ismétlődött, kivéve, hogy a borbély, miközben a nem túlságosan boldognak látszó nagyapát borotválta, ezúttal a fenti jövevények iránt érdeklődött. A tálaló tükre mellé tűzött képeslapok összevissza voltak keverve, itt-ott idegen tárgyakat látott, s egy ismeretlen

szag - ennek később a bolondja lesz - terjengett. Nyomasztó érzés szállta meg, félelem és vágy: hol lehetnek azok a félig színezett országok, amelyeket a levelezőlapokon, hol a szép nagynéni, akit a fényképeken látott? Felnőtt férfi szeretett volna lenni! Nagyanyja örült, amikor azt mondta, hogy le akarja vágatni a haját, de a borbélyban, ahogy a fecsegőkben általában, nem volt semmi megértés: nem a nagyapja karosszékébe, hanem az asztal tetejére helyezett sámlira ültette Galipot. Ráadásul a nagyapa nyakáról leoldott terítő túl nagy volt neki. Olyan szorosra kötötték a nyakába, hogy majd megfulladt tőle, és a térdéig ért, mintha valami szoknya lett volna rajta. Sokkal később, még ezt az első találkozást Galip számítása szerint tizenkilenc év, tizenkilenc hónap és tizenkilenc nap múlva követő esküvőjüknél is sokkal később, olykor, ha reggel a mellette alvó feleségének a párnába mélyedő fejét nézte, Rüya kék paplana ugyanazt a nyugtalanságot keltette benne, mint annak idején a nagyapa után az ő nyakába kanyarított borbélykendő színe, de erről soha nem szólt a feleségének; talán mert tudta, hogy ilyen homályos ok miatt úgyse fogja a paplanhuzatokat lecserélni. Galip úgy gondolta, hogy az újság már ott lehet az ajtó előtt, ezért a már megszokott pihekönnyű, óvatos mozdulatokkal kibújt az ágyból, a lábai azonban nem a bejárat, hanem a mosdó, majd a konyha felé vitték. A teafőző nem volt a konyhában. A felső részét a nappaliban találta meg. A réz hamutartó dugig volt csikkel, ami azt mutatta, hogy Rüya egy új krimit olvasva, vagy nem is olvasva reggelig ott ült. A teafőző alsó részét a mosdóban találta: amikor az alacsony víznyomás miatt az „autogejzírnek" nevezett szörnyű szerkezetből nem tudtak meleg vizet nyerni, minthogy még mindig nem vettek másik edényt, a teafőző vízforraló részében szoktak mosdóvizet melegíteni, szeretkezés előtt éppen olyan türelmetlenül, ahogy nagymama és nagyapa, apa és anya is tették azelőtt. Am az egyik „Hagyd már azt a büdös cigarettát!" kezdetű veszekedésük során a hálátlansággal vádolt nagymama azt vágta oda nagyapának, hogy soha, egyetlen reggel sem fog korábban

kikelni az ágyból, mint ő. Vasif csak nézett, Galip hallgatott, és azon törte a fejét, hogy mit akart ezzel a nagymama mondani. Utóbb Celál írt is a dologról, bár nem a nagymama kijelentésének céljáról: „Nem csak arról van szó, hogy nem kell korábban kelni, mint a nap - írta -, nem csak arról, hogy nem kell még sötétben kibújni az ágyból. Falusi szokás az, hogy az asszonyok előbb kelnek a férfiaknál." Miután végigolvasták a tárcát, amely alig változtatva mutatta be az olvasóknak a nagymama és nagyapa reggeli kelési szokásait (hamu a paplanon, kivett fogsor egy pohárban a fogkefével, a halálozási hírekre vetett gyors pillantás), a nagymama szólalt meg: „Szóval mi falusiak vagyunk!"; „Reggelenként lencselevest kellene vele etetnünk, hogy megértse, mit jelent falusinak lenni!" - morogta nagyapa. Galip elmosta a csészéket, tiszta kést, villát és tányért keresett, a fokhagymáshús-szagú jégszekrényből műanyag ételre emlékeztetető fehér sajtot meg olajbogyót vett el elő, és a teafőzőben melegített vízzel megborotválkozott. Megfordult ugyan a fejében, hogy jó lenne fölébreszteni Rüyát, de aztán mégse csapott lármát mindeme tevékenységgel. Gyorsan teát főzött, és a szikkadt kenyérhez kakukkfűvel meghintett olajbogyót evett. Közben a tányérjához támasztott nyom-dafestékszagú újság álmos szavait olvasta, de az esze másutt járt: este elmehetnének Celálhoz vagy a Palota moziba. Celál tárcájára egy pillantást vetett csak, mert úgy határozott, hogy majd a mozi után fogja elolvasni, szeme azonban ottragadt: mégiscsak elolvasott egy mondatot, aztán letette az újságot az asztalra, felállt, felvette a kabátját, de indulás előtt még visszament a szobába. Két keze a kabát dohánytól, aprópénztől és használt jegyektől duzzadó zsebeiben, hosszan, figyelmesen és tisztelettel nézte a feleségét. Aztán megfordult, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. A frissen feltörölt lépcsőházban nedves por- és piszokszag terjengett. Kint a ni§anta§ii kémények szenes olajfüstjével kevert hideg és sáros világ fogadta. Szájából párafelhőket eregetve, a földön összegyűlt szemetet kerülgetve jutott el az iránytaxi-állomáson kígyózó sorig.

A szemközti járdán egy öregember a kabátot helyettesítő felhajtott gallérú zakóban az árus sajtos és húsos pogácsái között válogatott. Galip hirtelen elhatározással kiugrott a sorból, futva befordult a sarkon, az egyik kapualjba telepedett újságos kezébe nyomta a pénzt, elvett egy Milliyetet, összehajtotta és a hóna alá csapta. Magától Celáltól hallotta egyszer, ahogy egy idősödő hölgyet utánozott: „O, Celál úr, annyira szeretjük Muharremmel a tárcáit, hogy türelmetlenségünkben sokszor rögtön két példányban vesszük meg a Milliyeteti" Utána Galip, Rüya és Celál mindhárman együtt nevettek. Jóval később, miután rendesen megázott a szürke esőben, felnyomakodott az iránytaxira. Látta, hogy7 az ázott szövet- és cigarettaszagban nem indul meg a társalgás, ezért, mint az igazi újságmániások, óvatosan és élvezettel úgy hajtogatta az újságot, hogy csak a második oldal tárcája legyen olvasható, kipillantott az ablakon, és szórakozottan olvasni kezdte Celál aznapi írását. Második fejezet A BOSZPORUSZ VIZÉNEK VISSZAHÚZÓDÁSA IDEJÉN „Semmi sem lehet meglepőbb az életnél. Kivéve az írást." Ibn Zerhani Észrevették, hogy a Boszporusz vize eltűnőben van? Nem hinném. Ki olvas, ki vesz tudomást a világban történtekről napjainkban, amikor a vakációzó gyerekek lelkesedésével öldössük egymást? Még tárcaíróink sorait is csak a kikötői lökdösődésben, az embereket egymás nyakába borogató autóbuszokon, a betűket összevissza ugráltató iránytaxiüléseken olvassuk. Jómagam egy francia geológiai folyóiratban olvastam a hírt. Eszerint a Fekete-tenger melegszik, a Földközitenger pedig hűl. Ennek következtében a táguló kontinentális talapzat mélyén lévő hatalmas barlangokba áramlik a víz, s ugyanezen tektonikus mozgások következtében a Gibraltári-szoros, a Dardanellák és a Boszporusz medre magasabbra kerül. Az egyik halász, akivel nemrégiben beszélgettem, azt állította, hogy ahol régen egy minaretnyi mélységbe kellett ledobnia a

vasmacskát, most megfeneklik a bárkája, majd ezt kérdezte: „Foglalkozik a miniszterelnök egyáltalán ezzel a kérdéssel?" Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mit eredményezhet a közeli jövőben ez a tendencia, amelynek egyre gyorsuló előrehaladására számítanak. Nem kétséges, hogy az a paradicsomi hely, melyet egykor Boszporusznak neveztünk, rövid időn belül szurokfekete mocsárrá változik, benne fehérlő fogaikat mutogató kísértetekként ragyognak majd a fekete sár borította fregatt-tetemek. Nem nehéz elképzelni, hogy egy meleg nyárutón ez a mocsár, akár egy kisvárost átszelő szerény patak medre, helyenként teljesen kiszárad; azokon a lejtőkön pedig, amelyeket az ezernyi széles csőből szökőkútként előhömpölygő szennyvíz öntöz, füvek és százszorszépek nyílnak. Es ebben a mély és vad völgyben, amelyből egy domb tetején valódi és félelmetes toronyként emelkedik ki a Kiz kulesi, új élet kezdődik. A valaha Boszporusz-partnak nevezett helyen keletkezett sáros talajon büntetőcédulákkal futkosó közterület-felügyelők pillantásai közepette születendő új negyedekről beszélek: szegénynegyedekről, viskókról, ivókról és mulatóhelyekről, körhintás vidámparkokról, játékkaszinókról, dzsámikról és marxista frakciók rejtekeiről, műanyagból tákolt műhelyekről és nejlonharisnya-gyártó üzemekről... Ebben az apokaliptikus zűrzavarban a Jó Utat Rt. felborult hajótetemei, üdítősüveg-kupakok és medúzák tengere tárul majd a szem elé. A víz visszahúzódásának legutolsó napján zátonyra futott amerikai tengerjáró hajók és moszatos jón oszlopok között nyitott szájukkal történelem előtti istenekhez könyörgő ismeretlen kelta és lükiai csontvázak bukkannak elő. Elképzelem, hogy a kagylók lepte bizánci kincsek, ezüst- és pléhvillák és -kések, ezeréves boroshordók, üdítőspalackok és hegyes orrú gályák roncsai között megjelenő új civilizáció az antik tűzhelyekhez és lámpákhoz szükséges energiát egy, propellerével a mocsárba fúródott ősrégi román tankhajóból nyeri. De ebben az átkozott majdani gödörben, amelyet egész Isztambul sötétzöld szennyvízzuhatagai fognak öntözni, legfőképpen egy vadonatúj ragályos betegségre kell felkészülnünk, amely a történelem

előtti idők föld alól felfakadó gázai, a száradó mocsár, delfin-, pajzshal- és kardhaltetemek és az új paradicsomot felfedező patkányseregek közül támad ránk. Tudom, és ezért figyelmeztetek: ezen a szögesdrótokkal frissen karanténba zárt dögvészes területen bekövetkező csapások mindannyiunkat érintenek majd. Azokról az erkélyekről, amelyekről a Boszporusz selymes vizét ezüstbe vonó holdfényben gyönyörködtünk, a temetések lehetetlenné válása miatt sietve elégetett halottakból felszálló kékes füst világosságát fogjuk bámulni. Azoknál az asztaloknál, amelyek mellett a Boszporusz-parti bougainvilleák és loncok mámorító hűsének illatát beszíva ittuk a ralat, rothadó hullák savanykás-kesernyés szaga csavarja majd az orrunk. A rakpartokon, ahol a halászbárkák sorakoztak, nem a Boszporusz áramlatainak és a tavaszi égbolt madarainak megnyugtató hangjait, hanem az ezer év házkutatásaitól való félelemből tengerbe vetett kardokat, handzsárokat, megrozsdásodott szablyákat, pisztolyokat és puskákat előrángatok halálfélelemről árulkodó kiáltozását hallani majd. A valaha volt tengerparti falvakban élő isztambuliak este fáradtan hazatérvén már nem tépik fel az autóbuszablakokat, hogy beszívják a tengerillatot; épp ellenkezőleg, hogy ne érezzék a rothadó tetemek és a sár szagát, a városi autóbuszok ablakait, amelyekből azt a lenti, lángokkal megvilágított félelmetes sötétséget láthatnák, újság-és rongydarabokkal tömik el. A parti kávézókban, ahol régen a léggömb- és a nápolyiárusokkal együtt gyülekeztünk, már nem a flottaünnepségeket, hanem a kíváncsi gyerekek által megpiszkált és velük együtt a levegőbe repülő aknák vérvörös fényét fogjuk szemlélni. A parti guberálók, akik egykor a viharos tenger által partra vetett bizánci rézpénzek és üres konzervdobozok összegyűjtéséből éltek, a hajdani árvizek által a parti falvak faházaiból elsodort és a Boszporusz mélyében felhalmozott kávédarálók, bealgásodott mada-rú kakukkos órák és kagylóhéjpáncélos fekete zongorák között keresik a mindennapit. Es akkor egy napon éjfélkor a szögesdrótok közül ebbe az új pokolba lopózom, hogy megtaláljak egy fekete Cadillacet.

A Fekete Cadillackel egy beyoglui vagány flancolt (nem áll rá a szám, hogy gengszternek nevezzem), akinek a kalandjait harminc évvel ezelőtt, kezdő tudósító koromban figyelemmel kísértem. Tulajdonában volt egy kupleráj, s annak a bejáratánál két Isztambulkép, amelyektől el voltam ragadtatva. Egy-egy hasonló kocsija volt még a vasútépítésből akkoriban meggazdagodott Dagdelennek meg Marufnak, a dohánykirálynak is. Vagányunk, akinek az élettörténetét egy héten át folytatásokban ismertettük, és akit mi, újságírók legendás alakká növesztettünk, egyszer, amikor éjfélkor a rendőrök üldözőbe vették, a szeretőjével egyes állítások szerint kábítószeres mámorban, mások szerint tudatosan, ahogy a régi betyárok lovukat a szakadékba irányították - az Áramlás-foknál a Boszporusz sötét vizébe repült a Cadillackel. A kocsit, amelyet a búvárok napokon keresztül hiába kerestek a tengeráramban, majd az újságok és az olvasók is elfelejtettek, most én fogom felfedezni. Ott kell lennie a valaha Boszprusznak nevezett új völgy mélyén, a rákok lakhelyévé vált hétszáz éves fél pár cipőkkel és csizmákkal, tevecsontokkal és ismeretlen kedvesnek írt szerelmes levelekkel teli üvegekkel jelzett szakadék alján, a szivacs- és kagylóerdőkkel fedett, gyémántokat, fülbevalókat, üdítősüveg-kupakokat és arany karkötőket ragyogtató lejtőktől innen, de túl azon a homokos részen, ahol egy korhadt dereglye roncsai között hevenyészve kialakított heroinlaboratórium meg az illegális kolbászkészítők által levágott lovak és szamarak vére öntözte az osztri-gákat. Miközben a régen parti útnak nevezett, de ma inkább hegyi útnak tűnő aszfalton haladó autók dudálá-sát hallgatva ereszkedem lefelé a dögszagú sötétben az autó keresésére, zsákban vízbe fojtott szultáni nyomdászok meg keresztjükbe és pásztorbotjukba kapaszkodó ortodox pópák bokában golyóbissal nehezített holttesteire bukkanok majd. Egykor az Agyöntőműhely-rakpartról a Dardanellákhoz katonákat szállító Gülcemal nevű gőzös megtorpedózására készülő angol tengeralattjáró hajócsavarja halászhálóba akadván, orra a moszatos sziklákba ütközött, és a tengerfenékre süllyedt; most,

amikor a kályhacsőként használt pe-riszkópjából felszálló kékes füstöt meglátom, rájövök, hogy az oxigén vészes fogyatkozása miatt nyitva maradt szájú angol csontvázak eltakarítása után, liverpooli műhelyekben készült új otthonukat teljesen a magukénak érezve, már az én honfitársaim isszák a kínai porcelánból az esti teát a bársonyborítású ezredesi székben. Valamivel arrébb az ott a sötétben Vilmos császár egyik monitorának rozsdás horgonya lehet; még távolabbról egy televízió gyöngyházfényű képernyője kacsint rám. Amott Genovából rablott kincsek maradékait, sártól eltömődött csövű mozsárágyút, összeomlott birodalmak és eltűnt törzsek kagyló borította bálványait és egy felfordított sárgaréz csillár törött ampulláit látom. Egyre lejjebb ereszkedve, sárban és sziklák között haladván, evezőlapátok mellett ülve türelmesen a csillagokra bámuló, leláncolt gályarabok csontvázaival találkozom. Moszatágakról csüngő nyakéket pillantok meg. A szemüvegekre és esernyőkre talán nem figyelek oda, a még mindig konokul négy lábon álló pompás lócsontvázakon páncélban, teljes fegyverzetben ülő keresztes lovagokra azonban félénk, de figyelmes pillantást vetek, s akkor veszem csak észre, hogy kagylóval borított jelvényeikkel és fegyvereikkel a keresztes csontvázak a közvetlenül mellettük álló Fekete Cadillacet őrzik. A valami ismeretlen fényforrás révén időről időre felderengő Fekete Cadillachez - akárha mellette álló keresztes testőreitől engedélyt kérve - lassan, félve, tisztelettel fogok közelíteni. Próbálkozom az ajtókilincsekkel, de a kagylókkal és tengeri sünökkel elborított jármű nem nyílik meg nekem: beszorult, zöldes ablaküvegei sem mozdulnak. Ekkor előveszem a zsebemből a golyóstollamat, és szárával óvatosan lekapargatom az egyik ablakról a pisztáciazöld algaréteget. Éjfélkor gyufát gyújtva fogom meglátni a félelmetes és mégis bűvöletes sötétben a keresztesek páncéljához hasonlóan még mindig ragyogó kormány, a nikkelezett műszerek, mutatók és órák fémes fényében a vagánynak és szeretőjének karkötős, vékony karjaikkal és gyűrűs ujjaikkal az első ülésen egymást

ölelő csontvázát. Nemcsak az egybeforró állkapcsok, de a koponyák is halhatatlan csókban forrtak össze. És akkor, miközben úgy indulok vissza a város felé, hogy nem gyújtok még egyszer gyufát, arra gondolok, hogy ez a legboldogabb módja a halál fogadásának a katasztrófa pillanatában, s egy messzi kedvest szólítok fájdalmasan: szívem, gyönyörűm, bús kedvesem, eljött a katasztrófák ideje, jöjj hát, bárhol vagy is, akár egy cigarettafüstös irodában, akár egy nagymosássza-gú ház hagymás konyhájában, akár egy szanaszét dobált holmikkal teli világoskék hálószobában, akárhol vagy is, gyere; itt az ideje, hogy megfeledkezve a közelgő katasztrófáról, egy behúzott függönyű félhomályos szobában minden erőnkkel öleljük egymást: együtt várjuk a halált. Harmadik fejezet ADD ÁT ÜDVÖZLETÜNKET RÜYÁNÁK! „Nagyapám családnak hívta ezt a társaságot." Rilke Annak a napnak a reggelén, amelyen a felesége el fogja hagyni, Galip, hóna alatt az iránytaxiban olvasott újsággal, épp a Babiáli-lejtőn álló épületben az irodájához kapaszkodott a lépcsőn felfelé, amikor eszébe jutott zöld golyóstolla. Sok éve már, amikor a két anya csónakkirándulásra hordta a mumpszos gyerekeket, az egyik alkalommal a Boszporusz mély vizébe ejtette a tollát; este pedig, miközben a levelet olvassa, amelyben Rüya közli, hogy elhagyja, meglátja majd az asztalon a zöld tollat, amellyel a levél íródott, és újra eszébe fog jutni, hogy ugyanilyent ejtett a vízbe. A huszonnégy éve vízbe esett tollat, látva, mennyire tetszik Galipnak, Celál adta kölcsön egy hétre. Megkérdezte, hogy hol esett a csónakból a vízbe, majd így szólt: - Ne számítsuk elveszettnek, hiszen tudjuk, hogy a Boszporusz melyik pontján merült el. - Galip az irodában azon töprengett, hogy „azon a tragikus napon", amelynek részleteit épp az előbb olvasta, Celál majd egy másik tollat fog előhúzni a zsebéből, hogy a Fekete Cadillac szélvédőjéről az olívaszínű moszatot lekaparja. Celál ugyanis - ahogy az általa jóslatszerűen leírt Boszporusz-völgyben egymás mellett láttatta az Olümposz

hegyéről származó bizánci pénzeket és az Olympos üdítő kupakjait - mindig szívesen fordult a különböző évekből, évszázadokból származó részletek találkozásának témájához. Természetesen - miképpen az egyik utolsó találkozásukkor fogalmazott - amíg meg nem romlik a memóriája. - Ha emlékezetünk kertje kipusztulóban van -mondta valamelyik este -, még nagyobb gondot fordítunk az utolsó fákra és rózsákra. Reggeltől estig öntözöm és simogatom őket, hogy ki ne száradjanak: emlékezem, emlékezem, hogy ne felejtsek! Galip Celáltól hallotta a történetet: egy évvel azután, hogy Melih bácsi Párizsba utazott, illetve Vasif ölében egy akváriummal visszatért, apa és nagyapa elment Melih bácsi Babiáliban lévő ügyvédi irodájába, egy lovas kocsira pakoltatták a bútorokat és a dosz-sziékat, s a ni§anta§ibeli házba, a tetőtéri lakásba vitték őket. Miután Melih bácsi Izmirben élő apósának szárítottfüge-üzletét tönkretette, az édességboltba és a patikába már nem engedték beszállni, nehogy a család többi üzletét is romlásba vigye; majd miután szépséges második felesége és Rüya is megjött Mag-rebből, úgy határozott, hogy visszatér az ügyvédi pályára, ugyanazokat a bútorokat - hogy jó benyomást gyakoroljanak az ügyfelekre - átköltöztették az új irodába. Celál évek múlva mesélte Galipnak és Rüyának, hogy az egyik költöztető, aki a zongorák, frizsiderek és más kényes darabok szállítására szakosodott, részt vett a huszonkét év előtti ideköltöztetésben is, épp csak a haja hullott ki időközben. Huszonegy esztendővel azután, hogy Vasif egy pohár vizet adott ennek a szállítómunkásnak, és végig figyelmesen nézte, hogyan dolgozik, Melih bácsi beleegyezett abba, hogy az iroda unokaöccsére szálljon (aki akkor még nem volt a veje), Galip apja szerint azért, mert Melih az ügyfelei ellenfelei helyett inkább a saját ügyfeleivel ellenségeskedett; Galip anyja szerint azért, mert már olyan szenilis volt, hogy a törvényeket, peres jegyzőkönyveket és a bírósági döntések köteteit éttermek menükártyáival és hajómenetrendekkel keverte össze; Rüya szerint pedig azért, mert az ő drága édesapja már akkor észrevette, hogy mi alakul a két unokatestvér között. így

maradt Galipra az irodával együtt a régi berendezés, néhány nyugati jogász fedetlen fejű portréja (nemcsak a nevük felejtődött el, de az is, hogy miről voltak híresek annak idején), a fél évszázaddal korábbi jogi kar tanárainak fezes arcképei, periratok, amelyeknek al- és felperesei, valamint bírói is rég meghaltak már; maga az iroda, ahol egy időben esténként Celál dolgozott, reggelenként pedig az anyja szabásmintákat másolt, és a két jókora fekete telefon, melyek nem is annyira kommunikációs, sokkal inkább nehéz, lomha, baljós háborús eszközökként álltak a sarokban. A telefon időnként felhangzó csöngetése szinte megijesztette; a koromfekete kagyló olyan nehéz volt, mintha apró súlyzó volna, csöngetése a Karaköy-Ka-diköy hajókikötő régi forgó sorompóinak nyikorgó melódiájára emlékeztetett, és olykor-olykor nem a hívó szándéka, hanem a saját kedve szerint kapcsolt valahová. - Felébredtél? - csodálkozott Galip, mert alig hívta a lakást, Rüya azonnal felvette a telefont. Örült, hogy nem a saját emlékezetének zárt ajtók mögötti kertjében, hanem a mindnyájunk által jól ismert világban találja. Maga előtt látta az asztalt a telefonnal, a rendetlen szobát és Rüyát a telefon mellett. - Otthagytam az asztalon az újságot, olvastad? Szórakoztató dolgokat ír Celál. - Nem olvastam. Hány óra van? - Későn feküdtél le, igaz? - Egyedül reggeliztél - állapította meg Rüya. -Nem volt szívem fölkelteni - mondta Galip. - Mit álmodtál? - Éjjel egy svábbogarat láttam - mondta Rüya ugyanazzal a megszokottsággal, amellyel a rádióban figyelmeztetik a hajósokat a Fekete-tengeren talált akna helyére, aztán izgatottan folytatta. - A konyhaajtó és a közlekedő radiátora között... Éjjel kettőkor... Óriási volt... - Csönd lett. - Üljek taxiba, és menjek haza? - kérdezte Galip. - Ijesztő a ház, amikor a függönyök be vannak húzva - mondta Rüya.

- Ne menjünk moziba este? - kérdezte Galip. - A Palotába. Utána benézünk Celálhoz. Rüya ásított. - Almos vagyok. - Aludj még egy kicsit! - mondta Galip, azután hallgattak mind a ketten. Mielőtt letette volna a kagylót, Galip úgy hallotta, hogy Rüya megint ásít. Az elkövetkező napokban Galip sokszor felidézte magában ezt a telefonbeszélgetést, de nemcsak az utolsó ásításról, magáról a beszélgetésről sem tudta már eldönteni, hogy mennyire hallotta tisztán. Mindig másképp és mindig gyanakodva emlékezett Rüya szavaira, és ezért már arra is gondolt, hogy nem vele, hanem valaki mással beszélt, s azt képzelte, hogy az a valaki becsapta őt. Máskor meg azt gondolta, hogy mindent úgy hallott, ahogy Rüya mondta, csak e beszélgetésük után ő maga vált valaki mássá. Új személyiségével újraalkotta azt, amiről azt gondolta, hogy rosszul hallotta, vagy rosszul idézte fel. Azokban a napokban a saját hangját is úgy hallgatta, mintha másvalakié volna, mert logikusnak tűnt számára az, hogy a telefonvonal két végén egymással beszélgetők közben egész más személlyé válhatnak, holott a kezdet kezdetén még sokkal egyszerűbben okoskodott, s a régi telefonkészülékben kereste mindennek az okát. A lomha eszköz ugyanis egész nap szólt, szinte folyamatosan működött. Miután Rüyával beszélt, egy bérlő kereste Galipot, akinek a lakástulajdonossal volt problémája. Aztán egy téves hívás. Iskender telefonja előtt még két téves hívás volt. Aztán valaki, aki azt mondta, hogy tudja, rokona Celál úrnak, és a telefonszámát kérdezte. Jelentkezett egy apa, aki a politikába keveredett fiát szerette volna megmenteni, és egy vaskereskedő, aki azt a kérdést tette föl, hogy miért a határozat előtt kell megvesztegetni a bírót, utánuk pedig Iskender: ő is Celált szerette volna elérni. Iskender gimnáziumi osztálytársa volt. Azóta nem találkoztak, ezért gyorsan összefoglalta, hogy mi történt a közben eltelt tizenöt év alatt, gratulált ahhoz, hogy elvette Rüyát, és mint

sokan mások, ő is hozzátette, hogy „ennek végül így kellett történnie". Most egy reklámügynökség producere. Celált egy BBC-s forgatócsoporttal akarja összehozni. - Törökországról szóló programot készítenek, és szeretnék az ország legkülönbözőbb kérdéseiről harminc éve tárcát író Celált is a kamera elé ültetni. -Fölösleges részletességgel adta elő, hogy a televíziósok már politikusokkal, üzletemberekkel és szakszervezetisekkel is beszéltek, de Celált tartják a legérdekesebbnek, és ezért feltétlenül találkozni akarnak vele. -Ne aggódj, én előkerítem neked! - örült, mert így ürügyet talált ahhoz, hogy telefonáljon Celálnak. - Azt hiszem, az újságnál két napja folyamatosan átvágnak - mondta Iskender.- Azért kereslek téged. Állítólag két napja nem volt benn a szerkesztőségben. - Celál néha napokra eltűnik valamelyik titkos isztambuli lakásán úgy, hogy senkinek sem adja meg a címét és a telefonszámát, de biztos abban, hogy Galip meg fogja neki találni. - Ne aggódj! - nyugtatta meg újra. - Majd én előkerítem neked! Estig se találta meg. Egész nap hívta az otthoni és a Milliyet-beh számát, és mindannyiszor elképzelte, hogy amikor Celál fölveszi a telefont, elváltoztatott hangon, valaki másnak a bőrébe bújva fog beszélni vele. („Természetesen rájöttem, barátom, hogy mit akart üzenni a mai írásával!" - készült mondani azon a hangon, amelyen néha, ha mind együtt voltak - Rüya, Celál és ő -, egyes olvasóit és rajongóit a rádiószínházból ismert hanghordozással utánozták.) A szerkesztőségben azonban mindannyiszor ugyanaz a titkárnő ugyanazt a választ adta: „Celál úr még nem jött be." Egész nap a telefonnal küszködött, de csak egyszer volt abban az élvezetben része, hogy valakit sikerült a hangjával meglepnie. Estére járt, amikor abban a reményben hívta fel Hále nénit, hogy nagynénje tudja, hol van Celál. - Galip és Rüya is jönnek! - hívta vacsorára a nagynénje, amiből Galip rájött, hogy már megint összekeverte őket, és azt hiszi, hogy Celállal beszél. - Mit számít - mondta Hále néni, miután rájött tévedésére -, mind az én hálátlan gyerekeim és mind egyformák vagytok. Neked is akartam telefonálni.

Leszidta Galipot, hogy nem keresi, nem telefonál, ugyanazon a hangon, ahogy fekete macskáját, Szenet szokta szidni, amikor a foteleken élesíti a karmait, aztán megkérte, hogy vacsorára jövet menjen be Aláad-din boltjába, és vegyen Vasif japán halai számára haleledelt, mert az európai eledelen kívül nem esznek meg mást, Aláaddin pedig csak az ismerősöknek ad belőle. - Olvasta a mai írását? - kérdezte Galip. - Kiét? - kérdezett vissza a nagynénje szokott makacsságával. - Aláaddinét? Nem. A Milliyetet azért vesszük, hogy a nagybátyád rejtvényt fejtsen, Vasif pedig azzal szórakozzon, hogy mindenfélét kivagdos belőle, és nem azért, hogy a fiunk írásait olvassuk, aztán meg siránkozzunk, hogy mi lett belőle. - A vacsora miatt, kérem, hívja fel Rüyát. Nekem nem lesz időm. - El ne felejtsd! - emlékeztette még egyszer Hále néni a megbízatására és a vacsora időpontjára; azután amiképpen a rádióbemondók, akik mintegy kedvcsinálásképpen, lassan, tagoltan felolvassák a várt mérkőzés jól ismert játékosait, akár a családi vacsorák étlapját, felsorolta a mindig azonos résztvevőket: - Anyád, Suzan nénid, Melih bácsid, ha jön: Celál, természetesen apád, Szén és Vasif meg Hále nénéd - a csapat felsorolását ezúttal nem követte a szokásos köhögésbe hajló nevetés, de hozzátette: - Neked puf-böreket is sütök! - azzal letette a kagylót. Üres szemmel bámult az azonnal megszólaló telefonra. Hále néninek az utolsó pillanatban meghiúsult házassági terve jutott az eszébe, csak a kiszemelt vőlegény fura nevére nem tudott visszaemlékezni. Tornáztatni akarta az agyát, ezért elhatározta, hogy nem veszi fel a telefont, amíg a nyelve hegyén érzett név az eszébe nem jut. Hétszer csöngött a telefon, aztán elhallgatott. Amikor újra megszólalt, Galip épp arra a látogatásra gondolt, amikor Rüyáék Isztambulba jövetele előtt egy évvel a fura nevű vőlegényjelölt nagybátyjával és a bátyjával eljött Hále nénihez leánykérőbe. A telefon megint elhallgatott. Már be is sötétedett addigra, az iroda bútorai elveszítették körvonalaikat. A név még mindig nem jutott eszébe, csak a

kérőnek aznap viselt ijesztő cipője merült fel az emlékezetében. Az arcán rút „aleppói" tályog volt. - Arabok ezek? - kérdezte nagyapa. - Tényleg hozzá akarsz menni ehhez az arabhoz, Hále? Honnan ismer téged? Mielőtt hét óra féle elhagyta volna a már üres irodaházat, egy névváltoztatásért folyamodó ügyfele dossziéjában teljesen véletlenül rábukkant a keresett névre. A nisantasű iránytaxi felé ballagva arra gondolt, hogy nincs olyan elme, amelybe ez az egész hatalmas világ beleférne; egy óra múlva pedig, miközben Ni-§anta§iban a ház felé tartott, az jutott eszébe, hogy az ember a véletlenekben keresi a magyarázatot. Ni§anta§i egyik hátsó utcájában állt a ház, amelynek egyik lakásában Hále néni lakott Vasiffal és Esma ha-nimmal, egy másikban pedig Melih bácsi és Suzan néni (és azelőtt Rüya is). Háromutcányi és ötpercnyi távolságra volt a rendőrőrstől, Aláaddin boltjától és a főúttól, ezért mások talán nem is nevezték volna „hátsó utcának", de a két egymás fölötti-alatti lakásban élők számára ez a sáros mezőből, azután kutas veteményeskertből kövezett útba forduló, majd macskakövessé váló, közömbösen szemlélt utca vagy a semmivel sem érdekesebb szomszédos utcák soha sem számítottak a negyed közepének. Azokban a napokban is, amikor már világosan érezték, hogy nemcsak a földrajzi, hanem a lelki világuk közepét is alkotó főúti házuk lakásait sorban el kell adniuk, és Hále néni kifejezésével „az egész Ni§anta§it uraló épületből" egy elhanyagolt ház bérlakásaiba kell költözniük, majd amikor a képzetükben élő földrajzi szimmetria e távoli és boldogtalan sarkában álló rossz állapotú lakóházban épp csak elhelyezkedtek, talán csak azért éltek olyan sűrűn a „hátsó utca" kifejezéssel, hogy növelve az őket ért csapást, alkalmat találjanak egymás hibáz-tatására. Miután Mehmet Sabit úr (a nagyapa) átköltözött a hátsó utcai lakásba, és leült az új lakásban az utcára néző ablakhoz viszonyítva új, a rádiót tartó nehéz asztalkához viszonyítva régi (a régi házbelinek megfelelő) szögben elhelyezett karosszékébe (amelyiknek egyik lába rövidebb a többinél), talán a holmijukat átszállító lovas kocsi elé fogott csont és bőr lóra is utalva alkalmazta a

mondást: „Hát akkor a ló helyett üljünk át a szamárra, és éljünk itt szerencsésen!" Azzal kinyitotta a rádiót, amelyen már el is helyezték a horgolt terítőn alvó kutyafigurát. Tizennyolc éve már ennek, de amikor este nyolc felé a virágüzleten, a szárítottmag-árus és Aláaddin boltján kívül már minden üzlet lehúzta a redőnyt, Galip a kipufogógáz és a kormozó radiátorok miatt kén- és a lignitszagú rossz levegővel kevert havas esőn át meglátta a ház régi fényeit, és ahogy máskor is, hihetetlennek érezte, hogy a házra és emeleteire vonatkozó emlékei még csak tizennyolc évesek. Nem az utca szélessége vagy helye volt a lényeg - akárha egy időn kívüli múlt idő óta laktak volna egymás alatt-fölött ebben a házban. Ment fölfelé a lépcső változatlan szagában (Celál egyik dühösen fogadott tárcája szerint a szag a világítóudvar, valamint a nedves kő, a penész, az égett olaj és a hagyma szagának keveréke), és úgy pergette maga előtt mindazokat az apró jeleneteket, amelyekkel kisvártatva találkozni fog, mint az olvasó, aki türelmetlenül lapozza végig a sokszor olvasott könyv lapjait. Nyolc óra van, tehát Melih bácsi nagyapa régi karosszékében ül. Maga hozta le a fenti lakásból az újságokat, mintha fent nem olvasta volna őket, talán mert „a lenti lakásban" ugyanaz a hír mást jelenthet, mint fent, vagy mert „még átfutom őket, mielőtt Vasif ösz-szevissza kaszabolja őket az ollójával". Magam arra fogok gondolni, hogy nagybátyám remegő lába hegyén az egész nap ott reszkető szerencsétlen papucs soha meg nem állítható idegességgel és türelmetlenséggel keserűen emlékeztet arra, amire gyerekkoromban is: „Unatkozom, mit csináljak, unatkozom, mit csináljak..." Es hallani fogom, amint Esma hamm, szájában a Yeni Hárman cigarettával, amely soha nem fogja pótolni a régi, filter nélkül Bafrát, terít, mert Hále néni kiűzte a konyhából, hogy zavartalanul süthesse a puf-börekeket, s mintha nem tudná kérdésére a választ, de a többiek tudhatnák, megkérdezi: - Hányan leszünk ma este? Ahogy régen, nagymama és nagyapa, Suzan néni és Melih bácsi a rádió két oldalán ül, szemben velük anyám és apám. Egy ideig

hallgatnak, aztán Suzan néni Esma hamm felé fordul, és reménykedve kérdezi: - Ma este eljön Celál? - Soha nem jön meg az esze - mondja szokás szerint Melih bácsi. Aztán majd hallom, amint apám élvezve, hogy Melih bácsival szemben megvédheti annak unokaöccsét, maga pedig felelősségteljesebb és kiegyensúlyozottabb öcsnek mutatkozhat a bátyjánál, kijelenti, hogy olvasta az újságban Celál egyik legutóbbi írását, aztán ezt az élvezetet még azzal is tetőzendő, hogy okosnak mutatkozik előttem, néhány dicsérő szót ejt Celál valamelyik országos problémával vagy az élet nagy kérdéseivel foglalkozó írásáról (ha Celál hallaná, ő gúnyolódna rajta legelőszőr), esetleg „építő" kritikát gyakorol, anyám bólogat (mert Melih bácsi mérgelődésével szemben ő is kötelességének érzi, hogy Celált megvédje: „Tulajdonképpen jó gyerek, csak..."), aztán látva, hogy apám csatlakozik hozzá, már nem tudom magam türtőztetni, s bár tudom, hogy soha nem fogják Celál írásait annyira érteni és élvezni, mint én, tehát teljesen fölöslegesen, mégis megkérdezem majd: - Olvastátok a mai cikkét? Melih bácsi, annak ellenére, hogy talán éppen ott van előtte kinyitva az újság, ahová Celál írását nyomták, így felel: - Milyen nap van ma? Vagy: -Most már minden áldott nap íratnak vele? Nem olvastam! - Nem tetszik nekem, hogy olyan durva kifejezéseket használ, amikor a miniszterelnökről ír! - vet oda valami értelmetlenséget apám. - Ha a gondolatait nem tiszteli is, az író személyisége iránti tiszteletet meg kell tartani - mondja anyám, amiből az se világlik ki, hogy a miniszterelnöknek, apámnak vagy Celálnak ad-e igazat; Suzan néni pedig, kihasználva a bizonytalanságot, talán így szól: - A franciákra emlékeztet az, amit a halhatatlanságról, a vallástalanságról és a dohányról gondol - s ezzel újra a cigaretta és a dohány témaköre felé tereli a beszélgetést, így aztán, bár még mindig nem derült ki, hogy hány személyre kell teríteni, mintha egy nagy, tiszta lepedőt akarna felhúzni az ágyra,

először az egyik végénél megfogja az abroszt, aztán a másik végét a levegőbe lendíti. - Milyen szép! - nézi szájában a cigarettával Esma hamm, de azután közte és Melih bácsi között megint fellángol a vita: - Látod, a cigarettád már megint kihozta az asztmámat, Esma hamm! - Ha kihozza, Melih bey, akkor szokj le inkább a dohányzásról! Ezen a ponton én elhagyom a szobát. A konyhában a nyers tészta, olvadt fehérsajt és forró olaj szagú füstben, akár egy varázsló, aki magányosan elixírt forral üstjében (hogy ne legyen olajszaga, a haja be van kötve), Hále néni nekem süti a böreket. Talán hogy külön figyelmet, szeretetet vagy egy puszit kapjon tőlem. - Ne szólj senkinek! - mondja, mintha csak le akarna kenyerezni, és egy forró, ropogós böreket dug a szájamba. - Forró? - fogja kérdezni, de könnyekkel a szememben még annyit se tudok kimondani, hogy „Fo-ó!". Onnan átmegyek abba a szobába, ahol kék paplanjukkal takarózva nagymama és nagyapa töltötték álmatlan éjszakáikat. A lábuknál ülve Rüyával azon a paplanon tanultunk a nagymamától rajzolni, számolni és olvasni. Ebbe a szobába költözött haláluk után Vasif kedvenc japán halaival. Most Vasifot és Rüyát fogom ott látni: a halakat nézik együtt, vagy Vasif újságkivágat-gyűjteményét. En is csatlakozom hozzájuk, s mintha csak azért, hogy ne derüljön fény Vasif süketnémaságára, ahogy máskor se szoktunk, jó ideig Rüyával sem szólunk egymáshoz. Később, a gyerekkorunkban kialakított mozdulatok nyelvén előadunk Vasifnak egy jelenetet a televízióban utoljára látott régi filmből, de miután a múlt héten egyikünk sem látott semmi megjeleníthető dolgot, talán Az Operaház fantomjából játsszuk el azt a részt, amely minden alkalommal lázba hozza Vasifot. Aztán a mindenkinél megértőbb Vasif hátat fordít nekünk, vagy kedves halainak nézésébe merül, mi pedig Rüyával egymást nézzük, és akkor én, miután reggel óta nem láttalak, és tegnap este óta nem is beszélhettem veled, megkérdezem tőled: „Hogy vagy?", te pedig, mint mindig, azt feleled: ,Jól!", erre én

végiggondolom, hogy milyen szándékos vagy szándéktalan tartalmak lehetnek a válasz mögött, aztán titkolni igyekezvén, hogy semmi sem jut eszembe, ezúttal, mondjuk, azt kérdezem - mintha nem tudnám, hogy még mindig nem kezdtél bele, amiképpen tervezted, a krimifordításba, csak szunyókáltál a régi detektívregények fölött, amelyeket én képtelen vagyok olvasni: - Mit csináltál ma? Rüya, ma mit csináltál? Egy írásában Celál a hátsó utcákban álló házak lépcsőházainak szagát elemezve más összetevőket sorolt fel: szerinte a legtöbbnek álom-, fokhagyma-, penész-, mész-, szén- és égettolaj-szaga van. - Meg fogom kérdezni Rüyát, hogy ő próbált-e háromszor is telefonálni ma este - gondolta Galip, mielőtt becsöngetett. Hále néni nyitott ajtót. - Hát Rüya hol van? - csodálkozott. - Nincs itt? - kérdezte Galip. - Nem telefonált neki? -Telefonáltam, de nem vette föl. Gondoltam, hogy értesítetted. - Talán fenn van az apjánál. - Nagybátyádék már régen lejöttek. Egy ideig hallgattak. - Biztos otthon van - szólalt meg Galip. - Hazaszaladok érte. - Senki nem vette föl a telefonotokat - mondta Hále néni, de Galip már futott is lefelé. -Jól van, de igyekezz! Esma hamm már süti a bö-rekjeidet. A havas esőt kavaró szél meg-megemelte Galip kilencéves kabátjának szárnyait. (Celál egyik tárcájában ez a kabát is szerepelt.) Már régen kiszámította Galip, hogy ha jól kilép, anélkül, hogy a főútra kimenne, a sötét hátsó utcákon a csukott boltok, a még mindig dolgozó szemüveges szabó, a házmesterlakások, a Coca-Cola- és a nejlonharisnya-reklámok sápadt fényei között a nagybátyjaik és nagynénjeik házától tizenkét perc alatt ér haza. Jól számolt: ugyanazokon az utcákon, ugyanazokon a járdákon menve huszonhat perc alatt ért vissza. Az ajtót nyitó Suzan néninek, majd amikor mind asztalhoz ültek, a többieknek is azt mondta, hogy Rüya megfázott, túl sok antibiotikumot vett be (mindent, amit a

fiókokban talált!), aztán kábult álomba merült, s bár mintha hallotta volna a telefoncsengést, fáradt volt ahhoz, hogy felkeljen, étvágya sincs, de a betegágyból üdvözletét küldi mindenkinek. Tudta, hogy az asztalnál ülők többségében szavai az ágyban fekvő szegény Rüya képét keltik fel, aztán majd egy másik témán rágódnak: a patikáinkban árusított antibiotikumok, penicillinek, köhögés elleni szirupok és pasztillák, értágítók és fájdalmat is csillapító influenza elleni orvosságok és a velük együtt beveendő vitaminok nevei jó sok magánhangzó beiktatásával eltörökösített kiejtéssel és a használati módozatok kitárgyalásával valóban sorban terítékre kerültek. Más alkalommal úgy élvezte volna Galip ezt a konstruktív kiejtési és amatőr orvosi sziporkázást, akár egy jó verset, de a betegágyban fekvő Rüya képe lebegett a szeme előtt: maga sem tudta volna eldönteni, hogy mennyire volt mesterkélt és mennyire volt naivan természetes a látvány. Az még valóságosnak tűnt, hogy a beteg kidugta lábát a paplan alól, hajtűi pedig a lepedőre hulltak, hajkoronája szétterült a párnán; az ágy mellett az orvosságosdobozok, a pohár, a kancsó és a könyvek összevisszaságában azonban máshol látott -egy filmben, amelyet Rüya utánzott, vagy egy gyatrán fordított regényben, amelyet olyan figyelmetlenül olvasott, mint ahogy az Aláaddinnál vásárolt pisztáciát szokta majszolni -, máshonnan másolt látványelemek voltak. Miközben rövid válaszokat adott a „gyöngéd" kérdésekre, elképzelése természetes és másolt elemeit legalább olyan gonddal igyekezett szétválasztani egymástól, amilyennel a detektívregényekből ismert nyomozók dolgoznak. Igen, most (miközben ők az asztalnál ülnek) Rüya biztosan alszik; nem, nem éhes, nem kell, hogy Suzan néni fáradjon és levest főzzön neki; nem kéri azt az orvost se, akinek a szája fokhagyma-, a táskája meg dohányszagot áraszt; bizony, ebben a hónapban sem ment el a fogorvoshoz; igaz, az utóbbi időben Rüya alig megy ki az utcára, folyton otthon ül a négy fal között; nem, ma egyáltalán nem ment el otthonról; a néni látta kinn az utcán? Szóval mégis csak elment közben, de Galipnak nem

mondta; de igen, igen, persze, hogy mondta; tényleg az utcán tetszett látni őt? A gomboshoz ment, lila gombot akart venni, a dzsámi előtt; persze, persze; biztos akkor fázott meg ebben a hidegben; köhögött is, és cigarettázott közben; egy csomag, igen; az arca hófehér volt; Galip nem tudja, hogy milyen fehér az ő arca is; mikor hagynak már fel mindketten ezzel az egészségtelen életmóddal? Kabát. Gomb. Teafőző. Galip nem fog sokat gondolkodni azon, hogy miért ez a három szó jut az eszébe, amikor egy családdal kapcsolatos felmérés során kérdezgetik. Egy barokk dühvel megfogalmazott tárcájában Celál egyszer azt írta, hogy elménk mélységeinek sötét pontjait nem annyira magunkban, mint az érthetetlen nyugati világ pompás regény- és filmhőseiben kell keresnünk, akiket annyira szeretnénk, de sehogy sem tudunk utánozni. (Akkoriban látta Celál a Múlt nyáron, hirtelen című filmet, amelyben Elizabeth Taylor sehogyan se képes Montgomery Clift sötét titkaihoz férkőzni.) Azért, hogy változtasson a témán, Galip előbb azzal akarta kezdeni, hogy „Celál mai tárcáját...", de aztán félve a szokottaktól, más jutott az eszébe: „Jaj, Hále néni, elfelejtettem bemenni Aláaddinhoz!" Mintha narancsszínű csecsemő volna, úgy hozta be ölben Esma hamm a sütőtökből készített édességet. A tetejére a régi édességboltból megmaradt mozsárban tört diót lehet szórni. Negyedszázada fedezte föl Galip és Rüya, hogy ha a mozsártörő vékony szárával megkocogtatják a mozsár szélét, olyan szépen szól, mint egy kis harang. „Ne harangozzatok már, mert szétmegy a fejem!" Istenem, de rég is volt! Úgy tűnt, hogy a dióból „nem fog jutni mindenkinek", Hále néni önfeláldozóan továbbadta a kézről kézre járó tálacskát („én nem kérek"), de azért a végén belenézett az üresen visszaérkező edénybe. Kifakadt, nem is csak a kevés dió miatt: minden pénztelenségért régi kereskedelmi vetélytársaikat tette felelőssé. Be is fogja panaszolni őket az őrsön. Holott mind úgy féltek az őrstől, mint a tűztől. Celál azt írta egyszer, hogy tudat alatti sötét pontunk az őrs. Utána jött egy rendőr az őrsről, és az ügyészségre szóló idézést hozott számára. Megszólalt a telefon.

Galip apja a legkomolyabb arcával szólt bele. Az őrsről telefonáltak - gondolta Galip. Az apja végig az egész beszélgetés alatt olyan üres tekintettel nézett a tárgyakra (sovány vigaszként ugyanolyan volt itt is a tapéta, mint a régi házukban: borostyánlevelek között lehulló zöld pöttyök) és az asztal körül ülőkre (Melih bácsit köhögőroham kapta el, a süket Vasif mintha a beszélgetést hallgatta volna, Galip anyjának a haját végre sikerült ugyanolyan színűre festeni, amilyen a szép Suzan nénié volt), hogy Galip, akárcsak a többiek, a párbeszéd felét követve próbálta kitalálni, hogy ki lehet a párbeszéd nem hallható felének szereplője. - Nincs itt, kérem, nem jött ide. On kicsoda?... Köszönöm... A nagybátyja vagyok. Sajnos nincs itt nálunk. - Rüyát keresi valaki - gondolta Galip. - Celált keresték - mondta az apja elégedetten, miután letette a telefont. - Egy idős hölgy, egy rajongója. Nagyon tetszett neki az újságban megjelent írása. Celállal akart beszélni; a címét, telefonszámát kérdezte. - Melyik írása? - kérdezte Galip. - Tudod, Hále, furcsa, de a hangja a tiédre hasonlított! - Nincs természetesebb, mint hogy a hangom hasonlít egy idős hölgyére - mondta Hále néni, de aztán tüdőszínű nyaka hirtelen olyan hosszúra nyúlt, mint egy libáé. - De az enyém biztos, hogy nem olyan! - Milyen olyan? - Az a hölgy reggel is telefonált, de a hangja inkább olyan, mint egy boszorkányé, aki megpróbál hölgy- ként beszélni. De leginkább olyan, mintha egy férfi akarná egy öregasszony hangját utánozni. Galip apja azt kérdezte, hogy honnan tudta meg az idős hölgy a telefonszámukat. Hále nem kérdezte meg? - Nem - mondta Hále néni -, nem tartottam szükségesnek. En már semmin sem csodálkozom, amióta Celál kiteregeti a szennyesünket az újságban; arra gondoltam, hogy valamelyik velünk gúnyolódó írása végére még a telefonszámunkat is odabiggyesztette, hogy a kíváncsi olvasók még jobban szórakozzanak. Ha arra gondolok, hogy mennyi szomorúságot

okozott megboldogult anyámnak és apámnak, már nem is csodálkozom azon, hogy kiadja a telefonszámunkat az olvasók szórakoztatására; legföljebb az lepne meg, ha kiderülne, hogy évek óta utál bennünket. - Azért utál, mert kommunista - szólt bele Melih bácsi, s miután sikerült a köhögést elfojtania, diadalmasan rágyújtott. - A kommunisták rájöttek, hogy se a munkásokat, se a népet nem tudják félrevezetni, ezért a katonákat akarták rászedni, és a janicsárok módszereivel egy bolsevik forradalmat akartak rendezni. Vér- és gyűlöletszagú tárcáival Celál ennek az elképzelésnek vált az eszközévé. - Ezt talán már mégse - mondta Hále néni. - Tudom, mert Rüya mondta nekem - nevetett fel Melih bácsi, de most nem köhögött. - Felült annak az ígéretnek, hogy egy katonai puccs után alakítandó török típusú bolsevik janicsár rendszerben külügyminiszter vagy párizsi nagykövet lesz, ezért már el is kezdett franciául tanulni. Először még örültem is, hogy az amúgy teljesen alaptalan forradalmi elképzelésekig nek hála az én, ifjúkorában mindenféle léhaságokba keveredő fiam, aki nem tanult semmilyen nyelvet, legalább tudni fog franciául, de amikor már túl messzire ment, megtiltottam Rüyának, hogy találkozzon vele. - Soha semmi ilyesmi nem történt, Melih! - szólt bele Hále néni. - Rüya és Celál mindig is keresték egymást, találkoztak; nem is mint mostohatestvérek -mint édestestvérek, úgy szerették egymást. - Igen, igaz. Bizony én elkéstem. Miután a török népet és a hadsereget nem volt képes, a húgát vezette félre. Még Rüyából is anarchista lett. Ha Galip fiam nem szakította volna ki abból a bandából, abból a patkányfészekből, most nem otthon, a betegágyban, hanem ki tudja, hol tartózkodna... Mindenki a szegény, ágyban fekvő Rüyára gondolt; Galip a körmeit bámulta, és azon gondolkodott, hogy nagybátyja vajon fog-e valamit hozzátenni a két-három havonként előszámlált listájához. - Talán már börtönben volna, mert ő nem olyan elővigyázatos, mint Celál - kezdte Melih bácsi, és mit se törődve az „Isten

mentsen!"-féle közbeszólásokkal, izgatottan sorolta tovább. - Lehet, hogy Celállal együtt már régen azok közé a gazemberek közé keveredett volna. Szegény kislány a riportkészítés ürügyén a beyoglui gengszterek, heroingyártók, mula-tóbeli vagányok, kokainmániás fehéroroszok léha csapatához csapódott volna. Az aljas vágyaikat kielégítendő Isztambulba érkező angolok, a birkózókról szóló sorozatok és a birkózók iránt érdeklődő homoszexuálisok, a törökfürdők világába merülő amerikai nők, szélhámosok, filmcsillagok (akik Európában nemhogy művésznek, még prostituáltaknak se lettek volna jók), függelemszegés vagy az adósságok miatt lefokozott tisztek, szifilisztől rekedt, férfias hangú énekesek, magukat úrinőknek képzelő külvárosi nőszemélyek között kellett volna keresnünk a lányunkat. Mondd meg neki, hogy vegyen be Isteropiramist. - Tessék!? - riadt fel Galip. - A legjobb antibiotikum az influenza ellen. Beko-zim Forttal kell bevenni. Hatóránként. Most hány óra? Felébredt már? Suzan néni azt mondta, hogy Rüya ebben az órában biztosan alszik. Galip, akárcsak a többiek, az ágyában alvó Rüyára gondolt. - Nem - mondta Esma hamm, miközben gondosan összehajtogatta a szerencsétlen, pecsétes abroszt, amelynek széleibe a nagyapától öröklött rossz szokással evés után beletörülték a szájukat -, nem engedem, hogy ebben a házban rosszat mondjanak az én Celá-lomra. Nagy ember lett belőle. Melih bácsi szerint ötvenöt éves fia éppen emiatt nem keresi hetvenöt éves apját; nem árulja el senkinek, még az apjának, de még nagynénjének, Halénak sem, aki pedig mindig elsőként bocsát meg neki, hogy hol lakik. Ne tudja őt elérni senki a családból. A telefonszámát sem árulja el, de még a telefonzsinórt is kihúzza a falból. Galip félve gondolt arra, hogy Melih bácsi szemében, ha nem is a fájdalomtól, csak megszokásból, néhány erőnek erejével kisajtolt könnycsepp fog megjelenni. De nem ez, másvalami történt, amitől szintén tartott: elfelejtve, hogy huszonkét évnyi korkülönbség van közöttük, újra elmondta, hogy szerette volna, ha Celál helyett

olyan fia lett volna, mint Galip, olyan okos, megfontolt, nyugodt... Huszonkét éve hallotta először ezeket a szavakat (tehát amikor Celál annyi idős volt, mint most ő). Borzasztó hirtelenséggel nyúlt meg akkortájt, kezelába rémes ügyetlenséggel mozgott. Elképzelte, hogy megvalósul nagybátyja kívánsága, megszabadul a színtelen, unalmas családi vacsoráktól, amelyeken mindenki az ebédlőasztalt körülvevő falakon túlra, egy végtelen pontra szegzi tekintetét (Anya: Maradt a déli olívaolajos zöldségből. Adjak? Galip: Mmmmm, nem kérek. Anya: És te? Apa: Mit én?), és minden este Suzan nénivel, Melih bácsival és Rüyával vacsorázhat. Más szédítő dolgok is jutottak az eszébe: a szép Suzan néni lenne az anyja (jobb is volna), akit néha kék hálóingben látott, amikor vasárnap reggelenként Rüyá-hoz fölment játszani (titkos átjárót például), Melih bácsi volna az apja, akinek imádta az ügyvédi praxisáról meg az Afrikáról szóló történeteit (jobb is volna), s mivel egyidősek Rüyával, ikertestvérek volnának, de ezen a ponton megállt az esze, ha a további ijesztő következményekre gondolt. Galip elmondta, hogy a BBC televíziósai keresik Celált, de nem találják, ám a közlés várakozása ellenére sem lobbantotta fel újra a Celál címeire és telefonszámaira vonatkozó megjegyzéseket és a vitát, hogy miképpen lehetne megtalálni az Isztambul legkülönbözőbb negyedeiben lévő lakásaiban. Valaki azt mondta, hogy esik a hó, erre fölálltak az asztaltól, s mielőtt elfoglalták volna helyüket megszokott karosszékeikben, a visszakézzel félretolt függöny hideg sötétségéből nézték az utcán megülő friss havat. Hangtalan, tiszta hó. (Egy jelenet ismétlése, amelyet Celál nem a „régi ramazánesték" iránti nosztalgiával, sokkal inkább gúnyolódva írt le olvasóinak.) Galip követte a saját szobájába visszavonuló Vasifot. Vasif az ágy szélére ült, Galip vele szembe. Vasif beletúrt ősz hajába, majd az ujjait a válla irányába mozgatta: Rüya? Galip öklével ráütött a mellére, aztán úgy köhögött, mintha meg akarna fulladni: beteg, köhög! Aztán egymásra tett kezeivel párnát formázott, és ráhajtotta a fejét: fekszik. Vasif óriási

kartondobozt húzott elő az ágya alól: válogatás volt az ötven év alatt összegyűjtött újságkivágatokból - talán a legjobbak. Galip leült mellé. Ugy nézték a dobozból véletlenszerűen előhúzott képeket, mintha Rüya ott ült volna Vasif másik oldalán, mintha együtt nevetgélnének, miközben Vasif mutogatja kincseit: egy behabozott arccal mosolygó híres futballistát, aki egy borotvakrémet reklámozott, később egy szögletből fejelés után meghalt agyvérzésben; egy iraki vezető, Kászim véres egyenruhában pihenő holtteste a katonai puccs után; egy kép a hírhedt §isli téri gyilkosságról (egy féltékeny tiszt, aki már nyugállományban, húsz évvel később jött rá, hogy megcsalták, napokig követte a szoknyavadász újságírót, majd lelőtte a kocsiban mellette ülő fiatal feleségével együtt - meséli Rüya a rádiószínház színészeinek hanghordozásával); Menderes miniszterelnök az áldozati ünnepre szánt tevével, mögötte a tudósító Celál is meg a teve is más irányba néz. Galip épp fel akart állni, hogy hazamenjen, amikor észrevette Vasif kezében Celál két régi írását: „Aláaddin boltja", illetve „A hóhér és a síró arc". Jó lesz az előtte álló álmatlan éjszakára! Nem kellett túl sok mutogatás ahhoz, hogy Vasif kölcsönadja őket. Megértéssel fogadták, hogy nem akar Esma hamm kávéjából inni: úgy látszik, már tartósan kiült az arcára az „otthon betegen fekszik a feleségem" kifejezés. A nyitott ajtóban állt, még Melih bácsi is azt mondta, hogy csak menjen; Hále néni lehajolt a havas utcáról visszatérő Szénhez, a többiek bentről kiabálták utána újra: - Mondd meg, hogy jobbulást kívánunk! Jobbulást kívánunk! Rüyát üdvözöljük! Add át üdvözletünket! Hazafelé menet Galip a szemüveges szabóval találkozott, aki épp akkor engedte le a redőnyt. Az utacai lámpa fénykörében (karimájáról apró jégcsapok lógtak lefelé) üdvözölték egymást, majd együtt indultak hazafelé. -Jó sokáig maradtam - mondta a szabó, talán csak hogy megtörje a havas csendet -, a feleségem már vár otthon. - Hideg van - jegyezte meg Galip.

Lábuk alatt csak a hó ropogott, amíg a sarkon álló házukig nem értek, s fel nem tűnt a sarokra néző hálószoba éjjeli lámpájának halvány fénye. A sötétben szállingózott a hó. Ahogy Galip hagyta, a szalonban le volt oltva, az előtérben viszont égett a villany. Először is teavizet tett oda, azután levette és felakasztotta a kabátját. Bement a hálószobába, és átnedvesedett zoknija helyett szárazat húzott. Végül az étkezőasztal mellett újra elolvasta Rüya búcsúlevelét. Az asztalon heverő, zöld tollal írt levél még annál is rövidebb volt, mint ahogyan emlékezett: mindössze tizenkilenc szó. Negyedik fejezet ALÁADDiN BOLTJA „Ha követtem el hibát, akkor azt, hogy eltértem a témától." Biron Pa§a „Pittoreszk" író vagyok. A szótárakban is megnéztem, mégsem értem egészen pontosan, hogy mit jelent a szó, a hangulatát mégis szeretem. Mindig más dolgokról szerettem volna írni: lovas testőrökről, háromszáz évvel ezelőtti seregekről, melyek egy sötét, párás reggelen egy sík terület két szélén készülnek arra, hogy egymásnak essenek, boldogtalanokról, akik téli éjszakákon szerelmi históriákat mesélnek egymásnak, meg azoknak a szerelmeseknek a véget nem érő történeteiről, akik a sötét városokban erednek a titkok nyomába, de Allahtól csak ezt a rovatot kaptam; itt pedig, kedves olvasóim, másféle történeteket kell Önöknek elővezetnem. Ez van, mindkét félnek ezt kell szeretnie. A magam részéről nem is panaszkodnék, ha emlékezetem kertjében nem venném észre a kiszáradás jeleit, de ahányszor kezembe veszem a tollat, egyszerre jelennek meg képzeletemben olvasóim, akik mind várnak tőlem valamit, meg a pusztuló kertben előlem menekülő emlékek nyomai. Az emlék helyett csak a nyomával találkozni olyan, mintha végképp eltávozott hűtlen kedvesünknek a karosszékben hagyott nyomát néznénk könnyesen. így határoztam el, hogy Aláaddinnal fogok beszélni.

- Nem lesz bajom belőle? - kérdezte fekete szemeit nagyra kerekítve, amikor szóltam, hogy írni akarok róla az újságban, de előtte beszélni szeretnék vele. Mondtam, hogy semmi baja nem lesz belőle. Meséltem arról, hogy milyen szerepet játszott a ni§an-tasibeli boltja a családunk életében: az apró üzletben árult ezernyi, talán tízezernyi féle áru színeivel és illataival elevenen él mindannyiunk emlékezetében. Elmondtam, milyen türelmetlenül várták az otthon, betegágyban fekvő gyerekek, hogy az anyjuk ajándékkal térjen meg Aláaddin boltjából: játékot (ólomkatonát), könyvet (A vörös hajú gyereket) vagy képregényt (Kino-va feltámadásának tizenhetedik folytatását) hozzon nekik. A környék iskoláiban sok ezer gyerek várta a kicsöngetést. Képzeletükben már régen megszólalt a csengő, és ők már ott voltak a boltban, hogy nápolyit vásároljanak, s lestek, hogy milyen kép: futballistáé (Metin a Galatasarayból), birkózóé (Hamit Kaplan) vagy filmcsillagé (Jerry Lewis) fog előkerülni belőle. Beszéltem arról is, hogy azok a régi lányok, akik kis üveg acetont vásároltak, hogy lemossák a körömlakkot, mielőtt az esti művészeti iskolába mentek, évek múltán egy unalmas házasság unalmas konyhájában gyerekek és unokák között távoli mesevilágnak érzik Aláaddin boltját, ha boldogtalanságukban első szerelmeikre gondolnak vissza. Egy ideje már ott ültünk nálunk, egymással szemben. Elmondtam neki az évekkel korábban az ő üzletében vásárolt zöld golyóstoll és egy rosszul fordított krimi történetét: ez utóbbinak a végén kedves hősöm élete végéig nem csinált mást, mint ezeket a detektívregényeket olvasta. Elárultam, hogy a történelmünk, sőt egész Kelet történelmének megváltoztatása céljából államcsínyre készülő hazafias tisztek és újságírók közül ketten az első történelmi ülés előtt itt találkoztak az ő boltjában. Estefelé történt, Aláaddin (persze mit se tudva az ügyről) a mennyezetig emelkedő könyv- és dobozoszlopok alatt roskadozó pult mögött olykor-olykor ujját nyálazva a másnap visszaadandó újságokat és folyóiratokat számolta. Beszéltem arról, hogy a kirakatába és a bejárat előtti gesztenyefa vastag törzsére kiakasztott folyóiratok lapjain

pózoló hazai és külföldi meztelen szépségek úgy sétafikáltak a járdán gondolataikba mélyedve baktató magányos férfiak álmaiban, akár Az ezeregy éjszaka meséiben a telhetetlen rableányok és szultánfeleségek. Ha már Az ezeregy éjszaka meséire terelődött a szó, elmondtam azt is, hogy a szóban forgó történetet valójában nem is mesélték az ezeregy éjszaka egyikén sem, csak amikor kétszázötven évvel ezelőtt Antoine Galland Nyugaton először kiadta a könyvet, valahogy beügyeskedte a lapjai közé. Valójában a történetet Galland-nak nem Seherezádé, hanem egy általa Hannaként emlegetett keresztény mesélte; ez a Hanna pedig eredetileg egy Yohanna Diyab nevű aleppói tudós volt, története viszont török történet, amely a benne szereplő kávés részlet tanúsága szerint Isztambulban játszódhatott. Még azt is hozzátettem, hogy valójában az ember sohasem tudhatja, hogy mi egy történet eredete, és mi az élet eredete. Arról beszéltem, hogy valójában mindent elfelejtettem, mindent elfelejtettem, mindent elfelejtettem. Arról beszéltem, hogy valójában öreg, boldogtalan, elviselhetetlen és magányos vagyok, és hogy meg akarok halni. Meg arról, hogy a Ni§anta§i térről az esti forgalom zaja, a rádióból pedig az embert keserű könnyhullatásra indító zene hallatszik. És elmondtam, hogy valójában egész életemben történeteket meséltem én is, ezért mielőtt meghalok, szeretném hallani Aláaddintól minden elfelejtett dolog, a boltjában lévő kölnisüvegek, okmánybélyegek, gyufacímkék, nejlonharisnyák, képes levelezőlapok, színészképek, szexológiai évkönyvek, hajtűk és imakönyvek történetét. Mint minden irreális történetbe keveredő reális személyben, Aláaddinban is működött a világ határait feszegető és a szabályok átlépésére késztető természetes logika. Kijelentette, hogy örül a boltja iránti érdeklődésnek. Harminc éve dolgozik a sarkon napi tizennégy órán keresztül nyüzsgő forgalmat bonyolító üzletében, és vasárnap délutánonként, mialatt mindenki a futballmeccset hallgatja a rádióban, ő fél háromtól fél ötig otthon alszik. Elmondta, hogy valójában más a neve, de ezt a vevői nem tudják; meg azt, hogy csak a Hürriyetet olvassa. A boltjában szó se lehet politikai találkozóról, hiszen

épp szemben van a Tesyikiye őrs, de különben sem érdekli a politika. Az sem igaz, hogy az ujját nyálazva számolja a lapokat, de az se, hogy a boltjában bármi legendás vagy mesés volna. Kisebb-nagyobb félreértések miatt panaszkodott: néhány szegény öreg például azért csődült be izgatottan a boltjába, mert a kirakatba kirakott műanyag játék órákat valódinak vélték, és megörültek, hogy milyen olcsók. Voltak, akik azért csaptak lármát - mintha legalábbis maga Aláaddin rendezné a nemzeti sorsjátékot -, mert a saját kezükkel választott sorsjeggyel nem nyertek semmit. Bár nem az előállító, csak az eladó volt, őt hibáztatta egy nő, akinek lefutott a harisnyáján a szem, egy anya, akinek a török gyártmányú csokoládétól hámlani kezdett a bőre, és egy olvasó, akinek nem tetszett az újság politikai állásfoglalása. Arról sem ő tehetett, hogy egy dobozból nem kávé, hanem kávészínű cipőpaszta került elő. Arról sem, hogy egy török gyártmányú elem az érzéki hangú Emel Sayin egyetlen dala után koromfekete levet eresztve tönkretette a tranzisztoros rádiót. Arról sem, hogy egy iránytű, akárhová vitték is, észak helyett mindig a Te§vikiye őrs felé mutatott. Es arról sem, hogy egy bafrás dobozban egy álmodozó munkáslány szerelmes levele lapult. A cigarettásdobozt megvásárló szobafestőinas azonban boldogan táncolva jött visz-sza, kezet csókolt Aláaddinnak, a lány nevét és címét tudakolta, s arra kérte, hogy legyen tanú az esküvőjén. A bolt Isztambul egykori „legjobb" negyedében működik, de a vevők mégis képesek meglepni. Csodálkozott a nyakkendős urakon, akik képtelenek voltak megtanulni, hogy mi a sor, s néha nem is állta meg, hogy rá ne kiabáljon azokra, akik képtelenek voltak a sorukat kivárni. Valahányszor feltűnt a sarkon a busz, legalább három-négy ember rontott be az üzletbe olyan kétségbeeséssel, mintha legalábbis rabló mongol seregek közelednének, s ,Jegyet, jegyet, gyorsan jegyet!" kiáltással taszigáltak félre mindenkit, úgyhogy abba is hagyta az autóbuszjegyek árusítását. Látott negyven éve együtt élő házasokat, akik összevesztek a sorsjegy kiválasztása közben, kifestett asszonyokat, akik harmincféle szappant szagoltak végig, mielőtt egyet megvettek, nyugállományba vonult

tiszteket, akik végigpróbálták az egész készletet, mielőtt megvásároltak egy sípot, de megszokta őket, már föl se vette a dolgot. Nem törődött már a háziasz-szonnyal, aki azt kifogásolta, hogy egy új fotóregénynek miért nincs meg az egyik tizenegy évvel korábbi száma, sem a kövér úrral, aki bélyegvásárlás előtt megnyalta a hátoldalt, hogy milyen az íze, sem a hentes feleségével, aki azért hozta vissza dühösen másnap a krepp-papír szegfűt, mert nem volt illata. Keményen megdolgozott a boltért. Eveken keresztül maga kötötte be a régi Texas- és 7ow7«/.r-köteteket. Ma is hajnalban kel, amikor még az egész város alszik, kisöpri az üzletet, az ajtóra és a gesztenyefára kicsipe-szeli az újságokat és képeslapokat, és kirakja az újdonságokat a kirakatba. Ha a vásárlók keresték, végigjárta az összes üzletet, tűvé tette a várost a legképtelenebb árukért is (játék balerina, amelyik forog, ha a mágneses tükörhöz közelítik, háromszínű cipőfűző, gipszből készült apró Atatürk-szobor, amelynek kék körtécskék világítanak a szemében, holland szélmalom formájú ceruzahegyező, „Kiadó lakás" és „A könyörületes és megbocsátó Allah nevében" táblák, fenyőaromás rágógumik, amelyekből egytől százig számozott madárképek kerültek elő, kizárólag a fedett bazárban kapható rózsaszínű dobókocka, Tarzan- és Barbarossa-mat-ricák, a labdarúgócsapatok színeiből varrt kapucnik -ő is tíz évig viselt egy kéket -, vaspálca, amelynek az egyik vége cipőhúzó, a másik meg üvegnyitó); és nem mondott nemet a legelképesztőbb kívánságra sem (Van abból a rózsavízillatú kék tintából? Éneklő gyűrű nincs maguknál?); abból indult ki, hogy csak kapható valahol, ha keresik, tehát azt mondta, hogy másnapra hozat, bejegyezte a füzetébe, s mint egy utazó, aki a város titkainak felfedezésére indul, a nyakába vette a várost. Voltak időszakok például, amikor a fotóregények, a képes cowboytörténetek vagy az üres tekintetű helyi sztárok fényképei fáradság nélkül is jól hoztak a konyhára, mint ahogy azok a hideg, unalmas napok is, amikor a cigarettához, kávéhoz csak a feketepiacon vagy sorállás árán lehetett hozzájutni. A boltból nézvést az utcán hömpölygő tömegben nem nagyon

lehetett megítélni az embereket, „...olyan... olyan nem is tudom, milyenek". Bár különbözőknek látszottak, érthetetetlen módon előfordult, hogy az égvilágon mindenki zenélő cigarettásdobozt akart vásárolni, aztán meg a Japánból érkező kisujjnyi töltőtoll lett a sláger, hogy a következő hónapra már megfeledkezzenek erről is, s a pisztoly formájú öngyújtók iránt támadt olyan kereslet, hogy Aláaddin alig győzte kielégíteni. Ezt a műanyag szipka divatja követte: fél éven keresztül egy perverz tudós élvezetével figyelték a dohányosok cigarettájuk undorító kátrányos üledékét az átlátszó szipkákban. Elmúlt ez is, s ekkor bal- és jobboldaliak, vallásosok és ateisták a legkülönbözőbb méretű és színű olvasókat vásárolták meg Aláaddinnál: mindenütt olvasók szemeit pergették. Elzúgott ez a vihar is, s még mielőtt Aláaddin a megmaradt olvasókat visszaadhatta volna, az álmok jöttek divatba: ezúttal a kis álomfejtő könyvecskékért álltak sorban a bejáratnál. Jött egy amerikai film, és mindenki sötét napszemüvegben járt; megjelent valami az újságban, és a nők egy ajakkrémet, a férfiak az imámok által viselt kis fejfedőt keresték - ezek az igények érthetetlenül gyorsan, akár a pestis, úgy terjedtek. Miért akart ezernyi, sőt tízezernyi ember ugyanabban a percben a rádió vagy a fűtőtest tetejére, az autó hátsó ablakába, a szobájába, író- vagy munkaasztalára fából faragott kis vitorlást helyezni? Mivel magyarázandó, hogy anyák és gyermekek, férfiak és nők, öregek és fiatalok mind ugyanazzal az ellenállhatatlan vággyal akarták a falra vagy az ajtóra kirakni ugyannak a könnyes szemű, európai kinézetű gyereknek a képét? Ez a nemzet, ezek az emberek mind... olyan... „furcsák" - próbálgattam a szót, amelyet Aláaddin keresett: „érthetetlenek", sőt „ijesztőek"; mert a szavak megtalálása nem az övé, az én dolgom volt. Aztán hallgattunk egy darabig. Később, amikor az évekkel ezelőtt árusított bólogató fejű kis műanyag kacsákról, a meggylikőrrel töltött és középütt egy meggyszemet is rejtő régi csokoládékról beszélt, meg arról, hogy hol lehet a legjobb és legolcsóbb léceket kapni a sárkánykészítéshez, megértettem, hogy Aláaddin és kuncsaftjai között olyan kapcsolat alakult ki, amelyet ő maga sem tudna

elmagyarázni. Egyaránt szerette a kislányt, aki a nagyanyjával jött a boltba, s csörgőt vásárolt, meg a pattanásos fiút, aki felkapott egy francia képeslapot, és a lap közepére fűzött meztelen nőt lesve próbált észrevétlenül a bolt sarkában elélvezni. Szerette azt a szemüveges banktisztviselőnőt, aki megvette a regényt a hollywoodi sztárok hihetetlen élettörténeteivel, éjjel kiolvasta, és másnap visszahozta azzal, hogy ez megvan neki otthon. Meg azt az öreget is, aki külön megkérte, hogy a Koránt olvasó lányt ábrázoló posztert olyan újságpapírba csomagolja, amelyen nincs kép. Tartózkodó volt ez a szeretet: talán megértette az anyát és a lányát, akik a divatlapból kiemelt szabásmintát, mint egy térképet, úgy terítették szét a bolt közepén, és nekiálltak szabni; a gyerekeket, akik már a boltban egymásnak estek, s azonmód össze is törték az új játék tankjaikat; ugyanakkor úgy nézett azokra, akik toll alakú zsebámpát vagy koponyás kulcstartót kerestek, mintha egy számára ismeretlen és érthetetlen világból küldenének jeleket. Miféle titok megnyilvánulásának tekintse azt az embert, aki egy havas téli napon az iskolai házi feladatokhoz használt „téli látkép" helyett mindenáron „nyári látképet" akart vásárolni? Egyszer késő este, amikor már be akarta zárni az üzletet, két sötét alak olyan gyöngéd és gyakorlott mozdulatokkal fogta kézbe a kész ruhákba öltöztetett, karjukat föl-le mozgató, különböző nagyságú játék babákat, ahogy az orvosok az igazi csecsemőket, s szinte elbűvölve nézték, ahogy a rózsaszín teremtmények lehunyták és felnyitották a szemüket, egy üveg rákival együtt be-csomagoltattak egy babát, aztán eltűntek az ijesztő sötétségben. Sok efféle dolog után, mostanában álmában is látja a műanyag tasakokban, illetve dobozokban árult babákat, amint zárás után lassan kinyitják, majd lehunyják a szemüket, és nő a hajuk. Talán szerette volna megkérdezni tőlem, hogy mit jelenthet ez, de hirtelen rádöbbent, hogy túl sokat beszélt, és a kelleténél jobban terhelte a világot a saját gondjaival, így a honfitársainkra jellemző bánatos és tehetetlen hallgátasba merült. Mind a ketten tudtuk, hogy ezúttal hosszabb csend következik.

Jóval később, amikor úgy távozott Aláaddin tőlünk, mintha bocsánatot kérne, azt mondta, hogy én jobban értek hozzá, írjak meg mindent úgy, ahogy gondolom. Lehet, hogy egyszer majd írok is azokról a babákról és az álmainkról, kedves olvasóim. Ötödik fejezet EZ GYEREKSÉG „Az ember megindokolja, ha elhagy valakit. Megmondja. Lehetővé teszi a másiknak, hogy válaszoljon. Nem lehet csak úgy elmenni. Nem, ez gyerekség." Marcel Proust Tizenkilenc szavas búcsúlevelét azzal a zöld golyóstollal írta, amelynek Galip kívánságára mindig a telefon mellett kellett lennie. A toll nem volt ott, és a későbbi keresgélések során sem találta meg a lakásban, ezért arra jutott, hogy Rüya, mielőtt kilépett volna az ajtón, az utolsó pillanatban írta a levelet, majd arra gondolt, hogy szüksége lehet rá, és bedobta a tollat a kézitáskájába. Kedvenc kövér töltőtolla viszont -amelyet szívesen használt, ha ezer évben egyszer nagy igyekezettel levelet írt valakinek (ezeket a leveleket soha nem fejezte be, ha befejezte, nem tette borítékba, de ha betette is, nem adta postára) - ott volt a helyén a hálószobabeli fiókban. Megszakításokkal ugyan, de hosszú időt töltött Galip azzal, hogy rájöjjön, melyik füzetből tépte ki Rüya a lapot a levél megírásához. Az éjszaka múló óráiban a levél papírját összehasonlította azoknak a füzeteknek a lapjaival, amelyeket Rüya Celál tanácsára a maga múltjának kis múzeumaként használt régi szekrény fiókjaiban tartott: volt ott elemi iskolai számtanfüzet, amelyben hat garasával számolták a tojás tucatját, imádságos füzet, amelyet a hittanórán kellett vezetnie, és amelynek a hátlapjára unalmában a horogkeresztek mellé a kancsal hodzsa karikatúráját is rárajzolta; egy irodalomfüzet (talán a Szépség és Szerele?nre számított a vizsgán) a margókon szoknyamodellekkel meg nemzetközi filmcsillagok, jóképű török sportolók és popsztárok neveivel. Sokszor kutatta még át a fiókokat, az ugyanazokat az asz-szociációkat keltő dobozok

mélyét, az ágy alját és Rüya zsebeit, amelyek mintha régi illatukkal azt akarták volna vele elhitetni, hogy semmi sem változott. Nem sokkal a reggeli imára hívó müezzinszó után tekintete újra a régi szekrényre tévedt, szinte oda se figyelve belenyúlt, és a kezébe akadt a füzet! A korábban már átlapozott füzetből (nem figyelte meg kellőképpen a benne lévő képeket és írásokat: például a május 27-i katonai puccsot a hadsereg azért szervezte, mert a kormány tönkretette az erdőket, egy hidrarajz pedig a nagymama tálalóján álló vázára emlékeztette) kegyetlen kapkodással szakították ki a középső lapot. Ez a kegyetlen kapkodás - akárcsak az éjszaka folyamán megfigyelt összes apró momentum, a dominókockákhoz hasonló módon egymásra épülő asszociációkhoz és apró felfedezésekhez hasonlóan - nem több, mint egy újabb eredménytelen részlet... Egy asszociáció: sok-sok éve Rüyával ugyanannak az osztálynak ugyanabban a padjában ültek, és a ronda történelemtanár váratlan „Vegyetek elő papírt, tollat!" felkiáltással dermesztette az osztályt a dolgozatírás félelmének csöndjébe, a füzetekből kapkodva kiszakított lapok hangját azonban nem bírta elviselni. „Ne szaggassátok szét a füzeteiteket! - reccsentett rájuk. - írólapot kérek. Aki rongálja a nép vagyonát, szétszakítja a füzetét, az nem török! Az gazember, és nullást adok a dolgozatára!" Adott is. Egy apró felfedezés: az érthetetlen szünetekkel működésbe lépő frizsidermotor zúgásával meg-meg-szakított éjféli csöndben, amikor már ki tudja, hányadszor túrta fel a ruhásszekrény alját, Rüya olajzöld, magas sarkú cipői mellett Galip meglátott egy detektívregényt. Első pillantásra nem is keltette fel a figyelmét, hiszen tele volt velük a ház, keze azonban az éjszaka folyamán hozzászokott ahhoz, hogy mindenhez hozzányúljon, amit csak talál a szekrények mélyén és a fiókok sarkaiban. Most tehát szinte automatikusan lapozni kezdte a fekete könyvet, címlapján egy hatalmas szemű, gonosz kis bagollyal. Egyszerre csak egy csinos, meztelen férfinak egy jó minőségű papírra nyomott képeslapból kivágott képére bukkant. Ösztönösen összehasonlította a férfi nyugalmi állapotban lévő nemi szervének nagyságát a magáéval. „Biztos

egy Aláaddinnál vásárolt külföldi lapból vágta ki!" - gondolta közben. Egy asszociáció: Rüya tudja, hogy Galip ki nem állja a krimiket, tehát hozzájuk se nyúl. Nem volt képes abban a sajátjuktól egészen idegen, művi világban időzni, ahol az angolok biztosan százszázalékosan angolok, a kövérek nagyon kövérek; beleértve az elkövetőket és az áldozatokat is, minden és mindenki valami nyomot vagy támpontot jelent, mert az író erőnek erejével azzá alakítja őket. („Csak az időt töltöm velük!" - mondogatta Rüya, az Aláaddinnál a detektívregényekkel együtt vásárolt pisztáciát vagy mogyorót ropogtatva.) Galip egyszer azt mondta neki, hogy csak akkor volna képes egy detektívregényt elolvasni, ha maga az írója se tudná, hogy ki a gyilkos. Akkor a tárgyakat és a szereplőket az író nem kényszerítené nyomok és kitalációk szülte támpontok szerepébe; a krimiíró fantáziája helyett legalábbis a való életet próbálnák utánozni. Rüya - aki jobb regényolvasó volt Galipnál - erre azt kérdezte, hogy mi szabna gátat egy ilyen regényben a részletek bőségének. A részletek a regényekben ugyanis mind valami célt szolgálnak. Részletek: mielőtt Rüya elment volna otthonról, bőségesen fújt a használókat egy óriási csótánnyal és három kis futrinkával ijesztő rovarirtóból a vécébe, a konyhába és a folyosóra. (Még mindig érezni a szagát.) Bekapcsolta az úgynevezett „elektromos autogejzir"-üket (talán szórakozottságból, mert csütörtökön eleve van meleg víz a házban), belenézett a Mil/iyetbe (összegyűrte), ceruzával beírt szavakat a keresztrejtvénybe: türbe, köz, hold, nehéz, osztás, titok, hallgass. Reggelizett (tea, fehérsajt, kenyér); nem mosogatott. A hálószobában két, a szalonban négy cigarettát szívott el. Csak néhány téli holmit, kozmetikai cikkeinek egy részét, papucsot, a legutóbb olvasott regényeket, üres kulcstartóját, amelyet fiókja fülére akasztott azzal, hogy szerencsét hoz, egyetlen ékszerét, a gyöngysort, tükrös hátú hajkeféjét és haja színével megegyező színű kabátját vitte magával. Mindezt nyilván abban a középméretű régi bőröndben, amelyet az apjától hozott el arra az esetre, ha elutaznak, bár soha nem utaztak sehová. (Melih bácsi még Magrebből hozta.)

A legtöbb szekrényt becsukta (berúgta az ajtajukat), belökte a fiókokat, helyre tette a szanaszét heverő apróságokat, a búcsúlevelet is a legkisebb határozatlanság nélkül, egyetlen lendülettel írta: sem a szemétkosárban, sem a hamutartókban nem volt széttépett fogalmazvány. Talán nem is lehet búcsúlevélnek nevezni. Nem írta azt, hogy visszajön, de azt sem, hogy nem jön vissza. Mintha nem Galipot, csak a házat hagyta volna el. Háromszavas bűnrészességet ajánlott, Galip pedig azonnal el is fogadta: „Anyámékat majd elrendezed!" Örült ennek a bűnrészességnek, mert egyrészt nem vádolta őt nyíltan semmivel amiatt, hogy elhagyja a házat, másrészt ha akármilyet is, de ez közösséget jelentett Rüyával. Háromszavas volt az ellenérték is, amit ezért a közösségért kínált: „Téged majd értesítelek!" De egész éjjel nem értesítette. A vízvezeték és a radiátorok csövei egész éjszaka különféle nyögéseket, korgásokat és sóhajokat hallattak. Időnként szállingózott a hó. Bozaárus ment el kiabálva a ház előtt, de nem jött újra. Rüya zöld aláírása és Galip órákon át néztek egymással farkasszemet. A tárgyak és az árnyékok új alakokat vettek fel, a lakás más lakássá változott. „Hiszen a mennyezetről függő lámpa pókra hasonlít!" - szerette volna mondani Galip. Szeretett volna aludni, azt remélve, hogy álmodik is, de nem tudott elaludni. Rendszeres időközökben végiggondolta kutatásait (Belenézett a ruhásszekrény alján lévő dobozba? Valószínűleg belenézett. Talán mégsem. Nem, nem nézett bele. Mindent meg kell újra néznie.), aztán megint átnézett mindent. A reménytelen kutakodás közben Rüya egyik régi övének " i

1 1

emlékeket idéző csatját vagy egy rég elveszett sötét szemüveg üres tokját tartva kezében ráébredt arra, hogy milyen reménytelenül céltalan dolgot művel (mennyire hiteltelenek a krimik detektívjei, és milyen derülátó az író, aki a nyomra vezető dolgot a detektív fülébe súgja!); ilyenkor bármit tartott is a kezében, egy múzeumi leltárt készítő szakember gondosságával nézte a helyet, ahonnan kiemelte, aztán lábai

alvajáró módjára a konyhába vitték. Kinyitotta a frizsidert, kotorászott benne, anélkül, hogy bármit is kivett volna, majd visszatért a szalonba, kedvenc karosszékéhez, s leült csak azért, hogy kisvártatva újrakezdje a keresési ceremóniát. Hároméves házasságuk folyamán hányszor nézte ebből a karosszékből, amint szemben vele Rüya a lábait lóbálva, haját huzigálva, időnként mélyeket sóhajtva, hevesen és élvezettel forgatja a krimik lapjait. Elhagyatásának magányos éjszakáján sokáig egyetlen képet látott maga előtt: amikor gimnazista korukban végignézte, hogy Rüya a nála hamarabb bajuszosodó és cigarettázó pattanásos fiúkkal cukrászdába vagy a tejes édességeket kínáló boltba indul, ahol svábbogarak nyüzsögnek az asztalokon; aztán egy másikat: egy szombat délután fölment az emeletükre: „Azért jöttem, hogy nincs véletlenül kék vinyettájuk?", és meglátta, hogy Rüya az anyja ócska toalettsztalkája előtt festi magát, türelmetlenül lóbálja a lábát, és az óráját nézegeti; majd azt a jelenetet, amikor három évvel később megtudta, hogy az éppen jelen nem lévő sápadt és fáradt Rüya nem pusztán politikai házasságot köt egy fiatal politikussal, akit a környezetükben mindenki igen bátornak és áldozatkésznek tartott, és akkoriban jelent meg éppen az első politikai „elemzése" A Munka Hajnala című folyóiratban; de nem az értéktelenség, kisebbrendűség, veszteség vagy magány érzésének pillanatai, nem az akkori aggályok (az arcom aszimmetrikus, a kezem foltos, a hangom böm-bölés, és teljesen jellegtelen vagyok) foglalkoztatták. Nem ezek jártak a fejében, mindössze egy képet látott: esik a hó, és Aláaddin boltjából a fehér járdára esik a fény, s eközben ő elszalasztja az élet egy részét, talán egy alkalmat vagy szórakozást. Másfél évvel azután, hogy Rüyáék felköltöztek a legfelső emeletre, vagyis amikor harmadik elemibe jártak, péntek volt, már sötétedett, a Ni§antasi tér felől a téli este autó- és villamosforgalmának hangja hallatszott; s az akkoriban együtt kitalált két játék, a „csöndes átjáró" és az „én nem láttam" szabályait átgyúrták, s egy új játékba kezdtek: „eltűntem!" lett a neve. Egyikük „eltűnik" a házban lakó valamelyik nagybácsi vagy nagyapa lakásának egy zugában, a másik meg addig keresi,

amíg meg nem találja. Meglehetősen egyszerű játék, de mivel a sötét szobákban tilos volt villanyt gyújtani, és nem szabtak időbeli korlátot, a résztvevőktől türelmet és képzelőerőt igényelt. Amikor Galipra került az eltűnés sora, a nagymama hálószobájában két nappal korábban egy teremtő pillanatában észrevett búvóhelyet választott: (először a fotel karfájára, majd óvatosan a hátára lépve) a szekrény tetejére mászott fel. A sötétben azt képzelte, hogy Rüya soha nem fogja itt megtalálni. Rüya helyébe képzelte magát, hogy még jobban érezhesse, mennyire hiányzik neki! Bizonyára sír, szenved az egyedülléttől, és könnyek között könyörög magában Galipnak, hogy jöjjön végre elő valamelyik sötét hátsó szobából! Sokkal később, a gyerek számára végtelennek tűnő várakozás után türelmetlenül, és nem gondolva arra, hogy tulajdonképpen ő vált a türelmetlensége áldozatává, lemászott a szekrényről, s szemét hozzászoktatva a lámpák halvány fényéhez, ő kezdte keresni Rüyát. Végigjárta az összes emeletet, aztán valami furcsa, álomszerű érzéssel, a vereség tudatával a nagymamához fordult. „De hisz csupa por vagy! -nézett rá a nagymama. - Hol voltál? Már kerestek!" „Megjött Celál, aztán Rüyával lementek Aláaddin boltjába" - tette hozzá nagyapa. Erre Galip a hideg, sötét, mélykék ablakhoz futott: hó esett kint, az embert kifelé csábító, lassú, szomorú hó. Aláaddin mesz-sziről látszó boltjából a játékok, képes füzetek, labdák, jojók, színes üvegek és tankok közül épp olyan színű fény szűrődött ki, mint Rüya bőre: haloványan verődött vissza a járdán megállt hó fehér felületéről. Valahányszor a hosszú éjszaka folyamán eszébe jutott ez a huszonnégy év előtti emlék, a lábosból kifutó tej ízetlenségével érezte az akkori türelmetlenséget: mit szalasztott el az életből? Most belülről hallotta az ingaóra végtelen és gúnyos tiktakolását. Valaha nagymama és nagyapa folyosóján mérte a végtelen időt, ő azonban már Hále néni lakásából hozta el házasságuk első napjaiban, és akasztotta fel lelkes igyekezettel a falra boldogságának új fészkében, hogy korábbi közös életük legendáit és gyermekkoruk emlékeit segítsen továbbra is elevenen tartani. Három éve tartó házasságuk során nem Galip,

hanem Rüya látszott elégedetlennek amiatt, hogy elszalasztották egy meghatározhatatlan helyen zajló ismeretlen élet szórakoztató vidámságát. Galip reggelenként munkába ment, és esténként az iránytaxikban vagy autóbuszokban a hazatérők sötét arcú, személytelen tömegében gazdátlan könyökökkel és lábakkal megküzdve érkezett haza. Rüyát ajkának biggyesztésére késztető ürügyekkel napközben többször is hazatelefonált az irodából. Este megtérvén az otthon melegébe a hamutartókban lévő csikkek számából és milyenségéből, a tárgyak helyzetéből és állapotából s Rüya arcszínéből nagyjából meg tudta állapítani, hogy mivel töltötte a napot. Ha egy rendkívül boldog (ez kivételes) vagy rendkívül gyanakvó pillanatában, ahogy tegnap este is tervezte, a nyugati filmekben látott férjeket utánozva egyenesen megkérdezte volna a feleségét, hogy mit csinált egész nap otthon, mindketten érezték volna, hogy olyan ismeretlen, síkos területre tévednek, amelyről nem szólnak sem a nyugati, sem a keleti filmek. Galip csak az esküvő után fedezte föl, hogy a statisztikában és a bürokratikus besorolásokban „háziasszonyként" szereplő anonim személy (Rüyát sohasem tudta ezzel a mosóporral és gyerekkel ábrázolt nőalakkal azonosítani) életében milyen titkos, rejtélyes és síkos területek vannak. Tudta, hogy akárcsak a Rüya emlékezetének legmélyén lévő ismeretlen területek, ennek a titkos, síkos vidéknek rejtélyes növényekkel és ijesztő virágokkal teli kertje is zárva marad előtte. Ezt a tiltott területet célozzák meg a szappan- és mosóporreklámok, képregénvek, a külföldi folyóiratokból fordított újdonságok, a rádióműsorok és újságok színes mellékletei, ám az sokkal távolabbi és titokzatosabb emezeknél. Néha, például amikor valamilyen határozatlan ihletésre azon törte a fejét, hogy miért és hogyan kerülhetett a papírvágó olló a folyosói radiátoron lévő réztálca mellé; vagy amikor egy vasárnapi séta alkalmával összefutottak egy asszonnyal, akiről tudta, hogy találkozgatnak Rüyával, de ő maga évek óta nem látta, Galipot egy pillanatra az a meglepő érzés fogta el, hogy ama vidék egy jelére bukkant, és utat találhat a selymes, síkos

területre, s annyira megdöbbent, mintha egy föld alá kényszerített szerzetesrend többé már nem titkolható titkával került volna szemtől szembe. Az ijesztő az volt, hogy akár a betiltott szerzetesrendek titkai, a rejtély körüllengte az összes „háziasszonyként" emlegetett jellegtelen személyt, holott ők úgy viselkedtek, mintha nem volnának ilyen titkaik, titkos szertartásaik, egymással megosztott bűneik, örömeik és történeteik, mindent teljes őszinteséggel műveltek, és nem viselkedtek úgy, mintha bármit is titkolni akarnának. Vonzó és taszító terület ez, akárha kasztrált háremagák őriznék hétpecsétes lakat alatt a titkát: talán nem olyan rettenetes, mint egy rémálom, hiszen a létéről mindenki tud, de minthogy soha nem írták le, és soha nem nevezték meg, titokzatos maradt, bár évszázadokon keresztül szállt nemzedékről nemzedékre; és keserves volt, mert soha nem válhatott büszkeség, biztonság vagy győzelem forrásává. Galip néha arra gondolt, hogy egyfajta átok ez a terület, amely mint valami szerencsétlenség, egy család minden tagját üldözi, akár századokon keresztül; de tanúja volt annak is, hogy a házassággal, a gyermekszüléssel vagy valami érthetetlen okból hátat fordítva a munkának sok nő önszántából tér vissza ehhez a rejtélyes átokhoz; megértette, hogy vonzereje van a szerzetesrendi titoknak, olyannyira, hogy esetenként az elhagyott titkos szertartásokhoz, varázslatos percekhez, a számára örökre érthetetlen selymes vagy sötét területekhez való visz-szatérés vágyát vélte felfedezni az átoktól szabadulni akaró, mássá válni törekvő, nagy nehezen munkába álló nőkben. Néha, amikor egy buta viccével vagy szójátékával meglepő módon sikerült Rüyát megnevettetnie, vagy vidáman fogadta, ha ügyetlen kezei a felesége mókusszínű hajának rengetegében sétáltak, vagyis a férj és feleség között a képeslapok és a belőlük megismert szertartások, a múlt és a jövő teljes kizárásával megvalósuló álomszerű közelség pillanataiban Galip szeretett volna kérdezni valamit arról a titokzatos területről, mást, mint a mosást, mosogatást, a krimiket és a sétákat (a doktor megmondta, hogy nem lehet gyerekük, s ahhoz Rüya nem sok kedvet mutatott, hogy dolgozzon), tulajdonképpen azt szerette volna megkérdezni,

hogy „abban" az órában mit csinált, de olyan ijesztőnek tűnt a távolság, amelyet a kérdés kettejük között támaszthat, s amit a kérdéssel meg szeretett volna tudni, olyan messzi volt közös nyelvük szavaitól, hogy karjaiban tartott feleségétől semmit se tudott kérdezni; s ha ilyenkor egy pillanatig üres tekintettel meredt maga elé, Rüya vidáman ismételte el a mondatokat, amelyeket gyerekkorában az anyja mondogatott Galipnak. „Már megint a semmibe nézel!" vagy „Falfehér az arcod!". A reggeli müezzinszó után Galip elszundított a karosszékében. Almában japán halak lebegtek egy akvárium golyóstollzöld színű vizében, mellettük Rüya, ő és Vasif valami tévedésről beszélgettek, aztán kiderült, hogy nem Vasif, hanem Galip a süketnéma, de nem nagyon szomorkodtak, mert tudták, hogy nemsokára minden rendbe fog jönni. Ébredés után odaült az asztalhoz, és ahogy feltételezése szerint körülbelül tizenkilenc-húsz órával korábban Rüya is tette, üres papírt keresett az asztalon. Miután - akárcsak Rüyának - neki sem akadt a keze ügyébe, Rüya búcsúlevelének hátára kezdte felírni az éjszaka elgondolt helyek és személyek neveit. Ahogy írta, egyre hosszabbra nyúlt, és hosszabbra nyúlván újabb írásra késztette a lista, s már csak azért is idege -sítővé vált, mert azt az érzést keltette benne, hogy a detektívregények hőseit utánozza. Rüya régi kedvese, „mókás" gimnáziumi osztálytársnői, időnként emlegetett barátai, régi „politikus" ismerősei és közös barátaik vidáman integettek (elhatározta, hogy semmit sem sejtet meg velük, amíg meg nem találja Rüyát), álnok módon kacsintottak és hamis nyomokat mutogattak a kezdő detektív Galipnak nevük magán-és mássalhangzóinak egyre sokatmondóbbnak vagy éppen kétértelműnek tűnő görbületei, le- és felfelé futó vonalai közül. Elvonultak a jókora edényeket kocsijukhoz ütögetve kiürítő szemetesek is, Galip pedig, hogy ne legyen túl hosszú a lista, zöld golyós-tollával együtt bedugta a már kikészített zakója belső zsebébe. A hó kékjével világosodott. Eloltotta az összes lámpát, és hogy a házmesternek se adjon alkalmat a kérdezősködésre, miután gyorsan ellenőrizte a tartalmát, a szemetesvödröt kitette a

folyosóra. Teát főzött, új pengét tett a borotvájába, megborotválkozott, tiszta, de vasalatlan fehérneműt vett elő, inget vett föl, és rendet rakott az éjszaka feltúrt lakásban. A házmester az ajtó alatt bedugta az újságot. Oltözés és teázás közben olvasta el a Milliyetben Celál írását. Egy „szemről" szólt, amellyel sok éve, egy sötét külvárosi éjszaka találkozott. Galip annak idején is olvasta ezt a tárcát, de ugyanazzal a borzadással érezte magán újra a „szemet". Megszólalt a telefon. „Rüya!" - gondolta, s amíg a telefonhoz sietett, még a mozi neve is az eszébe jutott, ahová Rüyával készültek: Palota. A megszólaló hang elsöpörte minden reményét. Megállás nélkül adta Suzan néninek a válaszokat: Igen, lement a láza, egész éjjel nyugodtan aludt, álmodott is, elmesélte, hogy mit, természetesen akar az anyjával beszélni, egy pillanat! - Rüya! - kiáltotta a folyosó felé. - Anyád van a telefonban! Elképzelte, hogy Rüya ásítva kikel az ágyból, lustán nyújtózkodik, és a papucsát keresi, aztán egy másik tekercset fűzött be a képzeletbeli mozi vetítőjébe: az aggódó férj, Galip belép a szobába, hogy feleségét a telefonhoz hívja, de azt látja, hogy édesdeden alszik az ágyban. E második film még hihetőbbé tétele és Suzan néni meggyőzése érdekében fel s alá sétált, vagyis „effekt"-et is alkalmazott. Visszament a telefonhoz: - Elaludt, Suzan néni. A láztól becsipásodott a szeme. Megmosta az arcát, és visszafeküdt. Ugyanazzal a határozottsággal kereste Celált csak azért, hogy összevissza gondolatait, majd a végeredményt így foglalhassa össze neki: „Most megyek, megkeresem őket. Csak attól félek, hogy amikor megtalálom Rüyát - nem fog soká tartani -, nem tudom rábeszélni, hogy hazajöjjön. Te tudsz a legjobban bánni vele. Mit mondjak neki, hogy (azt szerette volna mondani, hogy visszajöjjön hozzám, de a „hozzám" szót még gondolatban sem tudta kiejteni, ezért így folytatta:) hazajöjjön?" „Mindenekelőtt nyugodt legyél! - kellett volna Celálnak mondania. - Mikor ment el? Legyél nyugodt! Gondolkozzunk egy kicsit. Gyere be hozzám az újsághoz!" Celál azonban nem volt se otthon, se a szerkesztőségben.

Induláskor arra gondolt, hogy félreteszi a telefont, de nem tette. Pedig ha azzal jönne Suzan néni, hogy többször is, sokáig csöngetett, azt mondhatná, hogy „Biztos rosszul tette vissza a kagylót. Tudja, milyen szórakozott, képes mindent elfelejteni". Hatodik fejezet BEDÜ MESTER GYERMEKEI .. .az időn kívüli levegőt megreszkettető sóhajok." Dante Érdekes leveleket kapunk olvasóinktól, amióta bátran kaput nyitottunk a legkülönfélébb rétegekhez, osztályokhoz tartozó, mindenféle rendű és rangú emberek kérdései előtt. Olyanok is akadnak, akikben - látván az esélyt problémáik elpanaszolására - még annyi türelem sincs, hogy leüljenek írni, ők egyenesen a nyomdánkhoz szaladnak, hogy azon melegében elmondják történetüket. Néhányan aztán úgy érzik, hogy hihetetlen eseményekről tudósító beszámolóik egyes részleteit gyanakvással fogadjuk, ezért elragadnak bennünket íróasztalunk mellől, és társadalmunk soha meg nem írt, minden érdeklődésen kívül rekedt, sáros és titokzatos sötétjébe vezetnek. így ismerkedtünk meg az emberi bábuk föld alá kényszerített készítésének borzasztó történetével. Ha eltekintünk egy trágya- és faluszagú „folklorisztikus" részlettől, a madárijesztőktől, társadalmunknak évszázadokon át fogalma sem volt a bábukészítésről. A törökországi bábukészítés megalapítója és első nagy mestere, Bedii mester az Abdülhamid szultán parancsára és az akkori trónörökös, Osman Celálettin efendi támogatásával alapított tengerészeti múzeum számára szükséges bábuk készítője volt. Az ő nevéhez fűződik a hazai bábukészítés titkos története. A tanúk beszámolói szerint a múzeum első látogatói egyik ámulatból a másikba estek a Földközi-tengeren háromszáz esztendeje az olasz és spanyol hajókkal megküzdő tengerészeinknek, fiatal vitézeinknek a szultáni csónakok és gályák között felállított nagy bajuszú, tekintélyt parancsoló figurái láttán. Bedii mester fát, gipszet, viaszt, gazella-, teve- és birkabőrt, valamint emberi hajat és szakállt használt fel e csodák elkészítéséhez. A kor szűk látókörű sejhüliszlámját elöntötte a düh e művészi

teremtmények láttán. Ugy ítélte meg, hogy Allah teremtményeinek ilyen tökéletes utánzásával a mester mintegy versenyre kelt a Teremtővel, ezért a bábukat eltávolították a múzeumból, és a gályák közé madárijesztőket helyeztek. Nyugatiasodásunk véget nem érő történetében az ilyesfajta tiltások ezernyi példájával találkozunk. Bedii mesterben mégsem aludt ki a „mesterség tüze": továbbra is készítette a bábukat, s igyekezett az illetékesekkel egyezségre jutni, hogy „gyermekeiként" emlegetett műveit visszajuttassa a múzeumba, vagy valahol másutt kiállíthassa. A sikertelenség láttán is csak a hivatalosságra haragudott, az általa elindított mesterségnek soha nem fordított hátat. Háza pincéjét műhellyé alakította, és továbbra is gyártotta a bábukat. Hogy megszabaduljon a szomszédok sugdosásától (bűbájossággal, perverzióval és istentelenséggel vádolták), meg már nem is igen fért meg „gyermekeivel" szerény muszlim házában, ezért a régi Isztambulból átköltözött Galatába, a város európaiak lakta negyedébe. Ebben a különös házban, ahová látogatóm engem is elvitt, rendíthetetlenül folytatta munkáját, sőt a fiának is megtanította önmagától tanult mesterségét. Köztársaságunk első éveiben, amikor a lelkes nyugati-asodási hullám idején az urak levették a fezt, és panamakalapot tettek fejükre, s a hölgyek is eldobták a csadort, és magas sarkú cipőbe bújtatták a lábukat, Beyoglu főutcáján a hírneves ruhaüzletek kirakataiban megjelentek a próbababák. Meglátva ez első, külföldről hozott példányokat, Bedii mester azt hitte, hogy elérkezett évek óta várt győzelme napja, s föld alatti pincéjéből egyenesen odarohant, ám a Beyogluként ismert bevásárló- és szórakozónegyed olyan csalódást okozott számára, hogy utána haláláig sem hagyta el többé sötét föld alatti világát. Az öltönyt, szoknyát, kosztümöt, kabátot, kalapot, harisnyát árusító üzletek jól kereső tulajdonosai és kirakatrendezői, ha megnézték is a hozzájuk elvitt mintadarabokat, ha ellátogattak is a műhelyébe, végül mind-mind visszautasították. Az ő bábui az itteni emberekre hasonlítottak, és nem azoknak a nyugati országoknak a lakóira, amelyeknek a ruhamodelljeit meg

akarták honosítani. „A vevő nem az utcákon mindennap tízezerszámra látott bajuszos, görbe lábú, szikár, barnás bőrű figura által viselt kabátba, hanem egy távoli, ismeretlen világból érkezett új és >szép< ember által viseltbe kíván belebújni, hogy magát így másvalakinek hihesse" - magyarázta az egyik boltos. Egy sokat próbált kirakatrendező elragadtatással szemlélte Bedii mester műveit, de kijelentette, hogy a megélhetését kockáztatná azzal, ha „ezeket az igazi törököket" állítaná a kirakatba, mert a törökök már nem „törökök" - mások akarnak lenni. Épp ezért alakították át forradalmi módon a ruházatukat, borotváltatták le bajszukat és szakállukat, változtatták meg nyelvüket és írásukat. Egy kifinomult beszédű bolttulajdonos úgy fogalmazott, hogy a vevők tulajdonképpen nem is ruhát - ábrándot vásárolnak. Valójában azt a képzetet akarják megvenni, hogy olyanok lehetnek, akárcsak „a többiek", akik ugyanazt a ruhát viselik. Bedii mester meg sem próbált az új ábrándnak megfelelő próbababákat készíteni. Tudta, hogy nem versenyezhet az Európából behozott, furcsa tartású, fogpaszta-mosolyukat folyton változtató viaszbabákkal, így aztán visszatért a maga műhelyének sötétjébe, a maga igazi ábrándjai közé. Elete hátralevő tizenöt évében több mint százötven remekművet hozott létre: mindegyikben az ijesztő helyi ábrándok testesültek meg. A fia jött el a szerkesztőségbe, és vezetett el apja pinceműhelyébe. Azzal mutogatta végig a bábukat, hogy ezekbe a különös, poros művekbe van eltemetve az a lényeg, amitől mi „mi" vagyunk. A Galata-torony tövétől egy sáros utca járdájának ütött-kopott lépcsőfokain, majd egy szűk lépcsőn ereszkedtünk le egy sötét és hideg ház pincéjébe. Szinte mozdulni kész, majdhogynem megelevenedő bábuk fagyott életébe csöppentünk. Volt, amelyik ült, volt, amelyik valamit magyarázott, némelyikük evett, mások nevettek vagy imádkoztak, és voltak olyanok, amelyek számomra ellenállhatatlannak tűnő létükkel szinte versenyre keltek a kinti élettel. Olyan nyilvánvaló elevenség volt bennünk, amilyet nemhogy a be-yoglui vagy mahmutpa§ai kirakatokban, de még a Galata hídon hömpölygő tömegben

sem lehet találni. Ezeknek az éppen csak meg nem szólaló bábuknak a bőréből csak úgy sugárzott az élet. Egészen elvarázsoltak. Félve, mégis lelkesen léptem oda az egyikhez, hogy elevensége segítségével megfejtsem ennek a realitásnak, ennek a világnak a titkát. Hozzá szerettem volna érni (egy gondjaiba merült idős bácsi volt). Megérintettem: kemény bőre éppen olyan ijesztően hideg volt, mint a pince. - Mindenekelőtt a ránk legjellemzőbb mozdulatokra kell figyelnünk, mondogatta az apám - emlékezett vissza büszkén a bábuk készítőjének fia. Napi fáradságos munkájukat befejezvén a torony tövének sötétjéből feljöttek a felszínre, a Taksim téren beültek a stricik kávézójába, teát kortyoltak valamelyik jó kilátást nyújtó asztalnál, és figyelték a téren nyüzsgők gesztusait. Apja addigra már belátta, hogy egy nép képes az életmódját, történelmét, technológiáját, kultúráját, művészetét és irodalmát megváltoztatni, azt azonban kizártnak tartotta, hogy a gesztusai is megváltozzanak. Fia ennek kapcsán részletesen leírta, hogy miképpen áll egy sofőr, miközben cigarettára gyűjt; hogyan és miért áll meg két karját kétfelé tartva, és jár oldalazva egy beyoglui vagány; s felhívta a figyelmemet egy csicseriborsó-árus inasára, aki pontosan úgy7 nevetetett: teli szájjal, ahogy mindannyian szoktunk. Elmagyarázta azt a szörnyűséget, ami a kezében szatyorral, az utcán egyedül vánszorgó asszony maga elé néző tekintetében tükröződik, s hogy honfitársaink a városokban miért mindig az orruk elé, a mezőkön viszont miért mindig' az égre néznek... Vissza-visszatért a mozdulatlanságra ítélt, végtelen idő lejártára váró bábuk gesztusaihoz, újra és újra rávilágított azokra a jellegzetes vonásokra, amelyek annyira jellemzőek ránk. Mégis volt valami a bábukban, ezekben a szerencsétlen teremtményekben, ami a kinti világosság felé taszította az embert. Hogy is mondjam: valami borzalmas, ijesztő, szomorú és sötét! - Apám a végén már nem volt képes figyelni a mindennapi mozdulatokat - mondta a fiú, és ettől mintha megéreztem volna, mi is az, ami olyan ijesztő. Apa és fiú lassanként rádöbbenhettek arra, hogy a „gesztusnak" nevezett mozdulatok

az orrtörléstől a hahotázá-sig, a felrenézéstől a járásig, a kézfogástól egy üveg kinyitásáig - a mindennapi mozdulatok is megváltoztak: elveszítették a naivságukat. Figyelték a tömeget a stricik kávézójából, de eleinte nem tudtak rájönni, hogy kit utánoz az utca embere, hiszen önmagán és a magához hasonlókon kívül nem lát másféle utánoz-hatót. A szerintük legfontosabb kincsünknek számító gesztusok, a mindennapi élet apró mozdulatai akárha egy láthatatlan „karmester" irányítására, lassan, de biztosan változnak, eltűnnek, és helyüket nem tudni, honnan származó újfajta mozdulatok veszik át. Aztán, amikor az apa egy gyermekbábu-sorozaton dolgozott, megértették: „Az átkozott filmek tehetnek róla!" Sok-sok dobozban érkeztek a mozikba a filmek, s miattuk az utca emberének lassan megváltoztak a gesztusai. Alig észrevehető gyorsasággal hagyták el az emberek megszokott mozdulataikat, és másokéit kezdték utánozni. Nem akarom hosszan mesélni, hogyan sorolta a fiú a részleteket, hogy megvilágítsa apja gyűlöletét az új, természetellenes és érthetetlen mozdulatok iránt: a filmekből ellesett udvarias vagy durva magatartásminták, a kacagások, az ablaknyitástól egy ajtó bevágásáig, a teáscsésze tartásától egy zakó felvételéig a sokféle betanult és helytelen gesztus, a bólogatások, udvarias köhintések, dühkitörések, kacsintások, üldözések és felhúzott szemöldökök ölték meg természetes gyermekiességünket. Apja a végén már látni sem bírta ezeket a hibrid mozdulatokat. Elhatározta, hogy nem hagyja el a műhelyt, nehogy az új, művi mozdulatok hatása alá kerüljön, s elrontsa „gyermekei" naivitását. Kijelentette, hogy beleértve a titok lényegét, már amúgy is régen tud mindent, amit tudni kell, és bezárkózott a pincéjébe. Bedii mester élete utolsó tizenöt esztendejében készített műveinek láttán borzadva éreztem meg, hogy mi lehet ez a meghatározhatatlan lényeg: úgy, ahogy egy vadon nevelkedett gyermek jöhet rá évek múltán valódi kilétére. A rám tekintő, az életem felé tartó, engem képviselő bácsik és nénik, barátok, rokonok, ismerősök, a fűszeres- és munkásbábuk között ott voltak az én hasonmásaim is, sőt én magam is ott voltam

abban a legyőzött, reménytelen sötétben. Az ólomszürke porral borított honfitárs-bábuk (beyoglui gengszterek, varrólányok is voltak közöttük, aztán a gazdagságáról híres Cevdet bey és Selahattin bey, az enciklopédista, meg tűzoltók, soha nem látott törpék, öreg koldusok és állapotos asszonyok is) a lámpák halvány fényében nagyra növő árnyékaikkal elveszített naivságuk miatt szenvedő istenekre emlékeztettek; szerencsétlenekre, akik azért teszik tönkre magukat, mert hiába szeretnének mások helyében lenni, vagy boldogtalanokra, akik azért ölik egymást, mert nem szeretkezhetnek egymással. Akárcsak én vagy mi, a múltban, mely messzi, mint a paradicsom, mintha egyszer már ők is felfedezték volna véletlenszerűen kapott, megfoghatatlan létük jelentését, aztán elfelejtették volna ezt a titokzatos értelmet. Egy elfelejtett emlék miatt szenvedtünk, derekunk meghajlott, de sikerült önmagunkat megőriznünk. A gesztusainkba, orrunk törlésébe, fejünk vakarásába, lépéseinkbe és tekintetünkbe beivódó boldogtalanság- és veszteségérzet valójában annak a büntetése volt, hogy megpróbáltunk magunk lenni. Amikor a Bedii mesterről mesélő fia azt állította, hogy: „Apám mindig is hitte, hogy egy napon az ő bábui kerülnek a kirakatokba! Soha nem veszítette el a reményt, hogy lehetnek még boldogok az emberek, s akkor nem fognak másokat utánozni", én arra gondoltam, hogy ez a rengeteg bábu velem együtt mielőbb szeretne kijutni a zárt, penészes pincéből a napvilágra, szeretnének másokat is látni, a többieket utánozni, és ezzel mássá válni - a mi boldog életünket élni. Később hallottam, hogy ez a kívánság nem is maradt teljesületlen. Egy bolttulajdonos, akit érdekeltek a furcsaságok, talán mert tudta, hogy olcsón hozzájuthat, vásárolt az „áruból". Am a kirakatba állított bábuk annyira hasonlítottak az üveg túloldalán, a járdán áramló tömeg alakjaira, annyira mindennapiak, olyan igaziak, teljesen közülünk valóak voltak, hogy senki sem figyelt rájuk. Ezért azután a garasoskodó bolttulajdonos szétfűrészelte őket, s miután az egész által sugallt értelem így eltűnt, a karokkal, kezekkel, lábszárakkal és

lábfejekkel még hosszú évekig kínált egy kisebb kirakatban esernyőt, kesztyűt, csizmát, cipőt a beyoglui tömegnek. Hetedik fejezet A KAF HEGY BETŰI Kell, hogy egy névnek jelentése legyen?" Lewis Carroll Alighogy az alvás nélkül töltött éjszaka után kilépett az utcára, Galip a Ni§anta§i egyhangú szürkeségét beborító fehérség félrevezető világosságából rájött, hogy sokkal több hó esett, mint gondolta. Úgy tűnt, hogy a járdán sietőknek fogalmuk sincs a háztetőkről lecsüngő áttetsző jégcsapokról. Bement a Ni§anta§i téren a Munka Bankba („Korom Bank"* - mondta Rüya, valahányszor a tér pora, a köd, a kipufogógáz és a kéményekből felszálló piszkos kék füst jutott az eszébe). A következőket sikerült megtudnia: Rüya az elmúlt tíz napban nem vett föl jelentősebb összeget közös számlájukról; a banképületben nem működött a fűtés; de mindenki boldog volt, mert az arcukat rémesen festő bankkisasszonyok közül az egyik nyert egy kisebb összeget a sorsjátékon. Végigment a párás kirakatú virágüzletek és a §isji Haladás Gimnázium előtt, ahová együtt jártak Rüyával, azután az átjáró- * Szójáték: a török i$ szó jelentése: 'munka1; az isé: 'korom'. (A ford.)

kon, ahol inasok siettek a teáspoharakkal, és a jégcsapoktól kísértetiesnek tűnő gesztenyefák alatt, majd belépett Aláaddin üzletébe. A boltos, fején a kék kapucnival, amelyről Celál kilenc éve már megemlékezett az egyik írásában, az orrát törölgette. - Beteg vagy, Aláaddin? Jobbulást kívánok! - Megfáztam. Galip, gondosan ejtve a címeket, egy-egy példányt kért minden olyan baloldali politikai folyóiratból, amelybe Rüya volt férje pártolóként vagy ellenlábasként valaha írt. Aláaddin arcán gyerekes, félő, gyanakvó, de semmiképpen sem ellenséges arckifejezéssel megjegyezte, hogy csak az egyetemisták olvassák ezeket a lapokat. - Mit csinálsz velük? - Megfejtem a keresztrejtvényeket! Aláaddin úgy nevetett, mint aki érti a tréfát.

