RÁTH-VÉGH ISTVÁN

FEKETE KRÓNIKA

CSERÉPFALVI

FELELŐS KIADÓ: CSORBA TIBOR 440128 — ATHENAEUM, BUDAPEST. FELELŐS: KÁRPÁTI ANTAL IGAZGATÓ

MI A FEKETE KRÓNIKA?

EZ a könyv olyan bűnügyeknek a gyűjteménye,amelyeket az érdekes, változatos és szinte művésziesenbonyolított cselekmény megannyi regény színvonaláraemel s azonfelül a történeti igazság előnyével is bírnak.Elénk állítják az embert a legkuszáltabb és legérdekfeszí-tőbb helyzetekben. Kibontakozik előttünk a szenvedélytitkos játéka s megismerkedünk a bűnnek olyan rugóival,amelyek rendszerint az élet felszíne alatt rejtőznek el.A bűnperek történetét hitelesség dolgában a legmesteribbtörténetírás sem éri utól, mert a bírói eljárás behatol agondolatok legtitkosabb rejtekébe és napvilágra hozza abűn és gonoszság minden szövedékét. A könyv tehát olyfokú emberismerettel gyarapítja az olvasó tudását, hogy ezmagában véve elegendő ajánlás mellette.

Ezek Schiller Frigyes szavai.Négykötetes bűnügyi gyűjteményét vezeti be

velük. (Merkwürdigste Rechtsfälle nach Pitaval. Jena,1792.)

De milyen sokáig tartott, amíg író és közönségráeszmélt Schiller szavainak igazságára és fontos-

6

ságára! Évszázadok, sőt évezredek öldösték le egy-mást és senkinek sem jutott eszébe, hogy a nagybűnügyek történetét meg kellene örökíteni!

Görögországban és Itáliában ne lettek volnapéldául méregkeverő asszonyok? Voltak, hogyne,és bíró elé is kerültek. Milyen páratlanul érdekesbepillantásunk volna most a klasszikus ókor családiés társadalmi életébe a bűnpereken keresztül!

És semmi, sehol semmi.Azaz mégis: Livius megemlékezik egy római

bűnügyről. A 328-ik Krisztus előtti évben történt,hogy két konzult megmérgeztek. Kiderült, hogyelőkelő római hölgyek úgyszólván mérgezési klubbaálltak össze. Huszat tettenértek, amint a mérgetkotyvasztották. Azzal védekeztek, hogy orvosságotfőztek. »Ha orvosság, igyátok meg« — mondták ahatósági emberek. Megitatták velük a főztjüket ésvalamennyien elpusztultak. Még százötvenen kerül-tek hurokra és vették el a büntetésüket.*

Ez hát úgynevezett monstre-per lehetett. Ésmi maradt ránk belőle? Liviusnak néhány tömörsora, az is valami háromszáz esztendővel későbbi idő-ből/

A római történetírók takarékoskodtak a viasztáb-lákkal és pergamen-tekercsekkel. Azokban csak feje-delmek, hadvezérek és politikusok többé-kevésbbédicső tetteit illette hely. Olykor az egyszerű polgárerényeiről is írtak, de a bűneiről soha.

1 Livius lib. VIII. cap. 18.

7

Virágzott ugyan még egy fajta irodalom, deennek meg akkor sem vehetnénk hasznát, ha a ter-mékei fennmaradtak volna. A zsiványromantika má-zával befuttatott bűnügyi ponyva volt ez. Híresrablóvezérek vitézi cselekedetei pompáztak bennük:hogyan csapta be Félix Bulla az elfogatására kikül-dött centuriókat; milyen furfanggal szabadítottaki vadállatok elleni küzdelemre ítélt cimboráit;hogyan vetették utóbb őt magát is oroszlánok elé.1

Ezt a szegényes mutatványt is csak másodkézbőlismerjük. Maga a klasszikus ponyva az utolsó száligelkallódott. A középkori barát válogatós volt. Arri-anus néhány történelmi munkáját lemásolta, deazzal már nem koptatta a lúdtollat, hogy Tilliborusharamia életrajzát is a codexbe körmölje.

Hallgat az egész középkor, de még a nyomábaigyekvő újkor is csak nagy sokára szólal meg. Egypárisi ügyvéd, Gayot de Pitaval volt az első, aki fel-ismerte, milyen rendkívül becses anyag porosodika bírósági aktacsomókban. Nem sajnálta a fárad-ságot, átkutatta a párisi és vidéki parlamentek irat-tárait, rávetette magát az érdekesebb bűnügyekre,lemásolta a periratokat, tanúvallomási jegyzőköny-veket és ítéleteket. Ha kellett, utánajárt az ügynekmás hatóságoknál is és lehetőleg teljes képet hor-dott róla össze.

Hatalmas gyűjteményét 20 kötetben adta ki

1 Ludwig Friedlaender: Darstellungen aus der SittengeschichteRoms. (Leipzig, 1910. II. 47—53.)

8

ezzel a címmel: Causes célébres et intéressantes avecles jugements qui les ont décidées. (Paris, 1734—43.)

Pitaval legfőbb érdeme: maga az ötlet és a gar-madába gyűjtött anyag. Előadása száraz, lapos ésbőbeszédű; esetei csak a jogász számára tanulsá-gosak; a laikus olvasót inkább fárasztják, semmintérdekelnék.

Kihasználták ezt a tehertételét a pitavalistautódok. Elkobozták az ötletét, a gyűjteménye címét,de még a nevét is. Megszületett mindenféle ÚjPitaval, Bécsi Pitaval, Prágai Pitaval stb. A bűn-ügyeket élvezhetőbb formában igyekeztek feltálalniés újakkal szaporították.

A nevezetesebb francia gyűjtemények ezek vol-tak:

Francois Richer: Causes célébres, curieuses etintéressantes de tout les cours souveraines du royaume,avec les jugemens qui les ont décidées. (Paris, 1772-tőlkezdve 22 kötetben.) Kivonatos német fordítása:Jena, 1788—92, 4 kötet. A szerző, párisi parlamentiügyvéd, keményen bírálja Pitaval nehézkes elő-adását — persze a halála után. Mai szemmel olvasva,épp olyan unalmas, mint amaz.

Nicolas-Toussaint Desessarts felbátorodott Richersikerén s annak beleegyezésével bővített kiadásban,98 kötetben ontotta a közönség elé Richer gyűjte-ményét, ugyanolyan címmel, 1775-től kezdve. S atemérdek kötet megírása után sem fogyott el a tin-tája. Az 1785—87 években útnak indított egy 15

9

kötetes új sorozatot Choix de nouvelles causes célébrescímmel, — 1786-tól 1789-ig pedig Procés fameuxcímű 10 kötetes művével tetézte be a nagyszabásúszorgalmi feladatot.

Maurice Méjan: Recueil des causes célébres etc.(Paris, 1809-től kezdve, 21 kötet.)

Saint-Edme: Répertoire général des causes célé-bres. (Paris, 1834—37, 17 kötet.)

Armand Fouquier: Causes célébres des tous lespeuples. (Paris, 1861, 10 kötet.)

Ez tehát összesen 193 kötet s a francia olvasó-közönség valamennyit jó étvággyal elfogyasztotta.Pedig néhány jelentéktelenebb vállalkozást, nem isemlítettem meg s rövidrefogott bibliográfiámatFouquier munkájával lezártam.

Ezeket nevezhetném Pitaval egyenes leszárma-zóinak. Azóta a bűnügyi történeteknek áttekinthe-tetlen áradata lepte el a francia könyvpiacot. Alegújabb időkben a bűnügyi monográfiák divatjakapott lábra. A legjobb nevű francia írók, mint F.Funck-Brentano, G. Lenotre, P. Ginisty, J. Lucas-Dubreton, P. Bouchardon párisi bírósági elnök stb.modern szemmel vizsgálva írják meg a híres bűn-perek történetét.1

A német irodalom részletezéséről le kell monda-nom. Érdemes írók szegődtek Schiller nyomába, de

1 L. többek közt a Librairie académique Perrin et Cie cégkiadásában megjelent 25 kötetes sorozatot: Enigmes et Dramesjudiciaires d'autrefois,

10

a sok könyvcím idézésével már fárasztanám az olva-sót. Valamennyi fölé magasodik a nagy büntető-jogásznak, Anselm von Feuerbach-nak irányt mutatómunkája: Aktenmässige Darstellung merkwürdigerVerbrechen. (III. teljes kiadása Frankfurt a. M.1849.) Harminckét bűnügyet ismertet s elsőnekkísérletezik az események felsorakoztatásán felül alélektani bírálattal.

Elmondja, mi érdekelte őt, a törvényszéki elnö-köt leginkább az elébe került bűnügyek ezreiben:

AZ érzelmek, hajlamok, képzetek és szokások saját-ságos vegyülete a bűnösöknél; a bűnös lelkiállapota a tettelőtt, alatta és utána; a bűnnek a lélek redőiben megbúvócsírái; végül azok a rendkívül finom szálak, amelyekből aszenvedély, elvakultság és eltévelyedés hajója szövődik samelyek elől ha ki nem tér az ember vagy minden erejévelnem küzd ellenük: körülhálózzák és a mélységbe rántják.

S a történetíró is elgondolkozhatik ezen az egyet-len mondatba tömörített megállapításon:

»A történelem évkönyveinek sok kis és nagy esemé-nyét csak az értheti meg, aki a hős jelleméhez és tetteiheza bűnügyek évkönyveiben találja meg a kulcsot.«

Angol nyelven a két legjobb gyűjteményt LordBirkenhead, Anglia lordkancellárja (1919—22) adtaki Famous Trials of History és More Famous Trialscímmel. (London, é. n.) Szerinte a bűnnek öt moz-gató rugója van: szerelem, féltékenység, bírvágy,gyűlölet és kegyetlenség. »Miért tolong annyi ember

11

— írja — az Old Bailey kapuja előtt, hogy helyetkapjon a főbenjáró bűnügyek tárgyalására? Talánnemcsak puszta kíváncsiság hajtja őket oda. Talána bűnt szülő öt szenvedély ott szunnyad mindenember lelkében s amikor a tárgyalás menetét figye-lik, olyasmit hallanak, ami velük is megtörténhetik.Súlyos megállapítás!

Az első magyar gyűjtemény 1817-ben jelentmeg ezzel a címmel: »Az európai híres zsiványok,útonállók, tolvajok, gyilkosok, haramiák, lázadók éspártütők tüköré, melyet Schiller Fridrik írásaibólfordított vala Czövek István.« — Az igényes címűkönyvet hosszabb szünet követte. 1859-ben lépett aközönség elé Dr. Hegedűs Lajos Kandid a kevésbbécsalogató Árnyak cím alá foglalt kétkötetes gyűjte-ménnyel. — 1869-ben az Athenaeum adott ki egyesetgyűjteményt a szerző megnevezése nélkül: Pita-val azaz világhírű bűnesetek tára. — Utoljára Kosu-tány Géza táblabíró tette közzé gyűjtését Nevezete-sebb bűnesetek tára címmel. (Budapest, 1890—93.Négy kötet.) Azóta hasonló munka magyarul nemjelent meg.

Ezek után legyen szabad pro domo szót emel-nem.

Tíz éve lesz, hogy elkészítettem sajátos anyagú,három trilógiában felépítendő kultúrtörténetem ter-vét s hozzáfogtam az adatgyűjtéshez.

Kettőt már sikerült befejeznem. Az első azemberi értelem különösségeivel foglalkozott, a máso-

12

dikban az érzelmek világába zarándokoltam.1 Mostaz emberi lélek tévelygései következnének sorra;mindaz, amit nem lehet közös gyűjtőnév alá fog-lalni; ütközések az erkölcs és a rend parancsaival,legyen az ok akár bűnös hajlam, akár szenvedély,rajongás, vakhit, kísértés, rossz példa, pénzvágy,haszonlesés, nagyralátás, kalandvágy s a többi, atöbbi.

Talán sikerül ennek a harmadik hármas műnekis a végére jutnom. A Fekete Krónika mindenesetreteljesen önálló, lezárt anyagú könyv marad egymagá-ban is.

Sajátosnak mondtam kultúrtörténetem anyagát.Van egy angol kifejezés: Out-of-the-way knowledge.Vagyis az a fajta tudomány (ha ugyan az én írásai-mat megilletné a »tudományos« jelző), amelyik nema járt utakról markolja fel a mondanivalóit. Azonvoltam valamennyi munkámnál, hogy ha csak lehet,járatlan ösvényekre ránduljak ki az anyagért, —bár olykor kénytelen voltam egyébhez is folyamodni,hogy a tárgyamat kiteljesítsem. Ehhez tartottammagamat mostani könyvemben is: olyan eseteketbeszélek el, amelyeket a magyar olvasó nem igenismer, vagy csak hézagosan van róla tudomása.Bármennyire tanulságos lenne is Stuart Mária vagy

1 I. Az emberi butaság kultúrtörténete. — Új butaságok azemberiség kultúrtörténetéből. — Vége az emberi butaságnak.

II. A szerelem regényes életrajza. — A házasság regényes élet-rajza. — Az asszonyi hűtlenség története.

13

az orleansi szűz perének az ismertetése, nem vállal-nám, hogy a kétszázadik legyek, aki az esetüket meg-írja.1

Módszeremről csupán annyit, hogy a büntető-jogász ismereteivel felszerelten nyúltam az anyaghozs az író tollával igyekeztem feldolgozni. Ez lennemunkámnak egyéni vonása.

Egyébiránt egyetlen tényt sem változtattam meg,valamennyi adatom helytálló. Csupán azt a szabadsá-got engedélyeztem magamnak, hogy a túlságosanelnyúló bűnügyi drámákat a mellékszereplők kiha-gyásával megrövidítsem s a bonyolult esemény-tömkelegen a tények rendezése útján (arrangementdes faits) vezessem át az olvasót.

Különösen attól óvakodtam, hogy az esemé-nyek hézagait a magam elképzelése alapján, kita-lált adatokkal töltsem ki, s hogy soha el nem hang-zott párbeszédek beiktatásával rontsam el, a történethitelét.

Ráth-Végh István.

1 Rám lehetne Ugyan olvasni, hogy mindjárt a legelső esetet,Praslin herceg bűnügyét a magyar olvasó már ismeri egy amerikaiírónő regényéből. Igen, de regény alakjában s az írónő céljaihozidomítva. A hiteles, eredeti források még nem kerültek az olvasóelé. Az ilyen esetekben nem maga a történet rejtőzik a kevésséjárt utakon, hanem az eredeti forrásért kell oda letérni.

FŐÚRI VILÁG

PRASLIN HERCEG BŰNE.1847.

A hírhedt nyaklánc-pör történetírói megállapítják,hogy ez a pör ingatta meg tulajdonképpen, a franciakirályi ház tekintélyét és ez volta végzetes lökés az össze-omlás felé.

Egy emberöltővel később párja akadt a főúri bot-ránynak: Choiseu l - P raslin herceg bűnügyelobbantotta lángra az arisztokrácia elleni gyűlöletet éskészítette elő az 1848. évi februári forradalmat.

*

Horace Sebastian grófra a sors szinte ontottabőségszarujából az adományait. Napóleon alatt dia-dalmas csaták hőse, később szerencséskezű diplomata,ismételten miniszter, majd Franciaország marsallja.Mindezek tetejében óriási vagyon ura és híres szép

18

férfi; fiatalkorában »a császárság Cupidoja« névenbecézték.1

Erre a csupaderű életre egyetlen felhő árnyaborult: leányának a tragédiája. A rossz előjel már alány világrajöttekor felkomorlott: Altérice-Rosalba-Fanny születése anyjának az életébe került.

Tizennyolc éves korában Fanny férjhez ment.Apja Fitz-James angol hercegnek szánta, de a lányhalálosan beleszeretett a huszonegyéves Charles-Laure-Hugués-Théobald Choiseul-Praslin hercegbe.A marsall lemondott az angol hercegi koronáról afrancia javára. Praslin herceg különben Francia-ország egyik legősibb és legelőkelőbb családjábólszármazott; belső udvari ember, Lajos Fülöp királykedveltje volt.

A házasság boldognak ígérkezett. Tíz gyermekszületése tett bizonyságot róla. Egy meghalt, kilencmegélt.

Múltak az évek. Tizennyolc évi házasság után kez-dett a felhő sűrűsödni Sebastiani marsall palotája fö-lött. A férj elhidegült — okáról később számot adok —,az asszony hol magába zárkózva szenvedett, hol fellob-bant korzikai vére és féltékenységi rohamokkal mér-gezte egyre jobban az amúgy is nehéz, fojtó levegőt.

1 Sebastiani marsall nevéhez egy szállóige is fűződik. Kül-ügyminiszter korában történt, hogy a cári csapatok leverték alengyel szabadságharcot és véres küzdelem után elfoglaltákVarsót. Sebastiani a francia képviselőház 1831 szeptember 16-iülésén így jelentette be az eseményt: »L'ordre regne á Varsovie.«Varsóban rend uralkodik ...

19

Az 1847 augusztus 18-ra virradó hajnalon meg-nyílt a viharfelhő méhe és lecsapott a végzet.

Augusztus 17-én a család megjött Praslin hercegvidéki kastélyából. Úgy volt, hogy másnap tovább-utaznak Parisból Dieppe-be, tengeri fürdőre.

Praslinék a Rue du Faubourg St. Honoré-n levőSebastiani-palota földszintjét foglalták el; maga amarsall az emeleten lakott. Akkor éppen korzikaibirtokán volt.

A herceg lakosztályát egy közös előszoba válasz-totta el a felesége szobáitól. Az asszony lakosztályá-nak egy kertre nyíló kijárása is volt; ezt esténkintbelülről elreteszelték, az ablaktáblákat betették ésvas keresztrudakkal biztosították netaláni betörésellen. Az előszoba ajtaját a hercegné komornájakívülről bezárta s a kulcsot az ajtó mellé akasztotta,olyan helyre, ahol idegen nem láthatta meg. Tudni-illik reggel a komornának ezen az előszobán át kel-lett bemennie, hogy felkeltse az asszonyát.

Szóval, a hercegné hálószobájába csakis a hercegjuthatott be, a közös előszobán keresztül.

Hajnali négy óra múlt.Egyszerre csak élesen felrikoltott a csengő,

előbb a komorna, majd az inas szobájában. Ezekmagukra kaptak valamit és siettek az előszoba felé.A kulcsot leakasztották, a zárba dugták — az ajtónem nyílt ki. El volt reteszelve belülről.

A hercegné szobájából sikoltozás és tompa ütő-dések zaja hallatszott.

20

Az inas döngette, lábbal rugdosta az ajtót, deaz nem engedett. Ekkor a kertbe rohantak, hogyarról kerüljenek a hálószobába, de a kerti ajtón ishasztalan dörömböltek, nem nyitotta ki senki.

Megint visszaszaladtak az előszoba felé és lám:ekkor már az imént még belülről elreteszelt ajtótárva-nyitva volt. Az előszobából belestek a sötéthálószobába, de onnan már csak elhaló hörgés hal-latszott ki. Ijedten futottak segítségért a portás-hoz. A két férfi — az inas és a portás — lámpával,furkósbottal, meztelen karddal nyomult be a háló-szobába.

A hercegné egy szál éjjeli köntösben, vérbefagyvahevert a díván előtt...

Most már felriadt az egész ház. Egyik cselédorvosért futott, a másik rendőröket kerített elő.Mire megvirradt, három orvos és két rendőrbiztosállta körül a hercegnének immár halott testét.

Közben a nagy lármára megjelent a herceg is.Viselkedéséről utóbb a tanúk így vallottak:

— Mi történik itt? — kérdezte.Válasz helyett kinyitották az ablaktáblákat s a

beáradó világosságnál meglátta a felesége testét.Ekkor a fejéhez kapdosott és kiáltozni kezdett:

— Istenem, micsoda szörnyűség! Ki követteel? Segítség! Orvost!

Majd, amikor jelentették, hogy az asszonybanmár nincs élet, a haját tépte és kétségbeesetten jaj-gatott:

21

— Szegény gyermekek! Nincs többé anyjuk!Micsoda szerencsétlenség! Ki fogja megmondani amarsallnak?

Öklével a falat döngette s a legnagyobb fokúlelki megrendülés jelei látszottak rajta.

A helyszíni szemléről a rendőrtisztek jegyző-könyvet vettek fel. Ezt a képet örökítették meg i

A szobában nagy rendetlenség. Felfordult asz-talka, földön heverő tárgyak, össze-vissza dúlt ágy.És mindenütt vér és vér... Vérfoltok az ágy előtt, azíróasztal márványlapján, a szőnyegen, a székeken,még az asszony papucsán is. A küszöbön egy kité-pett hajcsomó, mintha a gyilkos hajánál fogva hur-colta volna odáig az áldozatot. Általában a jelek vadtámadásra, elszánt védekezésre, kétségbeesett dula-kodásra vallottak.

Még egy fontos lelet: a test mellett egy töltöttpisztoly hevert a földön, csöve véres volt, agyánnéhány odatapadt véres hajszál.

Magán a holttesten a későbbi orvosi vizsgálatharminc mély sebet talált. Több helyen zúzódások;az ajak fölött körömokozta sérülés nyoma, minthaa gyilkos erőszakkal akarta volna befogni a sikoltozóasszony száját.

Reggel 8 órakor már hemzsegtek a hatóságiszemélyek a palotában. Megérkezett a vizsgálóbíró,a főügyész, a rendőrfőnök. Feltűnt, hogy az előszobá-ban vérnyomok vöröslöttek a padlón, sőt véres volt aherceg lakosztályába vezető ajtó kilincse is. Még egy

22

és más apróbb gyanús tünet arra késztette a bírót,hogy udvariasan felkérje a herceget, lenne szívesátöltözni, mert a bizottságot érdekelné a ruháinakjelenlegi állapota. A bizottság a hálóköntösön frissvérfoltokat talált; a herceg zsebkendője, nadrágjaés fehér mellénye szintén össze volt vérezve.

Az ingen annak nyoma, mintha vérfoltot pró-báltak volna kimosni belőle. Még nedves volt. Ned-vesnek bizonyult a hálóköntös egyik hajtókája is.

Rangját megillető tisztelettel magyarázatot kér-tek a hercegtől. Azt felelte, hogy ő hajnalbanlármára ébredt, valaki »gyilkos«-t kiabált. Erremagára kapta hálóköntösét, gyertyát gyújtott, pisz-tolyt ragadott és átsietett a feleségéhez, őt már adíván mellé roskadva találta. Segíteni akart rajta seközben vérezte össze magát. Hallotta, hogy az ajtóndörömbölnek, erre elhúzta az előszoba ajtajáról areteszt, hogy az emberek bejöhessenek és szobájábament megmosdani.

― De miért nedves ez az ing?― Az izzadtságtól nedvesedett át.― A kabát hajtókáját miért mosta ki?

— Nem akartam, hogy gyermekeim megijed-jenek, ha véresnek látnak.

Eféle gyámoltalan magyarázata volt valamennyisúlyosan terhelő adatra. Felmutatták neki a pisz-tolyt is és megkérdezték: miért véres, a csöve?hogyan kerültek agyára a véres hajszálak?

Lehorgasztotta fejét és nem felelt.

23

A főügyész megszólalt;— Herceg, válaszoljon azzal az őszinteséggel,

amely méltó az Ön nevéhez és rangjához.Válasz:— A pisztoly ugyanaz, amellyel hajnalban a

a hercegné segítségére siettem. Tagadom azonban,hogy akár ezzel, akár más fegyverrel bántalmaztamvolna. Ami a vért és a hajszálakat illeti, fogalmamsincs, hogyan kerültek oda.

— Mivel magyarázza hát a merényletet? Vol-tak-e a hercegnének ellenségei?

— Nem volt semmiféle ellensége. A tettet csakisbetörők követhették el. Azt hihették, hogy még nemjöttünk meg a nyaralásból s mikor váratlanul ahercegnét találták a szobában, el akarták tenni lábalól.

Hogy miként juthattak be á teljesen zárt, vas kereszt-rudakkal védett lakosztályba? erre a herceg nem tudottnyilatkozni.

A vizsgálóbíró most már egy udvariatlan ren-delkezést tett: utasította az orvosokat, hogy vizs-gálják meg a herceg testét. Eredmény: tele van zúzó-dásokkal; jobb hüvelykén és mutatóujján harapásnyoma; középujján karmolás és egy centiméternyibőrhiány; bal lábikráján véraláfutás.

A herceg magyarázata: megsértette magát, amikorleszállt a vasútról.

Ezután a bizottság már arra sem volt kíváncsi,mit fog a herceg összehordani a legfontosabb bűn-

24

jelről: egy kétélű jatagánról, amelyet a szobájábantaláltak, összeültek tanácskozni. A tettes személyétilletően nem volt egy cseppnyi kétségük sem.

A gyilkos: Choiseul-Praslin herceg, a férj.De a herceg Franciaország pair-je s a pair-ek

kamarájának határozata nélkül tilos ellene eljárni.A kamara viszont nem ülésezett. A főügyész vállaltaa felelősséget: megszegi a törvényt. Elrendelte aherceg házi őrizetét.

Másnap már a király összehívta a kamaráts ezentúl a vizsgálatot maga a kamara elnöke,az ország kancellárja, Etienne-Denis Pasquier hercegvezette. A herceget átszállítatta a Luxembourgpalotába, ahol a nagyrangú vádlottakat szoktákfogvatartani.

Nyomban a merénylet után a háznép suttognikezdett. Mikor a házi pletykák a tanúvallomásijegyzőkönyvekben megizmosodtak, a vizsgálat csáp-jai kinyúltak egy új személy felé. Henriette Deluzy-Desportes kisasszony volt ez, a hercegi gyermekekegykori nevelőnője.

A csinos, fitosorrú leány hat évvel ezelőtt kerülta hercegi házhoz. Tökéletes nevelőnő-tehetség volt:képzettsége alapos, tudott festeni, értett a zenéhez,sőt mint ügyes tollú írónő is megállta a helyét.Rendkívüli kedvesség áradt belőle s ezzel mindenkitmegnyert, aki a közelébe került.

Mikor megindult ellene a vizsgálat, előkelő fér-fiak álltak a pártjára, köztük Cousin, a nagy francia

25

filozófus, aki mint főrend, a vizsgálóbizottság tagjavolt. Vidor Hugó írja, hogy egyszer együtt jöttek ela francia akadémiáról s útközben a filozófus ígyáradozott:

― Önnek látnia kell ezt a Deluzy kisasszonyt.Ez ritka egy teremtés. Levelei valóságos remekek,stílusa kitűnő. Vizsgálati vallomásai bámulatosak,ha hallotta volna, el lett volna tőlük ragadtatva.Csupa okosság, kellem és tapintat. Ha valamikorhozzánk folyamodnék, bizisten (pardieu), megítél-nénk neki a Montyon-díjat.1 Az igaz, hogy uralkodni-vágyó és hatalmaskodó természet. Gonosz (méchante)és bűbájos asszony!

― Mi az? csak nem szerelmes bele? — kérdeztea költő.

― Hée! — volt a bővebb magyarázat nélkülifelelet.

A gyermekek közül a fiúknak külön nevelőjükvolt; a legkisebbeket intézetben helyezték el; Deluzykisasszonyra a három serdültebb leánykát bízták.

Ezek csakhamar akkora rajongással tapadtaka nevelőnőhöz, aminőben az anyjuknak sohasemvolt része. A varázs bűvkörébe a herceg is beleesett.Egyre jobban érdekelte, mit és hogyan tanulnak alányok; végigülte az óráikat, elkísérte őket a sétáikra,kirándulásaikra.

1 Ezt az ú. n. erénydíjat Montyon báró alapítványa értel-mében a francia akadémia ítélte oda évenkint annak a franciának,aki az előző évben a legerényesebb cselekedetet vitte végbe.

26

A hercegnének meg kellett érnie, hogy lassankintháttérbe szorul mint anya, mint háziasszony, mintfeleség.

A herceg apai érzelmeinek szokatlan áradozá-sait nem lehetett félremagyarázni. Az asszony tisz-tában volt vele, hogy a nagy érdeklődés kinek szól.A féltékenység ki-kitört belőle, de a jeleneteknekcsakis az lett az eredménye, ami rendszerint lenniszokott: az esdeklésekre hideg vállvonogatás. aszemrehányásokra indulatos, durva visszautasítás.

Kétségbeesésében az asszony magához a király-néhoz fordult. Könyörgött neki, beszéljen a férjefejével: állítsa helyre a házi békét. A királyné vál-lalta a közbenjárást. A herceg szabadkozott, hogy afelesége túlságosan érzékeny, ígéri azonban, ezentúlnem lesz ok a panaszra. Otthon persze durván neki-esett az asszonynak; ráripakodott, hogy hitványárulkodó, de keservesen meg fogja bánni, stb.

A házasélet teljesen elfajult. A herceg annyiramegalázta az asszonyt, hogy amíg ő együtt étkezetta lányokkal és a nevelőnővel, amannak külön kellettasztalhoz ülnie, a saját szobájában, egyedül. Afeszültség nem tarthatott örökké. Sebastiani marsallvéget akart vetni a botrányos állapotnak, hiszenmár az újságok is szót kezdtek ejtegetni róla.

A marsall közbelépésére Deluzy kisasszonynakvégre valahára felmondtak.

Mikor a család nyaralni ment, ő is kivonult ahercegi házból. Új állást kapott Lemaire asszony

27

nevelőintézetében, azonban az igazgatónő állítólagazt követelte, szerezzen a lány ajánlólevelet magától ahercegnétől, hogy ezáltal a pletyka útját bevághassák.

Mint tudjuk, augusztus 17-én Praslin-ék meg-jöttek a nyaralásból. Ezen a napon — a gyilkosságelőestéjén — a herceg a három leánnyal megláto-gatta a volt nevelőnőt Lemaire-éknél. Ekkor szóba-került volna az ajánlólevél s a lány szerint a férfimegígérte, hogy kieszközli. Jelentkezzék érte a kis-asszony másnap délben a hercegnénél,

Deluzy kisasszony védelmezői ennek az állí-tólagos ajánlólevélnek a szerepével próbálták utóbbaz éjszaka titkát magyarázni. Az asszony bizonyáravonakodott megírni — mondták — s húzódozásakirobbantotta a férfiból a dührohamot.

A merénylet után Pasquier kancellár Deluzykisasszonyt elfogatta és a Conciergerie-fogházba csu-katta. Azzal vádolták, hogy felbújtója volt a herceg-nek. Célja az lehetett, hogy ha a herceg végzett azasszonnyal, vegye el majd őt feleségül.

Azóta sokat írtak Deluzy Henriette szerepéről.A kevésbbé romantikus lelkek szerint egyszerűenszeretője volt a hercegnek s ha nem bujtotta is fela gyilkosságra, közvetve mégis csak ő volt az oka,mert fűtötte a férfi szenvedélyét, éket vert a férj ésa feleség közé s úgy elmérgesítette a helyzetet, hogyvégre is kirobbant a katasztrófa.

Mások, mint például Cousin, teljesen ártatlan-nak mondták a lányt. A herceget tiszta érzések fűzték

28

hozzá, tiltott viszony nem volt köztük. A bajokat ahercegné idézte fel oktalan féltékenységével és lob-banékony természetével.

Később az egykori nevelőnő férjhez ment HenryField amerikai lelkipásztorhoz és huszonöt évig éltvele zavartalan házasságban. Halála után — 1875-ben — a férj kiadta az elhalt asszony iratait, levele-zéseit s a reá vonatkozó amerikai újságcikkeket, hogyfeddhetlen életét bizonyítsa velük. Egy amerikairokonhölgy regényt írt Deluzy Henriette hároméletéről, filmet is csináltak belőle. Az üldözött ártat-lanság sugárkoszorúját vetítették a lány feje köré.

Nem szállok vitába egyik felfogással sem. Ehe-lyett közlök néhány részt a kihallgatási jegyző-könyvből, amely Pasquier kancellár mesteri kérdéseités a vádlott leánynak a nagy filozófustól annyiramagasztalt feleleteit tartalmazza.1

— Mióta lettek olyan sűrűek a herceg látogatásaiÖnnél?

1 A közvélemény tájékoztatására Pasquier kancellár ki-nyomatta a bűnügy iratait, valamint a hercegné megtalált leve-leit és feljegyzéseit. Ezekről szólnak:

Assassinat de madame la duchesse de Choiseul-Praslin;piéces authentiques publiées par la cour des pairs. (Leipzig, 1847.)

Lettres et impressions de madame la duchesse de Choiseul-Praslin. (Leipzig, 1847.)

Lamenayre: Les quinze Praslin, le prócés du dernier et toutles lettres de la duchesse. (Paris, 1847.)

Notice historique sur la famille Praslin, etc. (Paris, 1847.)Nem tudtam a nyitjára jönni, miért nyomatták a két első

helyen említett könyvet Paris helyett Lipcsében, Brockhaus-éknál,

20

― Mikor a lányok serdülni kezdtek, apjuk egyrejobban közeledett hozzájuk s természetesen hozzám is,miután mindig velük voltam. A hercegné nagyritkán jöttcsak közénk, mert sokat járt társaságba. Ha falun voltunk,bezárkózott a szobáiba, ott is tálaltatott magának. Úgygondoltam, ez a hercegné és a herceg közti viszonybólkövetkezett, amelyet én nem ismertem.

― Nem kísérelte meg, ami kötelessége is lett volna,hogy a lányokat érzelmileg közelebb vigye az anyjukhoz?

― Megpróbáltam, de azt a választ kaptam a hercegné-től, hogy ő ígéretéhez képest a gyermekek nevelését éstaníttatását teljesen a férjére bízta. Tőlem még annyitsem kérdezett: hogyan viselik magukat a lányok? Nem isadott semmiféle utasítást, legfeljebb toilette-kérdésekben.Soha sem kísérelte meg, hogy gyermekeit magához édesítse;ritkán beszélt velük. Ha együtt voltunk, irodalmi kérdé-sekről beszélgetett; ezt a gyermekek nem értették, untákés alig várták, hogy velem egyedül maradhassanak.

― Nem vette ön észre, hogy a hercegnének rosszulesett ez a teljes kisemmizése s ebből egyenetlenség szárma-zott a házasfelek közt?

― Ellenkezőleg, úgy gondoltam, hogy a hercegnétcsakis a férje érdekli, nem pedig a kis gyerekek, akiket csaknéha-néha látott. Gyakran, ha a herceg is jelen volt, el-küldte a gyerekeket, hogy a férjével egyedül maradhasson.Másszor, ha a herceg a lányokkal játszott, folyton kérdések-kel zaklatta, hogy figyelmét magára vonja, s ha a hercegcsak néhány szóval válaszolt, durcásan kiment a szobá-ból. A gyermekek észrevették, hogy anyjuk féltékeny azapjukra s gyermeki szokás szerint merő dacosságból mégtöbb gyengédséget fitogtattak az apjuk iránt.

― Úgy látszik, ön minden hibát a hercegnére akartolni. Holott ön mulasztotta el a kötelességét: véget vetni

21

az áldatlan állapotnak s visszavezetni az anyjukhoz agyermekeket; hiszen önnek úgyszólván korlátlan hatalmavolt fölöttük. Ebben a szomorú ügyben ön éppenséggelnem úgy viselkedett, amint kellett volna.

― A világért sem akarom megsérteni a hercegnéemlékét, de az igazat kérdezik tőlem, tehát igazat kellvallanom. Érzelmeit, jó szívét nem is hibáztatom, deannyira érzékeny természete volt, hogy ez képtelennétette a gyermeknevelésre. Nem bírta a fiatal lelkeket meg-nyerni. Csekélységek miatt rögtön felindult, — viszontamikor anyai szigorra lett volna szükség, gyenge maradt.Emiatt rendelkezett úgy a herceg, hogy a leányok nevelé-sét teljesen ki kell venni a kezéből.

― Abból, amit ön előadott, az következik, hogy nem-csak a házi tekintélytől fosztották meg a hercegnét és szálltaz át önre, hanem ön felé hajlították a gyermekek szere-tetét is, ami pedig az anyjukat illette volna meg. önnek azlett volna a kötelessége, hogy mindezt megakadályozza.

― Én sohasem akartam a gyermekeket anyjuktól el-idegeníteni és szeretetüket kisajátítani. Egyszerűen szeret-tem őket és teljesen nekik szenteltem magamat, örömeikaz enyhnek voltak, bajaik is az enyhnek. Hat évig őrköd-tem fölöttük és gondoztam őket éjjel-nappal. Nincscsaládom, nincsenek barátaim; mindenem a munkakörömvolt, s ezt az ő gyermeki odaadásuk könnyűvé tette.

― Nem vette észre, hogy éppenséggel az ön személyevolt oka a házasfelek közti rossz viszonynak? Miért nemigyekezett végét vetni, még ha a gyermekek visszavezetéseaz anyjukhoz az ön önzésébe ütközött volna is?

― Eleinte nem láttam a helyzetet súlyosnak, mert ahercegné mindenkire féltékenykedett, aki csak a férjeközelébe került. Később, amikor suttogni kezdtek a dolog-ról, őszintén feltártam mindent a hercegné előtt, ő azon-

31

ban úgy viselkedett, mintha az én alárendelt helyzetem-hez nem illő, túlságos érzékenységet észlelt volna nálam.A visszautasító bánásmód mélyen megsértett s többé azügyről nem beszéltem.

― Ön olyasmit mondott, mintha Praslin hercegcsakis önnek és a gyermekeknek a társaságában élt volna.

― Ezt nem mondtam. Én csak arról beszéltem, hogya herceg falun nagyobb sétákat tett velünk, a hosszú téliestéket pedig a tanulószobában töltötte, mert a hercegnétársaságba Járt. A marsall unokáit csak pár percre szoktafogadni.

― Az ön védekezési rendszere szerint mégiscsakminden vád a hercegnére hárul. Különös ezt az ön szájábólhallani, holott épp az imént olvastuk fel ennek a kiválóhölgynek önhöz intézett leveleit. Az egyiket az újév alkalmá-val írta s ebben nagylelkűen feledést ígér az eddigi összezör-dülések miatt. A másik levelet elbocsáttatása alkalmával in-tézte önhöz, ebben biztosítja önt jóindulatáról és hathatós aján-lást ígér. Tette ezt ugyanakkor, amikor a gyermekek nevelésekörüli fáradozásai fejében 1500 frank évjáradékot is rendeltönnek.1

― A hercegné magatartása mindenkivel szembenegyenetlen, sőt olykor érthetetlen volt. Akárhányszorönérzetemet mélyen megsértette, de utána csupa részvét ésjóindulat sugárzott belőle. Volt eset, hogy keserű szemre-hányásokat tett nekem befolyásom miatt, amelyre acsaládban szert tettem s alig egy óra múlva hivatott, hogybefolyásommal legyek valamely tervében segítségére. HaSúlyosan megsértett, nyomban utána ajándékokkal akartkiengesztelni. A felmondáskor kijelentette, hogy nem ülvelem egy asztalhoz s úgyszólván elkergetett a háztól, —

1 Ezt a levelet később egész terjedelmében közlöm.

32

de azután véletlenül találkoztunk s ekkor a legnagyobbjóindulattal beszélgetett velem, sőt olvasnivalót is küldött.

― Ez éppen a hercegné jóságát bizonyítja, amelyetannál inkább méltányolni kell, ha bosszúság előzte meg.

― Ez a jóság inkább arra vall, hogy ingerlékeny ter-mészete volt és nem bírt rajta uralkodni.

― Úgy látszik, ennek az ingerlékenységnek oka volts erre éppen ön szolgáltatott bizonyítékot. Távozása utánlevelezett a herceggel és a gyermekekkel s ezekben továbbrais szította a bosszúságot és neheztelést, amely az ön elbo-csáttatása miatt a hercegné ellen keletkezett bennük.Nem gondolja, hogy leveleivel csillapítás helyett még job-ban lázította a lelkeket s végső eredményben a hercegszörnyű kitörését okozta?

― Esküszöm, hogy leveleimben nem vezetett semmi-féle számítás. Vigasztalan voltam s kétségbeesésemet túl-ságosan meleg szavakkal és kímélet nélkül fejeztem ki.Most már belátom, hogy távol kellett volna maradnom egyideig, amíg a gyermekek lelkében a friss fájdalom meg-enyhül. Az volt a hiba, hogy ezeknél a fiatal lányoknálegyszerre tépték szét a hat éven át fonódott köteléket. Haa hercegné megengedte volna, hogy az ő felügyelete alattlevelezzünk és néha viszontlássuk egymást, nem követ-kezett volna be ez a túlságos feszültség az érzéseinkben.

― Szóval, ha az ön feleleteit számba vesszük, mégiscsak a hercegnét terheli igazságtalanság?

― A hercegné meghalt; higyjék el, hogy szívesenmegváltottam volna saját életemmel az övét. Én nem vé-dem magamat, én csupán felvilágosítást adok, mertnálam jobban senki sem ismerte kedélyének hullámzását,az érthetetlen átmeneteket haragból vidámságba, gőg-ből szelídségbe. Több ízben öngyilkossággal is fenye-getőzött; egyszer agyon akarta magát szúrni s a herceg

33

csavarta ki kezéből a tőrt; Dieppeben szóváltása volt aférjével s elszaladt hazulról azzal, hogy a tengerbe ugrik.Este azonban a herceg egy boltban talált rá, amint béké-ben vásárolgatott. Az ilyen jeleneteknél a herceg mindignyugodtan és gyengéden viselkedett.

Ami a szerelmi viszonyt illeti, a lány kétségbe-esetten tagadta, ő nem volt szerelmes a hercegbe,csupán tisztelte és becsülte. Ugyanúgy érzett aherceg is iránta.

Ezek után hallgassuk meg, mit mond a másik fél.A hercegné írószekrényében egy bekötött kap-

csos könyvecskét találtak. Napló volt, első oldalánezzel a feljegyzéssel:

Férjemnek, Praslin hercegnek. Neki egyedül.A napló azidőtől kezdődik, amikor a nevelőnő

a házukba került. Első lapjain a lázas szenvedélyhangjai csendülnek fel. Szenvedélyes szerelmi esengésa férj felé, általános szemrehányások hidegségemiatt; majd a panaszok összesűrűsödnek egyetlenszemély, a nevelőnő ellen. Később a csüggedés jeleiütköznek ki a vallomásokból s végükfelé a kezdetilobogás szomorú lemondássá, fásult beletörődéssélohad. A legutolsó bejegyzésnél mintha a rá váróvégzet sejtelme riasztotta volna meg a tollát.Istenem, légy velem! — ezzel végződik a napló.

Az egésznek ismertetésére nincs terem. Csupánnéhány jellemző részletet szemeltem ki belőle.

»Mindig téged szerettelek, csakis téged. Most istéged szeretlek, ha szenvedek is. Társad, barátod akar-

34

tam lenni, megosztani dolgaidat, érdekeidet, örömödetés bánatodat; csakis veled és gyermekeinkkel óhajtot-tam együtt lenni. Így értelmezem a házasságot, a szerel-met, a barátságot. De te nemcsak közönyös vagy, hanemszinte gyűlölsz is. Igaz, olykor talán nem végeztem elégserényen anyai kötelességeimet, de ezt állandó váran-dós állapotom okozta. Most pedig elvonod tőlem gyer-mekeimet, hogy egy fiatal személyre bízd, akit mind-össze nyolc hónapja ismersz!

»Átsírom az éjszakákat, néha a vánkost kell a számelé tennem, hogy elfojtsam a felzokogásom hangját.Azt veted a szememre, hogy nem vagyok elég vidámés szórakoztató. Színésznőnek kellene lennem, hogy ilyenállapotban vidámságot mutassak! Ha meghalok, nesirass meg, hiszen mit ér számomra az az élet, amelyimmár semmit sem jelent a szeretteim számára.

>Most hát elragadtad tőlem a gyermekeket, rábíztadőket egy könnyelmű személyre, akire átruháztad az énjogaimat és kötelességeimet, aki jogosítva van rendelkezniaz én legdrágább kincseim, gyermekeim fölött, aki élet-társa lett a férjemnek s joga van, hogy bármely időbenbemehessen a szobádba, ahonnan én, gyermekeidnek azanyja, még akkor is ki vagyok tiltva, amikor beteg vagy.Ez a személy igen jó nevelőnő lehet, de a gyermekeimanyjává is előlépett. Még élek s ime, máris helyettesemvan! Isten bocsásson meg neked! Szívesen a lábad elévetném magamat s úgy könyörögnék a szánalmadért,mert sohasem szüntelek meg szeretni s az életemet isfeláldoznám érted. De tudom, hogy az én szenve-désem nincs rád semmi hatással. Mikor szegény atyádmeghalt, meg akartam osztani bánatodat, de te el-taszítottál. Ekkor tudtam meg egész bizonyossággal,hogy eltávolodtál tőlem, mert nem szeretjük azokat, akikkelnem akarunk együtt sírni. Pedig látod, ha megbetegednél,

35

az én kötelességem lenne, hogy ápoljalak, — hát abánat nem a lélek betegsége?

»Annak idején így szóltál hozzám: »Magam fogom agyermekeket nevelni, de mindenről értesítelek, kikérema tanácsaidat s a nevelőnővel szemben kifogástalanulfogok viselkedni.« Mi lett ezekből a fogadkozásokból?Mialatt én itt sírok és szenvedek, te együtt teázol azzal,akinek a gyermekeidet átengedted!

»Azt mondod, szerezzek magamnak társaságot, ke-ressek barátokat. De hát mit keressek én, férjétől eltaszí-tott és gyermekeitől megfosztott asszony azok között,akik boldog családi életet élnek?!

»A helyzet egyre botrányosabb lesz. A nevelőnőbizalmas viszonyotok alapján feljogosítva érzi magát,hogy az egész házon uralkodjék. Ez a bizalmasság sehogy-sem illik rangodhoz és korodhoz. Minő példa a gyerme-kek számára! Elhitetik velük, hogy teljesen rendjén-való, ha egy 28 éves lány bármely órában és bármelyöltözetben bemegy egy 37 éves férfi szobájába! Ez a nőelég arcátlan volt, hogy ezt mondja a szemembe: »Na-gyon sajnálom, asszonyom, hogy nem közvetíthetek önés a férje között, ellenben az ön érdeke, hogy velem szem-ben vigyázatosan járjon el. Elhiszem, önre nézve fájdal-mas, hogy gyermekeitől el van választva, de ez a hercegúrnak eltökélt szándéka. S miután erre bizonnyal ko-moly okai vannak, nekem szent kötelességem, hogy enge-delmeskedjem. Ezt a sértést kellett a te feleségednekelnyelnie egy idegen személytől!

»Ma megint bizalmas együttlétben találtalak a ne-velőnővel. Szó nélkül eltávoztam, abban a hitben, hogyhelyesen cselekszem, mert ezáltal elejét veszem egy jele-netnek. Én Istenem, gondolhattam volna-e, hogy tapin-tatom micsoda dührohamot fog kilobbantani belőled!Utánam jöttél a lépcsőn, kiabáltál, tomboltál, szitkozódtál.

36

Azután követtél a szobámba, ott összezúztál két drágavázát, másik kettőt pedig, a te egykori ajándékaidat,visszavetted és magaddal vitted. Vájjon neki ajándékoz-tad? A minap azzal büntettél meg, hogy összetörted vala-mennyi napernyőmet, mert állítólag indulatos voltam.Ma nyugodt voltam és csöndes, mégis összetörted leg-kedvesebb vázáimat. Nemrég a leveleidet is el kellettégetnem, a hajdani szerelem bizonyítékait!

»Arra ítéltél, hogy a gyermekeim megvessenek.Gyanakodniuk kell, hogy engem valami erkölcsi fogyat-kozás terhel, amiért elvették őket tőlem.

»Mióta nem akarsz gyermeket, nincs számomrasemmi érzés benned, nem törődöl velem, semmibe semveszel. Hát csak egyszerű szülőgép voltam?«

A napló végefelé közeledett. Közben történt mega fordulat: a nevelőnőnek felmondtak. Erre vonatko-zik a hercegné 1847 június 15-én kelt levele férj éhez:

»Mai napig vártam rá, hogy beváltod a helyzet ren-dezésére vonatkozó ígéretedet. Úgy látszik, megfeled-keztél róla. Eljött hát az ideje, hogy gyermekeink és aház méltósága érdekében véget vessek a nevelőnői ura-lomnak. Magam akarom a lányaimat nevelni, köztükakarok élni, minden elfoglaltságukban részt venni.Be kell látnod, hogy egy anya gondozása legalább isannyit ér a számukra, mint egy nevelőnőé. AtyámDeluzy kisasszonynak tekintélyes életjáradékot biztosított.Ha ezzel a támogatással Angliába utazik, ott — tekin-tettel a képességeire — még könnyebben találhatmegfelelő állást, mint Parisban.«

Deluzy kisasszony megköszönte a hercegné jó-indulatát. Ami az angliai utazást illeti — írta —,

37

erre, sajnos, nem szánhatja rá magát, mert Parisbankell maradnia, hogy gyengélkedő nagyapját ápolhassa.(Közbevetve: Ha megmarad Praslinéknál, hogyanápolta volna?)

S most ismét idézek néhány sort a napló utolsóoldalairól:

»Férjem sohasem fog nekem megbocsátani. Bosszút állmajd rajtam. A szakadék egyre mélyebb közöttünk. Amilyenmértékben rá fog eszmélni saját hibájára, olyan mértékbenleszek én a bűnös és bosszúját rajtam fogja kitölteni. Féleka jövőtől, reszketek, ha rágondolok. Istenem, Istenem, segítsrajtam, a szerencsétlen anyán, úgy félek a fenyegetéseitől.Istenem, légy mellettem!«

Pasquier kancellárt értesítették, hogy Praslinherceg nagyon rosszul van. Az orvosok eleinte kole-rára gyanakodtak, de azután kiderítették, hogyarzénnel megmérgezte magát.

A kancellár sietett a Luxembourg-palotába,hogy még idejében elvégezhesse a kihallgatást.

A herceg magatartása még érthetetlenebb volt,mint aminővel a nyomozóbizottságot döbbentettemeg. A kancellár vizsgálóbírói mesterfogásaival sembírt határozott választ kicsikarni tőle: bűnös-e hátvagy ártatlannak érzi magát? Egész terjedelmébenismertetem a kihallgatási jegyzőkönyvet; talán akadlélekbúvár, aki kiokosodik belőle.

— Ön ismeri a nyomozás eredményét. Nincs egycseppnyi kétség sem, hogy ön a tettes. Azt ajánlom,

38

rövidítse meg a fárasztó kihallgatást egy töredelmesbeismeréssel; hiszen semmit sem tagadhat. Remélem,nem mer tagadni?

― A kérdés nagyon határozott, de nincs erőm felelni;hoszzú felvilágosítások kellenének.

― Hoszszú felvilágosítások? Dehogy. Elég egy szó:igen vagy nem.

― Nagy lelkierő kellene ahhoz, hogy igennel vagynemmel feleljek és most nem vagyok olyan állapotban.

― Hány órakor vált el a gyermekeitől előtte valóeste?

― Féltizenegy lehetett.― Mit csinált ezután?― Szobámba mentem és lefeküdtem.― Elaludt?― Igen.― Meddig aludt?― Erre nem emlékszem.― Már akkor elhatározta magát, amikor lefeküdt?― Nem. Egyébként nem értem, hogy mit jelent ez

az elhatározás?― Mikor felébredt mi volt az első gondolata?― Kiáltozásra ébredtem fel és a hercegné szobájába

siettem.A vádlott itt felsóhajt és kéri, hagyják abba ezt a

fájdalmas kihallgatást. De a kancellár folytatja:― Mikor ön a hercegné szobájába lépett, tudnia

kellett, hogy minden kijárat zárva volt, csakis öntőllehetett oda bejutni.

― Ezt nem tudtam.― Amikor belépett, a hercegné az ágyban feküdt?― Nem. A földön.― Azon a helyen, ahol az utolsó ütést kapta öntől?― Hogyan kérdezhet ilyesmit ?!

39

― Mert nem felelt az első kérdésemre. Miként kelet-keztek a sérülések a kezén?

― Mikor Praslin-ból hazajöttünk, megsértettem a cso-magoláskor.

― Honnan van a harapás a hüvelykujján?― Ez nem harapás.― Az orvosok annak mondják.― Kérem, kíméljen, nagyon gyenge vagyok.― Bizonyára kellemetlenül lepte önt meg, amint

szobájába visszatérve, megpillantotta az ön által kiontottvér nyomait a ruháján. Emiatt igyekezett kimosni?

― A vérfoltokat félremagyarázták. Nem akartam ígymutatkozni a gyermekeim előtt.

― Megbánta-e, hogy tettét elkövette?A vádlott nem felel. Gondolataiba mélyedtnek lát-

szik.― Adtak-e önnek rossz tanácsot, amely erre a

tettre ösztönözte?― Nekem senki sem adott tanácsot. Ilyesmihez nem

szoktak tanácsokat osztogatni.― Nincs önnek lelkifurdalása s nem érezne-e meg-

könnyebbülést, ha megmondaná az igazat?― Ma teljesen hiányzik az erőm.― Ön egyre a gyengeségét emlegeti. De hiszen

éppen arra hívtam fel, hogy csakis igennel vagy nemmelválaszoljon!

― Ha megvizsgálnák az érverésemet, kiderülne agyöngeségem,

― Hát az előbbi sok aprólékos válaszra megvoltaz ereje?

A vádlott nem felel.― Hallgatása máris bizonyítja a bűnösségét!― Ön azzal a meggyőződéssel jött már ide, hogy bűnös

vagyok. Ezen nincs módom változtatni.

40

― De van, ha kellő okokat hoz fel és előadja amentségeit.

― Úgy gondolom, az ön hitét képtelen vagyok meg-ingatni.

― De mi alapon gondolja ezt?A vádlott egy darabig hallgat, majd azt mondja,

nincs ereje tovább vallani.― Mikor ezt a szörnyűséget elkövette, nem gondolt

a gyermekeire?― A tettet nem követtem el; gondolataim mindig a

gyermekeim körül járnak.A kancellár most már erélyesen nekitámadt:— Meri-e tagadni, hogy ön a bűnös?A vádlott a fejét a két kezébe támasztja, egy darabig

hallgat, majd ezt mondja:— Ilyen kérdésre nem tudok felelni.Azután kéri, hogy gyengesége miatt fejezzék be a

kihallgatást és halasszák máskorra.

Megtörtént, de új vallatásra már nem került a sor.A méreg tovább marta Praslin herceg testét snegyednapra irtóztató kínok között meghalt.

A tragédia befejeződött.A kancellár jelentést tett a pair-ek kamarájá-

nak s ez a vádlott halála folytán megszüntette azeljárást.

Deluzy Henriette ügyét áttették a rendes bíró-sághoz. Ott egy darabig ide-oda nyomozgattak, denem találtak semmiféle terhelő bizonyítékot s a lánytnéhány hónapi fogság után szabadon eresztették.

41

Kétségtelen hogy magában a gyilkosságbannem volt része. Ami egyéb szerepét illeti, el kellolvasni vallomását és a hercegné napló jegyzeteit.Akármilyen megbocsátásra hajló kegyes lélek pró-bálná is magyarázgatni a Sebastiani-palota családiviszálykodását, nem tudná megindokolni, miért ra-gaszkodott a nevelőnő olyan konokul az állásához.Nagyon szerette a kislányokat? Szép. De az anyátszerencsétlenné tette; a Praslin-ház hírén pletykákmocskával ejtett foltot; tűrte, hogy a tulajdonlánybecsületét az újságok is meghurcolják: mégsemválasztotta az egyetlen becsületes megoldást, hogyhagyja el önként a teljesen feldúlt békéjű házat.S mikor élete végéig biztosítják minden nélkülözésellen — évi 1500 frank szép pénz volt azidőben —akkor is köti magát Parishoz és indokolásul előkerítegy gyengélkedő nagyapát, akit addig alig látott.

Mi oka lehetett a nyakasságnak?A szerelem.Praslin herceg ugyan, ha ránk maradt arcképét

nézegetjük, nem volt férfiszépség, sőt valami kemény,fanyar vonás tette kellemetlenné az arcát. Túlságo-san éles elmével sem lehetett megáldva, legalább iserre vall a gyilkosság utáni ügyetlen tettetése s anyomozat alkalmával tanúsított korlátoltsággal ha-táros magatartása. De hát herceg volt, az ország egyiklegelőkelőbb főura, Lajos Fülöp király személyesbarátja; fényes díszruhában, hatlovas hintón haj-tatott az udvarhoz s odahaza is pompa és gazdagság

42

ragyogta körül: nem csoda, ha a kis nevelőnő szemeelkáprázott.

Ő viszont harminchét éves, életerős férfi, oldalánegy bár fiatal, de tíz gyermekszüléstől megviselt,hervadásnak induló feleséggel. Meg lehet érteni, ha afriss, csinos, Roxelane-orrú lány — ellentéte akorzikai, déli szépségnek — megcsiklandta az érzé-keit. Majd a mindennapos együttlét, a lány kedves-sége és okossága komoly szerelemmé érlelte a kezdetivágyat.

Volt-e viszonyuk? A lány tagadta. Bizonyítéknincs rá. Csak gyanítani lehet, hogy az elkényeztetettfőúr aligha érte be ártatlan epekedéssel. Hat évalatt bőven akadt alkalmuk titkos összejövetelekre.De hát az is lehetséges, hogy a lány — éppen mertokos és számító volt — plátói pórázon tartotta aférfit, nehogy a teljes odaadásra jóllakottság és meg-unás következzék.

A szerelem villant ugyan némi fényt a véreséjszaka homályába, de teljesen el nem oszlatja.

Arra nézve nem lehet kétség, hogy a herceg agyilkosságot — bűnügyi nyelven szólva — erős fel-indulásban követte el. Harminc szúrás, vágás és ütés!Olyas valami történhetett a házasfelek közt, ami akülönben is elkeseredett férfi fojtott dühét kirob-bantotta és szinte önkívületi állapotban, hisztériásőrjöngéssel rohanta meg az asszonyt; vágta, szúrta,ütötte, ahol érte.

Valami történt köztük. De mi lehetett ez a valami?

43

Naiv beszéd, hogy a végzetes kitörésnek azajánlólevél megtagadása lett volna az oka. Maga anevelőnő vallott a hercegné gyors színe változásai-ról harag és megbocsátás közt. Most, hogy megszaba-dult a ház rossz szellemétől, nem huzakodott volna,hogy az írást kiadja.

Egyébiránt eféle ajánlólevélre szükség sem volt,mert a hercegnének az a levele, amelyet a kancellára kihallgatáson felolvasott, máris igen jól felhasz-nálható ajánlólevélnek számított.

Ez a levél 1847 június 19-én kelt. Választ tar-talmaz a nevelőnőnek június 18-ról kelt levelére,amelyben hivatkozik szenvedő állapotára s azt írja,hogy alkalmas időben köszönettel fogja igénybevennia hercegné ígéretét az ajánlólevélre nézve.

Íme a levél. A vádlott leány iratai közt talál-ták meg.

»Élénken sajnálom, hogy gyengélkedése ellenére isfárasztotta magát s írt nekem olyasmiért, ami gyerme-keimre fordított gondozása folytán magától értetődik.Habár fontos körülmények az ő érdekükben siettették isa válást, amelyet nemrég még távolinak gondoltam,higyje el, a legnagyobb igyekezettel fogok megragadniminden alkalmat, hogy önnek hasznára lehessek. Kérem,közölje velem, mit tegyek? Hallottam, hogy ön fel akarjaakarja keresni lady Hislop-ot,1 ez esetben adhatok önnekajánlást lady Tancarville-hez s bizonyos vagyok benne,

1 Lady Hislop volt Deluzy k. a. előbbi úrnője. 1800 frankévi fizetése volt nála, a teljes ellátáson felül. Praslinéknál 2000frankot kapott.

44

hogy ő mindenben segítségére lesz lady Hislop-nak az önérdekeit illetően. Ha ön hasznát vehetné ajánlólevelek-nek Flahaut grófnéhoz és Miss Elphinston-hoz is, kéremrendelkezzék velem.

»Emlékszem, hogy mikor Praslin-ba mentünk, önkölcsönkért tőlem egy könyvet. Remélem, nem utasítjavissza ezt a kis emléket, amelyet nagy örömmel aján-lok fel önnek.

»Ismétlem, kisasszony, valamennyi kínálkozó alkal-mat meg fogok ragadni, hogy önnek minden körülmé-nyek között hasznára lehessek«.

Már most, ha közelebb akarunk férkőzni azéjszaka talányához, a szerelmes férfi lelkiállapotá-ból kellene kiindulni. A nyaralásból hazatérve,viszontlátja a leányt. Ez szenved, sír, panaszkodik.A férfiban újra lángra gyúl a szerelem, megalázott-nak is érzi magát, hogy tűrnie kellett a kedveseelűzetését. Ilyen állapotban nyit be a késő éjszakaiórán a feleségéhez. Az ajánlólevél ügyében? Aligha.Arról reggel is lehetett volna beszélni.

Itt révül elénk a rejtelmes valami, amelynektitkát sohasem fogjuk megismerni.

Volna egy feltevés: Praslin válást ajánlott afeleségének, hogy azután a lányt elvehesse. Emellettszólna, hogy ő atyja halála után annak örököse islett s immár nem szorulhatott a Sebastiani-va-gyonra. Jövedelme évi 500.000 frankra rúgott!Természetesen a gyermekeket is meg akarta tar-tani. Az asszony kitalálta a célt, nem volt hajlandóbeleegyezni, szó szót váltott, szemrehányások és

46

sértések robbanhattak, amíg végre a férfiban meg-szűnt minden gátlás és kitört belőle a vadállat.

Ez persze csak sejtés.Az akkori közvélemény határozottabb vádat

dobott fel; a herceg nem hirtelen fellobbanásábanragadott fegyvert, hanem eleve elszánta magát s éjidején rátört az asszonyra, hogy álmában ölje meg.Azután gondosan előkészítette volna a mentséget,hogy ismeretlen tettesek voltak a merénylők. Denem számított rá, hogy az asszony felébred, védeke-zik és vad dulakodásra kerül a sor.

Mindez csak találgatás. Épp úgy, mint a meddő-nek látszó fejtörés afölött: mi lehetett az értelme aherceg tétova, össze-vissza beszédének? Látnia kel-lett, hogy minden ellene szól, sőt az öngyilkosságikísérlettel ő maga adta a vád kezébe a döntő bizo-nyítékot saját maga ellen, mégsem ismerte be:bűnös vagyok. Tagadta a tettet s mégsem lehetettkicsalni belőle a szót: ártatlan vagyok. Vájjon a ked-vesére gondolt s azt hitte, határozott vallomássalbajt zúdít a fejére?

Az bizonyos, hogy rettenetes küzdelmet vívottmagával. Henri Morice, a kancellár titkára, drámaiképet festett a kihallgatás külsőségeiről. A hercegetmár halálos erővel marta a méreg, miközben azzalkínlódott: mondjon-e igent vagy nemet? Szemmelláthatóan erőlködött, hogy ki ne engedjen csúszni aszáján egy igent, viszont arra is képtelen volt hogynemet mondjon. Menekülni látszott a kérdés elől,

46

azt mondta: ő már se nem lát, se nem hall, gondol-kozni sem bír. Fejét hátravetette a karosszéken,majd mindkét karjával az asztalra roskadt és fejétazokba temette. Nyaka csupaszon meredt ki a gal-lértalan hálóköntösből; rossz volt nézni torkánakgörcsös összehúzódását.

»Irtózatosan szenvedhetett. A közönség meglehetett elégedve: a vérpad sem jelentett volnanagyobb bűnhődést.«

A közönség nem volt megelégedve.Mikor a hír végigpaskolta Paris utcáit, a nép a

Sebastiani palota köré csődült. A kezdeti kíváncsi-ságot a méltatlankodás és megbotránkozás morajaváltotta fel. Lám, a gőgös arisztokrácia egyik leg-nagyobbrangú, tagja, Choiseul-Praslin herceg sokkalkomiszabb orgyilkos, mint a külvárosi lebujok tájánleselkedő apacs, hiszen tíz gyermekének az anyjátmészárolta le állati kegyetlenséggel.

Másnap elterjedt a hír, hogy a tettes megmér-gezte magát... A népharag most már teljes erővelkitört. Maguk a pairek csempészték be a mérget —zúgtak — hogy az arisztokráciát megmentsék avérpad szégyenétől! Sőt a király keze is benn van adologban — hiszen Praslin herceg, aki őseit BouillonGottfrid-ig, az első keresztes hadjárat diadalmasvezéréig tudta, fölvinni, egyik legerősebb oszlopavolt a főnemességre támaszkodó trónnak. A hercegnem siklott volna ki a nyaktiló gyalázata alól, harendes bíróság kezébe kerül. De persze, a pair-eknek

47

privilégiumaik vannak; őket nem lehet rabkocsina fogház biztos rácsai mögé szállítani, hanem dísz-hintón vonulnak be a Luxembourg-palotába, ott isegy őrizetlen szobába! Le a privilégiumokkal, leaz arisztokráciával!

Hat hónap múlva Paris utcáin torlaszok emel-kedtek. Kitört a forradalom. Lajos Fülöp királyAngliába menekült, Franciaország köztársasággá ala-kult át, az arisztokrácia előjogait eltörülték.

A GRÓF ÉS AZ ALAPÍTVÁNYI HÖLGY1

1867—68

Chorinsky Gusztáv gróf, osztrák császári főhad-nagy, megismerkedett Linzben egy Ruef Matild nevűszínésznővel és feleségül vette.

A házasság rosszul ütött ki. A gróf alig két éviházasélet után az asszonyt faképnél hagyta és haza-ment az apjához, akit utóbb Alsó-Ausztria helytartó-jává neveztek ki.

Nem tudni, mi volt a szakítás oka. Annyi bizo-nyos, hogy a férfi katonai pályáján is nagy ingatag-ságról tett tanúságot. Hol kilépett a hadseregből,hol megint visszalépett. 1860-ban már nem voltosztrák tiszt, ekkor a pápai csapatoknál hadakozott;az 1864-ik év ismét osztrák szolgálatban látja Őt

1 Ezt a bűnügyet az eredeti iratok alapján igen részlete-sen ismerteti dr. Ludwig Altmann is »Aus dem Archiv desgrauen Hauses« című gyűjteményes kiadványban. (Wien, 1924.)A szerző — a bécsi I. országos törvényszék elnöke — meg-jegyzi, hogy a bűnper valóságos kincsesbánya minden krimi-nálista számára s tanulmányozása többet ér akármilyen elméletifejtegetésnél. Én viszont dr. Altmann tanulmányáról mondha-tom el, hogy mintaképe a bűnügyi tudományos munkának.

49

viszont. 1866-ban Königgrätznél megsebesült, azutánBécsben a vezérkarhoz osztották be.

Szabad idejét szerelmi kalandok élénkítették.Ezekben olyan félnótás szenvedélyességgel viselke-dett, hogy ismerősei a fejüket csóválták: helyénvan-e ennek az esze? Laibachban egy ezredes lányátkerülgette, de kitették a szűrét; erre napokon át alány ablaka alatt lézengett, szerelmi nyilatkoza-tokat kiabált fel, közben minduntalan kardot rán-tott és fenyegetőzött — az utca népe előtt! — hogyő megöli magát. Azután hüvelyébe dugta a kardot éshazasétált. Bogarak is fészkeltek a fejében; példáulvalami furcsa babonából az ideáljainak hajfürthelyett a levágott körmeit küldte el szerelmi emlékül.

A bűnügyi lélektan az ilyen megbízhatatlan,gyenge jellemeket »debilis« néven tartja nyilván.

A feleség nem lehetett valami haszontalan sze-mély, mert az öreg gróf szeretettel fogadta a családbaés mindvégig jóban volt vele. A katonaságnál szük-séges 12.000 forint házassági óvadékot is ő tette les nemcsak a kamatokat engedte át az asszonynak,hanem a különélés ideje alatt is gavallérosan havi50—80 forintokat küldözgetett neki.

Egy tekintetben ugyan szemet kellett hunynia:az elhagyott asszony nem élt apáca-életet, össze-került egy Mikulics nevű szegedi diákkal s mi taga-dás, a diák szerelmi leckéinek egy fiúcska lett aeredménye. A gyereket kiadták dajkaságba s azasszony folytatta magános életét Münchenben, egy

50

albérleti lakásban. Nem használta a grófi címet smint egyszerű »Frau von Ledske« (a Chorinskyakelőneve) jelentette be magát.

1867 november 21-én Ledske asszonyt egyidegen úrihölgy látogatta meg. Együtt maradtakegész délután, uzsonnázgattak s azt mondták aháziasszonynak, hogy este színházba mennek. Eznem sok ügyet vetett a dologra, még másnap sem,holott a bérlője egész nap nem mutatkozott. Azthitte, a vendégével barangol valahol a városban. Demikor harmadnap sem került elő és szobája állan-dóan zárva volt, gyanút fogott és a rendőrséghezfordult.

Hivatalosan feltörték az ajtót. Ledske asszonya szoba padlóján feküdt holtan.

Az asztalon uzsonna nyomait találták: kétteáscsészét, az aljukon kevés teával, kenyeret, son-kát, süteményt, üres boros poharakat. Ellenben cso-dálatosképpen hiányzott a teáskanna.

Az orvosi vizsgálat kétségtelenül megállapította,hogy az asszonyt ciánkálival mérgezték meg.

De kicsoda?Öngyilkosságról nem lehetett szó, erre rácáfolt

a teáskanna hiánya. Rablásra sem lehetett gondolni,mert a fiókos szekrényben megtalálták az áldozatékszereit és kevés pénzecskéjét.

A háziasszony ekkor emlékezni kezdett, minthaLedskéné azt mondta volna, hogy látogatója, akitegy ismerőse ajánlott hozzá, a Négy Évszakhoz cím-

51

zett szállodában lakott. Nosza lecsaptak a szállo-dára. Csakugyan, november 20-án, szerdai naponmegszállt itt egy csinos, elegáns fiatal hölgy és VayMária bárónő néven jelentette be magát, Bécsből.(Hibás helyesírással így írta: aus Vien.) Fehérselyemmel kivarrott fekete selyemruha volt rajta,ugyanolyan kabátkával. Érdekes fekete ékszert hor-dott, két zománcozott fehér halálfővel. Az is feltűnt,hogy szivarokat szítt, fehér tájtékszipkából, amelyetgrófi korona díszített. Azt mondta, vasárnapig ma-rad, — azonban már csütörtökön, vagyis a gyilkosságnapján este 7 óra tájban hirtelen elkérte a számlá-ját, azzal, hogy táviratot kapott és azonnal Parisbakell utaznia. Meglehetősen izgatottnak és kimerült-nek látszott, gyorsan csomagolt és kihajtatott apályaudvarra. Itt azonban — mint a szállodai szolgajelentette — nem a párisi, hanem a bécsi vonatraszállt fel.

Egyidejűleg még egy nyom kínálkozott. Meg-találták a fiókos szekrényben az áldozat végrendele-tét Ebből megtudta a rendőrség, hogy nem Ledskeasszonyt, hanem Chorinsky grófnét gyilkolták meg.A végrendeletben a grófné arról panaszkodott, hogyférje rosszul bánt vele és igazságtalanul eltaszította.

Most már a rendőrfőnök szeretett volna Cho-rinsky gróffal személyesen megismerkedni. Távira-tozott a bécsi rendőrséghez: értesítsék a grófi csa-ladot, hogy Chorinsky Gusztávné hirtelen elhunyt.A halál okáról nem említett semmit.

52

Másnap megérkezett a férj, édesatyjának, ahelytartónak kíséretében. Udvariassági látogatásttettek a rendőrfőnöknél s ez viszonozta az előkelőurak látogatását a szállodájukban. De a fiatal grófviselkedése sehogyan sem tetszett neki s a jó rendőrszimatjával összefüggést kezdett sejteni közte és agyilkosság között. Elment a vizsgálóbíróhoz, el-mondta a gyanúját, a bíró rábólintott és aláírt egyelfogatási parancsot Chorinsky Gusztáv gróf ellen.

El lehet képzelni a helytartó felháborodását.Azonnal elhajtatott az osztrák követségre és diplo-máciai közbelépést követelt. Maga a fiatal gróf isszenvedélyes izgatottsággal tiltakozott a letartóz-tatás ellen, ő osztrák állampolgár és katonatiszt,fölötte csak osztrák hadbíróság ítélhet.

Egyelőre nem sokat kérdezgették. Megvárták,amíg az öreg gróf visszajön. Meg is érkezett, teljesenletörve. A diplomáciai közbelépést megtagadták.

Chorinsky Gusztáv grófot tehát beszállítottáka fogházba s ott annak rendje szerint megmotozták.Találtak nála egyebek közt öt darab fényképet.Ezeket felmutatták a Négy Évszak személyzeténekés Chorinskyné háziasszonyának. Valamennyien rá-ismertek: ez volt a szállodai Vay bárónő, ez látogattameg a grófnét az emlékezetes csütörtöki délután.

Most már elővették a grófot: ki legyen ez adáma? A gróf minden kertelés nélkül megmondta,hogy a képek eredetije Ebergényi Júlia, brünni ala-pítványi hölgy, 26 éves, Ebergényi Viktor szécsényi

53

földesúr leánya, lakik Bécsben itt és itt. Ő szereti aleányt, de sohasem vallotta meg neki, hogy már nős.A gyanús mentegetéssel meglehetősen elárulta magát,s ezt tetézte azzal, hogy mindenáron igyekezett alány alibijét igazolni, ő személyesen kísérte ki Eber-gényi asszonyt — mert ez a cím illette meg, mintalapítványi hölgyet — Bécsben a déli-pályaudvarra,ahonnan az Szécsénybe utazott. 21-én még Szé-csényben volt és semmi esetre sem lehetett München-ben. Tessék azonnal sürgönyözni az illetékes szom-bathelyi bíróságnak, az majd igazolni fogja az alibit.

A müncheni vizsgálóbíró sürgönyzött is, deegyelőre nem Szombathelyre, hanem Bécsbe és meg-kereste a rendőrséget, hogy Ebergényi Júliát azonnalfogják el és adják át a bécsi vizsgálóbírónak.

Megtörtént. Az osztrák bíró elindította a vizs-gálatot. Mindenekelőtt átírt a vasvári főszolgabíró-hoz. Ettől azt az értesítést kapta, hogy a telekesiEbergényi-család a vármegye legtekintélyesebb éstiszteltebb, ősi nemesi családjainak sorába tartozik.Júliának gondos nevelésben volt része s a szülői ház-nál mindenkor társadalmi állásához méltóan visel-kedett.

Kihallgatták, hogyan került Bécsbe?Keresztanyja, Skerlecz báróné — felelte —

meghívta magához. Ugyanis anyja meghalt, apjamásodszor is megnősült s ő nem érezte jól magátodahaza. Nem akart sokáig a keresztanyja terhéresem lenni, tehát külön lakást bérelt. Itt kapta meg

54

az osztrák külügyminisztérium értesítését, hogy ŐFelsége 1867 július 6-án kelt elhatározásával ki-nevezte őt a brünni nemes hölgy-alapítvány tagjává.1Felvételi díj fejében ötven aranyat kellett befizetnie.Ennyit tudott meg a bíró Ebergényi Júlia elő-életéről a vizsgálat megindultakor. Később, amikoranyagi és egyéb viszonyait kezdték firtatni, kevésbbéépületes dolgok jöttek napvilágra. Kihallgatták Arb-ster báró tábornokot s az a következőket vallotta:

»Az én viszonyom Ebergényi Júliához olyan volt,aminőt általában a demimonde-deil szokás fenntartani.Ennek kellett őt tekintenem, ha előkelőbb fajtájúnakis. Természetesen pénzt is kapott tőlem. Ismeretségünk1867 márciustól júliusig tartott; ekkor közöltem vele,hogy anyagi igényeinek többé nem tehetek eleget.«

A gavallér tábornokon kívül egy másik úr ishullatott szeretetadományokat Júlia örökké üreserszényébe.2 Egy ízben 3000 forintot adott neki,majd 50 aranyat küldött az alapítványi illetékre.