- De hisz ezekben nincs is rejtvény! - sóhajtott aztán, a szenvedélyes rejtvényfejtő szomorúságával. -Ez a kettő nemrég jelent meg, kéred? -Jó - mondta Galip -, csavard be újságpapírba az összest! - súgta egy aktfotókkal teli képeslapot vásárló vénember szégyenlőségével. Az eminönüi autóbuszban úgy érezte, hogy furcsán elnehezedik ölében a csomag, ugyanakkor még valami különös érzése támadt: mintha egy szem figyelné. Nem a buszban lévő tömegből, mert az utasok imbolyogva, mintha egy kis tengeri gőzösön ringatóznának, szórakozottan bámultak kifelé a havas utcákra. Ekkor vette észre Galip, hogy Aláaddin egy régi Mil-liyetbe csomagolta a politikai lapokat, s a tárcája fölötti fényképről Celál nézi őt. Az volt a furcsa, hogy az évek óta minden reggel látott képről ma egészen másképp tekintett rá. Mintha így szólna: „Ismerlek és figyellek!" Galip rátette az ujját a lelkébe látó „szemre", de a hosszú autóbuszút során végig érezte a jelenlétét. Alighogy beért az irodájába, Celált kereste, de nem találta. Gondosan félretette a csomagolópapírt, és figyelmesen olvasni kezdte a baloldali lapokat. A lapok eleinte a rég elfelejtett lelkesedésre, feszültségre és várakozásra, a szabadulás, a győzelem, a feltámadás eljövetelének már nem is tudta, mikor elveszített reményére emlékeztették. Miután sokáig telefonált azoknak a barátaiknak, akiknek a nevét Rüya búcsúlevelének a hátára írta, elvesztett emlékei éppolyan vonzónak és hihetetlennek tűntek, mint a dzsámik fala és a kávézók kertjei közé telepített nyári mozikban gyerekkorában látott filmek. Amikor azokat a régi török fekete-fehér filmeket látta, felháborítóan hiányosnak tartotta a meseszövést, és ezért vagy azt gondolta, hogy egyáltalán nem érti a cselekményt, vagy gyanakodva figyelte, ha a gazdag és kegyetlen apák meg a hihetetlenül jó szegények, szakácsok, inasok és koldusok története, bár nem annak szánták, mesébe fordult (Rüya azt mondta, hogy az előző filmben is látta ugyanazt a rendszámú De Sotót), aztán miközben ajkát biggyesztve nézte a filmet, és csodálkozott a szomszédján, akinek ömlöttek a könnyei, igen,

igen, éppen akkor - figyelem! - egyszerre csak egy érthetetlen hókuszpókusz hatására azt vette észre, hogy ő is megkönnyezi a vásznon megjelenő sápadt és szenvedő jók, a szenvedések közepette is kitartó és áldozatra kész hősök keserű sorsát. Többet is szeretett volna tudni a kis baloldali frakcióknak erről a meseszerű fekete-fehér világáról, amelybe a volt férjével együtt belelátta Rüyát, ezért fölhívta egy régi barátját, aki annak idején az összes politikai lapot gyűjtötte. - Még mindig gyűjtőd a lapokat, ugye? - kérdezte minden kételkedés nélkül. - Egy nehéz helyzetbe került ügyfelem védéséhez használhatnám az archívumodat? - Hát persze - mondta Saim szokásos jóindulatával, elégedetten, hogy szükség van az „archívumára". Este fél kilencre várja Galipot. Sötétedésig dolgozott az irodában. Néhányszor kereste Celált, de nem találta. Ahányszor csak a titkárnővel beszélt, aki vagy azt mondta, hogy Celál bey „még" nem jött meg, vagy „épp most" ment el, azt érezte, hogy a Melih bácsitól örökölt polcra félretett újságból Celál „szeme" figyeli; és akkor is Celál jelenlétét érezte a szobában, amikor egy, a fedett bazárban lévő kis bolt részvényesei között keletkezett vita történetét hallgatta az egymás szavába vágó, rendkívül kövér asszonytól és a fiától (az anya táskája tele volt orvosságosdobozokkal); és akkor is, amikor egy sötét szemüveges közlekedési rendőrnek, aki azért akarta az államot beperelni, mert rosszul számolták ki a nyugdíjba vonulásának idejét, azt próbálta elmagyarázni, hogy a bolondokházában töltött két éve az érvényben lévő törvények szerint nem számítható szolgálati időnek. Sorban felhívta Rüya barátait. Mindannyiszor új ürügyeket talált. Gimnáziumi osztálytársnőjétől, Macidétői Gül telefonszámát kérte azzal, hogy egy per miatt keresi. A szép nevű Gülről (akit Macidé egyáltalán nem szeretett) egy gazdag ház udvarias szolgálójától azt tudta meg, hogy egy nappal korábban szülte meg a Rózsakert kórházban harmadik és negyedik gyermekét, a drága kis ikreket, akiket Hüsünnek és A§knak neveztek el, s ha igyekszik, három és öt között a babaszoba ablakából meg is nézheti őket.* Figen majd

visszahozza a Rüyától kölcsönkapott Mi a teendő?-x. (Csernisevszkijtől) és a Raymond Chandlereket, s jobbulást kívánt neki. Behiye pedig: nem, Galip téved, neki nincs nagybátyja a rendőrség kábítószeres osztályán; abban azonban nem téved, hogy a hangja nem árul el semmi olyasmit, ami arra utalna, hogy tudna valamit Rüyáról. Semih viszont azon csodálkozott, hogy Galip miként szerezhetett tudomást az ő föld alatti textilműhelyéről: igen, a mérnökökkel és technikusokkal lázasan dolgoznak azon, hogy Törökországban először cipzárat gyártsanak, de az újságokban is megszellőztetett orsócsempészről nem hallott, ezért nem is tud Galipnak információt adni, ugyanakkor Rüyának a legőszintébb (ebben Galip nem is kételkedett) üdvözletét küldi. Hangját megváltoztatva, más személyiségek szerepét játszva sem bukkant Rüya nyomára. Egészen őszinte volt az a Süleyman, aki házról házra járt az Angliában negyven éve megjelent orvosi enciklopédia köteteivel, azt felelvén az őt telefonon kereső iskolaigazgatónak, hogy valami tévedés lehet, mert nem hogy Rüya nevű iskolás lánya, de semmiféle gyereke nincsen. Es Ilyas is, aki apja uszályával szenet szállít a Fekete-tengeren, és azt mondta, hogy nem felejthette * Agül jelentése 'rózsa', a hüsiii]é 'szépség', az a$ké 'szerelem'.

az Alom* moziban a füzetét, amelybe az álmait jegyezte föl, mert hónapok óta nem volt moziban, és nincs is ilyen füzete; meg a felvonóexportőr Asim is, mert nem tehet az ÁJom nevezetű lakóházban mutatkozó hiányosságokról, hiszen még csak nem is hallott ilyen nevű házról vagy utcáról, s a tiltakozás közben izgalom vagy bűntudat nélkül, az őszinteség naivitásával használta az „álom" szót. A nappal a mostohaapja vegyész-laboratóriumában patkánymérget gyártó, éjszakánként pedig a halál alkímiájáról verseket író Tank viszont örömmel fogadta a felkérést, hogy a jogi kar diákjainak beszéljen versei témáiról, az álomról és az álom titkairól, s azt mondta, hogy este a Taksim téren a stricik kávézója előtt fogja várni őket. Kemal és Bülent Anatóliába utazott: egyikük egy, a Singer varrógépgyártók által kiadandó évkönyv miatt egy izmiri varrónő emlékeinek nyomába eredt, aki éppen egy fél

évszázada újságírók gyűrűjében és tapsuktól kísérve Atatürkkel keringőzött, majd nyomban leült a pedálos varrógéphez, és hipp-hopp megvarrt egy nyugati fazonú nadrágot; a másikuk pedig öszvérével faluról falura, kávézóról kávézóra jár, hogy az európaiak ezeréves Mikulás bácsijának combcsontjából készített varázserejű dobókockákat árusítson. A listáján szereplő többi nevet elveszítette a havas és esős napokon mindig szaporodó téves hívások és bizonytalanságok ködében; és hiába forgatta estig a politikai lapokat, a frakciót cserélők, vallomást tevők, megkínzottak, megöltek, börtönben ülők, nem tudni, * Az 'álom' törökül: r i i y a .

miképpen eltűntek, vagy azok között, akiknek a temetéséről szólt a hír, akik levelükre választ kaptak, akiknek a soraira utaltak, akinek a levelét vagy karikatúráját lehozták, de még a lapok szerkesztőbizottsági tagjai között sem találta Rüya volt férjének igazi vagy álnevét. Szomorúan, mozdulatlanul ült az alkonyi sötétben a karosszékben. Behallatszott a péntek esti csúcsforgalom lármája; az ablakból pedig egy kíváncsi holló nézett rá félrehajtott fejjel. Galip lassan boldog alvásba süllyedt. Egészen sötét volt, amikor fölébredt, de a kinti holló szemét éppen úgy magán érezte, mint Ce-lálnak az újságból figyelő „szemét". Sötétben csuko-gatta be a fiókokat, és vette föl a kabátját. Kilépett az irodájából, eloltotta a folyosókon a villanyt. Az irodaház teakonyhájának inasa a vécét takarította. Fázott a havas Galata hídon, mert hideg szél fújt a Boszporusz felől. Karaköyben, egy márványasztalos helyen, oldalt fordulva az egymásban tükröződő tükrök között cérnametéltes tyúklevest és tükörtojást evett. Az egyetlen tükör nélküli falon a Pan American naptáraira és levelezőlapokra emlékeztető hegyi tájkép függött: a fenyőfák között csillogó tükörsima tó mögött látszó, fehérre festett tetejű hegy nem annyira az ihlető képeslap-Alpokra, sokkal inkább Galip és Rüya gyermekkorának mesés Kaf hegyére emlékeztetett. A tünellel Beyoglu felé utaztában Galip összevitatkozott egy ismeretlen öreggel a húsz évvel korábbi híres tünel-balesettel kapcsolatosan: azért ugrottak ki a kocsik a sínről, azért törték át

a falat meg az ajtókereteket, és rohantak ki azt istrángot elszakító lovak örömével a Karaköy térre, mert elszakadt a húzókötél, vagy azért, mert részeg volt a gépész? A részeg gépész az ismeretlen öreg trabzoni földije volt. A Cihangir negyed utcáin senki sem járt. A Galipnak örömmel, de sietve ajtót nyitó Saim és a felesége ugyanazt a televízió-műsort nézték, amelyet az alagsori kávézóban összegyűlt sofőrök és házmesterek. Az Ami utánunk maradt című műsorban szomorúan mutogatták az oszmánok által a Balkánon épített, de aztán a jugoszlávok, albánok vagy görögök kezére került régi dzsámikat, kutakat és karavánszerájokat. Akár egy futballmeccsnézésre érkező szomszéd gyereket, leültették Galipot egy rég tönkrement rugójú, rokokóutánzat karosszékbe, aztán úgy belemerültek a szívszorító dzsámik nézésébe, hogy szinte meg is feledkeztek róla. Saim még mindig arra az olimpiai éremmel kidekorált, rég halott birkózóra hasonlított, akinek a képeit a fűszereseknél lehetett látni, a felesége meg egy kedves, kövér egérre. A szobában egy porszínű régi asztal és egy porszínű lámpa; a falon aranyozott keretben egy öregapó képe, aki nem Saim-ra, talán inkább a feleségére hasonlított (hogy is hívják, Remziyének? - törte az eszét fáradtan Galip), tálalószekrény egy biztosító naptárjával, likőröskészlettel, vázával, ezüst cukortartóval és kávéscsészékkel, meg jövetelének célja: a két falat beborító, poros papírokkal, újságokkal és folyóiratokkal teli „könyvtárlevéltár". Saim egy váratlan őszinteségi rohamában bevallotta, hogy a gúnyolódó diáktársak köreiben már tíz esztendővel korábban is „a mi forradalmunk archívumaként" emlegetett könyvtárat tulajdonképpen a „határozatlansága" miatt hozta létre. Nem - az akkori kifejezéssel élve - „a két osztály", hanem a politikai frakciók között volt képtelen választani. Azokban az években eljárt az összes politikai gyűlésre és „fórumra", futkosott az egyetemek és menzák között, meghallgatott mindenkit, nyomon követett „minden véleményt és mindenféle politikát", és mivel szégyellt sokat kérdezni,

felkutatta a sokszorosított kiáltványokat, propagandaanyagokat, brosúrákat és kézzel írt hirdetéseket (Elnézést, a műegyetemen tegnap osztogattak egy kiáltványt, nincs véletlenül belőle?), és mint az őrült, olvasott. Nyilván akkor kezdte meg a gyűjtést, hiszen ideje sem volt mindent elolvasni, de még mindig nem volt képes a megfelelő „politikai vonal" kiválasztására. A későbbi években az olvasás és a választás is jelentőségét veszítette, és az lett az egyetlen cél, hogy az egyre több mellékágra szakadó „dokumentum-folyó" elé gátat vessen, és egyetlen helyre való tereléssel megakadályozza, hogy fölöslegesen elfolyjon (ez az építészmérnök Saim maga alkotta metaforája volt), és a továbbiakban ennek a célnak szentelte az életét. A műsor véget ért, elzárták a tévét, végigkérdezték egymást, hogy ki hogy van, aztán az ezt követően beállt csendben a férj és feleség kérdő tekintetére Galip előadta a történetet: elvállalta egy egyetemista védelmét, akit egy olyan politikai gyilkossággal vádolnak, amit nem követett el. Nem, nem arról van szó, hogy nem is volt halott. Három ügyetlen fiatalember egy ügyetlenül szervezett bankrablás után a bankból a lopott taxi felé szaladt, s eközben az utcán áramló tömegben fellökött egy apró nénikét. A néni úgy beverte a fejét a járdaszegélybe, hogy azonnal meghalt. („Lám, lám!" - jegyezte meg Saim felesége.) Az esemény során csak egy „jó családból származó", csendes fiút kaptak el, kezében pisztollyal. Társaira mindig is felnézett, és ezért nem árulta el őket, csodálatos módon még a kínzások hatására sem; de ami még rosz-szabb, Galipnak sikerült megtudnia, hogy még a néni haláláért is őt teszik felelőssé. Azt a Mehmet Ydmaz nevű régészhallgatót, aki fellökte, és ezzel a néni halálát okozta, az esemény után három héttel az Umrani-yén túl gomba módra szaporodó szegénynegyedek egyikében, épp amikor rejtjeles üzenetet írt egy gyár falára, ismeretlenek lelőtték. Erre a jó családból való fiatalember elmondta, hogy ki volt a tettes, ám a rendőrség nem hitte el, hogy a meghalt Mehmet Ydmaz volt az igazi Mehmet Ydmaz, sőt váratlanul még a szervezet vezetői is azt vallották, hogy Mehmet Yil-maz közöttük él, és folyóirataikban a régi elszántsággal folytatja az

írást. „Most", hogy nem is a bebörtönzött fiú, hanem gazdag és jó szándékú apja kívánságára elvállalta a védelmet 1. meg akarja nézni a cikkeket, hogy bizonyíthassa: Mehmet Yilmaz nem a régi Mehmet Yilmaz; 2. az álnevek alapján meg akarja állapítani, hogy ki ír a halott Mehmet Ydmaz helyett; 3. Saim és felesége megértheti, hogy szeretne bepillantani ennek a politikai frakciónak az elmúlt fél évi történetébe, minthogy ez a furcsa helyzet annak a szervezetnek a tevékenysége folytán állt elő, amelynek egy időben Rüya volt férje volt a vezetője; 4. szeretne világosan látni a halottak helyett író kísértet szerzők, az álnevek és az eltűnt személyek ügyében. Saim olyan izgalomba jött, hogy azonnal hozzáfogtak a kutatáshoz. Az első két órában, miközben az asz-szony (Galipnak eszébe jutott, hogy Rukiye) által hozott teát kortyolták, és tortaszeleteket eszegettek, csakis a cikkírók neveit és álneveit figyelték. Később hozzávették a vallomást tevők, a halottak és a folyóiratok munkatársainak álneveit is. Nemsokára szédültek a halálhírek, fenyegetések, vallomások, bombák, sajtóhibák, versek és jelszavak kavalkádjától, a már életében elfelejtett, félig-meddig rejtett világ titkaitól. Találtak álneveket, amelyek nem titkolták, hogy kitalált nevek, ezekből alakított más neveket és e más nevek szétvágásával keletkezett újakat. Akroszticho-nokat, nem egészen hibátlan betűjátékokat találtak; megfejtettek rejtjeleket, amelyekről nem tudták megállapítani, hogy átlátszóságuk szándékos volt-e, vagy csak véletlen. Az asztal egyik végén ült Galip Saim-mal, a másikon Rukiye. A szalonban nem egy igazságtalanul vádolt ifjú megmentése vagy egy elveszett nő feltalálása érdekében folytatott kutatás, sokkal inkább a szilveszter éjszakai rádióhallgatás közben játszott tombolák hangulata vagy a „lóverseny a szobában" játékot játszók türelmetlenséggel kevert szomorúsága uralkodott. A széthúzott függönyszárnyak között látszott, hogy szállingózik a hó. Akár a tanár, aki egy új, tehetséges diákot fedez fel, és türelmes izgalommal követi nyomon kibontakozását, úgy figyelték büszkén az álnevek kalandos történetét, felemelkedését és süllyedését, a folyóiratok közötti cikcakkjaikat. Ha azt látták,

hogy letartóztatták, megkínozták, bebörtönözték valamelyiküket, ha valamelyik lapban meglátták a fényképüket, vagy megtud- Á ták, hogy ismeretlenek lelőtték az illetőt, a szomorúság egy időre elnyomta bennük a kutatás izgalmát; de a hallgatás után egy szójáték, egy új véletlen vagy furcsaság visszavezette őket az írásokban megmutatkozó élethez. Saim szerint a folyóiratokban olvasott nevek és hősök éppen úgy kitaláltak, akár az általuk rendezett tüntetések, gyűlések, titkos közgyűlések, illegális pártkonferenciák vagy bankrablások egy része. Szélsőséges példája volt ennek a Kelet-Anatóliában, Erzincan és Kemah közötti kisvárosban, Kücük Ceruhban húsz éve játszódó népfelkelés története: az egyik folyóiratban pontos dátummal leírták, hogy a lázadás során ideiglenes kormány alakult, kiadtak egy rózsaszínű bélyeget is, rajta galambbal, meghalt egy helyi elöljáró, akinek váza esett a fejére, kiadtak egy újságot, amely elejétől a végéig csak versekből állt, a szemorvosok és patikák ingyen szemüveget adtak a kancsa-loknak, az elemi iskolák kályháit ellátták elegendő tűzifával, és már épp egy hidat akartak építeni, amely a civilizációhoz kapcsolta volna őket, amikor megérkeztek és beavatkoztak a kemalista kormányerők, mire a lázadókat felkötötték a főtér platánfáira, mielőtt a kisváros dzsámijának padlóját takaró lábszagú szőnyegeket a tehenek megették volna. Holott, ahogy Saim a betűkben és a térképekben rejlő titokra rámutatott, Ceruh nevű városka nem is létezik, következésképpen mindazoknak a neve is csak kitaláció, akik ennek a legendás madárként felrepülő lázadástörténetnek az örököseiként szerepelnek. Találkoztak ugyan Mehmet Yilmazzal kapcsolatos nyomokkal, miközben az álnevek rímes, refrénes költészetébe merültek (egy Ümraniyében elkövetett politikai gyilkosságról volt szó, épp a Galip elbeszélésének megfelelő időben), de mintha valami hiányos régi török filmet néztek volna, ahogy sok más történettel és hírrel ösz-szefüggésben is tapasztalták, az eseménnyel kapcsolatosan a későbbi számokban nem találtak semmit.

Közben Galip egyszer felállt az asztaltól, telefonált Rüyának, megmondta neki, hogy késő estig Saimék-nál fog dolgozni, ezért arra kérte, hogy ne várja, és gyöngéden jó éjszakát kívánt neki. Saim és felesége üdvözletüket küldték Rüvának, természetes ő is nekik. Aliközben egészen elmerültek az álnevek felkutatásában, dekódolásában s abban a játékban, hogy a betűkből új neveket alkossanak, Saim felesége magára hagyta a két férfit a már minden helyet elborító papírok, újságok, folyóiratok és kiáltványok között, s lefeküdt. Már rég elmúlt éjfél, a hó varázsos csendessége borult Isztambulra. A cigarettafüstös egyetemi menzákon, esős sztrájksátorokban és távoli vasútállomásokon terjesztett, mind egyformán halvánvan nyomó xeroxgépeken sokszorosított darabokból létrehozott gyűjteményben („Nagyon hiányos; egyáltalán nem kielégítő!" - mondogatta Saim szokásos szerénységével) Galip élvezettel vadászott a helyesírási és szedési hibákra, amikor Saim a másik szobából behozott, és egy gyűjtő büszkeségével, „Nagyon ritka!" felkiáltással átadott neki egy kötetet: Az Anti-Ibn-Zer-hani, avagy a misztikus utazó lábnyomai. Galip figyelmesen lapozta a könyvszerűen egybekötött, írógépen másolt lapokat. - Barátunk Kayseri környékéről, egy olyan pici városkából való, amely egy közepes nagyságú Törökország-térképen már nem is látszik - mondta Saim. -Apja egy kis derviskolostor sejhje volt, gyermekkorában tőle tanulta a vallás és a misztika alapjait. Később, amikor a XIII. századi arab misztikus, Ibn Zer-hani A rejtett titok bölcsessége című könyvét olvasta, ugyanazt tette, amit előtte Lenin és Hegel olvasásakor: az oldalakat „materialista" széljegyzetekkel látta el. Ezeket a jegyzeteket aztán felesleges és hosszú zárójeles magyarázatok kíséretében letisztázta, majd mintha valaki másnak érthetetlen titkokkal teli, megfejthetetlen gondolatai volnának, hosszú magyarázatokat fűzött a saját jegyzeteihez. Mindezek elé, mintha mások írásai volnának, egy „kiadói előszót" is írt, aztán az egészet legépelte. A mű elején harminc oldalban összefoglalta a maga vallási és forradalmár életének legendáit. Külön érdekesség, hogy a szerző elbeszélése

szerint egy este a városka temetőjében döbbent rá a Nyugaton „panteizmusnak" nevezett misztikus filozófia és a maga, sejh édesapja ellenében kialakított sajátos „filozófiai materializmusa" közötti szoros kapcsolatra. A temetőben, ahol juhok legelésztek, és kísértetek szundikáltak, évekkel korábban látott egy hollót, majd amikor húsz év múltán - tudod, hogy a török hollók több mint kétszáz évig élnek - az akkorra már nagyobbra nőtt ciprusok között újra meglátta, megértette, hogy a „magas gondolatnak" nevezett repdeső, szárnyas és gátlástalan madárnak a feje vagy lábai lehetnek bármilyenek, a törzse és a szárnyai mindig ugyanolyanok maradnak. A kötet tetején látható hollót is ő festette. A könyv azt bizonyítja, hogy minden halhatatlanságra vágyó töröknek saját maga Johnsonjának, Boswelljének, Goethéjének és Eckermamijának is kell lennie. Művét hat példányban gépelte le. Nem hinném, hogy a Nemzeti Hírszerző Szervezetnél volna belőle. Mintha egy harmadik személy szelleme is jelen lett volna a szobában, hogy a két férfit a hollós tetejű könyv írójához, egy vidéki kisvárosi ház és egy apai örökségül maradt kis patkolókovács-műhely között múló élethez, e szenvedéssel teli, szürke, csöndes élet képzelőerejéhez kösse. „Minden betű, minden szó, a szabadulás reményének és a kínzások szörnyű emlékének örömével, illetve kínjával papírra vetett írások mind ugyanazt a történetet mesélik!" - szerette volna mondani Galip. Úgy tűnt neki, hogy Saim a minden reggel a tengerbe hálót merítő halász türelmével gyűjtögetett papír-, újság- és folyóirat-kollekcióban rá is bukkant erre a történetre, tudja is, hogy megtalálta, csak elveszítette azt a szót, amely kulcs lehetne a gondosan felhalmozott anyagban a történet hiánytalan megragadásához. Amikor egy négy évvel korábbi folyóiratban rábukkantak Mehmet Yilmaz nevére, Galip azt mondta, hogy véletlen, és hazakészült, Saim azonban azt mondta, hogy a folyóirataiban - már folyóiratainak nevezte őket - semmi sem véletlen, és nem engedte elmenni. A következő két órában emberfeletti figyelemmel, egyik folyóirat után a másikhoz kapva, szemét reflektornagyra nyitva kibogozta, hogy Mehmet Yilmazból

először Ahmet Yilmaz lett, aztán egy folyóiratban, amelynek a borítóján egy kút körül csak úgy nyüzsögtek a tyúkok és a parasztok, Mete Cak-mazként tűnt fel. Nem volt nehéz rájönnie, hogy Metin Cakmaz és Ferit Cakmaz is ugyanaz a személy, bár a teoretikus írások szerzőjéből közben az emlékünnepségek saz-zenés* és cigarettafüstös termeiben énekelt dalok szövegírója lett. Ezt sem művelte sokáig. Egy időre csak egy aláírás vált belőle, s csak azt bizonygatta, hogy rajta kívül mindenki rendőr, ezután pedig egy érzékeny és szenvedélyes matematikus-közgazdász, aki az angol akadémikusok aberrációinak dekódolására törekedett, ám ezekhez a sötét és boldogtalan figurákhoz sem volt sokáig türelme. Saim lábujjhegyen bement a hálószobába, ahonnan egy másik folyóiratcsomaggal tért vissza, majd egy három évvel és két hónappal korábbi számban a keresett hős újra elébe került: a neve Ali „Csodaország" lett, és azt fejtegette, hogy ez eljövendő boldog időkben nem lesz szükség királyokra és királynőkre, ezért a sakk szabályai is meg fognak változni, s az Ali nevű gyerekek mind egészségesen táplálkozhatnak, ezért szép nagyra fognak nőni. A másik számból kiderült, hogy Ali Csodaország fordítója a cikknek, az eredeti szerző pedig egy albán matematikaprofesszor, Galip számára azonban az volt az igazi meglepetés, hogy az albán professzor életrajza mellett észrevette Rüya volt férjének semmiféle álnév mögé nem rejtőző, valódi aláírását. - Semmi sem lehet meglepőbb, mint az élet! - törte meg büszkén Saim a csodálkozás szülte csöndet. -Kivéve az írást. Megint lábujjhegyen távozott, aztán két, folyóiratokkal dugig töltött cipősdobozzal tért vissza. „Ezek egy Albániával kapcsolatban álló frakció folyóiratai. * Saz: török pengetős hangszer, szimbólumként erősen kötődik a baloldali mozgalmakhoz.

Éveket szántam a kutatásukra. Ügy látom, összefüggésben állnak azzal a különös titokkal, amit keresel, ezért elmagyarázom." Ujabb teát főzött, és a történethez szükségesnek látszó folyóiratokat kivette a dobozból, sőt néhány könyvet is az asztalra készített.

- Hat évvel ezelőtt történt - kezdte -, egy szombat délután, az Albán Munkapárt és vezetője, Enver Hodzsa nyomdokaiban járók által kibocsátott lapok közül az egyik (három ilyen folyóirat is volt akkoriban, könyörtelen ellenségei egymásnak), A Nép Kenyere utolsó számát lapozgattam éppen, amikor egy fénykép és egy írás ragadta meg a figyelmemet: egy ünnepségről volt szó, ahol a szervezetbe újabban belépőket ünnepelték. Nem, nem az keltette fel az érdeklődésemet, hogy országunkban, ahol mindenfajta kommunista tevékenység tilos, verssel és zenével ünneplik a belépéseket, hiszen a kis balos szervezetek ahhoz, hogy talpon maradjanak, kénytelenek - vállalva a veszélyt -növekedésükről hírt adni, ezért minden számukban hoztak ilyesféle híreket, hanem az, hogy7 az Enver Hodzsa- és Mao-posztereket, a szavalókat és a tömeget (tagjai olyan lelkesen dohányoznak, mintha szent kötelességüket teljesítenék) ábrázoló fekete-fehér fénykép alatt a szalon „tizenkét" oszlopára hívták fel a figyelmet. Még furcsább volt, hogy a riport szerint a szervezetbe belépők álnevei mind Hasán-, Hüseyin-, Ali-féle alevi nevek voltak, sőt ahogy később felfedeztem, a bektasi dervisrend főnökeinek nevei közül választották őket. Ha nem tudtam volna, hogy milyen erős volt valaha ez a rend Albániában, talán nem éreztem volna rá a hihetetlen titokra, de í g y az események és az írások nyomába szegődtem. Négy évig olvastam szakadatlanul a bektasi és a hurufi rendre, a janicsárseregre és az albániai kommunizmusra vonatkozó könyveket, és a végén sikerült egy százötven esztendős történelmi cselszövést felfejtenem. - Te is tudod természetesen - mondta Saim, mégis nekiállt a bektasik történetét egész Haci Bektas, Veli-től kezdve mesélni. Beszélt a rend alevi, misztikus és samanisztikus gyökereiről, az Oszmán Birodalom létrejöttében és fölemelkedésében játszott szerepükről és a rájuk alapuló janicsársereg forradalmi és lázadó hagyományáról. Ha meggondoljuk, hogy minden janicsár bektasi volt, azt is világosan látjuk, hogy miképpen üthette rá bélyegét Isztambul történelmére a rend mindig is titkolt misztikuma. A bektasikat először is a janicsárok miatt űzték el Isztambulból: az új, nyugati katonai irányítási

módszereket elutasító lázadó sereg kaszárnyáit II. Mahmud szultán 1826-ban ágyúkkal lövette, a janicsárok lelki egységét biztosító rendházakat bezáratta, és a bektasi rendfőnököket száműzte a városból. Húsz évvel az első száműzetés után a bektasik visz-szatértek Isztambulba, ám ezúttal a naksibendi rend mezében. Egészen addig, amíg a köztársaság kikiáltása után Atatürk be nem tiltotta az összes rend működését, azaz nyolcvan esztendőn keresztül a külvilág előtt magukat naksiknak mutatták, önmaguk között azonban, titkukat jó mélyre rejtve, bektasiként éltek. Galip sokáig nézett egy angol utazó könyvében talált és egy bektasi szertartást ábrázoló metszetet, amely a valóság helyett inkább az alkotó elképzelését tükrözte. Egyenként megszámolta a tizenkét oszlopot. - A bektasik a köztársaság kikiáltása után ötven évvel jöttek vissza harmadszor, de ezúttal már nem a naksibendi rend, hanem a marxizmus-leninizmus mezében... - magyarázta Saim, majd rövid hallgatás után folyóiratokkal, brosúrákkal, könyvekkel, kivágott cikkekkel, fényképekkel és metszetekkel illusztrált lelkes előadást tartott arról, hogy teljesen egyformán éltek, cselekedtek és írtak a dervisrendben és a politikai szervezetben: a befogadóünnepségek összes részletei, a befogadást megelőző önsanyargatás és a személyiség elfojtása, az ifjú jelentkezők szenvedései a jelöltség időszakában, a rend, illetve a szervezet vértanúi, szentjei és halottai iránti tisztelet és ennek kifejezési formái, az „út" szónak tulajdonított „szent" jelentés, szavak vagy kifejezések ismételgetése az egység kifejezésére; az, hogy az azonos utat követők bajuszukról, szakállukról, sőt már a pillantásukról is megismerik egymást, a szertartásokon játszott zene, az énekek ritmusa és rímei stb., stb... De ha mindez csak véletlen volna is, vagy ha mindez csak rossz tréfa, amelyet az Isten űz velem ezekkel az írásokkal, vaknak kellene lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre a szervezet lapjaiban a bektasiknak a hurufiktól átvett, változatlanul ismétlődő betű- és szójátékait.

A csöndet csak az éjjeliőrök távoli sípjelei törték meg. Saim, akárha ima volna, összevetve a második jelentéssel, sorban felolvasta az általa felfedezett betűjátékokat. Még később, amikor Galip álom és ébrenlét határán a Rüyával töltött régi boldog napok emlékei között kószált, Saim rátért arra, amit „a dolog lényegének és legmeglepőbb vonatkozásának" nevezett. Nem, a politikai szervezetbe lépő fiataloknak fogalmuk se volt arról, hogy ők bektasik volnának. Minthogy néhány albániai bektasi sejhhel kötött titkos megállapodás alapján mindent a középszintű pártvezetők intéztek, a nagy többség, talán három-négy személyen kívül, semmiről sem tudott. A jóhiszemű fiatalok, akiknek a szervezetbe való belépéssel a mindennapjaik, az egész életük teljesen megváltozott, még véletlenül sem gondoltak arra, hogy az ünnepségeik, szertartásaik, közös étkezéseik és felvonulásaik során készült fényképeiket Albániában néhány bektasi vezető a rendjük távoli továbbélésének bizonyítékaként kezeli. - Eleinte naivan azt hittem, hogy félelmetes cselszövés, hihetetlen titok nyomára bukkantam, és a fiatalokat rútul becsapják. Első izgalmamban - tizenöt év óta először - felfedezésemet meg akartam írni, de hamar el is álltam ettől a szándéktól. Sötét tartályhajó haladt végig a Boszporuszon. Saim a hóesésen át hallatszó és a város ablakait finoman megremegtető dohogása közben folytatta: - Mert tudtam, hogy semmit sem változtat, ha bebizonyítom, hogy az élet, amelyet élünk, valaki másnak az álma. Aztán a zeriban törzs történetét mesélte el: a Kelet-Anatólia egyik isten háta mögötti helyén megtelepedett törzs kétszáz éve készülődik a mesés Kaf hegyre vezető utazásra. Mit se számít, hogy a soha el nem érhető hegyet megcélzó út gondolatát egy háromszázharminc évvel ezelőtti álmoskönyvből vették, és sejhjeik nemzedékeken át titkolták, hogy a dolog teljességgel lehetetlen. Közben az oszmánokkal mégis megegyeztek, hogy nem mennek sehová? Mi más haszna volna, ha elmondanák a kis anatóliai városkák mozijait vasárnap délutánonként

megtöltő bakáknak, hogy a látott történelmi filmben a vitéz török harcosnak mérgezett bort kínáló cselszövő pap valójában az iszlámhoz hű, szerény színész, mint az, hogy egyetlen szórakozásukat, a haragot vennénk el tőlük. Reggel felé Galip már elszundított, amikor Saim azt magyarázta, hogy az öreg bektasi sejhek bizonyára nem sejtik, amikor Albániában a század elején épült fehér, kolóniái stílusú szálloda álomszerű szalonjában könnyes szemmel nézegetik a török fiatalok fényképeit, amelyet néhány pártvezető mutogat nekik, hogy az ünnepségeken nem a rend titkairól, hanem marxista-leninista megoldásokról esik szó. Az alkimistáknak sem a boldogtalansága, hanem a létezése származott abból, hogy nem voltak tisztában az évszázadokig kergetett titok, az aranycsinálás elérhetetlenségével. Hiába mondja el a modern illuzionista, hogy csal, lelkes nézője akkor lesz boldog, ha egy pillanatra el tudja hinni, hogy nem csalás, hanem varázslat tanúja. Sok fiatal lesz élete egy szakaszában egy hallott szó vagy történet, egy közösen olvasott könyv hatására szerelmes, ennek mámorában megházasodik, aztán a további életét úgy éli le, boldogan, hogy soha nem jön rá szerelme illúzió voltára. Reggel, miközben az aszszony összeszedte a lapokat az asztalon, hogy reggelihez teríthessen, Saim az ajtó alatt becsúsztatott újságokat átlapozván megjegyezte, hogy az sem változtat semmit, ha tudjuk, hogy' az írás, az összes írás, csak azért, mert nem az élet, végül is csak egy-egy álomról beszél. Nyolcadik fejezet A HÁROM TESTŐR „Az ellenségeit kérdeztem. Csak sorolta, sorolta, sorolta..." Beszélgetések Yahyá Kemallal Temetése úgy folyt le, ahogy harminckét éve megírta, és amitől húsz éve félt. Ketten az üsküdari öregek otthonából: egy szolga és a szobatársa, egy nyugdíjas újságíró, akit még tárcaírói pályájának zenitjén ő vezetett be a szakmába, két rokon, aki semmit sem tudott a halott életéről és munkásságáról, egy rémségesen ki-cicomázott idős hölgy, fején a szultánok forgójához hasonló tűvel ékesített kalapban, az imám efendi és a koporsóban fekvő

halott író - összesen kilencen voltunk. Épp a tegnapi hóvihar idején került sor a koporsó földbe eresztésére, ezért az imám rövidre fogta az imádkozást. Gyorsan dobtuk rá a földet, aztán hogy történt, észre se vettem, pillanatok alatt szétoszlottunk. A villamosmegállóban rajtam kívül nem várakozott senki. Visszatérve az innenső partra fölmentem Beyogluba. Az Alhamrában Edward G. Robinson Nő az ablakban című filmjét játszották. Nagy élvezettel néztem végig. Mindig is szerettem Edward G. Robinsont! A filmben egy kistisztviselő, egy sikertelen amatőr festő milliárdosnak adja ki magát, hogy meghódítsa szerelmét. Kiderül, hogy a nő, Joan Bennett is becsapta őt. Nagy szomorúsággal vette tudomásul, hogy becsapták, s mi is szomorúan vele éreztünk. Amikor először találkoztam az elhunyttal (hadd kezdjem azokkal a szavakkal a második bekezdést, amelyet ő is gyakran használt), amikor először találkoztam vele, ő a hetvenes éveiben járó tárcaíró volt, én talán harminc. Egy ismerősömhöz, Bakirköybe igyekeztem. Már majdnem felszálltam a Sirkeciből induló HEV-re, amikor megláttam őket. A peron melletti étterem egyik asztalánál ült gyermek- és ifjúkorom két másik legendás tárcaírójával együtt. Előttük rakispoharak. Nem az volt a meglepő, hogy erre az irodalmi ábrándjaim mesés tájain élő három hetvenes öregúrra éppen a Sirkeci pályaudvaron, halandók zűrzavaros tömegében bukkanok rá, hanem az, hogy a három tollforgató, aki egész élete folyamán gyűlölettel sértegette írásaiban egymást - akár a három testőr húsz év múltán az idősebb Dumas kocsmájában -, közös asztalnál iszik. Fél évszázados írói pályájuk során három szultán, egy kalifa és három köztársasági elnök jött és ment, s a három tollforgató eközben más-más, időnként nem is alaptalan állításokra hivatkozva vallástalansággal, ifjútörökséggel, Európa-maj-molással, nacionalizmussal, szabadkőművességgel, kemalizmussal, republikanizmussal, hazaárulással, szultánpártisággal, Nyugat-imádattal, szektássággal, plagizálással, nácizmussal, zsidó, arab vagy örmény származással, homoszexualitással,

köpönyegforgatással, a seria pártolásával, kommunizmussal, Amerikabarátsággal és végül az akkori divat szerint egzisztencializmussal vádolta egymást. (Akkoriban egyikük Ibn Arabit „a legnagyobb egzisztencialistának" nevezte, és azt írta, hogy a nyugatiak hétszáz év múltán csak tőle lopnak.) Egy ideig figyeltem a három tollforgatót, aztán a belső ösztönzésnek engedelmeskedve az asztalukhoz léptem, bemutatkoztam, és ügyelve, hogy mindhárman egyenlő aranyban részesüljenek a dicséretből, elismerő szavakkal halmoztam el őket. Szeretném, ha olvasóim értenék: lelkes, szenvedélyes, fiatal, tehetséges és sikeres voltam, ugyanakkor az önbizalom és a túlságosan is jó szándékú ravaszság között ingadoztam. Tele voltam a kezdő tárcaíró elszántságával, de soha nem mertem volna odamenni a három kiváló mesterhez, ha nem lettem volna biztos abban, hogy többen olvasnak, több olvasói levelet kapok, és természetesen jobban is írok, mint ők, és nem hittem volna, hogy legalábbis a két első dolgot már keservesen tudomásul is vették. Éppen ezért nagy örömmel, a győzelem bizonyítékaként fogadtam lekezelő magatartásukat. Természetesen sokkal kedvesebbek lettek volna velem, ha nem sikeres tárcaíró, csak egy elragadtatását kifejező olvasó lettem volna. Először le se ültettek. Vártam. Aztán, mintha pincér lennék, a konyhába küldtek. Elmentem. Az egyiknek narancsot hámoztam, a másiknak felkaptam a földről a szalvétáját, és kérdéseikre -ahogy kívánták - szégyenkező válaszokat adtam, elismertem, hogy sajnos nem tudok franciául; de esténként kezemben a szótárral megpróbálom A romlás virágait olvasni. Tudatlanságom még elviselhetetlenebbé tette győzelmemet, szégyenkezésem viszont enyhítette bűneimet. Évek múlva értettem csak meg, amikor már én viselkedtem így a fiatal újságírókkal; tapasztalván, hogy úgy beszélgetnek egymással, mintha én ott se volnék, hogy a három mester tulajdonképpen hatni szeretett volna rám. Csendben,

tisztelettel hallgattam őket: Mi késztette azt a német atomtudóst az iszlám elfogadására, aki azokban a napokban az újságok címlapján szerepelt? Megígértette-e Ahmet Mithat Efendi, a török tárcaírás atyja Lastik Sait beyjel, hogy felhagy a további vitával, amikor egy sötét utcában elkapta és elverte, miután egy tollcsatában alulmaradt vele szemben? Bergson misztikus volt, vagy materialista? Mi bizonyítja, hogy egy „második világ" van elrejtve a világunkban? Kik azok a Korán huszonhatodik szúrá-jának utolsó verssoraiban szereplő költők, akik azért kapnak feddést, mert olyan dolgokról állították, hogy hiszik és megtették, amelyekben nem hisznek, és nem tették meg? André Gide valóban homoszexuális volt, vagy akárcsak Ebu Nowaz, az arab költő, a nőket szerette, csak a dolog érdekessége miatt mutatta magát másnak? Verne Gyula Keraban, a vasfejű című regényének első fejezetében azért téved, mert Melling metszete alapján írja le a Tophane teret és I. Mahmud kútját, vagy mert Lamartine Keleti utazásából vette át a leírást? Mevlána a történet vagy a tanulsága miatt szerepeltette Mesznevijének ötödik kötetében annak az asszonynak a históriáját, aki belehalt abba, hogy szamárral szeretkezett? Felém fordult a tekintetük, és fehér szemöldökük is kérdőn szaladt a homlokukra, miközben elegánsan vitatkoztak erről a kérdésről, ezért én is elmondtam, hogy mit gondolok: a történet, mint minden történet, önmagáért került oda, ugyanakkor a tanulságot mintegy tüllfüggöny mögé kívánta rejteni. Erre az kérdezett, akit tegnap a temetőbe kísértem: - Te az erkölcsi tanulság vagy szórakoztatás céljából írsz, fiam? Az első eszembe jutó gondolattal feleltem, hogy bizonyítsam: határozott véleményem van minden témáról. - A szórakoztatás kedvéért, uram. Nem tetszett nekik a válasz. - Maga még fiatal, a pályája elején áll - mondták -, hadd adjunk tanácsot! Lelkesen fölpattantam. - Szeretném lejegyezni a tanácsaikat! Odarohantam a pénztárhoz, és az étterem tulajdonosától egy kötegnyi papírt kértem. Szeretném most Önökkel, kedves olvasóim, megosztani a tárcaírásra vonatkozó tanácsokat,

amelyeket egy hosszú vasárnapi beszélgetés folyamán a tőlük kapott zománcos toll zöld tintájával az étterem nevével nyomott papírok hátlapjára írtam. Tudom, néhány olvasóm már türelmetlenül várja, hogy megnevezzem a három régen elfelejtett mestert. Eddig sikerült előlük eltitkolni a neveket, ők azonban - legalább - annyit szeretnének, hogy súgjam a fülükbe a három tollforgató nevét, de nem teszem meg. Nem azért, hogy békében nyugodjanak sírjukban, hanem azért, hogy azok az olvasók, akik ezt megérdemlik, elváljanak azoktól, akik nem érdemesek erre az információra. Ezért a halott tárcaírókat egy-egy szultánunk költői álnevével fogom jelölni. Akik tudják, hogy melyik álnévvel melyik szultánunk írta alá a verseit, az össze tudja kapcsolni a szultánok és a mesterek nevét, és meg tudják fejteni ezt a különben nem túl fontos talányt. Az igazi talány a mesterek büszkeség-sakkjátékának tanács-lépéseiben rejlik. Minthogy én magam még mindig nem érem fel egészen ennek a rejtélynek a szépségét, épp ahogy azok a szerencsétlen tehetségtelenek, akik a lapok sakkrovatában kommentálják a nagymesterek általuk sem értett lépéseit, mestereim tanácsai között zárójelben közreadom szerény kommentárjaimat és nem túl magasröptű gondolataimat. A: Adli. Azon a téli napon angol szövetből készült (így írom, mert nálunk minden drága szövetet angolnak neveznek) krémszínű öltöny és sötét nyakkendő volt rajta. Magas, gondozott bajusza ősz. Bottal jár. Olyan, mint egy pénztelen angol gentleman, bár nem tudom, lehet-e pénz nélkül gentleman valaki. B: Bahti. Nyakkendője meg van lazítva, arca már megereszkedett. Pecsétes, gyűrött, régi zakó van rajta. Alatta mellény, a mellényzsebén óralánc látszik. Kövér és gondozatlan. A nagy átéléssel „egyetlen barátjának" nevezett cigaretta van most is a kezében - ez fogja majd, elárulva az egyoldalú barátságot - szívritmuszavarral a sírba vinni.

C: Cemali. Alacsony, ideges. Akár egy nyugdíjas tanár, igyekszik tiszta és ápolt lenni. A postások fakult zakója és nadrágja, vastag talpú Sümerbank gyártmányú cipő. Vastag szemüveg, igen erősen rövidlátó, szinte agresszívnak nevezhetően csúnya. íme mestereim tanácsai és az én csípős megjegyzéseim: 1. C: Az a tárcaíró, aki csak azért ír, hogy élvezetes legyen őt olvasni, az iránytű nélkül marad a nyílt tengeren. 2. B: A tárcaíró nem Aiszóposz, és nem is Mevlá-na. A tanulság mindig a történetből következik, és nem a történet a tanulságból. 3. C: Ne az olvasó esze, a magad esze szerint írj! 4. A: Az iránytű csak szóbeszéd. (Nyilvánvaló oldalvágás C irányába.) 5. C: Történelmünk és temetőink titkainak feltárása nélkül rólunk sem, a Keletről sem lehet beszélni. 6. B: Kelet-Nyugat kérdésében Szakállas Arif szavai rejtik a kulcsot: „O, ti szerencsétlen Nyugatra tekingetők, egy Kelet felé tartó hangtalan hajóban!" (Szakállas Arif B tárcáinak állandó szereplője volt, egy valódi személy alapján megalkotott képzelt alak.) 7. A - B - C: Szerezz be magadnak közmondás-, szólásmondás-, anekdota-, versidézet-, aforizma- és szállóige-gyűjteményeket! 8. C: Nem a téma kiválasztása után kell megkeresni az írásodat megkoronázó szállóigét, hanem a szállóige kiválasztása után kell olyan témát választanod, amely illik e korona alá. 9. A: Ne ülj le az íróasztalhoz, amíg nincs meg az első mondatod. 10. C: Legyen őszinte hited. 11. A: Ha nincs őszinte hited, abban higgyél, hogy az olvasónak van. 12. B: Az olvasó csak egy hetivásárba kívánkozó gyerek. 13. C: Az olvasó nem bocsát meg annak, aki káromolja Mohamedet, Allah pedig megbénítja. (Érzi, hogy a 1 l-es tanács őt provokálja, ezért A-nak a próféta házasságáról és munkásságáról szóló írására, illetve szája sarkának alig észrevetető bénulására utal.)

14. A: Szeresd a törpéket, mert az olvasók is szeretik. (Válasz C-nek, C alacsony termetére célozva.) 15. B: Például az üsküdari törpék háza igen jó téma. 16. C: A birkózás is jó téma, ha a sportról szól. (Azt hiszi, hogy a 15-ös vele kötekedik, ezért arra a pletykára utal, miszerint B birkózás iránti érdeklődése és veszekedős természete ho-moszexualitásából fakad.) 17. A: Az olvasó egy megélhetési gondokkal küzdő négygyerekes családapa, akinek értelmi képességei egy tizenkét éves gyerekének felelnek meg. 18. C: Az olvasó hálátlan, akár a macskák. 19. B: A macska okos állat, és nem hálátlan. Tudja, hogy nem bízhat a kutyabarát írókban. 20. A: Ne kutyákkal, macskákkal - az ország dolgaival foglalkozz. 21. B: Tudd meg a konzulátusok címét. (Utalás azokra a híresztelésekre, hogy a második világháború alatt C-t a német, A-t pedig az angol konzulátus segítette.) 22. B: Ne félj a polémiáktól, de csak akkor, ha meg tudod szorongatni az ellenfeledet. 23. A: Ne félj a polémiáktól, de csak akkor, ha a főnöködet magad mellé tudod állítani. 24. C: Ne félj a polémiáktól, de csak akkor, ha a kabátodat magadhoz tudod venni. (Célzás B híres mondatára, amellyel megindokolta, hogy miért marad a megszállt Isztambulban, és miért nem vesz részt a felszabadító háborúban: „Nem bírom elviselni az ankarai telet!") 25. B: Válaszolj az olvasók leveleire; ha ők nem írnak, írj magadnak és válaszolj is. 26. C: Első és legnagyobb mesterünk Seherezáde; ne felejtsd, hogy te is, akárcsak ő, mást sem teszel, mint néhány oldalas történeteket szorítasz be az „életnek" nevezett események közé. 27. B: Keveset, de szívesen olvass, olvasottabbnak fogsz látszani annál, aki sokat, de unatkozva olvas.

28. B: Ápolj jó kapcsolatokat, ismerd meg az embereket, szerezz elismerést, hogy legyen, aki ír rólad, ha meghalsz. 29. A: A nekrológot részvéttel kezdd, és ne fejezd be a halott sértegetésével. 30. A - B - C: Kerüld a következő mondatokat: a) Az elhunyt tegnap még jó egészségben volt. b) Mesterségünk hálátlan: amit ma írunk, holnapra elfelejtik, c) Hallották tegnap a rádióban ezt és ezt a műsort? d) Hogy szaladnak az évek! e) Vajon mit szólna ehhez a botrányhoz az elhunyt, ha élne? fi Ilyet Európában nem tesznek, g) A kenyér x évvel ezelőtt ennyibe és ennyibe került, h) Aztán erről az jutott eszembe, hogy... ]]]]

31. C: Az „aztán" szót eleve csak azok a kezdő írók használják, akik nem értenek a művészethez. 32. B: Ha művészet van egy tárcában, az már nem tárca; a tárca nem művészet. 33. C: Ne bókolj annak, aki a művészet iránti vágyakozását a költészet meggyalázásával oltja el. (A szúrás B versírói tevékenysége ellen irányul.) 34. C: Könnyen írj, hogy könnyű legyen olvasni. 35. C: írj nehezen, hogy könnyű legyen olvasni. 36. B: Ha nehezen írsz, fekélyt kapsz. 37. A: Ha fekélyt kapsz, művész vagy. (Itt pár kedves szót szóltak egymáshoz, nevetgéltek egy kicsit.) 38. B: Öregedj meg minél előbb. 39. C: Öregedj meg, hogy szép őszi tárcát tudj írni. (Megint kedvesen egymásra mosolyogtak.) 40. A: A három nagy téma természetesen a halál, a szerelem és a zene. 41. A: Csak el kell dönteni, hogy mi a szerelem. 42. B: Keresd a szerelmet. (Hadd emlékeztessem olvasóimat, hogy a tanácsok közé hosszú csöndek és hallgatások ékelődtek.) 43. C: Őrizd meg a szerelmet, mert te író vagy! 44. B: A szerelem keresés. 45. C: Vigyázz, ne higgyék azt, hogy titkod van.

46. A: Éreztesd, hogy titkod van: akkor szeretni fognak a nők. 47. C: Minden nő tükör. (Itt egy új üveget nyitottak, s így én is kaptam a rákiból.) 48. B: Tarts meg minket jó emlékezetedben. (Természetesen, feleltem készségesen, és figyelmes olvasóim tudhatják is, hogy sok írásomban emlékeztem meg róluk és történeteikről.) 49. A: Tessék egy téma: menj ki az utcára, és nézd meg az arcokat. 50. C: Éreztesd, hogy történelmi titkokat tudsz, de sajnos nem írhatod meg őket. (Itt C elmesélt egy történetet - majd egy másik írásomban fogom idézni annak a szerelmesnek a történetét, aki így szólt kedveséhez: „én te vagyok" -, és én először éreztem meg, hogy kell valami titoknak lennie, amely ezt a fél évszázada egymást sértegető három írót ilyen szíves közösségbe ülteti egy asztalhoz.) 51. A: Azt se felejtsd, hogy az egész világ ellenséges velünk szemben. 52. B: Ez a nép nagyon szereti a pasáit, a gyerekkorát és az édesanyját - szeresd te is. 53. A: Ne használj mottót, mert az megöli az írásban lévő titokzatosságot. 54. B: Ha ettől meghal, öld meg te a titokzatosságot, öld meg a prófétát, aki titokzatosnak akar látszani. 55. C: Ha használsz is mottót, ne a nyugati könyvekből vedd, mert azoknak az írói sem, a hősei sem hasonlítanak ránk, és soha ne vedd olyan könyvekből, amelyeket nem olvastál, mert ilyet csak a hazug Deccal* tesz a végítélet napja előtt. * Az Antikrisztusnak megfelelő személy a muszlim teológiában.

56. A: Ne felejtsd, hogy ördög is vagy és angyal is, Deccal is és O is. Az olvasókat untatják a tökéletesen jók és a tökéletesen rosszak is. 57. B: De ha az olvasó rájön, hogy Deccal úgy tűnik fel előtte, mintha O volna, és rájön, hogy Deccalt hitte a

Szabadítónak, ha rémülten észreveszi, hogy becsapták, képes leütni téged a sötét utcán! 58 A: Igen, a titokzatosságot meg kell őrizned; el ne áruld angyali titkodat. 59. C: Ne felejtsd, hogy titkod a szerelem. A szerelem a kulcsszó. 60. B: Nem. A kulcsszó az arcunkra van írva. Nézd, figyelj! 61. A: O, a szerelem, szerelem, szerelem!... 62. B: Ne félj a plagizálástól se, hiszen a mi szegényes írás-olvasásunk minden titka, minden titkunk a misztikusok tükrében rejtőzik. Ismered Mevlána elbeszélését a festők versenyéről? O is mástól vette át a történetet, ám ő... (Igen, uram - mondtam.) 63. C: Egy nap, majd ha megöregszel, és azt kérdezed, hogy lehet-e az ember önmaga, azt is meg fogod magadtól kérdezni, hogy megértetted-e a titkot, ne felejtsd! (Nem felejtettem el.) 64. B: Ne felejtsd a régi buszokat, a könnyedén odavetett könyveket; a türelmeseket, azokat, akik értenek, és azokat se, akik nem értenek! Az állomásról valahonnan, talán az étterem belsejéből a szerelemről, a bánatról és az élet ürességéről szóló dal hangzott fel. Ettől megfeledkeztek rólam, és mintha mind egy-egy bajuszos Seherezáde volna, barátságosan és szomorúan történeteket kezdtek egymásnak mesélni. Például: Annak a boldogtalan tárcaírónak nevetséges és szomorú történetét, akinek egyetlen vágya volt az életben, hogy megírja Mohamed utazását a hetedik mennyországba, aztán évek múltán keservesen kellett tudomásul vennie, hogy Dante már írt ehhez hasonlót; a perverz, bolond szultán históriáját, aki gyerekkorában a húgával varjakat kergetett a veteményesekben; annak az írónak a történetét, aki elveszítette álmait, amikor a felesége elszökött tőle; az olvasóét, aki mind Albertine-nek, mind

pedig Proustnak képzelte magát; a Hódító Mehmed szultánnak beöltöző tárcaíró esetét stb., stb.... Kilencedik fejezet VALAKI KÖVET ENGEM „Hol hó esett, hol sötét volt..." § eyh Galip Mint egyetlen részlet, amelyre egy nyomasztó rémálomból visszaemlékszik, úgy bukkant föl Galip emlékezetében a nap folyamán többször is az a karosszék, amelyet reggel Saim barátjától jövet látott a Cihangir-ból Karaköy felé ereszkedő keskeny, lépcsős járdájú régi utcán. Ugyanaz, amelyet valaha Celál hagyott a Tophane mögötti meredek utcák valamelyik tapétával, viaszosvászonnal, gipszkartonnal dolgozó műhelyének vagy asztalosboltjának lehúzott rolója előtt, amikor még az isztambuli ópium- és egyéb kábítószer- kereskedelem nyomait kutatta arrafelé. A fotel lábairól lepattogzott a furnér, ülésbőrén seb tátongott, s olyan reménytelenül buktak elő a rozsdás rugók, akár egy felhasított hasú harci mén belei. Mire leért Karaköybe, kész volt arra, hogy a karosszékes utca elhagyatottságát és a tér ürességét (hiszen már nyolc óra is elmúlt) valami olyan tragédiával hozza összefüggésbe, amelynek az előjeleit mások már érzékelték. Mintha a közelgő csapás miatt láncolták volna egymáshoz a hajókat, holott már útnak kellett volna indulniuk, a kikötőknél senki sem járt, s mintha a Galata híd mozgóárusai, fényképészei és cserzett arcú koldusai is elhatározták volna, hogy utolsó napjaikat pihenéssel töltik. A híd karfájának dőlve nézte Galip a zavaros vizet. Először a gyerekek jutottak eszébe, akik valaha a híd egyik sarkában gyülekeztek, és a vízbe ugráltak, hogy felhozzák a keresztény turisták által az Aranyszarv-öböl vizébe dobált pénzérmeket, majd az a kérdést merült fel benne, hogy Celál a Boszporusz vizeinek visszahúzódásáról szóló írásában miért nem beszélt ezekről az önmaguknál sokkal többet jelentő pénzekről.

Felment az irodájába, és az asztal mellett olvasni kezdte Celál új tárcáját. Az írás tulajdonképpen nem is volt új, évekkel ezelőtt már megjelent. Világos jele volt ez annak, hogy Celál nem küldött be újat, ugyanakkor titkos jele lehet másnak is. Az írás közepén a kérdés is: „Nehézséget jelent Önnek, hogy önmaga legyen?", és a tárca hőse, a borbély is, aki ezt a kérdést felteszi, talán nem is a tárca szándéka szerinti mondanivalóra, hanem az íráson kívüli világban rejlő titkos jelentésekre utal. Galip emlékezett, hogy Celál beszélt már neki erről. „Az emberek többsége - mondta - nem veszi észre a dolgok legalapvetőbb jellemzőit, mert ott vannak az orruk előtt; inkább a távolabbi, mellékesebb, másodrendű tulajdonságokat látják meg. Ezért nem egyenesen mutatom fel írásaimban azt, amiről szólni akarok, inkább beszuszakolom az írás valamelyik zugába. Természetesen nem lehet túlságosan rejtett zug, inkább olyan, mint amikor a gyerekekkel bújócskázunk. Azért teszek így, mert akár a gyerekek, az emberek is hisznek abban, ami a kezük ügyébe kerül. Az a legnagyobb baj, hogy az írás többi részei az orruk előtt lévő értelemmel, az épp csak egy kevés türelmet és okosságot kívánó titkos vagy véletlenszerű, ám felfedezetlenül maradt jelentésekkel kerülnek a szemétkosárba." Galip félredobta az újságot, és egy hirtelen ötlettől vezéreltetve átment a Mil l iye thez. Abban reménykedett, hogy egyedül fogja Celált a szobájában találni, mert tudta, hogy szívesebben jár be hétvégén, amikor szinte kihalt a szerkesztőség. Felfelé a lejtős utcán elhatározta, hogy csak annyit mond: Rüya nem érzi jól magát. Egy szerencsétlen klienséről kívánt mesélni neki, akit elhagyott a felesége. Mit szól majd egy ilyen történethez? Egy rendes állásban lévő, becsületes, szorgalmas, értelmes és mértéktartó állampolgárunkat, hagyományainkat teljesen felrúgva, elhagyja az ő szeretett felesége. Mit jelenthet ez? Milyen rejtett értelme van? Milyen sorscsapás előjele lehet? Figyelmesen

végighallgatja a részleteket, aztán ő beszél, és szavaitól jelentést kap a világ, az orrunk előtt lévő „titkos" igazságok egy olyan sokágú történet meglepő részeivé formálódnak, amelyet korábban is ismertünk, de nem tudtuk, hogy ismerjük. Rápillantott az iráni konzulátus kertjében a fák nedvesen csillogó ágaira, és arra gondolt, hogy jobban szeretne abban a világban élni, amelyről Celál beszél, mint a sajátjában. Celál nem volt a szobájában. Az asztalán rend, a hamutartó üres, teáscsészéje sem állt ott. Galip leült a lila karosszékbe, ahová szokott, és várt. Azt remélte, hogy nemsokára meghallja valamelyik belső szobából Celál nevetését. Sok minden eszébe jutott, mire elveszítette a reményt. Első jövetele az újsághoz, azzal az ürüggyel, hogy a rádióban egyenes adásban közvetítendő kvízjáték meghívóját veszik át egy osztálytársával, aki később szerelmes lett Rüyába. („Megmutatta volna a nyomdát is, de nem ért rá" - mondta visszafelé Galip szégyenkezve. „Láttad az asztalán a nők képeit?" -kérdezte az iskolatárs.) Aztán a nyomdát is megmutatta, amikor Rüyával jött be a szerkesztőségbe („A kisasszony is újságíró szeretne lenni?" - kérdezte az idős nyomdász Rüyától, ő pedig ugyanazt kérdezte Galip-tól hazafalé menet). Ezt a szobát akkor az ezeregy éjszaka helyszínének képzelte, tele papírokkal és álmokkal, rajtuk olyan csodás történetekkel és életekkel, amilyeneket ő még elképzelni se tud. Gyorsan belekotort Celál asztalába, hogy új papírokat találjon új történetekkel, s főleg, hogy felejtsen, felejtsen... Az eredmény: felbontatlan olvasói levelek, tollak, újságkivágatok (zöld tollal megjelölve egy hír egy féltékeny férjről, aki évek múltán követett el gyilkosságot), idegen folyóiratokból kivágott arcképek, papírdarabkákon Celál kézírásos feljegyzései (ne felejtsd: a herceg története), üres tintásüvegek, gyufák, egy ronda nyakkendő, ismeretterjesztő könyvek a sámánizmusról, a hurufi dervisrendről és az emlékezőtehetség fejlesztéséről, egy kis üvegben altató és értágító orvosságok, gombok, egy karóra,

olló, egy olvasói levélből előkerült fényképek (az egyiken Celál egy kopaszodó tiszttel; egy vidéki kávézó kertjében két olajos birkózó és egy kedves juhászkutya néz a kamerába), színes filctollak, fésűk, szipkák és mindenféle színű golyóstollak... Az asztalon fekvő bőrmappában „felhasználtak" és „tartalékok" felirattal két dossziét talált. A felhasználtakban az elmúlt hat napon megjelent tárcáinak írógéppel írt példányai mellett egy vasárnapi tárcája várta, hogy a holnapi megjelenés után kiszedve, illusztrálva visszatérjen ide. A tartalékok dossziéjában csak három írást talált. Mind a három megjelent már korábban is. Egy negyedik tárca nagy valószínűséggel ott lehet az épület alsó szintjén a szedő asztalán, tehát a tartalék kitart csütörtökig. Jelentheti ez azt, hogy Celál elutazott, vagy szabadságot vett ki magának, anélkül, hogy bárkinek szólt volna? De hisz soha nem hagyja el Isztambult! Galip átment a szerkesztőség nagyszobájába, hogy megtudjon Celálról valamit. Lábai egy asztalhoz vitték, ahol két idősödő férfi csevegett. Az egyiket mindenki az álnevén, Ne§atinak ismeri; dühös öregúr, pár éve Celállal is heves tollpárbajba keveredett. Most ugyannak az újságnak egy Celálénál kevésbé fontos és kevésbé olvasott rovatában dühös erkölcsiséggel írja visszaemlékezéseit. - Celál bey napok óta nincs sehol! - válaszolt éppolyan rosszkedvű arckifejezéssel, amilyen a rovata fölötti buldogszerű fényképén is látszik. - Maga kicsodája neki? Memóriája kusza dossziéiban kereste Galip, hogy ki lehet a másik újságíró, miközben az megkérdezte tőle, hogy miért keresi Celál beyt. A magazinoldal sötét szemüveges, átverhetetlen Sherlock Holmesa volt, aki tudja, a régi oszmán hölgyek módjára kényeskedő filmcsillagok közül melyik hány évvel ezelőtt, Beyoglu melyik kis mellékutcájában melyik luxus-„madám" házánál dolgozott, vagy azt, hogy a vidéki francia kisvárosokban cirkuszi artistaként fellépő, majd argentínai arisztokrataként Isztambulba hozott „sztárénekesnő" eredetileg algériai muszlim.

- Szóval a rokona - jegyezte meg a magaziníró. -Én úgy tudom, hogy megboldogult édesanyján kívül Celál beynek nincs rokona. - Oó - mondta az öreg vitakedvelő -, ott volna Celál bey, ahol van, ha nem volnának rokonai?! Volt például egy sógora, aki alányúlt, egy mélyen vallásos ember, aki megtanította írni, és akit aztán elárult. Egy naksi derviskolostor tagja volt, a Kumkapi negyed egyik régi szappangyárában tartották titkos szertartásaikat. Láncokat, olajsajtolókat, gyertyákat és öntőformákat is használtak a szertartások során, majd ez az ember leült, és jelentést írt a Nemzeti Hírszerző Szervezetnek a résztvevőkről. Valójában azt akarta bizonyítani a katonáknál beárult rendtagokról, hogy nem követnek el semmi államelleneset. Jelentéseit megmutatta Celálnak, hogy az írás iránt érdeklődést mutató sógor olvasson, tanuljon, élvezze az irodalmi stílust. Ezek az írások - később Celál, amikor a nézetei éppen balfelé sodorták, könyörtelenül felhasználta őket - Attar-, Ebu Horaszáni-, Ibn Arabi- és Bottfo-lio-fordításokból átemelt hasonlatokon és utalásokon alapultak. Honnan tudhatnák azok, akik Celál hasonlatait - ugyanazokra a közhelyekre támaszkodnak mind - hidaknak látják, amelyek a múlthoz kapcsolnak bennünket, hogy másvalaki fedezte föl ezeket a pastiche-okat? Valóságos feltaláló volt az az ember, akinek ő még a létezését is feledtetni szeretné: készített egy tükröt, amely megkönnyíti a borbélyok munkáját; kifejlesztett a körülmetéléshez egy eszközt, amely garantálja, hogy használatával elkerülik a valamennyiünk gyermekkorát fenyegető súlyos hibákat; és feltalált egy akasztófát, amelyhez olajozott kötél helyett láncot, a zsámoly helyett pedig síkos padlót kell használni, és így nem okoz fájdalmat. Azokban az években, amikor szüksége volt kedves nővére és sógora gyöngédségére, Celál lelkesen ismertette ezeket a találmányokat az „Akár hiszik, akár nem" rovatában. - Ne is haragudj, de épp az ellenkezője igaz - vágott közbe a magaziníró. - Egészen magányos volt, amikor az „Akár hiszik, akár nem" darabjait írta. Hadd meséljek el egy jelenetet, amelynek magam voltam a tanúja.

A Yesilcam filmgyárnak a szegény, ám becsületes és a végén sikereket elérő fiatalokról szóló filmjeibe illő jelenet volt. Anyai ágról gazdag rokonai meghívják Celált, a kezdő újságírót az egyik szegénynegyedben lévő szegényes lakásából elegáns ni§anta§ibeli házukba szilveszterezni. Nagynénjei és nagybátyjai s azok vidám fiai és eleven leányai társaságában mulatnak majd, aztán ki tudja, hová, hány helyre ruccannak még át. A boldog varrónő anya csak a fia jövendő boldogságára gondol, és meglepetésül éjszaka a fiára alakítja megboldogult apjának zakóját. Celál belebújik a pontosan rá illő zakóba (az anya könnyes szemmel nézi: „Éppen olyan vagy, mint apád volt!"), az anya pedig örömmel hallja, hogy fia újságíró barátja is hivatalos a mulatságba. Ez az újságíró, történetünk tanúja együtt indul Celállal a régi ház hideg és sötét lépcsőjén lefelé, és csak kinn, a sáros utcán tudja meg, hogy sem a gazdag" rokonok, se senki más nem hívta meg Celált sehová, sőt éjszakai ügyeletet vállalt azért, hogy a gyertyavilág melletti munkától szinte már vak anyja számára a műtét árát előteremtse. A történetet követő csend után oda se figyeltek Galipra, hiába próbálta magyarázni, hogy bizonyos részletek nem passzolnak Celál élettörténetéhez. Igen, lehet, hogy némelyik rokon vagy némelyik időpont közeliségével vagy távoliságával kapcsolatosan tévednek; ha még él Celál bey édesapja („Biztos ön ebben?"), talán összekeverték az apját a nagyapjával vagy a nővérét a nagynénjével, de természetesen ezt a tévedést nem akarják eltúlozni. Galipot leültették az asztalukhoz, megkínálták cigarettával, feltettek neki egy kérdést („Mit is mondott, hogy rokona Celál-nak?"), de a válaszra oda se figyelve emlékeik bugyrából sorban húzták elő és helyezték el a figurákat képzeletbeli sakktáblájukon. Celált annyira körülvette a család végtelen szeretete, hogy azokban a reménytelen napokban, amikor az önkormányzati problémákon kívül minden megírható témát betiltottak, elég volt visszagondolnia gyerekkorának palotaszerű házára, amelynek minden ablakából másik hársfára lehetett látni, és

máris születtek az írások, amelyeket sem az olvasók, sem a cenzorok nem értettek. Nem; az újságíráson kívül annyira nem volt kapcsolata az emberekkel, hogy ha valamilyen nagyobb társaságba kellett mennie, mindig keresett egy megbízható barátot, akinek a gesztusait és szavait, az öltözködését és az evésmódját - minden mozdulatát bátran utánozhatta. I

Egyáltalán nem úgy volt; mi mással lehet magyarázni, mint a mögötte álló erős rokonság támogatásával, hogy egy lelkes újságíró-palánta, aki a rejtvényrovatot és a nőknek szóló tanácsokat szerkeszti, három éven belül a saját országán kívül az egész Balkán és Közel-Kelet legolvasottabb tárcaírójává válik, és hiába csapkod jobbra-balra, meg nem érdemelt szeretet veszi körül? A nyugati civilizáció egyik alapkövét, a „születésnapot" akarta nálunk is meghonosítani egy haladó gondolkodású államférfi, ezért nyolcéves fia számára tejszínhabos, epres tortát készíttetett, a tetején nyolc darab gyertyával, és meghívta a gyerek barátait meg egy idős levantinus hölgyeményt, hogy zongorán klimpírozzon. Celál az eseményt nem azért húzta le maró gúnnyal - ahogy sokan gondolták -, mintha ideológiai, politikai vagy esztétikai ellenvetése lett volna, hanem azért, mert keserűen rádöbbent arra, hogy neki soha nem volt része ilyen apai, sőt semmiféle szeretetben. Azért nem lehet most se megtalálni, azért bizonyul tévesnek vagy kitaláltnak minden általa hagyott cím és telefonszám, mert valami furcsa és érthetetlen gyűlöletet érez közeli és távoli rokonai, valamennyi ember iránt, akiknek a szeretetét képtelen viszonozni. (Galip megkérdezte, hogy hol találhatná meg Celált.) Nem; természetesen egészen más okból száműzte magát a város egy elérhetetlen pontjára, és rejtőzött el az egész emberiség elől: megértette végre, hogy soha nem fog cudni megszabadulni a kegyetlen magányosságtól, amely mint a szerencsétlenség glóriája, születése óta a feje fölött lebeg, vagyis a fóbiától, hogy nem

tud az emberek közé keveredni. Most tehát, mint a beteg, aki tehetetlenül átadja magát a betegségnek, valahol egy messzi szobában reménytelen beletörődéssel a magány karjaiba veti magát. Galip megjegyezte, hogy egy „európai" televíziós forgatócsoport keresi Celál beyt... - Celál beynek előbb-utóbb úgyis fel fognak mondani! - vágott a szavába Ne§ati, a vitakedvelő tárcaíró. - Tíz napja nem küld cikket. Mindenki tudja, hogy húsz évvel ezelőtti írásait gépelte le újra, és a hagyta itt tartalékként. Ahogy Galip várta és kívánta, a magaziníró közbevágott: a tárcákat minden korábbinál nagyobb érdeklődés fogadja, folyton csöngenek a telefonok, és naponta legalább húsz levél érkezik Celál beynek címezve. - Igen - mondta a vitakedvelő író -, a kurvák, stricik, terroristák, hedonisták, a kábítószer-kereskedők meg az általa dicsért régi gengszterek ajánlatai! - Titokban kinyitod és elolvasod őket? - kérdezte a magaziníró. - Akárcsak te! - válaszolta a vitakedvelő író. Úgy húzták ki mindketten magukat a széken, mint a nyitó lépéseikkel elégedett sakkozók. A vitakedvelő egy kis dobozkát húzott elő zakója mély zsebéből. Olyan mozdulattal nyújtotta Galip felé, ahogy a bűvész mutatja meg a közönségnek az eltüntetendő tárgyat. - Celál beyjel - akit ön a rokonának nevez - ma már ez a gyomorpirula az egyetlen közös pontunk. Azonnal leköti a savat a gyomorban. Kér egyet? Galip nem értette ugyan, hogy hol kezdődik és hol végződik a játék, de részt akart venni benne, ezért bekapott egy pirulát. - Tetszik a játékunk? - kérdezte az öreg tárcaíró mosolyogva. - Próbálok rájönni a szabályokra - válaszolta Galip óvatosan. - Olvassa az írásaimat? - Olvasom. - Celál írását olvassa előbb, vagy az enyémet? - Celál a rokonom. - Csak ezért olvassa előbb? - kérdezte az öreg író. -A rokonság erősebb dolog, mint az írás szépsége?

- Celál írásai is szépek! - mondta Galip. -Mindenki képes olyanokat írni, nem érti? Ráadásul a legtöbb olyan hosszú, hogy már nem is lehet tárcának nevezni. Elbeszélésimitációk. Művészi cico-mák. Üres fecsegések. Van néhány ügyes trükkje. Emlékekről, édes dolgokról kell szólni. Paradoxonokra kell rávilágítani. Jó szolgálatot tesz a dívánirodalomból ismert fogása, hogy tudott dolgokat nem tudottnak állít be. Nem létező dolgokról létezőként, megtörtént dolgokról meg nem történtekként kell beszélni. Es ha mindez kevés, az írás ürességét a lelkes olvasói számára szépnek tetsző, cicomás mondatokkal kell eltakarni. Bárki meg tudja csinálni. Akár ön is. Mondjon el nekem egy történetet! - Milyen történetet? - Ami az eszébe jut. Egy történetet. - Egy nap egy embernek megszökött a szép felesége. Nagyon szerette az asszonyt, ezért a keresésére indult. A nyomaira bukkant, akárhol járt is a városban, de őt magát nem találta... -És? - Ennyi. - Nem, nem; kell, hogy legyen folytatása - mondta az öreg tárcaíró. - Mit olvas ki a férj a városban talált nyomokból? Tényleg szép volt az asszony? Kihez szökött? - A nyomokból a saját múltját olvassa, a szép feleségével közös múlt nyomait. Nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy kihez szökött a felesége, mert mivel mindenütt a felesége és a maga múltjának nyomaira bukkan, arra gondol, hogy annak a férfinak vagy annak a helynek is, akihez vagy ahová a felesége szökött, a saját múltjában kell lennie. -Jó téma - mondta az öreg tárcaíró. - Ahogy Poe írja: egy szép, meghalt vagy elveszett asszony! Egy elbeszélőnek azonban határozottabbnak kell lennie, mert az olvasó nem hisz annak, akinél határozatlanságot tapasztal. Fejezzük be mi a történetet Celál trükkjeivel! Emlékek: a város legyen tele az asszony édes emlékeivel. Stílus: az emlékek nyomait virágos szavak közé kell rejteni, hogy megmutassák: nem vezetnek sehova. A tudott dolog nem tudottként való ábrázolása: a férj tegyen úgy, mintha nem tudná, hogy kihez szökött a felesége. Paradoxon: a

férj maga az, akihez a felesége szökik. Na milyen? Látja, ugye, hogy maga is meg tudná írni. Bárki képes volna rá. - De csak Celál írja meg - vetette ellen Galip. -Jó! Ezentúl maga fogja! - mondta az öreg író a témát lezáró hangsúllyal. - Az írásait nézze meg, ha őt keresi - szólalt meg a magaziníró. - Valamelyik leírt helyen van. Tele vannak az írásai ide-oda küldözgetett, apró, sajátos hírekkel. Érti? Válaszként Galip elmesélte, hogy gyerekkorában Celál mit mutatott neki: a tárcák bekezdéseinek első és utolsó szavaival alkotott mondatokat, a cenzor és az ügyész félrevezetésére szolgáló szójátékokat, a mondatok első és utolsó szótagjaiból létrehozott láncokat, a csupa nagybetűs mondatokat és a „nagynénénket" bosszantó szófacsarásokat. - Vénlány volt a nagynénje? - kérdezte a magaziníró. - Soha nem volt férjnél. Igaz, hogy Celál beynek vitája volt az apjával a házuk emeletével kapcsolatosan? Galip csak annyit mondott, hogy ez egy „nagyon régi" história. Es az igaz, hogy ügyvéd nagybátyja összekeverte a peres jegyzőkönyveket, határozatokat, törvényeket az éttermek árlapjaival és a hajómenetrendekkel? Galip szerint ez is, akár a többi, akár mint minden, lehet, hogy csak história. - Erti, ugye, fiatalember - mondta az öreg író nem túl kedvesen -, mindezt nem Celál bey mesélte el. Detektívhajlamú és a hurufizmus iránt érdeklődő barátunk aprólékos munkával az írásaiból bányászta elő. A magaziníró szerint lehet valami értelmük ezeknek a játékoknak, talán a titokról árulnak el valamit, s éppen azért becsüli többre Celál beyt más íróknál, mert közeli kapcsolatban van a titokkal. Mégis figyelmeztetni kellene, hogy „azokat az újságírókat, akik túl magasan hordják az orrukat, hacsak jótét lelkek össze nem adják a pénzt, az önkormányzat temeti el...". - Allah ne adja, lehet, hogy már meghalt - mondta az öreg újságíró. - Tetszik magának a játékunk?

- Igaz-e vagy kitaláció, hogy elveszítette az emlékezőtehetségét? - kérdezte a magaziníró. - Igaz is, meg kitaláció is - mondta Galip. - Es a titkos lakásai a városban? - Azok is. - Lehet, hogy elborult elmével haldoklik valamelyikben - mondta az öreg tárcaíró. - Tudja, hogy ő is szeret az ilyesféle feltételezésekkel szórakozni? - Ha így volna, hívna valakit, akit közel érez magához - mondta a magaziníró. - Nincs olyan személy. Senkit nem érez közel magához - mondta az öreg tárcaíró. - A fiatalember bizonyára nem így vélekedik -mondta a magaziníró. - Még a nevét se mondta meg nekünk. Megmondta. - Mondja meg hát, Galip bey - folytatta a magaziníró -, akadnak, ugye, olyanok, akiket legalább azért magához hívna, hogy irodalmi titkait és végrendeletét közölje velük, ha netán valami súlyos bajjal bezárkózott volna valahová! Annyira talán mégse magányos. Galip eltűnődött. - Annyira talán mégse magányos - ismételte meg nem túl sok meggyőződéssel. - Kit hívna magához? - kérdezte a magaziníró. -Magát? - A húgát - vágta rá Galip gondolkodás nélkül. -Van egy huszonhárom évvel fiatalabb mostohatestvére, őt hívná. - Aztán elgondolkodott. Eszébe jutott a felhasított ülésű karosszék, előugró rozsdás rugóival. - Talán már kezdi érteni a játékunk logikáját -mondta az öreg tárcaíró -, és ha már következtetéseket is le tud vonni, akkor élvezni is fogja. Ezért ki merem jelenteni: rosszul végzi az összes hurufi. Este-rabadli Fazlallahot, a szekta alapítóját úgy ölték meg, mint egy kutyát. A lábait összekötözték, és a holttestét végighurcolták a piacokon. Tudta, hogy hatszáz évvel ezelőtt ő is álomfejtéssel kezdte, akár Celál bey? Csak nem újságnál, hanem egy városon kívüli barlangban gyakorolta a mesterségét.

- Mennyire lehet megragadni valakit az ilyesféle hasonlatokkal, mennyire hatolhatunk be így egy élet titkaiba? - kérdezte a magaziníró. - Harminc éve igyekszem azoknak a szegény kis művészeinknek a titkait megfejteni, akiket az amerikaiakat majmolva „sztárnak" nevezünk. Most már tudom: nem igaz, hogy az emberek párosával vannak teremtve. Senki nem hasonlít senkire. Minden szerencsétlen filmcsillagunk a maga módján szerencsétlen. Mindegyik magányos csillag az égen; párja nincs, szerencsétlen csil-lagocska. - Kivéve a Holywoodban lévő eredetijét - mondta az öreg tárcaíró. - Beszéltem magának az eredetikről, akiket Celál bey utánoz? Az előbb említetteken kívül Dantétól, Dosztojevszkijtől, Mevlánától és §eyh Ga-liptól is vett át dolgokat. - Minden élet páratlan! - ellenkezett a magaziníró. - Minden történet más, egyiknek sincs párja. Es minden író egyedülálló, szegény - Nem értek egyet. Vegyük például népszerű elbeszélését a Boszporusz visszahúzódásának idejéről. Nem a végítélet előjeleiről, a Szabadító megjelenését megelőző végnapokról szóló több ezer éves könyvekből, a Koránból, a végítélet-szúrákból, Ibn Haldunból és Ebu Horaszaniból ollózta össze? Egy közönséges gengsztertörténetet tett csak hozzá. Nincs semmi művészi értéke. Természetesen nem az elbeszélt hülyeségek miatt fogadta lelkesen egy szűk réteg, és telefonáltak aznap százszámra a hisztérikák. A betűkbe titkos üzenet van elrejtve, amelyet maga vagy mi nem tudunk megérteni, csak azok a hívők, akiknek kulcsuk van hozzá. Ezek az országban szanaszét szóródott hívők - a fele kurva, a másik fele buzi - parancsnak fogják fel az üzeneteket, és éjjel-nappal telefonálnak a szerkesztőségbe, hogy sejhjüket, Celál efendit ki ne rakjuk a marhaságai miatt. Egy-két emberük mindig itt lézeng a kapu előtt... Honnan tudhatnánk, Galip bey, hogy nem közülük való maga is? - Galip bey tetszik nekünk! A magunk fiatalságát látjuk benne. Közel érezzük a szívünkhöz, ezért egy sor titkunkat is kiadtuk előtte. Ebből tudhatjuk. Ahogy a régi idők híres csillaga,

Samiye Samim művésznő mondta nekem élete végén, az öregek otthonában: „A féltékenységnek nevezett kór..." Mi történt, elmegy, fiatalember? - Galip bey, fiam, csak egy kérdésre válaszoljon még, mielőtt elmegy! Miért Celál beyjel akarnak beszélni az angol televíziósok, miért nem velem? - Mert jobban ír, mint ön - válaszolta Galip, fölállt, és kiment a csöndes folyosóra. Még hallotta, amint az öreg író, vidámságából semmit se veszítve, utánakiáltott: - Igazán elhitte, hogy gyomorpirulát nyelettem magával? Galip figyelmesen körbenézett a ház előtt. A szemközti járdán kinézetük alapján az imámképző gimnázium diákjai „Káromolja a vallást!" felkiáltással Celál írását égették; a közelükben egy narancsárus meg egy kopasz férfi álldogált. Galip átment az utcán, és vett egy narancsot. Meghámozta, és menet közben enni kezdte. Az az érzése támadt, hogy követik. A Cagalog-lu térnél befordult az irodája felé, de az érzésére nem talált magyarázatot. Lassan kapaszkodott felfelé a lejtős utcán, megnézte a könyves kirakatait, de még mindig nem értette, hogy miért annyira realisztikus az érzése. A tarkója mögött egy „szem" éreztette vele jelenlétét. Mindig lassítani szokott a könyvesboltok kirakatai előtt. Amikor az egyikben egy szempárral találkozott, úgy megörült, mint aki meglát egy régi ismerőst, s csak ekkor döbben rá, hogy mennyire szereti. Az a kiadó volt ez, ahol a Rüya által szinte falt detektívre-gények legtöbbje megjelent. A kis bolt kis kirakatából türelemmel szemlélte a szombati tömeg nyüzsgését és Galipot az a gonosz bagoly, amelyet már többször is látott a könyvek címlapján. Bement az üzletbe, és három régebbi regényt, amelyről úgy vélte, hogy Rüya nem olvasta, meg a legújabbként hirdetett A nő, a szerelem és a whiskyt, becsomagoltatta magának. Az egyik polcra egy jókora karton volt kiakasztva a következő szöveggel: „Törökországban még egy sorozat sem ért el a 126. darabjáig. Detektívregényeink száma a minőség garanciája." Minthogy a bolt a „Halhatatlan szerelmes regények" és a „Bagoly - vidám regények" sorozatain kívül más könyveket is árusított, megkérdezte, hogy van-e

könyv a hurufikról. A bejárat melletti karosszékéből mind a pultot és a mögötte álló sápadt fiút, mind a sáros járdán hullámzó tömeget szemmel tartó testes öregtől a várt választ kapta: - Ilyesmit nem tartunk. Kérdezze meg Sötét Ismail boltjában! Kis szünet után folytatta: - Osman Celálettin efendi hercegnek, aki szintén hurufi volt, valaha a kezembe került néhány kéziratos krimifordítása franciából. Tudja, hogyan ölték meg? Kijövet Galip végignézett mind a két járdán, de nem látott semmi figyelemre méltót: egy bekötött fejű asszony és gyermeke a kelleténél jóval nagyobb kabátban a szendvicsüzlet kirakatát nézte; két egyforma zöld harisnyás iskolás lány meg egy barna kabátos öreg arra várt, hogy átmehessen a túloldalra. De alighogy elindult az irodája felé, újra a tarkóján érezte a „szem" tekintetét. Soha nem követték, és soha nem érezte, hogy követték volna, ezért az idevágó tudása a látott filmekre és Rüya detektívregényeinek jeleneteire korlátozódott. Bár nagyon kevés krimit olvasott, gyakran hangoztatta, hogy olyat is ki lehetne találni, amelynek az eleje és a vége teljesen megegyezik egymással; vagy olyat kellene írni, amelynek a vége nem volna a történetben elrejtve, és ezért nem volna előre kiszámítható; el kellene képzelni egy regényt, amely csupa vakok között játszódna stb. Rüya ajkát biggyesztve hallgatta ezeket a tervezeteket, ő azonban ilyenkor talán azt képzelte, hogy másvalaki válhat belőle. Az irodaépület melletti beugróba telepedett féllábú koldusra tekintve arra gondolt, hogy valószínűleg vak mind a két szemére, majd rögtön utána arra, hogy Rüya elvesztése mellett a kialvatlanság okozhatja, hogy rémeket lát. A szobájában se ült le a helyére, hanem egyenesen az ablakhoz ment, és egy ideig figyelte a lenti mozgást. Aztán leült az asztalhoz, de a telefon helyett a keze magától az irattartó felé múlt. Tiszta papírt vett elő, és különösebb gondolkodás nélkül írta: „Rüya lehetséges tartózkodási helyei. Volt férje lakása. Nagybátyámék lakása. Banu lakása. Egy titkos politikai

találkahely. Egy félig titkos politikai találkahely. Egy ház, ahol mindenről szó esik. Egy másik ház Nigantasiban. Egy bármilyen ház. Egy ház." Arra gondolt, hogy képes gondolkodni, ezért letette a tollat. Később újra kézbe vette, és a volt férje lakásán kívül kihúzott mindent, majd ezt írta: „Rüya és a lehetséges tartózkodási helyei. Rüya és Celál, Celál valamelyik lakásában. Rüya és Celál egy szállodai szobában. Rüya és Celál moziba megy. Rüya és Celál? Rüya és Celál?" írás közben az elképzelt detektívregények hőseihez hasonlította magát, és ettől úgy érezte, hogy közeledik annak a kapunak a küszöbéhez, amely Rüyához, ahhoz, az emberhez, akivé válni akart, és egy új világhoz vezet. Olyan világ ez, amelyben nyugodtan nyugtázhatjuk azt az érzést, hogy követnek bennünket. Ha azt hiszi az ember, hogy követik, abban is hinnie kell, hogy képes asztalhoz ülni és leírni egymás alá azokat a nyomokat, amelyek segítségével megtalálhat egy másik eltűntet. Tudta Galip, hogy nem ő az, aki hasonlít a detektívregények hőseire, de valamelyest enyhítette a körülötte lévő tárgyak és történetek nyomását, hogy hinni tudta: lehet még belőle „az az ember". Sokkal később, mire a hihetetlen szimmetriával kettéfésült hajú pincérgyerek felhozta az étteremből rendelt ebédet, a lehetséges nyomokkal teleírt papírokkal alkotott világát már olyan közel érezte a detektívregények világához, hogy a piszkos tálcán elé tett döner, rizs és sárgarépa-saláta sem mindennapi ebédnek, hanem valami soha nem látott, egészen másféle éteknek tűnt. A megszólaló telefont azzal vette föl, hogy egy várt hívást fogad. Téves hívás volt. Befejezte az evést, félretette a tálcát, aztán hazatelefonált. Miközben hosz-szan csengett a telefon, elképzelte, hogy a fáradtan hazatért Rüya kikel az ágyból; de mégsem csodálkozott, hogy senki nem veszi fel a telefont. Hále néniék számát tárcsázta. A Rüya miatt aggódó és napok óta hiába telefonálgató Hále néninek - eljött hozzájuk, de senki nem nvitott ajtót -, mielőtt az bármi mást mondhatott volna, egy szuszra előadta, hogy nem tudtak telefonálni, mert rossz a telefonjuk; Rüya

rosszulléte még aznap elmúlt, egészséges, mint a makk, egy nem messzi álló '56-os Chevrolet-ben vidáman várja őt, hogy egy régi, most súlyos beteg barátjuk meglátogatására Izmirbe menjenek; nemsokára indul a hajó, ő most egy út menti fűszerestől telefonál; közben köszönetet mondott a boltosnak, hogy engedte ebben a tömegben telefonálni; Isten vele, Néni, Isten áldja! Nagynénje még így is meg tudta kérdezni, hogy jól bezárták-e az ajtót, és Rüya fölvette-e a zöld gyapjúkardigánját. Galip épp azon ámuldozott, hogy mennyire megváltozhat az ember egy ember nem járta város térképét bámulva, amikor Saim telefonált. Reggel ő még folytatta a kutatást, és talált még dolgokat, amik hasznosak lehetnek: lehet, hogy Mehmet Ydmaz, aki a néni haláláért felel, valóban él, de nem Ahmet Kacar vagy Haldun Kara néven, ahogy egy ideig feltételezték, hanem az egyáltalában nem álnévnek hangzó Muammer Ergener névvel tűnik fel a városban itt-ott, akár egy kísértet. Nem is azon csodálkozott, hogy egy „ellenkező beállítottságú" folyóiratban bukkant a nevére; az lepte meg, hogy ugyanabban a stílusban és ugyanazokat a helyesírási hibákat elkövetve bírálta valaki keményen Salih Gölbasi aláírással Celál két tárcáját. Látva, hogy mind az elő-, mind utónév rímel Rüya volt férjének a nevére, és a magánhangzók is mind közösek, megörült, amikor A Munka Órája című kis pedagógiai folyóirat régi számaiban főszerkesztőként látta meg a nevét, és Galip számára ki is írta a folyóirat városon kívül található szerkesztőségének címét: Güntepe negyed, Refet Bey utca 13. Sinanpasa, Bakirköy. Csak ámult Galip, amikor a telefon után megtalálta a térképen a Güntepe negyedet: elfoglalta már azt az egész száraz dombot, amely ott emelkedett a szegényes kis ház fölött, ahová Rüya a férjével költözött, amikor tizenkét éve először férjhez ment, hogy a munkások között könnyebben „dolgozhasson". A térkép szerint a negyed valamennyi utcáját a felszabadító háború hőseiről nevezték el. A negyed szélén egy zöld folt egy kis parkot, egy minaret egy dzsámit, középen egy Atatürk-szobor négyszöge egy teret jelölhetett. Ilyen környezetre végképp nem gondolt.

Megint telefonált a szerkesztőségbe. Miután Celál bey „még" nem jött be, Iskendert kereste. Azt mondta neki, hogy megtalálta Celált, és közölte vele, hogy az angol televíziósok keresik, mire azt felelte, hogy elvben érdekli a dolog, de pillanatnyilag szörnyen elfoglalt. Eközben távolról mintha egy kislány sírását hallotta volna. Iskender azt mondta, hogy az angolok még legalább hat napig itt vannak Isztambulban. Sok jót hallottak Celálról, és biztos benne, hogy tudnak várni. Ha akarja, Galip is keresheti őket a Pera Palás Hotelben. Az ajtó elé letette a tálcát, és elhagyta az épületet. Lefelé ereszkedve az utcán soha nem látott fakóságot észlelt az ég színében. Mintha hamuszínű hó készülne esni, a szombati tömeg azonban ezt föl se vette. Lehetséges, hogy hozzá akartak előre szokni, ezért járt mindenki a sáros járdára szegezett szemmel. Úgy érezte, hogy a hóna alá szorított krimik biztonságot nyújtanak számára. Mintha azért élhetnék az emberek mindennapi életüket, mert távoli, varázslatos országokban efféle regényeket írnak, és lefordítják „nyelvünkre", a boldogtalan háziasszonyok számára, akik sajnálják, hogy nem idegen tannyelvű iskolában tanultak, s így az irodaházak bejáratánál a fakó ruhájú öngyújtótöltők, a kifakult ruhacsomóra emlékeztető púposok és az iránytaxi-megállókban hangtalanul várakozók is lélegezni tudnak. Eminönünél szállt fel, és Harbiyénél szállt le az autóbuszról. A Palota mozi előtt tömeget látott: a háromnegyed háromkor kezdődő előadásra várakozókat. Huszonöt évvel ezelőtt Rüyával és néhány osztálytársukkal ugyanerre a korai előadásra vártak, ugyanilyen kabátos, pattanásos diáksereggel együtt, akárcsak most, akkor is fűrészporral felhintett lépcsőn ereszkedtek le, megnézték az apró lámpákkal megvilágított „következő műsorunk" képeket, és ő csendes türelemmel figyelte, hogy Rüya kikkel beszél. Az előző előadás sehogy sem akart véget érni, nem nyíltak ki az ajtók, hogy végre elérkezzen az a perc, amikor egymás mellett ülnek Rüyával, és kialszanak a fények. Szabadságérzetet adott, hogy volt jegy a háromnegyed hármas előadásra. A moziterem az előző előadás nézőserege

után meleg és levegőtlen volt. Alighogy sötét lett, és megkezdődtek a reklámok, Galip érezte, hogy el fog aludni. Ébredés után kinyújtózott a zsöllyében. Gyönyörű nőt látott a vásznon, de amilyen szép, olyan szomorú is volt. Aztán egy széles és nyugodt folyót látott, majd egy házat, zöld környezetben egy amerikai farmot. A szép és szomorú nő egy középkorú férfival beszélt. Őt még soha, egy filmben sem látta Galip. Beszédükön túl arcukból, lassú és nyugodt mozdulataikból is értette, hogy életük csupa gond. Nemcsak értette, tudta. Az élet tele van bajokkal, szenvedéssel, ha az egyik elmúlik, jön a másik, s mire az egyiket megszokjuk, újabb szenvedés szorítja háttérbe, s teszi egyformává mindannyiunk arcát. Ha egyszerre érkeznének, tudnánk, hogy már régóta úton voltak, és felkészültünk volna rájuk, de amikor a szenvedés úgy tör ránk, akár egy rémálom, valami magányfélét érzünk, reménytelen és elkerülhetetlen magányt, ám ha hisszük, hogy megoszthatjuk másokkal, akár boldogok is lehetünk. Galip hirtelen azt érezte, hogy a nőnek a vásznon ugyanaz a gondja, mint neki; vagy nem is a baj, a világuk közös: nem várnak benne túl sokat, de nem is haragszanak soha, értelme és értelmetlensége is korlátozott, de épp a szerénysége miatt vonzó. A cselekmény előrehaladtával a nő egy kútból vizet húzott, egy régi Ford furgonban utazott, beszélt egy karjában tartott kisgyerekhez, majd szépen lefektette. Mindeközben Galip olyan közel érezte magához, mintha önmagát látná. Nem a szépsége vagy a természetessége miatt szerette volna megölelni, hanem a mély meggyőződés miatt, hogy ők ketten egy világban élnek, és ha átölelhetné, a karcsú, világosbarna hajú nő is osztaná ezt az érzést. Galipnak úgy tűnt, hogy egyedül nézi a filmet, senki más nem látja, amit ő lát. Aztán egy széles aszfaltozott úttal kettészelt forró városban veszekedés tört ki, s a mozgalmas, erős és férfias események közepette Galip megérezte, hogy véget ér az a közösség, amely a nő és közte kialakult. Szavanként ugrott elé a felirat szövege, és érezte a nézősereg mozgolódását. Felállt, és a korán leszálló sötétben, a lassan szállingózó hóesésben hazasietett.

Sokkal később, már félálomban feküdt a kockás paplanon, amikor eszébe villant, hogy a moziban felejtette a Rüyának vásárolt regényeket. Tizedik fejezet A SZEM „Életének abban a mozgalmas időszakában napi öt oldalnál soha nem írt kevesebbet." Abdürrahman §eref Egy téli éjszakán történt, amit most el akarok mesélni. Borúlátó időszakom volt: túl voltam az újságíróskodás első, nehéz évein, és már régen lelohadt a kezdeti lelkesedés, amellyel a pályán megkapaszkodni igyekeztem. „Végül is talpon maradtam!" - mondtam magamnak a téli estéken, és ezzel teljesen leeresztettem. Azon a télen kezdődött az egész életemet végigkísérő álmatlanság, ezért sokszor bent maradtam a szerkesztőségben az éjszakai szerkesztővel, és elkészítettem azokat az írásokat, amelyeket a nappali nyüzsgésben sokkal nehezebb lett volna megírni. Az akkoriban a nyugati lapokban is igen népszerű „Akár hiszi, akár nem" rovatnál képzelni sem lehet alkalmasabbat az éjszakai munkára. Elővettem valamelyik, a már korábban kivágott cikkek miatt alaposan megcsonkított európai újságot, egy ideig figyelmesen néztem az „Akár hiszi, akár nem" rovat képeit (idegen nyelveket tudni feleslegesnek, sőt akkoriban kifejezetten károsnak tartottam: megkötötte volna a fantáziámat), aztán a kép ihletésére szinte egy művész lelkesedésével ragadtam tollat. Azon a téli éjszakán egy francia lapban (Illustration) épp csak rápillantottam egy furcsa rémségre (az egyik szeme fönt volt, a másik lent), és máris összecsaptam valamit az egyszeműekről: a Dede Korkut történeteiben a fiatal lányokat ijesztgető, a homéroszi eposzban gonosz Küklopszként elénk lépő, Buhari művében, A próféták történetében Deccalként szereplő, az Ezeregy éjszaka meséiben a vezírek háremébe lopódzó, Dante Paradicsomában a számomra olyan ismerősnek tűnő Beatricével való találkozás előtt lila ruhában felbukkanó, Mevlána Mesznevijében a karaván útját elvágó és a szívemnek igen kedves William Beckford-regényben, a Vathekbun e g y

néger nő alakjában megjelenő vakmerő teremtmény történetének összefoglalása után arról értekeztem, hogy mihez is hasonlít a homlok közepén sötét kútként tátongó egyetlen, furcsa szem, miért látjuk ijesztőnek, és miért kell óvakodnunk tőle; majd az írás lázában a tollam hegyére toluló két rövid történetet is kis „monográfiám" végére illesztettem: azét az Egyszeműét, aki állítólag az Aranyszarv-öböl melletti szegénynegyedben élt, és éjszakánként belegázolt az öböl sáros, olajos, zavaros vízébe, majd nyomtalanul eltűnt; bár egyesek szerint ő volt az a lord is, aki a Pera negyed luxusbordélyaiban több lányt is halálra rémisztett, amikor a kalapját levette. Egy rövid megjegyzéssel („Bajuszt ne rajzolj, kérlek!") otthagytam az írást a rajzolónak, aki imádta az ilyen témákat, és nem sokkal éjfél után elhagytam a szerkesztőséget. Nem volt kedvem hazamenni üres és hideg otthonomba, ezért azt gondoltam, hogy járok egyet a régi Isztambul utcáin. Magammal, mint rendesen, elégedetlen voltam, de a leadott írással meg voltam elégedve. Azt képzeltem, ha e kis győzelem-érzéssel egy hosszú sétát teszek, talán megszabadulok a nem múló betegségként belém szorult boldogtalanságtól. Egymást összevissza keresztező, girbegurba és egyre szűkebb mellékutcákon jártam. A zárt erkélyeikkel egymás felé hajló sötét házak fénytelen ablakai között haladva csak a saját lépéseim zaját hallottam. Ezekben az elfeledett utcákban még kutyafalkák, álmos éjjeliőrök, kábítószeresek vagy kísértetek se járnak szívesen. Először nem is izgatott nagyon, hogy úgy éreztem, mintha egy szem figyelne valahonnan. Nyilván az illusztrálásra otthagyott írás okozta érzékcsalódás, gondoltam, hiszen sem a szűk utca fölé benyúló rozzant erkély oldalablakában, sem a szemben lévő üres telek sötétjében nem látszott figyelő szem. Azt éreztem, hogy valami bizonytalan káprázat figyel, és nem akartam túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de a hosszú csendben - amelyet csak időnként szakított meg az éjjeliőrök sípszava vagy a távoli negyedekben egymásnak eső kutyafalkák ugatása - végül már olyan súlyosan nehezedett rám, hogy éreztem, nem szabadulok tőle azzal, ha semmibe veszem.

A mindent látó és engem mindenhová követő szem már teljes nyíltsággal figyelt! Nem volt semmi köze az általam kitalált történetekhez, nem volt olyan ijesztő, csúf vagy nevetséges, mint azok; nem volt se idegen, se hideg; sőt, igen, ismerős volt: a szem ismert engem, és én is őt. Régóta tudtunk egymás létéről, de arra az éjfélkor érzett különös érzésre, azokra az utcákra, az utca látványának vadságára volt szükség ahhoz, hogy ilyen világosan észre is vegyem. Nem árulom el ennek az Aranyszarv-öböl feletti utcának a nevét, mert úgysem mondana semmit azoknak az olvasóimnak, akik nem ismerik töviről hegyire a várost. Képzeljenek el egy macskaköves, homályos utcát, ahol harminc évvel ezelőtti metafizikus élményem után is állnak a sötét, fából épült házak, előreugró erkélyek vetik az árnyékot, s az utcai lámpák fénye görbe faágakon törik meg. A járdák keskenyek és piszkosak voltak, a negyed aprócska dzsámijának fala végtelen sötétségbe veszett. Az utca, a fal - a perspektíva - sötétségbe tűnő pontján várt az oktalan (mi másnak nevezhetném?) szem. Nem gonosz céllal -mit tudom én, hogy megijesszen, megfojtson, megkéseljen, megöljön, ahogy később gondoltam -, csak segíteni akart, hogy mielőbb fogjak bele az álomszerű „metafizikai kísérletbe". Halálos csend volt. Rögtön éreztem, hogy ez az élmény bensőm ürességével, az újságírás hozadékával és hordalékával függ össze. Akkor látja az ember a legigazibb rémálmokat, amikor fáradt! De nem rémálom volt, határozottabb, világosabb, szinte matematikai érzés. „Teljesen üres vagyok belül!" - gondoltam. „Tudja, hogy mit gondolok" - támaszkodtam a dzsámi falának. Tudta, hogy mit gondoltam, és mi mindent csináltam azelőtt, de nem ez volt a fontos, mert valami másra, méghozzá valami nyilvánvalóra mutatott rá a „szem": én teremtettem őt, engem pedig ő! Azt hittem, hogy ezt a gondolatot is, mint olyan sok marhaságot, ami átfut az ember fején, kiejti az agyam, de nem, ez megmaradt. így a gondolat által nyitott kapun - akár az a bizonyos angol nyúl, amely a mezőn a Íjaikból az ürességbe esett - egy új világba léptem be.

Én teremtettem a „szemet". Természetesen azért, hogy lásson és figyeljen engem. Nem akartam a tekintete elől elbújni. Magamat az ő figyelő tekintete mellett, magából a tekintetből hoztam létre, és elégedett voltam ezzel a tekintettel. Azért léteztem ugyanis, mert tudatában voltam, hogy minden percben figyelnek. Mintha megszűnnék lenni, ha a szem nem látna. És mert ez abszolút nyilvánvalónak tűnt, azt el is felejtettem, hogy én teremtettem őt, és hálát éreztem vele szemben. Engedelmeskedni akartam parancsainak! Ezzel még kellemesebb „létezéshez" juthatok. Nehéz ezt megtenni, de ez a nehézség nem jár szenvedéssel: életforma, egyszerű dolog, amit természetesnek kell tekinteni. Ezért nem volt rémálom az a gondolati világ, amelybe a dzsámihoz támaszkodva estem, egyfajta emlékekből és ismerős képzetekből szőtt boldogság inkább, akárha az „Akár hiszi, akár nem" rovatomban szerepeltett furcsaságok nem létező festők által készített képe volna. E boldogságkert közepén láttam magam; az éjféli órán a dzsáminak támaszkodva a saját gondolatomat szemléltem. Rögtön tudtam, hogy gondolatom, ábrándom, téveszmém közepén - nevezzék, ahogy akarják - nem a másomat, hanem önmagamat látom, és megéreztem azt is, hogy tekintetem, a „szemnek" az előbb magamon érzett tekintete az én tekintetem. Tehát az előbbi „szemmé" váltam, és kívülről néztem magam. Nem volt ez furcsa vagy idegen, és főképp nem volt ijesztő érzés. Abban a pillanatban, hogy kívülről figyeltem, azt éreztem, hogy megszokott dolog kívülről szemlélni magam. Evek óta látom már kívülről, és ezáltal teremtettem meg a rendet magam körül. „Igen, minden a helyén van" - állapítottam meg. „Nem hasonlítok eléggé rá - mondogattam magamban éveken át -, nem hasonlítok eléggé arra, amire hasonlítani szeretnék." Vagy ezt: „Hasonlítok, de további erőfeszítéseket kell tennem!" Es amikor újra kívülről láttam magam, boldogan így szóltam: „Igen, most már arra hasonlítok, amire hasonlítani akartam! Igen, én O lettem!" Ki ez az O? A csodák világában tett utamnak ezen a pontján először azt értettem meg, hogy miért vált láthatóvá számomra

„Ö", akire hasonlítani akartam. Mert a hosszú éjszakai séta során nem akartam hozzá hasonlítani, nem utánoztam akkor semmit. Ne értsenek félre, nem hiszem azt, hogy az ember élhetne anélkül, hogy utánozna, anélkül, hogy mássá akarna válni, de az esti fáradtságtól belül olyan üres voltam, annyira nem maradt bennem vágy és akarat, hogy először lettem „egyenlő" azzal az Övei, akinek addig a parancsaira hallgattam. Ezt a „relatív" egyenlőséget láthatják abból is, hogy minden tartózkodás nélkül léptem be hívására a képzelt világba. Az Ö tekintete alatt álltam, mégis szabad voltam azon a szép téli éjszakán. Bár nem az akaratom győzelmével, csak a fáradtság által legyőzve jutottam a függetlenség és egyenlőség érzetéhez, ez az Ővele való baráti közelség előtt nyitott kaput. (Őszinte viszonyunk nyilván a stílusomból is kiviláglik.) Feltárta előttem titkait, és én megértettem Őt. Igen, magammal beszélgettem, de az ilyesfajta beszélgetések mindig is arról szólnak, hogy a magunkban eltemetetett második, majd harmadik személlyel sugdolózunk, nem igaz? Figyelmes olvasóim a szavak közötti nézőpontváltozásokból bizonyára már régen észrevették, de hadd szögezzem le mégis: „O" természetesen a „szem" volt. Az a személy volt a szem, aki lenni akartam. Nem a „szemet", Öt teremtettem meg, azt, aldvé válni akartam, O pedig ezt az ijesztő, fojtogató tekintetet küldte felém. A szabadságomat korlátozó „szem" mindenestül látott, és könyörtelen ítélkezésével úgy lebegett fölöttem, mint egy átkozott, szüntelenül rám világító nap. De szavaimat nehogy panasznak ítéljék! Tetszett nekem a „szem" kínálta ragyogó látvány. Kívülről láttam magam ebben a geometrikus és tiszta képben (éppen ezek tették széppé). Azt tudtam, hogy én teremtettem Őt, de azt csak homályosan éreztem, hogy miképpen. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy saját életanyagomból és az emlékeimből hoztam létre Őt, akihez hasonlítani akartam: gyerekkoromban olvasott képregények hősei hatottak rám, meg külföldi folyóiratokban látott „filozófus" írók képei, melyeken ezek a beképzelt alakok pózoltak a fényképésznek könyvespolcuk előtt, íróasztaluk mögött vagy azokon a szent

helyeken, ahol „súlyos és mély" gondolataik születtek. Természetes, hogy olyan akartam lenni, mint ők, na de mennyire? A saját múltamból felhasznált részletekkel kapcsolatban illúzióromboló figurákat is láttam ebben a metafizikai térben: egy szorgalmas és gazdag szomszédot, akiről anyám mindig lelkesen mesélt, egy pasa árnyékát, aki a nyugatiasodással akarta az országot megmenteni, egy ötször végigolvasott könyv főhősének képzelt alakját, egy tanárt, aki a csenddel büntetett, egy osztálytársamat, aki magázta a szüleit, és olyan gazdag volt, hogy mindennap tiszta zoknit viselt, a §ehzade-basi és Beyoglu mozijaiban látott külföldi filmek okos, sikeres és nagy dumás hőseit, azt, ahogy a poharat tartják, nyugodtan tréfálkoznak a szép nőkkel, de ha kell, határozottak velük, híres írók, filozófusok, tudósok, felfedezők és feltalálók enciklopédiákban vagy a könyvek előszavában olvasott életrajzait, néhány katonát, és azokat a hősöket, akik azért tudtak megmenteni egy egész várost az árvíz katasztrófájától, mert nem tudtak aludni... Ezek az alakok az éjfél utáni órán, a csodák országában, amelybe a dzsáminak támaszkodva léptem be, akárha egy térkép különböző helyeiről integettek volna felém. Ugyanolyan gyerekes örömmel csodálkoztam először rajtuk, mint az, aki életében először látja térképen az utcát, a környéket, ahol él. Aztán amiképpen az a térképet néző személy is csalódással állapítja meg, hogy a hatalmas térkép többi vonala és jele mellett milyen kicsinek, jelentéktelennek és értelmetlennek tűnnek a saját emlékeit hordozó, felejthetetlen helyeket, épületeket, utcákat, parkokat és házakat szimbolizáló apró vonalak és pontok, a végén már én is csak az ízetlenség ízét éreztem. Ezekből az emlékekből és emlékké vált személyekből alkottam Őt. Az Őáltala küldött és most az én tekintetemmé váló „szem" tekintetében egy, az emlékeimben őrzött figurák sokaságából összeállított kollázs, valami csúfság lelke érződött. Ezzel a tekintettel láttam magam és az egész életemet. E tekintet felügyelete alatt, ennek köszönhetően a dolgaimat rendbe szedve, s ettől elégedetten, Öt utánozva fogok élni, azt remélve, egy nap O leszek, vagy legalábbis olyan, mint O. Nem

ezzel a reménnyel fogok élni, hanem a reményért, hogy Övé válhatok. Nehogy azt higgyék, kedves olvasóim, hogy ez a „metafizikai élmény" valami pedagógiai esemény, egyfajta ébredés, a valóságra rácsodálkozás lett volna. Ott a dzsámi fala mellett, a csodák világában bűntől és vétektől, élvezettől és büntetéstől megtisztítva ragyogott minden. Egy ízben álmomban már láttam ezt az utcát ugyanerre a perspektívára nyílni és ugyanilyen éjszakai kék égen a ragyogó teliholdat egy óra fényesen csillogó számlapjává válni. Az elém táruló látvány éppen olyan világos, áttetsző és szimmetrikus volt, mint abban az álomban. Az embernek kedve támadt, hogy sokáig nézze, és a teljesen nyilvánvaló, érdekes variációkat mind egy-egy jelként értelmezze. Meg is tettem: mint aki megmagyarázza a sötétkékes színű márványon látható három kő mozgását, így szóltam magamhoz: „A dzsámi falához támaszkodó én O akar lenni." Ez az ember féltékeny arra az Őre; O pedig úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy az Őt utánzó „én" miben mesterkedik. Ezért látni magabiztosságot a „szem" tekintetében. A dzsámi falának dőlő férfi mintha felejtené, hogy ő teremtette a „szemet", ugyanakkor mintha sejtené az igazságot. Csak egy ugrás, és elérheti Őt, de ha Övé válik, a „szem" kilátástalan helyzetbe, a szó szoros értelmében ürességbe kerül, sőt... stb., stb. Mindezt magamat kívülről szemlélve gondoltam. Aztán a kívülről szemlélt „én" hazaindult, végig a dzsámi fala mellett, majd az egyforma, előreugró er-kélyű, fából épült házak, üres telkek, kutak, lehúzott redőnyű boltok és a temető mentén, a saját ágya felé. Egy zsúfolt útra kiérvén az arcokat és az emberi árnyakat nézegettem, s ahogy ilyenkor egy pillanatra meghökkenünk, ha egy kirakatban vagy a kirakati bábuk mögött egy tükörben magunkat pillantjuk meg, én is mindannyiszor ebbe a csodálkozásba estem. Ugyanakkor tudtam - akárha egy álomban -, hogy nincs semmi csodálkoznivaló azon, ha „én magam" vagyok a kívülről látott személy. A csodálatos az a hihetetlenül gyengéd, kedves és szeretetteljes közelség, amit

éreztem iránta. Ereztem, milyen törékeny, milyen sajnálatra méltó, mennyire tehetetlen és szomorú: apaként, sőt istenként szerettem volna ezt az érzékeny gyermeket, isten szolgáját, ezt a szegény, jó teremtményt a szárnyaim alá venni és megvédeni. O pedig csak ment (mire gondolt, miért volt szomorú, mitől volt annyira fáradt és meggyötört?), míg ki nem ért a főutcára. Közben rá-ránézett a tejivók és fűszeresek eloltott lámpájú kirakataira. Zsebre vágta mindkét kezét. Feje előrebukott. Úgy ment §ehzadeba§itól Unkapaniig, hogy még véletlenül sem nézett a mellette nagy ritkán elhúzó autókra és üres taxikra. Az Unkapani hídról lenézett az Aranyszarv-öbölre: a sötétben csak alig sejthető matróz kötéllel húzta lefelé a híd előtt egy uszály hosszú, vékony kéményét. §i§hanétól fölfelé menet pár szót váltott egy lefelé ereszkedő részeggel; az Istiklál út jól megvilágított kirakatai közül is csak egy érdekelte: hosszasan nézegette egy ezüstműves kirakatát. Mire gondolhatott? Aggodalomtól reszketve, szeretettel és kíváncsian figyeltem. A Taksim téren egy büfében cigarettát és gyufát vásárolt, szomorú honfitársainknál annyiszor látott lassú mozdulatokkal kinyitotta a dobozt, és rágyújtott: ó, az a szájából felszálló vékony, szomorú füst! Mindent tudtam, mindent ismertem, mindent megéltem, olyan félős aggodalmat éreztem, mintha először találtam volna szemben magam egy élettel, egy emberrel. „Vigyázz, gyerek!" - szerettem volna mondani neki, valahányszor átment egy utcán; hálát adtam magamban szinte minden lépésénél, hogy nem érte baj, mert az utcán a házak sötét homlokzatán és a leoltott lámpájú ablakokban mindenütt veszélyforrásokat sejtettem. Szerencsére minden baj nélkül lépett be Ni§antasi-ban az egyik ház kapuján. Felment a tetőtéri lakásába. Azt hittem, hogy alszik, gondjaival együtt, amelyeket szerettem volna megérteni és megoldani. De nem aludt, ült egy karosszékben, cigarettázott, és egy újságot lapozgatott. Aztán fel-alá járkált a régi tárgyak, ócska asztala, fakult függönye, papírjai és könyvei között. Váratlanul az asztalhoz ült, fészkelődött a nyikorgó széken, majd egy papír felé hajolt, és egy töltőtollal írt valamit.

Egészen közel voltam hozzá, szinte rajta a kusza íróasztalon. Közelről láttam: gyermekes figyelemmel, olyan nyugalmas élvezettel, ahogy kedves fdmünket nézzük, mégis befelé forduló figyelemmel írt. Olyan büszkeséggel figyeltem, ahogy egy apa nézheti, amikor kedves kisfia először ír neki. A mondatok vége felé picit csücsörített, szeme követte a szavakat. Már majdnem megtelt egy oldal, amikor elolvastam az írást. Megborzongtam a mély fájdalomtól. Mindent megtettem volna, hogy a lelkébe lássak, de nem a lelke szavait vetette papírra, hanem azokat a mondatokat, amelyeket Önök épp most olvastak. Nem az ő, hanem az én világom volt ez, nem az ő szavai voltak, hanem enyémek, amelyeken épp az előbb futottak át. (Kérem, olvassanak kicsit lassabban!) Szerettem volna tiltakozni, és megkérni, hogy a saját szavait vesse papírra, de ahogy az álmokban szokott lenni, azon kívül, hogy néztem, mást nem tudtam tenni. A szavak és mondatok egyenként is a szívembe markolva követték egymást. Az új bekezdésnél megtorpant egy pillanatra. Rám nézett, mintha látna; olyan volt, mintha egymásra néznénk. A régi könyvekben, folyóiratokban lehet azzal a jelenettel találkozni, hogy az író és múzsája kedvesen elbeszélgetnek: a tréfás kedvű illusztrátorok a gondolataiba merült írót és a tollánál nem nagyobb múzsát egymásra mosolyogva ábrázolták. A megértő tekintet után természetesen reménykedve vártam, hogy minden világossá váljon. Ö megírja a maga világának történetét, amelyet én annyira szeretnék megismerni, én pedig élvezettel olvasom majd annak bizonyítékait, hogy én ő lehetek. De semmi ilyesmi nem történt. Újra boldogan rám mosolygott, mintha megvilágosodott volna, aminek világossá kellett válnia, mintha megoldotta volna a dámajáték előtte álló feladványát, és leírta az utolsó szavakat, melyek azonban az én világomban mindent érthetetlen sötétségben hagytak. Tizenegyedik fejezet AZ EMLÉKEZETÜNKET A MOZIBAN FELEJTETTÜK mozi nemcsak a gyerek szemének, de az eszének is árt." Lllunav

Ébredéskor azonnal látta Galip, hogy megint esik a hó. Talán már álmában észrevette, mert alighogy fölébredt, emlékezett a város zaját elfedő hó csendes-ségére, és miközben kinézett az ablakon, elfelejtett álma is fölsejlett benne. Már régen besötétedett. Az autogejzír most se adott meleg vizet, tehát hideg vízben mosdott, aztán felöltözött, papírt, tollat keresett, leült az asztalhoz, és egy ideig a jeleken és nyomokon törte a fejét. Megborotválkozott, aztán fölvette hal-szálkás zakóját, amely Rüya szerint nagyon jól állt neki - Celál is egy hasonlót viselt -, rá a vastag posztóka-bátját, és kiment az utcára. A hóesés elállt, a parkoló autókat és a járdákat négycentis hó borította. A szombat este kezükben csomagokkal, szatyrokkal hazatérő emberek akárha egy még szokatlan, új bolygó felületén lépegettek volna. A Ni§anta§i téren örömmel konstatálta, hogy a főúton nincs nagy forgalom. Az újságárustól, aki esténként egy fűszerüzlet elé telepítette meztelen nőkkel és hitvány lapokkal megrakott pultját, vett egy másnapi Milliyetet. A szemközti étteremben beült egy olyan sarokba, ahonnan nem láthatta az utcán jövő-menőket, paradicsomlevest és rostonsültet rendelt, és az étel érkezéséig Celál vasárnapi cikkének olvasásába merült. Az évekkel korábban keletkezett írást a reggeli újságban újraolvasván némelyik mondatára egészen jól emlékezett. A kávé mellett néhány helyet meg is jelölt a cikkben. Aztán taxiba ült, hogy Bakirköy, Si-nanpasába menjen. A hosszú út alatt úgy érezte, mintha egy más várost látna. Tömeg verődött össze a kereszteződésben, ahol a Gümüssuyu utca leér a Dolmabahcéhoz, mert egymásba szaladt három városi busz. Az iránytaxi- és autóbusz-megállók üresek voltak, a hó nyomasztó érzésként ült a városon, a lámpák fakóbbnak tűntek, megszűnt a mozgás, pedig attól város éjjel is a város; a bezárt kapuk és üres járdák a középkort idézték. A dzsámik kupoláin, a raktárépületeken és a szegénynegyedek viskóin a hó nem is fehérnek, szinte kéknek látszott. Aksaray környékén lila szájú, kékre fagyott prostituáltakat, a városfalnál deszkákon csúszkáló fiatalokat, az autóbusz-pályaudvar kijáratánál az utasokat és autóbuszokat ellenőrző rendőrautók kék lámpáit

látták. Az öreg sofőr egy hihetetlen, hosszú télről adott elő egy hihetetlenül távoli történetet: még az Aranvszarv-öböl is befagyott! Az '59-es Plymouth belső lámpájánál Galip közben számokkal, jelekkel és betűkkel firkálta tele Celál vasárnapi írását, de nem jutott semmi eredményre. Sinanpasánál a sofőr kijelentette, hogy nem tud továbbmenni, ezért Galip gyalog folytatta az útját. A Güntepe negyed közelebb volt a főúthoz, mint ahogy visszaemlékezett. A kétszintes, viskókból kialakított betonházak függönyeit behúzták, a kirakatok lámpáit eloltották; az utca enyhe emelkedéssel váratlanul egy térségbe torkollott. Közepén ott állt az Ataótürk-szobor (ha nem is egész alakos, de legalább mellszobor), amelynek kis négyszögét reggel a várostérképen látta. Bízva emlékezetében befordult a politikai jelszavakkal telefirkált falú dzsámi melletti utcába. El se akarta képzelni Rüyát egy itteni házban. Némelyiknek az ablakon keresztül vezették ki a kályhacsövet az utcára, másoknak a balkonjai enyhén előredőltek. Mégis eszébe jutott valami, amire gondolni se szeretett: tíz évvel korábban, akkor is éjfél felé járt itt, csendesen közeledett, de amikor a ház nyitott ablakán keresztül meglátta Rüyát, azonnal vissza is fordult: az augusztusi estén ujjatlan, nyomott mintás ruhában ült a papírhalmokkal megrakott asztal mellett, ujjával egy hajtincsét tekergette, férje Galipnak háttal a teáját kavarta, közvetlenül a fejük fölött a csupasz villanykörte körül egy haldokló éjjeli lepke rótta utolsó köreit. Férj és feleség között egy tányér füge és egy szúnyogirtó spray állt. Galip visszaemlékezett a teáskanál csilin-gelésére és a közeli bokrok felől hallatszó tücsökciripelésre, mégsem érzett semmit, amikor egy villanyoszlopon meglátta a félig hóval takart „Refet Bey" utcatáblát. Kétszer végigment az utcán. Az egyik végén gyerekek hógolyóztak, a túlsó végén egy jókora moziplakátot világított meg a lámpa, s rajta egy fekete firkálással megvakított, jellegtelen arcú nőt. Minden ház kétszintes volt, és egyiken sem látott házszámot, de az odafelé menet könnyű szívvel ismeretlennek tekintett ablakra, a tíz évvel ezelőtt meg sem

érintett kapukilincsre és a vakolatlan, jellegtelen falakra visz-szafelé jövet kénytelen-kelletlen mégiscsak ráismert. Az épületre közben ráhúztak egy emeletet, a kertet bekerítették, a földet lebetonozták. Az alsó szint sötétségbe burkolózott. A külön bejáratú felső szint ablakain kiszűrődő kékes televíziószín és a falból puskaként kimeredő kályhacső végén felszálló kénsárga lignitfüst azzal a jó hírrel fogadta a váratlan vendéget, hogy bent meleg étel, meleg kályha és televíziót bámuló melegszívű emberek várják. A szomszédos ház felől baljós kutyaugatás kísérte a havas lépcsőn óvatosan felkapaszkodó Galipot. „Nem fogok sokat beszéli Rüyával" - gondolta, de hogy fogadkozása önmagának vagy a volt férjnek szólt-e, abban maga sem volt biztos. Meg fogja kérni, hogy mondja el az okokat, amelyeket nem írt meg a „búcsúlevélben", s főképp jöjjön el mielőbb, szedje össze és vigye minden holmiját, a könyveit, cigarettáit, fél pár harisnyáit, üres orvosságosdobozait, hajtűit, szemüvegtokjait, félig megevett csokoládéit, csatjait és gyerekkorából megmaradt fajátékait. „Elviselhetetlenül fáj minden tárgy, ami rád emlékeztet!" Természetesen ezt így nem mondhatja a másik előtt, tehát az volna a legjobb, ha sikerülne rögtön meggyőznie Rüyát, hogy jöjjön el valahova, ahol „értelmes emberek módjára" megbeszélhetnének mindent. Aztán ha már egy megfelelő helyen ülnek, és az „értelem" kap szót, talán másról is meg lehet győzni. De van-e ebben a negyedben a férfiak kávézóin kívül valami másféle, alkalmatos hely? Közben már rég megnyomta a csengőt. Először egy gyermek- (Anya, csöngetnek!), majd egy - ugyanerre a nyilvánvaló tényre utaló, de a felesége, huszonöt éve kedvese és harminc éve pajtása hangjára egyáltalán nem hasonlító - női hangot hallott, s máris tudta, milyen ostobaság volt azt hinni, hogy itt találhatja Rüyát. Megfordult a fejében, hogy meglép, de kinyílt az ajtó. Azonnal ráismert a „volt férjre", ő azonban nem ismerte meg Galipot. Középkorú és középtermetű, olyan, amilyennek képzelte, és amilyennek többé nem fogja képzelni.