Íme az első megcsuszamlás a bűn szakadékai-ba torkolló meredeken. Nyilvánvaló, hogy a magyarvidék tiszta levegőjéből Bécsbe került leányt a nagy-

1 Ezekbe az intézetekbe olyan hajadon hölgyeket vettekfel, akik a meghatározott nemesi őspróbát le tudták tenni. Kü-lön előírásos ruhát és jelvényt viseltek, udvarképesek voltak,kamarási rangjuk volt s bár nem voltak férjnél, a »madame«cím illette meg őket. Aki férjhez ment, kivált az intézetből ésa jelvényt vissza kellett adnia.

2 A »Hazánk s a Külföld« a végtárgyalásról szóló tudósí-tásában (1868. 18. sz.) elárulja a nevét: Skarpa Pál földbirtokos.

55

város fülledt légköre szédítette meg. Nagyvilágiéletet élt és nem volt pénze rá. Ami járadékot kapotthazulról, alig ütötte meg az évi 400 forintot.

Sajnos, a tábornok eléggé találóan használta a»dernimonde« szót. Júlia bizony szabályszerű fél-világi életet élt: voltak kitartói s volt egy valódiszeretője: Chorinsky Gusztáv gróf.

Sajátságos szerelem volt ez. Két szertelenülrajongó lélek talált egymásra s mondhatni, esze-veszett szenvedélyben olvadt össze. Héloise szerel-mes levelei enyhe pislákolások ahhoz a lángözönhözképest, ami ennek a két embernek a levelezésébőlfelénk csap. Íme egy-egy mutatvány belőlük:

Júlia Gusztávhoz. (Természetesen kelet nélkül.)»Legdrágább, kimondhatatlanul szeretett Gusztá-

vom! Te férjecském és mindenem a világon! Isten legyenveled és teljesítse a mi egyetlen és legszentebb óhajunkat,hogy minél előbb egymáséi lehessünk ... A te minden-képpen engedelmes, örökké hű, legigazabb szerelemmelrajtad csüngő asszonyod, boldog és leghívebb Júliád.«

Gusztáv Júliához 1867 augusztus 2-án.»Bálványozásnál is jobban imádott, leggyönyörűbb,

egyetlen asszonykám! Kicsike, legjobban szeretett, leg-magasztosabb Jützi! Te bálványom! Te istenségem!Te mindenem minden között! Kimondhatatlan bálvány-imádással, minden erőmmel, lobogásommal és szívem véré-vel szeretlek, te istenségem, te asszonyom! Ölellek leg-izzóbban, könnyek között esküszöm neked örök hűségets maradok utolsó lehelletemig a téged leglángolóbb szere-lemmel imádó, örökké hű férjecskéd, Gusztáv.«

56Így bíborlott a nekivadult szenvedély vala-

mennyi levelükben. Mintha fortyogott volna a tin-tájuk, amikor belemártották a tollukat.

Megértem, ha most az olvasó elé ez a kérdéstolul: hát lehetséges, hogy egy alapjában véve nemesérzésnek, a szerelemnek magvából bűnvirág sarjad-hasson?!

Bizony lehetséges.Ismeretes a kriminológiának az a tétele, hogy

az ember ösztönei között az egoizmusnak, az önös-ségnek van a legnagyobb hajtóereje. Minden meg-inoghat: barátság, hűség, hit, hazaszeretet — de azÖnösség sziklaszilárd marad. A bíró biztosra mehet,ha ebben keresi a tett motívumát. Az önösség semmitekintettel sincs másokra; csak a maga érdekétlátja s ha ezt megsértettnek érzi, nem kíméli a véltellenfélnek vagyonát, becsületét, de még az életétsem.

Hogy a szerelmi burok alatt megbúvó önösségmire képes, Lombroso egy érdekes példával szem-lélteti.

Egy szegény lány és egy szegény ifjú szerette egy-mást. Volt azonban a szegény lánynak egy gazdag unoka-nővére s ez szemet vetett a fiúra. Megismétlődött a régitörténet: pengtek az aranyak, elhalkult a szerelem szavas a szegény ifjú eljegyezte a gazdag leányt. Már kitűz-ték az esküvőt, amikor a menyasszonyt súlyos betegségdöntötte ágyba. Megtudta, hogy az állapota remény-telen. Abba még beletörődött volna, hogy életről, boldog-ságról le kell mondania, de a betegségnél is jobban gyö-

57

törte a gondolat: a szegény rokon lesz az apai vagyon egyet-len örököse, a fiú vissza fog térni hozzá s kettős boldogságvár rá, új gazdagság és régi szerelem. Ezt nem bírta el-viselni. Kigondolt valamit. Egyik gyűrűjéből kitörte anagyértékű brilliánst, lenyelte és bevádolta a fiút az apjá-nál, hogy egy őrizetlen pillanatban ő lopta el adrágakövet.

Meghalt, eltemették. Holmija közt ráakadtak agyűrűre: hiányzott belőle a kő. Az elkeserült apa fel-jelentette a fiút. A haldokló leány vallomásának hiteltkellett adni. Már úgy volt, hogy a féltékeny leány önzőterve sikerül: a közönséges tolvajjá bélyegzett fiú előttörökre becsapódik a szerelmese házába vezető ajtó.

Ekkor segítségére érkezett valami, ami pedig éppen-séggel ártani akart neki. A pletyka. Nem volt elég a lopásgyanúja, egy még súlyosabb vádat akasztottak a nyakába:ő mérgezte meg a menyasszonyát, hogy azután a kedveserévén a vagyont megkaparinthassa. A hatóság kénytelenvolt beavatkozni. Elrendelték a kihantolást.

Itt azután vége a valósággal megtörtént detektív-regénynek. A leány testéből előkerült a brilliáns.

Ebergényi Júlia és Chorinsky Gusztáv szerel-mének féktelen lobogásában is semmivé porladtakaz erkölcs parancsai; csak az önösség maradt megépségben bennük, mint a legendás éghetetlen szala-mander.

Következnék Ebergényi Júlia kihallgatása ésvédekezése.

Itt olvasóim elnézését kell kérnem, amiért me-gint megakasztom az események pergését, hogy egyrövid elmélkedést szúrjak be a bűnügyi lélektannémely tételéről. Ez érthetővé fogja tenni Ebergényi

58

Júliának a bírák előtti, látszólag érthetetlen visel-kedését.

A bűnös asszony lelkivilágáról temérdeket írtakössze. Egyik jelenség nála — állapítják meg — akonok, megátalkodott tagadás. A férfi a bizonyíté-kok súlya alatt rendszerint megtörik és beismerővallomást tesz. A nő tagad, még akkor is, ha meg nemcáfolható bizonyítékokat tartanak elébe. Mentségüla legbonyolultabb és legképtelenebb történeteketeszeli ki, aminőket egy gyerek sem hinne el. Mindegy,ő kitart mellette s ha netán valahol a hazudozásgépezete csikorogni kezd, zavartalan könnyedséggelváltoztat a védekezésen és egy új, még zavarosabbtörténettel áll elő.

Magyarázat: a nőknek (értsük meg: a bűnösnőkről van szó!) nincs kellő érzékük sem az igazság,sem a tények logikája iránt, s azt képzelik, hogymásnak a gondolkozásmódja is ilyen. Képtelenekmagukat beleélni a bíró gondolatmenetébe, nemveszik észre a logikai zökkenőket, nem látják megaz ellentmondást, a képtelenséget. Olyannyira, hogygyakran valami sajátságos önsugallás révén magukis elhiszik, amit összehazudtak.

Viszont akárhányszor a bíró meglepetten ütifel a fejét: a vádlott asszony teljesen váratlanul,egyszerre csak abbahagyja a tagadást és vallanikezd. Ez nem mond ellent a megrögzöttség körülitapasztalatoknak. Általában az asszony kevésbbétitoktartó, mint a férfi. Számtalan bűntettnek az

59

vezetett a nyomára, hogy a részes nő a titkot meg-gondolatlanul kifecsegte. Ez a fecsegési ösztön, ez anehezen visszafojtható közlési vágy okozza, hogynéha a saját titkát is kivallja.

Hogy félre ne értessem, ezek a tételek csak abűnös asszonyra vonatkoznak, nem a női nemreáltalában. Ha itt-ott érinteni látszanak a normálisnő lelki alkatát is, igazolásul idézem egyik legjele-sebb kriminalista megállapítását:

»A nő nem rosszabb és nem jobb, nem értéktelenebbvagy értékesebb, mint a férfi, csupán más. A természetmindent célszerűen alkotott meg, így cselekedett a nő-vel is. Miután rendeltetése más, mint a férfié, testi-lelkialkata is más.í1

Ismét a vizsgálóbíró szobájában vagyunk.A bíró az iránt érdeklődött, milyen viszony fűzi

a vádlottat Chorinsky grófhoz?Semilyen — volt a válasz. A gróf tetszik neki,

mert kedves fiú, de szerelemről szó sem volt köz-tük s esze ágában sincs, hogy hozzá menjen. Éppenazért lett alapítványi hölgy, mert hajadon akartmaradni.

— Hol volt november 19. és 22. között?

1 Dr. Hans Gross: Kriminalpsychologie. (Leipzig, 1905.474. o.) A bűnös asszony lélektanát kívüle még Lombroso tár-gyalja legrészletesebben, Ferrero-val közösen írt könyvében.Németül: Das Weib als Verbrecherin und Prostituirte. (Hamburg,1894.) Lásd még Rykére, Ottolenghi, Camille Granier stb. munkáitaz asszonybűnösökről.

60

― Odahaza Szécsényben. Ezt igazolhatja azegész szécsényi háznép.

― Adatok vannak rá, hogy nem ott volt, ha-nem Münchenben járt.

— Soha életemben nem jártam Münchenben. Mégálmomban sem jutott eszembe, hogy odamenjek,hiszen nincs ott semmiféle rokonom vagy ismerősöm.

Ekkor a vizsgálóbíró felmutatta a münchenimegkeresést.

― Ön ellen az a vád, hogy Münchenben Cho-rinsky Gusztáv gróf feleségét megmérgezte.

― Esküszöm, hogy nem tettem, fogalmam sincs,hogyan kerülhettem gyanúba; valóban felháborító,hogy ilyesmit feltételeznek rólam. Ha az urakbancsak egy parányi igazságérzet is van, be kell látniuk,hogy én nem lehetek a tettes. Érthetetlen, hogy mialapon gyanúsítanak engem! Chorinskyval hetekóta nem is beszéltem a feleségéről, nem is törődtemvele. Miért érdekelt volna, ha nem szándékoztamférjhez menni?

A bíró egyelőre nem akart tovább bajlódni acsillagokat is letagadó vádlottal s elrendelte, hogyszállítsák el a törvényszék fogházába. Ekkor történta váratlan fordulat, amelytől a bírónak leesett az álla.

A leány bekérezkedett a mellékszobába s ott abírónak és egy rendőrtisztnek jelenlétében mindenbevezetés nélkül beismerte, hogy ő válóban München-ben járt Vay báróné álnéven, ott a grófnét meglátogatta,együtt uzsonnáztak s ekkor ciánkálit öntött az asszony

61

teáscsészéjébe, amitől az eszméletét vesztve a földrezuhant.

A bíró visszatért a kihallgatási terembe s avallomást részletesen jegyzőkönyvbe vétette. Deúgy látszik, a vádlott a tollbamondás ideje alattmeggondolta magát, mert visszakanyarodott a merevtagadásba.

— Nem én voltam, nem én voltam! Másvalakivolt, egy müncheni nő, akit nem nevezhetek meg.Tudom, hogy szerencsétlenségbe döntöm magamat,de nem mondhatom meg a másiknak a nevét.

A bíró báránytürelemmel tolta félre a beisme-résről szóló jegyzőkönyvet és egy másikat vett elő,tessék hát újra elmondani, hogy volt, mint volt?

Erre ömlött belőle a szóáradat, amelynek az arövid tartalma, hogy a müncheni hölgy, akit emlí-tett, maga a grófné volt. Mikor nála uzsonnázott,keservesen panaszkodott a férje ellen, szerencsétlen-nek mondta magát, azután valamit csinált a teás-csészével s egyszerre csak végigvágódott a földön.

— Azért nem mondtam ezt el hamarább, mertattól tartottam, hogy az urak nem hiszik el. De haismernék a jellememet, bizonyára hitelt adnánaknekem.

A vizsgálóbíró beérte a vádlott jellemének ed-digi ismeretével. Befejezte a kihallgatást és másfelényomozott.

(Közbevetem, hogy az ugyanekkor felvettszemélyleírás szerint Ebergényi Júlia magassága

62

5.1 láb vagyis 161 centiméter volt, arca tojásdad,üde színű, homloka boltozatos, haja és szemöldökefekete, szeme kék.)

Először is az alibikeresés mondott csődöt. Aszécsényi nyomozás megállapította, hogy Júlia akérdéses napokon nem járt odahaza.

Kiderült, hogy a müncheni utazás előtt egynyomdában névjegyeket rendelt »Vay bárónő« névvel.

A letartóztatás hírére jelentkezett a vádlottszobalánya és elmondta, hogy úrnője november24-én egy csomagot adott át neki azzal az utasí-tással, vigye el megőrzés végett egy megbízhatószemélyhez. A szobalány nővérében egyeztek meg.Előállt a nővér is: itt a csomag.

Felbontották. Ez volt benne: a Chorinskygrófné lakásából hiányzó teáskanna, Chorinsky grófés Ebergényi Júlia levelezése, valamint egy üvegcsébenfehér por, ami ciankálinak bizonyult.

A levelekben súlyos dolgok foglaltattak. Cho-rinsky gróf ilyeneket írt:

November 18. Mindenekfölött imádott asszonykámstb. (A többi jelzőt már ismerj ük.) Mindig csak érteddobogó szívemmel kérlek, szeress, mert esküszöm, hogymihelyt Isten segítségével minden sikerül, áldani fogom anapot, amikor eljegyezhetjük egymást és megesküdhe-tünk. Még ma felírom neked néhány müncheni szállodacímét. Imádkozzunk mind a ketten, hogy minden szerencsé-sen sikerüljön.

November 20. Negyedóránkint fölébredek és lesemaz órán a percet, amikor Münchenbe érkezel. Szidom a

63

buta fejemet, miért nem adtam neked bajor pénzt, hogyki tudd fizetni a kocsist. Vigyázz, hogy végül is összene cseréld a porokat. S nehogy engedj neki! Nem, énbízom benned, hiszen szent esküt tettél, hogy nem fogodkímélni.

November 21. Ma egész nap a sikerért imádkozom.De valamin megütődtem. Azt írod, hogy ez a szemétbarátságosan fogadott. A végén még meg talál hatnia komédiás dög (Komödiantenaas). De nem, te nagyonis csüggsz rajtam, a feleségecském (Weibi) leszel és bol-doggá foglak tenni.

Ugyanaznap este. Úgy aggódom érted: csak senkimeg ne lássa, csak ügyesen fogj hozzá, ne engedd, hogyelérzékenyítsen, mert ez a dög a világ legkitanultabbszáj hája. Egyáltalán, miként írhatsz olyant, hogy a bestia«rendkívül barátságos volt hozzád«. Hogyan hallgathatszennek a büdös varangynak az ostoba, közönséges hazu-dozásaira! Imádkozom, hogy légy szilárd és állhatatos.Az ügy lebonyolítása után azonnal utazz el, ne mutat-kozzál többé és mindent semmisíts meg, ami müncheniutadra utalhatna. Írjak-e haza, hogy azok odalenn igazol-ják; te náluk voltál?

Az eszeveszett hangú levelekből nem nehéz ki-olvasni Chorinsky gróf bűnrészességét. A gyilkosságtervét nyilván együtt főzték ki s a kivitelt a puha,nőies jellemű férfi helyett a határozottabb, erősebbakaratú leány vállalta. (Érdekes ennél a szivarozásférfias vonása is.)

Meglehetős korlátoltságra vall a mód, ahogyanChorinsky igazolni akarta a leány alibijét. Azt kép-zelte, hogy »azok odalenn« vagyis Ebergényiék, ké-

64

pesek lesznek kitenni magukat a hamistanúzás kö-vetkezményeinek, ha azt vallják, hogy Júlia nálukvolt s közben kiderül, hogy Münchenben járt. Erreaz ostobaságra később ráduplázott, mert letartózta-tása után egy Ebergényi Istvánhoz (Júlia bátyjá-hoz) intézett levelet akart a fogházból kicsempészni,ilyen együgyű szöveggel:

«Bizonyítani kell, ami igaz is, hogy Júlia november10-tő1 22-ig nálatok volt Szécsényben. Ha ezt a való ténytti mindnyájan Szécsényben esküvel megerősítitek, kisza-badulunk s ő mihamarább a feleségem lesz. Erről a nemesleányról senki sem tételezhet fel gonosztettet.»

Az olvasó főkép azokon a sorokon ütközhetikmeg, amelyekben a levélíró imádkozást emleget,hogy a gyilkosság sikerüljön.

De hát tudjuk, hogy a bűntettes lelkivilágatele van ellentmondással. Éppen erkölcsi és értelmizavarai terelik a bűnözés útjára. A kriminalista jólismeri a bűn és a vallásosság különös keverékét.

Az olasz Marro 500 gonosztevőt vizsgált meg;ezeknek 46%-a rendszeresen, 25%-a alkalmilag láto-gatta a templomot. Ferri 200 olaszországi gyilkos-ról készített statisztikát: egyetlen egyet sem talált,amelyik vallástalan lett volna. Garofálo a nápolyigonosztevőkről azt írja, hogy buzgón járnak isten-tiszteletre, ájtatosan vesznek részt a körmenetekenés megtartják a böjtöt; közben azonban kitervelika gyilkosság részleteit.

65

Havelock Ellis egy férjgyilkos asszonynak aszeretőjéhez intézett leveleit idézi. Mintha párdarab-jai lennének Chorinsky gróf ömlengéseinek! »Tegnapóta rosszabbul van (t. i. a férj), úgy látszik, az Úrmegkezdte művét... Ó, ha Isten megszánna minket,hogyan áldanám a nevét ... Mikor panaszkodik,bensőmben dicsérem az Urat... Már annyit sírtam;lehetetlen, hogy az Úr meg ne szánna bennünket /«Ezt az Aveline nevű asszonyt Lombroso is meg-említi és jellemrajzát még egy adattal egészíti ki:gyertyát áldozott, hogy a merénylet sikerüljön!1

A bécsi vizsgálóbíró bizonyára azt hitte, hogyaz ügy most már megérett a végtárgyalásra. Ennyikézzelfogható bizonyíték láttára a vádlott majdcsak beadja a derekát és simán visszatér az elsőbeismerő vallomásra.

Tévedett.Júlia csak most kezdte el istenigazában a csű-

rés-csavarást.A beismerő vallomást azért tette, mert »az

urak fenyegették.« Semmi sem igaz belőle. Ha avalóságra kíváncsiak, adjanak neki tollat, tintát,papirost s mindent sorjában meg fog világosítani.

1 Még néhány adat: A Bayrischer Hiesel nevű hírhedtharamia állandóan olvasót hordott. Egy szász-cseh határonműködő csempészbanda tagjainál kis üvegcsékben lopott szentelt-vizet találtak. Ez megvéd szúrás és vágás ellen — mondták.Más betörő-babona: örökmécses olajába mártott feszítővassalkell dolgozni, az eredmény biztos. — Oldalakat lehetne mégírni a hasonló betörő-talizmánokról!

66

Úgy látszik, nem mert a bíró szemébe hazudni.Attól tartott, hogy az keresztkérdéseivel megzavar-hatja; holott a papiros türelmes.

Csakugyan, a papiros bámulatos türelemről tettbizonyságot, amikor békésen elviselte az időközbenkieszelt fantasztikus mesét.

Az úgy volt — kezdte az írásbeli vallomásban—, hogy bécsi lakásán felkereste őt egy ifjú hölgyés Vay bárónő néven mutatkozott be. Azt mondta,hogy atyafiságban van az Ebergényiekkel. Össze-barátkoztak — de a barátság vészthozó volt! Nemő, hanem ez a Vay bárónő járt Münchenben s ez kö-vette el a gyilkosságot. Arra nem lehet adni, hogy amüncheni tanúk benne, Ebergényi Júliában vélikfelismerni a tettest, mert a ruhának s a magyartípusú arcoknak hasonlósága téveszthette meg őket.Neki is van ugyan egy éppen olyan, fehér selyem-mel kivarrott fekete selyemruhája, de ennek köny-nyű magyarázatát adni. Egy szoborleleplezést együttnéztek végig Vay bárónővel. Ekkor volt rajta elő-ször a fekete selyemruha s a barátnő nem győzteeléggé dicsérni és nézegetni. Néhány nap múlvaugyanolyan ruhában jelent meg nála és bocsánatotkért, amiért a ruhát még egy példányban megcsinál-tatta a maga számára, de hát nem tudott ellenállni,annyira megtetszett neki. Így jár az ember, ha aruháit engedelem nélkül lemásolják!

Egy másik alkalommal azt mondta a bárónő,hogy ő mostanában Parisba készül s elkérte a halál-

67

fejes ékszert azzal, hogy ott megcsináltatja a párját.Ugyanakkor említette, hogy sikerült egy éppen olyantajtékszipkát szereznie, mint az övé.

Azután Vay bárónő elutazott, de nemsokáraismét jelentkezett s azt írta egy levélben, hogy apárisi út abbamaradt, miért is visszaküldi a halál-fejes ékszert. Egyúttal küld néhány becsomagolt apró-ságot és kéri, hogy őrizze meg a lakásán, amíg majdérte megy. Ne mutassa senkinek, maga se nézze meg,bízik ismert diszkréciójában. (Ez a meserészlet a te-áskanna előkerültét volt hivatva indokolni.) Arrólis értesíti, hogy Chorinsky grófné Münchenben meg-halt. Híre jár, hogy öngyilkosságot követett el.

A vizsgálóbíró bizonyára csóválta a fejét azostobán agyafúrt mese olvastára, de kénytelen voltfoglalkozni vele. Hozzáfogott hát az ellentmondásokfeszegetéséhez.

Felmutatta a Chorinsky-féle leveleket.

― Ezekből az derül ki, hogy ön a kérdéses napokonMünchenben járt.

― Ó dehogy. Egyszer említettem Gusztávnak, hogyMünchenbe szándékozom utazni s ő összetévesztette ahelyeket, fölcserélte Szécsényt Münchennel. Mindig atörvényes válásra gondolt és zavaros volt a feje. (IttJúliáét is zavar szállhatta meg, mert közben elfelejtette,amit a vallatás elején mondott, hogy t. i. eszeágában semvolt Chorinskyhez menni feleségül.)

― Miért említette a gróf a bajor pénzt?― Ezt csak úgy álmodhatta. Összevissza irkált

mindenfélét.

68

― Miféle porokra vonatkozott a figyelmeztetés,hogy össze ne cserélje?

― Dover-porokról volt szó, ezeket szedtem akkoriban.― Ki másra vonatkozhattak a súlyosan sértő ki-

fejezések, mint a gróf feleségére?― Egyáltalán nem őt illették. A mostohaanyámat

értettük rajtuk. Mindig így emlegettük, amióta hazulróleljöttem miatta.

(Ezt a vallomását utóbb megváltoztatta. A sértőszavak egy másik hölgyre vonatkoztak, akit nem nevez-het meg, mert nem akarja a nyilvánosság előtt meg-szégyeníteni. Ugyanez a hölgy éremgyűjtő s a bajor pénzaz ő számára kellett volna.)

― Ön egy bécsi cégtől fényképezéshez szükségesszereket rendelt. Köztük négy lat ciankáli is volt.

― Ez igaz, de a küldeményt azon mód továbbítot-tam Szombathelyre egy Knebel nevű fényképészhez,akinek tartoztam, azonban nem volt pénzem s ígyakartam az adósságomat kiegyenlíteni.

(Utóbb kiderült, hogy Knebel ilyen küldeménytnem kapott.)

― Felmutatom önnek a Négy évszakhoz címzettmüncheni szálloda bejelentő könyvét íme az ön saját-kezű bejegyzése: »Baronin Marié von Vay aus Vien.«

― Tagadom, hogy ez az én kezem írása volna.Attól az aljas személytől még ez is kitelt: utánozta azén írásomat. Ez különben éppen azt bizonyítja, hogymindenképpen a tönkretételemen mesterkedett.

Így hömpölygött a kertelések, mellébeszélések,szemenszedett hazudozások áradata. Amit idáig ki-meregettem belőle, csak mutatvány, de általánostájékoztatásul ennyi is elég. Az irományok vaskos

69

aktacsomóvá dagadtak. A főügynek egyéb mellék-hajtásai is voltak: a két cinkos mérgezett édessé-geknek postai küldésével is kísérletezett, bűnsegéde-ket próbált felhajszolni stb. Ezekre fölösleges ki-térni, mert a történetet elkanyarítanák a főügyegyenes vonalától s különben is, a többi bizonyítéksúlyához képest alig van jelentőségük.

Csupán annyit még, hogy a rejtélyes Vaybárónőt természetesen sehol sem lehetett megta-lálni, — valamint, hogy Júlia csakúgy, mint Cho-rinsky, balgatag módon, a fogházból kicsempészettlevelekkel akart mentőbizonyságokra szert tenni.Ezek persze a vizsgálóbíró asztalára kerültek. EgyikBécsbe szóló levelet így címezte: »Vien« — vagyisugyanazzal a magyaros helyesírással árulta el ma-gát, amely a szállodai bejegyzést jellemezte.

A vizsgálóbíró most már igazán nagyot lélek-zett, hogy végre valahára megszabadul a sok hiába-való jegyzőkönyvezéstől.

Az ügy teljesen tisztázódott. Ami Chorinskyügyét illette, ebben a müncheni bíróság járt el,tehát Bécsnek mindegy volt, hogy a grófot a bűn-részesség minő foka terhelheti. A tett indítóokairánt sem lehetett kétség. A két őrjöngő szerelmesössze akart házasodni, de a tiszti óvadékhoz szüksé-ges 12.000 forintot csak a grófné halála szabadít-hatta fel. Ami az alapítványi hölgy díszes méltósá-gát illeti, ennek elvesztését a grófi korona kárpó-tolta volna.

70

Még csak a teáskanna rejtélye látszott meg-oldatlannak. Miért vitte magával a tettes? Későbberre is világosság derült.

A mérgezés nem teával történt, hanem borral. Atettes attól tartott, hogy a ciánkáli íze kiütközhetika teából, tehát erős zamatú bor mellett döntött. Aszálloda személyzete tudott is róla, hogy a vendég-hölgy délután egy palack szagos muskotályt (Mus-cat-Lunel) rendelt s mikor este hazajött, hiányzottbelőle valami. Ebből a zamatos italból töltött apoharakba s miközben a grófné kiment a szobából,borába szórta a hatalmas méregadagot. Ezt a fajtabort szürcsölni szokás; nem itták ki egyhajtásra segyrésze az áldozat poharában maradt. Hogy teháta fontos bűnjelet eltávolítsa, a tettes nagyhirtelenbeleürítette a maradékot a teáskannába s ezt magá-val vitte.

Hallatlanul elvetemült képmutatás kellett adélutáni látogatáshoz. Barátságot tettetni, bizalma-san trécselni, vígan uzsonnázgatni, színházi program-mot csinálni, koccintani a gyanútlan asszonnyal: sközben a háta mögött elkészíteni a méregpoharat.A demimonde színjátszó képessége volt ez!

De hát a vizsgálóbíró megint csak hiába hitte,hogy vége a bűnügyi komédiának.

Chorinsky Gusztáv a müncheni fogházban ép-pen olyan kétségbeesetten kapdosott külső segítségután, mint Júlia. Persze, az ő leveleit is elcsípték.Egyikben mennyre-földre esküdözött, hogy mind-

71

ketten ártatlanok, Júlia volt ugyan Münchenben, deavégett ment oda, hogy feleségétől megszerezze aváláshoz szükséges okmányokat. Münchenben egybizonyos Horváth nevű leánnyal találkozott, ez lehe-tett a tettes ...

A müncheni bíróság egyszerűen az iratokhozcsatolta az elfogott levelet és nem érdeklődött aHorváth nevű leány iránt. De Bécsben megállapí-tották, hogy Chorinsky csakugyan szerzett egyHorváth Viktória névre szóló útlevelet Neki, a hely-tartó fiának, könnyű volt ezt megszereznie, csak-úgy, mint a Vay Mária nevére szólót. Az lehetett acélja vele, hogy ezen a néven biztosítsa Júlia mene-külését, ha Vay Mária ellen gyanút fognának.

A két fogolynak segítőtársai lehettek a külsővilágban, mert Júliához eljutott a Horváth-féle újváltozat híre. Azon nyomban elkészült a friss mese:valóban ez a Horváth Viktória volt a tettes. Mostmár őszintén bevallja, hogy ő csakugyan járt Mün-chenben Vay Mária néven, de csupán a váláshozszükséges iratokért ment oda. Ott találkozott ezzela Horváth Viktóriával, aki neki távoli rokona.Tegeződtek is. Az útlevelet is ő szerezte meg Cho-rinsky útján számára. Délután a rokonlány meg-látogatta őt a szállodában, épp úgy volt öltözve, mintő s azt mondta, hogy a grófnéhoz megy, este szín-házba készülnek. Színház előtt még beszélni akartvele, Júliával s találkát adtak egymásnak Cho-rinskyné lakása közelében. Horváth Viktória meg

72

is jelent, ezzel a megdöbbentő hírrel: »Te, a grófnéhirtelen meghalt! Miközben a szekrény felől a díván-hoz ment, átkokat szórt a Chorinsky családra s egy-szerre csak összeesett.«

Ezután Horváth Viktória arra kérte, őriznemeg számára néhány apróságot, mert ő Parisbautazik. Ezek közt volt a teáskanna és a fehér por.A halálhír őt, Ebergényi Júliát annyira megzavarta,hogy gyorsan csomagolt és hazautazott Bécsbe. (Te-hát mindazt, amit azelőtt Vay Máriára fogott, most,hogy ő maga bizonyult Vay Máriának, átkente aHorváth-lányra.)

Néhány nap múlva egy levelet kapott, ebbenHorváth Viktória beismerte, hogy a gyilkosságot ő kö-vette el. Volt egy udvarlója, aki Chorinsky grófnékörül is legyeskedett; emiatt tört féltékenységbőlaz asszony életére. A méregport a borba szórta smiután egymás egészségéré ittak, az asszony össze-rogyott.

— Ó bár el ne égettem volna ezt a fontos levelet!— ezzel a csattanóval fejezte be Júlia újra meg-fejelt vallomását.

Ehhez azután végig ragaszkodott. Mikor a bírómégegyszer megpróbálta, hogy a súlyos bizonyítékokelébetárásával vallomásra bírja, ezt az agyafúrt vá-laszt kapta: »Éppen ellenkezőleg, ezek azt bizonyítják,hogy én nem lehettem a tettes. Ha már én ilyesmirevetemedtem volna, ügyesebben követtem volna el atettet s a bűnjeleket megsemmisítettem volna.«

73

Horváth Viktóriát természetesen nem lehetettelőkeríteni.

Érdekes mellékzöngéje az ügynek, hogy Júliátbarátai még a fogságban sem hagyták el. Minden-felől trabukkószivarok özönlöttek részére a fogházba,összesen négy ládikával. Rejtélyes kezek a perében isiparkodtak rajta segíteni. Leveleket próbáltak be-csempészni hozzá, furcsánál furcsább tanácsokkal.Egyik börtönőr bevallotta, hogy egy szombathelyilánynak udvarolt s ennek a révén meg akartáknyerni, juttasson el egy cédulát a fogolyhoz. Őazonban visszariadt a veszedelmes vállalkozástól sa cédulát összetépte. A küldő arra biztatta Júliát,módosítsa a vallomását, állítsa azt, hogy közte ésa grófné között amerikai párbaj folyt le s a sors agrófnét ítélte halálra. A derék porkoláb igyekezetthíven idézni a papírszelet tartalmát; mindössze»amerikanisches Duell helyett ízes bécsiességgel azthajtogatta: »amerikanisches Tunell.«

Hasonló tartalmú cédulát talált az 1868 január26-án Bécsbe befutott reggeli vonat kalauza. Apesti kocsiban volt a párnák közé rejtve. Ki dugtaoda s mi lett volna a további rendeltetése, nemderült ki. Ez volt ráírva:

1 Vallja be a tényeket, úgy, amint megtörténtek;de állítsa azt, hogy a grófnét párbaj eredménye jelölte kia méreghalálra. Zsebkendővégre kötött csomó jelentette ahalált s a grófné a csomót húzta. Ezt a vallomást csakakkor tegye, ha a következő két és három hét közti idő-

74

ben látni fog a folyosón vagy a lépcsőházban egy urat,aki a bajuszát pödri. Ez azt fogja jelenteni, hogy Cho-rinsky hasonló értesítést kapott.«

Úgy látszik, az együgyű mentőakció valaholmegfeneklett, mert a végtárgyaláson az »amerika-nisches Tunel« már nem került szóba.

1868 április 22-től 25-ig tartott Bécs nagyszenzációja, a végtárgyalás. Külsőségeiről úgy adha-tok legszemléltetőbb képet, ha idézem egy magyarújság kiküldött tudósítójának leírását.1

»Az első tárgyaláshoz már hetek előtt hamisítottjegyeket árultak, míg végre köztudomásúvá lett, hogybemeneti jegy fölösleges; aki hamarább jön, hamarábbkap helyet. A közönség tolongása roppant volt s ha azúgynevezett nagy tárgyalási terem százszor akkora volna,mint aminő, a kíváncsiak seregét mégsem lenne képesbefogadni. Az épület előtti tér, az udvarok, lépcsők,csarnokok s várószobák tele voltak tömve látni és hal-lani óhajtókkal.

»A tárgyalási teremben valódi elite-közönség gyűltegybe. A helybeli laptudósítók nagy számát szaporítottáka külföldről jöttek; a közönség közt ott láthatók Batthyányés Eszterházy Miklós grófok, követségi titkárok, tábor-nokok, városi tanácsosok, képviselők, hírneves jogászok,stb. A sport nemeseinek fiatal része majdnem teljesenképviselve volt.

»Midőn 9 óra után Ebergényi Júlia — szuronyos kato-nától kísérve — a zsúfolásig telt terembe lépett, némacsend fogadta s száz és száz szem a kíváncsiság égő pil-

1 Fővárosi Lapok. 1868. 96. és köv. számok.

75

lantásával nézett feléje. A kisasszony öntudatos úr-hölgyi eleganciával lép föl s egyszerűen fésült barna hajá-val, fehérrel hímzett fekete öltönyében bizonyára senkielőtt sem tűnik fel, ha rendkívül kipirosodott arca s azelkeseredett vonás, mely görcsösen zárt ajkai körül játszik,nem mutatná, hogy e külső nyugalom csak a csendeskráter képe, melynek belsejében romboló tüzek dúlnak.«

A tárgyalás következő napjai az izgalmat mégjobban szították. Úgy látszik, a helyfoglalás körülmégiscsak lehetett valamelyes protekció, mert az»elite közönség s a sport nemeseinek fiatal része«aligha tülekedett kora reggel a kíváncsiaknak ke-vésbbé elité tömegével. Tehát a kinnrekedt »Krethiés Plethi« érdeklődését az újságok igyekeztek ki-szolgálni. A falakról — mint a tudósító írja — aszivárvány minden színében virítottak a falraga-szok s fél ölnyi betűkkel hirdették, hogy illusztráltkülönkiadások, Ebergényi- és Chorinsky-arcképek,pör-brosurák stb. kaphatók 3 vagy 5 krajcárért.Egyes lapok a rendes 10-20.000 példány helyett50—60.000 példányban fogytak el.

Júlia a tárgyaláson is körömszakadtáig taga-dott és kötötte magát ahhoz, hogy Horváth Viktóriavolt a tettes. A külső segítőcsapatok most is műkö-désbe léptek s az elnököt elárasztották levelekkel;ezeken Horváth Viktória szerepelt aláíróként, vál-lalta a gyilkosság elkövetését és Ebergényi Júliaártatlanságát hangoztatta. Személyesen persze nemkerült elő.

76

A vádlott mögött felsötétlett a bitófa árnyéka.Júlia ezt nem tudta. Az akkor érvényben volt

büntető perrend 284. §-a szerint a vádlottat csakakkor volt szabad halálra ítélni, ha a tettet beis-merte vagy annál tanúk voltak jelen. Ebben azesetben magát a gyilkosságot senki sem látta, avádlott pedig elhirtelenkedett beismerését vissza-vonta. Úgy látszott, kiokosították erről a törvény-helyről, azért tagadott mindvégig konokul.

Igen ám, de hiába vonta vissza a beismerését,az mégis csak valósággal megtörtént.

Az ügyész halálbüntetést kért.A védőnek meg volt kötve a keze. A már

említett perrendtartás 228. §-a egy ma már sajnosanfeledésbe ment intézkedést tartalmazott: feljogo-sította ugyan a védőt, hogy az igazság keretei közöttmindent felhozhasson az ügyfele védelmére, azonbanmegtiltotta, hogy olyasmivel álljon elő, ami tudo-másával és lelkiismeretével ellenkezik. Be kellett hátérnie azzal, hogy a sötét hátterű ügyben megcsil-logtassa az enyhítő körülményeket. Nem is volt avádlott megelégedve vele. Különösen ama rész miattsértődött meg, amellyel a védő, a híres Dr. Neuda, aszemélyét jellemezte. A »sport nemeseinek fiatalrésze« is feszenghetett kissé a jellemzés hallatára.

«A vádlott félművelt teremtés s ez veszedelmesebb,mint a teljes műveletlenség. Éppen a finomabb körök-ben találkozhatni gyakran e veszedelmes félműveltség-gel, amely elegendő külső mázat és ismereteket nyújt

77

ahhoz, hogy birtokosai fényleni és feltűnni legyenek képe-sek, de kevesebb valódi szívműveltséget ad, mintsem hogya fáradságos szerzés és munka jótettében élvezetet ésmegelégedést találhatnának. Egészségtelen, tarkán össze-szedett olvasmányok, tétlen és élvezni óhajtó, komolyhivatás fűszerével nem bíró élet szárnyra eresztik e fél-műveltek féktelen képzelmét s mérgezőleg hatnak kép-zelmükre, erkölcsükre«.

Egyebekben azzal iparkodott a védettje hely-zetén könnyíteni, hogy Chorinskyt vádolta meg afelbujtó szerepével.

A vádlott a végsző jogán csak annyit mondott,hogy Chorinsky Gusztáv nemes jellemű úriember ésőt nem bujtotta fel.

Kihirdették az ítéletet:

»Telekesi Ebergényi Júlia Malvina Gabriella bűnös abüntetőtörvénykönyv 134. és 135. §§-iba ütköző orgyil-kosság bűntettében, mint tettes s ezért húsz évi súlyosbörtönre és nemességének elvesztésére ítéltetik. Ez abüntetés minden esztendő végén egy-egy heti magán-zárkával súlyosbítandó«.

Ezúttal a bíróság az annyiszor kárhoztatottbetűjogot a vádlott javára alkalmazta. Abból indultki, hogy a jegyzőkönyvbe vett beismerő vallomás ígykezdődött: »Az imént a mellékszobában beismertem,hogy stb.« Eszerint ez a nyilatkozat nem volt vallomás,csupán egy vallomásnak az elbeszélése. Tehát nemlehet olyan beismerésnek tekinteni, amely a törvényértelmében a halálbüntetés kiszabását indokolhatná.

78

A vizsgálóbírónak ez a pongyolasága hárította ela vádlott leány nyakáról a kötelet és családjáról azörökös szégyent.

Júlia az ítéletben megnyugodottBeszállították a bécsújfalusi női fegyházba.Ugyanakkor Chorinsky Gusztávra is lesújtott a

törvény ökle.A müncheni esküdtbíróság előtt kellett felelnie

1868 június 27-én és a következő napokon. A ma-gyar újság oda is elküldte a tudósítóját. Ez azt írtaa vádlottról, hogy »eleinte közönyösen, úrias módontekintgetett körül, mintha az egész dolog őt éppen-séggel nem érdekelné, — de rögtön roppant haragragerjedt, öklével az asztalt verte s lábával mérgesendobbantott, mikor a vád Ebergényi Júlia aljas,erkölcstelen magaviseletéről szólt.«

Azonban a nagy bálványimádásnak volt egykis bökkenője. Kihallgattak egy Hottowy Márianevű, a tudósítás szerint »ledér életű« bécsi leányts ez bizony kertelés nélkül bevallotta, hogy neki agróffal viszonya volt. Még pedig ugyanabban azidőben, amikor Júliának javában Írogatta a szenve-délyes leveleket. Sőt néhány szerelmes levelet az őcímére is megeresztett. Az elnök a fejét csóválta ésodaszólt a vádlotthoz: hogyan volt ez lehetséges?Chorinsky mosolygott:

— A dolog egyszerű. Száz forinttal tartoztamneki s a viszonyt csak az adósság letörlesztése utánakartam megszakítani.

79

Csinos kis folt a tiszti kabáton.Ő maga ezt nem vette észre. Megfoghatatlan el-

bizakodottsággal a pert »fatális históriának« mondta-amely »egész karrierjét elronthatja.« Mindaháromtárgyalási napon ugyanolyan fesztelen, pongyola,olykor szinte sértően nagyúrias modort tanúsított,mintha nem is a vádlottak padján ülne, hanemszalonban csevegne. Vidám volt, nevetgélt s a tanukközül feléje mosolygó Hottowy Máriával »kokettált.«

Egyik tanú azt találta mondani, hogy ő agrófot tökéletes bolondnak tartja. Erre dühösenfelugrott:

— Senkinek sincs joga ilyesmit mondani ró-lam! Ez sértés! Egyszer s mindenkorra kikéremmagamnak!

Hiába méltatlankodott, a tárgyalás végén ötelmeszakértő vonult fel és ugyanezt a kérdést fe-szegette. Kettejük a vádlottat beszámíthatatlannakvélte. Morei doktor, a roueni elmegyógyintézetigazgatója egyebek közt ezeket mondta:

»Nem ismerhettem meg a vádlottat öt-hat napalatt, de ismerem osztályának nagy családját, melyegész Európában el van terjedve s nemcsak szellemiminőségben, de egész szervezetében beteg. Uraim, légy-ottot adok önöknek! Jöjjünk össze három év múlvaugyanitt s meglátják: a vádlotton kitör a paralizis.A válságos időben képtelen volt tettét megítélni.«

A többi három orvos véleményével a gróf meglehetett elégedve. Teljesen épeszűnek mondták.

80

Kevésbbé lehetett ínyére a többség véleményénalapuló ítélet.

Húsz évi várfogság.1868 július 10-én kezdte meg a büntetését. De

az osztrák gróf, a helytartó fia nem bírta elviselnia fegyház kíméletlen szigorát; a fényes katona-tisztet Dejanira-köntösként égette a fegyencruha.S az egész életét betöltő szerelem szivárványa szét-foszlott. A »szíve vérével szeretett, hatványozásnális jobban imádott« leány elszakadt tőle, bizonnyalörökre. Ebbe beleroppant. Akár épelméjű volt atett idején, akár nem, Morel doktor jóslata hama-rább vált be. Alig egy félév múlva elmegyógy-intézetbe kellett szállítani s ott 1871 december 30-ánmeghalt.

Ebergényi Júlia fegyházi életéről keveset tu-dunk. A fogház iratait kiselejtezték. Csupán a mégmeglévő törzskönyv tartalmazza ezt a rövid jellem-rajzot róla:

Családi viszonyaihoz illő nevelésben volt része;a magyar nyelven kívül németül és franciául beszél.Mint úgynevezett »emancipált hölgy« idejét szivarozás-sal, lovaglással, olvasmányokkal, zongorázással és tár-salgással töltötte, de komoly foglalkozásra nem volthajlamos. Sok természeti adottsága van: lélekjelenlét,ravaszság, ritka energia és határozottság. Bűnbánatnaknincs nála nyoma; erre vall, hogy a legsúlyosabb gyanu-okokat mindig közönnyel igyekezett fogadni. Egyébkéntjólelkű és tisztességtudó magatartású, s miután tetténekindító oka inkább a szenvedélyes szerelem volt, semmint

81

anyagi haszonra való törekvés: remény van rá, hogyelső súlyos ballépése után a javulás útjára térhet A

A javulásra nem került sor. Mikor megtudta,hogy Chorinsky meghalt, előtte is összeomlott avilág. Elmegyógyintézetbe került. Ott 1873 szep-tember 11-ig húzta elrontott életét; ekkor beavat-kozott a jótékony kolerajárvány és Ebergényi Júliaelment oda, ahol nemesi őspróba nélkül mindenkiegyformán udvarképes.

BRINVILLIERS MARQUISE.1

1676.

Franciaországban XIV. Lajos uralkodott, aNapkirály.

Ő volt a ragyogó központ, őkörülötte keringteka versaillesi udvar csillagai. De a nagy ragyogásnem ment ingyen s a Napkirály mellett egy ellennapis tündöklött az udvari égen: a Pénz.

Pénzt kellett felhajszolni, bármi módon. Akirály pénzért árulta az udvari hivatalokat, bérbe-adta az adókat, az adószedők pedig nyúzták anépet. A nemesség királyi kegyosztásra, adomá-nyokra, előnyös házasságokra vadászott, hogy ki-teremtse a nagyvilági élet költségeit.

A vagyonszerzés legegyszerűbb módja volt azöröklés. Az örökhagyó bevégzi földi pályafutását s avagyonba beleül az örökös. Ám néha a pálya hosszúra

1 A bűnügy történetét először Pitaval írta meg gyűjtemé-nyének I. kötetében. Azóta sokan foglalkoztak vele; a legjobbmunka Funck-Brentano könyve: Le drame des poisons.(Paris, é. n.)

83

nyúlhatik és próbára teheti a reménybeli örökös tü-relmét. A fenékig romlott francia arisztokrácia kö-rében szaporodni kezdtek a pályarövidítési kísérletek.Olyannyira, hogy utóbb a szalonok nyegle nyelvekülön névvel becézte a használatos eszközt. Ügyhívták: poudre de succession.

Örökösödési por!Brinvilliers marquise nevét ez a por óvta meg

a feledés porától.Marie-Madeleine Aubray ősrégi francia nemesi

családból származott. Apja, mint államtanácsos, azország egyik legelőkelőbb tisztségét viselte. A kor-társak feljegyzéseiben elszórtan található színfoltok-ból ezt a képet lehetne róla összeállítani:

Valamennyi leírás igen csinosnak mondja. Ter-mete alacsony, de arányos; szeme kék és beszédes;arca kerek; orra szabályos; bőre csodálatosan fehér.

Jó nevelésben volt része. Műveltsége azt a fokotérte el, amely akkoriban a francia nemesség hölgyeirekötelező volt. Ha akarta, lenyűgözően kedves tudottlenni; ilyenkor beszéde élénk volt és fordulatos. Gyorsfelfogásával mindent azonnal megértett; rövid éspontos kifejezéseket használt. A bűnper folyamánhidegvérről és bátorságról tett bizonyságot.

Vallásos nevelését elhanyagolták. Akárhányalaptételről sem volt megfelelő fogalma.

Rendkívül érzékeny volt, mármint azokkal asérelmekkel szemben, amelyek a saját személyétérték. Ilyenkor az arca eltorzult, szája megvonaglott,

84

s kiütközött rajta jellemének egyik alaptulajdon-sága: féktelen bosszúálló természete.

Huszonegy éves korában férjhezment Brinvil-liers marquis-hoz. (Rangját illetően a marquis köz-vetlenül a herceg után következik s megelőzi agrófot.) Érdekházasság volt; mindegyik fél tekin-télyes vagyont vitt magával. Együttes vagyonuk830.000 livre-re, vagyis mai értékben több milliópengőre rúgott. Ennek a jövedelméből résztvehetteka legelőkelőbb főúri körök nagyvilági életében. Deaz asszony bolondul költekezett, a jövedelem nemfutotta s a női vagyon alaposan megcsappant.

A házasságból öt gyermek született. Egyébirántakkori főúri szokás szerint egyik házasfél sem törő-dött vele, mit csinál a másik.

Pedig a marquis-nak jó oka lett volna, hogyfigyelmesebben nézzen körül a háza táján.

Megjelent az a bizonyos harmadik, névszerintSainte-Croix kapitány. Maga a férj hozta oda, mintháborús bajtársát — s a többi úgy történt, aminttörténni szokott.

Ezt a kapitányt jókülsejű, szellemes és műveltférfinak írják le; társaságban udvarias, minden-kivel előzékeny. Voltaképen vagyontalan kalandorvolt, kapható minden könnyelműségre, sőt többre is.Származását, múltját senki sem ismerte.

A marquise és a kapitány viszonya nem maradtsokáig titokban. De hát a férj nem bánta s az úritársaság jóindulattal tudomásul vette.

85

Egyetlen ember akadt csak, aki a botránybanem volt hajlandó belenyugodni: Aubray állam-tanácsos, a régimódi, puritán erkölcsű apa. Gyökeresintézkedésre, határozott lépésre szánta el magát.Az eredmény azonban más lett: ez a lépése indí-totta el a legszörnyűbb bűncselekmények görge-tegét.

Akkor még állt a Bastille, a sötéthírű, bás-tyákkal és tornyokkal védett legendás várbörtönParis belsejében. Csak 1789 július 14-én romboltale a népharag. A Bastille-t az úgynevezett leitres decachet intézménye tette hírhedtté. Ezek a pár szavasrendeletek az uralkodói önkénynek voltak a sajátostermékei. Ha valaki bármilyen okból kellemetlennévált a király vagy az udvar hatalmasai szemében, akirály aláírt egy rövid parancsot, amellyel az illetőhatározatlan időtartamig a Bastille kormányzójánakŐrizetére bízatott. Az ilyen fogoly azután akáresztendőkig is benn ülhetett, minden bírói ítéletnélkül, amíg csak a családja ki nem járta a szabadon-bocsátását, — vagy amíg maguk a haragosai is aBastille-ba nem kerültek.

Könnyelmű életű, tékozló ifjú arisztokratákmögött is be szokott zárulni a Bastille kapuja. Akár-hányszor maga a család kérelmezte az elfogatóparancsot s a pénzpocsékoló főúri sarjadék, vagy aszerelmi botrányhős addig maradt odabenn, amíg azesze megjött, avagy a botrány hullámgyűrűi el-simultak.

86

Aubray államtanácsos eljárt az udvarnál ésbefolyásával kieszközölt egy elfogatóparancsot Sainte-Croix kapitány ellen.

A szerelmespárt sétakocsizás közben állítottákmeg a rendőrség emberei s a kapitányt kitessékeltéka kocsiból. Ez éktelen haragra gerjedt, a kardjáhozkapott, de amikor felmutatták a lettre de cachet-na király aláírását, megadta magát és bevonult aBastille-ba. Határozatlan időtartamig, ahogyan a pa-rancs szólt.

Képzelhető, a váratlan fordulat hogyan hatotta szerelmes asszonyra. Nem tudhatta, meddig tart-ják ott a kedvesét. Talán évekig, talán örökre! Atávollét nemhogy csillapította volna a szenvedé-lyét, csak annál jobban szította, napról-napra heve-sebben. Valamerre ki kellett robbannia. S afelé rob-bant, aki a bajt okozta: tulajdon édesapja felé.

Említettem jellemének egyik gonosz oldalát: a .bosszúvágyat, amely tajtékzott benne, ha valamisérelem érte. A vérségi kötelék semmivé foszlottmost előtte: az apa kíméletlen keze avatkozott beaz életébe, tehát az apa fogja ezt majd megkeserülni.

Íme, az első mag, amelyből a későbbi beléndek-termés kisarjadt. Volt, ami trágyázza is: az apaiörökség reménye.

Egyelőre nem árult el semmit abból, ami főttbenne. Tudott tettetni. A bűnbánat néhány könnye,a vezeklő színlelt szomorúsága: s elhitték neki, hogycsakugyan szánja-bánja a kalandot és nem óhajtja

87

a folytatását. Még az apját is megtévesztette, ez iselhitte, hogy kiverte a fejéből a kapitányt. Meg-bocsátott a tévelygő leánynak, kibékült vele.

S amikor úgy gondolta, hogy most már nem le-het baj belőle, ha a kapitányt szélnek eresztik,újra közbenjárt a királynál. Néhány hónapi fogságután megnyílt a Bastille kapuja Sainte-Croix kapi-tány előtt.

Mi történt ezalatt odabent?A lecsukott szerelmest ép olyan fogcsikorgató

bosszúvágy emésztette, mint a kedvesét. Nemcsakmagában dúlt-fúlt, hanem a lakótársa előtt is fo-gadkozott, hogy nem bánja, akármi lesz, de a kard-ját futtatja keresztül azon, aki idejuttatta.

Ez a lakótárs egy Exili nevű olasz volt; szin-tén ismeretlen múltú kalandor, akár maga Sainte-Croix kapitány. Az iratok nem mondják, mi miattküldték a Bastille-ba. Csak annyit tudunk, hogyközös szobába zárták őket s a két kalandor össze-barátkozott. Az olasz csillapította a dühöngő fran-ciát: mirevaló a párbaj? Mire az otromba kard?Itáliában zajtalanul intézik el az efajta ügyeket.Gondoljon a kapitány a Borgiák-m s az Aqua Tofanarejtélyes mérgére ...

Itt egy kis időre meg kell állítanom gördül-tükben az eseményeket, hogy megkíséreljem tisz-tázni: egyáltalán mi az igazság a színtelen, íztelen,

88

biztosan ható, napra vagy akár órára is szabályoz-ható, semmi nyomot sem hagyó itáliai mérgek le-gendájából?

Való, hogy a méregiparnak Itália a klasszikushazája. Könyvem előszavában már hivatkoztama Liviustól említett méregkeverő-klubra. Suetoniusegy méregkeverő-iskola alapításáról is beszámol.A katedrát Nero a hírhedt Locusta asszonnyal töl-tötte be.

Ez a nőszemély úgyszólván udvari szállítója volta császári palotának. Agrippina, Claudius felesége,állandó rendelésekkel tisztelte meg. S Locusta rá isszolgált a bizalomra, különösen akkor, amikor mér-gezett gombákat szállított a császári asztalra. Ügyvan, a császári asztalra, magának a férjnek, Clau-diusnak a megétetésére. A sikeres eredményt ismer-jük. Locusta cégének hitele emelkedett. Sőt az amegtiszteltetés érte, hogy az apa után a fiú eseté-ben is az ő tudományát vették igénybe. Nero mér-get rendelt nála Claudius fia, Britannicus számára.Ekkor történt először, hogy az áruja nem vált be.Britannicus evett a mérgezett ételből, de nem lettsemmi baja. Nero szörnyű haragra gerjedt, Locus-tát a palotába rendelte és sajátkezűleg, irgalmatla-nul elverte. A boszorkánynak ott helyben kellettegyre erősebb adagot kotyvasztania, amíg végre egykísérleti malac azonnal felfordult tőle. A többitSuetonius részletesen elmondja s a testvérgyilkosságtörténetét így fejezi be:

89

»Locustának pedig Nero kegyelmet adott korábbigaztetteiért, jószágokat adományozott neki, sőt tanítvá-nyokat is utalt hozzá. «1

A hála szép. Az új földesasszony mégsem gaz-dálkodhatott sokáig a jószágain, mert pártfogójánakutóda, Gálba, megelégelte az üzelmeit és kivégez-tette.

A középkor olasz államai ápolták és tovább-fejlesztették a régi Róma hagyományait. Méreg-gyáraik még a Magyarországra szóló kivitelt is megakarták szervezni.2

1415-ben Priuli Andrea velencei tanácsosnakvalaki ajánlatot tett, hogy Zsigmond magyar királyéletét négy hónap leforgása alatt méreggel kioltja.A méreg hatását hajlandó egy halálraítélt emberenszemléltetni. Díjazásul 35.000 aranyat igényel. Priulijelentést tett az ajánlatról a velencei titkos tanács-nak s ez arravaló tekintettel, hogy Zsigmond Ve-lencének halálos ellensége, az ajánlatot elfogadta.De úgy látszik, valahol valami nem vágott össze,mert néhány év múlva a tanács egy újabb mérge-zési ajánlatot tárgyalt s a vállalkozó bérgyilkosnak200 arany előleget is utalt ki. Ez a megbízatás semvolt eredményes, mire a tanács egy Mudatio nevűorgyilkost bérelt fel s egy vicenzai gyógyszerésznél

1 Nero, cap. 33. »Locustae pro navata opera impunitatempraediaque ampla, sed et discipulos dedit.«

2 Öváry Lipót: A magyar tud. akadémia történelmi bizott-ságának oklevélmásolatai. (Budapest, 1890.)

90

kétféle, ételbe és italba keverhető mérget rendeltaz embere számára. Ez a Mudatio azonban elkövetteazt az ostobaságot, hogy a méreg hatását a gyógy-szerésszel közösen próbálgatta; mire a tanács meg-ijedt, hogy az erkölcsös terv napvilágra kerül s1420 február 7-én kelt döntésével a mérgezést illetőelőbbi határozatát megsemmisítette, Mudatiotól pe-dig a megtisztelő megbízást visszavonta.

És mindezt írásban!A velencei mérgeknek jó híre volt méregkeverői

körökben. Velük kapcsolatban tűnik fel Magyar-országon az első méregkeverő asszony: a szomorúemlékű II. Ulászló felesége, Candale Anna franciahercegnő. Szerémi György Magyarország romlásárólszerzett munkájában azt írja róla, hogy a folytono-san zavart szító magyar főurakkal egy csapásraakart végezni olyanképpen, hogy egy lakomán vala-mennyit egyszerre megmérgezteti. A gyakorlati meg-oldás céljára Velencéből hozatott különféle mérge-ket. A merényletre mégsem került sor. Talán, mertsikerült az idegen hölgyet meggyőzni, hogy Magyar-országon az eféle politikai eszközök nem szokáso-sak, — vagy talán nem akadt alkalom, miután amagyar uraságok ősi szokás szerint kiperlekedvénmagukat, békességben hazaszéledtek.

A történetíróknak sok egyéb mondanivalójukis volt a velencei mérgekről. A legfurcsább adatGilbert Burnet salisbury-i püspöknek 1686-ból valóutileveleiben olvasható. Azt írja, hogy Velencében

91

egy főméregmester működött, mint kinevezett és ren-des fizetéssel javadalmazott államtisztviselő. Olyan-kor, amikor az inkvizíció titkos ítéletének végre-hajtása káros feltűnést kelthetett volna, ez a méreg-ügyi főtanácsos hivatalból intézkedett, hogy az el-ítéltet simán tegyék el láb alól.

A velencei mérgeknek hatalmas versenytársavolt Róma.

A Borgiák hírhedt mérgeiről voltaképpen keve-set tudunk. A róluk szóló rémségeket fenntartássalkell olvasni, mert lehetséges, hogy némely írónak atollát politikai elfogultság csúsztatta félre adathor-dás közben. Különösen Borgia Lukreziára vonatkoz-hatik ez, a gyönyörű asszonyra, akinek képmásaolyan szelíden mosolyog le ránk a Vatikánban Pintu-ricchio freskójáról — s akinek időtől megfakult, vala-mikor aranyszőke hajfürtjét áhítatos megindulássalszemlélhették a látogatók a milanói Bibliotheca Am-brosiana kristály edényében. A történelmi pletyka nekiis szerepet juttatott a Borgiák méreglakomáin; sőta világháború előtti esztendőben felröppent a hírarról is, hogy megtalálták és árverésre bocsátjákLucrezia méregszekrényét. Száz titkos fiók van benne,ezekben tartogatta a gyilkos porokat és oldatokat,köztük az Aqua Tofana-t. Ez a kacsa persze az árve-rést rendező cég irodájából repült a szerkesztősé-gekbe. Egy szó sem igaz belőle, már csak azért sem,mert Lukrezia 1519-ben halt meg s az Aqua Tofana-takkor még híréből sem ismerték. Ez csak a 17. szá-

92

zad második felében került — hogy úgy mondjam— forgalomba.

A névadó Tofana vagy Toffana asszonyt ille-tően az adatok nem mindenben vágnak össze.Állítólag Palermoban kezdte a működését, majdNápolyban gyümölcsöztette a találmányát. A ható-ságok Rómában lettek figyelmessé az árujára, VII.Sándor pápa idejében, 1659 táján, amikor egyre-másra szaporodtak a gyanús halálesetek. Majdnemmindig férj volt a váratlan halállal elpusztult áldo-zat, még pedig olyan férj, aki rosszul élt a felesé-gével. A fiatal özvegyasszonyok száma gyarapodott.Hátborzongató hírek keltek szárnyra titkos méreg-gyárakról, méregkeverő szövetkezetekről. Majd egyHieromima Spara nevű vénasszony neve bukkantfel; azt beszélték róla, hogy jövendőmondással fog-lalkozik és különösen azok a jóslatai válnak be,amelyek bizonyos emberek közeli halálára vonat-koznak.

A pápa rendeletére megindult a vizsgálat. Arendőrség az ismert fogáshoz folyamodott: egy csi-nos fiatalasszonyt felöltöztetett nagyúri dámának éselküldte a jósnőhöz. Ott keserves panaszokat zoko-gott el rossz családi életéről, férje durvaságairól ésígy tovább. Szó szót ért, a hölgy erszényéből ara-nyak villogtak elő, a banya belement a csapdábaés átadta a rendőrkémnek a szabadító cseppeket.

Másnap már a kínzókamrában ropogtak a csont-jai. Hamar megtört és bevallotta, hogy a mérget egy

93

Teofania vagy Tofana nevű nápolyi asszonytólkapta. Spara-t és négy vevőjét, fiatal özvegyeket,halálra ítélték. Két órahosszat vezették őket körülRóma utcáin, majd a Campo di Fiore-n óriási néző-közönség előtt, elrettentő például bitóra húztákmind az ötüket.

Itt kezdődik a zavar Tofana asszony személyekörül. Némely forrás szerint ugyanakkor ő is hu-rokra került; mások viszont azt állítják, hogy akiellen eljárás indult, a lánya volt, Giulia Tofananevezetű. Akár az anya, akár a leány, annyi bizo-nyos, hogy a nápolyi méreggyár en gros működött.A szörnyű asszony a méregitalt kis üvegcsékbenárulta, ezzel a szentségtörő címkével: Manna diSan Nicola di Bari. (Bari-i Szent Miklós mannája.)A kínpadon állítólag azt vallotta, hogy a cseppjeivelnem kevesebb, mint hatszáz embert küldött a más-világra. A hatalmas szám alkalmasint túlzás, a hírhozzáköltötte a vallomás adataihoz. De még ha ahuszadrésze igaz, akkor is sokszorosan rászolgáltSpara-ék sorsára. Pedig nincs nyoma, hogy elítéltékvolna. Hír szerint titkon megfojtották a börtöné-ben, mert nagyrangú emberekről is tartogatott ada-tokat s nem volt kívánatos, hogy ezek nyilvános-ságra kerüljenek.

Az Aqua Tofana, másként Aqua di Napoli,avagy becéző rövidítéssel csupán Acquetia készítésititkát azóta is találgatják. A néphit azt suttogta,hogy a banyák a csellel hatalmukba kerített embe-

94

reket megkötözték, halálra csiklandozták, leszedtéka görcsökben vonagló áldozatok ajkáról a kicsordulótajtékot s ebből kotyvasztották a pokoli mannát.Ez persze sült bolondság. Korukbeli tudósok arragyanakodtak, hogy kőrisbogárport elegyítettekópiummal. A méregtannak egyik mai kiváló tudósaazt írja, hogy az nem lehetséges, mert a leírásokszerint az Acquetla kristálytiszta és ízetlen folyadékvolt, márpedig a mondott vegyítéssel ilyen ered-ményt nem lehet elérni. Legvalószínűbb, hogy azarzén valamilyen keverékéről lehetett szó.1

*

Az Aqua Tofana titka ma már elveszett ugyan, deExili, az olasz kalandor, akkoriban még ismerhette.

A Bastille úri börtön volt, a foglyoknak sokszabadságot engedtek s a két cimbora akadálytala-nul végezhette vegyi kísérleteit. Azt hitték róluk,hogy alkimisták s a fogság unalmát akarják elűzniaz aranycsinálás álmának a kergetésével.

Szóval, amikor Sainte-Croix kiszabadult, alaposismerője volt a méregtudománynak. Tanulmányait,kísérleteit odahaza is folytatta. Meglátjuk, hogyantörtént a pokoli vegyészet gyakorlati értékesítése.

1 Dr L. Lewin: Die Gifte in der Weltgeschichte. (Berlin,1920.) A nyilván évtizedes munkával összegyűjtött adatkészletretámaszkodó, nagy kultúrtörténeti értéket is jelentő mű a 447.és köv. oldalakon tárgyalja az Aqua Tofana kérdését, — a487—505. oldalakon pedig a Borgiák mérgéről értekezik.

95

A bastille-i kaland után a két szerető megintegymásra talált. De most már óvatosak voltak. Avilággal elhitették, hogy a viszony megszakadt stitokban mégis összejöttek. Mennyiben voltak aszerelmi légyottok egyben folytatásai a méregkeverőtanfolyamnak? Nem tudhatjuk.

Ne feledjük azonban: a marquise vagyona olva-dozóban volt, viszont Aubray tanácsos után szépörökség nézett rá . ..

Az öreg tisztviselőt kimerítette a mindennaposmunka s koronkint kirándult a falusi jószágára pi-henni. Mindig elkísérte a lánya is, a megtért bűnös,szerető gyermek, derűt árasztó, kedves teremtés.Csupa figyelem és gondoskodás volt az asszony. Alegapróbb tennivalókat is maga végezte az apja körül.Segített a konyhán, ő maga tálalt s ebéd és vacsoravégeztéig szeretettel szorgoskodott az öregúr mellett.

1866 júniusában a tanácsos a pünkösdi ünnepe-ket töltötte a birtokán. Nem ígérkeztek kellemesnek.Már az első napokban rosszul lett, ágynak esett s abetegség annyira elővette, hogy haza kellett vinniPárizsba. Orvosokat hívtak, de a folytonos görcsö-kön, hányásokon nem tudtak segíteni. Három hóna-pig kínlódott, szeptember elején vége lett.

Az orvosok természetes halált állapítottak meg.A vizsgálat pedig utóbb kiderítette, hogy az

államtanácsost a tulajdon leánya mérgezte meg. Apróadagokban, huszonnyolcszor adta be neki a szerető-jétől kapott mérget.

Kivégzés pallossal a XVII. században

97

Ugyanis a két fivér együtt lakott. Az új inas ki-tűnően bevált, gazdáinak a bizalmát rövidesen meg-nyerte.

Voltaképpen Sainte-Croix kapitánynak volt azembere, szemenszedett gazfickó, akinek száz aranyat ésmegfelelő életjáradékot ígértek, ha sikerül a két Aübrayfivért az ismert módon az apjuk után küldenie.

Az első kísérlet majdnem hogy balul ütött ki.Az idősebbik Aubray vizes bort kért, de alig hogybelekortyantott, kiköpte és rárivallt a szolgára:

— Gazember, mit adtál nekem? Utóbb mégmeg akarnál mérgezni!

A lakáj, a mindenre elszánt gonosztevők ismerttulajdonsága szerint, nem zavarodott meg. Úgy tett,mintha maga is megkóstolná a bort s fejét csóválvamentegetőzött, hogy a pohárban azelőtt valami or-vosság volt s ő tévedésből ebbe töltötte a bort.Rögtön ki is loccsantotta a gyanús folyadékot.

A kiszemelt áldozatnak egy pillanatra sem öt-lött az eszébe, hogy tulajdonképpen fején találtaa szeget. Az állandó környezet arcai megszokottakká,közömbösökké válnak; ugyan ki gyanakodnék egyalázatos, tisztességtudó, folyton mosolygó lakájra,hogy gyilkos terveket forral magában! Meg aztánmerő kényelemszeretetből sem szokás nagy hűhótcsapni holmi ártatlannak látszó tévedés miatt, amely-nek mindjárt meg is lett a magyarázata.

Pedig bizony jó lett volna utána járni az or-vosságos pohár meséjének.

98

Nemsokára egy ebéden La Chaussée pompásgalambpástétomot tálalt fel. Ezúttal a két úr semmi-féle gyanús ízt sem érzett. De utána csúnyán rosszullettek. Az idősebbiket ugyanolyan tünetek rohantákmeg, aminőket annakidején az apján észleltek. A beteg-ség egyre gonoszabbul fajult el s néhány heti kínlódásután, halállal végződött. A fiatalabbik Aubray mégnéhány hónapig húzta, majd o is követte bátyját

Ez már gyanús volt. A háziorvos hivatalos bon-colást követelt. Megtörtént. A szakértők kétségte-lenül mérgezés nyomait állapították meg. De hogyhonnan, mi módon került oda a méreg, még csaksejteni sem lehetett.

A marquise-ra nem háramolhatott gyanú, mertaz egész idő alatt visszavonultan élt falusi magányá-ban s ott csendes ájtatoskodással töltötte napjait.Különben is, ekkor még csak nem is álmodott rólasenki, hogy a bűbájos asszonykában, az úri társa-ság kedvencében, minő rémiélek ütött tanyát.

És a lakáj?Csak a két fivér mondhatta volna meg, de azok

már némák voltak, hogy La Chaussée-t a marquiseajánlotta hozzájuk. Különben mintaképe volt a ra-gaszkodó, hűséges cselédnek. Gazdáit akkora oda-adással ápolta, hogy az ifjabbik Aubray végrendeleté-ben is megemlékezett róla és hű szolgálatainak jutal-mául száz tallért hagyott rá.

Sainte-Croix kapitány személye szóba sem ke-rült. A szerelmi viszonyt olyan titokban folytatták,

99

hogy a világ nem neszelt meg semmit. Mindenkiazt hitte, már régen szakítottak. A hatóság meg-próbálkozott valami nyomozásfélével, de semminőszál sem volt a kezében, amelyen elindulhatottvolna.

S minden idők egyik legnagyobb rémtette örökretitokban marad, ha közbe nem lép a gonosztevőkősi ellensége: a véletlen.

Mielőtt erről számot adnék, végezni kívánokBriiivilliers marquise teljes bűnlajstromával, amintez később sorjában kiderült.

Következő áldozat lett volna a férj. Ismételtenmérget adott be neki, de — amint vallotta — mé-gis megsajnálta és ellenméreggel talpraállította.

Mérget itatott a tulajdon leányával is. Más okotnem tudott előadni, mint hogy haragudott rá, merta leány nagyon ostoba volt. De ezt is nyomban meg-bánta és bőséges tej adaggal közömbösítette a hatást.

Megharagudott egyik szobalányára is — nemtudni, miért — s hirtelen dühében méreggel akartaelpusztítani. A keverék nem lehetett elég erős, merta lány kibírta.

Meg akarta mérgezni Teréz nevű nővérét is, denem birt a közelébe férkőzni s ez a rokongyilkosságabbamaradt.

Az a vád is fölmerült ellene, hogy a mérgekhatását kórházi betegeken próbálta ki. Eljárogatott akórházakba, mint a jótékonyság angyala és sütemé-nyeket osztogatott a betegeknek. Másnap, harmad-

100

nap megint elment és nagy részvéttel tudakozó-dott: hogy van ez s amaz a szegény beteg? Való-jában voltak-e áldozatai, nem derült ki. Ki törődöttazzal, hogy mi okból üresedett meg itt vagy amottegy ingyenes kórházi ágy?

Ügy látszik, a pokoli asszonyt a sikerek telje-sen megvadították. Ki tudja, hány emberéletet pusz-tított volna, még el, ha meg nem történik, amitemlítettem: a véletlen közbelépése.

Sainte-Croix kapitány nem érte be azzal a tu-dománnyal, amit az olasztól tanult. Miután bele-kóstolt, szenvedélyes buzgalommal kísérletezett to-vább. Lakásán valóságos alkimistaműhelyt rende-zett be s főzte, párolta, keverte, kotyvasztotta akülönféle mérgeket.

És most csapott le a véletlen.Elmulaszthatott valamilyen óvórendszabályt s

vigyázatlanul hajolhatott egyik edény fölé. Nemtudni, hogyan történt, de nyilván beszívta a mérgesgőzt és azon nyomban szörnyethalt.

Ingóságait a hatóság leltározta. Holmija közttaláltak egy ládikát. Ehhez egy cédula volt csatolvaa következő tartalommal:

»Tisztelettel kérem azokat, akikhez halálom utáne ládika kerülne, kegyeskedjenek azt átadni Brinvilliersmarquise saját kezébe; lakik Neuve-Saint-Paul utcaipalotájában. Tartalma egyesegyedül csak őrá vonatkozikés csakis őt illeti. Más nem veheti semmiféle hasznát.Amennyiben ő netán már előttem elhalálozott volna,

101

ne nyissák ki a ládikát, hanem vessék mindenestüla tűzbe. Ha bárki ennek ellenére cselekednék, felel-jen mind ezen, mind a másvilágon a lelkiismeretével.Kelt Parisban, 1670. május 25-én. Aláírva: Sainte-Croix.«

Ez bizony rettentő nagy ostobaság volt, egyikeazoknak, aminőket a legagyafúrtabb gonosztevőkis el szoktak követni néha. Mit tudhatta a kapitány,kinek a kezébe kerülhet a ládika s az illetőt nemfogja-e rábírni a legegyszerűbb kíváncsiság, hogyvállalja a lekiismeretére rótt terhet és belekukkant-son a titokzatos dobozba?

Mikor a marquise megtudta a kapitány halálát,azonnal kocsiba vágta magát és a leltározó biztoslakására hajtatott. Éjjeli 11 óra volt, a biztos márlefeküdt. A marquise beüzent hozzá, hogy egy szek-rénykéért jött, amely Sainte-Croix kapitány hagya-tékából őt illeti. De a biztos álmos is volt, bürokratais volt. Visszaüzent, hogy nincs már hivatalos óraés befordult a másik oldalára.

Másnap, harmadnap az asszony megint ide-odafutkosott, ügyvédeket küldözgetett a ládikáért, dea hivatalos út tekervényes volt, nem birt hozzájutni.

Ekkor egy váratlan lépésre szánta el magát:hamarjában összeszedett egy csomó pénzt és drága-ságot, csomagolt s egy cselédlány kíséretében Ang-liába szökött

Erre már a hivatalos gépezet meglódult.A ládikát felbontották. Ez volt benne.

102

Egy Brinvilliers marquise által kiállított köte-lezvény 30.000 livre-ről. (Nyilván a vérdíj a fivéreimegmérgeztetéséért.)

Két köszönőlevél, ezeket apjának és bátyjainakhalála után intézte a kapitányhoz.

Harmincnégy szerelmeslevél, még a nagy fellán-golások idejéből. A szerelmi ömlengések közé olyanmegjegyzések és célzások is csúsztak be, amelyekalkalmasak lehettek, hogy az Aubray-család tragé-diájának titkára némi fényt derítsenek. Az is ki-világlott némelyikből, hogy az asszony többször isvisszakövetelte a leveleit a kedvesétől, de ez, ami-lyen gazember volt, nem adta őket vissza, hogy azasszonyt állandóan a hatalmában tarthassa és alkal-milag megzsarolhassa.

Továbbá találtatott néhány üvegcse, tele valamiszíntelen folyadékkal. Több csomagban szublimált hi-gany, pokolkő, gálickő s egyéb vegyi anyag. Végül egytöbbszörösen lepecsételt csomag, ezzel a felirattal:»Különféle sajátságos titkok.«

Az üvegcsék tartalmát legott kipróbálták né-hány háziállaton. Azok nyomban elhullottak, desemmiféle méreg nyomára sem lehetett akadni bennük.