Galip időt adott a volt férjnek, hogy hozzászoktassa szemét a veszélyes kinti világhoz, és felismerje őt. Eközben először az új asszony, aztán egy gyerek, aztán egy másik gyerek kíváncsi feje bukkant bentről elő. „Ki az, apa?" Az apa pillanatnyi habozás után váratlan feleletet talált a kérdésre, Galip viszont azt gondolta, hogy az egyetlen lehetőséget ragadja meg a meneküléshez anélkül, hogy belépne a lakásba, ezért egy szuszra hadarta a következőket: Elnézést kér, hogy ilyen későn zavar, de szorult helyzetbe került, baráti beszélgetésre majd eljön máskor (akár Rüyával is), de most nagyon sürgős a dolog, csak egy személy, pontosabban egy7 név ügyében szeretne valamit megtudni. Elvállalta egy egyetemista védelmét, akit ártatlanul vádolnak egy gyilkosság elkövetésével. Nem, nem arról van szó, hogy nincs halott, de az igazi gyilkos, aki kísértetként, álnévvel járja a várost, azelőtt... Mégis behívták, amikor befejezte a történetet. Levetett cipője helyett szűk papucsot kapott, és egy kávéscsészét nyomtak a kezébe azzal, hogy mindjárt kész a tea. A téma összefoglalásául Galip még egyszer elismételte a szóban forgó személy nevét (vadonatúj nevet talált ki, nehogy valami véletlen belekavarjon), aztán Rüya volt férje kezdett mesélni. Galip érezte, hogy a történetektől elálmosodik, s emiatt mind nehezebb lesz majd elmennie. Eleinte még próbálta magát azzal nyugtatni, hogy esetleg hallhat valamit, ami Rüya nyomára vezetheti, de ez leginkább olyan vigasz volt, amilyennel egy halálos beteg a műtét előtti altatás során próbálja magát megnyugtatni. Három óra múlva jutott az ajtó elé - miután már úgy érezte, hogy sohasem fog megnyílni előtte -, addig pedig a volt férj akadálytalanul hömpölygő történeteiből a következőket sikerült megtudnia: Azt hittük, hogy sok mindent tudunk, de nem tudtunk semmit. Tudtuk például, hogy a kelet-európai és amerikai zsidók többsége az ezer évvel ezelőtti - a Kaukázus és a Volga között elterülő - zsidó kazár birodalomból származik. Azt is tudtuk, hogy a kazárok a zsidó vallásra áttért török népek voltak. Csak azt nem tudtuk, hogy amennyire törökök voltak a zsidók,

annyira zsidók voltak a törökök is. Nagyon izgalmas volt követni a két testvéri törzs húsz évszázadon át tartó vándorlásait: két reménytelenül egymásra utalt ikertestvér gyanánt akárha titkos tánc ritmusára hullámoztak volna - érintkeztek ugyan, de sohasem találtak egymásra... Amikor a térkép is előkerült, Galip hirtelen visszatért a szinte mesés világból, felállt, megmozgatta a melegben ellazult tagjait, s ámulva nézte az asztalon elterülő mesebolygóra zöld színű golyóstollal rajzolt nyilakat. Vitathatatlan tény, hogy a történelem szimmetriákat mutat, tehát éppen olyan hosszú boldogtalanságra kell felkészülnünk, mint amilyen hosszú a jelenlegi boldogságunk stb. Ok először a Boszporusz vidékén akartak államot alapítani, de nem készültek az új országba új embereket telepíteni, ahogy az ezer esztendővel korábban történt; „új embereket" akartak létrehozni, hogy azok álljanak szolgálatukba. Még Ibni Haldunt sem kell ahhoz olvasnunk, hogy lássuk: csak az emlékezetünket kell eltörölniük, azaz múlt és történelem nélküli, az időn kívülre került szerencsétlenekké kell minket alakítaniuk. A Beyoglu hátsó utcáiban és a Boszporusz feletti dombokon épült misszionárius iskoláikban lila színű (figyeljen a színre, mondta a férjét érdeklődéssel hallgató anya) italokat itattak a török gyerekekkel, hogy az emlékezetüket eltöröljék. Később ezt a vakmerő módszert a Nyugat „humanitárius szárnya" vegyészeti szempontból aggályosnak találta, ezért a szelídebb, ámde hosszú távú „mozi-zene" utat választották. Az ikonokra emlékeztető szépséges női arcokkal, a templomi orgonák erős, szimmetrikus zenéjével, himnuszokat idéző látványokkal, ragyogó ital-, fegyver, repülőgép- és ruhakínálatukkal, a mozi-módszer misszionáriusai a Latin-Amerikában és Afrikában kipróbált módszereknél sokkal mélyebbre ható eredményeket érhettek el. (Galip közben azon gondolkodott, hogy ezeket a hosszú, nyilvánvalóan korábban megalkotott mondatokat őelőtte kik hallgathatták. A szomszédok? Munkatársak? Az iránytaxik ismeretlen utasai? Az anyós?) §ehzadeba§iban és Beyogluban, Isztambul első mozijaiban az első napokban szabályosan megvakult több száz

ember. Rendőrök és elmeorvosok hallgattatták el azoknak a reménytelen sikolyait, akik megérezték, milyen rettenetes dolgot követnek el ellenük a mozitermekben. Azok a gyermekek, akik ma is ugyanígy reagálnak, az új látványtól elvakult szemükre külön szemüveget kapnak megnyugtatásul. Vannak azonban, akiket nem ilyen egyszerű lecsillapítani. .Az egyik szomszédos negyedben látott egy tizenhat éves fiút, aki éjféltájban reménytelenül eregette a golyókat a moziplakátokba. Azonnal tudta, hogy miről van szó. Egy másikat kezében benzinkannával kaptak el a mozi bejáratában. A fiú az őt ütlegelőktől a szemeit kérte vissza, igen, a régi látványokat látni képes szemeit... Az újságok is írtak a maiatyai pásztorfiúról, akit egy hét alatt rákapattak a mozira, s ezalatt mindent elfelejtett, amit tudott, még a hazafelé vezető utat is - olvasott erről Galip? Napokig lehetne mesélni azokról, akik a vásznon látott utcák, öltözékek és nők után vágyakozva válnak szerencsétlenné, mert nem találnak vissza régi életükhöz. Meg se lehet számolni azokat, akik a moziban látott személyek helyébe képzelik magukat. Nem tekintik „betegnek" vagy „bűnösnek" az ilyeneket, sőt új uraink bevonják őket az üzleteikbe. Vakok lettünk mindannyian, mind, mind... Rüya volt férje itt azt kérdezte, hogy az állam vezetői közül senki sem vette-e észre az Isztambul romlása és a mozik felemelkedése közti párhuzamosságot. Véletlen-e, hogy nálunk ugyanazokban az utcákban nyílnak a filmszínházak és a bordélyházak? Miért olyan nagyon sötétek mindig a mozik? Itt, ebben a házban tíz évvel ezelőtt Rüya hanimmal álnéven, hamis személyazonossággal, egy tiszta őszinteséggel magukévá tett ügyért próbáltak élni (Galip a körmeit nézegette), egy soha nem látott országból érkezett, a messzi, soha nem látott ország nyelvén írt kiáltványokat próbálták „nyelvünkre" lefordítani, a soha nem látott emberektől tanult politikai jóslatokat átültették erre az új nyelvre, legépelték és sokszorosították, hogy eljussanak olyan emberekhez, akiket soha nem fognak látni. Eredetileg természetesen csak másvalakik akartak lenni. Mennyire örültek, ha egy új ismerősük komolyan vette az

álnevüket! Előfordult, hogy valamelyikük az elemgyári órák fáradtságát, a megírandó és borítékolandó kiáltványokat feledve percekig nézte a kezében tartott új személyi igazolványt. A fiatalság lázával és optimizmusával annyira élvezték, olyan örömmel mondták ki: „Megváltoztam!", sőt: „Most már egészen másvalaki lettem!", hogy direkt alkalmakat teremtettek egymásnak ezek ismételgetéséhez. Hála új személyazonosságuknak, új értelemet fedeztek fel a világban: vadonatúj, elejétől végig olvasandó enciklopédia lett számukra a világ. Maga az enciklopédia is változott az olvasással, és persze ők is, olyannyira, hogy mire végigolvasták, kezdték elölről, az első kötettől, s az oldalak között, feledve már, hogy hányadiknál tartanak, új személyiségük részeg révületébe estek. (Miközben a házigazda többi mondatához hasonlóan ezt az enciklopédia-hasonlatot is nyilvánvalóan többedszerre vezette elő, Galip a III

tálaló egyik rekeszében észrevette az egyik újsághoz ívenként mellékelt Tudástár köteteit.) De most, évek múltán tudja, hogy ezt csak „amazok" sugallták vi-gasztalásukra, és alaptalan optimizmussal képzelték azt, hogy az újra és újra mássá válás után visszatérhetnek eredeti személyiségük boldogságához. Az út közepén, a már értelmezhetetlen jelek, levelek, képek, arcok és pisztolyok között rádöbbentek, hogy férj és feleség elveszítette egymást. Akkor ez a ház még magányosan állt itt a kopár dombtetőn. Egy este Rüya néhány holmiját beszuszakolta egy kis táskába, és visszatért biztonságosabbnak látott régi házukba, a családjához. A házigazda tekintete a régi gyermekújságokban látott „gonosz nyúléra" emlékeztette Galipot. Szavainak hevessége annyira elragadta, hogy felállt karosszékéből, és fel s alá járkálva magyarázott, amitől Galipot álmosító szédület fogta el. Eközben hallotta, hogy a házigazda rájött: nincs mese, vissza kell térnie a kezdetekhez. Galip bey láthatja, hogy lakása egy „kispolgár" vagy egy „középosztálybeli", vagy ha úgy tetszik, a „hagyományokhoz hű honfitárs" lakása. Nem hiányoznak belőle a virágmintás védőhuzattal ellátott régi karosszékek, a

műszálas függönyök, az elhasznált, fakó szőnyegek s a csúf tálaló a pillangós mintával szegélyezett mázas tányérokkal, cukortartóval és a vendégeknek szánt, soha nem használt likőröskészlettel. Tudja, hogy a felesége nem olyan művelt, öntudatos nő, mint amilyen Rüya volt, egyszerű, magának való (az asszony olyan mosolyt küldött először a vendég, aztán a férje felé, amit Galip nem tudott megfejteni), apai részről unokatestvére. A gye- rekeik rájuk hasonlítanak. Ha még élne, az apja is ilyen életet szeretett volna. Tudatosan választotta ezt az életformát, s így egy kétezer éves cselszövést hiúsít meg. Visszautasítja, hogy más legyen, kitart a „saját" énjénél. Minden, amit Galip bey a szobában lát, ezt a célt szolgálja. Gondosan választották ki a faliórát, mert egy ilyen házban feltétlenül kell egy efféle tiktakoló szerkezet. Ahogy az ilyen házaknál elengedhetetlen, a televízió, akár egy utcai lámpa, mindig világít, s mert a televíziókon mindenütt van, a tetejére ők is kézimunkát terítettek. Minden gondosan meg van tervezve: a rendetlenség az asztalon, a félredobott újságok, amelyekből már kivágták a kuponokat, az ajándék csokoládé dobozából készített varródoboz, oldalán lekvárfolttal, még az olyan dolgok is, amit nem ő maga tett hozzá, mint a csésze, amelynek fül formájú fogóját a gyerekek törték le, s a rémes kályha, mellette a ruhaszárítóval. Néha a feleségével úgy néztek magukra, amint az asztal körül ültek, úgy hallgatták a saját beszélgetésüket, mintha filmet néznének, és derültek, ha észrevették, hogy szavaik és gesztusaik éppen olyanok, mint a többi hasonló családé. Ha az a boldogság, hogy az ember a tudatosan választott életet éli, akkor ő boldog, sőt még boldogabb, mert egy kétezer éves történelmi cselszövést is sikerült meghiúsítania. Ezt a kijelentést zárszónak akarta értelmezni Galip, a sok kávé és tea után szinte szédelegve felállt, és arra hivatkozva, hogy megint eleredt a hó, az ajtó felé tántorgott, a házigazda azonban Galip és felakasztott kabátja közé állt, és tovább folytatta:

Sajnálja Galip beyt, hogy visszatér Isztambulba, a romlás kezdetének helyére. Isztambul próbakő: nemcsak az jelent önfeladást és vereséget, ha ott él az ember - elég, ha beteszi oda a lábát. Ma már az egész félelmetes város tele van azokkal a bomlasztó látványokkal, amelyeket régen csak a mozik sötétjében lehetett látni. Reményvesztett emberek, régi kocsik, lassan-lassan a vízbe merülő hidak, bádoghalmok, kátyúkkal teli utak, óriási, de értelmetlen betűk, olvasat-lan plakátok, szétszaggatott pannók, por, sár stb., stb. Ettől a romlástól semmit sem lehet várni. Ha bekövetkezne az újjászületés - mert a házigazda biztos volt abban, hogy vannak mások is, akik éppen úgy ellenállnak, mint ő -, az csakis az afféle, lekicsinylőleg „betonviskóvárosnak" nevezett negyedekből indulhat ki, hiszen ezek őrzik a mi igazi értékeinket. Büszke arra, hogy egy ilyen negyednek az alapítója és úttörője. Galipnak is azt ajánlja, hogy itt éljen. Rögtön itt is maradhatna éjszakára, vitatkozhatnak is akár... Galip felvette a kabátját, elbúcsúzott a szótlan anyától és az álmos gyerekektől, kinyitotta az ajtót, és kilépett. A házigazda figyelmesen nézett kifelé, majd oly módon szótagolva, hogy Galipnak is tetszett, eny-nyit jegyzett meg: „Fe - hér." Ismert egy sejhet, aki mindig tetőtől talpig fehérbe öltözött. Megismerkedésük után hófehér álmot látott: Mohameddel ült egy hófehér Cadillac hátsó ülésén. A sofőr arcát nem lehetett látni. Mellette a próféta két kis unokája, a szintén fehér ruhás Haszán és Hüszein. A fehér Cadillac a plakátokkal, reklámokkal, mozikkal és nyilvánosházakkal teli Beyoglun haladt át; a gyerekek fintorogva fordultak hátra a nagyapjuk felé. Galip le akart menni a havas lépcsőn, de a házigazda még mindig beszélt: nem tulajdonít az álmoknak a szükségesnél nagyobb jelentőséget, csak megtanult olvasni bizonyos, szent jelekből, és azt szeretné, ha Galip bey is és Rüya is hasznát vennék annak, amit ő tud. Mert mások már hasznát vették: nagy öröm számára, hogy bizonyos politikai megoldásait, „nemzetközi elemzéseit", amelyeket három éve, politikai pályájának legmozgalmasabb napjaiban álnéven jelentetett meg,

most szóról szóra visszahallja a miniszterelnök szájából. Természetesen azoknak ott fönn sokfelé ágazó hírszerző szervezetük van, amely az ország legkisebb lapjait is figyeli, és ha szükséges, fölfelé is eljuttatja őket. A múltkoriban Celál Salik egyik írásán akadt meg a szeme, s rájött, hogy azokon a csatornákon hozzá is eljutnak ugyanezek az írások, de reménytelen dolog ez már: hiába keresi egy lejárt ügyre az amúgy is hibás megoldást. Ebben a két dologban az az érdekes, hogy egy miniszterelnök és egy híres tárcaíró is valamilyen úton hozzájut egy sokak által már lejártnak ítélt elkötelezettségű ember írásaihoz, akit már a kutya sem keres, és felhasználják a gondolatait. Megfordult ugyan a fejében, hogy szavanként bizonyítja, és a sajtóban közzéteszi, milyen gátlástalanul vett át kifejezéseket, sőt egész oldalakat egy senki által nem olvasott frakciós folyóiratból a két tiszteletre méltó személy, de aztán rájött, hogy a körülmények nem alkalmasak egy ilyen támadásra. Türelmesnek kell lennie, mert biztosan tudja, hogy fognak még kopogtatni az ő ajtaján. Ennek a jele az is, hogy Galip bey ilyen időben képes volt egy álnév-probléma átlátszó ürügyével ebbe a messzi negyedbe zarándokolni. Galip beynek tudnia kell, hogy ő jól olvas ezekből a jelekből. S csak halkan kérdezte a végén, miközben Galip lefelé ereszkedett a havas utcára: Képes Galip bey ezzel az új felfogással olvasni történelmünket? Elkísérje-e mint házigazda a főútig, vagy kitalál egyedül? Mikor jön újra látogatóba? Es: átadná üdvözletét Rüyának? Tizenkettedik fejezet A CSÓK „Ha Ibnü Rüsd anti-mnemonic, azaz az emlékezetet gyengítő dolgokat felsoroló osztályozásához az újság- és folyóirat-olvasást is hozzátehetnénk..." Coleridge Pontosan egy héttel ezelőtt valaki megkért, hogy adjam át üdvözletét. „Természetesen átadom" - válaszoltam, de mire beültem a kocsiba, már el is felejtettem. Nem az üdvözletet, hanem azt, aki küldte. De nem sajnálom. Szerintem minden épeszű férjnek el kell felejtenie minden férfit, aki üdvözli a

feleségét. Ami biztos, az biztos. Főleg, ha a felesége háziasz-szony. ezek a boldogtalan teremtmények a piaci árusokon, fűszereseken, rokonaikon és unalmas férjükön kívül nemigen találkoznak férfiakkal. Es ha valaki üdvözletét küldi, mert ideje van szegénynek, egyre többet gondol arra a finom emberre. Mondhatom, finom emberek az ilyenek. Szokás volt ez azelőtt, az isten szerelmére? A régi szép időkben a finom urak az ismeretlen, személytelen hárem iránt legföljebb a tiszteletüket fejezhették ki. Régen még a villamosok is jobbak voltak. Olvasóim, akik tudják, hogy soha nem nősültem meg, és az újságírás miatt nem is fogok megházasodni, bizonyára meglepve olvasták az első mondatot, és csodálkozva kérdezik, hogy ki az, akihez szólok. Hókuszpókusz! Öreg tárcaírójuk lassanként elveszített emlékezetéről fog beszélni. Tessék, jöjjenek velem, szagoljuk együtt kertem hervadó rózsáit, meg fognak érteni! Ne jöjjenek túl közel, álljanak meg két lépés távolságra, hogy nyugodtan bemutathassam néhány írástrükkömet. Nem fognak rájönni, mikor csalok. Vagy harminc esztendeje, újságíróskodásom első éveiben beyoglui tudósítóként szinte minden házban megfordultam a hírvadászat során. Figyeltem, hogy a bárokban, a kábítószer-kereskedők vagy a beyoglui gengszterek köreiben nem történt-e gyilkosság vagy öngyilkossággal végződő szerelmi história, végigjártam a szállodákat, hogy nem érkezett-e valami idegen híresség, vagy olyan nyugati, akit hírességként tudok az olvasóknak eladni. Olykor-olykor azoknak az írnokoknak a feljegyzéseibe is belekukkanthattam, akikkel együtt szoktam iszogatni. Akkoriban nem volt olyan sok híresség a világon, mint manapság, és egyik se jött Isztambulba. Mindazok, akiket a kutya se ismert a saját hazájukban, de én hírességként mutattam be, hálátlanságnak nevezhető csodálkozással fogadták az újságban megjelent fényképüket. Egyikük évek múlva valóban elérte hazájában azt a hírnevet, amelyet én megelőlegeztem számára: tegnap városunkba érkezett a neves nőidivat-tervező, írtam, és húsz év múlva valóban híres francia (és egzisztencialista) divattervező vált belőle, de nekem még csak meg sem köszönte a hálátlan nyugati.

Jellegtelen hírességekkel és helyi gengszterbandákkal (most maffiának nevezik) foglalkoztam akkoriban. Egyik nap megismerkedtem egy öreg gyógyszerészszel, akiről érdekes hírt készültem írni: akárcsak én most, mind álmatlanságban, mind pedig emlékezetvesztésben szenvedett. A két betegség együttes megjelenése azért szörnyű, mert bár azt hisszük, hogy az egyikkel (az álmatlanság következtében nyert idővel) pótolni lehet a másikat (az emlékezet hiányosságait), épp a fordítottja történik: álmatlan éjszakáin éppen úgy menekültek az öreg elől az emlékek, ahogy most énelőlem, és az éjszaka közepén, a sehogy sem múló időben a jellegtelen, személytelen, színtelen és szagtalan világban olyan magányosnak érezte magát, mintha a Holdnak az akkori idegen folyóiratokból fordított írásokban sokszor emlegetett túlfelére került volna. Az öreg, ahelyett, hogy írással gyógyította volna a betegségét, mint én, egy gyógyszert kevert ki a patikája laboratóriumában. Rajtam kívül egy esti lap narkós tudósítója volt jelen kétszemélyes sajtótájékoztatóján (a patikussal együtt hárman voltunk), ahol látványosan áttöltötte egy üvegből egy pohárba és megitta a közvélemény számára bemutatandó rózsaszín folyadékot; aztán évek múlva valóban sikerült álomra hajtania a fejét. Minthogy fel sem ébredt többé, a közvélemény - amely végre egy török feltalálót szeretett volna ünnepelni -nem tudhatta meg soha, hogy sikerült-e csodálatos emlékeire rátalálnia. Azt hiszem két nap múlva, mindenesetre egy sötét napon, a temetésére menet azon törtem a fejem, hogy mire akarhatott emlékezni. Még most is foglalkoztat a kérdés, hogy amikor korunk előrehaladtával memóriánk, akár egy makacskodó teherhordó állat, megtagadja a terhek egy részének cipelését, a legkellemetlenebb, a legnehezebb vagy a legkönnyebben kiejthető terhektől szabadul-e. Én például elfelejtettem, miképpen esik ránk Isztambul legszebb helyein a kis szobák tüllfüggönyein átszűrődő fény. Elfelejtettem, melyik mozi bejáratánál dolgozott az a jegyüzér, akit az őrületbe kergetett a sápadt görög pénztároslány iránti szerelem. Régen elfelejtettem azon kedves olvasóimnak a nevét

(és a velük levélben közölt titkokat), akik ugyanazokat az álmokat látták, mint én, és elküldték az újságnak álomfejtéseiket. Tárcaírójuk évek múltán most visszatekint az eltűnt időbe, s miközben mindent megpróbál, hogy szabaduljon az álmatlanságtól, egy szörnyű nap bukkan fel emlékezetében: egész testemet és egész lelkemet betöltötte egy csók iránti vágy. Az egyik régi moziban, egy szombat délután látott, talán a mozinál is régebbi amerikai detektívfilmben ( A vörös világítótorony) volt egy nem túl hosszú csókjelenet. Nem különbözött a többi fekete-fehér film csókolózási jeleneteitől, közönséges csókjelenet volt, amelyből cenzoraink szokás szerint kivágták a négy másodpercet meghaladó részt. Nem tudom hát, miért, de olyan ellenállhatatlan vágy támadt bennem, hogy ajkaimat az ajkaira szorítva, igen, teljes erővel rátapadva megcsókoljak egy nőt, hogy szinte megfojtott a boldogtalanság. Huszonnégy éves voltam, és még nem csókoltam szájon senkit. Persze, hogy voltam már nővel, de a nyilvánosházbeli nők nem szoktak csókolózni, és én sem vágytam arra, hogy szájon csókoljam őket. A film vége előtt kimentem az utcára, mert türelmetlen izgatottságot éreztem, mintha valahol a városban várna egy nő, aki velem akar csókolózni. Ugy rohantam a Tünelig, mintha kergetnének, aztán gyorsan visszajöttem Galatasarayig. Emlékszem, hogy reménytelenül, mintha a sötétben akarnék megtalálni valamit, egy arc emlékét, egy mosolyt, egy asszony képét próbáltam megidézni. Nem volt sehol egy ismerős vagy rokon, akit megcsókolhattam volna, arra pedig reményem se volt, hogy egy kedvest találhassak, nem is ismertem senkit, aki a kedvesem lehetett volna! Mintha üres lett volna a nyüzsgő nagyváros. Hogy, hogy nem, a Taksim térre érve váratlanul egy autóbuszon találtam magam. Amikor apám elhagyott bennünket, egy távoli - anyai ágról - rokon család törődött velünk, azoknak volt egy nálam két évvel fiatalabb lányuk, akivel malmoztunk párszor. Csak egy óra múlva jutott eszembe, amikor Findikzadéban lévő házukba becsöngettem,

hogy a lány, akit meg akartam csókolni, már régen férjhez ment. A szülők (azóta mindketten elhunytak) betessékeltek. Kissé meg voltak lepve, váratlan felbukkanásomat nem tudták mire vélni. Beszélgettünk erről-arról (még az sem érdekelte őket, hogy újságíró lettem; éppolyan alantas dolognak tartották, mint a pletykálkodást), futballmeccs-közvetítést hallgattunk a rádióból, teát ittunk, és kekszet ettünk. Kedvesen marasztaltak vacsorára is, de én morogtam valamit, és otthagytam őket. A kinti hidegben újra föllángolt bennem a csókolózás utáni vág}7: mintha jéghideg bőrömben húsom és vérem lángokban állt volna; elviselhetetlenül mély nyugtalanságot éreztem. Eminönüben hajóra szálltam, és átkeltem Kadiköybe. Lakott a Boszporusznak ezen az oldalán egy gimnáziumi osztálytársam. O mesélt annak idején egy környékbeli lányról, aki nagyon szeretett csókolózni (legalábbis lánykorában). Amíg osztálytársam fenerbahcebeli lakása felé mentem, arra gondoltam, hogy ha azt a lányt nem, talán valaki mást tud ajánlani. Le-föl mászkáltam barátom régi lakhelye környékén, de a fából épült sötét házak és ciprusok között nem találtam a házukat. A mára már rég lerombolt régi házak között járva fel-felnéztem a világos ablakokra, s elképzeltem, hogy ott lakik az a régi lány, aki férjhezmenetele előtt annyira szeretett csókolózni. „Ott van a lány, aki csókolózni fog velem!" - bámultam az ablakokat. Nem sok választott el bennünket egymástól: a kert fala, a kapu, a falépcsők, de mégsem érhettem el őt; nem csókolózhattam. Milyen közel volt, és mégis milyen elérhetetlenül messze az a mindenki által ismert, varázslatos, furcsa és mint az álom, oly idegen, titokzatos, ijesztő és vonzó dolog! Emlékszem, miközben visszatértem az európai oldalra, azon járt az eszem, mi lenne, ha a hajón valamelyik nőt erőszakkal, vagy mintha csak tévedésből, megcsókolnám, de annak ellenére, hogy nem voltam olyan állapotban, hogy túlságosan válogatós lehettem volna, nem láttam megfelelő személyt. Eletem más időszakaiban is előfordult, hogy Isztambul nyüzsgésében fájón és reménytelenül üresnek éreztem a várost, de sohasem olyan hevesen, mint akkor.

Sokáig jártam a nedves járdákat. Máskor, híres emberként kellett volna az üres városba jönnöm vágyam teljesüléséért. Akkor azonban tárcaírójuk számára nem maradt más, mint hazamenni az anyjához, és a törökre fordított Balzacnál, a szerencsétlen Rastignac sorsában keresni a vigasztalást. Akkoriban a könyveket nem az élvezetért, hanem ahogy egy törökhöz illett, kötelességszerűen olvastam, azt remélve, hogy majd a hasznomra fognak válni. De ami a jövőben lesz hasznunkra, az a jelenben mit se segít! így csak egy rövid időre zárkóztam a szobámba, hamarosan türelmetlenül ki is jöttem onnan. Emlékszem, a fürdőszobatükörbe néztem, s arra gondoltam, hogy ha más nincs, önmagát is megcsókolhatja az ember, és a filmben látott színészek arcát próbáltam a tükörben felidézni. Bár a színészek (Joan Bennett és Dan Duryea) ajkait láttam magam előtt, de még csak nem is magamat, csak a tükröt csókoltam volna. Inkább kijöttem. Anyám az asztalnál ült, egy távoli rokon gazdag rokonától kapott szabásminták alapján kiszabott darabok között: egy esküvői ruhát sietett időre elkészíteni. Összevissza meséltem neki, nyilván a jövőbeli terveimet, sikereimet és elképzeléseimet tükröző történeteket, de anyám a munkájába merült, alig figyelt rám. Láttam, hogy beszélhetek bármiről; az a lényeg, hogy mellette legyek szombat este. Harag támadt bennem. Haja gondosan volt fésülve, és halványan az ajkait is kirúzsozta aznap este. Anyám szájára meredtem, amelyet gyakran az enyémhez hasonlítottak. - Miért nézel ilyen furcsán? - kérdezte ijedten. Hosszú csend támadt. Anyám felé indultam, de két lépés után meg is álltam. Reszketett a lábam. Nem léptem közelebb, csak torkom szakadtából kiabálni kezdtem. Nem emlékszem pontosan, hogy mit kiabáltam, de hamarosan a szokásos rémes veszekedéseink egyikének kellős közepében találtuk magunkat. Ugyanabban a pillanatban ijedtünk meg mindketten, hogy a szomszédok meghallanak bennünket. A haragnak és szabadságnak az a pillanata volt ez, amikor az ember bármit

képes a másik fejéhez vágni: ilyenkor összetörik egy csésze, de felborulhat akár egy kályha is. Anyám a kelmedarabok, spulnik és import gombostűk között (az első török gombostűket 1976-ban az Ath cég fogja gyártani) sírt, amikor szinte elmenekültem otthonról. Éjfélig róttam a város utcáit. Betértem a Süleymaniye-dzsámi udvarába, átmentem az Atatürk hídon, fel Beyogluba. Mintha nem is én lettem volna, mintha egyfajta dühös és bosszúálló lélek űzött volna, akárha az az ember lett volna a nyomomban, akivé nekem kellett volna lennem. Beültem egy tejivóba csak azért, hogy emberek között legyek, de nem mertem senkire se ránézni, nehogy olyasvalakiével találkozzon a pillantásom, aki -akárcsak én - a szombat éjszaka végtelen idejét igyekszik kitölteni. Ugyanis az olyanok, mint én, azonnal felismerik és le is nézik egymást. Egy házaspár jött oda hozzám. A férfi valamit magyarázott. Ki ez az emlékeim közül kilépő fehér hajú kísértet? Az a régi barátom volt, akinek nem találtam meg a házát Fenerbahcéban. Közben megnősült, az Állami Vasúttársaságnál dolgozik, korán megőszült, de nagyon jól emlékszik azokra a régi időkre. Ha évek múltán találkoznak egy régi barátjukkal, az a feleségének vagy más rokonának, ismerősének nagyon érdekes személyként fogja Önöket bemutatni, hogy ezáltal a maga múltját tüntethesse fel érdekesnek: Önöket is meglepik azzal, hogy miféle közös emlékeik, micsoda titkaik voltak. így tett ő is, de én nem ámuldoztam, és nem vállaltam azt a szerepet, amely képzelt emlékeit érdekesebbé tehette volna, nem mentem bele a játékba, amely akkori gyászos életem folytatásának tűnt volna. Cukortalan tejbedarám kanalazása közben arról beszéltem, hogy régen megnősültem, jól keresek, és te otthon vársz rám, a Chevrolet-mat a Taksimon hagytam, csak a te szeszélyed miatt jöttem be tejes csirkemellet venni, Nisanta§iban lakunk, s ha akarják, valameddig el tudom őket vinni, de megköszönte: még mindig Fenerbahcéban laknak. Először csak tartózkodóan kérdezősködött, de amikor meghallotta, hogy „jó családból való" vagy, tovább faggatott - jó családokkal való kapcsolatát

bizonyítandó. Megragadtam az alkalmat, és azt mondtam, hogy emlékeznie kell rád. Persze, hogy emlékezett. Tiszteletteljes üdvözletét küldte. Kezemben a csirkemelles csomaggal a kijáratnál először őt, aztán a filmekből tanult nyugati eleganciával a feleségét is megcsókoltam. Milyen különös olvasók Önök, és milyen különös ország ez! Tizenhmrmadik fejezet NÉZD, KI JÖTT! Sokkal előbb kellett volna találkoznunk!" Türkán §oray Miután kilépett Rüya előző férjének lakásából, s kiért a főútra, sokáig nem talált semmit, amire felszállhatott volna. Megállíthatatlanul sötéten zúgott el mellette néhány távolsági busz, de még csak nem is lassítottak. Elhatározta, hogy elgyalogol a bakirköyi vasútállomásig. Miközben a havat taposva a fűszeresek kirakatként használt ósdi jégszekrényeire emlékeztető vasútállomásig baktatott, képzeletben találkozott Rüyával: visszatértek megszokott életükbe, már-már el is felejtették az egyszerű és érthető okot, ami miatt Rüya elhagyta; ám az újrakezdődő mindennapi életben sehogy sem tudta elmesélni neki találkozását a volt férjjel. A fél órával később induló vonatban egy öregember egy negyven évvel korábbi, ugyanilyen hideg téli éjszakán lezajló eseményről mesélt neki. A világháborús nyomor éveiben, amikor fennállt a veszély, hogy mi is belekeveredünk a háborúba, nehéz időket éltek meg századával egy kis trákiai faluban. Egy reggel titkos parancs érkezett. Mind lóra ültek, és az egész napos utazás után Isztambul közelébe értek, de nem mentek be a városba: az Aranyszarv-öböl feletti dombokon várták meg az éjszakát. Miután megállt a városban az élet, az elsötétített lámpák derengésében, a jeges macskaköveken csöndben vezették lovaikat a sütlücei vágóhídig. A vonat zakatolása közepette csak nehezen jutottak el a szavak, szótagok Galip füléhez az öreg történetéből a véres mészárlás jeleneteiről, a lovak összeroskadásáról s a régi karosszékekből kiálló rugókhoz hasonlóan előbukkanó belső szervekről, a véres belekkel elterülő állatok döbbenetéről, a mészárosok

dühéről, a sorukra váró lovak bús tekintetéről és a városból bűnösként távozó katonák egyforma arckifejezéséről. Sirkeciben egyetlen kocsi sem állt a vasútállomás előtt. Még az is megfordult Galip fejében, hogy felgyalogol az irodaházig, és az irodájában tölti az éjszakát, amikor úgy érezte, hogy egy taxi az ő kedvéért fordul vissza U-alakban. Ám a kocsi egy kicsit távolabb állt a járdához. Egy fekete-fehér filmekből előlépett fekete-fehér alak, táskával a kezében, beült a taxiba. A sofőr ezután megállt Galip előtt is, és azt mondta, hogy az „úrral" együtt őt is el tudja vinni Galatasara-yig. Galip beszállt. Utólag sajnálta, hogy egyetlen szót sem váltott a fekete-fehér filmekből kilépett emberrel. „Uram, egyszer, évekkel ezelőtt, egy ugyanilyen havas éjszakán..." - kezdhette volna, gondolta a karaköyi hídhoz kikötött, lámpákkal kivilágított, üres boszporuszi hajókat nézve. Nyugodtan be is fejezhette volna a történetet, és a másik a várt figyelemmel hallgatta volna... Az Atlasz mozi közelében éppen egy női cipőkkel teli kirakatot nézett (Rüyának harminchetes a lába), amikor egy sovány emberke lépett oda hozzá. A házról házra járó gázdíjbeszedők bőrutánzat táskáihoz hasonló táskát tartott a kezében. - Szereti a csillagokat? - kérdezte. Kabát helyett nyakig felgombolt zakót viselt. Galip arra gondolt, hogy felhőtlen éjszakákon a Taksim téren teleszkópot állító és száz líráért a csillagokat mutogató férfi kollégájával van dolga, ám emez egy albumot húzott elő a táskájából, és már lapozta is. Galip neves filmcsillagokról készült, jó minőségű papírra nyomtatott, hihetetlen fényképeket látott. Természetesen nem magukat a híres csillagokat, csak az ő ruhájukba öltözött, az ő ékszereiket viselő, de ami a legfontosabb, tartásukat, pózaikat, cigarettá-zásukat, ajkuk csücsörítését vagy éppen csókra nyújtását utánzó hasonmásaikat. Az igazi csillag magazinból kivágott színes képét is odaragasztották minden lap közepére hangzatos, címlapokról ismert megnevezésükkel együtt; ezt vették körül a hasonmás hasonlónak és „szexisnek" szánt pózai. Látva, hogy a fényképek érdeklik Galipot, az emberke behúzta az Új Angyal mozihoz vezető szűk és üres utcába, és

átnyújtotta neki az albumot, hogy maga lapozzon bele. Egy furcsa kirakat fényénél - vékony cérnaszálakon levágott karok, lábak, kesztyűk, esernyők, táskák és harisnyák lebegtek benne - figyelmesen végignézte a magasra perdülő szoknyájú cigánylányruhát viselő és fáradtan cigarettázó Türkán §oravokat, banánt hámozó, kacéran a kamerába néző és merészen kacagó Müjde Arokat, orrán szemüveg- gel a melltartóját varró, mosogatás közben előrehajló és ártatlanul könnyező Hülya Kocyigiteket. Hasonló figyelemmel nézte őt az album tulajdonosa, aztán határozottan, akár egy tanár, aki tilos könyv nézegetésén kapja diákját, kikapta az albumot Galip kezéből, és bedugta a táskájába. - Elvigyelek hozzájuk? - Hol vannak? - Rendes embernek látszol. Gyere velem. Mellékutcákon haladtak. A sürgető kérdésekre végül azt válaszolta, hogy Türkán §oray tetszik neki. - O maga lesz ott! - súgta a táskás ember, mintha titkot árulna le. - O is örülni fog. Tetszeni fogsz neki. A beyoglui rendőrőrs mellett, egy „Barátok" feliratot viselő régi kőház por- és szövetszagú első emeletére mentek föl. A félhomályos helyiségben nem látott szövetet vagy varrógépet, mégis a „Barátok varrodájának" nevezte volna a helyet. Magas, fehér ajtón át léptek be a következő, fényesen ragyogó szobába. Erről eszébe jutott, hogy pénzt kell adnia a kerítőnek. - Türkán! - mondta az, zsebébe gyűrve a pénzt. -Nézd, Izzet keres téged. A két kártyázó nő mosolyogva fordult Galip felé. A régi, vásári színpadképre emlékeztető szobában a rosszul szelelő kályhájú helyiségekre jellemző álmosító levegőtlenség, álmos parfümillat és fárasztó helyi popzene lármája keveredett. Egy díványon végignyúlva egy nő, aki nem hasonlított se filmcsillagra, se Rüyára, egy viccújságot lapozgatott, egyik lábát azonban éppen úgy pihentette a dívány hátlapján, ahogy Rüya szokta krimiolvasás közben. Az inge elején lévő „Müjde Ar" feliratról lehetett tudni, hogy ő Alüjde

Ar. Egy pincéröltözetű öregember elszundított a televízió előtt az Isztambul elfoglalásának világtörténeti jelentőségéről folytatott kerekasztal-beszélgetés közben. Egy dauerolt hajú, farmernadrágos fiatal nő egy amerikai filmcsillagra emlékeztette Galipot, de a név nem jutott eszébe, és abban sem volt biztos, hogy szándékos-e a hasonlóság. A másik ajtón belépett egy férfi, odament Müjde Árhoz, s egy részeg komolyságával hosszasan betűzte az ingre írt nevet, lenyelve az első szótagot, épp úgy, mint azok, akik a saját élményeiknek is csak akkor hisznek, ha az újságok címlapjain olvasnak róluk. A leopárdmintás ruhájú nő Galip felé indult. Ebből és járásának alig észrevehető muzsikájából jött rá, hogy ő lehet Türkán §oray. Talán ő hasonlított a legjobban az eredetire: hosszú szőke haját a jobb válla fölött fogta össze. - Rágyújthatok egy cigarettára? - kérdezte kedvesen mosolyogva. Egy filter nélküli cigarettát illesztett a szája sarkába. - Meggyújtaná? Hihetetlenül sűrű füst támadt a nő feje körül, amikor Galip öngyújtójából tüzet adott. Furcsa csönd lett, még a zene lármáját se hallotta, és amikor akár egy ködben megjelenő szent feje, a nő hosszú szem-pillás szeme és arca előbukkant a füstből, Galip arra gondolt, hogy életében még soha nem feküdt le senkivel Rüyán kívül. Pénzt adott az őt „Izzet beynek" szólító tisztviselő kinézetű férfinak. Egy gonddal berendezett szobába mentek föl. A nő azonnal belenyomta a még el sem égett cigarettát egy Akbank hamutartóba, és egy másikat vett elő. - Rágyújthatok egy cigarettára? - kérdezte megint ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanúgy illesztette ajkai közé a cigarettát, és ugyanazzal a magabiztos tekintettel mosolygott Galipra. - Meggyújtaná? Ugyanúgy hajlította előre, egy elképzelt öngyújtó irányába a fejét, úgy, hogy a melle is lássék. Ekkor jött rá Galip, hogy ez a cigarettagyújtási jelenet és a nő szavai egy Türkán §oray-filmből valók, neki pedig a film férfi színészének, ízzet Günaynak a szerepét kell alakítania. Ugyanolyan hihetetlenül sűrű füst

támadt a nő feje körül, miután tüzet adott neki, alig látszottak a hosszú szempillájú hatalmas fekete szemek e ködben. Hogy tud a szájából ilyen, csak stúdióban előállítható füstöt kibocsátani? - Miért hallgatsz? - kérdezte a nő mosolyogva. - Nem hallgatok - mondta Galip. - Ravasz rókának látszol; ártatlan bárány volnál mégis? - kérdezte a nő mímelt kíváncsisággal és haraggal. Ugyanabban a tónusban elismételte a mondatot. Óriási fülbevalói meztelen válláig értek. Mire Galip a félköríves öltözködőasztalka fölötti tükör széleire illesztett fényképekből rájött, hogy a nő éppen olyan leopárdmintás, a hátán mélyen kivágott ruhát visel, mint amilyet Türkán §oray a húsz évvel korábbi Barcás kedvesem című filmben az éjjeli mulató-beli konzumnő szerepében, ráismert a többi filmbeli mondatra is: (Elkényeztetett és bánatos gyermek módjára lehajtotta fejét, majd hirtelen mozdulattal széttárta álla alatt összekulcsolt kezeit): „Ilyenkor nem tudok aludni. Ha ittam, mulatni szeretnék." (Mint egy felnőtt nő, aki a szomszéd fiú után érdeklődik): „Gyere, ízzet, maradj nálam, amíg föl nem húzzák a hidat!" (Váratlan izgalommal): „Te hoztál szerencsét, éppen ma!" (Akár egy úrihölgy): „Örülök, hogy megismerkedtünk, örülök, hogy megismerkedtünk, örülök, hogy megismerkedtünk..." Galip a bejárat melletti székre ült, a nő a filmbélire meglehetősen hasonlító öltözködőasztal előtti széken hosszú haját fésülte. A tükör peremén erről a jelenetről is volt fénykép. A nőnek szebb volt a háta, mint az eredetié. A tükörbe nézve szólt Galiphoz. - Sokkal előbb kellett volna találkoznunk! - Sokkal előbb is találkoztunk - mondta Galip a nő tükörbeli arcába nézve. - Nem ültünk egy padban az iskolában, de amikor meleg tavaszi napokon hosszas vita után végre kinyitották az ablakot, a mögötte lévő tábla miatt tükörré váló ablaktáblában éppúgy láttam arcodat, mint most a tükörben. - Hmm... Sokkal előbb kellett volna találkoznunk!

- Nagyon régen találkoztunk. Olyan vékonynak, olyan törékenynek láttam a lábaidat, amikor először találkoztunk, hogy attól féltem, maguktól eltörnek. Mintha gyerekkorodban keményebb lett volna a bőröd, de ahogy nőttél, az iskola végére színt kapott, és hihetetlen puhává vált. Ha a forró nyári napokon már nem lehetett a házban bírni velünk, és kivittek a strandra, a Tarabyában vásárolt fagyival a kezünkben, hegyes körmünkkel betűket karcoltunk a karunkra rakódott sórétegbe. Szerettem vékony karod pihéit. Szerettem, ahogy a hajad az arcodba hullott, amikor a fejein fölött lévő polcról próbáltál levenni valamit. - Sokkal előbb kellett volna találkoznunk! - Szeretettem az anyádtól elkommunizált vállpántos fürdőruha pántjainak nyomát a hátadon, és ahogy szórakozott idegességgel húzkodtad a hajad, ahogy a füstszűrő nélküli cigaretta szívása közben mutató- és hüvelykujjad közé csípted a nyelved végére tapadt dohányszálat, ahogy nyitva maradt a szád, ha belemerültél egy film nézésébe, ahogy olvasás közben oda se figyelve etted a melletted lévő tányérból a pörkölt csicseriborsót vagy a pisztáciát, ahogy elhagytad a kulcsaidat, és ahogy összehúztad a szemed, mert nem akartad elfogadni, hogy rövidlátó vagy. Aggódva szerettelek, miután rájöttem arra, hogy amikor összehúzott szemmel a távolba nézel, akkor valami másra gondolsz. Félve-szorongva szerettem azt, amit ismertem a gondolataidból, és, istenem, még jobban azt, amit nem! Bizonytalan aggodalmat vett észre a tükörbeli Türkán §oray-arcon, ezért elhallgatott. A nő végignyúlt az öltözőasztalka melletti ágyon. - Gyere. Nem éri meg semmiért, érted, semmiért... Galip azonban nem mozdult. - Nem szereted a te Türkán §orayodat? - kérdezte a nő. Galip nem tudta eldönteni, hogy valódi vagy megjátszott féltékenységgel. - De szeretem. - Tetszett a kacsintásom, ugye? - Tetszett.

- Tetszettem, amikor lejöttem a strand lépcsőjén, ahogy a Bárcds kedvesem-ben cigarettára gyújtottam, ahogy a Bomba nőben hosszú szipkával cigarettáztam? - Tetszettél. - Hát akkor gyere! - Beszélgessünk még! - Alicsoda? Galip hallgatott. - Hogy hívnak? Mivel foglalkozol? - Ügyvéd vagyok. - Volt már egy ügyvédem. Elszedte minden pénzem, de az autót, amit a férjem rám íratott, nem tudta visszaszerezni. A kocsi az enyém volt, érted, és most egy kurvánál van: egy tűzoltópiros '56-os Chevrolet. Minek nekem az ügyvéd, ha a kocsimat nem tudja visszaszerezni? Te vissza tudod venni a férjemtől? - Vissszaszerzem. - Vissza? - kérdezte a nő reménykedve. - Igen, visz-szaszerzed. Visszaszerzed, és én hozzád megyek. Megmentesz ettől az élettől. Ettől a filmélettől. Elegem van a művészetből. A sok hülye mind kurvának és nem művésznek tekinti az embert. En művész vagyok, érted? - Hát persze... - Elveszel? - kérdezte a nő vidáman. - Ha elveszel, az autómmal fogunk járni. Elveszel? De szeretned kell! - Elveszlek. - Nem, nem, neked kell kérdezned... Kérdezd meg, hogy hozzád megyek-e. - Türkán, hozzám jössz feleségül? - Ne így, érzéssel kérdezd, ahogy a filmekben... Allj föl, ezt nem lehet ülve kérdezni! Galip úgy állt, mintha a függetlenségi indulót készülne elénekelni. - Türkán! Hozzám jössz feleségül? - Nem vagyok szűz. Baleset ért. - Amikor lóra ültél, vagy amikor leestél egy mellvédről?

- Nem. Vasalás közben. Nevetsz, pedig én már tegnap hallottam, hogy a szultán kiadta a parancsot. Le fognak fejezni. Nős vagy? - Igen. - Mindig a nőseket fogom ki - sóhajtott a nő, a Bárcás kedvesem módjára. - De nem lényeges. Az Államvasutak a lényeg. Szerinted melyik csapat nyeri meg a bajnokságot? Szerinted meddig mehet még így tovább? Szerinted mikor fogják a katonák az anarchiát megállítani? Jobb volna, ha levágatnád a hajad, tudod? - Velem kapcsolatosan ne mondj semmit. Nem illik. -Miért, mit mondtam? - kérdezte a nő megjátszott csodálkozással. Tágra nyitotta a szemét, és úgy rezegtette a szempilláit, ahogy Türkán §oray szokta. -Azt kérdeztem, hogy visszaszerzed-e az autómat, ha összeházasodunk. Azt kérdeztem, hogy elveszel-e, ha visszaszerezted az autómat. Tessék a rendszáma: 34 CG. 1919. május 19-én indult el Samsunból, és felszabadította egész Anatóliát. '56-os Chevrolet. - Mesélj róla! - Nemsokára kopogtatnak az ajtómon. A vizit véget ér. - Törökül: látogatás. - Tessék? - A pénz nem számít. - Szerintem sem. Az én '56-os Chevrolet-m éppen olyan piros volt, mint a körmöm. Az egyik letörött, látod? Talán a kocsiban beakadt valamibe. Mielőtt az a strici, a férjem odaadta volna annak a kurvának, mindennap a saját kocsimmal jöttem. De most már csak az utcákon látom. Mármint a kocsimat. Néha látom befordulni a Taksim térre. Más sofőr ül benne, néha a karaköyi kikötőnél látom, megint más sofőrrel. A nő annyira imádja a kocsit, hogy mindennap átfesteti. Egyik nap látom, hogy gesztenyeszínű lett, másnap meg új nikkeldíszek és lámpák vannak rajta, és tejeskávészínű. Megint másnap virágok díszítik, az orrára babát ültettek: rózsaszínű esküvői kocsi lett belőle. Mire egy hét múlva újra látom, már koromfekete. Hat bajuszos rendőr ül benne, csak nem rendőrautóvá vált? Nem

tévedés, rá is van írva, hogy „Rendőrség". Természetesen minden alkalommal kicserélik a rendszámtábláját, hogy ne jöjjek rá. - Természetesen. - Természetesen - nyugtázta a nő. - A rendőrök is, a sofőrök is a nő babái, de hát az én felszarvazott volt férjem mit vesz észre? Egy nap fogta magát, és elhagyott. Téged hagytak már el? Hányadika van? - Tizenkettedike. - Hogy szalad az idő! Látod, te is csak beszéltetsz. Valami különlegeset akarsz? Mondd meg. Finom ember vagy, tetszel nekem. Sok pénz van nálad, tényleg gazdag vagy? Netán csak egy zöldséges, mint ízzet? Nem, te ügyvéd vagy. Kérdezz tőlem egy találós kérdést, ügyvéd úr... Jó, akkor én kérdezek: mi a különbség a szultán és a Boszporusz híd között? - Nem tudom. - És Atatürk és Mohamed között? - Nem tudom. - Túl könnyen megadod magad. - Felkelt a tükör elől, ahol magát nézte, és kuncogva Galip fülébe súgta a válaszokat, azután átölelte a férfi nyakát. - Házasodjunk össze. Menjünk el a Kaf hegyre. Legyünk egymáséi. Legyünk más emberekké. Vegyél el, vigyél el, vigyél el... - suttogta. Ebben a játékos hangulatban csókolóztak. Volt valami ebben a nőben, ami Rüyára emlékeztette? Semmi, Galip mégis meg volt elégedve a világgal. Amikor az ágyra fordultak, tett valamit a nő, ami Rüyára emlékeztetett, de mégsem volt ugyanaz. Egyszer Rüya a szájába dugta a nyelvét, és akkor Galip gyanakodva arra gondolt, hogy nem vált-e a felesége váratlanul egy másik személlyé. A Türkán §oray-hasonmás Rü-yáénál nagyobb és lassabb nyelvét úgy dugta be Galip szájába diadalmasan, ugyanakkor kedvesen, mintha csak tréfálna, s ettől a férfi azt érezte, hogy nem is a karjában tartott nő, hanem ő maga vált egészen másvalakivé. A nő játékos lökdösődésétől jobbra-balra forogtak, akárcsak a török filmek abszolút hiteltelen szerelmi jeleneteiben, hol az egyik került felülre, hol a másik, gurultak összevissza a széles ágyon.

„Elszédítesz!" - mondta a nő egy jelen nem lévő képzetet utánozva, és úgy tett, mintha valóban szédülne. Galip észrevette, hogy az ágynak erről a pontjáról látja magukat a tükörben, s így azt is megértette, hogy mi szükség volt erre a kellemes forgolódásra. Elvezettel nézte a tükörben, ahogy a nő vetkőzött, és őt is levetkőztette. Aztán mindketten, mintha egy tornászversenyen a kötelező gyakorlatokat értékelő zsűri tagjai volnának - legfeljebb egy kicsit vidámabban -, nézték a tükörben a nő mestermutatványait. Később, amikor Galip épp nem látott a tükörre, a nő az ágy hangtalan rugóin ringatózva azt mondta: „Mindketten másokká váltunk!" „Ki vagyok én, ki vagyok, ki vagyok?" - kérdezte, de Galip nem adta meg azt a válasz, amit várt volna. Teljesen elengedte magát. Hallotta még, hogy a nő azt mondta: „Kétszer kettő négy7!", majd azt suttogta: „Figyelj, figyelj, figyelj!", aztán valami szultánról és egy szerencsétlen trónörököséről mesélt, de mintha az álmát mesélné. - Ha én te vagyok, te pedig én - mondta a nő öltözködés közben -, mi következik ebből? Te én lettél, én pedig te! - ravaszkásan mosolygott. - Szereted a te Türkán §orayodat? - Szeretem. -Akkor ments ki innen, ments meg, vigyél el, menjünk máshová, szökjünk meg, házasodjunk össze, kezdjünk új életet... Melyik darab, melyik film részlete volt ez? Nem tudta Galip. Lehet, hogy a nő is erre vágyott. Azt mondta: nem hiszi, hogy Galip nős, mert ő jól ismeri a nős férfiakat. Ha összeházasodnának, ha Galipnak sikerülne visszaszereznie az '56-os Chevrolet-t, elmehetnének együtt kirándulni a Boszporusz mellé, Emir-gánban nápolyit vennének, Tarabyában néznék a tengert, és Büyükderében vacsoráznának. - Nem szeretem Büyükderét - mondta Galip. - Akkor hiába várod Őt. Soha nem fog eljönni. -Van időm! - De nekem nincs - mondta a nő makacsul. - Attól félek, nem fogok ráismerni, ha eljön. Attól félek, hogy mások után fogom csak meglátni Őt. Félek, hogy utolsónak maradok. - Ki az az Ö?

A nő titokzatosan mosolygott. - Te nem nézed meg a filmeket? Nem ismered a játékszabályokat? Azt hiszed, élni hagyják ebben az országban azokat, akik ilyesmit ejtenek ki a szájukon? Én élni akarok! Elmondta egy barátja történetét, akinek titokzatos módon nyoma veszett. Nagy valószínűséggel megölték, és holttestét a Boszporuszba dobták. Közben valaki kopogott az ajtón. A nő elhallgatott. - Mind Ot várjuk, mind-mind Ot várjuk - súgta az ajtón kilépő Galip után. Tizennegyedik fejezet MIND ŐT VÁRJUK „Szörnyen szeretem a titokzatos dolgokat." Dosztojevszkij Mind Őt várjuk. Mindnyájan Őt várjuk évek óta. Van, aki a Galata hídon nyüzsgő tömegbe belefáradva, szomorúan bámulván az Aranyszarv-öböl szürkéskék vizét; van, aki fát dobván a városfal melletti két kis szobáját bemelegíteni képtelen kályhára; van, aki a ci-hangirbeli görög ház végtelen lépcsőjén fölfelé kapaszkodván; van, aki egy távoli anatóliai kisvárosban egy isztambuli lap keresztrejtvényét fejti, az órát várván, hogy a kocsmában a barátaival találkozzék; s van, aki arról álmodozván, hogy az újságban látott repülőgépen messzire utazik, fényes termekben jár, és szép testeket ölel, de mind Őt várjuk. Kezünkben százszor olvasott újságokból készült staniclikkal, a legolcsóbb, ezért a bennük lévő almákat is műanyagszagúvá tevő nejlonszatyrokkal, tenyerünkbe és ujjainkba lilás árkokat húzó cekkerekkel, szomorúan róva a sáros járdákat - Öt várjuk. Mindnyájan Öt várjuk szombat este, amikor palackokat és üvegeket összetörő férfiakkal megyünk hazafelé a moziból, ahol világszép nők csodálatos kalandjait néztük végig; a bordélyház utcáján, ahol kurvákkal feküdtünk le, s ettől még magányosabbnak érezzük magunkat, hazatérőben a kocsmából, ahol társaink kegyetlenül kigúnyolják rögeszméinket, vagy a szomszédból, ahol a lármázó gyerekek az istennek se akartak elaludni, és így még a rádiójátékot se tudtuk élvezni. Egyesek szerint eldugott negyedekben fog

felbukkanni, ahol a mellékutcák féktelen kölykei csúzlival kilövik a lámpákat, mások szerint a sorsjáték- és totószelvényeket, pucér nők fényképeivel teli folyóiratokat, játékokat, dohányárut, óvszert és mindenféle más apróságot árusító bűnösök üzletei előtt. Mindenki egyetért abban, hogy bárhol tűnjön is fel legelőször, akár a büfékben, ahol kisgyerekek gyúrják napi tizenkét órán keresztül a fasírtnak valót, akár mozikban, ahol ezer, ugyanazon vágyakozó tekintettől égő szem válik eggyé, akár zöld dombokon, ahol az angyalokhoz hasonlatosan bűntelen pásztorokat varázsolják el a temetők ciprusfái, azonnal rá fog ismerni az a szerencsés, aki először fogja meglátni; véget ér a végtelenül hosszú s ugyanakkor egy szempillantásnál is rövidebb várakozás, és azonnal egyértelművé válik, hogy elérkezett a szabadulás ideje. A Korán ebben a vonatkozásban csak azokat igazítja el, akik olvasni tudják a betűket (Az éjszakai utazás szúrájának 97. verse, A seregek szúrájának 23. verse stb.). A jeruzsálemi Mutahhar Ibn Tahir Kezdet és történelem című könyvében a Korán keletkezése után háromszázötven esztendővel viszont azt írja, hogy nincs más bizonyíték, mint Mohamed kijelentése, miszerint „az eljövendő útmutatónak neve, megjelenése és dolga megfelel az enyémnek", valamint a többi tanúnak a prófétai hagyományok forrásául szolgáló tanúságtétele. Másfelől, Ibn Batuta Az utazások könyve című munkájában utal arra, hogy ugyancsak háromszázötven esztendővel később a síiták Hakim-ül Vakt Szamarrában lévő türbéjének pincéjében várták az O megjelenését. Es ahogy Firuz sah mondta tollba írnokának, harminc évvel utóbb több ezer boldogtalan várt Delhi sárga és poros utcáin Orá és Ővele a betűk titkának felfedésére. Tudjuk, hogy ugyanezekben az években Ibni Haldun az O megjelenésére vonatkozó prófétai hagyományokat megtisztítván a szélsőséges síita forrásoktól, Bevezetésében újra visszatér egy másik témára: miszerint Ővele együtt Deccal, a sátán, vagy ahogy az európaiak nevezik, az Antikrisztus is meg fog jelenni a végítélet idején, és a szabadulás ama napján O fogja Deccalt megölni.

A meglepő a dologban az, hogy egy drága olvasómtól, Mehmet Yilmaztól kezdve, aki egy isten háta mögötti anatóliai kisvárosból írta meg nekem elképzeléseit, Ibn Arabin át, aki előtte hétszáz évvel A főnixmadár címmel vetette papírra hasonló gondolatait, vagy a filozófus El Kindin át, aki előttünk ezeregyszáztizenegy évvel álmában látta, hogy O elhódítja Konstantinápolyt a keresztényektől, és magával ragadva azokat, akiket megmentett, egészen addig az eladólányig, aki egy sokkal később megvalósuló álom egyik kis utcájában, egy beyoglui manufaktúra boltjában cérnák, gombok és nejlonharisnyák között álmodozott Oróla - hiába képzelték el és várták mind a nagy Szabadítót, az arcát sehogy sem tudták elképzelni. Ugyanakkor Deccalt el tudjuk képzelni: Buhari A próféták című munkája szerint egyszemű és vörös hajú, A zarándoklat című műve szerint pedig az arcára rá van írva, hogy kicsoda; Tayalisi szerint vastag a nyaka; az őutána tíz évvel Isztambulban ábrándokat szövő Hoca Nizamettin Efendi Az egység megváltásában viszont piros szeműnek és csontosnak írja le. Az újság-íróskodásom első éveiben Anatóliában igen népszerű karagöz-újságban, egy török harcos kalandjairól szóló képregényben ferde szájú, görbe alaknak ábrázolták. A még el nem foglalt Konstantinápoly szépasszonyaival bujálkodó harcosunk hihetetlen cselekhez folyamodott (egy részüket én javasoltam a rajzolónak) a széles homlokú, nagy orrú és bajusztalan Deccal ellen. Míg a sátán ennyire megmozgatta képzeletünket, Ot, akit mindannyian olyannyira vártunk, egyetlen írónk: Ferit Kemal doktor volt képes megeleveníteni. Sokan tartjuk irodalmunk veszteségének, hogy Le grand pacha című művét franciául írta, és csak Párizsban tudta 1870-ben megjelentetni. Amennyire tévedés, ha nem tartjuk a művet a török irodalom részének csak azért, mert franciául íródott, annyira elszomorító, hogy olyan Kelet-párti folyóiratokban, mint amilyen a Csorgókút vagy A Nagy Kelet, egyesek azt állítják, hogy Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényének a nagy inkvizítorról szóló részét ebből a Le grand pachából vette át. A Nyugaton Keletről, illetve Keleten Nyugatról átvett művek

legendái a következő képzetet ébresztik újra és újra bennem: az álomvilág, amelyet világnak nevezünk, egy ház, mi pedig egy alvajáró tétovaságával lépünk be az ajtaján, de szeretnénk otthonosan érezni magunkat benne; az irodalmak pedig a ház szobáiban függő faliórákra hasonlítanak. Tehát: Ostobaság azt mondani, hogy az álmok házának szobáiban tiktakoló órák bármelyike jól vagy rosszul jár. Ostobaság az is, ha azt mondjuk, hogy az egyik óra a másikhoz képest öt órát siet, hiszen ugyanezzel a logikával azt is állíthatnánk, hogy hét órát késik. Ha bármennyi idő elteltével azután, hogy az egyik óra kilenc óra harmincöt percet mutatott, egy másik mutat ugyanannyi időt, ostobaság azt állítani, hogy a másik órát utánozza. A több mint kétszáz misztikus művet alkotó Ibn Arabi egy évvel azelőtt, hogy Kutubában részt vett Ibn Rüsd temetésén, még Marokkóban a Korán fent említett (ha most a lap tetején vagyunk, akkor a szedő a „fent" helyett „lentet" szedjen!) Az éjszakai utazás című szúrájában elmondottaktól, Mohamednek egy éjjel Jeruzsálembe vitelének, onnan létrán (arabul: mi-rács) az égbe menetelének, a Paradicsom és a gyehenna megtekintésének történetétől (álmától) megihletve írt egy könyvet. Az előbb említett első ostobaságra volna példa, ha most az Ibn Arabi által egy kalauz vezetésével a menny hét egében megtett utazást, az ott látottakat, a prófétákkal folytatott beszélgetéseket, vagy ha számításba vesszük, hogy harmincöt éves korában (1198) írta ezt a könyvet, a benne szereplő Ni-zám nevű lányt helyesnek, Beatricét pedig helytelennek, vagy Ibn Arabit helyesnek, Dantét pedig helytelennek, Az éjszakai utazás könyvét helyesnek, a Divina Commediát helytelennek ítélnénk. A második ostobaságra volna példa, ha tekintetbe véve, hogy Ibn Tufeyl andalúziai filozófus a tizenegyedik században írt arról, hogy egy gyermek egymaga kerül egy lakatlan szigetre, ott él évekig magányosan, s eközben megismeri a természetet, az őt szoptató szarvast, a tengert, a halált, az eget és az „isteni igazságokat", azt gondolnánk, hogy Hayy Ibn Yakzan hatszáz évvel megelőzi Robinson Crusoe-t, vagy azt kiemelve, hogy a

második műben a tárgyak és eszközök részletesebben vannak leírva, azt állítanánk, hogy Ibn Tufeyl Dániel Defoe-hoz képest hatszáz évvel el van maradva. III. Musztafá korának sejhüliszlámjai közül Haci Veliyyüddin efendit 1761 márciusában egy pénteki estén meglátogatta egy szószátyár barátja. Látva a dolgozószobában a pompás szekrényt, így szólt: „Hodzsa efendi, a szekrényed éppolyan rendezetlen, mint a gondolkodásod." Ennek a tiszteletlen és illetlen megjegyzésnek az ihletésére a sejhüliszlám hosszú elbeszélő költeményt írt, amelyben - összehasonlítva a két dolgot - kifejtette, hogy mind a fejében, mind a diófa szekrényben minden a helyén van. Ebben az elbeszélő költeményben azt írja, hogy akár a kétajtós, négyosz-tatú, tizenkét fiókos nagyszerű örmény szekrényben, a fejünkben is tizenkét fiók található, tele órákkal, térrel, számokkal, papírokkal, a ma „okságnak", „létnek", „szükségességnek" nevezett dolgokkal. Abból a tényből kiindulva, hogy ez a mű húsz évvel előbb keletkezett, a harmadik fajta ostobaság volna azt állítani, hogy a német filozófus, Kant híres munkája, amelyben a tiszta ész tizenkét kategóriáját tárgyalja, emezt utánozná. Ferit Kemal doktor, aki oly elevenséggel ábrázolta a mindannyiunk által várt nagy Szabadítót, nem csodálkozott volna, ha tudja, hogy száz év múlva milyen ostobaságokkal közelítenek művéhez honfitársai, hiszen életében is e g y álom csöndességéhez hasonló érdektelenség és elfeledettség vette körül. Egyetlen képről sem ismerjük arcát, de én csak egy alvajáró kísérteties alakjában tudom elképzelni: a kábítószer rabja volt. Ez Abdurrahman §eref Az új oszmánok és a szabadság című lejárató munkájából derül ki, aki éppolyan ópiumfüggővé tette jó néhány betegét, amilyen ő maga is volt. 1866-ban - igen, egy évvel Dosztojevszkij második európai utazása előtt - valami határozatlan lázadás- és szabadságérzettel Párizsba utazott. Az Európában megjelenő, török nyelvű Szabadság és Hírszerző című újságoknak írt pár cikket, de míg az ifjútörökök sorban megegyeztek a szerájjal, és hazatértek Isztambulba, ő Párizsban maradt. Mást nem tudunk róla. Könyve előszavában

szót ejt Baudelaire „mesterséges paradicsomairól", tehát lehet, hogy hallott az általam nagyon szeretett De Quinceyről is, talán kísérletezett is az ópiummal, ám az Oróla szóló lapokon nem ezeknek a kísérleteknek a nyomai, épp ellenkezőleg, olyan erős logika érhető tetten, amelyre ma szükségünk van. Mindezt azért írom le, hogy fegyveres erőink hazaszerető tisztjei is megvitassák a Le grand pacha logikáját, megismerjék ellenállhatatlan gondolatait. E logika megértéséhez azonban először a könyvvel kell közelebbről megismerkednünk. Képzeljenek el egy kék kötésű, a Poulet-Malassis Kiadó által Párizsban, 1861-ban vastag sárga papírra nyomtatott könyvet. Mindössze kilencvenhat oldal. Francia festő (De Tennielle) készítette az illusztrációkat: olyan környezetet képzeljenek el, amely jobban hasonlít a mai Isztambul kőházas, járdás, macskaköves utcáihoz, mint az akkoriakhoz, olyan tárgyakat, amelyek jobban hasonlítanak a mai beton egérlyukakra és az akasztásos, mágneses kínzóeszközökre, mint az akkori kőcellákra és primitív kínzószerszámokra. A könyv egy éjszaka leírásával kezdődik. Az isztambuli mellékutcába csak messziről hallatszik oda az egymással marakodó kutyafalkák ugatása és az éjjeliőrök botjának kopogása a járdán. A fából épült házak zárt erkélyeinek ablakából semmi fény nem szivárog. Egy kályhacsőből alig láthatóan előgomolygó füst a tetők és kupolák fölé szitáló ködbe keveredik. A mély csendben az üres járda felől lépések zaja hangzik fel. Mindenki jó hírnek veszi a váratlan lépések hangjait, azok is, akik kötött kabátot húznak kötött kabátra, amikor lefeküdni készülődnek, meg azok is, akik több réteg takaró alatt már rég álomba merültek. A másnap: a nyomasztó éjszakától nagyon különböző, napfényes vidámság. Mindenki ráismert, mindenki tudta, hogy Ő az, mindenki felfogta, hogy letelt a borúlátás időszakában parttalannak hitt, szenvedésektől terhes végtelenség órája. Az ünnepi légkörben forgó körhinták, a megbékülő régi ellenségek, az almacukrot és fahéjas édességet szopogató gyerekek, az együtt tréfálkozó nők és férfiak, a muzsikálók és

táncolók között ott van O. Sokkal inkább hasonlít egy bátyra a testvérek között, mint a boldogtalanok között szebb napok ígéretével, győzelemről győzelemre siető Szabadítóra. De a gyanú, egy gondolat, egy megérzés árnyéka ül ki az arcára. Miközben ilyen gondolkodó arccal jár az utcán, a „grand pacha" emberei elfogják Őt, és a város egyik bolthajtásos, hideg börtönébe vetik. Kezében mécsessel éjfélkor a „grand pacha" felkeresi cellájában. Egész éjszaka beszélgetnek. Ki volt a „grand pacha"? Ahogy az író, én is azt kívánom, hogy az olvasó szabadon döntsön, ezért ennek a nagyon sajátos figurának még ezt a megnevezését sem fordítom le. Pasa volt, tehát lehetett államférfi vagy magas rangú katona. A szavaiban megmutatkozó logika helyessége alapján filozófusnak vagy annak a nálunk gyakran látott embertípusnak is vélhetik, akiben a saját maguk helyett az országra és a népre gondoló bölcsek nagyságát érezzük. A börtöncellában egész éjjel a „grand pacha" beszél, O pedig hallgat, íme a „grand pacha" Öt is elhallgattató logikus szavai: 1. Ahogy mindenki, én is azonnal tudtam, hogy te vagy Ö - kezdte. - Nem volt ehhez szükségem arra, hogy amiképpen sok száz és sok ezer éven keresztül tették, a betűk és számok titkait, az égen vagy a Koránban lévő jeleket, a Rád vonatkozó jóslatokat tanulmányozzam. Elég volt az emberek arcán az öröm és a győzelem izgalmát látni, hogy tudjam: Ö vagy. Most azt várják, hogy elfelejteted a bajokat és a szenvedést, visszaadod nekik az elveszett reményt, és győzelemről győzelemre vezeted őket. Meg tudod tenni? Évszázadokkal ezelőtt Mohamed reményt tudott nyújtani a boldogtalanoknak, mert győzelemről győzelemre vitte őket. De ma, higgyünk bárhogyan is, az iszlám ellenségeinek fegyveresei sokkal erősebbek, mint a mieink. Katonai sikert lehetetlen elérni! Nem látszik ez abból is, hogy Indiában és Afrikában az angolok és a franciák nagyobb nehézségek nélkül tudták megsemmisíteni a magukat Ö-nek beállító hamis meg-mentőket, és ezzel még nagyobb pusztulásnak nyitottak utat? (Itt szó esik arról is, hogy nem csak az iszlám győzelme ábránd csupán: annak sincs semmi esélye, hogy a Kelet nagyarányú győzelmet érjen el a

Nyugattal szemben. Ennek alátámasztására a „grand pacha" realista politikusként korrekt módon veti össze mind katonai, mind gazdasági téren a nyugati gazdagságot Kelet nyomorával, s mivel O nem sarlatán, hanem valóban O, ezt a szomorú állapotrajzot szomorúan, szó nélkül elfogadja.) 2. Ez az elkeserítő nyomor azonban nem jelenti azt, hogy a boldogtalanok nem reménykedhetnek semmiben - folytatta a „grand pacha", már jóval éjfél után. - A „külső" ellenséggel nem tudunk harcolni, de mi a helyzet a belsővel? Csak nem a köztünk lévő bűnösök, uzsorások, vérszopók és zsarnokok minden nyomornak és szenvedéseinknek az okozói, még ha tiszta szívűeknek látszanak is? Neked is látnod kell, hogy csak akkor adhatod meg boldogtalan testvéreidnek a győzelem és a boldogság reményét, ha harcot kezdesz a közöttünk lévő ellenséggel. Akkor viszont azt is látod, hogy ezt a harcot nem hős katonákkal, hanem besúgókkal, hóhérokkal, rendőrökkel, kínval-latókkal együtt kell megvívnod. A reményteleneknek meg kell mutatni azt, aki a nyomorért felelős, hogy higgyék: fejének eltaposásával a Paradicsom száll le a földre. Az elmúlt háromszáz év alatt csak ezt tettük. Testvéreinknek megmutatjuk a köztük lévő bűnösöket, hogy reményt adhassunk nekik. Ok pedig hisznek nekünk, mert a remény éppen úgy kell nekik, mint a falat kenyér. A bűnösök közül a legokosabbak és legbecsületesebbek látják, hogy minden ezzel a logikával történik, ezért büntetésük végrehajtása előtt, ha van egyáltalán, a legkisebb bűnüket is tízszeresére nagyítják, hogy boldogtalan testvéreik legalább még egy kis reményhez jussanak. Egyeseknek megbocsátunk, s aztán ők is részt vesznek a bűnösvadászatban. Akárcsak a Korán, a remény lelkiismeretünk mellett e világi életünket is táplálja: a reményt és a szabadságot ugyanis ugyanonnan várjuk, ahonnan a kenyeret. 3. Tudom, erős vagy, és elég határozott is ahhoz, hogy a tőled elvárt nehéz feladatokat megoldjad, és elég igazságos ahhoz, hogy a tömegből kiválasszad, s ha nem is szívesen, de megkínoztasd a bűnösöket, hiszen O vagy. De meddig tudod a tömegeket reménynyel hitegetni? Egy idő múlva látni fogják,

hogy a dolgok nem jönnek rendbe. Nem tudsz a kezükbe nagyobb kenyeret adni, ezért a reményük is fogyni kezd. Es akkor a Koránba és mindkét világba vetett hitük is csökkenni kezd, és visszaesnek a korábbi mély pesszimizmusba, erkölcstelenségbe és lelki nyomorúságba. De ami a legrosszabb: benned is kételkedni kezdenek, sőt gyűlölni fognak. A besúgók lelkiismeret-furdalást éreznek a bűnösök iránt, akiket addig oly szívesen adtak hóhérjaid és kínzóid kezére, a rendőrök és börtönőrök annyira belefáradnak az értelmetlennek talált kínzásokba, hogy sem az újabb módszerek, sem a remény, amit megpróbálsz beléjük táplálni, nem motiválja már őket, és arra a véleményre jutnak, hogy a szőlőfürtökként fellógatott szerencsétlenek hiábavalóan pusztultak el. Láthatod, hogy a végítélet napján te se fogsz hinni nekik, és ők sem fognak hinni a történeteidnek. Es ami ennél is rosszabb, azt is látod, hogy amikor már nincs olyan történet, amelyben együtt hihetnek, külön-külön történetekben kezdenek hinni, mindenkinek meglesz a maga története, és mindenki a maga történetét szeretné elmondani. Milliószámra fognak a boldogtalanság glóriájaként viselt történetükkel, akár az alvajárók, a zsúfolt városok piszkos utcáin és rendbetehetetlen terein közlekedni. És akkor a szemükben már nem O, hanem Deccal leszel, és az ő történeteinek akarnak majd hinni. De akkor már győzelmesen visszatérve én leszek, vagy valaki hozzám hasonló lesz Deccal, aki azt fogja mondani, hogy te éveken át félrevezetted a boldogtalanokat, és nem reményt, hanem hazugságot nyújtottál nekik, sőt tulajdonképpen nem is O, hanem Deccal vagy. Talán már nem is lesz erre szükség; vagy maga Deccal, vagy egy boldogtalan, aki arra a meggyőződésre jut, hogy éveken át becsaptad, éjfélkor, egy sötét utcában pisztolya golyóit a te addig sérthetetlennek hitt testedbe üríti. így aztán, amikor már megszoktad és szeretni kezdted őket, hiszen évekig tápláltad bennük a reményt, valamelyik sáros utcán vagy piszkos járdán egy éjjel a holttestedre fognak bukkanni... Tizenötödik fejezet EGY HAVAS ÉJSZAKA SZERELMES TÖRTÉNETEI

„Munkátlan e??iberek és mesét, történetet keresők..." Mevlána Alig hagyta el a Türkán §oray-hasonmás szobáját, újra látta Galip a fekete-fehér filmből kilépett férfit, aki mellett Sirkecitől Galatasaray felé menet a taxiban ült. A beyoglui rendőrőrs előtt járt, de nem tudta, merrefelé is menjen, így aztán egy pillanatra megtorpant, amikor villogó kék lámpájával a rendőrautó befordult a sarkon, és a járda mellé állt. Azonnal ráismert a kocsi felrántott ajtaján kifelé taszigált emberre. Fekete-fehér filmekre emlékeztető auráját elveszítette a két rendőr között, ugyanakkor az éjszaka sötétkék és bűnös elevensége ült ki az arcára. A mindenféle támadás elleni védekezésül az őrs épületét erősen megvilágító lámpák fényében sötét vérnyom tűnt fel a szája sarkában, de nem törölte le. Táskáját az egyik rendőr tartotta a kezében. Maga elé nézve lépegetett, mint aki belenyugszik a bűnösségébe, mégis elégedettnek látszott. Az őrs külső lépcsőjéhez érve meglátta Galipot. - Jó estét, uram! - köszöntötte furcsa és ijesztő élvezettel. -Jó estét! - köszönt vissza bizonytalanul Galip. - Ki ez? - mutatott felé az egyik rendőr, de a férfit közben belökdöstek az épületbe, így Galip nem hallott többet. Egy óra felé járt, mire kiért a főutcára, de még mindig jártak a havas járdákon. „Az angol konzulátus kertjével párhuzamos utcák valamelyikében volt egy reggelig nyitva tartó hely - gondolta Galip -, ahová nemcsak az Anatóliából vacsorázni érkező újgazdagok, hanem tanult emberek is járnak." Az efféle információkat Rüya szerezte be az ilyen helyekről némi malíciával beszámoló művészeti folyóiratokból. ATokathyan Szálló régi épülete előtt Iskenderbe botlott. Szájából dőlt a rakiszag. Elment a Pera Palás Szállóba a televíziósokért, megmutogatta nekik „az ezeregyéjszakai Isztambult" (szemetesekben kotorászó kutyákat, kábítószer- és szőnyegkereskedőket, kövérkés hastáncosnőket, éjjeli mulatók vagányait stb.). Jártak egy mulatóban, ahol egv furcsa, táskás férfi egy érthetetlen szó miatt vitát robbantott ki, nem velük, másokkal, aztán jöttek a rendőrök, és elcipelték a férfit, egy másik férfi az ablakon keresztül menekült közben. Mindé

zűrzavar után mások is átültek hozzájuk a szomszédos asztaloktól. Ekkor kezdődött az igazi mulatság - ha akar, Galip is csatlakozzon hozzájuk. Végigjárták szinte az egész Beyoglut, hogy Iskender-nek filter nélküli cigarettát találjanak, aztán beléptek az éjszakai mulató ajtaján. Vidámság, nemtörődömség és lárma fogadta Gali-pot. Az angol csoportban egy szép újságírónő mesélt éppen. A zenekar már elhallgatott, a bűvész kezdte el műsorát. Dobozokból dobozokat, majd azokból még újabbakat varázsolt elő. Egy görbe lábú kis nő volt a segítőtársa, a köldöke alatt császármetszés nyoma látszott. Galip arra gondolt, hogy a nő gyereket nem, legföljebb a kezében tartott álmos nyulat tudná a világra hozni. A Zati Sungurtól koppintott „elveszett rádiós" trükk után újra dobozok kerültek elő dobozokból, de arra már senki sem figyelt oda. Az asztal túloldalán ülő angol nő szavait Iskender fordította törökre. Galip derűlátóan úgy képzelte, hogy a félig már elszalasztott történet értelmét a nő kifejező arca alapján meg tudja fejteni. A történet hátralévő részéből az derült ki, hogy egy nő (Galip feltételezése szerint maga az elbeszélő) egy nyilvánvaló igazságról, egy búvártól átvett bizánci pénzen felfedezett titokról akarta meggyőzni az őt kilencéves kora óta ismerő és szerető férfit, ő azonban a nő iránti szerelmén kívül nem látott semmit, így az együtt szemlélt titokra sem volt szeme; a szerelem miatt azonban ontotta a verseket. „A búvár felhozta a tenger mélyéről a bizánci pénzt, és ennek köszönhetően az unokatestvérek összeházasodtak. A nő hitt a pénzen látott arc varázsában, és ettől az egész élete megváltozott, a férfi viszont nem értett meg semmit" - mondta a nő szavait törökre fordító Iskender. Ezért a nő élete végéig egy toronyban élt. Galip úgy gondolta, hogy a nő elhagyta a férfit, és hülye dolognak érezte azt a tiszteletteljes „emberi" csendet, amellyel a hosszú asztal körül ülők ezeket az „emberi érzéseket" fogadták. Azt talán nem kívánta, hogy - akárcsak ő - mindenki boldog legyen, mert egy szép nő elhagyott egy buta férfit, ám a „szép nő" szépsége mellett nevetségesnek tűnt a félig hallott történet gyötrelmes és tragikus vége (tudniillik

fellengzős szavakat követett ez a mesterkélt és ostoba csend). A történet végére Galip oda szeretett volna kilyukadni, hogy a nő nem is szép, legföljebb csinos. Iskender szavaiból azt hámozta ki, hogy a következő történetet elmesélő magas férfi író, akinek már hallotta valahol a nevét. A szemüveges férfi rögtön az elején felhívta a társaság figyelmét, hogy bár története egy íróról szól, nem saját magáról beszél. Kicsit szégyenkezve, furcsán mondta ezt, mintha az asztalnál ülők bizalmát szeretné megnyerni, ezért Galip nem tudta az igazi szándékát megítélni. Az elbeszélés szerint az író hosszú éveken keresztül írta magányos otthonában a novellákat és regényeket. Nem mutatta meg senkinek, és ha megmutatta volna is, senki nem adta volna ki őket. Annyira átadta magát a mániákus munkának (akkor még munkának sem lehetetett nevezni), hogy a magány megszokott állapottá vált számára. Nem mintha nem szerette volna az embereket, vagy kifogása lett volna az ellen, ahogy élnek - azért nem ment az emberek közé, mert egyszerűen képtelen volt felállni az íróasztala mellől. Ez az életforma annyira eltompította a „társadalmi élettel" kapcsolatos viselkedéskultúráját, hogy amikor száz évben egyszer emberek közé került, zavarodottan félrehúzódott egy sarokba, s csak a percet várta, hogy újra az íróasztalához ülhessen. Több mint tizennégy órát ült naponta az íróasztala mellett, aztán amikor hajnalban egymás után megszólaltak a város minaretjei és dombjai felől a nap első imájára hívó müezzinek, az író lefeküdt, és az egyetlenegyszer - akkor is véletlenül - látott kedvesét képzelte maga elé, ám ezt a nőt sem a szó mindennapi értelmében vett „szerelem" vagy „szexualitás" érzésével, csak olyan társként képzelte el, aki a magány ellentétét jelenthetné számára. A szerelmet csak könyvekből ismerő, a szexualitás iránt különösebb vágyat nem érző író évek múltán elvette ezt a képzelt, gyönyörű nőt, de ahogy az akkoriban sorban megjelenő könyvei, a házasság sem változtatta meg különösebben az életét. Továbbra is tizennégy órát dolgozott, ugyanolyan türelemmel fogalmazta meg mondatait, vagy nézte

az üres papírt az asztalon, amíg kigondolta új történeteinek részleteit. Az volt az életében az egyetlen változás, hogy amikor hajnal felé ágyba bújt, úgy érezte, hogy csendben alvó szép teleségének álmai párhuzamosak azzal, amit ő a reggeli müezzinszó idején a régi megszokás alapján vizionál. Úgy érezte, hogy mindaz, amit a felesége mellett képzel el, összekapcsolódik az asszony álmaival, amiképpen be- és kilélegzésük is észrevétlenül valamiféle halk zenére emlékeztető harmóniába olvad össze. Az író meg volt elégedve ezzel az új élettel, a magány hosszú évei után sem esett nehezére, hogy megossza valakivel az ágyát, tetszett neki, hogy a gyönyörű asszony lélegzését hallgatva álmodozhat, és azt képzelheti, hogy álmaik összefonódnak. Egy téli napon, anélkül, hogy valami említésre méltó ürügyre hivatkozott volna, elhagyta a felesége. Az író számára nehéz napok következtek. Sehogy sem tudott már álmokat szőni ágyában a hajnali müezzinszó mellett. A házassága előtt és alatt könnyedén alkotott képzetek adták álma nyugalmát, most azonban sehogy sem érték el a „hihetőség" és „ragyogás" kívánt fokát. Akárha egy regényben, amelyet nem tudott úgy megírni, ahogy szerette volna, álmaiban valami elégtelenség vagy határozatlanság lappangott, amely megfejthetetlen titkú, ijesztő zsákutcába vitte az írót. Elhagyottságának első napjaiban ez az álmodni képtelenség odáig vezetett, hogy neki, aki azelőtt mindig elaludt a hajnali müezzinszó hallatán, még azután sem jött álom a szemére, hogy az első madarak elfújták éneküket a fákon, a sirályok elhagyták a városi háztetőket, ahol éjszakára össze szoktak gyülekezni, elzörögtek a szemétszállító autók, és elhúztak az első városi buszok is. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy álmainak elégtelensége az írásban is megmutatkozott. Hiába írta át hússzor is, még a legegyszerűbb mondatban sem tudta a kívánt elevenséget elérni. Azon fáradozott, hogy kikerüljön ebből a mély válságból; új, szigorú napirendet szabott ki, és kényszerítette magát, hogy egyenként végiggondolja régi álmait. Azt remélte, hogy így visszatalál a régi harmóniába. Hetek teltek így, mire végre újra nyugodtan el tudott aludni a hajnali müezzint hallgatva. Akár

egy alvajáró, ébredés után azonnal az íróasztalához sietett. Örömmel tapasztalta, hogy újra a régi elevenségű és szépségű mondatok tolulnak a tollára. Ebből megértette, hogy kikerült a válságból, de azt is, hogy ennek érdekében öntudatlanul egy furcsa cselhez folyamodott. A felesége által elhagyott férfi, az álmokat szőni képtelen író először a régi önmagát képzelte el, azt az időt, amikor még nem osztotta meg az ágyát senkivel. Olyan eltökéltséggel, olyan erősen gondolt arra a múltban hagyott személyre, hogy a végén a helyéhe tudott lépni, s az ő álmait szőve el tudott aludni. Rövid idő alatt megszokta ezt a kettős életet, és már nem jelentett nagy megerőltetést, hogy álmokat szőjön vagy írjon. Ugyanazokkal a cigarettákkal töltötte meg a hamutartót, ugyanabból a csészéből itta a kávét - a saját múltjának elképzelésével nyugodtan tudott aludni. Egy téli napon, megint csak anélkül, hogy valami említésre méltó ürügyre hivatkozott volna, visszatért hozzá (haza, ahogy ő mondta) a felesége. Az író számára megint nehéz napok kezdődtek. Ugyanaz a bizonytalanság uralkodott el az életében, mint amikor először hagyták el. Ha nagy nehezen elaludt, rémálmok riasztották fel; nem talált nyugalmat sem a régi, sem az új személyiségében, úgy bolyongott a kettő között, mint a részeg, aki nem találja a hazafelé vezető utat. Egy álmatlan reggelen aztán kikelt az ágyból, fogta a párnáját, és átment a radiátor- és porszagú szobába, ahol a papírokkal borított íróasztala állt, és a kisdíványra kuporodott. Mély álomba merült, ahogy letette a fejét. Attól fogva nem csöndes és titokzatos felesége mellett, annak érthetetlen álmaival, hanem az íróasztala és papírjai közelében aludt. Alighogy felébredt, mint az alvajáró, odament az íróasztalához, és tovább írta az álmai folytatásának tetsző történeteket. Am volt egy újabb félelme. Még mielőtt elhagyta a felesége, írt egy könyvet két egymásra hasonlító, egymás helyébe lépő emberről, amelyet aztán az olvasói „történelminek" neveztek. Ezzé az emberré vált az író, amikor régi személyiségét vette föl, hogy aludni és írni tudjon, és most azon kapta magát, hogy ugyanolyan izgalommal írja

megint a „hasonmások történetét", mivel még nem élte meg a saját, illetve az elképzelt figura jövőjét! A világ, ahol minden mindennek az utánzata, minden történet és minden ember önmagán túl másnak a másolata, ahol minden történet más történetekre nyílik, egy idő múltán teljesen reálisnak tűnt számára, ezért már arra gondolt, hogy az ennyire realisztikusan megírt történetekre már senki sem lesz vevő, elhatározta tehát, hogy belép egy olyan irreális világba, amelyet ő élvezettel írhat le, az olvasók pedig szívesen el fognak hinni, í g y aztán - miközben szép és titokzatos felesége aludt az ágyban - az író éjszakánként a város sötét utcáin, törött lámpájú külvárosokban, a bizánci időkből származó föld alatti folyosókon, narkósok és más nyomorultak kávézóiban, kocsmákban és éjszakai mulatókban járt. Mindabból, amit látott, azt a következtetést vonta le, hogy7 városunk élete éppen annyira igazi, mint egy elképzelt világ, és ez természetesen azt igazolta, hogy világunk egy könyv. Annyira élvezte, hogy olvashatja ezt az életet, a város által naponta felkínált új oldalakon látott arcok, jelek és történetek között kószálhat órákon keresztül, hogy már félt, soha nem fog az ágyában alvó szép feleségéhez és félbehagyott történetéhez visszatalálni. Csend fogadta az elbeszélést, hiszen nem a szerelemről, inkább a magányról; nem magáról a történetről, inkább a történetmondás mikéntjéről szólt. Minthogy mindenkinek van emléke valami „ok nélküli elhagyásról", Galip főleg azt szerette volna megtudni, hogy az írót miért hagyta el a felesége. A következő történetbe belekezdő konzumnő először is többször elismételte, hogy amit el akar mesélni, az igaz, és különösen abban akart biztos lenni, hogy „turista barátaink" is tudomásul vették ezt a lényeges momentumot, mert azt kívánta, hogy ne csak Törökország, hanem az egész világ tanuljon a történetből, amely nem is olyan rég, szintén egy éjszakai mulatóban kezdődött. Két unokatestvér sok év után találkozott egymással. Újra fellángolt közöttük a gyerekkori szerelem, de minthogy a lányból konzum-nő, a fiúból viszont vagány lett (vagyis strici, mondta a nő a külföldiek felé fordulva), nem lett a dologból becsületbeli ügy, miszerint ilyen

esetekben a fiú rendszerint lelövi a lányt. Akkoriban a mulatóban éppolyan nyugalom honolt, mint az országban, a fiatalok nem lőtték le, hanem megcsókolták egymást az utcán, és ünnepeken nem bombát, hanem édességet küldtek ajándékba. A lány apjának váratlan halála után egy fedél alatt éltek, de külön ágyban aludtak, és türelmetlenül várták az esküvőjük napját. Eljött végre a nap, a lány meg Beyoglu minden konzumnője kiöltözött, kifestette, kiillatosította magát, és a fiú is elment a borbélyhoz esküvői borotválkozásra, de alighogy kiért utána a főutcára, egy világszép nő hálójába esett. A nő levette a lábáról, elvitte a Pera Palás szállóbeli szobájába, forrón szerelmeskedett vele, majd elárulta a titkát: az iráni sah és az angol királynő törvénytelen gyermeke volt a boldogtalan. Egy nagy terv része a törökországi utazás: apján és anyján akar bosszút állni azért, hogy egyetlen éjszaka gyönyöre után eldobták őt maguktól. Azt kérte vagányunktól, hogy szerezzen meg neki egy térképet, amelynek egyik fele a nemzetbiztonságnál, a másik a titkosrendőrségnél található. A vágy tüzében égő fiatalember a lakodalom helyére sietett, de a meghívottak már szétszéledtek, csak a lány sírt az egyik sarokban. Először megnyugtatta, aztán azt mondta, hogy egy „nemzeti ügy" nyomába kell erednie. A lagzit elhalasztották, értesítették az összes bárnőt, hastáncosnőt, a titkos találkahelyek tulajdonosait és a sulukulei cigányokat, s a segítségükkel elérték az alvilággal kapcsolatban álló rendőröket. Mire megszerezték a térkép mindkét darabját, a lánv rájött, hogy7 az unokatestvére, mint Isztambul sok szorgalmas asszonyát, őt is átverte, mert az iráni sah és az angol királynő lányába szerelmes. Ekkor a bal mellébe rejtett fél térképpel bezárkózott a városfal tövében egy bordélyházba, a legrosszabb nők és a legaljasabb férfiak találkozóhelyének egyik szobájába. Az unokatestvér a nagy dumás hercegnő parancsára tűvé tette egész Isztambult, ám a keresés során rájött, hogy nem azt szereti gyermekkora óta, aki őt keresni küldte, hanem azt, akit keres, nem valamelyik nőt, hanem a szerelmét, nem a

hercegnőt, hanem az unokatestvérét. Végül rátalált a bordélyban, és amikor megleste, mennyi trükkel védelmezi „ártatlanságát" gyermekkori szerelme egy csokornyakkendős gazdag úrral szemben, betörte az ajtót, és megmentette a lányt. Miközben a vagány fél szemét egy lyukra illesztve égő szívvel figyelte, hogyan furulyázik félmeztelen kedvese, a fájdalomtól egy jókora szemölcs nőtt a szemén, ami aztán nem is múlt el soha. Szerelmüknek ugyanolyan jelét viselte a lány a bal melle alatt. Miután a rendőrséggel rátörtek, és elfogták a Pera Palásban a férfifaló hercegnőt, fiókjaiból tízezernyi ártatlan fiú meztelen fényképe került elő: mindnek elcsavarta a fejét csak azért, hogy politikai céljai szolgálatába állítsa őket. De találtak nála a televízióba rejtve az anarchistákkal együtt bemutatott könyveket, sarlókalapácsos brosúrákat, az utolsó, homoszexuális szultán végrendeletét és egy Törökország feldarabolását ábrázoló térképet, rajta bizánci kereszttel. A rendőrség tudta ugyan, hogy ez a nő terjesztette el az anarchiát, akárcsak a vérbajt az országban, de minthogy előkerült egy csomó gumibotos, ám anyaszült meztelen rendőröket ábrázoló fénykép is, eltussolták a dolgot, hogy az újságok ne tudják megszellőztetni. Azt viszont engedélyezték, hogy az unokatestvérek lakodalmáról megjelenjen egy rövid hír és egy fénykép. A konzumnő előhúzott a táskájából egy újságkivágást azzal, hogy adják körbe az asztalnál: ott látszik ő is az egyik sarokban elegáns rókaprém galléros kabátban és a most is a fülében viselt gyöngyös fülbevalóval. A nő mérgesen tapasztalta, hogy néha mosolyogva, néha hitetlenkedve fogadták a történetet, megismételte, hogy igaz, amit mesélt, aztán bekiabált a belső helyiségbe, mert ott volt az a fényképész, aki a hercegnő áldozatairól a szemérmetlen képeket készítette. A konzumnő azt mondta az asztalhoz közelítő szürke hajú fényképésznek, hogy „vendégeink" lefényképeztetik magukat, és bőséges borravalót is adnak, ha elbeszél egy szerelmes történetet, mire az öreg belekezdett egy történetbe: Vagy harminc éve lehetett, hogy egy inas lépett be apró fényképészműhelyébe, és a §isji villamosvonal melletti házak

egyikébe hívta a fotográfust. Kíváncsi volt, miért őt, a „mulatói fotóst" hívják, mikor annyi fényképész van a városban, aki alkalmasabb volna a gazdagok mulatságához. Egy szép, fiatal özvegy fogadta, és „munkát" ajánlott neki: magas fizetségért azt kérte, hogy a beyoglui mulatókban éjjelenként készített sok száz fényképének egy-egy másolatát hozza el neki. Részben kíváncsiságból elfogadta az ajánlatot. Sejtette, hogy valami szerelmi történet áll a dolog hátterében, ezért amennyire tőle telt, figyelte a világosbarna hajú, picit befelé álló szemű asszonyt. Két év alatt rájött, hogy a nő nem egy korábban ismert vagy képen látott férfit keres, mert azok a férfiak, akiknek a fényképét a reggelenként átnézett sok száz fénykép közül olykor-olykor kiválasztotta, hogy nagyítást készítsen, vagy más képet keressen róluk, sem arc, sem kor, se más szempontból nem hasonlítottak egymásra. A következő években, talán a hosszú együttműködésből születő közelség, talán a közös titok adta bizalom okán, lassan megnyílt a fotográfus előtt: - Ilyen üres arcokat, értelem nélküli tekinteteket, kifejezéstelen pofákat ne is hozz nekem! Semmi értelme, egyetlen betűt se látok rajtuk! - De azok az arcok is, amelyekről némi értelmet tudott leolvasni (tudatosan ezt az igét használta mindig), a további képekkel megint csak csalódást okoztak neki. - Ha a szomorú, bánatos emberek által látogatott mulatókban és kocsmákban ezt találjuk, magasságos ég, milyen üresek lehetnek a tekintetek a munkahelyeken, az üzletek pultjai mögött vagy a tisztviselők íróasztalainál?! Olykor azért találkoztak olyan eseményekkel is, amitől mind a ketten reménykedni kezdtek: egyszer egy idős ember (mint később megtudták, egy ékszerész) csupa ránc arcán olyan értelmet vélt felfedezni az asszony, amin hosszasan elgondolkodott, ám ez az értelem nagyon régi és élettelen volt: homlokán a ráncok és a szeme alatti betűk sokasága csak egy állandóan ismétlődő és a mára nézve semmiféle tanulságot nem kínáló értelem utolsó refrénjeit alkották. Három év múlva bukkantak csak egy, a mára utaló feszült betűktől ugyancsak eleven arcra. Napokig lelkesen tanulmányozták, amint kiderült,

egy könyvelő viharos arcáról készített kinagyított fényképeket, mígnem egy sötét reggelen a nő újságokban megjelent jókora képekkel fogadta a fotográfust: „Adósságügybe keveredett". A bűn és a törvényenkívüliség izgalma elült, az ernyedt könyvelő nyugodtan nézett az olvasóra a bajuszos rendőrök közül, arca olyan üres volt már, mint az áldozati ünnepre előkészített birkáké. Természetesen az asztalnál ülők közben már suttogva, apró jeleket váltva régen megállapították, hogy a tulajdonképpeni szerelem a nő és a fotográfus között bontakozott ki, ám a „szerelmi történet" végén egész más hős lépett elő: amikor a nő egy hűvös nyári reggelen a kezében tartott fényképen a népes mulatóbeli társaság értelem nélküli figurái között felfedezte a hihetetlenül ragyogó arcot, tudta, hogy tizenegy éves kutatása nem volt hiábavaló. Az aznap este ugyancsak a mulatóban készített, majd kinagyított képeken nagyon egyszerű, nagyon tiszta értelmet olvasott le a fiatal arcról: a szerelem volt ez az értelem. Később megtudták, hogy a harminchárom éves férfi egy kara-gümrüki üzletben órajavítással foglalkozik. A nő olyan világosan látta tiszta, nyílt arcán a „szerelem" szó betűit, hogy dühösen vaknak bélyegezte a fotográfust, aki egyetlen betűt se volt képes felfedezni. A következő napokat a leánykérőkre váró menyasz-szonyjelölt izgalmával és a vesztésreítéltségét az első napon tudomásul vevő szerelmes kínjaival töltötte, ugyanakkor a remény szikrája is elég volt ahhoz, hogy a legapróbb részletekig elképzelje a boldogság esélyeit. A legkülönfélébb ürügyekkel készített fényképek egy hét alatt elborították a szalon minden pontját. Egy este még közelebbi, még több részletet mutató képet sikerült készíteni az órásról, ám az másnaptól fogva nem tűnt fel a mulatóban. A nő szinte eszét vesztette. Elküldte a fényképészt Karagümrükbe, de az órást nem találta sem a boltjában, sem közeli lakásán. Mire egy hét múlva újra arra járt, a boltra kikerült az „eladó" tábla, a lakást pedig kiürítették. A későbbiekben a nőt már nem érdekelték a fényképek, amelyeket a fotográfus már csak „szerelemből" vitt neki, az órásén kívül még a legérdekesebb arcokra sem volt hajlandó

rápillantani. A korán érkezett ősz egyik szeles reggelén újra becsöngetett egy fényképpel, mert úgy gondolta, hogy esetleg érdekli az asszonyt, a ház kíváncsi házmestere azonban kárörömmel közölte vele, hogy a hölgy elköltözött, de nem mondta meg, hogy hová. A fotográfus arra gondolt, hogy a történet véget ért, de talán a múlt emlékeivel megkezdődhet az ő története. Csak évek múltán ismerte meg a történet igazi végét. Szeme egy újság nagybetűs címén akadt meg: „Salétromsavval öntötte le az arcát!" A salétromöntő féltékeny asszonynak sem a neve, sem az arca, sem a kora nem stimmelt, a férj, akit leöntöttek, nem órás, hanem egy közép-anatóliai kisváros ügyésze volt; az újságban leírt részletek sem illettek az évek óta csak az ábrándjaiban élő nőre, sem a szép órásra, fotográfusunk mégis azonnal érezte, hogy „őróluk" van szó. Megértette azt is, hogy együtt szöktek meg, és évek óta együtt vannak, és most azért játsszák ezt a játékot, hogy egy hozzá hasonlóan boldogtalan férfit félreállítsanak. Egy aznap vásárolt ócska bulvárlapban meglátta az órás értelemtől és betűktől megszabadult, boldog arcát, s ezzel igazolva látta feltételezését. A fényképész elsősorban a külföldi újságírókra figyelve mesélte a történetet, s a végén, látva az érdeklődésüket és az elismerést, mintha katonai titkot árulna el, még egy további részlettel koronázta meg elbeszélését: ugyanaz a szemét lap a kimart arcot évek múlva mint a közel-keleti háború legújabb áldozatát hozta le, ezzel a sokat mondó aláírással: „Azt mondják, hogy minden a szerelem miatt történt." Az asztaltársaság tagjai vidáman pózoltak a fényképész lencséje előtt. Egy-két ismerős újságírót és reklámszakembert, egy ismerősnek tűnő tar koponyájú férfit és az asztalhoz odatelepedő idegeneket is látott köztük Galip. Egy fogadóban vagy egy könnyű balesetben összekerült emberek közt kialakuló baráti és érdeklődő viszony jött létre közöttük. A mulatóból már sokan eltávoztak, a színpadi fényeket is régen eloltották. Galipot a mulató a Bárcds kedvesem című Türkán §oray-film színhelyére emlékeztette. Odaintette az idős pincért, hogy

megkérdezze, így volt-e. Talán mert már mindenki önmagába fordult, talán mert hallhatta, hogy miről volt szó az asztalnál, az öreg lelkesen magyarázott: Nem, azt a filmet nem, de egy régi filmet valóban itt forgattak a mulatóban, és azon a héten, amikor az Alom moziban játszották, tizennégyszer nézte meg magát benne. A producer meg a szép színésznő is azt akarták, hogy szerepeljen egy-két jelenetben, és ő szívesen ráállt. Két hónap múlva tudta megnézni a filmet. A saját arcát és kezeit látta, de egy másik jelenetben a háta, a válla és a tarkója nem volt az övé, ami mindannyiszor megrémisztette, ugyanakkor valami különös élvezetet is szerzett. Ahhoz pedig sehogy sem tudott hozzászokni, hogy a saját szájából valaki másnak, mégpedig egy filmekből jól ismert színésznek a hangját hallja. A filmet vele együtt végignéző ismerőseinek nem volt olyan lényeges ez az észbontó, hátborzongató, álomszerű helycsere, nem értették meg azt se, amit a filmesek trükknek neveznek, de ami ennél lényegesebb: azt, hogy egy apró csalással az embert másvalakiként, vagy másvalakit, mintha ő volna, úgy lehetne bemutatni. A pincér évekig várta hiába, hogy egy nyári héten, amikor párosával szoktak filmeket vetíteni, újra meglássa önmagát. Nem arra vágyott, hogy fiatalkori képével szembesüljön. Az ismerősei nem értették meg, de ez a kiváló asztaltársaság bizonyára érti, hogy a másik, „ismert" ok miatt hitte: egy egészen új élet kezdődhet számára. Az öreg pincér távozása után hosszas vita kezdődött az asztalnál az „ismert ok" tárgyában. A többség véleménye szerint természetesen a szerelem volt az ok: a pincér magába vagy az önmagában meglátott világba, vagy a filmművészetbe lett szerelmes. A konzumnő kijelentette, hogy a pincér, akár az összes régi birkózó, „köcsög": elkapták, amint a tükör előtt meztelenre vetkőzve a konyhán dolgozó fiatal inasokkal szorongattatta magát. A Galipnak ismerősnek tűnő biliárdfejű alak vitába szállt a konzumnőnek az ősi török sportot űző birkózókra vonatkozó „alaptalan előítéletével", és sorolni kezdte példás családi

életükre vonatkozó megfigyeléseit, ugyanis egy időben a trákiai országrészben igen közelről figyelte ezeket a kivételes embereket. Iskender közben elmesélte Galipnak, hogy azon a napon, amikor kapkodva próbálta megszervezni az angol újságírók programját, s közben Celált is kereste - igen, talán épp akkor este, amikor Galipnak telefonált -, a Pera Palás halljában találkozott ezzel a biliárdfejű öreggel, aki elmondta, hogy ismeri Celál beyt, és egy személyes ügy miatt szintén őt keresi. Ennek kapcsán a következő napokban itt-ott megint egymásba futottak, s széles ismeretségi körének köszönhetően -nyugállományú katona - Celál keresése mellett más apróbb ügyekben is segített neki és az angoloknak. Nagy élvezettel használja azt a pár szót, amit angolul tud. Nyilvánvalóan az a fajta nyugdíjas, aki szívesen tesz valami hasznosat, szeret barátkozni, és nagyon jól ismeri a várost. A trákiai birkózók témáját lezárva azt mondta, hogy most kerül sor az ő tulajdonképpeni történetére. A történet lényege pedig egy kérdés volt: egy idős pásztor nyája a napfogyatkozás miatt korán indult haza. A pásztor bezárta a birkákat az akolba, és hazament. Otthon kedves feleségét ágyban találta a szeretőjével. Felkapott egy kést, megölte mindkettőt, aztán feladta magát. Nagyon egyszerű logikával azzal védekezett a kádi előtt, hogy nem a feleségét és a szeretőjét, hanem a saját ágyában talált ismeretlen asz-szonyt és annak a szeretőjét ölte meg: hosszú évek óta él együtt a feleségével, szereti és bízik benne, tehát valaki más volt az ágyban, és mivel ő maga sem lett volna rá képes, az asszony sem követhet el ilyesmit. A nap rendkívüli állapotát is e meglepő változás bizonyságának tekintette. Természetesen kész elfogadni arra a másik személyre kiszabandó büntetést, akivé egy pillanatra változott, ugyanakkor azt kívánta, hogy a férfit és a nőt, akit ő megölt, tekintsék két tolvajnak, akik betörtek a házába, és szégyentelenül bebújtak az ágyába. Bármi lesz is a büntetése, elfogadja, de miután leüli, meg fogja keresni a feleségét, akit nem látott a napfogyatkozás napja óta, s ha megtalálja, az ő segítségével a maga elveszített személyiségére is rátalálhat. Milyen büntetést szabott ki a kádi?

Miközben a nyugalmazott ezredes a válaszokat hallgatta, Galip arra gondolt, hogy valahol már olvasta vagy hallotta ezt a történetet a kérdéssel, csak nem tudott rájönni, hogy hol. Miközben a fotográfus szétosztotta a frissen előhívott fényképeket, egy pillanatra úgy érezte, hogy láttukra rájön, honnan ismerős a történet is meg a biliárdfejű ember is; talán a fotográfus történetében szereplő, nehezen megfejthető értelmű arcok közül valamelyik megoldja a rejtélyt. Amikor rákerült a sor, Galip azt mondta, hogy a kádinak fel kell mentenie a pásztort, s ekkor úgy látta, hogy rájött az öreg katona arcán látszó titokra: mintha más ember lett volna, amikor mesélni kezdett, és más, amikor befejezte. Mi történt vele, miközben elmondta a történetet, mi változtatta meg őt? Galipra került a mesélés sora. Egy idős és magányos újságíró szerelmi történetébe kezdett azzal, hogy évekkel korábban egy másik tárcaírótól hallotta. Amaz egész életében fordításokat készített az isztambuli újságok és folyóiratok számára, majd filmekről és színdarabokról írt recenziót. A nőknél jobban érdekelték a női ruhák és ékszerek. Nem is nősült meg; egy beyoglui mellékutcában élt egy kis kétszobás lakásban a nálánál is idősebbnek és magányosabbnak látszó cirmosával. Eseménytelen életébe Marcel Proustnak az eltűnt idő nyomába eredő könyve hozott változást, amelynek hatásától az olvasás után sem tud szabadulni az ember. Az idős újságírónak annyira tetszett a könyv, hogy először boldog-boldogtalannak csak róla beszélt, ám egyetlen emberrel sem találkozott, aki nagy fáradsággal, de lelkesen, akárcsak ő, franciául végigolvasta volna a köteteket, sőt még csak a lelkesedését sem osztotta senki. Teljesen visszavonult, újra és újra elolvasta a könyvet, és a jeleneteket magának kezdte mesélni. Ha valami gondja támadt, ha érzéketlen, érzelem nélküli, gyűlölködő és ugyanakkor - ahogy lenni szokott -„kulturálatlan" emberek közönyét vagy kíméletlenségét kellett elszenvednie, így gondolkodott: „Hiszen én úgyse vagyok itt! Otthon vagyok, a saját ágyamban fekszem, és azt próbálom elképzelni, hogy a másik szobában alszik vagy ébredezik az én Albertine-em, ha meg fel s alá jár a házban, élvezettel és

örömmel hallgatom édes, puha lépéseit." Ha boldogtalanul ment az utcán, épp ahogy Proust regényének elbeszélője, arról ábrándozott, hogy egy szép fiatal nő várja otthon, az az Albertine, akit valaha csak ismerni is boldogság volt, s megpróbálta elképzelni, hogy mit csinál Albertine, miközben őt várja. Es ha hazaért kis kétszobás, ócska kályhájú lakásába, bánatosan gondolt a másik kötetre, amelyben Albertine elhagyja Prous-tot. Átjárta az üres ház szomorúsága, s mintha maga volna Proust is, meg a szeretője, Albertine is, végiggondolta mindazt, amiről Albertine-nel nevetgélve társalogtak, a közös reggeliket, véget nem érő félté-kenykedéseiket, a közös velencei utazás tervezgetését, addig-addig, míg ki nem csordult a könnye. A macskájával töltött vasárnap reggeleken, ha jól felhúzta magát az újságban megjelent üres vagy illetlen történeteken, ha a kíváncsi szomszédok, fafejű távoli rokonok vagy a neveletlen gyerekek gúnyos szavai jutottak az eszébe, úgy tett, mintha régi szekrénykéjének egyik rekeszéből elővett volna egy gyűrűt, mintha Francoise a rózsafa asztal fiókjában találná, és azt gondolná, hogy Albertine felejtette ott, az elképzelt cseléd felé fordult, és olyan hangosan, hogy az öreg cirmos is hallja, így szólt: „Nem, Frangoise, nem felejtette itt Albertine, nem kell a gyűrűt utána küldenünk, hiszen Albertine nemsokára úgyis visz-szatér." Az idős újságíró szerint azért ilyen szegény és szomorú a mi országunk, mert senki sem ismeri Alber-tine-t, és azt se tudják, ki az a Proust. Majd ha lesznek néhányan az országban, akik meg is értik őket, igen, talán akkor jobban fognak élni ezek a szegény, bajuszos emberek, akkor talán nem fogják leszúrni egymást első féltékenységükben, hanem arra fognak törekedni, hogy akárcsak Proust, képzeletükben megelevenítsék a kedvesüket. Azok az írók és fordítók, akiket mint írástudókat és olvasott embereket dolgoztatnak az újságoknál, azért olyan értetlenek és rosszak, mert nem olvasták Proustot, nem ismerik Albertine-t, és nem tudják, hogy az öreg újságíró viszont olvasta, sőt mi több, ő maga Proust és Albertine.

A történetben az volt a legmeglepőbb, hogy az újságíró nem tartotta magát se regényhősnek, se regényírónak, holott minden török, aki elolvasott és szinte szerelemmel megszeretett egy olyan nyugati művet, amelyet más nem olvasott, előbb-utóbb mind őszintén hitte, hogy nemcsak olvasta, de ő is írta a könyvet, aztán már nemcsak azért nézett le másokat, mert nem olvasták a szóban forgó művet, hanem azért is, mert nem írnak könyvet, mint ő. Ezért nem is az a meglepő, hogy az idős újságíró évekig Proustnak, illetve Albertine-nek hitte magát, hanem az, hogy sokáig mindenki elől rejtett titkát egy napon felfedte egy ifjú tárcaíró előtt. Talán azért, mert valami Proustra és Albertine-re emlékeztető szépséget talált a fiatalemberben. Mandulabajusz, klasszikus egészséges alkat, szép csípő, hosszú szempillák, sötét haj és alacsony termet -akárcsak Proust és Albertine; bőre, mint egy pakisztánié, puha selymességgel ragyogott. A hasonlóság csak ennyiből állt: a szép fiatal tárcaíró irodalmi ízlése nem mutatott túl Paul de Kockon és Pitigrillin. Első hallásra nagyot nevetett az öreg újságíró szerelmének titkain; később azt mondta, hogy ezt az érdekes történetét megírja az egyik tárcájában. Az öreg újságíró rájött, mekkora hibát követett el, és könyörgött szép, fiatal kollégájának, hogy felejtse el, amit hallott, de az csak nevetett. Az idős újságíró hazaérvén úgy érezte, hogy az egész világ összeomlott, üres házában már sem Proust féltékenykedésére, sem az Albertine-nel töltött szép időkre nem tudott gondolni. Ha a közeljövőben durva módon sok százezer értetlen olvasó elé kerül az Isztambulban egyesegyedül általa ismert és átélt rendkívüli és varázslatos szerelem, élete büszkesége, a szent szerelem, amelyen senki sem ejthetett foltot - az olyan lesz, mintha meg-becstelenítenék imádott Albertine-jét. Legszívesebben meghalt volna, amikor arra gondolt, hogy a miniszterelnök tolvajlásain vagy a rádióműsorok hibáin kívül semmit nem olvasó ostoba újságvásárlók a szemetesvödrök aljába vagy a tisztítandó hal alá teszik Albertine nevét, a drága Albertine szép nevét, akit ő szeretett, akire halálosan féltékeny volt, aki boldogtalanságba

döntötte, amikor elhagyta, de soha nem felejtette, ahogy ült a biciklin, amikor először látta Bal-becben. Ezért még egyszer összeszedte a bátorságát, telefonált a mandulabajuszú, selvmes bőrű ifjú tárcaírónak, megismételte, hogy „csak és kizárólag" ő értheti meg ezt a gyógyíthatatlan és nagyon különleges szerelmet, ezt a sajátos emberi állapotot, a tehetetlen és határtalan féltékenységet, és könyörögve kérte, hogv soha, egyetlen tárcájában se ejtsen szót Proustról és Albertine-ről. „Hiszen nem is olvasta Marcel Proust művét" - tette hozzá merészen. „Kinek, melyik művét? Miért?" - kérdezte a fiatal tárcaíró, aki már régen elfelejtette az öreg újságírót a szerelmével együtt. Az öreg újságíró megint elmesélt mindent, mire a fiatal és könyörtelen tárcaíró megint ugyanúgy nevetett. - „Igen, igen, ezt meg kell írnom!" - mondta örömmel, talán mert azt gondolta, hogy épp ezt várja az öreg. Meg is írta. Abban a novellaszerű tárcájában az öreg tárcaírót úgy mutatta be, ahogy az előbb hallott történetből önök megismerték: magányos, szánni való öregként, egy különös nyugati regény hősébe szerelmes, magát e regény írójának és hősének képzelő isztambuliként. A tárcában szereplő öreg újságíró meg akart halni, amikor az újságban meglátta Proust és Albertine nevét. Utolsó éjszakáin a végtelen rémálmok feneketlen kútjából sorban léptek elő a leírt történetben szereplő magányos újságírók, Proustok és Albertine-ek. Hiába ébredt fel éjféli rémálmaiból, nem találta már az ábrándjait, amelyek azért lehettek boldogítóak, mert senki nem tudott róluk. A kegyetlen tárca megjelenése után három nappal törték rá az ajtót. Azt állapították meg, hogy a rosszul égő kályhából szivárgó füst ölte meg álmában. Cirmosa két napja nem evett, de az éhség nem vitte rá, hogy egyen a gazdájából. Akárcsak a többi történet, minden szomorúsága ellenére Galipé is közelebb hozta egymáshoz, és ezzel felvidította a hallgatókat. Többen, így az angol újságírók is táncoltak a konzumnőkkel egy láthatatlan rádióból hallatszó zenére, mulattak, nevetgéltek, amíg teljesen ki nem ürült a mulató. Tizen ha todik fejezet

ÖNMAGAM KELL LEGYEK „Ha szomorú vagy vidám, szórakozott vagy gondolkodó, netán udvarias akarsz lenni, nem kell mást tenned, mint eljátszani a kívánt állapot minden egyes részletét." Patrícia Highsmith Ezeken a hasábokon egy tárcámban már röviden beszámoltam egy huszonhat évvel ezelőtti téli éjszakán átélt metafizikai élményemről. Nem emlékszem pontosan, talán tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt (sajnos most nincs a kezem ügyében a „titkos archívumom", amelyhez memóriám romlása miatt manapság fordulni szoktam) az egyik hosszú írásom után igen sok levelet kaptam. Szokás szerint többen kifakadtak, mert nem a várt, megszokott stílusú tárcát kapták (miért nem foglalkozom az ország dolgaival, ahogy szoktam; miért nem az esős Isztambul utcáinak szomorúságáról írok, ahogy szoktam?), de akadt egy olvasóm, aki ú g y „érezte", hogy „egy igen fontos témában" egy véleményen van velem, s jelezte, hogy rövid időn belül fel fog keresni, hogy a közösnek érzett „speciális" és „mély" témákkal kapcsolatosan kérdéseket tegyen föl nekem. Már majdnem elfelejtkeztem erről a magát borbélynak mondó olvasóról (már ez is furcsa volt különben), amikor egy délután beállított. Lapzárta ideje volt, le kellett adnunk a cikkeket, egy szabad percem se volt. Elképzeltem, hogy a borbély hosszan fogja ecsetelni problémáit, majd azzal kínoz, hogy miért nem írok többet ezekről a se vége, se hossza históriákról. Azt mondtam neki, hogy jöjjön vissza máskor, mire ő emlékeztetett, hogy előre értesített a jöveteléről. Különben sem ér rá máskor, és csak két, könnyen megválaszolható kérdést akar feltenni. Tetszett, hogy hajlandó egyenesen a témára térni, ezért beleegyeztem, hogy kérdezzen. - Nem jelent nehézséget önnek, hogy önmaga legyen? Többen is az asztal köré gyűltek, mert valami mulatságra számítottak: fiatal újságírók, akiknek apjuk helyett apjuk voltam, meg egy kövér, lármás, mindig mindenkit megnevettető futballszakíró... így aztán egy tőlem megszokott „okos" tréfával válaszoltam. A borbély olyan figyelmesen

hallgatta, mintha pontosan ilyen tréfás választ várt volna, majd feltette a második kérdést: - Vajon van-e útja-módja annak, hogy az ember csakis önmaga legyen? Ezúttal úgy kérdezett, mintha nem maga volna kíváncsi, hanem valaki másnak a szócsöve volna. Egyértelműen előre elkészítette, sőt betanulta a kérdést. Az első tréfa hatása még mindig a levegőben rezgett, a nevetésre mások is odagyűltek, ezért ahelyett, hogy ontológiai előadást tartottam volna arról, hogy miképpen lehet az ember önmaga, gondolom, nem csodálható, hogy megint egy pontosan célba találó poént eresztettem meg. Ráadásul a második tréfa erősítette az első hatását, úgy, hogy később az én távollétemben is sokat emlegették. Én magam már rég elfelejtettem, csak a borbély reakciójára emlékszem: - Igen, gondoltam - mondta, és elment. Minthogy nálunk a kétértelmű dolgok esetén mindenki csak a második, sértő vagy lenéző értelmet képes felfogni, nem nagyon izgattam magam azzal, hogy a borbély megsértődött-e. Mondhatnám, épp annyira lenéztem, mint azokat a lelkes olvasókat, akik egy nyilvános vécében képesek felismerni a nadrágját gomboló tárcaírójukat, és megkérdezni, hogy mi az élet értelme, vagy hisz-e Istenben. Ám ahogy múlt az idő... Azok az olvasóim még mindig nem ismernek, akik szerint ez a félbemaradt mondat azzal folytatódik, hogy megbántam nyegleségemet, és folyton arra gondoltam, hogy miiven fontos dolgokat kérdezett a borbély, sőt egy éjszaka róla álmodtam, aztán úgy riadtam fel, mint valami rémálomból. Egyetlen alkalom kivételével eszembe se jutott a borbély, de ennek az egyetlen alkalomnak sem ő volt a kiindulópontja. Egy gondolat folytatása jutott eszembe, s a gondolat régebbi volt, mint a találkozásunk. Tulajdonképpen még gondolatnak sem nevezhető, valami gyerekkorom óta vissza-visszatérő refrén, amely a fültövemnél, illetve pontosabban az eszem, a lelkem mélyén újra megszólal: „...önmagam kell legyek, önmagam kell legyek, önmagam kell legyek..."

Egy rokonok és munkatársak között töltött nap után, mielőtt éjféltájban ágyba bújtam volna, beültem a másik szobában álló régi karosszékembe, föltettem a lábam a dohányzóasztalra, cigarettára gyújtottam, és bámultam a plafont. A nap folyamán látott emberek folytonos beszéde és a lárma mintha egyetlen hangba olvadt volna össze, és mint egy fárasztó fejfájás, vagy ami még rosszabb, mint egy alattomos fogfájás, úgy zúgott a fülemben. Mintha az a bizonyos régi „refrén" - amelyet óvakodtam az előbb „gondolatnak" nevezni - e zúgás ellenében - minek is nevezzem - valami „ellenhangként" szólalt volna meg, hogy megmentsen a tömeg zajától, és azt sugallta, hogy menekvésként a saját belső hangomba, a saját nyugalmamba és boldogságomba, sőt szagomba merüljek. „Önmagadnak kell lenned, önmagadnak kell lenned!" Akkor éreztem meg, hogy milyen nagyszerű távol lenni az emberektől és attól az undorító összevisszaság-mocsártól, amelyet „életnek" neveznek, és amelybe a pénteki prédikációt tartó imám, a tanáraim, apám, nagynéném, nagybátyáim, mindannyian bele akarnak temetni. Olyan jó volt, hogy nem az ő ízetlen és unalmas meséiknek, hanem a saját ábrándjaimnak a kertjében sétálhattam, hogy szeretettel néztem még a karosszékből az asztalra nyúló vékony combomra és szegény lábfejemre is, elnézéssel szemléltem a plafon felé füstöt eregető cigarettámat ajkaimhoz emelő csúnya és ügyetlen kezemet is. Ha ezer évben egyszer történik is, önmagam lettem! Ebben a boldog pillanatban a „refrén" is más értelmet kapott. Ahelyett, hogy ugyanúgy ismételgetne, mint a környék bolondja, aki a dzsámi mellett elhaladva minden egyes kőnél elismétli ugyanazt a szót, vagy mint az öreg utas, aki a vonatablakban állva megszámolja a távíróoszlopokat, átjárt engem és a régi szobát, az egész „realitást" átfogó erővé alakult, én pedig benne ebben az erőben, már nem a régi refrénként, hanem boldog dühvel ismételgettem: „Önmagam kell legyek" - nem törődve velük, a hangjukkal, félelmeikkel, vágyaikkal, szeretetükkel és gyűlöletükkel, „önmagam kell legyek", „önmagam kell legyek", ismételgettem

a dohányzóasztalon elégedetten nyugvó lábamat és a plafon felé fújt cigarettafüstöt nézve; mert ha nem leszek önmagam, olyanná kell válnom, amilyennek ők akarnak, azt az embert viszont nem bírnám elviselni; inkább ne legyek semmi, mint hogy az legyek, amit ők akarnak, inkább ne is legyek egyáltalán, az lesz a legjobb" - gondoltam. „Kár, hogy újságíró lett, ámbár ha szorgalmasan dolgozik - reméljük -, egyszer még sikeres lesz" - mondogatták nagybátyáim és nagynénéim, amikor fiatal koromban meglátogattam őket, és olyanná is lettem, amilyennek vártak; aztán meg évekbe tellett, hogy ettől a személyiségtől megszabaduljak, viszont amikor már meglett emberként elmentem abba a házba, ahová az egyik emeletre apám is beköltözött új feleségével, így szóltak: „Sokat dolgozott, és már némi sikert is elért", és én azzá váltam, akinek ők láttak; sőt ami még rosszabb, nem tudtam magam se magamat másnak látni, s ez a számomra idegen személyiség úgy tapadt a húsomra, mintha a bőröm lett volna. Rajtakaptam magam, hogy nem a saját szavaimat, hanem amannak az embernek a szavait mondom, amikor velük vagyok; hazatérve pedig, hogy kínozzam magam, újra végiggondoltam ennek a nem kívánt személynek a szavait: „E heti hosszú írásomban érintettem ezt a témát", „A legutóbbi vasárnapi cikkemben foglalkoztam vele", „A holnapi cikkemben azt írom, hogy...", „A keddi hosszú cikkben alaposan körüljárom" - szinte megfulladtam a boldogtalanságtól, miközben ismételgettem az ilyesféle lapos mondatokat, csak hogy a végén legalább egy kicsit önmagam legyek. Efféle rossz emlékekkel volt tele az egész életem. Lábamat kinyújtva emlékeztem azokra az időkre, amikor nem lehettem önmagam, hogy minél jobban kiélvezzem: önmagam lettem! Például: „bajtársaim" már katonaságom első napján eldöntötték, hogy én „még a legnehezebb körülmények között sem fogok lemondani a tréfálkozásról". Ha moziba mentem (nem is annyira időtöltés céljából, mint hogy egyedül üldögélhessek a sötétben), az ötperces szünetben cigarettázó tömegben azt éreztem, hogy „szép jövő előtt álló fiatalembernek" látnak, és ezért megpróbáltam a „mély

értelmű, sőt magasztos gondolatokba merültet" játszani. Egy időben katonai puccsot terveztünk, és arról ábrándoztunk, hogy átvesszük a hatalmat. Félve, hogy a puccs késik, és a nép szenvedései még tovább tartanak, megpróbáltam olyan hazafi módjára viselkedni, aki a népe iránti szeretettől már aludni se tud. Titokban találkahelyekre is jártam, a prostituáltak előtt pedig - abban a hiszemben, hogy kedvesebbek lesznek hozzám - egy rettenetes, reménytelen szerelmi kalandon átesett alak szerepében tetszelegtem. Ha nem volt időm átmenni a túloldalra, a rendőrőrsök előtt engedelmes állampolgárként próbáltam szedni a lábamat. Szilveszterkor csak azért mentem el apai nagyanyámék-hoz, mert nem volt bátorságom ezt a rémes éjszakát egyedül tölteni, ott pedig - hogy ne lógjak ki a sorból - úgy tettem, mintha én is nagyon élvezném a tombolajátékot. A nők előtt sem magamat adtam, inkább az ő elképzelt elvárásaikhoz próbáltam idomulni: egyik előtt a házasságon és a létért való küzdelmen kívül semmivel sem törődő, a másik előtt csak a nemzet üdvén fáradozó, a harmadik előtt az országban eluralkodó érzéketlenségtől szenvedő érzékeny lelkű személyt alakítottam, sőt olyan is akadt, aki előtt a mindközönségesen „titkos költőként" emlegetett fazonra vettem a figurát. A végén aztán (igen, a legvégén) a kéthavonként felkeresett borbélyomnál vettem észre, hogy én nem is vagyok én, csak mindezen utánozni próbált személyek összességének az utánzata. Pedig azért jártam a borbélyhoz, hogy elengedjem magam. (Természetesen ez nem az a borbély, akiről korábban szó esett!) De alighogy a borbéllyal együtt ránéztünk a tükörben a levágandó hajra, a hajat viselő fejre, a vádakra és a törzsre, azonnal tudtam, hogy a székben ülő és a tükörben nézett személy nem „én" vagyok, hanem valaki más. „Mennyit szedünk le elöl?" - fogta két kezébe a fejet a borbély, de sem a fej, sem a nyak, a váll és test nem volt az enyém - csak Celál beyé, a tárcaíróé. Nekem pedig semmi közöm nem volt ehhez az emberhez. Annyira nyilvánvaló volt, hogy azt hittem, a borbély is észre fogja venni, de ennek semmi jelét nem mutatta,

majd mintha külön éreztetni akarná, hogy nem én, hanem „a tárcaíró" vagyok, egy tárcaírónak feltehető kérdésekkel fordult hozzám: „Igaz, hogy a miniszterelnök felesége kurva?" stb. Nem tudtam még rájönni, hogy miből táplálkozik, de egy erő megakadályozza, hogy magam válaszoljak az ilyen kérdésekre, helyettem viszont a tárcaíró - én is különös csodálkozással figyeltem a tükörből - szokásos tudálékosságával mormogott valamit: „A béke nagyon fontos!", „Tudni kell, hogy hiába akasztanak embereket, attól nem esnek az árak!", meg más efféléket. Gyűlöltem a tudálékos tárcaírót, aki azt hitte, hogy mindent tud, és azt is megtanulta, hogy elnézéssel kezelje a maga jó és rossz tulajdonságait. Utáltam a borbélyt is, mert minden kérdésével még inkább „a tárcaíró Celál beyjé" tett. Rossz emlékeimnek, íme, ezen a pontján jutott eszembe az a borbély, aki furcsa kérdéseivel a szerkesztőségben keresett fel. Es ezen a ponton, a késő esti órán a személyiségemet szolgáló karosszékben felrakott lábakkal ülve hallgattam a régi refrénben megszólaló új dühöt, amellyel mindezeket a rossz emlékeket felidéztem. „Igen, borbély efendi! - mondtam magamban. - Nem engedik, hogy az ember maga lehessen, soha sem engedik!" Am ezek a refrén ütemére és dühével mondott szavak csak még jobban beletemettek az áhított nyugalomba, és akkor rájöttem, hogy ebben az egész történetben, a borbély látogatásában és egy másik borbély emlékével összefüggésben felelevenülő emlékében, s talán más írásaimban is van rendszer, jelentés, hogy is mondjam?, „egy titokzatos szimmetria", amelyet csak a leghűségesebb olvasóim vehetnek észre. Jel volt ez a jövőm irányába: ha az ember egy hosszú nap, sőt egy hosszú este után magára marad, beül a karosszékébe, és önmaga lesz, az éppen olyan, mint amikor egy évekig tartó, kalandos utazás után az utazó megtér otthonába. Tizenhetedik fejezet NEM ISMER MEG? „Amikor azokra az időkre visszatekintek, akárha egy sötétben vonuló tömeget éreznék."

Ahmet Rasim A történetmesélők nem széledtek szét azonnal, mint akik egy tűvész vagy gyilkosság helyszínén várakoznak, hátha történik még valami, tanácstalanul néztek egymásra a szállingózó hóesésben, hiszen maguk sem tudták, hogy miféle szórakozásra várnak még. - Nem nyilvános hely, és ennyien be se férnének, Iskender bey - szólalt meg a biliárdfejű, fején ezúttal egy nagy kalappal. - Csak az angolokat vinném el, hogy megismerjék az országot egy másik oldaláról is. Galiphoz fordult: - Természetesen maga is jöhet. Csak két embert nem sikerült lerázniuk, így egy régiségkereskedéssel foglalkozó asszony és egy kefe-bajuszos középkorú építész is csatlakozott a Tepeba§i felé induló csapathoz. -Járt már Celál bey ni§antasi- és sjsjibeli lakásaiban? - kérdezte a kalapos. - Miért? - kérdezett vissza Galip, közelről belenézve a férfi nem túl kifejezőnek talált arcába. - Iskender bey mondta, hogy maga Celál Salik unokaöccse. Nem keresi meg őt? Nem volna jó, ha ő beszélne az angoloknak az ország problémáiról? A világ ránk figyel végre! - Természetesen - hagyta rá Galip. - Megvan magánál a címe? - kérdezte a kalapos. - Nincs. Nem adja meg senkinek. - Igaz, hogy nőkkel zárkózik be? - Nem. - Elnézését kérem. Ilyen a pletyka. Miket ki nem találnak az emberek! Nem lehet bekötni a szájukat, mint valami zsákot. Főleg, ha olyan legendás alakról van szó, mint Celál bey! En ismerem! - Igazán? - Igen. Egyszer meghívott az egyik lakásába. - Melyikbe?

- Azóta rég lebontották. Abban a kétszintes, régi kőházban egy este a magányról panaszkodott nekem. Azt mondta, hogy bármikor felkereshetem. - De hisz ő választja az egyedüllétet! - mondta Galip. - Talán nem ismeri elég jól. Egy belső hang azt súgja, hogy segítséget várt tőlem. Tényleg nem tudja a címét? - Nem. De nem véletlen, hogy mindenki talál benne valamit, amit rokon vonásnak érez. - Kivételes egyéniség! - foglalta össze a kalapos férfi, aztán Celál legújabb írásairól beszélgettek. A Tünel felé vezető utcák egyikén olyan sípszót hallottak, amilyent a külvárosi őröktől lehet hallani. Mindannyian a keskeny utca lila neonlámpával megvilágított járdája felé néztek. Befordultak a Galata-torony felé vezető kis utcába, és Galipnak az az érzése támadt, hogy az utca két oldalának felső emeletei, akár a lassan csukódó színházi függönyszárnyak, egymás felé közelednek. A torony tetején világító piros lámpák a másnapi hóesést jelezték. Éjjel két óra volt, valahol nem messze nagy zajjal lehúzott valaki egy redőnyt. Megkerülték a tornyot, és befordultak egy Galip számára ismeretlen kis utcába. Óvatosan lépkedtek a jeges járdán. A kalapos férfi megzörgette egy kis, kétszintes ház régi kapuját. Nagy sokára kigyulladt a villany az emeleten, és egy kékesnek tűnő fej hajolt ki az ablakon. - En vagyok, nyiss ajtót! Angol vendégeink vannak - mondta a kalapos, aztán rámosolygott az angolokra. Sápadt, borotválatlan, harminc körüli férfi nyitotta ki a „Mars bábukészítő műhely" feliratot viselő ház ajtaját. Almosán nézett rájuk. Fekete nadrágot és kék csíkos pizsamafelsőt viselt. Úgy fogott sorban kezet mindenkivel, mintha egy tikos közösség tagjai volnának, majd egy dobozokkal, formákkal és különböző testrészekkel teli, festékszagú, jól kivilágított helyiségbe vezette őket. Kis ismertetőket osztott szét, majd monoton hangon magyarázni kezdett. - Cégünk a Balkán és a Közel-Kelet legrégibb bábukészítő intézménye. Százéves múltra tekintünk vissza, mai termelésünk

pedig azt is példázza, hogy az iparosítás és a modernizáció révén mit ért el mára Törökország. Ma már nem csak a karok, lábak, csípők készülnek százszázalékosan itthon... - Cebbar bey - szakította meg a biliárdfejű óvatosan barátaink azért jöttek, hogy az alsó szinteket, a boldogtalanokat s az ő történetünket lássák; mindazt, amitől mi mi vagyunk. Az idegenvezető dühös mozdulattal forgatott el egy gombot, mire a sok száz kar, láb, fej és törzs egy pillanat alatt csöndes sötétbe borult, s csak egy csupasz izzó világította meg a lépcső előtti kis térséget. Leereszkedtek a vaslépcsőn. A lentől felszálló nedves szagtól Galip megborzongott. - Ne félj, itt megtalálod, akit keresel - lépett mellé Cebbar bey meglepő nyugalommal. - O küldött, mert nem akarja, hogy rossz utakat kövess vagy eltévedjél. Vajon másoknak is mondta ezeket a bizonytalan jelentésű szavakat? - Apám első művei - mutatta az idegenvezető a bábukat, amelyek az első lenti helyiségben voltak láthatók. A következőben néhány oszmán kori tengerészt, kalózt és írnokot, egy alacsony asztal körül törökülésben ülő bábukat világított meg a meztelen villanykörte. Az idegenvezető az orra alatt morgott valamit. A következő szobában egy mosónőt, egy lefejezett istentelent és kezében munkaeszközével egy hóhért láttak. Galip végre megértette az idegenvezető szavait. - Amikor száz évvel ezelőtt nagyapám az első bábukat készítette, nem akart mást - nagyon helyesen -, mint hogy a kirakatokban látható bábok a mi népünket mintázzák, ám egy kétszáz éve kitervelt nemzetközi és történelmi cselszövés boldogtalan áldozatai megakadályozták ebben. A lépcsőn leereszkedve megközelíthető ajtók mögött nyíló szobák mennyezetéről víz csepegett, a szárítókötélként indázó villanyvezetékről meztelen villanykörték lógtak. Sok száz bábut láttak bent. Látták Fevzi Cakmak bábuját, aki harminc évig tartó vezérkari főnöksége idején végig attól tartott, hogy a nép összefog az ellenséggel, ezért az összes hidat fel akarta robbantatni az országban, a minareteket le akarta romboltatni, hogy ne

legyenek útjelzők az oroszok számára, váljon az ország labirintussá, ha elfoglalja az ellenség, Isztambult pedig ki akarta ürít-tetni. Látták az egymás között házasodó s a végén -anya, apa, lány, nagyapa, nagybácsi - mind egymásra hasonlító konyái parasztok bábuit és a házról házra járó ószeresekét, akik összevásárolták mindazokat a régi tárgyakat, amelyektől észrevétlenül a karakterünket nyertük. Láttak híres török művészeket és színészeket, akik önmaguk se tudtak lenni, de másokká se tudtak válni, ezért a legkiválóbban tudták a filmekben az önmegvalósításra képtelen figurákat, valamint önmagukat alakítani; gyászos tévelygőket, akik egész életüket a fordításnak és az „adaptációnak" szentelték, hogy a nyugati tudományt és művészetet Keletre hozzák; azokat, akik egész életükben nagyítóval hajoltak a térképek fölé, hogy Isztambul girbegurba utcái helyén a berlini hársfás vagy a párizsi csillag formájú utakhoz hasonló, hidakkal összekapcsolódó körutakat nyissanak, s akik modern járdákról álmodoztak, ahol esténként nyugállományú pasáink, akár a nyugatiak, pórázon sétáltathatják és szarathatják a kutyáikat; álmodozókat, akik álmaikat nem tudták megvalósítani, és még a sírjukat sem ismeri senki; hírszerzőket, akik a hagyományos, nemzeti kínzási módszerekhez ragaszkodtak, és nem akarták elfogadni az új nemzetközi normákat, ezért idő előtt nyugdíjazták őket; a vállukon hordott rudakon erjesztett árpaitalt, palami-dahalat vagy joghurtot szállító vándor árusokat. A, Jelenetek a kávézóban" című sorozatot a „nagyapám kezdte, apám továbbfejlesztette, s a végén én vettem át" szavakkal mutatta be az idegenvezető. Itt behúzott nyakú munkanélküliek, a dáma- vagy az ostáblajáték-ba merülten az egész évszázadot és önmagukat is feledni képes szerencsések, a kezükben teáspohárral és olcsó cigarettával - akárha létük elveszett értelmét kutatnák - egy végtelen pontra meredő, a maguk belső világába elmerült, vagy mert képtelenek elmerülni, mérgüket a kártyalapokon, dobókockákon vagy egymáson kitöltő honfitársaink figuráit látták. - Nagyapám a halálos ágyán már érezte a szemben álló nemzetközi erőket - magyarázta az idegenvezető. - A

történelmi erők nem kívánták, hogy nemzetünk önmagát megőrizze, ezért meg akartak szabadítani legértékesebb kincsünktől, vagyis mindennapi életünk mozdulataitól és gesztusaitól. Ezért űzték el nagyapámat Beyogluból, a boltokból, a kirakatokból. Amikor apám a halálos ágyán fekvő nagyapámmal együtt felfogta, hogy csak a föld alatt, igen, a föld alatt lehet jövője, még nem tudhatta, hogy Isztambul a történelem folyamán végig föld alatti város volt. Erre csak akkor jött rá, amikor új szobákat akart nyitni a bábui számára, s eközben új és új föld alatti folyosókra bukkant. A folyosókhoz vezető lépcsőkön már szobának sem nevezhető sáros barlangokon és lépcsőfordulókon haladták át. Sok száz reménytelen figurát láttak. A csupasz villanykörték fényében Galip a bábukat hol egy elfelejtett autóbusz-megállóban a soha meg nem érkező autóbuszra váró, évszázadok porával lepett, türelmes honfitársainak látta, hol az isztambuli utcákon néha már átélt illúzió járta át: akárha testvér volna valamennyi boldogtalan... Tombolaárusokat látott, kezükben tombolajegyekkel. Gúnyos és ingerlékeny egyetemistákat látott, pisztáciaboltok inasait, madárkedvelőket és kincskeresőket. Olyanokat is, akik azért olvasták Dantét, hogy bizonyítsák: a nyugati tudományt és művészetet Keletről lopták; olyanokat, akik térképet rajzoltak, hogy bizonyítsák: a minaretek tulajdonképpen jelek más világok számára, meg az imámképző diákjait, akik nekiütköztek a magasfeszültségű vezetéknek, és ettől mind kékes, elektromos zavarodottságba esvén, kétszáz ewel korábban történt mindennapi dolgokról kezdtek beszélni. A sáros szobákban sorakozó bábuk között voltak csalók, voltak, akik nem tudtak önmaguk lenni, voltak bűnösök, és olyanok, akik mások helyét foglalták el. Látott boldogtalan házasokat, nyugtalan halottakat, sírjukból kikelő mártírokat, titokzatos személyeket, akiknek betűk voltak az arcán, a homlokán; de még olyan bölcseket is, akik meg tudták fejteni a betűk titkát, sőt napjaink olyan hírességeit is, akik e tudásból éltek. Egy sarokban korunk neves írói és művészei között húsz év előtti esőkabátjában ott látta Celál figuráját. Az idegenvezető

odavetette, hogy az apja egy ideig nagy reményeket fűzött az íróhoz, de ő rosszra használta fel a betűknek az ő apjától hallott titkát, és olcsó győzelmekért eladta magát. Celálnak egy húsz évvel korábbi írása a nagyapjáról és az apjáról, mint valami halálos ítélet, bekeretezve a bábu nyakába volt akasztva. Galip ugyanazt a torokkaparó penészszagot és a sáros szobák falaiból szivárgó nedvességet érezte, amelyet sok más, a városháza engedélye nélkül, titokban ásott boltban is tapasztalt. Eközben az idegenvezető tovább mesélt a sok árulásról, amellyel az apja találkozott. Azután az anatóliai útjain összeszedett betűk titkába vetette minden reményét. A titkot a bábuk, a boldogtalanok arcába karcolta, s eközben jött rá, hogy az Isztambult Isztambullá tevő föld alatti folyosók mind őhozzá vezetnek. Sokáig állt Galip mozdulatlanul Celál kövér, széles törzsű, gyengéd tekintetű, apró kezű hasonmása előtt. „Miattad nem tudtam önmagam lenni! - szerette volna mondani neki. - Hittem történeteidnek, és miattuk én te lettem.1' Olyan figyelemmel nézte a bábut, ahogy egy fiú nézheti sok év múltán apja jól sikerült fényképét. Emlékezett, hogy nadrágja szövetét egy távoli rokon sir-kecibeli üzletében árengedménnyel vásárolta, hogy az esőkabátját nagyon szerette, mert az angol detektívre-gények hőseihez hasonlónak érezte magát benne; hogy a zsebei körül azért feslett fel a varrás, mert sűrűn zsebre dugta a kezét; az állán és az ádámcsutkája körül viszont az utóbbi években már nem látott zsilettnyomokat; a zakója zsebében lévő töltőtollat pedig ma is használja. Szerette és félt tőle; szeretett volna Celál helyében lenni, és menekült előle; kereste és el akarta felejteni. Úgy ragadta meg Celál zakójának gallérját, mintha ő tudná, csak rejtené előle a titkot, a világban létező másik világ titkát, s tőle megtudhatná, hogyan lehet kijutni a tréfával kezdődő, majd rémálommá változó játékból. Az idegenvezető messziről hallatszó hangja a korábbi monotonságból izgalomra váltott: - Apám a betűk segítségével olyan jelentéseket jelenített meg a bábuk arcán, amilyeneket utcáinkon, otthonainkban, társadalmunkban már sehol sem lehet látni. Olyan gyorsan dolgozott, hogy már nem tudtuk elhelyezni őket a föld alatti

szobákban. Nem tekinthető tehát véletlennek, hogy éppen ekkor fedeztük fel a minket a föld alatti történelemhez kapcsoló folvo-sókat. Apám nagyon jól látta a történelmi lehetőséget: miután történelmünk a föld alatt fog folyni, mert a föld alatti élet a föld fölötti romlásnak a végét jelenti; a házainkhoz elvezető folyosóvégek és a csontvázakkal teli föld alatti utak csak az általunk teremtett igazi honi arcokkal nyerhetnek jelentést és életet. Galip elengedte Celál gallérját, mire a bábu jobbrabalra billegett a lábain, akárcsak egy ólomkatona. Galip hátrált egy kicsit, és cigarettára gyújtott. Közben arra gondolt, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a furcsa, rémisztő és ugyanakkor nevetséges látványt. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a többi látogatóval együtt leszálljon annak a föld alatti városnak a bejáratához, amelyben „egyszer majd legalább annyi bábu lesz, mint csontváz". Az idenevezető megmutatta „vendégeinek" annak a föld alatti folyosónak a végét, amelyet az Attila támadásától tartó bizánciak ezerháromszázhat évvel ezelőtt az Aranyszarv-öböl túlsó oldaláról idáig vezettek. Miközben dühösen mesélte a hatszázhetvenöt évvel ezelőtti latin megszállók elől elrejtett kincsek és a pókhálók miatt nem látható asztalok és csónakok történetét, s hozzátette, hogy ha lámpással a kezükben lemennének, láthatnák ezek őrzőinek csontvázát, Galip arra gondolt, hogy Celál valamelyik írásában olvasott régen egy találós kérdést ezzel a látvánnyal és ezekkel a históriákkal kapcsolatban. Az idegenvezető arról beszélt, hogy apja az elkerülhetetlen összeomlás jelének tekintette a leszállást a föld alá; Byzantion, Buzos, Nova Roma, Romani, Cárgrád, Miklagrád, Konstantinápoly, Cospoli és Istin-Polin idejében egyaránt kényszerűségből ásták a föld alatti folyosókat, s minden mély alagutat követően hihetetlen zűravar következett be a felszínen, de a föld alatti civilizáció mindannyiszor bosszút állt az őt oda kényszerítő felszínen. Galipnak ekkor eszébe jutott, hogy Celál egyik írásában arról olvasott, hogy a házak emeletei a föld alatti civilizációk nyúlványai. Az idegenvezető dühösen magyarázta, hogy apja az összes, patkánnyal,

csontvázzal és pókháló-lepett kinccsel teli föld alatti folyosót meg akarta bábukkal tölteni, hogy részt vegyen a megakadályozhatatlan végítéletben, a nagy pusztulásban, amelyet a föld alatti világ jelez; aztán azzal folytatta lelkesen, hogy apja élete új értelmet nyert ennek a nagyszabású pusztulásünnepnek a víziójával; sőt, a betűk titkát viselő alkotásaival ő maga is ezen az úton halad. Eközben Galip már majdnem biztosra vette, hogy az idegenvezető reggelenként mindenkinél előbb megveszi a Milliyetet, és mohón, féltékenyen, gyűlölettel és dühösen olvassa Celál írását. „Akik elviselik az abbaszida ostrom elől a föld alá menekülő bizánciak és a keresztes megszállástól menekülő zsidók egymást ölelő csontvázainak látványát, bemehetnek abba a páratlan folyosóba, ahol arany nyakláncok és karkötők lógnak a mennyezetről" - mondta az idegenvezető, és ebből Galip tudta, hogy nagy figyelemmel olvassa Celál legutóbbi írásait is. Miközben az idegenvezető arról beszélt, hogy genovaiak, amalfiak és pisaiak hétszáz éves csontvázai (akik azért menekültek, mert a bizánciak több mint hatezer itáliait gyilkoltak meg a városban) meg egy azovi-tengeri hajóval a pestis elől a városba menekülők hatszáz éves csontvázai még az avarok ostroma során a föld alá rejtett asztalokon egymásnak dőlve türelemmel várják a végítélet óráját, Galip arra gondolt, hogy Celál türelme benne is megvan. Amikor az idegenvezető azt mesélte, hogy a Bizáncot kifosztó oszmánok miatt az Aja Szófiától az Aja Iriniig nyúló, onnan pedig a Pantok-ratorra nyíló, aztán pedig, minthogy szűknek bizonyultak, egészen eddig a partig elvezetett alagutakba kétszáz év múltán azok vették be magukat, akik IV. Murád szultán kávé- és ópiumtilalma elől bújtak el, a rájuk rakódó selymesen finom porréteg alatt a kezükben kávédarálóval, kávésibrikkel, vízipipával, pipaszárral, csészével, dohányzacskóval vagy ópiumosszelencével várják a bábukat, akik majd egy napon megmutatják nekik a szabadulás útját, Galip arra gondolt, hogy ugyanilyen selymes porréteg fogja borítani egy nap Celál csontvázát is. A továbbiakban az idegenvezető arról beszélt, hogy hétszáz évvel a Bizáncból

elűzött zsidók után III. Ahmed fia volt kénytelen ugyanazokba a föld alatti folyosókba leereszkedni, majd száz évvel utána a háremből a kedvesével szökő grúz leány is itt végezte; s az ő csontvázaik mellett látni lehet a hamis pénzt előállító nyomdászokat, amint a kezükben tartott bankjegyek színeit ellenőrzik, vagy a muszlim Lady Macbethet, aki a pinceszínházból, ahol nincs öltöző, egy szinttel lejjebb ereszkedik, és tükrös öltözőasztala előtt a feketén dolgozó mészárosoktól vásárolt hordónyi bivalyvérben festi olyan sajátos pirosra a kezét, amilyet a világ egyetlen színpadán se látni. Es találkozhatunk ifjú vegyészeinkkel, akik az exportálás lázával figyelik az üveglombikjaikban párolt finom heroint, mielőtt rozsdás bolgár hajókon útnak indítják Amerika felé. Galip viszont arra gondolt, hogy nemcsak Celál írásaiban, de az arcán is olvashatja mindezeket. Sokkal később, miután az idegenvezető végigmutogatta „vendégeinek" az összes alagutat és az összes bábut, és elmesélte apja és a maga vágyát: hogy egy meleg nvári napon, miközben Isztambul fent, a nehéz déli hőségben legyek, szemét és porfelhők között szunyókál, a lenti hideg, nedves és sötét folyosókon a türelmes csontvázak és a népünk életerejétől duzzadó bábuk egy óriási, az élet és a halál szentségét ünneplő, az időn, a történelmen, a törvényeken és a tilalmakon túllépő ünnepséget fognak rendezni; a vendégek pedig rémülten képzelték el a csontvázak és a bábuk boldog táncát, borospoharak és csészék törését, a zene, a csend és a párosodás nyikorgásának rémségét és izgalmát, s látva a sok száz „honfitárs" arcán a fájdalmat, amelyről az idegenvezető nem is tartotta szükségesnek, hogy beszéljen, a visszafelé vezető úton már súlyosan nehezedtek Galipra a hallott történetek és a látott arcok. Lába nem az út meredekségétől és nem a hosszú nap fáradságától vált erőtlenné. Megállás nélkül haladtak át a szobákon, de a csupasz villanykörték fényében a csúszós lépcsőfokokon lépegetve testében érezte a körülötte lévő testvéreinek arcán tükröződő fáradtságot. A lehajló fejek, megtört derekak, púpos hátak és görbe lábak, társainak gondjai és történetei akárha az ő testének meghosszabbításai lettek

volna. Ugy érezte, hogy minden arc az ő arca, és minden reménytelenségük az ő reménytelensége, ezért rá sem akart nézni a feléje mozduló bábukra, nem akarta, hogy a pillantásuk találkozzék, és mégsem tudta a szemét levenni róluk. Szerette volna elhitetni magával, ahogy fiatal korában, amikor Celál írásait olvasta, hogy a látott világ mögött egyszerű titok rejtőzik, amit ha megfejt, meg is szabadulhat a hatásától, rejtelem, amely szabaddá teszi az embert, ha rájön a titkára; de épp úgy, ahogy Celált olvasva is észlelte, annyira mélyen beletemetve érezte magát ebbe a világba, hogy valahányszor erőfeszítéseket tett a titok megfejtésére, az az érzése támadt, hogy elveszíti az emlékezetét, és tehetetlen gyermekké válik: nem tudta, hogy mit jelent a bábuk világa, nem tudta, hogy mit keres itt az idegenekkel, nem ismerte a betűk és arcok jelentését, sem a maga létének titkát. Ráadásul minél jobban közeledett a felszíni világhoz, s minél jobban távolodott a mély titkaitól, annál erősebben sejtette, hogy elfelejti mindazt, amit ott látott és tanult. Az egyik fenti szobában egypár „hétköznapi ember" láttán (az idegenvezető meg sem említette őket) úgy érezte, hogy közös a sorsuk, és egyformán gondolkodik velük: valamikor mindannyian együtt, értelmes életet éltek, de valamilyen ismeretlen okból kifolyólag ezt az értelmet, akárcsak az emlékezetüket, elveszítették. Valahányszor megpróbálták megtalálni ezt az értelmet, belevesztek emlékezetük pókhálós föld alatti folyosóiba, elméjük vaksötét utcáiban nem találtak rá a visszaútra, emlékezetük feneketlen kútjába esett új életükhöz nem találták a kulcsot, így a házukat, hazájukat, múltjukat, történelmüket elveszítők tehetetlen fájdalma lett az osztályrészük. A távollét az otthontól és az út elvesztése olyan heves, olyan elviselhetetlen fájdalmat okozott, hogy a tűrés tűnt a legjobbnak, a szótlan belenyugvás, a várakozás a végtelen idő múlására, az elveszett értelemre vagy titokra már nem is emlékezve. Am Galip a felszínhez közeledve azt is érezte, hogy képtelen erre a fojtogató várakozásra; nem lelhet nyugalomra, amíg rá nem talál keresett céljára. Egy múltját, emlékezetét és álmait veszített embernél még mindig jobb lehet, ha valakinek a rossz utánzata vagyunk, nem igaz? A vaslépcső küszöbéhez

érve szerette volna magát Celál helyébe képzelve semmibe venni a bábukat és az őket teremtő gondolatot: mindez csak egy bolondság beteges ismétlődése, egy rossz karikatúra, üres tréfa, nyomorúságos ostobaság, semmi teteje nincsen! Lám, az idegenvezető is - önmaga karikatúrája -, mintha ezt a gondolatot akarná bizonyítani: most arról beszél, hogy apja nem hitt abban az állításban, hogy „az iszlám tiltja az ábrázolást", hiszen a „gondolat" maga sem más, mint másolat, itt pedig egy sor másolatot láttak. Amikor visz-szaértek abba a szobába, amelyikbe először léptek be, az idegenvezető kijelentette, hogy a piacon is meg kell jelenniük, hogy ezt a „nagyszabású elgondolást" meg tudják valósítani, és megkérte a vendégeket, hogy dobjanak be a zöld segélyládába annyit, amennyit gondolnak. Galip ezer lírát dobott be. Tekintete összeakadt a régiségkereskedő nőével. - Nem ismer meg? - kérdezte a nő. Arca olyan volt, mintha álomból ébredne, valami gyermekes és játékos kifejezés ült rajta. - Mind igaz volt, amiről a nagyanyám mesélt. - Szemei, mint a macskáé, ragyogtak a félhomályban. - Tessék? - nyögte ki Galip szégyenkezve. - Nem emlékszel rám, pedig egy osztályba jártunk. Belkis. - Belkis - ismételte Galip, és arra gondolt, hogy Rüyán kívül egyetlen osztálytársnőjére sem tud visz-szaemlékezni. - Kocsival vagyok. En is Nisantasjban lakom. Haza vihetlek. A tiszta levegőre érve a társaság szétoszlott. Az angol újságírók visszamentek a szállóba, a kalapos férfi átadta névjegyét Galipnak, üdvözletét küldte Celál-nak, és eltűnt a Cihangir negyed mellékutcáinak irányába. Iskender taxiba ült, a kefebajuszos építész Bel-kishez és Galiphoz csatlakozott. Az Atlasz mozi után a sarki árustól egy-egy tányér piláfot vettek. A Taksim tér felé menet úgy nézték egy órás jégvirágos kirakatában az órákat, mintha titokzatos játékok volnának. Galip az éjszaka homályos sötétkékjét, egy ugyanolyan színű szakadt filmplakátot és egy sok éve megölt miniszterelnök képét nézte a fényképészüzlet kirakatában, amikor az építész a Süleymaniye dzsámihoz hívta őket azzal, hogy a

„bábugyehennánál" is érdekesebb dolgot mutat: a négyszáz éves mecset változtatja a helyét! Beszálltak Belkis egy közeli mellékutcában hagyott kocsijába, és csöndesen útnak indultak. „Szörnyű, szörnyű!" - szerette volna mondani Galip a kétszintes sötét házak között haladva. Szállingózott a hó, aludt a város. Amikor a dzsámihoz értek, az építész elmondta, hogy részt vesz a restaurálási munkálatokban, ezért jól ismeri a dzsámi föld alatti folyosóit, és ismeri az imá-mot, aki pár fillérért bármikor kinyitja az ajtókat. Amikor a leállított motor elhallgatott, Galip kijelentette, hogy nem megy sehova, itt megvárja őket. - Megfagysz a kocsiban - mondta a nő. Galipnak először az tűnt fel, hogy nem magázza, aztán meg az, hogy szépsége ellenére a nehéz kabátban és a hirtelen a fejére kötött kendőben inkább egy távoli nagynénire hasonlít. Olyan édes marcipánnal kínálta az a nagynéni, amikor az ünnepeken meglátogatták, hogy Galipnak muszáj volt vizet innia, mielőtt az erőszakosan kínált másodikat le tudta volna nyelni. Rüya miért nem volt ott ezeken a látogatásokon? - Nem akarok menni - mondta Galip elszántan. - De miért? - kérdezte a nő. - Felmegyünk a minaretre is - az építészhez fordult. - Fölmehetünk? Egy pillanatra csönd lett. Nem túl távol egy kutya ugatott, és Galip hallotta a hó alatti város zúgását is. - En a szívem miatt nem tudok, de önök felmehetnek - mondta az építész. A minaretmászáshoz kedve volt Galipnak, ezért kiszállt a kocsiból. Átvágtak az első udvaron, ahol a csupasz villanykörték havas fákat világítottak meg. A belső udvarról a dzsámi a valóságosnál váratlanul kisebbnek, s ettől egy olyan jól ismert épületnek látszott, amely nem rejt titkokat. A márványt borító jeges hóréteg olyan sötétnek és gödrösnek tűnt, mint a külföldi órareklámokban a holdfelszín. Az előcsarnok sarkában az építész gyakorlottan nyúlt a vaskapun lógó lakathoz. Közben arról beszélt, hogy a domb és a dzsámi a maga súlyától évszázadok óta évi öt-tíz centit

csúszik az Aranyszarv-öböl felé. Tulajdonképpen már rég le kellett volna érnie a vízhez, de az alapok közé rejtett, mindmáig megfejtetlen titkú „kőfalak" egy „aknarendszer" négyszáz évvel ezelőtt pontosan kiszámítottan kiegyensúlyozott „vízmérlegére" épültek, és ez az „alagútköltemény" lelassítja a dzsámi mozgását. A lakattal együtt kinyíló kapu egy alagútba vezetett. Galip látta, hogy a nő szemében élettel teli érdeklődés csillog. Talán nem rendkívüli szépség, de az ember kíváncsi, hogy mit fog tenni. - A nyugatiak nem tudták megfejteni a titkot! -mondta az építész szinte mámorosan, és mint egy részeg, úgy indult el a föld alatti folyosón. Galip kint maradt. A lentről hallatszó hangokat figyelte, amikor a jéggel borított szélű oszlopok árnyékából felbukkant az imám. Nem tűnt úgy, mintha haragudna, hogy ilyenkor felébresztik. Figyelte a lentről hallatszó hangokat. - A nő turista? - kérdezte. - Nem - mondta Galip. Észrevette, hogy a szakáll idősebbnek mutatja az imámot a koránál. - Te is tanár vagy? - kérdezte az imám. - Igen. - Professzor, mint Fikret bey? - Igen. - Igaz, hogy mozog a dzsámi? - Igaz. Azért jöttünk. - Áldjon meg Allah benneteket! - mondta az imám, de látszott rajta, hogy aggódik. - Volt gyerek a nővel? - Nem volt. - Lent a mélyben van valahol egy gyerek. - Évszázadok óta csúszik - mondta bizonytalanul Galip. - Tudom. Nem szabad lemenni, de én láttam, hogy egy turistanő lement egy gyerekkel, aztán egyedül jött vissza. A gyerek bent maradt. - Szólnod kellett volna a rendőröknek.

- Nem volt rá szükség. Mindkettőjük fényképe megjelent az újságokban. Etiópia királyának az unokája volt a gyerek. Ki kéne már hozni. - Mi volt a gyerek arcán? - kérdezte Galip. - Lám, te is tudod - mondta gyanakodva az imám. - Nem tudtam a gyerek szemébe nézni. - Mi volt a gyerek arcára írva? - kérdezte újra Galip makacsul. - Sok minden - mondta az imám önbizalmát vesztve. - Tudsz az arcból olvasni? - kérdezte Galip. Az imám hallgatott. - Elég egy arc értelmét kutatni ahhoz, hogy az elveszett arcot megtaláljuk? - Ezt neked jobban kell tudnod - válaszolta az imám óvatosan. - Nyitva van a dzsámi? - Az előbb nyitottam ki. Nemsokára jönnek a hajnali imára. Bemehetsz. A dzsámiban nem volt senki. A neonlámpák nem a tengerfelszínként elnyúló lilás szőnyegekre, hanem a csupasz falakra világítottak. Galipnak a lába a zokniban olyan hideg lett, mint a jég. A hatást várva nézett fel a kupolára, az oszlopokra, az őt körülvevő nagyszerű kőépítményre, de a lenyűgöző hatás iránti vágyakozáson kívül nem érzett mást. Csak várakozás volt benne, halvány kíváncsiság, hogy mi fog következni... Azt érezte, hogy amiképpen az egymáshoz illesztett kövek, a dzsámi is egy hatalmas, zárt, egységes, önmaga létével megelégedő dolog. A tér nem hívta az embert, és nem is küldte sehová. Ahogy semmi nem jele semminek, lehetett volna bármi bárminek a jele. Mintha kék fény villant volna fel előtte, aztán galambszárny verdeséséhez hasonló hangot hallott, de rögtön utána visszatért minden az értelemre váró hangtalan nyugalomhoz. Arra gondolt, hogy a tárgy, a kövek a szükségesnél „csupaszabbak". A tárgyak mintha hívták volna: „Adj nekünk értelmet!" Aztán halkan beszélgetve két öreg érkezett. Lassan térdre ereszkedtek az imafülke előtt, és Galip már nem hallotta többé a tárgyak hívását. Talán ezért már várakozás sem volt benne, miközben a minaretben felfelé sietett, ugyanis az építész azt mondta, hogy

Belkis asszony nem várta meg, már elindult fölfelé. Hamarosan meg kellett állnia, mert a szíve a halántékában lüktetett. A lábaiban és a csípőjében érzett fájdalom miatt le is ült. Minden egyes villanykörténél újra leült, majd egy kis pihenő után folytatta a kapaszkodást. Fentről meghallotta a nő lépéseit. Gyorsított a tempón, de így is csak a körerkélyen érte utol. Együtt, hangtalanul nézték sokáig a sötétbe burkolózó Isztambult, a város bizonytalan fényeit és a szállingózó havat. Aztán alig észrevehetően világosodni kezdett, de úgy tűnt, hogy a városban, akár egy távoli csillag árnyékos felén, még sokáig megmarad az éjszakai sötét. Később, már reszketve a hidegtől, arra gondolt, hogy a város belsejéből vetődnek az első fények. Epp akár egy kialakulóban lévő bolygó felszíne, beton, kő, cserép, fa és plexiüveg, valamint kupolák borította városdarabkák hegyei-völgyei bontakoztak ki lassan, s a sötétségből a titokzatos föld alatti világ lángszínű világossága készült előtörni. Ez az átmeneti idő azonban nem tartott sokáig. Alig váltak láthatóvá a falak, kémények, háztetők, köztük a cigaretta- és bankreklámok óriási betűivel, a közvetlenül mellettük lévő hangszóróból felhangzott a hajnali imára hívó müez-zin érces hangja. Lefele mentet Belkis Rüyát kérdezte. Galip azt mondta, hogy a felesége otthon várja; három krimit vett ma neki, mert éjjelenként szeret krimiket olvasni. Már az asszony jellegtelen Muratjában ültek, amikor megint Rüya iránt érdeklődött. A kefebajuszú kiszállt a széles, nappal sem túl forgalmas Cihangir úton. A Taksim felé tartottak. Galip elmondta, hogy Rüya nem dolgozik, detektívregényeket olvas, és néha nekilát egyet-egyet lefordítani. Amikor megfordultak a Taksim téren, a nő megkérdezte, hogyan fordít. Galip azt mondta, hogy nagyon lassan: ő maga reggel elmegy az irodába, Rüya leszedi az asztalt, ahol reggeliztek, és ott dolgozik. Soha nem látta még az asztalnál dolgozni, ezért nem is látta maga előtt. Egy másik kérdésre egy alvajáró szórakozottságával azt felelte, hogy néha Rüya még ágyban van, amikor ő eljön otthonról. Egy héten egyszer közös

nagynénjüknél vacsoráznak, és van, mikor este elmennek a Palota moziba. - Tudom - mondta Belkts. - Te elégedetten az életeddel az előcsarnokban a képeket nézegeted, aztán gyengéden belekarolsz a feleségedbe, és a tömegben az erkélyhez vezető ajtó felé kíséred, ő meg a falon látható plakátokon és a tömegben olyan arcot keres, amely egy másik világ kapuját nyithatná meg előtte. Tőled nagyon távol, az arcok titkos értelmét olvassa. Galip hallgatott. - Te az ötperces szünetben, elégedetten az élettel, jó férjként kókuszos csokoládéval vagy jeges pingvinnel akarod a feleséged megörvendeztetni, ezért intesz a tálcája alját pénzérmével kopogtató árusnak, és miközben a zsebedben aprót keresel, a mozi halvány fényében feleséged a vásznon látható szőnyegseprőt vagy narancsfacsarót nézi boldogtalanul, és én érzem, hogy még azokban a reklámokban is egy más országba hívó, titkos üzenetet keres. Galip még mindig hallgatott. - Amikor az emberek éjfél felé úgy tódulnak ki a Palota moziból, hogy nem is egymásba, inkább egymás kabátjába vagy felöltőjébe kapaszkodnak, sokszor láttam, hogy ti egymásba karolva, a lábatok elé nézve mentek hazafelé. - Végül is egyszer láttál a moziban - mondta Galip alig érezhető haraggal. - Nem egyszer. Tizenkétszer a moziban, több mint hatvanszor az utcán, háromszor étteremben, hatszor üzletekben láttalak benneteket. Es amikor hazaértem, éppen úgy, mint gyerekkoromban, elképzeltem, hogy nem Rüya, hanem én vagyok melletted. Csönd lett. - Miközben az iskolai szünetben ő azokon a történeteken nevetett, amelyeket a hajukat megnedvesítő és a farzsebükből előhúzott fésűvel fésülgető, a kulcstartójukat az övcsatjukra fűzve viselő fiúk meséltek -folytatta a nő, éppen az előbb emlegetett Palota mozi előtt elhaladva -, én azt képzeltem, hogy te a padodban a könyvből a fejed föl se emelve, a szemed

sarkából nem Rüyát, hanem engem lesel. Meg azt, hogy nem ő, hanem én vagyok az a jókedvű lány, akit téli reggeleken láttam úgy átkelni az úton, hogy sohase nézte, jön-e autó, hiszen ott voltál mellette te. Arról álmodoztam, hogy engem visznek veled együtt Be-yogluba, amikor egy-egy szombat délután láttam, hogy nagybácsitok a taksimi iránytaxik megállója felé visz, és tréfáival megnevettet benneteket. - Meddig tartott ez a játék? - kérdezte Galip. Közben kinyitotta az autórádiót. - Nem volt ez játék. Nem fordulok be az utcátokba - hajtott tovább az asszony. - Emlékszem erre a zenére - mondta Galip, és úgy nézett be az utcájukba, mintha egy távoli várost ábrázoló levelezőlap volna. - Trini Lopez énekelte. Az utca és a ház semmi jelét nem mutatta, hogy Rüya hazatért volna. Galip keze valami elfoglaltságot keresett. Elcsavarta a rádió gombját. Egy kedves és udvarias férfihang azt magyarázta, hogyan kell az istállónkat megvédeni a mezei egerektől. - Nem mentél férjhez? - kérdezte Galip, miközben a kocsi Ni§antasi mellékutcái felé fordult. - Özvegy vagyok. Meghalt a férjem. - Nem emlékszem rád - mondta Galip ok nélküli kegyetlenséggel. - Egy másik arc jut eszembe. Hasonlít rád. Kedves, szégyenlős zsidó lány volt, Meri Tavasznak hívták. Az apja a Vog harisnyagyár tulajdonosa volt. Újévkor némelyik fiú, sőt néhány tanár is kért tőle a harisnyahúzó lányokat ábrázoló Vog-nap-tárakból. Szégyenkezve, de mindig hozott belőlük. - Házasságunk első éveiben boldogok voltunk Ni-hattal - mesélte a nő rövid hallgatás után. - Sovány volt, csöndes; sokat cigarettázott. Vasárnaponként újságot olvasott, hallgatta a meccset; fuvolázni is próbált. Nagyon keveset ivott, de az arca rendszerint a legszomorúbb részegekénél is keserűbb lett. Egyszer aztán nagy nehezen bevallotta, hogy fáj a feje. Kiderült, hogy éveken át türelemmel nevelt az agyában egy hatalmasra nőtt daganatot. Tudod, vannak csöndes, makacs gyerekek, akiknek hiába könyörögsz, nem mutatják meg, hogy

mit szorítanak a tenyerükben: ő is ilyen makacsul őrizte a daganatot; aztán ahogy a kicsik váratlanul rád mosolyognak, és neked adják a tenyerükben őrzött gyöngyöt, úgy mosolygott rám, elégedetten, amikor az agyműtétre vitték. Ott halt meg csöndesen a kórházban. Hále néniékhez közel, egy olyan helyen, amelyet Galip - bár nem szokott arra menni - nagyon jól ismert, a sajátjukéhoz meglepő módon hasonlító házba léptek be. - Tudom, hogy a halálával bosszút állt rajtam - folytatta a nő a régi liftben. - Megértette, hogy amenv-nyire én Rüya hasonmása voltam, neki téged kell utánoznia. Mert néha, ha több konyakot ittam a kelléténél, nem álltam meg, és Rüyáról meg rólad meséltem neki. Szó nélkül mentek be a lakásba. Galip leült a saját lakásához hasonló környezetben. - Nihatra emlékszem - mondta óvatosan, mintha bocsánatkérésnek szánná. - Szerinted hasonlított rád? Galip nagy nehezen bányászott elő egy-két epizódot emlékezete mélyéről: mindketten szülői igazolással a kezükben állnak a tornatanár előtt az óra alóli felmentést kérve, mire a tanár lustasággal vádolja őket; egy nyári napon szájukat a csapra tapasztva egymás mellett isznak vizet a bűzös fiúvécében. Nihat kövér, ügyetlen, nehézkes és lassú volt, a tanulásban sem tűnt ki. A legnagyobb jóindulattal sem volt képes jó érzéssel visszagondolni a hasonmásra. - Igen, egy kicsit hasonlított - mondta mégis. - Egyáltalán nem hasonlított - mondta Belkis, és egy pillanatra éppolyan veszélyesen ragyogott fel a szeme, mint amikor Galip először felfigyelt rá. Tudom, hogy egyáltalán nem hasonlított. Osztálytársak voltunk, és elértem, hogy úgy tudjon rám nézni, ahogy te Rüyára. Láttam, hogy a déli szünetekben, amikor Rüyával meg a fiúkkal a tejivóban cigarettáztunk, ő a túlsó oldalról óvatos pillantást vet a csoportra, ahol engem is tud. A korán leszálló őszi szürkületben kinéztem a házból kiszűrődő halvány fényben álló csupasz fákra, és tudtam, hogy a fákra nézve ugyanúgy gondol rám, ahogy te Rüyára.

A széthúzott függönyök közül beragyogott a szobába a nap, amikor a reggelihez ültek. - Tudom, milyen nehéz, hogy az ember önmaga legyen - vágott bele Belkis in medias res azok módjára, akik már hosszú ideje ugyanarra a történetre gondolnak -, de erre csak harmincéves korom után jöttem rá. Azelőtt nekem minden csak arról szólt, hogy miképpen lehetnék másvalaki. Lehet, hogy egyszerűen féltékenység volt. Éjszakánként hanyatt feküdtem az ágyban, és álmatlanul néztem a mennyezeten az árnyékok mozgását. Annyira akartam a másik helyében lenni, hogy hittem: akár egy kesztyűből, ki tudok bújni a bőrömből, és a vágyam hevességével azonnal belebújhatok azé a másikéba, s új életet kezdhetek. Néha, anélkül, hogy a másikra gondoltam volna, akkora fájdalmat éreztem attól, hogy az életem nem olyan, mint az övé, hogy könnybe lábadt a szemem, ha a moziban ülő vagy a nyüzsgő piacon a maguk világában élő emberekre néztem. A ropogósra pirított kenyérszelet fölött szórakozottan húzta végig a tiszta kést, mintha vajas volna. - Annyi év után sem értem, hogy az ember miért akarja másvalaki életét élni a magáé helyett. Sőt azt se tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért nem ez vagy amaz, miért éppen Rüya helyében szerettem volna lenni. Csak annyit tudok, hogy ezt sokáig titkolni való betegségnek hittem. Szégyelltem a betegségein, a betegségségben szenvedő lelkemet és a testemet, amely arra volt ítélve, hogy viselje a betegséget. Ugy éreztem, titkolnom kell, hogy7 az életem másolata annak, aminek lennie kellene, hiszen minden utánzás szégyellni való, nyomorult és fájó dolog. Egy ideig azt terveztem, hogy iskolát, lakhelyet, környezetet váltok, de azt is tudtam, hogy csak azt érném el vele, hogy még többet gondoljak rátok. Egy esős őszi délutánon, amikor semmi máshoz nem volt kedvem, órákig ültem egy karosszékben, és néztem az ablaküvegre csapódó esőcseppeket. Rátok gondoltam. Elképzeltem, hogy mit csináltok. Pár óra múlva szinte azt éreztem, hogy Rüya ül a sötét szobában a karosszékben, és ez a rémes gondolat kimondhatatlan élvezetet szerzett.

Időnkét felállt, friss pirított kenyeret vagy teát hozott a konyhából, és olyan nyugodtan mosolygott, mintha egy kedves történetet mesélne egy távoli ismerősről, így Galip nyugodtan tudta hallgatni az elbeszélést. - Férjem haláláig tartott ez a betegség. Talán még mindig tart, de már nem érzem betegségnek. A férjem halálát követő magányos és lelkiismeret-furdalásos napok után jutottam arra, hogy nem áll módunkban önmagunk lenni. Ugyanakkor az erős lelkiismeret-furdalás miatt szinte égetett a vágy, hogy most már csak mint önmagam, Nihattal újra végigélhessek mindent. Egy éjjel az jutott eszembe, hogy a megbánás tönkreteheti az egész hátralévő életemet, s ettől furcsa gondolatom támadt: amiképpen életem első felében nem lehettem önmagam, mert másvalaki akartam lenni, a másik felében is csak más lehetek, ha azzal a lelkiismeret-furdalással töltöm, hogy az első felében nem lehettem önmagam. Ezt váratlanul nevetségesnek láttam; a rettenetes boldogtalanság, amit a múltamban és a jövőmbent éreztem, sokakkal közös sorsnak tűnt, ezért nem akarok már vele túl sokat foglalkozni. Soha nem felejthető bizonyossággá vált számomra, hogy senki nem lehet önmaga. Megértettem, hogy az öregember, akit magába merülve láttam az autóbusz-megállóban a tömegben várakozni, még mindig elevenen tartja azoknak az „igazi" embereknek az ábrándképeit, akiknek valaha a helyében szeretett volna lenni. Láttam, hogy az az erős, egészséges anya, aki levegőzni hozta ki a kisgyerekét a parkba, annak áldozata, hogy egy másik anyát képzel el, aki a gyerekét a parkba hozza levegőzni. Láttam, hogy a mozikból gondolataikba merülten kitóduló szenvedőket, a zsúfolt utakon és a lármás kávézókban nyüzsgő boldogtalanokat éjjel-nappal nyugtalanítják azok az elképzelt alakok, akiknek a helyében szeretnének lenni. Cigarettáztak a reggelizőasztal mellett. Az asszony beszélt, Galipot pedig az egyre melegebb szobában ellenállhatatlan álmosság fogta el, és valami olyan bűntelenségérzés, amilyent az ember csak álmában érzékelhet. Megkérte Belkist, hogy hadd szundíthasson egy kicsit a radiátor melletti díványon, mire

az „mindehhez kapcsolódóan" A herceg törtenetet kezdte mesélni. Igen, élt egyszer egy herceg, aki rájött arra, hogy mi az élet legfontosabb kérdése: lehet-e vagy nem az ember önmaga. Galip szeme előtt megelevenedtek a történet színei, s ettől előbb azt érezve, hogy7 másvalakivé, aztán hogy egy alvó emberré válik - elaludt. Tizennyolcadik fejezet A SÖTÉT UDVAR „...e régi lak egy emberi arc képzetét keltette bennem " Nathaniel Hawhorne Évek múltán mentem el megnézni azt a házat. Sokszor jártam azokon a járdákon, ahol a déli órákban nyakkendős, ám rendetlen gimnazisták, estefelé munkából jövő férjek és mulatságból hazatérő háziasszonyok jönnek-mennek, gyakran megfordultam azokban a mindig zsúfolt utcákban, de sohasem azért, hogy azt a számomra oly sokat jelentő házat újra lássam. Téli este volt. Korán besötétedett, a kéményekből ködös éjszakaként szállt le a füst a szűk útra. Az épületben csak két emeleten égett a villany: két késő estig dolgozó iroda halvány, lélektelen lámpái. A homlokzat többi része sötétségbe merült. A sötét lakások sötét függönyeit behúzták, az ablakok, akár egy vak szemei, üresek, ijesztőek voltak. A múlthoz képest hideg, kellemetlen, ellenszenves látvány. Az ember el se tudja képzelni, hogy valaha egy család élt itt szerető közelségben, a maga mindennapi lármájával. Tetszett ez a romlás és pusztulás: akár az ifjúság vétkeinek büntetése, úgy érte a házat. Részemről a boszszú érzése volt ez, mert nekem nem volt részem ama vétkek boldogságában, mégis egész más dolog jutott eszembe: mi lehetett annak a kútnak a titka, amelyből később a ház világítóudvara alakult ki; mi lett a kúttal és lakóival? Arra a kútra gondoltam, amelyik közvetlenül a ház mellett állt. Erre a feneketlen kútra éjszakánként nemcsak én és a házban élő gyerekek meg a lányok, de még a felnőttek is félő remegéssel gondoltak. Akár egy mesebeli kútban, denevérek, mérges kígyók, skorpiók és patkányok nyüzsögtek benne.

Tudtam, hogy ez az a kút, amelyről §eyh Galip a Szépség és Szerelemben és Mevlána a Meszneviben ír. Előfordult, hogy elvágták a vödör kötelét; olykor azt mesélték, hogy a feneketlenség fenekén egy debella él: akkora nagy néger, mint maga a ház! „Gyerekek, ne menjetek a közelébe!" - mondogatták nekünk. Egyszer az övénél fogva leeresztették a kútba a házmestert: a sötét idő végtelenségében és a föld vonzóereje nélkül tett utazásból örökre cigarettafeketére vált tüdővel és köny-nyes szemekkel tért vissza. Azt is tudtam, hogy a kutat őrző mérges sivatagi boszorkány a házmester holdarcú feleségének az alakját vette föl, és azt is, hogy a kút szoros kapcsolatban van egy, a házban élők emlékezetének mélyén megbújó titokkal. Ettől a titoktól úgy féltek, mint a bűntől, amely nem maradhat örökké a múltban. A végén, akár a szégyenüket földbe kaparó állatok, a benne élő teremtményekkel, emlékekkel és titokkal együtt mégis elfelejtették a kutat. Egy reggel, mire felébredtem értelmetlen emberi arcokkal teli éjszakaszínű rémálmomból, a kút le volt fedve. xMint egy lidérces álomban, rémülten éreztem meg, hogy a kút ellenkező irányba, vagyis felfelé nő. Erről a titkot és a halált az ablakunkig emelő új helyről új szavakkal beszéltek: a ház köze, a ház sötét helye, a ház sötét udvara ... Ez az új hely, amelyet a ház lakói utálattal és boldogtalanul „közként" vagy „sötét helyként" emlegettek (és sohasem világítóudvarként, ahogy más isztam-buliak az ilyen helyeket), a kút előtti időben nem volt se köz, se sötét, mert amikor a ház épült, még üres telkek vették körül, és nem tartozott az utcát piszkos falként szegélyező többi csúf ház közé. Aztán egy nap eladták a szomszédos telket egy építési vállalkozónak, s ezt követően a háznak a dzsámira, a villamossínekre, a lánygimnáziumra, Aláaddin boltjára és a kútra néző ablakai, a hosszú, keskeny belső folyosók, sőt még a minden emeleten más célra használt kisszobának (raktárszoba, cselédszoba, gyerekszoba, szegény vendégek szobája, távoli nagynéni szobája) az ablakai is az új, magas lakóház alig háromméternyi távolságban lévő új ablakaira néztek. Az elpiszkolódott betonfalak, valamint az egymást és az alsóbb emeleteket

tükröző ablakok között a kútbelső végtelenségére emlékeztető fénytelen, minden mozgást nélkülöző nehéz levegő ült meg. A galambok azonnal felfedezték ezt a maga rosszkedvű nehéz szagát gyorsan kialakító ürességet, és az emberi kéz számára elérhetetlen helyekre (egy idő múlva nem is akaródzott elérni őket senkinek), maguktól töredező ablakpárkányokra, betonkiugrókra és az esőcsatornák hajlataira ontva végtelen piszkukat, szaguknak, nyugalmuknak és egyre szaporodó népességüknek megfelelő sarkokká formálták. Néha pimasz sirályok - meteorológiai csapások és más megfoghatatlan ártalmak hírhozói - és az éjféli sötétben útjukat vesztve a sötét kút vaksi ablakainak ütköző fekete varjak is csatlakoztak hozzájuk... Az alacsony, levegőtlen házmesterlakás keskeny börtönajtószerű kapuján át (úgy is nyikorgott, mint egy börtönajtó) mélyen meghajolva megközelíthető szűk udvar alján időnként e szárnyas teremtmények patkányok marcangolta maradványaira lehetett bukkanni. A még trágyának sem nevezhető kosszal borított földön más dolgokat is lehetett találni: az esőcsatornákon a felső emeletig is felkapaszkodó patkányok által elrabolt galambtojások héján kívül voltak itt a virágos asztalterítőkből és álmos ágyneműkből a mélyzöld ürességbe hullott boldogtalan kések és villák, páratlan zoknik, pelenkák, csikkek, üveg-, villanykörte- és tükörcserepek, rozsdás ágyrugók, műanyag szemüket reménytelenül és makacsul továbbra is kinyitó-lehunyó, kar nélküli rózsaszínű babák, gyanús folyóiratok és újságok gondosan miszlikbe szaggatott lapjai, kilyukadt labdák, piszkos gyerekalsók és ijesztő fényképek széttépett darabjai... Időnként a házmester a bűnöst keresve végigjárta az emeleteket egy-egy, a csücskénél undorral fogott tárggyal, de a ház lakói soha nem vállalták magukénak ezeket a nem várt módon visszatérő gyanús dolgokat. „Nem a miénk. Ott találta?" - hitetlenkedtek. Az „ott" olyan hely volt, amelytől menekültek volna, de nem tudtak, feledni szerették volna, de nem lehetett. Ugy beszéltek róla, mint egy csúnya ragályos betegségről; mosogatóléről, amelybe ha nem ügyelnek, az üresség által elnyelt szerencsétlen

tárgyakhoz hasonlóan ők maguk is beleeshetnek; a rossz fészkéről, amely alattomosan a közelükbe férkőzött. Semmi kétség, a gyerekek innen kapták el a mikrobákat, amelyekről az újságok annyit cikkeznek, meg persze a korán jelentkező kísértet- és halálfélelmet. A házat időnként a félelmek módján elárasztó különös szagok is az ide nyíló ablakokból jutottak be; s elképzelhető, hogy a szerencsétlenség is innen szivárog be a házba. A szűk udvar sötétkék, nehéz füstjeként rájuk szakadó csapások felhői (csődök, eladósodások, a családi fészket elhagyó apák, családon belüli szerelmek, válások, árulások, féltékenységek és halálok) is összekapcsolódtak a lakók tudatában a sötét udvar történetével, és mint a feledni vágyott könyvek lapjai, összekeveredtek emlékezetükben. Szerencsére azonban mindig akadnak, akik az ilyesféle könyvek tiltott lapjainak forgatása közben kincsre bukkannak: a sötét folyosókon, ahol a villanyszámla csökkentése érdekében nem gyújtották fel a lámpákat, a gyerekek (O, a gyerekek!) félve bújtak meg a szorosan összehúzott függönyszárnyak között, és kíváncsian támasztották fejüket a sötét ablakokhoz. Amikor az egész család számára főztek a nagyapa emeletén, a cselédlány az udvari ablakot használta, hogy a lejjebb lakók (meg a szomszéd házbeliek) számára szétkürtölje: „Tálalva van!"; azokban az időkben pedig, amikor a legfelső emeletre száműzött anyát és fiát nem hívták meg ezekre a közös étkezésekre, ők nyitva hagyták a konvhaablakot, s le-lepillantottak meglesni a sütésfőzést; egy süketnéma bizonyos éjszakákon addig nézett a sötét udvar ablakaiból lefelé, amíg idős édesanyja rajta nem kapta; esős napokon a kis szobájában az esőcsatornával együtt szomorkodó cselédlány is itt szőtte a mélybe nézve álmait, és egy fiatalember is, aki majd évek múlva diadalmasan tér vissza azokra az emeletekre, amelyet tönkrement családjának el kellett hagynia. Vessünk egy pillantást mi is az általuk látott kincsekre: asszonyok és lányok halvány és hangtalan árnyai a bepárásodott konyhaablakok mögött; egy homályos szobában imádkozó kísérteties árnyék lassan lehajló-felemelkedő háta; egy bevetett ágy tetején egy színes képeslap mellett pihenő idős

női láb (ha elég sokáig várakoznak, megláthatják, hogy egy kéz lapoz, vagy lustán megvakarja a lábat); annak a fiatalembernek a hideg ablaküveghez támasztott homloka, aki diadalmasan visszatér majd a feneketlen kúthoz, hogy felfedezze az oda zárt titkot. (Miközben ugyanez a fiatalember a szemközti ablakban tükröződő arcképére bámult, előfordult, hogy az egy emelettel lejjebb lakó szépséges mostohaanyja a saját anyja képét látta meg, amint az éppen úgy a képzelet világába merült, akárcsak később ő maga.) Tegyük hozzá, hogy ezeket a képeket sötétségbe vesző galambfejek és -testek fogták mély kék keretbe, s a meglebbenő függönyök, kigyulladó és elalvó lámpák és világos szobák fényes, narancsszínű nyomot hagytak az ablakok felé forduló boldogtalan és bűnös emlékezetben. Keveset élünk, keveset látunk, keveset tudunk - hát képzelődjünk legalább. Kellemes vasárnapot, kedves olvasóim! Tizenkilencedik fejezet VÁROSI JELEK „ Ugyanaz az ember voltam, amikor ma reggel felébredtem? Ha nem, akkor hadd kérdezzem meg: ki vagyok én, az Isten szerelmére?" Lewis Carroll Galip egy egészen más nőt látott maga előtt, amikor felébredt. Belkis közben átöltözött: sötétzöld szoknya volt rajta, ami megerősítette Galipban azt az érzést, hogy idegen helyen van, egy idegen nővel. Arca és haja is megváltozott. Haját úgy fogta össze hátul, ahogy Ava Gardner az Ötvenöt nap Pekingben című filmben, ajkait a film Supertechnirama-pirosára festette. Galipban a nő arcát nézve az az érzés támadt, hogy az emberek már régóta becsapják. Valamivel később kivette az asszony által gondosan vállfára tett és szekrénybe akasztott kabátja zsebéből az újságot, és kiterítette a hasonló gondossággal leszedett reggelizőasztalra. Újra elolvasta Celál tárcáját, de most értelmetlennek találta a lapszélekre írt korábbi megjegyzéseit, a szavak és szótagok aláhúzását. Any-nyira világossá vált, hogy nem azok a betűk segítik megfejteni az írásban megbújó titkot, amelyeket megjelölt, hogy egy pillanatig azt érezte: nincs is titok. Mintha az olvasott mondatok egyszerre jelentenék önmagukat is, meg

mást is. Olyannyira, hogy Galip számára az emlékezetét vesztő és emiatt hihetetlen felfedezését az emberiségnek átadni képtelen vasárnapi tárca mondatai egy mindenki által jól ismert, ám egy másik emberi helyzetre vonatkozó történet mondatainak tűntek. Annyira egyértelmű volt, hogy nem kellett betűket, szótagokat vagy szavakat megváltoztatni vagy más rendbe szedni. Elég hittel újra olvasni a tárcát ahhoz, hogy „láthatatlan" és „titkos" értelme feltáruljon. Miközben szeme egyik szóról a másikra ugrott, biztosra vette, hogy kiolvassa belőlük Rüva és Celál rejtekhelyének hollétét és értelmét, de még a város és az élet titkait is, ám valahányszor fölnézett, Belkis más és más arcát látta meg, s ettől mindannvi-szor elbizonytalanodott. Megpróbálta újra és újra olvasni az írást, hogy ne veszítse el optimizmusát, de nem találta azt a titkos jelentést, amelyet az olvasással megtalálni vélt. Boldogan érezte, hogy az élet és a világ titkával kapcsolatos tudás felé közelít, de amikor határozottan meg akarta ragadni a keresett titkot, a szoba sarkából figyelő asszony arca tűnt fel előtte. Később azt gondolta, hogy nem a megérzés és a hit, hanem az ész vezetheti el a titokhoz, ezért a tárca szélére újabb megjegyzéseket írt, újabb szótagokat és szavakat jelölt meg. Teljesen átadta magát a munkának. - Celál Salik írása - jött oda az asztalhoz Belkis. -Tudom, hogy a nagybátyád. Tudod, miért tűnt nekem olyan ijesztőnek tegnap éjjel a viaszfigurája a pincében? - Tudom. De nem a nagybátyám. Az unokabátyám. - Azért, mert hihetetlenül hasonlít rá az a bábu. Ni§anta§i felé jártamban - hátha meglátlak titeket -gyakran láttam őt ugyanabban az öltözékben. - Evekkel ezelőtt vette azt az esőkabátot, és nagyon sokat hordta. - Most is hordja még. Ügy járkál Ni§anta§iban, mint egy kísértet. Mit firkálsz a lapszélre? - Nincs összefüggésben a tárcával - hajtogatta ösz-sze Galip az újságot. - Egy felfedezőre vonatkozik, aki eltűnt a sark felé tartván. A keresésére induló is eltűnt. Az első eltűnt pedig - még titokzatosabbá téve a második eltűnését - más néven egy

elfelejtett városban élt, amíg meg nem ölte valaki. Ennek az álnéven élt áldozatnak... Befejezte az elbeszélést, de látta, hogy még egyszer el kell mondania. Mesélés közben dühösen gondolt mindazokra, akik miatt újra és újra el kell mondania ugyanazt. „Legyen végre mindenki önmaga, és ne kelljen senkinek elmagyarázni a történetet" - szerette volna mondani. Felállt az asztaltól, és bedugta az összehajtogatott újságot a kabátja zsebébe. - Elmész? - kérdezte Belkis óvatosan. - Nem fejeztem még be a történetet - válaszolta Galip mérgesen. Mikor befejezte, úgy tűnt neki, mintha álarcot látna az asszony arca helyett. Ha levenné a Supertechnira-ma-pirossal festett szájú álarcot, előtűnne alóla az arc teljes értelme, csak arra nem tudott rájönni, hogy minek is kell ennek az értelemnek lennie. Mint mikor gyerekként mérhetetlen unalmában a „miért vagyunk?" játékot játszotta. Játék közben, ahogy gyerekkorában is, el tudta mondani a történetét. Az is eszébe jutott, hogy Celál bizonyára azért tudta magára vonni a nők figyelmét, mert mesélés közben más dolgokra is képes volt gondolni, Belkis viszont nem egy Celálra figyelő nő, hanem az arcának értelmét elrejteni képtelen személyként tekintett rá. - Rüya nem aggódik miattad? - Nem. Sokszor előfordul, hogy csak éjfélre érek haza. Az eltűnt politikaiak, álnéven hitelt felvevő csalók, a lakbér kifizetése nélkül távozó titokzatos bérlők, hamis papírokkal újranősülő boldogtalanok miatt sokszor reggelig eltűnök én is. - De már dél is elmúlt. Ha Rüya helyében én várnálak otthon, elvárnám, hogy mielőbb telefonálj. - Nem akarok telefonálni. - Már rég ágynak estem volna az aggodalomtól, ha nekem kellene így várnom rád. A szemem az ablakon, a fülem a telefonnál volna, és kétségbe ejtene a gondolat, hogy nem telefonálsz, pedig tudod, mennyire aggódom, és milyen szomorú vagyok. Tessék neki telefonálni! Mondd meg neki, hogy itt vagy nálam.

Ugy hozta oda neki a telefont, mintha játék volna. Galip tárcsázott. Nem vette fel senki. - Nincs otthon. - Hol van? - nem kíváncsiságból, inkább játékból kérdezte Belkis. - Nem tudom. Előhúzta kabátzsebéből az újságot, kiterítette az asztalra, és megint csak Celál írásába mélyedt. Olyan sokáig olvasta újra és újra a tárcát, hogy a szavak elveszítették értelmüket, és betűkből álló alakzatokká váltak. Végül már azt érezte, hogy akár ő is írhatta volna, hiszen ő is tudna úgy írni, mint Celál. Nem sokkal ezután fölvette a kabátját; figyelmesen körbehajtogatta és kitépte, majd zsebre vágta az írást. - Mész? - kérdezte Belkis. - Ne menj! A nagy nehezen talált taxi ablakából még egyszer visszanézett az ismert mellékutcára. Félt, hogy nem fogja tudni kitörölni emlékezetéből a maradásáért esdő Belkist, pedig másféle arccal, másféle történettel szeretett volna az asszonyra emlékezni. Átfutott az agyán, hogy úgy veti oda a sofőrnek, hogy X. Y. utcába vigye, ahogy Rüya detektívregényeinek hősei szokták, de csak annyit mondott, hogy a Galata hídhoz akar menni. Miközben a hídon gyalogolt, a vasárnapi tömegben az az érzése támadt, hogy pillanatokon belül nyomára jut egy évek óta keresett titoknak, bár csak most jött rá, hogy ezt a titkot keresi. Akárha álomban, lelke mélyén érezte, hogy ez a várakozás csak illúzió; a két egymásnak ellentmondó gondolat mégis úgy mocorgott a fejében, hogy a legkevésbé sem zavarta. Kime-nős bakákat, horgászokat, a hajóállomás felé igyekvő gyerekes családokat látott. Mindannyian Galip megoldandó titkában éltek, de erről mit sem tudtak. Am amikor - nemsokára - Galip megoldja majd a titkot, az ölében gyermekével vasárnapi látogatásra siető apa és gumicipős fia, az autóbuszban a bekötött fejű anya és lánya, mind rá fognak jönni erre az életüket évek óta meghatározó igazságra. A hídnak a Márvány-tengerhez közelebb eső járdáján haladt az emberek között: mintha egy pillanatra újra felfénylett volna arcukon az az elhasznált, eltűnt, elveszett kifejezés. Próbálta

megállapítani a szembejövőkről, hogy kicsodák, szemükbe, arcukba nézett, mintha onnan olvashatná le a titkot. Legtöbbjük régi, fakó kabátot vagy zakót viselt. Éppen olyan természetesnek ítélték az egész világot, akár a járdát, ahol jártak, de mégsem volt helyük ezen a földön. Gondolataikba merültek, de a legkisebb ingerre fel-felvillant álarcszerű arcukon a kíváncsiság, amely emlékezetük mélyén egy múltba süllyedt mélységes értelemhez kötötte őket. „Szeretném felrázni őket - gondolta Galip. - Jó volna elmesélni nekik a herceg történetét!" Vadonatúj volt a történet, amelv felmerült benne, mégis úgy érezte, hogy átélte, azért emlékszik rá. A hídon közlekedők többsége nejlonzacskókat cipelt. Ügy nézte a papírzacskókkal, fém- vagy műanyag tárgyakkal, újságokkal és csomagokkal megrakott jókora zacskókat, mintha még soha nem látott volna ilyet. Figyelmesen olvasta a felirataikat: az volt az érzése, hogy a rajtuk lévő betűk és szavak a „másik valóság", az „igazi valóság" jelei, s ettől reménykedni kezdett, ám amiképpen a mellette elhaladó arcokon egy pillanatnyi felvillanás után ki is aludt az értelem, a nejlonzacskókon a szavak és szótagok is csak egy pillanatra fénylettek fel valami új értelemmel, aztán sorra el is tűntek. Sorban elolvasta őket: „cukrászda... Ataköy... Türksan... gyümölcsök... órája... palotái..." Egy halat cipelő öregember zacskóján betűk helyett csak egy gólya képét látta. Az jutott eszébe, hogy a képeket éppúgy lehet olvasni, akár a betűket. Egy zacskón vidám anyát és apát meg két gyereket, egy kisfiút és egy kislányt látott: mind a négyen derűsen néztek a világba; más zacskókon két hal, cipők képei, Törökország térképe, épületek körvonalai, cigarettásdobozok, fekete macskák, kakasok, lópatkók, minaretek, sütemények, fák tűntek a szemébe. Nyilvánvalóan mind egy titok jelei, de milyen titoké? Az Uj dzsámi előtt a galambok számára magokat árusító öregasz-szony szatyrán egy baglyot vett észre. Amikor megértette, hogy vagy maga az a bagoly, amely Rüya de-tektívregényein látható, vagy annak ravaszul titkolt testvére, világosan megérezte egy titokban mindent elrendező „kéz" létezését. Tehát ennek a "kéznek" a játékait, annak titkos

értelmét kell kibogoznia és feltárnia, bár rajta kívül senkit sem érdekelt ez az értelem. Annak ellenére, hogy nyakig ülnek ebben a jelentésben, hogy bele vannak temetve az elvesztett titokba! Vásárolt egy tányérkányi darát a galamboknak a vén boszorkánytól csak azért, hogy közelebbről tanulmányozhassa a baglyot. Alighogy szétszórta a darát, akár egy nagy zajjal becsukódó ernyő, csúf, fekete galambcsapat gyűlt köré. A nejlonszatyron a Rüya de-tektívregényein látott bagoly maga volt ott! Harag támadt Galipban az apa és anya ellen, akik boldogan és büszkén gyönyörködtek a madarakat etető kislányaikban, hogy nem veszik észre a nyilvánvaló igazságot és a többi jelet, nem vesznek észre semmit. A legkisebb kétség, még valami halvány megérzés sem volt bennük. Elfelejtették! Elképzelte, hogy ő a detektívregény hőse, amelyet éppen olvas. A megoldandó rejtvény a mindent mesterien ama titkos értelem felé mutatóan elrendező, ugyanakkor rejtőzködni képes, titokzatos „kéz" és önmaga között rejlett. A Süleymaniye dzsámi közelében meglátott egy apró üveggyöngyökkel keretezett képet a dzsámiról egy inas kezében, és ez elég volt ahhoz, hogy a nejlonzacskókon lévő szavak, betűk és képek mellett az általuk leírtakat vagy ábrázoltakat magukat is egy-egy jelnek fogja fel. A kép vad színei valóságosabbak voltak a dzsáminál. Az írások, arcok és képek mellett valamennyi tárgy részt vett a „kéz" játékaiban. Amint erre rájött, az is világossá vált számára, hogy a Börtönkapu negyed, amelynek összevissza utcácskáit éppen akkor rótta, nevével szintén sajátos értelmet hordoz, csak senki sem veszi észre. Erezte, hogy akár egy türelmes játékos, a rejtvény megfejtéséhez közeledik: nemsokára minden könnyedén a helyére kerül majd. Titkos jeleket vélt felfedezni a negyed ütött-kopott üzleteiben és a girbegurba járdákon látott metszőollókban, csillagcsavarhúzókban, a parkolást tiltó táblákon, a paradicsompürés edénveken, az olcsó éttermek falára akasztott naptárakon, egy bizánci boltívre függesztett plexibetűkben és a lehúzott rolók alján lógó lakatokban. Úgy érezte, ha akarja, akár

az emberi arcokban, olvasni tudja a jeleket a tárgyakban is. így egy harapófogót a „figyelem", az olajbogyókat egy be-főttesüvegben a „türelem", egy gumiabroncs-hirdetésen a boldog sofőrt a „közeledés a célhoz" jelének véve türelemmel és figyelemmel akart céljához közeledni. Környezete azonban sokkal nehezebben megfejthető jelekkel volt tele: telefonkábelek, egy körülmetélési hirdetés, közlekedési táblák, mosószappancsomagok, lapátok, olvashatatlan politikai jelszavak, jégdarabok, nyilak, üres papírdarabok... Lehet, hogy előbb-utóbb megfejthető, most azonban kusza, fárasztó és lármás volt minden. Holott Rüya detek-tívregényeinek hősei az írók által feltálalt, tehát korlátozott számú nyomot kínáló, kényelmes és nyugodt világban éltek. Az Ahi Celebi dzsámi egy érthető történettel mégis vigasztalásul szolgált. Evekkel korábban Celál egyszer arról írt, hogy álmában Mohamed prófétával és néhány szent életű emberrel együtt ebben a kis dzsámiban látta magát. A kasimpasai álomfejtő, akit felkeresett álma magyarázatáért, azt mondta, hogy élete végéig írni fog, és az írás közepette úgy fog csapon-gani a fantáziája, hogy élete végén akkor is hosszú utazásnak fogja visszatekintve látni az életét, ha ki se teszi otthonról a lábát. Galip csak sokkal később jött rá, hogy ez tulajdonképpen egy Evliya Celebi-adaptá-ció volt. A csarnok előtt elhaladtában így gondolkodott: „A történetnek volt egy értelme, amikor először olvastam, és egy egészen más értelme a második olvasáskor." Semmi kétsége nem volt aziránt, hogy a harmadik és a negyedik olvasásra megint más értelmet fog találni. Celál történetei, akár a gyermekeknek szóló folyóiratok rejtvényei, bár minden alkalommal másfelé látszanak mutatni, az egymásból nyíló kapukon átlépve mintha mégiscsak a cél felé közelítenének. Szórakozottan ment végig a csarnok gyümölcs-és zöldségárusainak áttekinthetetlen utcácskáin, miközben jobb szeretett volna olyan helyen lenni, ahol újraolvashatná Celál összes írását. A csarnokból kijövet egy ószerest látott: lepedőt terített a járdára, s egy sor olyan tárgyat pakolt ki rá, amelyek szinte elbűvölték a csarnok hihetetlen zúgásától és szagaitól

szédelegve és eredménytelenül kilépő Galipot: két darab könyökcső, régi hanglemezek, egy pár fekete cipő, egy lámpaalj, egy törött harapófogó, egy fekete telefon, két ágyrugó, egy gyöngyház cigarettaszipka, egy falióra, belorusz bankjegyek, egy sárgaréz csap, egy nyilas görög istennőt - Dianát? -ábrázoló kis szobor, egy üres képkeret, egy régi rádió, két ajtókilincs és egy cukortartó. Mindegyiknek kiejtette a nevét, mindegyiket figyelmesen megnézte. Az volt az érzése, hogy nem maguk a tárgyak, csak az elrendezésük keltette az elbűvölő hatást. A tárgyakat, amelyeket szinte minden utcai ószeresnél látni lehetett, az öreg árus, akárha egy óriás dámajátékhoz, négyszer négyes alakzatban helyezte el. Ahogy a dámajáték négyzetein, a tárgyak, akár a bábuk, egyenlő távolságra helyezkedtek el egymástól, nem értek össze, de az elhelyezkedésük egyszerűsége és határozottsága nem lehetetett véletlen: valamit ki akart fejezni. Erről Galipnak az idegen nyelvek tanulását szolgáló tankönyvek szótesztjei jutottak az eszébe: azokban látott tizenhat tárgyat így elrendezve, s a képeken szereplő tárgyakat neki kellett az újonnan tanult idegen szavakkal megnevezni. Ugyanolyan lelkesen tolultak nyelvére a szavak: „Cső, lemez, telefon, cipő, csavarhúzó..." Ugyanakkor meg is ijedt, mert világosan érezte, hogy a tárgyak más értelmet is hordoznak. Ránézett például a rézcsapra, és ahogy a „szófeladatban" is van, először arra gondolt, hogy egy rézcsapról van szó, de rögtön utána izgatottan megérezte azt is, hogy más értelmet is hordoz. A lepedőn a telefon a nyelvkönw oldalán látható telefonkép módjára a telefon fogalmára, arra az eszközre utalt, amelynek elég a zsinórját bedugni és a számlapjával tárcsázni, s máris eljuthatunk másokhoz; Galip számára azonban egy másik, borzongató jelentés felé mutatott. Hogy juthat el a második jelentések titkos világába, hogyan fedezheti fel a titkot? Boldogan érezte, hogy a küszöbön áll, de belépni sehogyan sem tudott. Amikor Rüya detektívregényeinek végén megoldódik a rejtély, megvilágosodik az addig eltakart második világ, ám ugyanabban a pillanatban az első eltűnik az érdektelenség

homályában. „A nyugalmazott ezredes a gyilkos, aki az őt ért sértést bosszulta meg" - szólalt meg Rüya éjféltájban, szájában az Aláaddin üzletében vásárolt pörkölt csicseriborsóval, Galip pedig tudta, hogy felesége elfelejti a könyvben szereplő angol inasokat, öngyújtókat, ebédlőasztalokat, porceláncsészéket és pisztolyokat, s csakis arra a titkos új értelmet hordozó világra fog emlékezni, amelyre ezek a tárgyak és személyek mutattak. Csakhogy azok a tárgyak, amelyek a gyatrán fordított könwek végén Rüyát a detektíwel együtt egy új világba vezették, most megelégedtek annyival, hogy egy új világ reményét ébresztették Galipban. Figyelmesen nézett a titokzatos tárgyakat a lepedőn elrendező öreg ószeres arcába: mintha onnan akarná a rejtett értelmet kiolvasni. - A telefon mibe kerül? - Vevő vagy? - kérdezett vissza az ószeres az alkudozásra készen. Galipot meglepte ez a kilétére vonatkozó kérdés. „Lám, ők is más dolgok jelét látják bennem!" - gondolta. O azonban nem ebbe a világba, hanem a Celál által évek munkájával felépítettbe akart bejutni. Erezte, hogy Celál a tárcáiban a tárgyak megnevezésével és a történetek mesélésével falakat emelt a világ köré, elrejtőzött benne, és még a kulcsát is eldugta. Az ószeres arcán máris kihunyt az alku reménye. - Mi ez? - mutatott rá Galip egy sima kis lámpaaljra. - Asztal lába alá vagy függönykarnis végére is lehet tenni. Kapufogantyúnak is használják. „Most már csak az arcokat fogom nézni" - határozta el Galip az Atatürk hídhoz érve. A hídon elé kerülő arcok felvillanó kifejezései, akár a külföldi képregények növekvő kérdőjelei, egyre nagyobb helyet foglaltak el a gondolataiban, aztán az eltűnő arccal együtt a kérdések is - aprócska nyomot hagyva maguk után -elenyésztek. Megpróbált kapcsolatot teremteni a hídról elé táruló városkép és az arcokból leszűrt értelem között, ám ez félrevezetőnek bizonyult. Valami tükröződött talán a város régi és szerencsétlen voltából, elveszett fényéből, szomorúságából és fájdalmából a város lakóinak arcán, de ez nem a külön gonddal elrendezett titok, csak a közös vereség, a

történelem és a bűnrészesség jele volt. A vontatóhajók mögött a tajtékos vízen az Aranyszarv hideg ólmos kékje ijesztő barnába fordult. Hetvenhárom új arcot látott, mire belépett egy Tünel mögötti mellékutca kávézójába. Elégedetten az eredménnyel, leült egy asztalhoz. Teát rendelt, majd a szokott mozdulattal elhúzta zsebéből az újságot, és újra olvasni kezdte Celál írását. A szavak, mondatok és betűk már nem szolgáltak új bizonyítékokkal, de úgy érezte, hogy olyan gondolatok nyertek megerősítést, amelyek korábban eszébe se jutottak. Nem is Celál írásából származtak, a saját gondolatai voltak, de furcsa módon mégis Celál írásai tartalmazták őket. Párhuzamosságot fedezett fel Celál és a maga gondolatai között, és ettől, ahogy gyerekkorában, ha sikerült elég jól utánoznia azt, akinek a helyében szeretett volna lenni, jóleső belső nyugalom fogta el. Egy kúp alakúra hajtogatott papírdarab feküdt az asztalon. A körülötte szétszóródott tökmaghéjak arról árulkodtak, hogy egy mozgóárus tökmagot adott el az előtte itt ülő vendégeknek. A stanicli széle alapján megállapította, hogy a papírt egy iskolai füzetből szakították ki. A papír másik oldalán gondos gyermekírással ez állt: „1972. november 6., 12. tanegység. Házi feladat: Házunk és kertünk. Házunk kertjében négy fa van. Ebből két nyárfa, egy nagy fűzfa és egy kis fűzfa. A kertünk kerítését a papám kőből és drótból építette. A ház télen a hidegtől, nyáron a melegtől védi az embereket. A ház megóv bennünket a rossztól. A házunknak 1 ajtaja, 6 ablaka és 2 kéménye van." Az írás alatt színessel rajzolt képet látott Galip a kert közepén a házzal és a fákkal. A téglák egy darabig egyenként meg voltak rajzolva, de később már csak türelmetlenül pirosra firkálták őket. Galip megnyugodva tapasztalta, hogy az ajtó, az ablakok, kémények és fák száma a rajzon igazolta az írást. Ezzel a nyugalommal kezdett írni a papír üres oldalára. A vonalak közé írt betűk, akár a gyermekéi, minden kétséget kizáró módon bizonyos tényekre mutattak. Mintha évekkel ezelőtt elveszítette volna a nyelvét és a szavait, de a füzetlapnak köszönhetően újra rájuk talált volna. Apró betűkkel írta fel a

nyomokat és jeleket. „Ilyen egyszerű az egész! - gondolta a lap aljára érve. - De még több arcot kell látnom, mert csak akkor lehetek biztos abban, hogy Celál ugyanúgy gondolkodott, ahogy én." Megnézte a kávézóbeli arcokat, megitta a teáját, aztán újra kiment a hideg utcára. A Galatasaray Gimnázium mögötti utcában egy bekötött fejű, magában beszélő öregasszonyt látott. Egy fűszeres félig lehúzott rolója alatt kibújó kislány arcán azt olvasta, hogy az összes élet hasonlít egymásra. A jégen csúszkáló cipőit nézve lépegető fakó ruhás lány arcára az volt írva, hogy tudja, mi az izgalom. Galip később megint beült egy kávézóba, zsebéből előhúzta a házi feladatot, és olyan gyorsan futotta át, ahogy Celál tárcáit szokta. Most bár biztosan tudta, hogy ha addig-addig olvassa írásait, míg szert nem tesz Celál memóriájára, akkor arra is rá fog jönni, hogy' miképpen találhatja meg Celált. Ahhoz viszont, hogy a memóriájához hozzájusson, azt a helyet kell megtalálnia, ahol Celál összes írása össze van gyűjtve. Az újra és újra elolvasott házi feladatból már régen rájött, hogy ennek a múzeumnak egy „háznak" kell lennie. „Hely, amely megóv bennünket a rossztól." A házi feladat olvasása közben olyan erővel érezte önmagában a tárgyakat merészen megnevezni képes gyermek naivságát, hogy szinte a nyelve hegyén volt a hely neve, ahol Rüya és Celál várja őt, de a kávézó asztalánál nem tehetett mást, mint hogy újabb jeleket írt a házi feladat hátlapjára. Mire kilépett a kávézóból, már elvetett egyes variációkat, másokat viszont előbbre sorolt: nem lehetnek a városon kívül, mert Celál képtelen Isztambulon kívül élni. Nem lehetnek az ázsiai oldalon, mert az ottani negyedeket soha nem tartotta eléggé „történelminek". Nem húzódhattak meg valamelyik barátjuknál, mert nincsenek barátaik. Rüya valamelyik barátnőjénél sem lehetnek, mert oda nem vihetne magával Celált. Szállodában - megfosztva az emlékektől - sem lehetnek, már csak azért sem, mert férfi és nő lévén, még ha testvérek is, gyanút kelthetnének.

Mikor a következő kávézóban ült, már legalább abban bizonyos volt, hogy jó irányba halad. Beyoglu hátsó utcáin a Taksim tér felé tartott, Ni§anta§i, §i§li, saját múltjának szíve felé. Eszébe jutott, hogy egyik írásában Celál hosszan szólt az Isztambul utcáin látható lovakról. Egy kiakasztott képen egy néhai birkózóra ismert, akiről szintén hosszan írt Celál. Fekete-fehér kép volt, a régi Életből. Ennek a folyóiratnak a középső lapjait sok zöldséges, borbély és szabó kereteztette be, hogy üzletét díszítse. A csípőre tett kézzel szerényen mosolygó, olimpiai érmet viselő birkózó arckifejezését nézve Galipnak eszébe jutott, hogy szegény azóta egy közlekedési balesetben életét veszítette. így egy tizenhét évvel korábbi baleset és a birkózó szerény arckifejezése egymás mellé került a tudatában, s ettől óhatatlanul nyomnak tekintette a közlekedési balesetet is. Tehát szükség volt az ilyen véletlen pillanatokra, amelyekben a tények és a képzelet egyesítésével egészen másfajta történetek jelei tűnnek elő. Az egyik mellékutcán a Taksim tér felé haladtában például így gondolkodott: „Ha a Hasnun Galip utca keskeny járdája mellett álló kocsi vén és fáradt lovára nézek, úgy érzem, hogy annak a lónak az emlékéhez kell visszanyúlnom, amellyel akkor találkoztam, amikor nagyanyám olvasni tanított. Az ábécéskönyv termetes lova pedig az akkoriban a Tesyikiye úti ház legfelső emeletén lakó Celált és a maga emlékeinek megfelelően berendezett lakást idézi fel bennem. Azt hiszem, ez a lakás annak a helynek a jele lehet, amelyet Celál foglal el az életemben." Celál azonban már évekkel ezelőtt elhagyta azt a lakást. Galip, félve, hogy rosszul értelmezi a jeleket, megtorpant. Ha azt képzeli, hogy az érzései megcsalhatják, akkor egészen biztosan eltéved a városban, hiszen a történetek tartják meg - azok a történetek, amelyeket, ahogy egy vak tapogatja a tárgyakat, a megérzéseivel talált, illetve teremtett. Azért tudott három napja talpon maradni, mert a várost járva a tapasztaltakból történeteket teremtett. Abban sem kételkedett, hogy az őt körülvevő világ és az emberek is csak ezeknek a történeteknek köszönhetően maradnak életben.

Ugyanezzel a derűlátással tekintette át a „maga helyzetét", amikor megint beült egy kávézóba. A támpontokat jelentő szavak egyszerűnek és érthetőnek tűntek, akár a papír másik oldalán a házi feladat szavai. A kávézó távoli sarkában álló fekete-fehér televízió egy havas pályán játszott labdarugó-mérkőzést mutatott. A pálya szénnel rajzolt vonalain kívül a csupa sár labda feketének látszott. A kártyázókon kívül mindenki a fekete futball-labdát figyelte. A kávézóból kijövet arra gondolt Galip, hogy a keresett titok éppolyan egyszerű, mint ez a fekete-fehér futballmeccs. Csak annyi a dolga, hogy az eléje táruló látványt és az arcokat figyelje, s arra menjen, amerre a lábai viszik. Isztambul tele van kávézókkal; az egész várost bejárhatja az ember úgy, hogy kétszáz méterenként beül valahova. A Taksim közelében egy moziból kitóduló tömeg közepében találta magát. A szórakozottan maguk elé néző vagy egymásba karolva a lépcsőn az utcára ereszkedő emberek arca olyan súlyos jelentést hordozott, hogy a maga rémálomszerű történetét már nem is érezte jelentősnek. A moziból kitódulok arcán azoknak az embereknek a nyugalma honolt, akik nyakig belemerültek egy történetbe, s ettől elfelejtkeztek a maguk boldogtalanságáról. Itt voltak ezen a nyomorúságos utcán, de ugyanakkor ott is, abban a történetben, amely oly vonzónak tűnt a szemükben. Vereségektől és fájdalmaktól megszabadított emlékezetük megtelt a minden szomorúságot és emléket elcsitító történettel. „Képesek hinni, hogy másokká váltak!" - gondolta Galip vágyakozva. Szerette volna látni azt a filmet ő is, hogy elvesszen és mássá válhasson a történetében. Látta, ahogy az utcán szétszéledő emberek a mindennapi kirakatok láttán visszatérnek az ismert, sőt megunt tárgyak csüggesztő világába. „Elengedik magukat!" - gondolta. Pedig az embernek minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy mássá válhasson. Mire kiért a térre, Galip elég elszántságot érzett magában ahhoz, hogy minden erejét összeszedje a cél érdekében. „En más vagyok!" - mondta önmagának. Kellemes érzés volt: a jeges járda a talpa alatt, de

még a Coca-Cola- és konzervreklámokkal övezett tér is azt éreztette vele, hogy a személyisége is tetőtől talpig megváltozott. A mondat elszánt ismétlésével az ember akár azt is elhiheti, hogy az egész világ megváltozott, de nem volt arra szüksége, hogy ilyen messzire menjen: „Én más vagyok!" - mondta önmagának. Elvezettel figyelte, hogy akár egy új élet, ennek a másik személynek (akinek nem akart nevet adni) az emlékeit és fájdalmait hordozó zene szólalt meg benne. Egész élete topográfiájának egyik középpontja, a Taksim tér, óriási pulykákként döcögő autóbuszaival, álmodozó homárok-ként lassan mozduló trolibuszaival, és mindig sötét, bizonytalan sarkaival, lassan változott e zene dallamára, és egy elszegényedett és reménytelen ország kici-comázott, „modern" terévé vált, ahová Galip először tette be a lábát. A hóval borított Köztársaság-szobor, a sehová sem vezető széles görög lépcső és az opera épülete, amelynek az égését tíz évvel korábban olyan élvezettel figyelte Galip, mind igazi részeivé váltak annak a képzelt országnak, amelyet jelezni kívántak. Az autóbusz-megállók tülekedő tömegében, a járművekre feltolakodók között nem látott egyetlen titokzatos arcot sem, de még egy nejlonzacskót sem, amely egy másik, eltakart világ jele lehetett volna. így tehát már nem érezvén szükségét, hogy az emberi arcok olvasásáért beüljön a kávézókba, Harbiyén keresztül Ni§anta§i felé tartott. Később - amikor meg volt győződve, hogy megtalálta a keresett helyet -hiába próbált visszaemlékezni arra, hogy milyen személyiséget öltött útközben. „Akkor még nem tudtam egészen elhitetni magammal, hogy Celál vagyok" -fogja majd gondolni akkor, a Celál egész múltjára fényt vető régi írások, füzetek és újságkivágatok között. „Magamat azonban akkorra már teljesen magam mögött hagytam." Ügy nézett körül, mint az utas, akinek késik a repülője, s ezért egy fél napot tölthet egy városban, ahol addig még legmerészebb álmaiban sem fordult meg: Atatürk szobra azt jelentette, hogy mint katona fontos szerepet játszott az ország életében; a mozik előtt a sárba és fénybe kitóduló tömeg azt, hogy a vasárnap délután unatkozó emberek más országok álmaival

vigasztalják magukat; az üzletek kirakatából kezükben késsel kifelé forduló szendvics- és börekárusok az ábrándok és emlékek elhamvadására, az úton álló sötét, csupasz fák pedig az estefelé még nyomasztóbbá váló nemzeti bánatra mutattak. „Teremtőm, mi folyik ebben a városban, ezen az úton, ebben az órában?" - morogta Galip, de tudta, hogy a sóhaj Celálnak egy régi írásából származik: újságkivá-gatát ma is őrzi. Besötétedett, mire Ni§anta§iba ért. A téli esték akadozó forgalmában az autók kipufogógáza és a házak kéményeiből szálló füst szaga megült a szűk járdákon. Galip nagy nyugalommal szívta be az erre a negyedre furcsa módon jellemző, torokkaparó szagot. Ni§an-ta§iba érve annyira megerősödött benne a vágy, hogy másvalaki legyen, hogy úgy érezte: képes az ezerszer látott homlokzatokat, kirakatokat, bankreklámokat és a neonbetűket egészen másnak, vadonatújnak érzékelni. Bár évekig lakott a környéken, a könnyűség és a kaland érzete miatt egész másnak tűnt számára minden. Úgy járta át ez az érzés, mintha soha nem akarná elhagyni. Nem kelt át a túloldalra, hogy hazamenjen, hanem jobbra, a Tesyikiye út felé fordult. Annyira jólesett az egész testét átjáró érzés, annyira vonzónak tűntek az új személyiség előtt álló lehetőségek, hogy úgy csodálkozott rá az elé táruló látványra, mintha egy hosszú évekig a négy fal között élő beteg lépne ki először az utcára. „Evekig jártam el itt a cukrászda előtt, és csak most látom, hogy olyan fényes a kirakata, mintha egy ékszerüzlet volna - gondolta. - Milyen szűk ez az út, és a járdái is milyen hepehupásak!" Miképpen gyermekkorában is, testétől-lelkétől hátramaradva, kívülről tekintett vadonatúj személyiségére: „Most az Oszmán Bank előtt jár - gondolta -, most úgy megy el a ház előtt, ahol évekig élt anyjával, apjával és nagyapjával, hogy még a fejét se fordítja arra. Most megáll, és benéz a patika kirakatán: az injekciós nővér fia ül a pénztárnál. Alost minden félelem nélkül halad el a rendőrőrs előtt, most olyan szeretettel néz a Singer varrógépek között álló próbababákra, mintha régi barátai volnának. Most, akár a konkrét céllal rendelkező, határozott

emberek, egy titok, egy éveken át a legapróbb részletekig kivizsgált cselszövés legközepe felé halad..." Átment a túloldalra, és megtette az utat visszafelé is, majd megint átkelt az úttesten, és az egymástól távol álló hársfák, a reklámtáblák és erkélyek alatt a dzsámiig sétált. Ezúttal ugyanazon a járdán ment visz-szafelé is. Mindannyiszor egy kicsit lejjebb, illetve följebb fordult vissza, ezzel bővítve „kutatási területét", s mindannyiszor olyan részleteket fedezett fel, és írt be memóriájába, amelyeket régi, boldogtalan személyisége miatt nem vett még észre: Aláaddin boltjának kirakatában a felhalmozott régi újságok, játék pisztolyok és nejlonharisnya-dobozok között egy bicska feküdt; a „kötelező haladási irány" tábla, amelynek a Te§vikiye útra kellett volna mutatnia, az ő régi házuk felé mutatott; az alacsony dzsámifalon hagyott száraz kenyerek a hideg ellenére megpenészedtek; a lánygimnázium kapujának szélére írt politikai jelszavak között kétértelmű szavak is szerepeltek; a magániskola kivilágított tantermének faláról a poros ablaküvegen keresztül Atatürk is az ő régi házuk felé tekint; egy különös kéz a virágüzlet kirakatában a rózsabimbókra biztosítótűket aggatott. Egy nemrég nyílt bőrkabátbolt elegáns kirakati bábui is az ő házukat, azt a felső emeletet nézték, ahol valaha Celál, utóbb Rüya élt a szüleivel. Hosszasan nézte Galip a kirakati bábukkal együtt a ház legfelső emeletét. Messzi országok elképzelt ábrándjainak érezte, a soha nem olvasott, de Rüyától sokszor hallott külföldi detektívregények félrevezet-hetetlen hősei másának képzelte magát, s igen logikusnak tűnt számára, hogy Celál és Rüya ott lehet a bábuk tekintetével jelzett irányban, a legfelső emeleten. Szinte menekülve húzott el a ház előtt a dzsámi irányába. Ehhez azonban minden erejét össze kellett szednie. Lábai nem akartak távolodni a háztól, mielőbb be szerettek volna lépni az épületbe, felszaladni az ismerős lépcsőkön a legfelső emeletre, hogy ott, azon a sötét és ijesztő helyen megmutassanak valamit. Nem akart erre a látványra gondolni. Minden erejét összeszedve távolodott a háztól. Erezte, hogy a járdák, az üzletek, a betűk a reklámtáblákon és a közlekedési jelzőtáblák

visszatérnek régi, évek óta hordozott jelentésükhöz. Ezt látva mélységes félelem és tragikus előérzet fogta el. Aláaddin boltjához érve - azért, mert az őrshöz közeledett, vagy mert a sarki „kötelező haladási irány" tábla már nem a házukra mutatott? - hiába nem akarta, nőtt benne a félelem. A mérhetetlen fáradtság és tanácstalanság miatt be kellett ülne valahova, hogy legalább egy kicsit gondolkodni tudjon. A Tesyikiye-Eminönü iránytaxi-állomás sarkán lévő régi büfébe ült be, böreket és teát kért. Mi lehetne természetesebb annál, hogy Celál, aki annyira kötődik a saját múltjához és elveszőfélben lévő emlékezetéhez, megvásárolná vagy újra kibérelné a lakást, ahol gyermek- és ifjúkorában lakott? így, miközben az őt elkergetők egy- mellékutca poros házában nyomorognak, ő diadalmas visszatér elűzetésének színhelyére. Azt is Celálra jellemzőnek ítélte, hogy ezt a diadalt Rüyát leszámítva az egész család elől eltitkolta, s bár itt lakott a főutcában, nem jöhetett rá senki. Ezt követően egy család kötötte le Galip figyelmét: a vasárnap esti mozi után a vacsorát egy- büfében elintéző anya, apa, egy hú- és egy lánygyermek. A szülők Galippal egyidősek lehettek. Az apa a zsebéből előhúzott újságba merült, az anya a gyerekek között felcsapó vitát szemöldöke felhúzásával csitította, majd az asztal és kis táskája között ide-oda cikázó keze egy, a cilinderéből furcsa tárgyakat elővarázsoló bűvész gyorsaságával és ügyességével különböző dolgokkal szolgálta ki a másik hármat: a fiú folyó orrát zsebkendővel, az apát nyitott tenyerébe tett piros tablettával, a kislányt hajába való csattal, a Celál tárcáját olvasó apát cigarettával és öngyújtóval, a kisfiút megint zsebkendővel, és így tovább. Mire megette a böreket, és megitta a teáját, Galipnak eszébe jutott, hogy az apával együtt járt az elemi iskolába és a gimnáziumba. Amikor már az ajtóban egy váratlan indíttatásra ezt közölte is vele, borzasztó égésnyomot vett észre a férfi nyakán és jobb arcán, s már arra is visszaemlékezett, hogy az anya az a cserfes és ügyes osztálytársnőjük volt, aki Rüyával együtt járt a §i§li Haladás Gimnáziumba. A gyerekek persze kihasználták az alkalmat a veszekedésre, amíg a nagyok

felelevenítették emlékeiket, végigkérdezték, ki hogy van, és természetesen, házasságuk szimmetriája okán, szeretettel emlegették Rüyát is. Galip elmondta, hogy nincs gyerekük, Rüya otthon várja, s közben krimit olvas, este moziba mennek a Palotába, épp most vette meg a jegyeket, és útközben egy másik osztálytársnőjükkel is találkozott: Belkrsszel, tudjátok, azzal a világosbarna hajú, középtermetű lánnyal. A banális házaspár kétséget nem ismerő, banális határozottsággal szögezte le: „A mi osztályunkba nem járt Belkis nevű lány!" Elő-előveszik a régi iskolai évkönyveket, sorban felidézik mindenkivel kapcsolatban az emlékeiket, ezért biztosak a dolgukban. A büféből kilépve gyors léptekkel indult Galip a Ni§antas,i tér felé. Arra a gondolatra jutott, hogy Rüya és Celál meg fogja nézni a Palota mozi negyed nyolcas előadását. Futott a moziig, de nem látta őket sem a járdán, sem a mozi bejáratánál. Várakozás közben szemébe ötlött az előző délután látott filmben szereplő nő fényképe, s ekkor megint csak szeretett volna a nő helyében lenni. Sok idő eltelt, mire a boltokat nézegetve, a járdákon szembejövő arcokat olvasgatva megint visszatért régi házuk elé. E ház kivételével az utca minden ablakában a minden este nyolckor kigyulladó kékes televíziófény világított. Galip a ház sötét lakásait figyelve észrevette, hogy a legfelső emelet erkélyének vasára egy sötétkék vászondarabot kötöttek. Harminc éve, amikor még az egész család itt lakott, az ugyanerre az erkélyre kötött s ugyanilyen színű vászon a vízhordónak szóló jel volt. A kocsiján cinkkannákban ivóvizet szállító ember a kék vászonból tudta, hogy mikor melyik emeletre kell vizet vinnie. Galip is jelnek fogta fel a vásznat, de különböző ötletei támadtak arra nézve, hogy miképpen kell olvasnia belőle: lehet, hogy azt üzeni számára, hogy itt van Rüya és Celál, de lehet annak a jele is, hogy Celált a honvágy visszavezette a saját múltjának bizonyos részleteihez. Fél kilencig ácsorgott a járdán, azután hazament.

A szalon lámpái és fényei, ahol valaha, nem is olyan régen együtt ültek és cigarettáztak Rüyával, kezükben könyvvel vagy újsággal, most olyan elviselhetetlen fájdalmasak és emlékekkel teltek voltak, mintha egy elveszett paradicsomnak az újságokba került fényképei lettek volna. Semmi jele nem volt annak, hogv Rüya hazatért vagy legalábbis benézett volna: a hazatérő fáradt férjet ugyanazok a szagok és árnyékok fogadták. Galip otthagyta a hangtalan tárgyakat a lámpák szomorú fényében, és a sötét előtéren át bement a hálószobába. Levetette a kabátját, a sötétben kitapogatta az ágyat, és ruhástul hanyatt vágta magát rajta. A szalon és az utca lámpáinak beszűrődő fényei finom arcú sátánfigurák árnyékait vetették a mennyezetre. Határozott elképzelése volt arról, hogy mit fog tenni, miután felkelt. Megnézte a televízióműsort az újságban, megtudta, hogy a környék mozijainak állandó kezdési óráiban milyen filmeket lehet látni, még egy pillantást vetett Celál írására, a frizsiderből kivette a már majdnem romlásnak induló fehér sajtot és az olívabogyót, s hozzá némi száraz kenyérrel megtöltötte a gyomrát. Rüya szekrényében talált egy jókora borítékot, abba bedugott néhány újságoldalt, ráírta Celál nevét, s negyed tizenegykor elindult vele otthonról, majd egy kissé távolabb, mint az előbb, újra várni kezdett a régi ház előtt. Kisvártatva kigyúlt a lépcsőházban a villany, és Ismail - immár negyven éve a házmeser -, szája sarkában cigarettával, kihúzta a szemetesvödröket, hogy tartalmukat a hatalmas gesztenyefa alatt álló nagy szemetesbe öntse. - Ismail bá', jó estét. Celálnak hoztam ezt a borítékot. - A, Galip! - kiáltott fel a házmester örömmel, bár kissé bizonytalanul, ahogy egy gimnáziumigazgató ismeri fel évek múltán egy régi diákját. - Celál nincs itt. - Tudom, tudom, itt lakik; nem árulom el senkinek én sem - mondta Galip, miközben határozott léptekkel bement a házba. - „Nehogy elmondd valakinek. Hagyd ott nekem a borítékot Ismail bá'-nál" - kérte tőlem. A még mindig ugyanazt a gáz- és égettzsír-szagot árasztó lépcsőkön lement a házmesterlakásba. Kamer, Ismail felesége

most is ugyanabban a karosszékben ült, és a televíziót nézte. Az alacsony asztalkán most ez foglalta el a régi rádió helyét. - Nézd, Kamer, ki van itt?! - szólította meg Galip. - O! - kiáltott fel az asszony. Felállt, megcsókolták egymást. - Elfelejtett már minket... - Hogy felejtettelek volna? - Mind itt járnak az ajtónk előtt, de hozzánk nem néznek be... - Ezt Celálnak hoztam - mutatott Galip a borítékra. - Ismail mondta? - Nem, maga Celál. Én tudom, hogy itt lakik; de ti ne mondjátok meg senkinek! - Persze, hogy nem mondjuk - mondta az asszony. - A lelkünkre kötötte. - Tudom. Most fönt van? - Sohasem tudjuk. Éjfélkor jön, amikor már alszunk, és akkor megy, amikor alszunk. Nem látjuk, csak halljuk. Elvisszük a szemetét, felvisszük az újságját. Néha napokig gyűlnek az ajtó alatt. - En nem megyek föl - mondta Galip, és úgy nézett körül a házmesterlakásban, mintha azt nézné, hogy hová tegye le a borítékot: ugyanaz a kék kockás viaszosvászon az étkezőasztalon, ugyanazok a kifakult függönyök takarják a járdán elhaladók lábaira és a sáros autókerekekre néző ablakokat; varródoboz, vasaló, cukortartó, gázpalack, kormos radiátor... A radiátor fölötti polc mellé bevert szögön, mindenkori helyén, ott látta a kulcsot. Az asszony a karosszékében ült." - Csinálok neked teát - mondta -, ülj csak le ide az ágy végére. - Fél szemével a televíziót nézte. - Mi van Rüya asszonnyal? Miért nincs még mindig maguknak gyerekük? Az asszony már teljes figyelmét a televízióra fordította. Fiatal nő tűnt fel: ha távolról is, de Rüyára emlékeztetett. Nem lehetett megállapítani, hogy milyen színű a haja, de a bőre fehér; szemében valami mesterkélt, gyermekies nyugalom. Elmerülten festette az ajkait. - Szép nő - szólalt meg halkan Galip.

- Rüya asszony még szebb - mondta Kamer asz-szony ugyanolyan csöndesen. Tisztelettel, egyfajta félő csodálattal nézték. Galip közben egy ügyes mozdulattal lekapta a kulcsot, és bedugta a zsebébe a támpontokkal teleírt irkalap mellé. Az asszony nem vette észre. - Hová tegyem a borítékot? - Adja csak ide! Az utcai kapura néző kis ablakból látta Galip, hogy Ismail efendi az üres szemetesedényekkel visszatért a házba. A lift lámpái egy kis időre fakóbbá tették a televízió képét, akkor gyorsan elbúcsúzott. Lármásan lépegetett felfelé a lépcsőfokokon, majd a kapuig. Kinyitotta, majd nagy zajjal becsukta a kaput. Hangtalanul jött vissza, ellenőrizhetetlen izgalommal, lábujjhegyen fölment a második emeletig. A második és a harmadik emelet között leült a lépcsőre, és várta, hogy Ismail efendi a felső emeleteken visszategye a szemetesvödröket, s induljon lefelé. Hirtelen kialudtak a lámpák. „Automata" - morogta Galip gyerekkorának titokzatos, messzi országokat idéző szavát. A lámpák újra kigyulladtak. A házmester lefelé indult a lifttel, Galip meg lassan felfelé a lépcsőn. Egy ügyvéd réztábláját látta annak a lakásnak az ajtaján, ahol hajdanában a szüleivel lakott. A nagyszülei ajtaján egy nőgyógyász névtáblája alatt üres szemetesvödör állt. Celál ajtaján nem volt se jel, se név. A gázszámlát kézbesítő szorgos tisztviselő megszokott mozdulatával nyomta meg a csengőt. A második csengetésnél elaludt a villany. Az ajtó alól nem szivárgott fény. Harmadszor és negyedszer is megnyomta a csengőt, a másik keze azonban már zsebe feneketlen kútjában kereste a kulcsot, de még akkor is nyomta a csengőt, amikor már megvolt a kulcs. „Bent lapulnak az egyik szobában! - gondolta. -Egymással szemben ülnek a karosszékben, és csöndesen várnak!" Előszörre nem talált be a kulccsal a zárba, és már azt hitte, hogy nem jó kulcsot hozott, de aztán, épp ahogy egy mindent összezavaró memória egy világos pillanatában meglátja a maga ostobaságát és a világ bonyolultságát, a kulcs meglepő és különös szimmetria- és

boldogságérzéssel könnyedén megfordult a zárban. Először azt látta meg Galip, hogy sötét lakásra nyílik az ajtó, de rögtön utána már hallotta is, hogy a sötétben szól a telefon. I

MÁSODIK RÉSZ Í

Első fejezet KÍSÉRTETHÁZ „Olyan szomorúnak éreztem magam, akár egy üres ház." Flaubert A telefon ugyan az ajtónyitás után pár másodperccel szólalt meg, Galipot mégis megzavarta, mert épp amiként a gengszterfilmekben a kegyetlen vészcsengők, azt a képzetet keltette benne, hogy a csöngő és az ajtó között mechanikus összeköttetés van. Mikor harmadszor csengetett a telefon, azt képzelte, hogy bele fog ütközni a sötétben a telefonhoz igyekvő Celálba; amikor negyedszer csöngetett, úgy gondolta, hogy senki sincs a lakásban, az ötödiknél meg úgy, hogy mégis van, mert csak akkor hagyják ilyen sokáig csön-geni a telefont, ha tudják, hogy valaki van otthon. A hatodik csöngetésnél felidézte magában az utoljára tizenöt éve látott kísérteties lakás elrendezését. Tapogatózva kereste a villanykapcsolót, és meglepődött, ha valamibe belebotlott: a vaksötétben több dolognak nekiütközve, valamit fel is borítva igyekezett a telefonhoz. Mire keze nagy nehezen rátalált a hallgatóra, a teste magától talált egy karosszéket. Leült. - Halló? - Végre megjött hát! - mondta egy ismeretlen hang. - Igen. - Hány napja keresem már, Celál bey! Bocsánatot kérek, hogy ilyen későn zavarom. Mielőbb találkoznunk kell. - Nem tudom, kivel beszélek. - Evekkel ezelőtt találkoztunk egy Köztársaság-ünnepi bálon. Akkor bemutatkoztam önnek, de már bizonyára nem emlékszik rám. A következő években más-más álnevekkel (már magam sem emlékszem rájuk) két levelet írtam önnek. Az egyikben egy olyan állítás szerepelt, amelynek a segítségével fényt lehetett deríteni az Abdülhamid szultán halálát körülvevő titkokra. A másik pedig az egyetemisták „ládagyilkosságként" emlegetett összeesküvésére vonatkozott. Éreztettem önnel, hogy egy később kámforrá vált ügynök szerepelt az ügyben, ön pedig kitűnő eszével utánajárt és felderítette a dolgot, aztán a tárcáiban foglalkozott vele. " %en.

- Most egy új dosszié van a kezemben. - Hagyja ott a szerkesztőségben. - Tudom, hogy már régen nem ment be. Es nem tudom, mennyire bízhatom meg a szerkesztőségbe-liekben egy ilyen sürgős üggyel kapcsolatban. - Akkor adja oda a házmesternek. - Nem tudom a címét. A tudakozó megadja a számot, de a címet nem. Ez a telefon is bizonyára más néven szerepel a nyilvántartásukban, mert a telefonkönyvben Celál Salik néven nincs is telefon. Celálet-tin Rumi álnéven viszont szerepel. - Címet nem mondott, aki megadta ezt a számot? -Nem. - Ki adta meg? - Egy közös barátunk. Ha találkozunk, majd erről is beszámolok. Napok óta keresem önt. Az égvilágon mindent megpróbáltam. A családját is hívtam. Beszéltem a kedves nagynénjével. Az írásaiból tudom, hogy a város mely részeit kedveli, ezért jártam a Cihangir negyedben, a Palota mozinál, azt remélve, hogy ösz-szefutunk. Közben azt is hallottam, hogy a Pera Palás Szállóban lakó angol televíziósok szeretnének találkozni önnel, s ugyanúgy keresik, mint én. Tud róluk? - Miről szól a dossziéja? - Nem akarok róla telefonon beszélni. Adja meg a címét, még nincs olyan késő, azonnal odamegyek. Ni§anta§i, igaz? - Igen - mondta hidegen Galip -, de már nem érdekelnek az ilyen témák. - Hogyhogy? - Ha figyelmesen olvasnád az írásaimat, láthatnád, hogy már nem foglalkozom ilyesmikkel. - Nem, nem! Pontosan önnek való téma. Az angol televíziósoknak is beszélhetsz róla. Mondd a címed! - Ne haragudj - mondta Galip önmaga számára is váratlan vidámsággal -, nem találkozom már irodalombarátokkal. Nagy nyugalommal letette a kagylót. A sötétben önkéntelenül elnyúló keze magától rátalált a mellette álló asztali lámpa kapcsolójára. A sápadt narancssárgás fénnyel feltáruló szoba meglepetést és félelmet ébresztett benne. Később mint „látomásra" fog erre a képre visszaemlékezni.