Most már persze nyíltan a marquise-t vettékgyanúba. De a gyanú egyelőre nem bizonyosság.Mindez még nem volt elég ahhoz, hogy egy főúrihölgy ellen kiadatási eljárást indítsanak.

Megint csak a gonosztevők jellemének egysajátossága segített a hatóságok baján. Az imént a

103

kapitány csodálatraméltó oktalansága, most a lakájarcátlan vakmerősége.

La Chaussée-nak alapos okai lehettek volna,hogy a kapitány váratlan halála után húzza megmagát valahol és várja meg, amíg a vizek lefoly-nak. Ehelyett beállított a bírósághoz és bejelen-tette, hogy ő azelőtt a kapitány szolgája volts igényt tart száz tallérnyi hátralékos bérére. To-vábbá a saját vagyonából is átadott a gazdájánakszáz aranyat letétül; ez a kamra polcán találhatóegy kis zacskóban; benne van a kapitány elismer-vénye is.

A bíróság kiküldte az embereit, s ezek a zacs-kót a száz arannyal csakugyan megtalálták.

Ekkor a ládika még nem volt felbontva. Demiután felbontották s a lakáj ennek neszét vette:többé nem jelentkezett.

Ellenben valamelyik rendőrtisztnek eszébe ju-tott, hogy lám: ez a La Chaussée egykor az Aubray-fivérek inasa volt! Hátha tudna olyan részleteket,amelyek a nyomozáson lendítenének valamit?

Megidézték — nem jött el.Keresték — nem találták.Megszökött.Két szökés ugyanabban az ügyben! A lakáj

szökése annál gyanúsabb volt, mert veszni hagyta abérét és az aranyait.

A fogdmegek utána eredtek. A fickó nem ju-tott messzire, elcsípték.

104

Az elfogatás hírére tanuk szállingóztak a bíró-sághoz. Elmondták, hogy ők látták, amint a lakájmagával Brinvilliers marquise-zal is bizalmasan be-szélgetett, amikor a kapitány üzeneteit hordta hozzá.Egy ízben ágyának a függönyei mögé bujtatta, ne-hogy a látogatók észrevegyék.

Most már úgy látszott, hogy a kör végre bezárult.Megtalálták a kapcsolatot a két főbűnös és a bűn-segéd közt. Ámbár az akkori jog szerint ezen azalapon még nem lehetett volna a lakáj bűnösségétmegállapítani és elítélni, de indokolva volt, hogyelrendeljék a kínvallatását

Az emberi elme rendkívüli ötletességről tettbizonyságot, amikor a kínzókamrák fölszerelését ki-eszelte. Később mégegyszer meg kell emlékeznemerről a komor, földalatti helyiségről, tehát nem hal-mozom a borzalmakat s csupán arról a szerszámrólteszek említést, amellyel La Chaussée-t iparkodtakészretéríteni.

Ez volt a spanyol csizma. (Brodequin.)A vádlott mindegyik lábát külön-külön, két

deszkalap közé szorították. A deszkák át voltaklyuggatva s a lyukakon keresztül vezetett zsinórok-kal a négy lapot a lehető legszorosabbra egymáshozfűzték. Ezután a két belső, hézagtalanul egymáshozlapuló s a zsinórokkal rögzített deszkasín közé baltafokával ékeket vertek be. Annyit, amennyit a bíró-ság az eset súlyához mérten elegendőnek ítélt. LaChaussée esetében mindjárt a legfelső határig men-

105

tek el: nyolc éket kellett a lapok közé bekalapálni.Ilyenkor a feszítés ereje akkora, hogy a térdet és alábszárcsontot, alul pedig a bokát teljesen szét-roppantja.1

A mai kriminológia sokat foglalkozik a gonosz-tevők érzéketlenségével. Némelyikük eltűr olyan fáj-dalmakat, aminőkre rendes ember azt mondaná:kibírhatatlan. Ez történt La Chaussée esetében is.A nyomorult az embertelen kínzást kiállta és nemvallott semmit.

Már úgy volt, hogy a marquise megmenekül.Ekkor váratlan fordulat történt.Az agyonkínzott embert derékaljra fektették és

alkoholos mosogatásokkal magához térítették. Alig-hogy kinyitotta a szemét, megszólalt és ezt lihegte:

— Hívják vissza a vizsgálóbírót. Vallani akarok.És vallott. Részletesen jegyzőkönyvbe mondta

az Aubray-fivérek megmérgezésének teljes lefolyá-sát, a kapitány és a marquise szerepét, a sajátközreműködését.

Az iratok nem világosítanak fel róla, mi vitterá az utólagos vallomásra, holott a kínzás előtt

1 Miután Mária Terézia törvénykönyve, a Theresiana szin-tén alkalmazni rendeli a spanyol csizmát, igazolásául meg kellemlítenem, hogy asszonyi szíve visszariadt a francia-spanyolkegyetlenkedéstől. A Theresiana szerint a »Schraubstiefel« csu-pán azt jelentette, hogy a megtortúrázandónak mind a kétlábára alul lapos, felül hajlított vaslemezeket illesztettek s eze-ket a hóhér csavarok segítségével préselte szorosra. Ha azutána makacs vádlott síncsontja összezúzódott, annak ő maga voltaz oka, miért nem vallott idejében.

106

is megtehette volna. Talán csak ekkor tört megbenne az ellenálló erő? Vagy arra gondolt, hogyaligha sikerül menekülnie s gonosztevő-szokás sze-rint, magával akarta rántani a bűntársát is? Vagya lelkiismeretén akart könnyíteni?

Csakis azon könnyíthetett. A testén már nem.Halálra ítélték s a Gréve-téren elevenen kerékbe-törték.

Most már megindulhatott volna a marquiseellen a kiadatási eljárás, de ez meg beleütközött azangol törvények merevségébe. Levelezések áradatahullámzott ide-oda a francia és az angol kormányközt. A francia kormány londoni követe útján meg-küldte a marquise-t terhelő iratok másolatait. Azangol kormány ezeket tudomásul vette s meg-nyugtatta a francia követet, hogy az asszonybizony csakugyan bűnösnek látszik; ők nem ra-gaszkodnak hozzá; csináljanak vele a franciák,amit tudnak.

Jó — volt a francia válasz —, tehát kérjük,fogassa el az angol rendőrség és szállíttassa átFranciaországba.

Azt már nem — hangzott a felelet. Angol tör-vények értelmében az ottani rendőrség ilyesmit nemtehet.

Tehát engedjék meg, hogy párizsi rendőrökutazzanak Londonba s ők tartóztassák le az asz-szonyt.

Hogyisne! Mit szólna ahhoz a közvélemény,

107

hogy idegenek hatosági jogokat gyakorolnak Angliá-ban 1

A diplomáciai nehézségeken maga a marquisesegítette át a fáradhatatlanul levelező kormányokat.Gondolta, a sok irkálásnak mégis csak rossz végelehet, tehát titkon hajóra szállt és átvitorlázottBelgiumba. Ott kitűnően megjátszott ájtatossá-gával elszédítette egy liége-i zárda jámbor apá-cáit; ezek semmit sem tudtak párizsi viselt dol-gairól s a főrangú francia hölgyet befogadták akolostorba.

Ennek a zárdának menedékjoga volt.Tehát, ha most már kisült volna is, hogy a

fényes nevű Brinvilliers marquise voltaképpen ki-csoda, az apácák nem adták volna ki, a me-nedékjogot pedig semmiképpen sem lehetett meg-sérteni.

Ismét megkezdődtek a levelezések. A franciakormánytól levelek mentek Liége város polgármeste-reihez, ezektől a zárdafőnöknőhöz, attól a polgár-mesterekhez, majd vissza a francia kormányhoz.Párizsban a leveleiről híres Sévigné asszony levele-zett a lányával és ismerőseivel s ezekből a levelekbőlértesülünk, hogy a Brinvilliers-ügy volt a fővároslegnagyobb szenzációja. Lázasabb érdeklődéssel les-tek a Belgiumból befutó híreket, mint magának azéppen akkor folyó háborúnak az eseményeit.

A marquise pedig bizton érezte magát a zárdafalai mögött. Tettető művészetével megjátszotta az

108

ártatlanul üldözöttet s a szelídlelkű apácák inkábbneki hittek, mint a francia királynak.

Ugyanis immár maga a francia király, a hatal-mas XIV. Lajos írt egy levelet Liége város polgár-mestereinek s követelte, hogy így vagy úgy, deszolgáltassák ki neki az asszonyt. A derék polgárokrábólintottak, hogy az ügyben mindenképpen csele-kedni kell, ők azonban ilyesmire semmiképpen semhajlandók, hanem cselekedjék maga a király. Nincskifogásuk ellene, ha a saját embereivel elfogatja azasszonyt; mindazonáltal a zárda menedékjogát,megsérteni nem szabad.

A párizsi rendőrségnek el kellett nyelnie a ször-nyű felsülést, hogy míg az egyik bűnöst a Gréve-térnagy nyilvánossága előtt kerékbetörték, a másikbiztos helyen ül és neveti a tehetetlenségüket.

Más eszközhöz kellett folyamodni.Egy napon a zárdában egy jóképű, fiatal abbé

jelentkezett s tiszteletteljesen kérte, engednék meg,hogy a marquise néhány percig fogadhassa.

Megengedték.Az abbé elmondta, hogy Párizsból jön s meg-

nyugtathatja a marquise-t: az előkelő körök megvannak győződve az ártatlanságáról, a közvéleményteljesen az ő pártján van. Persze, hogy a zárdalakószomjasan itta a jó híreket s még szomjasabban azabbé szellemes, fordulatos beszédét, a párizsi sza-lonok rég nélkülözött nyelvjárását. Meghívta a csi-nos fiút máskorra is.

109

A csinos fiú eljött másodszor is, harmad-szor is.

És Brinvilliers marquise lelkében, három gyil-kosság tehertételének tőszomszédságában kinyílt aromantika virága! Szerelmes lett. De a zárda falaimögött, a szentéletű leányok közt szerelmeskedni —ez mégsem volt lehetséges.

Viszont odakünn zöld lánggal lobogott a tavasz,s kósza illatok csintalankodtak a tömjén komolyfüstje körül.

Az abbé sétakocsizást indítványozott. Az asz-szonynak eleddig vad szenvedélyektől hajszolt lelké-ben újfajta, csendes örömök ígérete jelent meg. Igen,kinn andalogni a tavasz nyíló virágai között a ked-ves fiúval, aki talán egyebet sem kér az elsőtalálkozón, mint hogy szelíden megsimogathassa akezét...

Úgy is történt. A hintó csendesen gördült tovavirágos rétek, virágfürtös bokrok között s az abbékeze hozzáért az asszonyéhoz.

De nemcsak hozzáért.Meg is markolta mind a két csuklóját, vezény-

szavakat kiáltott, a sűrűből fegyveres emberekugrottak elő, a nő kezére bilincset vertek, bedob-ták egy zárt kocsiba és vágtattak vele a franciahatár felé.

Másodszor is egy balul végződő sétakocsizás 1Az abbét már csak rendőrtiszti egyenruhájában

látta viszont. Desgrais volt a neve. A párizsi rendőr-

110

ség a különlegesen kényes feladatokat szokta rá-bízni.1

A marquise odavolt dühében és szégyenletében.Egyelőre talán nem is annyira a vérpad árnya rém-lett fel előtte, mint inkább a szörnyű megaláztatássújtotta le, hogy buta falusi liba módján ugrott acsapdába. Micsoda nevetés lesz Sévigné asszonyszalonjában, minő szellemességek fognak ott röp-ködni Brinvilliers marquise és a kis abbé tavasziregényéről!

Elkeseredésében öngyilkosságot kísérelt meg.Ilyesmire őrei is gondoltak s eleve elszedtek

tőle minden alkalmas eszközt: tűt, zsinórt, szalagot.De hallotta vagy olvasta valahol, hogy az aprórarágott és a fogak közt péppé őrölt üvegcserép biztosanható, halálos méreg. Fogta hát magát, ivópoharátdarabokra törte, néhány cserepet elrágott, a pépetlenyelte és várta a halált.

Ezúttal méregtani ismeretei csődöt mondtak.A halálthoző üvegevés nem egyéb mesénél. Azüvegpép teljesen ártalmatlan; legföljebb megeshe-tik, hogy az elrágatlan nagyobb szilánkok össze-sebzik a belsőrészeket. Vándorkomédiások szokták

1 Funck-Brentano, Henri-Róbert s még néhányan kételked-nek, hogy a letartóztatás ilyen regényes módon ment volnavégbe. Viszont Pitaval így mondja el s Michelet hisz neki. Ám,ha az elfogatás nem így, hanem a liége-i hatóságok engedélyéveltörtént volna, hogyan hatolhattak be a rendőrök a zárdába?Erről s a menedékjog megsértésének következményeiről nincsadat.

111

a megevett pohárral ámulatba ejteni a falusi népet— s különös, a nép inkább szemfényvesztésre gya-nakszik, semhogy elhinné, hogy a csepűrágó csak-ugyan megette az üveget.1

Szóval, a kísérlet nem sikerült. A földi igazság-szolgáltatás elől többé nem lehetett kisiklania. Rajtamár csak az segíthetett, ha esetleg ügyvédjeinek si-kerül furfangos védekezéssel, jogi mesterfogásokkala vádat meggyengíteni.

Csakhogy szerencsétlenségére egy új, mindenek-fölött terhelő tanú csatlakozott a többihez: ő sajátmaga.

Elfogatása után a zárda kiszolgáltatta holmijáta francia hatóságnak. Mikor ezt meghallotta, fel-szisszent: a ládika!

Igen, a végzet játéka megismétlődött. Megintegy ládika rejtette magában Brinvilliers marquisesorsát.

A szívós asszony mindent elkövetett, hogy meg-kaparinthassa. Levelet írt egy belga ismerősének,akivel állítólag valami futó szerelmi viszonya volt,

1 Tóth Béla külön fejezetet szentel az üvegevésnek MagyarRitkaságok című könyvében. (Budapest, 1899.) Az ő idejébenmég orvosok is csóválták a fejüket, amikor ártalmatlan, virtusbólvégbevitt üvegevésekről beszélt nekik. — Ugyanitt mondja elKisfaludy Károly esetét, akit duhaj urak be akartak rúgatni,minden pohár bornál kórusban harsogva a jelszót: »huncut, akiki nem issza! Kisfaludy megelégelte az ízetlenkedést, fogta aborosüveget és rászólt a cimborákra: »huncut, aki meg nemeszi!« Azzal leharapta az üveg nyakát, összerágta, lenyelte.Nem lett semmi baja.

112

hogy kövessen el mindent a kiszabadítására, vagylegalább a ládikát szerezze meg, minden áron aládikát! Ha ez nem sikerül, ő elveszett! Megveszte-getett egy poroszlót s rábízta a levelet, juttassa el abelga ismerőshöz. A poroszló persze csak színbőlvállalkozott. A levél Desgrais kezébe került. Aládikára még jobban vigyáztak.

Miért volt ez a nagy ijedelem a ládika miatt?Mert egy papírlap rejlett benne, tele a leg-

súlyosabban terhelő vallomásokkal. Ez volt a hír-hedt írás, amelyet ilyen néven szoktak számon tar-tani: Brinvilliers marquise gyónócédaiája. Meglát-juk, mi volt a tartalma.

Mikor Desgrais foglyával szerencsésen átjutotta francia határon, a legelső városban már várta akiküldött vizsgálóbíró. Ezt magának a királynak akívánságára rendelték oda. Mert amikor híre ter-jedt, hogy a marquise-t elfogták, Párizsban vadrémhírek keltek szárnyra. Befolyásos emberek közbe-lépéséről, hatalmas pénzösszegek titkos áramlásárólsuttogtak. Valamennyi vészhír azzal végződött, hogya pokoli asszony még kivágja magát és megmene-kül. Emiatt lépett közbe maga Lajos király. Tisz-táztatni akarta az ügyet, mielőtt a veszedelmesasszony Párizsba érkezik.

A vizsgálóbíró első dolga volt, hogy a vádlottelé tárja a gyónócédulát.

Később a perben ekörül szenvedélyes viták ka-varogtak. Nivelle, a vádlott védője, híres és tekin-

113

télyes párizsi ügyvéd, minden erővel tiltakozottellene, hogy az írást felolvassák és tartalmát a vád-lott ellen felhasználják. Címe ez volt: Gyónásom. Acímből és a tartalomból kiviláglott, hogy az a szentgyónás céljára készült. Ennélfogva — vitatta avédő — a tartalom érinthetetlen titok, azt a nyil-vánosság elé tárni tilos. Ha valaki mégis elolvassa,lelke rajta; de éppúgy meg kell őriznie a titkot,mint magának a gyóntató papnak.

A bíróságnak más volt a véleménye. Igen, agyónás titka szent. De csak akkor, ha a gyónás mármegtörtént. Az elfogadására hívatott papnak csak-ugyan kötelessége a titkot megőrizni. Ám a jelenesetben csupán arról van szó, hogy a vádlott a sajáthasználatára csinált jegyzeteket. Ezekre nem lehetráhúzni a gyónás titkát szabályozó egyházi és világitörvényeket, tehát az igazságszolgáltatás érdekébenigenis felhasználhatók.

Azon a papírlapon pedig rémdolgok feketültek.Magát a három vádpontot illetően a feljegyzés

félre nem érthetően beszélt:»V állom, hogy több ízben kívántam atyám halálát.

En magam mérgeztem őt meg. Vagyonát akartam meg-kapni. «

»Vallom, hogy harmincszor kívántam bátyáimhalálát s megmérgeztettem őket egy emberrel, akitemiatt kerékbe törtek.«

Ezeken felül a cédula olyan eseteket is felsorol,amelyek miatt eljárás sem indult ellene. (A férje,

114

nővére, tulajdon gyermeke és cselédlánya ellenikísérletek.)

A feljegyzések többi része nem tartozik magáhoza bűnügyhöz. Az asszony szerelmi életének a legben-sőbb titkait leplezi le. Olyan részletek foglaltatnakbenne, hogy az egyébként túlságos szemérmetes-séggel nem gyanúsítható tudományos könyvek iscsupán latin szöveggel közlik. Kiderül belőlük, hogynem Sainte-Croix kapitány volt az egyetlen, akivela férjét megcsalta. Megemlékezik róla is persze,azzal a kiegészítéssel, hogy két gyermekének ő azapja. Viszont egy harmadik gyermekének az apjáulaz unokabátyját jelöli meg.

És így tovább, és így tovább.A per folyamán még az is kisült, hogy viszonya

volt egy svalizsér-kapitánnyal, valamint egy fiatalés gyámoltalan bölcsészjelölttel, gyermekeinek aházitanítójával!

És ez a rothadt lelkű, erkölcstelen, jobbra-balraszeretkező asszony képes volt arra, hogy féltékeny-ségi jeleneteket rendezzen a kapitánnyal, amikorgyanakodott, hogy az megcsalja. Sőt féltékenységétkiterjesztette a férjére is, holott egyébként épp olyankeveset törődött vele, akár egy idegennel. Egyszermegtudta, hogy szeretőt tart, mire olyan féktelenindulat tört ki belőle, hogy a vetélytársnőt agyonakarta szúrni.

A gonosztevőket annyira jellemző fellobbaná-sok voltak ezek. Vélt jogaik sérelmét képtelenek

116

megbocsátani és szent meggyőződésük, hogy mindengaztett, amivel a sérelmet megtorolják, voltaképenjogos és igazságos.

A vizsgálóbíró előtt az asszony kereken letaga-dott mindent, ő nem mérgezett meg senkit. Azt semtudja, mi a méreg és az ellenméreg. Hogy mit köve-tett el a kapitány és a lakáj, ahoz neki semmi köze.

Boldogtalan asszony! Hát a gyónócédula?Abból egy árva szó sem igaz. Való, hogy az ő

saját keze írása, de fogalma sincs, hogy mikor ésmiért vetette papírra. Úgy látszik, lázas állapotbanlehetett, amikor gyakorlásképen ilyesmit firkáltössze. Értelmetlen, őrült zagyvaság az egész; lehe-tetlen kacagás nélkül végigolvasni.

A sajátságos jegyzetek oka csakugyan homályos.Mi vitte rá, hogy a végzetesen veszedelmes beisme-réseket írásba foglalja? Tegyük fel, hogy ez a szél-sőségek közt hánytorgó nő a zárda ájtatos, misztikuskörnyezetében hajlani kezdett a bűnbánatra s lelki-ismerete vizsgálatának egyik önmarcangoló órájábankíméletlenül feltárta titkait a papírlap előtt. De hátmiért nem semmisítette meg, amikor ismét vissza-lendült a józanság állapotába? Hiszen tudhatta, hogyaz irat nem egyéb, mint valóságos utalvány a vér-padra! Úgy látszik, a józanodás még nem követ-kezett be s arra nem gondolt, hogy ilyen váratlanulcsaphatnak le rá.

Hát jó. A vizsgálóbíró egyelőre félretette agyónócédulát s egy másik írást vett elő. A kapitány

116

ládájában talált, 30.000 livre-ről szóló kötelez-vényt. Mivel szolgálta meg a kapitány ezt a kisvagyont?

Semmivel — volt a felelet. A kötelezvény színleltügyletről szól. Ő akkoriban eladósodott, a hitelezőizaklatták, s így megállapodott a kapitánnyal, hogymajd az is fellép hitelezőként, megijeszti a többit skönnyebb lesz velük kiegyezni. A kapitány adottis erről egy elismerő ellenlevelet, de sajnos, ez a levélútközben elkallódott.

A vizsgálóbíró vállat vont és feljegyezte azagyafúrt választ. A bírálat nem az ő dolga volt.

De néhány kérdést még jónak látott:― íme egy csomó levele Sainte-Croix kapitány

hagyatékából. Mit szól hozzájuk?― Nem emlékszem, kihez írtam és mi van

bennük.― Miért kérte belga barátját, hogy bármi áron

szerezze meg a ládikát?― Erre sem emlékszem.― Miért írta a belgának, hogy elveszett, ha a

ládikát meg nem szerzi?― Nem emlékszem.Ilyen gyatra volt az egész védekezése. A leg-

súlyosabb gyanúokok és bizonyítékok viharzottak afeje fölött, s ha megszorították, nem volt más szava:»tagadom«, vagy »nem emlékszem.«

Mindez azonban a vizsgálóbíróra nem tartozott.Fölírt mindent, amit a vádlott összehazudott, azu-

117

tán szedte az iratait és hazautazott Párizsba, jelen-tést tenni a bíróságnak.

A marquise is viszontlátta Párizst, de csak aConciergerie-fogház kapujából.

A várvavárt nagy szenzáció, a bűnügy tárgya-lása, 1676 április 29-én kezdődött és összesen 22üléssel július 16-ig tartott.

Brinvilliers marquise-t megillették rangjánakkiváltságai s így nem állították a kisemberek ügyei-ben ítélkező rendes törvényszék elé, hanem a legfőbbbíróságot, a Nagy Kamarát jelölték ki a számára.

A külön bíróság előkelősége nem csupán az egésztárgyalásra sugárzott ki, hanem a vádlott maga-tartása is éhez simult. A vádlókkal és a tanúkkallenéző, fölényes hangon beszélt, viszont a bíróságtagjai iránt tiszteletteljes és udvarias volt. De hamegadta is nekik a kellő tiszteletet, átitatta azt azarisztokrata asszony büszkesége, aki legalább isegyenrangúnak tartja magát a bíráival.

A tárgyalás a gyónócédula körüli vitával kez-dődött. Maga az elnök is elismerte, hogy a kérdésnem egyszerű, de némi vitatkozás után a bíróságúgy döntött, hogy fel kell olvasni. A vádlott véde-kezését ismerjük: önkívületi állapotban firkált összemindenféle zagyvaságot.

A tárgyalás további folyamán az asszony visel-kedése bámulatra ragadta magukat a bírákat is.Védekezése tartalmilag értéktelen volt, merő ürestagadás, hiábavaló csűrés-csavarás, — magatartása

118

ellenben büszke és hideg, mintha nem is ő lenne avádlott, hanem a vele szembenálló tanú. Mikorkihallgatták a már említett házitanítót, akivel szin-tén volt valami röpke viszonya, a jámbor bölcsésza sok rémség hatása alatt sírva fakadt. Az asszonymegvetéssel fordult el tőle:

— Hitvány lélek! Nem restelli, hogy sír ennyiúriember előtt?

És szívós volt, rendíthetetlen. A régi ítélkezés-nek minden kis részletre kiterjedő aprólékosságamiatt tizenhárom óráig húzódott el szembesítése aházitanítóval. Késő este fejezték be s másnap mégöt órán át folytatták. Tanú, bíróság már-már kidőlt,míg az asszony végig győzte erővel. Még az arcaszíne sem változott.

De hát egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a huszon-két ülés csak a perjogi formák megtartása végettvolt szükséges. A vádlott bűnösségével mindegyikbíró már akkor tisztában volt, amikor a székébe ült.

Nivelle mesteren, a védőn volt immár a sor, hogymutassa meg a művészetét és próbálja meg ügyesoldalvágásokkal az igazság pallosát félrecsapni.

A védőbeszéd csakugyan használt — nem ugyana vádlottnak, hanem a saját ügyvédi hírnevének.Kinyomatták, olvasták s még évtizedek múlva isúgy emlegették, mint a törvényszéki szónoklás re-mekét. Ezzel kezdte:

Tekintettel a bűnök nagyságára és a vádlottszemélyiségére, a bizonyítékoknak olyan világosak-

119

nak kell lenniük, mintha napsugarakkal jegyeztékvolna fel őket

A ragyogó mondás után viszont éjféli sötétség-ből szedte elő az eszközeit, hogy a vádlókat és ta-nukat befeketíthesse. Magától értetődően a mérgezé-seket Sainte-Croix kapitány eszelte ki, ő követte els ravasz fondorlattal igyekezett a marquise-t is bele-keverni, hogy ha baj történnék, befolyásos bűntársrategyen szert A ládikát még abban az időben hagyta amarquise-ra, amikor nem volt benne egyéb, mint asok szerelmes levél. A mérgeket utólag rakta bele.

Majd az érzelmi húrok szokásos pengetése kö-vetkezett, íme az ártatlan gyermekek! Egész éle-tüket megmételyezné a szégyen, amely az anyjukkivégzése miatt a nevükhöz tapadna. íme Francia-ország egyik legelőkelőbb családja! Erre is rásütnéka szégyenbélyeget! A bírák tehát példát mutatnánaka népnek és dicsőséget szereznének sajátmaguknak,ha a méltányosság szavára hallgatnának és a vád-lottat felmentenék!

A bíróság nem pályázott a dicsőségre.Az ítélet nem volt kétséges.De előbb még egy érdekes, a kort jellemző

jelenet következett. Az elnök iparkodott a vádlottlelkére beszélni. Szálljon magába, könnyítsen magánőszinte és töredelmes vallomással, hiszen láthatja,hogy nem segít már rajta semmi. Ne álljon így Istenelé ezzel a konok, hazug, csökönyös lélekkel.

S ekkor az elnök, maga is a büszke francia

120

nemesség tagja, nem állta meghatottság nélkül. íme,előtte áll osztályának egy másik tagja, fényes főúrinév viselője — s neki szégyenteljes halálbüntetéstkell rá kimondania!

Eleredtek a könnyei s a komoly, bíborpalástos éshermelines főbirák is elérzékenyüllek és vele sírtak.

Csak maga a vádlott maradt nyugodt. Arca nemváltozott el, szája meg nem rándult, kék szemévelhidegen nézett bíráira.

— Nincs mit vallanom — jelentette ki.Nem volt más hátra, ki kellett hirdetni a szörnyű

ítéletet.

»A bíróság megállapítja, hogy a vádlott Aubray-Brinvilliers asszony előre megfontolt szándékkal meg-mérgezte édesapját és két fivérét, valamint meg akartamérgezni Teréz nevű nővérét is;

»minek megtorlásául arra ítéli a nevezett vádlottat,hogy végezzen nyilvános vezeklést Paris főtemplomaelőtt, ahová is egy kordéban, mezítláb, kötéllel a nyaká-ban fogják elszállítani;

»ott két font súlyú viaszgyertyával a kezében je-lentse ki, hogy gonoszul, bosszúból és haszonlesésbőlmegmérgezte atyját és két testvérbátyját, valamint anővérének is életére tört s mindezek miatt bocsánatotkér Istentől, a királytól és a bíróságtól;

»ennek megtörténte után vigyék ugyanazon a kor-dén a Gréve-térre, ott egy erre a célra emelt vérpadonvágják le a fejét, égessék el a testét s hamvait szórjákszét a levegőbe;

»előzetesen azonban vessék alá a rendkívüli valla-tásnak.«

121

Rettenetes ítélet volt. Az asszony nem is ér-tette meg első hallásra, mégegyszer fel kellett olvasnineki. Ha sejtette is, hogy meg kell halnia, a szé-gyennek ekkora halmozására nem számított. Őt, azAubray leányt, Brinvilliers marquise-t, kötéllel anyakában kordéba lódítják, végighurcolják a városonés nyilvánosan megvezekeltetik! S a kivégzés előttifenyegető rendelkezés: vessék alá a rendkívüli vál-lalásnak l

Pedig a bíróság nem sújtott le különleges, rend-kívüli szigorral, amikor a tetézett büntetést kimérte.Az ítélet úgyszólván blanketta volt. Törvény éshagyomány parancsolta így, minden hasonló súlyosesetben.

Az utolsó, burkolt mondat a régi igazságszol-gáltatás legbarbárabb intézményére célzott. A ki-végzés előtt az elítéltet még kínvallatásnak is alá-vetették. Állítólag avégett, hogy megnevezze netánmég titokban rejtőző bűntársait. Voltaképen az atitkos cél lapult meg mögötte, hogy utoljára még jólmegkínozzák.

Meglátjuk, mi várt Brinvilliers marquise-ra aföldalatti kamrában.

De amíg odajutott, a váltakozó bonyodalmúügyben még egy érdekes fordulat történt. Nem külsőfordulat, dehogy, az események rohamát már nemlehetett megállítani. A bűnös asszony lelkében mentvégbe egy csodálatos változás.

Az elnök kirendelte melléje lelki vigasztalóul

122

Pirot atyát, a Notre-Dame székesegyház kano-nokját, a Sorbonne-on az egyházi tudományoktanárát.

Pirot utóbb megírta az elítélt mellett töltött48 órának a történetét. Rendkívül részletesen sorolfel mindent; szóról-szóra közli beszélgetésüket segyszerű szavakkal, talán éppen ezért drámai erővelmondja el a kivégzés részleteit. A 48 óra történetekéziratban két kötetre rúg.1

Amit a derék pap 48 óra alatt végzett, remekevolt a lélekformálásnak. A tárgyalóteremből egymegátalkodott méregkeverőnő távozott, — a sira-lomházból egy szelíd, megtért bűnös lépett ki,akinek a porkolábok térdenállva, sírva csókolgatták akezét.

A kézirat megható részletességgel számol beaz új lélek kibontakozásáról.

Júliusi meleg volt. Pirot atya mégis fázósanlépett be a Conciergerie-be. Hogyne, hiszen ember-fölötti feladatot bíztak rá: előkészíteni utolsó út-jára egy rettenetes asszonyt, apagyilkos és testvér-gyilkos szörnyet.

Bevezették az elítélt cellájába. Az asztal mellőlfelkelt egy kis kékszemű asszonyka és udvariasanüdvözölte a papot.

Ő volt a szörny.

1 Kiadta G. Roullier ezzel a címmel: La Marquise de Brin-villiers, récit de ses derniers moments, manuscrit du P. Pirot.(Paris, 1883.)

123

A lelkész a bíróság utasításához híven előszöris felhívta az asszonyt, tegyen töredelmes vallomást:kik voltak a bűntársai? mi volt a mérgek összetétele?

Az asszony félbeszakította. Ezekben az utolsóórákban egyéb kérdések nyugtalanították.

— Igaz-e, hogy vannak bűnök, annyira súlyosak,hogy nincs rájuk bocsánat?

Ezzel a pap kezébe kapta a gonoszságba gubó-zott lélek legombolyítható fonalát. Nincs megbocsát-hatatlan bűn! Isten irgalma végtelen és nem fogyki soha!

Azután átsiklott a beszéd sora az asszonyra.Elmondta életének történetét, őszintén és töredel-mesen. Végül Brinvilliers marquise kék szeme olyas-mit ért meg, amit idáig nem ismert: könnyek borí-tották el.

Pirot atya az acélkemény szívet néhány óraalatt megolvasztotta, mint a viaszt.

Nem sok idő volt már hátra másnapig, ezt kikellett használni. Mindenekelőtt megbízta a lelkészt,kérjen bocsánatot nevében az elnöktől és a bíróságtól,amiért konok tagadásával annyi fáradságot okozottnekik, ő azt hitte, hogy beismerés nélkül nem lehetelítélni. Ezért tagadott még akkor is, amikor a leg-nyilvánvalóbb bizonyítékokat tárták elébe. Mostmár kész a teljes beismerésre.

Azután leült és levelet írt a férjének. Bocsánatátkérte az okozott szégyenért. Neveltesse a gyerme-keket istenfélelemben.

124

A börtönőr és a felesége jelentkezett: mit pa-rancsol másnap reggelire?

— Fáradságos nap lesz, valami erősítő csak-ugyan kellene.

A kínvallatásra és a kivégzésre célzott.Megegyeztek, hogy éjszakára csinálnak neki

egy jó erős húslevest, reggel pedig beadnak két frisstojást. Ez elég lesz erősítőnek. A kérgesszívű börtönőrminduntalan kifordult, hogy a könnyeit elrejtse.

Egyetlen ember volt csak, aki a maga világiügyeivel zavarta a papot. Az ügyész. Kétszer isrájuk nyitotta az ajtót: mennyire vannak? vall-emár az elítélt a bűntársakról és a mérgekről?

Az asszony nem állt vele szóba.— Majd holnap.Leszállt az éjszaka, mindenki pihenőre tért, az

elítélt is nyugodtan aludt reggelig.Csak Pirot atya volt ébren. Nem bírta lehunyni

a szemét; egész éjjel imádkozott a veszendő lélek-ért, amelyet rábíztak, hogy egyengesse útját a másikvilágba.

A marquise némely életírója kézlegyintéssel in-tézi el a megtérés történetét. Nem igaz abból egyszó sem; elejétől-végig merő tettetés. A színlelésnagy művésznője becsapta a jámbor papot, csakúgy,mint annakidején a tulajdon édesapját vagy ahiszékeny liége-i apácákat. Ezzel az álszenteske-déssel próbált még az utolsó órákban is valamikedvezményt kicsiholni; vagy legalább is azt elérni,

126

hogy a régi barátok és ismerősök csodálattal nézzék,amikor a vérpadra lép.

Elismerem, hogy Brinvilliers marquise-t a go-nosztevők társadalmában is előkelő hely illette meg.Azt is elhiszem, hogy ezeknél — nevezzük őketakár ösztönös, akár hivatásos gonosztevőknek — avalódi bűnbánat olyan ritka, mint a fehér szere-csen. Mai büntetőjogászok úgyszólván a kabátjukujjából hullatják statisztikai adataikat a papírosra.Bruce Thomson 400 gyilkos férfit vizsgált meg s csakháromnál észlelt bűnbánatot. Salsotto 130 gyilkos-sággal vádolt nő közt mindössze hatot talált, akivalódi töredelemmel bánta meg a tettét. Corre88 halálraítélt (64 férfi, 24 nő) utolsó perceit anali-zálta. Volt köztük bátor, gyáva, ideges, érzéketlenstb. 18-ról azt jegyezte fel, hogy ezek megadtákmagukat a sorsuknak, megbánták a tettüket éshallgattak a lelkész vigasztalására.

Mind igaz. De hát miért ne sorolhatnánkBrinvilliers marquise-t a statisztikusok tizennyolc,hat, vagy akár három kivételes esete közé? És hátfehér néger is létezett; Buffon leír egy ilyen afrikaiszerecsen-leányt.

Én nem beszélnék teljesen a hitetlenek nyelvén.A statisztikusoknak ajánlanám, olvassák el Faureabbé könyvét: Souvenirs de la Roquette. Az abbé,a párizsi Roquette-fogház lelkésze, húsz halálra-ítéltet kísért el a nyaktiló felé vezető úton. Alig egy-kettő maradt végig közömbös s mindössze egy volt,

126

aki a vigasztaló szavakra így förmedt vissza:»Ugyan hagyjon nekem békét a jó Istennel!« Atöbbi maga kérte a látogatását. Meghallgatták s azabbé a bűnök útvesztőjében megtalálta az utat aszívükhöz. Feloldozást kértek; az utolsó percbensírva, öleléssel búcsúztak tőle és csókolgatták afeszületet. Mikor Pranzinit, a művelt, nyolc nyelvenbeszélő gyilkost már a deszkára készültek szíjjazni,szinte szemrehányóan kiáltott a lelkészre: »A feszü-letet! adja hát a feszületet!«

Az ellentét a megrögzött gonoszság s az utó-lagos bűnbánat között csak látszólagos. Valamikevés jó minden ember lelkében rejtőzik, hacsakmint elnyomott Hamupipőke is a gonosz testvérekközött. A siralomházban megszűnik a kapcsolat akülső világgal: a bűnös vágyak kinnszorulnak,nincs kísértés, nincs felbujtó. Hamupipőke kilépheta kuckóból. S a nyomorult ember olyan egyedül vanilyenkor; egyetlen kéz nyúl csak feléje: a papé.Csoda-e, ha azt megragadja? Ez a kéz pedig elvezetia túlvilági élet küszöbére. Ahová most már mindengondolata száll, mert tudja, hogy itt a földön nincstöbbé keresnivalója.

Felvirradt a »fáradságos nap.« Az elítéltet le-vezették abba a helyiségbe, ahol a »rendkívülivallatás« volt végbemenendő.

Brinvilliers marquise-ra a víztortúra várt.Ez úgy történt, hogy az elítéltet hanyattfektet-

ték egy padra, foga közé tölcsért dugtak s azon át

127

vizet töltöttek a torkába. A marquise számára ren-delt vízzuhatag 12 francia pint, vagyis tizenegy litervolt! Ez a teméntelen víz az áldozat belső részeitfelpuffasztja, szakadásig szétfeszíti, irtózatos fájdal-mak közepette.

Mikor a marquise meglátta a padot és mel-lette vödörszámra a vizet, a hatósági emberekhezfordult:

— Fölösleges, uraim, engem ennyi vízbe ful-lasztani. Elmondok magamtól mindent. Elmondtamvolna hetekkel ezelőtt is, ha akkor küldik hozzámazt, aki tegnap meglátogatott.

És teljes beismerő vallomást mondott tollba. Másbűntársat persze nem tudott megnevezni, mint a kapi-tányt és a lakájt. Ami a mérgeket illeti, ő csakháromfélét ismert: arzént, vitriolt és varangymérget.1

De az ügyész nem érte be két bűntárssal. Akadbizonyosan több is, csak kellő adag vízzel puhárakell áztatni ezt a csökönyössé keményedett lelket.És intett a hóhérlegényeknek. A tölcsért a marquisefoga közé feszítették ...

Jó ideig kellett várni, amíg az áldozat az em-bertelen és hiábavaló kínzástól magához tért. Köz-

1 Olasz méregkeverők csakugyan alkalmazták ezt a furcsaszert. Az állatot egy zacskóba dugták só közé. Félévig benn-hagyták, azután a sót a kiszemelt áldozat ételébe keverték.Lewin szerint nem tagadható, hogy a varangy mirigyei a sóizgató hatásától mérget izzadnak ki s az ilyen fertőzött só bizo-nyos betegségeket, különösen szívbántalmakat idézhet elő. (DieGifte. 13. o.)

128

ben az ügyész megint Pirot atyának alkalmatlan-kodott.

― Mennyi bosszúságot okoz nekünk ez azasszony!

― Miért, uram? Hiszen bevallotta a bűneit!— A bűneit igen, de a bűntársait nem!Öreg délután volt, amikor megnyílt a börtön

kapuja és kilépett az elítélt: mezítláb, a vezeklőkdurva ingében, égő viaszfáklyával a kezében. Meg-aláztatása már itt, a kapu előtt kezdődött. Valamiötven úr és hölgy tolongott egymás hegyén-hátán,hogy közelről élvezhessék a jelenetet, amikor akordéba emelik Brinvilliers marquise-t, akinek apalotájában valamikor sűrűn vendégeskedtek, végigették az ebédjeit és táncoltak a csillárjai alatt.

Egyetlen hölgy tette jóvá a gyülevész főúrihad viselkedését: Lamoignon elnök felesége mégkora délután felkereste Pirot atyát és átadott nekia hajdani ismerős számára egy kis szentelt érmet,amelyet a pápától kapott.

A menet elindult. Párizsban ma senki sem ma-radt otthon. Az utcákon lökdösődve tolongott anép, az ablakokban kényelmesen helyezkedett el azelőkelő világ. Ha Brinvilliers marquise felemelte aszemét, itt is, ott is egy jó ismerős tekintetéveltalálkozott.

Várt rá nagyobb megaláztatás is. A kordémellett egy rendőrtiszt lovagolt: Desgrais, a hajdanikis abbé, aki azon a szép tavaszi napon elcsalta a

129

végzetes sétakocsizásra! Odaszólt a hóhérnak:álljon elébe, ne lássa ezt az embert. De rögtön megis bánta, hogy így felindult. Visszaültette a bakóts ezentúl nem volt szeme, csak a feszületre, és füle,csak Pirot atya szavaira.

Megnyugvással, beletörődéssel szenvedte el anagy nyilvánosság szégyenét; engedelmesen végeztea vezeklés szertartását s akkor is nyugodt maradt,amikor megérkeztek a Gréve-térre és felmagaslottelőtte a rávárő emelvény.

Mielőtt arra felhágott volna, nagy sebesen igye-kezett oda egy bírósági jegyző. A bőrébe nem férőügyész küldte, hogy mégegyszer kérdezze meg, haj-landó-e a bűntársairól vallani?

— Nincs több mondanivalóm — volt a meg-vető válasz.

Ehelyett ismét arról tett bizonyságot, hogyvalóban megbékélt a földi lét megpróbáltatásaival.Odafordult Desgrais-hez, tőle is bocsánatot kért,amiért annyi alkalmatlanságot szerzett neki és meg-kelte, mondasson néhány misét a lelke üdvösségéért.Majd a nagyvilági hölgy kifogástalan modorávalbólintott feléje:

— Isten vele, uram.Nyugodtan, szelíd mosollyal tűrte, hogy a hó-

hér még vagy egy félórahosszat babráljon a fején,amíg a haját kellően körülnyírta és elrendezte.Azután elbúcsúzott gyóntatójától és feloldozástkért. Mint Pirot atya írja: »A bűnbocsánat reményé-

130

től ragyogó, átszellemült arccal térdelt le és várta ahalálos csapást.«

A lelkész nem volt képes odanézni. Félrefor-dult és hangos énekszóval kezdte rá a Salve Reginaimáját. És rendkívül jellemző a tömeg hangulatára:a ritka bűnbánat látványa a gyűlöletet és irtózástrészvétre hangolta át s a vérpad körül csoportosulónép a pappal együtt énekelte az imádságot.

Azután az abbé csak egy tompa csattanást hal-lott és arra eszmélt, hogy a hóhér hozzáfordult:

— Ugye., uram, sikerült csapás volt?Monda, majd kikotort a zsebéből egy boros-

üveget és nagyot húzott belőle.Fellobogott a máglya lángja és teljesen besöté-

tedett már, amikor az egykori Brinvilliers marquisehamvait szétszórták a levegőbe.

A TÜZES BÍRÓSÁGÉS A FEKETE MÁGIA.1

1679—1680.

»Brinvilliers asszony immár elszállt a levegőbe. Sze-gény kis testét roppant nagy máglyára vetették, hamvaitszélnek szórták. Ki tudja, nem leheltünk-e be valamit aszerteszállongó parányokból s nem gerjed-e tőlük ugyan-olyan bűnöknek az ingere bennünk is?«

― Ezt Sévigné asszony írta, miután végignézte akivégzést. — Prófétai szavak voltak!

Mert, mintha a levegőbe szórt hamvak való-ban szertehordták volna a mételyt, a párizsi előkelőtársaság körében a »poudre de succession« úgyszólvánkereskedelmi cikk lett. Kuruzslónők árulták s aférjüktől szabadulni akaró vagy örökségre áhítozóhölgyek olyan nyugodt természetességgel vásárolták,

1 A párizsi levéltárakban heverő iratcsomók adataiból leg-alaposabban Funck-Brentano dolgozta fel már idézett könyvé-ben a tüzes bíróság működését. (Le drame des poisons.) Viszonta fekete mágiára általában közölt adatai hézagosak; alig egy-két forrásműre hivatkozik.

132

mintha rizsport szereztek volna be az öltözőszobájukasztalára. A szalonokban körbejártak a megbízhatócégek címei.

A veszedelmes járványnak az vetett véget,hogy — mint már annyiszor — ismét a véletlenjuttatta rendőrkézre a bűnszövetkezet főkolompo-sait. Sőt, leleplezésüknél a véletlen tréfás kedvébenlehetett: ugyanannak a Desgrais-nek a kezébe adtaaszalókat, aki annakidején Brinvilliers marquise-tkerítette a hálójába.

Bizonyos Perrin nevű, kis emberek közt forgo-lódó ügyvéd hivatalos volt egyik ügyfeléhez vacso-rára. Vegyes társaság verődött össze s vegyesen isviselkedett. A szót egy termetes asszonyság vitte, akikártyavetésből s egyéb titkos mesterségből élt, még-pedig fényesen. A jó borok egyre jobban megoldottáka nyelvét, berúgott és elkezdett handabandázni:

— Járnak ám hozzám igen nagy uraságok!Grófnék és hercegnék is! Még egy-két porocska ésvisszavonulhatok az üzlettől.

A részeg társaság nagyokat mulatott a hangos-kodáson, de az ügyvéd fülét a porocskák kellemet-lenül bizseregtették meg. Még frissen élt az emlé-kezetében Brinvilliers marquise esete. Ismerte Des-grais-t, elment hozzá és elmondta a termetes hölgykiszólásait.

Desgrais az ősrégi, jól bevált fogáshoz folyamo-dott: betanította egyik emberének a feleségét éselküldte a jósnőhöz.

133

Már a második látogatás után az asszony táská-jában volt a méregpor.

A jósnőre nagy hirtelenséggel lecsaptak, azijedtében mindent bevallott s rövidesen egy egészbűnszövetkezet került hurokra.

A nyomok tovább is vezettek s végül össze-futottak és megállapodtak egy kis palota előtt. Eb-ben lakott Voisin asszony, egy ékszerész felesége,hivatásos méregkeverőnő, új életrekelt Locusta, a szá-zad legelvetemültebb gonosztevő-típusa.

A nyomozás kiderítette, mi volt a csalétek,amellyel Voisinné és társai a bomlott idegzetűasszonyokat magukhoz édesgették, hogy azutánmegszoktassák velük a mérgezés eszméjét.

A kezdet elég ártatlannak mutatkozott. Csakjövendőmondásról, minden idők legnépszerűbb babo-nájáról volt szó. Különféle változatai kápráztattáka hiszékeny asszonyokat: kártyavetés, tenyérjóslás,kristályjóslás stb..

Ha a hókusz-pókuszok révén bizalmas kapcso-lat jött létre az ügyfél és a jósnő közt, ez továbbment egy lépéssel.

Beavatta a léprecsalt asszonyt a fekete mágiatitkaiba.

Ennek a szörnyű ostobaságnak évezredes pe-nésze még mindig nem tisztult le az emberi érte-lemről. Még javában kísértett a hit, hogy titokza-tos műveletek segítségével lehetséges az alvilági erő-ket titokzatos célok támogatására megnyerni.

134

A fekete mágiát nem kell összetéveszteni a fe-hér mágiával. Ezt a nevet az akkori tudomány an-nak a kísérletezésnek adta, amely azon volt, hogya természet ismeretlen erőit kutassa fel és állítsa atudomány szolgálatába.

A fekete mágia titkos eszközei voltak: a bűvös-erejű szellemidézőformulák, a. szerelmi varázsszerek,a különféle megkötések és oldások s az ártó ésrontó bűvöléseknek egyéb cifránál cifrább mester-kedései.

Voisin-ék szövetkezetének egyik legkeresettebbárucikke volt a viaszképmás. Az a hit tapadt hozzá,hogy a legkényelmesebb és legkevésbbé veszélyeseszköz, amellyel egy távollevő személyre tetszésszerinti betegséget lehet küldeni, vagy azt akár ahalálba sorvasztani.

A klasszikus ókorban szerelmi varázslat cél-jára használták. A babonának egy olcsó hasonlatlehetett az elindítója: ahogyan a viasz olvad mega melegtől, úgy olvadjon meg a szeretett lény szívea szerelemtől. Vergiliusnál egy változat nyomára isakadunk: két figurát kell csinálni, egyet viaszból,a másikat agyagból. Mind a kettőt a tűzre kell tennis ez lesz az eredmény: a szeretett lány megolvada kísérletező javára, mint a viasz; de megkeménye-dik mindenki mással szemben, mint az agyag.1

1 Limus ut hic durescít, et haec ut cera liquescit,Vno eodem igni: sic nostro Daphnis amore.

(Eclogae. VIII. 80.)

136

A pogány világ után, az ördöghit hatása alattmár ártó célok érdekében vetette magát a babona aszoborra. A Voisin-banda hallatlanul nagy összege-ket vágott értük zsebre. Maga Voisinné egy ízbenhúszezer livre-t zsarolt ki egy kótyagos fejű meg-rendelőjétől.

Mivel szolgálta meg a viaszfigura ezt a temér-dek pénzt?

Az ártó hatás feltétele az volt, hogy a szob-rocska lehetőleg hasonlítson az áldozatra s végezzékel fölötte az előírt titkos szertartást. Azután márnem kellett egyebet csinálni, mint tűket döfni afigurába. Ezeket a döféseket az eleven hasonmás asaját testén fogja érezni, ugyanott, ahol a tű a figurábabehatolt Ha például a tűt a szobor sarkába szúrják,a célbavett személy nyomban megsántul és mind-addig sántítani is fog, amíg a bűvös viaszbáb tulaj-donosa meg nem könyörül rajta s a tűt ki nem húzza.Aki még jobban meg akarja nyomorítani az ellensé-gét, szúrja a tűt a bábu tüdejébe, májába, szívébes az áldozatnak ugyanaz a szerve betegszik majd meg.

Ha a cél halál, a viaszbábot a kandalló párká-nyára kell tenni. Amilyen mértékben olvadozik aszobor a melegtől, olyan arányban sorvad el az áldo-zatban az életerő.

És mi volt a titokzatos művelet, amely bűvöserőt ömlesztett a szoborba? Egy hitehagyott papotkellett keríteni, aki vállalta az istenkáromló szer-tartást és megkeresztelte a figurát az áldozat nevére.

136

Voisinék eszeveszett megrendelői hitték ugyan,hogy az alvilági erők segítségét sikerült megszerez-niük, de a varázslat valódi értelmével aligha voltaktisztában. Épp oly kevéssé, mint maguk a vajákosbanyák, vagy akár a titkos tudományok bűvkörébeszédült mai koponyák, akik szégyenszemre mégmindig falják a középkori maszlagot.

A hiteles magyarázatot a könyvnyomtatásegyik legszomorúbb termékében, a BoszorkányokPörölyében lehet megtalálni. A sötételméjű szerzőkfelvilágosítása ez: Isteni tilalom folytán az ördöga maga akaratából közvetlenül nem árthat az ember-nek. Ellenben közvetítőre tehet szert a boszorkányszemélyében. A boszorkány elvégzi az ártó műtéteta szobron, a démon pedig ugyanazt a műveletethajtja végre az eleven emberen. Ellenérték: akeresztség megcsúfolása, mint az ördög hatalmánakelismerése. A vallásgyalázó szertartással létrejött aboszorkány és a démon közt a megegyezés.

»A tapasztalat azt tanítja, hogy ilyesmi való-ban meg szokott történni — teszik hozzá aszerzők.1

1 Malleus Maleficorum. II. rész. 11. fejezet. — A gyászosnevezetességű szerzők tévedtek. A tapasztalat mást bizonyít.Azt, hogy az ördögnek esze ágában sem volt vállalni az érdekesmegbízatást. Amióta Sprenger és Institoris szörnyszülött könyvétkinyomtatták, világszerte temérdek kisebb-nagyobb zsarnok ülta népek nyakára. De a gyűlölettől fűtött tömegek gyárthattákakár milliószámra a viaszfigurákat, — teledöfködhették tűkkel,amíg olyan nem lett, mint a sündisznó: nem ártottak azok sohaegyetlen népsanyargatónak sem,

137

Különösen az angol és francia fejedelmi udva-rokban kísértett a viaszképmás réme. Ludasok vol-tak benne éppenséggel az orvosok is. Ha nem tud-ták kifürkészni a betegség eredetét és képtelenekvoltak megbirkózni vele, odavágták az erre a célratartogatott kórismét: varázslat történt; bizonyáravalaki valamerre viaszfigurával kísérletezik.

Trónon ülni nem volt bátorságos dolog. Ellen-királyok, pártos főurak, politikai rajongók tőre vagymérge lesett a korona örökös aggodalomban élőtulajdonosára. És betegség esetén megremegtette azideges félelem: hátha a pokoli viaszfigurán keresz-tül pályáznak az életére?

Az udvari cselszövés biztosra ment, ha ezzel aváddal támadt a befolyásos kegyencre. Enguerrandde Marigny, Szép Fülöp hatalmas minisztere apártfogó király halála után bukott emberré lett.Rendes sorsa a kegyenceknek. De a fölébe kereke-dett udvari nép az élete ellen hiába acsarkodott.A király, bár a történelem Veszekedő Lajos (Louisle Hutin) néven ismerte, nem engedte, hogy azapja miniszterét bitófára küldjék. Azaz nem engedtevolna, ha az új kegyencek elő nem állnak a váddal:viaszfigurát csinált, azon át tört a király életére.Elég volt. Az ország egykori első emberét, számta-lan millió urát kivitték Montfaucon-ba és felakasz-tották arra a bitófára, amelyet egykor ő állíttatott oda.

És Humphrey, Gloucester hercege, IV. Henrikkirály fia, Anglia régense, akit az ország szeretete

138

»Good Duke Humphreyn néven becézett? A winches-teri püspök és szövetségesei nem merték szembe-támadni, hát a feleségén keresztül buktatták meg.Kinyúlt a szörnyű vád karma Eleonóra hercegnéfelé: viaszbábut rendelt egy Bolingbroke nevűcsillagjósnál és parázson olvasztgatta, hogy a kis-korú király élete is úgy fogyjon el s utána az őférje kerülhessen a trónra. Shakespeare VI. Henrikcímű drámájába beilleszti Eleonóra történetét. Sze-rinte az ítélet így szólt:

Te, asszonyom, mint nemesbb születésű,Megfosztva eddig bírt becsületedtől,Nyilván vezeklesz három napig, ésItt tenhonodban számkivetve élszMan szigetén.

(Lehr Zsigmond fordítása.)

Valóban így volt. A hercegnét fehér vezeklő-ingben, hátára akasztott szégyentáblával, kezébenégő gyertyával vezették körül a londoni utcákon.Azután Man szigetére száműzték, ott is halt meg.A csillagjóst felakasztották és felnégyelték. A »jóHumphrey herceget« elfogták és titkon megöltéka börtönében.1

Ma a vádlókat ítélnék el rágalmazás miatt,mert olyat állítottak, ami az illetőt »közmegvetés-nek tenné ki.« A viaszbábuk hitében megnyilvánuló

1 Shakespeare nem említi a viaszfigurát, szerinte a herceg-nét szellemidézés miatt ítélték el.

139

emberi butaság pedig olyan fokú, hogy valóban köz-megvetést érdemelne.

A példák hosszú sora kancsalít még felénk atörténelem évkönyveiből. Voisinek körét alig százesztendő választotta el IX. Károly korától, amikora francia udvarban teljességgel tótágast állt az em-beri értelem.

Gyenge egészsége volt a Bertalan-éjszaka éret-len fejű elrendelőjének. Az orvosok hiába próbál-ták ki rajta minden tudományukat, egyre csakkornyadozott. Kivágták hát a nagy ütőkártyát:a protestánsok melegítik valahol a viaszbábut, hogybosszút álljanak a Bertalan-éjszakáért. Ezzel perszecsak a tudományukat húzták ki a csávából, a ki-rály benne maradt, öt mégis érdekelte az életesorsa s a legbiztosabb eszközhöz folyamodott:csillagjósokhoz fordult.

Valamelyik csillagpiszkáló azt jövendölte neki,hogy annyi esztendeig fog élni, ahányszor egy óránbelül meg tud perdülni a sarkán maga körül. A za-varosfejű fiatalember elhitte a csillagok üzenetét ésminden áldott reggel egyórás tornagyakorlatot ren-dezett: sarkonpörgési ügyességét fejlesztette. Miutánfrancia szokás szerint a király felkelésénél az udvarifőméltóságok is összegyülekeztek, ezek úgy tettekbizonyságot a' jó udvaronc illemtudásáról, hogyegyütt végezték el a királlyal a reggeli tornát. Her-cegek és grófok, miniszterek, tábornokok és főbírákféllábon ugráltak és pörögtek a fejedelmi előtornász

140

körül. A rekordot az udvari történetírók nem je-gyezték fel, de az eredmény gyenge lehetett, mertIX. Károly 24 éves korában kipergett a világból.

A viaszfigurák babonájánál sokkal gonoszabbvolt a fekete mágiának őrült szertartása: a feketemise.

Eredetét a boszorkányszombat orgiái körül kellkeresni. Beteg idegzetű, súlyosan hisztériás lányokés mákonyos kenőcsökkel megkenekedett vénasz-szonyok megtörténtnek hitték mindazt a zagyva,eszeveszett képforgatagot, ami lázálmaikban a való-ság káprázatával örvénylett előttük. S mikor bo-szorkányság vádjával bíró elé kerültek, a kínpadonmég jobban kicifrázták és a szájukba rágott vála-szokkal kikerekítették a kerge látomásokat. Ezek-ből a vallomásokból a boszorkányhit tudósai pon-tos képet állítottak össze arról, mint mentek végbea sátán tiszteletére rendezett összejövetelek.

Az éjféli boszorkánytivornyák őrjöngései közülcsak a rítus némely részlete tartozik ide. Az volt azértelmük, hogy a sátán iránti tiszteletet a keresz-tény egyház szentségeivel kell leróni, csakhogy afordítottjukkal.

A gyónásnál halálos bűnként vallandó be: azalázatosság, szűziesség, türelem, mértékletesség,jámborság, irgalom. Viszont erénynek számít ésdicséretet érdemel a gőg, bujaság, mértéktelenség,irigység, fukarság, türelmetlenség, istenkáromlás. Ajámborság művei: szegényektől megtagadni az

141

alamizsnát, gyengéket nem segíteni, szomorúakatmég jobban búsítani, bűnbeesetteket a gonoszság-ban még mélyebbre taszítani.

A boszorkányszombatok fekete miséjének lefo-lyását csak hézagosan ismerjük. Amit La Söreiérecímű könyvében Michelet elmond róla, a történet-író képzeletének regényes elkalandozásánál nemegyéb. Hitelesebb részleteket ismertet Görres, híresnagy anyaggyűjteményében.1

Eszerint a fekete mise menete követte a kato-likus egyház rituáléját, azzal az eltéréssel, hogy min-den mondatot és minden cselekményt travesztáltakaz ördög dicsőítésére. Mise alatt a gyülekezet köte-lessége az volt, hogy rakoncátlankodjék, csúfolód-jék, köpdössön, a nyelvét öltögesse stb. A Hiszekegyígy hangzott:

»Credo in Deum patrem Luciferum, qui creavitcoelum et terram. Et in filium ejus Belzebub, quieonceptus est de spiritu sancto, qui reducit mundum,qui venturus est judicare vivos et mortuos. Credo inspiritum sanctum Leviathan, et Ecclesiam sanctamCatholicam reformatam Synagogam, Communionem Sanc-torum, Remissionem peccatorum et vitám aeternam.Amen.«

Mise végeztével az áldozatot bemutató boszor-kánymester, esetleg maga a sátán vagy helyettese az

1 Die christliche, Mystik. (Regensburg, 1842. IV. kötet,II. rész. 293 o.)

142

Ite missa est helyett ezzel bocsátotta el a gyülekeze-tet: »Távozzatok valamennyi Ördöghöz. «1

Egy cseppnyi kétségem sincs, hogy Voisin-éklátogatói szíves-örömest lovagoltak volna seprű-nyélen a boszorkányszombatokra s a ritka szenzációkedvéért a sátánt megillető tiszteleti csókot is le-rótták volna, noha a híradások szerint ilyenkor azhátatfordít a híveinek. És különös vonzóerővel csá-bította volna őket a fekete misére következő általá-nos szerelmi kavarodás, sőt keveredés, esetleg ma-gával az ördöggel is ...

Sajnos, nem sokkal azelőtt egy kételyektől meg-fertőzött tudós, a nagy Gassendi, beleütötte azorrát a boszorkánytan tételeibe. Megszerezte egyfalusi boszorkánymestertől a hírhedt boszorkány-kenőcsöt s kísérletképpen megkent vele néhány babo-nára hajlamos nőszemélyt. Ezek mély álombasülyedtek s ébredésük után csudadolgokat meséltekróla, mi mindent láttak és cselekedtek a boszorkány-szombaton. S az egész idő alatt mozdulatlanul fe-küdtek odahaza az ágyukban.

1 A Miatyánkot Luciferhez, az Angyali Üdvözletet azAntikrisztus anyjához intézték. A Tízparancsolat így ala-kult át:

Luciferum ui Deum verum adorabis, et alium extra ipsumnon amabis. Nomen Jesu assidue blasphemabis. Sabbata Synagogaesanctificabis. Patrem ac medrem odio habebis. Viros pariter acmulieres, puerosque trucidabis. Adulteria, et omnem fornicationemet erimina nefanda committere non dubitabis. Usuras, fúrta atquerapinas exercebis. Falsa testimonia ac mendacia dicendo peierabis.Uxorem proximi tui et possessionem proxirni tui concupiscis.

143

Gassendi kísérlete után megcsappant a hit aseprűnyélben és a boszorkányszombatban. De ahíranyag nem veszett kárba. Ha repülő boszorká-nyok nincsenek is, de földön járó és földi pénzbőlélő mágusok, jósnők és egyéb bűbájosok valóbanléteznek; ezek ismerik a fekete mágia titkait sigenis, képesek a démonnal összeköttetést teremteni.A bomlottagyú asszonyok vállalták akár az isten-káromlást is, csakhogy megszerezzék az alvilágipártfogó segítségét.

Ami a legérdekesebb: ezek a nők nem voltakhitetlenek. Ellenkezőleg, ők hittek Istenben. Éppezért borzongatta meg elnyomorodott idegeiket azistenkáromlás bűne. Mohamedánnak vagy hindunakugyan mutogathatnának fekete misét, az legfeljebba turista érdeklődésével szemlélné, mint néprajzifurcsaságot.

összefoglalva a fekete mágia alvilágába történtelkalandozásaimat: a kezdeti jövendölgetésekre aviaszképmás és a fekete mise következett s ezzelmár az egyszerű ügyfél bűntárssá lépett elő. A főúrihölgy és a vajákosasszony úgy húzódott egymásmellé, mint két jóbarátnő, — mindössze a háztartásés a divat kérdései helyett arról tanácskoztak: mi-lyen méreggel és mi módon lehet legbiztosabbanhalálba meneszteni az alkalmatlan férjet vagy ki-szemelt rokont?

A bűnszövetkezet feje, Voisin asszony, nemholmi félreeső zugban, hitvány környezetben meg-

144

lapuló, alacsonyrendű boszorka volt. Kis palotábanlakott és ép olyan fényűzést fitogtatott, mint ma-guk a főrangú látogatói.

Fogadóóráin már fellépésének külső pompájá-val is elkápráztatta a jelentkező ügyfelet. Hagyaté-kában megtalálták a számlát arról az öltözetről,amelyben utoljára parádézott. Valódi csipkékkeldíszített, zöld bársonyruha volt ez; föléje bíbor-színű, arany kétfejű sasokkal telehímzett, drágaprémmel beszegett bársonyköpeny borult. A számlaszerint a ruha 15.000 livre-be került. Magát azaranyhímzést 1100 livre-el számlázták. Több, mint50.000 aranypengő egyetlen ruháért! Még a cipőjeis arany sasokkal volt kihímezve!

Ilyen arányban dobálta a pénzt mindenfelé.Fényűző háztartás, nagy cselédség, állandó vendé-geskedés, valamint egy személyes kiadási tétel éven-kint körülbelül 100.000 livre-t emésztett fel. Hányés hány ügyfelet kellett ellátnia az örökségi porral,hogy ezt a temérdek pénzt megkeresse!

A »személyes kiadási tétel« azt a pénzt jelenti,amelyet a szeretőire költött. Állítólag elég csinos,telt termetű asszony volt. Az illető urak a nyújtottörömökön felül nem átallották elfogadni és zsebre-rakni a gyanús eredetű aranyakat is. Ismerjük anévsorukat, köztük jóhangzású nevek díszelegnek:Labatie gróf, Cousserans vicomte, Fauchet építész.Helyet kaptak benne egy rokonszakma képviselőiis.: két alkimista. A babonából élő asszony maga is

Montespan

Fontanges La Valliere

XIV. Lajos hivatalos szeretői

VoisinnéCoypel metszete

145

babonás volt, hitt a bölcsek kövében. A két kalan-dort pénzzel és szerelemmel ösztökélte az álomker-gető kísérletezésre.

A listában egy különösen hangzó név is sora-kozik a többi mögé: Monsieur de Paris. A párizsinépnyelv ezzel a névvel tisztelte meg a hóhért Váj-jon a végzettel kötekedett a kevéssé válogatós asz-szony, amikor ezt az embert a hálószobájábaeresztette?

Mikor Desgrais emberei rávetették magukata méregkeverő bandára, Voisinnéről is lehúzták abíborköpenyt és arany cipellőt. Odacsukták a többibanya mellé.

De még mindig nem volt együtt valamennyi.Már a legelső kihallgatások után veszedelmesen kezd-tek szaporodni a jegyzőkönyvek. Űj bűntársak ésbűnsegédek, a méregnagyipar új fő- és alvállalkozóikeveredtek bele az ügybe. A vádlottak száma any-nyira megsokasodott, a napvilágra került adatokolyan elképesztőek voltak, hogy a kormány erélyes,kivételes intézkedésre szánta el magát. Királyi pa-ranccsal életbeléptettek egy külön törvényszéket,amely tekintet nélkül más bíróságok hatáskörére,szuverén hatalommal ítélkezett a mérgezési perekben.

Ez volt az úgynevezett tüzes bíróság. (Chambreardente.)

A nép hite szerint azért hívták így, mert íté-letei rendszerint máglyára szóltak. Ez tévedés. Anév onnan eredt, hogy régen az ilyen külön bírósá-

146

gok misztikus külsőségek közt: fekete posztóval be-vont teremben, fáklyafény mellett tanácskoztak.

A tüzes bíróság 1679 április 10-én kezdte megaz üléseit. Minden kímélet nélkül ütött szét améregpiacon s csakhamar háromszázhatvanhét fogolymögött csapódtak be a párizsi börtönök kapui.Látnivaló volt a kormány elszántsága, amellyel ren-det akart teremteni.

De a nagy lendület váratlanul megakadt.A kínpad megoldotta a vádlottak nyelvét és

olyan neveket kezdtek tollbamondani, hogy a bírák-nak elakadt a lélekzete. Franciaország legfényesebbcsaládnevei tünedeztek fel a jegyzőkönyvekben. Herce-gek, grófok, vezető állású főtisztviselők feleségérőlderült ki, hogy Voisin asszony ék rendelőit látogatták.

A királyi házhoz tartozó orleansi hercegné,Angliai Henriette, fekete misét mondatott a férjemegrontására!

Két főúri hölgy: Polignac és Gramont her-cegné méreggel akarta az útból eltenni La Valliérehercegnét, a király számos kedveseinek egyikét,mint vetélytársnőjüket.

Olympe Mancini, Mazarin bíbornok unokahúga,Szavojai Jenő édesanyja s valamikor ugyancsak akirály kegyeinek élvezője, úgy bele volt keverve acsúnya ügybe, hogy kénytelen volt Belgiumba me-nekülni. Maga a király figyelmeztette, hogy kedve-zőtlen szelek fújnak a tüzes kamara felől. Rosszhíre árnyékként követte Belgiumba is. Gand-ban

147

a tömeg méregkeverőnőnek kiáltotta ki és megakarta kövezni.

A sokágú koronák beleakaszkodtak a bíráktalárjába, mint a bogáncs.

Egyszerre csak furcsa fordulat történt.A vizsgálatot úgyszólván teljes hatalommal

egy kitűnő főtisztviselő vezette: La Reynie állam-tanácsos, Párizs rendőrfőnöke.

Az arisztokrácia nem sokat bánta, akármit csi-nálnak a méregkeverő banyákkal és polgári meg-rendelőikkel. De belegázolni az arisztokrácia leg-szentebb jogaiba, a főnemesség tagjait elvonni asaját bíróságuktól és kiszolgáltatni egy szimplaállamtanácsosnak: ez forradalmi lépés, a társadalmirend pilléreit támadja meg!

Mellékes volt, hogy ezek a pillérek korhadtab-bak akármilyen szuvas gerendánál. A rémpert azarisztokrácia elleni merényletnek bélyegezték s afőúri társaság haragja La Reynie személye ellenfordult.

A helyzetet legtalálóbban jellemezte Bouülonhercegné kihallgatása.

A főúri hölgyről ország-világ tudta, hogy ked-vese a királyi vérből származó Vendome hercegnek.Férjhez is ment volna hozzá, de egyelőre a férjemég élt. La Reynie kinyomoztatta, hogy a her-cegné is meglátogatta Voisinnét. Ennek folytán nemtörődött a hölgyre jobbról is, balról is mosolygó her-cegi koronával, és megidéztette a tüzes bíróság elé.

148

Bouillon hercegné tehát megjelent a bíróságipalota előtt, a rangja szerint őt megillető hatlovasdíszhintón. Nyomában még húsz fogat sorakozottfel, ezekből a főúri társaság urai és hölgyei szálltakki, hogy mintegy díszkíséretül szegődjenek az üldö-zött ártatlanság nyomába. Maga a hercegné, mi-után kilibbent a kocsiból, egyik karjával a férje,a másikkal Vendome herceg karjába kapaszkodottés úgy vonult be a tárgyalóterembe.

Ott helyet foglalt egy karosszékben és mindenek-előtt ezt az ünnepélyes kijelentést tette:

Ő hercegi rangja alapján a parlament egyesítettkamaráinak ítélkezése alá tartozik, tehát ennek abíróságnak a hatáskörét nem ismeri el. Nem is a bíró-ság megbecsülése okából jött ide, hanem csakis az atisztelet vezette, amely a királyt megilleti.

Az épületes bevezetés után kegyeskedett a kérdé-sekre válaszolni. A rövid kihallgatás így ütött ki:

― Ismeri ön Voisin asszonyt?― Igen.― Miért akart ön a férjétől megszabadulni?― Megszabadulni? Kérdezzék meg őt magát.

Láthatták, hogy az ő karján léptem ide be.― De hát akkor mivel tudja okát adni a sok

látogatásnak?― Voisinné azt ígérte, hogy megidézi és látni

fogom a szibillákat Ezért érdemes volt odajárni.― Nem kínált Ön neki egy ízben egy erszény

pénzt?

149

— Nem.Mindezt gőgösen és fitymáló nevetgélés közben

válaszolta. Majd, amikor még néhány meddő kér-dés után azt mondták neki, hogy elmehet, felkeltés távozás közben hangosan megjegyezte:

— Nem hittem volna, hogy okos emberek eny-nyi butaságot kérdezzenek.

A nyomozati iratokban holmi ördögidézésekrőlis sző volt, tehát La Reynie még pótlólag arról ishallani akart, hogy valósággal látta-e a hercegnéaz ördögöt?

— Akkor nem láttam, de most igen: öreg,csúnya és államtanácsosi jelmezben jár.

És díszkíséretétől környezve, nagy diadallalelvonult.

A mérgezési per hullámgyűrűi egyre továbbterjedtek. Már négyszáznegyvenkét vádlott ellenfolyt az eljárás. Egyre hihetetlenebb jegyzőkönyviadatok kápráztatták a bírák szemét.

Eléjük tárult egy terv, valamennyi közt a leg-megdöbbentőbb: áldozatául maga XIV. Lajos királyvolt kiszemelve!

Ismeretes, hogy a versaillesi udvar főméltóságaiközött egy hölgy is helyet foglalt: a hivatalos szerető.

Montespan asszony nemcsak amiatt emelkedettrangban a többiek fölé, mert rendkívüli szépségévelhét évig meg tudta őrizni a király szerelmét, hanem,mert ő volt az anyja XIV. Lajos két fiának, akiketaz apjuk utóbb törvényesített is.

150

Dehát a nap sem süt mindenkire egyformán snéha-néha megtörtént, hogy a Napkirály szeméneksugarai hol egyik, hol másik udvari dáma körülkezdtek imbolyogni.

Ilyenkor Montespan asszony elszaladt Voisin-néhoz s bizalmas tanácskozásokra ült vele össze:hogyan kellene a király ingadozó érzelmeit meg-szilárdítani. A féltékenységtől emésztett szeretőráállt, hogy próbálkozzanak meg szerelmi varázs-lattal.

Utóbb kiderítették egy ilyen varázsszernek azalkatrészeit: szárított kőrisbogár és elporlasztott va-kond, összekeverve denevérek vérével. Az étvágy-gerjesztő kotyvalékot tésztába gyúrták, megsütöt-ték, bűvös szertartások segítségével varázserőt öm-lesztettek belé és egy megvesztegetett gárdista köz-benjárásával odacsempészték a király süteményeiközé.

Lajos csakugyan vissza-visszatért Montespanasszonyhoz, de nem a vakondpogácsa alapján, ha-nem, mert az új szeretőre hamar ráunt. De amaza megtérést a varázslatnak tudta be és Voi-sinné tudománya iránti bizalma határtalanná erő-södött.

Mikor pedig egy minden eddiginél veszedelme-sebb versenytársa támadt La Valliére hercegnőszemélyében, rászánta magát a legerősebb varázs-latra: a fekete misére.

Ezt egy Guibourg nevű, istentől és az egyháztól

151

elszakadt abbé szolgáltatta. Bámulatos, hogy ezekaz alacsonyrendű nyomorultak a babonás hit révénmekkora hatalomra tettek szert az áldozataik fö-lött. A gyönyörűséges, büszke Montespan marquisea csúf, borvirágos ábrázatú, kancsal ember rendele-tére levetette nemcsak a büszkeségét, hanem aruháit is és hanyatt végignyúlt a hevenyészettoltáron. A miseruhába öltözött ördögpap a kelyheta kegyencnő teste közepére helyezte s elmondta fö-lötte a misét Astaroth és Asmodée démonok tisztele-tére. Megtalálták egy cédulára feljegyezve a marquisefohászát is:

»Kívánom, hogy a király és a trónörökös barátsá-gát állandóan megőrizzem; a királyné legyen meddő s akirály hagyja őt el az én kedvemért; kapjak meg a király-tól a magam és rokonaim számára mindent, amit csakakarok; a főméltóságok szeressenek és tiszteljenek; hív-janak meg a király tanácsába s tudjak meg mindent, amiott történik; a király rá se nézzen többé La Valliére-reés űzze el; végre kívánom azt is, hogy váljon el a király-nétól és vegyen el engem feleségül.«

Szándékosan hagytam ki a mise legborzalma-sabb részét, a gyermekáldozatot. Hogy az elvetemültpap jó pénzért megtette, azon nincs mit csodál-kozni, — de, hogy a francia arisztokráciának ez aragyogó tagja, a királyi udvar vezető hölgye ésékessége végignézze, mit csinálnak a néhány talléronszerzett csecsemővel: azon a mai ember eszemegáll.