A szoba pontosan ugyanolyan volt, mint huszonöt éve, Celál ifjú újságíró korában. A tárgyak, függönyök és lámpák helye, szaga, színei és árnyékai is ugyanolyanok voltak. Mintha egyes új tárgyak is a régi tárgyakat utánozták volna, hogy játsszanak Galippal, és elhitessék vele, hogy nem élte át az átélt negyedszázadot. O azonban azt érezte, hogy ha figyelmesen megnézi a tárgyakat, arra fog rájönni, hogy nem játszanak vele, hanem a gyerekkora óta megélt idő olvadt titokzatos módon egy pillanat alatt semmivé. A veszélyes sötétből előbukkanó tárgyak nem újak. Az a varázs tünteti fel őket újnak, hogy bár Galip azt hitte, hogy a saját emlékeivel együtt megöregedtek, eltörtek, talán meg is semmisültek, most, évek múltán mégis úgy lépnek a szeme elé, ahogy utoljára látta, majd elfelejtette őket. Mintha a régi asztalok, fakult függönyök, piszkos hamutartók és fáradt karosszékek nem engedelmeskednének azoknak a történeteknek, annak a sorsnak, amelyeket Galip élete és emlékei szántak nekik, s egy napon (amikor Melih bácsiék Izmirből érkezvén beköltöznek a házba) fellázadnának a számukra megálmodott sors ellen, és a saját világuk megteremtésének útját keresnék. Galip rémülten konstatálta, hogy minden úgy van elrendezve, mint amikor Celál negyven évvel ezelőtt az anyjával, illetve huszonöt éve kezdő újságíróként ebben a lakásban élt. Ugyanaz a távolság az oroszlánlábakra hasonlító lábú régi diófaasztal és az ugyanolyan pisztácia színű függöny takarta ablak között, ugyanazzal a Sümer-bankos szövettel bevont karosszék (ugyanazok az ádáz agarak huszonöt év után is ugyanazzal a hévvel üldözik szegény gazellákat a lila levelű erdőben), háttám- Iáján ugyanaz az ember formájú zsíros és brillantinos hajfolt, az angol filmekből ismerős ír szetter türelme, ahogy a poros vitrinben álló réztányérkáról szemléli mindig ugyanazt a világot, a radiátoron a rossz órák, csészék és körömollók elhelyezkedése ebben a narancsszínű fényben mintha mind csak azt szolgálná, hogy Galip ne emlékezzen többé rájuk. „Vannak dolgok, amelyekre egyszerűen nem emlékezünk, és az is megesik, hogy arra sem emlékszünk, hogy nem emlékszünk

rájuk. Az ilyeneket kell újra megtalálnunk!" - írta Celál az egyik legutolsó tárcájában. Galip arra is emlékezett, hogy miután Rüyáék ideköltöztek, és Celált elzavarták ebből a lakásból, a tárgyak lassanként helyet változtattak, elhasználódtak vagy felújították őket, aztán anélkül, hogy az emlékezetben bármi nyomot hagytak volna, az ismeretlenségbe távoztak. A telefon újra megszólalt. Még mindig lazán, kabátban ült a „régi" karosszékben, s amikor felvette az ismerős hallgatót, tudta, hogy akaratlanul is Celál hangját fogja utánozni. Ugyanaz a hang szólalt meg a telefonban. Galip kérésére ezúttal nem az emlékeivel, hanem a nevével mutatkozott be Celál beynek. A Mahir Ikinci név arcot se, személyiséget se idézett fel Galipban. - Katonai puccsra készülnek. Egy kis csoport a hadseregben. Vallásos szervezet, egy új szerzetesrend. A Szabadítóban hisznek, és abban, hogy eljött az idő. Méghozzá a te írásaidból kiindulva. - Semmi közöm az ilyen marhaságokhoz. - Dehogy nincs, Celál bey, nagyon is van. írod mostanában, hogy elveszítetted az emlékezetedet, azért nem emlékszel. Nem is akarsz emlékezni. Olvasd át a régi írásaidat, majd emlékezni fogsz. - Nem emlékszem. - Emlékezni fogsz. Mert amennyire ismerlek, nem vagy az a típus, aki nyugodtan képes otthon ülni, ha egy katonai puccsról hall. - Igaz, nem vagyok. Sőt már nem is én vagyok. - Azonnal odamegyek, és emlékeztetlek a múltra és elveszett emlékeidre. A végén majd igazat adsz nekem, és két kézzel kapsz a téma után. - Nem akarok utánakapni, és nem fogunk találkozni. - Megtalállak. - Ha megtudod a címem. Ki se teszem a lábam az utcára. - Figyelj: az isztambuli telefonkönyvben háromszáztízezer előfizető neve szerepel. Egy óra alatt ö-tezer számon át tudok futni. Ez azt jelenti, hogy legkésőbb öt nap múlva megtalálom

a címedet, és amire külön kíváncsi vagyok, az álnevedet is tudni fogom. - Hiábavaló fáradság! - mondta Galip, igyekezve, hogy biztosnak tűnjön abban, amit mond. - Ez a szám nincs benn a telefonkönyvben. - Imádod az álneveket és az apró szélhámosságokat. Evek óta olvaslak, tudom. Élvezed, ha más személyiségbe bújhatsz, például ha kérvényezed, hogy emeljenek ki a telefonkönyvből, aztán egy kitalált névvel veteted föl magad. Már össze is szedtem néhányat a kedvenc álneveidből. - Például? A férfi sorolta. Galip letette a telefont, és kihúzta a zsinórját. Végiggondolta újra az álneveket, de tudta,

no hogy mind el fogja felejteni őket anélkül, hogy bármi asszociációt keltenének benne. Kabátzsebéből papírt vett elő, és egymás alá felírta a neveket. Olyan különösnek és meglepőnek találta, hogy akad valaki, aki még nála is jobban figyeli és meg is jegyzi Celál írásait, hogy ettől a teste szinte elveszítette a valóságosságát. Erezte, hogy bár taszítja is, testvéri kapcsolatot volna képes táplálni a figyelmes olvasó iránt. A karosszék, amelyben ül, és ez az irreális szoba mélyebb értelmet nyerne, ha egymással szemben ülve Celál régi írásairól beszélgetnének. Még mielőtt Rüyáék ideköltöztek volna, hatévesen is ebben a karosszékben ült, ha nagyapáék emeletéről felszökött - a szülei nem nagyon engedték és vasárnap délutánonként együtt hallgatták a rádióban a meccsközvetítést (Vasif is úgy bólogatott, mintha hallaná), ámulva nézték, hogy veri Celál, szájában cigarettával, az írógépet, hogy folytassa szeszélyes főnökének félbehagyott folytatásos regényét a birkózóbajnokról. Ebben a karosszékben ült akkor is, mielőtt Celált elüldözték ebből a lakásból, s még egy emeleten laktak Melih bácsiékkal. Téli estéken a szülei megengedték, hogy feljöjjön ide. Melih bácsi afrikai történeteinek hallgatásánál is szívesebben nézte Suzan nénit meg az akkoriban felfedezett szépséges Rüyát, szemben Celállal, aki különböző grimaszokat

vágva gúnyolta a bácsi történeteit. A következő hónapok során aztán Celál eltűnt, a nagymama pedig gyakran sírt apa és Melih bácsi veszekedései miatt. „Küldjétek fel a gyereket!" - mondta a nagymama, ha nála vitáztak pénzről, vagyonról, részvényekről és arról, hogy melyik emelet kié; s akkor Rüya lóbálta a lábait ennek a fotelnek a karfáján ülve, ő pedig csak nézte, tisztelettel. Huszonöt évvel ezelőtt volt ez. Sokáig ült Galip csöndben a karosszékben, aztán gondos kutatásba fogott a Celál gyermek- és ifjúkorának emlékei kedvéért létrehozott kísértetlakás többi szobájában, hogy rájöjjön, hol rejtőzhet Rüya és Celál. Két óra hosszat járta a kísértetház szobáit, és kutatta kíváncsian a szekrényeket - nem is annyira a felesége keresésére kényszerült detektív, mint egy lelkes látogató módjára, aki a kedvenc témájában nyílt múzeumban ámuldozik. Első tapasztalatai: A két csésze a dohányzóasztalon - amelyet sötétben felborított, amikor a telefonhoz sietett - azt jelenti, hogy Celál másokat is meghív ide. Minthogy azonban a karcsú csészék eltörtek, nem tudta az aljukon maradt zaccot megkóstolni (Rüya mindig nagyon édesen itta a kávéját). A kapu alatt bedugott Milliyet újságok alapján azt állapította meg, hogy Celál azon a napon járt itt, amikor Rüya eltűnt. Az aznapi újságban jelent meg a Boszporusz vizének visszahúzódásáról szóló írás. A sajtóhibákat Celál szokott dühös betűivel, zöld tollal javította ki, és az újságot a régi Remington írógép mellett hagyta. A hálószoba bejárati ajtaja mellett álló szekrényben semmi olyan nyomot nem talált, amely arra utalt volna, hogy Celál hosszabb időre távozott vagy elutazott volna. Kék csíkos katonapizsamájától a sáros cipőkig, a minden évszakban szívesen viselt sötétkék felöltőjétől a téli mellényig és a rengeteg fehérneműig (egyik régi írásában Celál bevallotta, hogy nélkülözésben telt gyermek- és ifjúkora után szinte mániákusan vásárolt annyi alsónadrágot és atlétát, amennyit egy középkorú gazdag férfi nem is lehet képes használni) meg a szennyeszsákban lévő piszkos zoknikig mind olyan lakás képét mutatták, amelyben a munkából hazatérő bármikor folytathatja megszokott napi életét.

Bár nem tudta egykönnyen megállapítani, hogy mennyire sikerült utánozni a régi lakás teljes berendezését egészen az ágyneműig vagy a törülközőkig, annyi azért nyilvánvaló volt, hogy akár a szalonban, a többi szobában is a „kísértetház" elvét alkalmazták. Rüya gyerekkori szobájában például megmaradtak a gyerekes kék falak és annak az ágynak a váza, amelyet hajdanán Celál anyja a varráshoz használt dolgokkal, a ni§anta§i és §i§li hölgyek által hozott fényképekkel, újságból kivágott modellekkel, európai anyagokkal és szabásmintákkal rakott tele. A szagok nyilvánvalóan azért ivódhattak be régi asszociációkkal terhesen némelyik sarokba, mert vizuális anyag egészítette ki őket. A régi Puro szappanok és a Melih bácsi által használt, már régen nem árusított Yorgi Tomatis kölni keverékének illata csapta meg, amikor Rüya egykori alvóhelyéhez, a kedves díványhoz közeledett, igazolva Galip számára, hogy a szagok csakis az őket körülvevő tárgyakkal együtt létezhetnek. Nyoma sem volt azonban a fióknak, a Rüya számára Izmirből küldött és Be-vogluban meg Aláaddin boltjában vásárolt színes könyveknek, babáknak, hajpántoknak, cukorkáknak, tollaknak és kifestőkönyveknek, se a Rüya ágya körül mindig ugyanazt az illatot árasztó szappanoknak, a Pe-Re-Ja márkát utánzó kölnisüvegeknek és mentolos ragoknak. A kísértet-berendezés alapján nemigen lehet megállapítani, hogy mikor jön és megy, s meddig marad itt Celál. Akár még azt is gondolhatja az ember, hogy a látszólagos rendetlenségben elhelyezett hamutartókban a Yeni Hárman- és a Gelincik-csikkek száma, a konyhaszekrényben a tányérok tisztasága vagy egy évekkel ezelőtti kritikus írásában is megnyilvánuló dühvel lecsavart kupakú, nyitva hagyott Ipana-tubus száján a fogpaszta frissessége is folyamatosan ellenőrzött leltári tartozéka ennek a mániákus gondossággal berendezett múzeumnak. Vagy továbbmenve arra is gondolhat, hogy még a lámpaburák mélyén összegyűlő por és a poron átszűrődve a halvány falakra vetődő árnyékok, és ezek a huszonöt évvel ezelőtt két isztambuli gyerek képzeletében Afrika erdeit, Közép-Ázsia sivatagjait és a nagyanyjuktól és nagynénjeiktől hallott boszorkány- és ördöghistóriákban szereplő nyusztok és

farkasok fantáziaképeit idéző formák is e múzeumban folyó páratlan újjáteremtésnek a részei. (Galip, nagyot nyelve, erre gondolt.) Emiatt sem a rosszul záródó erkélyajtó szélén a megszáradt vízfoltokból, sem a falak mentén lerakódó selymes porrétegből, sem a régi radiátor melegétől meglazult parkettán az első lépés keltette halk reccsenésből sem lehetett arra következtetni, hogy mennyi ideig volt lakott a lakás. A konyhaajtóval szemközti falon a pompázatos falióra, amelynek párja, miként Hále néni büszkén emlegette, a gazdag Cevdet bey lakásában is tiktakolt, ugyanolyan vidám gongütéssel tudatta a kerek órákat, akárcsak a szerte az országban ugyanazzal a beteges kötődéssel berendezett Atatürk-múzeu-mokban, ahol úgy állították be az órákat, hogy a nagy államférfi halála percét mutassák; Galip azonban nem tudta volna megmondani, hogy melyik fél tíz után öt percet és melyik halál jelét és időpontját mutatja az óra. A lakásban kialakuló helyhiány miatt az ószeresnek eladott s annak lovas kocsiján ismeretlen messzi tájak felé ringatózva távolodó, feledésre ítélt szerencsétlen tárgyak bánatával és bosszúvágyával szállt rá a múlt kísérteties terhe; szinte elkábult tőle. Jóval később ment csak vissza az előtérbe, hogy a ház egyetlen „új" tárgyát, a vécé és a konyha közötti hosszú falat végesvégig eltakaró üveges szilfa szekrényt és a benne lévő papírokat átkutassa. A nem túl sokáig tartó vizsgálat során az ugyancsak mániákus rendben tartott polcokon a következőket találta: Celál fiatal tudósító korából származó újsághírek és -riportok kivágatai; a Celált dicsérő, illetve bíráló írások kivágatai; Celál összes álnéven megjelentetett tárcája és anekdotái; összes saját néven írt tárcája; összes „Akár hiszi, akár nem", „Megfejtük az álmát", „A mai napon történt", „Hihetetlen események", „Elolvassuk az aláírását", „Arca és személyisége", „Rejtvények" és a többi hasonló rovatok kivágatai; a Celállal készült interjúk kivágatai; a különböző okok miatt kiadatlanul maradt tárcáinak kéziratai; magánfeljegyzései; a hosszú évek során kivágott több tízezernyi újságcikk és fénykép; füzetek, amelyekbe álmait, ábrándjait, megjegyzendő apró megfigyeléseit írta be; ezernyi

olvasói levél szárított magos, gesztenyecukros és ci-pősdobozokba lerakva; Celál sok száz levelének másolata; azoknak a folytatásos regényeknek a kivágatai, amelyeket részben vagy egészben ő írt; sok száz furcsa folyóirat, brosúra és könyv-, iskolai és katonai évkönyvek; újságokból és folyóiratokból kivágott emberek dobozszámra; pornográf képek; különös állat- és rovarképek; két nagy doboz tele a hurufi tanokra és a betűmisztikára vonatozó írásokkal és kiadványokkal; régi autóbusz-, labdarúgómérkőzés- és mozijegyek tőpéldányai, rajtuk jelek, betűk és szimbólumok rajzaival, fényképek albumba ragasztva és albumon kívül; sajtószervezetek elismerő oklevelei; forgalomból kivont török és cári orosz pénzek; noteszek telefonszámokkal és címekkel. Alighogy a három címjegyzék a kezébe került, leült velük a szalonban a karosszékbe, és végigolvasta őket. Negyven perc alatt megállapította, hogy a noteszekben szereplő személyek zöme az ötvenes és a hatvanas években játszott szerepet Celál életében, legtöbbjük házát azóta felgyújtották, és a telefonszámaikon sem fogja Rüyát és Celált megtalálni. Turkált az üveges szekrény polcain található apróságok között, majd a hetvenes évek elején Celálhoz érkezett leveleket, illetve az akkori tárcákat kezdte olvasni, hogy megtalálja Mahir Ikincinek a ládás gyilkosságról szóló levelét és az erre vonatkozó tárcákat. Az újságokban „ládás gyilkosságként" emlegetett politikai bűntény azért érdekelte, mert még a gimnáziumi éveiből ismert néhányat az ügybe keveredők-közül; Celált pedig azért, mert szerinte nálunk minden valami másnak az utánzata, így az adott frakcióba tömörült fiatalok, anélkül, hogy a tudatában lettek volna, egy Dosztojevszkij-regényt, az Ördögöket utánozták a legapróbb részletekig. A kor olvasói levelei között lapozván Galip emlékezett is néhány estére, amikor Celál ezekről a dolgokról beszélt. Naptalan, hideg és ízetlen idők voltak, el kell felejteni, és el is felejtette őket: Rüya annak a „rendes gyereknek" a felesége volt, akinek a nevét Galip a tisztelet és a lenézés között habozva elfelejtette; amikor pedig utóbb mindannyiszor megbánt kíváncsisággal meghallgatta a

pletykákat, vagy maga próbált valamit megtudni, a fiatal házasok családi boldogsága vagy boldogtalansága helyett rendszerint a legújabb politikai fejleményekről kapott hírt... Egy téli estén Vasif épp japán halait etette (a piros wakinokat és a családon belüli párosodással rojtos farkúvá degenerálódott watonai-kat), Hále néni pedig oda-odapillantva a televízióra a Mil l i y e t rejtvényeit fejtette, amikor a nagymama hideg szobájában a hideg mennyezetet nézve váratlanul meghalt. A temetésre fakó kabátban és még fakóbb fejkendőben Rüya egyedül érkezett (jobb is így, mondta a vidéki vejét nyíltan utáló Alelih bácsi, s ezzel Galip titkos gondolatának is hangot adott), de a szertartás után azonnal el is tűnt. A temetés utáni napokban, amikor este együtt voltak a ház egyik emeletén, Celál megkérdezte Galipot, hogy tud-e valamit a ládás gyilkosságról, de nem kapott választ arra a kérdésre, ami a legjobban izgatta: vajon van-e a politizáló fiatalok között valaki, aki olvasta az orosz író regénvét. „Mert minden gyilkosság, ahogy minden könyv, utánzat - mondta akkor este Celál. - Ezért nem adok ki könyvet a saját nevemmel." Másnap megint együtt voltak a halott lakásában, s amikor már jó későn kettesben maradtak, Celál folytatta: „De még a legrosz-szabb gyilkosságokban is van valami sajátos, ami viszont a legrosszabb könyvekben nincs meg." Celál egyre mélyebbre ereszkedett eszmefuttatása lépcsőfokain (Galip annyira élvezte, mintha utazáson vett volna részt). „Minthogy teljes mértékben utánzások, a könyvek nem jelentenek gyilkosságot. Legjobban az utánzás utánzását imádjuk, tehát a könyvekről szóló gyilkosságok, illetve gyilkosságokról szóló könyvek mindnyájunkban egy közös pontot szólítanak meg; mert az ember csak akkor tud egy doronggal lesújtani a másik fejére, ha magát egy' másik helyébe képzeli. (Mert senki sem képes önmagát gyilkosnak látni.) A teremtőképesség rendszerint a dühben, a mindent elfeledtető haragban nyilvánul meg, de a düh csak a korábban másoktól tanult módokon képes bennünket mozgásba hozni: kések, pisztolyok, mérgek, irodalmi technikák, regényformák, verselési formák stb. »Nem voltam magamnál, bíró úr!«, mondja a »népi gyilkos«, s ezzel a

következő közismert igazságot fogalmazza meg: a gyilkosság összes részleteit és hagyományos formáit másoktól, a legendákból, elbeszélésekből, emlékekből, az újságokból lehet megtanulni, röviden az irodalomból. Még a legprimitívebb gyilkosság is, például egy féltékenységből, ám tévedésből elkövetett gyilkosság is, bár az illető nem tud róla, utánzat, az irodalom utánzása. írjak erről, mit gondolsz?" Nem írta meg. Már jóval éjfél után, miközben Galip a szekrényből kivett régi tárcákat olvasgatta, a szalon lámpái, akár a színházi függönyt megvilágító lámpák, először lassan-lassan halványulni kezdtek, aztán a frizsider motorja fáradtan nyögött egyet, akár egy meredek és sáros lejtőn sebességet váltó régi, megrakott teherautó, végül koromsötét lett. Galip, akár az áramkimaradásokhoz hozzászokott isztambuliak, abban a reményben, hogy mindjárt visszajön az áram, még sokáig ült mozdulatlanul a karosszékben, ölében az újságkivága-tokkal teli dossziékkal. Hallgatta a ház régi hangjait, a radiátorok kattanásait, a falak csöndjét, a parketta reccsenését, a csapok és vízcsövek nyögéseit, egy óra halk tiktakját (a helyét elfelejtette), és a „sötét udvar" ijesztő zúgását. Sok idő telt el, mire a sötétben tapogatózva átbotorkált Celál hálószobájába. Levetkőzött, és felvette Celál pizsamáját. Az előző este a mulatóban a bánatos írótól hallott történet jutott eszébe, az a hős, aki egy másik sötét, csendes és üres ágyba fekszik bele. Lefeküdt, de sokáig nem tudott elaludni. Második fejezet NEM TUD ALUDNI? ,^4lmaink: egy második élet!' Gérard de Nerval Lefekszik, elhelyezkedik az ismert tárgyak között, a saját szagával és emlékeivel teli lepedő és takaró között, feje megtalálja a párna ismerős puhaságát, oldalra fordul, lábát felhúzza a hasához, és fejét előrehajtja, a párna hűvöse lehűti az arcát: nem sokára aludni fog, és a sötétben elfelejt mindent, mindent. Mindent el fog felejteni: feletteseinek könyörtelen erejét, a meggondolatlanul kimondott szavakat, az ostobaságokat, az elintézetlenül maradt ügyeket, az értetlenséget, árulást, azokat,

akik Ont hibáztatták és hibáztatni fogják, a pénztelenséget, a gyorsan múló időt, a nem múló időt, azokat, akikkel nem találkozhatott, a magányosságát, szégyenét, vereségeit, szerencsétlenségét, szomorú helyzetét, a tragédiákat, minden tragédiát el fog nemsokára felejteni. És ennek örül. Vár. Önnel együtt várnak a sötétben vagy a félsötétben a tárgyak, a mindennapi, ismerős szekrények, fiókok, radiátorok, asztalok, székek, behúzott függönyök, a szennyesbe dobott ruhák, cigarettásdoboza, zakója zsebében a gyufa, kézitáskája és az órája; ők is várnak. Várakozás közben ismerős hangokat hall: egy autó húz el az ismerős macskaköveken az útszéli pocsolyákon át, valahol a közelben becsukódik egy kapu, egy régi frizsider motorja zúg, távol kutyák ugatnak, messziről, a tengerpart felől hajókürt hallatszik, majd a tejivó lehúzott rolója dörren. Az alvás és az álom asszociációival, a boldog felejtés új világra nyíló emlékeivel vannak teli e hangok, arra emlékeztetik, hogy minden rendben, nemsokára őket is el fogja felejteni a környezetében lévő tárgyakkal és kedves ágyával együtt, és egy másik világba fog átkerülni. Készen áll. Készen áll: mintha távolodna testétől, kedves lábaitól és csípőitől, sőt a még közelebb eső karjaitól és kezeitől is. Készen áll, s ettől olyan elégedett, hogy7 teste e közeli nyúlványainak segítségére sincs már szüksége, tudja, hogy szemét lehunyva róluk is meg fog feledkezni. Lehunyt szeme mögött a finom izommozgás elárulja, hogy pupillája már messzire került a fénytől, az ismerős szagok és hangok asszociációi alapján mintha értené, hogy minden rendben van, s már nem a szoba bizonytalan fényeit, hanem az ellazuló agyában megjelenő fény-tűzijáték szétfutó színeit mutatja meg Önnek: kék foltokat, kék villámokat, lila füstöket, lila kupolákat lát; remegő sötétkék színhullámokat, ibolyaszínű vízesések árnyékait, tűzhányó torkán kitörő bíborszínű láva csorgását és hangtalanul csillogó csillagok poroszkékjét. Hangtalanul ismétlik egymást a színek és a formák, egyik-másik eltűnik, hogy feltűnjön újra, lassanként változva, elfelejtett és

sohasem volt jeleneteket és emlékeket mutogatnak Önnek: az agyában lévő színeket nézi. De nem tud elaludni. Nincs még túl korán ahhoz, hogy bevallja ezt az igazságot? Idézze fel azokat a dolgokat, amelyekre akkor gondolt, amikor nyugodtan aludt: nem, ne azt, hogy mit csinált ma, és mit fog holnap csinálni, azokra az édes pillanatokra gondoljon, amelyek az alvás elfelejtéséhez segítik hozzá: íme, mindenki az On visszatérésére vár, végre megérkezik, és nagy örömmel fogadják; nem tér vissza, hanem táskájában kedvenc tárgyaival havas távíróoszlopok között futó vonat viszi; sorjázza szép szavait és okos válaszait, mire a többiek felismerik hibáikat; hallgat, és a többiek titkos csodálatot éreznek Ön iránt; átölel egy szeretett szép testet, az pedig Önt öleli; visszatér egy felejthetetlen kertbe, és érett cseresznyét szed a fáról; nyár jön, tél és tavasz; reggel jön, szép, kék, napos reggel, már közelít egy boldog reggel... De nem, nem tud elaludni. Tegyen úgy, mint én: kezét, lábát alig mozdítva, óvatosan forduljon meg az ágyban, feje a párna másik végére, arca a párna hűvös sarkára kerüljön, és gondoljon Maria Palaeologina hercegnőre, akit hétszáz esztendővel ezelőtt küldtek Bizáncból Hülegühöz, a mongol uralkodóhoz feleségnek. Konstantinápolyból (abból a városból, ahol Ön is él) indították útnak Perzsia felé, ám Hülegü meghalt, mielőtt ő odaért volna; ezért az utána trónra lépő fia, Abaka vette el. Tizenöt évig élt a perzsiai mongol szerájban, majd miután férjét megölték, visszatért ezekhez a dombokhoz, ahol On is békésen aludni szeretne. Oly erővel gondolja el az útnak induló Maria hercegnő bánatát, hogy érezze őt a szívében. Képzelje el a hazatérését és napjait az általa építtetett templomban az Aranyszarv-öböl partján, ahová visszatérése után bezárkózott. Gondoljon Handan szultána törpéire. I. Ahmed szultán anyja e kedves barátai számára Usküdarban felépíttette a törpék házát. Evekig éltek itt a törpék, majd ugyancsak a szultán támogatásával egy gályát építtettek, s azzal egy ismeretlen ország, a térképen sem található paradicsom felé indultak. Képzelje el a vízre bocsátott gályát, az indulás napját, Handan szultána bánatát és a gálvárói kendőt lobogtató törpék

szomorúságát úgy, mintha egy kicsit Ön is elválna Isztambultól és szeretteitől. Ha ettől sem alszom el, kedves olvasóim, akkor egy magányos éjféli órán egy kihalt pályaudvar peronján fel s alá járkáló férfit képzelek el, aki idegesen várja a sehogy sem érkező vonatot. Mire eldöntöm, hogy hová utazna, már én vagyok az az ember. Azokra gondolok, akik hétszáz évvel ezelőtt a silivrikapii átjárónál föld alatti munkával készítették elő, hogy a görögök elfoglalják a várost. Elképzelem annak a csodálkozását, aki felfedezte a tárgyak második jelentését. Elképzelek egy második világot, a mi világunkra nyílót, ahol mindennek a második jelentése tárul fel előttem, s én szinte részegen bolyongok ennek az új világnak új jelentései között. Az emlékezetét elveszítő ember boldog ámulatára gondolok. Azt képzelem, hogy egy ismeretlen kísértetvárosba kerülök: a valamikor több millió ember lakta negyedek, utak, dzsámik, hidak és hajók, minden üres, és én a kísértetiesen üres tereken haladva könnyesen emlékezem múltamra és városomra, s lassan lépegetek saját házam, saját ágyam felé, ahol épp aludni próbálok. Elgondolom, hogy az alvajárók módjára saját emlékezetének sötét folyosóin zsákutcákba jutó, ám ott elapadt emlékekre bukkanó Francois Champollion vagyok, és éjjel kikelek az ágyamból, hogy a rosette-i kő hieroglifáit megfejtsem. Azt képzelem, hogy IV. Murád szultán vagyok, és éjfélkor álruhában elindulok az ivási tilalom betartásának ellenőrzésére. Testőreim kíséretében megyek, tehát biztos vagyok abban, hogy senki nem árthat nekem, nyugodtan betérhetek tehát a dzsámikba és a még mindig nyitva álló boltokba, s szeretettel figyelem a titkos átjárók szegényházaiban kornyadozó alattvalóim életét. Végezetül már éjfél felé egy paplanosmester inasává válok, s a tizenkilencedik században az egyik utolsó janicsárlázadás előkészítéseként egy titkos jelszó első és utolsó szótagjait adom suttogva tovább. Vagy egy medreszéből érkező hírvivő vagyok, aki egy betiltott rend álomba merült őrültjeit próbálja az évek óta tartó hallgatásból és álomból felébreszteni.

Es ha még mindig nem aludtam el, kedves olvasóim, akkor boldogtalan szerelmes leszek, aki emlékeinek nyomában járva keresi kedvese arcmását, benyit a város minden kapuján, s az ópiumszívók szobáiban, a történeteket mesélők gyülekezeteiben és minden házban, ahol énekelnek, a múltamat és kedvesem nyomát kutatom. Es ha e hosszú utazások során sem fárad el az emlékezetem és a képzelőerőm, ha ide-oda sodró ábrándjaim még mindig nem adják meg magukat, akkor a végén az álom és az ébrenlét közötti boldog pillanatok valamelyikében belépek az első ismerősen feltáruló helyre, egy távoli barát házába vagy egy közeli rokon üresen álló palotájába, s mintha memóriám elfelejtett szögleteit ellenőrizném, sorban kinyitom a szobák ajtaját, végül belépek az utolsóba, eloltom a gyertyát, végigfekszem az ágyon, s a távoli, ismeretlen és különös tárgyak között végre elalszom. Hmvnadik fejezet KI ÖLTE MEG SEMSI TEBRÍZÍT? „Meddig foglak keresni házról házra, kapuról kapura? Még meddig szegletről szegletre, utcáról utcára?" Mevlána Galip reggel nyugodtan ébredt hosszú, mély álmából. A mennyezetről lelógó hatvanéves lámpa elsárgult papírszínnel világított fölötte. Celál pizsamájában kelt fel, eloltotta a lámpákat, és az ajtó alatt bedugott újságot Celál íróasztalánál olvasta el. Amikor meglátta a tárcában ugyanazt a hibát, amelyet szombat délután a szerkesztőségben is észrevett („önmaguk léte" helyett „önmagunk lété"-t írtak), keze magától nyúlt a fiókba, és vett elő egy zöld golyóstollat. Kijavította a hibákat. Amint az írás végére ért, eszébe jutott, hogy Celál reggelenként ebben a kék csíkos pizsamában, ennél az asztalnál, ezzel a tollal javítgat, csak közben cigarettázik is. Hitte, hogy minden jó úton halad. Mint aki jól kialudva indulhat neki egy nehéz napnak, derűsen reggelizett, s annyira eltelt önmagával, hogy már nem is kellett másvalakivé válnia. Elkészítette a kávéját, s az íróasztalra helyezte az előtérben álló szekrényből elővett, tárcákkal, levelekkel és újságkivágatokkal megrakott dobozokat. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy

megtalálja azt, amit keres, csak az előtte lévő papírokat kell teljes figyelemmel elolvasnia. Celál tárcáit olvasgatta a Galata híd pontonjai között élő apátlan, anyátlan gyerekek nyomorúságos életéről, az árvaházak kegyetlen és dadogó igazgatóiról, a magukra szárnyakat kötöző minaretépítők repülőversenyéről, akik úgy vetették bele magukat a Galata toronyból az égbe, mintha vízbe ugrottak volna, a homoszexualitás történetéről és azokról, akik manapság anyagi hasznot húznak belőle. Ugy érezte, hogy megvan benne az írásokhoz kellő türelem és figyelem. Hasonló jóindulattal olvasta annak a be§ikta§i gépészinasnak a visszaemlékezéseit, aki a Ford első Isztambulba érkező T-modelljét vezette; miképpen azt is, hogy miért kellett zenélő óratornyokat állítani Isztambul minden negyedében; olvasott annak a történelmi jelentőségéről, hogy Egyiptomban betiltották Az ezeregy éjszaka meséinek azokat a jeleneteit, amelyekben a háremhölgyek együtt szerepeltek a fekete rabszolgákkal; a régi lóvasút mozgó kocsijára történő felugrás hasznosságáról; valamint arról, hogy miért szöktek meg a papagájok Isztambulból, miért jöttek varjak a helyükbe, s lettek ezáltal a hóesés kezdetének okozói. Egyre többször gondolt vissza azokra az időkre, amikor először olvasta ezeket az írásokat, egy papírra olykor-olykor feljegyzett valamit, egy-egy mondatot vagy bekezdést újraolvasott, majd az elolvasott tárcát visszarakta a dobozba, s gyengéden előhúzott egy következőt. A nap nem sütött be a szobába, csak az ablakkeretet világította meg. A függönyök nem voltak behúzva. A szemközti ház tetejéről lógó jégcsapok végéről, a szeméttel és hóval teli ereszcsatornából csöpögött a víz. A cseréppiros és a piszkoshó-színű tető háromszöge és a sötét fogai közül lignitfüstöt pöfékelő magas kémény szögletes formája között kék ég ragyogott. Olvasástól fáradt szemeit a háromszög és a négyszög között pihentetve Galip a kékséget gyors szárnycsapásokkal átszelő varjakat látott, majd az előtte fekvő papír felé fordult, hogy lejegyezze Celál tárcáit, aztán mikor

belefáradva újra felnézett, tudta, hogy ugyanazoknak a varjaknak a repülését látja. Derűlátása kissé megingott, mire a nap már a szemközti ház elhúzott függönvű sötét ablakaira fordult. A tárgyak, szavak, a jelentés még minden a helyén volt talán, de egyre fájdalmasabban érezte, hogy a mindezt egyben tartó mélyebb realitás visszavonulóban van. Olvasta Celál írásait a megváltókról, hamis prófétákról, Mevlána és §emsi Tebrizi kapcsolatáról, Seláhad-dinról, az ékszerészről, akihez „a nagy költő" íjemsi Tebrizi után közeledett, majd az ő halála után a helyébe lépő Celebi Hüsamettinről. Belenézett az „Akár hiszi, akár nem" rovat írásaiba, hogy szabaduljon kellemetlen érzéseitől, de nem tudta lekötni §eyh Ef-láki története a költő Figaniról, akit egy szamárra kötözve hurcoltak végig a városon, miután egy párversével megsértette Ibrahim szultán nagyvezírjét, maga §eyh Efiáki pedig feleségül vette a költő húgait, aztán akaratlanul bár, de mindegyiknek a halálát okozta. Amikor a következő dobozból előszedett leveleket olvasta, épp ahogy gyerekkorában, ámulattal látta, hogy milyen sok és mennyire különböző ember érdeklődik Celál iránt, ám azok, akik pénzt kértek, egymást vádolták, kurvának nevezték azoknak a tárcaíróknak a feleségét, akikkel vitájuk volt, akik a titkos rendek cselszövéseit vagy valamelyik vidéki monopólium megszerzéséért megvesztegetéshez folyamodó igazgatókat jelentették fel, akik szerelmüket vagy utálatukat vallották be, mást nem értek el, mint hogy tovább erősítették Galipban a bizonytalanságérzetet. Mindez azzal függött össze, hogy lassanként megváltozott az a Celál-kép, amely az olvasás kezdetekor élt benne. Reggel a tárgyak még egy érthető világ nyúlványai voltak, és Celált is olyasvalakinek érezte, akinek évek óta olvassa az írásait, amit pedig nem ismer benne, azt „ismeretlen vonásként", távolról mégis érthetőként fogta fel. Délutánra, miközben le-föl járt a felvonó az alatta lévő emeletre, a nőgyógyászhoz érkező beteg és állapotos asszonyokkal, megértette, hogy Celál-képe különös módon egy „hiányosabb" képpé alakult, ugyanakkor az íróasztal és a körülötte lévő tárgyak, sőt az egész szoba is

megváltozott. A tárgyak most már egy, a titkait nem könnyen adó világ barátságtalan jelei voltak. Tudta, hogy ez a változás szorosan összefügg azzal, amit Celál Mevlánáról írt, ezért elhatározta, hogy utánanéz a témának. Rövid idő alatt előszedte Celál összes Mevlánáról szóló tárcáját, és gyorsan nekiállt az olvasásnak. Nem a tizenharmadik században Konyában perzsáid írt versei kötötték Celált a mindmáig legnagyobb hatású misztikus költőhöz, s nem is azok a sokat idézett verssorok, amelyeket az iskolai erkölcstanórákon tanított érdemek illusztrálására szoktak idézni. A mezítlábas, repülő szoknyás mevlevi szertartások - a turisták és a levelezőlap-gyártók épp any-nyira elengedhetetlen tartozékai, mint a másodrendű írók könyveinek első oldalát díszítő „válogatott" gyöngyök - nem érdekelték. A költő, akiről hét évszázad folyamán több tízezernyi kötetet írtak tele, valamint a halála után terjeszkedni kezdő szerzetesrendje csak annyiban izgatta Celált, amennyiben egy tárcaíró használni tudta, tehát főként az élete bizonyos szakaszaiban bizonyos férfiakkal létrejött „szexuális és misztikus" kapcsolatai és a történetüket körülvevő titkok foglalkoztatták. Tanítványai mellett a város népe is rajongásig szerette az apjától örökölt sejhséget Konyában elfoglaló Mevlánát, ő azonban negyvenöt éves korában egy városról városra járó dervis, §emsi Tebrizi hatása alá került, akit pedig sem a tudása, sem életfelfogása, sem semmiféle más értéke alapján nem lehetett vele egy napon emlegetni. Celál szerint ez egy csöppet sem volt érthetetlen, mint ahogy ezt bizonyították azok a „magyarázatok" is, amelyekkel a kommentátorok hétszáz esztendeje „érthetővé" próbálják tenni ezt a kapcsolatot. §emsi eltűnése - vagy meggyilkoltatása -után Mevlána a többi tanítvány tiltakozása ellenére egyr igencsak tudatlan és jellegtelen ékszerészt nevezett ki helyettesévé. Celál szerint ez a választás nem §emsi Tebrizi „igen erős szúfi vonzásának" a következménye, ahogy mindenki bizonygatni igyekezett, hanem éppen hogy Mevlána lelki és testi megnyilvánulásának jele volt. Az a harmadik helyettes is, akit a második halála után

„testi-lelki jó barátként" választott magának, épp annyira jellegtelen, szürke figura volt, mint az elődje. Celál szerint Mevlána egyik igen fontos tulajdonságát veszítik szem elől azok, akik - ahogy évszázadokon át sokan tették - az „érthetetlen" „érthetővé" tétele érdekében különféle megoldásokat keresnek, irreális érdemekkel próbálják a „helyettes"-eket felruházni, sőt, egyesek hamis bizonyítékokkal állnak elő arra nézve, hogy Mohamed vagy Ali leszármazottai voltak. Celál erről a - szerinte a Mevlána-életműben is tükröződő - jelenségről a Konyában minden évben megrendezett emlékünnepségekhez kapcsolódó vasárnapi írásában értekezett. Galip - mint gyerekkorában általában a vallással kapcsolatos írásokat - ezt is unalmasnak találta, és csak azért emlékezett rá, mert akkor jelent meg a Mevlána-bélyegsor (a tizenöt ku-rusosak rózsaszínűek, a harmincasok kékek, a ritka hatvanasok pedig zöldek voltak), de huszonkét év múltán újra olvasva a tárcát megint azt érezte, hogy megváltoztak körülötte a tárgyak. Celál szerint igaz, amit a kommentátorok könyveik főhelyén, ezerszer is elmondtak: amint Mevlána meglátta §emsi Tebrizit, azonnal a vándorló dervis hatása alá került, de persze ő is hatott a dervisre. Csakhogy nem azért történt így (ahogy sokan gondolják), mintha a §emsi Tebrizi által bedobott kérdéssel kezdődő híres „párbeszéd" után Mevlána azonnal megértette volna, hogy egy bölccsel áll szemben. Beszélgetésük a „szerénység példázata" volt, az a fajta, amilyet a legközönségesebb misztikus könyvekben ezerszámra találni. Ha Mevlána olyan bölcs volt, amilyennek mondják, akkor egy ilyen mindennapi „példázat" nem nyűgözhette le; legföljebb úgy tett, mintha hatott volna rá. Ugy viselkedett tehát, mintha §emsiben jelentős személyiségre és nagy hatású lélekre talált volna. Celál szerint ugyanis a negyvenöt éves Mevlánának szüksége volt egy olyan „lélekre", akinek az arcában a saját képmását látja, és alighogy §emsit meglátta, elhitette magával, hogy ő az. Természetesen nem volt nehéz §emsivel elhitetnie, hogy ő az a keresett magasztos személyiség. Közvetlenül az 1244. október 23-i találkozás után

bezárkóztak a medresze egyik cellájába, és hat hónapig ki se léptek onnan. A mevlevik alig-alig szóltak arról a „laikus" kérdésről, hogy mit csinálhattak hat hónapig egy cellában, s Celál is csak szőrmentében érintette, nehogy felbőszítse vallásos olvasóit, majd rátért a tulajdonképpeni kérdésre. Mevlána egész életében az őt magát fellelkesítő és tettekre sarkalló „másikat", a saját arcát és lelkét tükröző tükröt kereste. Ezért mindaz, amit a cellában tettek és beszéltek, akárcsak Mevlána művei, egyetlen, több személv formájában megjelenő személynek, vagy egy személy alakjában megjelenő több személynek a szavai és tettei. Ahhoz ugyanis, hogy kibírja a körülötte lévő ostoba (ámde nélkülözhetetlen) tanítványok hódolatát és egy tizenharmadik századi anatóliai város fojtó légkörét, akár a szekrényében mindig készen tartott álöltözékre, szüksége volt más, könnyen elérhető személyiségekre is, amelyekbe adott esetben belebújva megkönnyebbülést tudott találni. Celál ezt a mélyről fakadó vágyat más írásaiból kölcsönvett képpel erősítette meg: „.. .akárcsak az ostobák országában a hízelgők, a kegyetlenek és a szegények fölötti uralkodást elviselhetetlennek találó szultán, aki parasztruhát őrzött a szekrényében, hogy éjszaka álruhában sétálva leljen nyugalomra..." Galip várakozásának megfelelően a vallásos olvasók halálos fenyegetéseit és a köztársaság- és szekularizáció-párti olvasók gratuláló leveleit kiváltó tárca után egy hónappal Celál, bár az újság tulajdonosa azt kérte, hogy ne térjen rá vissza, újra felvetette a témát. Az újabb írásban néhány, a mevlevik által jól ismert, alapvető tényt szögezett le: a tanítványok, féltékenyek lévén a ki tudja, honnan szalasztott dervisre, jól megszorongatták és halálosan megfenyegették §emsit. Ezek után 1246. február 15-én, egy havas téli napon (Galip nagyon szerette Celál vonzódását a nyomdahibákkal teli gimnáziumi tankönyveket idéző pontos dátumokhoz) §emsi eltűnt Konyából. Mevlána számára szinte elviselhetetlen volt kedvesének és annak a másik személyiségnek az eltűnte, akivé válhatott volna, ezért amikor egy levélből arról értesült, hogy §emsi Damaszkuszban van,

visszahozatta „szerelmét" (Celál mindig idézőjelbe tette a szót, hogy olvasóit bizonytalanságban hagyja), és hozzáadta az egyik nevelt lányát. Csakhogy a féltékeny tanítványok ármánykodásai miatt §emsi körül hamarosan újra szűkülni kezdett a hurok: 1247 decemberének 5-ik napján, csütörtökön a tömeg (többek között Mevlána fia, Aladdin) tőrbe kívánta csalni. Halálra akarták szurkálni, s még ugyanazon az éjszakán a kellemetlen hideg esőben a Mevlána háza melletti kútba akarták a holttestet dobni. 1 "* 7

3) 3

Az írás következő bekezdése ezt a kutat írta le, s a leírásban Galip ismerős dolgokat fedezett fel. Nemcsak félelmetesnek és furcsának tűnt neki, amit Celál a kútról, a kútba dobott holttestről, a holttest magányáról és szomorúságáról írt, szinte maga előtt látta a hétszáz éves kutat, köveivel és horászáni vakolatával együtt. Elolvasta párszor az írást, aztán ösztönösen nyúlt néhány másik felé, s fel is fedezte, hogy egy akkoriban keletkezett és egy ház világítóudvaráról szóló írásában a kút leírásánál ugyanazokat a mondatokat használta, sőt sikerült mindkettőben ugyanazt a stílust követnie. Nem sokat törődött volna ezzel az apró játékkal, ha mindezt Celálnak a hurufi tanokról írt dolgai után olvasta volna, de utóbb ezzel a szemmel olvasta újra Galip az asztalon gyűlő írásokat, és akkor azt is megértette, hogy miért változtak meg körülötte a tárgyak, és miért tűnik el az asztalokat, függönyöket, lámpákat, hamutartókat, székeket, a radiátoron lévő ollót és más apró dolgokat egymáshoz fűző mély értelem és derűlátás. Celál úgy beszélt Mevlánáról, mintha önmagáról beszélne, kihasználva a szavak és mondatok között az első pillanatban észrevehetetlen varázslatos helycserét, magát Mevlána helyébe tette. Újra tapasztalta Galip, hogy Celál ugyanazokat a mondatokat, bekezdéseket, s ami még ennél is több, ugyanazt a stílust használja az önmagáról szóló tárcák egyikében-mási-kában, mint a Mevlánáról szóló „történelmi" írásokban, s ez meggyőzte a helycseréről. Ezt a fura játékot az tette ijesztővé,

hogy a Celál magánhasználatú füzeteiben, meg nem jelent írásvázlataiban és történelmi tárgyú beszélgetéseiben, §eyh Galipról írt esszéiben, álomfejtéseiben, isztambuli emlékeiben és jó néhány tárcájában írottak is ezt támasztották alá. Százszor is megírta Celál az „Akár hiszi, akár nem" rovatban a magukat más személynek látó királyok, a palotájukat a más személlyé válás vágyában felgyújtó kínai császárok és az éjszakákon át álruhában sétáló s emiatt a szerájtól és az államügyektől napokig távol maradó szultánok történeteit. Egy félbemaradt memoárszerű történetkéket tartalmazó füzetben pedig arról olvasott Galip, hogy egy közönséges nyári napon Celál egymást követően Leibniz, a híresen gazdag Cevdet bey, Mohamed, laptulajdonosa, Anatole Francé, egy sikeres szakács, egy prédikációival nevet szerző imám, Robinson Crusoe, Balzac és még hat szégyenkezve kihúzott nevű személy helyébe képzelte magát. Nézte Mevlána bélyegeken és plakátokon látható ábrázolásainak karikatúráit, és felfedezett egy ügyetlenül megrajzolt sírkövet, amelyre „Mevlána Celál" volt írva. Egy kiadatlan tárca pedig ezzel a mondattal kezdődött: „Mevlána leghíresebb műve, a Mesznevi elejétől a végéig lopott!" A mondatot követően a hivatalos kommentátoroknak a tiszteletlenségtől való félelem és az igazsághoz való hűség között ingadozó stílusában, eltúlozva mutatja be a hasonlóságokat: az elbeszélő költemény egyik története például a Kalila és Dimnából való, egy másik Attar A madarak tanácskozása című művéből, egy anekdotája úgy, ahogy van, a Lejla és Medzsnúnból, egy másik meg/í szentek legendáiból. A lopott történetek hosszú listáján A próféták történetét, Az ezeregy éjszaka meséit és Ibn Zerhanit is felfedezte Galip. A lista végén Mevlánának a történetek átvételére vonatkozó gondolatait is idézte Celál. A délutáni sötétedésben a világot is egyre sötétebben látó Galip ezeket nemcsak Mevlána, hanem a magát Mevlána helyébe képzelő Celál gondolataiként olvasta. Celál szerint akárcsak mindazok, akik nem bírták sokáig elviselni, hogy önmaguk legyenek, és csak akkor találtak nyugalomra, ha másvalaki személyiségét öltötték magukra, Mevlána is csak mások történetét volt képes elbeszélni. A

mássá válásért epekedő boldogtalanok számára a történetmondás eleve nem egyéb, mint csel, amelynek révén terhessé vált testüktől és leiküktől szabadulni tudnak. El akart mondani egy történetet azért, hogy el tudjon mondani egy történetet. Furcsa, szabálytalan „kompozíció" a Meszne-vi, éppen olyan, mint Az ezeregy éjszaka meséi: még véget sem ér egy történet, már kezdődik a második, s mielőtt az véget érne, már áttér a harmadikra - történetek, amelyeket úgy hagyott befejezetlenül, ahogy faképnél hagyjuk a megunt személyeket. A Mesznevi köteteit lapozgató Galip az obszcén történetek mellett rajzokat, egyes oldalakon zöld tollal odavetett dühös kérdőjeleket és szinte mindent elborító firkákat látott. Gyorsan átfutotta a tintával és firkálásokkal elcsúfított oldalakat, de így is látta, hogy Celál sok története, amelyet gyermek- és ifjúkorában önálló tárcaként olvasott, valójában a Mesznevibő] lett átvéve és napjaink Isztambuljához igazítva. Galip visszaemlékezett azokra az estékre, amikor órákig beszélt Celál arról, hogy az egyetlen művészet a variációk létrehozása: Rüya az útközben vásárolt süteményekből csipegetett, Celál pedig arról beszélt, hogy sok tárcáját, talán az összesét is mások segítségével írta, mert nem az a fontos, hogy valami újat „teremtsünk", hanem a már régen, sok-sok elme által évezredek folyamán teremtett csodákat valamelyik csücsküknél megragadva úgy változtassuk meg, hogy vadonatúj dolgot tudjunk vele mondani, s azt állította, hogy minden tárcáját másoktól vette át. Nem az vette el Galip kedvét, és semmisítette meg benne a szoba tárgyai és az asztalon lévő papírok valódiságába vetett derűs hitét, hogy kiderült: másokéi az éveken át Ce-lálnak hitt történetek; az volt a baj, hogy ez a tény más eshetőségeket is felvetett. Arra gondolt, hogy ehhez a huszonöt évvel korábbi állapotot utánzó szobához és lakáshoz hasonlóan valahol Isztambulban lehet egy másik, ugyanígy berendezett szoba és lakás is. Es ha abban a szobában, ugyanennél az asztalnál nem ül ott és nem mesél Celál, s nem hallgatja vidáman Rüya, akkor Galip hasonmása ül az asztalnál, és olvasgatja a régi tárcákat, azt remélve, hogy elveszített felesége nyomára bukkan; meg arra,

hogy amiképpen a tárgyak, képek és a nejlonzacskókon lévő szimbólumok mást is jelentenek önmagukon kívül, amiképpen Celál írásai is minden olvasásnál más jelentés felé mutatnak, ahányszor csak az eszébe jut, a maga életének is mindannyiszor más az értelme: akár el is veszhet az egymást egy vonat kocsijaiként könyörtelenül követő értelmek között. Kint besötétedett, a szobában megült a pókhálós, sötét pincék penész- és halálszagára emlékeztető, szinte kézzel fogható homály. Galip villanyt gyújtott, mert tudta, hogy nincs más mód, folytatnia kell az olvasást, ha szabadulni akar ennek a másik univerzumnak a rémálmából, attól a kísérteties világtól, amelybe akaratlanul belecsöppent. Visszatért tehát oda, ahol abbahagyta: a pókhálós kúthoz, ahová §emsi holttestét dobták. A történet folytatásában a költő „barátja, kedvese" elvesztése miatt önkívületi állapotba kerül. El se akarja hinni, hogy megölték, és holttestét kútba dobták; azokra támad, akik meg akarják neki mutatni a kutat (ott van az orra előtt), és ürügyet keres arra, hogy „kedvesét" másfelé keresse: nem lehet, hogy akár az előző eltűnésekor, most is Damaszkuszba szökött? Mevlána tehát Damaszkuszba utazik, s utcáról utcára keresi kedvesét. Bemegy minden kocsmába, minden házba, benéz minden kő alá, végigjárta kedvese régi barátait, a közös ismerősöket, kedves helyeit, a dzsámikat, derviskolostorokat - a végén a keresés fontosabbá válik a megtalálásnál is. A tárcának ezen a pontján az olvasó olyan ópiumfüstös, rózsavizes és denevérek lakta misztikus és panteista világban találja magát, ahol a kereső és a keresett helyet cserélt, ahol nem a megtalálás, hanem a cél felé haladás, nem az elveszett kedves, hanem az általa kiváltott szerelem maga kerül előtérbe. Alig esik szó azokról a kalandokról, amelyeket a költő a nagyváros utcáin megélt, és azokról az állomásokról, amelyeket a dervisrend igazságainak eléréséhez végig kellett járnia: ha a kedves szökése okozta zavarodottság jelenetét és a keresésére indulást „a haszon bizonyítása" állomásának tekintjük, úgy a kedves régi barátairól és ellenségeiről meg az ő kedves helyeiről és szívszorító emlékeivel terhes tárgyairól szóló jelenetek a

dervisek negyvennapos szenvedéseinek felelnek meg. A bordélyházbeli jelenet és a felolvadás a szerelemben, a Hallac-i Mansur halála után a házában talált rejtjeles levelekre emlékeztető álnevek, az irodalmi csapdákkal és szójátékokkal megtűzdelt írások paradicsomába és poklába való beleveszés egybevág az Attarnál is szereplő elveszéssel a titkok völgyében. Ha az éjféli kocsmában különböző „szerelmi történeteket" mesélők Attar művéből, A madarak tanácskozásából léptek volna ki, az ugyanabból a műből származó „feloldódás a bizonyosságban" példája lehetett volna az, amikor a város titkokkal teli utcái, boltjai és ablakai között járva megrészegülő költő megérti, hogy a Kaf hegyen tulajdonképpen nem mást, mint önmagát keresi stb. Celál hosszú tárcáját más misztikusoknak a kereső és a keresett egységéről szóló pompás, időmértékes verselésű sorai díszítették; a hónapokig tartó damaszkuszi keresgélésbe belefáradt Mevlána híres sora pedig a versfordítást utáló Celál prózai fordításában kapott helyet: „De ha én ő vagyok - sóhajtotta a költő, elveszvén a város titkai között -, miért is keresem még mindig?" Tárcájának eme csúcspontján Celál az összes mevlevi által büszkén hangoztatott irodalmi ténnyel zárta írását: ezek után Mevlána nem a saját nevével, hanem Semsi Tebrizi dívánja címmel gyűjtötte össze költeményeit. Ahogy gyerekkorában is, Galipot most is jobban érdekelte a tárca krimiszerű része a keresésről és kutatásról. Celál itt megint a misztikus történetekért rajongó vallásos olvasókat felbosszantó, a szekularizáció és a köztársaság eszméit támogatóknak pedig élvezetet szerző eredményre jutott: „Természetesen maga Mevlána ölette meg és vettette kútba §emsit!" Allítását a török rendőrség és ügyészség által gyakran használt módszerrel bizonyította, amelyet az ezerkilencszázötvenes években, beyoglui és igazságügyi tudósítóként ismerhetett meg. Egy vádemeléshez szokott vidéki ügyész stílusában emlékeztetett arra, hogy kedvese meggyilkolása Mevlána számára jelenthetett hasznot, hiszen ennek köszönhetően egy közönséges hodzsából a legnagyobb misztikus költővé vált, majd leszögezte, hogy mindenkinél

jobban kívánhatta ezt a gyilkosságot. A kívánás és a végrehajtás közötti, a keresztény regényekre jellemző apró jogi különbséget a bűntudat jeleivel és az ügyetlen gyilkosok ismert játékaival hidalta át: nem hiszi el, hogy kedvese meghalt, bolondnak mutatkozik, nem hajlandó a kútba belenézni és más efféle furcsaságok; majd rögtön ezután - Galipot reménytelenségbe döntve - Celál egy másik témára tért át: mit jelenthet az, hogy a gyilkosság után a bűnös hónapokig kutat Damaszkusz utcáin, és többször is végigfésüli az egész várost? A füzetekben talált feljegyzésekből és egy régi labdarugó-mérkőzésre szóló jegy (Törökország - Magyarország 3:1) és néhány mozijegy (Nőaz ablakban, Hazatérés) mellett egy dobozban talált Damaszkusz-térképből értette meg, hogy Celál többet foglalkozott ezzel a kérdéssel, mint ahogy a tárcából látszott. Nagyon jól kellett tudnia Mevlánának, hogy megölték, tehát nem kereshette §emsit, akkor viszont mit csinált a városban? A térképen meg volt jelölve minden egyes hely, ahol a költő megfordult, a negyedek, fogadók, karavánszerájok és kocsmák nevei pedig a térkép hátára voltak írva. Az egymás alá írt nevek hosszú listajából Celál valami értelmet, egy titkos szimmetriát próbált kibogozni. Már régen besötétedett, amikor Galip egy mindenféle apróságokat rejtő dobozban megtalálta Az ezeregy éjszaka meséiben szereplő krimiszerű történetekről (Ali Baba, Az okos tolvaj) írt tárcájának idejében Celál kezébe került Kairó-térképet és az isztambuli önkormányzat 1934-es Városkalauzát. Várakozásának megfelelően Az ezeregy éjszaka meséinek történtei - zöld golyóstollal rajzolt nyilakkal - be voltak jelölve, s ha nem is ugyanazzal a tollal rajzolt, de ugyanolyan színű nyilak tűntek fel a Városkalauz térképein is. Mintha a már egy hete tartó sétáinak térképét látta volna, miközben a különböző térképeken a zöld nyilak kalandjait követte. Szerette volna elhitetni magával, hogy ez tévedés, ezért külön megkereste azokat a zöld nyíllal jelölt fogadókat, dzsámikat és emelkedőket, ahol ő maga nem járt, de be kellett látnia, hogy megfordult a velük szomszédos fogadókban vagy dzsámikban, és ő is felkapaszkodott ugyanazokra a dombokra: tehát bármit

mutat is a térkép, Isztambul tele van az ugyanarra az útra induló emberekkel! Ezért, ahogy évekkel korábban Celál az egyik Edgár Allén Poe hatására írt tárcájában, egymás mellé tette ő is Damaszkusz, Kairó és Isztambul térképeit. Ehhez a fürdőszobából hozott és a rajta lévő szálak tanúsága szerint Celál szakállának borotválásához használt zsilettel ki kellett vágnia a Városkalauz kötetének oldalait. A három térkép egymás mellé tétele után először nem tudta, hogy mihez kezdjen az egymástól eltérő méretű jelölésekkel, de aztán éppen úgy, ahogy gyerekkorukban Rüyával csinálták, ha egy folyóiratból kimásoltak egy képet: a szalon üvegajtaján egymásra rakta, és a mögöttük lévő lámpa fényében nézte őket, aztán meg, ahogy egy időben Celál anyja nézegette az ugyanezen az asztalon szétteregetett szabásmintákat, ő is az asztalra terítette a térképeket, s megpróbálta egy találós kérdés részeiként felfogni őket: az egymáson fekvő térképeken alig kivehetően egy nagyon öreg embernek csupa ránc arcát vélte felfedezni. Olyan sokáig nézte az arcot, hogy a végén már ismerősnek tűnt neki. Az ismerős arctól és az éjszaka csöndjétől nyugalom szállta meg, a nyugalom pedig mintha már korábban is megélt, eltervezett s valaki más számára is biztonságot ígérő érzés lett volna. Őszintén hitte, hogy Celál irányítja. Egy sor írása szólt az arcok értelméről, de Galipnak most az a pár mondat jutott az eszébe, amelyekben Celál a külföldi színésznők arcára nézve érzett „belső nyugalomról" számolt be, ezért úgy határozott, hogy Celál fiatalkori filmes írásait veszi elő a dobozból. Régi, filmekről szóló írásaiban Celál olyan szomorú vágyakozással beszélt némelyik amerikai sztár arcáról, mintha áttetsző márványszobrokról, egy bolygó láthatatlan selymes felületéről vagy messzi országok álomszerű meséiről írt volna. Olvasás közben Galip úgy érezte, hogy nem is annyira Rüya és a történetek szeretete, mint egy alig hallható zenére emlékeztető vágy az, ami közös benne és Celálban: szereti azt, amit a térképeken, az arcokon és a szavakban Celállal együtt talál, bár ugyanakkor fél is. Még jobban el akart mélyedni a filmes írásokban, hogy rátaláljon erre a zenére, de visszarettent:

a török színészek arcáról soha nem írt hasonló stílusban, az ő arcuk Celált fél évszá-dos háborús táviratokra emlékeztette: a rejtjelezés kulcsával együtt a jelentésük is a feledés homályába merült. Mire a reggelizőasztalhoz ült, már azt is nagyon jól tudta, hogy miért hagyta el az egész testét átjáró derűlátás. A nyolcórai olvasás alatt teljesen megváltozott a benne élő Celál-kép, s ezzel mintha ő maga is mássá vált volna. Reggel még optimistán hitt a világban, naivan azt gondolta, hogy türelmes munkával felfedheti a világ rejtett titkát, és egyáltalán nem vágyott arra, hogy másvalaki váljon belőle. Most azonban, ahogy a világ titkai távolodtak tőle, és ahogy az ismerősnek hitt szobában a tárgyak és az írások egy ismeretlen világ érthetetlen tárgyaivá és megállapíthatatlan személyazonosságú arcok térképeivé váltak, Galip azért szeretett volna mássá válni, hogy megszabaduljon ettől az egész világra reménytelenül néző nyomasztó figurától. Eljött a vacsora ideje, mire azokat a tárcákat kezdte olvasni, amelyek reménye szerint fényt deríthetnek Celálnak Mevlánához és a mevle-vikhez fűződő kapcsolatára - az ablakokból a televíziók kékes fénye szűrődött ki a Tesyikiye útra. Celált nemcsak azért érdekelték a mevlevik, mert tudta, hogy olvasói érthetetlen módon vonzódnak a témához, hanem mevlevi mostohaapja miatt is. Miután anyja kénytelen volt Melih bácsitól elválni, mert az sehogy sem bírt Európából, illetve Észak-Afrikából hazatérni, és a varrásból nem tudta a fiát és önmagát eltartani, kénytelen volt újra férjhez menni. Celál a szekularizáció híveinek haragjával és Voltaire-hez méltó humorral emlegette a titkos szertartásokra járó „púpos ügyvédet", aki - mint azt most Galip megtudta - a Yavuz Sultan negyedben, egy bizánci időkből származó ciszterna közelében álló mevlevi kolostor állandó látogatója volt. Azokban az időkben, amikor egy fedél alatt élt ezzel a mostohaapával, Celál jegyszedőként dolgozott, hogy pénzt keressen. A sötét és zsúfolt mozikban gyakori veszekedések során kapott és osztott verést is, a szünetekben üdítőt árult, és megállapodott a perecessel, hogy jól sózza, borsozza meg az

árut, mert így még több italt tudott eladni. Mindezekről olvasván Galip a jegyszedők, a veszekedő, verekedő nézők, a pereces, majd a legvégén, hű olvasóként, Celál helyébe képzelte magát. Utóbb Celál otthagyta a §ehzadeba§ibeli mozit, és egy könyvkötő csiriz- és papírszagú műhelyében dolgozott. Az erről szóló visszaemlékezésben egy mondat ragadta meg Galip figyelmét, mert az ő mostani helyzetének előérzetét vélte benne felfedezni, holott a memoárjaikban keserű, ám dicséretre méltó múltat teremtő íróknál mindennapos mondat volt az: „Mindent elolvastam, ami csak a kezembe került" - írta Celál, és Galip, aki mindent elolvasott, ami csak Celáltól és Celálról a kezébe került, azt érezte, hogy Celál nem a könyvkötő üzletbeli napjairól, hanem őróla beszél. Éjfél körül ment csak le az utcára, és addig valahányszor eszébe jutott a mondat, bizonyítva látta, hogy Celál tudja, hogy ő abban a pillanatban mit csinál, s ezért egyhetes igyekezetét nem Celál és Rüya kereséseként, hanem egy olyan játék részeként fogta fel, amelyet Celál (és talán Rüya) az ő részére talált ki. Ez a gondolat összhangban volt Celál természetével, hiszen szerette az embereket az írásaiban rejlő apró csapdákkal és homályos mozzanatokkal óvatosan, a távolból irányítani, ezért Galip a lakásban, ebben az élő múzeumban végzett kutatásait már nem is a maga, hanem Celál szabadságának jeleként érzékelte. Mielőbb le akart menni, egyrészt mert szabadulni akart a fojtó érzésektől és az olvasásba belefáradt szeme égésétől, másrészt mert a konyhában nem talált semmi ennivalót. Az ajtó mellett álló szekrényből kivette Galip sötétkék felöltőjét, hogy a házmester és felesége - ha még nem alszanak - álmos szemmel Celálénak lássák a távozó kabátot és lábakat. Sötétben ment le a lépcsőn, és a házmesterlakás utcára nyíló alacsony ablakán sem látott semmi fényt. Nem volt kulcsa a házhoz, ezért a kaput nem húzta be egészen. Megborzongott, amikor a járdára kilépett: elképzelte, hogy a telefonáló férfi (jó ideje mindent megtett, hogy ne is gondoljon rá) toppan elé egy sötét sarokból. Arra gondolt, hogy ez a számára nem ismeretlen

személy nem is egy új katonai puccs előkészületeit bizonyító dossziéval, hanem valami még rettenetesebb, halálos dologgal áll elő, ám az utcán nem járt senki. Úgy érezte mégis, hogy a telefonbeli hang a nyomában jár az utcákon. Nem képzelte már magát senki másnak a helyébe. „Mindent úgy látok, ahogy van" -gondolta a rendőrőrs előtt elhaladván. A kezükben géppisztollyal őrségben álló rendőrök álmos, de gyanakvó szemmel néztek rá. Lehajtott fejjel folytatta útját, hogy ne késztethessék olvasásra a plakátok, a sercegő fényreklámok és a politikai jelszavak betűi. Ni§anta§iban az összes étterem és büfé zárva volt. Sokáig rótta még az utcákat, hallgatva az olvadó hó bánatos hangjait az esőcsatornákban, illetve lépéseinek zaját a vadgesztenye-, ciprus- és platánfák alatt, végül egy karaköyi büfében levessel, csirkével és mézes süteménnyel töltötte meg a gyomrát; kenyeret és sajtot vásárolt, aztán visszatért a régi házba. Negyedik fejezet TÖRTÉNET AZOKRÓL, AKIK NEM KÉPESEK TÖRTÉNETEKET MESÉLNI „>lgen - mondta élvezettel az olvasó - ez a bölcs, ez a zseni érti ezt, és én csodálom érte. Hányszor gondoltam már rá magam is!< Más szóval ez az ember a saját bölcsességemre emlékeztetett, és én ezért érzek csodálatot iránta." Coleridge Nem, nem az a legfontosabb elemzésem, amely tizenhat évvel és négy hónappal ezelőtt rámutatott a Damaszkusz, Kairó és Isztambul térképei között tapasztalható hihetetlen hasonlóságra, és dekódolta azt a titkot, amely észrevétlenül beleivódott életünkbe. (A kíváncsiak ebből az írásomból megtudhatják, hogy a Darb-el Müsztakim, a Halili fogadó, illetve a mi fedett bazárunk egy-egy mimusként áll a városban, és azt is, hogy melyik arcra emlékeztetnek ezek a mi-musok.) És nem az volt a „legjelentősebb" írásom, amelyben hasonló lelkesedéssel vetettem papírra szegény §eyh Mahmud kétszázhúsz éves történetét, aki a halhatatlanságért cserébe elárulta rendjének titkait egy európai

kémnek, de később megbánta tettét. (Ha valaki kíváncsi, hogyan próbált a véres csatamezőkön haldokló harcosok között a §evh önkéntest találni, aki az ő helyére áll, és átvállalja a halhatatlanságot, megtudhatja ebből az írásból.) Eszembe jutnak a régi történetek, amelyekben a beyoglui vagányokról, emlékezetüket vesztett költőkről, bűvészekről, kettős személyiségű énekesnőkről és javíthatatlan szerelmesekről szóltam, s azt kell látnom, hogy a ma legfontosabbnak tartott dolgot vagy kikerültem, vagy mellétrafáltam, vagy valami különös tartózkodással kerülgettem. De nem csak én tettem így! Harminc éve írok, s majdnem annyi időt töltöttem olvasással, mint írással, de sohase tapasztaltam, hogy akár Keleten, akár Nyugaton akadt volna író, aki az alábbi tényre felfigyelt volna. Kérem, az arcokat is képzeljék maguk elé, amikor az elkövetkezendőket olvassák. (Hiszen az olvasás különben sem más, mint hogy az ész néma mozijában képpé alakítjuk azt, amit az író a betűk segítségével elmond!) Jelenítsék meg agyaik filmvásznán egy keletanatóliai város szatócsüzletét. Korán sötétedő téli délután van, ilyenkor szinte semmi mozgás, így a szemközi borbély inasára hagyja az üzletet. Rajta kívül egy idős nyugdíjas van jelen, meg a borbély öccse és egy környékbeli vevő, aki inkább beszélgetni, mint vásárolni jár a boltba. A szatócsüzlet kályhája körül beszélgetnek, felelevenítik katonaemlékeiket, belelapoznak az újságokba, pletykálkodnak, nevetgélnek. Egyvalaki szorong csak közöttük: a borbély öccse, mert alig jut szóhoz. Akár a többieknek, neki is volnának elmesélendő történetei és tréfái, de bármennyire szeretné, nem tudja a figyelmet magára vonni, nem tud történetet előadni. Valahányszor megpróbál elmesélni valamit, a többiek - észre sem véve - belevágnak a szavába. Kérem, képzeljék most el a borbély öccsének arckifejezését, amikor benne reked a történet, mert a többiek a szavába vágtak! Képzeljenek el, kérem, egy eljegyzést egy Nyugatot utánzó, ám nem túl gazdag isztambuli orvos családjánál! A házat teljesen birtokukba vevő vendégek egy csoportja az ifjú menyasszony szobájában, a kábátokkal elborított ágy körül gyűlik össze. Egy

szép és kedves lány is van közöttük két gavallérral. Az egyik nem is túl jóképű, és nem is túl okos, de ügyesen társalog. Ezért a szobában jelen lévő nagybácsikkal együtt a lány az ő történeteit hallgatja. Most képzeljék el a másik fiatalember arcát, aki okosabb és érzelmekben gazdagabb, csak nem képes önmaga iránt érdeklődést kelteni. Most pedig arra kérem Önöket, hogy három lánytestvért képzeljenek el. Két-két év különbséggel mind a hárman férjhez mentek, és most az anyjuknál találkoztak össze. A középosztályhoz tartozó kereskedő házában, a jókora falióra tiktakolása és a kalitkájában izgő-mozgó kanári hangjai mellett isszák teájukat a téli délután ólomszínű fényében. A legkisebb és legvidámabb lány úgy mesél két hónapnyi házaséletének tapasztalatairól, úgy mond el néhány mulatságos eseményt, hogy hiába élt meg hasonlókat az elmúlt év alatt a legnagyobb és legszebb nővér, szomorúan arra gondol, hogy az ő életéből vagy talán a férjéből hiányzik valami. Idézzék most a lelki szemeik elé az ő szomorú arcát! Elképzelték? Nem hasonlítanak furcsa módon egymásra? Nem teszi valami Önök szerint hasonlóvá az arcukat? Hiszen egy láthatatlan szál valahol mélyen egymáshoz köti őket! Nem mond többet, nem gazdagabb jelentésű a hangtalanoknak, a megszólalni képteleneknek, a jelentéktelennek tűnőknek, a jó választ csak később, már otthon megtalálóknak az arca másokénál? Mintha az el nem mondott történetek betűivel volna tele az arcuk, mintha a hangtalanságnak, az elnyomottságnak, sőt a vereségnek a jelei volnának. A saját arcukat is odaképzelték, ugye? Milyen sokan vagyunk, és milyen szomorúak; legtöbbünk milyen tehetetlen! De nem akarom félrevezetni Önöket: én nem tartozom ezek közé. A tollforgató és az írásait másokkal többé-kevésbé elolvastatni képes ember nagyjából védett marad ezzel a betegséggel szemben. Ezért van az, hogy még soha nem találkoztam olyan íróval, aki erről a rendkívül fontos emberi jelenségről kellő súllyal szólni tudott volna. Ma már tudom, hogy amikor kézbe veszem a tollat, egyetlen témám lehet csak:

arcunk titkos költészetét, tekintetünk rettenetes titkát fogom kutatni, készüljenek fel rá! Ötödik fejezet REJTVÉNYEK AZ ARCOKON ^Általában éppen az arcokat nem vesszük észre." Lewis Carroll Messze nem volt már olyan derűlátó Galip, amikor kedd reggel odaült a tárcákkal elborított asztalhoz, mint egy nappal korábban. Ezalatt a benne lévő Ce-lál-kép - bár nem akarta - megváltozott, s ettől a kutatásának célja is elmosódottá vált. Tudta, hogy nem tehet mást, mint hogy a tárcák és az előtérben álló szekrényből elővett feljegyzések olvasásával próbálja felderíteni azokat a lehetséges helyeket, ahol Celál és Rüya rejtőzik, s ez megadta számára azt a nyugodt érzést, hogy megtett mindent egy katasztrófa elhárítására. Ráadásul sokkal kellemesebb volt Celál írásait olvasni egy szobában, amelyhez gyerekkora óta boldog emlékek kötik, mint ha sirkecibeli poros irodájában a háztulajdonosok agresszivitásától menekülni próbáló bérlők szerződéseivel vagy az egymást becsapni igyekvő vas- és szőnyegkereskedők perirataival foglalkozna. Annak a tisztviselőnek a lelkesedése fogta el, aki - bár egy katasztrófa következtében - a korábbinál sokkal izgalmasabb beosztásba kerül. A második reggeli kávé közben ezzel az izgalommal fogta újra kézbe a nyomra vezető szálakat. Emlékezett, hogy az ajtó alatt bedugott Milliyethen olvasható Mentségek és ékek című tárca évekkel korábban is megjelent, tehát Celál vasárnap sem adott le új írást a szerkesztőségben. Ez volt a hatodik régi tárca, vagyis a dossziéban már csak egy tartalék maradt. Amennyiben harminchat órán belül nem jelentkezik új írással, csütörtöktől üresen maradhat a helye az újságban. Harmincöt éve minden reggel Celál írásával kezdte a napot, hiszen más tárcaírókhoz hasonlóan még betegség vagy szabadság esetén sem hagyott ki soha egyetlen napot, ezért a második oldalon megjelenő üresség eshetősége a közelítő katasztrófa rémületét keltette Galipban, a Boszporusz vizének visszahúzódására emlékeztető katasztrófáét.

Nyitottan minden lehetséges nyom felé, visszadugta a telefon kihúzott zsinórját. Újra végiggondolta a telefonban magát Alahir Ikincinek nevező hanggal folytatott beszélgetéseit. A „ládás gyilkosságról" és a katonai puccsról hallottak Celál néhány régi írására emlékeztették. Elővette a dobozból, és figyelmesen elolvasta őket. Erről Celálnak a Szabadítóról írt dolgai is az eszébe jutottak. Olyan sok idejébe került, míg a különböző írásokban elszórt bekezdések idejét és helyét kinyomozta, hogy a végén úgy érezte, mintha egy napot végigdolgozott volna. Miközben Celál a hatvanas évek tárcáiban katonai puccsra biztatott, emlékeznie kellett a íMevlánáról szóló írásaiban megfogalmazottakra: ha egy tárcaíró egy gondolatot széles olvasótáborral akar elfogadtatni, akkor képesnek kell lennie arra, hogy az olvasók emlékezetét, akárha elfeledett gályáknak a Feketetenger mélyén alvó roncsai volnának, megszabadítsa az avítt gondolatok és emlékek üledékétől, hadd ússzanak a felszínen újra! Jó olvasóként várta tehát Galip, hogy a régi források alapján összeállított Celál-történetek olvasása közben emlékezete megszabaduljon az üledéktől, és működésbe lépjen, de csak a képzelőereje elevenedett meg. Olvasta Galip a történeteket arról, hogy a tizenkettedik imám egy nap mekkora riadalmat keltett a fedett bazárban a hamis mérleget használó ékszerészek között; arról, hogy Silahtar történeti munkája szerint hogyan támadott meg várakat az apja által Szabadító-nak kikiáltott §eyh fia, magával ragadva a kurd pásztorokat és a kovácsmestereket; és arról a mosogatófiúról, aki álmában látta Mohamedet, amint egy nyitott fehér Cadillac hátsó ülésén trónolva vonul Beyoglu piszkos kövezetén, s ezután Szabadítónak nevezte magát, akinek a kurvák, cigányok, zsebmetszők, nyomorultak, hajléktalanok, cigarettaárus gyerekek és cipőtisztítók csapatát kell a gengszterek és stricik ellen fellázítania; s az olvasottak színei összeolvadtak a saját életének és ábrándjainak téglapiros és hajnali-narancs színeivel. Talált olyan történeteket is, amelyek képzelőereje mellett az emlékezetét is megmozgatták: a magát trónörökösnek, szultánnak s a végén még prófétának is kikiáltó ál Vadász

Mehmed történetét olvasván visszaemlékezett egy estére, amikor Celál arról beszélt, hogy ki kellene nevelni egy „ál-Celált", aki képes volna helyette tárcákat írni („Az én memóriámmal kellene rendelkeznie" - mondta, miközben Rüya a szokásos álmos és jóindulatú módján mosolygott), ugyanakkor meg is rémült attól a gondolattól, hogy egy halálos csapda felé vezető játékba sodródott. Újra végigolvasta és gondosan ellenőrizte a telefonszámokat tartalmazó füzetkét. Felhívott néhány gyanúsnak tartott számot: az egyik egy fröccsöntőműhely volta Láleli negyedben, lavórt, vödröt, szeny-nyestartót gyártanak, ha mintát kapnak bármiből, bármilyen színben, egy hét alatt több száz darabot is le tudnak szállítani. A második telefont egy gyerek vette föl, azt mondta, hogy a mamájával és a nagymamájával vannak ott, csak a papája nincs otthon, de mielőtt az anya gyanakodva átvette volna a telefont, egy nem is említett báty szólt bele azzal, hogy ismeretleneknek nem mondják meg a nevüket. „Kivel beszélek?" - kérdezte a fiatalember; „Téves" - szólt bele az aggodalmaskodó anya. Dél volt már, amikor az autóbusz- és mozijegyekre írt emlékeztetőket kezdte tanulmányozni, Celál ugyanis gondos kézírásával hol a szereplők neveit, hol a filmmel kapcsolatos gondolatait feljegyezte rájuk. Galip hiába próbálta megfejteni, hogy miért vannak egyes színészek nevei aláhúzva. Az autóbuszjegyeken is akadtak nevek és szavak; az egyikre pedig Celál e g y 7 betűkből kialakított arcot rajzolt. (Tizenöt kurusos jegy volt, tehát a hatvanas évek elejéről származhatott.) A jegyeken betűket olvasott, aztán régi filmbírálatokat és párat az első riportok közül („Tegnap a városunkban járt a híres amerikai színésznő, Mary Marlove"); rejtvénytervezetek kerültek a kezébe, néhány olvasói levél és újságkivágatok egyes beyoglui gyilkosságokról (ezekről írni készült Celál). A felhasznált konyhai vágószerszámok, az elkövetés éjféli órája, a gyilkos, az áldozat vagy mindkettő részegsége mellett a kemény, férfias megítélés és az „így jár az, aki sötét ügyekbe keveredik" -féle erkölcscsősz hang miatt úgy tűnt, mintha a gyilkosságok egymást utánoznák. Az „Isztambul páratlan

helyei"-t (Cihangirt, Taksimot, Lále-lit, Kurtulu§t) bemutató cikkeket Celál felhasználta némelyik tárcájában, amikor visszatért ezekre a gyilkosságokra. Ugyanabból a dobozból kerültek elő az „Elsők a történelemben" című sorozat darabjai is. Erről Galipnak eszébe jutott, hogy az első törökországi latin betűs könyvet a Pedagógiai Könyvtár tulajdonosa, Kasim bey adta ki 1928-ban. O adta ki az Órás Pedagógiai Naptárakat is, amelyeknek naponta letépendő lapjain a Rüyának kedves recepteken, Atatürknek, az iszlám nagyjainak, Benjámin Franklinnak, Bott-foliónak és más külföldi hírességeknek a mondásain meg a vicceken kívül órák is voltak, hogy a napi öt ima időpontjait mutassák. Csak néhány lapot őrzött meg Celál ezekből a naptárakból. Rajtuk a kis- és nagymutatós óralapokból átrajzolt hosszú orrú vagy hosszú bajszú kerek arcokban újabb nyomokat szeretett volna felfedezni Galip, ezért tiszta papírt tett maga elé a jegyzeteléshez. Kenyeret, fehér sajtot és almát kapott be ebéd gyanánt, s közben különös csodálkozással nézte saját feljegyzését az előtte fekvő papíron. Később az vonta magára a figyelmét, hogy milyen remegve halad előre egy töltőtoll zöld nyoma az egyik füzet utolsó lapjain. A füzetbe Az arany bogár és A hetedik betű című külföldi krimik tartalma, valamint a Maginot-vonallal és a német kémekkel kapcsolatos könyvekből vett kódok és kulcsok voltak beírva. Talán a Kairó, Damaszkusz és Isztambul térképein haladó zöld toll nyomára hasonlított ez a vonal, talán egy arcra, néha virágokra, néha pedig egy síkságon kanyargó keskeny folyóra. Az első négy oldal aszimmetrikus és értelmetlen hajlatai után az ötödik oldalon megfejtette Galip a vonalak titkát. Az üres oldal közepére egy hangyát helyeztek, majd a zöld tollal követték a zavarodott bogár tétova útját. Az ötödik oldal közepén a kimerült hangya bizonytalan köreinek helyén a becsukott lapok között lepréselve ott maradt maga a kiszáradt rovar. Galip azért szerette volna tudni, hogy hány éves lehet a semmiféle eredményre nem vezető s ezért megbüntetett szerencsétlen hangyahulla, hogv lássa: volt-e valami köze Celál Mevlána-írásaihoz. A Mesznevi negyedik kötetében meséli el Mevlána a másolatokon mászkáló hangya történetét: az arab

betűkben először nárciszokat és liliomokat lát, aztán észreveszi, hogy a szavak kertjét a toll teremti, a tollat a kéz, a kezet pedig az elme mozgatja, „Es aztán -teszi hozzá az egyik írásában Celál - azt is észreveszi, hogy azt az elmét pedig egy másik agy irányítja." A misztikus költő elképzelései és Celál álmai tehát megint összekapcsolódtak. Talán a füzet keletkezésének időpontja és a cikkek között is összefüggést keresett volna Galip, de csak néhány régi isztambuli tűzvész helyére, idejére és a leégett paloták számára vonatkozóan talált bejegyzéseket az utolsó oldalakon. Elolvasott egy írást a század elején házról házra járva régi könyvekkel ügyeskedő inasról: minden nap egy másik gazdag negyedbe utazott a boszporuszi hajóval, és batyujából hárembeli nőknek és az otthonukból soha ki nem mozduló öregeknek, túlterhelt hivatalnokoknak és álmodozó gyerekeknek adta el a könyveket. Legfőbb üzletfelei azok a miniszter pasák voltak, akik Abdülhamid szultán detektívekkel is ellenőriztetett tilalma miatt a minisztériumi épületen és palotáikon kívül sehová sem járhattak. Az inas a miniszter pasáknak eladott könyvek szavai közé szorította be az üzeneteket, majd óvatosan azt is éreztette a pasákkal („olvasóival" - írta Celál), hogy miképpen fejthetik meg az üzeneteket a huruíí titkok segítségével. Erről olvasván Galip úgy érezte, hogy lassan-lassan azzá válik, aki szeretne lenni. Amikor rájött, hogy a hurufik titka éppen olyan gyerekes titok, mint a messzi tengereken játszódó amerikai regény végén lévő jelek és betűk (egy szombat délben Celál ajándékozta Rüyának), bizonyosságot nyert arról, hogy az ember mássá válhat, ha sokat olvas. Ekkor szólalt meg a telefon. Természetesen megint ugyanaz telefonált. - Örülök, hogy visszadugtad a telefont, Celál bey! -kezdte a Galip szerint a középkorúnál idősebb hang. -Még gondolni sem szeretnék arra, hogy eltűnsz a városból, most, amikor bármelyik pillanatban szörnyű dolgok történhetnek. - Hányadik oldalig jutottál a telefonkönyvben? - Sok időt töltöttem vele, de lassabban megy, mint gondoltam. Titokzatos formulákat, szimmetrikus elrendezéseket,

ismétlődéseket, formákat kezdtem látni, és ez fékezi a sebességemet. - Arcokat is látsz, ugye? - Igen, de az arcok csak bizonyos számkombinációk után jönnek elő. Nem mindig beszélnek a számok. Van, amikor hallgatnak. Néha azt érzem, hogy a négyesek valamit súgnak nekem. Szimmetrikusan változtatják a helyi értéküket, ha kettesével olvasom őket, és egyszerre csak tizenhat lesz belőlük. Közben az általuk üresen hagyott helyre belépnek a hetesek, de ők is ugyanannak a rendszernek a melódiáját hallatják. Szeretnék arra gondolni, hogy mindez ostoba véletlen, de a 140 22 40-es Timur Yildirimoglu nem emlékeztet téged is az 1402-es ankarai csatára, és arra, hogy a barbár Timur a győzelem után szultánunk feleségét a saját háremébe vitette? A telefonkönyv és a város telis-tele van a történelmünkkel! Emiatt nem tudok továbblapozni a telefonkönyvben, ezért nem talállak, holott tudom, hogy csak te akadályozhatod meg az összeesküvést. Te lőtted ki a nyilat, ezért csak te állíthatod le idejében a katonai puccsot, Celál bev! - Miért? - Nem hiába mondtam az előző alkalommal, hogy hisznek a Szabadítóban. Őrá várnak. Csak egy maroknyi katona, de olvasták a régi írásaidat. Es ahogy én is, hittel olvasták. Emlékezz csak vissza az 1961 elején írt tárcáidra, például A nagy inkvizítoira írt variációdra, a nemzeti sorsjáték jegyein látható családi kép boldogságára (Az anya köt, az apa újságot olvas - talán éppen a te írásodat -, a fiú a földön leckét ír, a macska és a nagyanyó a kályha mellett szundít. Ha mindenki ilyen elégedett, ha ilyen minden család, akkor miért fogy olyan sok sorsjegy?). Gondolj vissza arra a bölcselkedő írásra, amelyben elmagyaráztad, hogy miért nem hiszel ebben a boldogságban! Olvasd újra néhány filmkritikádat! Miért gúnyoltad akkoriban olyan sokszor a filmjeinket? Miért csak a színhelyeket, az ágy melletti éjjeliszekrényen álló kölnisüvegeket, a pókhálós, soha nem használt pianínókra helyezett fényképeket, a tükrök szélébe dugdosott képes levelezőlapokat és a családi rádiók tetején szundikáló

kutyafigurákat láttad meg azokban a filmekben, amelyeket olyan sokan élveztek, mert „a mi érzéseink" szólaltak meg bennük? - Nem tudom. - De tudod! Hogy a nyomorúságunk és a pusztulásunk jeleit lásd bennük. Ugyanígy beszéltél a világítóudvarokba dobált szomorú tárgyakról, az egy házban, de különböző lakásokban élő családokról, és az emiatt összeházasodó unokatestvérekről meg a fotelokat védő huzatokról: a megállíthatatlan pusztulás és mindennapiságunk szomorú jeleiként ábrázoltad mindezt. Később azonban az úgynevezett történelmi írásokban már azt érzékeltetted, hogy mindig van szabadulás, a legnehezebb időben is támadhat valaki, aki kivezet a nyomorúságból. Először talán egy évszázadokkal korábban élt Szabadító visszatéréséről volt szó, aki valaki másnak a személyében támad fel: Mevlána, §eyh Galip vagy egy tárcaíró alakjában is megjelenhet Isztambulban! Te a külvárosok közkútjainál vízért sorban álló asszonyok szomorúságáról meg a régi villamosok üléstábláiba karcolt szerelmi jajkiáltásokról írtál, de voltak fiatal tisztek, akik hittek neked. Azt gondolták, hogy újra jön egy Szabadító, s egy pillanat alatt elmúlik a szomorúság és a nyomorúság, s egy csapásra a helyére kerül minden. Te hitetted el velük! Ismerted őket! Nekik írtál! - Mit akarsz tőlem? - Találkozni akarok veled. - Minek? Nincs is semmiféle dossziéd, igaz? - Mindent megmagyarázok, ha találkozunk. - A neved is álnév - mondta Galip. - Látni akarlak - mondta a hang, mintha a szinkronszínészek mesterséges, de különös módon mégis tragikus és hiteles hangján azt mondaná: „Szeretlek!". - Találkoznunk kell. Meg fogod érteni, hogy miért akarlak látni. Senki nem ismer annyira, mint én. Senki. Tudom, hogy éjjel magad főzöd magadnak a kávét meg a teát, és reggelig ábrándozol a radiátoron szárított Maitepe cigarettád füstjébe bámulva. Tudom, hogy írógépen írod a tárcáidat, és zöld golyóstollal javítod ki őket. Tudom, hogy nem vagy elégedett magaddal és az életeddel. Azt is

tudom, hogy éjjelenként reggelig járkálsz a szobában, s közben másvalaki helyében szeretnél lenni, csak épp azt nem tudod eldönteni, hogy ki legyen az a másvalaki. - Sokszor megírtam mindezt. - Tudom, hogy nem szereted apádat, és azt is, hogy kidobott a tetőtéri lakásodból, amikor az új feleségével hazatért Afrikából. Tudom, mennyit nyomorogtál azokban az években, amikor visszaköltöztél az anyádhoz, szegény testvérem! Szegény beyoglui tudósítóként soha meg nem történt gyilkosságokat találtál ki, hogy felhívd magadra a figyelmet. Soha le nem forgatott amerikai filmek nem létező sztárjaival beszélgettél a Pera Palás Szállodában! Ópiumot is szívtál, hogy megírhasd egy török ópiumszívó vallomásait! Megvertek egy7 anatóliai utazásod során, amikor egy álnéven írt folytatásos regényhez gyűjtöttél anyagot a birkózásról! A magad sorsát sirattad az „.Akár hiszi, akár nem" rovatodban, de senki nem vette észre! Azt is tudom, hogy izzad a tenyered, hogy7 kétszer szenvedtél közlekedési balesetet, hogy még soha nem sikerült szert tenned vízhatlan cipőre, s hogy félsz az egyedülléttől, és mégis magányos vagy. Szeretsz felmászni a minaretekre, pornográf kiadványokat nézegetni, Aláaddin boltjában nézelődni, mostohahúgoddal együtt lenni. Ki tudja rólad mindezt? - Sokan tudják, hiszen mindez az írásaimból is kiderül. Nem árulod el, hogy miért akarsz látni? - A katonai puccs miatt! - Leteszem a telefont... - Esküszöm - mondta a hang izgatottan, de mégis reménytelenül -, mindent elmondok, ha találkozunk. Galip kihúzta a zsinórt. Kivett a közlekedőn álló szekrényből egy évkönyvet (tegnap, már első látásra is megakadt rajta a szeme), és leült a karosszékbe, ahogy az esténként fáradtan hazatérő Celál szokott. A Katonai Akadémia szépen bekötött 1947-es évkönyve volt: Atatürknek, a köztársasági elnöknek, a vezérkari főnöknek, a katonai parancsnokoknak, az Akadémia parancsnokának és tanárainak fényképei és bölcs mondásai után a kadétok gondosan beállított portréi következtek. A hártyapapírral elválasztott oldalak lapozgatása közben még nem

tudta biztosan Galip, hogy miért is ezt az évkönyvet akarta megnézni a telefonbeszélgetés után. Megállapította, hogy az összes arc, az összes tekintet - akárcsak a fejükön lévő sapka és gallérjukon a fémlapocska - meglepően hasonlít egymásra. Úgy érezte, mintha egy antikvárium elé kitett poros dobozban a rongyos könyvek között talált numizmatikai folyóirat lapjain az ezüstérmeknek csakis a szakemberek által megkülönböztethető figuráit nézegette volna. Észrevette, hogy egy dallam szólal meg benne, amelyet az utcán járva, meg az átkelő hajókon ülve már hallott: jó volt az arcokat nézni. Lapozgatás közben eszébe jutott, mit érzett valaha, amikor a gyerekeknek szóló folyóirat hetek óta várt, nyomdafesték- és papírszagú friss számát nézegette. Természetesen, ahogy a könyvek is írják, minden mindennel összefügg. A fényképeken meglátta azt a pillanatokra felfénylő kifejezést, amelyet az utcán szembejövő arcokon látott: mintha a szemek is olyan értelmet nyertek volna, mint az arcok. A hatvanas évek elején tervezett, ám sikertelen katonai puccsok kitervelőinek többsége - leszámítva azokat a tábornokokat, akik magukat nem tették ugyan ki a veszélynek, de szemet hunytak a fiatal puccsisták tevékenysége fölött - valószínűleg az albumban szereplő fiatal tisztek közül került ki. Az évkönyv lapjain és a helyenként a lapok közé kötött hártyalapokon látható betűkön és rajzokon azonban semmi sem utalt katonai puccsra. Akár a gyerekek, némelyik arcra Celál bajuszt és szakállt rajzolt, másokon a pofacsontokat vagy a bajuszt besatírozta. Egyesek homlokráncaira -mintha a sorsukat rendelné el - értelmetlen betűket rajzolt, mások szem alatti ráncait O és C betűkre kanyarította, megint mások arcára csillag, szarv vagy szemüveg került. Átrajzolta a fiatal tisztek áll-, homlok- vagy orrcsontját, némelyik arcra a hosszúság és a szélesség, az orr és a száj, a homlok és az áll arányait jelző vonalakat húzott. Egyes fényképek alá más oldalakon szereplő fényképekre vonatkozó utalásokat helyezett. Jó néhány tisztjelölt arcát pattanásokkal, szemölcsökkel, foltokkal, kelésekkel vagy égésnyomokkal díszítette. Egy semmiféle

rajzzal vagy betűvel el nem csúfított tiszta, fényes arc mellé ezt írta: „A retusált fényképek megölik a lelket!" A szekrény sarkából újabb évkönyveket előhalászó Galip ugyanezt a mondatot és Celál hasonló firkáit látta a Mérnökiskola diákjai, az orvoskar professzorai, az ötvenben a parlamentbe kerülő képviselők, a si-vas-kayseri vasútvonalon dolgozó vezetők és mérnökök, a Bursát Szépítők Társasága tagjai és az Izmir-Alsancakból a koreai háborúba önként jelentkezők fényképein is. A legtöbb arcot középen egy függőleges egyenes vágta ketté: ezzel jobban láthatóvá váltak a betűk a fél-fél arcokon. Hol gyorsan lapozott Galip, hol hosszabb időre is megállt egy-egy képnél: mint aki az utolsó pillanatban megmenti a nehezen emlékezetébe idézett pillanatot attól, hogy a feledés feneketlen szakadékába zuhanjon, vagy mint aki megpróbál odatalálni egy házhoz, ahová egyszer - sötétben -elvitték. Egyes arcok később sem mutattak többet, mint az első pillantásra; mások viszont nyugodt vonásaikkal váratlanul egy-egy történetet kezdtek mesélni. Ettől színek rémlettek föl Galip előtt, egy évekkel korábban látott külföldi filmben egy felszolgálónő bánatos tekintete meg az az utoljára a rádióban hallott zeneszám, amelyet hiába szeretett volna, nem hallott többé. Sötétedésig az összes évkönyvet és albumot, az újságokból és folyóiratokból kivágott képeket, az innen-onnan összeszedett fényképekkel megtöltött dobozokat kihordta már a szekrényből, s szinte részegen kutakodott közöttük. Nem tudni, hol, hogyan, mikor készült fényképen nézte az arcokat: fiatal lányok, nemezkalapos urak, bekötött fejű asszonyok, tiszta arcú fiatalemberek, reménytelen pusztulásra ítéltek. Boldogtalan arcokat látott olyan fényképeken, amelyekről pontosan tudni lehetett, hogy hol, mikor készültek: miniszterek és testőrök jóindulatú tekintetétől kísérve a miniszterelnöknek kérvényt átadó falusi bíró és a jelenetet aggodalmasan szemlélő két földi; a Be§iktas, negyedbeli patakparton kiütő tűzvészből gyermekével és motyójával menekülő anya; az egyiptomi Abdulvahap filmjét játszó Alhambra mozi előtt jegyért sorban álló nők; a kábítószerrel elkapott híres hastáncos- és

filmszínésznő rendőrök gyűrűjében a beyoglui őrsön; és a kiüresedett arcú, sikkasztáson kapott könyvelő. A dobozokból véletlenszerűen előhúzott fényképek mintha maguk indokolták volna létük és megőriztetésük okát: „Ali lehet jelentőségteljesebb, kielégítőbb és érdekesebb egy fényképnél, az emberi arckifejezést megőrző dokumentumnál?" - gondolta Galip. Furcsa szomorúsággal érzékelte, hogy még a re-tusálással és mesteri fényképésztrükkökkel jelentésüktől és kifejezésüktől megfosztott „üres" arcok mögött is emlékekkel és félelmekkel terhes történet, rejtett titok, szavakkal ki nem fejezhető, ezért a szemekbe, szemöldökökbe, tekintetekbe költöző bánat búvik meg. A nemzeti sorsjáték főnyereményét megütő paplanosinas boldog és meglepett arcát, a feleségét megkéselő biztosítótársasági tisztviselő és a harmadikként megválasztott s az országot majd Európában is „bizonyára méltóképpen képviselő" szépségkirálynőnk fényképeit nézve Galipnak kis híján könny szökött a szemébe. Egyes arcokon a Celál írásaiból ismert szomorúságot vélte felfedezni, s ezt azzal magyarázta, hogy e fényképeket nézve írt: a gyárak raktáraira néző nyomorúságos házak kertjeiben száradó ruhákról szóló írást bizonyára ötvenhét kilogrammos bokszbajnokunk arcát nézve fogalmazta; azt az írást, amely azt magyarázta, hogy Galata girbegurba utcái csak az idegenek számára girbegurbák, nagy valószínűséggel annak a száztizenegy éves énekesnőnknek az ibolyaszínfehér arcából kiindulva vetette papírra, aki büszkén célzott arra, hogy lefeküdt Atatürkkel; a Mekkából visszatérvén balesetet szenvedő autóbusz halott zarándokainak arca pedig a régi Isztambul térképeiről és metszeteiről szóló írást idézte Galip emlékezetébe. Ebben Celál arról írt, hogy bizonyos térképeken a kincstárak, egyes nyugati metszeteken pedig a szultánjaink ellen merényletet tervező őrült ellenségeink vannak megjelölve. Galip arra gondolt, hogy a valahol Isztambulban, Celál valamelyik titkos lakásában hetekig tartó bezárkózottságban született írás és a zöld toll vonalaival megjelölt térképek között összefüggésnek kell lennie.

Szótagolni kezdte az Isztambul térképén látható negyedek neveit. Az évek folyamán a mindennapi életben ezerszer használt nevek annyi emléket hordoztak, hogy akár a „víz" vagy a „dolog" szavak, már semmiféle asszociációt nem keltettek benne, viszont az életében csak kis szerepet játszó negyedek neveit elég volt hangosan kiejteni ahhoz, hogy emlékeztessenek valamire. Eszébe jutott egy sorozat, amelyben Celál isztambuli negyedekről írt. Elő is vette azonnal a szekrényből: a sorozat az „Isztambul eldugott helyei" címet viselte, de ú g y látta, hogy a város eldugott pontjai helyett inkább Celál apró történetkéi szerepeltek benne. Máskor mosolygott volna a csalódásán, most azonban dühösen arra gondolt, hogy írói pályája során Celál az olvasói mellett önmagát is - tudatosan - becsapta. „Nem fog többé félrevezetni!" - gondolta a Fatih és Harbiye között közlekedő villamoson zajló veszekedésről, a feriköyi otthonából a fűszereshez leküldött, de soha haza nem térő gyerekről és a top-hanebeli órásüzlet tiktakoló zenéjéről szóló írásokat olvasván, aztán az villant az eszébe, hogy Celál Har-biyében, Feriköyben vagy Tophanéban rejtőzhet egy lakásban, s ekkor a mérge már nem az őt csapdába csaló Celál, hanem az írásokban fogódzót kereső önmaga ellen fordult: olyan ellenérzés támadt benne saját, történetek nélkül maradni képtelen elméjével szemben, amilyent az állandóan valami szórakozást kereső gyerekek iránt érzett. Eldöntötte, hogy a jeleknek, nyomoknak, fogódzóknak, a második és harmadik jelentésnek, titkoknak és rejtélyeknek nincs helyük a világban: mindez csak a maga minden jelet megérteni és megtalálni óhajtó elméjének és képzeletének szüleménye. Egyre erősebben kívánta, hogy nyugalomban élhessen egy olyan világban, ahol minden tárgy csakis mint az a tárgy létezik, és akkor se az arcok, se az utcai lámpák, se Celál asztala, se a íMelih bácsitól örökölt szekrény, se a Rüya ujjnyomait viselő olló és golyóstoll, se a betűk, sem az írások nem válnak önmagukon túlmutató gyanús titkok hordozóivá. Hogy juthatna el abba a világba, ahol a zöld golyóstoll csak egy zöld golyóstoll, és ő maga sem akar másvalakivé válni? Mint egy

filmben látott gyerek, aki arról álmodozik, hogy egy messzi, idegen országban él, Galip is azzal a kívánsággal nézte az asztalon fekvő térképet, hogy abban a világban éljen: egy ráncos homlokú öregember arca rémlett fel előtte, aztán a szultánok egymásba olvadó arcai, ezt a látványt egy ismerős arc, talán egy trónörökösé követte, de mire ráismert volna, eltűnt. Abban a reményben ült vissza a karosszékbe, hogy úgy tudja nézni a Celál által harminc év alatt összegyűjtött arcképeket, mintha ennek a vágyott új világnak a tartozékai volnának. Ugy próbált a dobozokból véletlenszerűen előhúzott fényképekre nézni, hogy ne keressen titkot vagy jelet rajtuk. Az arcmások, akár a személyazonossági vagy a lakhatási igazolványok fényképein, már csak egy-egy orrból, szemekből és szájból álló fizikai tárgy meghatározóinak tűntek. Egyszer mintha a kezében tartott biztosítási kártyán látható szép és mély értelmű női arcról leolvasható fájdalomba merült volna bele, de gyorsan össze is szedte magát, és rögtön egy másik képre, az önmagán kívül semmi fájdalmat és semmi történetet nem hordozó arcra tekintett. A képek alatti szövegeket sem olvasta el, és azt se, amit Celál a fényképekre vagy köréjük írt, nehogy ezek elsodorják az arcok történetei felé. Sokáig nézte még a fotókat, arra kényszerítve magát, hogy emberi arcok térképeinek lássa Őket, de a harminc év alatt összegyűjtött fényképeknek még mindig csak egy töredékét tudta megnézni, mire a Nisantasi téren beállt a szokásos esti csúcsforgalom, s a szeméből újra, már megint, megindultak a könnyek. Hatodik fejezet A HÓHÉR ÉS A SÍRÓ ARC „Ne sírj, ne sírj, ó, kérlek, ne sírj! r Halit Ziya Aliért nyugtalanít bennünket egy síró férfi? Egy síró nőt képesek vagyunk mindennapi életünk nem mindennapi, érzelmes és fájdalmas részének tekinteni; őszintén és szeretettel azonosulni is tudunk vele; egy síró férfi azonban a tehetetlenség érzését kelti bennünk. Olyan, mintha a világ vége jött volna el, vagy mintha már minden lehetőséget kimerített volna az ember, és valami nyugtalanító, sőt ijesztő dolog jelent

volna meg a világban, ami nem illik a mienkhez. A síró férfiarc meglep és elrémiszt, mint egy ismerősnek hitt térkép, amelyről kiderül, hogy ismeretlen földre vezetett. Ilyesmire bukkantam Naima történeti munkájának hatodik kötetében, Aíehmed Halife A szolgák krónikája című munkájának egyik elbeszélésében és az edirnei Kadri tollából származó Hóhérok történetében is. Nem olyan régen, mintegy háromszáz esztendővel ezelőtt egy tavaszi éjszakán Fekete üraer, a kor legnevesebb hóhéra Erzurum várához közeledett. Azért indították el tizenkét nappal korábban a szultán parancsával és a bosztandzsibasi megbízólevelével, hogy végezze ki az erzurumi várat uraló Abdi pasát. Elégedett volt, mert tizenkét nap alatt tette meg az Isz-tambul-Erzurum utat, amelyhez abban az évszakban egy átlagos utazónak egy hónapra lett volna szüksége. A tavaszi éjjel hűvösségében megfeledkezett fáradtságáról, mégis kedvetlenséget érzett, ami munkája elvégzése előtt nem szokott vele előfordulni: mintha egy átok felhője vagy valami gyanús határozatlanság készülne megakadályozni, hogy a hozzá méltó becsülettel hajtsa végre feladatát. A dolga persze nem lesz könnyű: egyedül érkezik a pasa embereivel teli palotába, átadja a szultáni rendeletet, rendíthetetlen nyugalmával és biztonságával érezteti a pasával és környezetével, hogy nincs semmi értelme a szembeszállásnak. Ha a pasa késne ennek belátásával, akkor haladéktalanul végeznie kell vele, mielőtt az embereiben akár csak felsejlene a lehetősége annak, hogy valami bűnt kövessenek el. Olyan gyakorlata volt már, hogy bizonytalansága ebből nem fakadhatott: harmincéves szakmai pályafutása alatt közel húsz herceget, két nagyvezírt, hat vezírt, huszonhárom pasát - becsületest és becstelent, bűnöst és ártatlant, nőt, férfit, gyereket, öreget, keresztényt és igazhitűt -, összesen hatszáznál is több személyt végzett ki; s inas korától számítva több ezer embert kínzott meg. A tavaszi reggelen leszállt lováról, és mielőtt a városba bement volna, a vízparton, a madarak vidám csivitelésének kíséretében elvégezte a rituális mosdást, majd az imát. Nagyon ritkán kérte

külön, hogy jól végezhesse dolgát, Allah mégis mindig meghallgatta az ő szorgalmas szolgájának imáját. így aztán minden rendben zajlott. A pasa a derekán viselt zsíros kötélről és a borotvált koponyáján viselt piros posztósüvegről azonnal megismerte a hóhért, megértette, mi vár rá, és nem támasztott semmiféle szabálytalannak minősíthető nehézséget. Tisztában is volt talán bűnösségével, és régóta készült a büntetésre. Legelőször is legalább tízszer, mindig egyforma figyelemmel végigolvasta a fermánt. (A szabályokhoz ragaszkodók szoktak így tenni.) Az elolvasott fermánt látványosan megcsókolta, és a homlokához érintette. (Azok tesznek így, akik még mindig hatni akarnak a környezetükre. Fekete Omer szerint ostoba magatartás.) Azt mondta, hogy szeretne a Koránból olvasni és imádkozni. (Ezt azok kérik, akik időt akarnak nyerni, illetve valóban igazhitűek.) Imádkozás után „Emlékezzetek rám!" felkiáltással szétosztotta a rajta lévő gyűrűket és ruházatának értékes kiegészítőit, hogy ne a hóhérra maradjanak. (Azok járnak így el, akik szorosan kötődnek ehhez a világhoz, meg akik olyan sekélyesen gondolkodnak, hogy képesek gyűlöletet érezni a hóhér iránt.) A felsoroltak közül nemcsak eggyel vagy néhánnyal, hanem az összessel kísérletezők többségéhez hasonlóan szitkozódva a pasa birokra kelt a hóhérral, mielőtt az a kötelet a nyakába vetette volna, de kapott egy jó erős ütést az állára, s ettől azonnal összerogyott. Sírva várta a halált. Az áldozatok gyakori reakciója volt a sírás, de a hóhér a pasa síró arcán olyasvalamit vett észre, amitől harmincéves pályafutása során először határozatlanság támadt benne. Olyat tett, amit még soha: letakarta az áldozat arcát, mielőtt megfojtotta volna. Elítélte pályatársait, akik így szoktak tenni, mert szerinte a hóhérnak az utolsó pillanatig bele kell tudnia nézni az áldozat szemébe, ha tétovázás nélkül, hibátlanul akarja a munkáját végezni. Megbizonyosult a halál beálltáról, a „megoldókulcsnak" nevezett, külön e célt szolgáló borotvával levágta a fejet, és azon melegében belebocsátotta mézzel töltött szőriszákjába. Romlatlanul kell ugyanis Isztambulba vinnie és azonosításra

átadnia, bizonyítva, hogy elvégezte feladatát. Miközben óvatosan belerakta a fejet az iszákba, újra látta a pasa sírós tekintetét, azt az érthetetlen és ijesztő arckifejezést. Eletének már nem túl messzi végéig nem is felejtette el többé. Azonnal lóra szállt, és elhagyta a várost. Miközben az áldozat testét könnyekkel és szívszakasztóan fájdalmas szertartással átadták a földnek, a hóhér, nyereg-kápáján a fejjel, szeretett volna már legalább kétnapi járóföldre lenni. Másfél napos szüntelen lovaglással Kemah várához ért. A karavánszerájban megtöltötte a gyomrát, iszákjával visszavonult a cellájába, és mély álomba merült. Fél nap múlva, még ébredés előtt gyerekkorának Edirnéjében látta magát: anyja fügelekvárt főzött. A forró lekvár savanykás-édes illata töltötte be a házat, a kertet, az egész negyedet, de amikor a hatalmas, lekvárral teli edényhez közeledett, először azt vette észre, hogy a kis zöld golyók, amelyeket fügének hitt, valójában síró szemek, aztán nem is annyira a tilos cselekedet érzetével, mint a síró arcon látott érthetetlen borzalom keltette bűntudattal felemelte az edény tetejét. Felnőtt férfi zokogása hangzott fel belőle, s ettől szinte megbénult. A következő éjjel egy másik karavánszeráj ágyában, álmában serdülőkorában találta magát: még sötétedés előtt egy edirnei mellékutcában járt. Egy barátja figyelmeztetésére (nem tudta megállapítani, hogy ki volt az) az égbolt egyik szélén a lenyugvó napot, a másik szélén az éppen kelő sápadt teliholdat nézte. Aztán lement a nap, besötétedett, a hold kerek arca pedig kivilágosodott. Nemsokára az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a ragyogó arc egy síró ember arca. Nem is a hold képe síró arccá változásának fájdalmától, inkább a dolog érthetetlensége miatt Edirne utcái egy ismeretlen város nyugtalanító és érthetetlen utcáivá váltak. Reggel a hóhér felébredvén úgy érezte, hogy felfedezése egybevág az emlékeivel. Pályafutása alatt több ezer síró férfiarcot látott, ám eddig egyik sem keltette benne a könyörtelenség, a félelem vagy a bűnösség érzetét. Minden más elképzelés ellenére sajnálta áldozatait, de ezt az érzést azonnal felülírta az igazság, a kötelesség és a visszafordíthatatlanság

logikája. Tudta ugyanis, hogy sokkal jobban ismerik a halálukhoz vezető bűnök láncolatát azok, akiket lefejezett, megfojtott vagy felakasztott, mint ő, a hóhérjuk. Semmi elviselhetetlent nem talált annak a férfinak a látványában, aki könnyek között vergődött, könyörgött, zokogott és összegörnyedt a halál küszöbén. Egyes ostobák a halálraítélttől a történelem vagy a legendák-kedvéért fellengzősséget és bátor szavakat várnak, hóhérunk azonban nem nézte le a síró férfiakat; igaz, nem is sajnálta őket annyira, hogy cselekvőképtelenné vált volna, ahogy azok a másfajta ostobák, akik nem értik meg az élet véletlenszerű és visszafordíthatatlan könyörtelenséget. Mi bénította meg hát álmában? Egy ragyogó napfényes reggel, lova nyergén a levágott fejjel, mély szakadékok mellett haladván a hóhér arra gondolt, hogy ez a cselekvőképtelenség összefügg azzal a határozatlansággal, azzal az átkozott, megfoghatatlan bizonytalanságérzéssel, amelynek árnyéka még Erzu-rumba menet borult a lelkére. Az áldozat arcán látott rejtély arra kényszerítette, hogy egy posztódarabbal takarja el, mielőtt megfojtotta volna. Meglepő formájú sziklák (lábos alakú vitorlás hajó, fügefejű oroszlán), ezúttal sokkal idegenebbnek tűnő fenyő- és bükkfák, jéghideg patakok mellett, furcsa kövek között lovagolt egész nap, és nem gondolt többé az iszákjában vitt fej arckifejezésére, mert a körülötte lévő, újra felfedezett világ még meglepőbbnek tűnt. Most vette csak észre, hogy a fák álmatlan éjszakákon emlékeik között remegő sötét árnyakra hasonlítanak. Először érezte úgy, hogy a zöldülő hegyoldalakon nyájaikat legeltető ártatlan pásztorok úgy viselik vállukon a fejüket, mintha valaki másnak az élettelen tulajdonát hordoznák. Először vette észre, hogy a hegyek lábánál épült apró falvak a dzsámik bejárata előtt sorakozó cipőkre emlékeztetnek. Csak most látta meg, hogy a nyugaton látható lila hegyek, amelyek között egy fél nap múlva fog áthaladni, meg a felettük lévő felhők (akárha a miniatúrákból úsztak volna elő) azt mutatják, hogy a világ csupasz, teljesen csupasz hely. Most fogta fel, hogy a növények, tárgyak és félénk állatok egy másféle világ jelei: olyan régi az,

mint az emlékek, olyan egyszerű, mint a tehetetlenség, és olyan ijesztő, mint egy rémálom. Miközben nyugat felé haladt, a megnyúló árnyékok megváltoztatták értelmüket. A hóhérnak az volt az érzése, hogy amiképpen egy megrepedt edényből szivárog a vér, úgy szivárognak köré a jelek és jelenségek, de rejtélyüket nem tudja megfejteni. Sötétedéskor bement egy karavánszerájba, evett, és iszákjával egy cellába zárkózott, de érezte, hogy nem fog tudni elaludni. Tudta, hogy nem fogja elviselni azt a tehetetlen, síró arcot, amely minden éjszaka álma közepén, mint a felfakadó sebből kiömlő genny, más és más emlékbe öltözve lassanként rémálommá terebélyesedik. Egy ideig úgy próbált pihenni, hogy a ka-ravánszerájban látható arcok tömegét bámulta, aztán folytatta az útját. Hideg és csendes volt az éjszaka, a szél sem fújt, és nem rezdült egyetlen ág sem. Fáradt lova ment a maga feje után. Hosszú ideig nem is látott semmit, és mint a régi, szép időkben, egyetlen nyugtalanító gondolat nélkül lovagolt. Később úgy gondolta, hogy a sötét miatt van ez így, mert amikor a felhők közül kibukkant a hold, a fák, árnyékok és sziklák lassanként egy megoldhatatlan rejtély jeleivé váltak. Nem a temetők fájdalmas sírkövei, nem a magányos ciprusok és nem a magányos éjszakai farkasüvöltés volt a félelmetes, hanem az, hogy a világ meglepetésszerűen valamit el akart beszélni. Mintha mondani akarna valamit a hóhérnak a világ, valaminek a jeleit küldi, de akárcsak az álomban, a szava elfoszlik a bizonytalan ködben. Hajnal felé a hóhér valahonnan közelről zokogást hallott. Amikor kivilágosodott, arra gondolt, hogy a zokogás a feltámadó szél játéka az ágak között, később arra, hogy csak a fáradtság és kialvatlanság játszik vele. Dél felé viszont már olyan egyértelmű volt, hogy a zokogás a nyereghez kötözött iszákból jön, hogy akár az, aki éjfélkor kimászik a jó meleg ágyból, hogy elhallgattasson egy idegesítően nyikorgó ablakot, leszállt a lováról, és jó erősen megszorította az iszákot a nyereghez rögzítő köteléket. Később azonban a könyörtelenül

zuhogó esőben a zokogás hangjai mellett a síró arc könnyeit is érezte a bőrén. Újra kisütött a nap. A hóhér megértette, hogy a világ rejtélye összefügg a síró arc titkával. Mintha azt a régi, jól ismert világot az arcokon jelen lévő mindennapos értelem, egy mindennapos arckifejezés tartotta volna fenn, s ahogy felborul minden, ha egy varázslatos edény csörömpölve darabokra hull, egy titokzatos kristálykancsó megreped, a síró arc titokzatos kifejezésének megjelenésével eltűnt a világ értelme, a hóhér pedig félelmetesen magára maradt. A nap megszárította rajta a ruhát. Eközben rájött, hogy az iszákban lévő fejre álarcként rámerevedett arckifejezést kell megváltoztatnia ahhoz, hogy minden visszatérhessen a régi kerékvágásba. Szakmai becsülete ugyanakkor azt diktálta, hogy a mézzel telt iszákba még melegen behelyezett főt érintetlenül vigye Isztambulba. A lóháton, álmatlanul töltött éjszakát az iszákból hallatszó szüntelen zokogás idegesítő zenéje tette őrjítővé. Reggel a hóhér egy teljesen megváltozott világot látott, sőt már azt se nagyon tudta elhinni, hogy ő maga azonos önmagával. A platán- és fenyőfák, a sáros utak és a falusi kutak, s akik menekültek előle a kutak felé, amikor meglátták - mind egy számára ismeretlen világhoz tartoztak. Délidőben egy azelőtt sohasem látott kisvárosban mintegy állati ösztönnel kapott be valamit, azt se tudta, mit. A városon kívül lefeküdt egy fa alá, hogy a lova pihenhessen, s akkor rájött, hogy amit egykor az égnek hitt, az egy ismeretlen, soha nem látott kék kupola. Napnyugtakor szállt újra lóra. Még hatnapi járóföld volt előtte. Biztosan tudta, hogy soha nem fog visszaérni Isztambulba, ha nem tudja az iszákbeli zokogást elhallgattatni, ha nem változtatja meg a síró arcot, hogy ezzel a varázslattal visszaállítsa a régi, megszokott világot. Már besötétedett, amikor a kutyaugatás elárulta, hogy egy falu közelébe ért. A falu szélén talált kútnál leszállt lováról, levette a nyeregről az iszákot, kioldotta a száját, és a hajánál fogva kiemelte a fejet a mézből. Többvödörnyi vízben olyan gondosan mosta meg a fejet, mintha egy újszülöttet fürdetne. A hajától az orrlyukaiig mindenütt megtörülgette, majd a

telihold fényénél jól megnézte. Sírt; változatlanul ugyanaz az elviselhetetlen, feledhetetlen és tehetetlen kifejezés ült rajta. A kútkáván hagyta a fejet, amíg elővette a szerszámait. Kiválasztott közülük két különleges kést. Először a késekkel próbálta a száj környékét megigazítani. Sokáig kínlódott vele, össze is vagdosta az ajkakat, de a végén sikerült egy bizonytalan, kissé ferde mosolyt előállítania. Aztán még kényesebb munkába fogott: kinyitotta a fájdalmasan lezárt szemeket. Teljesen kimerült, mire az egész arcra mosolyt tudott varázsolni. Örült, hogy az Abdi pasa állára mért ökölcsapás lila nyoma még mindig látszott a bőrön. A jól végzett munka gyerekes örömével rakta vissza a nyeregbe a szerszámokat. Mire visszatért, a fej eltűnt. Egy pillanatig azt hitte, hogy a mosolygó fej játszik vele, de aztán rájött, hogy beesett a kútba. Habozás nélkül rohant a legközelebbi házig, és addig verte a kaput, amíg a háziak fel nem ébredtek. Az idős apa és legényfia számára elég volt a hóhér látványa: rémülten engedelmeskedtek a parancsoknak. Hárman küszködtek, mire reggelre kihúzták a fejet a nem túl mély kútból. Epp kelt a nap, amikor a hóhér kötelével a kútba lebocsátott fiú a hajánál fogott fejjel, a rémülettől tele torokból kiabálva a felszínre emelkedett. A fej összevissza ütődött, de nem sírt. A hóhér nyugodtan megtörölgette, és visszarakta a mézzel teli iszákba, pár garast nyomott az apa és a fiú markába, s elégedetten folytatta útját nyugat felé. Sütött a nap, madarak csiviteltek a virágzó fák ágai között, s ettől a hóhér égbolt tágasságú örömmel és életkedvvel élte át újra a régi, jól ismert világot. Nem hallatszott már zokogás az iszákból. Még dél előtt, fenyőkkel borított dombok között állt meg egy tó közelében, leszállt lováról, és boldogan lefeküdt, hogy átadja magát a napok óta várt mély álomnak. De még mielőtt elaludt volna, vidáman felállt, lement a tópartra, és a víztükörben a saját arcán is elégedetten ellenőrizte, hogy valóban minden rendben van megint a világban. Öt nap múltán érkezett Isztambulba. Az Abdi pasát jól ismerő tanúk azt állították, hogy7 az iszákból előkerült fej nem a pasáé, a mosolygó arckifejezés nem is hasonlít rá. A hóhér

visszaidézte a víztükörben oly nyugodtan szemlélt boldog arcot. Tudta, hogy hiábavaló volna, nem is válaszolt hát a vádakra, miszerint Abdi pasa megvesztegette, ezért másvalakinek, talán egy ártatlanul meggyilkolt pásztornak a fejét hozta el, és azért szabdalta összevissza az arcát, hogy ne jöjjenek rá a csalásra. Már látta is, hogy közeledik a hóhér, aki az ő fejét fogja elválasztani a törzsétől. Gyorsan elterjedt a hír, hogy Abdi pasa helyett egy ártatlan pásztort fejeztek le; olyan gyorsan, hogy a második Erzurumba küldött hóhért a palotában már egy újonnan beköltözött x\bdi pasa fogadta, és rögtön ki is végeztette. így kezdődött annak az Abdi pasának a húsz évig tartó és hatezer-ötszáz fő elvesztésével járó lázadása, akinek az arca betűit látva egyesek azt mondták, hogy ő csak egy ál Abdi pasa. Hetedik fejezet A BETŰK TITKA ÉS A TITOK ELVESZTÉSE „Ezer?jyi, ezernyi titokra fény derül, ha ama titkos arc megmutatkozik." Attar Mire eljött a városban a vacsoraidő, megindult a forgalom a Ni§anta§i téren, és elhallgatott a sarki rendőr dühös sípja is, Galip már olyan régen nézte a fényképeket, hogy az arcok nem tudtak többé benne bánatot, szomorúságot és fájdalmat kelteni: szeméből nem folyt már a könny. Az arcok keltette vidámságból, örömből és izgalomból sem maradt semmi: mintha már nem várna többé semmit az élettől. A fényképek nézegetése közben az emlékezetét, reményeit és jövőjét végérvényesen elvesztettek közönye fogta el; az agya egyik zugában mocorgó csend lassú növekedéssel az egész test meghódítására készült. A konyhából kenyeret és sajtot hozott be, állott teát kortyolt, és még mindig a morzsák borította képeket nézte. A város határozott és váratlan zajai elültek; helyűket átvették az éjszakai hangok. A frizsider motorja mellett meghallotta az utca végén leeresztett rolót, sőt Aláaddin nevetését is. Fel-felfigyelt a sietősen kopogó magas sarkú cipőkre, rémülten csodálkozott rá egy-egy fényképarcra; még a csendről is megfeledkezett néha.