152

S ezt a hajmeresztő szertartást Montespanmarquise tizenötnapos időközökben, háromszor végig-csinálta . . .

Azonban a sötétség urai nyilván visszariadtaka versailles-i udvar fényességétől, mert veszteg ma-radtak alvilági odúikban és nem avatkoztak beXIV. Lajos szerelmi tévelygéseibe.

La Valliére-t ugyan utolérte a legtöbb királyiszerető végzete, a király ráunt, — de Montespanasszonynak nem sok haszna lett belőle. Egy tizen-nyolc éves szőkeség személyében felragyogott azúj hivatalos szerető. Fontanges kisasszonyt a királyhercegnővé tette és a balkézi nász jutalmául 20.000tallér évjáradékot móringolt neki.

Montespan marquise-nak tapasztalnia kellett,hogy a széljárás immár véglegesen megfordult s azudvari derekak másfelé hajladoznak. A játszmaelveszett. Az ő szereplése az udvarnál egyszer-smindenkorra végetért. Szerelmi varázstól, feketemiséktől többé semmit sem remélhetett.

Nem maradt más hátra, mint a bosszú.A szégyen, a megaláztatás, a hatalom elvesz-

tése miatti keserűség elvette az eszét. Jöjjön me-gint Voisinné és mutassa meg, most mit tud! Össze-ültek s egy rémséges tervet kotlottak a világra.

Meg kell mérgezni Fontanges hercegnőt, de ugyan-akkor Lajos királyt is!

A női gonosztevők sajátságos könnyelműségé-vel két férficinkost is szerződtettek. Ezeknek az

153

volt a megbízatása, hogy divatárus ügynököknekálcázva, mérgezett kesztyűket ajánljanak a herceg-nőnek. Ha próbára felhúz egyet, a méreg beszívó-dik a bőrébe és lassú halált okoz.1

A királyhoz férkőzni nehezebb feladat volt.Ezt maga Voisinné vállalta ötszázezer livre vérdíjellenében.

Bizonyos napokon a király általános kihallga-tást tartott. Ilyenkor bármely alattvalója elébejárulhatott és saját kezébe adhatta át a kérvényét.Ezen alapult a terv. Egy tessék-lássék kérvénytfognak szerkeszteni, porzó helyett méregporral hin-tik be s zárt borítékban átnyújtják a királynak. Ami-kor felbontja, a méregpor felszáll s akár belélekzi,akár fertőzött ujját a szájához érinti, hatása biztoshalál.

Voisinné 1679 március 5-én kiutazott Saint-Germainbe, ahol a király kihallgatásait tartotta.A véletlen azonban — nem győzöm ismételni,hányszor avatkozik ez be az emberek ügyeibe! —

1 Az orvosi tudomány feladata eldönteni, hogy az ilyenkesztyűk valóban halálthozóak lehetnek-e? A hit mindenesetrenagyon régi, nyomát a középkori krónikaíróknál is megtalál-juk. Szerintük III. Ottó császár korai halálát hasonló eszközhözfolyamodó asszonyi bosszú okozta. Crescentiust, Róma urát anémetek az Angyalvár tetején lefejezték, miután előbb kiszúrtáka szemét és levagdosták a tagjait. Özvegyét, Stephaniát, oda-vetették a katonáknak. Szépsége révén később a császárral iskapcsolatba került s ekkor úgy töltötte rajta a bosszúját, hogykívül illatosított, belül mérgezett kesztyűkkel lepte meg ésküldte a halálba.

154

megbolygatta a gondosan kidolgozott tervet.Ugyanis ezúttal a király nem sajátkezűleg vette áta kérvényeket, hanem le kellett őket tenni egymellette álló asztalra. Így a kérvényt másvalaki isfelbonthatta volna. Voisinné tehát nem látta alkal-masnak az időt, visszavonult és dolgavégezetlenültávozott. Úgy volt, hogy a következő fogadónapon,március 13-án, megint kimegy Saint-Germain-be sakkor hajtja végre a tervet.

Azonban az előttevaló napon történt valami.Voisinnét március 12-én letartóztatták.Mikor ennek híre ment, Montespan asszony hir-

telen elhagyta az udvart és vidékre utazott.Lajos király mélységesen elkeseredett, amikor

a nyomozás folyamán kipattant pokoli tervet elébe-tárták. Az a nő, akit éveken át a szívébe zárt, akigyermekeinek az anyja lett: összeállt Paris söpre-dékével, hogy jótevőjének, Franciaország királyánakaz életére törjön!

Azt mégsem engedhette meg, hogy a hajdanikegyencnőt, a királyi gyermekek édesanyját a tüzesbíróság elé állítsák, ahonnan az út a kínpadra és amáglyára vezet. Montespan asszonynak tehát nemesett bántódása. Hagyták, hogy meghúzódjék vidé-ken; nem mentek utána.

De félő volt, hogyha a monstre-pört továbbengedik dagadni, még több gyalázat pattan ki, akloáka áradata elönti a versaillesi kastély termeités beszennyezi magát a trónt is.

155

A legsürgősebb cselekednivaló volt: minél előbbszabadulni Voisinnétól, mert ki tudja, a veszedel-mes nőszemély mit tartogat még a begyében.

Nagysietve elítélték és elevenen megégették.Ismét Sévigné asszony értesít a kivégzés részlé-

teiről. Az érdemes írónő kedvelhette az efajta látvá-nyosságokat.

Az a Voisinné, akit a kordé a székesegyházelőtt letett, nem pompázott zöld bársony ruhábanés karmazsinköpenyben. Aranyhímes cipellő semvolt rajta. Mezítláb, a vezeklők fehér ingében kel-lett volna a szokásos megkövetési szöveget elmon-dania. Csak kellett volna. Mert a megátalkodott bo-szorka megkötötte magát s nem volt hajlandó egyet-len bocsánatotkérő szóra sem. Kénytelenek voltak visz-szadobni a kocsira s igyekezni vele a vesztőhely felé.

Útközben imádkozás helyett förtelmesen ká-romkodott és átkozódott, a papot eltaszította, afeszületet félrelökte. Az utolsó percig vadul dulako-dott a hóhérral; csak nagynehezen fékezhették megés hurcolhatták fel a máglyára. Vaspántokkal acölöphöz béklyózták, szalmát halmoztak föl körü-lötte és a máglya már magasan lobogott, amikormég mindég sikoltozta átkait és ocsmány káromlá-sait. Csak a füst fojtotta bele a hangot.

Monsieur de Paris elvégezte a dolgát. A múltemlékei nem befolyásolták s hivatali kötelességétnem zavarta össze a magánügyeivel. . .

Azért részleteztem a csúf jelenetet, hogy össze-

156

vessem Brinvilliers marquise utolsó óráival. Ennekmegtérését úgy magyaráztam, hogy minden bűnöslélekben meghúzódik valahol a jóság kis Hamu-pipőkéje. Tételemből most engednem kell. Voisinnélelkében hasztalan keresnénk akár egy csecsemőnyiHamupipőkét; ott csupán a gonosz nővérek ta-nyáztak. A pokolnak ezt a menyasszonyát nemmenti semmiféle megszédülés, alkalom, kísértés,környezet vagy felbujtás: ő a Lombroso profesz-szor született gonosztevője volt.

Kivégzése után a tüzes bíróság már nem dol-gozott sokáig. Az udvar arisztokratái folytatták afúrást és elhelyezték legerősebb töltésű aknájukat.Elhitették a királlyal, hogy európai botrány kere-kednék és csúnya folt esnék Franciaország becsüle-tén, ha a tüzes bíróság tovább kavarná a szennyet.Arról persze nem esett szó, hogy a kiváltságaitféltő arisztokrácia meg nem jelenti az országot.

Az akna robbant. A király 1680 október 1-énkelt rendeletével a tüzes bíróságot feloszlatta.

A bírák vállatvonva akasztották szegre herme-lines palástjukat. Hoztak ugyan eddigelé 36 halálosítéletet, de a Bastille és Vincennes börtöncelláibanmég 147 fogoly várakozott; valamennyien méreg-keverés, szentségtörés és egyéb gaztett terhével afejükön. Köztük maga a rettenetes Guibourg abbés Voisinné néhány, főbenjáró bűnökkel vádolt bizal-masa. Ezek most megtorlás nélkül szabaduljanak?Fussanak világgá és hurcolják szét a pestist?

157

La Reynie, a törvény embere, kénytelen volttörvénytelenséghez nyúlni. Rendes bírói úton im-már nem lehetett velük elbánni, de hát itt van alettre de cachet intézménye, ez majd segít őket ki-selejtezni a társadalomból.

Királyi parancsok mentek szét Franciaországvárbörtöneibe. Mindegyikhez néhány fogoly volt mel-lékelve, az ismert rendelkezéssel, hogy határozatlanideig a várparancsnok őrizetére bízatnak. Ebben azesetben a határozatlan idő« nagyon is határozottatjelentett: életfogytiglani rabságot.

És milyen rabságot!Az utasítás úgy szólt, hogy szabad ugyan őket

többedmagukkal összezárni, azonban kezüket éslábukat meg kell vasalni s a bilincsekkez fűzöttláncot a falba vert vasgyűrűhöz kell erősíteni. Alánc éppencsak olyan hosszú legyen, hogy elérhes-sék a fekvőhelyüket, egy szalmazsákot.

Azokra nézve, akik a Montespan-esetről tudtakvalamit, külön utasítás ment. Így szólt: ezek aminden hájjal megkent, veszedelmes gonosztevőkúgy akartak menekülni a bajból, hogy magukkalrántották volna Montespan asszonyt is. Azonban abíróság tisztázta a vádakat és megállapította, hogyMontespan marquise-nak semmi része sincs bennük.Ha tehát valamelyikük ki merné nyitni a száját ésMontespan asszonyról merészelne beszélni, addigkell botozni, amíg a csontja összetörik.

A lettre de cachet fölért a halálítélettel. Vala-

158

mennyi fogoly elpusztult a börtönökben. Ki hosz-szabb, ki rövidebb idő alatt. Guibourg csak háromévig állta. Legtovább húzta egy Chappelain nevűboszorkány, ez kerek negyven esztendeig bírta kiláncra verve a földalatti vakondéletet.

*

A Napkirály hosszú uralkodásáról hamis képetalkotna, aki a fényes sugárküllők mögött nemakarná meglátni a napfoltokat.

A tüzes bíróság aktacsomóiban nemcsak közön-séges bűnügyek vannak elraktározva. Egy nagy tör-ténelmi tanulság sötétlik azokból felénk.

A francia arisztokrácia tagjaiban az a gőgöshit ágaskodott, hogy nekik minden szabad, ők gát-lás nélkül arathatják le az élet valamennyi gyönyö-rűségét. Pedig dehogy arattak: vetettek. Elvetettékazt a magot, amely száz év múlva csírázott ki s anagy forradalom véres kalászai sarjadtak ki belőle.

Az aratást a guillotine végezte el.

KÖLTŐK, ÍRÓK, TUDÓSOK

LISTI LÁSZLÓ GRÓF,A KÖLTŐ1.1661—1662.

Listi László élete ragyogó napsütésben indultel. Fekete árnyak csak későbbi szakában borultakföléje.

Vagyona nagy, családfája előkelő. Atyafiságá-nak sorában a nádor, a horvát bán s az ország sokegyéb főméltőságának a neve tündöklik. Az udvar-nál is van befolyása: 1665-ben a király grófi rangraemeli.

Huszonhároméves korában kibuggyant belőlea költői becsvágy. 1653-ban adta ki Bécsben a mo-hácsi vészről szerzett hőskölteményét ezzel a cím-mel: Magyar Mars avagy Moháchnál történt vesze-delemnek emlékezete A

A mű nyilvánvalóan a két évvel korábban meg-jelent Szigeti veszedelem hatása alatt született meg.Határtalan dicsőségszomj égethette Listi Lászlót,

1 Életéről páratlanul lelkiismeretes forráskutatások alap-ján, kitűnő, mintaszerű tanulmányt írt Komáromy András.(Budapest, 1887.)

162

hogy versenyre próbált kelni Zrínyi Miklóssal. Eb-ben persze alul maradt. A Magyar Mars-ot hazafiasérzés itatja ugyan át, de egész szerkezetében nemegyéb, mint a mohácsi ütközet krónikaszerű leírása.Viszont, ha teremtőtehetség nem ütközik is kibelőle, verselési készsége kétségtelen. Verseit a Ba-lassa Bálint strófáinak mintájára alkalmazott, oly-kor meglepően jól csengő középrímek könnyedekké,dallamosakká lendítik. Néhány versszak mutatóba:

A zágrábi püspök, mint csillagos üstök,Szép hadával eljuta;Seregit mustrálva s jó lován forgódvaKirályt szintén találta:Pogányt rájuk jönni s aznap próbát tönniMert minden fő gondolta.

Az Erdődi Péter, ki volt vitéz ember,Vélek együtt érkezek,Sokat látott, hallott s nagy próbákban aggott,Emberül fegyverkezék:Mert kétszáz lovassal s vitéz hadi MarssalTáborban beérkezék.

A szerencse állhatatlanságát így rímeli meg:

De tekintsd, hol állasz, jégen van a válasz,Szerencse forgandóság!

ígérete ravasz, noha szép, mint tavasz,Benne a mulandóság!

Nyalánksága után, elhidd, követ aztánVeszedelmes gyarlóság!

163

A Magyar Mars-nak nem volt sikere. Ámbárszerzője sokat remélt tőle. Azt írja előszavában,hogy ő nevének megbecsültetéséért dolgozott, »merta halál által minden megemésztetik, de a jó hírnévfennmarad világ végezetéig.«

Hát Listi László hírneve fenn is maradt, ám-bár nem olyan értelemben, amint ő képzelte.

Mikor látta, hogy költeményeivel nem képes aközönség lelkéhez férkőzni, abbahagyta az írást ésvisszavonult köpcsényi várába.

Ezt nem úgy kell érteni, hogy visszavonult éle-tet is folytatott. Ellenkezően. A belső feszítőerő,amely a költőből a rímeket sziporkáztatta elő, aköpcsényi várúrból más irányban csapott ki. Hatal-maskodások, féktelen erőszakosságok híre kezdtea nevét beárnyazni. Egyik szomszédjának majorságát,malmát felgyújtatta, igavonóállatait meglövöldöz-tette. Nagybátyjával, Listi János báróval hadilábonállott; ennek a birtokain is gyújtogatott, sőt állító-lag az életére is tört: méreggel akarta megétetni.

A gyűlölködés okáról részletesebben kell szól-nom. Listi Lászlónak első feleségétől nem volt gyer-meke. Második neje, Kecskés Éva is késlekedett azörökös-szüléssel. Már pedig fiúörökös híjján az ősivagyon Listi János fiára volt szállandó. Emiattemésztette László grófot a gyűlölet, amely akkorsem lohadt le, sőt még jobban elfajult, amikor végrevalahára egy fiúgyermek bölcsője ringott Évagrófné ágya mellett.

164

Ugyanis a hír vétele után János báró fölke-reste a nádort s azzal vádolta meg az unokaöccsét,hogy miután a felesége magtalannak bizonyult,idegen gyermeket csempészett a gyermekágyat színlelőasszony nyoszolyájába, csakhogy az ő fia ne örököl-hessen. László gróf a vádra azzal felelt, hogy ha Já-nos báró a nádorhoz szaladt, ő meg a királyhoz for-dult. Sikerült is elérnie, hogy Ferdinánd királyvizsgálatot rendelt el János ellen; mire az vádjátólnagy ijedten elállott.

A gyermek hamarosan meghalt ugyan, de nem-sokára Köpcsényben megint keresztelőt tartottak smost már János úr kénytelen volt magába fojtania gyanúját.

Pedig vájjon nem volt-e igazsága?A köpcsényi várat lélekdermesztö hírek kezd-

ték körülfelhőzni.A parasztok azt suttogták, hogy a vár ura a

sátánnal cimborál. Az ördög tiszteletére miséket mon-dat az akasztófa alatt; alvilági szellemeket idéz sazok tömérdek kincset szállítanak neki. Egy feketetyúkból s egy fekete malacból hét tál ételt készít-tetett, elásatta hét kereszt tövében s ennek fejébenaz ördögtől olyan erszényt kapott, amelybe ha akár-hányszor belenyúlt, mindig egy arany akadt akezébe.

Maga Listi László a paraszti babonákat soha-sem iparkodott megcáfolni, sőt engedte, hogy minélkövérebbre dagadjanak. Mágiás könyveket hoza-

165

tott külső országokból; több ilyent íródeákokkallemásoltatott s biztosra vehette, hogy ezek szét-viszik a hírét az ördögidéző gonosz praktikáknak.Külön célja volt ezzel — később magyarázatátadom —, hadd higyjék az emberek, hogy ő titkostudományokra, aranycsinálásra adta a fejét.

Az ördöngös mendemondáknál sokkal súlyosabbvolt egy másik, határozottabb formát öltött vád:a várban gyilkosságok is történtek. Éva grófné valóbanmagtalannak bizonyult — beszélték —, a gróf tehátmás úton gondoskodott örökösről. Kerített Bécsbőlegy könnyű életű nőszemélyt, aki éppen várandósvolt, ezt férfiruhában titkon Köpcsénybe hozatta smikor a gyermeke megszületett, azt sajátjaként afelesége ágyába csempészte.

Idáig ez megegyezett a János báró vádjával.De a suttogás megtetézte a vádat: a gróf a

lányt megölette, nehogy a gyermekcsempészésről bi-zonyságot tehessen. Sőt a gyermek halála után agróf megismételte a csempészést s ennek a másodikfiúnak az anyját is eltétette láb alól.

Mindez a hírhordás nem járt volna veszedelem-mel a grófra, mert ugyan miként mert volna aszegény paraszt ilyen főbenjáró váddal a hatóság-hoz fordulni s magára vonni a hatalmas várúrbosszúját?

De akadt egy érdemes tisztviselő, KerekesMenyhért, Mosón vármegye alispánja, ez kötelessé-géhez híven rászánta magát, hogy végére jár a

166

híreszteléseknek. Volt egy jó segítőtársa is: ListiJános báró, az érdekeiben sértett nagybátya. Gyűj-teni kezdték az adatokat s amikor kellően felsze-relték magukat a támadásra, megtették a döntőlépést: az alispán a panaszokat az országgyűlés eléterjesztette. Itt már Listi László befolyása nemhasznált. Az 1659-i országgyűlés 112. törvénycikkemeghagyta, hogy szigorú vizsgálatot kell indítaniellene.

A tanúhallgatások folyamán súlyos bűnök soratárult a bírák elé.

A vallomásoknak egyik csoportját persze csakaz akkori felfogás minősítette súlyosan terhelőnek,a mai ember mosolyog a babonás pletykákon. Deakkor maga a helyettes alispán sem átallotta jegyző-könyvbe vétetni azt a rettentő bolondságot, hogy agróf a templom kulcsát és a misemondókönyvethasználta fel annak a kiderítésére, vájjon egy bizo-nyos Kelemen Mihály üres vagy pénzzel teli vas-ládát talált-e a kertjében elásva? — Egy 16 évesfiú arról vallott, hogy a gróf valamiféle olajjal ke-nette be a hüvelykujja körmét »s midőn belenézett,látott nagy ládát s akörül ördögöket, kit ember, kit ebképében.«

(Ezeket a praktikákat a régi mágiás könyvek-ből puskázhatta ki a gróf. A kulcsjóslás cleidomancianéven volt a titkos tudományok hívei körében isme-fetes. A kulcsot a biblia vagy más szent könyvredőlapja alá helyezték, laposan, úgyhogy a gyűrűje

167

kimeredjen a könyvből. A mágus a gyűrűbe dugtaaz ujját, varázsigék mormolása közben föltette akérdéseket s amelyiknél eltalálta a valót, a kulcsnagy erővel elfordult. — A körömjóslásnak ony-chomancia volt a neve. Olajat vagy viaszt dörgöl-tek egy fiúgyermek körmére, rásüttették a napot sannak kápráztató világánál a köröm fényes felüle-tén szeszélyes képek csalóka körvonalai jelentekmeg. Ezekből azután következtettek arra, amit meg-akartak tudni).

A legterhelőbb vallomás bizonyos RiebsteinMária szájából hangzott el. Ennek férje, RiebsteinJános, inasa és egyben cinkostársa volt a grófnak.Maga Riebsteinné is részese lehetett egynek s más-nak, amint az vallomásából kitetszik. Érdemes ezta vallomást eredeti szövegében ismertetni. Eszerinta tanú:

»tudja azt bizonyosan, hogy az mely leányt (a gróf)Bécsbül aláhozatott Tensenréder által (ezt később szin-tén kihallgatták) férfiruhában, hat avagy hét hét utánaz gyermeke meglőtt, de ő nem tudja, hová tötte. Azon-ban Listi László mondja ezen fatensnek (vallomást tevő-nek), kit ennek előtte magához esküttetett vala, ímúgymond meglőtt az gyermeke ama leánynak s nemtudom, hová tette, talán megölte. Immár nem meremelbocsátani, mert ha elmegyen Listi Jánoshoz, ott mindendolgunk kitudódik. Nekem egyátaljában csak meg kellölnöm az leányt, mert megszabadulván, ha egy várat ad-nánk is neki, elárulna s kimondaná, hogy ő gyermek-szülésért tartatott itt. Másnap lemenvén az fatens, mondja

168

neki Listi László: no már megöltem az leányt, oda felvagyon az ház héja alatt, eregy, lásd meg. De az fatensnem akarván látni, fel sem ment az héjazat alá. Tudjaazt is bizonyosan, hogy más terhes leányt hozatott Bécs-bül s azt szülése után 14 napig az várban tartóztatta.Félvén palatínus urunktól, hogy akkor az várban nekerestesse azt a személyt, egy nagy kovácspöröllyel agyon-ütötte egy éjszaka, kiküldvén az fatenst az bábával együttaz várból, minthogy a gyilkosságban nem akart segítenineki. Azontúl Pálffi Miklós uram őnagysága jobbágyánakleányát is megölvén, hasonlóképen az héjazat alá vontaés ott egy veremben temetvén őket, hamuval és mésszelhintette be.«

Vájjon Riebstein János vallott-e? mit val-lott? s általában mi történt vele és a feleségé-vel, mint bűntársakkal? a meglévő iratokból nemderül ki.

Listi Lászlóval nem történt semmi. Úgy látszik,megmozdult a hatalmas atyafiság és sikerült azeljárásnak gáncsot vetni. Eltelt két esztendő s aperben még mindig nem került ítélethozatalra asor. Azonban az ellenfelek nem pihentek. Folytattákaz adatgyűjtést s Bécsből is összeszedegették atanukat. Listi János sürgetésére megmozdult a ko-rona ügyésze s parancsot eszközölt ki Wesselényinádortól, amellyel meghagyatott a pozsonyi kápta-lannak, hogy folytasson le újabb vizsgálatot ListiLászló ellen.

A kiküldött kanonok tizenhét tanút hallgatottki a megszabott kérdőpontokra. Ezek némelyike

169

érdekesen szemlélteti, hogy ekkorára már milyenelőzetes vélemény alakult ki Listi László jellemérőlés cselekedeteiről.

1. Tudja-é bizonyosan az tanú, avagy hallotta-é,minemű cégéres gonoszságokat cselekedett és cseleked-tetett Listi László uram ő nagysága az elmúlt eszten-dőkben?

2. Tudja-é az tanú, avagy hallotta-é, hogy egy-nehány embert rekkentett s ölt és öletett volna megtitkon ő nagysága, nevezet szerint annak az gyermeknekanyját is, kit most magáénak tart, sőt az másiknak isaz anyját, az melyet hasonlóképen tartott?

3. Tudja-é, hogy mérget tartott házánál s másokatmegétetett és megétettetett?

4. Tudja-é, hogy garabonciáskodott, avagy a köpcsé-nyi akasztófa alatt karácsony éjjel éjfélkor misét mon-datott volna? és ördögöket hívott volna elő, hogy küld-jenek ő magának familiáris spiritast, az kinek segítségé-vel egy helyről máshova hamar mehessen s magát isnéha láthatatlanná tehesse, az mikor akarja?

5. Ezeken kívül micsoda gaz cselekedetit tudja vagyhallotta ő nagyságának az tanú s mely időtájban csele-kedte ezeket vagy más gonoszságokat?

Hát bizony, gróf őnagyságáról nagyszámú gaz-cselekedetet vallottak a tanuk.

Nemzetes Kerekes Menyhért mosoni alispánsaját szemével látta a bécsi hóhérnak bizonyság-levelét, amelyben azt állítja, hogy Listi Lászlóboszorkánysággal akarta őt rávenni Listi Jánosnakés fiának megmérgezésére.

170

Nemes Müntz Ádám bécsi orvostól olyan mér-get kért a gróf, amellyel minden áruló jel nélkülmeg lehet étetni az embereket. Azt mondta, hogybizonyos török basát, a kereszténységnek nagyellenségét akarná ily módon elpusztítani, ő nemgyanítván a csalárdságot, tiszta keresztényi jóindu-latból egész könyvet írt össze neki a mérgek készí-téséről.

Hanakerin Éva vallja, hogy az a György fiú,akit a gróf törvényes és igaz örököseként nevel,egy bécsi nyilvános leány gyermeke s tanú magacsempészte azt a grófnéhoz, aki csalárdul gyermek-ágyi betegséget színlelt.

Tensenrieder Farkas vallja, hogy a gróf egyÁgnes nevű nőszemélyt hozatott Bécsből Köp-csénybe s ez megszülvén a gyermeket, Listi paran-csára ő lopta azt titkon a betegséget színlelő grófnéágyába.

Nemes Jáger Cyprián papjelölt, egykor ListiLászló szolgája vallja, hogy Listi egy Borbála nevű,áldott állapotban levő nőszemélyt hozatott Bécs-ből a várba; ennek nem sokkal utóbb születettfiúgyermekét felesége ágyába csempészte; majd pe-dig az anyát a tanú szemeláttára, hurkot vetvén anyakába, megfojtotta; erős fenyegetésekkel kénysze-rítvén őt, hogy a hulla eltakarításában segítségérelegyen. Riebstein Jánostól hallotta, hogy a grófszámtalan egyéb gyilkosságot is követett el. Meg-ölette annak a gyermeknek az anyját is, akit most

171

fiának mond. Saját szemével látta, hogy a grófvarázsköröket húzott s maga elé idézte Astarothés Lenoch démonokat. Majd maga dicsekedett atanú előtt, hogy szentelt ostyát szerzett, azzal avarázskörben mesterkedett s vérével ráírván ne-vét, a körön kívül levő ördögnek odavetette.

A tanúk vallomásaival kétségtelenül rá voltbizonyítható Listi Lászlóra a méregkeverés, gyermek-csempészés és több rendbeli gyilkosság vádja. Azon-felül gyújtogatásról és okirathamisításról is vallot-tak a tanuk; ezekre azért nem terjeszkedtem ki,mert a többi is elég ahhoz, hogy a költőnek, mintgonosztevőnek a képe elénk sötétüljön.

És megint csak nem lett semmi bántódása!Lipót király 1661 május 2-án utasította a ná-

dort, hogy híve, Listi László gróf ellen indítottpert függessze fel és idézését halassza el bizonytalanidőre!

Mi volt a titka az elképesztő királyi rendelet-nek?

Komáromy András az Országos Levéltárbanfelkutatott iratok alapján kiderítette. A nádor,Wesselényi Ferenc, 40.000 forinttal tartozott Listiédesanyjának, Gyulaffy Zsuzsannának. A gróf meg-egyezett édesanyjával, hogy engedje el a 40.000forintot Wesselényinek. Ennek fejében néhány köp-csényi jószágát lekötötte anyja javára s a pozsonyikáptalan előtt felvett okiratban ezt az őszinteségébenmeglepő nyilatkozatot tette: »a 40.000 forintot

172

azért ajándékozta Wesselényi Ferencnek, hogy ná-dori tekintélyével a fiskus által ellene támasztottperben segítse és megvédelmezzem

Az erkölcsös jogügylet eredményeképpen ListiLászló megmenekült a vérpadtól.

De csak egyelőre.Mert a Végzet pallostartó karja mégis csak

kinyúlt feléje, bár nem onnan csapott le, ahonnanmindenki várta.

Vissza kell térnem a fekete mágia vádjára.Említettem, hogy Listi László nemcsak hogy

nem titkolta az ördöngös praktikákat, de éppenség-gel azon volt: csak terjedjen el a hírük minél jobban.Hadd higyjék az emberek, hogy a köpcsényi várúra sátán segítségével az aranycsinálás titkos mester-ségét űzi.

A hír magva, ha lehántjuk róla a mágiásbolondságokat, igaz volt. Listi László csakugyanaranyat csinált. De nem mint alkimista, hanemmint hamis pénzverő.

A görbe utakat, amelyeken állandóan menekülta vérpad elől, arannyal kellett kikövezni. A párt-fogást nem adták ingyen. A segítő kéz markolniis akart s Listi temérdek pénzt volt kénytelenszétdobálni. Rossz gazda is volt, a birtokok jöve-delme vékonyan csurrant, ő hát egyéb forrás utánnézett. Miután bölcsen tudta, hogy semmiféle ördö-göktől sem remélhet aranytermő erszényt, ő magaigyekezett azt megtölteni a saját keze művével.

173

Ennek a hamispénzgyártó műhelynek a titkát kel-lett elleplezni a fekete tyúk és a fekete malac mesé-jével.

Nem tudni, mi lehetett az oka, hogy műkö-dését áthelyezte Bécsbe. Azt sem, hogy vájjonaz egész pénzverő műhelyt oda telepítette-e át?vagy csak az idehaza gyártott pénzt igyekezett-eott nagyobb tömegben értékesíteni? Elég azhozzá, 1661 augusztus havában tettenérték s minthamispénzverőt, tekintet nélkül rangjára, azonnal le-tartóztatták.

Most már nem használt semmiféle pártfogás,de még az a kifogás sem, hogy mint magyar főnemest,csak magyar bíróság ítélheti el. A hamis pénzverőjével mindenütt a legkeményebben bántak el.Listi László grófot a bécsi bíróság halálra ítélte és abécsi hóhér pallossal lefejezte.

Ezzel végetért az egyetlen magyar költő-gonosz-tevő tragédiája.

Életírója, Komáromy András, kiemeli azt akülönös ellentétet, hogy noha irodalmi munkáitvallásosság és emelkedett erkölcsi érzés itatja át,cselekedetei emberi szörnyre vallanak.

A kriminalista nem lát ellentmondást. A go-nosztevők különös vallásosságáról már megemlé-keztem Chorinsky grófék esetében, — az erkölcsiemelkedettség pedig csak látszólagos. Tapasztalásszerint a Pegazus hátán a legzüllöttebb író is hó-tiszta erkölcsi magaslatokra szokott szárnyalni. A

174

végén maga is elhiszi, hogy a lelke mélyén csupamerő magasztos érzés szerénykedik.1

Be kell még számolnom a bécsi ítélet magyar-országi utóhangjáról.

A rendek teljesen tisztában voltak vele, hogyListi László a pallost bőségesen megérdemelte. Deosztrák ítélet adta a hóhér kezébe, s ez a magyaralkotmány értelmében törvénytelen volt. Listi Lászlófejét persze semmiféle panasszal sem lehetett immára törzsére visszailleszteni. A rendek nem is a kivég-zést sérelmezték; valószínűleg mindenki örült, hogyaz ország simán megszabadult a veszedelmes ember-

1 Hasonló tünetekkel fogunk találkozni Lacenaire esetében is.Egy Lebiez nevű fiatal francia orvostanhallgató a fogházban

verseket írt. Egyik költeményét ezzel a széljegyzettel látta el:»Szegény versek! De, ha rosszak is, hű képet adnak róla,

minő érzéseim szoktak támadni a magánosság óráiban. Emberekközt kedves és vidám vagyok, de ha ismernének, megtudnák,hogy a nevetést és tréfát megelőzően a kétségbeesés könnyeitontottam a magányban. Ó, ha tudnák, hogy a szívem sóhajok-kal van tele s a jókedv csak álarc, amellyel a szívemen rágódóbánatot palástolom.*

A világfájdalmas fiatalember amiatt került a fogházba,mert egy társával közösen megöltek egy öregasszonyt, elraboltáka pénzét s a holttestet feldarabolták, hogy könnyebben el lehessentüntetni.

Érzelgősség más gonosztevőknél sem ritka. Ismerünk egyesetet, amelyben a tettes kegyetlenül meggyilkolta a szeretőjéts elmenekült, de közben eszébe jutott valami: visszament ésszabadon eresztette a kanárimadarat, nehogy éhen vesszen. Egymásik megölt egy asszonyt, azután szép rendesen megetette asíró kisgyereket s dolgavégeztével eltávozott.

175

tői. Azonban a bécsi ítéletnek volt egy záradéka:egyszersmind elkobozták az elítélt javait, mégpedignem a magyar korona, hanem az osztrák felségjavára. Ez azt jelentette, hogy az osztrák császár-nak alkalma nyílt osztrák híveinek alattvalói ragasz-kodását magyarországi birtokok adományozásávalmegerősíteni. Lett is nagy kilincselés az udvarnál,de Listi János sem hagyta magát. Fűt-fát meg-mozgatott, eredményesen.

Az 1662 május 1-én megnyílt országgyűlésfelvette a király elé terjesztett sérelmek sorábaListi László esetét is. Kérte, hogy ennek törvény-telenül elkobzott javai adassanak vissza a törvényesörökösnek, ifj. Listi Jánosnak.

Lipót király eleget tett az országgyűlés kéré-sének s 1662 szeptember 14-én Listi László elkob-zott jószágait ifj. Listi Jánosnak adományozta.

János úr tehát elérte az évtizedes háborúsko-dás célját. De az átkozott hírű köpcsényi váratezúttal is kerülte az áldás. Az ifjabbik Jánosbólhiányzott az apja szívós kitartása. Meghasonlottjellemű ember volt; kétszer is megnősült, egyikházasságából sem maradt örököse. Apja halálaután Köpcsényt eladta, a papi rendbe lépett séletét Velencében fejezte be.

A keservesen kiharcolt vagyonba idegenek ültek.Hát a másik fiúnak, az egykori várományosnak

mi lett a sorsa?A törvény kimondta, hogy ismeretlen anyától

176

származó, csempészett gyermek s megfosztotta nevé-től és rangjától. Ezentúl Lászlófi György névenszerepelt.

Életének további folyamán születésének tit-kához még egy további rejtély fűződött. Az anyaiszív rejtélye. A kivégzett Listi László édesanyja,Gyulaffy Zsuzsanna 1664 február 27-én kelt vég-rendeletében a fiút »legkedvesebb fogadott fiának«nevezte, ráhagyta pozsonyi házát s ezenfelül 5000forintot hagyományozott neki, hogy kamataiból apozsonyi jezsuiták tisztességesen neveltessék s isko-láinak végeztével ezt az összeget javára fordítsák.Elrendelte, hogy idő multával szerezzenek nekimagyar nemességet, — továbbá őrizzenek meg szá-mára bizonyos ezüstedényeket, amelyekbe az ő neveés címere legyen emlékezetül bevésve. Végül felkértemagát az országbírót, Nádasdy Ferencet, hogy legyengondja a fiú neveltetésére.

Mi lehetett a bőkezű hagyakozás oka? Vájjonaz anya kételkedett a tanuk vallomásában s lelkemélyén azt a hitet ápolta tovább, hogy a fiú csak-ugyan Lászlónak a gyermeke? Ismerni kellene azözvegy, Kecskés Éva további sorsát és nyilatko-zatait, de erről nem maradt ránk adat. Vagyegyszerűen csak megsajnálta az ártatlan, törvény-től megbélyegzett porontyot, akit fia életében őmaga is ösmert és megszeretett?

Asszonyok, anyák szívében nem a jogászoktintája kering.

EUGENE ARAM,A NYELVTUDÓS.

1759.

Bulwer regényt írt róla, Thomas Hood-ot egyhosszú költemény írására ihlette, Smollett egészfejezetet szentelt neki Anglia történetéről írt munká-jában.

1704-ben született, szegény szülőktől. A sze-génység egész életében hűségesen ragaszkodott hozzá.Szegény sorban végezte el a szegényes falusi isko-lákat s ott mégis megtanult minden megtanulhatót.Maga is iskolamester lett s elvett egy szegény, sőtműveletlen leányt. Született egy csomó gyermekük;ezeket tartani, nevelni kellett, s az életnek szegény-séggel tömött iszákja ezentúl még jobban nyomtaa vállát. Később tanítói állást kapott Knares-borough városkában. Ide költözött a családjával.Magánórákat is adogatott, így szaporította a szű-kös jövedelmét.

És az örökös nyomorúság közepette, művelet-len felesége mellett, műveletlen szomszédságtól kör-nyezve megtanult latinul, görögül és héberül; majd

178

rávetette magát a kelta nyelvre s az akkori tudomá-nyos felfogással ellentétben kimutatta, hogy a keltaaz európai nyelvcsaládhoz tartozik.

1745 tavaszán — ez a kelet fontos! — ott-hagyta a családját és többé nem törődött velük.Szó sincs róla, nem volt tudóshoz illő cselekedet,de az lehetett a mentsége, hogy házasélete tel-jesen elfajult, állandó gyűlölködés mérgezte azotthon levegőjét. Így nem lehetett tudományo-san munkálkodni. Londonba ment, majd vidékivárosokban hányódott-vetődött. Órák adásával,másoló munkával, írnokoskodással tartotta fennmagát.

S közben megtanulta az arab és a kaldeus nyelvet,folytatta kelta tanulmányait; összeszedett több ezerszót a különféle nyelvjárásokból s hozzáfogott egynagy kelta szótár készítéséhez.

Smollett azt írta róla, hogy termékeny szellemeóriási hasznára lett volna a tudománynak, s haművét befejezheti, világosság derült volna Európaőstörténetére.

Tizenhárom év telt el munkában, küszködésben.Ekkor segédtanári állást kapott King's Lynn város-kában. Életének földhözragadt vonala tehát emel-kedőben lett volna, azonban nemsokára rendőrökkopogtattak be nála és felkérték, jönne velük haza,Knaresborough-ba.

Ott a bíró elé állították. A következőkről voltszó:

179

1758 nyarán munkások dolgoztak a falu hatá-rában. Egyikük ásójának nyomán emberi csontokfordultak ki a földből. Majd az egész csontváz nap-világra került.

A kisvárosban megindult a találgatás. Az embe-reknek eszébe jutott, hogy ezelőtt tizenhárom évvelnyomtalanul eltűnt a faluból egy Dániel Clarknevű varga. Hátha nem ment világgá, hanemmeggyilkolták? Hamar elkészültek a következte-téssel: a lelet nem lehet más, mint a megölt Clark-nak a csontváza.

Most már mindenfelől összegyűjtögették az em-lékezés szálait, hogy kötelet fonhassanak belőlük atettes nyakára.

Kikkel barátkozott Clark? Kivel látták utol-jára?

Kifirtatták, hogy egy Houseman nevű takácsvolt a kebelbarátja; ez járt nála az eltűnés előttinapokban is. A falusi bíró előkerítette a takácsotés szeme elé tárta a csontokat. A takács vállat vont •

— Úgy a Clark csontjai ezek, akár az enyimek.A nyilatkozat túlságosan határozott volt, ennél-

fogva gyanús. Az ügy a békebíró elé került. Ez, agyakorlott hivatásos bíró, vallatni kezdte a taká-csot, aki nehéz elméjű ember lehetett, nem bírtakivédeni a rázuhogó keresztkérdeseket s végre kisza-ladt a száján a végzetes vallomás:

— Azért nem a Clark csontjai ezek, mert ő aSzent Róbertról nevezett barlangban van eltemetve.

180

Most már nem lehetett visszatáncolni. A bíróikérdések pörölycsapásai kikalapálták belőle az igaz-ságot — vagy legalább is annak egy részét.

Egyelőre annyi derült ki, hogy annakidejénClark fiatal és jómódú feleséget hozott a házához.A környék néhány száz font hozományról hallotts Clark erre alapította furfangos, de sok tekin-tetben érthetetlen csalási műveletét. Sorba jártaa kereskedőket és összevásárolt hitelbe minden-féle értéktárgyat: ezüstedényeket, órákat, ékszere-ket. Azok készséggel hiteleztek neki, mert elhit-ték, hogy az új házasok berendezkedéséről vanszó s az asszony hozományából a portékák ára bő-ségesen kitelik.

Azonban Clark egyebet forgatott a fejében.Azt, hogy búcsút mond a kapufélfának és az össze-csalt értékekkel Amerikába szökik.

A furcsa elhatározás oka homályos. Még fur-csább és homályosabb, hogy miért kellett a különöstervhez két társat is beavatni? Éspedig azzal amegegyezéssel, hogy a ragadmányon mind a hármanmegosztoznak. A vizsgálat szimatja a gyilkosságnyomait követte; azzal a bíró nem foglakozott,hogy a csalás lélektani okait is kibogozza.

A két segítőtárs volt: Houseman, a takács ésEugeine Aram, a tanító.

A homály leginkább a tanító szerepét takarja.Miként alacsonyodhatott le ez a ritka műveltségűember annyira, hogy cimboraságba keveredjék mű-

181

veletlen, hozzá nem méltó elemekkel, sőt cinkos-társukká süllyessze le magát!? Vájjon azok taná-csért folyamodtak hozzá s ő segített kidolgozni aterv részleteit? Vagy ő maga adta nekik az ötletet?Az kétségtelen, hogy a csalásnak részese volt. Azis nyilvánvaló, hogy a pénz mire kellett neki:menekülni a nyomorúság fullasztó levegőjéből— nemazért, hogy könnyű új életet kezdjen, hanem hogykönyveket szerezhessen, szabadon dolgozhassék súgyszólván minden pennyt kelta szavakra vált-hasson át.

Elég az hozzá, mikor a zsákmány együtt volt,Clark zsákba rakta s az 1745 február 8-ra virradóéjjel Houseman kíséretében belopakodott Aramhez,hogy immár ejtsék meg az osztozkodást.

Ami ezután történt; arra nézve a két segítő-társ vallomása egymástól eltért.

Houseman így mondta el:Együtt indultak mind a hárman Aram házából,

ki a város határába. Mikor a Szent Róbert bar-langjának közelébe értek, ő visszamaradt, amazokketten előrementek. Egyszerre csak azt látta, hogya két ember dulakodik egymással, Aram több csa-pást mér Clarkra, ez elesik és többé föl nem kel.Erre ő úgy megijedt, hogy megfordult és hazasza-ladt a városba. Másnap megkérdezte Aramét, mitörtént az éjjel a barlang előtt és hová lett Clark?Aram nem válaszolt a kérdésre, ellenben megfe-nyegette őt, hogy ha csak egy szót ejt is ki az éjszaka

182

történetéből, keservesen meg fogja bánni. Az esetalkalmával ölésre alkalmas eszközt Aramnél nemlátott.

Amint látható, a vallomás óvatos és hézagos.Úgy látszik, bizonyos okból — amelyet későbbismertetek — Houseman jónak látta, hogy csakennyit mondjon, ne többet.

Aram vallomása részletesebb. Egy új szerep-lőt is felvonultat: Terry nevű kocsmárost. Mármost megjegyzem, hogy ez a Terry mindent tagadotts az esküdtszék föl is mentette.

Az éjszaka történetét Aram úgy mondta el,hogy Clark, Houseman és Terry ezüstedényekkel ésa többi drágasággal megrakodva tért be hozzá.Azután mind a négyen nekiindultak, hogy valamibiztos, magános helyen az ezüstneműt összekalapál-ják. Mikor Szent Róbert barlangjához értek, őkinnmaradt őrt állani, a többi három pedig bementa barlangba. Körülbelül egy óra telt el, miközbena barlangból tompa zuhogások zaja hallatszott ki.ö azt hitte, az ezüstöt kalapálják össze. AzutánHouseman és Terry kijött, de Clark nélkül. Mind-egyiknél egy zsák volt tele ezüsttel. Megkérdezte,hová lett Clark? mire azok azt felelték, hogy márelpárolgott. Hát az ezüstöt miért nem vitte magával?Mert nagyon nehéz volt — felelték. Ehelyett eladtanekik s a pénzzel szökött meg. Innen mind a hár-man hazamentek és a holmikon megosztoztak.

Többet nem lehetett kiszedni a vádlottakból.

183

A bíró felásatta a barlangot. Ez egy mester-séges sziklaodú volt, a XIII. században remetéklaktak benne. És csakugyan: egy emberi csontvázraakadtak. A koponya baloldalán be volt törve.A sebész-szakértő véleménye szerint a sérülés vala-mely tompa eszköztől származhatott.

Ennyi az egész, amit a vizsgálat kiderített.Az igaz, hogy már ez az anyag is súlyosan terheltea vádlottakat, de volt a vizsgálatnak egy komolyhiánya. Mégpedig a corpus delicti körül. Mi bizo-nyította azt, hogy a talált csontváz csakugyan a Clarkévolt? Csupán Houseman vallomása szólt mellette.Viszont semmiféle ismertető jelet sem fedeztek fel,sőt ruházatnak sem akadtak a nyomára.

Így érkezett el a tárgyalás napja. 1759 július28-ra tűzték ki a yorki esküdtszék elé. Teháttizennégy év telt el az eset óta.

Housemannak ügyvédje volt, Aram maga védtemagát. Védőirata, amelyet a tárgyaláson fölolva-sott, az akkori angol jogászvilág szerint remekevolt a törvényszéki vitairatnak. Egész terjedelmé-ben nem közölhetem a híres védekezést, csak afontosabb részeket válogattam ki belőle.

»Mylord! Egész életem tanulságai ellentmondanak avádnak. Napjaim becsületes munkában, éjszakáim ko-moly tudományos tanulmányokban teltek el. Hihető-e,hogy az a férfi, aki hosszú éveken át rendes és mérsék-letes életet élt s egyszer sem adta jelét erkölcsi kisiklásnak:hogy ez a férfi egyszerre, minden átmenet nélkül bele-

184

vesse magát a bűn fertőjébe? Ez nemcsak hihetetlen,de példa sincs rá. Az ember egyszerre nem züllik el. Arossz lépésről-lépésre, apránkint téríti le az igaz útról, éscsak bizonyos idő múltán vész el érzéke az erkölcs paran-csai iránt.

»Az eset előtti időben olyan súlyos betegség szakadtrám, hogy félesztendeig járni is alig bírtam. Csak nagylassan tértem magamhoz, de teljesen ma sem vagyokegészséges. Képzelhető-e, hogy akkori erőtlen állapotom-ban, minden fegyver vagy egyéb eszköz nélkül, ilyenmerényletre szánjam el magamat s azt végre is birjamhajtani? És miféle érdek vezetett volna? Arra nincssemmi bizonyíték, hogy Clark halálával én bármiképengazdagodtam volna. Vagyis összefoglalva: a gyilkosságelkövetésére nem volt sem okom, sem képességem.

»Clark eltűnéséből egyáltalán nem következik, hogymeg is halt volna. Számos esetet ismerünk, hogy eltűntés halottnak hitt emberek egyszerre csak visszatértek.

»Ami pedig az elkorhadt csontvázat illeti, még aztsem állapították meg, hogy férfinak vagy nőnek a csont-váza-e? nemhogy sikerült volna kideríteni az azonossá-gát Clarkéval! Különben is, eféle remetebarlangokbanminduntalan akadnak csontvázakra; mert tudnivaló,hogy maguk a szentéletű férfiak és nők kívántak a vezek-lésük helyére temetkezni.«

Ezután pontos adatokkal sorolt fel hat esetet,amelyekben barlangok mélyén vagy egyéb elhagyotthelyen emberi csontokat ástak ki. Érdekes bizonyí-tékai a tudós rendkívüli emlékező tehetségének!Majd így folytatta:

»Sőt ugyancsak Knaresborough-ban tavaly egy kiásottcsontvázra rámondták, hogy az Clarknak a földi marad-

185

ványa! Mylord! Hát minden talált csontvázért felelőssélehet tenni egy élő embert? Amazt a csontvázat vélet-lenül találták meg. Épp úgy lehetett a véletlen játéka azis, hogy Houseman ötletszerűen odadobott vallomásábanráhibázott egy helyre, ahol csakugyan rejlett egy csont-váz. Vájjon a törvény súlyosabbnak tekinti a kiejtettszó véletlenét, mint azt, amely a munkás ásóját vezette?»A koponyát betörve találták. Vájjon a halál előttvagy azután keletkezett-e a lyuk? Erőszakkal törték-ebe, avagy természetes úton sérült-e meg? Tudvalevő,hogy Knaresborough erődjét Cromwell csapatai kemé-nyen megostromolták. A támadások, kirohanások, mene-külések, üldözések közben hány és hány ember eshetettel, akiket azután ott temettek el a helyszínén. Könnyenlehetséges, hogy ezeknek egyike került a barlangba smost engem tesznek érte felelőssé!«

Majd áttért a bizonyítékok mérlegelése körülitévedésekre. Ismét pontos adatokkal sorakoztatottfel számos esetet, amelyekben utóbb kiderült azelítélt és kivégzett emberek ártatlansága.

Az egész irat valóban mintaképe volt egytudományos okfejtéssel és jogászi elmeéllel szer-kesztett védekezésnek.

Az esküdtszéknek tehát a következő, itt-otthiányos tényállás alapján kellett ítélnie:

Clarknak nyoma veszett ugyan, de eltűnésemegfelelhetett a közösen előre kitűzött tervnek.

Houseman csak dulakodásról vallott, nem pediggyilkosságról. Vallomása szerint ekkor elfutott, tehátnem tudhatta, vájjon Clark csakugyan holtan ma-

186

radt-e a földön s Aram csakugyan eltemette-e abarlangban? A halálról s a hulla eltakarításárólcsak abban az esetben lehetett biztos tudomása,ha ő maga is részese volt a gyilkosságnak. Ezt azon-ban tagadta, s hogy magát mentse, Aramét töre-kedett bemártani. Vallomása tehát ellentmondónakés ingatagnak bizonyult; legfeljebb arra lett volnaalkalmas, hogy az ő bűnösségét állapítsák meg.(De amint már céloztam rá, alapos oka volt,hogy ettől ne tartson. Az okot legott meg fogjukismerni.)

Houseman kihallgatása után Aram kérte, intéz-zék még ezt a kérdést hozzá: »Miért maradt vissza?miért nem tartott ki mellettük? Hiszen szerinteazt beszélték meg, hogy együtt mennek ki a városhatárába s közösen osztják fel a zsákmányt!«

Houseman ellenezte a kérdés feltételét.A bíróság nem tette fel a kérdést. Nyilván kiala-

kult már a meggyőződése és tartott tőle, hogy aválasz zavart keltene.

A csontvázat megtalálták ugyan, de azonossá-gát voltaképpen nem állapították meg. Viszont azis bizonyos, hogy Houseman utasítása alapján talál-ták meg s a betört fej is megfelelt a takács előadá-sának.

Aram betegségére nézve a bíró semmiféle bizo-nyítást sem rendelt el.

Terryt illetően kevéssé érthető, mit akarhatottAram azzal elérni, hogy egy teljesen ártatlan embert

187

— ha ugyan az volt — kevert bele az ügybe?Hiszen ha annak ártatlanságát kimondják, vádjaannál súlyosabban zuhan vissza a saját fejére.

A mai bíró ítélőképességét tehát annak a fogaskérdésnek az eldöntése tenné próbára, hogy haClarkot csakugyan megölték, ami valószínű, akkorvoltaképpen ki volt a tettes? Aram egyedül? VagyHouseman egyedül? Vagy mind a ketten közösen,esetleg Terry segítségével?

(Smollet szerint Aram, mint tanult ember, tudta,hogy ½ több, mint ⅓, tehát megegyezett Houseman-nal, hogy üssék le Clarkot és osztozzanak meg ket-ten a prédán).

A yorki bíróság nem ment abba bele, hogyminden egyes bizonyítékot külön-külön tegyen amérlegre. Az akkori angol jog olyan eszközt tar-togatott a számára, amellyel egy csapásra eldönt-hette az egész ügyet.

Ez volt az úgynevezett King's evidence.Ha egy ügynek több vádlottja volt s a tényállás

nem látszott eléggé tisztázottnak, az ügyész indít-ványára a bíró kijelölt egyet a bűntársak közül ésfelhívta, hogy legyen a perben a korona tanúja.Vagyis eleve biztosította, hogy ha társai ellen vall,még bűnössége esetén is büntetlen marad. A vál-lalkozó vádlott ellen nyomban megszüntették azeljárást s ekkor már nem mint vádlott, hanem minttanú — koronatanú — tehetett eskü alatt vallomást.A kiszemelt tettes persze kész örömmel és lelkese-

188

déssel juttatta akasztófára a társait, csakhogy asaját bőrét mentse.

Ez történt Aram esetében is. Housemant nyil-ván már eleve kitanították, hogy az épületes jog-intézmény segítségével kihúzhatja a nyakát a hurok-ból, tehát ehhez alkalmazta a nyilatkozatait. Mikora bíró biztosította számára a King's evidence ked-vezményét, megesküdött a vallomására.

Ezzel Aram sorsa meg volt pecsételve.A bíró kötéláltali halálra ítélte, azzal a súlyos-

bítással, hogy »testét pedig verjék bilincsbe, szállít-sák a tett színhelyére, Knaresboroughba s ott füg-gesszék bitófára.«

A bilincs ilyen esetben egy vasdongákból ésvaspántokból szerkesztett, emberi testformájú ket-rec volt. A kivégzettet ebbe a vaskalitkába zárták,a bitófára függesztették s addig hagyták ott, amíga teste darabokban le nem szakadozott. A cél azelrettentés volt: a népnek állandóan legyen a szemeelőtt a bűnös bűnhődése.

Ez a csúf halál és barbár szégyenbüntetés vártEugene Aramra, a kelta nyelv tudós kutatójára.

Menekülni akart előle. Cellájában felvágta azereit. De mielőtt teljesen elvérzett volna, észrevet-ték s a sebeket bekötözték. Úgy támogatták azutána teljesen elgyöngült, félhalott embert az utolsó útra.

Bűnös volt-e hát csakugyan? Az általános véle-mény szerint a jury helyesen ítélt. Sőt híre ment,hogy az elítélt a siralomházban két lelkész előtt

189

beismerte a tettét. Azzal mentette, hogy Clarknakviszonya volt a feleségével s emiatt állt bosszútrajta.

Ez az állítólagos, teljesen valószínűtlen beismeréspersze csak mese. Nincs rá semmi bizonyíték;a lelkészek hiteles nyilatkozata nem létezik.

Kinek lehetett az érdeke, hogy a hírt szét-sugározza?

Lord Birkenhead nyíltan kimondja: a vád ta-lálta ki, hogy magát igazolja.1

Mai látókörű bíró, ha a bűnösséget megállapí-totta volna is, semmiesetre sem mondott volna kihalálos ítéletet. Két hatalmas enyhítő körülmény sze-lídítette volna a döntését: az eltelt tizennégy esztendős a vádlottnak azóta folytatott becsületes élete, hasz-nos, tudományos munkássága. De az akkori angoljog ridegen, kérlelhetetlenül alkalmazta a betűt.

A koronatanú sorsáról annyit tudunk, hogy mikorYorkból hazatért Knaresboroughba, a felháborodotttömeg megtámadta és végigkergette az utcákon.El is bujdosott a városból. Nem látták többé.

Eugene Aram drámája egy harmadik csontvázpályafutásával zárul. A saját magáéval. Egy hely-beli sebész éj idején kilopta az oszladozó testet avasketrecből s a csontokat kikészítette. A teljescsontváz jelenleg Londonban látható, a Royal Collegeof Surgeons híres múzeumában.

1A volt lordkancellárnak az előszóban már idézett könyve;More famous trials.

LACENAIRE,A SIRALOMHÁZ VILLON-JA.

1836.

Le Villon de la Conciergerie — ezt a nevetadományozták csodálói a gyilkos poétának, aki afogházban nem azzal töltötte az idejét, hogy resz-ketve várjon a halálos ítéletre, hanem verseket, még-pedig jó verseket költött és megírta az élettörténetét.Egy újság mutatványt is közölt az emlékiratokból»Sieur Lacenaire Nagy Testamentuma« címmel.1

1 Ehelyütt okolom meg, miért hiányzik ebből a könyvbőlmagának Villon-nak a története. Nem a költőé, hanem a börtön-tölteléké. Az ok egyszerű: életének sötét epizódjairól alig tudunkvalamit; jóformán csak annyit, amennyit ő maga árult el költemé-nyeiben. Háromszor akadt baja a törvénnyel; hogy mi miatt, nemismeretes. Első ízben megkorbácsolták; akkori szokás szerint szekérsaroglyájához kötve s az utcákon végighajszolva. Másodszornagyobb méretű gonoszságot követhetett el, mert halálra ítéltéks a víztortúrát is ki kellett állania. Az orleansi herceg pártfogásamentette meg az akasztófától. Harmadszor megint valami isme-retlen betyárságba keveredett; ezúttal vagy félesztendeig ült azorleansi érsek börtönében s talán ott is pusztult volna el, havéletlenül XI. Lajos király meg nem látogatja az érseket. Ilyen-kor az volt a szokás, hogy a látogató tiszteletére szabadon eresz-tették a foglyokat. Ettől fogva csak annyit tudunk róla, hogymegírta a »Nagy Testamentum« halhatatlan verseit, ide-odabolyongott, majd végkép eltűnt a világ szeme elől.

191

Beköszöntőül átadom a szót magának Lace-naire-nak. Életleírásában így emlékezik meg a gyer-mekkoráról:

»Sovány, de erős gyerek voltam, sohasem beteges-kedtem. Nem voltam éppenséggel szép fiú, de csinos,rózsás arcú. Világosbarna, fürtös hajam immár koránmegőszült, de inkább a folytonos tanulmány és elmélke-dés, semmint a sok gond és szenvedés miatt, mert ezeketmindig erős lélekkel viseltem el.

»Úgy látszik, a természet kegyetlen játékot űzöttvelem. Elhalmozott olyan adományokkal, amelyekneksegítségével boldog ember s a társadalom dísze lehettemvolna. S íme, megérkeztem a szerencsétlenség és gyalázatcsúcspontjára. Vájjon a saját hibámból? Hiszen gyengédéés érzékeny szívem volt! Mindenkinek boldogságot kíván-tam s azt óhajtottam, hogy engem is mindenki szeressen.Mások bánata könnyeket csalt ki a szememből. Emlék-szem, hét éves koromban zokogtam, amikor a két kisgalamb megható meséjét olvastam. Képességeimmel ki-váló emberré küzdöttem volna fel magamat, de a csalá-dom körében elszenvedett igazságtalanságok arra kény-szerítettek, hogy fojtsam el a túlzott érzékenységet észárkózzam teljesen magamba.«

Más helyütt még két, gyengéd szívre valló tetté-ről emlékezik meg. Gyerekkorában egy tyúk szeme-láttára bekapott egy ártatlan csigát. Az erősebbjogára alapított rút cselekedet annyira felháborította,hogy megtorlásul a tyúkot nyomban agyonütötte.

Másik eset: fogházi cellájában volt egy macs-kája. Ez egy meggondolatlan percében odafeled-kezett az ágyra. Lacenaire első dühében a falhoz

192

vagdosta az illetlen állatot, majd lecsillapult éskönnyeket ontott a hulla felett. »Én, — írta — akisohasem hatódtam meg egyetlen áldozatom holt-teste mellett sem, most fuldokoltam a szerencsétlenállat láttára, amelyet ilyen kegyetlenül meggyilkol-tam. Ezt magyarázzák meg, filozófus urak!«

Nem vagyok filozófus, mégis megmagyarázom. Acsigahalál megtorlását és a macskasiratást alkalmasintcsak a költői ihlet sugallta. Hivatkoztam már arra ajellemző tapasztalatra, hogy a legelvetemültebb go-nosztevő is szelíd bárányként béget az írásaiban, ami-kor a saját érzésvilágáról ad számot az utókornak.

Tekintsünk már most semleges oldalról az érzé-keny lelkű férfiú ifjúságára.

Apja becsületes lyoni selyemkereskedő volt,tizenegy gyermeket nevelt fel tisztességgel. A tizen-kettediken, az 1803 december 20-án született Pierre-Francois-n nem fogott a nevelés. Sorban kicsaptákhárom iskolából s így némileg rejtélyes, hol eről-tette meg magát a memoárjaiban emlegetett tanul-mányokkal és elmélkedésekkel. Valami tudománytmégis fölszedhetett, mert utóbb ügyvédsegéd lett;a gazdája azonban csakhamar elcsapta. Írnokos-kodott közjegyző mellett is: elbocsátották. Be-szerezték gyakornoknak egy bankba: innen is ki-tették. Közben meglopta a tulajdon édesapját, nemis egyszer, hanem sorozatosan. Nem tűrhették megtovább a szülői házban, markába nyomták az úti-költséget és eltanácsolták Parisba.

190

Lacenaire

193

»Ez időtől kezdődött párbajom a társadalommal«— mondja az emlékiratokban.

Ismét egy jellemző adat a gonosztevők lélek-tanához! Mindegyik meg van győződve, hogy ő atársadalom áldozata és nála sokkalta nagyobb bűnö-sök szabadon sétálnak. »Ha tíz frankot lopsz, be-zárnak — ha két milliót: hajlonganak előtted«.Ez Lacenaire megállapítása. Egyik versében mégszélesebb körökre terjeszti ki a nézeteit. Prózaifordítása ez lehetne: »Igyunk az okosokra, a gyá-molító erényre; ne félj, nem fogsz berúgni, haakár valamennyi becsületes emberre iszol is.«1

A társadalom elleni párbaj első rohama akkéntment végbe, hogy tízezer frank értékű váltókat hami-sított s azokat az apja üzletfeleinél értékesítette.Az öreg Lacenaire még egyszer rászánta magát,hogy ezúttal utoljára segítsen a fián. Kifizette aváltókat s Pierre-Francois ezúttal még megmene-kült a börtöntől.

Ilyen volt az igazságtalanság, amelyet család-jától el kellett szenvednie.

De többé a családjára nem számíthatott. Egynagyobb közösség felé próbált hát tájékozódni. Azalvilág kiterjedt családjára gondolt s elhatározta,hogy ezekhez szegődik.

1 Buvons á la sagesse,A la vertu, qui soutient;Tu peux sans crainte, d'ivresseBőire á tous les gens de bien.

194

Megismerkedik a társadalmonkívüli alakokkal,megnyeri a bizalmukat, fényes képességeivel tekin-télyre tesz szert s akkor majd a földalatti csatornák-ból bugyogni fog az arany.

Mi legyen az aranyforrás ára? Akármi. Hakell, gyilkosság.

Érezte, hogy holmi lopások, betörések nemfognák a földalatti birodalom fejedelmévé avatni,márpedig határtalan becsvágya nem volt hajlandókevesebbel beérni. Ha odafönn nem, akkor idelenn.De éhez nagyobb tettek szükségesek; olyanok,aminők Paris apacsaiból kicsiholják az elismeréstés csodálatot. Tehát a gyöngédlelkű fiatalembermár ekkor elszánta magát, hogy gyilkolni fog,mégpedig rendszeresen, hivatásszerűen,

Már most meg kellett találni a helyet, aholbe lehet kapcsolódni az alvilágba, anélkül, hogy ez,gyanút fogna. Melyik lehet ez a hely?'

A börtön.Lacenaire írói képzelőtehetsége azt a különös

ötletet termelte ki, hogy elkövet egy kisebb lopást,amiért rövid időre börtönbe kerül, ott ismerősöketszerez s megnyeri a leendő bűntársak bizalmát.

Megtette. A lopást szándékos ügyetlenséggelvitte végbe, rajtacsípték, elítélték. De elszámítottamagát. Mindössze néhány hónapot irányzott elő,azonban nem jól nézte meg a törvényt, a lopássúlyosabb beszámítás alá esett és a bíróság tizen-három hónapot sózott rá. A többlet mégsem veszett

195

kárba. Alaposan megtanulta a tolvajnyelvet s meg-szerezte a kívánatos ismeretségeket. Többek közöttösszebarátkozott egy Avril nevű apaccsal, aki későbbsegítőtársa lett.

Szabadulása után egy darabig nem volt alkalmaaz előirányzott nagy tettekre s apróbb lopásokhozés csalásokhoz alacsonyodott le. Ezeket később, a»nagy tettek« után, restelte és nem szívesen beszéltróluk. Mikor a rendőrségen ezek felől is faggatták,szokott cinikus szellemességével így válaszolt:

— Uraim, önök úgy tesznek, mint az a sebész,aki amputálni szándékozik a beteg lábát, de előbblevagdossa a tyúkszemeit.

A tollhoz nem lett hűtelen, ámbár költői pályá-ján egy nagy galádság esett meg rajta. »Pétitiond'un voleur á un roi son voisin« című versét egyantológia szerkesztője olyan jónak találta, hogy asaját neve alatt beiktatta a gyűjteménybe. Lace-naire éktelenül felháborodott s úgy szerzett magá-nak elégtételt, hogy versben pellengérezte ki azeszmetolvajt. Rímtelen fordítása így hangzik:

Tolvaj vagyok, csaló,S bűn fia, mind igaz.De mikor lopni mentem,Nem volt egy rézgarasom sem.Az éhség néha mentiA hitvány nyomorultat;De milyen nyomorult lehetsz te,Még hitványabb gondolattolvaj!

196

Az írások vékonyan jövedelmeztek. Hetenkintcsak egy cikket bírt elhelyezni öt frankjával. Havihúsz frank mindössze. Ebből s a lopások bizony-talan jövedelméből nem lehetett megélni. Annálkevésbbé, mert egy eredményesebb tolvajlás vagycsalás után a pénzt legott elverte. Ilyenkor nagy-lelkű volt és bőkezű. Megszorult cimboráit segí-tette, a borbélylegényeknek öt frankos borravaló-kat osztogatott. Az áhított alvilági tekintély feléjó úton haladt. Sovány, magas, előkelő tartásúalakja, úrias modora, fölényes elméje megnyerte azüllött társaságot. Szép, fehér keze miatt bizalmasbaráti körben »a kisasszony« néven becézték.

A kisasszony közben készült a gyilkosi pályára.A finom, fehér kéz nem volt alkalmas arra, hogy arendes apacsfegyverrel, késsel támadjon szemtől-szembe az áldozatára. írói ötletességével egy meg-felelőbb eszközt eszelt ki: közönséges csizmadia-árt, amelynek tompa vége egy parafadugóba voltágyazva. Ezt hátulról szándékozott az áldozat kétválla közé ütni, ahol könnyebben csúszhatott át abordák között.

Ami magát a merényletet illeti, nem gondoltafféle alacsonyrendű vállalkozásokra, hogy apacs-szokás szerint lesbe álljon sötét utcasarkokon s alegelső magányos járókelőt megrohanja. Az ilyesmibizonytalan kalandnak ígérkezett s a netaláni ered-mény nem érte meg a kockázatot. Biztosra akartmenni.

197

Kidolgozta tehát a »nagy tervet«. Végrehajtá-sához Auril nevű hajdani cellatársát szerződtette.Ez épp akkor töltötte ki ötévi fegyházbüntetését,tehát megbízhatóság szempontjából alkalmasnak mu-tatkozott.

A tervnek ez volt a lényege: Lacenaire kisösszegű váltókat fog gyártani s megbíz egy tekinté-lyes bankot, hogy a lejárat napján küldje el pénz-beszedőjét behajtás végett az elfogadóhoz. Az el-fogadó maga Lacenaire lesz, természetesen álnéven.Mikor a pénzbeszedő jelentkezik, leszúrják és pénzzelteli táskáját elrabolják.

Az első vállalkozás nem sikerült. Kibéreltekaz elfogadó nevén egy albérleti szobát s a pénz-beszedő meg is jelent a házban a váltó behajtásavégett, de mikor a házmesternél kérdezősködött, ahomályos bejáratban nem látott tisztán és hibásanolvasta le a váltóról a nevet. »Nem, ilyen nevű úrnem lakik itt.« A pénzbeszedő dolgavégezetlenültávozott. A véletlen, a gonosztevők ismert ellen-sége, megmentette az életét.

91.000 frank volt a táskájában ...Újra kellett kezdeni. Ezúttal »Bonnier tanár«

volt a váltó elfogadója s ezen a néven vett kiLacenaire egy üres manzárdszobát az ötödik emeleten.A házmestert megnyugtatta, a bútorok egy-két napmúlva megérkeznek. A pénzbeszedő a határnaponjelentkezett az 1000 frankos váltóval s már indultis a lépcsőn fölfelé, amikor a házmestert elfogta a

198

kíváncsiság. Ugyan honnan vesznek ezek az alakokennyi pénzt, amikor még bútoruk sincs? A bank-szolgához szegődött s együtt kopogtattak az ajtón.A gazfickók erre nem számítottak. Két emberrelbajos lenne simán végezni. Lacenaire előkelően meg-tagadta a váltó beváltását s a véletlen ezúttal ismegmentett egy halálraszánt áldozatot.

Lacenaire dúlt-fúlt a két kudarc miatt. Mostmár a becsvágyán is sérelem esett. Hiszen őt nem-csak a pénz csábította, ő gyilkolni is akart, megvívnipárbaját a társadalommal.

Egyelőre félretette a »nagy tervet«. Egy újalvilági ismerősre tett szert, Chardon nevű fiatal-emberre. Ez könyöradományokból élt. Tudniillikszerzetesi csuhában, hamisított ajánlólevelekkel jártabe a jószívű emberbarátokat s hol alamizsnákatcsalt ki belőlük, hol olcsó kegyeleti tárgyakat sózottrájuk irgalmatlan drágán. Jövedelmeiből tisztespolgári életmódot folytatott; kétszobás lakásbanlakott az özvegy édesanyjával.

Ezt a Chardont szemelte ki a következő vállal-kozásra. De nem bűntársul, hanem áldozatként. Ittmutatkozott meg legélesebb világításban Lacenairetökéletes erkölcsi érzéketlensége. Még a zsivány-becsület sem kötötte, ha valamit a fejébe vett.Chardon közülük való volt, nem tartozott a pár-bajra hitt polgári társadalomhoz, de viszonyai rend-kívül kedveztek a gyilkosság eszméjének. Avrileleinte húzódozott: nem kell a cimborát megölni;

199

elég, ha kirabolják — de Lacenaire ékesszólásalevette a lábáról.

Tehát meglátogatták Chardont a lakásán sbaráti beszélgetés közben fölelevenítették fogháziemlékeiket. A szerencsétlen álpap persze nem isálmodta, a két pajtás minő szándékkal tiszteltemeg. Adott jelre Avril nekiugrott és torkonragadta,Lacenaire pedig hátulról teljes erővel beledöfte azárt. Charclon hangtalanul összerogyott. Lacenairerábízta Avrilra, hogy ha még van benne élet, végez-zen vele. Ő maga átment a másik szobába, hogyelintézze az öregasszonyt.

Ez az ágyban feküdt és aludt. Néhány döfés azárral és nem ébredt fel többé.

Közben társa is befejezte a művet. MikorLacenaire visszaérkezett az öregasszony szobájából,Avril egy falra akasztott fejszére mutatott a sze-mével. A dolog rendben volt. Immár a zsákmányután lehetett nézni.

Némi csalódás várt rájuk. A remélt ezrekhelyett csak ötszáz frank készpénzt és néhányezüst evőeszközt találtak. De ennyi is elég volt akövetkező vállalkozás előkészítésére. A pénzt Lace-naire vette magához, az ezüstöt Avrilra bízta, hogyadja el. Ez el is adta kétszáz frankért, de a cimborá-jának csak húszat vallott be. Így fest közelről a sokatemlegetett zsiványbecsület.

A véres munka végeztével elmentek a gőz-fürdőbe s ott megtisztálkodtak. Majd kitűnő étvágy-

200

gyal megebédeltek s a bőséges ételsort két üvegborral öblítették le. Este színházba váltottak jegyets végignézték a Variétés egy vígjáték-újdonságát.Mint Lacenaire emlékirataiban megjegyzi: igen jólmulattak«.

Következő vállalkozásuk megint csak vissza-kanyarodást jelentett a »nagy tervre«, amelyhez,mint a saját elmeszülöttjéhez, Lacenaire szívósanragaszkodott.

A Chardonéktól szerzett alaptőkéből Lacenairecsinosan kiruházkodott s mint »Mahossier, joghall-gató« kétszobás lakást bérelt. Szerényen bebúto-rozta és a havi bért előre kifizette. Így már nemkellett attól tartania, hogy gyanút keltő külsősé-gek megzavarhatnák a nagy tervet. Azután ismétmás néven bemutatkozott egy előkelő banknál s azta megbízást adta, hogy hajtsák be a váltóját bizo-nyos Mahossier úron itt és itt, mert a lejáratkor— december 31-én — neki vidéken van dolga ésszemélyesen nem járhat el. A december 31-i határ-napot nem ok nélkül szemelte ki: ezen a napona bankszolgák táskái duzzadni szoktak a beszedettpénzektől.

Közben — saját vallomása szerint — szép ésderűs napjai voltak. Végre megtörtént az első gyil-kosság s nem érzett sem szánalmat, sem lelkifurda-lást vagy más effajta polgári gyöngeséget. Szabály-szerű hivatásos orgyilkosként üdvözölhette magát.Nagy gyönyörűséggel olvasgatta a lapok beszámolóit

201

a rendőrség sikertelen nyomozásáról és jókat neve-tett, amikor ártatlan embereket fogdostak össze.

De az utolsó napokban egy kellemetlen epizódzavarta meg a nagy tervet. Avrilnak valami ügyetámadt a rendőrséggel és december 27-én lecsukták.

Más segítőtársat kellett előkeríteni, ha a földalól is.

Onnan csakugyan kínálkozott egy, az utolsó-előtti napon. Az alvilági baráti kör hozta veleössze. Francois volt a neve; magas, izmos fickó;azelőtt közlegény az afrikai francia seregben; jelen-leg körözött visszaeső gonosztevő.

Lacenaire a kávéházban kifejtette a nagy tervrészleteit s Francois azokat tetszetőseknek ítélte.De újonnan érkezett tagja volt a párisi apacs-társadalomnak s Lacenairet még nem ismerte. Egye-lőre féltette a bőrét s azt követelte, igazolja Lace-naire a megbízhatóságát.

— Mi sem egyszerűbb. Ezennel kiszolgáltatomneked a fejemet. A Chardon-féle esetnek én vagyoka tettese.

Francois többé nem habozott. Markába csa-pott a Mesternek.

December 31-én a bankszolga megjelent »Ma-hossier úr« lakásán. Lacenaire udvariasan betessé-kelte a szobába s ott Francois is megfelelő udvarias-sággal fogadta. A kellő pillanatban pedig a szokottmódon lecsaptak az emberre. Francois a torkánakugrott, Lacenaire hátulról belevágta az árt. De a

202

döfés nem volt halálos. A szolga dulakodni kezdett éstorkaszakadtából segítségért kiabált. Kívülről a fel-riasztott ház zsibaja hallatszott. A két bandita meg-rettent, otthagyta az áldozatot és lefelé iramodott alépcsőn. Menekülő gonosztevők szokásos fogásával őkordítottak legjobban: »Segítség! Gyilkosok!« Kijutot-tak az utcára és szerencsésen kereket oldottak.

Ezek után Lacenaire jobbnak látta, ha egyelőrevidékre helyezi át a működési területét. FrangoisParisban maradt.

A nyomozás ebben az ügyben is megakadt,csakúgy, mint a Chardon-féle esetben. De ahogyana gonosztevőknek ősi ellensége a véletlen — a rend-őrség is számíthat egy segítőtársra: a szerencsére.Francois valami kisebb csalás miatt hurokra került.Kihallgatásakor a rendőrtiszt holmi halvány gyanú-okra bukkant: mintha itt valami kapcsolat lennea bankszolga elleni merénylettel. Elindult a nyo-mon és szimatja elvezette a másik, szintén fogvalevőbanditához, Avrilhoz.