Ekkor kezdett a betűk titkai és az arcok értelme közötti összefüggésen gondolkodni - nem is annyira azért, hogy megfejtse, mit jelentenek Celál firkái az arcokon, sokkal inkább Rüya kedves detektívregé-nyeinek hőseit szerette volna utánozni. „Elég, ha az ember elhiszi, hogy a környezetében lévő tárgyak titkot rejtenek, s máris olyanná válhat, mint a detektív-regények mindenben nyomokat látó hősei" - gondolta fáradtan. Elővette a szekrényből azt a dobozt, amelyben Celál a hurufi tanokra vonatkozó könyveket, brosúrákat, újság- és folyóirat-kivágatokat meg ezernyi fényképet őrzött, s munkához látott. Arab betűkből kialakított arcokat látott: szemeket vavokból és ajinokból, szemöldököket zékből és rik-ből, orrokat elifekből. Celál a régi, arab ábécét tanuló szorgalmas diák gondosságával kanyarította a betűket. Egy kőnyomatos könyv lapjain vavokból és dzsimek-ből rajzolt szemeket látott: a dzsim betű pontja volt a lap aljára hulló könnycsepp. Egy régi retusálatlan fekete-fehér fénykép bizonyította, hogy a szemöldökökből, szemekből, orrokból és szájakból könnyen kiolvashatók ezek a betűk. Jól olvasható betűkkel egy bektasi sejh nevét írta Celál egy fénykép alá. Látott betűkből komponált „Ó, jaj, a szerelem miatt!" feliratokat, viharban hánykolódó gályákat, az égből szem, tekintet és borzalom gyanánt lecsapó villámokat, ágak között megbújó arcokat és betűkből kialakított szakáilakat. Látott sápadt arcokat kivakart szemmel; ártatlanokat, akiknek a szája sarkában megbújt bűneit betűkkel jelölték meg; bűnösöket, akiknek rettenetes jövőjét homlokuk ráncai közé írták be; akasztott betyárok és miniszterelnökök szórakozott arckifejezését (fehér kivégzési ingük és a nyakukba akasztott jegyzőkönyv alól csüngött a lábuk a föld felé); kifakult képeket azoktól, akik egy híres filmcsillag festett szemeiből azt olvasták ki, hogy kurva; és azokat a betűket, amelyekkel a magukat szultánokhoz, pasákhoz, Ru-dolph Valentinóhoz vagy Mussolinihoz hasonlítókhoz hasonlítók az ő meg a saját fényképeiket megjelölték. Egyik írását Celál Allah neve utolsó jelének, a „h" különleges helyének és jelentésének szentelte, s szétküldte

olvasóinak. A „reggel", „arc" és „nap" szavakkal egy hónap, egy hét, illetve egy év folyamán alkotott szimmetria felfedezőinél, valamint a betűkkel való foglalkozást egyszerűen bálványimádásként magyarázó hosszú levelekben Galip a Celál által felfedezett titkos betűjátékok jeleit vette észre. Látta az eszterabadi Fazlallahnak, a hurufi rend alapítójának miniatúrákból másolt képeire írt arab és latin betűket, az Aláaddin boltjában árusított nápolyikból és a cipőtalp keménységű festett rágógumicsomagokból előkerült futballisták és filmszínészek képeire írt szavakat és betűket, meg az olvasók által Celálnak küldött fényképeket gyilkosokról, bűnösökről és sejhekről. Az elmúlt hatvan évből, Anatóliából mindenfelől száz, ezer, tízezer „honfitárs" betűkkel telis-teli képét látta: poros kisvárosokból, messzi városkákból, amelyeknek nváron naptól repedezik a földje, télen viszont a hó miatt az éhes farkasokon kívül négy hónapig egy lélek sem jár feléjük, ezer éve jobb utakra váró hegyi falvakból, városi bárokból és mulatókból, barlangokban létrehozott vágóhidakról, cigaretta- és kábítószer- ig csempészek kávézóiból, elhagyatott vasúti állomások „igazgatósági" szobáiból, marhakereskedők szállóinak halijából és Sogukoluk nyilvánosházaiból ezerszámra küldött képet. Az állami hivatalok, megyeházák és kérvényírók asztalai mellé felállított háromlábú és szemmel verés ellen védő gyöngyökkel díszített fényképezőgépeikkel együtt fekete lepedő alá bújó gyorsfényképészek, alkimisták vagy jósok módjára vegyszeresüvegek, fekete leplek, pumpák és fujtatok között működve, régi Leicákkal készítették a sok ezer fényképet. Nem volt nehéz átérezni az objektívbe tekintők bizonytalan halálfélelmét, a halhatatlanság vágyát és a borzongató időt. Rögtön tudta Galip, hogy ez a mélységes vágy összefügg a pusztulás, a halál, a vereség és a boldogtalanság arcokról és térképekről ismerős jeleivel. Mintha a boldogság éveit követő nagy vereség után egy kitörő vulkán hamuja és pora lepné el vastagon a múltat, Galipnak az emlékek titkos és varázslatos

értelmét kell alóla kibányásznia, ezeknek az arcokra rakódott jeleit kell leolvasnia és megfejtenie. Egyes fényképekről a hátukra írt útmutatások árulták el, hogy a Celál által az ötvenes évek elején a rejtvények, a filmkritikák és az „Akár hiszi, akár nem" rovat mellett szerkesztett „Az On arca az On személyisége" rovathoz küldték őket, másokat később a Celál tárcáiban olvasható felhívásra („Szeretnénk olvasóink fényképeit látni, és némelyiket tárcáinkban meg is jelentetnénk!") küldték, megint másokról pedig a dobozból előkerült papírok, levelek, illetve a fényképek hátára írottak alapján az derült ki, hogy levelekre válaszul érkeztek, bár amazok tartalmát Galip nem mindig tudta teljesen kikövetkeztetni. Úgy néztek a fényképezőgép lencséjébe, mintha a messzi múltra emlékeznének, vagy a láthatáron egy alig látható szárazföldnyúlvány fölött átcikázó villám zöldes fényébe tekintenének; mintha nyugalommal szemlélnék, miképpen süllyed el lassan a saját jövőjük egy sötét mocsárban. Akár azok a feledékenyek, akik bizonyosan tudják, hogy elveszett emlékezetüket soha nem fogják visszanyerni, Galip érezte, mint nő agya egyik zugában ezeknek az arckifejezéseknek a csöndje, s közben azt is megérezte, hogy miért töltötte meg Celál éveken át betűkkel ezeket a rajzokat, kivága-tokat, arcokat és tekinteteket; de amikor ezt az okot a maga életét Celál és Rüya életéhez kapcsoló kötelék, e kísértetháztól való szabadulás és a saját jövőjének kulcsaként akarta használni, akárcsak a fényképeken látható arcok, agya hirtelen mozdulatlanná dermedt, s ahelyett, hogy a dolgokat összekapcsolta volna, akár a betűk és az arcok közé szorult jelentés, eltűnt a ködben, így közelített a rettenethez, amelyet még százszor is el fog olvasni, s eközben lassan bele fog veszni. Kőnyomatos könyvekben, helyesírási hibákkal teli brosúrákban olvasott a hurufi rend alapítójának és prófétájának, Fazlallahnak az életéről. Horaszánban, a Káspi-tengerhez közeli Eszterabádban született 1339-ben. Tizennyolc évesen adta át magát az iszlám misztikának, elzarándokolt Mekkába, majd Sejh Ha-szan tanítványa lett. Városról városra járt

Azerbajdzsánban és Perzsiában, szélesítette látókörét, beszélgetett a tebrizi, bakui és sirváni sejhekkel. Olvasás közben ellenállhatatlan vágy ébredt Galipban, hogy amiképpen ezek a kőnyomatos könyvek írják, az ő életében is „újrakezdés" következzen be. Fazlallahnak a saját jövőjére és halálára vonatkozó, utóbb mind be-bizonyosuló megérzései Galip számára olyan mindennapi dolgoknak tűntek, amelyek minden új életet kezdő emberrel előfordulhatnak. Fazlallah először az álmaival vált híressé. Egyszer álmában önmagát és Bölcs Salamont látta két búbos bankával: a madarak egy fáról néztek le a két alvóra. Álombeli álma összekeveredett Salamonéval, s ettől a két madárból is egy lett. Egyszer meg azt álmodta, hogy egy barlangba vonult vissza, ahol aztán meglátogatta egy dervis. Aztán a dervis valóban megjelent nála, és elmondta, hogy ő meg Fazlallahot látta álmában: álmukban mindketten egy könyv lapjait forgatták egy barlangban, s a betűkben a saját arcukat látták, ha meg egymás felé fordultak, a könyv betűit vették észre egymás arcán. Fazlallah szerint a hang képezi a lét és a nemlét közötti határvonalat, mert amikor a nem létező világából átlépünk az anyagi világba, minden megérint-hetőnek hangja van: elég a „legcsöndesebb" dolgokat egymáshoz ütni ahhoz, hogy ezt megértsük. A hang legmagasabb rendű formája természetesen a „szó", a magasztos „ige"; a titokzatos szavak pedig betűkből állnak össze. A betűket - a lét lényegét, jelentését és Allah földi megjelenését pedig egyértelműen felfedezhetjük az arcokon. Születésünktől fogva látható hét vonal: a két szemöldök, a szempillák négy sora és a haj vonala. Ezekhez a jelekhez később, serdülőkorban az orr vonalai is csatlakoznak, s a betűk száma tizennégyre emelkedik. Ha e vonalak képzelt létét és még költőibb valódi megjelenését kétszeresnek számítjuk, akkor a Mohamed által használt és a Korán nyelvét megjelenítő huszonnyolc betűt sem tekinthetjük vé- 3 X 4

letlennek. A Fazlallah által beszélt, illetve híres művében, Az örökkévalóság könyvéhen használt perzsa nyelv harminckét

betűjéhez tüzetesebben is megvizsgálta a hajat és az áll alatti vonalat, minekutána arra jutott, hogy7 ezeket ketté kell választani, és két külön betűnek kell tekinteni. Ezt olvasván megértette Galip, hogy a dobozokban talált képeken miért van egyeseknek kettéválasztva a haja, akárcsak az ezerkilencszázharmincas évek brillantinos amerikai színészeinek. Egyszerre minden egyszerűnek látszott, s ez a gyermeki naivság olyan boldoggá tette, hogy azt is megérezte, mi vonzotta Celált a betűkkel való játékhoz. Akár a Celál történetében szereplő „O", Fazlallah is megmentőnek, prófétának, a zsidók és a keresztények által várt Megváltónak és a Mohamed által megígért Szabadítónak hirdette magát, Iszfahánban maga köré gyűjtötte hét hívét, s terjeszteni kezdte tanait. Galip nagy belső nyugalommal olvasta Fazlallah városról városra prédikált tanítását, miszerint a világ nem az a hely, amely első pillantásra megmutatná igazi értelmét; tele van titokkal, s e titkok megfejtéséhez a betűk varázslatát kell ismerni, mert bizonyítva látta, amit mindig is várt és kívánt: az ő világa is titkokkal van teli! Azt is érezte, hogy7 a belső nyugalom e bizonyíték egyszerűségével függ össze: ha igaz, hogy a világ tele van titkokkal, akkor igazi az a titkos világ is, amelyre az asztalon látott kávéscsésze, a hamutartó, a papírvágó kés, sőt a kés mellett vigyázatlan rákként heverő keze is utal. Ebben a világban található Rüya, ő pedig már ott áll ennek a világnak a küszöbén, és a betűk titkának segítségével hamarosan be is fog lépni. Ezért figyelmesen tovább kell olvasnia. Újraolvasta Fazlallah életét és halálát. Megértette, hogy álmában látta a saját halálát - úgy ment a halálba, mintha álmot látna. Istentagadással vádolták; azzal, hogy nem Allahot, hanem betűket, embereket és bálványokat imád, magát Szabadítónak tartja, és a Korán látható és igazi jelentése helyett saját fantáziaképeiben hisz, amelyeket a szent könyv titkos és láthatatlan értelmének tekint. Mindezért elfogták, vád alá helyezték és felakasztották. Fazlallah és követőinek megöletése után a hurufi tan nem tudott Perzsiában gyökeret verni, de egyik hívének, a költő Nesiminek köszönhetően eljutott Anatóliába. A hurufi tanokra

vonatkozó kéziratokat és Fazlallah könyveit a költő bepakolta a hurufik között később legendássá váló zöld ládába, aztán bejárta Anatólia városait, s új hívekre lelt a messzi, pókhálós medreszékben és a gyíkok lakta, nyomorúságos derviskolostorokban. Nagyon szeretett sakkozni, így a sakkjátékra alapozott szó- és betűjátékokkal világította meg tanítványai számára, hogy nemcsak a Korán, de a világ is teli van titkokkal. Két verssorában kedvese arcvonását és anyajegyét betűhöz és ponthoz, a betűt és a pontot a tengerfenéken lévő szivacshoz és gyöngyhöz, önmagát e gyöngyért életét áldozó gyöngyhalászhoz, a halálra kész gyöngyhalászt az Istenhez igyekvő szerelmeshez, s a kört bezárva Istent a kedveséhez hasonlította. Nesimit Aleppóban letartóztatták, hosszú pert folytattak ellene, és a végén elevenen megnyúzták, majd a holttestét kiakasztották a városban, végül, hogy mindenki tanuljon a sorsából, hétfelé vágták, és hét olyan városban temették el, ahol a hívei kívülről tudták a költeményeit. A Nesimi közvetítésével az oszmánok földjén is gyorsan terjedő hurufi tan Konstantinápoly elfoglalása után tizenöt évvel Hódító Mehmed szultán érdeklődését is felkeltette. Amint a környezetében lévő tudós teológusok hírét vették, hogy a szultán kezében Fazlallah könyvecskéivel a világ rejtélyességéről, a betűk által feltett kérdésekről és az újonnan elfoglalt palotájából szemlélt Bizánc titkairól beszél, és azt kutatja, hogy a kezével sorban mutogatott kémények, kupolák és fák miképpen lehetnek kulcsok egy másik, föld alatti világhoz, megtalálták annak a módját, hogy a szultán közelébe került hurufikat elevenen megégettessék. Egy kis könyvben, amelyről az utolsó oldalára kézzel írott bejegyzésből az derült ki (vagy legalábbis azt akarták elhitetni), hogy a második világháború elején Erzurumtól nem messze, egy horaszáni nyomdában titokban nyomtatták, Galip látott egy képet, amely a II. Bejazid (Mehmed szultán fia) elleni sikertelen merénylet után lefejezett hurufik megégetését ábrázolta. Egy másik lapon ugyanolyan gyerekes vonásokkal, ugyanannak a borzalomnak a kifejezésére rajzolták meg azokat

a máglyára vetett hurufikat, akik nem engedelmeskedtek Nagy Szulejmán szultán parancsának, és nem vonultak száműzetésbe. A testüket lobogva körbeölelő lángok között ugyanúgy tűntek fel az „Allah" szó ugyanúgy írt „elif' és „lam" betűi; de ami a legfurcsább, az arab betűk között égők szemeiből a latin írás „O", „U" és „C" betűiből alkotott könnycseppek peregtek. Ezen a rajzon látta Galip először a hurufik alkalmazkodását az 1928-as írásreformhoz, az arab írásról a latinra való áttéréshez, de mivel a megoldandó titkon járt az esze, anélkül folytatta az olvasást, hogy a látottakat értelmezni próbálta volna. Sokoldalnyi írást olvasott arról, hogy Allah alapjában rejtély, egy „titkos kincstár". Meg kell találni azt az utat, amellyel e rejtélyhez el lehet jutni, és meg kell érteni, miképpen tükröződik a világban. Az a legfontosabb, hogy megértsük: mindenütt, mindenben, minden tárgyban és minden emberben ott van a titok. A világ jelek tengere; minden cseppjében érezhető a rejtély nyitját jelentő sós íz. Tudta Galip, hogy hiába fáradt, vörös szemeivel folytatnia kell az olvasást, ha el akar jutni e tenger titkaihoz. Mivel a jelek mindenütt és mindenben jelen vannak, a titok is jelen van mindenütt és mindenben. Galip olvasás közben érzékelte, hogy amiképpen a költészetben a kedves arcát hasonlíthatják gyöngyhöz, rózsához, borosserleghez, csalogányhoz, aranyhajhoz, az éjszakához vagy a lánghoz, a körülötte levő tárgyak mind a maguk, mind pedig annak a titoknak a jelei, amelyhez lassan-lassan közeledett. A nap halvány fényével megvilágított függönyök, a Rüya emlékét idéző régi karosszékek, a mély értelmet és történeteket hordozó, ijesztő telefonkagyló, akárcsak olykor-olykor gyermekkorában, újra azt az érzést keltették benne, hogy észrevétlenül egy játék részese lett. Hitte, hogy csak akkor kerülhet ki ebből a rémisztő játékból, amelyben mindenki valaki mást, és minden valami mást utánoz, ha - akárcsak gyerekkorában - másvalakivé válik, ezért némi bizonytalansággal haladt tovább. „Ha félsz, felgyújtom a lámpát!" - szokta mon-

dani annak idején Rüyának, mikor a sötétben játszottak, és megérezte, hogy ugyanez a félelem fogja el a kislányt. „Ne gyújtsd fel!" - válaszolta a játékot és a félelmet kedvelő bátor Rüya. Galip folytatta az olvasást. A tizenhetedik század elején néhány hurufi az Anatóliában kaotikus állapotokhoz vezető celáli felkelések során a pasák, kádik, rablók és imámok elől menekülők által üresen hagyott távoli falvakban telepedett meg. E hurufi falvak helyes és boldog életét részletesen leíró vers olvasása közben Galip Rüyával töltött gyermekkora boldog perceire emlékezett. Azokban a régi, távoli és boldog időkben az értelem egyet jelentett a cselekvéssel. Abban a paradicsomi korban a házainkat megtöltő tárgyak egyet jelentettek a tárgyakra vonatkozó elképzeléseinkkel. Azokban a boldog években mindenki tudta, hogy a kezünkbe vett eszközök és tárgyak, handzsárok és tollak nemcsak a testünk, hanem a lelkünk meghosszabbításai is. Ha akkoriban egy költő azt írta, hogy „fa", mindenki képes volt képzeletében megjeleníteni egy fát, mindenki tudta, hogy a versben lévő szónak és a fának, az életünkben és kertünkben jelen lévőnek a felmutatása érdekében nincs szükség hosszú leírásra, az ágak és levelek előszámlálására. Annyira tisztában voltak az emberek a szavak és az általuk jelöltek közötti közelséggel, hogy a hegyek között megbúvó kísértetfalvakban ködös reggeleken a szavak és az általuk jelöltek össze is keveredtek, ilyenkor az ébredők nem voltak képesek az álmot a valóságtól, a költészetet az élettől, a neveket az emberektől megkülönböztetni; a történetek és az élet egyformán igazak voltak, tehát senki- id nek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy melyik élet az igazi, és melyik történet igaz. Élték az álmokat, és az életet magyarázták. Akkoriban mint minden, az arcok is olyan kifejezők voltak, hogy még az analfabéták is olvasni tudták az arcok nyilvánvaló jelentését: azok is, akik a görög „alfá"-t gyümölcsnek, a latin „a"-t sapkának, az arab „elif'-et pedig husángnak vélték.

A költő azt a távoli, boldog kort akarta ábrázolni, amikor az emberek még az időt sem ismerték, s ehhez egy alkonyt írt le: a horizonton nem mozdul a narancsszínű nap, az üveg- és hamuszínű tenger tükörsima, rajta bár haladnak, nem változtatják helyüket a nem fújó szélben dagadó vitorlájú gályák, s a tenger partján soha nem tűnő látomásként fehér dzsámik és még fehérebb minaretek magasodnak. Ezt olvasván Galip megértette, hogy a tizenhetedik századtól kezdve napjainkig rejtve maradt hurufi gondolat és élet Isztambult is elborította. Elolvasta, hogy a három körerkélyes fehér minaretek között gólyák, albatroszok, griff- és főnixmadarak szárnyaltak évszázadokon át az isztanbuli kupolák fölött, mintha soha nem is hagyták volna el az eget; hogy olyan szórakoztató és szédítő a séta az egymást soha nem merőlegesen metsző, mindig valamilyen váratlan szögben találkozó isztambuli utcákon, mintha véget nem érő ünnepi utazás volna; és ha egy ilyen séta után az utazó ujjával követi a térképen a megtett út görbületeit, a látott képeken azonnal felfedezheti a saját arcán lévő betűket és életének rejtélyét; s amikor a holdfényes, meleg nyári éjszakákon a kutakba leengedett vödrök legalább annyi titokkal és csillagjellel térnek vissza, mint amennyi jéghideg vizet hoznak, reggelig mindenki a jelek értelméről és az értelem jeleiről szóló verseket szaval; s mindezekből megértette, hogy a vegytiszta hurufi tanítás aranykora részben Isztambulban telt; a Rüyával töltött évek viszont már régen múlttá váltak. A boldog aranykor nem tarthatott sokáig, hiszen már arról kellett olvasnia, hogy rögtön az aranykor után, mikor pedig teljesen nyilvánvaló volt a rejtély, a titkok még jobban összekeveredtek, ahogy a kísértetfalvakban a hurufik, egyesek vérből, tojásból, ürülékből és szőrből készített elixírtől várták, hogy a jelentést eltitkolhassák, míg mások Isztambul rejtett zugaiban föld alatti folyosókat ástak, hogy titkaikat elrejtsék. Mások nem voltak ilyen szerencsések: a janicsárlázadásban részt vevőket elfogták és felkötötték. A zsíros kötél szorításától arcukon elformátlanodtak a betűk, az éjféli órákban a távoli negyedek derviskolostorait kezükben lanttal felkereső énekmondók pedig

az értetlenség falába ütköztek. Mindezek a jelenségek azt bizonyították, hogy akárcsak a távoli kísértetfalvakban, Isztambul titkos zugaiban, rejtélyes utcáin is boldogtalan véget ért az aranykor. Az egérrágta szélű, itt-ott türkiz- és meteorszínű penészvirágokat nyitó, ugyanakkor kellemes papír- és nedvességszagot árasztó verseskönyv utolsó oldalán Galip utalást talált arra, hogy egy másik könyvecskében részletesebben is lehet olvasni a témáról. Az utolsó oldalon a nyomda és a kiadó címe, a szedés és a nyomás időpontja és a hosszú elbeszélő költemény utolsó sora közé a horaszáni szedő apró betűkkel beszorított egy hosszú, rosszul szerkesztett mondatot, miszerint az ugyancsak Erzurumhoz közeli Hora-szánban ugyanennek a sorozatnak hetedik köteteként F. M. Ücüncü tollából A betűk titkai és a titkok eltűnése címmel megjelent művet Selim Kacmaz isztambuli újságíró is figyelemre méltónak nevezte. Szavak és betűk képeitől és a Rüyára vonatkozó álmodozástól elködösült aggyal, álmatlanul és fáradtan emlékezett Galip Celál újságírói pályájának kezdeteire. Akkoriban Celál kapcsolata a betű- és szójátékokkal mindössze annyiból állt, hogy „Az On mai horoszkópja" és az „Akár hiszi, akár nem" rovatokban a barátoknak, ismerősöknek és a kedveseinek üzengetett. Türelmetlenül kereste a papír-, folyóirat- és újságkötegek között a könyvecskét. Már mindent feltúrt, és a reményt is feladta, mire egy dobozban a hatvanas évekből származó újságkivágatok, Celál kiadatlan vitairatai és pár furcsa fénykép között rátalált. Éjfél már régen elmúlt, és éppolyan hátborzongató csönd volt az utcákon, mint a rendkívüli állapot idején a kijárási tilalom óráiban. A betűk titkai és a titkok eltűnése, akárcsak sok más „mű", amelyet csak jóval később és másutt adtak ki, mint ahogy belenyomtatták, 1962-ben kétszázhúsz oldalon jelent meg Gördesben. Galip már azon is csodálkozott, hogy a városban nyomda volt akkoriban. Az elsárgult címlapra rossz klisé alapján és rossz festékkel nyomták a képet: gesztenye fákkal szegélyezett út tűnt el a láthatáron a semmiben. Minden

gesztenyefa mögött betűk voltak: borzongatóan félelmetes betűk. Első pillantásra az akkori idealista tisztek tolla alól kikerült, sorozatban született s a „Miért nem érjük utol kétszáz éve sem a Nvugatot?", „Hogyan volnánk képesek fejlődni?" típusú könyvekre hasonlított. Még mottó is volt az elején, amilyennel a szerzők távoli anatóliai városkákból a saját pénzükön kiadott könyveiket szokták útjukra bocsátani: „Katonaiskolai növendék! Te fogod megmenteni a hazát!" De a lapozgatás során Galip rájött, hogy egészen másféle „mű" van a kezében. Felkelt a karosszékből, odament Celál íróasztalához, és két könyökét a könyv két oldalára támasztva figyelmesen olvasni kezdett. A betűk titkai és a titkok eltűnése című mű három nagy fejezetből állt. Az első kettő témája a címben is szerepelt. Az első, „A betűk titkai" című fejezet a hurufi rend alapítójának, Fazlallahnak az élettörténetével kezdődött. Ehhez F. M. Ucüncü egy világi témájú részt csatolt, s így a misztikussal szemben a filozófus, matematikus és nyelvész Fazlallahot állította előtérbe; ugyanis nemcsak próféta, vértanú, szent és szabadító, de legalább ennyire (ha nem még inkább) kifinomultan gondolkodó zseniális filozófus és egy „közülünk való" személyiség is volt. Ezért aki a nyugati orientalisták módjára Fazlallah gondolatait a panteizmus felől, Plótinosz, Püthagorasz vagy a kabala hatásával próbálja magyarázni, éppen azzal a gondolkodásmóddal vág egyet rajta, amely ellen egész életében hadakozott, hiszen Fazlallah tetőtől talpig keleti volt. F. M. Ucüncü szerint a Kelet és a Nyugat osztozik a világ két felén, s - amiképpen a jó és a rossz, a fehér és a fekete, az ördög és az angyal - egymásnak ellentétei, egymás tagadásai. Ez a két világ - hiába képzelnek mást az álmodozók - nem élhet békében egymás mellett. Hol emez, hol amaz kerekedik felül a másikon, valamelyikből úr, a másikból meg elkerülhetetlenül szolga válik. A végenincs ikerháborúra egy sor sajátos történelmi esemény példáját hozta fel, kezdve attól, hogy Nagy Sándor kardjával oldotta meg a gordiuszi csomót („vagyis a

rejtjelet" - írta a szerző), a keresztes háborúkig, a Harun al-Rasid által Nagy Károlynak küldött titokzatos órán lévő kétértelmű betűktől és számoktól Hannibál átkeléséig az Alpokon, az iszlám andalúziai győzelmétől (egy egész oldalt szentelt a córdobai mecsetben lévő oszlopok számának) egészen addig, hogy a szintén hurufi Hódító Mehmed szultán elfoglalta Bizáncot, a kazár birodalom összeomlásától az oszmánok Doppio, azaz a „fehér Vár", illetve utóbb Velence közelében elszenvedett vereségéig. F. M. Ücüncü szerint mindezek a történelmi események egy igen fontos, Fazlallah műveiben rejtetten jelen lévő gondolatra mutatnak: nem véletlenszerűen, hanem logikusan követik egymást a Kelet, illetve a Nyugat fölényének periódusai. Mindig az a fél győzte le és tiporta el a másikat, amelyik „az adott történelmi időszakban" képes volt a világot titkokkal teli, kétértelmű, rejtélyes helynek látni. Vesztésre és elkerülhetetlen szolgaságra vannak ítélve azok, akik a világot egyszerű, egyértelmű, mindenféle titoktól mentes helynek képzelik. A második fejezet a titok eltűnésének részletes vitáját tartalmazta. Szóljon bár a szerző az antik görög filozófia „ideájáról", a neoplatonista keresztények Istenéről, a hinduk Nirvánájáról, Attar főnixmadaráról, Mevlána „kedveséről", Kant „noumenájáról" vagy akár egy detektívregény bűnelkövetőjéről, a rejtély minden esetben egy titkot rejtő „középpontot" jelentett nála. Vagyis - állítja F. M. Ücüncü - ha egy civilizáció elveszíti a „rejtély" gondolatát, és a gondolkodásának nem lesz középpontja, annak a rend látja kárát. A következő oldalakon arról olvasott Galip, hogy miért kellett Mevlánának „kedvesét", §emsi Tebrizit megölnie, a §emsi halálával „létrehozott" rejtély megőrzése végett miért kellett Damaszkuszba utaznia, miért nem volt elegendő a városbeli jövés-menés és kutatás ahhoz, hogy ébren tartsa a „rejtély" gondolatát; de azoknak a soroknak az értelmét, amelyekben Mevlána a damaszkuszi útjai során gondolkodása el-veszőfélben lévő „középpontjának" megtalálása érdekében bejárt helyekről szólt, bizony nem értette.

Ezután a hurufik legfőbb témájára, „a betűk és az arcok" kapcsolatára tért át a szerző. Amiképpen Fazlallah Az

örökkévalóság könyvében, ő is kifejtette, hogy a rejtőzködő Isten az emberi arcon látható. Hosszasan vizsgálta az emberi arcokon látható vonalakat, és ezeket összefüggésbe hozta az arab betűkkel. Oldalakon át folyt a gyermeteg vita a hurufi költők, többek között Nesimi, Rafii, Misali, Bagdadi Ruhi és Gül Baba verssorairól, a következő konklúzióval: a boldogság és győzelem időszakaiban a világhoz hasonlóan az emberi arcok is értelmet hordoznak, és ezt az értelmet a világban rejtélyt és az arcunkban betűket látó hurufik-nak köszönhetjük. Úgy látszik, a hurufi tanok eltűnésével eltűntek világunkból a rejtélyek és arcunkról a betűk. Üres már az arcunk, nem lehet olvasni róla, mint régen; szemöldökünk, szemünk, orrunk, tekintetünk, üres arcunk nélkülöz minden értelmet. Kedve támadt, hogy felálljon, és a tükörben megnézze saját arcát, de mégis tovább olvasott. A török, arab és indiai filmcsillagok arcán látható és a Hold nem látható oldalára emlékeztető furcsa topográfia éppúgy, mint az ember felé forduló fotóművészet ijesztő és sötét eredményei is arcunk ürességével függnek össze. Ez az üresség az oka annak, hogy az Isztambul, Damaszkusz vagy Kairó utcáin hömpölygő emberek arca úgy hasonlít egymásra, mint éjfélkor a boldogtalanságtól jajongó kísértetek; az összevont szemöldökű férfiak mind egyforma bajuszt növesztenek, és a fejükre egyforma kendőt kötő asszonyok mind egyformán néznek maguk elé, amikor a sáros járdákon lépegetnek. Értelmet kell tehát adnunk üres arcunknak, olyan rendszert kell rajta létrehozni, amelyben helyet találnak a latin betűk. A könyv második fejezete azzal a jó hírrel zárult, hogy „A titkok felfedése" című harmadik fejezetben ez fog történni. Galip megkedvelte a szavakat kétértelműén használó s ebben gyermeki örömét lelő F. M. Ucüncüt. Volt benne valami, ami Celálra emlékeztette. Nyolcadik fejezet EGY HOSSZÚ SAKKJÁTSZMA

„Harun al-Rasid időnként álruhát öltött, és úgy járt Bagdadbaji, hogy megtudja, mit gondol róla és kormányzásáról a nép. Egy este megint... " Az ezeregy éjszaka meséi Kaptam egy levelet közelmúltunk egyik „átmenet a demokráciába" nevezetű időszakának sötét oldalairól. Küldője - egy kedves olvasóm - teljesen jogosan hallgat arról, hogy milyen véletlenek, nehézségek és árulások révén jutott hozzá. Annyi kihámozható a levélből, hogy akkori diktátorunk írta valamelyik külföldön élő fiának vagy lányának. A stílust - egy pasa stílusát -érintetlenül hagyva teszem közzé rovatomban: Hat héttel ezelőtt, azon az augusztusi éjszakán még az a szoba is olyan forró és fojtogató volt, ahol köztársaságunk megalapítója elhunyt, hogy az ember úgy érezte: nemcsak az Atatürk halálának pillanatát, a kilenc óra öt percet mutató állóóra (megboldogult anyám számára annyira meglepő volt ez az óra, hogy ti nevettetek rajta, ahányszor csak nagyanyátok meglepetése az eszetekbe jutott), de a Dolmabahce-palota valamennyi órája, sőt az összes óra Isztambulban, minden mozgás, gondolat és az idő is mozdulatlanná dermedt a szörnyű hőségtől. A Boszporuszra néző ablakokban a máskor mindig libegő függönyök sem mozdultak; a félhomályos rakparton sorakozó őrszemek akárha nem is az én parancsomra meredtek volna mozdulatlanságba, hanem azért, mert megállt az idő. Elővettem szekrényemből a falusi gúnyát, mert megéreztem, hogy eljött az idő megtenni azt, amire évek óta készültem, csak még nem tudtam rászánni magam. Kiosontam a palota régen használaton kívüli háremkapuján, s közben - hogy bátorítsam magam -azokra a szultánokra gondoltam, akik a többi isztambuli szeráj, a Topkapi, a Beylerbeyi vagy a Yddiz hátsó kapuján kilépve tűntek el a vágyott városi élet sötétjében, majd tértek vissza szerencsésen a palotába. Mennyire megváltozott a város! A páncélozott Chevrolet golyóálló ablakai kedves városom igazi életétől is elszigeteltek! Elhagytam a palota kerítését, és a Kara-köy felé vezető úton egy árustól halvát vettem. A cukor a kelleténél jobban meg volt égetve benne. Beszélgettem a kávézókban ostáblát játszó,

kártyázó, rádiózó férfiakkal. Láttam a büfékben kuncsaftot leső prostituáltakat és az éttermek kirakataiban forgó húsra mutogatva kolduló gyerekeket. Bementem a dzsámiudvarokba, hogy találkozzam az esti imáról kifelé tartó tömeggel, beültem a külvárosi teázókba, s a többiekkel együtt teáztam és szotyoláztam. Egy kövezett mellékutcán a szomszédoktól hazatérő fiatal házaspárt láttam: ha tudnád, milyen bizalommal karolt a bekötött fejű asszony az alvó kisfiúkat cipelő férjébe! Könnyes lett a szemem. Nem, nem a honfitársaim boldogsága vagy boldogtalansága miatt szomorkodom: még a képzelt szabadságnak ezen az éjszakáján is újra fellángolt bennem a félelem és annak a fájdalma, hogy honfitársaim nyomorúságos, ámde valóságos életének látása felkelti bennem azt az érzést, hogy a valóságon kívülre kerültem. Az isztambuli sétával ettől a félelemtől próbáltam szabadulni. A cukrászdák kirakatainak látványa és az este utolsó járataként befutó karcsú kéményű átkelőhajókról kiszálló tömeg megint csak könnyeket csalt a szemembe. Közeledett az általam meghirdetett kijárási tilalom órája. Visszafelé érezni szerettem volna a víz hűvösséget, ezért Eminönünél odamentem egy csónakoshoz, s adtam neki ötven kurru§t azzal, hogy evezzen át velem a túlpartra, Karaköybe vagy Kabata§ba. „Elment az eszed?! - förmedt rám. - Nem tudod, hogy elnök-pasánk minden este elmotorozik errefelé, és börtönbe vettet mindenkit, akit a vízen talál?" Egy köteget nyújtottam neki a sötétben azokból a rózsaszín bankjegyekből, amelyekre az én képemet nyomták (nagyon jól tudom, hogy ellenségeim miféle pletykákat terjesztenek miatta!). Elkapta a pénzt, s a kezével máris a csónak orra felé mutatott. „Bújj be a ponyva alá, és ne mozdulj! Allah legyen a segítőnk!" - húzta meg az evezőket. Azt se tudom, hogy a sötétben a Boszporusz, az Aranyszarv-öböl vagy a Márvány-tenger irányába haladtunk. A nyugodt tenger éppen olyan csöndes volt, mint a város. Ereztem a víz fölé ereszkedő vékony köd illatát. „Már jön is! - súgta a csónakos, amint felhangzott a távoli motorzúgás. -Jön minden éjjel!" Csónakunk a kagylók borította kikötői pontonok mögé

húzódott. Nem tudtam levenni a szemem a motoros fényszórójának jobbra-balra forduló csóvájáról. Mintha vallatóra akarná fogni a vidéket, könyörtelenül sétált a város, a part, a tenger és a dzsámik fölött. Később megláttam a lassan közeledő fehér hajót is; mentőmellényben és fegyveresen őrszemek álltak a mellvédjén, hátuk mögött a hajóhídon többen is voltak, és fölöttük, a legmagasabb helyen az ál-elnök-pasa egymagában! Nem láttam pontosan a félhomályban elhúzó hajón, de a gyönge ködben is meg tudtam állapítani, hogy úgy van öltözve, ahogy én szoktam. Kértem a csónakost, hogy kövesse, de nem volt rá hajlandó, és a kezdődő kijárási tilalomra hivatkozva Kabatasnál kirakott a partra. A kihalt utcákon szépen csendben visz-szamentem a palotába. Éjszaka a hasonmásomra, az álpasára gondoltam, de nem az foglalkoztatott, hogy ki volt az, és mit csinált a tengeren. Azért gondoltam rá, mert az ő segítségével önmagámon tudtam gondolkodni. Hogy jobban szemügyre vehessem, reggel a rendkívüli állapot parancsnokaitól azt kértem, hogy vegyék egy órával korábbra az éjszakai kijárási tilalom kezdetét - beszédemmel együtt rendeletemet azonnal közzétették a rádiók. Hogy valami könnyítést is érezzenek, megparancsoltam, hogy a foglyok egy részét engedjék szabadon. Ez is megtörtént. Vidámabb lett ettől másnapra a város? Nem! Ez azt bizonyítja, hogy ellentétben felületes ellenzékem állításával, népem végtelen mélabúját nem a politikai nyomás, hanem valami mélyebb, megkerülhetetlen dolog okozza. Másnap este is cigarettáztak, tökmagot meg fagylaltok ettek, hallgatták a beszédemet a kijárási tilalom változásáról; és mindeközben mennyire valóságosak voltak! Ugy éreztem magamat közöttük, mint egy felébredni képtelen alvajáró, aki ezért nem is tud az igazi emberek közé visszatérni. Mintha csak rám várt volna, Eminönüben ugyanott találtam a csó-nakost. Irány azonnal a tenger! Ezúttal szeles volt az idő, hullámos a tenger, és az elnök-pasa, mintha valami jel nyugtalanította volna, megvárakoztatott bennünket. AKabatas, előtti nyílt vízen, ezúttal egy másik ponton mögül lestem a hajót, aztán magát az elnök-pasát. Arra

gondoltam, hogy szép, s - ha ez a két szó egyáltalán egymás mellé kerülhet - szép és valódi: lehetséges ez? A hajóhídon állók feje fölött Isztambul, az emberek és mintha a történelem felé fordította volna két szeme fényszóróit. Mit láthatott? Egy köteg rózsaszín papírpénzt dugtam a csónakos zsebébe. Nekifeszült az evezőknek. Hullámokon hánykolódva Kasimpasa előtt, a hajógyár közelében értünk a nyomukba, de csak távolról figyelhettük őket. Kocsikba, többek között az én Chevrolet-mba szálltak, és eltűntek a sötét Galata negyed irányába. A csónakos azt mondta, hogy elkésünk, mert közeledik a kijárási tilalom órája. Sokáig küszködött még a hullámokkal. A parton érzett „irrealitást" először a felborult egyensúlyérzetnek tulajdonítottam, de nem az volt. A késői órán, a saját magam által elrendelt tilalom miatt elnéptelenedett utcákon ugyanis olyan erővel tört rám ugyanaz az irrealitásérzés, hogy olyan kép jelent meg a szemem előtt, amilyet szerintem csak álmában láthat az ember: a Findikh negyedből a Dolmabahce-palota felé vezető úton a kóbor kutyákon kívül senki sem járt, kivéve egy kukoricaárust, aki húszlépésnyire előttem sietősen taszigálta a kocsiját. Láttam, hogy fél tőlem, és menekülni igyekszik, én viszont azt szerettem volna mondani neki, hogy az út két oldalán sorakozó hatalmas gesztenyefák mögött rejtőzik az, amitől félnie kellene, de ahogy az álmokban szokott lenni, nem jött ki hang a számon. Féltem, mert nem tudtam kimondani, amit akartam, vagy azért nem tudtam mondani, mert féltem. Megszaporáztam lépteimet, mire a kukoricaárus is gyorsított, miközben a mellettünk lassan vonuló fák mögött volt az, amitől féltem, de nem tudtam, hogy mi az, és ami még félelmetesebb, tudtam, hogy az a félelmetes látvány nem álom. Nem akartam még egyszer hasonló félelmet átélni, ezért másnap még előbbre hozattam a kijárási tilalom kezdetét, és újabb foglyok szabadon bocsátását rendeltem el. Nem adtam semmiféle magyarázatot, így a rádiók egyik korábbi beszédemet közvetítették. A sokat látott öregek tapasztalatával tudtam, hogy soha nem változik semmi, és ugyanazzal a látvánnyal fogok a város utcáin

találkozni. Nem is tévedtem: mindössze annyi változott, hogy néhány kertmoziban korábban kezdték az előadást. LTgyanolyan színű maradt a halvaárusok festéktől rózsaszín keze és az este utcára merészkedő nyugati turisták fehér arca. A szokott helyen várt rám a csónakos, sőt az álpa-sáról is ugyanezt mondhatom. Alighogy kieveztünk, találkoztunk vele. Ugyanolyan csöndes volt az idő, akár az első este, csak köd nélkül. Amennyire a tenger sötét tükrében a minaretek és a város fényei alapján meg tudtam állapítani, megint ugyanott pillantottam meg a hajóhíd felett a pasát. Igazi volt. S ahogy a tiszta éjszakában bármely igazi személy tette volna: ő is minket nézett. Csónakunk őutána ért be a kasimpa§ai kikötőbe. Alighogy kiléptem a partra, emberei, akik inkább mu-latóbeli vagányokra, mint katonákra emlékeztettek, rám rohantak, és megragadták a karom azzal, hogy mit keresek itt, ebben az órában. Még nem kezdődött meg a kijárási tilalom, mondtam idegesen, szegény falusi ember vagyok, Sirkeciben szálltam meg, és mielőtt hazamennék, az utolsó estémen csónakáztam egy kicsit... Nem is hallottam a pasa tilalmáról... A gyáva csónakos azonban mindent elmondott az elnök-pasának, aki kíséretével odajött hozzánk. Bár a pasa „civilben" volt, meglehetősen hasonlított rám, én viszont inkább egy parasztra emlékeztettem. Még egyszer végighallgatott bennünket, aztán kiadta a parancsot: a csónakost elengedték, nekem pedig vele kellett mennem. Csak ketten ültünk a páncélozott Chevrolet hátsó ülésén. A hangszigetelő üveggel (az én Chevrolet-m-ből hiányzó részlet) elválasztott első részben ülő s a kocsihoz hasonlóan hangtalan és észrevehetetlen sofőr jelenléte inkább csak növelte magányunkat. - Evek óta ezt a napot vártuk mindketten! - mondta a pasa olyan hangon, amely véleményem szerint egyáltalán nem hasonlított az enyémre. - En tudtam természetesen, de te nem tudtál róla, hogy várod. Mégis tudtuk mindketten, hogy így fogunk találkozni.

Fáradt, mégis szenvedélyes hangon, nem az elbeszélés lehetőségének izgalmával, sokkal inkább a befejezés nyugalmával beszélt. Egy osztályba jártunk a katonai akadémián. Ugyanazoktól a tanároktól ugyanazokat az órákat hallgattuk. Ugyanazokon az éjszakai kiképzéseken vettünk részt, ugyanazokon a hideg téli éjszakákon, ugyanazokon a forró nyári napokon vártuk, hogy a kaszárnya csapjaiból meginduljon a víz, s együtt jártunk kimenőre a mindkettőnknek kedves Isztambulba. O már akkor tudta, hogy minden úgy lesz, ahogy most megtörtént; ha nem is százszázalékosan ugyanúgy. Titkos versengés folyt közöttünk, hogy ki kap jobb jegyet matematikából, melyikünk ér el tizenkettest a céllövészetben, kit szeretnek jobban a társaink, és melyikünk lesz jobb eredményeivel osztályelső, de ő már akkor tudta, hogy én leszek a sikeresebb, és én fogok lakni abban a palotában, amelynek állóóráira a megboldogult anya rácsodálkozott. Valóban „titkos" versengés lehetett, vetettem közbe, mert én nem emlékszem arra, hogy a katonai akadémián bármelyik osztálytársammal versengtem volna - amit nektek gyakran tanácsoltam -, se arra, hogy veled barátkoztam volna. Nem volt meglepve. Látta régen: annyira bízom magamban, hogy észre sem veszem a „titkos" vetélkedést, és sokkal jobb vagyok az osztálytársainknál meg a többi osztály diákjainál, a hadnagyoknál, sőt még a századosoknál is, így vissza is vonult a küzdelemtől, mert „igazi"' akart lenni, nem valakinek az árnyéka. Miközben ő beszélt, én Isztambul elnéptelenedő utcáit néztem a Chevrolet ablakából (egyre világosabban láttam, hogy nem is hasonlít annyira az enyémre), s csak időnkét fordítottam tekintetemet a két ülés között egyformán mozdulatlan lábainkra. Sohasem számít a véletlenre, folytatta később. Nem kellett jósnak lennie ahhoz, hogy feltételezze: szegény népünk negyven év múltával újra egy diktátor igájába fogja hajtani a fejét, a diktátornak pedig a mi évjáratainkból kikerülő katonának kell lennie, következtetésképpen az a katona „én" leszek. Ezért már a katonai akadémián látta a jövőt: elnök-pasa leszek, ő pedig a jövő kísértetiesnek tűnő Isztambuljában, akár

a többiek, a valódiság és a jellegtelenség között, a múlt és a jövő ábrándképei között ingadozó kísérteties árnyék marad; esetleg egész életében keresi az új utat, hogy legalább valódi lehessen. Először akkor sikerült visszaemlékezni jellegtelen osztálytársamra, amikor elmesélte, hogy a maga útjának megtalálása érdekében valami olyan vétket akart elkövetni, amiért kizárják a seregből, de nem zárják börtönbe, s ezért az akadémia parancsnokának egyenruhájában éjszakai ellenőrzést tartott az ügyeletesek között. Kereskedő lett, alighogy kizárták az akadémiáról. „Mindenki tudja, hogy7 nálunk nincs könnyebb, mint meggazdagodni!" -mondta büszkén. Azért van mégis olyan sok szegény, mert az embereknek egész életükben azt tanítják, hogyan kell szegénynek, és nem azt, hogy miképpen kell gazdagnak lenni. Kis csend után azzal folytatta, hogy tőlem tanult meg igazi lenni! „Te - nyomta meg a szót - kevésbe vagy igazi, mint én, ezt sokévi várakozás után csodálkozva tapasztaltam! Te szegény falusi!" Hosszú, nagyon hosszú csend támadt. A szárnysegédem legnagyobb büszkeségére beszerzett valódi Kayseri-vidéki parasztruhában nem is nevetségesnek - egyenesen irreálisnak éreztem magam, mintha akaratom ellenére egy álom részévé váltam volna. Ebben a csöndben jöttem rá, hogy ez az álom az autó ablakaiból forgatott filmként a sötét Isztambul képeiből jött létre: üres utcák és járdák, elhagyatott terek, hiszen megint elkezdődött az általam elrendelt kijárási tilalom. A város mintha lakatlanná vált volna. Azt is tudtam már, magabiztos osztálytársam mit mutat meg nekem: én nem hoztam létre mást, csak ezt az álomvárost. A magas ciprusfák között szinte elvesző régi házak között, temetőkön át, az álmok országának küszöbét alkotó külvároson keresztül haladtunk. Macskaköves lejtőkön ereszkedtünk le, ahol kutyafal-kák küzdöttek egymással; másokon pedig, ahol az utcai lámpák inkább növelték, mint csökkentették a sötétséget, felfelé kapaszkodtunk. Beomlott kutak, leomlott falak, törött kéményű házak között haladtunk. Azt gondoltam volna, hogy ilyeneket csak álmában láthat az ember. Furcsa félelemmel néztem a sötétségben mesebeli

óriásokként bóbiskoló dzsámikat. Tereken hajtottunk át, amelyek elhitették velem, hogy nemcsak a palotámban, hanem egész Isztambulban megállt az idő. Nem figyeltem hasonmásom büszkén előadott kereskedelmi sikereire, sem azokra a történetekre, amelyeket a helyzetünkhöz illőnek talált (az öreg pásztorról, aki rajtakapja feleségét a szeretőjével, és Harun al-Rasidét, aki eltévedt az ezeregy éjszaka valamelyikén). Az út, amely az én meg a te vezetéknevedet viseli, meg a többi út, utca és tér mind csak egy álom meghosszabbításának tűnt a hajnali derengésben. Az ébren töltött éjszaka után megpróbáltam aludni az ágyamban, s közben elképzeltem, hogy megtelnek az üres éjszakai terek, megmozdulnak a megállt órák, és a tökmagot rágok kávézóiban, a hidakon és a mozik előtt a kísérteteknél és álmoknál igazibb élet kezdődik. Nem tudom, mennyire valósultak meg az ábrándjaim, Isztambul mindenestre térképpé vált, ahol viszont én igazi lehetek; azt azonban a szárnysegédeimen tudtam lemérni, hogy a szabadság, mint mindig, az ellenségeimnek adott ihletet. Az emberek újra gyülekezni kezdtek a teázókban, szállodaszobákban és a hidak alatt, hogy újabb összeesküvéseket szőjenek; a palota falait éjjel máris telefirkálták megfejthetetlen kódolt szövegekkel, de mindez nem számít: már nagyon messzi, csak a könyvekben fordulnak elő azok az idők, amikor a szultánok álöltözetben a nép közé keveredtek. Nemrégiben az egyik ilyen könyvben, Hammertől Az oszmánok történetében olvastam, hogy Kegyetlen Szelim szultán még trónörökös korában álruhában érkezett Tebrizbe. Remek sakkjátékosként szerzett magának hírnevet, olyannyira, hogy a sakk-kedvelő Iszmail sah a palotájába hívatta a dervis öltözetű ifjút. A hosszú játszma végén Szelim nyert. Evekkel később tudta meg a sah, hogy aki őt megverte, nem dervis volt, hanem az a Kegyetlen Szelim szultán - az Oszmán Birodalom uralkodója -, aki a csaldirani hadjárata során elhódította tőle Tebrizt. Vajon eszébe jutott-e akkor sakkjátszmájuk valamennyi lépése? - töprengtem. Az én magabiztos hasonmásom emlékszik játszmánk valamennyi lépésére. Jut

eszembe, úgy látszik, lejárt a King and Pawn című sakkfolyóirat előfizetése, nem küldik újabban; a követségen keresztül pénzt küldök számodra, légy szíves, fizesd újra elő. Kilencedik fejezet A TITOK FELFEDÉSE „Az elolvasott betűk megvilágítják arcod szövegét." Nijázi Miszri Egy erős kávét készített magának Galip, mielőtt/í betűk titkai és a titkok eltűnésének harmadik fejezetét olvasni kezdte volna. Kiment a fürdőszobába, és hideg vízzel megmosta az arcát, hogy elűzze az álmosságot, de arra nagyon vigyázott, hogy ne nézzen bele a tükörbe. Kezében a kávéscsészével olyan izgalommal ült vissza Celál íróasztalához, mint egy gimnazista, aki egy régóta megoldásra váró matematikai feladványnak veselkedik neki. F. M. Ucüncü szerint az volt az első lépés az elveszett titok megtalálásához, hogy amikor török földről, Anatóliából várták a Keletet megmentő szabadító megjelenését, az 1928-ban használatba lépő huszonkilenc betűs latin ábécét az emberi arc vonalaival hozták összefüggésbe, és az elfelejtett hurufi könyvek, bektasi versek, anatóliai népi ábrázolások és a tiszta hurufi falvak már-már elfeledett hagyományaiból, a derviskolostorok falaira és a pasapalotákra rajzolt figurákból, valamint ezernyi kalligráfiából kiindulva példákkal ismertették az arabból és a perzsából a törökbe került hangok jelölésének „érték"-változásait, majd ijesztő élességgel mutatták be ezeket a betűket a különféle emberi arcok fényképein. A szerző megjegyzése szerint nincs is szükség a latin betűket látni ahhoz, hogy az arcok világos és határozott értelmét leolvassuk. Galip ugyanazt a borzongást érezte ezektől a képektől, mint a Celál dobozából elővett fényképek nézegetésekor. Átlapozta azokat az oldalakat, ahol „Fazlallah"-, „Két tanítvány"-, „Miniatúráról másolt Mevlána-portré"- és „Olimpiai érmes birkózónk, Ha-mit Kaplan"-féle aláírásokkal sorakoztak a rosszul nyomott fényképek, de valósággal megrémült, amikor Celálnak az ötvenes évek vége felé készült fényképével került szemtől szembe. Akárcsak a többi képen ezen is nyilakkal megjelölt

betűket lehetett látni. A Celálról körülbelül harmincöt éves korában készült képen F. M. Ücüncü az orron az U, a szemek mentén Z betűket, illetve az egész arcon egy fekvő H betűt vett észre. A gyorsan lapozó Galip a továbbiakban hurufi sejhek, híres imámok, a másvilágról visszatértek, Gre-ta Garbó, Humphrey Bogart, Edward G. Robinson, Bette Davis és más „mély értelmű arccal" bíró amerikai sztárok, híres hóhérok és a fiatal Celál írásaiban szereplő beyoglui vagányok egyikének-másikának képeivel találkozott. A szerző megállapította, hogy az arcokon általa megjelölt betűknek mind-mind két értelme van: az a mindennapi értelem, amellyel az írásban használjuk, meg az arc titkos értelme. Ha elfogadjuk, hogy minden betűnek van egy titkos jelentése is - okoskodott tovább F. M. Ücüncü -, a betűkből alkotott szavaknak is kell hogy legyen egy második, titkos értelmük. Ugyanígy, a mondatoknak, bekezdéseknek, vagyis a teljes írásoknak is van második, titkos jelentésük. De ha figyelembe vesszük, hogy ezek az értelmek is más mondatokból, szavakból, vagyis betűkből állnak, a második értelemből egy harmadik, majd egy még újabb, még újabb „magyarázattal" a jelentések végtelen sorozata tárható fel. Egy város számtalan, egymásból nyíló utcájának hálózatához hasonlíthatjuk ezt, más és más arcokhoz hasonlító térképekhez. Vagyis az az olvasó, aki a maga tudása szerint, a kezében tartott sillabusz segítségével próbálja megoldani a rejtélyt, semmiben sem különbözik attól az utazótól, aki a térkép utcáin haladva fedezi fel a titkot, majd egyre újabbakat és újabbakat, hiszen maga a titok jár azokon az utcákon, az általa választott utakon, emelkedőkön és lejtőkön: a maga életében. Avart

megmentőnek, „0"-nek, a Szabadi-tónak tehát itt kellett megjelennie, itt, ahol az olvasók, a boldogtalanok, a történetek iránt érdeklődők belevesztek a titok mélységeibe. Az élet és az írás közepén, ahol a térképek az arcokkal találkoznak, a város és a jelek közepette kapja meg az utazó (akár a misztikus hit utazója) a Szabadítótól a kellő jelet, s kezében a betűk kulcsaival és kódjaival elindul útja megtalálására. Akárcsak az utakon az utcatáblák segítségével tájékozódó - mondja F. M.

Ucüncü gyermeki örömmel. Tehát az a lényeg, hogy képesek legyünk meglátni az életben és az írásban a Szabadító által elhelyezett jeleket. F. M. Ucüncü szerint ehhez az ő helyébe kell képzelni magunkat, és kitalálni, hogy miképpen fog viselkedni, tehát akár egy sakkjátékosnak, a lépéseket előre ki kell kalkulálnunk. Az olvasót arra kérte, hogy gondolkodjon vele együtt, és legelőször is képzeljen el egy olyan személyt, aki képes bármikor, bármilyen helyzetben széles olvasóközönséghez szólni. „Például - folytatta - képzeljünk el egy tárcaírót." A hajókon, autóbuszokon, iránytaxikban, kávézókban és borbélyoknál, az ország minden táján százezrek által olvasott tárcaíró jó példája a Szabadító titkos útmutatásait terjeszteni képes személynek. A rejtélyről mit sem tudók számára tárcáinak csak egy értelme van, az írás önmagától adódó első jelentése. Akik viszont a Szabadítót várják, s tudnak a kódokról és formulákról, a betűk második értelméből kiindulva a titkos értelmet is kiolvashatják. „Akkor gondoltam erre, amikor magamat kívülről szemléltem" - írja például egy helyütt. A közönséges olvasók ez első jelentés furcsaságán gondolkodnak, a betűk rejtélyét ismerők azonban rögtön tudni fogják, hogy ez a közlemény nekik szól, és a birtokolt kódokkal belevetik magukat a vadonatúj élethez és utazáshoz vezető kalandba. A harmadik fejezet címe, „A titkok felfedése" tehát nemcsak a Keletet a Nyugat rabszolgaságába döntő titok újrafelfedezésére, hanem a Szabadító írásaiba rejtett mondatok megtalálására is utal. A továbbiakban F. M. Ugüncü az Edgár Allén Poe Egy-két szó a titkosírásokról című cikkében ajánlott kódformulákat veszi számba. Vitatkozik is velük, de megállapítja, hogy ez a megváltoztatott sorrendű ábécés módszer áll a legközelebb a Hallac-i Mansur rejtjeles leveleiben használthoz, és amelyet majd a Szabadító is alkalmazni fog az írásaiban; végül a könyv utolsó soraiban a következő fontos következtetésre jut: minden kód, minden rejtjel, minden formula kiindulópontját minden egyes utazónak a saját arcán olvasandó betűk képezik. Az indulni, új világot alapítani készülőknek először az arcukon

lévő betűket kell meglátniuk. A szerény kis könyv, amelyet, íme, az olvasó most a kezében tart, kalauz mindenkinek ahhoz, hogy az arcán megtalálja a betűket, de a titkokhoz vezető kódokhoz és formulákhoz legfeljebb csak bevezető, hiszen ezeknek az írásokban való elhelyezése természetesen a nemsokára Napként felemelkedő Szabadító dolga lesz. Amikor Galip megértette, hogy a „Nap" szó Mevlána megölt kedvesének „Nap" jelentésű nevére, a „§ems"-re utal, ledobta a könyvet, és kisietett a fürdőszobába, hogy a tükörbe nézzen. A bizonytalan gondolat határozottabb félelembe fordult: „Celál már régen leolvasta az arcom értelmét!" Olyan érzése volt, mint amikor gyerekkorában valami rosszat követett el, vagy amikor fiatalsága első éveiben azt képzelte, hogy mássá vált, vagy valami rejtélyes ügybe keveredett. Tragikus érzet fogta el, hogy már mindennek vége, és a megtörténteken nem lehet többé változtatni. „Másvalaki lettem!" - gondolta, mint egy játékba merült gyermek, s ugyanakkor mint egy felnőtt, aki olyan útra indult, ahonnan nincs visszatérés. Három óra múlt tizenkét perccel; olyan csend volt a házban és a városban, amilyet csak ezekben az órákban tapasztalhatunk, az a varázslatos csend, amely sokkal inkább a csend érzete, mint valóságos hangtalanság, hiszen talán egy közeli kazánház, talán egy7 távoli nagy hajó generátorának alig hallható zúgását gyönge sajgásként érzékelte a füle. Arra a véleményre jutott, hogy már régen itt az idő, de még mindig nem szánta el magát a cselekvésre. Három napja igyekezett nem gondolni rá, de mégis az eszébe jutott: hacsak nem küldött be Celál új írást a szerkesztőségbe, a helye holnaptól üresen marad az újságban! Nem akarta üresen elképelni azt a sarkot, amely évek óta egyetlen egyszer sem maradt írás nélkül: ha nem jelenik meg új tárca, az azt jelenti, hogy Rüya és Celál már nem várják őt valahol a városban, nevetgélve, beszélgetve. Vaktában húzott ki a szekrényből egy régi tárcát. „Ilyet én is tudok írni!" -gondolta. Recept is volt a kezében, de nem az, amit három napja a szerkesztőségben az öreg újságíró mondott - valami más: „Az összes írását elolvastam, mindent tudok róla, mindet olvastam." Az utolsó

szót majdnem hangosan ejtette ki. Előhúzott és elolvasott egy másik írást is. Nem is olvasás volt már, úgy szaladt végig az íráson, hogy szavakat szólaltatott meg magában, de az esze közben a szavak és betűk második értelme körül motoszkált, s közben úgy érezte, hogy nagyon közel került Celálhoz. Mert mi más volna az olvasás, mint hogy a másik ember emlékezetét lassan birtokba vesszük? Készen állt arra, hogy a tükörben elolvassa a betűket az arcán. Kiment a fürdőszobába, és a tükörbe nézett. Ezután minden nagyon gyorsan történt. Sokkal később, hónapok múltán, valahányszor leült írni az asztalhoz ebben a harminc év előtti időt ellenállhatatlan következetességgel, de csönddel idéző lakásban, eszébe jutott a pillanat, amikor belenézett a tükörbe, s mindig ugyanaz a szó merült fel benne: rettegés. Holott amikor a játék izgalmával beletekintett a tükörbe, nem érzett olyan félelmet, amelyhez ezt a szót asszociálhatta volna. Az első pillanatban csak üresség volt benne, feledékenység, a reakció teljes hiánya. Mert az első pillanatban úgy nézett a csupasz villanykörte fényében a tükörben látott arcra, mintha az újságokban már megszokott miniszterelnökök vagy filmszínészek képét nézné. Nem úgy nézte, mint valami titkot, nem úgy, mintha egy napok óta folytatott játszmának akarna a végére jutni; úgy nézte a saját arcát, mint egy régi kabátot, amelynek a viseléséhez már egészen hozzászokott, vagy mintha egy mindennapos téli reggelt köszöntene, vagy mintha sorsába belenyugodva nézne úgy az esernyőjére, hogy már nem is látja. „Akkoriban annyira megszoktam, hogy önmagammal együtt élek, hogy az arcomat észre se vettem" -fogja majd erről utóbb gondolni. Ez a közöny azonban nem tartott sokáig. Mert amikor már képes volt úgy nézni tükörbeli arcára, ahogy napokon keresztül a fényképeken és képeken látott arcokat nézte, lassan kibontakoztak előtte a betűk árnyai. Először annak a furcsaságát érzékelte, hogy úgy tud a saját arcára nézni, mintha egy teleírt papírlap, a szemére, mintha jeleket hordozó tábla volna, de ezen nem akadt fenn túlságosan, mert a szeme és a szemöldöke között már

világosan ki tudta venni a feltűnőben lévő betűket. Hamarosan olyan egyértelműen látszottak, hogy Galip azon kezdett gondolkodni, miért nem vette észre eddig őket. Megfordult ugyan a fejében, hogy csak a fényképeken bejelölt betűk nézéséből fakadó káprázat, egy túl sokáig játszott illúziójáték része az, amit lát, de akárhányszor fordította is el, majd vissza a tekintetét, a betűket ugyanott látta: nem tűntek el és tűntek fel úgy, ahogy a gyermekújságok rejtvényfigurái, például azon a képen, ahol egyik pillanatban csak egy fa ágai látszanak, de egy másik pillantásra az ágak között rejtőző tolvaj tűnik elő. A reggelenként oda se figyelve borotvált arc topográfiájában azonban ott voltak a szemeken, szemöldökökön, az összes hurufi által makacsul „elif'-fel jelölt orron és az „arcformának" nevezett kerek felületen. Mintha már nem is olvasni, éppenséggel nem olvasni volna nehéz a betűket, bár ezzel próbálkozott Galip, hogy szabaduljon az arcán látható idegesítő maszktól, segítségül híva azt a lenézést, amelyet mindig is gondosan készen tartott agya egyik zugában, miközben napokon át figyelemmel olvasta a hurufi irodalmat, és nézegette a képeket; mozgósítani akarta kételkedését, amely-lyel nevetségesnek, erőltetettnek és gyerekesnek talált a betűkkel és az arcokkal kapcsolatosan mindent, ám arcának vonalai és hajlatai már olyan egyértelműen mutatták a betűket, hogy nem tudott elmozdulni a tükör elől. Ekkortájt fogta el az az érzés, amelynek később a „rettegés" nevet adta. De olyan gyorsan történt minden, egy pillanat alatt látta meg az arcán a betűket és a betűk jelölte szót, hogy később nem is tudta eldönteni, azért lett-e úrrá rajta a rettegés, mert az arca jelekkel telerótt maszkká változott, vagy éppen a betűk jelölte értelem félelmetessége miatt. Egy titokra mutattak a betűk, amelyet évek óta feledni igyekezett, s ha eszébe jutott, azt képzelte, hogy valóban elfelejtette, egy tényre mutattak, amelyről hallott, de mégsem ismert. De amint világosan olvasta őket az arcán, mindent egyszerűnek és érthetőnek vélt, és arra gondolt, hogy tud mindent, amit lát, és semmin sem szabad csodálkoznia. Talán ennek az egyszerű és világos ténynek a váratlanságát érezte később „rettegésnek"; mint amikor az elme

rendkívüli felragyogásával hihetetlen tárgyként fogja fel az asztalon álló karcsú teáscsészét, és éppen az az ijesztő, ha a szem képes ugyanazt a csészét ugyanúgy látni, ahogy azelőtt. Miután Galip elfogadta, hogy nem káprázat az, amire az arcán a betűk mutatnak, elfordult a tükörtől, és kiment az előtérbe. Erezte már, hogy ez a „rettegésnek" nevezett dolog azon túl, hogy arca maszkká, másvalakinek az arcává, egy7 jeleket hordozó táblává vált, sokkal inkább a tábla által mutatott dologgal függ össze. Hiszen végül is a játék szabályai értelmében mindenkinek az arcán ott vannak ezek a betűk. Olyannyira bizonyos volt ebben, hogy7 képes volt vigaszt találni a gondolatban, ám amikor a szekrény polcaira esett a pillantása, olyan mély fájdalom fogta el, annyira vágyott Rüya és Celál után, hogy alig bírt állva maradni. A4intha test és lélek magára hagyta volna a bűnökkel, amelyeket nem is követett el; mintha csak a vereség és romlás titka élne az emlékezetében, mintha az emlékezetére és vállaira nehezedne a titok, amelyet mindenki feledni akart, és boldogan el is feledett. Később, valahányszor emlékezni próbált, hogy mi is történt három-négy perc alatt, vagyis azután, hogy belenézett a tükörbe - nagyon gyorsan történt ugyanis minden -, az a perc jutott eszébe, amelyet az előtérben álló szekrény és a világítóudvarra néző ablakok között töltött. Miután átjárta a „rettegés", és szinte levegőt se kapott, minél messzebb akart kerülni a tükörtől, mert hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Egy másodpercig elképzelte, hogy visszamegy a tükör elé, s mintha a vart kaparná le a sebről, levakarja arcáról a vékony maszkot, és az alóla előbukkanó arcon lévő betűket éppúgy olvasatlanul hagyja, ahogy a megszokott utcákon a közönséges falihirdetménvek és nejlonzacskók betűit és jeleit. Megpróbált egy találomra előhúzott írást olvasni, hogy megfeledkezzék a fájdalomról, de már tudott mindent, ami Celál írásaiban szerepelt, akárha ő maga írta volna. Aztán, ahogy később majd gyakran teszi, elképzelte, hogy vak, vagy a szeme helyét márványba fúrt lyukak, a szájáét kemence nyílása, az orráét pedig rozsdás csavarlyukak foglalják el. Valahányszor az arcára gondolt, biztosan érezte, hogy Celál látta az arcán mutatkozó

betűket, és tudta, hogy egy napon ő is látni fogja őket, hiszen együtt kezdtek ebbe a játékba; bár később már nem lesz olyan biztos abban, hogy mindezt már az első pillanatokban ilyen világosan látta-e vagy sem. Sírni szeretett volna, de nem tudott; nehezen vette a levegőt, torkából akaratlanul is fájdalmas nyögés tört elő; keze magától indult az ablakkilincs felé; oda akart lenézni, arra a bizonyos sötét helyre, ahol valaha a kút volt. Erezte, hogy akár egy gyerek, utánoz valakit, bár nem tudta, hogy kit. Kinyitotta az ablakot, a sötétség felé hajolt, a párkányon könyökölve nyújtotta arcát a világítóudvar feneketlen kútja fölé. Kellemetlen szag szállt fel, több mint fél évszázad alatt összegyűlt madárpiszok, kidobált dolgok, szemét, füst, sár, korom és a reménytelenség szaga. Ide dobtak be mindent, amit el akartak felejteni. Elfogta a vágy, hogy levesse magát a mélységbe, ahonnan nincs visszatérés, az emlékek közé, amelyekből egy fikarcnyi sem maradt a valaha itt éltek emlékezetében, a Celál által éveken át türelemmel szőtt, a régi költészet rejtélyes és félelmetes motívumaival díszített sötétbe, de csak mint egy részeg bámult a sötétségbe. A Rüyával itt töltött gyermekévek emlékei szorosan összefüggtek ezzel a szaggal, a valahai naiv gyermek, a jóindulatú ifjú, a feleségével boldogan élő férj és a titok közelében élő átlagember ebből a szagból állt össze. Úgy tört rá a vágy, hogy együtt lehessen Celállal és Rüyával, hogy ordítani szeretett volna; testének a felét, akárha álomban leszakítanák, és valami sötét helyre vinnék, és csak akkor szabadulhatna a csapdából, ha kiabálni tudna. De csak nézett a feneketlen mélységbe, miközben arcán érezte a téli éjszaka és a hó nedves hidegét. Arcát a vak kút fölé tartva érezte, hogy a napok óta egyedül átélt fájdalmat meg tudja osztani; ami félelmetes volt, az világossá válik; s az, amit később a veszteség, a nincstelenség és az összeomlás titkának fog nevezni, akárcsak az élete, amelyet Celál ebbe az utolsó részletig kimunkált csapdába csalt, a végén megvilágosodik. Derékig kihajolva hosszan bámult le a sötétbe, ahol valaha a feneketlen kút volt. Arcán, nyakán és homlokán is érezte a

kemény hideget, de csak jóval később húzódott vissza, és csukta be az ablakot. Világos és érthető volt, ami ezután következett. Amikor visszagondolt arra, ami ezt követően a hajnali szürkületig történt, minden tettét logikusnak, szükségesnek és helyesnek ítélte, és emlékezett arra, hogy már közben is világosnak és érthetőnek érezte. Atment a nappaliba, és elnyúlt az egyik karosszékben. Később rendet rakott Celál asztalán, a papírokat, újságkivágatokat és fényképeket visszarakta a dobozokba, a dobozokat pedig a szekrénybe. Nemcsak azt rakta el, amit ő hagyott szét a két nap alatt, hanem Celál szerteszét heverő holmijait is, kiürítette a hamutartókat, elmosta a poharakat és csészéket, széthúzta függönyöket, és kiszellőztette a szobákat. Megmosta az arcát, erős kávét főzött magának, és a letakarított asztalra odatette Celál régi, nehéz Remingon írógépét. A fiókban ott állt Celál évek óta használt dossziéja a géppapírral. Befűzött egyet a gépbe, és máris írni kezdett. Két óra hosszat írt megállás nélkül. A tiszta üres papír keltette izgalommal írt, érezve, hogy minden a legnagyobb rendben van. Az írógép régi ismerős muzsikájára emlékezve ütötte le a billentyűket. Rájött, hogy már régen is tudta mindazt, amit leírt. Talán lassított néha-néha, hogy megtalálja a megfelelő szót, de Celál szavával „erőltetés nélkül" írt, átadva magát a mondatok és gondolatok folyásának. „A tükörbe néztem, és az arcomat olvastam" -kezdte az első írást; „Almomban végre azzá váltam, aki éve óta lenni szerettem volna" - indította a másodikat, a harmadikat pedig régi beyoglui történetekkel. Ezeket az elsőnél is könnyebben, mélyebb fájdalommal, de reménnyel írta. Bizonyos volt abban, hogy pontosan úgy illenek Celál rovatába, ahogy szeretné. A végén mindhárom alá odakanyarította Celálnak az iskolás éveikben a füzetek utolsó oldalain ezerszer is utánzott aláírását. Celálnak az F. M. Ucüncü könyvében szereplő' képét nézegette, amikor a reggeli szürkületben a kukák zörgése közepette elhaladt a ház előtt a kukásautó. A többi oldal halvány képei közül az egyik alá nem volt odaírva, hogy kit ábrázol. Arra gondolt, hogy a szerző lehet. Figyelmesen végigolvasta F. M.

Ücüncü-nek a könyv elején található életrajzát; és kiszámolta, hány éves lehetett, amikor belekeveredett az 1962-es sikertelen katonai puccskísérletbe. Amikor először nevezték ki Anatóliába, tehát hadnagy korában látta fiatalon birkózni Hamit Káplánt, ami azt jelenti, hogy egyidős lehet Celállal. Újra átnézte a katonai akadémia 1944-es, '45-ös és '46-os végzőseinek az évkönyveit. A titkok felfedésében szereplő elmosódott arcot összevetette néhány fiatal arccal, de a fénykép legjellegzetesebb vonása, a sima tökfej, a végzősök képein a tiszti sapka alatt rejtőzött. Reggel fél kilenckor kabátban, zsebében az összehajtott írásokkal, egy munkába induló családapa sietős lépteivel kilépett a kapun, és átment a túlsó járdára. Senki sem látta, legalábbis nem szólt utána senki. Tiszta idő volt, kék éggel, a járdákat hó, jég és sár borította. Bement a Vénusz borbélyüzlet udvarába (ez a mester jött reggelenként a nagyapát borotválni, s később idejártak évekig Celállal is), és a kulcsmásolóhoz beadta Celál lakásának a kulcsát. Megvette a Milliyetet a sarki újságárusnál. Betért a Sütis tejivóba -ahol Celál szokott időnként reggelizni -, és tükörtojást, mézet, tejszínt és teát rendelt. Reggelizés és Celál tárcájának olvasása közben arra gondolt, hogy valószínűleg Rüya detektívregényeinek hősei is úgy érezhetik magukat, mint most ő, ha sikerül a különböző nyomokból értelmes történetet kerekíteniük. Detek-tívnek érezte magát, aki miután fontos kulcsra talált a rejtély megoldásához, immár új kapuk nyitására készül. Celál tárcája az utolsó volt szombaton a szerkesztőségi dossziéban, s akár a többiek, megjelent már korábban is. Galip meg se próbálta, hogy megkeresse a betűk második értelmét. A reggeli után beállt az iránytaxira várakozók sorába. Közben korábbi önmagára, annak a személynek a közelmúltig szokásos életére gondolt: reggelenként újságot olvasott az iránytaxiban, az esti hazatérés órája járt a fejében, és felidézte az ágyban alvó feleségét. Könnyes lett a szeme. „Elég, ha valaki rádöbben arra, hogy más emberré lett, s máris könnyen elhiszi azt is, hogy mindenestül más lett az egész világ" - gondolta, amikor az iránytaxi a Dolmabahce-palota

előtt haladt el. Nem az ismert Isztambult látta a kocsi ablakain keresztül, hanem újonnan felfedezett titkával egy másik várost. A szerkesztőségben a főszerkesztő éppen értekezletet tartott a rovatvezetőknek. Galip kopogott Celál ajtaján, várt egy kicsit, aztán belépett a szobába. Nem változott semmi, amióta utoljára itt járt. Leült az íróasztalhoz, és kapkodva átkutatta a fiókokat. Régi meghívók, jobb- és baloldali frakciók közleményei, az előző alkalommal is látott újságkivágatok, gombok, nyakkendő, karóra, üres tintásüvegek, orvosságok és a múltkor észre sem vett sötét napszemüveg... Orrán a fekete szemüveggel lépett ki a szobából. A szerkesztőségi szobában Necati, a vitakedvelő idős újságíró dolgozott az asztalánál. Galip leült mellé, a magaziníró üres székére. - Emlékszik rám? - szólította meg egy idő múlva. - Emlékszem. Maga is egy virág az emlékezetem kertjében - válaszolt Necati anélkül, hogy a fejét felemelte volna. - Ki mondta, hogy az emlékezet - kert? - Celál Salik. - Nem. Bottfolio - nézett fel az öreg tárcaíró. - Ibn Zerhani klasszikus fordítása. Celál Salik lopott tőle, ahogy szokta. Ahogy maga meg a sötét szemüvegét lopta el. - A szemüveg az enyém. - Tehát ahogy az embereket, a szemüvegeket is duplán teremtik. Adja csak ide! Galip levette és odaadta a szemüveget. Az öreg figyelmesen megnézte, aztán az orrára illesztette. Olyan volt benne, mint a Celál írásaiban szereplő legendás vagányok közül a Cadillacjével együtt eltűnt mulató-, bár- és bordélyház-tulajdonos. Titokzatos mosollyal fordult Galip felé. - Időnként tudni kell a mások szemével nézni a világra. Akkor kezdi megérteni az ember a világ és az emberek titkait. Tudod, ki mondta ezt? - F. M. Ücüncü. - Semmi köze hozzá. Az egy ostoba alak - mondta az öreg -, egy a szegény szerencsétlenek közül... Kitől hallottál róla? - Celál azt mondta, hogy többek között ezt az álnevet is sokáig használta.

- Szóval az agyalágyulás folytán nemcsak a saját múltját és írásait tagadja meg az ember, képes lesz a mások írásaira úgy emlékezni, mintha maga írta volna őket. Ámbár aligha hinném, hogy a mi élelmes Celál efendink ennyire agyalágyult volna. Tudatosan hazudott, mert valami célja volt vele. F. M. Ucüncü húsvér ember volt; egy tiszt, aki huszonöt esztendeje elárasztotta a szerkesztőséget a leveleivel. Hogy meg ne sértsük, néhányat lehoztunk az olvasói levelek között, mire olyan garral kezdett ide bejárni, mintha státusos újságíró volna. Aztán váratlanul eltűnt, és húsz évig nem is láttuk. Épp egy hete, hogy fényes, kopasz fejével felbukkant. Nemcsak a szerkesztőséget, konkrétan engem is látni akart, azt mondja, rajong az írásaimért. Tragikus hangon beszélt arról, hogy feltűntek a jelek. - Miféle jelek? - Te is tudod. Celál talán nem beszélt róla? Hogy eljött az idő, feltűntek a jelek; gyerünk ki az utcákra; végítélet, revolúció, Kelet felszabadulása és más egyebek?! - A napokban emlegettük magát ennek kapcsán Celállal. - Hol bujkál? - Elfelejtettem. - Bent értekezlet van - mondta az öreg tárcaíró. -Ki fogják tenni a te nagybátyád szűrét, mert nincs új írása. Mondd meg neki, hogy nekem fogják felajánlani a helyét a második oldalon, de én nem fogadom el. - Épp tegnapelőtt emlegette magát szeretettel, amikor az 1960-as évek elejéről meg a katonai puccsról mesélt. Hogy együtt keveredtek bele... - Hazudott. Gyűlöl engem is, meg mindannyiunkat, mert elárulta az összeesküvést - mondta az öreg tárcaíró. Egészen természetesen viselt sötét szemüvegében már nem is a régi beyoglui vagányokhoz, sokkal inkább egy igazi „mesterhez" hasonlított. - Eladta az összeesküvést. Természetesen erről nem beszélt neked, azt mondta, hogy ő szervezett mindent. Holott a te Celál nagybátyád természetesen csak akkor kapcsolódott be, amikor már mindenki hitt a sikerben. Előtte, amikor Anatóliában mindenfelé terjedt az olvasók hálózata, és

piramisok, minaretek és szabadkőműves szimbólumok, küklopszok, titokzatos körzők és gyíkok képei, szeldzsuk kupolák, megjelölt belorusz papírpénzek és farkasfejek jártak kézről kézre, Celál, mint a színészképeket gyűjtő gyerekek, az olvasók fényképeit gyűjtögette. Egyik nap kitalálta a bábuk házát, egy másik nap egy „szemről" kezdett beszélni: állítólag sötét éjjeleken a szűk utcákban követte őt. Megértettük, hogy szeretne hozzánk csatlakozni, hát bevettük. Azt gondoltuk, hogy rovatát az ügynek fogja szentelni, s ezzel néhány tisztet is magával sodor. Még hogy sodor! Egy csomó őrült meg számító alak bukkant fel, mint ez a te F. M. Ucüncüd is; legelőször is ezeket vonta be. Aztán rejtjelek, formulák és betűjátékok segítségével kapcsolatba lépett egy másik sötét csoporttal is. Minden új kapcsolatteremtését győzelemnek tekintette. így jött el hozzánk alkudozni, hogy a puccs után milyen bársonyszék jusson neki. Azt állította, hogy tárgyalt olyanokkal, akik híreket kaptak egyes dervisrendek utolsó tagjaitól, meg a Szabadítóra várakozókkal, illetve Franciaországban, Portugáliában éldegélő oszmán hercegekkel; pasák és sejhek unokái keresték fel állítólag otthonában, hogy titkokkal teli kéziratokat hagyjanak nála; éjjelenként különös alakok keresték a szerkesztőségben, és kitalált személyektől leveleket kapott: ezeket majd később fogja megmutatni nekünk. Mindezt ő maga találta ki, hogy az alkupozícióját erősítse. Ugyanakkor, bár még franciául sem tudott rendesen, de azt terjesztette, hogy ő lesz a külügyminiszter. Legalább ezt az egy léggömböt hadd pukkasszam ki, gondoltam. Akkori írásaiban idézett néhány történetet, amelyek, úgymond, egy legendás sötét figura végrendeletét képezték, másrészről történelmünk egy ismeretlen vonatkozására fényt derítő összeesküvésről írt, valamint prófétákról, szabadítókról és a végítéletről hordott össze hetet-havat. Ibn Zerhanit és Bottfoliót is segítségül híva megírtam az igazságot, és megjelentettem a rovatomban. Gyáva volt! Azonnal otthagyott bennünket, és egy másik csoporthoz csatlakozott. Azt beszélik, hogy az általa kitalált személyeknek öltözve járkált éjszakánként a városban, hogy a fiatal tisztekkel szoros barátságban lévő új barátaival elhitesse,

hogy a hősei valóban léteznek. Beyogluban egy mozi bejárata előtt a Szabadítóként vagy Hódító Mehmed szultánként tűnt fel, és arról prédikált a film kezdetére váró meglepett tömegnek, hogy az egész népnek másképp kell öltöznie, és másféle életet kell élnie; az amerikai filmek éppen olyan reménytelenek, mint a helyiek, tehát semmi értelme, hogy azokat utánozzuk. Arra akarta rávenni az embereket, hogy vele együtt keljenek ki a Yesilcam utcában lévő filmgyár producerei ellen. Nemcsak az írásaiban gyakran emlegetett roskatag külvárosi faházakban lakó „nyomorult kispolgárok", hanem - akárcsak most - az egész török nép egy „megmentőre" várt, és mindenkori őszinteségével, reménykedve hitt abban, hogy egy katonai puccs után olcsóbb lesz a kenyér, s a bűnösök bűnhődése után a mennyország kapui fognak megnyílni. Ara ő mindenkit magának akart megnyerni, a mohósága miatt viszont a puccsista csoportok egymásnak estek, a katonai puccs félbemaradt: a már útnak indult tankok, ahelyett hogy éjszaka a rádióhoz mentek volna, visszafordultak a kaszárnyáikba. Az eredmény: látod, azóta is csak vergődünk. Szégyelljük magunkat az európaiak előtt is, ezért néha választásokat tartunk, így aztán nyugodtan mondhatjuk a nyugati újságíróknak, hogy hasonlítunk hozzájuk. Ez nem jelenti azt, hogy elveszítettük a reményt, és nincs semmiféle kiút. Van kiút. Ha az angol tévések nem Celál efendivel, hanem velem akartak volna beszélni, elmondtam volna nekik annak a titkát, hogy miképpen tudna Kelet még sok tízezer évig boldogan Kelet maradni. Fiam, Galip bey, ez a te rokonod, ez a Celál bey egy sajnálatra méltó, nyomorult teremtés! Semmi szükség arra, hogy mint ő, parókákat, állszakállakat, történelmi öltözékeket és furcsa ruhadarabokat őrizgessünk a szekrényünkben azért, hogy önmagunk lehessünk. I. Mahmud szultán éjjelenként álruhát öltött, de tudod, mit vett fel? Egy fezt a szultáni turbán helyett, és egy pálcát fogott a kezébe. Ez volt minden! Nem kellett neki maszkíroznia magát, nem volt szüksége feltűnően furcsa ruhára vagy csupa rongy koldusgúnyára. A világunk egyetlenegy világ, nincs darabokra esve. Ezen a világon belül van egy másik világ, de az nem rejtőzik látszat vagy dekorációk

mögé, ahogy a nyugatiaknál; nem vár arra, hogy diadalmasan leleplezzük azért, hogy meglássuk az igazságot. A mi szerény világunk jelen van mindenütt, nincs közepe, és térképeken nem lehet rátalálni. Ennyi a mi titkunk, de ezt nehéz, nagyon nehéz felfogni. Meg kell szenvedni érte. Kérdezem tőled, hány olyan derék emberünk van, aki tudja, hogy a világ, amely a maga titkát keresi, és az egész világ is ő maga. Csak ha ezt felfogja, akkor van az embernek joga másvalaki helyébe lépni, álruhát ölteni. Egyetlenegy dologban érzek ugyanúgy, mint Celál bátyád: én is sajnálom szerencsétlen filmcsillagainkat, akik se maguk, se mások nem bírnak lenni. Megmenekülhetett volna az egész nép, sőt az egész Kelet, de a te Celál bátyád a maga mohóságában eladott mindenkit. Most félve saját művétől, szekrényekben rejtegetett furcsa ruháival együtt menekül az ország elől. Mi másért bújna el?... - Tudja, ugye, hogy naponta tíz-tizenöt politikai gyilkosságot követnek el az utcákon? - kérdezte Galip. - Nem politikai, hanem lelki gyilkosságok azok. De akár az álhívők, akár az álmarxisták, akár az álfasiszták menjenek egymásnak - Celálnak mindegy. Senki nem törődik már vele. Rejtőzésével maga hívja a halált, hadd higgyük csak, hogy olyan fontos személy, akit le kell lőni. Volt a Demokrata Párt idején egy azóta elhunyt, jámbor és gyáva írónk, aki azzal akarta magára felhívni a figyelmet, hogy álnéven naponta önmagát feljelentő leveleket írt a sajtóügyekért felelős ügyésznek. Ráadásul azt állította, hogy mi írtuk a leveleket. Erted? Celál efendi az emlékezetével a múltját, vagyis az országához fűződő egyetlen kapcsolatát is elveszítette. Nem véletlen, hogy nincs már új írása. - Engem küldött - húzta elő Galip a zsebéből az írásokat. - Megkért, hogy hozzam be a tárcáit. - Add ide, hadd lássam! Az öreg tárcaíró le sem véve a sötét szemüveget, elolvasta a három írást. Galip közben megnézte az asztalon kinyitva fekvő könyvet: Chateaubriand Emlékek a síron túlról című munkájának régi, arab írásos fordítása volt az. Az öreg író

odaintett egy magas férfit, aki a szerkesztőségi szoba ajtaján készült kilépni. - Celál efendi új írásai. Megint ugyanaz a művészi-eskedés, ugyanaz... - Küldjük le, szedjék ki azonnal - mondta a magas férfi. - Már valamelyik régi írást akartuk elővenni. - Egy ideig én fogom hozni az újabb írásait - mondta Galip. - Miért nem mutatkozik? - kérdezte a magas. -Sokan keresik mostanában. - Éjszakánként mindketten álruhát öltenek -bökött az orrával az öreg író Galip felé, majd miután a magas mosolyogva távozott, folytatta. - Kísérteties mellékutcákon jártok, százhúsz éve megholtak nyomában, elhagyott derviskolostorok, szélhámosok és heroinfüggők között, furcsa ruhákban, maszkokban és ilyen szemüvegekkel, igaz? Bizony, te is nagyon megváltoztál, Galip bey, fiam, mióta utoljára láttalak. Az arcod lakó, a szemed karikás, mintha kicseréltek volna. Isztambul éjszakái végtelenek... A lelkiismeret-furdalás miatt aludni is képtelen kísértet vagy... Mit akarsz? - Kérem a szemüveget. Mennék... Tizedik fejezet ÉN VOLTAM A HŐSE... „Személyiség a stílusban: az írás mindenképpen a már megírtak utánzásával kezdődik. Ez természetes. A gyermekek is másokat utánozva kezdenek beszélni." Tahir-ül Mevleví A tükörbe néztem, és az arcomat olvastam. Hangtalan tenger volt a tükör, az arcom pedig a tenger zöld tintájával írt halvány papír. „Papírfehér az arcod, kicsim" - szokta mondani anyád, a te szépséges anyád, az én nagynéném, amikor én régen üresen bámultam magam elé. Üresen néztem, mert bár nem tudtam róla, féltem az arcomra írottaktól; üresen néztem, mert féltem, hogy nem foglak ott találni, ahol hagytalak: a régi asztalok, fáradt székek, halovány lámpák, újságok, függönyök, cigaretták között. A telek, akár az esti sötétedés, korán érkeztek. Alighogy besötétedett, becsukták a kapukat, és felgyújtották a lámpákat, és én azt a sarkot képzeltem el, ahol te ülsz a mi ajtónk mögött.

Gyerekként külön-külön emeleten, felnőttként azonos ajtó mögött. Kedves olvasó, érted, ugye, hogy egy velem egyazon tető és kémény alatt élő rokon lányról beszélek: képzeld most a helyembe magad, és figyelj a jelekre, mert tudod, hogy rólad szólok, amikor magamról beszélek, és te is tudod, hogy a magam emlékeit elevenítem fel, amikor a te történetedet mesélem. A tükörbe néztem, és olvastam az arcomat. Rosette-i kő volt az arcom: álmomban megfejtettem rejtjeleit. Sírkő volt az arcom: a tetejéről leesett a turbán. Bőrből való tükör volt az arcom: az olvasó magát látta benne, pórusain keresztül együtt lélegeztünk mind a ketten: te és én, cigarettáink füstje megtöltötte az általad szinte falt detektívregényekkel teli nappalinkat, a sötét konyhában mélabúsan dolgozott a frizsider motorja, s az asztal fölötti lámpa könyvborítószínű burájáról éppolyan színnel, mint a bőröd, bűnös uj-jaimra és a te hosszú lábaidra esett a fény. En voltam az épp olvasott könyved ügyes és bánatos hőse; én voltam az utazó, aki márványkövek, oszlopok és sötét sziklák között siettem a föld alatt mocorgó élet foglyaihoz és a csillagokkal borított ég hét szintjének lajtorjáin; én voltam a megtéveszthetetlen detektív, aki szól: „En te vagyok!", s mert az író vigyáz rá, észreveszi a méreg nyomát a hamutartóban... Te türelmetlenül, csöndben lapozol. Gyilkosságokat követtem el, lovammal átkeltem az Eufráteszen, piramisokba temetkeztem, és kardinálisokat öltem meg a szerelemért: „Miről szól a könyv, szívem?" Te férjes asszony vagy, én meg az este hazatérő térjed. „Semmi érdekes." A legutolsó autóbusz, a legüresebb autóbusz üresen húz el a házunk előtt: egymással szemben álló karosszékeink beleremegnek. Kezedben a kartonborí-tós könyv, az enyémben újság, de bele se nézek, kérdezem: „Szeretnél, ha én lennék a hőse?" „Ne hülyéskedj!" Az éjszaka könyörtelen csendje - írják ezek a könyvek, és én tudom, hogy mi a csend könyörtelen-sége. Igaza volt az anyjának, mert az arcom mindig is fehér maradt: öt betű van rajta. Az ábécéskönyv első oldalán a jókora ló; két

„t" - egy tata, két „p" - egy papa. Anya, nagybácsi, nagynéni, rokon. Nincs sehol egy kígyó, sehol a mesés Kaf-hegy. Futottam a vesszőknél, megálltam a pontoknál, csodálkoztam a felkiáltójeleknél. Milyen meglepő volt a könyvekben és a térképeken a világ! ATommix nevű rohamosztagos Nevadá-ban élt, Texas hőse, Acélököl pedig itt, Bostonban, Karaoglan a kardjával meg Közép-Ázsiában. Ezeregy-arcú, Konyakos, Rodi, Denevér... Aláaddin, jaj, Aláaddin megjelent már a Texas százhuszonötödik száma? Várjatok, kapta ki a kezünkből nagymama az újságokat, folyóiratokat, várjatok már! Majd én mesélek nektek, ha még nem jelent meg annak a vacaknak a legújabb száma. Szájában a cigarettával mesélt, s mi ketten, te meg én felmásztunk a Kaf-hegyre, almát szedtünk a fáról, leereszkedtünk a babkaróról, kéményekbe bújtunk, nyomokat követtünk. Sherlock Holmes volt utánunk a legjobb nyomozó, utána Pe-kos Bili barátja, Fehér Toll, utána meg a Sovány Mehmed fő ellensége, Sánta Ali. „És aztán - kérdezgetted te, a nagymamával szemben álló karosszékből harangozva a lábaddal -, és aztán, nagymama?" Aztán, nagyon sokára, évek múlva, amikor én már munkából hazatérő fáradt férj voltam, előhúztam táskámból az Aláadinnál frissen vásárolt folyóiratot, te kikaptad a kezemből, visszaültél ugyanabba a székbe, és a lábaiddal - O, Istenem! - éppen olyan elszántan harangoztál. Én ugyanazzal az üres tekintettel néztem, és félve kérdeztem magamtól: Mi jár a fejedben? Mi az a rejtélyes titok abban az előlem elzárt kertben? Próbálkoztam, hogy a válladból, válladra hulló hajadból, a színes folyóiratból megfejtsem, mi az a titok, amely miatt lábaddal harangozol, mi az a rejtély a fejedben lévő kertben; New York-i felhőkarcolók, párizsi tűzijáték, jóképű forradalmárok, elszánt milliomosok. (Lapozz!) Repülőgépek úszómedencével, rózsaszín nyakkendőjű szupersztárok, világszerte ismert zsenik és a legújabb közlemények. (Lapozz!) Fiatal hollywoodi csillagok, lázadó énekesek, nemzetközi hercegek és hercegnők. (Lapozz!) Egy itthoni hír: két költő és három kritikus beszélt az olvasás hasznáról.

En még mindig nem oldottam meg a rejtélyt, de te, jó néhány oldal és óra után, mire az éhes éjjeli kutya-falkák is elvonultak a ház előtt, megfejtetted a rejtvényt. Az egészség sumer istennője: Bó; olasz síkság: Pó; vonalzóféle: T; hang: re, lentről fölfelé folyó folyam: ábécé; a betűk síkságán nem található hegy: Kaf; varázslatos szó: hallgasd; az ész színháza: álom; a jóvágású hős a képen: te mindig tudod, én soha nem tudok rájönni. Az éjszaka csendjében felnéztél a lapból, az arcod fele világos, a másik fele sötét tükör, kérdezgetted: „Levágassam a hajam?", de sohasem tudtam, hogy tőlem vagy a keresztrejtvény közepén látható jóképű és híres hőstől; és én megint csak üresen, egészen üresen néztem, kedves olvasó! Soha nem tudtam veled elfogadtatni, hogv miért hiszek egy hős nélküli világban. Soha nem tudtam veled elfogadtatni, hogy miért nem hősök azok a nyomorúságos írók, akik azokat a hősöket kitalálták. Soha nem tudtam veled elfogadtatni, hogy nem olyanok, mint mi, másféle emberek azok, akiknek a fényképei megjelennek azokban a lapokban. Soha nem tudtam veled elfogadtatni, hogy bele kell nyugodni a mindennaposságba. Soha nem tudtam veled elfogadtatni, hogy a mindennapi életben nekem is helyem kell hogy legyen. Tizenegyedik fejezet DRÁGA TESTVÉREM „ Véleményem szerint a hallomásból ismert uralkodók közül a bagdadi Harun al-Rasid közelítette meg legjobban Isten igazi lelkét, tudjátok, az, aki álruhában szeretett járni. " Isak Dinesen Orrán a napszemüveggel Galip kilépett a Mil l i y e t épületéből, de nem az irodája, hanem a Fedett bazár felé indult. A Nuruosmaniye-dzsámi udvarán, az emléktárgyárusok között haladt éppen, amikor olyan erővel élte át az álmatlanságot, hogy hirtelen egész más városnak érzékelte Isztambult. A Fedett bazárban látott bőrtáskák, tajtékpipák és kávédarálók nem ezredévek óta használt és eközben szép lassan a város lakóinak képére formálódott tárgyaknak, inkább sok millió ember ideiglenes száműzetési helyére utaló borzongató jeleknek tűntek. „Különös - gondolta Galip beleveszve a bazár zegzugos utcáiba -, amióta elolvastam arcomon a betűket, már

nem tudom derűlátással hinni, hogy maradéktalanul önmagam lehetek." Mire a Papucsosok utcájába fordult, már majdnem elhitte, hogy nem a város, hanem ő maga változik, de minthogy elolvasta arcán a betűket, biztosan érezte, hogy érti a város titkát, tehát ez így mégsem lehet igaz. Megnézte egy szőnyegbolt kirakatát. Valami azt súgta, hogy már látta a kiállított szőnyegeket, évekig járt is rajtuk sáros cipővel és régi papucsban, s ismerősnek tűnt a bejáratnál kávézó és rá gyanakvó pillantást vető árus az üzlet apró szélhámosságokkal és átverésekkel teli, poros történetével együtt. Ugyanezt gondolta az ékszerész-, régiség- és cipőüzletek kirakatai előtt is. Gyorsan maga mögött hagyott még két utcát, és már úgy érezte, hogy a rézedényektől a serpenyős mérlegekig ismer minden bazárbeli árut a vevőkre váró eladókkal és a bazár utcáinak járókelőivel egyetemben. Ismerős volt az egész város: Isztambulnak nem maradt titka Galip előtt. Ettől az érzéstől olyan nyugodtan járta az utcákat, mintha álmában sétálna. A kirakatokban látott apróságok és a szembejövő arcok éppoly meglepőnek tűntek, mint álmaiban, de ugyanakkor olyan ismerősek és megnyugtatóak voltak, mint a lármás családi étkezések. A csillogó-villogó ékszerkirakatok előtt az jutott eszébe, hogy nyugalma összefügg az arcán borzadva olvasott betűk jelölte titokkal, de a betűk elolvasása után nem akart többé a múltjában hátrahagyott tragikus és szerencsétlen alakra gondolni. Ha van valami, ami rejtélyessé teheti a világot, az nem lehet más, mint hogy az ember őriz magában valakit, együtt él vele, mintha az ikertestvére volna. Már elhagyta a Csizmadiák utcáját, ahol munka nélkül, a boltok előtt szunyókáltak az eladók, amikor egy apró bolt előtt fényes isztambuli levelezőlapokon megpillantotta a város látképét, s ekkor rájött, hogy réges-régen elveszítette azt a benne lakozó embert. A levelezőlapokon annyira ismerős, olyan közönséges és klisészerű Isztambul-képeket látott, hogy a Galata hídhoz közeledő átkelőhajók, a Topkapi-palota kéményei, a Leánytorony vagy a Boszporusz-híd látványa azt sugallta számára, hogy a város semmi titkot nem rejthet előle, de

alighogy a bazár szívében lévő Bedestenbe betette a lábát, a kirakatok üvegzöldjét egymáson visszatükröző utcákban azonnal eltévedt. „Valaki követ!" - gondolta riadtan. Nem látott gyanús személyt maga körül, mégis elfogta egy lassan, megállíthatatlanul közeledő katasztrófa előérzete. Megszaporázta a lépteit. A Kalpagosok utcájára érve jobbra fordult. Miután elhagyta a bazárt, gyorsan át akart menni az Antikváriusok udvarán, de amikor az Elif Kiadó boltja előtt haladt el, a mindeddig semmitmondó nevet jelnek érezte; ám nem az volt meglepő, hogy a bolt az „Elif nevet viseli (a hurufik szerint az első betű első a világban is: vele kezdődik az arab ábécé és Allah neve), hanem az, hogy a bolt felett, épp ahogyan F. M. Ucüncü előre látta, latin betűkkel volt kiírva. Megpróbált a dologra nem jelként, csak hétköznapi jelenségként tekinteni, ekkor azonban §eyh Muammer Efendi boltjára esett a pillantása. Valaha a külvárosokban szegény és mélabús özvegyek és amerikai milliárdosok látogatták; bezárt boltja azonban nem olyasféle kézenfekvő okokat juttatott Galip eszébe, mint hogy a sejh Efendi meghalt, vagy egyszerűen nem volt kedve ebben a hidegben eljönni otthonról, hanem annak jelét, hogy még mindig rejtőzik titok a városban. „Ha még mindig jeleket látok -gondolta, miközben a boltok előtt halmozódó külföldi detektívregények és Korán-magyarázatok között haladt az csak attól lehet, hogy nem tanultam meg jól, amit az arcom betűi tanítottak nekem." Ám nem ez volt az igazi ok. Valahányszor eszébe villant, hogy követik, meggyorsította a lépéseit, mert a város ismerős jelek és dolgok világából ismeretlen veszedelmekkel és titkokkal teli világgá változott. Csak úgy szabadulhat meg az őt követő árnyéktól, és felejtheti el a nyugtalanító titok érzését, ha még gyorsabban halad. A Bevazit térről gyorsan befordult a Sátorosok útjára, onnan a Szamovár utcába (ennek a nevét nagyon szerette), majd a párhuzamos Vízipipás utcán az Arany-szarv-öböl felé ereszkedett, de aztán a Mozsaras utcán megint felfelé kapaszkodott. Fröccsöntőműhelyeket, szegénykonyhát, rézművesboltokat, kulcsosokat látott. „Tehát ezeket a boltokat

látom az új életem kezdetén!" - gondolta egy gyermek naivságával. Vödröket, lavórokat, üveggyöngyöket, fényes fiittereket, rendőr- és katonai egyenruhákat árusító boltokat látott. A Beyazit-tornyot tűzte ki magának irányjelzőül, de az utcák - teherautók, narancsárusok, lovas kocsik, régi jégszekrények, a teherhordók kézikocsijai, szeméthalmok és az egyetem falaira írt politikai jelszavak között - a Süleymaniye-dzsámihoz vezették. Belépett a dzsámi udvarába, de a cédrusfák alatt csupa sár lett a cipője, ezért a medresze oldala felől el is hagyta az udvart, és a festetlen, egymásnak támaszkodó faépületek mögött folytatta útját. Az omladozó házak emeleti ablakaiból a kályhacsövek mint rozsdás periszkópok, vak fegyvercsövek, ijesztő ágyútorkok merednek elő -gondolta, de sietett is a „mint" szót elhessegetni, mert már nem akart semmit semmivel kapcsolatba hozni. A Legény utcából a Törpe kútja utcába fordult. Az utcanév szöget ütött a fejébe. Arra jutott, hogy a macskaköves utcák jelek csapdáival vannak teli, ezért kifordult a főútra. Perecárusokat, teázó minibuszsofőröket és kezükben darált húsos pitével a mozi előtt a plakátokat tanulmányozó egyetemistákat látott: „Három film egymás után!" Ebből kettő karatefilm Bruce Leevel, a harmadik szakadt plakátján egy szeldzsuk vezér szerepében Cüneyt Arkm a bizánciakat veri, és nőkkel ölelkezik. Félve, hogy megvakul, ha sokáig nézi a képeken a filmszínész narancsszínű arcát, elsietett. A Herceg-dzsámi mellett elhaladva megpróbált nem gondolni az emlékezetében felmerülő hercegtörténetre, de még mindig rejtélyes jelek nyüzsögtek körülötte: rozsdás szélű közlekedési táblák, falfeliratok dülöngélő betűi, piszkos éttermek és szállók plexiüveg táblái, az „arabeszk" stílus énekesei és mosóporgyárak plakátjai. Nagy erőfeszítés árán sikerült csak elérnie, hogy ne a jelek körül járjanak a gondolatai, de amikor a bizánci vízvezeték mellett járt, eszébe jutottak a gyerekkorában látott filmek vörös szakállú bizánci papjai; amikor meg az erjesztett árpaitalt mérő Hűség nevű bolt mellett haladt el, felrémlett az a régi ünnepeste is, amikor Melih bácsinak fejébe szállt a likőr, s jókedvében taxit fogadott, s elhozta a boltba az

egész családot. Ezeket az emlékeket megint csak egy múltba merült rejtély jeleiként fogta fel. Szinte futott az Atatürk úton, mert azt képzelte, ha elég gyorsan jár, akkor nem egy titok részeiként fogja látni a város jeleit, képeit és betűit, hanem olyannak, amilyenek valójában. Gyorsan befordult az Árusok, onnan pedig a Szekercések utcájába, aztán sokáig ment úgy, hogy nem is nézett az utcanévtáblákra. A régi, fából épült házak között omlatag lakóházak álltak rozsdás erkélyrácsaikkal. Az ötvenes évekből származó hosszú orrú teherautókat, autókerekekkel játszó gyerekeket, görbe villanyoszlopokat, feltúrt járdákat, szemetesekben kutató macskákat, az ablakokban cigarettázó kendős öregasszonyokat, vándor joghurtárusokat, csatornamunkásokat és paplankészítőket látott. A Szőnyegesek útjáról a Haza útjára tért, majd hirtelen balra fordult, és átment a másik járdára; egy fuó-szeresnél ivott egy joghurtos italt, s közben arra gondolt, hogy Rüya detektívregényei ültethették el benne azt az érzést, hogy követik, ugyanakkor azt is tudta, hogy miképpen a város érthetetlen rejtélyére vonatkozó gondolataitól, ettől se fog egykönnyen szabadulni. Befordult a Gerlepár utcába, az első saroknál megint balra. Az Olvasott ember utcájában már szinte futólépésben haladt. Piros lámpák és minibuszok között cikázott, míg ki nem ért a Fevzi Pa§a útra. Megrémült, amikor meglátta, hogy Oroszlánháznak hívják a következő utcát: az a titkos kéz, amelynek a létezését négy napja, a Galata híd környékén járva fedezte fel, ím, újabb jeleket helyez el számára a városban, a titoknak tehát még messze kell lennie. Zsúfolt piac, érdesfarkú és pajzshalakat kínáló árusok előtt haladt el, amíg ki nem lyukadt Hódító Meh-med szultán dzsámija elé. A tágas udvaron egy lelket se látott a hóban magányos varjúként lépdelő fekete szakállú, fekete kabátos férfiún kívül. A kis temetőben sem volt senki. A szultán türbéjét lakat zárta. Csak az ablakán tudott benézni Galip, a város idáig hallatszó zúgását hallgatva: a piaci árusok kiabálását, az autódudákat, egy távoli iskolaudvar gyerekhangjait, kalapács- és motorhangot, a dzsámiudvar fáin zsinatoló verebeket és

varjakat, a minibuszok és motorkerékpárok zaját, a közelben nyíló és csukódó ablakok és ajtók, az építkezések, házak, utcák, parkok, a tenger és a hajók, a negyedek, vagyis az egész város egybeolvadó hangjait. A poros üvegablakon keresztül nézte annak az embernek a koporsóját, akinek szeretett volna a helyében lenni: a hódító szultán az ő születése előtt ötszáz évvel a kezébe került hurufi könyveknek köszönhetően megérezte ennek a városnak a titkát, lassan-lassan érteni kezdte, hogy minden kapu, minden kémény, minden utca, minden híd, minden boltív és minden platánfa önmagán kívül valami másnak is a jele. „Ha egy összeesküvés miatt nem égetik el a hurufi könyveket és a hurufikat - gondolta Galip ízzet kal-ligráfus utcáján Zeyrek felé menet -, és a szultán eljutott volna a város titkáig, vajon mit vett volna észre a meghódított Bizánc utcáit róva, ha ugyanúgy néz a százesztendős platánokra, poros utcákra és üres telkekre, ahogy én?" Cibali dohányraktáraihoz érve megadta magának a választ, amit azóta tudott, hogy elolvasta arcán a betűket: „Azt, hogy úgy ismeri az először látott várost, mintha már ezerszer járt volna benne." De épp ez volt a csodálatos: Isztambul még mindig olyan, mint egy újonnan meghódított város. Nem volt képes azt érezni, hogy a sáros utcákat, hibás járdákat, omladozó falakat, a szomorú, szürke fákat, lepusztult autókat és a még lepusztultabb autóbuszokat, a mind egymásra hasonlító mélabús arcokat, a csont és bőr kutyákat még sohasem látta. Miután belátta, hogy nem tud megszabadulni bizonytalanul érzett követőjétől, az Aranyszarv-öböl menti műhelyek, üres bádogtartályok, az ebédszünetben kezükben fasírtos kenyérrel a sárban futballozó overallos munkások és a romos bizánci boltívek között járva épp annyira szerette volna a várost ismerős és nyugodt, békés helynek látni, ahogy gyermekkorában próbálta másvalakinek - Hódító Mehmed szultánnak - képzelni önmagát. Sokáig kísérte még útján ez a vágy, mely nem is tűnt számára annyira bolondos vagy nevetséges ötletnek. Eszébe jutott Celál egy évekkel korábban, a város elfoglalásának évfordulójára írott tárcája: a Konstantin

császártól napjainkig eltelt ezerhatszázötven év alatt Isztambult birtokló százhuszonnégy uralkodó közül Hódító Mehmed volt az egyedüli, aki nem érezte szükségét, hogy éjszaka álruhát öltsön. „Néhány olvasóm nagyon jól tudja, hogy miért" - írta Celál a cikkben, amelyre Galip a macskaköveken döcögő Sirkeci-Eminönü autóbuszon emlékezett vissza. Unkapamnál szállt át a Taksim felé tartó autóbuszra. Nem győzött csodálkozni, hogy miképpen volt képes követője vele együtt a gyors átszállásra: a buszban még közelebbről, a tarkóján érezte a tekintetét. A Taksim téren megint átszállt. Az jutott eszébe, hogy más emberré válhat, és megszabadulhat árnyékától, ha szóba elegyedik a mellette ülő öreggel. - Meddig fog még havazni? - kérdezte Galip kinézve az ablakon. - Ki tudja? - kérdezett vissza az öreg, és talán folytatta volna, de Galip a szavába vágott. - Minek a jele ez a hó? - kérdezte. - Minek a hírhozója? Ismeri a nagy Mevlána kulcsos történetét? Éjjel szerencsém volt álmomban látni. Minden fehér volt, hófehér, akár ez a hó itt. A mellemben jéghideg, éles fájdalommal ébredtem fel. Azt hittem, hogy egy hógolyó van a szívemen, egy kristálygolyó, de nem az volt: a költő Mevlána gyémántkulcsa volt ott. Megfogtam, kikeltem az ágyból, hogy kinyissam vele a szobám ajtaját. Ki is nyitottam, és máris egy másik szobában voltam. Ott is volt egy ágy, és benne egy alvó ember, aki rám hasonlított, de nem én voltam. Annak a szobának az ajtaját a szívén lévő kulccsal nyitottam ki, a magamét pedig otthagytam helyette, és a következő szobába léptem. Ugyanúgy folytatódott minden: hozzám hasonló, ám szebb arcok, a szívük helyén pedig kulcsok... Azt is észrevettem, hogy mások is vannak a szobákban, hozzám hasonló árnyak, hozzám hasonló holdkóros kísértetek, kezükben kulccsal. iMinden szobában ágy, és minden ágyban egy hozzám hasonlóan álmodó ember! Rájöttem, hogy a Paradicsom piacán vagyok. Nincs adásvétel és nincs pénz, csak arcok és alakok vannak. Bármelyik alakba belebújhatok, s az arcot maszkként magam elé tarthatom, hogy új életet kezdjek, de tudom, hogy az

általam keresett alak az ezeregy szoba közül a legutolsóban van, csakhogy a kezemben lévő kulcs nem nyitja az ajtót. Akkor jövök rá, hogy- a mellemen látott jéghideg kulccsal tudnám kinyitni, de hol van már az első kulcs, kinél; melyik volt az első a sok szoba és ágy közül? Nem tudom, ezért nyomorultul bánva, amit tettem, könnyek között járok a többi reménytelennel együtt ajtóról ajtóra, szobáról szobára, fogom az egyik kulcsot, és leteszem a másikat, rácsodálkozom sorban az alvó arcokra, vég nélkül... - Nézd - szólalt meg az öreg -, nézd csak! Galip elhallgatott, és sötét szemüvegén keresztül az öreg ujja irányába nézett. A Rádió előtt egy holttest feküdt a járdán, körülötte egy-két jajveszékelő ember. Közben már más kíváncsiak is arrafelé igyekeztek. A közlekedési dugóban elakadt autóbuszból félelemmel és borzadva, az ablakok felé hajolva hang nélkül nézték a véres holttestet az ülők és az állva kapaszkodók egyaránt. A forgalom újraindult, de a buszban továbbra is csend honolt. Galip a Palota mozi előtt szállt le, az Ankara piacon pácolt halat, ikrasalátát, nyelvet, banánt és almát vásárolt, aztán sietve a régi ház felé indult. Annyira másnak érezte magát, hogy már nem is akart mássá válni. Először lement a házmesterlakásba: Kamer hamm és ismail, a házmester kis unokáikkal fasírtot és krumplit ettek a kék viaszosvászonnal letakart asztalnál, Galipnak évszázadokkal korábbinak tűnő családi boldogságban. -Jó étvágyat! - köszönt, majd kis szünet után folytatta. - Nem adtátok oda a borítékot Celálnak? - Többször is csöngettünk nála, de nincs itthon. - Most fenn van. Hol a boríték? - kérdezte Galip. - Fönn van? - csodálkozott Ismail efendi. - Ha felmész, vidd fel a villanyszámlát is. Felállt az asztaltól, és rövidlátó szeme elé emelve a televízión gyülekező számlákat, tanulmányozásukba mélyedt. Galip gyorsan előhúzta zsebéből a kulcsot, és visszaakasztotta a radiátor fölötti polc szélébe vert üres szögre. Nem vették észre. Fogta a számlát, a borítékot, és már indult is.

- Ne izguljon Celál, nem szólok senkinek - szólt utána Kamer hamm gyanakvó vidámsággal. Galip sok év után először élvezettel szállt be a régi liftbe. Még mindig ugyanaz a gépolaj- és padlópasztaszag. Induláskor most is úgy nyögött, mint egy lum-bágós öreg. Helyén volt a tükör, amely előtt Rüyával mindig összemérték magukat, de Galip annyira félt, hogy újra borzalmat keltenek benne a betűk, hogy inkább nem nézett bele. Épp csak levette és felakasztotta a kabátját és a zakóját, amikor megszólalt a telefon. Azt akarta, hogy készen álljon minden, ezért előbb kiszaladt a fürdőszobába, és bátran, határozottan a tükörbe nézett: nem, nem volt tévedés, a betűk ott voltak a helyükön, az egész világ a titkával együtt. „Tudtam - gondolta, miközben a telefonért nyúlt -, tudtam." Előre tudta, hogy a katonai puccsot jelentő hang fog jelentkezni. -Halló! - Most mi a neved? Annyi álnevet használsz, hogy már nem tudok eligazodni. - Okos kezdés - mondta a hang, olyan biztonsággal, amit Galip nem várt tőle. - Te adj nevet nekem, Celál Bey. - Mehmed. - Mint a Hódító szultán? - Igen. -Jó. Mehmed vagyok. Nem találtalak meg a telefonkönyvben. Add meg a címed, hadd keresselek fel. - Miért adnám meg neked, amikor mindenki elől titokban tartom? - Mert egy egyszerű, jóhiszemű honfitárs szeretné átadni a híres újságírónak egy közelgő véres katonai puccs bizonyítékait. - Túl sokat tudsz rólam ahhoz, hogy egyszerű honfitárs legyél. - Hat éve Kars pályaudvarán találkoztam egy honfitársunkkal -, mondta a Mehmed nevű hang -, egy egyszerű honfitárssal. Attar gyógyfűárus épp bevásárlás céljából utazott Erzurumba. Egész úton rólad beszélgettünk. Tudta, mi annak az értelme, hogy az első, saját neveden megjelent írásodat Mevlána Mesznevi]e perzsa kezdőszavának („bisrev") török megfelelőjével kezdted: „hallgasd". Ismerte a titkos szimmetriát

és konstruktivitást az ezerkilencszázötvenhat júliusában megjelent írásod és a pontosan egy év múlva megjelent másik között: az előbbiben az életet a folytatásos regényekhez, az utóbbiban a folytatásos regényeket az élethez hasonlítottad, mert a stílusod alapján rájött, hogy amikor egy író bekattant, és nem folytatta a birkózásról szóló regényét, te írtad meg a következő folytatásokat. Ugyanazokban az években az egyik írásodat azzal kezdted, hogy nem gyűlölettel, összevont szemmel, hanem akár az európaiak, mosolyogva kell nézni az utcán a szép nőkre, és tudta, hogy a mostohaanyád az a szép asszony, akit szeretettel, elragadtatással és gyöngédséggel írtál le annak példájaként, hogy mennyire fájnak a gyűlölködő férfipillantások. Tudta azt is, hogy amikor hat évvel később ironikus párhuzamot vontál a poros Isztambulban, közös házban élő nagycsaládok és az egyik akváriumban élő szerencsétlen japán halak között, tulajdonképpen a saját családodról és süketnéma nagybátyád halairól beszélsz. Nemhogy Isztambulba, Erzurum nyugati részébe se tette be soha a lábát, mégis úgy ismerte az összes rokonodat (bár nem nevezted őket meg), a nisantasii házakat, utcákat, a sarki rendőrőrsöt, szemben Aláaddin boltját, a Tesvikiye-dzsámit udvarán a medencével, az utolsó kerteket, a Süti§ tejivót, a járdák gesztenye- és hársfáit, ahogy a karsi vár alatti saját, Aláaddinéhoz hasonlóan az illatszertől a cipőfűzőig, a dohánytól a tűig-cérnáig mindenféle aprósággal zsúfolt pici üzletét. Azokban az években, amikor még ki se alakult az országos rádióhálózat, alig három héttel azután, hogy az egyik tárcádban az Isztambuli Rádiónak az ípana fogkrém által meghirdetett „Tizenegy kérdés"-vetél-kedőjén gúnyolódtál, ő már tudta, hogy tőled kérdezték az ezerkétszáz lírás kérdést, hogy elhallgattassanak; de ahogy várta tőled, te nem hagytad magad megvesztegetni, és a következő írásodban azt javasoltad olvasóidnak, hogy ne használjanak amerikai fogkrémeket, inkább a saját tiszta ujjukkal, mentás szappannal mossák meg a fogukat. Azt persze nem tudod, hogy a mi jó szándékú gyógyfűárusunk éveken át az általad kifundált recept szerint készített szappant dörzsölte az ujjával sorban kihulló fogaira.

Mi ketten az út hátralévő részében „A téma: tárcaírónk, Celál Sadik" címmel rendeztünk vetélkedőt. Egyetlen félelme az volt, hogy túl ne utazzon Erzurumon. Meg kell mondanom, hogy nehezen győztem le. Igazi egyszerű ember volt, korán megroppant, hiányzó fogainak megcsináltatására sohasem tudott elég pénzt összeszedni, s a te írásaidon kívül csak a kertjében kalitkában tartott madaraiban és madarakról szóló történetek előadásában lelte örömét. Erted, Celál Bey, egy mindennapi ember - nehogy megpróbáld lekezelni őket! -, egy egyszerű honfitárs is ismerhet téged. De én még jobban ismerlek. Ezért most estig beszélgetni fogunk! - Négy hónappal a második fogkrémes írásom után egy írásomban - kezdte Galip - megint visszatértem a témára. Hogyan? - Arról a mentás fogpasztaillatról beszéltél, amely az esti lefekvés előtt a szép kisfiúk és kislányok a papáknak, mamáknak, nagynéniknek, nagybácsiknak és mostohabátyáknak sorban adott ,Jó éjszakát" puszijaikból, szép kis szájukból árad. A legenyhébb, ha azt mondom, hogy nem volt szép tárca. - És hol írtam még a japán halakról? - Hat évvel ezelőtt a halál és a csönd utáni vágyról szóló írásodban, egy hónappal később pedig már egy rendet és összhangot kívánó írásban említetted a halakat. Otthonunk televízióit gyakran hasonlítottad akváriumhoz. A wakinok tragédiájáról szólván az En-cydoptedia Britannicából ollóztad ki az ismereteket. Ki fordította le a számodra, a húgod vagy az unokatestvéred? - Rendőrőrs? - A sötétkék színt, a verést, a sötétséget, a személyi igazolványodat, azt a meglepő tényt, hogy állampolgár v a g y ,

rozsdás csöveket, fekete cipőket, csillagtalan éjszakákat, savanyú pofákat, metafizikus mozdulatlanságérzést, boldogtalanságot, azt, hogy török vagy, beázó tetőket és természetesen a halált idézte benned. - Mindezt tudta a gyógyfűárus is? - Ennél is többet.