A zsiványerkölcs megint gyönyörűen megmutat-kozott. Avril, miután a merénylet kivitelében nemvolt része s így nem kellett büntetéstől tartania,elárulta Lacenairet és elmondta, amit tudott a me-rénylet előkészületeiről. Viszont Francois, hogy ma-gának érdemeket szerezzen, rávallott Lacenaire-ra,mint a Chardon-jéle gyilkosság tettesére.

Eközben Lacenairet valami balsikerű váltó-csalása miatt — az ég tudja, hányadik álnéven —

203

egy vidéki városban letartóztatták. Személyleírá-sát megküldték a párisi rendőrségnek s ott rögtönkiderült, hogy a modern Proteusz nem más, mint akeresett és várva-várt Lacenaire.

Vason hozták Parisba. Itt mindent tagadott.Ekkor elébe tárták Francois és Avril vallomásait.Rettenetes haragra gerjedt. A két nyomorult áruló!Vegyék le róla a vasat és érdekes dolgokat fog kö-zölni. Megtették, majd kérésére »hozzá méltó«cellábavitték át s ott vallani kezdett. Elmondott töviről-hegyire mindent, saját magát sem kímélte. Tudta,hogy veszni fog, de az árulókat is magával rántja.

A vizsgálati fogságban ismét szép napok vir-radtak rá. Rendőrtisztek, jogászok, írók csodájárajártak a literátus gonosztevőnek, ö szíves leeresz-kedéssel fogadta a látogatásokat, mint a személyétmegillető hódolatot. Szabad óráiban verseket írtés emlékiratain dolgozott.

Általában úgy viselkedett, mint egy csatát-vesztett hadvezér, aki fogságba esett. Ő, Lacenaireis hadat üzent a társadalomnak, de a harcbanelbukott. A hadviselő félnek ezt az álláspontjátvégig megjátszotta. Gyilkosságairól úgy beszélt,mint a hadviselés szükséges eszközeiről. »Valakitmegölni — mondta — annyi csak nekem, mintfelhajtani egy pohár bort. Én nem vagyok kegyet-len, de az eszközöknek alkalmazkodnia kell a cél-hoz. Mint hivatásos gyilkosnak, szabadulnom kel-lett minden érzelgősségtől. Azt is tudtam, hogy a

201

játékban a fejem a tét. Vesztettem, nem panasz-kodom.« Bűntetteinek sorát még szaporította is;előállt olyan régi gyilkosságokkal, amelyeket állító-lag külföldön követett el. Csak állítólag — mertnyilvánvaló, hogy egy szó sem volt igaz belőlük scsupán a hivatásos gyilkos véres dicsfényét akartanéhány vörös sugárral élénkebbé tenni.

A »háború a társadalommal« című elmélet perszenem volt egyéb, mint egy saját használatára írt,hamis romantikajú szerep. A határtalanul hiú ésbecsvágyó Lacenaire írói képzeletével szőtt palást,amellyel a közönséges orgyilkost akarta eltakarni.Kik voltak ellenfelei a hősi viadalban? Egy gyá-moltalan öregasszony, — egy züllött tagja a tulaj-don alvilágának — és egy szegény bankszolga, akia pénznek legfeljebb a szagával lakhatott jól.

Elérkezett a végtárgyalás napja.Újabb siker Lacenaire számára a szenzációt

szomjazó közönség előtt. Úgy ült a vádlottak pad-ján, mint egy színházi rendező, akinek csak az adolga, hogy figyelje a főpróbát és ha valamelyikszereplő hibát ejt, javítsa ki. Társai kétségbeesettenvédekeztek: ők csak rabolni akartak, a gyilkosság-ban nem volt részük. Lacenaire ilyenkor démonigonoszsággal igazította helyre a tagadásokat ésszépítgetéseket s gúnyosan olvasta a fejükre a részes-séget. Ha fölényes értelmével sikerült őket össze-zavarni, megelégedetten nevetett s míg azok elkese-redetten dühöngtek ellene, ő finom mosollyal bólin-

205

tott az esküdtek felé. Modora mindvégig kellemesvolt s a gyilkosságok vértfagyasztó részleteit —beszélték a szemtanúk — világos, tiszta, úgyszólvánelegáns előadásban tárta a bíróság elé.

Hivatalból kirendelt védője így jellemezte:

»Ennek az embernek a szíve márvány, a lelke megvan kövesedve. Áldozatainak a holtteste mellett érzé-ketlen; a lelkifurdalás ismeretlen előtte. Elítéltetésé-nek küszöbén chanson-okat költ, arca állandóan derűsés mosolygó s úgy ül itt, mintha nem is bírósági tárgyalá-son, hanem irodalmi vitában venne részt. Ez a hidegvéra vérpad előtt, ez az irodalmi szenvedély engem elké-peszt, megdöbbent, megzavar. Kénytelen vagyok azthinni, hogy egy rögeszmés őrült áll előttünk. Az őrülteketpedig nem ölik meg, azokat bezárják. A halál különbensem lenne elegendő bűnhődés számára. ítéljék önök őtéletre!«

Lacenaire udvarias bókkal köszönte meg a védőfáradozásait. Azután az utolsó szó jogán magaemelkedett szólásra. Őszintén kijelentette, hogy őbosszúból vallott a társai ellen; de amit mondott,mind színtiszta igazság. Nem vett el belőle, nemtoldott hozzá semmit. Majd így folytatta:

»Mondhatná valaki, leleplezéseimnek az volt a célja,hogy kegyelmet nyerjek. Ugyan minő kegyelmet adhat-nának önök nekem? Az élet kegyelmét? Igen, ha azélet örömeit kínálnák: pénzt, gyönyört — azt elfogad-nám. De a csupasz életet? Nyolc hónapja a halál mindenéjjel ott kuporgott a vánkosomon. önök nem adhatnaknekem kegyelmet. Nem is kérem, hiábavaló is lenne.«

206

Meghajtotta magát és leült. Az ámuló hallgató-ság szinte megtapsolta. Csak a két bűntárs, külö-nösen Francois fordult vad gyűlölettel ellene. Ennekaz írni-olvasni nem tudó banditának a halálfélelemmegoldotta a nyelvét. »Nyomorult gyilkos, gyávagazember, az én véremben akarod megmosni akezedet? Ha elítélnek, bátran megyek a halálba,mert ártatlan vagyok. De te reszketni fogsz, hit-vány söpredék!« És így tovább. Mikor a gyűlöletszókincséből kifogyott, érzékeny húrokat kezdettpengetni. Előállt az ilyen alkalomra tartalékolniszokott tisztes agg atyával, akinek fürtjeit az őbűnei fehérítették meg, — az édesanyával, az anyáklegjobbikával stb. Azután kimerülten roskadt lea padra.

Lacenaire mit szólt ehhez?Nevetett és kiöltötte rá a nyelvét.Az esküdtek éjfélutáni két óráig tanácskoztak.

Akkor kihirdették a bűnösséget megállapító verdiktet,majd a bíróság meghozta az ítéletet.

Lacenaire és Avril: halál. Francois: életfogy-tiglani kényszermunka.

Francois egy szót sem szólt, Avril jogi gyilkos-ságot emlegetett, Lacenaire egy csésze kávét kért.

A következő hetekben, a nyaktiló árnyékábanvégre tele kortyokkal nyeldeshette, amire egészéletében vágyakozott: a diadalt, a hírességet. Szó-noki sikere megtetézte a népszerűségét. A látogatókúgyszólván egymás sarkát tapostak. Jacques Arago,

207

az író és utazó naponkint fölkereste. »Láttam,tanulmányoztam Lacenairet, — írta utóbb — ez azember erősebb, mint a halál.« A szíveslátás fejébenAragóék pástétomokat, bordóit, pezsgőt, havanna-szivarokat küldözgettek a fogházba. Egy festőmegfestette az arcképét. Egy szobrász kérésére azutókor érdekében alávetette magát a kellemetlenműveletnek, hogy lenyomatot készítsenek az ar-cáról.

Jártak hozzá koponyatudósok is. Méregették,tapogatták a koponyáját. Lacenaire tisztelte a tudo-mányt és engedte. De mikor elmentek, kinevetteőket. »Ha politikai bűnös volnék, megtalálták volnaa hazaszeretet központját.«

Legjobban törték magukat hozzá az asszonyok.Paris előkelő hölgyvilága levizsgázott a léhaságból.Minden protekciót megmozgattak látogatói engedé-lyért. Hogy mit akartak tőle? Elsősorban csak látni,hallani és eldicsekedni vele a szalonokban. Némelyik-nek egyéb óhaja is volt: autogrammot kért. Lace-naire udvariasan osztogatta a kezevonásait; szel-lemességeket firkantott le, verssorokat rögtönzött.Egy hölgy a születésének és az első gyilkosságánaka pontos dátumai iránt érdeklődött. Lacenairetudta, hogy a lottóban akarja megtenni a szerencse-számokat és mosolyogva szolgált az adatokkal.

Egy igen előkelő arisztokrata asszony kegyeselhatározással arra vállalkozott, hogy majd ő jóútra téríti a megrögzött bűnöst. De alaposan elvé-

208

tette a dolgot, mert a jóindulatú, szinte anyaitanácsokat versben küldte meg. Lacenairenek semkellett több. Előzékenyen szintén versben válaszolt— de az arcátlan strófa nem volt alkalmas arra,hogy grófi szalonban felolvassák.1

Három angol hölgy is be akart jutni hozzá.Pompás fogaton érkeztek, nagyszerű ajánlólevelek-kel. »Hogyisne, mintha az állatkert igazgatójátólhoznának beléptijegyet az elefántketrecbe. Menjeneka pokolba.« De mégis utánuk fordult: »Nini, azegyik csinos, az bejöhet, de egyedül.« Az angoldámák elszaladtak.

A dicsőség napjai azonban meg voltak számlálva.1836 január 8-án este érte jöttek, hogy átszállítsáka Bicétre-fogházba. Tudta, mit jelent ez: másnapratűzték ki a kivégzést.

Allard, a rendőrfőnök, elkísérte. De mert sápadtvolt az izgalomtól, Lacenaire vigasztalta: »Bátorság,rendőrfőnök úr! Előbb vagy utóbb, valamennyienelérkezünk oda. Tegyen úgy, mint én, fogja felderűsen a dolgot.«

Avrilt is átszállították. Ezzel időközben aztörtént, hogy megtért, amikor a földi élet kapujabecsapódóban volt előtte. Imádkozott, misét hall-gatott s gyóntatójának kijelentette, hogy megbánta,

1 Toi qui comprends si bien les devoirs d'une mére,Et qu'on me peint comme un étre charmant,Que ne fus-je, hélas, ton enfant!Que ne snis-je plutöt celui qui Ven fait fairé!

209

amit tett. Sőt levelet írt a bíróság elnökének:»Azt hiszem, az esküdt urak nyugodtabban fognakaludni, ha beismerem, hogy csakugyan bűnös va-gyok s ők helyesen ítéltek.« Lacenairenak is meg-bocsátott. Belátta, hogy áruló volt s rászolgált abosszúra.

Lacenaire maradt, aki volt. A lelkész fárado-zását a saját külön cinikus logikájával hárította el:»Hogy az embert feloldozhassák, előbb meg kell abűneit bánnia. Én pedig nem bántam meg semmit.Ha életben hagynak, tovább gyilkolok.«

Pedig előttevaló nap vetette papírra utolsókölteményét; eszerint talán mégis megingott. Prózaifordításban így szól:

Isten, hozzád fordulok, hallgasd meg imámat,Villantsd lelkembe a hitnek egy sugarát.Mert pirulok, hogy csupán anyag vagyok,És mégis akaratlanul kételkedem . . .Bocsásd meg, ha teremtményedbenGőgös szemem nem ismerte fel kezedet.Isten. A Semmi. Lelkünk. A természet?Titok mind. De holnap megtudom.1

1 Dieu que j'invoque, écoute ma priére,Darde en mon áme un rauon de ta foi.Car je rougis de n'étre que matiére,Et cependant, je doute malgré moi. . .Pardonne-moi si, dans ta créature,Mon oeil superbe a méconnu ta main.Dieu. Le néant. Notre ame. La nature?C'est un secret. Je le saurai demain.

210

Másnap megtudta.Hideg januári reggel volt. Lacenaire kávét,

pálinkát kért és megosztotta Avrillal. Majd szivarragyújtott. »Fogytán már az időnk, ne térjünk elrégi szokásainktól.«

Avril sem akart cinizmus dolgában mögöttemaradni. Mikor Lacenaire megjegyezte, hogy mafagyos lesz a föld, vállat vont. »Kérd meg az ura-kat, hogy prémes bundában temessenek el.«

A vérpad tövében a két cimbora elbúcsúzottegymástól. Avril lépett fel elsőnek. Miközben adeszkalaphoz szíjazták, utoljára még lekiáltott Lace-nairenak:

― Isten veled, öregem ... bátorság ... csak-úgy, mint én ...

― Adieu, adieu — visszhangozta emez.S bár arcának folytonos színeváltozása, tétova

tekintete, rekedt hangja elárulta a halálfélelmet,ritka akaraterővel végig megjátszotta a szerepét.

Avril feje fölött már zuhanóban volt a kés sekkor felágaskodott, hogy jobban lásson ... Még ahóhér is megbotránkozott és igyekezett őt elfordí-tani.

— Ugyan! Még azt hinnék, hogy félek!Azután rákerült a sor ...Irodalmi hagyatékát egy kétkötetes könyv tar-

talmazza, amely még abban az évben jelent meg.Az emlékiratok után 22 vers is következik. Köztükvan egy dallamos chanson, ezt Paris népe széltében

211

énekelte s néhány hétig még felszínen tartotta alenyakazott poéta emlékét.

A HALDOKLÓ HATTYÚ MÉG DALOL!

Én nem sajnálok semmi mást,Csak pár napot éltem tavaszán,S az édes, ifjú csókokatSzép kedvesemnek ajakán . . .L

1 Je ne regrette de la vieQue quelques jours de mon printempsEt quelques baisers d'une amiéQui m'ont charmé jusqu'á vingt ans . . .

A Lacenaire-irodalom legjobb könyvét J. Lucas-Dubretonírta meg: Lacenaire ou le romantisme de l'assassinat. (Paris,1930.) A könyv végén bő bibliográfia található.

PEYTEL,A LITERÁTUS KÖZJEGYZŐ.

1839.

Sébastien Peytel színikritikusként kezdte a pályá-ját a párisi lapoknál. Benfentes volt a legelőkelőbbírói és művészi körökben. Olyan barátokra tettszert, mint Lamartine, Balzac, Gavarni.

A cikkek honoráriumai inkább cseppentek, sem-mint csurrantak; egyéb jövedelem után kellettnézni. Közjegyzőséget szerzett Belley városkában.Meg is házasodott. Elvett egy Félicie Alcazar nevű,kreol származású hölgyet, aki csúnya volt ugyan,sőt kancsal is, de csinos hozománya a bájhiánytelkendőzte. Az esküvő egyik tanuja maga Lamartinevolt.

Félév múlva — ekkor az asszony áldott álla-potban volt — az 1838 november l-re virradó éjjelBelley lakóit zűrzavaros lárma verte fel. Rendőrök,bírósági emberek, orvosok szaladgáltak az utcán.

»A közjegyző feleségét a lyoni országúton meg-gyilkolták.«

Peytel így mondta el az esetet:

213

Néhány nap előtt hivatalos ügyben el kellettutaznia Macon városába. Magával vitte a felesé-gét és Louis Rey nevű inasát is. Dolga végeztévelhazafelé indultak. Fedeles hintón utaztak, a szolgaa bakon ült és a lovat hajtotta. A közjegyzőaz ülés alatt hét darab pénzeszacskót rejtegetett;ezekben volt a behajtott pénz: 7500 frank értékűezüsttallér. A szolgának tudomása volt a pénzről,mert útközben megszálltak Bourgban s itt segítettelrakni a zacskókat. Már erősen estére hajlott azidő, sötét volt, szél fújt, eső zuhogott. Egy mere-dekebb helyen a közjegyző rászólt a szolgára, hogyszálljon le és menjen gyalog a kocsi mellett, kímélnikell a lovat, ők maguk a hintó mélyébe húzódtak.Az asszony elaludt, feje a férjének balkarján pihent.

Egészen besötétedett, az országút egyre elhagyot-tabb lett. Egyszerre pár lépésnyiről lövés dördült el.Peytel felriadt, kimeredt a sötétbe. Második lövés: fel-villanó fényénél egy férfialak körvonalai tűntek elő.Feleségét az orgyilkos lövései eltalálták és felsikoltott:»Férjem, a pisztolyaidat!« Peytel elő is kapta úti pisz-tolyát s a támadó irányába tüzelt vele. Majd felra-gadott a kocsiban heverő eszközök közül egy kala-pácsot, kiugrott a kocsiból s íme: a támadóbanfelismerte a tulajdon szolgáját! A szolga elfutott, őutána, a menekülőt utólérte, ez pisztolyt fogott rá,de ő gyorsabb volt s kalapácsával leütötte, mielőttamaz lőhetett volna. Azután addig verte a fejét,amíg elnémult és mozdulatlanul terült el a földön.

214

Ekkor visszarohant a kocsihoz, de felesége nemvolt már benne. Keresésére indult s megtalálta azországút mellett, a mezőn, elnyúlva az ázott, víz-tócsás füvön. Nagy erőlködéssel felvonszolta azasszonyt az országút szélére s ott lefektette. Mintutóbb megállapították, arccal a földnek.

Ezután segítségért szaladt az első házhoz,amelynek ablakából világosság szűrődött ki. Ther-met nevű kovácsmester lakott benne a fiával.Ezek ketten emelték be Peytelnét a kocsiba. Demikorra a városba értek, az orvosok már nem tud-tak az asszonyon segíteni. Halott volt.

A szolgát megtalálták az országúton. Végevolt ennek is. Peytel agyonverte a kalapáccsal.

Az eset egyszerűnek, világosnak látszott. Aszolga el akarta rabolni a 7500 frankot. Az lehetetta szándéka, hogy lelövi a házaspárt, elrejti a pénzts a támadást útonállókra fogja. Olyan tekintélyespolgárra, mint a közjegyző, még csak gyanakodnisem mert senki.

Kivéve az ügyészséget, ezt a sötéten látó,akadékoskodó intézményt. Titokban érdeklődnikezdtek az országúti dráma személyeinek magán-élete iránt.

S ekkor meglepő dolgok derültek ki.A szolga obsitos katona volt, eddigi gazdái a

legjobbat mondták róla. Viszont Peytelékről az azértesítés futott be, hogy nagyon rossz házaséletetéltek. A férfi a csúnya asszonyt a pénzéért vette el,

215

durván bánt vele, napirenden voltak köztük a civó-dások. Valahogyan mégis rábírta az asszonyt, hogycsináljon végrendeletet s ebben férjét nevezze megáltalános örököséül.

Erre az ügyészség Peytelt letartóztatta.A vizsgálat immár nyíltan és teljes lendülettel

megindult.Már a legelső két tanú, a kovácsmester és fia,

súlyosan terhelő adatokkal erősítette meg a vádat.Elmondták, hogy Peytel csupán felesége megsebesü-léséről beszélt nekik; ők állapították meg, hogyalkalmasint halott, mikor az arccal a föld felé fekvőtestet fölemelték. Megmondták Peytelnek, de ezmég csak nem is segített nekik, hanem a lovattartotta a zablájánál fogva, ők már akkor is cso-dálkoztak rajta, milyen közömbösen, megrendülésnélkül fogadta a közjegyző a hírt — s még jobbanmegütköztek azon, hogy az áldott állapotban levő,eszméletlen, sebesült asszonyt férje nem emelte be ahintóba, hanem a zuhogó esőben kinn hagyta a szabadég alatt, arccal a földnek fektetve.

Peytel körömszakadtáig tagadott. Ha akadnais valaki, — mondotta — aki a feleséggyilkosságotfeltételezné róla, el lehetne-e hinni, hogy. az anyávalegyütt megölje a tulajdon gyermekét? Vadállatvolna az ilyen ember!

A tárgyaláson azonban szorosra fonódott a hálóköréje. A kovácsmesterék vallomásán felül ezek azokok szóltak ellene:

216

Csak délelőtt 11 órakor indult el Máconból,délután 5 órakor érkezett Bourgba s esti 7 óráigtöltötte ott az időt, csupán ekkor vágott neki abelleyi országútnak. Miért nem osztotta be úgy adolgát, hogy még jókor érhessen Belleybe? Különö-sen, mikor ennyi pénzt vitt magával?

Miként képzelhető, hogy a szolga minden elő-készület nélkül, egyszerre csak rászánja magát arablógyilkosságra? Neki arra is gondolnia kellettvolna, hogyha a merénylet nem sikerül, hogyanmeneküljön? Ilyen előkészületekre semmi sem muta-tott. De siker esetén is, hogyan vigye magával ahét nehéz zacskót? Merre vegye az útját? A határtútlevél nélkül nem léphette át, de egyéb igazolóírás sem volt nála.

A szolgának két személlyel kellett végeznie smint a vádlott mondta, csak egy pisztolya volt.Ha ezt kilőtte, fegyvertelen marad s vállalnia kella küzdelem kockázatát a jó erőben levő vádlottal.Erre aligha szánhatta rá magát.

Amint a vádlott vallotta, azt hitte a feleségéről,hogy csupán elájult. Miért hagyta az ájultnak hittasszonyt szakadó esőben a sáros földön, mégpedigarccal a földnek? Miért nem igyekezett a kocsibaemelni? s később is, miért nem segített Thermeték-nek, hogy a kocsiban helyezzék el? A lovat a kovácsfia is tarthatta volna!

Miként magyarázható meg, hogy a szolga nemaz országút melletti erdőbe menekült, hanem a város

217

felé futott, magán az országúton, ahol bármikorszembejöhetett vele valaki?

Peytel vergődött ugyan a kérdések kereszt-tüzében s többnyire adós maradt a kielégítőmagyarázattal, de a fejére olvasott adatok nemvoltak teljes erejű bizonyítékok, csak gyanúokok.Ezek alapján még nem lehetett volna bűnösnekkimondani.

Azonban a tárgyalás végén az esküdtek elétárult a döntő bizonyíték.

Felvonultak a szakértők.A fegyverszakértők és az orvosok véleménye

megegyezett. Peytelné fejét két lövés érte, még-pedig közvetlen közelről, olyannyira, hogy szempillájaés szemöldöke is megpörkölődött. Teljességgel lehe-tetlen, hogy a sebeket kívülről, több lépésnyi távol-ságból küldött lövések okozhatták volna. Az semlehetséges, — mondták az orvosok — hogy azasszony a lövések után még azt kiálthatta volna:»Férjem, a pisztolyaidat!« A lövések bármelyikeazonnali halált okozott s az asszony még csak nemis sikolthatott, nemhogy beszélhetett volna.

Az országúti dráma lefolyásáról tehát ilyen-formán lehetett visszamenőleg képet alkotni: Peytela balkarjára támaszkodó, alvó asszonyt jobbjávalkétszer fejbelőtte s a lövésektől meglepett, esetlegijedtében menekülő szolgát a kalapáccsal hátulrólleütötte. Azután a halott asszonyt kivonszolta akocsiból és lefektette a földre, hogy azt a látszatot

218

keltse: menekülni akart, de a gyöngeségtől elvágó-dott. A gyilkosságot előre tervelte ki, alkalmasintmár akkor, amikor a hivatalos útra a feleségét ismagával vitte.

Természetesen a valóságos tényállás valameny-nyi részletére sem akkor, sem azóta nem derültteljes világosság, mert Peytel kereken tagadottmindent.

Az esküdteknek ennyi is elég volt. A vádlottatkettős gyilkosságban bűnösnek mondták ki. A bíró-ság halálra ítélte.

Ekkor lépett közbe a hajdani irodalmi barát,Balzac. Megpróbálkozott vele, hogy a semmítőszéketmeggyőzze a vádlott ártatlanságáról. A Siécle címűnapilap 1839 szeptember 27., 28. és 29-i számaibanközzétette híres védőiratát.

Jellemző a szabad francia szellemre, hogy lehes-sen egy bírói ítéletet napilapban, a nagy nyilvános-ság előtt, a perben nem szereplő személynek apróraszétszedni, támadni és bírálni!

Az író összeállt Gavarni-val, a festővel; elutaz-tak a helyszínére és bejárták a lyoni országutat.Számoltak vele, hogy ezalatt odahaza nem dolgoz-hatnak és ráfizetnek a kirándulásra. Pedig tekinté-lyes summákról volt szó. Egy állomáson Balzacígy sürgette a postakocsist: »Gyorsan! gyorsan!minden óra ennek az úrnak ötven frankjába,nekem pedig száz frankomba kerül!«

A védőirat szerint ez volt a szemle eredménye:

219

»A helyszín a város szélének közvetlen közelébenvan. Itt vámőrök szoktak cirkálni s éjjel orvhalászokvetik ki hálóikat a folyóban. Képzelhető-e, hogy Peyteléppen ezt a legkevésbbé alkalmas útrészt fogja kiválasz-tani a gyilkosságra?«

Valóban alkalmatlan volt-e a hely a merény-letre? A vizsgálat adataiból nem derült ki. De haPeytel nevét ezzel a szóval helyettesítjük: a tettes,— akkor az egész fejtegetés épp úgy szól a szolgajavára is.

Ha tehát Peytel csakugyan rászánta volnamagát a gyilkosságra, hol és hogyan kellett volnaazt legcélszerűbben végrehajtania? Balzac ezzel azutólagos tanáccsal szolgál:

»Egy helyütt kis tó terül el közvetlenül az országútmellett. Itt kínálkozott a gyilkosságra a legegyszerűbbmód: belehajtani a kocsit lovastól, asszonyostól, szolgás-tól a meredek partról a mély tóba! Soha, senki semgyanakodhatott volna másra, mint véletlen szerencsét-lenségre.«

Az írót mindenesetre belehajtotta képzelete aképtelenségek feneketlen tavába. A szolga kezébenvolt a gyeplő, hegynek fel ő vezette gyalog a lovat:tehát mi lett volna a módja, hogy Peytel a szelle-mes tervet szép simán végrehajtsa? Eltekintveattól, hogy aligha szándékozott volna lovát, kocsi-ját, sőt a pénzes zacskókat is a balzaci ötletnekfeláldozni.

220

Más lélektani szabályokkal dolgozik az író aszobájában az íróasztala mellett, ahol kénye-kedveszerint fúrhat-faraghat az alakjain és a helyzete-ken — s mással a bíró, akit a tények kérlelhetetlenereje köt. A védirat többi részében is a saját lélek-tani elképzelései ömlöttek a nagy regényíró tollaalól. A ragyogó mondatözön Peytel előéletét mos-datta tisztára. Egy érdekes érv is felütötte fejét azáradatból: a vádlott szabószámlája. Peytel tizenkétéve ugyanannál a Buisson nevű előkelő szabónáldolgoztatott, aki csak háromévenként szokott szám-lát küldeni, amikor a tartozás már megütötte azezer tallért. Márpedig a szabó véleménye a fiatal-emberek hitelének a kritériuma. (Balzac ezt a szóthasználja.) Akinek így hiteleznek, csakis rendes,megbízható polgár lehet. Vájjon az ilyen szep-lőtlen múltú, rendezett viszonyok közt élő férfiróllehetséges volna feltételezni, hogy aljas anyagi okbólgyilkosságra adja a fejét?

Itt ütközött ki a nagy lélekbúvár nagy téve-dése, egyben ennek a bűnügynek érdekes tanulsága.A kriminalista megfordítja a tételt: ha a tényeka bűn elkövetését igazolják, akkor a szeplőtlen előéletetúgy kell felfogni, mint a lappangó bűnös hajlamtakaróját.

A végén a mesteri toll egy csúnya pocát ejtett.Ezt írta: »És mi történt volna, ha Peytelné egymagá-ban érkezik meg, két hulla között? Ugyebár, reá esnéka gyanú, hogy ő okozta a férj és a szolga halálát

221

egy szörnyű párviadalban?« Értsd a célzást: azasszonynak viszonya volt a szolgával s az okozta azországúti drámát...

A semmítőszék bírái figyelmesen olvasták aművészi védiratot s a semmiségi panaszt elutasí-tották.

Utolsó reményszikra: a királyi kegyelem.Gavarni vállalta, hogy kihallgatásra jelentkezik

a királynál, ő inkább ráért Balzacnál, mert —mint tudjuk — óránkint csak ötven frank veszteségevolt. Lajos Fülöp fogadta is a művészt s utána,mint Abrantés hercegnő írja az emlékirataiban,negyvennyolc órán át, úgyszólván étlen-szomjantöprengett az ügyön. Végre úgy döntött, hogy nemavatkozik az igazságszolgáltatás menetébe.

Peytel feje 1839 október 28-án lehullottBalzacot a kivégzés mélyen megrendítette és

elkeserítette. »Ez az ember ártatlanul halt meg— írta Hanska grófnénak. — Két hónapi temérdekfáradozásom kárba veszett. Odaadó vállalkozásomőrült pénzbe került: ötszáz dukátra rúgtak akiadásaim és ugyanannyit tett az elvesztett kere-setem. Hiszen végezzenek csak ki ezentúl ártatlanembereket! Én ugyan nem mozdulok.«

Hogy jobban megértsük a megrendült író mél-tatlankodását: abban az időben egy dukátnak10—12 frank körül volt az értéke.

DR. DODD,AZ ANGLIKÁN HITSZÓNOK.

1777.

William Dodd apja vidéki plébános volt. Az1729-ben született fiút szintén a papi pályára szánta,taníttatta, a cambridge-i egyetemre küldte. A rend-kívül tehetséges, éleseszű diák bő kortyokban ittaaz Alma Mater anyatejét s apránkint a neve mögéírhatta a nekünk rejtélyes, de az angol életben jól-ismert jelentőségű betűket: B. A., M. A., LL. D.1

A betűk néma beszédén felül az élőszó is hatal-masat lendített Dodd doktor pályáján: kivételestehetségű hitszónok volt. London templom járó kö-zönsége egyre jobban megismerte a nevét. Meg-hívták káplánnak az akkoriban alapított MagdalenHouse-ból, vagyis elesett lányok Magdolna-ottho-nába. A kápolnában tartott istentiszteleteken akárkirésztvehetett s London előkelő hölgyei majd hogy

1 B. A. = Bachelor of Arts (a latin baccalaureus-ból).M. A. — Master of Aris. Ez a kettő jelzi a bölcsészeti karonaz első és második képzettségi fokot. LL. D. = Doctor of Laws,a jogi tudományok doktora. A »doctor« cím a legmagasabb éslegtiszteltebb egyetemi tudományos rangot jelenti.

223

ki nem szorították magukat az elesett lányokat,annyira tolongtak, hogy meghallgassák a jóképűfiatal szónok igehirdetését a bűnbánat tisztító erejéről.

Dodd doktor meg is nősült. Szép, de szegény,viszont haszontalan asszonyt hozott a házához, egylondoni egyházfi leányát. Akkor sem járt volnarosszabbul, ha a Magdolna-otthon valamelyik lakó-ját emeli magához. Az asszony hűségén ugyan nemesett folt, de amint ezt annyiszor láthatni alacsonysorból magasabb társadalmi osztályba feljutott nők-nél: az új környezetben kinyílt a szeme és egy ladyigényeivel állt elő. Dodd maga is szerette az úrimódot s olyan arányokban rendezkedett be, minthamár püspök lenne, nem egyszerű káplán. A hegyen-völgyön lakodalomhoz pénz kellett s Dodd a szó-szék után az íróasztalhoz telepedett, hogy megtoldjaa jövedelmeit.

The Beauties of Shakespeare című könyvénekszép sikere volt; majd teológiai könyveket írt ésszónoklat-gyűjteményeket adott ki. Ezek jócskánhoztak pénzt a sok fazekat rotyogtató káplánikonyhára.

De még mindig nem eleget.Az asszony úri házat, drága bútorokat, sújtásos

személyzetet követelt s a saját fogatán akart pará-dézni az előkelő világ felvonulásain. A férj pediggyenge volt és engedett; ahelyett, hogy bevontvolna néhány vitorlát, amelyet már-már az adósokbörtöne felől fújó szél dagasztott.

224

S ekkor végre megnyílt előtte a boldoguláskapuja, sőt mindakét szárnya egyszerre tárult fel.III. György király megtette udvari káplánnak ésLord Chesterfield rábízta fiának a nevelését. Fényesjövő délibábja tükröződött Dodd doktor felé.

Ismerjük a szerencse istenasszonyának igazság-talan szeszélyét is: az éhes embert nem szíveli,de a jóllakottat szereti még dagadtabbra tömni.Most, hogy Doddnak kezdett jól menni a sora,hozzá szegődött s a maga részéről is perdített egyeta szerencséje kerekén. Kihúzták a lutriszámait éskerek ezer fontot nyert. A hatalmas lottónyereségbőlmég jobban berendezkedett, vidéken házat vett,Londonban magán-kápolnát építtetett. Ugyanak-kor lord Chesterfield meghalt, dús örökébe fia lé-pett s az legott megtette volt nevelőjét házi káplán-jának.

A szerencse még egyik utazása alkalmával ismellette őrködött. Egy útonálló támadta meg azországúton, rá is lőtt, de a golyója nem talált.A zsivány elnyargalt, később megfogták, elítélték,felakasztották. Dodd ekkor heves szónoklattal tá-madt a halálbüntetés ellen s a beszédet nyomtatás-ban is kiadta. Azt fejtegette, hogy a halálbüntetésnem fér össze a joggal, észszerűséggel és vallással.(The Frequency of Capital Punishments inconsistentwith Justice, Sound Policy and Religion.)

És ekkor követte el életének legnagyobb ostoba-ságát. Akkorát, aminőnek hallatára nem egy M. A.

Dr Dodd

Bitófa és szekér, amelyet az elítélt alól elrántana kiAlul az ítélet súlyosbítása: az elítéltet „kiszánkáztatják“

a kivégzés színhelyére

226

vagy LL. D., hanem bármely, aznap beiratkozócambridge-i diák is kiejtette volna kezéből ámulatá-ban a törvénykönyvet vagy a cricketlabdát.

Egy dúsan jövedelmező londoni egyházközségplébánosát kinevezték püspöknek. A megüresedettjavadalomért nagy kilincselés ment végbe a lord-kancellárnál, mert tőle függött, ki kapja meg. Doddnagyot gondolt: ő majd kerülő úton férkőzik alordkancellárhoz és asszonyi kéz segítségével üti kia versenytársait.

Névtelen levelet írt lady Apsley-nek, a lord-kancellár feleségének. Ebben háromezer font közve-títési díjat ajánlott fel, ha a lady keresztülviszi,hogy a plébániát az a bizonyos személy kapja meg,akit a levél írója ajánlatának elfogadása eseténmeg fog nevezni.

Háromezer font ma is takaros összeg, hát mégakkor. Doddnak szent meggyőződése volt, hogy alady kapva-kap a gavalléros ajánlaton. Azonbana doktort ezúttal megcsalták az asszonyi lélek körüla Magdolna-otthonban szerzett tapasztalatai. LadyApsley ahogy megkapta a levelet, szaladt vele aférjéhez. A lordkancellár határtalanul felháborodott.A nyomozás szálait maga a levélíró adta kézbe;könnyű és rövid volt az út az udvari káplán házáig.

A botrány kitört.A király azonnal töröltette Doddot a királyi

káplánok sorából. Közvélemény, sajtó ellene támadt,még a színpadon is kifigurázták. Foote, a híres

226

színész, a Haymarket-színházban egy bohózat hő-sévé tette meg. A népszerűség szép szivárványaszertefoszlott. Egyelőre el kellett tűnnie a régidiadalok színteréről. Franciaországba ment, ott egydarabig lézengett; majd, amikor úgy gondolta,hogy a vizek már lefolytak, visszatért Londonba.Eladta a kápolnáját s az árából élt, szokása szerintjól.

Mikor ez a pénz is fogytán volt, másfelé kellettszéjjelnézni. S a jogtudományok doktora még anévtelen levélnél is nagyobb őrültséget követett el.Elment egy bankárhoz és átnyújtott leszámítolásvégett egy kötelezvényt, amelyben lord Chesterfieldelismerte, hogy 4200 fonttal tartozik Dodd doktornak.A bankár tudta, hogy Dodd a lord nevelője volt,tehát rendben levőnek látta az ügyet és kifizette apénzt. Azután szokása szerint átadta az okiratot azügyvédjének. Ez nehézkesebb volt, mint az ügyfele,valahogyan nem tetszett neki a dolog s közvetlenülaz aláírótól kért felvilágosítást. Lord Chesterfieldkereken kijelentette, hogy az aláírás hamis.

Dodd doktort letartóztatták. Rendkívül ügyet-lenül védekezett. Azt mondta, hogy neki volta-képpen csak 300 fontra volt sürgősen szüksége,mert a hitelezői szorongatták és ennyit követeltekrajta. Bízott benne, hogy ilyen csekély összeg miatta lord nem fogja az egykori nevelőjét cserbenhagyni.

— De miért állította ki a kötelezvényt 4200fontról?

227

— Mert valószínűtlennek látszott, hogy ez agazdag főúr potom 300 fontról kötelezvényt adjon.Fel kellett emelni az összeget tetszetős nagysá-gúra.

Maga is érezte, hogy erre a mentségre aligha-nem csak legyinteni fognak, tehát ijedtében rögtönmegtérítette a bankár kárát. A még meglévő pénztvisszafizette, a hiányzó 400 font biztosítására pediglekötötte a bútorait.

Miért volt a szerencsétlen úgy megijedve? Merttudta, hogy okirathamisításért akasztófa jár.

Az angol kereskedő-nemzet. A kereskedelemalapja a hitel. A hitelélet zavartalanságát minden-képpen biztosítani kellett, tehát a hamisítókkal atörvény kíméletlenül bánt el.

Az 1572-ben Erzsébet királynő uralkodása alatthozott törvény elrendelte, hogy a hamisítót vásáralkalmával, nyílt piacon állítsák pellengérre, vágják lemindakét fülét, hasítsák fel az orrát, bélyegezzék megtüzes vassal, kobozzák el minden vagyonát és zárjákélete fogytáig börtönbe.

Később az erkölcsök annyiban szelídültek, hogya véres csonkításokat elengedték, ezek ellenébenazonban az életfogytiglani börtön helyébe halál-büntetést iktattak.

Dodd ügye teljesen tiszta volt. A hamisításmegtörtént; a törvény világosan beszélt. A tárgya-lás befejezte után az esküdtek alig néhány percigtanácskoztak és kihirdették a verdiktet: bűnös, de

228

kegyelemre ajánlható. A bíró ítélete nyomban el-hangzott: halál.

Tehát élete a király kegyelmétől függött. Errevolt remény, mert hiszen a kár teljesen megtérülts a halálbüntetést helyettesítő börtön amúgy is apapi rendű ember erkölcsi halálát jelentené.

A kegyelmi kérvény ügyét maga Sámuel John-son vette a kezébe, a nagy lexikograph, az angolirodalmi életnek úgyszólván diktátora. Megszántaaz összezúzott, nyomorult embert s a Cityben alá-írásokat gyűjtött a kegyelmi kérvényre. A közvéle-mény sajátságos módon megfordult és Dodd mellészegődött. Megbotránkoztak lord Chesterfield kímé-letlen magatartásán, aki meg sem kísérelte, hogymegtévedt hajdani nevelőjét kihúzza a bajból, ha-nem ridegen átengedte a rá váró szörnyű sorsnak.23.000 aláírás gyűlt egybe a Cityben; ezeket Johnsondoktor felterjesztette a királyhoz, ő maga is kegyel-met kérő levelekkel ostromolta a királynét, a lord-kancellárt, a lord-főbírót.

Az ügy a titkos tanács elé került, itt azonbanaz öreg lord Mansfield, a tanács legtekintélyesebbtagja, ellene szólt és elgáncsolta. A hamisításokegyre jobban kezdenek lábrakapni, — mondta —elrettentő példa szükséges. S mit szólna a nép, haaz apróbb gonosztevőket felkötnék, az ilyen előkelőbűnösnek pedig kegyelmet adnának?

A király hajlott az intő szóra és a kegyelmetmegtagadta.

229

Doddnak meg kellett halnia.Vájjon eszébe jutott-e a különös sugallatú perc,

amikor azért vette kezébe a tollat, hogy a halál-büntetés ellen szálljon síkra?

Kivitték Tyburn-be, ahová emberemlékezet ótanem csődült akkora tömeg akasztást látni, mintezúttal. Angol szokás szerint a bírósági ülésszakokvégeztével együttesen hajtották végre a büntetéstmindazokon, akiknek az ítélete halálra szólt. Dodd-nak csak egyetlen társa akadt, szomorú fiatalember,aki azzal szolgált rá az ítéletére, hogy öngyilkosságotakart elkövetni. A kísérlet nem sikerült, de törvénytkellett miatta állnia s a betűhöz ragaszkodó bíróa kezére járt, hogy most már teljes sikerrel hagy-hassa itt a megunt életet.1

A fiatalembert csak az édesapja kísérte a vesztő-helyre, míg Doddot lelkésztársai és barátai vettékkörül. A baráti kíséretnek egy különös oka volt.Dodd rettenetesen félt a haláltól, teljesen össze-roppant s már csak egy halvány reménysugár segí-tette, hogy egyáltalán állni bírjon a lábán. A remény-ség nem azzal biztatta, hogy megmenekül a ha-láltól, hanem hogy a halál után még visszatérhetaz életbe.

1 Az angol jog az öngyilkosságot úgy fogta fel, minthaaz illető gyilkosságot követett volna el a saját személyén. Hasikerült, persze nem lehetett bíró elé állítani, de ha a »tettes«életben maradt, gyilkosság kísérlete miatt vonták felelősségre.Ennek büntetési tétele halál volt.

230

Addig könyörgött barátainak, amíg azok rá-szánták magukat egy istenkísértő vállalkozásra. Apáratlan kísérletnek híre ment Európa-szerte, Ma-gyarországra is eljutott. A Mindenes Gyűjtemény1790. évi 263. száma így emlékezik meg róla:

»Minthogy az ő számos barátai a királytól néki ke-gyelmet nem nyerhettek, arra határozták magukat, hogymihelyt az akasztófáról levétetik, minden mesterségüketmegvessék, hogy őtet az életre visszahozhassák. Mihelyttehát Dodd az akasztófán a kiszabott időt kiállta, barátaia nekik átadott testet gyászos kocsiba tévén, egy ház-hoz vitték, hol egy doctor és kirurgus készen várta azt.Ezek minden mesterségüket megvetették, hogy a testetmegeleveníthessék, de már semmi lélek nem találtatottbenne. Barátjainak ezen szándékjukat tudta maga iselőre Dodd, azért is arra kérte az embert, aki felakasztotta,hogy meg ne engedje, hogy valaki őt lábánál húzza.Tudniillik szokásban van Angliában, hogy a felakasztottembernek legjobb barátjai és atyafiai az ő lábait meg-ragadják s erősen húzzák, hogy annál hamarább meg-halhasson és az ő kínjai rövidíttessenek.«

Így zuhant William Dodd magasbatörő pályá-járól a szégyenletes halálba. A szó teljes értelmébenzuhant, amikor a szekér kiszaladt alóla.1

1 Angliában az volt az akasztás egyik módja, hogy azelítéltet egy saroglya nélküli szekérre állították s a bitófa aláhajtattak vele. A hurkot nyakába vetették, a lovat megcsapkod-ták s a szekér kiszaladt alóla.

231

Ami a kísérteties ötletet illeti, egyáltalán volt-evalami alapja? Csakugyan megtörtént-e, hogy abitóra függesztett ember utólag életre tért?

Megtörtént, nem is egyszer. A legtöbb példaAngliából való, mert egyéb csúcsteljesítmények mel-lett az akasztási rekordot is Anglia biztosítottamagának. VIII. Henrik király 37 évig tartó ural-kodása alatt 72.000 embert kötöttek fel, nagyobbáracsavargót, koldust, kistolvajt. Szép eredmény, átla-gosan valami öt akasztás esett napjára.

A csodálatos életrekeléseket széltében tárgyal-ták. Újságok megírták, röpiratok terjesztették atörténetüket, Dodd okvetlenül hallott róluk, ezértkapdosott az utolsó reményfoszlány után.

Különös, hogy a legtöbb adat nőkről szól.Híres eset volt az Anne Green nevű leányé. Ezt aszegény szolgálót egy állítólagos gyermekölés miattítélte halálra 1650-ben az oxfordi bíróság. Neki ismegtették jóakarói a gyöngéd szívességet, hogy bele-kapaszkodtak a lábába s úgy húzták lefelé; sőt egyelőzékeny katona puskatussal is mellbe vagdosta,hogy siettesse a végét. Azután teste az anatómiaiterembe került. Itt azonban az orvosok meglepvevették észre, hogy az életnek utolsó szikrája mégnem aludt ki benne. Hozzáfogtak az élesztéséhez éstizennégy órai próbálkozás után a lány magáhoztért és megszólalt. Kérdezgették, mit érzett azutolsó pillanatokban, de semmire sem emlékezett.Csak annyit tudott mondani, hogy most mintha

232

mély álomból ébredt volna fel. Megkegyelmeztekneki, utóbb férjhez is ment és három gyereke lett.1

Ugyancsak az oxfordi bíróság küldött bitóraegy másik cselédleányt 1658-ban. Ez is magáhoztért utóbb, de a kegyelmet — nem tudni, mi okból —megtagadták tőle s másnap mégis csak végrehaj-tották az ítéletet, most már teljes eredménnyel.

1724 szeptember 2-án Edinburgh-ban hóhér ke-zére került egy Margaret Dickson nevű asszony. Külön-váltan élt a férjétől s egy halott gyermeket szült, anél-kül, hogy a terhességet a hatóságnál bejelentette vol-na. A mulasztás folytán elesett attól a jogától, hogya halvaszületést bizonyíthassa s gyermekölés miatthalálra ítélték. Miután a bakó elvégezte munkáját, atestet átadták a rokonoknak. Ezek koporsóba tették,szekérre rakták s elindultak vele haza, a szomszéd fa-luba, hogy ott tisztességgel eltakarítsák. Az ország-úton egy sebésznek az emberei lesbeálltak, hogy atestet tudományos vizsgálatra megkaparinthassák.Rátámadtak a kocsira, hirtelen megállították, az na-gyot zökkent, de a merénylet nem sikerült: az atya-fiak a kocsival elvágtattak. Odahaza ámultan tapasz-talták, hogy a kiterített testben még élet rejtőzik. Azasszony minden orvosi segítség nélkül magához tért. Acsoda úgy meghatotta az urát, hogy miután kegyel-

1 Az eset részleteiről egy ma már igen ritka röpirat adotthírt: News from the dead, or a true and exact narration of themiraculous deliverance of Anne Green, who being executed at Oxforddecember 14, 1650, afterwards revived, and is now perfecty reco-vered. (Oxford, 1651.)

233

met kapott, visszavette. Még sok esztendeig árulgatottsót és egyebet Edinburgh utcáin és egy sereg, immárélő gyermeket hozott a világra. (A zökkenő kocsiramég visszatérek.)

A corki hóhér 1767-ben egy útonállót akasz-tott fel. Ez előre megegyezett a cimboráival, hogymihelyt levették a bitóról, rögtön fogjanak hozzáaz élesztéséhez. Hat órai munka után csakugyanéletre tért. Sőt tetejébe elkövette azt az arcátlan-ságot, hogy még aznap este színházba ment. Tíz évmúlva, amikor Doddra került a sor, a corki esetnekmég friss volt az emléke.

A végzetes utolsó pillanat élményeiről pontosfelvilágosítást adott egy 1705-ben felakasztott lon-doni betörő, aki annakutána Half-hanged (félig-felkötött) Smith becenéven folytatta második életét.Valami törvényes rendelkezést betűszerint értelmez-hettek s így esett, hogy a kivégzést pontosan kará-csony estéjére tűzték ki. A felsőbb hatóság ráesz-mélt, hogy a nézőközönséget nem szükséges éppen-séggel karácsony estéjén egy akasztás szemléletévelkegyeletes hangulatba ringatni, s küldöncöt futtatottTyburn-be a kegyelmi levéllel. De már akkor az el-ítélt tizenöt perce lógott. Leszedték a bitóról, eretvágtak rajta s csodák csodája: az erélyes orvosikezelés ellenére magához tért. Azután beszámoltaz utolsó pillanatok tapasztalatairól. Nyakában nagyfájdalmat érzett, a lélekzetét mintha valami erő-szakosan fölfelé nyomta volna s a szeméből mintha

234

nagy láng lövelt volna ki. Majd minden fájdalmahirtelen megszűnt és teljes sötétség borult rá. Fel-támadása után azonban a fájdalmai is feléledtek sakkora kínok rohanták meg, hogy első értelmesgondolata ez volt: bár akasztanák fel azokat, akikfeltámasztották.

Ez a Smith egyébiránt érdekes adattal cáfolt ráa halálbüntetés elrettentő hatásáról szóló elméletre.Még kétszer állították bíróság elé, megint csak betö-rések miatt, holott illett volna a saját kivégzésébőlokulnia. Mindakétszer szerencsét hozott neki azakasztott ember kötele: a bíróság kénytelen voltperjogi okokból fölmenteni. Végül is ágyban haltmeg, becsületes embert megillető halállal.

Utolsó angol példám: egy William Duell nevűfiatalember. Tizenhét éves volt, amikor halálra ítél-ték rablás miatt.1

1 A modern büntetőtörvénykönyvek ezt a barbár ítélke-zést már nem engedik meg. Magyarországon a korhatár húszév; ezen alul nem lehet halálbüntetést kiszabni. De a régi Angliá-ban nyugodt lélekkel végeztek ki akár serdületlen gyermekeketis. Ha a törvény a cselekményre halálbüntetést állapított meg,az életkor nem számított. Néhány kirívóbb eset:

1794. Elizabeth. Marsh, 15 éves, megölte a nagyapját.(Dorchester.)

1808. Michael Hamard és a nővére. Az egyik 7, a másik11 éves. Nem részletezett főbenjáró bűncselekmény. (Lynn.)

1831. 9 éves fiú, gyújtogatás. (Chelmsford.)Ezeket a szokásos módon, a nagy nyilvánosság előtt fel-

akasztották.1833. 9 éves fiú, betörés. (Maidstone.) Halálra ítélték, de

a nép annyira felháborodott, hogy az ítéletet nem mertékvégrehajtani.

235

1740 november 24-én reggel vitték ki Tyburnbeöt társával egyetemben. Az ítélet végrehajtása után22 percig függött a bitófán. Ekkor jelentkezett asebészek céhének kiküldöttje s átvette a testet azanatómiai tanulmányozás céljára. Mikor hozzá akar-tak fogni a munkájukhoz, a fiú melléből hörgéstört elő. Eret vágtak rajta, élesztették s csakhamarmagához tért.

Az esetnek gyorsan híre terjedt s délután máróriási tömeg állta körül a sebészek székházát. Köz-ben elszalajtottak a sheriffért s ez megjelent azembereivel, hogy a szabálytalan fiút átvegye ésújra szabályszerűen felakasztassa. De a tömegnekmás volt a nézete és azzal biztatta a sheriffet, hogyha nem hordja el magát, őt a saját személyében fog-ják felakasztani.

A sheriff hát félrevonult és várt. Éjféltájbana tömeg megunta az álldogálást és eloszlott. A sheriffmost már visszavette az eleven hullát a sebészektőlés átszállította a közeli Newgate-fogházba. Ottforró levest kortyoltattak vele, mire egy nagyotnyújtózott és megszólalt. Enni kért. Adtak neki.

Az ügyről jelentést tettek a királynak s amígaz döntött a kegyelem ügyében, a sheriff pihentetteaz akasztás ismétlése iránti szándékát. Közben azorvosok erősen törték a fejüket a talányos eset meg-fejtésén, végre oda lyukadtak ki, hogy »a fiúnak akivégzés előtti napokban magas láza volt, minél-fogva a vére forróbban és sebesebben keringett és

236

a fulladás nem bírta a vérkeringést egyhamar meg-állítani«.

A. tudomány csalhatatlan.A király kegyelme kiragadta a zsákmányt a

sheriff karmaiból. Sokat nem nyert a fiú a másodikéletével, mert a halálbüntetést örökös deportálásraváltoztatták át.1

Semmiképpen sem szeretném, ha elmaradnánkidegen országok eredményeitől, tehát kiegészítemegy hazai esettel a külföldi adattárat.

Takács János rablógyilkost a győri törvényszékhalálra ítélte s 1880 április 14-én a fogház udvarána kivégzés megtörtént. Nyolc perc múlva az ügyészutasítására a törvényszéki orvos megvizsgálta akivégzett embert és megállapította, hogy a halálbekövetkezett. Az ügyész még három percig várt,ekkor újabb ellenőrzést rendelt el s a válasz ismétaz volt: a halál beállt.

Takács Jánost rátették a tetemszállító kocsiraés megindultak vele az orvostani intézet felé. Oda-künn akkora kíváncsi néptömeg állta el az útjukat,hogy a kocsis menekülni akart előle és a lovak közécsapott. Az irgalmatlan rossz kövezeten a kocsiúgy rázódott és dobálózott ide-oda, hogy az egyikkísérő orvos tréfásan odaszólt a társának: »Csudalesz, ha ez föl nem ébred ilyen életmentő kísérletután«.

1 Több föléledési esetről számol még be Chambers: TheBook of Days. (London, 1863. I. 824.)

237

A tréfából valóság lett.A boncteremben a fizika tanára várakozott a

villanygépével. Azt akarta kideríteni, hogy a testbemég a kihűlés előtt vezetett villanyáram milyenizommozgásokkat hoz létre. De alig hogy érintettea szívgödör tájékát: észrevették, hogy a szív, bárigen gyengén, de működik!

Az orvos ilyenkor nem tehet egyebet: neki-lát az élesztésnek. Eredmény: Takács János magá-hoz tért.

Ügyészségnél, minisztériumban nagy lett a ria-dalom. Mit csináljanak a renitens fickóval? Megintakasztófára küldjék? Ekkora embertelenség hírérefelzúdult volna az ország. Viszont a törvény alapjánkegyelemre sem lehetett fölterjeszteni, merthiszena Kúria kegyelmi tanácsa, majd a minisztérium iseldöntötte már, hogy Takács, mint javíthatatlangonosztevő, kegyelmet nem érdemel. Arról semmi-féle paragrafus sem szólt, hogy mennyiben kaphatkegyelmet, akit rosszul akasztottak fel.

Már-már afféle jogvitára volt kilátás, aminő aközépkori jogászok közt a bibliai Lázár körül kere-kedett, hogy t. i. ha feltámadása után új, a régitőleltérő végrendeletet csinált volna, melyik lett volnaérvényes: az új vagy a régi? (Ugyanis tökéletesenmeghalván, a régi végrendelet már életbe lépetts a végrendeleti örökös nem károsodhatott azáltal,hogy Lázár a magánjog szabályait megsértve föl-támadt. A vita a bolognai egyetemen dőlt el:

238

Lázárnak joga volt, hogy új végrendeletet csinál-jon.)

Szerencsére még a másnapi hivatalos órák előtta gondok eloszlottak. Takács János meggondoltamagát. 22 óráig még elmélkedhetett, hogy ezen avilágon van-e vagy a másikon? de azután reggel7 órakor szívszélhűdés érte és a másik mellett dön-tött.1

1 A győri eset részletes leírása a Függetlenség c. napilap1880 június 16-i számában olvasható. A föléledésről orvosi szem-pontból ír az illető törvényszéki orvos a Vasárnapi Újság 1880.évfolyamában a 274. oldalon. Az Országos Közegészségi Tanácsvéleményét az Orvosi Hetilap ismerteti 1880 június 20-i számá-ban. Eszerint már a rázatás maga is gyenge életjeleket idézettelő s ehhez járult a galvánfolyam alkalmazása.

KETTŐS HÁZASSÁG

KINGSTON HERCEGNÉA LORDOK HÁZA ELŐTT.

1776.

Elizabeth Chudleigh-ról szemléltető képet festettHorace Walpole, Anglia legtermékenyebb levélírója.

II. György király udvarában sok szép nő ra-gyogtatta a bájait s így Miss Chudleigh csupán aszépsége révén nem igen tűnt volna ki közülük.Inkább a bájragyogtatásban múlta felül valameny-nyit. A velencei követ jelmezbálján Iphigéniánaköltözött, már amennyiben öltözetnek volt nevezhetőegy tökéletesen átlátszó fátyol s egy virágokbólfont, dereka köré övezett füzér, amely mintha csu-pán azt lett volna hivatva jelképezni, hogy azifjú hölgy ismeri Eva esetét a fügefalevéllel.

A báli közönség az érdekes jelmezt különböző-képpen fogta fel. Walpole úgy vélekedett, hogyinkább Andromedához lett volna illő, akit tudva-levően jelmeztelenül tettek ki a tengeri szörnyétvágyának.

Egy udvari dáma viszont megfelelőnek tar-totta a fátyolköntöst, mert — mondta — rajta

242

keresztül az áldozó pap Iphigeniának még a beleitis megláthatná.

A walesi hercegné, akinek Miss Chudleigh udvar-hölgye volt, annyira megbotránkozott, hogy hirtelené-ben egy sált kanyarított a csípőig fedetlen vállakra.

Ellenben apósa, az öreg György király, egy széparanyórával ajándékozta meg az átlátszó leányt sezzel rótta le háláját a szemének nyújtott gyönyörű-ségekért.

Vakmerő különcködéseit egyébként megbocsá-tották a kalandos természetű leánynak, mert eszesvolt és szellemes; csöpp nyelve pedig hegyes ésfürge, mint a vívótőr.

Elszegényedett úri családból származott. Elő-kelő atyafisága úgy lendített a sorsán, hogy besze-rezte a walesi hercegnéhez udvarhölgynek.

Tizennyolc éves korában történt életének elsőnagy kalandja.

A nyarat unokafivérének, John Merril-neklanistoni kastélyában töltötte. Ott volt még nagy-nénje, Harmer-né asszony is; ennek fontos sze-repe volt a kalandban. Elizabeth itt megismerke-dett egy Augustus Heruey nevű, vele alig egyidőstengerészhadnaggyal. Ez Bristol earl-jének volt azifjabbik fia, tehát az angol elsőszülöttségi rendértelmében semmi kilátása sem volt az apai címreés vagyonra, amelyet az idősebbik fivér volt örök-Iendő. Tiszti fizetéséből és a hazulról kapott segély-pénzből kellett megélnie.

248

A fiatal Hervey nagy gyorsasággal beleszeretettElizabethbe. Hanmernének megtetszett a fiú ésiparkodott a húgával összeboronálni.

Nem egészen érthető, miért ragaszkodott any-nyira hozzá, holott Elizabethnek remek házasságravolt kilátása: Hamilton herceg udvarolt neki smár szerelmes levelek írogatásáig jutottak. Elégaz hozzá, a Hervey-párti nagynéni kedveltje érde-kében a rossz regényekből ismert fogáshoz folya-modott: elsikkasztotta Hamilton leveleit. A büszkeleány nem sejtette a hallgatás okát és halálosanmegsértődött. Tizennyolc éveseknél hamar oldód-nak meg a lelki válságok: a halálos sérelem halálosszerelemmé billent át Augustus Hervey javára.

Mrs Hannler hadműveletei tehát szépen halad-tak előre. Azonban az anyagi kérdések drótsövényénmegakadtak. A fiatalember hadnagyi fizetése arra semvolt elég, hogy ő maga megéljen belőle; az apai segélypedig a levegőben lógott. Az öreg lord semmiesetresem egyezett volna az előnytelen házasságba, — hapedig hozzájárulása nélkül veszi el a fiú a szegénylányt, számíthatott arra a szülői üzenetre, hogytessék csak a zsoldjából eltartani a feleségét.

A másik oldalról is nehézségek sandítottaka fiatalokra. Elizabeth, mint férjes asszony, nemlehet többé a hercegné udvarhölgye s elesik az onnankapott javadalmaktól.

A nagynéni tehát úgy döntött: a fiatalokházasodjanak össze, de titokban. Elizabeth őrizze

244

meg címzetes lányságát s maradjon meg udvar-hölgynek, — Augustus pedig a mézeshetek utánmenjen vissza a hajójára. Titokban azután is talál-kozhatnak, de egyelőre a házasságot még csaksejteni sem szabad senkinek.

Ez az »egyelőre« az egész vállalkozás határtalankönnyelműségét jellemezte. Mi lesz azután? Örökkénem lehet titkos házaséletet folytatni két tengeriút között. S a házasságokból többnyire gyermekekis szoktak születni. Mi lesz azokkal? Könnyűösszefércelni egy gyorsházasságot, de lesz-e tartásaa laza szövedéknek? A hebehurgya társaság nemtörődött vele. »Egyelőre« csak essenek túl a titkosházasság romantikáján.

Hát romantikusnak csakugyan az volt.Merril kastélya mögött nagy park terült el,

ennek a végében volt a kápolna. Istentiszteletetritkán tartottak benne, mert a lanistoni egyház-községnek alig néhány tagja volt s ezek a szomszédközségbe jártak igét hallgatni.

A szereposztás ez volt:Éjjel tizenegy órakor a fiatalok a parkba men-

nek andalogni. Merril, Hanmerné s bizonyos Moun-tenay uraság, a család barátja, szintén levegőrefog szomjazni s kimegy a parkba. Valamennyien talál-koznak a kápolna előtt, ahová már odakérették Amistiszteletest, a szomszéd egyházközség plébánosát.

A regényes társaság bevonult a kápolnába.A két férfitanú gyertyával világított, a tiszteletes

245

elvégezte a szertartást. Azután pap, új pár és nász-nép elszéledt a park sötétjében, mert ügyelni kellett,nehogy a cselédség neszét vegye az éjjeli kalandnak.Feltűnés nélkül vissza is lopakodtak a kastélyba.De ami csodálnivaló volt: hat szemfüles szobalányvolt a házban és egyikük sem vette észre, hogy azifjú tengerész ezen és néhány következő éjszakánfölszedegette a horgonyait és Elizabeth kisasszonyszobájában kötött ki.

A mézeshetek elrepültek, az ifjú férj elbúcsú-zott, hajóra szállt és elvitorlázott Nyugat-Indiába.A fiatalasszony pedig visszavedlett hajadonná ésfolytatta palotahölgyi életét a walesi hercegné ud-varában.

Hervey két teljes esztendeig volt oda. Akkorhajója hazaérkezett Doverba. Onnan ő Londonbaosonhatott, törvényes pásztorórákra a titkos fele-ségével. Utána ismét tengeri út következett, majdmegint Dover és londoni légyottok. De ekkor mára bolygó tengerész mintha nem is a délövi forróvizekről, hanem a sarki jéghegyek tájáról jött volnameg. A fogadtatás sem volt melegebb. A gyermek-szerelem mindkettőjükből ellobogott, már csak afüstje köhögtette őket. Civakodás, összeveszés, jele-netek: szóval, a férj visszament a hajójára s ezen-túl egyáltalán feléje sem nézett többé a feleségének.

Elizabeth sem törődött vele, ámbár a londonitalálkák emléke még kísértett egy darabig. Titok-ban, valahol vidéken egy fiúgyermeknek adott életet.

246

Rövid élet volt. A csecsemő is titoktartónak bizo-nyult; néhány hónap mulya meghalt. Az anyahajadon lányként csillogott-ragyogott továbbra isaz udvarban.

Tizenkét évet kell átugranunk.Ekkor híre ment, hogy az öreg Lord Bristol

halálán van. Már pedig, ha meghal, — miután előbb azidősebbik fiú is elhalálozott — Augustus Hervey,a szegény tengerésztiszt Lord Bristollá lép elő ésnagy vagyonnak lesz az ura. A felesége pedigtávozni fog ugyan az udvartól, mint Miss Chudleigh,de visszatér, mint Countess of Bristol.

Elizabethnek azonban még fékeznie kellett azörömét.

Hátha Bristol újdonsült earl-je azt találja mon-dani: ez a regényes történet valóban érdekes; mégis,mielőtt tovább haladnánk, hol lehetne megtekinteni aházasság létrejöttét tanúsító anyakönyvi bejegyzést?

Azt bizony sehol.A házasságot megkötöttek ugyan, de nem vezet-

ték be semmiféle anyakönyvbe. Az ok ismeretlen.A kis lanistoni egyházközségnek nem volt ugyankülön anyakönyve, de megkérhették volna Amistiszteletest, hogy hozza magával a saját matrikuláját.Lehet, hogy a sietve keresztülhajszolt szertartásután senki sem törődött a további formaságokkal.De az is lehet — s ez valószínűbb — hogy a rokono-kat előrelátás vezette. Változás következhetik a szerel-mesek érzelmeiben és viszonyaiban; a lány elé egy

247

sokkal fényesebb új házasság csábulhat, — jó leszhát eleve gondoskodni, hogy a régi kötés nyomaieltüntethetők legyenek.

Akárhogyan volt is, most már pótolni kelletta végzetes mulasztást.

Egy napon Amis tiszteletesnél egy úr és egyhölgy jelentkezett: John Merril és Elizabeth Chud-leigh. Vagy Mrs. Hervey? Éppen erről volt szó.Megkérték a betegen fekvő papot, adna bizonylatota házasságról. Hosszú tanácskozás után abban álla-podtak meg, hogy venni kell egy szabályszerű anya-könyvet s Amis tiszteletes sorjában bevezeti majda lanistoni eseményeket, — vagyis mindössze a há-zasságot s ezt megelőzően Merrilné elhalálozását.Ugyanis az egész lanistoni plébániának nem volt többtagja, mint maga a Merril-család. Megvették hát aregisztert s a beteg pap bejegyezte a következőket:

1742 augusztus 2-án meghalt John Merril úr felesége,Susanna.

1744 augusztus 4-én házasságot kötöttek: a tiszte-letreméltó (honourable) Augustus Hervey úr és MissElizabeth Chudleigh, néhai Thomas Chudleigh ezredesleánya. Eskető pap volt Thomas Amis.

Az anyakönyv ottmaradt Amis tiszteletesnél,illetve az özvegyénél, mert nemsokára meghalt. Ek-kor Merril vette magához. Egy idő múlva megintszükség volt rá: Hanmernét temették. Új plébánosavolt már a parányi egyházközségnek, az új bejegy-zés már az ő kezétől származott:

248

1764 december 10-én meghalt Anna Hanmer úrnő,néhai William Hanmer ezredes özvegye.

Majd maga Merril is a lanistonei temetőbe ke-rült. Az ő halála volt a negyedik és utolsó bejegyzésa vándorló anyakönyvbe:

1767 február 7-én meghalt John Merril, Esqu.

Ezután az új plébános a regisztert magánáltartotta.

Suhantak az évek.Augustus Hervey-ből csakugyan Bristol earl-je

lett. De a házassággal egyik fél sem állt a nyilvá-nosság elé. A férjnek nem volt semmi oka a meg-szólalásra, az asszonynak annál több a hallgatásra.Hercegi korona lidércfénye libbent fel előtte.

Anglia egyik legfényesebb nevű és leggazdagabbfóura volt Kingston herceg, teljes parádés nevén: Dor-chester margrave-je, Kingston grófja, Newark viscountjaés Pierre-point bárója. Kingston-Perseus már évek ótavédelmezte pajzsával Chudleigh-Andromedát a hite-lezők feléje tátogó tengeri szörnyei ellen, vagyiskevésbbé képletesen: bőkezű szeretője volt Eliza-bethnek. Az angol udvar erkölcsei nem voltak túlsá-gosan szigorúak; a törvényessé jegecedni készülőviszony előtt mindenki szemet hunyt. A herceg csak-ugyan azon volt, hogy feleségül veszi Elizabethet,akinek annyi derűs esztendőt köszönhetett.

De előbb rendet kellett teremteni az első há-zasság körül. Ez volt Bristol véleménye is, aki

249

szintén szerette volna lerázni a szabadságát akadá-lyozó bilincset. Barátságos üzenetváltás indult megközte és a felesége közt, mi módon lehetne mind-kettőjüket szabaddá tenni. A lord válópert indít-ványozott, de az asszony hallani sem akart róla.Az akkori angol jog szerint a válást csak a parla-ment mondhatta ki s az eljárás hihetetlenül körül-ményes és elrettentően drága volt. Válási okul pe-dig csakis a nő részéről elkövetett házasságtörést lehe-tett felhozni. De kit állítsanak bűntársként a parla-ment elé? Kingston herceget nem lehetett az ügybekeverni. Ha meg másvalakit szemelnének ki, a her-ceg nyomban sutba dobna minden házassági szán-dékot, mert nem lenne hajlandó, hogy a más meg-bélyegzett szeretőjét a feleségévé emelje.

Elizabeth indítványát fogadták tehát el. Ne aparlamenthez folyamodjanak, hanem az egyházi bíró-sághoz. Bontási kereset helyett majd ő megsemmisí-tési pert fog indítani, s azt fogja kérni, mondja kia bíróság a házasságot eleve érvénytelennek. A lordne erőltesse meg magát a védekezéssel. Ha azutánaz egyházi bíróság érvényteleníti a régi házasságot,bátran köthet mindegyikük újat.

Így történt. Lord Bristol a megállapodás értel-mében vitatta ugyan, hogy a házasság igenis ér-vényes, de lanyhán védekezett s mindössze néhánysemmiről sem tudó tanút hallgattatott ki.

Az egyházi bíróság nyilván arra is tekintettelvolt, hogy kiskorúak keltek össze szülői, illetve

250

gyámi beleegyezés nélkül, ennélfogva a regényeséjjeli házasságot érvénytelennek mondta ki.

A mai olvasó jogosan kérdezhetné: hát aházasságtörési pernél mennyivel volt kevésbbé bot-rányos az egyházi bíróság előtt kiteregetett szeny-nyes? Akárhogyan forgatjuk és szépítjük is az ese-tet: ha törvényes házasság nem jött létre, úgyElizabeth Chudleigh kisasszony, a walesi hercegnéőfensége palotahölgye, titokban a szeretője voltAugustus Hervey tengerészhadnagynak.

Magyarázatul tudni kell, hogy Anglia előkelőkörei a szerelmi botrányok szemléleténél kicsinyítőpápaszemet tettek fel, sőt egyáltalán meg sem lát-ták, amit nem akartak észrevenni. A szokásos ha-gyománytisztelet alapján megbotránkozás nélkülvették tudomásul, hogy a házasságtörési pereketa nagy nyilvánosság előtt, arcpirító részletességgeltárgyalják, sőt, hogy élelmes kiadók a perek-nek hallatlanul szemérmetlen anyagát kinyomas-sák és a közönség kedvelt olvasmányaként ter-jesszék.1

A botránypereknek egyik legépületesebb példá-jával Lady Worseley szórakoztatta az előkelő vilá-

1 Crim.-con.-Biography or celebrated Trials in the Eccle-siastical and Civil Courts for Adultery and other Crimes, fromthe Period of Henry VIII., to the Present Time. (London, 1789.)A fűszeres olvasmány 12 kötetet tölt meg!

A Crim.-con. rövidítés jelentősége: criminal conversationvagyis bűnös érintkezés. Így szépíti az angol hivatalos nyelv a»házasságtörés« nyers kifejezését,

251

got. A perre az az erélyes lépése adott alkalmat,hogy megszökött egy katonatiszttel. A férj, SirRichard Worseley, kártérítési pert akasztott a csá-bító nyakába. (Rendszerint ez a kereset előzte megmagát a válópert. A bíróság igen nagy összegreszokta becsülni a férji sérelmet.) Az asszony minden-áron ki akarta húzni kedvesét a bajból. Szokatlanötlete támadt: még harmincnégy fiatal embert idéz-tetett be tanúnak. Azt kellett igazolniuk, hogy őkis szeretői voltak a ladynek, a szó legteljesebb értel-mében. Úgy okoskodott, hogy akármilyen kövérkártérítéssel szándékozik is a bíró kiszappanozni aSir Richárd férji becsületén esett foltot, igazság sze-rint annak csak a harmincötöd része eshetnék a leg-utolsó kedvesére. A nemleges erény bizonyítására hi-vatott tanúk közül huszonheten meg is jelentek, devalamennyiükre nem került a sor, mert a bíró ha-marosan befejezte a tárgyalást. Ugyanis az egyiktanú azt vallotta, hogy ő tisztára Gyges-ként sod-ródott az ügybe, amennyiben Sir Richárd ösztön-zésére felkúszott annak a hátára s a magas abla-kon keresztül megleste a ladyt a fürdőszobájában.A továbbiakra a bíró a maga részéről nem voltkíváncsi. Az értékes felvilágosítás után kihirdetteaz ítéletet: elmarasztalta a csábítót egy penny kár-térítésben Sir Richárd javára. Akinek egyébként,mint az angol parlament tagjának, épp aznap kel-lett volna egy fontos szavazáson résztvennie. Párt-vezére, Lord North, bosszúsan mutatott Sir Richárd

252

üres székére: »Ha valamennyi cuckold-om (fel-szarvazott férj) cserbenhagy, ki marad a pártom-ban?«

Az egyházi bíróság ítélete után Kingston her-ceg Elizabethet feleségül vette.

Öt évig tobzódhatott az egykori árvalány mind-abban a pompában és ragyogásban, ami a hercegiranggal járt s amivel az öreg nábob elárasztotta.Akkor meghalt Kingston hercege. Gyermeke nemmaradt, vagyonát unokaöccseire hagyta, mégis azzala korlátozással, hogy az óriási vagyon jövedelmeiholtáig az özvegyet illessék.

Az egykori Iphigenia ekkor már átlépte azötvenes évhatár mesgyéjét s háromannyi fátyol-szövetre lett volna szüksége, mint annakidején, haugyan még érdekeltek volna valakit a fátyolköntösátlátszó titkai. Szerelmi kalandok már nem igenkínálkoztak, helyettük az elvirágzott asszony azzalkárpótolta magát, hogy saját mahagóni burkolatúyachtján hajókázott a kontinens körül s királyi ésfejedelmi udvarokat látogatott meg. A dúsgazdagságfénykoszorújával övezett angol hercegi korona előttmindenütt kitárultak az ajtók.

De azalatt odahaza Londonban már főzték szá-mára a feketelevest. Az örökösök nem szándékoz-tak beletörődni, hogy a jövedelmek csak az Özvegyhalála után támadjanak fel. Amíg odavolt, gyűj-tötték az adatokat s amikor már annyi gyűlt egybe,hogy meghúzhatták a lélekharangot, a King's Bench

253

bíróságon feljelentést tettek »a magát Kingston her-cegnének nevező Elizabeth Chudleigh« ellen.

A vád szörnyű volt: bigámia.A bűnösre név- és rangvesztésen felül kegyetlen

büntetés várt: jobb kezére tüzes vassal bélyeget sü-töttek.

A vádlók terve az volt, hogy ha az asszonytkettős házasság miatt elítélték, utána megtámadjáka végrendeletet is azon a címen, hogy a herceg atörvényes feleségének szánta a vagyon jövedelmét,nem pedig a törvénytelennek, aki eszerint csakágyasa volt.

A vád azon alapult, hogy Elizabeth Chudleighés Augustus Hervey házasságát igenis törvényesnekkell tekinteni. Az egyházi bíróságot megtévesztették;az előtte folytatott per nem volt egyéb méltatlankomédiánál s így ítéletét nem lehet figyelembe venni.Tehát amikor Hervey né másodszor is férjhez mentKingston herceghez, kettős házasság bűntettét kö-vette el.

A hercegnét Rómában érte a hír. Sietett Lon-donba s ott nyomban visszavágott. Kifogásoltaa King's Bench illetékességét, ő jelenleg még Kings-ton hercegné, tehát csakis a főrendek törvényesbírósága Ítélhet fölötte: a lordok háza. Úgy lát-szik, itt enyhébb felfogásra számított, mint aminőta polgári bírótól remélhetett.

Igazat adtak neki. Az ügyet a lordok háza eléutalták s ott 1776. április 15-én megkezdődött a

254

hetedhét országra szóló parádéval, körülcifrázott éshagyományos ceremóniákkal teletűzdelt tárgyalás.A Westminster Hall-t, a parlament hatalmasgót stílű csarnokát erre az alkalomra kétoldalt éselől-hátul teleépítették tribünökkel, páholyokkal,egyéb emelvénnyel. Legelsőbben a belépti jegyes,előkelő hallgatóság tódult be; majd megjelent sajátkülön páholyában a királyné és a királyi család.Azután bevonultak illő ünnepélyességgel a lordok,kettős rendekben, a precedence (rangelsőbbség) sza-bályai szerint sorakozva.1 Majd elfoglalta helyét atárgyalás többi szereplője: a vádat képviselő Attorney-general (a korona ügyésze) és helyettese, a Solicitor-general; továbbá szakértő jogtudósok, jegyzők, tiszt-viselők; valamint a vádlott ügyvédjei, számszerint tíz.

1 Íme egy ízelítő az elsőbbségi táblázatból:1. Hercegek, a rangadományozás időpontja szerinti sor-

rendben.2. Marquess-ek, ugyanilyen sorban.3. Hercegek elsőszülött fiai.4. Earl-ök, a fennti sorrendben.5. Marquess-ek elsőszülött fiai.6. Hercegek ifjabb fiai.7. Viscount-ok, a fennti sorrendben.8. Earl-ök elsőszülött fiai.9. Marquess-ek ifjabb fiai.A viscount-ok idősebb és az earl-ök ifjabb fiai sajnálatramél-

tóan hátrább kerültek. Megelőzik őket a bárók. Viszont a bárókidősebb fiainak be kell érniük azzal, hogy csak a most említettsarjak után következzenek. A viscount-ok és bárók ifjabb fiaimár jó hátul kullognak, de viszont megelőzik a baronet-eket ésa különféle lovagrendek lovagjait.

Nem folytatom.

255

A tárgyaláson a Lord High Steward elnökölt.(Valamikor ez volt az ország legnagyobb rangú tiszt-viselője, később már csak két alkalommal hivatalos-kodott: 1. Koronázáskor a precedence fogas kérdé-sei körüli vitákban. 2. Olyankor, amikor egy peerelleni bűnvádi tárgyaláson kellett elnökölnie.)

Mikor valamennyien együtt voltak, bevezettéka vádlottat. Ez a bevezetés így festett: a gyászruháshercegnét három főúr kísérte a bar (korlát) elé.Mögötte felsorakozott a kíséret: négy fehérruhásudvarhölgye, házi káplánja, orvosa és gyógyszerésze.

Következtek a hagyományos szertartások. Ahercegné letérdelt, majd a Lord High Steward meg-engedte, hogy felkeljen. Ezután meghajtotta magáta lordok és az elnök felé s ezek a tisztelgést hasonlóudvariassággal viszonozták. A koronaügyész tit-kára (a clerk-ot fordítom úgy) felolvasta a vád-iratot s utána feltette a hagyomány szerint kötelezőkérdéseket, amelyekre a vádlottnak ugyancsak ahagyományosan megállapított szavakkal kellett fe-lelnie:

― Bűnösnek vallja-e magát?― Nem. (Not guilty.)― Mit kíván, kik ítéljenek fölötte?― Isten és az én főuraim. (God and my peers.)― Isten adjon hát ladységednek kedvező fel-

mentést. (God send your ladyship a good deliverance!)Meglátjuk, a clerk hivatalos jókívánsága meny-

nyiben teljesült.

256

A korona ügyésze emelkedett szólásra és meg-indokolta a vádat. Fölösleges lenne nyomon követnia nyolc napig húzódó tárgyalás teljes menetét, ajogi szócsatákat, a tanúk vallomásait, a nevezetesanyakönyv utólagos bejegyzéseinek bírálatát stb.Elég belőle ennyi:

A vád igazolta, hogy az egyházi bíróság ítéle-tét valóban csalafintasággal szerezték meg.

Viszont a hercegné mentségei ezek voltak: Azegyházi bíróság már in rem határozott, vagyis el-döntötte az ügyet. Ennek folytán az első házassá-got nemcsak Kingston herceg tekintette érvénytelen-nek, hanem az egész királyi udvar is, élén a walesihercegnével, sőt magával a királlyal. Ha pedig máso-dik házassága a törvénybe és a jó erkölcsökbe üt-közik — amint a korona ügyésze kifejtette — miértvárt őlordsága öt álló esztendeig a megtorló lépésekkels miért szánta rá magát csak most, Kingston herceghalála után? Úgy látszik, a nagy erkölcsi háborgásta csalódott örökösök fújtatója szította fel.

Az ügy végül megérett a szavazásra. A lordoksorjában fölemelkedtek és nyilatkoztak a hagyo-mányos formulával:

— Guilty, upon my honor — hangzott az elsőszavazat. (Bűnös, becsületemre.)

És ugyanígy a többi. Newcastle hercege — azelhalt Kingston jóbarátja — szavazott csupán így:»Bűnös, de nem szándékosan, csupán tévedésből,becsületemre.«

Kingston hercegné

Belépti jegy Kingston hercegnéperének tárgyalására

Kingston hercegné perének tárgyalása

257

Ezzel a bűnösség kérdése eldőlt.A lordok nem törődtek vele, hogy nyilvánvaló

jogsértést követtek el, amikor az egyházi bíróságítéletét semmibe sem vették. Kétségtelen bár, hogyaz első házasság valóban létrejött s az egyházibíróságot becsapták (ha ugyan nem szándékosancsapatta be magát), de az ítélet folytán res judicataállt elő. Egy más hatáskörű bíróságnak nem voltjoga ezt megbolygatni.

Úgy látszik, a lordok a betolakodót, az anya-könyvhamisítót, szóval a kalandornőt akarták meg-bélyegezni. Mi több, valósággal megbélyegeztetni. Ahóhér már tüzesíthette a billogot, hogy ElizabethChudleigh párnás kezefejére nyomja.

Azonban a tíz ügyvéd megszolgálta a díjait.Gondjuk volt erre a fordulatra is. Az elítélt egyelőre elkészített iratot nyújtott át az elnöknek: haő immár nem Kingston hercegné, az ítélet értelmébenmég mindig Lord Bristol törvényes felesége. Tehátépp úgy megilletik a peeress jogai, akárcsak King-ston hercegné volna. Ennélfogva kéri, alkalmazzákjavára a benefit of clergy kedvezményét.

Ez az ó-angol jog sajátságos intézménye volt.Ha az egyházi rend valamely tagját egyházjogi ter-mészetű vétség miatt világi bíróság elé állították,kérhette, hogy tegyék át az ügyet oz egyházi bíró-sághoz. Ez azután a saját szabályai szerint bün-tette meg vagy mentette fel a vádlottat. A kedvez-ményt 1547-ben kiterjesztették a peer-ekre is. Ha

258

tehát Lady Bristolnak megítélik, ez azt jelenti,hogy ügye visszakerül ahhoz az egyházi bírósághoz,amelyik már eljárt a dolgában s ott természetesennem lesz bántódása.

A lordok meghallgatták a szakértő jogászokats kimondták, hogy Lady Bristolt a kedvezmény,jelen esetben mint benefit of peeress, megilleti.

A Lord High Steward tehát, miután jól meg-mosta a lady fejét, kihirdette a határozatot: sza-badon elmehet, de meg kell fizetnie a költségeket.

A középkor világát felidéző szertartások utolsó-jára került a sor. A Gentleman Usher of ihe BlackRod vagyis a Lordok házának szertartásmestere át-nyújtott az elnöknek egy fehér pálcát. Ez fogta éskettétörte annak jeléül: ítéltetett.

Mindez megtörténvén, a lordok felemelkedteks ismét a precedence szabályai szerint kettős rendekbeszakadozva, nagy ünnepélyességgel elvonultak.

Az örökösöknek mégis felkopott az álluk.A végrendelet megsemmisítése iránti pert elvesz-tették. Az öreg Kingston tudta, mit csinál —állapította meg a bíróság — amikor jutalmazniakarta az élettársát, akár törvényesen élt az mel-lette, akár nem.

Lady Bristolnak tehát megtépdesték ugyan abecsületét, de nem lyukadt ki az erszénye. Parismelletti birtokán halt meg 1796 augusztus 28-án.

»A vad szív megszűnt dobogni« — állapítottameg egyik életírója.

AZ ALKALMATLAN FÉRJ.

A PARLAMENTI TANÁCSOS FELESÉGE.1699.

»Carlier Angélique, mint már neve is sejdíteni en-gedi, angyali szépségű lény vala. Termetének s külvalójá-nak bájait szellemdús volta s mívelt társalgási modoranem csekély mértékben emelték, úgy hogy a természetremekjeként imádók s udvarlók seregétől volt szüntelenkörülvéve.«

Ezen a virágos nyelven szólalt meg az1859-ben kiadott »Árnyak« című gyűjtemény szer-zője, amikor az eset hősnőjét Pitaval nyománleírta. Pitaval kortársa volt a szépasszonynaks így el lehet hinni,- hogy hű képet festett róla,ha kevésbbé színes szavakkal is, mint az ötve-nes évek cikornyás modorában ömlengő magyarszerző.

Angelikát nemcsak külvalója s művelt társal-gási modora tette kapóssá. Egy meggazdagodottkönyvkereskedő volt az apja; tizenöt éves korábanárvaságra jutott és 500.000 livre-nyi örökség ma-

262

radt rá. A pénz akkori értéke szerint tehát millio-mos-lánynak számított.1

Képzelhető, milyen parforce-vadászat indultmeg a nemes vad után. Együtt nyargalt a falkávalTiquet parlamenti tanácsos is. Nem volt éppenfiatalember, de bírói rangja révén a hivatali nemes-séghez számított. Mint a paragrafusok tekervényei-hez szokott jogász, tudta, hogy legjobb a kerülőút. Tehát mindenekelőtt a leány nagynénjét kör-nyékezte meg, akinél az lakott. Mialatt a többikérő Angelika körül lebzselt, ő a nagynénit halmoztael figyelmességekkel. Parlagi nyelven szólva: né-hány ezer franknyi ajándékkal megvesztegette, hogyegyengesse az útját a húgánál. A néni ráállt azalkura és egyengetett.

Ennekutánna a tanácsos rátért az egyenes útraés közvetlen a lányt vette célba. Születésnapjára re-mek bokrétával lepte meg, csinált virágokból,mű harmatcseppekkel. De a sok csillogó har-matcsepp mind merő brilliáns volt. Érték: 15.000liure!

A terv füstbemenetele esetén a józan tanácsosalkalmasint visszalopatta volna a gyémántokat anagynénivel, de nem került rá a sor. Angelikát a

1 Georges d'Auenal számítása szerint (Le Nivellement desJoaissances. Paris, 1913.) 1913-ban száz frank értéke megfeleltkörülbelül harminc 1675 körüli livrenek. Vagyis Angelika hozo-mánya nagyjában az első világháború előtti 1,660,000 arany-frankra rúgott volna.

263

drágakövek csillogása elkápráztatta. A nagyvagyonú,rangbéli gavallér, érett férfi pompás férjnek Ígérke-zett, különösen a nagynéni tükrében.

Az outsider Tiquet elkapta a milliomos lányt atöbbiek orra elől.

A házasság nem is indult rosszul. Nagyúri ház-tartás, fényes társaság s némi családi boldogságis: egy fiú és egy leány. Angelika kedvére költeke-zett s ragyogó pillangóként repdesett szalónról-szalónra. Főúri barátnői voltak, köztük D'Aulnoygrófné, a népszerű írónő, akinek a spanyol királyiudvar szokásairól írt könyve ma is forrásmunka-számba megy. A dúsgazdag, fiatal Tiquetnét min-denütt szívesen fogadták.

Angelika azt hitte, hogy férje az övéhez ha-sonló nagy vagyon ura s pénzdobáló szeszélyeineknincs semmi akadálya. Azonban apránkint kiderült,hogy a gyémántoknak csak amolyan vetőmag-féleszerepük volt s az aratást a tanácsos a feleségevagyonából remélte. Sőt a vetőmagot is adósságravásárolta s a hitelezők, mint dudva a kalász közt,kezdték felütögetni a fejüket. Ő pedig ahelyett,hogy zavarait őszintén és becsületesen bevallottavolna, a felesége kiadásait akarta megnyirbálni.Kicsinyeskedett, akadékoskodott, zsörtölődött. Azelkényeztetett asszony persze ezt nem tűrte, mire atanácsos férji jogaival állt elő. Az egykori gyémánt-lovagról lekopott a gavallérság máza és házsártosházi zsarnok ütközött ki alóla.

264

Angelika arra ébredt, hogy csúnyán becsap-ták. A csalódás, a sok házi perpatvar elkeserítette;ha élt is benne egykor valami vonzódás az urához, azmost közönnyé lohadt, majd megvetéssé hidegült.

Vigasztalást keresett. Ezt egy Montgeorges nevűtestőrkapitány karjában találta meg. De akkoravolt a keserűsége, hogy a vígasz adagolásának isahhoz kellett igazodnia. Más szóval: úgy váltogattaa szeretőit, mint a parlamenti tanácsos a parókáit.Pitaval valóságos Messalinának mondja, azzal akülönbséggel, hogy szeretkezéseit nem a rómaicsászárné szemérmetlenségével űzte, hanem illődiszkrécióval, úgyhogy maga a kapitány sem tu-dott róluk. Amely hasonlatot azzal egészíteném ki,hogy a kapitány épp olyan jámbor mamlasz lehetettszeretőnek, aminő Claudius császár volt férjnek.

Tiquet azonban meglátta a saját szarvait.Egyelőre tapintatosan hallgatott, mert a hitelezőimind jobban szorongatták és szüksége volt a fele-sége pénzére. De az éhes csapat Angelika vagyonafelé is kapdosott s ekkor az asszony kenyértörésrevitte a dolgot. Keresetet adott be a bírósághoz ésférjével szemben vagyonelkülönítést kért.

A tanácsos most már öklelésre használta fel aszarvait. Mint parlamenti bírónak, befolyása fölértaz udvari körökig s itt elsiránkozván a felesége vi-selt dolgait, sikerült egy királyi rendeletet kipanasz-kodnia, amely feljogosította, hogy az asszonyt ko-lostorba zárathassa.

265

Nem kell azt gondolni, hogy a tanácsos házi-tűzhelyének tisztasága körül akart rendet teremteniaz erélyes beavatkozással, ő a gyakorlati célokembere volt. A rendelettel zsebében bement a felesé-géhez és elébe tárta a lehetőségeket. Mindösszekettő kínálkozott: vagy visszavonja a vagyon-elkülönítési keresetet vagy mehet a zárdába. Másválasztás nincs. Íme a lettre de cachet, rajta a ki-rályi pecsét és aláírás.

Az asszony végighallgatta. Azután egy harmadikmegoldás mellett döntött. Kikapta a férje kezébőla rendeletet és királyi pecsét ide, aláírás oda:összetépte és a kandalló tüzébe hajította.

Tiquet persze szaladt a pártfogóihoz. Elpana-szolta a rajta és a királyi levélen esett sérelmet skért egy másodpéldányt, hogy azzal most márkönyörtelenül zárdába csukathassa a magáról meg-feledkezett asszonyt.

De nem ismerte az udvar levegőjét. Ott ahelyett,hogy felháborodtak volna, szörnyű mód mulattaka moliére-i eseten. A hangulat a kardos asszonynakkedvezett. A tanácsos kénytelen volt dolgavégezetlenkihajlongani a fogadótermekből; a másodpéldánytkereken megtagadták.

A per tovább folyt. A bíróság kimondta a nőivagyon elkülönítését. De a házaspárnak tovább isegy fedél alatt kellett élnie.

Képzelhető, milyen élet volt ez. Külön-különlakosztályuk volt ugyan, de étkezéseknél, a gyerme-

266

kek dolgában s egyéb házi ügyben mégis talál-kozniuk kellett. A mogorva és kötekedő természetűférj ezt a néhány órát is felhasználta, hogy azasszonyt lehetőleg bosszantsa és gyötörje. De abíróság ítélt: különélés nincs.

Idáig Tiquet úr házaséletét hasznos anyagkéntértékesíthetné egy lélektani problémákkal civakodómai regényíró. A fejlemények szinte törvényszerűenkövetkeznek az alaptételből; a fordulatokat el-fogadhatóan meg lehet indokolni; hézag és zökkenősehol sem mutatkozik. A tanulságos történetet ilyes-féle mondattal lehetne befejezni: »Férj, feleségtovábbra is így élt egymás mellett idegenként,szomorú példáját mutatva a szerelem nélkül kötöttérdekházasságnak«.

Csakugyan továbbra is így éltek, de mindösszehárom esztendeig. Akkor a való élet felforgattaa regényírás szabályait. Az asszony lelkének ki-töltetlen szakadéka tárul elénk: a bár könnyelműés laza szerelmi erkölcsű Carlier Angelika gyilkossáalakul át Szinte érthetetlen, mi mehetett végbea külső élet minden gyönyörűségében fürdő, előkelő,jó nevelésű, társaságbeli úrinőben, a gyermekeitszerető anyában, hogy a megutált férjtől gyilkosságútján akarjon szabadulni?!

Még pedig milyen oktalan és ügyetlen módon!Valóságos összeesküvést szervezett Tiquet ellen.Megvesztegette Moura nevű kapusát; ez volt afőcinkos. Moura továbbgurította a bőven osztott

267

tallérokat és összetoborzott egy tizenhét tagú or-gyilkos társaságot! Hitelesség okáért íme a név-soruk:

Auguste Cattelain, szolga.Claude Desmarques, volt katona.Philippe Langlet, Tiquetné lakája.Jeannette Lemmirant, ugyanennek szobalánya.Claude Roussel, ugyanennek másik lakája.Marié Anne le Fort, ugyanennek másik szobalánya.Jean Desmarques, szegény nemesember.Jeanne Bonnejond, züllött leány.Magdlaine Mellotet, özvegyasszony.Marguerite Lejévre, Tiquetné konyhalánya.Jean Loiseau, ugyanennek kocsisa.Marié Biarche, férjes asszony.Grandmaison, gránátos.Saint-Jean, katona.

Még három ismeretlen tagja volt a bandának;a nevüket sem tudta senki.

A terv ez volt: A banda lesbe áll azon azutcán, amerre a tanácsos haza szokott járni. Egysötét éjszaka körülfogják; úgy tesznek, minthaegymás közt verekedés tört volna ki; a csetepatébana tanácsost leszúrják, azután szanaszét szaladnak.

A meghatározott éjszakán az orgyilkos szövet-kezet elfoglalta a kijelölt hadállásokat, a szerep-osztás is megtörtént — azonban épp akkor atanácsos más úton ment haza, nem vették észres épségben úszta meg a nem is sejtett veszedelmet,

268

Második merényletre már nem lehetett össze-terelni a társaságot. Moura szélnek eresztette őkets busás jutalom ellenében szigorú titoktartást fogad-tatott velük.

Otthon eközben a levegő még jobban elködösült.A tanácsosnak új rigolyája támadt: féltékenykednikezdett. Kisse elkésve ugyan, de szétütött a szerel-mesek közt és Montgeorges kapitány előtt elzártaa házát. Ez persze csak jelképesen történt, mert akapunyitást és zárást Moura portás intézte, ő pediginkább nyitott, semmint zárt. Tiquet valahogyanneszét vette, hogy a bolondját járatják; a portástkidobta és a kulcsot magához vette. Este sajátkezü-leg zárta be a kaput; akinek még dolga volt náluk,ő maga eresztette ki-be s éjszaka a kulcsot a vánkosaalá dugta.

A szerelmesek egyszerűen fogtak ki rajta: ezen-túl nem éjszaka találkoztak, hanem nappal.

Azonban a kapukulcs- affér még nem záródott le.Egy este a tanácsosnénál barátnője, Senonville

grófné volt látogatóban. Ez húzta-halasztotta atávozást, mert Tiquet nem volt odahaza s asszonyikajánsággal arra pályázott, hogy majd ha hazajött,lefeküdt és elaludt: felzavarják és kinyittatjákvele a kaput. De az olyan sokáig maradt el, hogya grófné megunta a várakozást, elbúcsúzott éshazahajtatott.

Mi történhetett a pontos életbeosztású hivatal-nokkal?

269

Az, hogy hazafelé jövet hátulról pisztollyal három-szor rálőttek. Összeesett. A szomszéd házakból alövések zajára emberek rohantak elő, ezeknek elhalóhangon annyit mondott, hogy ne hazavigyék, hanemahhoz az ismerős családhoz, ahonnan éppen jött.

Csodálatosképen a sebek egyike sem volt halálos.Az orvosok szerint a tanácsos annyira megijedt,hogy szíve az ijedtségtől összehúzódott s a golyókmellette szaladtak a testen keresztül. Ha nagyobbadag bátorság lakozik benne, valamelyik golyóátüti a szívét.

A rendőrség kihallgatta a tanácsost, de ez csupánennyit tudott mondani: »Nincs énnekem más ellen-ségem, csak a feleségem.« Titokban hát az asszonyellen kezdtek nyomozni. Bái semmiféle bizonyítékrasem akadtak, az elfajult házasélet részleteiből mégisarra kellett következtetni, hogy a férj halála csakis afeleségnek lehetett érdeke.

Maga Tiquetné közben a társaságbeli asszonyszokott életét folytatta. Jött-ment, látogatásokattett és fogadott, fölkereste Aulnoy grófné szalonjátis. Semmiféle változás sem látszott rajta. Épp olyannyugodt és kellemes úrihölgynek mutatkozott, mintmásszor.

Akkor is nyugodt maradt, amikor rendőrökhatoltak a szobájába s a vezető tiszt felmutattaa letartóztatási parancsot. Elbúcsúzott kilenc eveskis fiától; megnyugtatta, hogy nemsokára megintotthon lesz; s arra is volt gondja, hogy a rendőr-

270

tisztet megkérje: tegye zár alá a bútorait, nehogyvalami eltűnjön, amíg odavan.

Egész Paris tisztában volt vele, hogy a merény-letnek csakis ő lehetett az értelmi szerzője, —törvényes értékű bizonyíték mégsem került elő.A tettes nyomtalanul eltűnt.

Már úgy volt, hogy a kisfiú csakugyan viszont-látja az anyját, amikor történt valami.

Megjelent a rendőrségen a Caitelain nevű szolgaés apróra kivallotta az első, nem sikerült merényletneka részleteit.

Mi vihette rá a nyomorult embert, hogy asaját fejét is felajánlja az igazságszolgáltatásnak?Bűnbánat? furdaló lelkiismeret? Aligha. Alkalmasintvalami sérelem érte; talán a hallgatási díjat keve-selte. Vagy talán nem is tudta, mit kockáztat;olyasmit hihetett, hogy a koronatanúnak nem leszbántódása, mint Angliában. (Csalódott: életfogy-tiglani gályarabságra ítélték.)

A rendőrség rögtön letartóztatta Moura kapustés összefogdostatta a banda többi tagját.

Tiquetné és Moura ügyét elkülönítették s első-sorban felettük ítélkeztek.

Itt egy kis büntetőjogi fejtegetést kell közbeszúrnom.Az úgynevezett »objektív« elmélet különbséget tesz kísérletés előkészületi cselekmény közt. A magyar büntető törvény-könyv kísérletnek azt a cselekményt minősíti: »mellyela szándékolt bűntett véghezvitele megkezdetett, de benem végeztetett.« A Tiquet elleni szövetkezést nem lehet

271

kísérletnek tekinteni, mert a cselekvésre sor sem került sa további próbálkozást abbahagyták. Tehát csupán elő-készületi cselekményről volt szó, márpedig ezt az objektívelméleten alapuló törvénykönyvek csak kivételes esetek-ben (p. o. felségsértés, hűtlenség) büntetik. Gyilkosságiügyben nem. — Egy másik, szubjektív-nek nevezett elmé-let (Maximilián von Buri, német jogtudós) a szándékotis kísérletnek minősíti. Szerinte gyilkosság kísérlete miattmeg kell büntetni azt is, aki valakinek ártalmatlan cuk-rot ad be abban a hiszemben, hogy az biztosan hatóméreg, — nemkülönben az olyan gonosz embert, akimásnak a haláláért imádkozik, azzal a meggyőződéssel,hogy fohászainak tárgya az imádság erejétől meghal. Afurcsa elmélet a modern büntető törvényekbe nem bírtbeszivárogni.

A mai jog alapján nem lehetne a vádlottak bűnös-ségét megállapítani.

Az akkori bíróság azonban másként gondolko-zott. A pisztolyos merénylőnek nyoma veszett,abban az ügyben tehát el kellett ejteni a vádat.De mert nyilvánvaló volt, hogy az asszony, akárgyilkosság árán is szabadulni kívánt a férjétől,a bíróság úgyszólván előlegezte a szubjektív elmé-letet és bűnösnek mondta ki a szövetség meg-szervezése, vagyis tulajdonképen a szándék miatt,amellyel férjének a halálát akarta.

Elítélte Tiquetnét fejvesztésre és Mourát bitó-halálra; azzal, hogy előbb mind a kettő vettessék aláa rendes és rendkívüli kínvallatásnak. Továbbá el-marasztalta az asszonyt 10.000 livre bírságban a

272

király javára, — valamint 100.000 livre kártérítésbenTiquet úr részére, úgy azonban, hogy ennek csak akamatait élvezhesse, maga a tőke maradjon meg agyermekek örökrészeként.

Az elítéltek fellebbeztek a párisi parlamenthez.Tiquet is gondolt egyet: hiszen ő ugyanennek aparlamentnek a tanácsosa, hátha a közbenjárása kartársaknál eredménnyel bíztatna? De ne siessünkTiquet úr elhatározásának a méltánylásával, ő nema felesége megmentéseért kilincselt, hanem mertkeveselte a haszonélvezetté zsugorított kártérítést! Ő isfellebbezett s még 150.000 livret követelt a kivég-zendő felesége vagyonából, minden megkötés nélkül.

A parlament helybenhagyta a halálos ítéletet,az éhes kollégának pedig odalökött némi koncot:megítélt neki még 20.000 livret, teljes tulajdonjoggal.

Az ítéletből kivigyorog a protekció. Tiquetlegfeljebb életveszélyes sebesülése címén követel-hetett volna kártérítést, de kitől? A merénylővégig ismeretlen maradt; az asszony ellen emiattvádat sem emeltek. Ami pedig az első, csakis terve-zett merényletet illeti, abból semmiféle kára semszármazott. Úgy látszik hát, a bíróság a férji becsü-letén esett karcolásokat akarta a fájdalomdíjjalbetapasztani. Ő ugyan 150.000 livret követelt, de akollégák nyilván a fejüket rázták: ezért a becsületértelég lesz 20.000 is.

Tiquet megérezhette a személye felé áramlóutálatot, mert a látszat kedvéért elzarándokolt

273

Versailles-ba a két gyermekkel, ott a király lábaelé borult és az asszonynak kegyelmet kért.

De megelőzték. Noailles, Paris érseke, figyel-meztette a királyt, hogy a gyóntatók jelentése sze-rint egyre több asszony tesz arról vallomást, hogya férje élete elleni szándék él benne; tehát elrettentőpéldát kell szolgáltatni.

Lajos a kérelmet megtagadta.Ekkor a megtört férj — talán még azon térdel-

tében — egy pótkérelmet rebegett. Ha már így álla dolog, akkor legalább rendelje el azt a király,hogy feleségének minden vagyona őrá szálljon. Miutánaz ítélet az elítélt vagyonának elkobzását is elren-delte, a királytól függött, hogy kinek akarja ado-mányozni. Nem ismerjük a kikötéseket, mennyibenbiztosította a királyi elhatározás a gyermekek jo-gait; csak annyit tudunk, hogy Lajos király un-dorral bár, de teljesítette a bánatos férj kérését.

A gyémántvetőmag sokára szökkent ugyankalászba, végül Tiquet úr mégis csak aratott.

Carlier Angelika tehát nem fogja viszontlátnia fiacskáját s őt sem fogják többé bejelenteni Aulnoygrófné szalonjában. De ha már maga nem élénkít-heti szellemességével a társalgást, legalább érdekesbeszédtárggyal kedveskedhetik a barátnőinek: íme,egy közülük való úri hölgy örökre leveti a selyme-ket és brokátokat; ráhúzzák a vezeklők fehér in-gét; fogat helyett kordén viszik a Gréve-térre;gavallérok keze helyett hóhérmarok segíti fel a

274

lépcsőn — de előbb champagne-i, beaune-i ésbordeaux-i borok helyett tizenkét pint vizet tölte-nek a torkába ...

Egy pénteki napon, hajnali öt órakor Angelikátfelköltötték. Még nem tudta, hogyan áll az ügye.Azt hitte, megint kihallgatásra viszik.

— Mikor tudom már meg, mi lesz velem? —kérdezte az őrt.

— Elég jókor — volt a szűkszavú felelet.Néhány perc múlva megtudta.Az ítélethirdetés a kínzókamrában történt, hogy

nyomban utána végrehajthassák az elrendelt kín-vallatást.

Az asszonyt már várta az ítélethirdetésre ki-rendelt bíró.

Ez a bíró valamikor szintén Tiquetné gavallér-jainak sorában sürgölődött, — hír szerint nem ispazarolta hiába az idejét.

Akkori szokás szerint az elítéltnek térdenállvakellett végighallgatnia az ítéletet. A bíróra az akötelesség is hárult, hogy igyekezzék rövid beszéd-del az elítélt lelkére hatni és rábírni, tegyen töre-delmes vallomást s nevezze meg a bűntársait, mi-előtt a tortúrára kerülne a sor.

Angelika idáig mindent tagadott. A bíró tehátúgy gondolta, hogy ezúttal nem elcsépelt általánosszólamokat fog az elítélt fülébe duruzsolni, hanemszemélyére szabott, megható intelmekkel szól majda szívéhez.

275

A térdelő asszony elé tárta hát, mekkora akülönbség a mostani sötét óra és a ragyogó múltközött. Akkor az élet minden gyönyörűségébentobzódhatott; fény, pompa, bőség vette körül —most pedig szörnyű a változás: néhány perc múlvaa kínpad következik, néhány óra múlva a halál...Szálljon hát magába, tegyen őszinte vallomást ésadja ki a bűntársait.

Azonban a szépen kigondolt mondatok kárba-vesztek. Az asszony hidegen vette tudomásul azítéletet és megindulás nélkül hallgatta végig abeszédet. Azután büszkén felszegte szép fejét:

— Igaza van, uram. Változtak az idők. Vala-mikor ön térdelt énelőttem, most én térdepelek ön előtt.De a régi szép napok emléke engem már nem kísért;örülök inkább, hogy vége szakad nyomorult éle-temnek. Nem félek a haláltól, megváltáskéntvárom.

Mi tagadás, a bíró alul maradt. Ám ha Angelikalelke erős volt is, a teste gyönge. Miután a bíróparancsára levetkőztették és a kínpadra vonták,már az első pár pint víz után megtört és vallott.De csak a bűnszövetség történetét mondta tollba.A pisztolylövésekről nem akart tudni semmit. Majdmegkérdezték, Montgeorges kapitánynak mi részevolt a merényletekben?

— Óvakodtam, — felelte — hogy csak cél-zást is tegyek előtte, mit forgatok a fejemben,örökre megvetett volna.

276

Délután öt órakor megindult a menet a Gréve-tér felé. Nagy látványosság volt; még az alig múltÚrnapjára készült dísz maradványai függtek azablakokban: virágfüzérek, szőnyegek. Egész Pariskivonult, előkelő világ és alnép egyaránt. Tribünöketis ácsoltak össze a Gréve-téren; aki azokról kiszorult,nagy pénzeket fizetett erkélyért, ablakért.

A »crimes célébres« száraz elbeszélői ezúttalmintha kimelegedtek volna az íróasztaluk előtt.Úgyszólván lírai áradozással írták le, hogy Angelikamég sohasem volt olyan szép, mint most, fehéringében, fehér főkötője alól kibomló fekete hajávals még a halál küszöbén is üde arcszínével.

Moura, a kapus, egy szekéren ült vele. Bocsá-natot kért Angelikától, mire ez szelíden felelte:»Nekem kell bocsánatot kérnem, hiszen én juttat-tam mind a kettőnket idáig«.

Ugyanolyan szilárd volt, mint eddig. Pedigoka lehetett, hogy összeomoljon. Ugyanis útközbenheves nyári zivatar tört ki s úgy ömlött a zápor,hogy a vérpad sikamlós lett tőle. A hóhért az aveszedelem fenyegette, hogy megcsúszik és elvétia dolgát. Várni kellett, amíg az eső eláll.

Várni, de csak Angelikának.A kapuson az ítéletet végrehajtották. Az asz-

szonynak volt elég ideje, hogy végignézhesse aförtelmes műveletet, amelyet jobb nem részletezni;akit érdekel, hogyan ment az ilyesmi végbe, olvassael a Notre-damei toronyőrben Victor Hugó leírását.

277

Volt ideje, hogy jól szemügyre vehesse a rá várókellékeket: a tőkét, a kétélű pallost s a fekete posz-tóval letakart koporsót és a gyászkocsit, amelybe atulajdon paripái voltak fogva.

Azután kisütött a nap s egy elrontott életvilágossága kialudt. A leírások szerint megkérte abakót, vezetné fel a csúszós lépcsőn, majd csókranyújtotta neki a kezét, letérdelt, megcsókolta atőkéhez támasztott pallost, és elrendezte, felkötöttea hajfürtjeit.

— Jó lesz így, uram? — kérdezte.A hóhért úgy megzavarta az asszony sze-

líd nyugalma és szépsége, hogy kétszer iselhibázta a csapást s csak harmadszorra mu-tathatta fel a tömegnek a bűnös főt, elrettentőpéldául.

A tömeg azonban üdvös megdöbbenés helyettálmélkodva mormolta:

— Még szebb, mint amikor élt.

*

Adós vagyok még Montgeorges kapitány tör-ténetével.

Őt nem hibáztatta senki. Részvéttel vettékkörül; maga a király is vigasztalgatta. A kivégzésnapján a versaillesi park magányába menekülts ott bolyongott egyedül. Azután külföldi útra ment,hogy feledést találjon. További sorsát nem ismerjük.

278

De miután elmélyedtem a bűnügy tanulmá-nyozásába, képtelen vagyok egy gyanakvó gondo-latot magamtól elhessegetni.

A pisztolyos merénylet tetteséről az elítéltekmég a kínpadon sem vallottak semmit. Vájjon nemamiatt, mert nem is tudták, ki volt? Hátha valakia saját elhatározásából szánta magát a szabadítótettre s amazok tudta nélkül küldte golyóit azalkalmatlan férj hátába?

Vájjon ki lehetett?Az iratok nem beszélnek róla...1

1 A bűnszövetség többi tagjának a sorsáról nincs adatunk.A parlament ítélete (1699 június 17.) csak ennyit mond:

» . . . sursis au fugement de procés á l'égards de tous les aut-res accusés jusque aprés la dite execution ...»

Vagyis elhalasztotta az ítélkezést fölöttük a két elítéltkivégzése utáni időre. Csak a Cattelain elleni ítéletnek maradtnyoma, ezt életfogytiglani gályarabságra küldték.

Még valamit!A versailles-i múzeumban egy női koponyát őriznek. Sokáig

azt hitték, hogy a Brinvilliers marquise-é. Ez azonban nem le-hetséges, merthiszen őt elégették s a koponyája épségben nemmaradhatott meg. Rá is akadtak később a leltári megjelölésre:Tété de Mme Tiquet. Carlier Angelika sokat csókolt fején mostkoponyatani méregetéseket végeznek a tudósok. (L. erről arészleteket dr. Cabanés könyvében: Les Indiscrétions de l'Histoire.Paris, é. n. I. kötet: Le prétendu cráne de la Brinvilliers.)

A SZOBORSZERŰ SZÉPASSZONY.1755.

Marie-Catherine Taperet, Lescombat párizsi épí-tész felesége nemcsak lélek nélkül való volt, minta szobor, hanem a szépségével is rászolgált, hogyszobrot mintázzanak róla.

(Egy nagy vidéki bűnügy tárgyalásánál azodacsődült párizsi hírlapírók frissen hegyezett ceru-zákkal várták az ünnepélyes pillanatot, amikor avádlott asszonyt bevezetik. De szörnyű csalódással,riadtan meredtek a terembe tipegő jelentéktelennőszemélyre. Ezt nem lehetett egy szerelmi drámahősnőjéül feltálalni a párizsi olvasónak, összedug-ták hát a fejüket és közös elhatározással kipótoltáka természet szűkmarkú adományait. A tudósítá-sokban az asszony már így díszelgett: a szépek szépe.)

Lescombat asszony csakugyan szép volt, sőtnéhány egykorú feljegyzés szerint »csodálatosanszép«. Az ilyen jelzők hitelességéhez — amint lát-tuk — szó férhet, azonban Lescombatné szépségemellett kézzelfogható bizonyítékok szóltak: gipsz-

280

öntvények, amelyeket fogsága alatt készítettek róla.A hiú asszony megengedte, hogy vállát, karját éskezét gipszbe öntsék. Festők és szobrászok kértékaz engedélyét, hogy a másolatokat mintául használ-hassák a műtermükben. Ritka finom kezének a le-nyomatát utcaszerte árulták.

Az építész segédekkel dolgozott; ezeknek afiatalembereknek lakást és ellátást is adott a házá-ban. A vaksággal megvert férjek szokása szerintnem vette észre, hogy a segédek gárdája volta-képpen férfihárem: a felesége közülük válogatta aszeretőit. Egyiküknél végleg megállapodott; ezegy Mongeot nevű csinos, tehetséges fiatalembervolt.

Ennek a szerelemnek azt a címet is lehetneadni: bűnügyi történet levelekben. Ugyanis a férjszeme mégis csak nyiladozni kezdett, gyanút fogottés Mongeot-nak kiadta az útját. Ettől fogva a sze-relmesek titkon találkoztak, dugva leveleztek. Azasszony leveleiben pontosan nyomon lehet követniazt a szinte művészi adagolást, amellyel az elbolon-ditott férfi szenvedélyét hol lehűtötte, hol élesztette,hol addig szította, amíg az végül rászánta magáta cselekvésre.

A »cselekvés« azt jelentette, hogy a férjet elkell tenni láb alól Miért akart az asszony szabadulnitőle? Aligha avégett, hogy utána a kedveséhezmenjen feleségül. Szerette ugyan, de csak a magamódja szerint, az érzékeinek a csillapítására. A leve-

281

leiben áradó ömlengések a tollából folytak, nem aszívéből. Olyasmi foroghatott a fejében, hogy ha amegunt, sőt talán gyűlölt férjtől megszabadul, szép-sége révén kerít helyette másikat, gazdagabbat s akedvesét szélnek ereszti.

Az első puhítási kísérlet úgy történt, hogy meg-játszotta a bűnbánó hitves szerepét, aki véget veta bűnös viszonynak és visszakanyarodik az erényútjára. A levél így szenteskedik:1

»Uram, ne kerüljön többé a szemem elé. Vége. El-határozásom szilárd, nem látjuk többé egymást. Békétkötöttem a férjemmel. Elszántam magamat: ezentúlépp úgy fogom szeretni őt, mint ő engem. Tegnap elémtérdelt, kezemet szorongatta, könnyeivel áztatta s olyangyengéden szólt hozzám, hogy meghatott és meggyőzött.Csókokkal halmozott el — csókokkal! Sohasem hittemvolna, hogy a férj is tud olyan szenvedélyes lenni, minta szerető!

»Ne gondoljon rám többé, nincs semmi értelme, hi-szen nem remélhet már tőlem semmit. Nem tagadom, önegykor becses volt előttem, de most már csak annyitjelent számomra, mint akárki más. Annak fogok élni,

1 A levélgyűjtemény 1755-ben jelent meg ezzel a címmel:Lettres amoureuses de la dame Lescombat et du sieur Mongeot ethistoire de leurs criminelles amours. (Troyes.) Később beszámo-lok róla, miként kerültek napvilágra a levelek, — már ami azasszonyéit illeti. A férfi levelei szerintem aligha hitelesek. Minthautólag költötték volna őket, hogy kitöltsék az asszony leveleiközötti hézagokat. Éppen emiatt nem is foglalkozom velük.Viszont az asszony leveleinek valódisága mellett tartalmukkezeskedik; a kusza, gyakran zűrzavaros, de mindig megfontol-tan célratörő írások nem lehetnek koholtak.

282

akinek élnem kell. Bűnös örömök többé nem vonzanak;csak azokat fogom keresni, amelyek az erkölcsöt nemsértik s lelkifurdalást nem okoznak.

»Pirulok eddigi gyöngeségeimen; szeretnék emiattönnek személyesen szemrehányást tenni, de a találkozásreám nézve veszélyes lenne. Ismerem magamat, a hamualatt még parázs rejtőzhetik. Végeztem és repülök a férjemkarjába.«

Az utolsó mondatok arra vallanak, hogy Marie-Catherine, a kitanult kacér, alaposan ismerte aférfibolondítás törvényeit és tudta, hogyan kellegyszerre hideget és meleget fújni a vergődő szerel-mesre. Eltemetni a múltat nagy gyászpompával,de a halotti beszédbe becsempészni egy álnokulbiztató célzást: hátha csak tetszhalálról van szó?

A számítás bevált. A férfi elkapta a kifityegőmentőkötelet és még egy utolsó találkozóért könyör-gött.

Ment a válasz, a bevált recipe szerint:

»Három órakor eljöhet; majd gondoskodom, hogy aférjem ne legyen idehaza. Nem lenne szabad ezt meg-tennem. Félek az együttléttől, végre is nő vagyok. Hajavamat akarja, ne jöjjön el, hiszen úgy sincs semmimondanivalónk. Mégis, megvallom, nem bánnám, halátnám.«

Amint sejthető volt, a hamu alatti parázs fel-lángolt. A férfi a már-már elvesztettnek hitt ésmegint visszanyert asszonyt mír.ég vadabb szenve-déllyel lobogta körül. Új mézeshetek következtek:

283

»Drága barátom, jó hír: férjem vidékre utazott,nyolc napig marad el. Ma még nem láthatlak, de holnapegész nap együtt lehetünk. Mióta csak szeretjük egymást,még sohasem volt ennyi időnk, hogy bebizonyíthassukegymásnak a szerelmünket. Alig várom a holnapot!«

A következő levelekben az asszony rendszere-sen folytatja a férfi porhanyítását.

Szánalmat kell kelteni benne és együttérzésrebírni a szegény halálragyötört asszonnyal. A férjmost már kegyetlen zsarnok képében jelenik meg;ő gyűlöli és irtózik tőle. Inkább a halál, mint ezzelaz emberrel együttélni!

Következő lépés: riasztó képet festeni arról,hogy esetleg el kell válniuk. Férje egyre féltéke-nyebb lesz Mongeot-ra. El akarja őket választaniegymástól. Azzal fenyegetőzik, hogy a feleségétkolostorba záratja!

Ugyanebben a levélben egy még erősebb adagméreg volt hivatva, hogy gőze teljesen elkábítsaa szerelmes férfit. Csak úgy odavetve említette,hogy a napokban két imádója is megkörnyékezte:egy csinos fiatal katonatiszt és egy dúsgazdag úri-ember. Emez hajlandó őt mindennel elhalmozni,amit csak kíván. De őt a gazdagság nem kápráztatjael, ő csakis Mongeot-t szereti.

A megkínzott férfi válogathatott: vagy a férjválasztja el a kedvesétől, vagy valamelyik új szerető.Hallatlan ravaszsággal még arra is volt gondja anőnek, hogy a falra festett új szeretőkre más-más

284

színt rakjon fel: egyik csinos, másik gazdag. A ve-szedelem kétfelől fenyeget...

Mongeot nem látott keresztül a szitán. Mindentelhitt és a maga szerelmes esze szerint próbáltelébevágni a jövendő bonyodalmaknak. Azt indít-ványozta: szökjenek meg.

Hogyisne! Ha ez a nehézfejű ember nem akarjamegérteni, miről van szó, rágjuk a szájába. Mostmár nyiltan beszélt:

»Én hajlandó lennék mindenre, de hát hová szök-jünk? Mihez fognál egy idegen országban? Hiszenannyi pénzed sincs, hogy akár egy-két hónapig meg-élhessünk. Egész éjjel sírtam. Sötét gondolatok rohantakmeg: a hóhérom hóhérja akarok lenni!

»Kimondtam!»Nem fogsz emiatt megvetni, elítélni? A fejem za-

varos. Bűnre gondolok, igen, de csak azért, hogy a tiedlehessek. Ettől a levéltől talán megborzadsz, de ha ate lelked is úgy tele lenne gyűlölettel, bosszúval és kétség-beeséssel, mint az enyém, bizonyára segítségemre lennél.Nem hiszem, hogy gyáva vagy. Jöjj, vigyük végbe, amitgondoltam. Nincs szánalom! Olyan álnok lennél, hogycserbenhagynál?«

Mongeot végre észbe kapott. Megértette, hogyaz asszonyt csak a férj élete árán tarthatja meg.A férjnek tehát vesznie kell. De az orgyilkosságtólhúzódozott. Mást ajánlott: majd beleköt a férjbe,párbajra hívja és leszúrja.

A lovagias megoldás sehogyan sem volt azasszony ínyére. A párbaj eredménye bizonytalan.

285

Egyszerű sebesüléssel is végződhetik, balul is üthetki. Ő biztosra akart menni. Előszedte készlettárá-ból a régi bevált fogásokat: kibékülést emlegetnia férjjel; szakítással fenyegetni a szeretőt; szemre-hányásokkal halmozni el, gyávaságot vetni a sze-mére, s végül felcsillantani a reményt, hogy háthamégis van mód a jóvátételre. Ez volt Lescombatnéutolsó felbujtó levelének a tartalma. Ismétlésekkelmegtömött, zavaros hangú s kissé hosszú levél voltez, mégis teljes egészében közlöm, mert nemcsaklélektanilag érdekes, hanem a bűnügyben is döntőfontossága volt.

»Rendben van, uram, kibékülök a férjemmel, hogyönön bosszút álljak. Térdre vetem magamat előtte ésbevallom a szörnyű tervet, amelyet ellene forraltam.Számítottam önre; azt hittem, mindenre képes a kedve-mért. Hányszor esküdözött, hogy kész bármit megtenniértem s én elég jámbor voltam, hogy higyjek az ön álnokfogadkozásainak! Miként volt lehetséges, hogy egy ilyenembert szerettem? Szégyellem magamat, ezt a tévedése-met sohasem bocsátom meg. Válogathattam volna olyanimádók között, akik a gyengédségeken felül még anyagi-akkal is elhalmoztak volna s én mindannyiát visszauta-sítottam, a te kedvedért, hitszegő! Minden alkalmat meg-ragadtam, hogy ezer és ezer módon bizonyítsam a szerel-memet irántad. Mennyit nem szenvedtem miattad! Nema te kedvedért szakítottam-e a férjemmel? Nem a tekedvedért mondtam-e le a világ sok gyönyörűségéről?Neked áldoztam fel a nyugalmamat, a szerencsémet,a szépségemet. Ha koronám lett volna, ki másért viseltemvolna, mint teéretted? Miként voltál képes engem eny-

286

nyire leigázni? Engem, aki semmibe sem vettem a minde-nünnen felém özönlő ragyogó ajánlatokat? Bár sohasemismertelek volna, bár sohasem hallgattalak volna meg!

»Hihetetlen, hogy egy férfi, aki a lelkemen uralko-dott s aki azt bizonygatta, hogy én is úrnője vagyok azövének: nem mer megszabadítani a legkegyetlenebbellenségemtől? Te vagy az oka minden bajomnak, tevezettél lépésről-lépésre az örvény széléig s mikor egyet-len cselekvéssel visszaránthatsz, még tétovázol! Lega-lább beleláthattam a lelkedbe. Milyen megvetésre méltó!Hogyan gyűlölöm a férfiakat! Szörnyeteg vagy, barbár!Óh, ha feledni tudnám, hogy viszonoztam a sóhajaidat,a gyöngédségeidet s hogy átadtam magam neked telje-sen! Ez a gondolat megöl. Végzetes átka a szépségemnek!minő méltatlan emberre pazaroltam!

Barátok voltunk, ezentúl ellenségek leszünk. Utol-jára írtam neked, többé ne mutasd magad előttem.Eredj, gyáva, én büszke vagyok, hogy el tudtam szakadnitőled s hogy meg tudtalak gyűlölni! Fuss, fuss, messzire!A férjem él! Megsemmisülök ettől a gondolattól. Látnomkell ezentúl is azt az embert, akit annyiszor megcsaltam.És kivel? veled, te áruló! Veled, akinek dicsőséget kel-lene abban lelned, hogy őt feláldozod! Ó, egek, minősors vár reám! Micsoda keserves élet! S az a gondolatgyötör majd legjobban, hogy elég gyenge voltam és ne-ked adtam a szívemet!«

»Ah, de még mindig a tied, érzem, bármilyen zavarosgondolatok háborognak is bennem. Légy hát méltó abirtokára. Jöjj, repülj, öld meg a férjemet. Semmi párbaj,a fegyverek sorsa bizonytalan. Haljon meg, azt akarom.Asszony vagyok, de százszor határozottabb, mint te!«

Ilyen eszeveszett levelet csak az az asszonyírhatott, aki biztos volt benne, hogy a szeretőjét

287

teljesen a hatalmában tartja s az még a kínpadonsem fogná elárulni.

A férfi pedig a szerelemtől bódult ember hályo-gos szemével olvasta a sátáni ösztönzést. Elhittea lázas szavak mindenikét. Nem felbújtót látott azasszonyban, hanem szerencsétlen áldozatot, akinekőmiatta romlott el az élete, tehát az ő kötelessége,hogy most már hozza helyre. Példányszerű esete azúgynevezett szerelmi jobbágyságnak!

Tehát elérkezett a »cselekvés« ideje.A tervet gondosan kidolgozták. Mongeot kibé-

külési komédiát fog rendezni Lescombat-val s al-kalmat teremt a gyilkosság biztonságos végrehaj-tására.

Lescombat belement a csapdába. A kibékülésta Luxembourg-kert egyik vendéglőjében pecsétel-ték meg. Hazamenet, éjjel 11 óra tájban, Mongeotelőreengedte a gyanútlan embert és egy tőrrelhátbaszúrta. Az holtan esett össze. A gyilkos elme-nekült, de előbb egy pisztolyt dobott a holttestmellé, hogy azt a látszatot keltse, mintha az áldozatlett volna a támadó s a gyilkos jogos védelembőlszúrta, volna le.

Gyámoltalan ötlet volt. Hátbaszúrt embernéljogos védelemre hivatkozni bajos.

De Mongeot ragaszkodott az ötletéhez s ezzelvédekezett a rendőrség előtt is, ahol különbenmagát a tettet beismerte. Természetes volt, hogyazonnal elfogták. A rendőrségnek is volt annyi

288

esze, hogy a cui prodest elve alapján az asszonytés a szeretőjét vegye elő.

Mongeot nyaka tehát benn volt a hurokban, deLescombatné ellen nem találtak semmi bizonyí-tékot s néhány napi letartóztatás után szabadonbocsátották.

Ekkor a bűnügy története egy párját ritkítóepizóddal gazdagodott. A szép szoborból csakugyanhiányzott a lélek. Engedélyt szerzett, hogy kedveséta fogházban meglátogathassa. De nem azért mentoda, hogy vigasztalja, bátorítsa. Nem. Rá akartabeszélni, hogy ha elérkezett a nehéz óra, amikor kín-padra fogják vonni, még ott is őrizze meg a kettőjüktitkát és ne áruljon el róla semmit!

Mit fogadott meg neki Mongeot szemtől-szembe?nem tudni. De utóbb, amikor magára maradt, aszerelmi jobbágy végre is fellázadt. Lehet, hogy akínzókamra rémségeitől rettent meg; de ami inkábbhihető: éppen a nagy szerelem vitte rá, hogy azasszonyt is magával rántsa. Ez addig emlegetteleveleiben a különféle, csinos és gazdag ajánlkozókat,hogy a boldogtalan ember agyát a kínpad tudatánális gyötrelmesebb gondolatok rohanták meg: ő ahalálba megy, az asszony pedig vígan él tovább az újférjével vagy az új szeretőivel.

Mindent bevallott és megmondta, hol vannakelrejtve az asszony levelei. Így kerültek az árulóírások a bíróság asztalára s onnan a nyilvános-ság elé.

289

Most már hiába volt minden tagadás. Lescom-bat özvegye fölött is törvényt ültek. Mindkettejükítélete bitóra szólt. Úgy volt, hogy az ítéletet egy-szerre hajtják végre rajtuk. Szomorú vigasztalás aszerelemből gyilkossá züllött férfi számára, hogy afelbujtója, megrontója vele együtt megy a halálba.

De az ítéletet megváltoztatták: Mongeot-t bitóhelyett elevenen kerékbe kell törni... Ez 1754szeptember 25-én meg is történt. A nyomorultember keservesen megfizetett az egykori tilos örö-mökért: mikor a kerékhez akarták kötözni, kide-rült, hogy a kötelek rövidek. Kiterítve, verejtékeshalálfélelemmel kellett várakoznia, amíg újakat ke-rítettek elő.

És hiába tekintgetett körül, hiába kereste abűntársát: az nem volt sehol. Tehát mégis egye-dül kell az utolsó utat megjárnia? Amaz meg-menekült?

Egyelőre igen. Ugyanis bejelentette, hogy anyá-nak érzi magát Az orvosok ezt igazolták. Halasztástkapott tehát s néhány hónap múlva világra ishozott egy gyermeket. Mi lett ezzel? nem tudni.Csak annyi ismeretes, hogy felépülése után a végre-hajtást 1755 március 4-re tűzték ki.

Ekkor újra azzal állt elő, hogy ismét másállapotban van. Egy darabig így megint lélekzethezjutott, de nem ment sokra vele. A megfigyelő orvo-sok megállapították, hogy hazudott. Órája tehátütött; július 2-án kivitték a vesztőhelyre.

290

Szokás szerint temérdek nép verődött össze,még a Notre-Dame tornyain is szorongtak a kíván-csiak. De a legérdekesebb látványtól elestek: aszépségéről híres asszony arcából nem láttak sem-mit. Zsebkendővel takarta el az egész úton s akendőt meghagyták rajta mindvégig. A csaló-dott tömeg azzal kárpótolta magát, hogy tapsbatört ki, amikor az elvetemült asszony végre-vala-hára fölfelé indult a létra fokain.

*

Valamennyi művelt állam törvénye úgy szól,hogy áldott állapotú nőn nem szabad halálos ítéle-tet végrehajtani. A magyar bűnvádi perrendtartásannyira emberséges, hogy még a jogerőssé vált halá-los ítéletnek s a kegyelmi kérvény elutasításának akihirdetését is eltiltja. A haladék persze csak addigszól, amíg fel nem kelt a gyermekágyból.

Lescombatné esetében bizonyára megütődöttaz olvasó azon, hogy az elítélt asszony másodízbenis viselősnek mondta magát. Hogyan? hát a fogházbanalkalma lehetett a szeretkezésre?

Nincs nyoma, hogy a bíróság érdeklődött volnaa börtönszerelem részletei iránt; nyilván beérte az-zal, hogy csak a bejelentés valódiságának járjon avégére.

De úgy látszik, a régi cellák ajtajának reteszekönnyen járt, különösen, ha megolajozták.

291

A nagy francia forradalom alatt a Conciergerietömve volt a végzetes órát váró asszonyokkal.A halasztás az élet felcsillanó reményét jelen-tette: közben történhetik valami. Nem csodahát, ha kétségbeesett teremtések akárhányszor aszégyent is vállalták, csakhogy szert tegyenekaz utolsó esélyre. Az ellenőrzés laza volt s való-ban megtörtént, hogy odadobták magukat egyférfinak, aki a cellájukba surranhatott. Micheletismerteti Olympe de Gougesnak, a halálra ítéltforradalmi asszonynak az esetét. Sikerült egyférfiismerősét a cellájába csempésztetni halálillatútalálkára s ez megtette neki a kívánatos szíves-séget. Azonban az eredmény elmaradt s Olympe-nek más találkozóra kellett indulnia: Sanson várta,a bakó.

Némely asszony halálfélelmében hazudta a szé-gyent, így tett Kolly asszony, egy kivégzett bankárfelesége, egyébként hét gyermek anyja! Mikor ki-mondták rá a halálos ítéletet, bejelentette, hogy másállapotban van. Az orvosi bizottság lanyhán kezelteaz ügyet, egyéb dolga is volt, öt hónap is eltelt,amíg kisütötték, hogy a bejelentés nem igaz. Azasszony bevallotta, hogy csakugyan hazudott, demost már komolyan állítja, hogy három hét ótaanyának érzi magát

Most már az orvosok is komolyan láttak neki avizsgálatnak s részletes jegyzőkönyvet is vettek felróla. Ezek voltak a főbb pontjai:

292

»Kérdésünkre, hogy miféle férfival volt dolga? aztfelelte, hogy egy ismeretlen, középtermetű, szürkeruhásférfi volt az illető. A kis udvar egy helyén (dans les lieuxd'aisance!) találkozott vele egyetlen alkalommal s egyötven frankos asszignátát ajándékozott neki. (!)

»Továbbá kikérdeztük a portásokat és börtönőröket.Ezek külön-külön kihallgattatván, egybehangzóan aztadták elő, hogy mindazok, akiknek belépési engedélyükvolt a fogházba, valóban érintkezhettek a foglyokkal a kisudvarban, azonban szobájukba tilos volt a bemenet.

»Viselős állapotára nézve nem találtunk semmiféletünetet. Véleményünk tehát az, hogy ámbár a fogház-ban mozgási szabadsága volt, mégsem lehet hitelt adnimesterkedéseinek, amelyekkel bennünket félrevezetniigyekezett. «x

Hétgyermekes családanya s egy ismeretlen,, meg-fizetett férfi! Mégis, inkább a szégyen fesse az arcátpirosra, semmint a kiomló vére!

Nem használt. Huszonnégy óra múlva Kolly-nét is odacsatolták a nyaktiló deszkájához.

Másik eset: a szépségéről nevezetes Lubomirskalengyel hercegné a rémuralom kitörésekor Parisbanrekedt. Bevádolták, hogy Dubarry asszonnyal ellen-forradalmi levelezést folytatott. Egyelőre függőbenhagyták a perét. Három hónapi fogság után került aforradalmi bíróság elé s ott már gyorsan pergett leaz ügye. Fouquier-Tinville rövid vádbeszéde után

1 A jegyzőkönyvnek orvosi szempontokat illető részleteirenézve lásd dr. Cabanés könyvét: Légendes et Curiosités de l'His-toire. (Paris, é. n. XII. fejezet.)

293

nyomban halálos ítéletet hoztak. Ekkor bejelentette,hogy hat hete anyának érzi magát. Hat hete, holottmár három hónapja, hogy a Petite-Force fogházbanőrizték! Milyen keveset számított hercegi korona,főúri büszkeség, asszonyi erkölcs, amikor az életrőlvolt szó, a puszta életről!

Igaz volt-e a sansculotte-ok előtt kiteregetettszégyenletes kaland? Higyjük inkább, hogy a boldog-talan teremtés hazudott. Azt is hiába. Az orvosoktagadó véleménnyel kedveskedtek az ügyésznek s ahuszonnégyéves ifjú asszony gyönyörű feje a fűrész-poros kosárba hullt.

LAFARGE ASSZONY REJTÉLYE.1840-41.

Ornolac francia falucska temetőjében van egysír. Az egyszerű, fakereszttel jelölt sírdombot har-minc éven át állandóan friss virágok borították.Alatta a hírhedt Lafarge-per hősnője pihen. A virá-gokról egykori védője gondoskodott, a francia jogász-világ egyik legfényesebb nevű alakja, az esküdtszékiékesszólás mestere: Lachaud.

*

Marié Cappelle atyja gárdaezredes volt Napóleonalatt. Egyik nagynénje báróné, a másik előkelő diplo-mata felesége. Ezek révén a legjobb párisi szalonok-ban fordult meg.

Arcképét a párisi Bibliothéque Nationalebanlevő eredeti után közlöm. Egykorú feljegyzésekből,szemtanuk híradásából így egészíthetem ki: Sápadtarcát nagy, égő fekete szemek élénkítik. A haloványarc játékosan változatos; olykor szenvedő és szo-

295

morú, másszor szinte gyermeki mosoly villan átrajta. Hangja lágy, behízelgően kellemes. Modorarendkívül egyszerű s mégis megnyerő; ismerőseiáltalában csodálkozva említették, milyen rendkívülivonzóerő sugárzik ki belőle. Mikor a pere folyt,egy magasrangú tisztviselő meglátogatta, de igye-kezett gyorsan menekülni a szobából. »Nem szeret-ném, — mondta — ha a véleményemet az eszemhelyett az érzéseim sugallnak.«

Nevelése kitűnő volt, műveltsége az átlagotmeghaladta. Jól zongorázott, szépen énekelt; többnyelven beszélt; verseket rögtönzött franciául ésolaszul; betéve idézte és magyarázta Goethét. Fő-képpen leveleiben csillogtatta írói tehetségét; utóbbazt mondták róla, hogy kötetekre rúgó levelezéseSévigné asszony írásaira emlékeztet. Ezek voltak alegkedvesebb könyvei, amelyeket a börtönben ismeghagytak nála: Pascal, Bossuet, Fénelon, Comeille,Racine, Montaigne, Lafontaine, Moliére, Byron, Gilbertés természetesen Sévigné asszony. Jegyzeteket iscsinált róluk, pár sorba sűrített jellemzéssel. Néhánypélda:

Bossuet: Új Sinai-hegy Mózese, a holtak büszkebúcsúztatója, aki a királyoknak sohasem hízelgett, leg-feljebb a koporsójuk előtt.

Moliére: Lámpával járt, mint az athéni cinikusbölcselő; bevilágított emberének a szívébe s a siratnivaló titkokkal megkacagtatta a világot.

Byron: A kétkedés marta ennek a modern Prome-

296

theusnak a lelkét. Tagadta a szerelmet s csak akkor szűntmeg szeretni, amikor szíve is megszűnt verni.

Gilbert: Szerencsétlen költő, akit a nyomora ihletettmeg s az éhség volt a múzsája. (Önkéntelenül eszünkbeötlik erről Petőfi versének a refrénje: »Szegény Gilbert,mennyit nem szenvede!«).

Marié egyéniségének és lelkivilágának részletesjellemzését nem ok nélkül iktattam ide. Szükségesvolt, hogy megérthessük a későbbi eseményeket skülönösen azt, miért maradt meg mellette nehéznapjaiban akkora baráti kör s miért beszélnek,írnak ügyéről még ma is.

Apja korán elhalt, anyja újra férjhez ment,majd őt is eltemették. A serdülő leány magáramaradt. Rokonok, barátnők vendége volt s így értemeg 24-ik évét.

Ekkor kérője jelentkezett: egy Charles Lafargenevű vasgyáros. Házasságközvetítő hozta őket össze.Nem tudni, mi okból fordultak a szerelmi ügynök-höz. Hiszen a lány azonfelül, amit elmondtam róla,80.000 frank hozományt is tartogatott a jövendő-belije számára. Ügy látszik, addig válogatott, amígpártában maradt s most már a családja unszolta,hogy végre szánja rá magát a férjhezmenésre. La-farge megfelelő férjnek ígérkezett: 28 éves, nemszép arcú, de villogó fogsorú férfi, vagyonos gyáros,saját, fényűzéssel berendezett kastélyában lakik,hátaslovakat tart. Mariéra gondtalan, úri élet vár azoldalán.

297

Marie tehát döntött. 1839 július végén, egyszerdai napon ismerkedtek meg; vasárnap igentmondott s alig egy hét múlva megtörtént azesküvő.

Azután elindultak az új otthon felé. A posta-kocsiban érte Mariét az első kiábrándulás. Reggel-tájt Lafarge felébredt, nagyot nyújtózott és nagyotásított. »Most pedig reggelizzünk!« Elővett egysült csirkét, két szárnyánál fogva kettőbe hasította sa felét felajánlotta az új menyecskének. Megjegy-zendő: a vasgyáros nem hódolt a kézápolás hival-kodó párisi szokásának s körmein a gyászszegélytanúskodott a vidék romlatlan erkölcséről. A finnyáspárisi teremtés majdnem rosszul lett az ételszagtól.Nem kellett neki se csirke, se vörösbor; inkábbkiült étlen-szomjan a kocsis mellé. A vasgyárostehát megette az egész csirkét és megitta az egészpalack vörösbort. Délfelé az asszony visszaült az uramellé és beszélgetni kezdett vele. Irodalomról, szín-házról persze. A férj még nagyobbakat ásított,mint reggel, áttért a fa- és szénárakra, majd elő-szedte a jegyzeteit és számolgatott.

Délután öt óra tájban megszálltak Orleans-ban.Az asszonyt megviselte az út, fürdőt rendelt. Aligült be a kádba, az ajtókilincset erősen megrángatták.A férj volt. Be akart menni.

― Az asszonyság a kádban ül — tiltakozott akomorna.

― Tudom, nyissa ki az ajtót.

298

― De uram, értse meg: a kádban nem fogad-hatja!

― Az asszonyság a feleségem, ördög vigye el asok párisi ceremóniátokat!

Az asszony is kiszólt:― Nagyon kérem, ne kiabáljon úgy; várjon

egy negyedórát, addigra felöltözöm.― Épp azért akarok bemenni, mert nem vagy

felöltözve! Hülyének tartasz? Nyittasd ki az ajtót,vagy berúgom!

Az ajtó zárva maradt. A férj még valamitkiabált, hogy majd odahaza leszoktatja erről a»párisi majomkodásról«. És csúnyául káromkodvaelment.

Ez volt a beköszöntő.Végre megérkeztek Glandier-ba, a férj birto-

kára. Alig hogy megállt a kocsi, kiderült, hogy avasgyáros hazugságokat is kovácsolt. A »kastély«egy négyszögletes, dísztelen, otromba, elhanyagoltkülsejű és belsejű falusi háznak bizonyult. Parknaknyoma sem volt; a háttérben a hámor kéményeifüstölögtek.

Odabenn további meglepetések vártak az újúrnőre. Fényűzésről szó sem volt, alig néhány bútorszerénykedett a szobákban. Mindössze rokonaivalbánt fényűzően a férj, amennyiben a lakást egyanyós, egy sógorné és egy sógor népesítette be.Kellemetlen, esős, hideg idő is volt s az első rosszbenyomás, a rászakadó kiábrándulás úgy megzavarta

299

a gyenge idegzetű fiatalasszonyt, hogy bezárkózott aszobájába — nagy, hideg, nyomorúságosan bútoro-zott szobába — és kétségbeesetten zokogott. Mene-külni akart innen, el ebből a környezetből, akármiáron.

Asztalhoz ült és levelet írt a férjének. Későbbezt ellene szóló bizonyítékként olvasták a fejére.Hisztériásán izgatott, jajongó hangú levél volt;szaggatott mondatokból összerótt könyörgés, hogybocsássa őt el, ne tartsa vissza. Ö megcsalta, amikorhozzáment, mert egy másik férfit szeret,— engedje,hogy meneküljön innen mind a kettejük elől, —adjon kocsit és lovakat, hogy Bordeaux-ig eljus-son — majd ott egy smyrnai hajóra száll. Tartsameg minden vagyonát; ő majd leckéket ad és azok-ból tartja fenn magát. Vagy ha úgy akarja, inkábböngyilkos lesz! .

A másik férfiból és a tilos szerelemből perszeegy szó sem volt igaz, ezt utóbb a vád sem vontakétségbe. Az agyonijedt, szinte eszétvesztett asz-szony olyasfélét gondolhatott, hogy így majd meg-gyűlölteti magát és simábban megy a válás. A kuszamondatok így ömlöttek tovább:

»Térdenállva kérek tőled bocsánatot. . . úgy vároma döntésedet, mint a vádlott az ítéletét. Csúsztasd be azajtóm alatt a válaszodat, ha nem, reggelre meghalok . . .ölj meg, rászolgáltam, irtózom a gyöngédségeidtől. . .ha kell, gyalog vágok az útnak, de itt maradni? soha!Csak néhány ékszert vinnék magammal emlékül, amit

300

még nekem szánnál, küldd utánam Smyrnába. Mindenema tiéd! Ments meg! légy jó angyala a szegény árvának . . .vagy ölj meg . . . vagy akár parancsold, hogy öljem megmagamat. . .«

A tébolyult hangú levélre összecsődült az egészcsalád. Nagy könyörgésükre a félájult asszony ko-mornája beeresztette őket. Körülfogták, csillapítot-ták, eget-földet ígértek. Lafarge elébe térdelt, akezét csókolgatta, nagy szerelmére hivatkozott s amegtévesztést azzal mentegette, hogy félt, különbenelveszíti. Fontolja meg nyugodtan a dolgot, adjonnéhány napi haladékot; ha kisüt a nap, mindentmás színben fog látni.

Hát jó. Marié beleegyezett, hogy pár napig mégmarad, de csak mint nővér s a komornája vele fogaludni.

Másnap csakugyan kisütött a nap s a rosszbenyomásnak legalább ez a része a felhőkkel együtteloszlott. Azután omlott Lafargeból a fogadkozásokárja: építészt hívat és átalakíttatja a lakásukat,ahogyan Marié akarja; új bútorokat és zongoráthozat; meglesz mindene, kocsija, hátaslova stb.

A gyönge, fáradt, magárahagyott asszony enge-dett a rábeszéléseknek és maradt. A vasgyáros ezutánnaponkint beretválkozott, kitakarította a körmeit ésnem járt odahaza az asszonyt idegesítő csattogópapucsokban. Az építész és a zongora is megérkezett,az átalakított szobákba új bútorok kerültek, azistállóba hátasló stb.

301

Mindez pedig az asszony pénzéből.Ugyanis Lafarge jellemrajzát ki kell még egészí-tenem. Ez az ember közönséges szélhámos volt. Nem-hogy évi 80.000 frankot jövedelmezett volna agyára, amint a házasságközvetítőnél hazudta, hanema kéményei adósságból füstöltek. Azért keresettgazdag feleséget, hogy a hozományát befektesse agyárába. Állítólag volt egy nagy haszonnal kecseg-tető gyártási találmánya. Különben özvegy embervolt s az első felesége vagyonát is elköltötte.

S ez még nem minden. Környezetében egy szer-fölött gyanús alak lebzselt, bizonyos Denis nevezetű.A család bizalmasa: féíig szolga, félig gyári intéző,szóval aféle factotum. Ür és szolga együtt es közösenváltókat hamisított.

Marié megadta magát a sorsának. Feleség lett ésigyekezett a kötelességeit teljesíteni. Mindent meg-tett, hogy a környezetével elfelejtesse az első napokizgalmait; eljárt a munkások közé s a vasgyártásrólszóló könyveket olvasott a kedves klasszikusai he-lyett.

Eltelt néhány hónap. November végén LafargeParisba utazott, hogy megszerezze találmányára aszabadalmat s a szükséges befektetésekre pénztfolyósíttasson; természetesen a Marie vagyonából.Szenvedélyes szerelmes leveleket írogatott haza sMarie, az írónő, iparkodott megfelelő gyengéd han-gon fogalmazni a válaszait. Mindezt engesztelésül aszörnyű első levélért.

302

December 16-ika.A bűnügyi regény első fejezete.A romantikus hajlamú fiatalasszony azt találta

ki, hogy a férjével » szimultán vacsorát« fog enni. Azanyós kis süteményeket sütött, ezekből Marie néhá-nyat egyéb apróság között becsomagolt egy ládikábaés elküldte postán Parisba. Használati utasításulezt írta: »18-án éjfélkor egyél belőlük, rendeld oda anővéremet s azt is kínáld meg. Ugyanakkor én ismegeszem idehaza a magam részét.«

Mi lett a romantikus ötletből?A láda megérkezett Parisba. A férj a szállodai

szolgára bízta, hogy bontsa fel. Ez felbontotta, atartalmát kicsomagolta. Az ígért apró süteményekhelyett egy darab nagyobbacska, kerek torta volt benne.A vasműves nem hajlott a romantikára, nem vártameg az éjfélt és nem rendelte oda a sógornéját.Letört a tortából egy darabot és jóízűen megette.

Éjszaka csúnyául rosszul lett. Kólika gyötörte,hányási rohamok lepték meg. De úgy ahogy jobbanlett, a dolgait is ellátta s csak január 3-án térthaza Glandierba.

A vádnak később ez lett az első pontja:Lafarge asszony már ekkor, a Parisba küldött

süteménnyel meg akarta mérgezni a férjét.Ennél a vádpontnál meg kell állapodnunk.Való, a kis süteményeket maga Marie csoma-

golta be a komornája és a náluk tartózkodó, LeBrun nevű festőnő társaságában, aki az arcképét

303

festette. A ládikát kampóval zárták le, biztosítékulzsineggel kötötték át s a zsineg vegét viasszallepecsételték. Így vitte a szolga a faluba a pos-tára s ilyennek látta a tanúként kihallgatott posta-mester is.

De Parisban, amikor a láda a szállodai szolgá-hoz került, már hiányzott róla a biztosító zsineg shelyette apró szögekkel volt a födél odaerősítve.

Tehát valaki közben a ládát felbontotta s a kissüteményeket kicserélte a mérgezett tortára!

De kicsoda?A vád meglehetős rosszindulattal csak azt hajto-

gatta, hogy Lafarge a feleségének küldeményétőlrosszul lett. De nem terjesztette ki a vizsgálatotarra, hogy:

Valóban a tortától lett-e rosszul Lafarge? híva-tott-e orvost s ez mit állapított meg?

Egyáltalában: csakugyan megvolt-e mérgezvea torta? s ha igen, mi módon csempészhették azt azapró sütemények helyébe?

A védelem is csak arról beszélt, hogy Lafargenénem tortát küldött, hanem kis süteményeket, —s különben sem lehetne róla feltételezni mérgezésiszándékot a tulajdon nővére ellen.

Már pedig, ha a torta csakugyan meg volt mér-gezve, egy titokzatos kéznek kellett a csempészést végre-hajtania. Mikor az egész Európát izgató bűnper be-fejezése után megindult a lafargista és antilafar-gista irodalom áradata, két kiváló német jogász rá-

304

mutatott erre a rejtélyes kézre.1 Annak idején számotadok róla. Egyelőre senki sem kutatott utána.

Első fejezet, első homályosság.A kifejlődés gyorsan haladt előre.Lafarge január 3-án hazaérkezik. Rosszul érzi

magát, ágynak esik és többé föl sem kel. Január14-én nagy kínok közt meghal.

Színre lép az anyós. Feljelentést tesz, hogy a fiátmegmérgezték. Tettes a tulajdon felesége. Bejelentibizonyítékait és tíz nap múlva az özvegyet letartóz-tatják.

A vizsgálatnak két irányba kellett szétágaznia:1. Volt-e olyan ok, amely az asszonyt a férj-

gyilkosságra indíthatta?2. Csakugyan méreg okozta-e Lafarge halálát s a

felesége adta-e be a mérget?Az első kérdésre az anyós rögtön kész volt a

válasszal. Ugyanis alig hogy Lafarge behunyta aszemét, a derék hölgy behatolt a menye szobájába,felfeszítette az írószekrényét és elragadta iratait,levelezését és egy lepecsételt borítékot. A pecsétethabozás nélkül feltörte, mert tudta, mi van a borí-tékban: Lafarge végrendelete, amely általános örökösüla feleségét nevezte meg.

Bemutatta a bíróságnak. Világos — panaszolta— hogy az asszonynak a férje vagyonára fájt a fogas emiatt küldte a halálba.