- Miket kérdezett tőled? - Ez az ember, aki életében soha nem látott villamost, és nagy valószínűséggel nem is fog, azt kérdezte tőlem, hogy mi a különbség az isztambuli lovas meg a ló nélküli villamosok között. iMondtam, hogy a ló- és izzadságszagon túl másutt van az igazi különbség: a motor-, olaj- és villanyszag. Azt kérdezte, hogy Isztambulban van-e szaga a villanynak. Te ugyan nem írtál ilyesmit, de ő ezt hámozta ki az írásodból. Kérdezte, hogy milyen szaga van a nyomdából frissen kikerült újságnak. Egy ezerkilencszázötvennyolc telén megjelent írásod szerint a válasz: kinin-, pince-, kenés borszag keveréke - vagyis szédítő dolog. A Karsba három nap alatt érkező újság persze elveszíti ezt a szagot. A legnehezebb kérdése az orgonaillatra vonatkozott. Nem emlékeztem, hogy valaha is felfigyeltél vona erre a virágra, a gyógyfűárus viszont a kedves emlékeket mosolygó szemmel idéző öregek módján adta elő, hogy huszonöt év alatt háromszor is beszéltél erről az illatról. Egyszer azt írtad, hogy kedvesednek orgonaillata volt, mikor egy egymagában élő és a környezetében rémületet keltő különös herceg történetét mesélted neki. Kétszer írtál - némi ismétlődéssel - arról, hogy amikor nagy valószínűséggel az egyik közeli rokonod kislánya az első napfényes, mégis szomorú őszi napon, a nyári szünidő után tiszta, vasalt köpenyben és hajában fényes masnival újra iskolába indult, az egyik esetben a hajának, a másikban a fejének volt orgonaillata. Az élet ismétlődött, vagy a magad írásából plagizáltál? Galip egy ideig hallgatott. - Nem emlékszem - szólalt meg Galip, mintha álomból ébredt volna. - Emlékszem, hogy a herceg története is motoszkált a fejemben, de arra nem emlékszem, hogy meg is írtam. - Attar emlékezett rá. Az illatmemóriáján kívül jó volt a helymemóriája is. Az írásaid alapján szaggal és illattal teli helynek képzelte Isztambult, ugyankkor ismerte a városnak mindazokat a negyedeit, ahol járni szoktál, és amelyeket titokzatosnak találsz, de ahogy bizonyos szagokat nem tudott elképzelni, arról sem volt fogalma, hogy ezek a negyedek milyen közel vagy távol esnek egymástól. En is jól ismerem

ezeket a helyeket, és időnként járkáltam is arra, pusztán azért, hogy találkozzam veled, de mióta rájöttem a telefonszámodból, hogy Ni§anta§iban vagy §i§liben bujkálsz, már nem strapálom magam. Gondolom, érdekel, azért mondom: azt ajánlottam Attarnak, hogy írjon neked. Egy unokaöccse olvassa föl neki az írásaidat, de írni az sem tud. A szatócs teljesen analfabéta. Te is írtad valahol, hogy a betűk ismerete gyengíti az emlékezetet. Elmondjam, hogy mivel győztem le ezt az írásaidat csak felolvasásból ismerő embert, miközben vonatunk már Erzurum felé pöfögött? - Ne mondd el. - Emlékszik valamennyi elvont fogalmadra, csak mintha nem tudná a szeme elé idézni őket. Például fogalma se volt a plagizálásról vagy az irodalmi lopás fogalmáról. Az unokaöccse soha nem olvasott fel neki mást az újságból a te írásaidon kívül, és ő nem is volt másra kíváncsi. Mintha azt hinné, hogy a világ összes írását ugyanaz az ember írta. Megkérdeztem tőle, hogy miért térsz vissza újra és újra a költő Mevlánához. Hallgatott. Megkérdeztem, hogy A titkosírások rejtélye címmel 1961-ben megjelent írásod mennyire a tiéd és mennyire Poe-é. Azt mondta, hogy teljesen a tiéd. Kérdeztem „a történet eredete és az eredet története" kettősségről Ne§ati, Bottfolio, Ibn Zerhani és teközötted folyó polémiáról - ő veszekedésnek nevezte. Makacsul azt ismételgette, hogy mindennek az eredete a betű. Nem értett semmit, azért tudtam legyőzni. - Abban a polémiában Ne§atival szemben valóban azt állítottam, hogy mindennek az eredete a betű. - Csakhogy ez a gondolat nem Ibn Zerhanitól, hanem Fazlallahtól való. Tudom, hogy egyéb sem járt akkoriban a fejedben, mint hogy miképpen tudnád Ne§atit a főnökötök előtt lejáratni és a szerkesztőségből kipateroltatni. A „fordítás vagy plagizálás" vitában csapdát állítottál neki, s mikor már szinte eszét veszítette a féltékenységtől és irigységtől, sikerült vele kimondatnod, hogy plagizálás. Azzal az állításával, miszerint te Ibn Zerhanitól koppintottal, ő viszont Bottfoliótól, Ne§ati arra célzott, hogy a Kelet soha nem lesz képes konstruktív lenni, te meg ezt úgy állítottad be, hogy

lenézi a törököket. Arra biztattad az olvasókat, hogy írjanak a laptulajdonosnak, s eközben dicső történelmünk és „a mi kultúránk" védelmezőjeként léptél fel. Az új keresztes háborúra mindig kész, műveletlen olvasók persze kihasználták az alkalmat, és annyi levéllel bombázták a tulajt, hogy a téged plagi-záláson fogó s ennek mámorában úszó szerencsétlen Nesatit megfosztotta rovatától, sőt a laptól is elküldte. Most ugyan megint egy újságnál vagytok, de a madarak azt csivitelik, hogy a hátad mögött pletykákat terjeszt, sőt egyenesen vermet ás számodra. Tudsz róla? - Kúttal kapcsolatos írásaim? - Olyan parttalan téma, hogy nem is szabadna egy ilyen hűséges olvasódnak föltenned. Annyit írtál a dívánköltészet irodalmi kútjairól, arról a kútról, amelybe Mevlána kedvesének, §emsnek a holttestét dobták, az általad mindig is merészen felhasznált Ezeregy éjszakának dzsinnek, boszorkányok és óriások világába vezető kútjairól, a házak közötti kútról, és arról a feneketlen, sötét helyről, amelybe a lelkünket dobják, hogy ezekről most nem beszélnék. De ezt hallgasd meg! 1957 őszén egy dühös és szomorú tárcát írtál arról, hogy az új negyedek beton minareterdei (a kőből épült minaretek ellen nem volt kifogásod) agresszív dárdáikkal szinte ostromgyűrűbe fogják városainkat. Ahogy sok, a napi politikán és a mindennapos disznóságokon túlmutató írásoddal megesett, ez sem keltett különösebb visszhangot, és ha lehet, még észrevétlenebbek maradtak az utolsó sorai: itt egy befejezetlen minaretű külvárosi dzsámi aszimmetrikus kórókkal és szimmetrikus páfrányokkal benőtt kertjéről, valamint csöndes, sötét és vak kútjáról beszéltél. En értettem a mesteri célzást: a három jelzővel leírt valóságos kúttal a betonminaretek magassága helyett a múltunk tudatalattijába zárt kiszáradt, sötét kutak kígyói és szellemei felé akarod fordítani a figyelmünket. Tíz évvel később, amikor magányosan birkóztál a lelkiismeret-furdalás kísérteteivel, az egyik álmatlanul és boldogtalanul töltött éjszakán saját szomorú múltad, valamint a küklopszok ihletésével arról a „szemről" szóltál, amely a bűntudat megnyilvánulásaként éveken át követett; s nyilván nem

véletlenül írtad azt, hogy ez a látószerv olyan volt „a homlok közepén, mint egy sötét kút". Galip fehér inget, viseltes zakót és elmosódott arcot társított a hanghoz. Vajon emlékezete diktálja ezeket a lelkes mondatokat, vagy olvassa valamiből? Alig ezen törte a fejét, a másik a hallgatást jelnek vélte. Diadalmasan felkacagott. Alintha egyazon köldökzsinóron osztozó ikertestvérek módjára lógnának a hol a város dombjai alatt, a bizánci pénzeket és oszmán koponyákat rejtegető föld alatti utakon kanyargó, hol rozsdás oszlopok, platán- és gesztenyefák közé szárítókötélként feszített, hol meg málló vakulatú régi lakóházak oldalfalain sötét folyondárként indázó telefondrót két végén, ebből az osztozkodásból fakadó testvéri érzéssel, akárha titkot árulna el, úgy suttogta, hogy nagyon jól ismeri és szereti Celált, ugye most már elhiszi neki? - Nem tudom - felelte Galip. - Iktassuk már ki ezeket a fekete telefonokat -mondta a hang. - Hiszen a telefonok olykor maguktól is megszólaló csengője megijeszti az embert; hiszen a koromszínű hallgatók nehezek, mint a kisebbfajta súlyzók; mert amikor tárcsáz az ember, épp olyan hangot hallatnak, mint a Karaköy-Kadiköy vonal kikötőinek forgókapui; s mert olykor ahelyett, hogy a tárcsázó kívánsága szerint kapcsolnának, a maguk szeszélyeit követik. Erted, Celál Bey? Add meg a címed, s máris ott vagyok. Mint a kiváló tanítvány csodás teljesítményétől megdöbbent tanár, Galip először tanácstalanul hallgatott. Aztán meg szinte csodálkozva a csapdán, amelybe a kérdéseire kapott válaszok hatására, emlékezete kertjénekvégtelenségét érezve belesétált, tovább kérdezett: - Nejlonharisnyák? - 1958-ban, amikor kénytelen voltál egyes tárcáidat más, kitalált nevekkel megjelentetni, leírtad, hogy két évvel azelőtt, egy nyári napon, amikor nagyon szenvedtél a magánytól és a forróságtól, bementél egy be-yoglui moziba (Alom), hogy menekülj a déli naptól, és elfelejtsd a boldogtalanságodat. Az „egyvégtében két film" programot az első film közepénél kezdted el nézni. A chicagói gengszterek borzalmas beyoglui szinkronhangjainak

nevetése, a gépfegyverek kattogása és az üvegcsörömpölés közepette egy közeli hang borzongatott meg: valamivel előtted egy nő hosszú körmeivel a nejlonharisnyán keresztül a lábát vakarta. Az első film után kigyulladt a villany, és akkor láttad, két sorral előtted egy csinos anya ül tíz év körüli eszes fiacskájával. Hosszasan figyelted, hogy milyen barátsággal és egymás iránti figyelemmel beszélgetnek. Aztán két év múlva egy tárcádban arról akartál írni, hogy miközben a második film során hangszóróból kardok csattogása és tengeri viharok bömbölése áradt, te a nyári éjszakákon az isztambuli szúnyogok étkévé vált lábakon le-föl járó hosszú körmű, nyugtalan kéz által keltett surrogást hallgattad, s a fejedben lévő vásznon a kalózok cselei helyett az anya és a fiú közötti barátság képe jelent meg. Tizenkét évvel később írtad meg, hogy a nejlonharisnyás írásod megjelenése után rögtön letolt a lap tulajdonosa azzal, hogy igen-igen veszélyes, ha egy férjes asszonyban, egy gyermekes anyában valami szexist találsz, mert ezt a török olvasók nem képesek elfogadni, és megkérdezte, hogy nem tudod-e, mennyire figyelned kell a stílusodra meg a férjes asz-szonyokra, ha hosszú életű tárcaíró akarsz lenni. - A stílus? Röviden, kérlek! - A stílus számodra maga volt az élet. A stílus hang volt számodra. A stílus maga volt a gondolat. A stílusodban mutatkozott meg a személyiséged, de nem egy, nem két - három személyiség... - Mégpedig? - Az első hangodat a mindennapi személyiségednek nevezted. Ezt mutattad meg az embereknek, ezzel ültél a családi étkezésekhez, ezt használtad az evés utáni közös cigarettázás füstjében folytatott pletykálkodásnál. A napi élet apróságainak ismeretét ennek a hangnak köszönheted. A második az a személy volt, aki lenni szerettél volna: egy álarc, amelyet az e világon nyugalomra nem lelő, egy másik világban élő s annak titkait ismerő, csodálatra méltó személyektől tulajdonítottál el. Egyszer azt írtad, hogy ha nem szoktad volna meg, hogy sutyorogj ezzel a „hőssel", akinek először a mása akartál lenni, aztán meg már ő maga, ha nem alakult volna ki a szokásod,

hogy ismételd a fülébe suttogott szójátékokat, rejtvényeket, csipkelődéseket és gúnyolódásokat, akár a szenilis vénemberek, akik mindig ugyanazokat a dolgokat ismételgetik, talán ki se bírtad volna a mindennapokat, hanem más boldogtalanokhoz hasonlóan visszavonultan vártad volna a halált. A harmadiknak pedig azt nevezted, aki az általad „objektív stílusnak" és „szubjektív stílusnak" nevezett két személyiség számára elérhetetlen világokba vezetett téged és természetesen engem is: sötét személyiség, fekete stílus! Én jobban tudom, miket írtál azokon az éjszakákon, amikor olyan boldogtalan voltál, hogy nem elégedtél meg az utánzással, az álarccal; de hogy mit csináltál, azt te tudod jobban, drága testvérem. Ertjük egymást, megtaláljuk egymást, együtt fogunk álruhát ölteni. Add meg a címed! -Cím? - A városok címekből, a címek betűkből, a betűk arcokból állnak össze. 1963. október 12-én, hétfőn mint egyik kedvenc isztambuli helyedről, Kurtulu§ról, régi nevén az örmény Tatavla negyedről írtál. Elvezettel olvastam. - Olvasni? - Egyszer, ha az évszámra is kíváncsi vagy, 1962 februárjában, azokban a feszült napokban, amikor az országot a nyomorúságtól megmentendő, egy katonai államcsíny előkészületeiben vettél részt, a téli este sötétségében egy beyoglui utcában láttad, hogy a hastáncosok és bűvészek egyik bárjából a másikba cipeltek éppen egy aranyozott keretű tükröt, és az váratlanul - a hidegtől vagy valami más miatt - megrepedt, aztán a szemed előtt parányi darabokra esett szét. Akkor értetted meg, hogy nem véletlenül jelöli a török nyelvben a sir 'titok' szó egyben a 'foncsor'-t is. Egy tárcában beszámoltál erről az ihletett pillanatról, majd azzal folytattad, hogy az olvasás tükörbe nézést jelent; akik ismerik a tükör mögötti „sir"-t, azok átjuthatnak a másik oldalra, de akik nem is hallottak a betűk titkáról, azok a saját arcuk érdektelenségén kívül semmit sem találnak ezen a világon. - És mi a titok? - A titkot rajtad kívül én tudom egyedül. Te is tudod, hogy nem lehet róla telefonon beszélni. Add meg a címed!

- Mi a titok? - Gondoltál-e arra, hogy egy olvasónak az egész lelkét neked kell áldoznia, ha meg akarja tudni a titkot? En ezt tettem! Azokban az években, amikor más neveket használtál, a fűtetlen állami könyvtárakban, kabátban, sapkában és gyapjúkesztyűben dideregve olvastam el mindent, amiről azt gyanítottam, hogy te írtad, még a mások helyett írt folytatásos regényeket, rejtvényeket, politikai és érzelmes riportjaidat is, csak hogy a titkot megérezzem. Ha azt vesszük, hogy harminc éven keresztül átlag napi nyolc oldalt írtál, az százezer oldalt, vagyis háromszáz darab háromszázharminchárom oldalas kötetet jelent. Már csak ezért is szobrot érdemelnél ettől a néptől. - Te is, mert elolvastad - mondta Galip. - Szobor? - Egyik anatóliai utam során egy kisvárosban (a nevére nem is emlékszem) a főtéren egy padon ülve vártam autóbuszom indulására. Leült mellém egy fiatalember. Beszédbe elegyedtünk. Először az Atatürk-szoborról beszélgettünk, amely ujjával úgy mutatott az autóbusz-végállomás felé, mintha azt mondaná, hogy ebben a nyomorúságos városkában egyetlen dolgot lehet csinálni: elmenni! Aztán én a te több mint tízezer Atatürk-szoborról szóló írásodra tereltem a szót. Azt írtad, hogy a végítélet éjszakáján, amikor villámok hasítanak a sötét égbe, ezek a rettenetes szobrok egytől egyig meg fognak elevenedni: a galambok piszkította európai öltözetű, kitüntetésekkel ékesített marsallegyenruhában jókora nemi szervű, ágaskodó lovon feszítő vagy cilindert és köpenyt viselő szobrok megrázzák magukat, leszállnak elszáradt virágokkal és koszorúkkal borított talapzatukról - amelyek körül sok éven át régi, poros autóbuszok, lovas kocsik és legyek keringtek; s izzadságszagú egyenruhás katonák és gimnazista lányok énekelték a nemzeti himnuszt -, aztán belevesznek a sötétségbe. Azzal folytattad, hogy a végítélet éjjelén megremeg a föld, és meghasad az ég, szerencsétlen honfitársaink házaik zárt ablakai mögött is hallják a kinti zúgást, s rettegve hallgatják a külvárosok járdái felől a bronz- és márványcsizmák meg a patkók csattogását. A mellettem ülő lelkes fiatalember is olvasta annak idején a tárcádat, és olyan lázba jött, hogy

türelmetlenségében azonnal levelet írt neked, megtudakolandó, hogy mikor következik el a végítélet. Ha igaz, amit mesélt, te erre egy rövid levélben fényképet kértél tőle, majd miután megkaptad, elárultad neki „a jelet, amely ama nap érkezését jelezni fogja". Persze a titok nem „az a titok" volt; mert a kiszáradt medencéjű, letaposott füvű parkban az éveken át tartó várakozástól csalódott ifjú a nyilván személves titkot elárulta nekem. Néhány betű második jelentéséről írtál neki, és egy mondatot közöltél vele. Ha majd egy írásodban találkozik vele, tekintse jelnek. A mondat kulcsot ad majd neki az írás megértéséhez, és akkor akcióba léphet. - Hogy szólt a mondat? - Add meg a címed! Add meg, mert tudom, hogy már nem vagy kíváncsi se erre, se más mondatokra, se más történetekre. Minden reményed feladtad az ország sorsával kapcsolatosan, és ezért már semmi sem érdekel. De ott, gyűlölettel őrzött egérlyukadban a magánytól, a barátok és társak hiányától már az őrület környékez. Add meg a címed, és én elmondom neked, hogy az Antikváriumok udvarának melyik pontján találkozhatsz a tőled kapott autogramos fényképeket cserélgető Korán-iskolás diákokkal és a fiúkat kedvelő birkózóbírókkal. Add meg a címed, és én metszeteket mutatok neked tizennyolc török szultánról, amint Isztambul egy titkos helyén találkoznak nyugati kurtizánoknak öltöztetett háremhölgyeikkel. Tudtad, hogy ezt a sok ruhát és ékszert igénylő szenvedélyt Párizs elegáns szabóműhelyeiben és bordélyházaiban „török betegségnek" hívták? Tudtad, hogy az egyik, II. Mah-mudot álöltözetben egy sötét isztambuli utcán bujálkodás közben ábrázoló metszeten szultánunk meztelen lábszárán Napóleonnak az egyiptomi hadjárat során viselt csizmája, valamint legkedvesebb felesége, Bezmiálem Validé szultána - aki az általad igen kedvelt herceg nagyanyja és egy oszmán hajó keresztanyja is volt - merészen viselt rubin- és gyémántkövekkel kirakott keresztje is látható? - Kereszt? - kérdezte Galip vidáman, először találva valami élvezetet az életben, amióta a felesége elhagyta, vagyis már hat napja és négy órája.

- 1958. január 18-án írtál a korai egyiptomi geometriáról, az arab algebráról és a szíriai neoplatonizmusról, hogy bizonyítsd: a kereszt mint forma ellenkezője, elutasítása és negatívja a félholdnak. Tudom, hogy nem véletlenül jelent meg közvetlenül a tárcád alatt a hír „a filmvászon és a színpad szivarozó erős embere", Edward G. Robinson és Jane Adler New York-i ruhatervező házasságáról egy fényképpel, amely egy kereszt árnyékában mutatta az ifjú párt. Add meg a címed! Alig egy héttel az említett tárca után arról írtál, hogy a kereszttől való félelemre és a félhold iránti lelkesedésre nevelt gyermekeink felnőtt korukban képtelenek lesznek a varázslatos hollywoodi arcokon lévő betűket leolvasni, sőt nemi bizonytalanságokba is sodródhatnak, például minden holdarcú nőt anyának vagy nagynéninek vélnek, állításod igazolásául pedig azt hoztad fel, hogy ha azokon a napokon tartanának éjszakai ellenőrzést az ingyenes állami bentlakásos intézmények hálóiban, amikor történelemórán a keresztes hadjáratokról esik szó, sok száz tanuló ágyát nedvesnek találnák. De ez semmi, add meg a címed, és én elviszem neked a keresztes történeteket, amelyeket vidéki lapokban találtam, miközben a könyvtárakban a te írásaid után kutattam. Egy halálraítélt, aki úgy tért vissza a halál országából, hogy elszakadt a nyakába hurkolt kötél, a gyehennán tett rövid látogatása során látott keresztekről számol be (Erciyes Postást című újság, Kayseri, 1962); „ama közismert, kereszt alakú betű helyett főszerkesztőnk a "." jelet, mint a .örök nevel.e.esnek megfelelőbbet javasol.a ma .ávi-ratban a köz.ársasági elnöknek" (Yesil Konya című lap, Konya, 1951); de ha megadod a címed, kaphatsz még ilyenebbeket is... Nem mondom, hogy alapanyagként felhasználhatod őket az írásaidhoz, mert tudom, hogy utálod azokat a tárcaírókat, akik az életet alapanyagnak tekintik. Dobozban állnak előttem az anyagok, hadd hozzam, olvassuk együtt, nevessünk és sírjunk együtt! Hadd hozzam el neked azoknak az iskende-runi férfiaknak a városi újságban folytatásban megjelenő történeteit, akik csak a bárhölgyeknek voltak képesek elmesélni, hogy mennyire gyűlölik az apjukat, s az elfojtott gyűlölettől dadogósak lettek; add meg a címed, és

elhozom neked annak az írástudatlan pincérnek szerelemre és halálra vonatkozó jóslatait, aki nemhogy perzsául, de még törökül se tudott rendesen, de mert a lelkeik ikertestvérek voltak, Omar Khajjám ismeretlen verseit szavalta; elhozom annak a bayburti újságírónak és nyomdásznak az álmait, aki érezte, hogy el fogja veszíteni az emlékezetét, halála napjáig írta és folytatólagosan megjelentette emlékeit a tulajdonában álló helyi újság utolsó lapjain: tudom, hogy az utolsó álomban leírt tágas kert hervadó rózsái, hulló levelei és kiszáradó kútja között a saját történetedre lelsz, drága testvérem. Azt is tudom, hogy az emlékezeted kiszáradásától félsz, ezért vérhígító orvosságokat szedsz, és mindennap órákig fekszel a lábadat fölfelé, a falnak támasztva, hogy vér menjen az agyadba, s abból a hálátlan, vak kútból sorban felhúzhassad az emlékeidet. A díványról vagy az ágyról lelógó fejed már vérvörös, és te erőlteted az agyad, hogy visszaemlékezz, mi is történt 1957. március 16-án. „1957. március 16-án újságíró kollégáimmal a Megyeháza büfében falatoztunk, és én azokról a maszkokról beszéltem nekik, amelyeket féltékenységében ölt az ember." Aztán tovább töröd a fejed: „Igen, igen, 1962 májusában Kurtulus, egyik mellékutcájában egy lakásban egy csodálatos déli szeretkezés után ébredtem, és azt mondtam a mellettem meztelenül fekvő nőnek, hogy anyajegyei a mostohaanyáméira hasonlítanak" - írod, de rögtön utána kétség támad benned, hogy neki mondtad-e, vagy talán annak a fehér bőrű asszonynak, akinek becsukhatatlan ablakain keresztül éjjel-nappal hallatszott a be§ikta§i piac zaja, netán annak a párás szemű asszonynak, aki annyira szeretett, hogy miattad képes volt későn hazamenni férjéhez és gyermekeihez a Cihangir park csupasz ágaira néző garzonlakásból, mert még - miképpen egyszer meg is fogod írni, bár már nem emlékszel, hogy tulajdonképpen miért is volt rá szükséged -elment egész Beyogluig neked öngyújtót vásárolni. Add meg a címed, és hozok neked Mnemonixot. Ez a legújabb európai orvosság pillanatok alatt megnyitja a nikotintól és a rossz emlékektől beszűkült agyi ereket, és hipp-hopp visszavisz az elvesztett paradicsom mindennapjaiba. Reggelenként a lila folyadékból ne

az előírás szerint két cseppet, hanem húszat cseppents a teádba, és emlékezni fogsz sok elfelejtett emlékre, akárha egy régi szekrényből szedegetnéd elő gyermekkorod színes ceruzáit, fésűit vagy lila üveggolyóit. Ha megadod a címed, emlékezni fogsz arra a tárcádra, amelyben leírod, hogy mindannyiunk arcán látszik egy térkép, s e térképek tele vannak városunk számunkra nélkülözhetetlen pontjainak jeleivel. Eszedbe jut az is, hogy miért írtad mindezeket. Ha megadod a címed, emlékezni fogsz, hogy miért kellett a rovatodban elmesélned Mevlána történetét a híres festők versenyéről. Ha megadod a címed, soha nem leszel reménytelenül magányos, mert emlékezni fogsz, hogy miért írtad azt az érthetetlen tárcát a képzeletünkben élő nőkről, akik velünk vannak legmagányosabb időszakainkban is, ráadásul ösztönösen megérzik, mikor ábrándozunk éppen róluk. Szerinted várnak és keresnek, sőt némelyik meg is talál bennünket. Add meg a címed, és olyasmire is emlékeztetlek, amire magad nem tudsz visszaemlékezni, drága testvérem, hiszen most veszítesz el lassan minden megélt és elképzelt paradicsomot és poklot. Add meg a címed, és én megmentelek, mielőtt emlékezeted végleg a feledés feneketlen kútjába temetődne. Minden írásodat olvastam, és mindent tudok rólad: rajtam kívül senki nem segíthet abban, hogy újrateremtsd az elvesző világot, és az ország felett nappal ragadozó sasok, éjszaka ravasz kísértetek gyanánt köröző varázslatos írásaidat folytatni tudjad. Ha melletted vagyok, újra írni tudod majd elbűvölő tárcáidat, s velük tüzet lobbantasz a távoli anatóliai falvak kávézóiban üldögélő ifjak szívében, könnyeket csalsz a messzi hegyekben a tanítók és tanulóik szemébe, és élni segíted a kisvárosi mellékutcák házaiban képregények olvasása közben a halált váró fiatal anyákat. Add meg a címed: reggelig beszélgetünk, s elvesztett múltaddal együtt az emberek iránti szeretetre is rátalálsz megint. Gondolj azokra a reménytelenekre, akik havas hegyi városkákból írnak neked, ahova csak kéthetenként jár a posta, azokra a tanácstalanokra, akik tőled kérnek tanácsot, hogy felbontsák-e a jegyességüket, elzarándokoljanak-e Mekkába, vagy kire szavazzanak, azokra a boldogtalan

diákokra, akik földrajzórán a leghátsó padban téged olvasnak, a bánatos hivatalnokokra, akik félreeső asztalaiknál bele-belepillantanak írásaidba, miközben a nyugdíjazásukat várják, és azokra a szerencsétlenekre, akik esténként a kávézóban a rádióműsoron kívül semmiről se tudnának beszélgetni, ha nem volnának a te tárcáid... Gondolj azokra, akik árnyékos buszmegállókban, piszkos és szomorú mozik várószobáiban vagy isten háta mögötti vasútállomásokon téged olvasnak. Mind a csodát várják tőled, és neked nyújtanod kell számukra a csodát. Add meg a címed, ketten könnyebben megtehetjük. írd meg nekik, hogy közeleg a megszabadulás napja, írd meg nekik, hogy nem kell majd többé kannákkal sorban állniuk a negyed kútja előtt, és várni, hogy folyjon a víz, írd, hogy az otthonról elszökő gimnazistalányok útja nem a galatai piroslámpás házakba vezet, hanem fdmcsillag lehet belőlük, írd, hogy egy közeli csoda után nem lesz nyeretlen szelvény a nemzeti lottérián, a részeg férjek nem fogják este eldöngetni a feleségüket, ama csodás nap után a helyiérdekű vasutak szerelvényeihez üres kocsikat kapcsolnak, akárcsak Európában, a városok főterein fúvósegyüttesek muzsikálnak, egy nap mindenki hős és híres lesz, és egy nap mindenki lefeküdhet minden nővel, és mégis - csodálatos módon -továbbra is angyali tisztaságú szűznek, húgának fogja látni azt, akivel lefeküdt. írd, hogy végre sikerül megszerezni azokat a dokumentumokat, amelyek megoldják a történelmi rejtélyt: miként is tudták őket évszázadokra nyomorba dönteni. írd, hogy akcióra kész egy egész Anatóliát behálózó szervezet; írd, hogy kiderül, kik azok a köcsögök, bankárok, papok, prostituáltak, akik nemzetközi összeesküvéssel ítélnek nyomorra bennünket, és itthon kik működnek együtt velük. Mutasd meg nekik az ellenségeiket, hadd érezzék annak nyugalmát, hogy van kit hibáztatni boldogtalanságuk és nyomoruk miatt. Éreztesd velük, hogy tehetnek valamit szabadulásuk érdekében, hadd képzelhessék, miközben remegnek a boldogtalanságtól és a dühtől, hogy egy nap valamit, valami nagy dolgot cselekedhetnek. Jól vésd a fejükbe, hogy az az ocsmány ellenség felelős életük minden

nyomorúságáért, hadd érezzék meg a nyugalmat, miután a saját bűneiket másra hárították. Tudom, drága testvérem, hogy tollad képes minden ábrándot, sőt, sokkal nehezebb dolgokat, még hihetetlen csodákat is megvalósítani. Emlékezeted feneketlen kútjából előhúzod az álmokat, s csodás szavakkal és hihetetlen emlékeiddel köríted. Azért tudta karsi gyógyfűárus barátunk éveken keresztül olvasni a gyermekkorod utcáiról szóló történeteket, mert megérezte a sorok között megbúvó álmokat. Add vissza neki az álmokat! Régi írásaidtól az ország szerencsétlenjei megborzongtak, lúdbőrös lett a hátuk, emlékezetüket felzavartad, s mintha kör-hintás régi ünnepnapokra emlékeztetted volna őket, eljövendő szép napok reményét ébresztetted bennük. Add meg a címed, és újra így tudsz majd írni. Mi mást tehetnének ebben az átkozott országban a magadfajták? Tudom, hogy csak tehetetlenségedben írsz, mivel másra nem vagy képes. Epp eleget gondolkodtam az elmúlt években tehetetlenséged emlékein: a zöldségeseknél kiakasztott pasa- és gyümölcsképeket nézve szomorkodtál, és bánkódtál a külvárosok piszkos kávézóiban a nedvességtől málló kártyalapokkal hatvanhatost játszó kemény tekintetű és mégis tragikus férfitestvéreid láttán. Ha kora hajnalban az olcsó bevásárlás reményében az állami hal- és húskereskedés előtt sorban álló anyát és kisfiát néztem, ha anatóliai utazásaim során reggel a munkát keresők embervására előtt húzott el a vonatom, ha vasárnap délután a fa és mindenféle zöld nélküli poros parkokban a feleségük és gyerekeik mellett cigarettázva a végtelenül lassú idő múlására váró apákon akadt meg a szemem, azon gondolkodtam, hogy te mit gondolnál róluk. Ha te is láttad volna mindezt, este hazatérve kis szobádba, leülve tragikusan elfeledett országunkhoz nagyon is illő régi íróasztalodhoz, róluk szóló meséket írtál volna a tintát szétfolyató fehér lapokra. Elképzeltem, hogy fejed a papírokra hajtod, éjfélkor reménytelen keserűséggel felállsz az íróasztaltól, szórakozottan belenézel a frizsiderbe, de nem látsz és nem veszel ki semmit, aztán akár egy alvajáró, jársz-kelsz a szobákban és az asztalod körül. Milyen magányos, szomorú és

szánalomra méltó voltál, testvérem, és mennyire szerettelek! Évek óta olvasom az írásaidat, és közben mindig rád gondolok. Kérlek, add meg a címed, de legalábbis válaszolj valamit! Elmesélem neked, hogy milyen nagy, halott pókokhoz hasonló betűket láttam a katonai akadémiai növendékek arcán a yalovai hajón, és milyen gyermekien szép izgalomba jöttek, amikor a jókötésű diákokkal magamra maradtam a hajó piszkos mosdójában. Elmesélem, hogyan olvastatja fel a vak lottériaárus egy pohár raki után a zsebeiből előhúzott leveleidet, milyen büszkeséggel magyarázza el a kocsmaasztal körül ülőknek a tőled tanult titkot, és hogyan tanította meg a fiát, hogy minden reggel olvassa a Milliyetet, és keresse azt a mondatot, amely teljessé teszi a titkot. Leveleidet a tesyikiyei posta bélyegezte le. Halló! Legalább annyit mondj, hogy ott vagy! Istenem, hallom a lélegzetedet! Figyelj: én értem, hogy miért látod olyan finomnak és törékenynek a régi boszporuszi gőzösök szomorú füstöt eregető karcsú kéményeit. Ertem, hogy a külvárosi temetők és omladozó viskók között járván érzett szomorúság miért válik könnyé, amikor éjfélkor hazatérve megírod. Értem, hogy miért okozott neked szenvedést, amikor a moziban, ahol a bejárat előtt Texas-Tommixet árulnak a kisgyerekek, s római történetekről, Herkulesről, Sámsonról szóló filmeket vetítenek, a férfiakkal teli teremben hirtelen csend támad, mert feltűnnek a szép rabszolgalány szerepét alakító harmadosztályú amerikai színésznő hosszú, vékony lábai. Mit szólsz? Ugye, értelek? Válaszolj, nyomorult! En vagyok az olvasó, akivel ha életében csak egyszer is találkozik, boldog lehet bármelyik író! Add meg a címed, és elviszem neked azoknak a gimnazista lányoknak a fényképeit, akik rajonganak érted. Százhuszonhét darab kép: némelyiknek a címe is megvan, egyesek elragadtatott sorokat is írtak. Harminchármán szemüvegesek, tizenegy hord fogszabályozót, hatnak hattyúnyaka van, és huszonnégy viseli lófarokban a haját, ahogy te szereted. Mind szeret, mind rajong érted. Esküszöm. Add meg a címed, és én elhozom neked azoknak a nőknek a listáját, akik mind meg voltak győződve arról, hogy rájuk gondoltál, amikor a hatvanas évek elején

párbeszédes formában kezdted az egyik tárcádat: „Hallgatták tegnap este a rádiót?", majd azzal folytattad, hogy te az „Akik szeretnek, és akiket szeretnek" című műsor hallgatása közben egyetlen dologra gondoltál. Tudtad, hogy nemcsak vidéki városokban, hivatalnokok házaiban, tisztfeleségek és szenvedélyes diákok között, de a társadalom legfelsőbb köreiben is vannak rajongóid? Add meg a címed, és nemcsak a felső tízezer rémes báljain készült fényképeket hozok, hanem a saját hétköznapi életükben álruhát öltő asszonyokról is. Teljes joggal írtad egyszer, hogy nálunk nincs magánélet, és a külföldi regényekben meg a külföldi folyóiratokból koppintott bulvárhírekben előforduló „magánélet" kifejezés értelmével sem vagyunk tisztában; de ha meglátod ezeket a magas sarkú csizmában és ördögálarcban fényképezkedő hölgyeket... Könyörgök, add már meg a címed, és elhozom neked húsz éven keresztül gyűjtögetett, honfitársaink hihetetlen arcképeiből álló gyűjteményemet. A féltékeny szeretők képei közvetlenül azután készültek, hogy vitriolt öntöttek egymás arcába; szakállas és szakálltalan reakciósok, akiket arcukra pingált arab betűkkel, titkos szertartáson leptek meg; kurd lázadók, akiknek arcáról napalm égette le a betűket; és vidéki városkákban titokban felakasztott liliomtiprók, akiknek perirataiból súlyos pénzekért szereztem meg a kivégzéseken készült fényképeket. A karikatúráktól eltérően a nyelv nem bukik ki a szájból, amikor a kötél eltöri a nyakat, viszont az arcon világosan feltűnnek a betűk. Azt is tudom már, hogy miféle titkos vágyad rejtetted el abban a régi írásodban, amelyikben jobbnak ítélted a régi kivégzéseket és hóhérokat. Tudom, mennyire izgatnak a kódok, a szójátékok és a titkosírások, s azt is, hogy milyen álruhákba öltözve jársz éjjelenként közöttünk az elveszett titok nyomában. Azt is tudom, hogy micsoda játékokat eszeltek ki akár reggelig is a mostohahúgoddal, hogy gúnyt űzhessetek mindenből, vagy hogy elmondjátok ügyvéd férjének a legnai-vabb, ránk leginkább jellemző történetet. Tudom, teljes joggal mondtad dühös nőolvasóidnak, akik az ügyvédekkel gúnyolódó írásaidra reagáltak, hogy tulajdonképpen nem róluk beszéltél. Add már

meg a címed! Tudom, mit jelentenek az álmaidban felbukkanó kutyák, koponyák, lovak és boszorkányok, és mely szerelmes írásaid születtek a taxisofőrök visszapillantó tükreinek sarkába ragasztott nő-, pisztoly-, halálfej-, futballista- és virágképecskék ihletésére. Azoknak a kulcsmondatoknak egy részét is ismerem, amelyekkel szánalmas rajongóidat próbálod leszerelni, és tudom, miért vannak mindig nálad azok a füzetek, amelyekbe bejegyzed ezeket a mondatokat meg történelmi jelmezeidet... Sokkal később, miután Galip csöndesen letette a telefont, és kihúzta a csatlakozóját az aljzatból, mint a saját emlékeit kutató alvajáró, matatott még Celál szekrényeiben, füzetei, régi ruhái és írásai között, aztán pizsamát húzott, lefeküdt Celál ágyába, hallgatta a Ni§anta§i tér esti lármáját, s mielőtt hosszú és mély álomba merült volna, újra csak megállapította, hogy két igazán szép dolog van az álmokban: az ember elfelejti azt a szívszorító távolságot, amely ő maga és a között van, aki reményei szerint a helyébe fog lépni; ugyanakkor nyugodtan összekeverheti a hallottat a soha nem hallottal, a látottat a soha nem látottal, és amit tud, azzal, amit soha nem is tudott. Tizenkettedik fejezet A TÜKÖRBE BELÉPŐ TÖRTÉNET „Együtt ültek ők, s a tükörbe - tükrözött és tükörkép egyszerre lépett be." §eyh Galip Almomban végre azzá váltam, aki évek óta lenni szerettem volna. Az „álomnak" nevezett élet legeslegkö-zepén, a sáros város házerdejében, a sötét utcákon, valahol a még sötétebb arcok között, amikor a boldogtalanságtól fáradtan elaludtam, találkoztam veled. Rájöttem, hogy akkor is képes leszel szeretni, ha nem tudok más emberré válni; tudtam, hogy azzal a belenyugvással kell magamat elfogadni, amelyet igazolványfényképemre nézve érzek; megértettem, hogy hiába szeretnék más ember lenni: talán egy álomban, talán egy történetben. Megyünk, és megnyílnak a sötét utcák és az ijesztően fölénk hajló házak; megyünk, és értelmet nyernek a boltok és a járdák.

Hány éve is fedeztük fel, te meg én, ámulva azt az azóta is gyakran elénk kerülő csodálatos játékot? Ünnep előtt volt, anyám és anyád egy ruhaüzlet gyermekrészlegébe vitt bennünket (abban a régi, szép időben még nem váltak el egymástól a boltokban a női és a férfiosztályok), aztán a legunalmasabb hittanóránál is unalmasabb üzlet egyik félhomályos sarkában véletlenül beléptünk két egymással szemben álló egész alakos tükör közé, és ott megláttuk, hogy sokszorozódnak egymásban tükröződve, mind kisebbedve a képek. Két évvel később, amikor az Állatbarátok Klubja számára fényképet küldő ismerősökön nevetgéltünk, és csöndben elolvastuk a „Nagy felfedezők" rovatot, aztán megnéztük a Gyermekhét legújabb számának hátsó borítóját is, és észrevettük, hogy egy kislány ugyanazt a folyóiratot olvassa, s a képek tovább ismétlődnek egymásban: a kezünkben tartott gyermekújság borítóján lévő kislány kezében tartott újság borítóján lévő kislány kezében tartott újság borítóján lévő kislány kezében tartott újság borítóján ugyanaz a vörös hajú, csak egyre kisebb kislány és ugyanaz a Gyermekhét látható. Ugyanúgy, ahogy később, amikor már megnőttünk, és messzebbre kerültünk egymástól, s mivel a mi emeletünkön nem ette senki, csak a ti vasárnapi reggelizőasztalotokról ismert új terméken, az olajbogyó-püré üvegén is látni lehetett. „O, látom, kaviárt eszel! - Dehogy, ez a Páratlan Olajbogyópüré!" - reklámozták a rádióban, az üveg címkéjén pedig egy tökéletes, boldog család: apa, anya, kisfiú és kislány ült a reggelizőasztal mellett. Mutattam neked, hogy a képen ugyanaz az üveg áll az asztalon, de annak címkéjén már olyan kicsi volt a boldog család és az olajbogyópürés üveg, hogy nem lehetett kivenni őket. Mindketten tudtuk a következő mese elejét, csak azt nem, hogy mi lesz a vége. Rokonok voltak. A fiú és a lány egy házban nőtt fel, ugyanazokon a lépcsőkön jártak, és egyforma oroszláncukrot szopogattak. Együtt írták a leckét, egyszerre kapták meg ugyanazokat a betegségeket, és együtt nyomták az ágyat. Bújócskát játszottak, hogy megijeszthessék egymást. Együtt

jártak iskolába és moziba is. Ugyanazokat a rádióműsorokat és lemezeket hallgatták, ugyanazt a Gyermekhét folyóiratot és ugyanazokat a könyveket olvasták. Együtt kutattak a szekrényekben, és együtt szedték elő a fezeket, a selyemterítőket és a csizmákat tartalmazó ládákat. Egyszer ellátogatott a házukba közös felnőtt unokatestvérük, akinek a történeteit rajongásig szerették. Volt nála egy könyv, azt kikapták a kezéből, és együtt olvasni kezdték. A fiú és a lány eleinte gúnyosan nevetett a terjedelmes könyv szavain, fellengzős kifejezésein és perzsa mondásain. Aztán ráuntak és félredobták, majd mégis lapozni kezdték, remélve, hogy kínzási jelenetet, meztelen testet vagy tengeralattjáró-képet találnak benne. Egyszerre csak egy olyan szerelmi jelenetre találtak, melynek láttán a fiú szeretett volna a könyv hősének helyébe kerülni. Olyan gyönyörűen szólt a kép a szerelemről, hogy a fiú szeretett volna éppen úgy szerelmes lenni. Egy-egy sarkát fogták a könyvnek, s a fiú elképzelte, hogy a szerelemnek még milyen jelei szerepelhetnek a könyvben (türelmetlenség fogja el evés közben; ürügyet keres, hogy a lány közelében lehessen; bár szomjas, nem tud meginni egy pohár vizet stb.), és úgy vette észre, hogy szinte már érzi is magán a szimptómákat, vagyis abban a varázslatos pillanatban szerelmes lett a lányba. Hogy mi volt az a történet, amelyet a közösen tartott könyvben olvastak? Igen régi időkben játszódott, és ugyanabból a törzsből származó fiatalokról szólt: egy sivatag közelében élt a fiú és a lány, Szépség és Szerelem. Ugyanazon az éjszakán születtek, ugyanattól a tanítótól tanultak, egyazon medence körül sétálgattak. Beleszerettek egymásba. Évek múlva a fiú megkérette a lányt, a törzs vénei azonban feltételül szabták, hogy a Szívek országából hozza el az ott őrzött kincset. Sok nehézséggel került szembe az út során: beleesett egy kútba, és a festett boszorkány rabja lett; megrészegedett egy másik kútban látott ezernyi arctól, beleszeretett a kínai császár lányába, mert az ő kedvesére hasonlított; kikerült a kutakból, de várak foglya lett, üldözték, és ő is üldözött másokat, megküzdött a téllel, és nagy utakat

járt be, jelek nyomában járt, betűk titkába temetkezett, történeteket mesélt, és történeteket hallgatott. Végül az alakjait változtatva nyomában járó Suhan így szólt hozzá: „Még mindig nem érted, hogy te a kedvesed vagy, a kedvesed meg te?" Akkor jutott a fiú eszébe, hogyan lett szerelmes akkor a lányba, még amikor együtt tanultak ugyanannál a tanítónál, s egyszer együtt olvastak egy könyvet. A könyv Hürrem sah és egy szép ifjú, Dzsavid szerelméről szólt, te azonban a szerencsétlen uralkodónál előbb rájöttél, hogy a történet szereplői úgy fognak egymásba szeretni, hogy egy másik szerelmes történetet - egy harmadik szerelmes históriát fognak olvasni, és annak a hősei is együtt olvasnak egy könyvet, és egymásba szeretnek, mint ahogy annak a könyvnek a szerelmesei is egy újabb szerelmes história olvastán lesznek egymásba szerelmesek. Evekkel azután, hogy a ruhaüzletben jártunk, a Gyermekhetet olvastuk, illetve az olajbogyópürés üveget néztük, csak akkor jöttem rá, amikor elhagytad az otthonunkat, hogy akár emlékezetünk kertjei, ezek a szerelmes történetek is egymásba nyíló kapuik révén vég nélkül összekapcsolódnak. En a történeteknek s a magam történetének adtam át magam. Egyik szerelmes történet Arábia sivatagjaiban, Damaszkuszban, a másik az ázsiai sztyeppéken, Horaszánban, a harmadik az Alpok alatt, Veronában, a negyedik a Tigris mentén, Bagdadban játszódott, de egytől egyig szomorú, megható és tragikus történetek voltak. Még meghatóbb volt az, hogy mindegyiket könnyen meg lehetett jegyezni, és az ember könnyedén oda tudta magát képzelni akár a legnaivabb, legboldogtalanabb, a legtöbb szenvedést elviselő hős helyébe is. Ha egyszer valaki leírja történetünket (talán éppen én leszek az, bár a végét még magam sem tudom), vajon az olvasó éppen úgy, ahogy most én, valamelyik hős helyébe fogja képzelni magát? Történetünket vajon meg fogják jegyezni? Nem tudom, de minthogy az ilyen könyvekben mindig vannak részletek, amelyek a hősöket és a történeteket egyedivé teszik, én felkészülök. Az alábbiakkal:

Szerettelek, amikor együtt voltunk vendégségben, egy cigarettafüsttől nehéz és kékes levegőjű szobában figyelmesen hallgattuk az elbeszélőt, aki háromlépésnyire ült tőled, aztán éjfél felé megjelent az arcodon az az „én nem vagyok itt" kifejezés; s szerettem azt a lemondó kifejezést is, amely akkor ült ki az arcodra, amikor egy egész heti lustálkodás után a blúzaid, a zöld kardigánjaid és a még mindig őrzött réges-régi hálóingeid között elszántan kutattál egy öv után, s kinyitva a szekrényajtót, megláttad a benne uralkodó hihetetlen zűrzavart; szerettelek, amikor gyerekkorodban elhatároztad, hogy festő leszel, és nagyapával az asztalhoz ültél, hogy tanítson meg fát rajzolni, aztán harag nélkül nagyokat nevettél a rögeszmésen másról beszélő öregen; szerettem azt a játékos csodálkozást, amely akkor tűnt fel az arcodon, amikor rácsuktad az iránytaxi ajtaját sötétkék kabátod kilógó csücskére, vagy amikor azt figyelted, milyen szép ívet ír le az ötlírás a kezedből a járda szélén lévő kanális rácsa felé estében; szerettelek, amikor egy ragyogó áprilisi napon kimentél apró erkélyünkre, és láttad, hogy a reggel kiakasztott zsebkendőd még nem száradt meg, vagyis a Nap becsapott téged, és szerettem, ahogy rögtön utána szomorúan figyelted a hátsó telek felől hangzó gyerekzsivajt; szerettelek, amikor egy harmadik személynek meséltél el egy korábban együtt látott filmet, és én rémülten tapasztaltam, mennyire más az emlékezeted, mint az enyém, mennyire más dolgokra emlékszel a filmből; szerettelek, amikor egy képes újságban a rokonok közötti házasságról cikkeket író professzor gyöngyszemeiből úgy olvastál fel nekem, hogy óvatosan félrehúztál egy sarokba, s olvasás közben, akárcsak Tolsztoj hőseinek, kissé előbbre ugrott a felső ajkad; szerettem, hogy úgy nézted magadat a lift tükrében, mintha másvalakit látnál, és utána rögtön, mintha ettől a pillantástól valami eszedbe jutott volna, idegesen keresni kezdtél a táskádban; szerettem nézni, ahogy gyorsan beleléptél a rád órákon át várakozó magas sarkú cipőidbe (az egyik mintha egy oldalára dőlt karcsú vitorlás, a másik pedig egy hátát púposító macska lett volna), és ahogy órák múlva hazatérve előbb csípőd, majd lábaid ügyes mozgásával ugyanarra a sáros és aszimmetrikus magányosságra

ítélted őket; szerettelek, amikor a hamutartót dugig megtöltő csikkekre és fekete fejüket reménytelenül lehajtó égett gyufaszálakra bámultál, ki tudja, merrefelé járó gondolatokkal; szerettelek az utcákon, ahol járni szoktunk; egyszer, mintha a nap aznap nyugaton kelt volna föl, vadonatúj fényben vadonatúj szegletet fedeztünk fel: nem az utcákat - téged szerettelek, egy hirtelen támadt téli szél elolvasztotta a havat, és kisöpörte az Isztambult borító piszkos felhőket, nem az antennák, minaretek és a szigetek mögött felsejlő Uludagot szerettem, hanem téged, ahogy fejed a vállad közé húzva dideregtél, miközben a távoli hegyre mutattál; szerettelek, amikor szánakozva néztél a bádogkannákban vizet szállító nehéz kocsi fáradt és öreg lovára; szerettelek, ahogy gúnyolódtál azokon, aki szerint nem kell pénzt adni a koldusoknak, mert valójában gazdagok, és azt a boldog nevetésedet, amellyel nyugtáztad, hogy míg mások lassan kászálódtak le a moziból a labirintusszerű lépcsőkön, te rövid úton mindenki előtt kivezettél a járdára; szerettem, ahogy szakítottál az órás pedagógiai naptárról, amelynek minden egyes lapja mindkettőnket egy-egy nappal közelebb visz a halálhoz, s mintha a halál jele volna, olyan szomorú komolysággal olvastad fel a lap aljáról az aznapra ajánlott étkeket: húsos csicseriborsó, piláf, savanyúság és vegyes kompót; és ahogy türelemmel tanítottál: a Sas márkájú szardellakrém tubusáról először a zárszalagot kell levenni, aztán a kupakot a legvégsőkig kell csavarni ahhoz, hogy kinyíljon, meg ahogy tisztelettel emlegetted gyártóját, iVlonsieur Trellidist; éppen úgy, aggódva szerettelek, amikor téli reggeleken a várost beborító sápadt fehér színt láttam az arcodon, ahogy gyerekkorunkban néztem, hogy milyen vidáman futsz át az autófolyamon keresztül az út egyik oldaláról a másikra; szerettelek, amikor mosolygó figyelemmel nézted a dzsámiudvaron a temetési szertartásra kitett koporsón ugráló varját; amikor a rádiószínház színészeit utánozva játszot-tad el szüleid veszekedését; szerettelek, amikor két kezem közé fogva az arcod, félve kutattam szemedben, hogy hová jutottunk; szerettelek, amikor nem értettem, hogy miért

hagytad a gyűrűd a váza mellett, és amikor napok múlva is ugyanott láttam; szerettelek, amikor legendás madarak lassú szárnyalására emlékeztető hosszú szeretkezésünk végén komoly mulatságunkba tréfáiddal és teremtő fantáziáddal te is belekapcsolódtál; szerettelek, amikor keresztben vágtál ketté egy almát, és mutattad az így láthatóvá vált hibátlan csillagot, szerettelek, amikor egyszer délben az íróasztalomon megtaláltam egy ki tudja, miképpen odakerült hajszáladat, és amikor egy zsúfolt buszon a sok kapaszkodó kéz között szomorúan láttam, hogy mennyire nem hasonlít egymásra a mi egymás mellett fogódzkodó két kezünk; szerettelek, amiképpen a magam testét ismerem, mintha a tőlem elválni készülő lelkemet keresném, akárha fájón és örömmel éreztem volna, hogy más vagyok; szerettem azt a titokzatos kifejezést, amely egy ismeretlen cél felé tartó vonat láttán tűnt fel az arcodon; szerettelek, amikor egyszer estefelé, miközben a varjak őrült károgással repkedtek, váratlanul kialudt a villany, s a benti sötétség a kinti szürkülettel lassan helyet cserélt titokzatos és szomorú arcodon; - igen, akkor is tehetetlen fájdalommal és féltékenyen szerettelek. Tizenahrmadik fejezet NEM ELMEBETEG CSAK HŰSÉGES OLVASÓD VAGYOK „Személyiségemben tükröztem személyiséged." Süleyman Celebi Kétnapi álmatlanság után feküdt le szerda este Galip. Csütörtök reggel felé ébredt, bár ezt még nem lehetett éberségnek nevezni. Sokkal később, amikor újra végiggondolja, mert meg akarja érteni a történteket és a gondolatait, úgy fog visszaemlékezni, hogy azon a reggelen hallotta a hajnali négy- és a reggeli hétórás imára hívó müezzinszót is, de közben újra elaludt, és Celál gyakran használt kifejezésével „az álom és az ébrenlét közötti legendás ország csodái" között sétált. Ugy járt, mint sok más szerencsétlen fáradt ember, aki hosszas álmatlanság után kimerülten fekszik le, aztán idegen ágyban ébred mély álmából, s alig tudja felidézni, hogy hol van, és hogy került oda, mégse tett különösebb erőfeszítést, hogy

emlékezetének ebből a varázslatos zavarodottságából kikecmeregjen. így aztán Galip a legkisebb csodálkozás nélkül vette elő sorban az este az íróasztal mellett hagyott dobozból Celál álöltözékeinek darabjait. Voltak ott szultáni turbánok, kaftánok, egy keménykalap, sétapálcák, csizmák, pecsétes selyemingek, különféle hosszúságú álszakállak, parókák, zsebórák, üres szemüvegkeretek, fövegek, fezek, selyemövek, tőrök, janicsárkellékek, bokavédők és sok más apróság Erol bey híres beyoglui üzletéből, ahol a kosztümtervezők a történelmi tárgyú filmekhez jelmezeket és kellékeket szoktak beszerezni. Mintha emlékezete egyik sötét zugában meghúzódó távoli emlékre gondolna vissza, úgy próbálta szeme elé idézni Celált, amint ezekben az öltözékekben kószál éjszaka Beyoglu utcáin. De ahogy előbbi álmának még mindig az emlékezetében zsibongó kékes háztetőit, szerény utcáit és árnyszerű figuráit, az átöltözési jeleneteket is „az álom és az ébrenlét közötti legendás ország" meséi közé sorolta, nem titokzatos, de nem is valóságos, érthetetlen, de mégsem egészen érthetetlen csodaként. Almában Damaszkuszban, Isztambulban és a karsi vár alatti negyedekben is egy cím után kutatott, s ahogy a magazinok keresztrejtvényeiben a könnyű szavakat, minden nehézség nélkül meg is találta. Még mindig az álom járt a fejében, amikor az íróasztalon a címekkel teli noteszra esett a pillantása, s ennek a véletlennek annyira megörült, mintha magát egy gyermekként rejtő, játékos istennel vagy pedig egy titkos, ügyes kéz által hagyott jellel találkozott volna. Elégedetten, hogy ebben a világban él, mosolyogva olvasta a címeket a mellettük álló mondatokkal együtt. Ki tudja, hány izgatott rajongó várja Isztambul és Anatólia különböző pontjain, hogy ezekre a mondatokra rátaláljon Celál írásaiban. Lehet, hogy néhányan már rá is bukkantak a várt mondatra. Az álom ködén át próbált visszaemlékezni: találkozott már Celál írásaiban ezekkel a mondatokkal, olvasta őket valaha? Ha az írásokból nem derengett is, azt biztosra vette, hogy némelyiket többször is hallotta Celál szájából. Például: „A csodálatos dolgot az teszi

csodálatossá, hogy mindennapi, a mindennapit pedig az teszi mindennapivá, hogy rendkívüli." Voltak olyan mondatok is, amelyeket talán nem is Celáltól olvasott vagy hallott, de valahol másutt már korábban is felfigyelt rájuk, például §eyh Galip Szépség és Szerelem címmel iskolás éveiről kétszáz esztendeje írott sorai közül a következőre: „Szultán a titok, figyelmezz rá!" Némelyiket viszont emlékezete szerint nem olvasta, és nem is hallotta se Celáltól, se mástól, mégis olyan ismerősnek tűntek, mintha már találkozott volna velük valahol. Már világosodott, amikor ösztönös mozdulattal visszadugta a telefont; megmosdott, jóllakott azzal, amit a frizsiderben talált, majd a reggeli müezzinszó után visszafeküdt Celál ágyába. Mielőtt belealudt volna az álom és az ébrenlét közötti országba, inkább az álomhoz, mint a képzelgéshez közeli területen Rüyával gyerekként csónakáztak a Boszporuszon. Se nagynénik, se anyák nem voltak a csónakban: biztonságérzetet nyújtott számára, hogy kettesben van Rüyával. A telefon hangjára ébredt. Mire odaért a telefonhoz, eldöntötte magában, hogy nem Rüya, hanem a szokásos hang lesz. A női hang megdöbbentette. - Celál! Celál, te vagy? Nem túl fiatal, ismeretlennek tűnő hang. - Igen. - Szívem, hol vagy, szívem, hol bujkálsz, napok óta kereslek, kutatlak... Az elnyújtott utolsó szótag sikoltásba, a sikoltás sírásba fordult. - Nem ismerem meg a hangját. - A hangját - ismételte meg a nő Galipot utánozva. - A hangját. Azt mondja nekem, hogy a hangját. A „hangja" lettem! - Kis szünet után a kártyáiban bízó játékos magabiztosságával, titkos büszkeséggel vágta ki: - Emine vagyok. A név Galipot semmire sem emlékeztette. - Igen. - Igen? Nincs más mondanivalód? - Annyi év után... - morogta Galip.

- Szívem, annyi év után, végre... Tudod, hogy amint megláttam az írásodat az újságban, tudtam, hogy nekem szól! Húsz éve várok erre a napra. Tudod, mit éreztem, amikor elolvastam azt a húsz éve várt mondatot? Az egész világhoz szerettem volna szólni! Mintha megőrültem volna! Alig tudtam visszatartani magam. Zokogtam. Tudod, hogy Mehmedet nyugdíjazták, mivel belekeveredett a felkelésbe. De mindennap elmegy itthonról. Folyton van valami dolga. Rögtön utána én is elrohantam. Futottam Kurtulu§ba, a mi kis utcánkba, de nincs ott semmi. Minden megváltozott, mindent lebontottak, semmi nem maradt a helyén. A házunk sincs meg. Az utca közepén elsírtam magam. Valaki megsajnált, és adott egy pohár vizet. Hazaszaladtam, fogtam a bőröndöm, és elszöktem, mielőtt Mehmed hazaért volna. Szívem, drága Celá-lom, mondd meg, hogy talállak meg! Egy hete úton vagyok, szállodai szobákban, szégyenemet rejteni 4S0 képtelenül, távoli rokonoknál húzom meg magam. Sokszor kerestelek a szerkesztőségben, de azt mondták, nem tudják, hol vagy. A rokonaidat is hívtam, de azok is ugyanazt állították. Ezt a számot is hívogattam, de nem felelt. Csak néhány apróságot hoztam magammal, nem is akarok többet. Hallom, Mehmed mint az őrült keres. Csak egy rövid levelet hagytam neki, minden magyarázat nélkül. Nem tudja, miért jöttem el. Senki sem tudja, senkinek sem mondtam el életem titkát, egyetlen büszkeségét, szerelmemet, szerelmünket senkinek sem árultam el, drága szívem. Most mi lesz? Félek! Egyedül vagyok! Nincs többé kötelességem. Nem fogsz többé szomorkodni, hogy a te dundi nyulacskádnak vacsorára haza kell mennie a férjéhez. A gyerekeim felnőttek, az egyik Németországban van, a másik katona. Neked adom az egész életemet, minden időmet, mindenemet! Vasalok rád, az íróasztalodon - ó, a te íróasztalod! - rendet rakok, áthúzom a párnáidat. Soha nem láttalak azon a bútorozatlan találkozóhelyen kívül. Olyan kíváncsi vagyok az otthonodra, a tárgyaidra, a könyveidre! Hol vagy, szívem? Hogy találjalak meg? Miért nem rejtetted bele az írásodba a címed? Add meg, kérlek! Ugye, te is gondolsz rám, évek óta,

ugye, te is elképzelted, hogy kettesben leszünk abban az egyszobás lakában, és arcunkra, teáspoharunkra és egymást ismerő kezeinkre süt a délutáni nap? De az a ház nincs már meg, Celál, lerombolták; az örmények, a régi boltok sincsenek már ott... Tudtad? Azt akartad, hogy menjek oda és sírjak? Miért nem írtál erről? Mindent meg tudsz te írni, ezt is megírhattad volna. Beszélj velem, húsz év után beszélj! Még mindig izzad a tenyered, ha szégyelled magad? Még mindig az a gyermeki vonás jelenik meg az arcodon, amikor alszol? Mondjad! Mondd, hogy „szívem"! Hol találkozhatunk? - Hölgyem - szólalt meg Galip óvatosan. - Én mindent elfelejtettem, hölgyem. Valami félreértés történt. Jó ideje nem írok az újságba. Harminc év előtti írásaimat szedik elő. Érti? -Nem. - Sem önnek, sem senki másnak nem akartam semmiféle jelet vagy mondatot küldeni. Nem írok már. A régi írásaimat jelentetik meg újra. Az a mondat is egy harminc évvel korábbi írásomban lehetett. - Hazudsz! - kiáltotta a nő. - Hazudsz! Szeretsz engem. Nagyon szerettél. Mindig rólam írtál. Isztambul legszebb helyei között a mi Kurtulu§unkat, a mi kis fészkünket írtad le, nem egy közönséges garzonlakást. A mi hársfáinkat a kertben. Mevlána holdarcú kedveséről szólván nem az irodalomról, hanem a te holdarcúdról, vagyis rólam beszéltél. Cseresznyeajkaimról, félhold sarlójú szemöldökömről írtál. Én adtam neked ihletet. Tudom, hogy az én arcom szemölcséről szóltál, amikor az amerikaiak holdra szállása után a holdfelszín fekete foltjairól írtál. Kérlek, szívem, ne tagadd! „A sötét kutak ijesztő mélye" - ezt a szememről írtad, köszönöm, megkönnyeztem. „Visszatértem abba a házba" - írtad: természetesen ez a mi kétszintes házacskánk volt, csak azért kellett nis,anta§ii hatemeletes, liftes háznak álcáznod, hogy senki ne jöjjön rá tilos és titkos szerelmünkre. Tizennyolc esztendeje találkoztunk ott, abban a házba. Pontosan ötször. Tudom, hogy szeretsz, kérlek, ne is tagadd!

- Ahogy ön is mondta, asszonyom, mindez nagyon rég történt... Semmire sem emlékszem már. Lassan mindent elfelejtek. - Szívem, Celál, drága Celálom, ez nem lehetsz te. Nem hiszem el. Erőszakkal tartanak ott, erővel mondatnak veled ilyeneket? Egyedül vagy? Mondd meg az igazat, elég, ha azt mondod, hogy évek óta szeretsz. Tizennyolc éve várok, és kész vagyok még ennyit várni. Csak egyszer, egyetlenegyszer mondd azt, hogy szeretsz. Legalább azt mondd, hogy akkor szerettél, és akkor örökre leteszem a telefont. - Szerettelek. - Mondd, hogy szívem... - Szívem. -Jaj, ne így, ne így, szívből mondd! - Kérem, asszonyom! A múlt maradjon meg múltnak, ivlegöregedtem, és talán maga sem fiatal már. Nem vagyok az, akit az ábrándjaiban őriz. Kérem, felejtsük el mielőbb azt a rossz tréfát, amelyet a szerkesztőség hibája űzött velünk. - Es énvelem most mi lesz?! - Hazamegy a férjéhez. Ha szereti önt, megbocsájt. Kitalál valami történetet, és ő, ha szereti magát, azonnal elhiszi. Mielőbb térjen vissza férjéhez, szerető, hűséges férjéhez, mielőtt még több szenvedést okozna neki. - Tizennyolc év után szeretnélek még egyszer látni. - Én nem vagyok az a tizennyolc év előtti férfi, asz-szonyom. - Ugyanaz vagy. Olvasom az írásaidat. Mindent tudok rólad. Annyit, de annyit gondoltam rád. Mondd, ugye már nincs messze a Szabadulás napja? Ki lesz a Szabadító? En is őt várom. „Ö" te vagy. Tudom. Es sokan tudják. Te őrzöd a titkokat. Nem fehér lovon -fehér Cadillacen fogsz érkezni. Erről álmodik min-denki. Drága Celálom, annyira szerettelek! Csak egyszer, legalább messziről hadd lássalak, hadd nézzelek meg egy parkban, a iYlacka parkban például. Gyere el ötre a Macka parkba! - Elnézését kérem, hölgyem, de le fogom tenni a telefont. Előtte azonban egy világtól visszavonult idős emberként, érdemtelenül felém áradó szeretetében bízva még kérnék

valamit. Kérem, mondja meg, honnan tudta meg a telefonszámomat. Megvan önnél valamelyik címem? Nagyon fontos volna tudnom. - Láthatlak egyszer, ha megmondom? Kis csend támadt. - Igen - mondta aztán Galip. Megint csönd lett. - Először add meg a címed - mondta ravaszul az asszony. - Őszintén szólva már nem nagyon bízom benned. Galip gondolkodott. A telefonvonal túlsó végén egy nő - sőt, úgy gondolta, hogy két nő - fáradt gőzmozdonyra emlékeztető ideges lélegzetvételét érezte, a háttérben alig hallhatóan egy rádió szólt; az a Török népzene címmel meghirdetetett műsortípus, amely Galipot a szerelem, honvágy, fájdalom érzései helyett nagyapa és nagyanya utolsó éveire és utolsó cigarettáira emlékeztette. Megpróbálta elképzelni a szobát, egyik távoli sarkában egy hatalmas, régi rádióval és egy másik sarokban egy rozoga karosszékben, kezében a telefonnal a könnyes szemű, szaggatottan lélegző idős nőt, de a nagymama és nagypapa egy emelettel lejjebb lévő, cigarettafüstös szobája jelent meg képzeletében: Rüyával az „én nem láttam" játékot szokták ott játszani. - A címek... - szólalt meg a rövid csönd után, az asszony azonban teli torokból rákiáltott: - Ne! Ne mondj semmit! O is itt van! O is hallja! Kényszerít, hogy beszéljek. Celál, szívem, ne mondd meg a címed, mert odamegy és megöl. Jaj, jaj!... Az utolsó nyögésekkel együtt furcsa, ijesztő fémes zörejeket hallott a füléhez szorított telefonkagylóból: az érthetetlen zajokat dulakodásnak vélte. Egyszerre csak óriási durranást hallott: vagy pisztoly dördült el, vagy a telefonkagyló esett a földre. A zajt csend követte, bár a csend nem volt teljes: „...ó, te csapodár, te..." - énekelte a rádióban Behiye Aksoy, s egy másik távoli sarokban az asszony zokogott. Aztán valaki kezébe vette a hallgatót. Hallani lehetett a lélegzetvételét, de nem szólt egy szót sem. Ez a csönd nagyon sokáig tartott. Már másik dal szólt a rádióban, de a lélegzetvétel és a nő monotonná váló zokogása nem változott. - Halló! - veszítette le a türelmét Galip. - Halló! Halló?

- Én vagyok. En - szólalt meg kisvártatva egy férfihang, ugyanaz a napok óta hallott hang. Megfontoltan beszélt, mintha meg akarná nyugtatni Galipot, vagy le akarna zárni egy kellemetlen témát. - Emine tegnap bevallott mindent. Megtaláltam és hazahoztam. Gyűlöllek, Celál efendi. Ezt még megkeserülöd! Meg foglak ölni - tette hozzá közömbös hangon, mint amikor a bíró egy régóta tartó ügy senkinek sem tetsző ítéletét hirdeti ki. Megint csönd lett. - Engem is meghallgathatnál - mondta Galip a maga ügyvédi gyakorlatával. - Véletlenül jelent meg az írás. Nagyon régen írtam. - Hagyd ezt - mondta Mehmed. (Mi is a vezetékneve?) - Az előbb is hallottam, meg már korábban is, ezeket a történeteket. Nem ezért öllek meg, bár ezért is megérdemelnéd a halált. Tudod, miért öllek meg? -De nem azért kérdezte, hogy Celáltól (vagyis Galip-tól) választ kapjon. Nyilvánvalóan rég kész volt a válasz. Galip számára semmi új nem volt benne. - Nem azért, mert elárultad a katonai szervezkedést, amely gatyába tudta volna rázni ezt a szerencsétlen országot. Nem is azért, mert gúnyolódtál azokkal a merész katonatisztekkel, akik hazafias cselekedetre vállalkoztak, aztán megszégyenültek miattad, gúnyoltad a bátrakat, akiket meghurcoltak; nem azért, mert miközben azok a halállal is dacolva mentek bele a kalandba, amelybe az írásaiddal taszítottad őket, te kényelmes karosszékedben ocsmány és alattomos képzelgéseidbe merültél, sőt a bizalmukba férkőzve a lakásukon is felkerested őket, hogy e szerény hazafiak köreiben ravaszul megvalósítsad képzelgéseidet - most már rövidre fogom -; nem is azért, mert miközben mi mindannyian a forradalom lázában éltünk, te elcsábítottad lelki válságba került szerencsétlen feleségemet; nem ezekért, hanem azért foglak megölni, mert megcsaltál mindannyiunkat, elcsábítottad az egész országot, ocsmány képzelgéseidet, ostoba rémképeidet és vakmerő hazugságaidat kedves vidámságok, finom érzelmességek és jól választott szavak álruhájába öltöztetted, és képes voltál velünk, az egész nemzettel - még velem is éveken át elhitetni őket. Most már

kinyílt a szemem, és ki fog nyílni a többieké is. Ott volt az a gyógyfű-árus: gúnyosan hallgattad a történetét, s egy könnyű nevetés után már el is feledkeztél róla, de én miatta is bosszút állok rajtad! Átfésültem éretted a várost az elmúlt héten, s közben rájöttem, hogy nem tehetek mást, mert a népnek és nekem is el kell felejtenünk, amit tanultunk. Azt is te írtad, hogy minden írásunkat a feledés feneketlen kútjába kell temetnünk. - Teljes szívemből egyetértek - mondta Galip. -Mondtam neked, hogy legutóbbi írásaim után (ezekkel a kiürülő emlékezetem utolsó morzsáitól akartam szabadulni) teljesen vissza akarok vonulni? De ha már erről van szó, megkérdezhetem, mit szólsz a mai tárcámhoz? - Van fogalmad, te szemét, hogy mi a felelősség, a hűség, a becsületesség és az önfeláldozás? Emlékeztetnek valamire ezek a szavak, vagy csak arra jók, hogy gúnyolódj az olvasóidon, netán hogy szórakoztatásodra jeleket küldözgess néhány szerencsétlennek? Tudod, mi az a testvériség? „Tudom", szerette volna mondani Galip, nem is azért, hogy Celált védje, csak mert tetszett neki az utolsó kérdés, ám a vonal túlsó végén Mehmed - melyik Mehmed is ez a Mohamed? - fájdalmas és megállíthatatlan káromkodásesőt zúdított rá. - Hallgass már, elég legyen! - fejezte be, amikor kifogyott a káromlásból. A beálló csöndből értette meg Galip, hogy a szoba valamelyik sarkában síró asszonynak szólhatott a parancs. Hallotta, hogy mond valamit az asszony, aztán valaki elzárta a rádiót. - Okoskodó tárcáidban lekezelő módon írtál a rokonok közti szerelemről - folytatta a magát Mehmed-nek nevező hang. - Nagyon jól tudod, hogy ebben az országban a fiatalok fele anyai nagynénjeinek lányaival, a másik fele meg apai nagybátyjainak a leányaival köt házasságot, mégis határtalan gúnyt engedtél meg magadnak gyomorkavaró írásaidban. Nem, Celál efendi, én nem azért vettem el ezt a nőt, mert nem volt alkalmam más lányokkal megismerkedni, vagy mintha féltem volna a nőktől, vagy mert nem hittem, hogy anyámon,

nagynénéimen és azok lányain kívül akad más nő, aki képes lesz szeretni, sőt türelemmel elviselni engem, hanem mert szerettem. El tudod képzelni, milyen az, amikor egy olyan lányt szeretsz, akivel gyerekként együtt játszottál? El tudod képzelni, milyen egy nőt, egész életed folvamán egyetlen nőt szeretni? Én ötven évig szerettem ezt a most éppen miattad zokogó asszonyt. Gyermekkorom óta szeretem, érted? Még most is szeretem! Egyáltalán, tudod, mi az: szeretni? Tudod mi az: olyan vágyakozva nézni valakire, mintha álmodban a magad testét néznéd? Tudod, mi az a szerelem? Ezek a szavak jelentettek valaha is többet a számodra, mint a meséidnek régóta bedőlő csekély értelmű olvasók számára fél kézzel odavetett olcsó mutatványok alapanyagát? Sajnállak, lenézlek és szánlak. Csináltál bármi mást az életben azonkívül, hogy szövegekkel játszottál, és szavakat fordítottál és ferdítettél ide-oda? Felelj! - Kedves barátom, nekem ez volt a mesterségem. - Még hogy a mesterséged! - üvöltötte a vonal másik végén a hang. - Becsaptál, félrevezettél, megaláztál mindannyiunkat! Annyira bíztam benned, hogy még akkor is hittem neked, amikor egy fellengzős írásod kegyetlenül bebizonyította számomra, hogy egész életem nem más, mint egy nyomorúságos felvonulás; ostobaságok és félrevezettetések sorozata, rémálmok pokla; a szerencsétlenségekből, kicsiségekből és mindennapiságokból létrejött banalitás maga. Ráadásul nem arra gondoltam, hogy megaláztak és semmibe vettek, hanem még büszke is voltam arra, hogy a katonai puccs süllyedő hajójában együtt lehettem egy7 ilyen magasztosán gondolkodó és kiváló tollal rendelkező személlyel. Annyira rajongtam érted, te szemét, hogy amikor életem minden nyomorúságáért a gyávaságomat, nemcsak az én gyávaságomat, de az egész nemzet gyávaságát tetted felelőssé, keserűen törtem a fejem, hogy miért, milyen tévedésem vagy hibám miatt lettem gyáva, téged pedig, bár most már tudom, hogy sokkal gyávább vagy nálam, akkor a bátorság szobrának láttalak. Imádtalak, ezért százszor elolvastam a mieinktől semmiben sem különböző fiatalkori emlékeidet, gyerekkorod régi házának

hagymaszagú lépcsőházát, sőt még szellemekkel és boszorkányokkal teli álmaidat és értelmetlen metafizikai élményeidet leíró tárcáidat is, hogy felfedezzem a bennük rejlő csodás értelmet, elolvastattam a feleségemmel is, aztán este órákig beszéltünk róluk. Arra gondoltam, hogy semmi másban nem kell hinni, csak az írásban lévő titkos jelentésben, sőt még azt is elhitettem magammal, hogy értem azt a semmi jelentéssel nem bíró titkos jelentést. - Soha nem akartam ilyen rajongásra okot adni -szólt közbe Galip. - Hazudsz! Egész írói pályafutásod során arra törekedtél, hogy becserkészd a magamféléket. Válaszokat írtál, fényképet kértél, vizsgáltad a kézírásokat, s úgy tettél, mintha titkokat, titkos mondatokat vagy szavakat küldenél számukra... - A forradalomért tettem. A végítélet napjáért, a Szabadító eljöveteléért, a szabadulás órájáért... - És utána? Miután elálltai ettől az ügytől? - Legalább egy ideig hittek valamiben... - Hittek benned, és ez neked roppant mód tetszett... Annyira rajongtam érted én is, hogy egy-egy pompás írásodat olvasván felugrottam a karosszékből, szememből patakzottak a könnyek, nem tudtam egy helyben megmaradni a szobában, az utcákon jártam fel s alá, és közben rád gondoltam. De ez még semmi. Annyit gondoltam rád, annyiszor próbáltalak elképzelni, hogy a végén mintha képzeletem ködében és füstjében elmosódott volna a kettőnk személyisége közötti határvonal, de annyira azért sohase jutottam, hogy azt képzeljem: én írom azokat a tárcákat. Ne felejtsd el, hogy nem elmebeteg, csak hűséges olvasód vagyok. Mégis úgy tűnt nekem, mintha ragyogó mondataid, finom megfigyeléseid és gondolataid létrejöttében valami furcsa módon nekem is részem lett volna. Mintha nélkülem nem tudtad volna ezeket a csodákat létrehozni. Nem, ne érts félre, nem azokról a gondolatokról beszélek, amelyeket éveken keresztül úgy oroztál el tőlem, hogy eszedbe se jutott engedélyt kérni. Nem szólok arról, hogy milyen ihletést adtak nekem a hurufi tanok, nem beszélek az ezernyi nehézséggel kiadott könyvem utolsó fejezetében leírt felfedezéseimről sem.

A felfedezés úgyis a tiéd, csak az érzésről szeretnék beszélni, hogy együtt gondoltuk ugyanazt, hogy nekem is részem van a sikeredben. Erted? - Ertem. írtam is valami ilyesmiről... - Igen, ráadásul véletlenül éppen az újra megjelent írásodban. De mégsem érted, mert ha értetted volna, azonnal csatlakozol hozzám. Ezért foglak megölni, ezért! Bár soha nem értetted, úgy tűnt, mintha értenéd, bár soha nem voltál mellettünk, olyan arcátlanul beférkőztél a lelkünkbe, hogy még az álmainkba is behatoltál. Ezért öllek meg. Evekig szinte faltam ragyogó írásaidat, hogy elhitessem magammal: nekem is részem van bennük, és igyekeztem visszaemlékezni, hogy barátságunk boldog éveiben a tárcáidban meg-pendítettekhez hasonló dolgokat gondoltunk és beszéltünk meg. Olyan sokszor gondoltam ezt, olyan sokszor képzeltelek el, hogy mikor egy-egy rajongóddal találkoztam, a rád vonatkozó áradozásokat magamra vettem. Mintha én is olyan híres lettem volna, akárcsak te. A te titokzatos életedről szóló pletykák azt bizonyították - akárha én is hozzád hasonlóan titokzatos volnék -, hogy az én életem sem egészen mindennapi, mintha a te isteni titkodnak legalább egy része rám is kisugárzott volna. Lelkesedés fogott el, s miattad más emberré váltam. Eleinte szerettem volna odakiabálni, hogy én nagyon közelről ismerem Celál Salikot, amikor a boszporuszi átkelőhajón fültanúja voltam, amint ketten, kezükben az újsággal rólad beszéltek. Szerettem volna élvezni meglepődésüket, majd ámulatukat, amint közös titkainkról mesélek nekik; és ez a vágy a későbbi években csak fokozódott: elég volt látnom, hogy téged olvas valaki, vagy hallani, hogy rólad beszélnek, már azt szerettem volna odakiáltani: „Uraim, igen közel vannak Celál Salikhoz, olyannyira, hogy én vagyok az!" Szédítő és megrendítő volt már maga a gondolat is, a torkomban dobogott tőle a szívem, homlokomon izzadságcsöppek gyöngyöztek, az ájulás környékezett, ha elképzeltem az ámulatot csodálkozó arcukon. Nem azért nem ejtettem ki soha győztes boldogsággal kiáltva ezt a mondatot,

mert hülyeségnek vagy túlzásnak tartottam - elég volt elképzelni. Erted? - Ertem. - Diadalmasan olvastam az írásaidat, mert hozzád hasonlóan okosnak éreztem magam. Biztosra vettem, hogy éppen annyira szól nekem is az elismerés, mint neked. Mi ketten ugyanis együtt voltunk, máshol, mint a többi ember. Nagyon jól értettelek. Már én is irtóztam a moziba, futballmeccsre, vásárokba járó tömegektől. Azt gondoltam, hogy soha nem lesz normális ember belőlük, ugyanazokat az ostobaságokat fogják elkövetni, ugyanazokat a meséket fogják bevenni, s még azokban a szánalomra méltó szerencsétlen pillanatokban is, amikor a legártatlanabbnak látszanak, valójában bűnösök, de legalábbis bűntársak. Elegem lett a csalókból, akiket szabadítóként vártak, a legutóbbi miniszterelnökök ostobaságaiból, a katonai puccsokból, a demokráciából és a kínzásokból, de még a mozijaikból is. Ezért szerettelek. „íme, ezért szeretem Celál Salikot!" - gondoltam lelkesen, éveken át minden egyes írásod olvasása után, mindannyiszor új elragadtatással, könnyek között szerettelek. Tegnap bebizonyítottam neked, hogy emlékszem minden egyes régi írásodra. Gondoltad valaha, hogy létezhet ilyen olvasód? -Talán... - Figyelj... Nyomorult életem egy-egy távoli pontján, undok világunk érdektelen pillanataiban, amikor egy baromállat rácsukta az ujjamra az iránytaxi ajtaját, amikor kénytelen voltam elviselni egy abszolút tudatlan tisztviselő tudálékosságát, miközben a jelentéktelen összegű nyugdíj-kiegészítésemhez szükséges papírok készültek, vagyis nyomorúságom kellős közepén mint mentőövbe kapaszkodtam a gondolatba: „Mit tenne ebben a helyzetben Celál Salik? Mit mondana? Vajon úgy viselkedem, ahogy ő tenné?" Az elmúlt húsz esztendőben mániám lett ez a kérdés. Mikor egy rokon lakodalmán részt vettem a körtáncban, hogy ne legyek ünneprontó, vagy vidáman nevettem, amikor egy vidéki kávézóban kártyáztam, csak hogy agyonüssem az időt, és nyertem a hatvanhatosban, váratlanul felötlött bennem a

kérdés: „Ugyanezt tette volna Celál Salik is?" Elég volt ennyi ahhoz, hogy tönkretegye az estémet, az életemet. Egész életem azzal telt, hogy azt kérdezgettem magamban: „Celál Salik mit tett volna; mit csinál most, mire gondolhat?" De ha csak ennyi lett volna, nem is lett volna baj. Csakhogy más kérdés is felmerült bennem: „Vajon mit gondol rólam Celál Salik?" Evek múltán tudtam csak olyan logikusan gondolkodni, hogy felfogjam: nem emlékszel és nem gondolsz rám, soha nem jutok az eszedbe. Ekkor viszont így változott a kérdés: „Mit gondolna rólam, ha most látna?" Mit szólna, ha látná, hogy reggeli után még mindig pizsamában szívom a cigarettám? Mit szólna, ha hallaná, hogy förmedek rá arra a pimasz alakra, aki a hajón molesztált egy rövid szoknyás férjes asszonyt? Mit érezne, ha tudná, hogy kivágom minden cikkét, és ONKA márkájú dossziékba helyezem el őket? Mit szólna, ha ismerné a vele kapcsolatos meg az életre vonatkozó gondolataimat? - Kedves olvasóm és barátom, mondd, miért nem kerestél soha az évek folyamán? - Azt hiszed, soha nem gondoltam rá? Féltem. Ne érts félre, nem attól, hogy melletted kicsinynek látszom, vagy nem tudom megállni, hogy ne hízelegjek, vagy hogy a legmindennapibb megállapításaidat is fontos igékként csodálattal fogadom, vagy rosszkor nevetek azt képzelvén, hogy ezt várod tőlem. Ezerszer elképzeltem az ilyen jeleneteket, és sikerült túljutni rajtuk. - Okosabb vagy annál, semmint hogy ilyen jelenetekre gondolj - mondta Galip gyöngéden. - Attól féltem, hogy miután én befejezem az épp most elhangzottakhoz hasonló hízelgő, ámde teljesen őszinte áradozást, neked semmi mondanivalód nem lesz számomra. - Látod, hogy nem ez történt. Jól elbeszélgetünk. Csend támadt. - Megöllek - mondta a hang. - Megöllek! Miattad nem lehettem soha önmagam. - Az ember soha nem lehet önmaga. - Sokszor leírtad ezt, de nem érezheted át úgy, mint én, soha nem érthetted meg ennek igazságát annyira, mint én... Értetted

anélkül, hogy igazán értetted volna, s ezt nevezted „titoknak". Anélkül írtad le az igazságot, hogy értetted volna. Mert az ember nem jöhet rá erre az igazságra, amíg nem önmaga. Ha pedig rájön, az azt jelenti, hogy nem lett azonos önmagával. Nem lehet egyszerre igaz mind a kettő. Látod a paradoxont? - Én önmagam vagyok, ugyanakkor másvalaki is -mondta Galip. - Nem, ezt magad sem hiszed el teljesen - mondta a telefonvonal végén a másik. - Ezért fogsz meghalni. Akárcsak az írásaiddal, elhitetsz valamit az emberrel, amit magad sem hiszel, és azért tudod elhitetni, mert magad nem hiszel benne. De ha megértik, akiket meggyőztél, hogy te olyasmit hitettél el velük, amiben nem hittél, elfogja őket a félelem. - Félelem? - Nem érted? Attól, amit titoknak neveztél, attól a bizonytalanságtól, az írásnak nevezett szemfényvesztéstől, a betűk sötét arcától félek. írásaid olvasása közben éveken keresztül azt éreztem, hogy ott is vagyok, ahol olvasok, a karosszékemben vagy az asztalom mellett, ugyanakkor valahol másutt is: a történeteket mesélő író mellett. Tudod, mi az, mikor megérzi az ember, hogy valaki elhitette vele azt, amit maga nem hisz? Tudni, hogy nem hisznek, akik téged meggyőztek? Nem az a baj, hogy miattad nem lehettem önmagam. Szegény, szomorú életem gazdagodott, kiléptem unalmas mindennapiságomból, és én te lettem, csak soha nem voltam biztos abban a titokzatos valamiben, amit „Te"-nek neveztem. Nem tudom, hogy, de tudtam, anélkül, hogy tudtam volna. Lehet ezt tudásnak nevezni? Tudtam, hová ment a feleségem, amikor harminc év után úgy tűnt el, hogy csak egy rövid levelet hagyott, s abban nem magyarázott meg semmit, de nem tudtam, hogy tudom. Nem tudtam, ezért nyakamba vettem a várost. Nem téged kerestelek, hanem őt. Am eközben, ugyancsak tudattalanul téged is kerestelek, mert miközben utcáról utcára járva igyekeztem megfejteni Isztambul titkát, rögtön az első nap rémes gondolat hasított belém: „Mit mondana Celál Salik, ha tudná, hogy elhagyott a feleségem?" Arra jutottam, hogy ez pontosan egy Celál Salik-típusú dolog.

Neked szerettem volna elmondani mindent. Arra gondoltam, hogy ez pontosan olyan téma, amilyet évek óta kerestem, amit veled megbeszélhetnék. Ez annyira fellelkesített, hogy először vettem a bátorságot, és keresni kezdtelek, de nem találtalak. Nem voltál sehol. Tudtam, de nem tudtam. Voltak telefonszámaim - évek alatt jutottam hozzájuk -, de hiába hívtam őket, nem voltál sehol. Kerestem a rokonaidat, nagynénédet, aki nagyon szeret, és mostohaanyádat, aki rajong érted, apádat, aki nem tudja fékezni irántad való érdeklődését, a nagybátyádat - mind kötődnek hozzád, de te nem voltál sehol. Elmentem a Milliyet szerkesztőségébe, de ott se voltál. Mások is kerestek ott, egy unokatestvéred, aki angol televíziósokkal akart összehozni: a húgod férje, Galip. Ösztönösen a nyomába eredtem. Arra gondoltam, hogy ez az álmodozó fiú, ez az alvajáró tudja, hogy hol vagy. Árnyékként követtem a városban. Ö ment elöl, én kissé távolabb mögötte. Sok utcán jártunk, kőépületekbe, régi boltokba, csupa üveg passzázsokba, piszkos mozikba mentünk be. Bejártuk a Fedett bazárt, járda nélküli külvárosi utcákat róttunk, hidakon keltünk át, sötét helyeken, ismeretlen negyedekben, porban, piszokban, sárban mászkáltunk. Ugy mentünk, mintha ismernénk az egész várost, pedig ismeretlen helyeken jártunk. Elveszítettem, aztán újra megtaláltam, megint elvesztettem, megint rátaláltam, végül ő bukkant rám egy ócska mulatóban. Sokan ültünk egy asztal körül, és mindnyájan elmondtunk egy-egy történetet. Szeretek mesélni, csak nem szoktam hallgatókat találni. Ezúttal meghallgattak. Mesélés közben, hallgatóim kíváncsi, türelmetlen tekintete láttán (az arcomról próbálták leolvasni a történet végét), ahogy ilyenkor történni szokott, félni kezdtem, hogy nem tudom érthetően befejezni a történetem. Miközben e gondolatok és a történet között hányódtam, rájöttem, hogy hozzád szökött a feleségem. „Tudtam, hogy Celálhoz szökött" - gondoltam. Tudtam, de nem tudtam, hogy tudom. Valószínűleg erre a lelkiállapotra volt szükségem. Végül sikerült a saját lelkemre nyíló kapun át egy új világba lépnem. Hosszú évek után először voltam - ahogy mindig is szerettem volna - én magam is és másvalaki is. Szerettem volna azt hazudni, hogy

„Ezt a történetet egy tárcaírónál olvastam", ugyanakkor éreztem, hogy végre elönt az évek óta keresett nyugalom. Ez az átkozott nyugalom hasonlított arra az érzésre, amelyet rémülten érzékeltem, amikor Isztambul utcáit róttam, összevissza járdákon, sáros boltbejáratok előtt jártam, az emberek szomorú arcába néztem, s a te régi írásaidat olvasgattam, hogy rád találjak. De a történetet befejeztem, és már tudtam is, hogy hová ment a feleségem. Már előtte is láttam, miközben a pincér, a fényképész és a magas író történetét hallgattam, hogy milyen szörnyű vége lesz annak, amit ott megértettem. Megcsaltak, egy életen át be voltam csapva! Jelent ez a szó neked valamit? -Jelent. - Akkor figyelj. Rájöttem, hogy az a „titok", amelynek a nyomában űzöl minket évek óta, amelyet te is anélkül ismersz, hogy ismernéd, és anélkül írod, hogy értenéd, nem más, mint az, hogy senki sem lehet önmaga ebben az országban! A legyőzöttek és eltiportak országában csakis másvalaki lehet az ember. Másvalaki vagyok, tehát vagyok. De akkor nem valaki más az is, akinek én mindenáron a helyébe szerettem volna kerülni? Erre mondtam, hogy megcsaltak, hogy be vagyok csapva. Mert az az ember, akit én olvastam, és akiben hittem, az nem csábíthatja el egy olyan valakinek a feleségét, aki vakon hisz benne. Szerettem volna azon az estén az asztal körül ülő és történeteket mesélő prostituáltakra, pincérekre, fényképészekre és felszarvazott férjekre rákiáltani: „Hé, legyőzöttek, hé, elnyomorítottak! Elátkozottak, hé! Jelentéktelenek, hé, ne féljetek, senki sem önmaga, senki! A királyok, szultánok, a boldogok és híres emberek, a sztárok és a gazdagok, senki azok közül, akinek a helyében szeretnétek lenni. Szabaduljatok meg tőlük! S ha ők már nem lesznek, ti fogtok rátalálni arra a történetre, amelyet titokként tálaltak nektek. Öljétek meg őket! Magatok hozzátok létre a saját titkaitokat! Értitek?" Nem a megcsalt férjek módjára, nem állati dühvel és bosz-szúvággyal eltelve öllek meg, hanem mert nem akarok a te új világodba belépni. Halálod után egész Isztambul, minden betű, az írásaidba rejtett jelek és arcok mind elnyerik

igazi titkukat. „Lelőtték Celál Salikot! - írják majd az újságok. - Rejtélyes gyilkosság! Megoldhatatlan, érthetetlen gyilkosság!" Talán eltűnik a világ nem létező értelme, talán majdnem olyan zűrzavar lesz Isztambulban, mint az általad emlegetett végítélet napján, a Szabadító eljövetelekor, de sokunk számára, az én számomra ez lesz az elveszett titok felfedezése. Mert senki nem fog rájönni ennek a titoknak a megfejtésére. Mi más lehet ez, mint annak a titoknak az újrafelfedezése, amelyről szerény könyvemben írtam (a te segítségeddel tudtam kinyomatni!), és amelyet te is olyan jól ismersz?! - Nem így fog történni. Elkövethetsz bármilyen rejtélyes gyilkosságot, a boldogok és az elnyomottak, az ostobák és az elfeledettek mind összefognak, hogy kitaláljanak egy történetet, és bizonyítsák, hogy nincs itt semmi rejtély. Gyorsan el is hiszik, amit kitaláltak, és a halálom hamarosan egy közönséges ügy jelentéktelen részévé válik. Még el sem temetnek, s már mindenki tudni fogja, hogy nemzeti egységünk elleni ösz-szeesküvés, netán egy évek óta tartó szerelmi viszony és a féltékenység miatt kellett meghalnom. Esetleg azt állítják, hogy a gyilkos kábítószercsempészek vagy katonai puccsot szervezők eszköze volt, netán a naksi-bendi rend tagjai vagy szerelmi közvetítők bérelték fel, talán az utolsó szultán unokái és azok követték el ezt a piszkos gyilkosságot, akik a zászlónkat is felgyújtották, de talán még demokráciánk és köztársaságunk ellenségei és a legújabb keresztes hadjárat előkészítői is benne voltak! - Rejtélyes módon, Isztambul közepén, szeméthalmok, zöldséghulladékok, döglött kutyák és eldobott lottériaszelvények között a sáros járdán találták meg a neves tárcaíró holttestét... Hogyan lehetne másképp megmagyarázni a boldogtalanok számára, hogy a valahol mélyen, a múltunkban, emlékeink hordalékában, a szavak és a mondatok között, a felejtés partjain álruhában még mindig közöttünk járó rejtélyt meg kell találnunk? - Harmincéves írói tapasztalatom mondatja velem, hogy nem emlékeznek semmire, egyáltalán semmire sem. Egyébként az sem olyan biztos, hogy simán el tudsz intézni. Elképzelhető

például, hogy csak megsebesítesz, aztán, miközben téged az őrsön vernek -ne is beszéljünk kínvallatásról -, belőlem, általad egyáltalán nem kívánt módon, hős lesz, s el kell viselnem a látogatásomra érkező miniszterelnök ostobaságait is. Hidd el, hogy nem éri meg! Nem akarják már hinni, hogy a világnak számukra elérhetetlen titka van. - Ki bizonyítja be nekem, hogy nem lettem becsapva, hogy nem volt rossz tréfa minden? - Én! Figyelj! - Nem! Nem akarom... - Hidd el, hogy én is éppen úgy hittem, mint te. - Higgyem el?! - kiáltott fel Mehmed. - Azért, hogy megmentsem a saját életem értelmét? De mi lesz a paplanosinasokkal, akik a kezükbe nyomott kulcs vagy jelszó segítségével próbálják kisilabizálni életük elveszett értelmét? Ali lesz azokkal az álmodozó szüzekkel, akik Németországból soha vissza nem térő jegyeseikre várnak, s csak a te írásaid alapján képzelik el az általad ígért paradicsomi időkben használandó bútorokat, narancsfacsaró gépeket, halfej formájú lámpákat és csipkés ágyneműket? Mi lesz azokkal a nyugdíjas buszkalauzokkal, akik a te írásaidból tanult módszerrel képesek voltak a saját arcukon meglátni azoknak a lakásoknak a tervrajzát, amelyet a Paradicsomban fognak birtokolni, azokkal a földhivatali tisztviselőkkel, díjbeszedőkkel, perecárusokkal, ószeresekkel és koldusokkal - látod, nem tudok a szavaidtól szabadulni -, a mi karsi gyógyfuárusunkkal, azokkal, akik az írásaidból tanult módszerrel az arab betűk számértéke alapján kiszámították, hogy melyik napon fog a macskaköves utcákon megjelenni a Szabadító, hogy megmentsen bennünket, ezt a szegény országot, mindazokkal a szegény olvasóiddal, akik neked még azt is elhiszik, hogy ők maguk a keresett legendás madarak? - Felejtsd el - vágott közbe Galip, félve, hogy a hang a telefonban megszokásból tovább folytatja a felsorolást. - Felejtsd el őket, ne is gondolj rájuk. Az álöltözetben járkáló török szultánokra gondolj. A beyoglui vagányok szokásos módszereire gondolj, akik megkínozták áldozataikat, mielőtt

megölték volna őket, hátha van a hagyományaiknak megfelelően rejtegetett pénzük, aranyuk vagy titkuk. Gondolkodj el azon, hogy miért van a kétezerötszáz borbélyüzlet falán az Elet, a Hang, a Vasárnap, a Posta, a 7 Nap, a Legyező, a Tündér, a Revü, A Hét és hasonló képeslapokból kivágott és eredetileg fekete-fehér dzsámi-, táncosnő-, híd-, Törökország szépe- és futballistaképeken az ég mindig porosz kékre, sáros földünk pedig mindig az angol pázsit zöldjére retusálva! Gondolj a török szótárakra, amelyeket muszáj forgatni ahhoz, hogy az ember megtalálja a szűk, sötét és ijesztő lépcsőházak ezeregyféle szagának forrását és a belőlük létrejövő tízezernyi kombináció leírásához szükséges százezernyi szót. - Te aljas író, te! - Gondolj annak rejtélyére, hogy miért hívták Swiftnek az első Angliából vásárolt török gőzhajót. Gondolj annak a kávéjóslás iránt érdeklődő balkezes kalligráfusnak a rend- és szimmetriaszeretetére, aki egy háromszáz oldalas kézírásos munkában örökítette meg az élete folyamán megivott sok ezernyi csésze kávé zaccának a csésze falán megjelenő rajzolatait, s gyönyörű betűivel melléjük írta az ábrákból kiolvasott jóslatait. - Ezúttal nem fogsz becsapni. - Gondold el, hogy a városunk kertjeiben kétezerötszáz év alatt ásott sok százezer kutat kővel és betonnal töltötték fel, hogy helyükre lakóházakat építsenek, s a bennük élő skorpiók, békák és gyíkok, különféle nagyságú fényes líkiai, fríg, római, bizánci és oszmán kori aranyak, rubintok, gyémántok, keresztek, képek, tiltott ikonok, könyvek és brosúrák, kincskeresők térképei, ismeretlen tettesek áldozatainak szerencsétlen koponyái... - Már megint §emsi Tebrizi kútba dobott holtteste?! - .. .a majdan föléjük épülő vas és beton lakások, kapuk, öreg házmesterek, piszkos körmökhöz hasonlóra feketedett szélű parketták, bánatos anyák, dühös apák, becsukhatatlan ajtajú szekrények, húgok, mostohahúgok... - Te vagy §emsi Tebrizi? Netán Deccal? Vagy a Szabadító?

- ... unokaöcséd, mostohahúgod férje, a hidraulikus lift, a liftben a tükör... - Igen, ezeket mind megírtam. - ... a gyerekek által felfedezett tikos játszósarkok, hozományból származó ágyterítők, a selyemszövet, amelyet még a nagyapa nagyapja vásárolt egy kínai kereskedőtől damaszkuszi kormányzósága idején, és azóta se volt szíve senkinek... - Szórakozol velem, ugye? - Gondolj életünk rejtélyeire. Gondolj arra a titokra, hogy miért nevezték „kulcsnak" a régi hóhérok azt az éles borotvát, amellyel a kivégzés után levágták a példa statuálása céljával kiállítandó fejeket. Gondolj annak a nyugalmazott ezredesnek a bölcsességére, aki a sakkfigurákat egy nagy török család tagjai után nevezte el: a királyt „anyának", a királynőt „apának", a futót „nagybácsinak", a lovat „nagynéninek"; a gyalogokat viszont nem „gyerekeknek", hanem „sakáloknak" hívta. - Tudod, hogy miután elárultál bennünket, egyszer még láttalak, azt hiszem, a hurufi Hódító Mehmed szultán különös jelmezébe öltözve... - Gondolj annak az embernek a végtelen nyugalmára, aki egy hétköznapi estén órákon át ül az asztalánál, és a dívánköltészet talányos verseit és az újságok rejtvényeit fejti. Az asztali lámpa fénykörében megvilágított papírokon és betűkön kívül sötétben maradnak a szobában a hamutartók, a függönyök és az órák, az idő, az emlékek, a fájdalmak, a bánat, a megcsalat-tatás, a harag, a vereség, ó, a vereségeink is... A gravitáció teljes hiányát érezheted a betűk által balról jobbra és fentről lefelé jelzett űrben. Gondold meg, hogy ezt csak az álöltözék végtelenül élvezetes csapdáihoz lehet hasonlítani. - Nézd, barátom - mondta a telefonvonal túlsó végén a hang Galipot meglepő hozzáértésről árulkodva -, hagyjuk most az összes csapdát, játékot, betűt és ikret; túl vagyunk már mindegyiken. Igen, csapdát állítottam neked, de nem értem célt vele. Tudod, de hadd mondjam el még egyszer: nincs szó se katonai puccsról, se dossziékról. Szeretünk, mindig rád gondolunk, és őszintén csodálunk. Egész életünk veled telt, és

így is fog folytatódni. Felejtsünk el minden felejtendőt! Este meglátogatunk Eminével. Ugy teszünk, úgy beszélgetünk, mintha semmi se történt volna. Ahogy most, este is órákig mesélsz nekünk. Kérlek, mondj igent! Higgy nekünk! Amit csak akarsz, megteszem, elhozom, bármit is kérsz. Galip sokáig gondolkodott. - Add meg az összes nálad lévő címem és telefonszámom - mondta végül. - Máris adom, de nem fogom elfelejteni őket. - Add csak. Miközben a férj a címekért ment, a feleség átvette a kagylót. - Higgyél neki - suttogta. - Őszintén megbánta, amit tett. Nagyon szeret téged. \ralami őrültségre készült, de már rég letett róla. Ha bármi rosszat tesz még, azt velem szemben fogja elkövetni, neked nem árt, ahhoz gyáva, kezeskedem. Hálát adok Allahnak, hogy mindent elrendezett. Este felveszem a kék kockás szoknyámat, emlékszel, ugye, mennyire szeretted? Bármit szeretnél, szívem, ő is, én is, megtesszük mindketten, akármit kérsz! Hadd mondjam el neked: azért, hogy olyan lehessen, mint te, a te hurufi Hódító Mehmed szultán öltözékedet meg a családtagjaid arcán látott betűket... - a férj lépéseinek közeledtére elhallgatott. A férfi visszavette a telefont, Galip pedig levett a mellette álló polcról egy könyvet (La Bruyére: Személyiségek), és az utolsó lapra gondosan, mindegyiket többször is elismételtetve lejegyeztette Celál címeit és telefonszámait. Ahogy korábban is tervezte, azt készült mondani nekik, hogy megváltoztatta az elképzelését, és mégsem akar velük találkozni, mert nincs arra lehetősége, hogy még több időt pazaroljon makacs rajongóira. Amikor később újra végiggondolta a történteket, azt, hogy mi volt helyes és mi helytelen, úgy értékelte, hogy a kíváncsiság ragadta el. „Ha mesz-sziről is, látni akartam a házaspárt. Talán csak azért, hogy amikor a címek és a telefonszámok révén megtalálom Celált és Rüyát, ne csak ezt a hihetetlen történetet és a telefonbeszélgetéseket tudjam elmesélni, hanem azt is, hogy néznek ki, hogyan járnak, miként öltözködnek."

- Nem adom meg a címem - mondta. - De másutt találkozhatunk. Legyen este kilenc, mondjuk, Aláaddin boltja előtt. Ez is olyan boldoggá tette a házaspárt, hogy Galip szinte rosszul érezte magát a telefon túlsó végéről érkező hálálkodás miatt. Örülne Celál bey, ha mandulás kekszet hoznának magukkal, vagy petit fourokat vegyenek az Elet cukrászdában, vagy lehet, hogy sokáig beszélgetnek majd, legyen inkább mogyoró, pisztácia és egy nagy üveg konyak? - Elhozom a fényképgyűjteményemet, az arcképeket és a gimnazista lányok képeit is! - kiáltotta különös, ijesztő kacajjal a végén a férj, amiből Galip megértette, hogy a nyitott konyakosüveg már rég ott állhat a házaspár előtt. Lelkesen megismételték a találkozás helyét és idejét, aztán letették a telefonokat. Tizennegyedik fejezet REJTÉLYES KÉPEK .Rejtélyét a Mesznevifó7 vettem." §eyh Galip 1952 nyarának elején - ha pontos dátumra van szükség: június első szombatján - nyílt meg nemcsak Isztambul vagy Törökország, hanem az egész Balkán, illetve Közel-Kelet legnagyobb nyilvánosháza Be-yogluban, a bordélyok utcájából az angol konzulátus felé vezető szűk kis utcában. Ez a boldog esemény egybeesett egy fél éve tartó nevezetes festménypályázat eredményhirdetésével is, a leghíresebb beyoglui vagány (aki legendás alakká nőtt később, miután fehér Cadillacjével eltűnt a Boszporusz vizében) ugyanis intézményének tágas előcsarnokát isztambuli képekkel kívánta díszíteni. Természetesen a híres vagánynak nem az volt a célja, hogy az iszlám tilalma miatt meglehetősen elmaradott művészetünket (a festészetről beszélek, nem a prostitúcióról) támogassa. Az Isztambul és Anatólia legkülönbözőbb pontjairól érkező válogatott vendégek számára a zene, a kábítószer, az ital és a lányok mellett a város szépségeinek élvezetét kívánta nyújtani. Miután a nyugati kubizmus mestereit utánzó, szögmérővel és

háromszögű vonalzókkal felszerelt s falusi lányainkat henger formájúnak ábrázoló akadémiai festők vagányunkat elutasították azzal, hogy csakis a bankoktól fogadtak el megrendelést, azoknak a címerfestőknek s festő- és mázolóknak üzent, akik vidéki házak mennyezetét, nyári mozik falait, a hetivásárokon a kígyónyelők sátrait, a lovas kocsik és teherautók oldalait szokták képeikkel felvidítani. Hónapok múltán bukkant fel két mester. Miután mindkettő állította, hogy jobb a másiknál, vagányunk a bankoktól vett ihlettel jókora összeget dobott fel azzal, hogy „A legszebb isztambuli kép" címmel pályázatot hirdet a két magabiztos festő számára, és palotája előcsarnokának két szemközti falát jelölte ki a két lelkes művésznek. Az egymást gyanakodva figyelő festők rögtön az első nap vastag függönyt feszítettek falaik közé. Száznyolcvan nap múlva az élvezetek palotájának megnyitóján a hallban még mindig ott húzódott a foltozott függöny az aranyozott piros bársony fotelek, a gör-deszi szőnyegek, ezüst gyertyatartók, kristályvázák, Atatürk fényképei, porcelánok és gyöngyház berakásos dohányzóasztalok között. A nyilvánosházat hivatalosan „A klasszikus török művészetek támogatóinak klubja" néven jegyezték be, ezért Isztambul kormányzója és más jeles személyiségek jelenlétében vonta el a tulajdonos a zsákvászon függönyt, s ekkor a vendégek az egyik falon egy csodálatos Isztambul-képet, a másikon pedig a képet még fényesebbnek, még szebbnek és még vonzóbbnak mutató tükröt pillantottak meg a gyertyák fényében. Természetesen a tükröt kihelyező festőé lett a díj. A nyilvánosház látogatóit még évek múlva is elbűvölte a látvány, külön-külön kiélvezték mind a két alkotást, órák hosszat jártak ide-oda a kettő között, hogy rájöjjenek a kétféle élmény nyitjára. Ez egyik falon látható nyomorult és bánatos kóbor kutya a szemközti tükörben bánatosnak, ugyanakkor ravasznak is látszott, de visszatérve a festményhez megállapíthatta az ember, hogy tulajdonképpen a ravaszságot magát ábrázolta a festő, sőt mintha valami nyugtalanságot keltő mozgásra készült

volna az állat, ám megint visszatérve a tükörhöz különös, a mozgás értelmére rávilágító mozdulatok készülődését vehette észre. Ilyenkor aztán a látogató - hogy végképp meg ne zavarodjon - megálljt parancsolt magának, és nem szaladt vissza újra megnézni a festményt. Egyszer egy aggályoskodó, idős vendég azt vette észre, hogy a bánatos kutya utcájának végén, a téren álló víztelen kútból a tükörben bő sugárban folyik a víz. Olyan nyugtalanul tért vissza a képhez, ahogy a feledékeny öregek a nyitva felejtett vízcsaphoz, a kút azonban száraz volt, aztán amikor megint a tükörhöz fordult, a víz még bővebben csobogott belőle. Felfedezését meg akarta osztani az örömlányokkal, de azok már régen ráuntak a festmény és a tükör véget nem érő játékaira, ezért semmi érdeklődést nem tapasztalt részükről, így szegény öreg kénytelen volt visszatérni saját zárt világának, meg nem értettségek között múló életének magányába. Holott a palotában dolgozó nők nem voltak egészen közömbösek a dolog iránt, havas téli estéken, ha ráérős ejtőzés közben ugyanazokat a történeteket mesélték egymásnak, gyakran mulatságos próbakőként tekintettek a festmény és a tükör varázslatos játékaira, s ezek segítségével osztályozták a vendégeket. Vannak sietős és érzéketlen vendégek, akik észre sem veszik a festmény és a tükörkép közötti rejtélyes eltéréseket: ezek mindig a maguk bajával vannak elfoglalva, ők a nyilvánosházbéli nőket sem tudják egymástól megkülönböztetni, és csak azt az egyetlen dolgot várják -minél előbb - tőlük, amit minden férfi meg akar kapni. Vannak, akik észreveszik ugyan a festmény és a tükör kölcsönös játékát, ám nem tulajdonítanak neki jelentőséget: ők a sokat látottak, tapasztaltak - ezektől a merészektől jobb tartani, mert nem törődnek se istennel, se emberrel. Aztán vannak a gyógyíthatatlan szimmetriamániában szenvedők, akik gyerekesen ragaszkodtak volna ahhoz, hogy mielőbb szüntessék meg a kép és a tükör közötti különbözéseket, s erős-ködésükkel az összes lány, pincér és strici idegeire mentek. Ezek megfontoltan költekező vagy éppen sóher alakok, ivás közben se, szeretkezés közben se tudnak egészen kikapcsolni;

ők mániásán rendszert akarnak vinni mindenbe, ám éppen ezért nem számíthatnak teljes sikerrre a barátság vagy a szerelem terén. A ház valamennyi lakója hozzászokott már a tükör és a kép huncutságaihoz, amikor Beyoglu rendőrfelügyelője, aki nem annyira pénztárcája vastagsága, mint védőszárnyának gyöngédsége révén tisztelte meg látogatásaival az intézményt, a tükörben egyszer farkasszemet nézett egy borotvált fejű sötét alakkal, aki kezében pisztollyal tűnt fel a kép egyik sötét utcáján, s rájött, hogy a fickó azonos az évek óta megoldatlan, híres „§i§li téri gyilkosság" elkövetőjével. Állítva, hogy a tükröt ideállító művésznek ismernie kell a rejtélyt, azonnal nyomozásba kezdett. Egy forró nyári nap végén, amikor a járdán folyó piszkos víz elpárolgott, mielőtt a sarki lefolyóhoz ért volna, és éjszaka is rátapadt az emberre a ruha, egy vidéki gazda fia letette az apja Mercedesét a parkolni tilos tábla mellett. A tükörben megpillantott egy isztambuli külvárosban szőnyeget szövő lányt, s már azt hitte, hogy évek óta hiába keresett kedvesére talált, ám amikor az eredeti festmény felé fordult, csak az apja falujában élő boldogtalan és színtelen lányok valamelyike volt a vásznon. A valamelyik következő évben majd - mintha csak a lovával tenné - Cadillacjével a Boszporusz vizébe hajtó s ily módon e világban egy másikat is felfedező tulajdonos számára mindezek a kedves tréfák, kellemes meglepetések és a világ titkai nem a festmény vagy a tükör játékait jelentették; a drogtól és rákitól megrészegült vendégek a boldogtalanság és bánat felhői fölé emelkedtek egy időre, felfedezték a bennük élő régi, boldog világot, s az elveszett paradicsom megtalálásának gyerekes örömével hasonlították össze ábrándjaik talányait a szemük előtt megjelenő alakokkal. Igazi realista volt, mégis előfordult, hogy a híres vagány a házban dolgozó nők gyerekeivel együtt - akik alig várták, hogy fáradt anyjuk vasárnap délelőttönként moziba vigye őket -, mintha csak az újságok vasárnapi mellékletének rejtvényét fejtené, vidáman csatlakozott a „keressük meg a két képen a hét különbséget"-fele játékhoz.

De nem hét, hanem végtelen számú különbséget, jelentést és meglepő változást tapasztalhattak. Bár az Isztambul-festmény technikai szempontból leginkább a lovas kocsik oldalain és a hetipiacokon látható képekhez hasonlított, lelkülete, sötét árnyékú ijesztő rajzai és a téma megközelítése okán freskóra emlékeztetett. A freskón látható nagy madár a tükörben lassú szárnycsapással, a legendák madaraként repült, a régi, fából épült villák festetlen homlokzatai a tükörben félelmetes arcoknak tűntek, a körhintás vásárterek a tükörben mozgással és színekkel teltek meg, a régi villamosok, lovas kocsik, minaretek, hidak, gyilkosok, édességárusok, parkok, parti kávézók, átkelőhajók, írások és ládák egy másik világ jeleivé váltak. A festő jóízű tréfájaként egy vak koldus kezébe adott fekete könyv a tükörben szétnyílt, kétjelentésű, kéttörténetű könyvvé vált, ha meg az ember a másik fal felé fordult, láthatta az egyetlen könyvet, s abban eltűnni a talányt. A vásárok régi képeinek emlékével a festő az első falra piros ajkú, fátyolos pillantású, hosszú szempillájú filmcsillagunkat festette, ő azonban a tükörben az egész nép telt mellű anyjává változott, s ha valaki újra az első fal felé fordult, döbbenten, ugyanakkor élvezettel tapasztalhatta, hogy az anya nem anya, hanem az a férjes asszony, akivel viszonya van évek óta. A látogatókat azonban mégiscsak a képen mindenütt nagy tömegben nyüzsgő emberek és a hidakat megtöltő rettenetes tömeg tükörbeli másán feltűnő új arckifejezések és különös jelek ismeretlen világa döbbentette meg leginkább. Ha a palota látogatója szédülő fejjel megérezte, hogy a képen mindennapi gondokkal küzdő, bús honfitársunknak vagy éppen egy szorgalmas, az élettel elégedett úr típusú személynek az arcán valójában - ahogy a tükörben - egy rejtély vagy egy elveszett történet nyomai rejlenek, ha tudta is, hogy ő maga a legkevésbé sem tartozik a kiemelkedő személységek közé, mégis egy titok felfedezőjének képzelhette magát. Mindenki sejtette, hogy ezek az örömlányokkal szemben pasaként viselkedő alakok nem nyugszanak, amíg meg nem fejtik a kép és a tükör titkát, s készek mindenféle utazásra, kalandra és harcra, csak hogy valami megoldást találjanak a rejtélyre.

Evekkel azután, hogy a tulajdonos beleveszett a Boszporusz ismeretlen mélységébe, a palota idősebb hölgyei a már sokkal kevésbé frekventált házba érkező beyoglui rendőrfelügyelő bánatos arcáról azonnal leolvasták, hogy szintén ezek közé a nyugtalan keresők közé tartozik. Újra bele akart nézni a tükörbe, hogy megoldhassa a régi híres §isji téri gyilkosság rejtélyét, de megmondták neki, hogy egy héttel korábban a stricik között nem is a nők vagy a pénz miatt, csak a munkanélküliség és a belső feszültség következtében kitört verekedés során egyszerre csak csörömpölve rájuk zuhant és millió darabra tört a tükör. így aztán a nyu-galmazás előtt álló felügyelő a tükörcserepek között nem találta már a gyilkosság ismeretlen tettesét, s nem jöhetett rá a tükör titkára sem. Tizenötödik fejezet AZ ELBESZÉLÉS, NEM AZ ELBESZÉLŐ „Az én írásmódom nem attólfügg, hogy ki hallgat meg, sokkal fontos abb, hogy hangosan gondolkodjam, és a saját élvezetemre ügyeljek." De Quincey Kevéssel az Aláaddin boltjához megbeszélt randevú időpontja előtt a telefonbeli hang Celál hét telefonszámát diktálta le Galipnak, aki annyira biztos volt abban, hogy valamelyiken megtaláltja Celált és Rüyát, hogy még az utcák, házak és küszöbök is megjelentek lelki szemei előtt, ahol majd meglátja őket. Tudta, hogy abban a pillanatban el fog mindent hinni, jogosnak és logikusnak fog tartani mindent, bármit mondjanak is rejtőzködésük indokaként. Biztosra vette, hogy megkérdezik: „Galip, hol voltál? Mi is kerestünk, de nem voltál se otthon, se az irodádban!" Orák múltán végre felállt a karosszékből, kibújt Celál pizsamájából, megmosdott, megborotválkozott és felöltözött. Az arcán világosan megkülönböztethető betűk a tükörben nem látszottak félelmet ébresztő vizuális illúziónak, mint ahogy egy titokzatos cselszövés vagy egy bolond játék kellékeinek sem. Akár a rózsaszínű Lux szappan (ilyet használ Silvana Mangano is) vagy a régi borotvakés, a betűk is a való világ részei voltak.

A bejárati ajtó alatt becsúsztatott Milliyetben, Celál rovatában megjelent írásának mondatait úgy olvasta, mintha másvalakié lettek volna, ugyanakkor tudatában volt annak, hogy ő maga írta őket, s ez nem is tűnt különösnek, épp ellenkezőleg, az érthető világ tartozékának tűnt a szemében. Elképzelte, hogy a kapott címek egyikén Celál is olvassa az idegen írást a saját rovatában, de feltételezte, hogy ezt nem érzi támadásnak vagy csalásnak. Nagy valószínűséggel még azt sem zárja ki, hogy valamikor régen ő maga írta. Jóllakott nyelvvel, ikrasalátával, kenyérrel és banánnal, aztán arra gondolt, hogy a valódi világgal való kapcsolatát megerősítendő, rendezni kellene félbehagyott ügyeit. Felhívta egyik ügyvéd barátját, akivel közösen vittek néhány politikai pert. Azt mondta, hogy egy sürgős ügy miatt néhány napja Isztambulon kívül tartózkodik, majd azt hallotta, hogy az egyik perükben olyan lassan megy minden, ahogy szokott, egy másik politikai perben viszont ítéletet hirdettek, és klienseik hat-hat éves börtönbüntetést kaptak azért, mert búvóhelyet biztosítottak egy titkos kommunista szervezet alapítói számára. Dühbe gurult, amikor rájött, hogy az előbb olvasta a hírt az újságban, de eszébe se jutott, hogy neki köze van hozzá. Alapjában véve maga sem tudta, hogy kire és miért haragszik. Mintha a legtermészetesebb dolog volna, felhívta a saját lakását. „Megtréfálom - gondolta -, ha Rüya felveszi." Elváltoztatott hangon Galipot akarta kérni a telefonhoz, de nem vette fel senki. Iskendert hívta, hogy megkérdezze, meddig vannak még itt az angol tévések. „Ez az utolsó estéjük - mondta Iskender. - Holnap reggel utaznak vissza Londonba." Galip arról beszélt, hogy7 már Celál nyomában van. O is nagyon szeretne az angolokkal találkozni, és néhány fontos dolgot akar közölni velük. „Akkor beszéljük meg fixre az esti találkozót. Ok is nagyon akarják." „Pillanatnyilag itt tartózkodik" - olvasta le a telefonról Iskendernek a számot. Hále nénit hívta, és hangját elmélyítve Celál bey egyik hűséges olvasójaként és rajongójaként gratulálni akart a mai tárcájához. Törte a fejét, hogy nem fordultak-e még rendőrséghez, miután

se tőle, se Rü-yától nem kaptak hírt, vagy várják, hogy megjöjjenek Izmirből? Netán Rüya elment hozzájuk, és elmondott mindent? Nem jelentkezett közben Celál? Hále néni megfontolt hangja, tanácsa, hogy a szerkesztőségben keresse Celál beyt, nem adott választ a kérdéseire. Két óra húsz perckor elkezdte hívni a Személyiségek utolsó oldalára jegyzett telefonszámokat. Nyolc óra lett, mire végighívta a hét számot, de csak számára ismeretlen családokkal, mindenkivel könnyedén csacsogó gyerekekkel, durva és csikorgó hangú bácsikkal, kebabosokkal, a telefon korábbi tulajdonosáról hallani se akaró tudálékos ingatlankereskedőkkel, egy ezer éve ugyanazt a telefonszámot használó udvarias varrónővel és este későn hazajáró újházasokkal sikerült beszélnie. A telefonálással folytatott küzdelem közben a szilfa szekrény alsó pontján egy korábban figyelmen kívül hagyott dobozban a régi levelezőlapok között tíz fényképet talált. Egy boszporuszi kiránduláson, a híres emirgáni platánfa alatti kávézóban zakóban, nyakkendőben Melih bácsi, a fiatal korában Rüyára annyira hasonlító szép Suzan néni, és ha nem Celál valamelyik hozzájuk csapódó fura barátja, akkor talán az emirgáni dzsámi imámja, valamint a tizenegy éves Rüya néz kíváncsian a nyilván Celál kezében lévő fényképezőgép lencséjébe... A második és a harmadik osztály közötti nyáron viselt pántos ruhájában Rüya és Vasif Hále néni két hónapos cicájának, Szénnek mutatják az akváriumban úszkáló halakat, mellettük szájában cigarettával, ösz-szehúzott szemmel nevet Esma hamm, de közben, észrevéve, hogy a fényképezőgép látókörébe került, éppen a fejkendőjét igazítja... A gondozatlan forradalmár Rüya első házasságának elején nemigen kereste anyját, nagybátyjait és nagynénjeit, de ha egyedül is, egy téli napon a cukorünnepre mégiscsak beállított, jól megtöltötte a közös ebéden a gyomrát, aztán elpilledve végignyúlt nagymama ágyán, és ugyanabban a pózban, ahogy Galip pontoson hét nap és tizenegy órával korábban utoljára látta, felhúzott lábakkal, fejét a párnába fúrva elaludt... Csoportkép a régi ház kapuja előtt: a család tagjai, Ismail és Kamer hamm a gép lencséjébe

néznek, csak a masnis hajú Rüya bámul Celál öléből egy azóta nyilván rég elpusztult kóbor kutyára... Suzan néni, Esma hamm és Rüya a lánygimnáziumtól a Te§vikiye útig a járdákon összegyűlt tömeggel együtt a képen nem látható De Gaulle menetét figyelik... Az anyja púderdobozokkal, Pertev-krémes tubusokkal, rózsavizes és kölnisüvegcsékkel, 5/ 7

körömreszelőkkel és hajcsatokkal borított öltözőasztalkáján ülő Rüya a behajtott tükörszárnyak közé dugja rövid frizurás fejét, s így három, öt, kilenc, tizenhét, sőt harminc Rüyává sokszorozódik... A tizenöt éves Rüya - észre se veszi, hogy fényképezik -, nyomott mintás, ujjatlan kartonruhában, mellette egy tálkában pörkölt csicseriborsó, arcán azzal az arckifejezéssel, amelytől Galip mindig is úgy érezte, hogy kizárják valamiből, egy hajtincsét csavargatva, rágott radíros végű ceruzájával rejtvényt fejt... Nyakán a legutóbbi születésnapjára Galiptól kapott hettita Nappal díszített lánccal - tehát legfeljebb öt hónappal ezelőtt -Rüya boldogan kacag abban a szobában, ahol Galip már órák óta jár föl s alá, az előbb is használt telefon mellett, abban a karosszékben, ahol most éppen Galip ül... Az utazások során a szülők között mindig fellobbanó veszekedések egyike miatt búslakodó Rüya egy Galip számára ismeretlen kertvendéglőben arcokat vág... A gimnázium elvégzése után nyáron a kilyosi strandon háta mögött a tajtékos Fekete-tengerrel, szép karjával egy bicikli ülésére támaszkodva a vakbélműtét varratának nyomát, a nyom és a köldök között a két ikerszemölcsöt és a bársonyos bőrén átsejlő bordát szabadon hagyó bikiniben, kezében egy folyóirattal (amelynek címlapját nem a kép életlensége, hanem könnyei miatt nem tudja elolvasni Galip) Rüya vidámnak igyekszik látszani, mosolyában azonban a férje számára mindig is megfejthetetlen titkot rejtő bánat és melankólia bujkál. Galip a könnyeivel együtt a titok közepében érezte magát. Mintha olyan helyre érkezett volna, amelyet ismert, de nem tudta, hogy ismeri, mintha egy régen olvasott könyv lapjai között lett volna, s azért volna nyugtalan, mert elfelejtette, hogy olvasta. Tudta, hogy már korábban is

érezte ezt a katasztrófa- és nemlétérzést, de azt is, hogy ilyen erős fájdalmat életében csak egyszer érezhet az ember. A becsapottság, az érzéki csalódás és a veszteség annyira csak őrá jellemzőnek tűnt, mintha senki mással nem fordulhatna elő, ugyanakkor a helyzetet olyan csapdának érezte, amelyet valaki egy sakkjátszma tudatosságával tervezett számára. Nem törölte le a Rüya fényképeire csöppent könnycseppeket. Az orrán át alig kapott levegőt, csak ült mozdulatlanul a karosszékben. Kintről a Ni§anta§i tér péntek esti hangjai szűrődtek be, és a zsúfolt autóbuszok fáradt motorjaitól, a csúcsforgalomban elakadt autók vadul nyomott dudáitól, a sarkon álló ideges rendőr sípjától, a passzázsbejáratoknál lemezt és kazettát árusító üzletek hangszóróiból és a járdákon hömpölygő tömegtől származó hangok időnként halkan megzörrentették az ablakokat, de még a szoba bútorait is. A halk zörrenésekre, reccsenésekre figyelve Galip arra gondolt, hogy a bútoroknak és tárgyaknak is megvan a többiekkel megosztotton kívüli, saját világuk és idejük. „A megcsalattatás az megcsalattatás" -dörmögte maga elé. Addig-addig ismételgette, amíg a szó meg nem szabadult a fájdalomtól, és semmire sem utaló üres hangokká, illetve betűkké nem vált. Elképzelte, hogy nem itt, hanem otthon ül péntek este Rüyával, s azt tervezik, hogy valahol megvacsoráznak, aztán a Palota moziba mennek. Hazatérőben megveszik a másnapi újságok első példányait, s otthon az újságjaikba, illetve könyveikbe temetkeznek. Egy másik elképzelt történetben egy kísérteties arcú személy szólította meg: „En évek óta ismerlek, de te nem tudod, hogy ki vagyok." Aztán mégiscsak eszébe jutott, hogy ki az, és rögtön tudta, hogy valóban évek óta figyeli. Később az is kiderült, hogy nem őt, hanem Rüyát követi. Egy időben titokban ő is megfigyelte néhányszor Rüyát és Celált, de váratlan riadalmat érzett. „Akárha meghaltam volna, távolról, fájva figyeltem, hogyan folyik tovább nélkülem az élet." Leült Celál asztalához, és írt egy tárcát, ezzel a mondattal kezdve. Alá Celál nevét írta. Biztosan érezte, hogy valaki figyeli, ha nem is személy, egy szem legalább.