1 J. D. H. Temme und G. A. Nörner: Der Process Lafargebeleuchtet nach preuss. Strafrecht. (Berlin, 1841.)

Lufarge asszonvDaguerre-fénykép. Eredetije a párisi Bibliotheque Nationale-ban

A Lafarge-féle „kastély“ Glandter-benHáttérben a hámor

305

Lássuk, mi volt ennek a végrendelkezésnek atörténete.

A házasélet legelején, amikor Lafarge mindeneszközzel le akarta szerelni az asszony húzódozását,őszinte szerelmének bizonyítékául átadta neki avégrendeletét, amelyben örököséül tette meg.

Az asszonyt meghatotta a nemes gesztus ésviszonzásul ő is végrendelkezett: nővérének a gyer-mekére hagyta a vagyonát, de az életfogytiglanihaszonélvezetet a férjének biztosította.

Ekkor még nem tudta, hogy a nemes gesztusmit tartalmazott: a nagy semmit. Később ugyanfelnyílt a szeme, de nemhogy szemrehányást tettvolna a gavallér férjnek, hanem még ő ajánlotta fela vagyonát a találmány céljára. Általános felhatal-mazást adott Lafargenak, hogy letétjeiből vegye fela szükséges pénzeket. (Egy mondat a férjéhez intézettleveleiből: »Ügyeimben te vagy az úr; ami azenyém, a tiéd is; adj el vagy végy fel kölcsönt,eleve hozzájárulok; azt hiszem, máris kelleni fog30.000 frank favásárlásra.)

Lafarge párisi útján fel is vett a Cappelle-család közjegyzőjénél Marie vagyonából 25.000 fran-kot. Ennek az összegnek a sorsa nem érdektelen.Elutazásakor a pénzt bőröndjébe tette s mikorUzerche-be, a gyárával szomszédos városkába ér-kezett, letette a bőröndöt egy ismerős cégnél azzal,hogy 30.000 frank van benne. Utóbb onnan haza-hozatta Glandierbe; de halála után a hitelezők

306

érdeklődésére anyja és sógora kijelentette, hogyeféle pénzekről ők nem tudnak semmit. Hová letta pénz? a vizsgálatot nem érdekelte.

Összefoglalva az anyagiak ügyét: Lafargené-nak semmiféle érdeke sem fűződhetett a férje halálához.Sőt ellenkezőleg, azt remélhette, hogy ha életbenmarad s a találmány beválik, visszakapja vagyonát,amelyből a férje alaposan kifosztotta. Viszont a férjhalála anyagi gondokkal terhes életet jelentett a szá-mára.

A nagy hagyakozásnak volt egy érdekes mel-lékhajtása is. Néhány hétre rá, hogy a férj átadtaszerelemtől sugallt végrendeletét a feleségének, titok-ban egy másikat csinált s az anyjára bízta. Ezt viszonta családi érzés sugallta. Egy szó sem volt benne afeleségéről, egész vagyonát az anyjára és a nővérérehagyta. A tiszteletreméltó család hónapokon át orca-pirulás nélkül hízelgett és kedveskedett az ifjúasszonynak, holott valamennyien jól tudták, hogyha a vasgyáros a találmányból vagyont szerez, apénzt adó feleség nem fog belőle egy vörös sou-tsem látni.

Az ügyész maga sem feszegette nagyon a kétesanyagiakat, inkább a férj elleni gyűlöletre hivatkozott.»Az érkezés napján férjéhez intézett levél — álla-pította meg a vádirat —, amelyben a gondolatokszemérmetlenségét csak a kifejezések cinizmusa múljafelül, leleplezi a vádlottban lappangó becstelen szen-vedélyeket.« Az ügyész görbe tükrében más táncot

307

járnak a betűk, mint a közönséges ember szeme előtt.Egy agyonrémült asszony hisztériás ijedezését őbecstelen szenvedélynek látja s ebből természetesenaz következik, hogy aki ilyen levelet ír, gyilkolni isképes.

A védelem: De hiszen maga a vád is elismerte,hogy később az asszony beletörődött a sorsába; sőtviselkedésében, leveleiben gyengéd feleségnek mu-tatkozott 1

A vád válasza: Igen, de csak mutatkozott. Meg-változott magaviselete nem volt egyéb, mint hipo-krizis. Ezzel leplezte gyilkossági tervét, amely máraz első időkben megérlelődött benne.

A védelem: De hiszen bármikor otthagyhatta azurát és elválhatott tőle! Lafarge nem tagadhatta amegtévesztést. Semmiféle törvény sem kényszerít-hette volna az asszonyt a visszatérésre.

A vád erre semmit sem válaszolt.Inkább a másik irányba csapott át: méreg

okozta-e Lafarge halálát s az asszony keverte-e amérget?

Itt már a lafargisták is kénytelenek voltak el-ismerni, hogy a bizonyítékok fenyegetően sodródtakaz asszony feje fölé.

Lafargené egy hónap alatt háromízben is szerzettarzént.

Első szerzemény december 12-én: 31 gramm.Második január 5-én: 4 gramm.Harmadik január 8-án: 61 gramm.

308

A szerzések időpontja valóban összeesik Lafargemegbetegedésével.

Vegyük sorra:December 12-i adag. Ezt a szomszéd Uzerche

városbeli gyógyszerész küldte, akihez Lafargené le-vélben fordult arzénért, a házban elszaporodott pat-kányok ellen. A küldeményt az asszony átadtaAlfréd nevű inasuknak, hogy készítse el a patkány-mérget. Ez csinált is valami sűrű keveréket, de olyanügyetlenül, hogy a kotyvalék megkeményedett, nemlehetett használni s a cselédek a tűzbe dobták.Ebből a szerzeményből tehát nem következett azasszonyra nézve semmi. Az ügyész sem lovagoltrajta sokáig.

Január 5-i adag. Lafarge hazatérte után pa-naszkodik felesége és háziorvosa, dr. Bárdon előtt,hogy nincs nyugta az ócska házban hemzsegő te-mérdek patkánytól. A patkányfogók nem sokathasználnak, ámbár volt eset, hogy egyetlen reggelhuszonhármat találtak a csapdákban. Bárdon doktoróvatosan felír 4 gramm arzént. Lafargené a receptetelküldi a már említett uzerche-i gyógyszerészhez egylevéllel. A küldönc meghozza az arzént. Maga La-farge veszi át és odaadja az Alfréd szolgának,csináljon belőle patkánypástétomot. Ez elkészíti sutóbb a pástétomát meg is találják a Lafargeszobája melletti kamrában. Azonban ez egy ártal-matlan lepénynek bizonyul: arzénnek nyoma sincsbenne!

309

A vád: Világos, hogy Lafargené az arzént meg-tartotta a saját céljaira s a patkányméreg készítéséhezegyéb anyagot adott.

A védelem: Ez nem volt lehetséges, mert azAlfréd szolga közvetlenül a gazdája kezéből vette átaz arzént s vallomása szerint abból csinálta a pat-kányeledelt. Tehát itt ismét egy harmadik kéznekkellett utólag a cserét végrehajtania! Vájjon ez azonosvolt-e a párisi küldeménybe avatkozó titokzatoskézzel? Avagy maga az anyós cserélte ki a lepényt,nehogy vádja a menye ellen meggyengüljön, ha azarzént a patkányételben megtalálják? A fiókotfeltörő, végrendelettel szédelgő öregasszonynak igennagy érdeke volt, hogy a menyét elítéljék. A bűn-perben a fia halála miatt anyagi kárpótlás címén30.000 frankot követelt az özvegytől! Ennyi pénze tánmég megmaradt Mariénak a hozományából.

Január 8-i adag. Ennek a története a legérde-kesebb. Felbukkan Denis-nek, a factotumnak a sze-mélye, akiről kiderült, hogy a sütemény-küldés idő-pontjában szintén Parisban volt, de nem utazottegyütt a gazdájával, hanem utólag, titkon mentutána. Nyilván a hamis váltók ügyében volt La-farge-nak szüksége rá. Kisült róla az is, hogy valódineve nem Denis, hanem Barbier. A vád nem firtatta,miért használt álnevet.

A patkányok már Lafarge feje körül szalad-gáltak. Erélyesebben kellett velük elbánni. Lafar-gené megbízta Denist, hogy amúgy is dolga lévén

310

Uzerche-ben, szerezzen a gyógyszerésztől elegendőarzént. Denis azonban üres kézzel jött meg. Azzalmentegette magát, hogy megfeledkezett róla.

Másnap egy másik közeli városba, Brive-bekellett mennie. Lafargené ráüzent a komornájával,hogy hozza hát meg az arzént onnan. Denis meg ishozta, még pedig egy hatalmas adagot: 61 grammot.Lafargené a mérget tartalmazó papírzacskót komor-nájával átküldte az Alfréd szolgának. Ez eléggéhaszontalan léhűtő lehetett, mert ahelyett, hogysietett volna a lepényt meggyúrni, a papírzacskótbeletette a lomkamrában egy ócska kalapba ésszerencsésen ott is felejtette. Mikor Lafarge halálaután mérgezést emlegettek és hatósági emberek jöt-tek-mentek a házban, a szolga szörnyen megrémült,hogy a hanyagságból még valami nagy baj lehet. Egyszolgatársával összedugták a fejüket és bölcsen aztcselekedték, hogy a papírcsomagot elásták a kertben.Mikor a vizsgálat komolyra fordult és kihallgattákőket, mindent sorjában bevallottak. A csomagot amondott helyen meg is találták.

A méreg útját tehát pontosan, nyomról-nyomralehetett követni s eszerint nyilvánvaló lett volna,hogy Lafargené az arzénból egy szemernyit semhasznált fel.

De csak »lett volna.«Mert újabb meglepetés következett.A papírcsomagban nem arzén volt, hanem szóda-

bikarbóna.

311

A vád hamar elkészült a nagyarázattal. Meg-ismételte, amit a január 5-i adagra mondott: La-fargené az arzénes csomagot megtartotta s helyetteszódát küldött a szolgának.

A védelem visszavágott: Mikor Clémentine, akomorna átvette és továbbította a csomagot, rajtavolt a gyógyszerész címkéje: arsenic. Ami való-színű is, mert a gyógyszerészek nem adnak kiilyen nagy adag mérget figyelmeztető jelzés nélkül.Tehát nem lehet igaz, hogy Lafargené az arzéntmegtartotta és helyette a szolgának szódát küldöttvolna.

Vagyis: megint csak egy titokzatos kéz nyomátkellene keresni, amelynek érdeke volt, hogy az asz-szonyra hárítsa a gyanút.

A vád nem volt kíváncsi a titokzatos kézre ésnem foglalkozott vele.

Egyelőre magyarázat nélkül ismertetem, mitvallott Denis, amikor kihallgatták.

Az első megbízatásról ő nem feledkezett meg,hanem amiatt nem teljesítette, mert gyanút fogott,hogy Lafargené az urát megakarja mérgezni. A védelemelébe tárta, hogy hiszen ekkor még egyáltalán mér-gezésre sem gyanakodott senki, honnan szedte hát asejtését? Azt felelte, hogy ismerte a híres első levéltartalmát s már akkor gyanúperrel élt, hogy ennekvalami gonosz cselekedet lesz a vége.

Hát akkor miért hozta meg mégis Brive-ból amérget?

312

Felelet: mert félt, hogy ha nem engedelmes-kedik, elveszti az állását.

A bíróság beérte a furcsa válasszal. Nem ve-tette a tanú szemére: hát inkább mérgezzék meg agazdáját, semhogy az állását elveszítse? Azt mégismegkérdezték, hogy miért szerzett a méregből ilyenhatalmas adagot?

— Olyan sok volt a patkány Glandierben,hogy azt gondoltam, legalább ennyi kell a kiirtá-sukra.

Itt még egy kérdést kellett volna a tanú mellé-nek szegezni: eszerint mégsem Lafarge ellen voltszükség a méregre, hanem valóban a patkányirtás volta cél? Ez a kérdés elmaradt. A bíróság jobbnak látta,ha nem feszegeti ez ellenmondásokat.

A védelemnek volt egy nagy erőssége. Eztmondhatta: lehet-e ép ésszel feltételezni Lafargeasszonyról, hogy ha a férjét meg akarja étetni, amérget a nagy nyilvánosság előtt, az egész ház-népnek, különösen a gyűlölködő anyósnak szeme-láttára fogja megszerezni, levéllel, küldönccel, orvosirendelvénnyel? Egyszerűbb lett volna, ha férjételkíséri Parisba s a sötét tervet ott hajtja végre!A nagyvárosban senki sem törődött volna vele, hogyaz ismeretlen utas hogyan halt meg? miben haltmeg?

Így állt végső eredményben a mérgezés ügye.Vádló, védő felváltva pörgetett egyet a vita kerekén:éppen annyiszor jött ki a fekete, mint a vörös.

313

A perben tovább hullámzott a ködgomoly.Azt is el kellett dönteni, hogy volt-e alkalma

Lafargenénak a méreg beadására és mi módoncselekedte azt?

Az anyós és a sógorné csak súlytalan adat-morzsákat hordott össze; különben is mind a kettőtérdek és gyűlölet hajszolta.

Azonban előkerült egy érdektelen tanú: Brunkisasszony, a festőnő, aki Lafargené arcképét fes-tette s vele egy szobában hált. Ez bizony rendkívülterhelő dolgokról tett vallomást.

A beteg részére úgynevezett »tyúktejet« készí-tettek (Lait de poule — sodó-féle ital, cukros vízbekevert tojássárgája.) A tanú látta, hogy Lafargenéebbe valami fehér port hintett és az ujjával kavargatta.Nem valami étvágygerjesztő művelet, de hát falunvagyunk, nem a finnyás Parisban. Brun kisasszonymegkérdezte, hogy mi az a fehér? Lafargené aztfelelte: liszt. Ezután az italt valamelyik cseledátvitte a beteg szobájába.

Ott az anya és a sógorné szemügyre veszi: atetején kevés fehéres réteg úszkál. MegmutatjákBárdon doktornak; ez megvizsgálja és azt mondja:alkalmasint mészpor, a nemrég tisztogatott falrólhullhatott bele.

De a két nő rosszat sejt. Összehabar még egycsésze tyúktejet, belekever holmi mészport: azon-ban az ital tetején nem bukkan fel semmiféle réteg.Most már erősebben felhőzik át rajtuk a balsej-

314

telem. A gyanús tyúktejet beküldik Uzerche-be agyógyszerészhez s ez arzént talál benne!

Az események láncolata tehát teljesen bezárultés Lafargené nyaka a lánc közé szorult.

Azonban:Megint csak azon kell nyargalni: vájjon meg-

háborodott-e Lafarge asszony, hogy egy tanúnakaz orra előtt keverje a mérget a férje italába? Ekkorakönnyelműséget és oktalanságot aligha lehet föltenniegy gyilkosságra készülő személyről. S éppen majdaz ujjával fogja kavargatni a veszedelmes mérget!

Továbbá:Mi bizonyítja, hogy a gyógyszerészhez küldött

tyúktej azonos volt azzal, amelybe az asszony az ujjátmártogatta? Hátha itt mégis megszakadt a lánc?Nem annyira a tyúktej, mint inkább a két hölgygyanúja a gyanús. Eddigelé a beteget két orvos ismegvizsgálta s nem észlelt semmi rendelleneset, —mi alapon ütött hát a hölgyekbe a rettenetes bizal-matlanság?

A lafargista felfogás szerint ezúttal is egy bűnöskéz nyúlt ki a homályos háttérből s elfordította azesemények élét a vádlott ellen.

A titokzatos kézről, mint említettem, a két németjogász fog nyilatkozni a bűnper befejezése után.

Most még messze vagyunk tőle. Előbb arról kellszámot adnom, amivel tulajdonképpen kezdenemkellett volna: vájjon egyáltalán mérgezés okozta-eLafarge halálát?

315

A kezelőorvosok közül Bárdon, a háziorvos,nem észlelt semmi gyanús tünetet. Massénat doktorsem, akit január 10-én hívtak a beteghez, hogytanácskozzék a háziorvossal.

Ezután történt, hogy a Lafarge-hölgyekben fel-ébredt volna a tyukt ej-okozta gyanú. Elküldtek egyharmadik orvosért, Lespinasse doktorért.

Kit küldtek el?Denist, a ház bizalmasát.Lespinasse doktor maga mondta el, hogy Denis

megismertette őt az előzményekkel, a patkánymér-gek történetével stb. Világos, hogy a saját szájaízeszerint tájékoztatta s ezt a keserű szájízt már ismer-jük. Az orvos annyira fellovalt hangulatban érkezettmeg, hogy ellenmérget is hozott magával. Beadta, nemhasznált, kijelentette: itt mérgezés történt.

A másik két orvos a halál okát nem állapítottameg határozottan. A védelem a tünetekből epilep-sziára következtetett.

Megjegyzendő: kihallgatták Lafarge első fele-ségének a kezelőorvosát, Leyrat doktort is. »Nekiakkoriban azt mondták, — vallotta — hogy La-farget koronkint erős hányási rohamok szoktákmeglepni s ilyenkor annyira elgyöngült, hogy na-pokig sem tért magához.«

Kiadták a halott néhány belső részét Brive-városi szakértőknek. Ezek arzén jelenlétére gyana-kodtak, de kísérleti eszközük közben összetört s avizsgálat tökéletlen maradt.

316

Jöjjenek új szakértők Limoges városából! Magaaz ügyész jelölte ki őket. Véleményük tagadó volt:arzén nyomára nem akadtak.

Az ügyész nem nyugodott bele. Üljenek összevalamennyien, a brive-i és a limoges-i szakértők segyüttesen döntsék el a kérdést. Ez is megtörtént.Összesen tizenkét szakértő leste az arzénfelismeréscéljára használt Marsh-féle készüléket. Valamennyiszakértőnek immár egyhangú véleménye: a meg-vizsgált részekben arzén nem ismerhető fel.

Tehát eltekintve attól, vájjon volt-e oka La-fargenénak a férje életére törni avagy sem,

eltekintve attól, vájjon kísérletet tett-e a mér-gezésre vagy akár be is adta a mérget:

magára a méreghalálra nézve nem sikerült avádnak döntő bizonyítékot szereznie.

Vagyis a bonyolult bűnper kígyója ott tekergetta tulle-i esküdtszék előtt, csak éppenséggel a fejehiányzott.

A vádlott ügye nem állt rosszul.Azonban a vád váratlanul új erősségre tett

szert.*

A történet egy kastélyban kezdődött. Valódikastélyban, nem olyanban, mint a glandier-i ütött-kopott hodály. Marie — akkor még hajadon lány —vendégségben volt régi bizalmas barátnőjénél,Léautaud vicomte feleségénél. Egy délután a barátnő

317

megmutatta vendégeinek a gyémántjait, azutánvisszarakta a dobozba. Néhány nap múlva megintszó esett a gyémántokról, a háziasszony megintelhozta szobájából a dobozt. Kinyitották, üres volt.A gyémántokat ellopták. A vicomte feljelentést tett,a csendőrök át is kutatták a személyzet szobáit, denem találtak semmit. A vendégekre nem illett gya-nakodni. A nyomozást abbahagyták.

Nyolc hónap telt el. Marié közben férjhez ments rövid házasélete tragikusan végződött. Alighogyletartóztatták, Léautaud vicomte sürgősen jelent-kezett a brive-i rendőrfőnöknél: »Ez az asszonymegmérgezte az urát, tehát mindenre képes. Bizo-nyára a gyémántokat is ő lopta el. Kérem az eljárástellene.«

Léautaud vicomte csak a címere jogán voltnemesember. Felesége pedig hozzá illett. Tudniukkellett, hogy még ha megtévedt is a hajdani barátnő,a lopási ügy szörnyű nehezékként zuhanna a mérge-zési per serpenyőjébe. És mégis, a dúsgazdag em-berek merő kapzsiságból taszítottak egyet rajta avérpad felé vezető úton.

Mariet vallatni kezdték. Eleinte ötölt-hatolt,de azután megmondta: a gyémántok igenis nálavannak, itt és itt találhatók egy selyemzacskó-ban.

A lopást tagadta. A gyémántokat Léautaudnéadta át neki egy titkos megbízással. Elmondtaennek a történetét is. Első olvasásra a történet

318

bizony úgy fest, mintha az írónő képzelete találtavolna ki.

Három év előtt Parisban — vallotta — ő ésbarátnője sétaközben megismerkedtek egy FélixClavé nevű, spanyol származású fiatalemberrel. Azelső találkozást több is követte, majd levelezés,szóval szerelem. Tudniillik a barátnő és a jóképűfiatalember között. Marié volt a közvetítő. Azutána spanyol elment valahová tengerentúlra, a barátnőpedig férjhez ment Léautaud vicomtehoz.

Egy napon rémülten szaladt Mariehoz: »Clavéitt van Parisban! Úgy látszik, rosszul állnak a dol-gai, mert az operaház kórusában szerepel. Láttam isa nevét a színlapon. Azóta se éjjelem, se nappalom.Ez az ember elárulhat a férjemnek; meg kellenevásárolni a hallgatását.«

Marié utánajárt a dolognak és kiderítette, hogyaz operai Clavé csak névrokona a spanyolnak. Azigazi Clavé Algírban él.

De Léautaudnéval nem lehetett bírni, úgyagyon volt ijedve. Mikor Marié vendége volt avidéki kastélyban, nem hagyott neki békét és rá-beszélte: vigye el Marié a gyémántokat, vegyenfel rájuk kölcsönt vagy adja el s a pénzből fizessemeg Clavét, hogy hallgasson. Közös megegyezésselkiszedték a gyémántokat a foglalatokból, Marieeldugta őket a szobájában s megrendezték a lopásiügyet. Enélkül az asszony nem tudott volna számotadni a férjének, hová lettek a gyémántok.

319

Léautaudné felháborodva utasította vissza a vá-daskodást. Ismeretsége Clavéval ártatlan volt, mind-össze egyszer találkoztak. Semmi oka sem volt, hogyféljen tőle. A gyémántokhoz Marié lopás útján jutott.

Sajnos, ez nagyon valószínűnek látszott. Mégha csakugyan történt volna is valami titkolni valóa barátnő és a spanyol között, ugyan mi alaponlehetett feltételezni, hogy a fiú fecsegni fog? Hát még,hogy pénzzel el lehet csitítani? S ha már Mariémagához vette a gyémántokat, miért nem használtaföl a megbeszélt célra? miért vitte magával férjhez-menetele után Glandierbe?

Marié megfelelt. Léautaudné igenis félt Clavétitokszegésétől. Ezt az is bizonyítja, hogy meny-asszony korában nevelőnője, Delvaux asszony köz-vetítésével visszakövetelte még a saját, Mariéhoz írtleveleit is, mert célzások voltak bennük a spanyollalszőtt viszonyra. Marié be is csatolta barátnőjénekegy erre vonatkozó levelét; ebben hálálkodik aküldeményért; ha netán még valami levele kerülneelő, azt is küldje vissza, vagy égesse el. Ne szóljonerről senki fiának, csak Delvaux asszonyban lehetmegbízni. Így végződött a levél:

»Isten veled, drága Mariem. Nem írhatok ma bőveb-ben, de újra megköszönöm titoktartásodat, amelyre mostnagyobb szükségem van, mint valaha. Számíthatsz te isaz enyimre, valamint igaz barátságomra. Személyesenmajd többet. Sem édesanyámnak, sem nővéremnek nemszóltam erről egy árva szót sem.«

320

Kérdezzék ki minderre Delvaux asszonyt! Ki-kérdezték s a nevelőnő igazat adott Mariénak,csakugyan ő kérte vissza a leveleket. De többet ismondott. Hogy ebben az időben ő aggodalommalfigyelte Nicolai kisasszonyt (ez volt Léautaudnéleánykori neve) s úgy vette észre, hogy valami titkosbánat emészti. Elhagyta a rendes jókedve, nemakarta a parkot elhagyni. Azért változott úgy meg,mert Cappelle kisasszony azt írta neki, hogy Clauéoda akar utazni, látni akarja őt a falusi templombana misén.

Eszerint a spanyol szívós szerelmes volt s való-ban tartani lehetett tőle, hogy a szerelmében sértettférfi önzésével még valami bolondot csinál, ha nemis akar zsarolni.

De hát a gyémántok? a gyémántok!Egyelőre azért nem kellett és nem is lehetett

őket felhasználni, mert Clavé Algírban éli. Marié aztkövetelte, hogy idézzék meg onnan a tárgyalásra.Védője előbb az algiri főügyészhez fordult tájékoz-tatásért, volna-e mód az idézésre? A főügyész aztfelelte, hogy a hosszú tengeri út és a touloni veszteg-zár miatt a tanú aligha érkezhetnék meg idejében.Különben is úgy látszik, névcseréről van szó. Meg-kérdezte az idézni kívánt Clavét s ez a következőlevelet intézte hozzá:

»Főügyész úr! Én készséggel vállalkoznám, az utazásra,ha tanúskodásommal hozzájárulhatnék az ügy tisztázásá-hoz. De még ha ma indulnék is el, nem érkezhetnem

321

Tullebe a tárgyalás napjára. Egyébiránt az ügyről csupánennyit tudok: 1839 novemberében vagy decemberébenegy postacsomag érkezett a címemre. Nem bontottamfel, mert kételkedtem, hogy engem illet-e? Csakugyan,Algírban a Régence-szállóban lakik egy névrokonom,Félix Claué úr. Elvittem hozzá a csomagot s ő átvette,mint neki szólót. Azt mondta, hogy Léautaud grófnéküldi neki és festékek vannak benne. Fogadja főügyészúr stb.«

Íme: Léautaudné még a házassága után is érint-kezett a spanyollal!

A bíróság nem adott halasztást, hogy az igaziClavét megidézhessék. Hiszen egy arisztokrata hölgybecsülete állt szemben egy nyomorult fogoly asszo-nyéval!

A főúri becsület volt az egész tárgyalás tengelye.Ezt védte nagy áradozással az ügyész s ekörülrobbant ki az izgalmas összecsapás Léautaudék ügy-véde és Lafargené védője közt.

Ez a védő Lachaud volt, akkor még 22 éveskezdő ügyvéd, később a bírósági termek aranyszájúszónoka, vádlottak reménysége, ügyészek félelmesellenfele. Marié azelőtt végighallgatta védőbeszédétegy gyermekgyilkossági ügyben. Mikor a lopás vádjais rászakadt, nem akarta ezzel is terhelni védőjét, ahíres és elfoglalt párisi Bac-ot, hanem Lachaud-hoz fordult. Mint vérbeli kékharisnya, képtelenvolt hétköznapi nyelven írni. Így szólt a felkérőlevele:

322

»Csak egyetlen egyszer hallgattam Önt, uram s akkormegríkatott. Abban az időben mégis vidám voltam ésmosolygó; most a bánattól sírok. Adja vissza a mosolyo-mat azáltal, hogy ártatlanságomat a világ elé tárja.«

Léautaudék ügyvéde ki akart tenni magáért ajelenlevő vicomte előtt s beszéde végén nagy pátosz-szal a vádlott felé fordult:

— Marie Cappelle! az én szavam nem üresfenyegetés. Én be fogom bizonyítani, értse meg: befogom bizonyítani, hogy ön nemcsak méregkeverő,hanem tolvaj is, sőt nemcsak tolvaj, hanem rágal-mazó!

A vádlott kétségbeesetten felsikoltott:— Nem, nem igaz! Ez rágalom, ez gyávaság!Lachaud felállt. Arca kipirult, hangja remegett.— Én nem tudom, honnan fakad az ügyész úr

gyengédsége és ékesszólása, amellyel itt Léautaudasszony erényeit védelmezi. Azét a Léautaudnéét,aki nem mert ide eljönni, hogy a vádlott szemébenézzen, hanem elbújt az ügyész úr háta mögé. Amipedig az ön gyalázatos sértéseit illeti, ügyvéd úr,azok miatt csak megvetés vár önökre. Vádolni,rágalmazni, meghurcolni azt a nőt, akit egykor acsaládjuk körébe fogadtak és meleg szeretettel vettekkörül! (Egyre szenvedélyesebben.) Hazugság ez,elejétől végig hazugság! Tehát tolvaj és rágalmazó,mondja ön? Én meg azt mondom, hogy ha vantolvaj és rágalmazó ebben az ügyben, úgy Léautaudgrófné az! ö volt, aki előbb megcsalta, azután meg-

323

lopta a férjét s most rágalmakkal akarja beszennyezniaz egykori barátnőt! Ha becsület volna önökben,mindent visszavonnának!

Nem lankaszthatom el az olvasó figyelmét azzal,hogy végighurcoljam a bűnügy tekervényes pályá-ján s meg-megálljak minden egyes bizonyíték körüliádáz szóharcnál, terjengős beadványoknál, perjogicsűrés-csavarásnál.Elég a vége.

A bíróság Marié Cappellet bűnösnek mondta kilopás bűntettében és két évi fegyházra ítélte.

Hol van már most az igazság? A lafargisták fel-hördültek: ártatlant ítéltek el! Az antilafargistákrá-bólintottak: de bizony bűnös volt, a bíróság jói ítélt.A magam részéről másfelé indulnék el az igazságnyomában. Azt hiszem, a gyémántokat Marié csak-ugyan hallgatási díj céljára kapta. De nem avégett,hogy Clavé tegyen lakatot a szájára, hanem hogyMarié hallgasson. A visszaadott levelekkel a lány-kori szerelem írásos nyoma eltűnt ugyan, de meg-maradt az eleven tanú: Marié. Ennek a hallgatásátkellett biztosítani s erre a célra peregtek át a gyé-mántok az ő selyemzacskójába. Sőt tovább megyek:az sem lehetetlen, hogy Marié a gyémántokat csak-ugyan ellopta. Fiatal lány volt, megejtette a drága-kövek szikrázó varázsa, mint a szarkát a csillogóezüstkanál. Nem is hitte talán lopásnak, inkább amaga részéről megszabott hallgatási díjnak. A barát-nő pedig nem szólt rá semmit, ámbár jól tudta, hogy

324

a kövek Marienál vannak. Miért nem állt elő ha-marább a váddal? Világos: mert továbbra is hall-gatni szeretett volna, de a férje rászorította a fel-jelentésre.

*

Immár mindegy volt, hogy Marié a mellékper-ben ártatlan-e vagy csakugyan bűnös. A főperben atörvény kereke nagyot fordult és legázolta a vád-lottat. Aki meglopta a barátnőjét és tetejébe hazug,becsületrontó mesével akarja magát kivágni: annaktöbbé nem lehet elhinni egy szavát sem. A tolvajnakromlott az erkölcse; erkölcstelen személy előtt pedigaz emberélet sem szent.

Az esküdtek már eleve tisztában voltak vele,hogyan fog kiütni a verdiktjük. A tizenkettő közülötnek még a döntés előtt eljárt a szája. Kávéházban,társaságban nem átallották mondogatni, hogy kártovább is időt vesztegetni az ügyre; az asszonymindenképpen bűnös.

És még valami. Annak idején Marié nagynénjé-nek beszámolt róla, hogyan érkezett meg az új ott-honba. Egyik védője, elég meggondolatlanul, fel-olvasta a levelet Lafarge szélhámosságának a szem-léltetésére. Ez volt benne:

»Képzelj el egy szörnyű utazást és késő éjszakaimegérkezést egy limoges-i házba (maison limousin), amifranciára fordítva ennyit jelent: piszok, elhagyatottságés kegyetlen hideg, bútor nélküli, ablaktalan szobák.«

325

Az esküdtszék tagjai a limoges-i kerület polgáraivoltak...

Az ügyész azonban még mindig nem volt meg-elégedve az eddig összegyűlt anyaggal. Neki perjogiszempontból corpus delicti is kellett, mindenáronvalami arzénnek a nyoma az áldozatban. Megidéz-tette Parisból Orfila doktort, az egyetem orvos-tudományi karának nagytekintélyű dékánját.

Orfila el is jött Tulle-ba. Az ő keze alatt az eddignéma Marsh-készülék életjelt adott: a vizsgált ré-szekben arzén van jelen.

Mennyi?Egy fél milligramm!A védők gyorsan határoztak. Akárhogyan tá-

madnák ők a furcsa, de veszedelmes szakértői véle-ményt, az esküdtek nem adnának rájuk semmit.Orfila feje fölött a hivatalos tekintély sugárkoszorújalebegett. Egyetlen mód kínálkozott: a hivatalostekintéllyel szembeszegezni egy másik, habár nemhivatalos tekintélyt. Raspail-ra gondoltak, a vegy-tan híres »magántudósára«. Őt kell megnyerni,álljon a tudatlan esküdtek elé és magyarázza megnekik, hogy az ilyen elenyészően parányi mennyi-ségű arzénnek nincs semmi jelentősége.

Megbízottjuk, egy fiatal ügyvéd, rohanvást vá-gott neki a párisi útnak. Éjjel 11 órakor verte fölálmából Raspailt. Gyorsan beszámolt az ügyről ésátadta Lafarge asszony kérő levelét. A levél meg-hatotta, Orfila véleménye felháborította a tudóst.

326

Egy fél milligramm! és emiatt egy asszonyt a vér-padra küldhetnének!

Rögtön, még ma éjszaka indulni kell Tulle-be.És vitte, röpítette őket a postakocsi Dél-Francia-ország felé. Étlen-szomjan, álmatlanul, de csakelőre! Egyik állomáson vesztettek néhány órát,mert eltört a kocsi kereke. A szeszélyes véletlenígy avatkozik néha az emberi sorsokba ... Éj-jeli féltizenkét óra lett, amire másnap beroboglakTulle-be.

A szálloda kapujában könnyező emberek fogad-ták őket:

― Késő! Úgy számolta szegény a perceket, amásodperceket — de önök elkéstek!

― Mi történt?— Este 8 órakor megvolt az ítélet. . .Az esküdtek verdiktje így szólt:Szótöbbséggel: bűnös.Szótöbbséggel: enyhítő körülmények vannak a

a vádlott javára.Ha az esküdtek nem nyilatkoznak így az eny-

hítő körülményekre nézve, a bíróság kénytelen lettvolna a vádlottat halálra ítélni. Úgy látszik, valamihalavány kétely mégis visszariasztotta őket a jóvánem tehetőtől. De Orfila ezt nem sejthette. Nekiarra kellett gondolnia, hogy az ő fél milligrammjaelég nehezék lehet a nyaktiló vasán, hogy a vádlottnyakára zuhantassa.

Az ítélet tehát így hangzott:

327

Életfogytiglani fegyház és pellengérre állítás Tulleváros főterén. (Ezt a szégyenbüntetés-toldatot utóbbelengedték.)

Raspail nem törődött Orfila hivatali méltóságá-val. Nekiment a párisi lapokban és felületességet,gondatlanságot vetett a szemére. Levelet írt azesküdtszék elnökének: »Elnök úr! Arzénnyomotmindenütt lehet találni; ha akarja, kimutatom akáraz ön bírói székének a lábában is!« Kérte, engedjékmeg, hogy megvizsgálhassa Orfila kémszereit ésellenőrizhesse az eljárását: megtagadták.

Mariét a tizenhét napig húzódó tárgyalás izgal-mai úgy megviselték, hogy alig bírt a lábára állni;karosszékbe kellett ültetni. Az ítélet után már csakegy vékony reményszálba kapaszkodhatott: a sem-mítőszék ítéletébe.

Ez a szál is elszakadt.A semmítőszék felülvizsgálta az ügyet s a

perbeszédek befejeztével délután félnégykor vonultvissza tanácskozni. Este hatkor közölték, hogya határozathirdetést másnap délelőtti tíz órárahalasztották. Kora reggel már tömve volt a tár-gyalási terem izgatott hallgatósággal. Vártak, vár-tak, de a bíróság még mindig tanácskozott. Teltaz idő, dél lett, este lett — végre esti hét órakormegnyílt a tanácskozó szoba és a bíróság bevo-nult.

A semmiségi panaszt elvetették.Az esküdtszék ítélete jogerős lett.

328

Mindennek vége.1

1 A tudományos vitába persze nem avatkozhatom. Mé-gis megnéztem a lexikont. Ez van benne Arzénfelismerés cím-szónál: »A modern francia készülékekkel sikerült kimutatni,hogy arzénnyomok minden élőlény minden szervében föllelhetők.Ha tekintetbe vesszük, hogy a földben, különösen temetőföldben,a koporsó fémjében, a koszorúk művirágjaiban, a szemfedőbentetemes mennyiségű arzén lehet, ami onnan a hullába szivárog-hat, beláthatjuk, hogy a vegyésznek igen nehéz a helyzete. Afelhasznált edények és kémszerek arzénmentes voltára természe-tesen nagy lelkiismeretességgel kell ügyelni.»

Nem ismerem a mai tudományos véleményt Orfilánakszáz év előtti módszeréről. Életrajzi adatai szerint ő a törvény-széki orvostan tudományának megalapítója. Viszont egy maifrancia író fölöttébb tiszteletlenül ír róla. Jean-Jacques Broussona Nouvelles Littéraires 1934 október 10-i számában így fitymáljale: »Ez a sarlatán Paris minden húslevesében arzént fedezettfel. Kísérletei Lajos Fülöp korában komolyszámba mehettek,de ma minden szakértő pukkadásig nevet rajtuk.»

Orfila tudományához nem szólhatok. De a jelleméhezigen. 1846 májusában a párisi büntetőbíróság előtt eljárásindult Raspail ellen kuruzslás miatt. Állítólag pénzért gyógyí-tott betegeket, noha nem volt orvosi oklevele. A tárgyalásonRaspail megkérdezte az ügyészt: ugyan ki volt a feljelentő?Orfila — hangzott a válasz.

Tehát a hivatalos vaskalap nem bírta elfelejteni a magántudóstámadását a Lafarge-ügyben s alkalom adtával így állt rajta bosz-szút. Csúnya lóláb a besúgóé, kifityeg a professzori talár alól.

A tárgyaláson kiderült, hogy Raspail ingyen adott a hozzá-forduló betegeknek tanácsot, de mert egy asszony állítólag azasztalon hagyott néhány frankot, a bíróság elítélte. Tizenötfrank pénzbírságra . . .

Heine Henrik betegesen hiú embernek írja le Orfilát, akihiúságában nem érte be a tudományos hírével, hanem mintműkedvelő énekes csillogtatta a hangját a párisi szalonokban,helyesebben gyötörte a hallgatók fülét. Az ilyen hiú embertőlkitelik — irja Heine —, hogy akár egy emberéletet is felál-dozzon, csakhogy a csalhatatlanságát fitogtassa.

*

329

A nagy per izgalma végigörvénylett egész Euró-pán, sőt átcsapott Amerikába is. Marie számáraözönével hozta a posta a leveleket a tengeren túlról;némelyike házassági ajánlattal volt bélelve. Általá-ban tizenöt hónapi vizsgálati fogsága alatt hatezerlevelet kapott, mindannyia csupa részvét és együtt-érzés. Apró ajándékok is érkeztek a fogházba:könyvek, női táskák, papucsok, bútordarabok, ruha-neműek stb. Protestáns hívei vallásos könyveketküldtek, a katolikusok kilenc napos imájukat aján-lották fel,

Ez tartotta benne a lelket.Megírta a fogházban emlékiratait. Ez a könyv

ma is érdekes olvasmány.1És ontotta a leveleknek végeláthatatlan töme-

gét. Igazán szépek és meghatóak. Fordításra aligalkalmasak, a francia nyelvnek női tollból fakadóbája hamvát vesztené. Csak egy rövid mutatvány-nyal próbálkozom meg. Haja a tárgyalás utolsónapjain megőszült. Egy fürtöt küldött belőle egyikbarátjának ezzel a pár sorral:

1 Mémoires de Marié Cappelle veuue Lafarge, écrits parelle-méme. (Paris, 1841—42. Négy kötet.) Az 1. és 2. kötettartalmazza magát az emlékiratot; a 3. és 4. a gyémántper ésa mérgezési per főbb adatait: tanúvallomásokat, vádiratot, per-beszédeket stb. Bőséges tára a levelezéseknek is.

Német fordítása: Leipzig, 1841.Angol: Philadelphia, 1842—43.A fogházban írt költeményei Heures de prison címmel je-

lentek meg. (Paris, 1853.)

330

»Felajánlom önnek ezt a könnyeimtől színét vesztettfürtöt. Nem olyan szerencsétlenség fehérítette meg, aminőredőket ró a szívre és furdalja a lelkiismeretet. Én szere-tem a fehér hajamat, mint a vén katona a sebeit. Ő adicsőségért és a hazájáért harcolt, én az ártatlanságomértés a barátaim szeretetéért.«

(Persze, mindezt másként is lehet magyarázni.Henri d'Alméras rásüti a levelekre, hogy a valódiártatlanság nem használ tirádákat és tremolot.)

A semmítőszék ítélete után Mariét beszállí-tották a montpellier-i női fegyházba.

Keserves búcsú lehetett testvértől, rokontól,baráttól, a fogságát megosztó hűséges Clémentine-től, — búcsú a szabadságtól — örökre!

Életfogytiglani fegyház!Olyan idegösszeomlással érkezett a fegyházba,

hogy ágyba kellett fektetni. Eleinte kíméletesenbántak vele, de soká nem lehetett nyújtani a kivéte-les állapotot. A fegyház törvénye egyformán kötminden rabot. Mikor úgy-ahogy jobban lett, be-nyitott cellájába a felügyelő:

― Holnap reggel öltözzék át a fegyházi ruhába.― Soha, soha!― Ne ellenkezzék, csak magának árt vele.― Inkább meghalok!Másnap reggel odakészítették a fegyházi egyen-

ruhát: durva kék köntöst, fehér főkötőt. Nem vettefel. Kénytelenek voltak két markos ápolónőnek afezére adni. Szívszaggatóan jajgatott, sikoltozott, de

331

ráhúzták erőszakkal a szégyenköntöst. Az izgalomtólideggörcsöt kapott, elájult.

Tovább azonban nem lehetett ellenkezni. Meg-adta magát, beleroskadt a fegyházi élet rideg,szigorú egyformaságába. Végezte napi munkáját atöbbivel közösen, rájuk parancsolt szótlansággal:font, szőtt, fehérneműt varrt.

És mindezt azzal a szörnyű tudattal, hogy alélekölő, testetsorvasztő rabságból élete végéig nincsmenekülés.

Írogatta a kegy elemkérő leveleket a királynak,királynénak, de azok többnyire megrekedtek a fog-házigazgató fiókjában.

Egyszer azután nem volt többé sem király, semkirályné. Az 1848-as forradalom törvényt ült fölöttükis. Marié sorvadt még néhány esztendeig a börtön-ben, amíg végre tizenkét évi rabság után a köztár-saság elnöke, a későbbi III. Napóleon, aláírta akegyelmi rendeletet.

Szabadság! Levetni a rettenetes kék fegyenc-ruhát, fegyházi szám helyett ismét embernek lenni,a polgári halálból feltámadni — képzelhető, mitjelentett az újra lélekző asszony számára.

De a lélekzet fogytán volt már. Súlyos betegenutazott Ussat-ba, hogy az ottani fürdők gyógyítóerejétől talpra álljon. Itt az a keserű meglepetésérte, hogy senki sem akarta befogadni. Nagynehezena fürdőbérlő szorított neki helyet egy nyomorúságoskamrában. Ott sem húzta sokáig. Pár hónapra rá,

332

hogy a szűk börtöncella ajtaja megnyílt előtte, egymásik, még szűkebb cellába került s kivitték azornolac-i temetőbe.

Utolsó szavai ezek voltak: »Mennyit kell azembernek szenvednie, hogy éljen, és mennyit, hogymeghalhasson.«

Gyóntatója, Brunel abbé, aki az utolsó kenetetfeladta neki, meg volt győződve az ártatlanságárólés mártirt látott benne.

*

Csakugyan ártatlan volt-e Marié Cappelle, La-farge özvegye? S ha igen, ki volt a titokzatos személy,aki a kártyákat keverte, hogy ő legyen a vesztes?

Meglepően sok könyvet írtak össze a perről.Újra meg újra szellőztették a régi aktákat, háthavalahol még meglapul egy eddig észre nem vettnyom, amely irányt mutatna a valóság felé. Csupánaz utolsó évtizedek irodalmából tizenkét írót szá-moltam meg, de lehetnek többen is.

Henri-Robert, a nagy történelmi perek krónikásaártatlannak hiszi.

Az angol Griffith őrnagy szerint a terhelőbizonyítékok elégtelenek, az esküdtek verdiktjénekúgy kellett volna hangzania: »Nem bűnös.«

Alméras »antilafargeista« éllel nyilatkozik. Csakrá kell nézni az arcképére — írja —: ez a bűnözőasszony típusa. Született színésznő, egész viselkedése

333

merő színlelés; ebben azonban tökéletes, elsőrangú.Egyetlen enyhítő körülmény szól csak mellette:a férje.

Pierre Bouchardon még szigorúbban ítél. »Lelkemélyéig hazug, magának a hazudozásnak a ked-véért. Bámulatos bőséggel és merészséggel eszel kihazugságokat, még a valószínűséggel sem törődik.Manapság az elmegyógyászat habozás nélkül dege-nerált hiszterikának mondaná.1

Legutolsó krónikása egy délvidéki írónő, Fer-nande L'Hérisson. (Madame Lafarge, écrivain ro-mantique. Bordeaux, 1934.) A könyv teljesen lírikus.Az írónő annyira rajongott a hősnőjéért, hogy elza-rándokolt a nyomait keresni Ussat-ba. Így emléke-zik meg a halottas szobájáról:

»Szoba? Nyomorult zug, ablaka szűk udvarra nyíliks alig pár méternyire magas fal mered föl előtte. Szoba,amelybe soha egyetlen napsugár sem tévedt be. Új bör-

1 Megjegyzendő:Bouchardon bírósági elnök bűnügyi történeteinek soroza-

tában a Lacoste-perről írt tanulmány is olvasható. (Les procésburlesques. Paris, 1929.) Alig, hogy a Lafarge-per izgalmai el-csitultak, ez a per kavarta fel a közvéleményt. A 22 éves Eu-phémie Vergez férjhez ment 70 éves bácsikájához, a gazdag HenriLacoste-hoz. A férj végrendelkezik a felesége javára s csakhamarrejtélyes körülmények között meghal. A szakértői vizsgálateredménye: öt centigramm arzén a holttestben. Nem fél milligramm,hanem öt centigramm. De az esküdtek logikája kiszámíthatatlan.A verdikt: felmentés.

Az olvasó ebben a perben is olyan határozott véleménytremélt Bouchardon elnöktől, mint a Lafarge-ügyben. Azonban ittóvatosabb volt: a bírálatot az olvasóra bízta.

334

tön! Szegény madárka, már halálra sebzetten került kia kalitból s a szabadság ragyogásától elkápráztatva,félénken menekült ebbe a zugba — meghalni.«

A síron még most is égő piros rózsák virítottak...Meglehetősen meddők ezek a mai kísérletek,

hogy feltámasszák a régi pert. Az akkori egész nem-zedék már régen a föld alatt van, pedig csakis őkszólhatnának jogosan hozzá, mert úgyszólván aszemük előtt hullámzott az egész per s hiteles bíró-ság' akták, hírlapok helyszíni tudósításai, szem-tanuk híradásai tisztább képet vetíthettek eléjük,mint a minőt a mai, szüret után böngésző szerzőkvalaha is nyerhetnének.

Legjelentősebb kortársi bírálat volt a két németjogász, Temme és Nörner könyve, amelyről már meg-emlékeztem, ök végre határozottan rámutatnak akártyákat keverő rejtélyes személyre.

»Lehetetlen — írják — egy kínos érzés elől elzár-kóznunk, valahányszor Denis-Barbier alakja felbukkan. Eza teljesen züllött ember Lafarge bűntársa volt a hamisí-tásokban, — ha ezeket fölfedezik, Lafarge mellé kerüla vádlottak padjára.

»A sütemények küldését megelőző napokban titkonParisba utazott. Mi keresnivalója volt ott? Nem tudjasenki, ő mindössze ennyit volt hajlandó mondani: »La-farge úr akarta«.

»EfféIe emberről bármilyen gazságot feltételezhetni.Vájjon nem lehetett-e érdeke, hogy eltegye láb alól bűnösüzelmeinek a tanuját? Ez a tanú pedig Lafarge volt.A sütemények küldését jelző levél a láda előtt érkezett

335

Parisba. Denis ekkor már ott volt s a gazdájától megtud-hatta, mit küld a felesége. Mikor pedig a küldemény meg-érkezett és Lafarge utánanézett, a láda már fel volt bontva.Nem csempészhette-e be Denis könnyű szerrel a mérgezetttortát a sütemények heíyébe?«

»Menjünk tovább. Lafarge halála után tanúk hal-lották, amint Denis diadalmasan kijelentette: »Most márén leszek itt az úr!«

»Glandier-ban szabadon járhatott be a beteghez,méregnek pedig bővében volt. Az asszonynak átadottegy csomagot s erről utólag kiderült, hogy nem tartal-mazott mérget. Nyilvánvaló hazugságokkal a gyanút igye-kezett az asszonyra hárítani, őt magát a vizsgálóbírónem gyanúsította s mégis, anélkül, hogy kérdezték volna,egyszerre csak megszólalt: »Nem én vagyok a tettes«.

»Véleményünk tehát úgy szól, hogy az ügyész részé-ről sokkal indokoltabb lett volna Denis ellen emelnivádat, semmint Lafarge asszony ellen.«

»S ha már ítéletre került az ügy, Lafarge asszonytbizonyítékok elégtelensége miatt fel kellett volnamenteni.«

A német jogászok véleménye megszívlelni való.Különösen, ha még egy döntő fontosságú bizonyí-tékot tárok az olvasó elé, amelyet erre az alkalomratartogattam. Az antilafargeisták hallgattak róla,vagy talán nem ismerték, mert már a semmitőszékítélete után jutott a védők tudomására.

Három, minden tekintetben kifogástalan ésérdektelen tanú jelentette a védőknek, hogy Deniselszólta magát előttük és ez csúszott ki a száján:»Volt eszem, hogy arzén helyett szódát adjak az asz-szonynak, nehogy az urát megmérgezhesse.«

336

Továbbá: a Lafarge-családnak egy Magnauxnevű bizalmasa találkozott Brive-ben Passerieux dok-torral s szóba kerülvén Denis szerepe, a doktor eztmondta: »Igen, Denis arzén helyett szódát adottLafargenénak. Jó, hogy ez hamarább nem sült ki;a szajhát (coquine) még fölmentették volna.«

A védők terve tehát ez volt: Hamis tanúzásmiatt eljárást indíttatni Denis ellen s a marasz-taló ítélet alapján újrafelvételt kérni Lafargenéperében.

Azonban nem hiába írta a Lafarge-ügy egyikbírálója, hogy ügyész, bíró, esküdt akkora elfogult-sággal járt el ebben a perben, amellyel akár tízártatlant is el lehetett volna ítélni. Négy hónapihuzavona után a limoges-i (értsük meg: limoges-i)főügyész közölte a védőkkel, hogy nem látja indo-koltnak a Denis elleni eljárást

Utolsó szalmaszál: polgári úton, kártérítés cí-mén kell Denist felelősségre vonni! A polgári bíróságdöntése előtt még egy limogesi főügyész sem huny-hatja be a szemét.

Igen ám, de Lafargené életfogytiglani bünte-tését töltő rab, vagyis polgári halott volt. Hogy egyperben felléphessen, ügygondnokot kellett a számárakirendelni, Tehát a tulle-i polgári törvényszéktőlügygondnokot kértek. Ez mindenekelőtt Denis lakásairánt érdeklődött. Hol lakik? honnan lehet elő-keríteni?

Sehonnan.

337

Hol itt, hol amott bukkant fel; állandó lakásanem volt; majd végkép nyoma veszett. Az eljárástehát már az ügygondnok kirendelésénél megakadtés soha többé meg sem indult.

Legutolsó kérdés: mit árultak el vájjon maguka védők? Ők lehettek leginkább tisztában vele, miaz igazság s Lafargené halála után már szabadonbeszélhettek.

Lachaud rendületlenül hitt az ártatlanságában.Harminc évig küldte a virágokat a sírjára. Egyszertársaságban egy hölgy célzást tett Lafargenéra.Lachaud mély megilletődéssel válaszolt neki:

— Hát jó, beszeljünk róla. Ön azt kérdezte,bűnös volt-e? Bűnös! Ő! Ah, ha ismerte volna, nemkérdezne ilyent. Szerencsétlen volt csupán, akitsokkal kegyetlenebb végzet taposott el, mint a haj-dani tragédiák hőseit. De bűnös? Nem!

Már beteges, törődött ember volt a hajdanitüzes szónok, amikor mégegyszer rátért erre aszívbeli ügyére. Cassagnac-ék egyik ebédjén szóesett a Lafarge-perről. Lachaud a háziasszonyhozfordult:

— Egyre jobban ritkulnak, akik hisznek MarieCappelle ártatlanságában. Tudom, ön is a hívők közetartozik. ígérje hát meg, hogy ha én is meghaltam,gondozni fogja a sírját. Ez a tudat olyan jól esnéknekem...

A másik védő Bac volt, a francia ügyvédi rend-nek épp akkora híressége, mint Lachaud. Ő sem

338

kerülhette el a faggatást. De ő nem vallott színt,kerülte az egyenes választ. Mikor a limoges-i szüle-tésű regényíró, Élie Berthet ismét nekiszegezte akérdést, hogy mit kell hát gondolni a Lafarge-ügyről? ezt felelte:

— Gondoljon róla, amit akar, — és ha so-kat gondolkozott rajta, még mindig nem gondolteleget.

Ez a hajlékony értelmű mondás jellemezhetnélegtalálóbban Lafarge asszony rejtélyét.

AZ ALKALMATLAN APA

APAGYILKOSSÁG A FEKETE MALOMBAN.1817.

Meredek sziklafalakkal körülvett szűk völgy,magános malomépület a falu végétől néhány százlépésnyire: ez a színhely.1

A molnármester, Kleinschrot Frigyes, 60 éveskorában is életerős, izmos ember volt. A malom-kerekek derakasan dolgoztak: az eset után felvettleltár 13.577 forintra becsülte a molnár vagyonát.Borbála nevű feleségével 30 eve élt együtt. 12 gyer-mekük született, öt maradt meg közülük. A legidő-sebbik más vidéken élt; ezzel nem lesz semmi dol-gunk. A szülői háznál a 28 éves Konrád vezette agazdaságot; a 24 éves Frigyes segített a malomban;

1Az esetről Feuerbach nyomán számolok be. Ismertetésekatedráról tanítható példa a lélektani magyarázatokkal átszőttbűnügyi tanulmányra. Mesteri módon követi a gondolat útját,amíg cselekvéssé érik. A színhelyet más vidékre tette át s a szemé-lyek nevét is megváltoztatta; amint írja: fontos oka volt rá.

Az esetet John Knittel is feldolgozta Via Mala című regényé-ben. Beszámolómban Feuerbach módszerét követtem és száraztárgyilagosságra törekedtem, hogy az olvasó megítélhesse: mi avalódi tényállás s mint alakította azt át az író képzelete.

342

a 23 éves Margaréta és a 18 éves Kunigunda végeztea háztartási munkát.

A malomtól 20 lépésnyire levő házikót a molnáregy Wagner nevű napszámosnak adta bérbe. A bérfej eben Wagner köteles volt alkalmilag a molnárok-nál segédkezni; ilyenkor ellátást és 6 krajcár nap-számot is kapott.

1817 augusztus 9-én látták a molnárt utoljára.Felesége bejelentette a hatóságnál, hogy férje össze-szedte, ami pénzt és értéket talált, családját a fa-képnél hagyta és ismeretlen helyre távozott. Klein-schrotnénak és gyermekeinek jó híre volt; munkás,tisztességes, erkölcsös életűeknek ismerték őket;senki sem kételkedett hát, hogy az asszony igazatmondott.

Eltelt egy esztendő.Ekkor egyszerre suttogni kezdték a faluban,

hogy de bizony a molnár nem szökött meg, hanema családja tette el láb alól. Az történt ugyanis, hogyWagner, a napszámos együtt dolgozott egy Wiedmannnevű munkással. A molnárékról esett a szó s Wag-nernek ez csúszott ki a száján:

— Te Wiedmann! én tudom, amit tudok s habeszélnék, a malmot bezárnák és valamennyienfegyházba kerülnének. Ha pénzre van szükségem,kell, hogy adjanak, amiért hallgatok.

Wiedmann persze továbbadta az elszólást s afalu suttogása egy csendőrnek is a fülébe jutott. Eznyomozni kezdett és kiderítette, hogy a molnár és

343

családja állandóan hadilábon élt egymással. Annyiraelfajult köztük a viszony, hogy a molnár feljelen-tette a bíróságnál a családját, mert eldugták előle araktárkulcsot, — ezek pedig visszavágták a vádata molnár fejéhez: durva, összeférhetetlen termé-szetű ember, szeretőt tart, törvénytelen gyermekei isvannak, azokra költi a pénzt. A feljelentés kevésselaz eltűnés előtt történt.

A csendőr minderről jelentést tett a vizsgáló-bírónak. Ez kiszállt a malomba, meghallgatta atanukat és a molnárékat, fölvette a jegyzőkönyveketés hazament. Az iratokat be kellett volna mutatniatovábbi intézkedés végett a törvényszéknek; azon-ban nem azt cselekedte, hanem az egész iratcsomótirattárba tette, ahol azok az idők végéig porosod-hattak, anélkül, hogy az ügyben bármi is tör-ténjék.

Nem is történt három esztendeig semmi.Ekkor maga a törvény embere ütközött össze

a törvénnyel. A vizsgálóbírót egy sereg hivataliszabálytalanság miatt felfüggesztették az állásátóls a felsőbíróság fegyelmi biztost küldött ki, hogyjárjon el ellene. Alig hogy a biztos odaérkezett,egy éjszaka tűz ütött ki az irattárban s az iratok nagyrésze elégett. A gyújtogatás nyilvánvalóan a vizs-gálóbíró műve volt; így akarta az ellene szóló bűn-jeleket eltüntetni.

A fegyelmi biztos egyenkint szedegette elő amegpörkölt iratokat s ekkor kezébe kerültek a

344

molnár eltűnése ügyében felvett jegyzőkönyvek, a csen-dőr jelentésével együtt. Értesült arról is, hogy az ügymindenki csodálatára szünetelt három évig; a szó-beszéd szerint amiatt, mert a vizsgálóbírót a molnárokmegvesztegették.

A vizsgálóbíró sorsáról többet nem tudunk.Valószínű, hogy az állásából elcsapták.

Ellenben most már újra megindították a vizs-gálatot a molnárék ellen. Kihallgatták a két nap-számost: Wiedmann ismét elmondta, mit árult elneki Wagner, — ez azonban mindent letagadott;ő nem tud semmiről semmit. Az új vizsgálat iskátyúba jutott tehát, ahonnan a véletlen rántottaki. A forma kedvéért kihallgatták Wagner felesé-gét is. Ez — amint már annyiszor előfordult azasszonyi nyelv történetében — képtelen volt titkottartani és egyszerre csak vallani kezdett:

— Igen, a molnár fiai rábeszélték a férjemet,hogy segítsen nekik az apjukkal végezni. Én óvtama férjemet, de az végre is engedett a fiúknak;a molnárt egy éjszaka agyonverték és eltemettékegy szakadékban.

Most már Wagner sem tagadhatott. Beismertea gyilkosságot. A bíró elrendelte a Kleinschrot-család letartóztatását. A csendőrök akkor törtekrájuk, amikor vacsora végeztével éppen az asztaliimádságot mondták . ..

A Wagner által megjelölt helyen, egy szakadék-ban, megtalálták a molnár csontjait. A fiúk még

345

most is tagadtak, de a lányok elárulták magukat.Kunigunda a csontok láttára felkiáltott:

— Erről nem tudok semmit! Azt tudom, deártatlan vagyok!

Margaréta még többet mondott:— Ártatlan vagyok! A dolgot csak akkor

tudtam meg, amikor az apám rémségesen kiáltozott.De akkor már késő volt. Azóta nincs egy nyugodtórám sem! Istenem, mi lesz velünk?!

Erre megtörtek a fiúk, megadta magát azasszony is s a tett minden részlete kitárult a bíróelőtt.

*

Az asszonynak már lánykorában is nehéz volta felfogása; az iskola sem bírt sokat a fejébe verni.Később annyit kellett szenvednie a durva és kegyet-len férjtől, hogy úgyszólván teljesen elhülyült.Egyébiránt minden tanú jámbor, jóindulatú, erköl-csös életű asszonynak mondta. Ugyanezt igazoltáka fiúkról és a lányokról is a tanúk, sőt a falu lel-késze is: istenfélő, rendszerető, szorgalmas, becsü-letes teremtések. Viszont majdnem olyan lomhaelméjűek, mint az anyjuk, a fejük tele van minden-féle zavaros babonával.

Például szentül hitték, hogy Wagner feleségeboszorkány. Frigyes mindenképpen meg akarta győzniróla a bírót is. Elmondta, hogy egyszer Wagnernéegy szénaboglyát akart elszállítani s ezt úgy csele-

346

kedte, hogy varázsigéket mormolt, mire heves forgó-szél kerekedett, felkapta a boglyát és elvitte oda,ahová az asszony szánta.

A molnárról a tanúk nagyon csúnya kepétfestettek. Értette ugyan a mesterségét és jól gaz-dálkodott, de nyers, kíméletlen, lobbanékony, civa-kodó természetével valóságos réme volt a család-jának. Annak idején nekiment a saját édesapjánakis, megverte és agyonütéssel fenyegette, úgy hogyaz öreg csak belülről kulcsra zárt és elreteszelt szobá-ban mert aludni, nehogy a tulajdon fia kárt tegyenbenne. Családjával általában úgy bánt, mint a bar-mokkal, sőt rosszabbul, mert nemcsak szidta ésverte, hanem koplaltatta is őket. Nem múlt nap amalomban marakodás nélkül. Különösen a felesegétütötte-verte. Egyszer fejszét hajított hozzá, el istalálta a karját, úgy hogy két hétig kellett felkötvehordania. Konrádnak beverte a fejét; Frigyestkalapáccsal vette célba, de elhibázta a dobást sa kalapács csak a fiú sarkát érte. Másszor egy vas-dorongot kapott fel és azzal ütött szét a feleségeés a gyerekei között. Nem volt hozzájuk egyetlenjó szava sem; reggeltől estig szidalmaktól és gya-lázkodástól volt hangos a malom. Már az életüketféltették a teljesen megvadult apától. Mindezektetejébe szerelmi viszonyai voltak züllött cseléd-lányokkal; a családját rongyokban járatta; amalom jövedelmét a szeretőire és a törvénytelengyerekeire költötte.

347

Az apai vadállat garázdálkodásának az lett azeredménye, hogy családja megutálta, meggyűlöltes a gyermekek annál jobban ragaszkodtak agyon-gyötört anyjukhoz.

Így festett a családi kör a Fekete malomban.

*

Egyik tanú, hivatására nézve vadászember, be-tért egy este a molnárékhoz. Csak az asszony voltodahaza és a két fiú. Beszélgetés közben Konrádodafordult a vadászhoz:

— Hallod, lelőhetned egyszer őzbak helyett azöreget!

Az asszony hozzátette:— Bizony, sokáig nem lenne gondod akkor

a lisztre!A vadász nem értette, tréfálnak-e vagy komo-

lyan beszélnek? nem szólt hát rá semmit és elment.Íme: a gondolat megszületett, ha még határozat-

lan, ködös formában is.A vizsgálóbírónak egy elhirtelenkedett meg-

jegyzése a gondolatot a ködgomolyból kiemelte.Mikor panaszra mentek hozzá a molnár ellen, vál-lat vont

— A molnár már ilyen gonosz természetűember. Magukon nem lehet segíteni. Az lenne alegjobb, ha nem lenne láb alatt. (Es ware am besten,wenn er weg wäre.)

348

Lám, a törvény hivatalos őre úgyszólván aszájukba rágta, hogy a törvénytől nem remélhetneksegítséget; cselekedjenek ők maguk.

Ettőlfogva egyre jobban füstölgött a gondolata molnárné és a fiúk fejében. Majd, amikor rosszszellemük, Wagner is beavatkozott, határozottabbalakot öltött.

Wagner, a napszámos, húsz évi katonáskodásután telepedett le a faluban. A hosszú katona-élet teljesen elfásította, az emberélet nem szá-mított nála semmit. Egy gyilkosságra szóló meg-bízás csak annyi volt neki, mint akármilyen egyébmunkavállalás. S az 1817-ik évben rossz volt atermés, Bajorországban éhinség ütött ki, Wagnerekakárhányszor étlen feküdtek le. Nem volt hát aza gaztett, amelyre jó jutalomért ne vállalkozottvolna.

Konrád sokszor dolgozott vele együtt s ilyen-kor elpanaszkodta az otthoni szörnyűséges állapo-tokat. Egyszer azután Wagner előállt a megváltóötlettel:

― El kell csalni az öreget egy magános helyre,leütni és elszedni a pénzét. A kutya sem fog utánaugatni.

― Mernéd? — kérdezte a fiú.― Persze hogy merném.― Mégsem lehet — aggályoskodott amaz. —

Agyonvert embernek nincs nyugta a sírban éshazajár kísérteni.

349

Ezúttal hát az ötletből nem lett semmi. De agondolat most már vággyá, majd szándékká izmosults bizonytalan tévelygés helyett határozott iránybatört előre.

Az agyafúrt katona felismerte, milyen határ-talanul buta emberekkel van dolga, igyekezett hátaz ostobaságukból kockázat nélkül hasznot húzni.Azt indítványozta, hogy a molnárt varázslás segít-ségével tegyék el láb alól. Az úgynevezett szimpá-tiás bűvölést ajánlotta: az illetőnek egy ruha-darabját füstre kell akasztani s amilyen mértékbenmegy az ott tönkre, olyan mértékben sorvad el azáldozat. Három-négy hét s az öregtől megszabadul-nak.

A molnárné és a fiúk nagy örvendezéssel fogad-ták az épkézláb, veszélytelen ötletet. Átadtak Wag-nernek egy párat a molnár harisnyád közül és vár-ták az eredményt. Az bizony elmaradt. Leg-főképpen amiatt, mert Wagner nem akasztottafüstre a harisnyát, hanem saját magát ajándé-kozta meg vele.

Mikor már nagyon türelmetlenkedtek, Wagnermegnyugtatta őket:

— Úgylátszik, a varázslat nem volt elégerős. Nem baj, tudok én másképpen is segíteni adolgon.

De közben az öreg Kleinschrot is egy sakk-húzáson jártatta az eszét. Kérni fogja a bíróságot:kötelezze a fiúkat, hogy három hét alatt hagyják

350

el a szülői házat és mint molnárlegények, induljanaka szokásos vándorútra.

A család megneszelte a dolgot és elfogta arémület. Ha a fiúk elmennek, anyjuk védelem nélkülmarad a vadállati férj hatalmában. Tetejébe meg-hallották, hogy a molnár jelenlegi szeretője, egyzüllött cselédleány, szerte dicsekedett: ha a molnármegszabadul a fiaitól, őt veszi magához s ő leszúrnő a malomban.

Augusztus kilencedike.A molnár már napok óta írással bajlódott.

Amíg nem volt odahaza, Konrád kilopta szobájábóla teleírt papírost. Csakugyan, a rettegett beadványvolt a bírósághoz.

Cselekedni kellett.Anya és fiai meghányták-vetették a dol-

got. Konrád átment Wagnerhez: állja-e, amitmondott? Jutalom egyelőre 200 forint. Wagnerállta.

Tehát ma éjjel.Az volt a terv, hogy ha már mindenki lefeküdt,

Frigyes megszólaltatja a malom harangját, minthavalami hiba történt volna. Erre a molnár felriad azálmából és fölkel, hogy utána járjon a bajnak. Azajtó előtt, a konyhában, Wagner már lesben fogállni egy favágó fejszével s amikor a molnár kilépa szobából, leüti.

Éjjeli tíz óra.A malom harangja megszólal. A molnár egy

351

szál ingben a konyhába botorkál. Wagner szekercéjelesújt.

De a sötétben az orgyilkos elhibázta az ütést.A molnár irtóztató ordításba tört ki és menekülnipróbált. Wagner elkapta a derekát, hogy legyűrje,de amaz kétségbeesetten védekezett. Ekkor Wagnerfélkézzel a mellényzsebéhez kapott, kirántotta akését és a molnár mellébe döfte.

Konrád a kapu előtt állt őrt. A veszett ordításrabeszaladt a konyhába. Apját épp akkor szúrtákmellbe, de még állt és jajgatott. A fiú felkapott egyhasábfát, hátulról Wagner kezébe csúsztatta s megintkifordult a konyhából. Wagner a fahasábbal fejbe-vágta az öreget, mire az hanyattvágódott. De mertmég mindig hörgött, gyilkosa a tűzhely mellől fel-markolt egy téglát s azzal addig verte a halódóember fejét, amíg a hörgés megszűnt s a tégla isszétmállott.

Ezután Wagner jelentette, hogy a dolgát elvé-gezte. Gyertyát gyújtottak, a holttestet becipelték aszobába és rázárták az ajtót. Wagner felhajtott egypohár pálinkát és hazament. Konrád beszámolt azanyjának, miközben megszólalt benne a lelkiisme-ret és panaszosan mondogatta: »Bár ne történtvolna meg 1« Maga az asszony semmiféle megbánás-nak sem adta a jelét. Az volt a meggyőződése, hogya fiúk a gyilkosságot »isteni sugallatra« követték el.Mikor a végtárgyaláson a másvilági bűnhődést iselébe tárták, ezt felelte:

352

— Attól nem félek. Annyit szenvedtem ezen avilágon, hogy nem lenne igazság, ha odaát jóvá nemtennék.

Másnap reggel előkerítették Wagner feleségét;ez felmosta a véres konyhát és szobát. Jutalmulnekiajándékozták a vizesvödröt. Hozott magávalegy zsákot is, Wagner belegyömöszölte a holttes-tet és elásta a ház végében. Frigyes — akinek egyéb-iránt jóval kisebb része volt a gyilkosságban, mertcsak az utolsó napon közölték vele a tervet s akkoris csak nagy húzódozásra egyezett bele — a gödrötsimára taposta. A molnárné az ajtóból nézte ésimádkozott. Délután a fiúk fölmentek egy közelidombra, letérdeltek és bűnbocsánatért imádkoztak.

Egy esztendeig feküdt a molnár a ház végében.Akkor biztonság okáért Wagner és a fiúk kiásták,elvittek az órajárásnyira levő szakadékba s ottkövekkel és mohával betemették.

Wagner a segítségért megint kapott száz fo-rintot.

*

Most még a nők büntetőjogi felelősségéről kellbeszámolnom.

Az anya volt a molnár elleni összeesküvés közép-pontja, őt fenyegette a legnagyobb veszedelem,ha a molnárnak sikerül a fiúkat világgá kergetni.Maguk a fiúk talán nem is bánták volna, ha meg-szabadulnak a szülői ház átkától, de az anyjukat

353

nem hagyhatták magára. Két érzés kavargott alelkükben: szeretet az anyjuk iránt, gyűlölet az apjukellen. A molnárné tudta, miről tárgyalt KonrádWagnerrel; nem ellenezte a tervet, sőt hozzájárult,— s így voltaképen ez a hozzájárulás döntötte el,hogy a szándékból elhatározás s az elhatározásbólcselekvés lett.

Bűnössége kétségtelen; legfeljebb azon lehet-ne vitatkozni, hogy a különféle büntetőtörvények-nek melyik szakasza húzható rá? A bajor törvény,amely a bűnsegédi részességnek több fokozatát rend-szeresítette, Kleinschrotnét másodrendű bűnsegéd-nek mondta ki.1

Margaréta. Kevesebb baja volt az apjával, mintanyjának és a fiúknak. Nem is tudott semmit a ter-vezgetésekről. Csak az utolsó napon árult el nekiKonrád ennyit:

― A napszámos el akarja tenni az útból azöreget.

― Ne engedd! — intette a lány. — A napszá-mos rossz ember, bajba dönt benneteket. Ha azapánk vétett is ellenünk, majd felel érte a más-világon.

1 Feuerbach ezzel nem értett egyet. Szerinte az asszonytfelbujtónak kellett volna kimondani. (Urheberin durch Auftrag.)Annál is inkább, mert Frigyes eleinte ingadozott s csak akkorcsatlakozott a tervhez, amikor megtudta, hogy az anyja is bele-egyezett.

Az orvosszakértők megállapították, hogy az asszony kor-látolt elméjű ugyan, de tette beszámítható.

354

Még ekkor nem tudta, hogy a gyilkosságotvégképpen elhatározták. Konrád csak a napszámosszándékáról beszélt.

Csupán este eszmélt rá, amikor Konrád meg-hagyta, hogy a húgával együtt feküdjenek le. Leis feküdtek, el is aludtak s csak a molnár szörnyűkiáltozására ébredtek fel. Ekkor tudták meg, hogya gyilkosságot elkövették.

Világos, hogy ennek a lánynak is kijutott amaga része a családi hülyeségből. Megtudja, hogyaz apját még azon éjjel meg fogják gyilkolni, mégisnyugodtan elalszik, mint akinek teljesen tiszta a lelki-ismerete.

Hogy miért nem tett semmit a gyilkosságmegakadályozására? Apját nem figyelmeztethette,mert hiszen akkor elárulta volna a fivéreit, sőt agaz Wagnert is magára szabadíthatta volna. Kor-látolt elméjével azt hitte, hogy eleget tett gyermekikötelességének, amikor Konrádot iparkodott lebe-szélni.

Kunigunda. Ennek is gyönge volt az elméje.Valaki vissza is élt vele, mert a vizsgálat folyamánmegállapították, hogy másállapotban van. Ettől el-tekintve, jó híre volt a faluban. Odahaza, mint leg-fiatalabbnak, nem sok szava volt. Ha valamihezhozzászólt, a fiúk letorkolták.

A gyilkosság tervét csak este tudta meg. Mar-garéta közölte vele. Rosszalta és azt mondta, hogyez nem helyes, ilyesmit nem szabad tenni. Azután

355

lefeküdt és elaludt. Azért nem lépett közbe, —vallotta — mert félt a bátyjaitól és a napszámostól.Wagnerné. Ismerte a tervet, de férjének vallo-mása szerint iparkodott őt lebeszélni. Másnap mégissegített a vérnyomokat és a hullát eltüntetni. Későbbpedig férjével együtt ő is a molnárék nyakára járts koronkint hallgatási díjat zsarolt ki belőlük.

*Ítéltetett:Wagner és Kleinschrot Konrád, a két tettes

vasban töltendő életfogytiglani fegyház, előzetes pel-lengérre állítással.

Kleinschrot Frigyes, mint elsőrendű bűnsegéd,tizenötévi fegyház.

özvegy Kleinschrotné, mint másodrendű bűn-segéd, nyolcévi fegyház.

Wagnerné, mint harmadrendű bűnsegéd, egyévidologház.

Kleinschrot Margaréta és Kunigunda: fölmentés.A tettesek a betűjognak köszönhették, hogy

megmenekültek a vérpadtól. A molnárnak csak acsontjai maradtak meg, testének többi részét szét-hordták a rókák. Tehát nem lehetett olyan orvosiszemlét tartani, aminőt a törvény megkövetelt. Ennél-fogva nem volt szabályszerűen megállapítható azokozati összefüggés a halál és a sérülések között, sámbár a józan ész törvényei szerint egy cseppkétség sem lehetett aziránt, hogy a molnárt Wagner

356

annak rendje és módja szerint megölte: hiányzotta perrendszerű bizonyosság, hogy a halált Wagnercselekvése idézte elő. Enélkül pedig a törvény értel-mében halálbüntetést nem lehetett kiszabni.

A »vasban töltendő büntetés« (Kettenstrafe)azt jelentette, hogy az elítélt lábára béklyót ková-csoltak s ehhez lánccal egy nehéz vasgolyót füg-gesztettek. Az egésznek súlya 30—40 font volt.Viselte, amíg élt.