A Ni§anta§i tér felől hallatszó zajba lassan a környező lakások televízióinak lármája keveredett. Kétfelől is hallotta a nyolcórás hírek szignálját. Elképzelte, hogy Isztambulban hatmillióan ülik körül a vacsoraasztalt, és közben nézik a híradót. Maszturbál-ni támadt kedve, de eszébe jutott az elképzelt szem jelenléte. Olyan heves vágy fogta el, hogy önmaga, csakis önmaga lehessen, hogy legszívesebben összetörte volna a szoba tárgyait, és meg szerette volna ölni azokat, akik ebbe a helyzetbe sodorták. Epp arra gondolt, hogy kihúzza a telefon zsinórját, és kidobja a készüléket az ablakon, amikor az megszólalt. Iskender volt az. Beszélt azt angol televíziósokkal. Izgatottan várják estére Celált a Pera Palás Szállóba. A szobájukban csinálnák a felvételt. Tudott vele beszélni? - Igen, igen - mondta Galip -, fontos mondanivalója van. Este tízkor ott leszünk a szállóban. Letette a telefont. Félelem és boldogság, nyugalom és aggodalom, bosszúvágy és testvéri öröm kavargott benne. Füzetek, papírok, régi írások és újságkivágatok között matatott, anélkül, hogy tudta volna, mit keres. Bizonyítékot az arcán látható betűkre vonatkozólag? De hisz olyan világosan látszanak, hogy még a jelentésükhöz sincs szükség bizonyítékra. Logikai támpont az elmondandó történethez? Mikor úgy tűnik, hogy a saját haragján és nyugtalanságán kívül úgyse képes hinni semmiben? A rejtély szépségére példát? De tudta, hogy elég, ha mesél, ha úgy tud mesélni, hogy maga is hisz a történeteiben. Átkutatta a szekrényeket, átfutotta a címeket tartalmazó noteszeket, felkapott, megnézett, aztán félretett jó pár fényképet. Beletúrt az álöltözetek dobozába, majd kilenc előtt három perccel, tudatos késéssel, ugyanakkor ezt bánva is, leszaladt az utcára. Kilenc után két perccel behúzódott Aláaddin boltjával szemben a sötét kapualjba, de a szemközti járdán nem látott senkit, aki a borotvált fejű elbeszélő vagy a felesége lehetett volna. Dühös volt rájuk, mert csupa rossz telefonszámot adtak. Ki kit csapott be, ki kit vezet az orránál fogva?

A dugig telerakott kirakaton keresztül csak egy részét látta Aláaddin jól kivilágított boltjának. A meny-nyezetről lelógatott játék puskák, hálókba felakasztott labdák, orangután- és Frankenstein-álarcok, társasjátékdobozok, színes magazinok, sportlapok és dobozban árult babák között meglátta a hajlongó Aláad-dint: a megmaradt újságokat számolta és kötegelte. A boltban egyébként nem volt senki. Az egész nap a pult körül sürgölődő Aláaddin felesége már nyilván a konyhában készül férje hazaérkezésére. Valaki bement az üzletbe, mire Aláaddin a pult mögé sietett. A rögtön ezután a boltba belépő idős pár megdobbantotta Galip szívét. A különös öltözékű ember után az idős férfi és nő karonfogva, egy jókora üveggel lépett ki az utcára. Galip látta, hogy nem lehetnek azok, akiket ő vár: túlságosan egymással voltak elfoglalva. Az újabb, prémgalléros vevő beszédbe elegyedett Aláaddinnal. Galip szokása szerint elképzelt számukra egy párbeszédet. Nem látott sem a Nisantasi tér, sem a dzsámi, sem a Hársfa út felőli utca irányában figyelemre méltó járókelőt, csak szórakozott embereket, kabát nélkül elősiető eladókat, az este sötétkékjébe belevesző magányosokat. Egy pillanatra kiürült az összes járda és úttest; a beálló csöndben még a szemközti kirakatban a varrógépeket hirdető neon sercegését is hallani vélte. Senki sem volt az utcán az őrs előtt géppisztollyal posztoló rendőrön kívül. Megrettent, amikor Aláaddin a gesztenyefa sötét, csupasz ágai, a fa törzsére tekert gatyagumira csipeszeit színes lapok felé bámult. Az az érzése támadt, hogy megfigyelik, tudják, hogy ott van, és veszély leselkedik rá. Csikorgás hallatszott: a Hársfa út felől jövő Dodge 54-es és a Ni§antasi felé tartó régi Skoda típusú városi autóbusz majdnem összeütközött. Galip látta, hogy az erős fékezéstől egyensúlyukat vesztett utasok újra kiegyenesednek, és mind az út másik oldala felé néznek. A busz sápadt belső világításánál alig több mint egy méter távolságról vette észre a felé forduló fáradt, a történtek iránt teljesen közömbös tekintetet. Hatvan év körüli, elgyötört férfi volt, a szemében különös szomorúsággal. Látta már korábban? Nyugdíjas ügyvéd vagy a

halálra készülő tanár? Talán hasonló gondolatokkal, kihasználva a városi forgalom nyújtotta véletlen pillanatot, tartózkodás nélkül néztek egymásra. Aztán a busz gázt adott, s ők talán örökre elveszítették egymást. A kékes kipufogógázon keresztül mozgást vett észre Galip a szemközti járdán: két fiatal fiú gyújtott egymásnak cigarettát Aláaddin boltja előtt; két egyetemista várta harmadik társát, hogy majd együtt menjenek moziba. Egész tömeg verődött össze a boltban: egy őr és három képeslapokat nézegető férfi. A nagy bajuszú narancsárus kézikocsijával ebben a pillanatban tűnt fel a sarkon, vagy már régen ott volt, csak Galip nem vette észre? A dzsámi felől, kezükben csomagokkal, egy pár közeledett, aztán a fiatal apa ölében egy kisgyereket is észrevett Galip. Ekkor oltotta el a szomszédos kis cukrászda idős görög tulajdonosnője a boltban a villanyt, és régi kabátjában kilépett az utcára. Udvariasan rámosolygott Galipra, majd egy kampós bottal lehúzta a rolót. Egy pillanat alatt kiürült a járda és Aláaddin boltja is. A lánygimnázium felől a szomszédos negyed magát híres futballistának képzelő bolondja sárga-kék mezben tolt nehézkesen egy babakocsit: ebből a Galip fülének kedvesen kattogó kerekű kocsiból újságot árult a Gyöngy mozi előtt. A szél nem volt túl erős, Galip mégis fázott. Kilenc múlt húsz perccel. „Még három embert várok" - gondolta. Nem látta a boltban Aláaddint, sem a posztot az őrs előtt. Kinyílt a szemközti ház egyik apró erkélyének ablaka, egy cigaretta izzó parazsa tűnt föl, aztán a férfi eldobta a csikket és visszament. A járdák alig észrevehető nedvességén visszatükröződtek a reklámtáblák és neonlámpák fényei; papírdarabok, szemét, csikkek, nejlonzacskók... Gyerekkora óta ismerte az utcát és környékét, követte minden változását, az este sötétkékjében az égre meredő házkémények mégis olyan távolinak és idegennek tűntek hirtelen, mint egy gyerekkönyv képein a dinoszauruszok. Aztán a szeméből röntgensugárt lövellő embernek érezte magát, akivé gyerekkorában szeretett volna válni: meglátta a világ titkos jelentését. A szőnyegkereskedés, az étterem és a cukrászda cégtábláinak betűi, a kirakatban lévő torták és kiflik, a varrógépek és az újságok valójában mind erre

a második jelentésre utaltak; a járdákon alvajárók módjára ténfergő szerencsétlenek azért tengetik életüket a megmaradt első jelentéssel, mert elfelejtették azt a valaha rejtélyeivel együtt ismert világot; elfelejtették a szerelmet, a testvériséget és a hősiességet; s megelégednek annyival, amennyit ezekből a filmeken látnak. Elindult a Tesvikiye tér felé, és ott taxiba ült. Miközben a kocsi elhaladt Aláaddin boltja előtt, azt képzelte, hogy egy borotvált fejű férfi, akárcsak ő az előbb, valahová behúzódva lesi Celált. Maga sem tudta biztosan, hogy csak képzelte-e, vagy látott is furcsa öltözékű, ijesztő árnyalakot a varrógépes kirakat mellett, a varrógépen dolgozó kirakatbabák neonlámpákkal megvilágított, elbűvölő, ugyanakkor rémisztő figurái között. A Ni§anta§i térnél megállította a taxit, és megvette a Milliyet esti kiadását. Játékos kíváncsisággal olvasta - mintha Celál írta volna - a saját írását: elképzelte Celált, amint a saját neve és fényképe alatt másvalaki írásával találkozik, de sehogy se tudta kitalálni, hogy milyen hatást vált ki belőle az írás. Nőt-tön-nőtt benne a harag Celál és Rüya iránt, „Meglátjátok, mi jön még!" - szerette volna mondani nekik, de hogy bosszú vagy díj lesz-e az, nem tudta eldönteni. Valahol az is ott motoszkált benne, hogy a Pera Palásban fognak találkozni. Miközben a taxi áthaladt a Tarlaba§i negyed girbegurba utcáin, a sötét szállók és a csakis férfiak által látogatott, zsúfolt és nyomorúságos kávézók előtt, az az érzése támadt, hogy egész Isztambul vár valamire, aztán látva a sok régi autót, buszt és teherautót, azon csodálkozott, hogy ezt eddig miért nem vette észre. Meleg és világos volt a Pera Palás előcsarnokában. A tágas jobb oldali szalonban, egy régi díványon Is-kender néhány turistával együtt egy csoportot figyelt. A szálloda századvégi atmoszféráját kihasználó helybeli filmesek voltak. A fényesen kivilágított teremben barátságos és vidám volt a hangulat. - Celál nem tud jönni - magyarázta Galip Isken-dernek. - Nagyon fontos és titokzatos ügye van, ezért nem is mutatkozik sehol. Ugyanezen ok miatt azt szeretné, ha én nyilatkoznék helyette. A legapróbb részletekig ismerem a történetet. Helyette én fogom elmondani.

- Nem tudom, belemennek-e. - Azt mondod nekik, hogy én vagyok Celál Salik -mondta Galip, önmaga számára is meglepő dühvel. - De miért? - Az elbeszélés a fontos, nem az elbeszélő. - De téged ismernek - mondta Iskender -, te is elmondtál egy történetet ott a bárban. - Ismernek? Rossz szót használsz. Láttak. Ráadásul ma más ember vagyok. Nem ismerik azt se, akit akkor este láttak, és azt se, akit ma látnak. Biztos azt gondolják, hogy a törökök mind hasonlítanak egymásra. - Még ha azt mondjuk is, hogy másvalakit láttak akkor este, Celál Salikként egészen biztosan jóval idősebb személyt várnak. - Ugyan mit tudnak róla? Valaki azt mondta nekik, hogy beszéljenek a neves tárcaíróval, jól jön a törökországi programba. Biztos nem kérdezték, hogy hány éves, vagy milyen a fizimiskája. A filmesek felől kacagás hallatszott. Mind a ketten arra fordultak. - Min nevetnek? - kérdezte Galip. - Nem értettem - mondta Iskender, de úgy mosolygott, mintha értené. - Egyikünk sem azonos önmagával - súgta Galip, mintha titkot árulna el. - Egyikünk sem tud önmaga lenni. Soha nem tartottál attól, hogy mindenki másnak lát, nem annak, aki vagy? Egészen biztos vagy abban, hogy te te vagy? És ha biztos vagy, akkor arról is meg vagy győződve, hogy ki az, akiről biztosan hiszed, hogy te vagy? Mit akarnak a tévések? Nem egy olyan idegent keresnek, akinek a szomorúsága majd átragad a vacsora után televíziózó angolokra, és akinek a történetei majd hatni fognak rájuk? Éppen megfelelő történetem van a számukra! Nem is kell hozzá mutatni az arcom. A felvétel során sötétben is maradhatok. Egy híres és titokzatos török újságíró, aki tart a kormánytól, a politikai gyilkosságoktól - és ne felejtsd, ami a legfontosabb: muszlim -, azt kéri a BBC munkatársaitól, hogy hadd őrizze meg az inkognitó-ját. Nem jobb így? - Hát jó, feltelefonálok. Már várnak.

Galip a tágas szalon túlsó végében dolgozó filmeseket figyelte. Érdemrendekkel, kitüntetésekkel deko- rák egyenruhájában egy fezt viselő oszmán pasa az ő drága apját hallgató engedelmes lányához beszélt, de arca nem felé, hanem a pincérek és boyok tiszteletteljes hallgatása mellett működő kamera irányába fordult. - Nincs segítség, erőtlenek vagyunk, nincs remény, mindenki, az egész világ a törökök ellen fordult! -szónokolt a pasa. - Allah a tudója, hogy az állam kénytelen lemondani erről a várról. - De apám, nézze, mi még mindig... - kezdte a lány, és a kezében tartott könyvet az apja helyett a nézőknek mutatta. Galipot érdekelte volna, hogy mi az a könyv (abban biztos volt, hogy nem a Korán), de a jelenet ismétlésénél sem jött rá, hogy7 mi a könyv címe. A régi lifttel a 212-es szobába vitte fel Iskender, de még eközben sem szabadult attól a hiányérzettől, amelyet akkor szokott érezni, ha egy jól ismert név nem jut az eszébe. A szobában az a három angol tévés ült, akiket a bárban is látott. A férfiak, kezükben rakispohárral, a kamerával és a világítással foglalkoztak, a nő épp felnézett egy folyóiratból. - Itt áll önök előtt maga Celál Salik, a neves tárcaíró! - mondta Iskender, Galip pedig jó tanuló módjára azonnal törökre fordította magában a kissé furcsáik angol mondatot. - Nagyon örvendek! - mondta nő és a két férfi is ugyanabban a pillanatban. - Nem találkoztunk már? -kérdezte kicsit később a nő. - Nem találkoztunk még, kérdezi - fordította Iskender Galipnak. - Hol? - kérdezte Galip Iskendertől. 577 Iskender lefordította kérdést a nőnek. -Abban a klubban. - Evek óta nem jártam, nem is járok klubokba -mondta Galip elszántan. - Nem hiszem, hogy valaha is megfordultam volna benne. Az alkotáshoz szükséges magánnyal és lelki egészséggel ellentétesnek találom az efféle társadalmi életet és az effajta helyeket. Az írói pályám során tapasztalt félelmetes erőszak, szellemi életem hihetetlen koncentráltsága, az elképesztő

politikai gyilkosságok és a politikai nyomás mindig is távol tartottak az ilyen helyektől. Ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy nemcsak Isztambul-szer-te, hanem az egész országban vannak honfitársaim, akik Celál Saliknak tartják, és csak helyeselhető és jogos vággyal így is mutatják be magukat. Éjjel, álöl-tözetben járván a várost, a külvárosok nyomorúságos fészkeiben, sötét, érthetetlen életemben, a rejtély kellős közepén kerültem borzongva szembe velük magam is, sőt még barátságot is kötöttem azokkal a boldogtalanokkal, akik ijesztő mértékben azonosulni tudtak velem. Hatalmas ország Isztambul, kiismerhetetlen ország... Miközben Iskender fordított, Galip a nyitott ablakon át az Aranyszarv-öblöt és a régi Isztambul sápadt fényeit bámulta: valószínűleg Kegyetlen Szelim szultán dzsámiját is ki akarták világítani, de szokásos módon a lámpák egy részét ellopták, így a dzsámi ijesztő, furcsa kőhalommá, egy egyfogú öreg sötét szájává változott. Iskender fordításának végén a nő a humor és a játék szeretetét sem nélkülöző udvariassággal bocsánatot kért tévedéséért, de nem úgy tűnt, mint aki meg van győzve, és hisz abban, amit mond. Talán kész volt a különös helyzetet és Galipot érdekes török sajátosságnak elkönyvelni a más kultúrákkal szembekerülő toleráns értelmiségiek „nem értem, de tiszteletben tartom" mentalitásával. Galip szeretetet érzett a nő iránt, aki észrevette, hogy cinkelt kártyákkal játszik, de mégsem rontja el a játékot. Nem hasonlít egy kicsit Rüyára? Nyugtalannak találták Galipot, amikor leültették a hátulról lámpákkal, kétoldalt kamerával és mikrofonnal és fekete kábelekkel körbevett, s így modern elektromos székre emlékeztető karosszékben, ezért az egyik tévés egy poharat nyomott a kezébe, és udvariasan a kívánt arányban rákit és vizet töltött bele. A nő ugyanazzal a játékos kedvvel tette be a kazettát - mind mosolyogtak közben -, s mintha észrevétlenül egy pornófilmet tett volna be, kacéran nyomta meg a gombot. A kis hordozható képernyőn nyolcnapos törökországi tartózkodásuk felvételei jelentek meg. Bujkáló jókedvvel, mintha pornófilmet néznének, csöndben szemlélték: egy koldus, aki vidáman mutogatja törött karjait és kifordult lábait;

egy lázas politikai nagygyűlés és a gyűlés után lázasan szónokló vezető; két öreg ostáblával; kocsmák és bárok; az áruját büszkén mutogató szőnyegkereskedő; egy tevével vonuló nomád; egy felhőket pöfögtető gőzös húzta vonat; a kamerának integető gyerekek a szegénynegyedekben, a zöldségbolt narancsait vizsgáló fejkendős asszonyok, egy politikai gyilkosság újságpapírral letakart áldozata és egy öreg teherhordó, aki zongorát szállít lovas kocsiján. - Ismerem ezt az embert - szólalt meg Galip. - O szállította a holminkat, amikor huszonhárom éve a régi házunkból átköltöztünk a mellékutcába! Komolyan és mégis egy játék résztvevőjeként, játékos komolysággal nézett az öreg teherhordó a kamerába, miközben kocsijával behajtott egy ház előkertjébe. - Visszajött a herceg zongorája - mondta Galip. Nem tudta, hogy kinek a hangján szólalt meg, de abban biztos volt, hogy minden jó úton halad. - Valamikor egy vadászkastély állt a ház helyén, és egy herceg lakott benne. Az ő történetét fogom elmesélni. Pillanatok alatt előkészítettek mindent. Iskender újra elmondta, hogy a neves tárcaíró történelmi előadásra készül. A nő lelkesen konferálta fel a nézőknek, hogy az utolsó török szultánokra, az illegális Török Kommunista Pártra, Atatürk ismeretlen, rejtélyes örökségére, a törökországi iszlamista mozgalomra, a politikai gyilkosságokra és egy katonai puccs lehetőségére is kiterjedő előadást fognak hallani. - Élt valamikor ebben a városban egy herceg, aki felfedezte, hogy életünk legfontosabb kérdése: képes-e az ember önmaga lenni vagy sem - kezdte Galip az elbeszélést. Beszéd közben olyan erővel érezte magában a herceg dühét, hogy önmagát valaki másnak látta. Kinek? Amikor a herceg gyermekkoráról mesélt, a valamikori Galip nevű gyereknek. Amikor arról beszélt, hogy miképpen küszködött a herceg a könyvekkel, a szóban forgó könyvek szerzőiként gondolt magára. A hercegnek a vadászkastélyban töltött magányos napjairól szólván az általa olvasott történetek hőseinek látta önmagát. Amikor úgy mesélte a herceg-történeteit, mintha Celáléi

volnának, az ő egyik hősének érezte magát. Amikor a herceg utolsó hónapjait mondta el, arra gondolt, hogy ezt Celál is ugyanígy mesélte volna el, és haragudott a többiekre, hogy ezt nem értik. Olyan átéléssel beszélt, hogy az angolok úgy hallgatták, mintha értenének törökül. Alig beszélte el a herceg utolsó napjait, máris visszatért a történet elejére. „Élt valamikor ebben a városban egy herceg, aki felfedezte, hogy életünk legfontosabb kérdése: képes-e az ember önmaga lenni vagy sem" - mondta ugyanazzal a hittel. Négy óra múlva, már a régi házban arra fog gondolni, Celál még élhetett, amikor először mondta ki ezt a mondatot, de mire megismételte, már holtan, újságpapírral letakarva feküdt a járdán a tesyikiyei rendőrőrssel szemben, Aláaddin boltjának közelében. Másodjára jobban hangsúlyozta azokat a helyeket, amelyekre először nem ügyelt; a harmadszori elmondás során pedig határozottan érezte, hogy minden további elbeszélésnél újabb és újabb emberré válhat. „Akárcsak a herceg, én is azért mesélek, hogy önmagam lehessek" - szerette volna mondani. Harmadjára szinte harag áradt a szavaiból azok iránt, akik nem engedték, hogy önmagának érezhesse magát, de annak hite is, hogy a városban és az életben megbúvó rejtély csak így, történetmondással oldódhat meg. A történet végére érve halált és fehérséget érzett. Csönd lett, amikor befejezte, aztán az angol tévések és Iskender, ahogy a nézők szokták egy nehéz mutatvány mesteri bemutatása után, őszinte lelkesedéssel, gyorsan megtapsolták Galipot. Tizenhatodik fejezet A HERCEG TÖRTÉNETE .Milyen jók voltak a régi villamosok!" Ahmet Rasim Elt valamikor ebben a városban egy herceg, aki felfedezte, hogy éltünk legfontosabb kérdése: képes-e az ember önmaga lenni vagy sem. Önmaga felfedezése volt az élete, élete önmaga felfedezése. Rövid életének ezt a rövid összefoglalását maga íratta le; élete vége felé, amikor írnokot fogadott, hogy a felfedezés történetét papírra vettesse. A herceg diktált, az írnok írt.

Akkoriban - száz évvel ezelőtt - városunkban még nem téblábolt milliónyi munkanélküli az utcákon, nem ömlött szemét a lejtőkön és szennylé a hidak alatt, nem okádtak koromfekete füstöt a kémények, és nem könyököltek kíméletlenül a buszmegállókban a várakozók. Akkoriban olyan lassan járt a lóvasút, hogv menet közben is le és fel lehetett szállni; és olyan lassan szelték a vizet a Boszporusz hajói, hogy némely utasok kiszálltak az egyik kikötőben, a hárs-, gesztenye- és platánfák alatt beszélgetve, nevetgélve átsétáltak a következőbe, a kikötői kávézóban megittak egy teát, aztán felszálltak az épp addigra megérkező hajóra, s úgy folytatták az utazást. Akkoriban a kivágatlan dió- és gesztenyefák még nem alakultak át a körül-metélési ünnepségeket szervezők és a szabók hirdetéseivel telituzdelt villanyoszlopokká. A város szélén a mai szeméthalmokkal, villany- és távíróoszlopokkal beültetett csupasz dombok helyén bánatos vagy kegyetlen szultánok vadászhelyei, zöld ligetek és erdők kezdődtek. Az egyik ilyen, a várost átkaroló szennyvízvezetékek, macskaköves utak és lakóházak által később megsemmisített zöld dombon élt vadászkastélyában a herceg huszonkét esztendeig. A diktálás az önmegvalósítás egyik útjává vált a herceg számára. Hitte, hogy csak akkor válhat önmagává, ha leírat mindent a mahagóniasztalnál ülő írnokkal. Csak úgy győzheti le a fülében visszhangzó hangokat és mások történeteit, amelyek folyton eszébe jutnak, amikor a kastély szobáiban vagy a magas falakkal körülzárt kertben sétál, csak akkor tud mások gondolataitól megszabadulni, ha írnokával leíratja őket. Ez azonban nem jelentette azt, hogy diktálás közben csak a saját hangját hallotta volna. Éppen ellenkezőleg, ha egy történet elbeszélésébe kezdett, ha másvalaki történetére gondolt, tudta, hogy ha a saját dühét érzi is, abba belejátszik a másiké is. De azt is tudta, hogy az ember csak akkor találhatja meg a saját hangját, ha a belülről hallott idegen hangokkal szemben a saját hangját hallatja, a történetek ellen történeteket talál ki, saját szóhasználatával: „ha megküzd mások pusmogásával". A diktálást harctérnek képzelte, ahol majd az ő javára dől el a küzdelem.

A herceg gondolatokkal, történetekkel és szavakkal küszködött ezen a harctéren. Közben le s föl járkált kastélya szobáiban, a mondatot, amelyet az egyik lép- csőn felfelé menve diktált, a másik lépcsőn lefelé menet megváltoztatta, aztán újra felfelé az első lépcsőn vagy az írnok előtt álló díványon ülve, esetleg végignyúlva elismételtette az írottakat. - Olvasd csak! - szólt a herceg, és az írnok monoton hangon felolvasta ura utoljára diktált mondatait. - Herceg Osman Celálettin efendi tudta, hogy e földön, ezen az átkozott földön az a legfontosabb, hogy az ember önmaga lehessen, s amíg ezt a kérdést meg nem oldjuk, mindannyian romlásra, vereségre és rabságra vagyunk ítélve. Minden nemzetség rabságra, minden nemzet nemtelenségre és megsemmisülésre, megsemmisülésre ítéltetik, ha nem tud önmaga lenni. - Azt, hogy „megsemmisülésre", azt nem kétszer, hanem háromszor kell írni! - mondta ilyenkor a herceg a lépcsőn lefelé vagy fölfelé menet, vagy az írnok asztala körül sétálva, és ezt olyan hangon és hangsúly-lyal szokta mondani, hogy abban a pillanatban eszébe jutott ifjúkorának franciatanára, „Fransuva efendi", s az ő „diktálás"-órákon felvett tartása és dühös járása. Ettől azt hitte, hogy az őt tanító hangsúlyát utánozza, aminek aztán „szellemi tevékenységét megállító", „képzelőerejének minden színét kifakító" krízis lett a vége. Az efféle kríziseket már jól ismerő írnok ilyenkor letette a tollat, arcára álarcként mozdulatlan és üres kifejezést öltve várta a „nem tudok önmagam lenni" dühroham végét. Herceg Osman Celálettin efendi gyermek- és ifjúkora egymással ellentétes emlékekkel volt teli. Az írnok egy ideig sokszor írhatott az Osman-ház szerájai-hoz, palotáihoz és kastélyaihoz fűződő mulatságos, vidám és mozgalmas gyermek- és ifjúkori emlékekről, ezek azonban csak az első füzetekben fordultak elő. „Anyám, Nurucihan Kadin efendi volt apám, Abdül-mecid szultán legkedvesebb felesége és kegyencnője, ezért apám harminc gyermeke közül engem szeretett a legjobban" - magyarázta egyszer régen a herceg,

egyszer meg, ugyancsak évekkel korábban, a boldog emlékek diktálásakor fordított magyarázatot adott: „Apám, Abdülmecid szultán harminc gyermeke közül engem szeretett a legjobban, ezért a második felesége, anyám, Nurucihan Kadin efendi volt a kedvence a háremben." Leírta az írnok, hogy a kis herceg a hárem ajtajait nyitogatva-csukogatva, kettesével szedve a lépcsőfokokat menekült a Dolmabahge-palota lépcsőin bátyja, Resat elől, s közben úgy csapta a fekete háremaga arcára az egyik ajtót, hogy az elájult. Leírta az írnok, hogy azon az éjszakán, amikor tizennégy éves nővérét, Münire Suhant hozzáadták egy negyvenöt éves, mulya pasához, a lány ölébe vette kedves öccsét, és sírva mondta, hogy csak azért szomorú, mert tőle el kell válnia, s a herceg fehér gallérja csuromvizes lett nővére könnyeitől. Leírta az írnok, hogy a krími háború miatt Isztambulba érkező angolok és franciák tiszteletére rendezett mulatságon anyja engedelmével táncolt egy tizenegy éves angol kislánnyal, utána pedig sokáig nézegették együtt egy könyv vaspályákat és gőzszekereket, pingvineket és kalózokat ábrázoló képeit. Leírta az írnok, hogy azon az ünnepségen, amelynek során nagyanyja, Bezmiálem Sultan nevét adták egy hajónak, a herceg pontosan két és fél kiló rózsás és pisztáciás lokumot evett meg, és ezzel megnyerte a fogadást, utána pedig megpofozta ostoba bátyját. Leírta az írnok, hogy a palota kocsiján mentek bátyjaival és nővéreivel, s tucatnyi zsebkendő, legyező, kesztyű, napernyő megvásárlása mellett levettették és megvették az eladógyerek kötényét is, mondván, kell, ha színházat játszanak, aztán mikor ez a szerájban kiderült, jól megszidták őket. Leírta az írnok, hogy a herceg gyerekként és kora ifjúságában utánzott mindent és mindenkit, az orvosokat, az angol követet, az ablak előtt elhúzó hajókat, a nagyve-zíreket, a csikorgó ajtók és a háremagák éles hangját, az apját, a hintókat, az ablakon doboló esőt, a könyvekben olvasottakat, az apja temetésén zokogókat, a hullámokat és zongoratanárát, az olasz Guateli pasát; aztán az elkövetkező években valahányszor újra mesélte a herceg, mindig ugyanazokkal a részletekkel, ám a harag és a megvetés szavaival emlékezvén azt is hozzáfűzte, hogy mindezekhez a

tortákat, cukrokat, tükröket, zenedobozokat, sok-sok játékot és sok-sok könyvet, valamint fiatal és öreg leányoktól és asszonyoktól kapott puszikat és csókokat is hozzá kell gondolni. „Sokáig tartottak gyermekkorom boldog évei", akarta mondani évekkel később a herceg, amikor írnokot fogadott, hogy leírassa múltját és gondolatait, majd így fogalmazott: - Olyan sokáig tartott gyermekkorom ostoba boldogsága, hogy pontosan huszonkilenc éves koromig ostoba és boldog gyerekként éltem. Természetes, hogy összeomlásra és megsemmisülésre van ítélve egy olyan birodalom, amelyben a trón várományosa huszonkilenc évig ostoba és boldog gyermekként élhet. Huszonkilenc éves koráig ötödikként a trón várományosainak sorában úgy szórakozott, mint a többi herceg, nőkkel szeretkezett, könyveket olvasott, vagyontárgyakat szerzett, felületesen a zenével és a festészettel is foglalkozott, felületesen a katonaság iránt is érdeklődött, megnősült, három gyermeke (két fia) született, s mint mindenki, barátokat és ellenségeket is szerzett. „Tehát huszonkilenc évesnek kellett lennem ahhoz, hogy mind e terhektől, tárgyaktól és asz-szonyoktól, barátoktól és ostoba gondolataimtól megszabaduljak" - akarta diktálni a herceg. Huszonkilenc éves korában bizonyos váratlan történelmi fejlemények következtében az ötödik helyről a harmadikra lépett elő. A herceg szerint azonban a „váratlan" kifejezést csak az ostobák használják folyton, hiszen mi sem lehet természetesebb, mint hogy a gondolatai, akarata és lelke tekintetében egyaránt beteges nagybátyja, Aldülaziz megbetegszik és meghal, a helyére lépő legidősebb bátyja pedig rövid időn belül megőrül, s emiatt letaszítják a trónról. Miután ezt leíratta, a lépcsőn felfelé, majd a másikon lefelé tartva hozzátette azt is, hogy a trónt elfoglaló bátyja, Abdülhamid legalább olyan őrült volt, mint a legidősebb bátyjuk, s legalább ezerszer lediktálta, hogy a sorban előtte álló és egy másik palotában hozzá hasonlóan a trónra várakozó herceg még bolondabb, mint a bátyjai. Miután az írnok ezerszer leírta ezeket a veszélyes szavakat, türelmesen följegyezte azt is, hogy

miért őrültek meg a herceg bátyjai, miért kellett megőrülniük, az oszmán hercegek miért nem tehettek mást az meg-őrülésen kívül. Eleve őrületre van ítélve az, akinek egész élete azzal telik, hogy egy birodalom trónjára vár, bárki, aki azt látja, hogy hasonló álmok között élő bátyjai sorban megőrülnek. A megbolondulni - nem megbolondulni patthelyzetébe kerülve elkerülhetetlenül megőrül, hiszen az ember nem azért őrül meg, mert meg akar őrülni, hanem azért, mert nem akar, s ebből problémát csinál magának; mert meg kellett őrülnie annak a hercegnek, aki a várakozás évei alatt csak egyszer is gondolt arra, hogy miképpen ölette, fojtatta meg apja, nagyapja, sok elődje a testvéreit mindjárt a trónra lépés után; mert meg kell őrülnie minden hercegnek, aki kénytelen a testvéreit megölettető szultánok történeteit olvasni, aki bármelyik történelemkönyvben elolvassa, hogy III. Mehmed trónra lépése után tizenkilenc testvérét, még a csecsszopókat is azonnal kivégeztette; mert a mérgezéssel, megfojtassál, öngyilkosságnak álcázott gyilkossággal fenyegető elviselhetetlen várakozás egy pontján az őrület mintha azt jelentené, hogy „én kiszállok a versenyből", vagyis a trónra, akár a halálra váró hercegek számára a legkönnyebb menekülés útjának számít; így legmélyebb, legtitkosabb vágyuk az őrület, alkalom arra, hogy megszabaduljanak a szultán besúgóitól, illetve a besúgóhálózatot áttörve a hercegekhez mégiscsak eljutó aljas politikusok cselszövéseitől és csapdáitól meg az elviselhetetlen uralkodási ábrándoktól; mert minden hercegnek, aki egy pillantást vetett álmai birodalmának térképére, bele kellett bolondulnia abba, hogy milyen hatalmas, milyen végtelen az ország, amelynek a felelősségét nemsokára a vállára veszi, s amelyet ő, igen, egyesegyedül ő fog parancsaival irányítani. Az a herceg pedig eleve bolondnak tekintendő, aki nem érzi ezt a végtelenséget, és nem fogja fel annak a birodalomnak a nagyságát, amelynek majdan minden felelősségét viselnie kell. Miután így elsorolta az örülés okait, herceg Osman Celálettin efendi így folytatta:

- Ha én élesebb eszű vagyok ma az Oszmán Birodalmat irányító ostobáknál, bolondoknál és bambáknál, az csakis ennek a bolond végtelenségérzésnek köszönhető! Az egy napon vállalandó felelősség végtelenségének gondolata nem őrjített meg, mint a többi akarat nélküli, erőtlen szerencsétlent, nem, éppen ellenkezőleg, az térített magamhoz, hogy odafigyeltem rá; akaratomat összpontosítva ellenőrzésem alá vettem ezt az érzést, s így ráébredtem, hogy az élet legfontosabb kérdése az, hogy az ember képes-e vagy nem önmaga lenni. Az olvasásnak adta át magát azután, hogy az ötödik trónvárományos helyéről a harmadikra emelkedett. Mint minden herceg, aki nem csodaként fogta fel, hogy egy nap majd a trónra kerül, úgy gondolta, hogy képeznie kell magát, és hitt abban, hogy ezt olvasással elérheti. Szenvedélyesen olvasott, szinte falta az oldalakat, a könyvekből „hasznos gondolatokat" sajátított el, és makacsul szőtte az álmokat arról, hogy meg is fogja valósítani őket az eljövendő boldog Oszmán Birodalomban. Mindentől meg akart szabadulni, ami régi ostoba és gyermeteg életére emlékeztette; hogy ezekben az őrület ellen védekezésül szőtt álmokban hinni tudjon, ezért feleségét, gyermekeit, régi tárgyait és megszokásait otthagyta Boszporusz-parti palotájában, és átköltözött a kis vadászkastélyba, ahol még huszonkét évig és három hónapig fog majd élni. A vadászlak dombját száz év múlva villamosok járta macskaköves utcák, különféle nyugati stílusok utánzásával épült ijesztő, sötét lakóházak, fiú- és lánygimnázium, rendőrőrs, dzsámi, ruhaüzlet, virágbolt, szőnyegkereskedés és száraztisztító veszik majd birtokba. A magas kerítés mögül (amellyel a herceg védte magát a külső élet ostobaságaitól, a szultán pedig ellenőrzése alatt tudta tartani veszélyes testvérét) magas gesztenye- és platánfák látszottak. Agaikra száz év múlva majd fekete telefonkábeleket kötnek, törzsükre pedig meztelen nőket mutogató képeslapokat csipeszeinek. A vadászkastélyba a még száz év múlva is a domb felett köröző bolond varjúrajok károgásán kívül nem hallatszott be más,

mint a szemközti dombokon álló laktanyákból a kiképzés vagy a zene hangjai - de csak akkor, ha a tenger felől fújt a szél. - Mert akkoriban csak olvastam - mondogatta a herceg. - Mert csak az olvasottakról álmodoztam. Mert hat évig csak az olvasott szerzők gondolataival és hangjaival éltem. De nem tudtam önmagam lenni. Valahányszor a herceg fájdalmasan és vágyakozva visszagondolt erre a hat évre, ezt íratta: - Én nem voltam én, s talán épp ezért voltam boldog, de egy szultánnak nem az a dolga, hogy boldog, hanem hogy önmaga legyen! - Majd hozzátette a másik mondatot is, amelyet az írnok talán ezerszer is beírt a füzetekbe: - Nemcsak a szultánok dolga, hanem mindenkié, hogy önmaga legyen. Mindenkié. Elete legnagyobb felfedezésének és céljának nevezte a herceg ezt az igazságot. A hatodik év vége felé egy este leíratta, amit világosan érzett: - Ahogy boldog éjszakáimon gyakran történt, képzeletben megint az oszmán trónon ültem, s egy államügy megoldása kapcsán dühösen szidtam egy ostoba fickót. Miként Voltaire is mondta, szidtam az ostobát, ám hirtelen átérezve helyzetemet, megdermedtem. Az, akit képzeletben a harmincötödik szultánnak láttam az oszmánok trónján, nem én voltam: mintha Voltaire lett volna, nem én, mintha egy Voltaire-t utánzó személy lett volna. Először döbbentem rá arra a rettenetre, hogy egy sok millió alattvaló felett ítélkező, a térképen határtalan nagynak, végtelennek látszó országot irányító szultán valaki más, és nem önmaga. Későbbi dührohamaiban a herceg más történetekkel is előállt arról, hogy miképpen jött rá erre az igazságra, de az írnok tudta, hogy a felfedezés pillanata mégiscsak ugyanahhoz a megérzéshez kötődik. Helyénvaló, hogy egy sok millió ember életével rendelkező szultán fejében mások gondolatai járjanak? Nem csak és kizárólag a maga akaratából kell cselekednie egy trónörökösnek, aki egy nap a világ egyik legnagyobb birodalmát fogja irányítani? Szultán az, vagy csak árnyék, akinek a fejében soha véget nem érő lidércnyomásként a mások gondolatai kavarognak?

- Miután megértettem, hogy nem árnyék, hanem szultán, nem más, hanem magam akarok lenni, arra jutottam, hogy nemcsak az utolsó hat évben, de az egész életem folyamán olvasott könyvektől meg kell szabadulnom - mondogatta a herceg, amikor az élete további tíz évéről mesélt. - Meg kell szabadulnom mindegyik könyvtől, minden írótól, minden történettől és mindazon hangoktól azért, hogy ne másvalaki, csakis önmagam legyek. Ez tíz évembe került. A herceg tehát diktálni kezdte az írnoknak, hogy miképpen szabadult meg az olvasott könyvek hatásától. Az leírta, hogy a herceg elégette a vadászkastélyban található összes Voltaire-kötetet, mert ha ezeket olvasta, vagy visszagondolt rájuk, magát okos, éles eszű, vallástalan és tréfakedvelő franciának érezte, s így nem lehetett önmaga. Eltávolíttatta a Schopenhauer-köteteket, mert ezek hatására a herceg órákon és napokon át az akaratról gondolkodó személlyel azonosította magát, mígnem azonosult is vele, s ily módon nem egy pesszimista herceg, hanem maga a német filozófus ült volna majdan az oszmán trónra. A mind-mind óriási költséggel hozatott Rousseau-köte-teket is széttépték és kidobták, mert hatásukra a herceg egy önmagát tetten érni igyekvő vademberré változott. - Elégettettem az összes francia gondolkodót, Del-tourt, De Passet-t, Morellit, akik arról beszéltek, hogy a világot ésszel meg lehet érteni, és az ennek ellenkezőjét állító Brichot-t, mert olvasásuktól nem a jövendőbeli szultánnak, hanem a korábbi gondolkodók esztelen megállapításainak cáfolatára törekvő és gúnyosan vitázó professzornak láttam magam - mondogatta a herceg. Elégettette Az ezeregy éjszaka meséit is, mert már nem a benne álöltözetben járkáló uralkodókkal azonosította magát. Elégetette a Macbethet, mert a trónért vérontásra is kész akarattalan gyávának látta magát, valahányszor olvasta, s ami még rosszabb, szégyen helyett költői büszkeséget érzett emiatt. Eltávolíttatta Mevlána Mesznevi\ét is, mert valahányszor belemerült a könyv szerteágazó történeteibe, az élet lényegében derűsen hívő vándorló dervissel azonosította önmagát. - §eyh Galipot azért égettem el, mert szomorú szerelmesnek éreztem magam tőle - magyarázta a herceg -, Bottfoliót azért,

mert tőle nyugatinak éreztem magam, aki keleti szeretne lenni, Ibn Zerhanit meg azért, mert tőle keletinek, aki viszont arra vágyik, hogy nyugati legyen. Nem akartam sem keletinek, sem nyugatinak, se szenvedélyesnek, se bolondnak, se kalandvágyónak, se semmilyen könyvből kilépett alaknak látni magam. E szavak után az írnok sok-sok füzetbe, számtalanszor jegyezte fel a szenvedélyesen ismételt refrént. -Csakis önmagam akartam lenni, csakis önmagam akartam lenni, önmagam akartam lenni csak. Tudta, hogy ez nem könnyű dolog. Miután megszabadult egy sor könyvtől, és már nem is hallotta a könyvek által mesélt történeteket sem, olyan elviselhetetlenné vált számára a fejében támadt csönd, hogy akarva-akaratlanul elküldte egy emberét a városba új könyvekért. Falta a csomagokból gyorsan kikapott munkákat, majd kigúnyolta az írókat, aztán dühös ünnepélyességgel elégette a könyveket. A hangjukat azonban továbbra is hallotta, és akaratlanul is utánozta az írókat, s mert keserűen érezte, hogy kutyaharapást csak szőrével lehet gyógyítani, azt gondolta, hogy csak más könyvek olvasásával szabadulhat meg tőlük, ezért emberét újra elküldte Beyoglu külföldi könyvárusaihoz. Pontosan tíz esztendeig harcolt herceg Osman Ce-lálettin efendi a könyvekkel, azután elhatározta: önmaga akar lenni - jegyezte fel egy nap az írnok. - Ne azt írd, hogy harcolt, hanem azt, hogy küszködött! - javította a herceg. Tíz éven keresztül küszködött a könyvekkel és a belőlük hallott hangokkal, s csak addigra érezte úgy, hogy a saját történeteit, a saját hangját tudja velük szembeállítani. Ekkor fogadott írnokot. - Ez alatt a tíz év alatt a könyvek és a történetek mellett mással is küszködött herceg Osman Celálettin efendi, mindennel, amiről érezte, hogy akadályozza az önmagává válásban - tette hozzá a lépcső tetejéről lekiabálva, és bár már ezerszer ismételte, akárcsak először, most is lelkesen és hittel mondta ki a mondatot, és az írnok is ugyanazzal a gondossággal jegyezte

le, a következő mondatokkal együtt. Leírta, hogy a herceg nemcsak a könyvekkel, de a környezetében lévő tárgyakkal is küszködött, mert azok szintén nagy hatást tettek rá. A bútorok, asztalok, karosszékek és asztalkák ugyanis hasznos vagy haszontalan nyugalmat vagy nyugtalanságot keltenek az emberben, és így eltávolítják az alaptémától; ezért nem volt képes az önmagát önmagává tevő gondolatokra összpontosítani. Tekintete megakadt a hamutálcákon vagy a gyertyatartókon; a falak festése, az asztalkákon álló vázák és a kövér párnák a díványokon nemkívánatos lelkiállapotok felé vonzották; az órák, edények, tollak és régi székek olyan emlékeket és asszociációkat idéztek, amelyek eltántorították attól, hogy önmaga legyen. Az írnok feljegyezte, hogy az összetört, elégetett vagy kidobott tárgyakon kívül a herceg azokkal az emlékeivel is küszködött, amelyek mind mássá formálták őt. - Teljesen kiforgat önmagamból, ha a múltam egy apró, jelentéktelen részlete évek múltán, akár egy gyilkos, aki az életemet akarja kioltani, vagy mint egy őrült, aki valami érthetetlen bosszú nyomában liheg, váratlanul felbukkan gondolataim vagy elképzeléseim között - mondogatta a herceg. Mert borzalmas dolog, ha valakinek, akinek az oszmán trónra kerülvén millió és millió szerencsétlen életével kell foglalkoznia, a gondolatai közül váratlanul egy gyerekkorában megevett tányérnyi eper vagy egy fityinget sem érő háremaga értelmetlen szavai bukkannak elő. Egy szultánnak önmagának kell lennie, csak a saját gondolataival, a saját akaratával és elhatározásainak következményeivel kell foglalkoznia, sőt nemcsak neki, hanem mindenkinek; szembe kell szállni az emlékek szirénhangjaival, amelyek gátolják az embert abban, hogy önmaga lehessen. - Herceg Osman Celálettin efendi megküzdött gondolatainak és akaratának világosságát gátló emlékeivel, kiszárította házában az illatok forrásait, megsemmisítette tárgyait és ruháit, megszakította a kapcsolatot a kábító művészettel, vagyis a zenével és soha nem használt fehér zongorájával, s fehérre festette az összes szobát - írta le az írnok.

- De mindennél rosszabbak, az emlékeknél, a tárgyaknál és a könyveknél is elviselhetetlenebbek az emberek - tette hozzá a herceg, végignyúlva egy díványon, amelyet még nem dobatott ki. - A legkülönfélébb és a lehető legalkalmatlanabb időben állítanak be, bejönnek a kapun vagy a kéményen, és undok pletykákat, értéktelen mendemondákat terjesztenek. Jót akarnak, de csak megzavarják az ember nyugalmát. Szeretetük fojtogat, ahelyett hogy nyugalmat adna. Beszélnek, hogy bizonyítsák: vannak gondolataik. Történeteket mesélnek, hogy érdekes ember benyomását keltsék. Elveszik tőlünk a nyugalmat, csak hogy szeretetüket bizonyítsák. Lehet, hogy ezek jelentéktelen dolgok, de a herceg, aki mindenekelőtt önmaga szeretett volna lenni, és a saját gondolataival szeretett volna magára maradni, az ostobáknak, a közönséges és felesleges pletykák terjesztőinek látogatásai után sokáig nem tudta önmagának érezni magát. - Herceg Osman Celálettin efendi úgy gondolja, hogy a környezetében lévő emberek a legfőbb akadályai annak, hogy valaki önmaga lehessen - írta egyszer az írnok. - Az emberek legnagyobb élvezete, hogy másokat önmagukhoz hasonlítanak - írta egy más alkalommal. Lejegyezte azt is, mennyire tartott attól a herceg, hogy ha trónra kerül, kénytelen lesz az emberekkel kapcsolatot tartani. - A szerencsétlen nyomorultak azért hatnak az emberre, mert sajnáljuk őket - mondogatta a herceg -, a közönséges és jellegtelen emberek azért hatnak ránk, mert a végén mi is közönségessé és jellegtelenné kezdünk válni. A személyiségek, a tiszteletet érdemlők azért hatnak ránk, mert észre se vesszük, és utánozzuk őket, tulajdonképpen tehát ezek a legveszélyesebbek. De írd csak le, hogy mindet, de mindet eltávolítottam magam körül! Es írd le, hogy nemcsak azért folytattam ezt a küzdelmet, hogy önmagam lehessek, hanem milliók szabadulásáért! Mert „hihetetlen élethalálharcának" tizenhatodik évében, egyik éjjel szokás szerint megint a megszokott tárgyakkal, kedves illatokkal és nagy hatású könyvekkel küszködött, de amikor a „nyugatias" rolettá-kon keresztül kinézett a havas kertre, a

holdfénybe, rádöbbent, hogy tulajdonképpen nem is a saját küzdelmét folytatja, hanem az összeomlóban lévő Oszmán Birodalom sorsától függő milliókét. Ahogy az írnok a herceg életének utóbbi hat esztendejében talán tízezerszer is leírta a füzetekbe: „mindazok a népek, amelyek nem tudtak önmaguk lenni; a másokat utánzó civilizációk és azok a népek, melyek a mások történeteitől képesek csak boldognak érezni magukat - feledésre vannak ítélve." így aztán tizenhat évvel azután, hogy vadászkastélyába visszavonulva várni kezdte trónra lépése napját, rájött arra, hogy az önmagában érzett történetekkel csak a saját hangját hallatva tud megküzdeni, s az, amit tizenhat éven keresztül személyes, lelki küzdelemként élt meg, tulajdonképpen „történelmi élethalálharc", „az ezerévenként egyszer tapasztalt személyiségváltozási-változtatási harc utolsó állomása", „a fejlődés fontos állomása, amelyet a történészek évszázadok múltán joggal fognak fordulópontnak nevezni". Ekkor érezte szükségét, hogy írnokot fogadjon magának. A hold a végtelen idő tágasságára és félelmetessé-gére emlékeztetve ragyogott a téli kert fölött. Egy ilyen éjszaka után ült le először a herceg díványával szemben mahagóniasztalához az öreg, türelmes és hűséges írnok. Amikor a herceg elkezdte mesélni a maga történetét és felfedezését, visszaemlékezett arra, hogy azt „a rendkívül fontos, történelmi jelentőségű dolgot" tulajdonképpen már évekkel korábban felismerte: visszavonulása előtt is látta már a saját szemévei, hogy Isztambul utcái egy nem létező idegen ország képzelt városát utánozva napról napra változnak; észrevette, hogy az utcákat megtöltő szerencsétlenek és boldogtalanok a nyugati utazókon látottak meg a kezükbe került idegen fényképek szemlélése alapján megváltoztatták öltözéküket; hallotta, hogy a külvárosi kávézókban esténként a kályha köré gyűlő vigasztalanok, ahelyett, hogy a nagyapáiktól örökölt történeteket mesélték volna egymásnak, másodosztályú tárcaírók által iszlámosított, ócska Három testőr- és Monté Cristo-históriákat olvasnak fel egymásnak az újságokból. Ráadásul egy időben még ő maga is az örmény könyvkereskedőkhöz járt, mert a könnyű időtöltés kedvéért rákapott ezekre a vacakságokra! Az összes

boldogtalannal, szerencsétlennel és vigasztalannal osztozott a közönségességben, mindaddig, amíg egy határozott lépéssel be nem zárkózott ide. Nem érezte-e ő is, valahányszor a tükörbe nézett, hogy lassan-lassan, akár a többi boldogtalan, el fogja veszíteni arca régi, titkos értelmét? „De igen, érezte" - írta az írnok mindig e kérdés után, mert tudta, hogy a herceg így fogja folytatni. „Igen, a herceg érezte arca változását." Még két éve sem dolgoztak együtt - a herceg szokta így emlegetni a közös munkát -, mire a gyerekkorában utánzott különféle hajóktól a megevett lokumo-kig, negyvenhét évének valamennyi lidérces álmától az összes elolvasott könyvig, legkedvesebb ruháitól a leginkább utáltakig, az átvészelt betegségektől az állatokról való összes ismeretéig mindent lediktált, és miképpen gyakran ismételte: „minden szavát, minden mondatát felfedezésének fényében értékelte". Az írnok reggel szokás szerint elfoglalta helyét a mahagóniasztalnál, a herceg meg az asztallal szemközt álló díványon ült, vagy az asztal körül, esetleg a felfelé vezető vagy a fentről lefelé vezető lépcsőn sétált, s talán már mind a ketten tudták, hogy a hercegnek nincs új diktálandó története. Ezt a csöndet keresték mind a ketten. - Mert csak akkor kezdhet az ember önmagává válni, ha már nem marad mit mesélnie - szokta mondani a herceg. - Csak ha kifogy az elmondanivalóból, az emlékek, könyvek, történetek és az emlékezet elhallgatása után keletkező mély csöndben lehet tanúja annak, a saját lelkének mélyéről, saját lényének végtelen sötét labirintusából felcsendülő hangnak, amelytől önmagává válhat. Egy nap, amikor várták, hogy a mesés, feneketlen kútból felhangozzék a hang, a herceg egy korábban nemigen érintett, mert „igen személyesnek" nevezett témához nyúlt, s a nőkről és a szerelemről kezdett beszélni. Közel hat hónapon át mesélt régi szerelmeiről, szerelemnek nem is nevezhető kapcsolatairól, a feleségéről és a néhány kivétellel mind sajnálatnak emlegetett háremhölgyekhez való „közeledéseiről". A herceg szerint az volt a félelmetes ezekben a közeledésekben, hogy az ember észre sem veszi, és még egy

semmi különös tulajdonsággal nem rendelkező nő is majdnem teljesen le tudja kötni a gondolatait. Kora ifjúságában, házassága idején, míg feleségét és gyermekeit a Boszporusz-parti palotában hagyva át nem költözött a vadászkastélyba, tehát harmincöt éves koráig, vagyis amíg nem akart „csakis önmaga lenni", és amíg „el nem akart kerülni bármiféle hatást", ez nem zavarta különösebben. Sőt, minthogy „ez a nyomorult utánzó társadalom" mint mindenkit, őt is arra tanította, hogy dicsekvésre méltó dolog „mindent elfelejteni" egy nő, egy fiú vagy az Isten iránti szerelem miatt, vagy „megsemmisülni a szerelemben"; akár bárki az utcai tömegből, akkoriban a herceg is büszke volt a szerelemre. Az átköltözés és hatévnyi szüntelen olvasás után, amikor a herceg felfedezte a legfontosabb kérdést -hogy az ember önmaga-e vagy sem -, azonnal eldöntötte, hogy óvatosan kell viselkednie a nőkkel szemben. Igaz, hiányérzete lesz a nők nélkül, de az is igaz, hogy bármelyikhez közeledjen is, a nők meg fogják rontani gondolkodásának világosságát, s lassanként képzeletének középpontjába kerülnek, holott elképzeléseinek csakis önmagából kellene táplálkozniuk. Egy ideig azt gondolta, hogy ha a lehető legtöbb nővel tart kapcsolatot, vérébe beviheti a szerelemnek nevezett méreg ellenmérgét, de minthogy csak azért közeledett a nőkhöz, hogy megszokja a szerelmet, és ráunjon a szerelem bódulatára, ezek a nők nem tudták érdekelni. Aztán Leyla hanimmal kezdett találkozni, mert az összes ismert hölgy között őt nevezte „a leg-jellegtelenebb, legszíntelenebb, legártatlanabb és legártalmatlanabb" nőnek, s ezért úgy gondolta, hogy nem tudna beleszeretni. - Herceg Osman Celálettin efendi félelem nélkül nyitotta meg szívét Leyla hanimnak, mert hitte, hogy nem fog beleszeretni - jegyezte le egy éjjel az írnok, mert már éjszaka is dolgoztak. - De mivel az egyetlen nő volt, akinek félelem nélkül megnyithattam a szívem, azonnal beleszerettem - tette hozzá a herceg. -Eletem egyik legszörnyűbb időszaka volt. Az írnok leírta azokat a napokat, amikor Leyla hamm és a herceg veszekedtek: pasa apja palotájából hintóval, fél napos utazás után érkezett Leyla hamm a kastélyba; francia

regényekben szereplő asztalokhoz hasonlót terítettek számára, s a finom francia regények hőseinek módjára evés közben a költészetről és a zenéről csevegtek, majd rögtön evés után, mivel máris vissza kellett indulnia, a félig nyitott ajtók mögött hallgatózó szakácsokat, inasokat és kocsisokat nyugtalanító veszekedés kezdődött közöttük. - Veszekedéseinknek nem volt kézzelfogható oka -magyarázta egyszer a herceg. - Csak azért voltam rá dühös, mert miatta nem lehettem önmagam, miatta veszítették el gondolataim világosságukat, és miatta nem hallottam a lényem mélyéből a hangot. Soha nem értettem, hogy bűnös vagyok-e vagy sem, s ez így folytatódott egészen a haláláig. Leyla hamm halála után, azt diktálta a herceg, hogy szomorkodott - és szabaddá vált. A mindig hallgató, mindig tisztelettudó, mindig szófogadó írnok olyat tett, amit hatéves szolgálat alatt sohasem: megpróbálta feszegetni ennek a halálnak és a szerelemnek a kérdését, a herceg azonban csak akkor és csak úgy tért vissza a témára, ahogy és amikor kedve volt hozzá. Egyszer például Leyla hamm halála előtt tizenhat hónappal egy éjjel a herceg arról beszélt, hogy ha nem sikerül önmagának lennie, ha tizenöt évnyi küzdelme kudarcba fullad, akkor Isztambul utcái is egy olyan szerencsétlen város utcáivá válnak, amely „nem tudott önmaga lenni", és a más városok tereit, parkjait és járdáit utánzó terein, parkjaiban és utcáin járó szerencsétlenek sem lesznek soha önmaguk; s bár évek óta ki sem lépett a kertjéből, kiderült, úgy ismeri kedves városát minden utcájával, járdájával, utcai lámpáival és boltjaival együtt, mintha ott járna minden áldott nap. Elmondta, hogy mindezek elevenen élnek képzeletében, majd megváltozott mindig haragos hangja, s bánatos hangulatban arról diktált, hogy azokon a napokon, amikor Leyla hamm kocsival ellátogatott a kastélyba, ő szinte végig azzal töltötte az időt, hogy elképzelte, miként halad a hintó a város utcáin. - Herceg Osman Celálettin efendi mostanában azért küzd, hogy önmaga lehessen, a nap felét mégis azzal tölti, hogy elképzeli, miképpen közeledik az egy pej és egy fekete ló húzta

hintó Kuruce§métől a kastélyunkig, mely utcákon halad el, melyik dombon jön fölfelé, majd a szokásos ebéd és veszekedés után a nap másik felében elképzeli, hogy a rendszerint ugyanazon az úton visszatérő kocsi épp melyik utcán vagy lejtőn viszi vissza a könnyes szemű Leyla hammot apja palotájába - írta az írnok mindenkori figyelmes, gondos írásával. Egy másik alkalommal, alig tíz nappal Leyla hamm halála előtt a herceg újra hallani kezdte mások hangjait és mások történeteit, s hogy elnyomja őket, nagy dühösen számolta elő mindazokat a személyiségeket, akiket élete folyamán tudatosan vagy tudattalanul mint második lelkeket hurcolt magával, majd csöndesen hozzátette, hogy egy boldogtalan szultán, akinek minden este más álruhát kellett öltenie, a ruhaként magára öltött személyiségek közül azt szerette a legjobban, amelyik egy orgonavirág-illatos hajú asszonyba szerelmesedett bele. Az írnoknak aztán a herceg minden mondatát újra és újra fel kellett olvasnia, ezért a hat év alatt lassanként a legapróbb részletekig megismerte gazdája múltját és emlékezetét, s így rájött arra, hogy az orgonaillatú asszony Leyla hamm, mert emlékezett arra, hogy egy másik alkalommal a herceg egy olyan szerelmesről szóló történetet diktált neki, aki egy orgonaillatú asszony miatt nem lehetett önmaga, majd miután egy baleset vagy valami tévedés következtében az asszony elhunyt, bár soha nem jött rá, hogy ebben mennyire volt hibás, azért nem válhatott utóbb sem önmagává, mert nem volt többé képes felejteni az orgonaillatot. Az írnok és a herceg utolsó közös hónapjai, ahogy a herceg a betegsége előtti lelkesedéssel megfogalmazta, „erős munkával, erős reménnyel és erős hittel" teltek. Ezekben a napokban az egész napos diktálástól, saját történeteinek elbeszélésétől erősebben érezte magában azt a hangot, amelytől önmagává válhat. Késő estig dolgoztak, de bármilyen későn hagyták is abba, az írnok beszállt a kertben várakozó kocsijába, hazament, reggel azonban már újra ott ült a mahagóniasztalnál. Királyságokról szólt a herceg, amelyek megsemmisültek, mert nem tudtak önmaguk lenni, törzsekről, amelyek azért tűntek el,

mert más törzseket utánoztak, népekről, amelyek képtelenek voltak a saját életüket élni, s ezért messzi ismeretlen vidékeken feledés lett a sorsuk. Az illírek azért tűntek el a történelem süly-lyesztőjében, mert kétszáz év alatt sem tudtak olyan királyt találni, aki erős személyiségével megtaníthatta volna nekik, hogy önmaguk legyenek. Babilon nem azért omlott össze, mert - mint ahogy hiszik - Nemrut szembeszállt az istennel, hanem azért, mert miközben minden erejével a tornyot építtette, tönkretette azokat a forrásokat, amelyeknek önmagát köszönhette. A nomád lapidák már épp letelepedtek és államot alapítottak volna, de annyira elkápráztatták őket kereskedő partnereik, az ajtipalik, hogy mindenben őket kezdték utánozni, s ebbe belepusztultak. Amiképpen Tabari is megírta történeti munkájában, a szászánidák romlása is azért következett be, mert három utolsó uralkodójuk, Kavaz, Ardasir és Jazdagirt a bizánciak, arabok és zsidók bűvkörébe került, s egy percre sem volt képes önmaga lenni. Alig fél évszázad telt el azután, hogy szuzai hatásra megépült az első szentély a fővárosban, Szardeszban, s a hatalmas Lűdia eltűnt a történelem színpadáról. A szeberek már közel voltak ahhoz, hogy egy hatalmas ázsiai birodalmat hozzanak létre, amikor mintha járvány tört volna ki, szinte egyszerre vették át a szarmaták viseletét, ékszereit és költészetét, s ezzel nemcsak az emlékeiket, de a saját énjüket is elfelejtették, így ma már a történetírók sem emlékeznek meg róluk. - A médek, pafkijoiaiak, kelták - diktálta a herceg, és az írnok már magától folytatta - eltűntek, mert nem voltak képesek önmagukká válni. A szkintiaiak, kalmükök, műsziaiak - mondta a herceg, és az írnok már írta is - eltűntek, mert nem voltak képesek ön-magukká válni. - Késő este, a halál és pusztulás történeteinek végére érve kimerülten hallgatták a nyári éjszaka csöndjében egy tücsök kitartó ciripelését. Egy szeles őszi napon, amikor a gesztenyefa rozsdás levelei hullottak a tavirózsák és békák lakta medencébe, megfázott a herceg, de eleinte ennek egyikük sem tulajdonított jelentőséget. Ezekben a napokban arról beszélt, hogy mi várhat Isztambul

elfajzott utcáinak zavarodott népére, ha ő nem válik önmagává, és az ebből táplálkozó erővel nem ül az oszmánok trónjára: mások szemével fogják nézni a saját életüket, a saját történeteik helyett mások meséit fogják hallgatni, és a sajátjuk helyett mások arcában fognak gyönyörködni. Másnap az írnok felment az emeletre, hogy még egy takarót hozzon a díványon lázasan fekvő urának. Különös ámulattal tapasztalta, hogy az évek folyamán eltávolítottak onnan minden asztalt és széket, kiemelték az ajtókat, eltüntettek minden tárgyat, vagyis üresen állt az egész palota. Az üres szobákban, falakon és lépcsőkön álomszerű fehérség uralkodott. Az egyik szobában a herceg gyermekkorából megmaradt, soha nem használt, ezért el is feledett, Isztambulban páratlan, fehér Steinway zongora állt. Mintha más bolygóról érkezne, úgy áradt be a fehér fény az ablakokon, s ettől az írnok úgy érezte, hogy kifakultak az emlékek, megdermedt az emlékezet, s a hangok, illatok és tárgyak eltűntével megállt az idő. Vitte lefelé a lépcsőn a fehér és szagtalan takarót, s közben olyan törékenynek és mesébe illőnek látta a díványt, amelyen a herceg feküdt, a saját mahagóniasztalát, amelyen már évek óta dogozott, a fehér papírokat és ablakokat, mintha mind gyermekjátékok volnának. Miközben betakarta az urát, látta, hogy kétnapos borostája is fehér. Alellette fél pohár víz és fehér orvosságok... - Éjjel álmomban egy távoli ország sűrű, sötét erdejében várt rám az anyám - diktálta az ágyból a herceg. - Egy nagy, vörös kancsóból vizet öntöttek, de olyan lassan folyt, mintha méz volna. Megértettem, hogy azért maradtam erős, mert egész életem folyamán kitartóan önmagam akartam lenni. - Herceg Osman Celálettin efendi egész életében a belső csendre várt, hogy a saját hangját és történeteit hallgathassa - írta az írnok. - A csendre várt - ismételte meg a herceg. - Ne állítsák meg az órákat Isztambulban - folytatta a herceg. - Az álmomban látott órák... - diktálta - mintha mind mások történeteit mesélték volna - folytatta az írnok. Csend támadt. - Irigylem az elhagyatott sivatagi köveket, a sziklás szurdokokat, ahová ember nem tette be a lábát, és a még senki

által fel nem fedezett völgyek fáit, mert ők maradéktalanul önmaguk lehetnek - diktálta heves vággyal a herceg. - Amikor álmomban emlékezetem kertjében jártam - kezdte később újra -, semmi... -folytatta rövid hallgatás után. - Semmi - írta le gondosan az írnok. Nagyon hosszú csend követte az utolsó szót. Azután az írnok felkelt az asztaltól, odament a herceg díványához, figyelmesen az arcába nézett, majd hangtalanul visszaült a helyére. „Miután ezt a mondatot lediktálta, a hidzsra szerint az 1321. év sábán havának hetedik napján, csütörtökön hajnali negyed négykor, a Tesyikiye ormain álló vadászkastélyában herceg Osman Celálettin efendi örökre lehunyta szemét" - írta le akkor, majd évekkel később, ugyanazzal a kézírással: „A trónra, amelyhez herceg Osman Celálettin efendi élete nem volt elég, hét esztendővel később bátyja, Mehmed Re§at efendi ült, akit gyerekkorában megpofozott; az ő idejében lépett be a nagy háborúba majd omlott össze az Oszmán Birodalom." Az írnok egyik rokona hozta el a füzetet Celál Sa liknak; ott találták meg tárcaírónk halála után a papírjai között. Tizenhetedik fejezet DE ÉN, AKI EZEKET ÍROM „ Ti, akik olvastok, az élők között vagytok. De én, aki ezeket írom, Addigra rég megtettem utam Az árnyak országában." E. A. Poe „Igen, igen, én én vagyok!" - gondolta Galip, amikor befejezte a herceg történetét. Annyira biztos volt benne, hogy önmaga lett a történet elmesélésével, és olyan elégedett volt ettől, hogy mielőbb ott szeretett volna lenni újra a régi házban, Celál asztalánál, hogy újabb tárcákat írhasson. A szálloda előtt beült egy taxiba. A sofőr egy történetbe kezdett. Türelmesen hallgatta, hiszen ő már tudta, hogy az ember csak történetmondással válhat önmagává. Száz évvel korábban egy meleg nyári napon a Hay-darpe§a pályaudvart építő német és török mérnökök asztalukra terített tervrajzaik mellett dolgoztak éppen, amikor a közelükben egy búvár egy pénzérmét talált a tenger fenekén. Az érmét egy női arc díszítette. Különös arc volt, elbűvölő. A búvár nem értette

a titkát, de azt gondolta, hogy az érme betűi segíthetnek, ezért megmutatta leletét a fekete ernyők alatt dolgozó török mérnökök egyikének. A fiatal mérnököt annyira megrázta a bizánci pénzen látható császárnő arcán ülő elbűvölő kifejezés, hogy még a búvárt is megdöbbentette félelemmel kevert ámulatával. A császárnő arcán ugyanis volt valami, ami összefüggött a mérnök előtt fekvő arab és latin betűs feljegyzésekkel, s ugyanakkor emlékeztetett kedves unokahúgára is, akit épp akkoriban készültek másvalakihez hozzáadni. - Igen, lezárták az utat a te§vikiyei rendőrőrsnél -válaszolta a sofőr Galip kérdésére. - Megint megöltek valakit. Galip kiszállt, és befordult az Emlak utat a Te§vi-kiye úttal összekötő rövid, szűk utcába. Az utca végén, a sarkon álló rendőrautó kék villogójának fénye fájdalmasan sápadt neonszínben tükröződött a nedves aszfalton. Aláaddin még mindig kivilágított boltja előtt a kis téren olyan csönd volt, amilyet még soha nem tapasztalt, s amelyet legfeljebb álmában nem fur-csállott volna. A forgalom leállt. A szélcsendben mozdulatlanul álltak a fák. A kis téren művi színek és hangok keltette színházi hangulat uralkodott. Mintha a kirakatban a Singer varrógépek között álló kirakati babák a rendőrök és a többi hivatalos személy közé készültek volna lépni. „Igen, én pedig én vagyok!" - szerette volna mondani Galip. A kíváncsiskodók és a rendőrök között felvillant egy fényképész vakujának ezüstös kék fénye, s akkor mintha egy álombeli jelenetre emlékezne vissza, mintha egy húsz éve elveszített kulcsra talált volna rá, Galip mintha ráismert volna egy arcra, bár nem akarta látni: a Singer varrógépes kirakattól kétlépésnyi távolságban valami fehér feküdt. Egy ember: Celál. A testet újságpapírok takarták. Hol van Rüya? Galip közelebb lépett. A testet takaróként körülölelő újságpapír által szabadon hagyott fej, akárha párnára, a piszkos, sáros járdára simult. A szeme nyitva volt, arcán azonban szórakozott kifejezés ült: mintha csak álmot látna; nyugodt, mintha csak a csillagokat nézné; mintha azt mondaná, hogy pihen és emlékezik. De hol

van Rüya? Galip úgy érezte, valami játékba csöppent, mintha tréfa volna és sajnálkozás. Vérnek nyoma sincs. Miből jött rá, hogy Celál, mikor még nem is látta a holttestet? Tudjátok-e - szerette volna mondani -, hogy én nem is tudtam, hogy mindent tudok? Egy kútra gondolt, gondoltam, gondoltunk; egy gombra, egy lila gombra: a szekrény mélyéből pénzek kerültek elő, üdítősüvegek kupakjai, gombok. Nézzük a csillagokat az ágak között. Takarjatok be jól, hogy ne fázzam! -mintha ezt mondaná a holttest. Takarjátok be jól, hogy ne fázzon. Galip fázott. „En én vagyok!" Ráismert a középen kinyitott újságokra: a Milliyet és a Ter-ciiman lapjai voltak. Szivárványszínű olajfoltok. Annak az újságnak a darabjai, amelyben Celál írásait szokták keresni. Nehogy megfázz. Hideg van. Egy nyitott rendőrségi minibuszból kihallatszó fémes hang a főfelügyelőt kereste. Hol van, kérem, Rüya, hol van, hol van? A sarki közlekedési lámpa feleslegesen kigyulladó és kialvó fényei. Zöld. Piros. Aztán megint. Zöld. Piros. A cukrász hölgy kirakatában is. Zöld, piros. Emlékszem, emlékszem, emlékszem, mondta Celál. Aláaddin boltjának rolója le volt húzva, de bent égett a villany. Lehet, hogy ez is nyom? „Felügyelő úr - szerette volna mondani Galip -, az első török detektívregényt írom, nézze, az első nyom: égve maradt a villany." A földön csikkek, papírdarabok, szemét. Kinézett magának egy fiatal rendőrt, és kérdezgetni kezdte. Fél tíz és tíz között történt az esemény. Nem tudni, ki volt a gyilkos. Szegény azonnal földre esett. Igen, egy híres újságíró. Nem, nem volt vele senki. O sem tudja, hogy miért nem viszik el a halottat. Nem, nem cigarettázott. Igen, nehéz dolog rendőrnek lenni. Nem, nem volt a lelőtt személlyel együtt senki, ebben egészen biztos, miért kérdezi az úr? Mivel foglalkozik az úr? Mit keres itt éjszaka az úr ilyen későn? Megmutatná a személyi igazolványát az úr? Amíg az igazolványát vizsgálták, Galip a Celál testét borító újság-takarót nézte. Messziről jobban látszott, hogy a próbababás kirakat neonlámpái halvány rózsaszín fényt vetnek rá. „Főtörzs, az elhunyt mindig ügyelt az apró részletekre. A

fényképen én vagyok látható és az arcomon lévő arc is. Tessék. Köszönöm. Megyek. A feleségem vár otthon. Pompásan elrendeztem mindent" - gondolta Galip. Meg sem állt a régi ház előtt, szinte futott a Ni§an-ta§i téren, majd befordult az utcájukba, ahol évek óta először egy kóbor kutya, egy sárszínű korcs vadul megugatta. Ez minek a jele? Átment a túlsó járdára. „Égve hagyta volna a szalonban a villanyt? Hogyhogy nem figyelt oda?" - gondolta a liftben. Üres volt a lakás. Arra sem mutatott semmi jel, hogy Rüya hazaugrott volna. Elviselhetetlenül szomorúak voltak a tárgyak, amelyeket megérintett, a kilincsek, szétdobált ollók, kanalak, a hamutartók, amelyekbe a cigarettáit nyomta, az étkezőasztal, ahol valaha együtt ettek, az üres és fájdalmas karosszékek, amelyekben valaha kettesben üldögéltek. Elrohant otthonról. Sokáig rótta az utcákat. A Ni§antasit §i§livel összekötő úton, ahol gyerekkorukban lelkesen igyekeztek Rüyával a moziba, a szemetesek között kotorászó kutyákon kívül egy lélek se járt. Hányszor írtál ezekről a kutyákról? En hányszor fogok írni? Nagy kört írt le, majd a dzsámi mögötti kis utcákban kószált, mielőtt újra kiért a Te§vikiye térre. Ahogy várta is, lábai maguktól arrafelé vitték, ahol háromnegyed órája Celál holtteste feküdt. A sarkon nem volt már senki. A holttesttel együtt eltűntek a rendőrautók, az újságírók, a tömeg, mindenki. A varrógépek kirakatából a kirakati bábuk közül kivetődő neonfényben semmi nyomot nem látott a járdán Celál helyén. Ugy látszik, gondosan összeszedték az őt takaró újságokat is. Az őrs előtt szokásosan egy rendőr posztolt. Soha nem érzett fáradtsággal lépett be a régi házba. A múltat elszántan utánzó lakás olyan szívszorítónak, meglepőnek és ismerősnek tűnt, mintha évekig tartó kalandok és harcok után hazatérő katona otthona volna. Milyen messzire került a Celál lakásában élő múlttól! Pedig alig hat órával ezelőtt ment csak el innen. A múlt úgy vonzotta, mint az álom. Mint egy ártatlan kisgyermek, vagy mint egy rosszcsont, abban a hi-szemben, hogy a lámpa fénykörében fekvő tárcákat, fényképeket, a

rejtélyt, Rüyát, a keresett dolgokat fogja látni, vagy valami rosszat fog elkövetni álmaiban, elaludt Celál ágyában. „Szombat reggel" - gondolta, amikor felébredt, holott már szombat dél volt. Ilyenkor nem megy az ember se az irodájába, se a bíróságra. Papucs nélkül ment el az ajtó alatt becsúsztatott Milliyetérv. „Megölték Celál Salikot!" - állt a nagybetűs cím az első oldalon. A fénykép még az előtt ábrázolta a halottat, mielőtt letakarták az újságokkal. Az egész oldalt ennek a hírnek szentelték. Azonnal megkérdezték a miniszterelnök, valamint más hivatalos és neves személyiségekvéleményét. Galip Gyere haza! című írását, „utolsó tárcájaként", gyászkeretben jelentették meg. Egy viszonylag új, mosolygós képet hoztak le róla. A megkérdezett hírességek szerint a golyó a demokráciát, a gondolkodás szabadságát, a békét és még egy sor, ilyen alkalmakkor mindig emlegetett pozitív dolgot ért. Megtették az intézkedéseket a gyilkos elfogása érdekében. Leült a papírokkal és újságkivonatokkal teli íróasztal mellé, és rágyújtott. Sokáig füstölt ott pizsamában ülve. Mikor megszólalt a csengő, úgy érezte, hogy egy óra hosszáig egyetlen cigarettát szívott. Kamer hamm csöngetett. Kezében kulccsal, egy pillanatig úgy nézett Galipra, mintha kísértetet látna, aztán belépett, elvonszolta magát a telefon mellett álló karosszékig, aztán sírni kezdett. Már Galipot is halottnak hiszi mindenki. Napok óta keresik őket. Alighogy elolvasta a hírt az újságban, elszaladt Hále néniékhez. Útközben Aláaddin boltja előtt tömeget látott. Akkor derült ki, hogy reggel Rüya hanimot holtan találták az üzletben. Amikor Aláaddin reggel kinyitotta a boltot, a babák között találta Rüya alvó holttestét. Kedves olvasó, aki észrevehetted, hogy megpróbáltam gondosan elválasztani a tárcákat az eseményeket elbeszélő lapoktól, könyvem e pontján, a remélhetőleg általad is értékelt jó szándékú törekvésem elismeréseként engedd meg, hogy még egyszer közbeszóljak, mielőtt elküldöm a szedőnek ezeket a sorokat. Vannak, ugye, néha a könyvekben olyan oldalak, amelyeken nem is az író ügyessége folytán, csak mert a „szinte önmagától" alakuló történet „szinte önmagától" születik meg, s

olyan mélyen érint, hogy sokáig nem tudjuk elfelejteni. Agyunkban, szívünkben - nevezd, aminek akarod - nem a mesteri toll alól kikerült csodás sorok maradnak meg, hanem - akár saját életünk egyes mennyei szépségű, netán pokoli, vagy egyszerre jó és rossz, vagy se ilyen, se olyan órái - megindító, szívszorító emlékként élnek bennünk tovább. Ha ügyes és tehetséges író volnék, nem csak ilyen botcsinálta tárcaíró, biztosan hinném, hogy Rüya és Galip című művem most következő oldala évekre megmarad érző szívű és bölcs olvasóim emlékezetében. De mivel realista módon értékelem tehetségemet és írásaimat, ez a biztos hit hiányzik belőlem. Ezért történetemnek ezen a pontján inkább magára hagyom olvasómat a saját emlékeivel. Legjobb lesz tehát, ha azt javasolom a szedőnek, hogy ezeket az oldalakat fesse le fekete festékkel, hogy Önöknek kelljen elképzelni azt, amit nem tudok igazán megírni, hogy mindig emlékezzenek annak a fekete álomnak a színére, amelybe történetemnek ezen a pontján beléptem; arra a bennem lévő csöndre, amelyet az események színhelyén alvajáró módjára járkálva éreztem. A következő oldalakat, a fekete lapokat egy alvajáró emlékeinek kell tekinteniük. Kamer hamm Aláaddin boltjából átrohant Hále néniékhez. Mindenki sírt, még Galipot is halottnak hitték. Kamer hamm elárulta Celál titkát: már évek óta, Galip és Rüya pedig egy hete a régi ház legfelső emeletén bujkált. Még mindig azt hiszik, hogy Rüyával együtt meghalt Galip is. Amikor Ismail efendi visszajött, azt mondta neki, hogy jöjjön fel, nézzen körül. Fogta a kulcsot, de az ajtó előtt különös félelem fogta el, aztán viszont az az érzése támadt, hogy Galip él. A pisztáciazöld szoknyát és a piszkos kötényt Galip már sokszor látta rajta. Hazatérve látta, hogy ugyanolyan pisztáciazöld szövetből készült lila virágos ruhát viselt Hále néni is. Véletlen ez, vagy egy harmincöt éves kényszerűség, amely arra emlékeztet, hogy világ éppolyan titokzatos, mint az emlékezet kertje? Anyjának, apjának, Melih bácsinak, Suzan néninek, könnyes szemű hallgatóinak azt mesélte, hogy Rüyával öt napja visszajöttek Izmirből, s azóta idejük nagy részét, néha még az éjszakákat is

Celálnál töltötték, aki már évekkel ezelőtt megvette a felső lakást, csak ezt mindenki elől eltitkolta. Valakik megfenyegették, azért bujkált. Délután ugyanezt vallotta az őt kihallgató tisztnek a Nemzeti Hírszerző Szervezetben és az ügyésznek is. Hosszan beszélt a telefonáló hangról, ám mindkettő ugyanazzal a „mi mindenről tudunk" arckifejezéssel hallgatta, így nem is tudta a maga elbeszélésének köreibe vonni őket. Annak az embernek a tehetetlenségét érezte, aki nem tud kilépni álmaiból, ugyanakkor másokat se képes az álmaiba belevonni. Hosszú, mély csönd honolt a fejében. Estefelé Vasif szobájában találta magát. Talán mert ez volt az egyetlen szoba, ahol nem sírt senki, a múltba vesző boldog családi élet nyomaival találkozott itt: az egymás közötti párosodástól degenerálódott japán halak gondtalanul lebegtek az akvárium vizében. Hále néni macskája, Szén végignyúlt a szőnyegen, s álmos szemmel figyelte Vasifot, aki ágya szélén ülve egy jókora papírhalom vizsgálatába merült: a miniszterelnöktől az olvasókig több százan táviratoztak. Arcán ugyanazt a csodálkozó és játékra kész kifejezést látta Galip, mint amikor még Rüya és őközötte üldögélt, s együtt nézték a régi újságkivágatokat. Az a sápadt, gyönge fény terjengett a szobában, mint amikor még Hále néni vagy még régebben a nagymama készített számukra vacsorát, s ők itt, ebben a szobában találkoztak: az alacsony wattos csupasz villanykörte és a régi, fakó bútorok meg a fal papírtapétája együttesen alkották azt az álmos fényt, amely a Rüyával együtt töltött idő melankóliáját, soha nem múló betegségként beleivódó fájdalmát idézte fel benne. Jó volt most erre a melankóliára és fájdalomra emlékezni. Felállította a helyéről Vasifot, eloltotta a lámpát, s mint egy kis gyermek, aki elalvás előtt még sírni szeretne, ruhástól végignyúlt az ágyon. Tizenkét órát aludt egyhuzamban. Másnap a Te§vikiye dzsáminál tartott temetési szertartáson Galip azt mondta a főszerkesztőnek, hogy egy dobozra való kiadatlan írása maradt Celálnak; annak ellenére, hogy az utolsó hetekben nemigen küldött az újságnak, rengeteget dolgozott,

megvalósította régi terveit, befejezett néhány korábban félbehagyott írást, sőt játékos kedvvel korábban soha nem érintett témákról is írt. A főszerkesztő természetesen készen állt arra, hogy ezeket Celál rovatában megjelentesse, így nyílt meg Galip előtt a még évekig tartó lehetőség az írásra. Miközben a tömeg elhagyva a dzsámit a temetési kocsi után megindult a Ni§anta§i tér felé, Galip meglátta a bolt ajtajában gondolataiba mélyedt Aláaddint. Épp egy apró babát tekert be egy újságpapírba. Galip bevitte Celál írásait a Milliyet szerkesztőségébe. Aznap éjjel látta először Rüyát álmában együtt azzal a babával. Mikor leadta az írásokat, még végighallgatta az idős tárcaíró, Ne§ati, illetve barátok és ellenségek együtt érző szavait és a gyilkosságra vonatkozó gondolatait, majd bevonult Celál szobájába, és nekiállt átolvasni az utolsó öt napon megjelent újságokat. Az irányultságuknak megfelelően az örményeket, a török maffiát (Galip szerette volna beyoglui vagányokra javítani), a kommunistákat, a cigarettacsempészeket, a görögöket, az iszlamistákat, a nacionalistákat, az oroszokat vagy éppen a naksjbendi rend tagjait felelőssé tevő cikkek, az elhunytat egekig magasztaló emlékek és a közelmúlt hasonló gyilkosságait felidéző összefoglalók között egy fiatal újságírónak a gyilkosság elkövetésére vonatkozó elemzése keltette föl a figyelmét. A temetés napján a Cumhuriyetbtn megjelent cikk rövid és világos volt, bár a szépprózától ugyancsak messze álló stílusban íródott, s a szereplőket a nevük helyett nagy kezdőbetűvel írt foglalkozásukkal jelölte meg. A híres tárcaíró húgával együtt péntek este hétkor hagyta el Ni§anta§iban lévő lakását, és a Palota moziba mentek. Kilenc óra huszonöt perckor ért véget a Hazatérés című film. A Tárcaíró és húga, egy fiatal ügyvéd felesége (itt Galip, ha zárójelben is, életében először, újságban nyomtatva látta a saját nevét) a tömeggel együtt elhagyták a mozit. A tíz napja tartó hóesés elállt, de hideg volt az idő. Átmentek a Valikonak úton, majd az Emlak útra, onnan pedig a Tesyikiye útra fordultak. Éppen a rendőrőrs előtt jártak, amikor kilenc harmincötkor

utolérte őket a halál. A gyilkos, egy nyugalmazott tiszt egy Kinkkaléban gyártott régi típusú pisztolyt használt. A golyókat nagy valószínűséggel a Tárcaírónak szánta, de eltalálta a húgát is. Egy golyó beakadhatott; az ötből három a Tárcaírót, egy a húgát, egy pedig a Tesyikiye dzsámi falát érte. Az egyik golyó épp szíven találta a Tárcaírót, így ő azonnal összeesett, és a helyszínen meghalt. Egy golyó a zakójában lévő töltőtollat roncsolta szét (erre a szimbolikus véletlenre minden újságíró rávetette magát), ezért a Tárcaíró ingén a vérpirosnál több lett a zöld tintafolt. Húgának bal tüdeje kapott súlyos lövést, de még be tudott menni egy közeli trafikba. Az újságíró, akár egy detektív, aki újra és újra visszafor-gattatja egy fontos jelenet filmjét, többször is leírta, hogy a húg miképpen vonszolta be magát a környéken „Aláaddin boltjaként" ismert trafikba úgy, hogy a bolt előtt álló fától Aláaddin nem vette észre. Olyan volt ez a lassú bemutató, mint egy sötétkék fényben játszódó balettjelenet. A húg bemegy az üzletbe, és a babák között összeesik. Aztán felgyorsul a fdm, és értelmét veszti: a boltos zárás előtt épp a gesztenyefára kiakasztott újságokat szedi össze, de a lövések hallatán megzavarodik, s anélkül, hogy a húgot észrevenné, gyorsan lehúzza a rolót, és hazasiet. A környéken „Aláaddin boltjaként" ismert trafikban reggelig ég a villany, de sem a környéket átvizsgáló rendőrök, sem mások nem veszik észre a bent haldokló fiatal nőt. Illetékesek különösnek találják, hogy a túlsó oldalon posztoló rendőr nem lépett közbe, és még azt se vette észre, hogy két embert lőttek meg. A gyilkos ismeretlen irányba menekült. Reggel jelentkezett egy környékbeli, és elmondta, hogy az esemény előtt, miután sorsjegyet vásárolt Aláaddin boltjában, közel a tetthelyhez furcsa köpenyben, a történelmi filmekhez hasonló öltözékben („mintha Hódító Mehmed szultán lett volna" - mondta) egy ijesztő, sötét alakot látott, és még el is mesélte otthon a feleségének és annak húgának, mielőtt a hírt az újságban olvasta volna. A fiatal újságíró azzal a kívánsággal fejezte be cikkét, hogy akár a babák között megtalált fiatal nő, ne essen

áldozatul ez a nyom is az illetékesek ügyetlenségének és közönyének. Akkor éjjel álmában Galip az Aláaddin boltjában árult babák között látta Rüyát. Nem halt meg. Halkan lélegezve, a többi babával együtt várt rá a sötétben, de Galip elkésett, sehogy sem tudott odamenni, csak messziről, régi házuk ablakából, könnyein át nézte, hogy vetül Aláaddin boltjának kirakati fénye a havas járdára. Egy napfényes februári reggel apja azt újságolta Ga-lipnak, hogy Melih bácsi választ kapott a §isji földhivataltól az örökösödéssel kapcsolatos beadványára, s abból kiderült, hogy Celálnak az egyik nisantasii mellékutcában volt még egy másik lakása is. Egy púpos lakatossal és Melih bácsival együtt megkeresték a házat. Galip mindig is csodálkozott, hogy miért laknak a jómódúak ilyen nyomorúságos helyen, illetve miért nevezik gazdagoknak azokat, akik ilyen nyomorúságos helyen laknak. Az egyik macskaköves, gödrökkel tarkított járdájú szűk utcában, füsttől, koromtól fekete homlokzatú, súlyos betegekként festéküket vedlő három-négy emeletes házak közül az egyiknek a legfelső emeletén volt a lakás. A névtábla nélküli ajtó fáradt zárát könnyedén kinyitotta a lakatos. Hátul két apró hálószoba volt, egy-egy ággyal. Elöl, az utca felől besütött a nap a kis nappaliba. Közepén jókora ebédlőasztal állt, két oldalán egy-egy karosszék, az asztalon a legutóbbi gyilkosságokról szóló újságkivágatok, fényképek, mozi- és sportújságok, Galip gyerekkorából ismert Texas- és Tommix-{é\t képregények újabb kiadásai, detektívregények, papír-és újsághalmok. A széles réz hamutálcát púposán megtöltő pisztáciahéjak kétséget kizáróan bizonyították Galip számára, hogy Rüya itt ült az asztal mellett. Celál hálószobájában a Mnemonics nevű memóriagyógyszer dobozait, értágító orvosságokat, aszpirines és gyufásdobozokat látott Galip. A Rüya szobájában a széken látottak arra emlékeztették, hogy milyen kevés holmival jött el otthonról a felesége. Sminkszereinek egy része, papucs, az üres kulcstartó, amelyet szerencsehozónak tartott és a tükrös hátú hajkefe. Az

üres és csupasz falú szobában a tonettszéken lévő tárgyakra úgy nézett Galip, mintha egy pillanatnyi illúzió varázslata ragadhatná magával, amitől megérezheti a tárgyak által jelzett másik jelentést, azt az elfelejtett titkot, amelyet elrejt előle a világ. „Azért jöttek ide, hogy történeteket meséljenek egymásnak" - gondolta, miközben visszament a lépcsőmászástól még mindig ziháló Melih bácsihoz. Az asztal szélén álló írópapírok helyzete azt mutatta, hogy Rüya írni kezdte a Celál által mesélt történeteket, tehát Celál egy héten keresztül ott ült a bal oldali székben, ahol most Melih bácsi, Rüya pedig a most üresen álló székben hallgatta. Galip zsebre vágta Celál történeteit, hogy majd felhasználhassa őket a Milliyetben megjelentetendő írásaihoz, és megadta Melih bácsinak a valójában nem is követelt magyarázatot. Celál már korábban hallott dr. Colé Ridge-ről, a híres angol orvosról, de közben memóriája súlyosan megromlott, és nem tudott megfelelő gyógyszert találni. Azért rejtőzött itt, hogy eltitkolhassa a betegségét. Rüyától és tőle szokott segítséget kérni. Hol ő, hol Rüya néha éjszakára is vele maradt. Meghallgatták, sokszor le is írták Celál történeteit, hogy segítsék megtalálni és újraélni a múltat. Mialatt kint esett a hó, Celál végtelen történeteket mesélt nekik. Melih bácsi, mint aki mindent ért, hosszan hallgatott, aztán sírt egy sort. Rágyújtott egy cigarettára. Nehezen vette a levegőt. Azt mondta, hogy Celálnak mindig is téves elképzelései voltak. Kidobták a régi házból, aztán mikor az apja újra nősült, azt állította, hogy elbántak vele meg az anyjával, és az a furcsa kényszerképzete támadt, hogy bosszút kell állnia az egész családon. Holott az apja legalább annyira szerette, mint Rüya. Most itt maradt gyermek nélkül. Nem is, most már Galip az egyetlen gyermeke. Könnyek. Csend. Egy idegen ház hangjai. Galip szerette volna ajánlani, hogy Melih bácsi mielőbb vegye meg a sarki fűszeresnél az üveg rákiját, és menjen haza, ehelyett magának tett fel egy kérdést (a következő bekezdést jobb, ha átugorják azok az olvasók, akik maguk szeretnek kérdezni):

Milyen történetek, milyen emlékek, milyen mesék, az emlékezet kertjének miféle virágai lehettek azok, amelyeknek illatát, ízét, élvezetét csak úgy tudták átélni, hogy Galipot kizárták belőle? Mert ő nem tud történeteket mesélni? Nem képes bizonyos történeteket megérteni? Elrontotta volna a kedvüket túlságos csodálkozásával? Menekültek a szomorúságtól, amelyet gyógyíthatatlan betegségként árasztott magából? Látta, hogy akár otthon, egy műanyag joghurtos-dobozt tett Rüya a régi, poros radiátor csöpögő csavarja alá. Rüya emléke annyira elviselhetetlenné vált számára a félelmetes szomorúságtól szinte megelevenedő tárgyak között, hogy nyár vége felé kiürítette a bérelt lakást, ahol utoljára laktak, és átköltözött a régi házba, Celál lakásába. Ahogy Rüya holttestét sem akarta megnézni, közös életük tárgyait sem akarta látni többé. Ezeket apja szétosztogatta, illetve eladta. Semmi olyan illúziója nem maradt, mint első házassága idején, amikor álmaiban derűlátóan bízott abban, hogy egy nap majd újra felbukkan Rüya, és mint egy közösen olvasott, ám félbehagyott könyvet, folytathatják az életüket. A forró nyári napok sehogy se akartak véget érni. Nyár végén katonák vették át puccsal a hatalmat. A politikának nevezett szennybe korábban bele nem keveredő óvatos hazafiakból alakult új kormány kihirdette, hogy felkutatják az összes politikai gyilkosság még ismeretlen tetteseit. Ezen felbuzdulva a cenzúra miatt a politikai témák hiányában szenvedő újságok az egy éves évfordulón finoman emlékeztettek rá, hogy a „Celál Salik-gyilkosságra" még mindig nem derült fény. Egy újság - valami okból nem az ő újságja, a Mill iyet - jelentős pénzjutalmat ajánlott fel a gyilkos megtalálását elősegítő bejelentésért. Az ösz-szegből egy teherautót, egy kisebb malmot vagy akár egy életen át elegendő havi jövedelmet biztosító élelmiszerüzletet lehetett vásárolni. Ez indította meg a mozgást, és keltett izgalmat a „Celál Salik-gyilkos-ság"-ügyben. A vidéki városokban a rendkívüli állapotot ellenőrző parancsnokok a halhatatlanná válás utolsó lehetőségét látván szintén lelkesen gyürkőztek neki a feladatnak.

Stílusom bizonyára elárulta Önöknek, hogy megint én folytatom az elbeszélést. A szomorúan újra leveleket bontó gesztenyefákkal egy időben búslakodóból dühössé változtam. Az így megszületett dühös ember nemigen figyelt a vidéki tudósítók által „a kihallgatások titokban folynak" megjegyzéssel Isztambulba küldött hírekre. Egyik héten arról lehetett olvasni, hogy elkapták a gyilkost egy hegyi kisvárosban, amelynek a nevét életemben akkor hallottam először, amikor egy héttel korábban egy autóbusz egy futballcsapattal és szurkolóival együtt belezuhant a közelében lévő szakadékba; a következő héten azt az elkövetőt, aki egy szomszéd országtól egy zsák pénzt kapott, annak az országnak egyik tengerparti kisvárosában kapták el, ahonnan honvággyal, de az elvégezett munka megelégedettségével bámulta a láthatárt. Az első hírek felbátorították a feljelentéstől tartó honfitársakat, és ösztökélték a rendkívüli állapot parancsnokait, akik persze irigyelték kollégáik sikereit, így a nyár elején valóságos „elkapták a gyilkost"-láz söpört végig az országon. Ettől fogva gyakran éjfél felé jöttek értem a rendőrségről, és vittek a központba, hogy „információt kérjenek", vagy „segítsek a gyilkost azonosítani". Az éjszakai kijárási tilalommal - akár az isten háta mögötti kisvárosokban, ahol éjféltől reggelig leállították az áramtermelő generátort, mert az önkormányzatnak nem futotta a költségvetésből, és így az engedély nélkül dolgozó mészárosok az ijesztő csöndességű sötétségben dühösen, mintegy kivégzésszerűen ölték le a kiöregedett lovakat - mintha késsel vágták volna szét, fehérre és feketére vált ketté az ország élete. Nem sokkal éjfél után befejeztem a Celálhoz méltó ihlettel és teremtőerővel megírt tárcát, a füstben lassan felálltam az asztaltól, lementem a régi ház elé az üres utcára, és megvártam a kocsit, hogy bevigyen a Nemzeti Hírszerző Szervezetnek a Besiktas. oldalában álló, magas fallal körülvett, kastélyszerű épületébe. Amilyen üres, mozdulatlan és sötét volt a város, éppolyan nyüzsgő, eleven és csupa fény volt a kastély. Álmodozó tekintetű, karikás szemű, kócos és kialvatlan fiatalok fényképeit mutogatták. Volt, akinek a szeme arra a fiúra

emlékeztetett, aki évekkel korábban vízhordó apjával ját hozzánk, s miközben megtöltötte a tartályokat, fekete szeme mint egy projektor járta végig és véste elméjébe a tárgyakat; volt, aki emlékeztetett egy merész pattanásos fiúra, „egy barátjuk bátyjának a barátjára", aki a mozi ötperces szünetében jött oda hozzánk, miközben Rüya élvezettel szopogatta a pingvin jégkrémet, s ügyet se vetett az ott lévő unokatestvérre, vagy egy velünk egyidős eladófiúra, aki egy régi kézművesbolt félig nyitott ajtajából álmos szemmel nézte az iskolából kitódulókat; és voltak - ezek voltak a legfélelmetesebbek -, akik nem emlékeztettek senkire, és nem keltettek semmiféle asszociációt. Néztem a rendőrségek festetlen, piszkos, ki tudja, mi mindentől foltos falai előtt fényképezett üres és legalább anynyira ijesztő arcokat, de amikor az emlékek ködében már-már felfedeztem egy bizonytalan árnyékot, egy magát egészen meg nem adó, de nem is teljesen idegen vonást, mindig mellém lépett egy-egy félreve-zethetetlen nyomozó, hogy bátorítson, és uszító szavakkal ecsetelje a fényképen feltűnő kísérteties vonás gazdájának személyiségét: Sivasban bejelentésre fogták el egy nacionalisták látogatta kávézóban az egyik fiatalembert, aki korábban már négy gyilkosságot követett el; egy másiknak Enver Hodzsa követőinek folyóiratában folytatásokban jelent meg egy sorozata, célkeresztjében Celállal. Ezt a tanítót gomb nélküli zakóban küldték Maiatyából Isztambulba. Tizenöt évvel ezelőtt elszántan magyarázta kilencéves tanítványainak, hogy Celált meg kell ölni, mert egy Mev-lánáról szóló írásában káromolta azt a szent embert. A középkorú, családapa kinézetű ijedt ember részegen szónokolt az egyik beyoglui kocsmában arról, hogy ki kell takarítani az országból minden fertőző alakot, a szomszéd asztalnál ülő polgártárs pedig azért jelentette fel a beyoglui kapitányságon, mert a fertőző személyek között Celál nevét hallotta emlegetni. Ismeri Galip Bey ezt a révedt tekintetű részeget, ezeket az álmokba beleveszett lagymatagokat, dühöseket és boldogtalanokat, az utóbbi időkben vagy az elmúlt években látta Celál közelében ezeket az eléje tett fényképekről rátekintő álmodozó és bűnös arcokat?

Nyár közepe felé, amikor Mevlána képével jelentek meg az új ötvenlírások, azt olvastam az újságban, hogy elhunyt egy „Hódító Mehmed Ücüncü" nevű ezredes. Azokon a forró júliusi éjszakákon szaporodtak a kényszerű éjszakai látogatások és az elém tett fényképek is. Szomorúbb, fájdalmasabb, félelmetesebb, hihetetlenebb és valószínűtlenebb arcokat láttam ezeken, mint Celál szerény gyűjteményében: kerékpárszerelőket, régészhallgatókat, meósokat, benzinkútkezelőket, bolti inasokat, filmgyári statisztákat, mulatóbeli vagányokat, fiatal könyvelőket, enciklopédiákkal ügy-nökösködőket... Mindet megkínozták, ütötték és verték; mintha mind az emlékezetük mélyén megbúvó, de már elfelejtett és ezért nem is keresett rejtélyt, azt a titkos tudást szeretnék felejteni, akárha egy feneketlen kútban szeretnék örökre elveszíteni, s arcukon a bánatot és a félelmet „én nem vagyok itt" vagy „én különben is valaki más vagyok" kifejezés mögé rejtve néztek a fényképezőgép lencséjébe. Nem akartam már visszatérni oda, hogy egy, a szememben (és olvasóim szemében) már régen lejátszottnak tűnő játszmában melyik figura hová került, és én mit léptem, ezért nem is akartam szólni arról, hogy betűket láttam az arcokon. De a kastélyban (vajon nem volna helyesebb „várat" mondani?) töltött végtelen éjszakák során egyszer, miután ugyanazzal a határozottsággal nemet mondtam minden nekem mutatott arcra, egy hírszerző tiszt, akiről csak később tudtam meg, hogy vezérkari ezredes, váratlanul ezt kérdezte: „A betűket nem veszi észre?", majd megfontolt profizmussal folytatta: , JMi is tudjuk, hogy ebben az országban milyen nehéz az, hogy az ember önmaga legyen. De azért segíthetne nekünk." Egy éjszaka egy kövér alezredes fejtegetéseit hallgattam, aki úgy beszélt a Szabadító-hitnek az anatóliai dervisrendek maradékai közötti továbbéléséről, mintha nem is a hírszerzés eredményeiről, hanem a maga sötét és örömtelen gyermekkoráról mesélne: titkos anatóliai utazásai során Celál ezekkel a „reakciós maradványokkal" próbált kapcsolatba kerülni, s Konyában egy város széli autószerelő műhelyében vagy Si-vasban egy paplankészítő házában találkozott is jó pár

alvajáróval, s azt mondta nekik, hogy írásaiba majd jeleket helyez el a végítélet napjának eljövetelére vonatkozólag, de egyelőre még várniuk kell. A küklop-szokról, a visszahúzódott vizű Boszporuszról, az álruhás pasákról és szultánokról szóló írásai tele voltak ezekkel a jelekkel. Az egyik szorgalmas nyomozó, aki a végén azt jelentette, hogy meg tudta fejteni a jeleket, a legkomolyabban állította, hogy Celál A csók című tárcájában a bekezdések kezdőbetűi akrosztichonként hordozzák magukban a talány megfejtését, én pedig szerettem volna azt felelni, hogy tudom. Akkor is azt szerettem volna mondani, hogy tudom, mire akartak rámutatni, amikor annak a jelentésére hívták fel a figyelmemet, hogy Khomeini életéről és küzdelméről szóló könyvének/? titkok felfedése a címe, illetve amikor bursai száműzetésének éveiben a város sötét utcáin készült fényképeit mutogatták nekem. Akárcsak ők, én is ismertem a Celál Mevlána-írásai mögött rejtőző személyt és elveszett titkokat. Amikor nevetve beszéltek arról, Celál az eltűnt titok „azonosítása" céljából, az ő kifejezésükkel „meglazította a csavarokat", vagy arról, hogy miután elveszítette az emlékezetét, keresett valakit, aki megölje, vagy amikor a Celál szilfa szekrényének mélyén talált fényképeken látott elveszett arc-kifejezésű, szomorú emberek közül az egyikre nagyon hasonlító arccal találkoztam az elém tett fényképek között, megint csak azt szerettem volna mondani, hogy ismerem. Szerettem volna mondani, hogy tudtam a Boszporusz vizeinek visszahúzódásáról. Szerettem volna elmondani, hogy kik azok a kedvesek, akiket abban az írásban megszólított, ki az az elképzelt feleség, akihez a csókolózást elképzelve szólt, és azok, akikkel az alvást megelőző félálomban találkozott. Sokáig néztem annak a jegyüzérnek veréstől, kínzástól és álmatlanságtól titkait és értelmét vesztett arcát, akiről Celál egyszer megírta, hogy beleszeretett a mozi pénztárában ülő sápadt görög lányba, és aztán ebbe bele is őrült. A késői órán gúnyosan mesélték, hogy valójában az ő civil rendőrjük volt szegény. A tükrös felületű üveg mögül mi láttuk őt, de ő nem láthatott minket, s ettől még nyugtalanabb lett. „Nem

ismerem" - mondtam végül, és amikor arról beszéltek, hogy mindaz, amit Celál az arcokról és a térképékről írt, csak „közönséges trükk", valójában becsapta, ámbár boldoggá is tette ezzel a módszerrel a tőle titkot, közösségük jelét váró olvasóit; s bár nem hittem, amit mondtak, mégiscsak szerettem volna azt mondani, hogy tudtam. Lehet, hogy ők is tudták, hogy mit tudok, és mit nem tudok, de szerették volna a munkájukat mielőbb befejezni, elűzni a gyanút, amely nemcsak az én fejemben, de ott motoszkált minden újságolvasó, minden állampolgár fejében, szerették volna megsemmisíteni az életünk fekete kormával és szürke üledékével eltakart titkot: Celál elveszett sötét titkát, mielőtt mi is felfedeznénk. Néha a történetet már túlságosan hosszúra nyúlónak tartó tévedhetetlen nyomozók valamelyike, egy először látott tábornok vagy egy hónapokkal korábban megismert nyápic ügyész egy bűvész ügyességével egybefogott minden nyomot és részletet, és akár egy nem túl hiteles detektív, aki az olvasó számára sorban megold minden rejtélyt, egy-egy tökéletes történetet kerekített. Rüya detektívregényeinek utolsó oldalaira emlékeztettek ezek a jelenetek. Akár egy iskolai vitában a zsűri szerepét játszó tanárok, a kiváló diák gyöngyszemeit türelmesen és büszkén hallgató kollégák buzgón jegyzeteltek az Állami Eszközellátó Hivatal fejlécét viselő papírokra: a gyilkost a társadalmunk „destabilizációjára" törekvő külső erők küldték ide; látva, hogy a titkok gúny céltábláivá váltak, a bek-tasi-naksibendi dervisrend tagjai és néhány akroszti-chonos verseket író költő, vagyis az önkéntes hurufik, anélkül, hogy észrevették volna, a bennünket viszályba, egyfajta végítélet felé sodró cselszövésben külső erők képviselőivé váltak. Nem volt semmi politikai vonatkozása a gyilkosságnak: hogy ezt belássuk, elég, ha arra gondolunk, hogy a megölt újságíró milyen divatjamúlt módon, milyen stílusban írta meg a politikával semmiféle összefüggésben nem álló, olvashatatlanul hosszú rögeszméit. A gyilkos egy híres beyoglui strici, aki Celál róla szóló túlzó legendáit gúnyolódásnak vette, esetleg egy általa felbérelt testőr. Egy éjszaka, amikor kínzással rávették

azokat az egyetemistákat a vallomásuk visszavonására, akik csak azért vállalták a gyilkosság elkövetését, hogy híresek lehessenek, és közben a dzsámiból behozott ártatlanokat kényszerítettek vallomásra, egy műfogsoros professzor, a régi irodalom tanára, aki a régi Isztambul kertekre néző, kiugró erkélyes házak alkotta utcácskáiban együtt gyerekeskedett az egyik hírszerző tábornokkal, a hurufi tanokról és a régi szójátékokról tartott viccekkel megszakított, de így is unalmas előadást, majd meghallgatta az én kedvetlenül előadott történetemet is, s olyan büszkén, akár külvárosi jósok, kijelentette, hogy mindaz, amit elmondtam, könnyedén összevethető §eyh Galip Szépség és Szerelem című elbeszélő költeményével. A jutalom reményében az újságokhoz és a rendőrséghez küldött leveleket eközben a kastélyban egy kétfős bizottság vizsgálta, ám a professzornak a kétszáz évvel korábbi költészettel kapcsolatos érdekes irodalmi felfedezését figyelmen kívül hagyták. Ekkortájt jutottak arra a véleményre, hogy az egyik feljelentett, egy borbély volt a gyilkos. Megmutatták nekem is a hatvan év körüli sovány kis embert, de miután őt sem tudtam azonosítani, nem hívtak többé a kastélybeli őrült élet-, halál-, titok- és hatalompartijaikra. A gyilkosságot először bevalló, majd visszavonó, aztán megint bevalló és megint visszavonó borbély történetét egy hét múlva részletesen hozták az újságok. Evekkel ezelőtt az Önmagam kell legyek című tárcájában írt róla Celál Salik: ebben is és később többször is megírta, hogy a borbély felkereste a szerkesztőségben, s a Kelettel kapcsolatos kérdéseket tett fel neki. Kérdései a létünkkel kapcsolatos mély titok megvilágítására irányultak, ő azonban egy-egy tréfával ütötte el őket. A borbély a tanúk jelenlétében kapott válaszokat eleve sértésnek vette, s haragja csak nőtt, amikor egy tárcában, majd még újabbakban is megint szembetalálkozott velük. Huszonhárom év után az ugyanazzal a címmel megjelenő tárca újra felelevenítette benne a sértést, s ekkor (környezetének egyes tagjai uszítására) elhatározta, hogy bosszút áll. A rendőrségtől és az újságoktól tanult kifejezéssel tettét a borbély „egyéni terrorizmusnak" minősítette, ám azt tagadta, hogy őt

bárki is uszította volna, s végül az uszítók kilétére nem is derült fény. Nem sokkal azután, hogy az újságokban megjelentek a fényképek a borbély jelentéstől és betűktől megfosztott, fáradt és összevert arcáról, a példa statuálása kedvéért meggyorsított per végén, ugyancsak a példa statuálása kedvéért gyorsan jogerőre emelkedett ítélet után egy kora reggeli órában, amikor csak a kijárási tilalommal mit sem törődő bánatos kutyafalkák jártak az utcákon, a borbélyt felakasztották. Azokban a napokban megpróbáltam összeszedni mindazt, amire emlékeztem és amit találtam a mesés Kaf-heggyel kapcsolatosan. Az alvásból ébredők ködös tudatával hallgattam azokat, akik ügyvédi irodámban felkerestek, hogy az „eseményeket" megvilágítsák. Nem tudtam senkinek se segíteni. Meghallgattam azt az izgatott iszlamista diákot, aki írásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy Celál maga Deccal, és a hóhértörténetekkel teli újságkivonatok betűit mutogatva hosszan magyarázta, hogy ha ő rájött erre, rájöhetett a gyilkos is, tehát aki Celált megölte, az a Szabadítónak képzelte magát; meg azt a szabót, aki Ni§anta§iban jelmezeket varrt Celálnak. Még arra is csak olyan homályosan emlékeztem, hogy ez az a szabó volt, akit Rüya eltűnésének havas éjszakáján láttam, mint ahogy az ember egy évekkel azelőtt látott fűmre éppen csak emlékszik. Ugyanígy viselkedtem Saimmal is, aki a hírszerzők gazdag archívuma ügyében szeretett volna informálódni tőlem, és azt a jó hírt tudatni, hogy Mehmet Ydmazt végül elfogták, az ártatlan fiút pedig elengedték. Saim a gyilkosság okaként szerepeltetett tárca címével kapcsolatosan az önmagunkkal való azonosságról tartott kiselőadást, én azonban ezalatt nagyon távol kerültem attól, hogy önmagam legyek: mintha még ettől a fekete könyvtől és Galiptól is eltávolodtam volna... Egy ideig csak az ügyvédi feladatokkal és a perekkel foglalkoztam; aztán meg hanyagoltam a munkámat, felkerestem régi barátaimat, s új ismerősökkel éttermekbe, kocsmákba jártam. Olykor-olykor észrevettem, ha Isztambul felett hihetetlen sárgává vagy szürkévé váltak a felhők, máskor megpróbáltam elhitetni magammal, hogy mindig ugyanaz az

ismert ég borul a város fölé. Akárcsak termékeny időszakaiban Celál, képes voltam én is egymás után két-három tárcát megírni, aztán éjfél felé felálltam az íróasztaltól, átültem a telefon mellett álló karosszékbe, lábam felrakta a dohányzóasztalra, és vártam, hogy a körülöttem lévő tárgyak szép lassan egy másik világ tárgyaivá és jeleivé váljanak. Ilyenkor úgy éreztem, hogy valahol az emlékezetem mélyén, akár egy árnyék, megrezzen egy emlék, az emlékezés kertjének egy másik kertre nyíló, onnan egy második, egy harmadik kertre nyíló kapuin átlibeg az árnyék, s a már ismerős folyamattal egy időben, akárha a személyiségem kapui is nyitódnának-csukódnának, s én az árnyékkal együtt egy más személlyé alakulok. Olykor még azon is rajtakaptam magam, hogy ennek a más személynek a hangján készültem megszólalni. Ha nem túl szigorúan is, de szabályozni igyekeztem az életem, hogy ne érhessen előkészületlenül Rüya emléke; óvakodtam attól, hogy váratlan időben vagy helyen törjön rám a bánat. Hetente kétszer-háromszor is átmentem Hále néniékhez, de ha vacsora után Vasiffal megetettem is a japán halakat, az ágy szélére nem ültem oda vele újságkivágatokat nézegetni. (így láttam meg mégis azt az újságkivágatot, amelyen Celál képe helyére Edward G. Robinsonét nyomtatták. Ügy néztem rájuk, mint két távoli rokonra, és felfedeztem, hogy valamelyest hasonlítanak is egymásra.) Amikor apám vagy Suzan néni szóltak - mintha csak Rüya a betegágyban várna otthon -, hogy későre jár, ideje hazamennem, én engedelmesen felálltam: - Igen, megyek, mielőtt megkezdődik a kijárási tilalom. De nem azokon az utcákon mentem, amerre Rüyával szoktunk, ha a saját lakásunkba vagy a régi házba igyekeztünk, nem Aláaddin boltja előtt, hanem mellékutcákon indultam, megváltoztattam az útvonalat, hogy ne kelljen arra mennem, amerre Rüya és Celál jött kifelé a Palota moziból, így aztán Isztambul furcsa, sötét mellékutcái, lámpái, betűi, ismeretlen falai, ijesztő, vakszemű házai, behúzott sötét függönyei és dzsámiudvarai között találtam magam. Ezek között a sötét és halott jelek között olyannyira mássá váltam, hogy amikor

valamivel a kijárási tilalom kezdete után a régi ház utcájába értem, a legfelső emelet erkélyén még mindig ott lógó vászondarabot képes voltam annak jelének tekinteni, hogy Rüya vár fenn rám. A sötét, üres utcákon való járkálás után észrevéve a jelet, amelyet Rüya nekem kötött ki az erkély rácsára, eszembe jutott, hogy egyszer házasságunk harmadik évében egy havas éjjelen mint két régi jó barát beszélgettünk anélkül, hogy egymást szurkáltuk volna, vagy hogy a társalgás Rüya érdektelenségének feneketlen kútjába hullott volna, és annak a mély csöndnek a közeledtét sem éreztem, amely hirtelen mint valami lélek szokott közénk telepedni. En dobtam be, Rüya pedig képzelőerejének élvezetével színezte a témát: elképzeltük, milyen lesz egy napunk hetvenhárom éves korunkban. Egy téli napon, hetvenhárom évesen együtt készülünk Beyogluba. Összegyűjtött pénzünkön ajándékot akarunk venni egymásnak: egy pulóvert és egy pár kesztyűt. Megszokott, kedves, régi, nehéz és a mi szagunkat árasztó kabát lesz rajtunk. Konkrétan nem keresünk semmit, beszélgetésbe merülünk, és üres kirakatokat látunk. Dühösen káromkodunk, panaszkodunk a drágaság miatt, s arról beszélünk, hogy a régi ruhák, a régi kirakatok és a régi emberek jobbak és szebbek voltak. Eközben annak is tudatában leszünk, hogy azért viselkedünk így, mert öregek vagyunk, és a jövőtől már semmit sem várunk. Egy kiló gesztenyés édességet vásárolunk. Jól megnézzük, hogyan mérik le, és hogyan csomagolják. Aztán egy beyoglui mellékutcában egy addig soha nem látott antikváriumra bukkanunk, ezért meglepődve gratulálunk egymásnak. Bent olyan olcsó detektívregényeket találunk, amelyeket Rüya még nem olvasott, vagy ha olvasott is, már elfelejtette őket. Egy öreg macska fúj ránk, miközben a regények között válogatunk, az antikvárius hölgy viszont megértően mosolyog felénk. Boldogan, hogy olcsón vásároltunk, kezünkben a könyvcsomagokkal bemegyünk egy cukrászdába. Vidáman számolgatjuk, hogy Rüya detektívregény-problémáját legalább két hónapra megoldottuk. A tea kortyol-gatása közben aztán valami kis vita támad

köztünk. Ahogy mindenkivel megesik, aki eléri a hetvenhárom éves kort, pusztán azért veszekszünk, mert hetvenhárom évesen már tudjuk, hogy egész életünket feleslegesen töltöttük. Otthon kibontjuk a csomagokat, szégyenkezés nélkül levetkőzünk, és a gesztenyés édesség és szörpök mellett megereszkedett fehér és öreg testünkkel hosszú szeretkezésbe kezdünk. Idős és fáradt testünk színe olyan lesz, mint gyermekbőrünk majdnem áttetsző krémfehérsége hatvanhét évvel korábban volt, amikor megismerkedtünk. Rüya, akinek mindig színesebb volt a fantáziája, mint az enyém, azt mondta, hogy az őrült szeretkezés közepén egyszer csak cigarettára gyújtunk, és elsírjuk magunkat. A témát én vetettem fel, mert tudtam, hogy hetvenhárom éves korára Rüya már nem fog másféle életek után vágyakozni, és engem fog szeretni. Isztambult pedig, ahogy olvasóim észrevehették, éppen olyan nyomorúságos helynek képzeltük, mint amilyen. Néha még mindig találok dolgokat Celál régi dobozaiban, az irodai holmijaim között vagy Hále néninél, amelyeket furcsa módon nem vettem észre és nem dobtam ki. Egy lila gomb a virágos ruhájáról, amelyben először láttam; csúcsos keretű „modern" szemüvegek, amelyeket a hatvanas években egészséges, sportos nőkön lehetett látni az európai képeslapokban (Rüya fél évig használta, aztán félredobta őket); kis fekete csatok (miközben az egyiket a hajába tűzte, a másikat a szája sarkába csippentette); tű- és cérnatartó fadobozának teteje (ezt évekig kereste), egy iskolai fogalmazás a Kaf-hegyen élő legendás Si-murg madárról és a madarat keresők kalandjairól egy enciklopédiából kimásolva és Melih bácsi egyik ügyvédi dossziéjába rejtve; hajszálai Suzan néni hajkeféjébe akadva; egy lista, hogy mit vásároljak (sózott hal, Filmvászon című folyóirat, gáz az öngyújtójához, mogyorós Bonibon csokoládé); egy rajz egy fáról (nagyapával együtt készítette); a ló az ábécéskönyvből; és egy darab zöld zokni, amelyet tizenkilenc évvel ezelőtt láttam a lábán, amikor felült egy bérelt biciklire. Néhány napig, néhány hétig, na jó, néhány hónapig is hurcoltam őket piszkos zsebeimben, mielőtt óvatosan,

gondosan és tisztelettel beraktam volna valamelyiket egy kukába egy ni§anta§ii ház előtt, de még tőlük bánatosan távolodóban is azt képzeltem, hogy akár a ház világítóudvarából a tárgyak, egy napon emlékeikkel együtt a szomorúság e relikviái is sorban visszatérnek majd hozzám. Mára már nem maradt más Rüyáról, csak írások: ezek a sötét, fekete, koromfekete lapok. Néha eszembe jut az a havas téli este, amikor először hallottuk Celál szájából az itt szereplő történeteket, mondjuk, a hóhérét vagy a Rüya és Galip című mesét, s erről meg egy másik történet jut eszembe, arról, hogy az ember csak úgy válhat önmagává, ha mássá válik, vagy elveszik valaki másnak a történeteiben; a történetek pedig, amelyeket együtt akartam szerepeltetni ebben a fekete könyvben, miképpen egymásba nyíló szerelmes történeteink és emlékezetünk, egy harmadik, egy negyedik mesét, az isztambuli utcákon kószálva mássá váló szerelmes vagy az arca elveszett jelentését és rejtélyét kereső ember történetét idézik fel. Ilyenkor még nagyobb lelkesedéssel végzem munkámat, a régi, nagyon régi, nagyon, nagyon régi történetek újbóli lejegyzését, s így a könyvem végére érek. Eközben Galip az újság számára lapzártáig leadandó írást, Celál utolsó tárcáját írja, amelyet igazság szerint nem nagyon vár már senki. Aztán hajnal felé szomorúan Rüyára gondol, felkel az asztaltól, és kinéz az ébredező város sötétségébe, Rüyára gondolok, felkelek az asztalomtól, és kinézek a város sötétségébe. Rüyára emlékezünk, Isztambul sötétségét nézzük, és éjfélkor elfog a fájdalmas izgalom, amelyet akkor érzünk, ha álom és ébrenlét között a kék kockás paplanon Rüya nyomát véljük felfedezni. Mert semmi sem lehet meglepőbb az életnél. Kivéve az írást. Kivéve az írást. Igen, természetesen, kivéve az egyetlen vigaszt, az írást. 1985-1989

A török nevek helyesírásáról A magyar helyesírás szabályai szerint eredeti írásmódjuknak megfelelően kell leírnunk a latin betűs írást használó nyelvek neveit, míg a más írásrendszert használó népek neveit vagy szavait a kiejtés szerint írjuk át. Törökországban a korábbi arab írás helyett 1928 óta a latin ábécét használják, tehát az ő mai helyesírásukat kell(ene) követnünk, ám a történelem során oly közeli kapcsolatba kerültünk a törökökkel, hogy sok szavaik került át nyelvünkbe, s ezeknek saját „magyar" alakjuk lett. Ebben a helyzetben a teljes következetesség nem lehetett erényünk. Hagyományos magyaros átírással szerepelnek könyvünkben azok a török hely- és személynevek, valamint azok a török közszavak, amelyek az oszmán hódoltság korától belekerültek nyelvünkbe, valamint természetesen a más, nem latin írást használó törökségi népek, illetve az arabok és perzsák személy- és helynevei; a többi nevet azonban a mai török használatnak megfelelően írtuk. Mivel a fiatal török helyesírás a kiejtést követi, (s minthogy kialakításánál a magyar helyesírást is figyelembe vették), az olvasást könnyen elsajátíthatjuk. A magyartól eltérő kiejtésű betűk: c - dzs; 9 - cs; j - zs y - j; s - sz; § - s; g - magas hangrendű szavakban j-nek hangzik; mély hangrendűekben nem ejtjük, viszont az előtte álló magánhangzót megnyújtja; a magyar i hang jelölése - i, illetve I; a magyarból hiányzó mélyhangú párjáé - 1, illetve I. Aford.

KEDVES OLVASÓNK! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Sudár Balázs Készült a Dürer Nyomda Kft.-ben Felelős vezető Kovács János