Többet a molnár családjáról nem tudunk.

ÁRTATLANUL ELÍTÉLVE!

A BÍRÓ TÉVEDÉSE.1

Sir Fitzroy Kelly (1796—1880), sok esztendeigbarrister, majd főbíró, azzal a súlyos kijelentésseldöbbentette meg az angol jogászvilágot, hogy szá-mítása szerint Angliában hetvenöt év leforgása alattnegyvenkilenc ártatlan embert ítéltek halálra ésvégeztek ki. Ő maga tizenhét esetről tudott, amelybenártatlanok vesztek el a newgate-i bitófán.2

1 Irodalom:Gaston Péan: L'erreur judiciáire. (Paris, 1895.)Lailler et Vonoven; Les erreurs judiciaires et leurs causes.

(Paris, é. n.)Laget-Valdeson: Martyrologe des erreurs judiciaires. (Paris,

1880.)Kari Löffler: Die Opfer mangelhaften Justiz. (Jena, 1873.

3 kötet.)Dr. Erich Sellő: Die Irrtümer der Straf justiz und ihre Ursa-

chen. (Berlin, 1911.)Dr. Max Alsberg: Justizirrtum und Wiederaufnahme.

(Berlin, 1913. Az »Enzyklopa.die der modernen Kriminalistik«sorozatban.)

2 A többször említett Tyburn (a mai Marble Arch táján}csak 1783-ig táplálta az akasztás látványosságával a tömegekelfajult indulatait. Azontúl a kivégzések a Newgate fogház előtt

360

S ha a többi nemzet bűnügyi krónikáiból iskiválogatjuk az eseteket, el kell szörnyednünk, hogy atévedéseknek mekkora tömege keverte be ártatla-nok vérével a bírói palástot.1

Minő lidércfény csalhatja a bírót a tévedésekingoványába?

Legtöbbször a hamis tanúvallomás. Jó bíró legyenaz, aki keresztüllát a hamisságok sűrű szitáján.A maradi felfogásba beleragadt bírónak nincsenekínyére a kriminalisztika egyéb, gyakran bonyolulteszközei; ő ott tart, hogy amire a tanú megesküszik,merő színtiszta igazság. Pedig hány és hány ártat-

történtek, ugyancsak nyilvánosan. Végre 1868-ban a kormányelrendelte, hogy a halálos ítéleteket a fogház belső udvaránhajtsák végre. A künn ácsorgó tömegnek egy fekete zászló kitű-zésével adták tudtára, hogy az ítéletnek eleget tettek. A kivég-zetteket magában a fogházban temették el, a Graveyard névenismert komor folyosó kőlapjai alá. A koporsóba meszet töltötteks az eltemetett ember nevének kezdőbetűjét a kőlap fölött a falbavésték. Csakis ez a betű utalt rá, ki fekszik alatta.

1 Magyarországon az utolsó száz esztendőben tudomásomszerint ártatlan embert nem végeztek ki. Egyébként persze bíróitévedés nálunk is előfordult. Ilyen volt Köteles Mihály esete,akit feleségén elkövetett gyilkosság miatt életfogytiglani fegy-házra ítéltek. Kilenc évet le is ült s ártatlansága csak ekkor derültki. — A m. kir. Curia II. büntető tanácsa 1910 március 17-én —a tanácsnak jegyzője voltam akkoriban — megállapította HorváthJános kártérítési igényét azért a tizennégy évért, amelyet azédesanyja meggyilkolása miatt rámért életfogytiglani fegyház-ból elszenvedett. Ártatlansága úgy derült ki, hogy utóbb feleségeöngyilkosságot követett el s halálos ágyán bevallotta, hogy anyó-sát ő mérgezte meg. Az igazságügyminisztérium 4300 koronátutalt ki neki, vagyis minden fegyházban töltött évért 307 koronaés 14 fillér fényes kárpótlást kapott.

361

lan embert veszített el a bűnperek leggonoszabblidérce!

Példaszerű esete a hírhedt Lesnier-ügy (1847).Ebben a hamis vallomások valóságos szövedékehálózta be a bírót és az esküdteket. Lesnier tanítóvolt a faluban s egy öreg bérlőjének a meggyilkolásamiatt esett rá a gyanú. Ellene vallott a korcsmáros,továbbá egy érdektelen munkásember, valamint akorcsmáros felesége, a tanító volt szeretője. Szí-tották alatta a tüzet falubeli ellenségei, élükön apolgármesterrel. Hiába tagadott kétségbeesetten,hiába pécézte ki a védő az asszony szembetűnőengyanús viselkedését: három kifogástalan tanú ellennincs orvosság. A szerencsétlent életfogytiglani kény-szermunkára ítélték.

Mindenki elhagyta, csak az apja és a védőjenem. Hét keserves éve senyvedett már a bagno-ban,1 amikor új ügyész került a régi helyébe. Elébetárták az ügyet s ez összecsapta a kezét az iratokolvastára. Új nyomozást rendelt el s ez lett azeredmény:

A gyilkos maga az egyik kifogástalan tanú volt,a korcsmáros. Az asszonyt és az érdektelen munkás-embert a hamis tanúzásra egyesült erővel bírta rá aférj és a polgármester. Hét évi fogság után a tanító

1A bagno a legszigorúbb, embertelenségig kegyetlen régifrancia fegyintézet volt. 1748-ban megszüntették a gályarabságots ennek a helyébe lépett az örökös kényszermunka a bagno-ban.A név fürdőt jelent. Konstantinápolyban fürdőépületekből csinál-tak börtönöket s innen szivárgott át az elnevezés Franciaországba.

362

kiszabadult; helyette a három hamis tanút küldtéka bagno-ba húsz-húsz esztendőre.

Egy másik esetben is a falusi maire tekintélyekápráztatta el a bíróságot és az esküdteket. Oly-annyira, hogy nem is tépelődtek sokat, hanem egy-kettőre halálra ítélték a vádlottat, Fourey-t, egyéb-ként a maire ellenségét. A maire 1808 május 14-éneste 10 órakor lóháton léptetett hazafelé, szolgájagyalog követte. Egyszerre valaki egy sövény mögüla polgármesterre lőtt. A golyó nem talált, de a lövésfelvillanó fényénél mindaketten felismerték Fourey-t.Ez tagadott, alibit bizonyított s azt is igazolta,hogy sohasem volt puskája. Mindegy. A tanúk val-lottak, az elnök befejezte a tárgyalást s a jnryhabozás nélkül kimondta a bűnösséget. Halálraítélték.

Az ügy a semmítőszék elé került. Ott a védőbemutatta a Collége de Francé öt fizika-professzorá-nak a véleményét; puskalövés fényénél még akkorsem lehet az illető személyt felismerni, ha akár elevevárták és figyelték volna, mikor dördül el a lövés.Fourey-t felmentették.

Sem ebben, sem az előbbi esetben nem tudni, milett a derék polgármesterek sorsa.

Még egy utolsó kép a hamis tanuk galériájából.1817 szeptember 10-én egy francia városka

határában halva találták Jean Courbon jómódúmagánzót. Az orvosok gutaütést állapítottak meg s ahalottat eltemették.

363

De a közvélemény nem szokta beérni ilyen egy-szerű, szenzáció nélküli elintézéssel. Most is nagyzúgolódás indult meg, hogy miért nem veszik elő akét sógort? hiszen mindenki tudja, hogy rossz voltköztük a viszony.

Jó, elővették őket. Tagadtak, semmiféle bizo-nyítékot sem lehetett találni ellenük.

Előállt azonban később egy Peyrache nevűtanú. Azt vallotta, hogy ő 1817 október 8-án ugyan-abban a szállóban bérelt szobát, amelyben aznapa két sógor, Galland és Rispal is megszállt. Figyel-messé lett, mit beszélnek a szomszéd szobában sa falon keresztül kihallgatta a sógorok beszélgetését.Arról volt köztük szó, hogy milyen szépen meg-menekültek, holott ők követték el a gyilkosságot.Az ügyben csak jó sokára, 1819 március 9-én tar-tották meg a végtárgyalást. A tanú annak bizony-ságául, hogy nem tévedett, becsatolt egy részéreaznap, vagyis 1817 október 8-án kiállított hivatalosiratot is.

Testis locutus, causa finita. A két vádlottat el-ítélték életfogytiglani kényszermunkára és vállukrasütötték a tüzes bélyegzőt.

Ezúttal a két feleség tartott ki a szerencsétlen-ségbe döntött férjek mellett. Nem nyugodtak, amígcsak ki nem tiportak egy új vizsgálatot. Annakidején az esküdtszék elutasította azt a kérést: állapí-tanák meg, vájjon abban a szállóban egyáltalánáthallatszanak-e a hangok a falon? Most megejtették a

364

szemlét: az a fal bizony olyan vastag volt, hogy semmi-féle emberi hang át nem szűrődhetett rajta!

Így hát a koronatanú is a vádlottak padjárakerült. S ezen a tárgyaláson még egy meglepetésérte az új bíróságot. Az az irat, amelyet a tanúbecsatolt, valóban október 8-ról kelt, azonban év-számként nem 1817. hanem 1818 volt rajta feltün-tetve! És az akkori bíróság látását annyira elhomá-lyosította a tanúvallomás erejébe vetett hit, hogyelnézte az évszámot és nem vette észre az irat becsato-lásában megnyilvánuló ügyetlenséget vagy arcátlan-ságot.

S ez még a csekélyebb baklövések sorába tar-tozott. Egyáltalán még azt sem tisztázták: vájjoncsakugyan erőszakos halállal halt-e meg a sógor?

Testis locutus...Peyrache-t hamis tanúzás miatt életfogytiglani

kényszermunkára ítélték. Galland-t és Rispal-t fel-mentették. De a vállukra égetett betűket a más-világon nyilván ráolvasták a könnyelmű bírákfejére.

A hamis tanúnak veszedelmes párja az elfogult ésa hamisan észlelő tanú.

Az elfogult tanú vallomását egy már korábbanfelszedett meggyőződés árnyékolja be. Az ügy burá-jának képzeli magát s vallomását, talán önkéntele-nül, előzetes meggyőződéséhez idomítja. Csak avádlottat terhelő adatokat tárja elő; ami mentené,arról hallgat. S ha már egyszer vallomást tett

365

görcsösen ragaszkodik hozzá; nincs az a kereszt-kérdés, amivel el lehetne téríteni tőle.1

A hibás észlelet sokkal gyakoribb, semmint alaikus gondolná. Tapasztaltam például, mekkorákattéved a falusi ember, amikor a tett időpontjáról vanszó. A városi ember akárhány időt jelző eseményhezigazodhatik, de künn a földeken az egyfolytábanvégzett munka nem tagolja órákra, még kevésbbénegyedórákra az időt. Egy emberölési ügybenvalahány tanút hallgattam ki, mind más időpontrólvallott. Az eltéréseknek nem tudták okát adni.Végre nagy faggatásomra az egyik tanú kibökte:»Onnan tudom, mert akkor fütyült be a pesti gyors.«Ennek volt igaza.

Másszor egy kártérítési ügyet tárgyaltam. Egyértékes vadászkutyát gázolt el a villamos. A kár-térítésből nem lett semmi, mert balsorsát a kutyamaga okozta. De a szemtanúk vallomásai tanul-ságosak voltak. Hárman látták a kocsi perronjárólaz esetet: a kocsivezető, tőle jobbra egy rendőr,balra egy utas. A rendőr úgy vallott, hogy a kutyaszembejött a sínek közt és egyenesen nekiszaladt avillamosnak. A kocsivezető észlelete más volt: a

1A »keresztkérdés« tulajdonképpen hibás elnevezés. Az,ügyesen feltett és a tanút sarokba szorító kérdésekre szoktáknálunk alkalmazni. Eredete az angol cross-examination. Ott atanút először a hivatkozó fél hallgatja ki, majd az ellenfél ostro-molja a kérdéseivel s ez a kérdezgetés keresztben ismétlődhetik.Nálunk az elnök végzi a kihallgatást s csak utána kérdezhetneksorjában a felek.

366

kutya oldalt akart átfutni a kocsi előtt s a sínekkeresztezése közben került a kocsi alá.

― Merről akart átszaladni a kutya? — kér-deztem.

― Jobbról.Az utas a kocsivezetőnek adott igazat. A kutya

oldalt iramodott neki a síneknek.― Melyik oldalról?― Balról.Három tanúnak az orra előtt történik a baleset

és mind a három máskép látja!Hans Gross, a modern kriminalisztika atya-

mestere, maga-magán tapasztalta, milyen kevéssémegbízható az emberi észlelet. Grác határában sétált,amikor egyszerre néhány lépésnyire tőle a kukoricás-ból egy férfialak bukkant elő, majd a bíró láttáragyorsan visszaosont a kukoricásba. Ez gyanús. Ez azember rosszban töri a fejét. Meglehet, hogy mégszükség lesz az ő megfigyelésére. Tehát lássuk:milyen is volt a külseje a gyanús embernek? S ekkorkiderült, hogy a büntetőjog professzora egy árvaismertetőjelet sem bírt megfigyelni! Fiatal volt-e vagyöreg? szakállas volt-e vagy bajuszos avagy beret-vált? milyen ruha volt rajta? kalap volt-e a fejénvagy sapka? stb. Pedig ilyenkor a gyenge bírótürelmetlenül szokott a tanúra förmedni: »Magajelenvolt, magának ezt kellett látnia!« Dehogykellett. Az ember sétaközben a maga dolgain jár-tatja az eszét s bármilyen sajnálatos is, nem gondol

367

arra, hogy esetleg egy eljövendő ügyben a bírómunkáját meg kell könnyítenie.1

Általában: tanút kihallgatni nem könnyű mes-terség. Éppen Hans Gross állapította meg: »Azemberek nem tudják, hogy mit tudnak.« Szerinte atanút hangszerhez lehet hasonlítani: a kontár kezealatt hamisan szólal meg, de a művész megfelelőhangokat csal ki belőle. Akárhány tanúban megvan ajószándék, hogy az igazat vallja, de az valamilyengátlás vagy a kifejező képesség hiánya miatt benne-ragad. S ha a bíró nem művész, az ítélet is kontár-műnek születik meg.

S az ártatlanok véréért tovább is terjedhet afelelősség köre: olykor magát a bírót is tetemrelehet hívni. Elfogult bíróval találkoztunk már La-farge asszony perében s elénk fog döbbenni a lyonifutár esetében is. A bíró szót mindenkire alkalmazom,akitől a vádlott sorsa függ, akár bírói székben, akáraz esküdtek padján üljön.

Tudjuk, hogy a régi Rómában arannyal éselefántcsonttal kirakott szék, á sella curulis illettemeg a bírót, — de tudjuk azt is, hogy PerzsiábanKambyses király minő széket rendelt neki. Herodotosmondja el a történetet. A bírót megvesztegették,hamisan ítélt, az ügy a király elé került s ez a bűnöstisztviselőt elevenen megnyúzatta. Bőrével behúza-

1 Hans Gross-nak hét nyelvre lefordított kitűnő könyvében:Handbuch für Untersuchungsrichter (Grác, 1893) sok érdekes adatotolvashatni róla, mi minden képes megtéveszteni az észleletet.

368

tott egy széket s a kivégzett ember fiát ültette belebírónak. Jelentsen számára a szék örökös figyelmez-tetést, hogy a bíró az igazság útjáról soha le netérjen.1

Említettem az esküdteket. Ez a laikus bíró járat-lan a jogban, hiányzanak a kriminológiai tapaszta-latai s nem képes követni a tárgyalás menetét ahivatásos bíró fegyelmezett elméjével, amely gyor-san rendezi és áttekinthetővé teszi maga előtt agyakran zavaros anyagot. Ennélfogva a mérlegelőképességéhez is szó fér, tehát sűrűbben tévedhet,mint a hivatásos bíró. Egy esküdtszéki tárgyalásvégeztével a védő — vidéki ügyvéd — mint való-sággal megtörtént esetet beszélte el nekem, hogyandöntöttek náluk az esküdtek egy anyagyilkosságiügyben. Ismétlem: anyagyilkossági ügyben. Általá-nos megdöbbenésre ezt a határozatot hirdették ki:nem bűnös. Utóbb az ügyvéd megkérdezte az egyikesküdtet, hogyan szánhatták magukat ilyen kép-

1A mai kárpitosok nem dolgoznak már emberbőrrel. De azosztrák igazságügyminiszter mégis szükségesnek ítélte, hogy1892 november 11-én így írjon át a főtörvényszék elnökéhez:

»A bíró kivételes helyzetével nem fér össze, ha a tárgyalásoneltér az ügynek kívánatos komolyságától s oda nem tartozó meg-jegyzéseket tesz, politikai vagy aktuális kérdésekre kalandozik el,sőt olykor oda nem illő szellemeskedésekre ragadtatja el magát.Nem fér össze a bíró hivatásával, ha gúnyolódik a vádlottal,vagy ha úgy kezeli, mintha a terhére rótt cselekmény máris belenne bizonyítva. A bíró vezesse komolyan és méltósággal a tár-gyalást, tartsa kellő korlátok közt a résztvevő személyeket s amaga részéről kerülje azt a látszatot, mintha a vádat már egyér-telműnek tekintené az elítéléssel.« (Sellő, i. m. 340.)

369

telen döntésre, hiszen a fiú bűnössége napnál vilá-gosabb volt? Felelet:

— Nem a legényt sajnáltuk meg, hanem aszülejét. Az egész tárgyaláson, hátul a sarokbanegyre rítt a szegény idesanyja, azon esett meg aszívünk.

(Ha anekdota, akkor is jellemző az élc.)És mégis, az esküdtbíróság klasszikus hazáiban,

Angliában és Franciaországban a verdikt szent ésérinthetetlen volt.1

Íme a londoni Lesari-eset. (1865.)Egy matrózkocsmában verekedés ütött ki s egy

angol fiatalembert leszúrtak. A rendőrség meg-találta a kést is, a gazdáját is: bizonyos Lesarinevű olasz matrózt. Az ügy esküdtszék elé került.A vádlott semmit sem értett az egész tárgyalásból,amelynek különben is egy-kettőre vége lett. Ekkormegmagyarázták neki, hogy az esküdtek bűnösnekmondták ki és a bíró halálra ítélte.

Fel is akasztják, ha véletlenül be nem vetődika tárgyalásra egy honfitársa. Ítélethirdetés utánmegszólítja a vádlottat s ez, immár módja lévénolaszul beszélni, pergő nyelvvel elmagyarázza, hogya kés ugyan az övé volt, de még a verekedés előtteladta egy Dalgeri nevű matróztársának, az szúrtale vele a fiút. Az olasz úriember elrohant a lord-kancellárhoz, halasztást könyörgött ki, majd utána-

1 Az előbb említett két francia esetben a nyilvánvalóanhamis tanúvallomások előtt nem lehetett szemet hunyni.

370

vetette magát a tettesnek és Liverpoolban szeren-csésen meg is találta. Előkerített két tanút is, akikott voltak, amikor Lesari a kését Dalgerinek eladta.Ez nem is tagadott: ő vágta a kést az angolba.

Most billen át a dráma komédiává. A jurykimondta, hogy Lesari a gyilkos, tehát egy másikszemélyt ugyanazért a tettért most már nem lehetettfelelősségre vonni. A valódi gyilkosnak nem lettsemmi bántódása, szabadon ihatott azontúl is amatrózkocsmákban. Viszont az ártatlan Lesarit azítélet értelmében fel kellett volna akasztani. Eztazonban a laikus közvélemény aligha helyeseltevolna. Az esküdtek verdiktjét megsemmisíteni?Akárcsak rést robbantani az angol alkotmány szikla-falába. Úgy segítettek a dolgon, hogy a királymegkegyelmezett az olasznak. De a szerencsétlen ezzelcsak az akasztófától szabadult meg, nem pedig ahalálos ítélet gyalázatától. Holta napjáig büntetettelőéletű maradt.

Még egy, kevésbbé komor adat a verdiktről, azangol jog »ne nyúlj hozzám« virágáról. Maga SirWilliam Garrow, az ügy bírája mondta el. Országútirablás miatt az oxfordi esküdtszék elé állítottak egyférfit. Hiába tagadott, a tényállás tiszta volt, magaa sértett is felismerte benne a tettest. Az esküdtekmár-már visszavonulóban voltak, amikor kívülrőlegy vágtató paripa dobogása, majd izgatott kiabá-lás hallatszott a terembe. Feltárult az ajtó, berohantegy férfi, odaállt a vádlott mellé és szó nélkül,

371

mereven a sértett szemébe nézett. Annak leesettaz álla, bírónak és esküdtnek elállt a lélekzete.A jövevénynek ugyanolyan volt a ruhája, mint avádlotté és úgy hasonlított hozzá, ahogyan a köz-mondásos tojások szoktak egymáshoz hasonlítani.

A bíró parancsára a jövevény megszólalt. Ő arablás igazi tettese. Eddig azért hallgatott, mert azthitte, a másik majd csak tisztázza magát. De azutolsó percben megtudta, hogy amannak az ügyerosszul áll; erre megszólalt a lelkiismerete és lóha-lálában idenyargalt. Inkább ő áll a bitófa alá, sem-hogy miatta ártatlan ember haljon meg.

A tiszta ügy immár zavarossá vált. A sértett ki-jelentette, hogy ha őt magát akasztják fel, akkorsem tudja megmondani, melyik rabolta ki a kettőközül. De mert a rablásnak gazdája akadt a máso-dik ember személyében, az esküdtek nem tehettekegyebet: kimondták, hogy az első ember nem bűnös.A bíró fölmentette, egyben a bűnt magára vállalójövevényt ott fogta és az ügyet új esküdtszék eléutalta.

Az új tárgyaláson a jövevényről kiderült, hogyaz első embernek ikertestvére. Azután a bíró föltettea törvényes kérdést: bűnösnek érzi-e magát?

Következett a meglepetés.Ő? Bűnös? Szó sincs róla. A tett alkalmával

húsz mérföldnyire volt Oxfordtól.Bsszólították a tanukat, ezek az alibit igazolták.The devil! Ki hát akkor a tettes?

372

— Az ikertestvérem, akit fölmentettek.A zavaros ügy teljesen kitisztult. A rablást

csakugyan az elsőszámú vádlott követte el. A merésztrükk egy jogi fortélyokban jártas ügyvéd tanácsavolt. Be is vált. Hiába lett immár nyilvánvaló, kiaz igazi tettes: a jury kimondta, hogy nem bűnös.A verdikten változtatni nem lehetett.

Rá fogok még térni a lyoni futár esetében azilyen merev, csökönyös felfogásra.

A bírói tévedésnek ritkábban előforduló okaaz eseményeknek végzetes összejátszása lehet.

A bűnös és az ártatlan közti hasonlóságramegint csak a lyoni futár ügyében találunk példát,az oxfordi esetnél tragikusabbat. De ismerünk más-fajta véletleneket is, ezek már szinte példátlanok.

Firenzében, a Santa Trinita temploma mellettma is látható egy gránitoszlop. 1563-ban emeltékI. Cosimo nagyherceg tiszteletére. Tetején Justitiaszobra emlékezteti az embereket az örökös érvényűtételre, hogy az igazság az állam alapja.

A szoborhoz egy másik emlék is tapad.Az oszloppal szemközti palotában egy nemes

úrihölgy lakott. Volt egy drága gyöngysora s ezszőrén-szálán elveszett. A gyanú egyik fiatal cseléd-lányra esett. Elővették, vallatták. Tagadott. Errekínpadra vonták, ott megtört s beismerte, hogy agyöngyöket csakugyan ő lopta el. Cselédlopás:büntetése az akkori jog szerint halál. A boldogtalanlányt felakasztották.

373

Nemsokára rá hatalmas vihar tombolt végigFirenzén s a szél ereje leszakította Justitia bronz-köpenyének egy lemezét. Mikor a munkások visszaakarták illeszteni a helyére, egy szarkafészken akadtmeg a szemük. Abban volt a gyöngysor.

A történet forrására ma már nem lehet rá-akadni. Némelyek legendának mondják, mert össze-kapcsolása a Justitia-szoborral nagyon is célzatos-nak látszik. Pedig ha a legendákról lefejtjük acsalóka burkot, gyakran akadunk valódi magra.Éppenséggel nem lehetetlen, hogy egy tolvaj madárcsínyje miatt ártatlant vonjanak felelősségre. A tet-szetős Justitia-cifrázatot utólag csaphatták az eset-hez. Mindenesetre a hagyomány intő például tártaaz ítélkező bírák elé a történetet.

A drámai cselekményű történet nem kerülhetteel a sorsát: kétízben is színpadra vitték.

1815-ben melodráma alakjában hozakodott veleelő a párisi Porte-Saint-Martin színház La pievoleuse címmel. Itt a szarka egy ezüstkanalat emeltel. A szerzők kiengesztelő megoldást biggyesztetteka darab végére: mikor a lányt már veszteni viszik,az utolsó percben kedvese megtalálja a szarkafész-ket és az ellopott kanalat. Nem a Justitia-szobor-ban, hanem fenn a templomtoronyban. Megkongatjaa vészharangot, a menet megáll, a lány ártatlanságakiderül. — óriási siker, akkora tapsvihar, hogyakárhány fészket is kisodorhatott volna Justitiaköpenye alól.

374

A melodráma megvetette a siker ágyát Rossinioperája számára. A Gazzá Ladra két évre rá, 1817-ben került színre a milanói Scala-ban. Majd Paris-ban is előadták, Malibran és Patti lépett fel benne,tomboló siker mindenütt és mindenkor.

Másik eset:Egy nem mindennapi coincidens avatkozott be

Ambrose Gwinett, fiatal angol ügyvédi írnok éle-tébe.

1709 szeptember 17-én Deal-be utazott, hogya város határában lakó nővérét meglátogassa. Későeste érkezett a kikötővárosba, zuhogott az eső,már nem juthatott ki idején a nővéréhez, éjjeliszállás után kellett nézni. Anglia akkor háborútviselt a spanyolok és a franciák ellen; a várostömve volt katonával, tengerésszel, idegennel; min-den szálló megtelt. Végre, amikor egy kis tenger-parti fogadóban megnevezte magát, kiderült, hogya fogadósné jóban van a nővérével. Segíteni akarta fiún s megkérte ott lakó sógorát, fogadná be afiatalembert egy éjszakára. A sógor éppen pénztszámlált az asztalon. Rendben van — mondta.Elrakta a pénzes erszényt és mind a ketten lefe-küdtek.

Éjféltájt a vendéget szörnyű görcsök rohantákmeg, kínjában vinnyogott és nagyokat nyögött.A sógor felébredt és kiokosította a fiút, merretalálhat enyhülést: a vigasz bódéja a kert végébenvan, de a kilincse letörött, úgy kell valami esz-

375

közzel az ajtót kifeszíteni. Odaadta erre a célraa bicskáját, befelé fordult és tovább aludt.

Miután a fiú megenyhült, visszatért a szobába.Egy darabig aludt még, azután felöltözött s hogyfel ne ébressze a vendéglátóját, lábujjhegyen kiosonta szobából. S mert a fogadósné is aludt, búcsúnélkül távozott.

Alig volt egy-két órája a nővérénél, márisporoszlók törtek rá, megbilincselték és vitték avárosba, a bíró elé.

A vád rettenetesen hangzott: meggyilkolta éskirabolta a fogadósné Richárd nevű sógorát.

A bizonyítékok súlyosak voltak. Richárd nyom-talanul eltűnt Az ágy tele volt vérrel. S amikor agyanúsítottat megmotozták, előkerült a bicska, Ri-chárd tulajdona.

Még ez sem minden. Találtak a fiú zsebébenegy aranypénzt is. A fogadósné emlékezett, hogysógora minden aranyba bele szokta karcolni a nevekezdőbetűjét. Megvizsgálták az aranyat: rajta volta parányi R betű!

A fiú ijedten védekezett, de a mentsége erőt-lenül hangzott: mikor a bicskát kinyitotta, azaranyat a penge és a nyél közé szorulva találta.Eltette és megfeledkezett róla.

Higgye, aki akarja. Az esküdtek nem hitték.Annál kevésbbé, mert néhány vendég tanúskodott,hogy éjféltájban gyanús nyögések hallatszottak afalon át.

376

A vád így alakult: Ambrose Gwinett pénztlátott a szobatársánál, álmában meggyilkolta éskirabolta, a holttestet kicsempészte a házból s akert végével határos tengerbe lökte.

Igaz, hogy a holttest nem került elő, de a bizo-nyítékok olyan szépen összevágtak, hogy az esküdteknem töprengtek sokáig. A verdikt bűnösségre, azítélet halálra szólt. Kivégzési mód: akasztás lán-cokban«.

Végre is hajtották, az ítélet értelmében a tettszínhelye, a fogadó előtt.

Ami ezután történt, annak a jellemzésére legyenszabad egy sportkifejezést használnom. Angliábanvagyunk. A véletlen ebben az ügyben három góltlőtt Justitia kapujába.

Első gól:A kivégzés alatt ömlött az eső. A hóhér azon

volt, hogy minél gyorsabban végezzen s a nagysietségben valahol elvétette a dolgát. Olyasmi történ-hetett, mint half-hanged Smith és sorstársainak ese-tében. Elég az hozzá, a halottnak vélt embert ahóhér leszedte a kötélről és kifuvarozta a város hatá-rába, ahol a »láncok közti« végleges szállás várt rá.

Ez a hely a nővér házának szomszédságábanvolt.

Második gól:Elállt az eső és bealkonyult. A nővérek szolgája

odaballagott, hogy megnézze a vasketrecben függőszerencsétlent. Egyszerre csak látja, hogy az akasz-

377

tott ember arca elé kötött kendő meglibben s alibegést szabályos ütemben folytatja.

Lélekzik! Él!Rohant a gazdáihoz jelentést tenni. Ezek a

kezdődő sötétség védelme alatt elfűrészelték a ket-recet és a bilincseket, hazavitték a fiút és éleszt-gették.

Magához tért.Most már csak arról kellett gondoskodni, hogy

a hóhér újra meg ne kaparinthassa. Egy ismerőshajóskapitány révén becsempészték egy indulófélbenlévő hajóra s elvitorláztatták Nyugat-Indiába.

Az akasztott ember eltüntetése miatt a bíróságindított ugyan valamiféle eljárást, de csak nagylanyhán, majd abba is hagyta. A hiedelem szerinta rokonok avégből lopták el a holttestet, hogy tisz-tességgel eltemessék.

A háborús államok hadihajói akkor is fogócskátrendeztek a tengereken. Az angol hajót elcsípte egyspanyol és Gwinett hadifogságba esett. Az a vesze-delem függött tehát a feje fölött, hogy a békekötésután kiadják Angliának s ott a hóhér már lóbálnifogja számára a kötelet. Beállt hát a spanyolokhozbörtönőrnek. Ez volt a legbiztosabb hely.

Harmadik gól:Vagy három éve csörömpöltek már oldalán a

fogház kulcsai, amikor egy tucat angol foglyotkellett lakat alá tennie. Egyiküket mintha márvalaha látta volna.

378

Richárd volt, a fogadósáé eltűnt sógora.Richárd kalandja csodálatosan illeszkedik be

a meccs-be, amelyet a véletlen játszott Justitiával.Hogy megérthessük, tudni kell, mi volt a régikatonafogdosás. A hadseregnek akkora volt az ét-vágya, hogy törvényesen nem lehetett kielégíteni.Titkos őrjáratok cirkáltak hát az utcán s ahol egymagános legényre akadtak, lefogták és erőszakkalbesorozták katonának vagy tengerésznek.

Richárdon az eset napján a borbély valamidaganatot vágott fel. Reggel arra ébredt, hogy akötés félrecsúszott s az ágya tele lett vérrel. Ijedtébenátszaladt a borbélyhoz, de az üzlet még zárva volt.Amint az ajtó előtt várakozott a nyitásra, körül-fogta a katonaszedő őrjárat. Betömték a száját,kivonszolták a kikötőbe és betaszigálták egy hadi-hajóra matróznak. Az ilyen erőszakkal sorozottújoncra nagyon vigyáztak; levelezni, üzenetet kül-deni nem engedték. Most az ő hajója is spanyolkézre került. Együtt várhatják hát a háború végét,hogy azután hazamenjenek és Gwinett ügyét rendbehozzák.

Ez az idő messze volt, mert Gwinett még sokkalandon bukdácsolt keresztül, amíg hazajutottAngliába és tisztázta magát. Ezek azonban nemtartoznak a bűnügyre. Részletei Gwinett 1769-benmegjelent emlékirataiban, a különös ügy főforrásá-ban olvashatók. Csak azt teszem még hozzá, hogy afiatalember aligha tarthatott számot a gentleman

379

névre, mert a bicskát és az aranyat nem volt szük-séges magával vinnie; ott is hagyhatta volna aszobában.

A történet talán regényesen hangzik, de hiteles-nek kell lennie, mert egy nagy tekintély is tanús-kodik melle+te. John Wesley, a metodista felekezetmegalapítója mondja el az Arminian Magazine-ben.Wesley kortársa volt Gwinett-nek; módja lehetett,hogy a valóságot ellenőrizze. Leírását közvetlenülnem ismerem. Andrew Láng, a neves skót poli-hisztor hivatkozik rá a campdeni rejtélyről szólótanulmányában.1

Erre a titokzatos történetre máris rátérek.Az eset, bármennyire torlódnak is benne egy-

más tetejébe a képtelenségek, teljesen hiteles. 1660-ban történt s egy 1676-ban megjelent füzet magá-nak az ügy vizsgálóbírájának, Sir Thomas Overbury-nek az adatai alapján mondja el.2

Röviden: William Harrison, 70 éves nemes úr,Lady Campden jószágkormányzőja, 1660 augusztus16-án elment hazulról, hogy pénzt szedjen be abérlőktől. Esti kilenc óra volt már, felesége aggódott

1 Historical Mysteries. (London, 1904.) Ezenkívül az esetnekegy változatára is akadtam. Arthur Griffiths őrnagy mondja elMysteries of Police and Crime című könyvében. (London, é. n. I.63—65.) Sajnos, forrás megnevezése nélkül.

2 A True and Perfect Account of the Examination, Confession,Trial, and Exscution of Joan Perry, and her two Sons, John andRichárd Perry, for the Supposed Murder of Will Harrison, Géntstb. stb. A túlságosan hosszú címet lásd teljes terjedelmébenAndrew Láng említett tanulmánya elején.

380

érte s elébe küldte John Perry nevű szolgáját. Azon-ban a szolga is odamaradt s csak másnap reggelkerült elő, azzal, hogy az urat sehol sem találja.

A nyomozás csak annyit bírt kideríteni, hogy azöregurat itt-amott látták, de azután nyomtalanuleltűnt. Azaz némi nyom akadt: az országúton, aligegy mérföldnyire a házától megtalálták a kalapját,gallérját és a fésűjét. A gallér véres volt, viszont azországúton semmiféle vérnyom sem látszott. A kalapössze volt vagdosva, a fésű összetörve, de egyik semvolt véres, tehát nem lehettek Harrison fején,amikor a vagdosás történt. Mindössze 23 font voltnála; az előttevaló napokon beszedett, jóval na-gyobb összegek épségben megvoltak odahaza.

A szolga, John Perry, a kihallgatáson össze-vissza beszélt és ellenmondásokba keveredett. Egye-lőre hát őrizetbe vették. Ott egyszerre csak SirThomas elé kívánkozott, azzal, hogy fontos mondani-valója van. És hajmeresztő vallomást tett: a jószág-igazgatót édesanyja, Joan Perry és testvéröccse,Richárd Perry gyilkolta meg. Ö jelenvolt, amikorzsineggel megfojtották s a pénzét elszedték, deazután elment és nem tudja, a holttest hová lett.A kalapot és fésűt ő vagdosta és törte össze s agallérral együtt az országútra dobta. Mitől lett véresa gallér? nem tudja.

John anyját és öccsét azonnal letartóztatták.A családnak különben is rossz volt a híre; az asz-szonyról azt rebesgették, hogy boszorkány.

381

Hát ha az volt, az ördög csúnyául cserben-hagyta. Sőt, mintha különös kedve telt volna agonoszkodásban, cimboráját, a Véletlent, a Perry-család ellen uszította. Az történt ugyanis, hogyamikor bekísérték őket, Richárd zsebéből véletlenülkiesett egy gombolyagnyi zsineg.

― Mirevaló ez? — kérdezték az őrök.― A feleségemnek vittem, hálót akart belőle

kötni a hajára.De John a fejét csóválta:— Ez az a zsineg, amivel Harrison urat meg-

fojtották.Ezek után már csak egyetlen láncszem hiány-

zott: az áldozat holtteste. Azonban ezt hiába kerestékaz egész környéken, még a halastóban is, nem akad-tak rá.

Az esküdtszék elnöklő bírája, Sir Chr. Turner,megtagadta az eljárást, mondván, hogy hulla nélkülnincs gyilkosság. De a következő ülésszakban másbíró került az esküdtszék élére, Sir B. Hyde. Ezkevésbbé aggályoskodott. letárgyalta az ügyet s azesküdtek verdiktje alapján egyszerűség kedvéértnemcsak az asszonyt és Richárdot, hanem Johnt ishalálra ítélte.

Mind a hármat felakasztották.Mind a három ártatlanul halt meg.John vallomásának ez a magyarázata: töké-

letes őrült volt s meséjét háborodott elméveleszelte ki.

382

Harrison nem halt meg.Két év múlva egyszerre csak előkerült.Hogy közben mi történt vele, ő maga írta meg

Sir Thomas Overbury-hez intézett levelében.1Az ő feltámadása azonban a campdeni rejtély-

nek csakis egyik részét tisztázta: azt, hogy Perry-éket ártatlanul végezték ki. Hogy ő hol volt s mitcsinált két év alatt, az ezentúl is rejtély maradt,még pedig teljesen érthetetlen, minden magyarázat alólkisikló rejtély. Mert amit levelében elmond, nemegyéb, mint egy kezdetleges fantáziával kieszelt, avalószínűségnek még csak a látszatával sem bírómese.

Mikor aznap este — írja — hazafelé igyekezett,az országúton majdnem elgázolta egy lovasember.ö félreütötte a ló orrát, mire a lovas kardot rántott,rávágott és megsebesítette a csípőjén. Majd még kétlovas nyargalt elő; kezére bilincset vertek; fel-dobták egyik lovas mögé a nyeregbe és elvágtattakvele. Két napig pincékben rejtegették, azután egykikötőbe vitték és behurcolták egy ott horgonyzóhajóba. Ez a hajó egy rabszolgakereskedő hajója volt.Törökországnak szállította az eleven árut.

Itt egyelőre vegyünk lélekzetet.Rabszolgakereskedők számára ugyan miféle kí-

vánatos portéka lehetett egy hetvenéves öregúr? S ha

1 A levél szövege az említett füzetben található. Azonfelülszószerint közli Lord Birkenhead is már idézett More FamousTrials című könyvében. (A Miscarriage of Justice című fejezet.)

383

már rávetették a szemüket, mi szükség volt karddalmegsebesíteni a leendő rabszolgát? És hogyan voltlehetséges, hogy három rabló fényes nappal végig-lovagoljon fél Anglián, a nyeregben egy megbilin-cselt, kalap nélküli emberrel, aki az egész úton mégcsak meg sem nyikkan?

A kaland ezután következő részére kár lenne sokszót vesztegetni. A hajó Smyrnában kötött ki; ottHarrisont megvette egy 87 éves török; ez egy időmúlva meghalt; Harrison megszökött és felkérez-kedett egy Lisszabonba induló hajóra. Lisszabonbanegy angol úr kisegítette pénzzel; ismét hajóraszállt és szerencsésen eljutott Doverbe, majd Camp-denbe. Nem ártott volna, ha hitelesség kedvéértrészletes adatokat közöl a két hajóról, de még anevüket sem írta meg.

Tiszta sor, hogy az egész kaland merő kitalálás.Maga az idézett füzet kiadója is megjegyzi: fan-nak, akik kétségbevonják Harrison úr elbeszélésé-nek hitelességét és azt hiszik, hogy egyáltalán elsem hagyta Angliát.«

De hát mi vihette rá a ponyvaregény költéséreHarrisont, a vidéki nemes urat, 50 év óta a ViscountCampden-család hűséges és megbecsült sáfárját?

Csak találgatni lehet. Volt olyan vélemény,hogy kettéhasadt az énje. Elfelejtette, ki volt az-előtt s megbénult emlékezőtehetséggel bolyongottszerte Angliában. Szerte Angliában? Aligha voltlehetséges.

384

Vasút nem létezett akkoriban s már Campden köz-vetlen környékén feltűnt volna a hajadonfőtt tá-molygó gentleman, akit különben az egész szomszéd-ság ismert. Ami pedig a kalapot, gallért és fésűtilleti: a szkizofréniás elmélet nem magyarázza meg,hogyan kerülhettek ezek az országútra, még pedigösszehasogatott, összetört és véres állapotban? Aztsem, miből élhetett meg két évig a kóbor steward,hiszen mindössze 27 font volt nála.

Ezzel az elmélettel nem jutunk messzire.Andrew Láng más úton igyekszik a rejtély

közelébe férkőzni. Azt hiszi, hogy valakinek érdekelehetett, hogy Harrison egy időre eltűnjék a világból.

Zavaros évek köszöntöttek Angliára Cromwellhalála után. A királyságot helyreállították s mintilyenkor szokás, az új hatalomnak első dolga volt,hogy a régi hatalom embereire lecsapjon. Ország-szerte hajtóvadászat indult meg a »királygyilkosok«ellen. Harrison egy főrangú család bizalmasa volt solyan titkokat tudhatott, amelyeket ha kifecseg,valakinek a feje mehetett volna utánuk. A vesze-delemben forgó titokzatos személynek a keze intéztevolna az eltüntetést. A kalapot, gallért és fésűt félre-vezetés céljából tették az országútra.

A valóság eltitkolását s a smyrnai kaland fel-tálalását Harrisonnak olyan érdeke követelhettemeg, amelyet nem ismerünk. Perryék tragédiájapedig az események végzetes összejátszásaként csat-lakozott az eltűnés titkához. (És a háttérben meg-

Lescomhat asszony a siralomházbanA kivégzés alkalmával terjesztett népszerű nyomtatványból

385

húzódó személy hallgatva tűrte, hogy ártatlanokatvégezzenek ki?)

Mindakét elmélet meddő találgatás. A campdenititkot be kell sorozni a bűnügyi évkönyvek örökremegoldatlanul maradó rejtélyei közé.

A bírói tévedéseknek néhány esetéről több amondanivalóm. Ezekről külön fejezetben számo-lok be.

A VELENCEI PÉKINAS.1507. (?)

A velencei turista a béke éveiben minden estemegfigyelhette, hogy Űrangyalakor kilépett egy sek-restyés a Szent Márk bazilikának a Piazzettára esőoldalán az emeleti erkélyre és meggyújtott kétviaszgyertyát a Madonna képe előtt. A gyertyák csakaddig égtek, ameddig a harang szólt. Akkor kétlámpát tett ki a helyükbe s ezek azután reggeligvilágítottak. Ha a turista elfogott egy bennszülöttetés érdeklődött, mi a szertartás jelentése? ezt a kurtaválaszt kapta: »Az ártatlanul kivégzett pékinasemlékére történik.« Többet a bennszülött sem szo-kott tudni róla.

A legendát csak a velencei érdekességek ku-tatói ismerik.

Tóth Béla így mondja el:

»A fornaretto (a pékinas) 1507-ben egy reggel a boltbamenve, meggyilkolt embert talált az utcán. A fiú ráhajolta tetemre, amely mellett vékony pengéjű tőr hevert.Fölvette a tőrt s ebben a pillanatban meglepték a porosz-

387

lók. A fiú a negyvenek tanácsa előtt hiába esküdözött,hogy ártatlan. Kínpadra vonták s ekkor magára vállaltmindent. Halálra ítélték. 1507 március 22-én délbenlépett a Piazzetta két oszlopa közt felállított bitófaalá.

»Az igazi gyilkost a kivégzés után néhány nappalelfogták. Más verzió szerint: jó egy év múlva Parisbólírt levelet egy patrícius a velencei kormánynak, meg-vallva, hogy ő szúrta le a felesége csábítóját s legott meg-szökött. Mikor a fornaretto ártatlansága kiderült, szokáslett — a nép hite szerint — minden halálos ítélet aláírásaelőtt ezt mondani: »Recordéve del povero fornér«. Emlékez-zetek meg a szegény pékről! Ugyancsak ekkor keletkezetta naponkint ismétlődő gyertya- és lámpagyújtás az áldo-zat emlékére.

»Stringa, XVI. századbeli velencei író azonban aztmondja, hogy az ő idejében csak egy lámpát szoktak aMadonna előtt meggyújtani s e szokásnak az az eredete,hogy egy Velencéből Chioggiába menő dalmát hajó kapi-tánya, kit meglepett az éj és a köd, a szentkép előtt égőkis világnak köszönte, hogy zátonyra nem jutott. Agyertyák és a lámpák költségét a Szent Márk bazilikavagyonából födözik. Megjegyzendő, hogy a pékinasesetének a velencei kriminális levéltárakban semminyoma nincs.«

A velencei író véleményét helytállónak tartom;talán azzal a kiegészítéssel, hogy a gyertya- éslámpagyújtás költségeire valaki alapítványt tehetetts mert az alapítvány tőkéje a századok folyamánelkallódott, a költségeket most már maga a bazilikafedezi.

388

Ugyanis elém került néhány angol adat hasonlócélú alapítványokról. Lehetséges tehát, hogy az ilyenhagyakozási szokás a tengerjárás útján Velencébe iseljutott.

1656 augusztus 29-én kelt végrendeletében bizo-nyos John Wardall évi négy fontot hagyott arra acélra, hogy a St. Botolph templomnak a folyó feléeső részén egész éjjel égessenek üvegezett vaslám-pában egy gyertyát, irányt jelzendő a folyó felőlvagy a folyó felé igyekvő utasoknak. A sekrestyéskülön kapjon évenkint egy fontot, amiért a lámpá-kat gondozza.

Hasonlóképpen intézkedett egy John Cookenevű végrendelkező 1662-ben. Később azonban aző irányjelző gyertyáját gázlámpával helyettesí-tették.

Más hagyakozók a harangszóra bízták az út-mutatást és alapítványokat tettek — így RichárdPalmer 1664-ben — hogy minden esti nyolc ésreggeli négy órakor húzzák meg a templom harang-ját, irányjelzésül a tévelygő utasnak.

Tehát ilyen egyszerű oka lenne a velenceigyertyagyújtásnak, amelyhez utóbb a pékinas legen-dáját kapcsolták. Teljesen koholt-e a történet, vagymégis volt valami alapja?

Azt hiszem, volt.Nem ugyan Velencében, hanem Máltában s

innen sodródhatott a történet az Adria északipartjára.

389

Íme a máltai pékinas esete, amelyre véletlenülbukkantam.1

Mikor Máltában a Johannita lovagrend ural-kodott, egy reggel Cambo máltai főbíró kinézett azablakon, milyen odakünn az idő? Épp abban apillanatban leszúrtak egy embert az utcán. Az áldozat,mellében a markolatig beledöfött tőrrel, összeesett.A gyilkos az ablaknyitásra figyelmessé lett, fel-nézett és megismerte a bírót. Egy darabig dermed-ten állt az ijedtségtől, úgy hogy a bíró jól szemügyrevehette és megjegyezhette az arcát. Azután felol-dódott az ijedelem merevsége, futásnak eredt éseltűnt az utcasarkon. Menekülés közben eldobta agyilkossághoz használt tőr hüvelyét.

A másik sarokról fütyörészve fordult be egypékinas, kenyeres kosárral a hátán. Meglátta aföldön heverő tőrhüvelyt, fölvette és nézegette.Közben odaért az áldozathoz, a tőrhüvelyt szóra-kozottan a zsebébe csúsztatta és lehajolt, hogy meg-nézze, mi a baja a földön fekvő embernek?

Rémülten riadt rá, hogy az már halott. A tőrkimeredt a melléből.

A bíró mindezt látta az ablakból, a redőny mögül.Hirtelen léptek szabályos koppanása hallat-

szott: közeledett az őrjárat.1 Griffiths őrnagy többször idézett könyvében: Mysteries

of Police and Crime. (I. 52—54.) Sajnos, forrásáról csak annyitmond, hogy az eset »a lovagrend évkönyveiben olvasható«.Ezeknek az évkönyveknek több angol feldolgozása ismeretes.Nem közli, hogy melyikből vette.

390

A pékinas megijedt és azt cselekedte, amiilyenkor a legrosszabb: elszaladt. Az őrjárat utána.Elfogták. Visszahurcolták a holttest mellé, meg-motozták és megtalálták zsebében a tőrhüvelyt.Az áldozat mellébe döfött tőr tökéletesen beleilletta hüvelybe. A pékinast megbilincselték és letartóz-tatták.

A bíró végignézte a jelenetet és becsukta az ablakot.Most következik a nem várt, nem sejthető,

elképesztő fordulat.A pékinast bíró elé állították. Ez a bíró nem

volt más, mint maga Cambo, az eset szemtanúja.Hiszen így nem történhetett semmi baj, — gondoljaa mai olvasó — a bíró mindent látott, bizonyáraszabadon eresztette a pékinast és elrendelte a nyo-mozást az igazi gyilkos ellen.

Nem így történt.Cambo bíró kétségtelenül homályos elméjű em-

ber volt s hivatalában addig szívta be a betűszagot,amíg a köd a fejében páratlanul sűrűvé állt össze.Ebben az esetben a nagyigényű »páratlan« kifejezéstbízvást leírhatom, mert bírói tisztet viselő emberkoponyájában ilyen torz agyvelő bizonnyal mégsohasem fészkelt.

Betűjogba zápult elméjével úgy okoskodott,hogy más a bíró és más a magánember. A bírónak aza kötelessége, hogy mereven alkalmazza a perjogszabályait. Ne tekintsen se jobbra, se balra; az ügyhivatalos menetét ne zavarja meg a magánértesülé-

301

seivel s csakis a tanuk vallomásai alapján döntsön,amint azt a törvény elrendeli.

Tehát szabályszerűen kihallgatta a vádlottat,aki persze esküdözött, hogy ártatlan. Azután sor-jában elővette a tanúkat s ezek elmondták, amitláttak. Eszerint elegendő gyanúok halmozódott fel,hogy a bíró az akkori perjog szerint kiegészítésülelrendelhesse a kínvallatást.

Cambo bíró elméjének ködében minden emberiérzés szétmállott. Csakis a betű maradt meg benneútmutatónak. A betű értelmében pedig ő, mint azeset bírája, egyszersmind tanú nem lehetett. Egészsor megoldhatatlan kérdés merülne fel, ha tanúnakjelentkeznék. Ki előtt valljon? Kinek a kezébetegye le az esküt? Hogyan mérlegelje azután a sajátvallomását? Mindez merő képtelenség lenne és vesze-delmes precedenst támasztana a jövőre nézve. Hiszenakkor akármelyik elfogult vagy megvesztegetett bíróazt mondhatná, hogy neki más a tudomása s a bűnö-söket futni engedhetné. A pékinas ártatlan, tudta, deinkább pusztuljon ei egy ártatlan emberélet, sem-mint rés támadjon az alaki jog tökéletes bástyáján.

És elrendelte, hogy a bizonyítékok kiegészítésecéljából a pékinast kínpadra kell vonni.

Ismerjük a kínzókamrák borzalmait. A szeren-csétlen fiú nem bírta ki a tortúrát, összeroppant ésmindenre igent mondott, amit kérdeztek tőle.

A kívánatos eredmény tehát megszületett sCambo bíró megelégedetten készülhetett a döntésre,

392

hiszen egy mintaper került a keze alá: terhelő tanú-vallomások, a bűnösségre utaló bűnjelek, majd avádlottnak teljes beismerése. Tiszta öntudattalmondta ki a halálos ítéletet arra a fiúra, akiről tudta,hogy ártatlan.

A pékinast kivégezték.Cambo bíró megérdemelte volna ugyan a Kam-

byses király karosszékét, de az idők változtak sbűnhődése enyhébb alakban következett be.

Elfogták az igazi gyilkost.Valami más gonosztett miatt került hurokra

s amikor látta, hogy az élete amúgy is elveszett,bevallotta, hogy az utcai gyilkosságnak ő volt atettese, nem a pékinas. De bevallotta azt is, hogya bíró tudott róla, mert hiszen látta az esetet s eléghosszú ideig néztek egymással farkasszemet.

A lovagrend nagymestere maga elé rendelte abírót. Ennek eszeágában sem volt, hogy tagadjon.Most már nem volt akadálya a tanúskodásnak, el-mondta rendjén az esetet és várta, hogy megdicsér-jék, mint a bírói hivatás példaszerű képviselőjét.

Nagy csodálkozására a nagymesternek más volta nézete. Cambo bírót elcsapta a hivatalából s abecsületvesztésen felül arra ítélte, fizessen nagy-összegű kártérítést az áldozata családjának.

Azt hiszem, ennek az esetnek a hírét hordhattákszét a hajósok s ezt sajátíthatta ki a velencei helyilegenda. A bölcs bíróra persze a velenceiek nemtámasztottak igényt; meghagyták Máltának.

A LYONI FUTÁR.1796.

A cím helytelen. Tulajdonképpen a paris—lyonipostakocsi postásáról van szó, de nálunk ezen acímen terjedt el az eset híre. Ugyanis a"melodrámák^divatjának idején hozzánk is eljutott a Courrierde Lyon című érzékeny színjáték, amelyet a párisiGaíté-színházban 1850 március 16-án adtak először.A magyar fordítónak megtetszett az újonnan gyár-tott »futár« szó és ezt használta a címben. .

Voltaképpen a lyoni postásnak csak annyi aköze az ügyhöz, hogy szegényt 1796 április 27-én(az akkori időszámítás szerint floréal 8-án) a Paris-ból Lyonba vivő országúton a postakocsissal együttmeggyilkolták.

Mint utóbb kiderült, négy lovasember volt atettes. Ezek reggel hagyták el Parist s a lyoniországútra tértek. A gyilkosság este kilenc óra táj-ban történt s ez idő alatt a lovasok két helyütt ismegálltak. Ebédeltek, ittak, kávéztak, biliárdoztak.Ezt a határtalan könnyelműséget nem lehet meg-

394

érteni, hiszen így egy egész csomó embernek alkal-mat adtak, hogy közvetlen közelről megfigyelhessékőket. Megmagyarázhatlan része a különösségekbenbővelkedő ügynek.

Hogy a helyzetet tisztán lássuk, két falu nevétkell megjegyeznünk: Montgeron és Lieursaint. Azelső valami 20, a másik 30 kilométernyire esikParistól. A merénylet Lieursaint-től körülbelül egyórajárásnyira történt, egy erdővel szegett meredekkapaszkodón.

A négy férfi jól volt öltözve, köpenyük alattkard csörömpölt. A lovak sem voltak rosszak,ámbár bérelteknek látszottak.

A lovasok déltájt érkeztek Montgeron-ha. Egyi-kük előrenyargalt, hogy ebédet rendeljen. Kitűnőétvággyal megebédeltek, pipára gyújtottak, kávéz-tak, vígan voltak. Délután három óra körül járha-tott az idő, amikor az ebéd végeztével megint lóraültek és tovább mentek Lieursaint felé lépésben,mint akiknek nem sürgős a dolguk.

Lieursaint-ben estig tarisznyázták az időt.Egyik lónak leesett a patkója, ezt a kocsmárosa helybeli kovácsnál megpatkoltatta. A lovasokközül is baj történt az egyikkel: elszakadt avékony lánc, amellyel akkori divat szerint sarkan-tyúja a csizmájához volt erősítve. Ez a lovasegy ottani kávéházban megkávézott s közben akávésné szolgálójával rendbehozatta a láncot. Majda többi lovas is betért a kávéházba; egy darabig

395

biliárdoztak, azután átmentek a kocsmába ita-lozni.

Sötétedéskor végre fölkerekedtek.Már messze jártak, amikor a kocsmáros észre-

vette, hogy valamelyikük ott felejtette a kardját.Jött is az illető nagy vágtatva vissza érte. Ugyanazvolt, akinek a sarkantyúlánca elszakadt. (A sok aprórészlet mind fontos!)

Alig hogy ez tovább nyargalt a társai után, márhallatszott a lyoni postakocsi dübörgése.

Ami ezután történt, a nyomozás adataiból ígylehet összeállítani:

A postakocsi a meredek útrészhez érve, lassított.A lovak lépésben kaptattak fölfelé. Ekkor két emberkiugrott a sűrűből, megragadta a lovak zabláját ésmegállította a kocsit. Másik kettő meztelen karddaltámadt a kocsisra. Már az első kardcsapás végzettvele: kettéhasította a fejét, úgy, hogy holtan for-dult le a bakról.

Benn a kocsiban ketten ültek: a »futár« ésegy utas. Amely pillanatban a két útonálló meg-rohanta a kocsist, az utas a futárt tőrrel mellbeszúrtas az holtan hanyatlott hátra.

A haramiák cinkosa volt és álnéven utazott.Következett a zsákmányolás. Feltörték a ládát.

Papírban és ezüstben mintegy 75.000 frank voltbenne. Ezt magukhoz vették, az egyik lovat ki-fogták, az utast ráültették és mind az öten haza-rugaszkodtak Parisba.

396

Rémület és felháborodás viharzott keresztülParison. Hallatlan vakmerőséggel elkövetett posta-rablás és gyilkosság Paris közelében, a Fontái-nebleau felé vezető, járt országúton! A rendőrségemberei fellármázták a környéket és összehordtaka négy lovasról megtudott adatokat. Egyelőre azlátszott a legfontosabb nyomnak, hogy a haramiákbérelt lovakon ültek.

Sorbajárták a lókölcsönző csiszárokat s csak-ugyan: egyiküknél négy agyonizzadt, fáradtságtólremegő hátaslovat találtak. A csiszár azt vallotta,hogy a lovakat előttevaló nap bérelte ki két ember.Ismerte is őket: az egyiknek Bemard volt a neve,a másiké Couriol.

Bernard-t elfogták, Couriol megugrott. Utánaeredtek s egy vidéki városban elcsíptek. Meg-motozták: nála volt a zsákmány ötödrésze.

Egy füst alatt letartóztatták a házigazdájáts egy Guénot nevű embert, aki ugyanott szállt megs állítólag Couriol ismerőse volt. A házigazdátutóbb elengedték; vele nem lesz többé dolgunk.

Guénot ügye is fölmentéssel végződött, de nekimás, döntő szerepet szánt a sors.

Bernard magában a merényletben nem vettrészt, csak a lovakat bérelte ki. Viszont kapottvalamit a zsákmányból.

Tehát idáig három nevet ismerünk:Couriol, az egyik tettes.Bernard, a bűnsegéd.

397

Guénot, a gyanúsított.Ebben az ügyben annyi a szereplő, hogy különös

figyelemmel kell kísérnünk a neveket. A tanuk isúgy felszaporodtak, hogy kénytelen vagyok a ne-vükkel takarékoskodni.

A vizsgálatot Daiibenton bíró vezette. ElsősorbanGuénot-val végzett. Miután ez kétségtelen alibitigazolt, elbocsátotta azzal, hogy az irataiért másnapvisszajöhet.

Ezen a másnapon bukkan fel a negyedik névs ekkor kezdődik a lélekrázó bűnügyi dráma, amelymáig is izgatja a jogászvilágot. Ha végigfutunk azeseményeken, olyanféle érzés lep meg — bármilyenelcsépelten hangozzék is a hasonlat, — mintha egygonosz kísértő démon s egy mentőangyal párharcafolynék le előttünk.

Az új név: Lesurques.Ez kevéssel azelőtt költözött fel a családjával

Douai-ból Parisba. 30 éves, katonaviselt ember volt.A katonaságot kitüntetéssel hagyta el; Douai-ban— szülővárosában — tiszteletbeli hivatalt vállalt,majd megházasodott, gyermekei születtek. Volt egykis vagyona, felesége is pénzt hozott a házhoz sügyes vállalkozásokkal úgy meggyarapította a tő-kéjét, hogy az évi tizenötezer frankot jövedelmezett.Vagyis jómódú embernek számított. A gyerekekserdülőfélben voltak, úgy gondolta hát, hogy Paris-ban fogja őket neveltetni. Itt szép lakást bérelt,divatosan berendezte és egyelőre nem csinált semmit.

398

Azon a másnapon, amikor a vizsgálóbíró Guénot-tberendelte, az utcán összeütődött vele. Ez már adémon műve lehetett. Megörült a találkozásnak, mertGuénot régi barátja volt és szintén Douai-ból kerültParisba. Hozzá szegődött, elkísérte a bíróságig,közben amaz elmondta, miről van szó. Ott visszaakart fordulni, de Guénot rábeszélte, hogy maradjonvele, amíg végez, azután együtt mehetnek haza.Lesurques nem bánta, legyen úgy.

A mentőangyal első szárnycsapása: a kapubana strázsa csak a magát igazoló Guénot-t akarta be-engedni, Lesurques-öt elzavarta. Ez azonban nemértette meg a mentő kéz intését. Ahelyett, hogysarkon fordult volna, addig őgyelgett a kapu előtta barátjával, amíg egy óvatlan pillanatban sikerültbeosonniuk.

A bíró előszobájában már gyülekeztek a mont-geroni és lieursainti tanuk. A két barát melléjüktelepedett. Beszélgetés közben nem hallották meg,hogy két cselédlány halkan felsikoltott

A tanuk sorjában járultak a bíró elé s kihall-gatás után a dolgukra mentek. A két cselédlányrakerült a sor. Jő darabig voltak már benn a bírónál,amikor kijött a jegyző és Guénot-t szólította.Majd Lesurques vállára tette a kezét:

— Ön is bejön.Ez ámulva követte barátját a bíró szobájába.

El sem tudta képzelni, mit akarnak tőle.Odabenn megtudta.

399

Mialatt az előszobában várakoztak, a két cse-lédlány izgatottan jelentette be a bírónak, hogyLesurques-ben felismerték a lovas haramiák egyikétA montgeroni kocsmáros cselédje arra hivatkozott,hogy nem csalódhatik, mert az ebédnél ő szolgáltfel nekik. A lieursainti kávésné szolgálója pedig aztvallotta, hogy Lesurques volt, akinek a sarkantyú-lánca elszakadt; ő kötözte össze zsineggel.

Ez volt a démon műve.Daubenton nem volt rossz bíró. A lányok vallo-

mása nem tetszett neki. Képtelenség, — gondolta —hogy ha Lesurques a tettesek közül való, idemerész-kedjék a bíró előszobájába, a montgeroni is lieur-sainti tanuk közé s megkockáztassa, hogy azonpercben felismerik. Akár egy kígyófészekbe ült volna.Hátha hibás észlelet, vagy véletlen hasonlatosságvezette félre a tanukat?

Lesurques akkor eszmélt rá, milyen vád tor-nyosult ellene, amikor a bíró elrendelte a szembe-sítést. Rémülten tagadott s maga a bíró is segíteniakart rajta. Figyelmeztette a lányokat az esküszentségére és a hamis eskü súlyos következményeire.De azok megmaradtak a vallomásuk mellett. Igenis,megesküsznek rá.

Nem volt mit tenni, a bíró Lesurques-öt letar-tóztatta.

Talán, ha tovább is ő vezeti a vizsgálatot, a jóbíró lelkiismeretes munkájával végére járt volna adolognak. De kisütötték, hogy a gyilkosságot Melun

400

város kerületében követték el, tehát a párisi bírónem illetékes. Az ügyet még nyers állapotban el-vették tőle s a meluni esküdtszék elé utalták.A közönség türelmetlen volt, megtorlásért lihegett,tehát kutyafuttában már június 27-re kitűzték azesküdtszéki tárgyalást Lesurques, Couriol és Bemardellen.

Itt ment végbe az angyal és a démon tulajdon-képpeni összecsapása.

Kezdetben a démoné volt az előny. Nemcsak aa két szolgáló vallott Lesurques ellen. Felvonult atöbbi tanú is: a két kocsmáros, a kávésné, egy lovász-legény, egy kocsmai vendég és egy polgár-asszony. Nem telt el hiába két hónap az első kihall-gatás óta. A lányok vallomása szeget ütött a többitanú fejébe. Most már a sugallat hatása alatt az őemlékezetük is nyiladozni kezdett, s mire az esküdt-széki terembe kerültek, meggyőződéssel emeltékesküre az ujjukat: Lesurques volt az egyik lovas.

De ezután a mentőangyal szorította meg adémont.

Lesurques alibitanukat állított. Három ki-fogástalan polgár azt vallotta, hogy aznap, vagyisfloréal 8 án Lesurques velük ebédelt, utána kávé-házban konyakoztak és együtt mentek haza. Egynemzetőr este látogatta meg a vádlottat a lakásáns nála maradt, amíg lefeküdt. Már ennyi is eléglett volna Lesurques másuttlétének az igazolására,de hogy a délelőttjéről is számot adjon, hivatkozott

401

egy Legrand nevű ékszerészre. Ez határozottanvallotta, hogy floréal 8-án délelőtt Lesurques az őüzletében járt. Onnan tudja ezt ilyen pontosan, mertugyanakkor egy másik ékszerész is jelenvolt, akiveléppen akkor egy üzletet kötött. Az üzletet könyvébebe is jegyezte. Felajánlotta: tessék a könyvet meg-tekinteni.

De ezt már a démon súgta neki.Mert miután az elnök felnyitotta a könyvet és

belenézett, szó nélkül tárta a tanú elé. A könyvbenaz eredeti bejegyzés floréal kilencedikéről szólt!Ezt valaki meglehetősen ügyetlenül kivakarta ésfölibe írt egy nyolcast.

Miért kellett ezt a szerencsétlen könyvet fel-mutatni? Megfeledkezett volna a tanú a javításról smeglehetős könnyelműséggel a tárgyalás előtt nemellenőrizte a bejegyzést? Vagy a segíteni akaróbarát buzgalma ragadta el s annyira együgyű volt,hogy azt hitte, a bíróság felül a kezdetleges hamisí-tásnak? Mindegy. Most már nem lehetett rajta vál-toztatni. A segítő kéz mentés helyett taszított avádlotton.

Az elnök keményen rászólt a tanúra. Ez hebe-gett. Az üzletet valóban 8-án kötötték, de ő csakmásnap jegyezte be a könyvbe. Mikor a tévedésrerájött, kiigazította a helyes keletre.

Nem hitte el senki. Az esküdtek a fejüket csó-válták, az elnök pedig ettől a perctől fogva a leg-konokabb elfogultsággal fordult a vádlott ellen.

402

Akárcsak a démon arra a döntő fogásra szánta volnael magát, hogy közvetlenül az elnökbe bújjék.Mindenekelőtt kijelentette, hogy a tanút letartóz-tatja. Ez halálra ijedt, még jobban ötölt-hatolt,majd teljesen visszatáncolt. Lehetséges, — mondta— hogy tévedett és Lesurques nem 8-án volt nála.

Az elnöknek nem kellett több. Megint elővetteaz alibi-tanukat. Rájuk förmedt, fenyegette, ijeszt-gette, megfizetett hamis tanuknak szidalmazta őket.Elérte vele, hogy az esküdtek előtt hitelüket vesz-tették.

Mikor Lesurques azzal védekezett, hogy ő va-gyonos ember és nem szorult gyilkossággal szerzettpénzre: az elnök gúnyosan fordult az esküdtek felé:

— Azt akarják önökkel elhitetni, hogy a bűncsak a szegény ember szabadalma. Igen, a kis bűn aszegényé, a nagy a gazdagé.

Ez az elnök rossz bíró volt. A csökönyös, megnem győzhető, minden érv elől elzárkózó bírák faj-tájából való. A tárgyalást egyébként is gyalázatosanvezette. A gondos bíró sok apró részletet vehet célbas valamelyiknek úgy a közepébe találhat, hogy avádnak vagy a védelemnek egész épülete beleremeg-het. A meluni perben nem történt egyéb, mint hogyaz egyik oldalról azonossági, a másikról alibi-tanukathallgattak ki. Itt ennyi tanú, amott annyi: tessékhatározni.

Nem tudjuk, vájjon Lesurques-öt szembesí-tették-e a másik két vádlottal? Valószínű, hogy igen

403

s ezek tagadták, hogy a társuk volt. Mert ha ban-dita-szokás szerint magukkal akarták volna rán-tani, vallaniuk kellett volna a megismerkedés, ter-vezés, részesedés stb. körülményeiről. Ebben azesetben pedig a vizsgálat kiegészítésére lett volnaszükség.

Mindössze azt tudjuk, hogy Couriol a tárgyalásután megnyilatkozott. Erről később.

Az elnök még a rezümében is folytatta a pártos-kodást. Úgyszólván az esküdtek szájába rágta,mit határozzanak.

Ekkor indult az angyal végső rohamra a démonellen.

Az esküdtek már visszavonultak tanácskozni,amikor egy izgatott fiatal nő áttörte magát a hall-gatóságon és követelte, hogy azonnal bocsássák azelnök elé!

— Madeleine Breton a nevem — lihegte. —Couriol kedvese vagyok. Lesurques ártatlan! össze-tévesztették a valódi tettessel, akinek Dubosq a neve.Ez a Dubosq szőke parókát szokott hordani s ilyen-kor a megszólamlásig hasonlít Lesurques-re. Azértjöttem ide, mert nem bírom a lelkemre venni, hogyártatlant ítéljenek el.

A jelenlévő bírósági emberek összenéztek. Hi-szen így meg lenne magyarázva a terhelő tanúk téve-dése s nem lenne ellentét az ő vallomásuk és azalibi-tanúké közt. Ki kellene hallgatni ezt a lányt azesküdtek előtt.

404

De a megnyúznivaló elnök fagyos nyugalommalintette le a lobogó leányt.

— Késő. A tárgyalás be van fejezve. Elmehet.Győzött a démon.Az esküdtek még egy darabig tanácskoztak,

azután bevonultak a tárgyalóterembe és kihirdettéka verdiktet:

Mindahárom vádlott bűnös a rablógyilkosságban.(Tehát Bernard-t, a bűnsegédet is hozzácsapták atettesekhez.)

Ítélet: mindaháromra halál.Lesurques szót kért:— Ártatlan vagyok. Polgártársak! Szörnyű

tett egy országúti rablógyilkosság; de még ször-nyűbb, ha ártatlant ítélnek halálra.

Az iratok végre beszámoltak róla, hogy Couriolis megszólalt:

— Igen, én bűnös vagyok, beismerem. De Le-surques ártatlan!

Ezt az embert valódi bűnbánat szállhatta meg,mert ezentúl a saját sorsával nem törődött s egyre azthajtogatta, hogy Lesurques-nek semmi része sem volta gyilkosságban. A fogházból levelet írt a bíróságnaks most már nyíltan megnevezte valamennyi bűntársát.

Íme a sötét névsor:Dubosq, a hasonmás,Durochat, az álnevű utas,Vidal, a harmadik ésRossi, a negyedik lovas.

405

Ez már szöget ütött a bírák fejébe. Couriolnyilatkozatát meg kell becsülni, mert hiszen lelep-lezi a bűntársait. A vallomást bajos kettéhasítani:fele igaz, fele nem. S a Breban-leány sem nyugodott.Megint követelte, hogy hallgassák ki, s még kéttanút állított: ezeknek még a tárgyalás előtt emle-gette, hogy Dubosq a bűnös, nem Lesurques. Tehátnem az utolsó órában megkísérlett mentővállalko-zásról volt szó.

Akár tetszett az esküdtszéki elnöknek, akár nem:a bíróság fölterjesztette az iratokat a direktórium-hoz. Ugyanannak Couriol is írt egy levelet. Azt kérte:nyomozzák ki és kerítsék kézre a többi bűnöst is, aki-ket megnevezett. Akkor majd kitudódik az igazság.

A direktórium áttette az ügyet az ötszázaktanácsához, az akkori alkotmány szerint a törvény-hozás egyik testületéhez. Üzenetében a maga részé-ről a büntetés felfüggesztését javasolta.

Az ötszázak tanácsának elméletektől eldugaszoltfüle nem fogadta be Couriol észszerű indítványát.A jogi fanatizmus tette süketté. Akkoriban vették átAngliától az esküdtszék intézményét, mint a polgár-jogok egyik fő-fő biztosítékát. A jog épületénekebből a gerendájából nem volt szabad egy szilánkotsem lefaragni. A tanács ezzel a határozattal küldtevissza az iratokat:

»A Corps législatif az ügy fölött napirendre tér, miutána törvény minden szabálya megtartatott (tout était con-sommé légalement). Egyes ügyek nem indokolhatják a

406

törvényesen megállapított formák áttörését s ha egyszabályszerűen meghozott verdiktet felforgatnánk, ezannyit jelentene, mint halomra dönteni az igazságról és atörvény előtti egyenlőségről alkotott fogalmakat«.

Tehát ismét a forma, a betű!Egy ártatlan ember vére kellett a forma rozoga

falainak a vakolatához.Lesurques belenyugodott a meg nem másít-

hatóba. A kivégzés előtti napon ezt írta a feleségének:

»Kedvesem, a végzet elől nincs menekvés. Engemtörvényesen meggyilkolnak. De bátran megyek a halálba.Néhány hajfürtöt küldök, nincs egyebem. Ha a gyerme-kek felnőttek, oszd szét köztük. Ez az egyetlenörökségük.«

Az utolsó mondat a szerencsétlen családot sújtóvégromlásra célzott. Az ítélet az elrablott 75.000frankért a vádlottakat egyetemlegesen tette felelőssé.Miután csak Lesurques-nek volt vagyona, ezt lefog-lalták és értékén alul, 185.000 frankért eladták.

Még egy levelet írt a siralomházban. Az isme-retlen helyre szökött Dubosq-nak címezte és kérte,tegyék közzé az újságokban.

»Ember, aki helyett meg kell halnom, érd be az énéletemmel. Szánd meg árva gyermekeimet és özveggyélett anyjukat, akikre miattad bánat, nyomor és gyalázatvár. Igazold ártatlanságomat és mentsd meg őket«.

Dubosq persze néma maradt, ha olvasta is alevelet.

407

1797 március 10-én, zöldcsütörtökön léptek azelítéltek a vérpadra.

— Kár, — mondta Lesurques — hogy nemvártak holnapig. Nagypénteken is egy ártatlannakkellett meghalnia.

Fehér ruhába öltözött, hogy ezzel is jelezze azártatlanságát. A kordén Couriol ült mellette, akiútközben egyre ezt kiabálta:

— Én bűnös vagyok! De ez az ember ártatlan!Szemtanúk híradása szerint Lesurques bátran

halt meg s utolsó szavaival megbocsátott a bírák-nak, a tanúknak és különösen Legrand-nak, akiszerencsétlen buzgalmával a vesztébe sodorta.

Mit érezhetett a feleség a hosszú út alatt, amíg akordé a Conciergerie-től megérkezett a Gréve-térre?Most lép le a szekérről... most halad fel a lép-csőn ... már fenn van az emelvényen . . . Nemfolytatom. De törődött is ezzel valaki? Tout étaitconsommé légalement. Bíró, tanú nem sokat bánta,megbocsátott-e neki az elítélt ember, avagy sem.

Pedig nemsokára ugyancsak megrángatták lelki-ismeretük harangjának a kötelét.

Daubenton-t, a párisi vizsgálóbírót, nem hagytabékén a gondolat: hátha mégis téves volt az ítélet?Mint tapasztalt bíró, bizonyosra vette, hogy abanditák nem fognak megállapodni a lieursaintimerényletnél, hanem ha elfogy a pénzük, megint amáséra csapnak le. Nem sajnálta a fáradságot ésfigyelte, tanulmányozta a foglyok jegyzékét, akiket

408

valami nagyobbszabású gaztett miatt a párisi börtö-nökbe szállítottak.

Két éve ült már lesben az íróasztalánál, amikormegakadt a szeme egy Durochat nevű, 14 évi kény-szermunkára ítélt rab ügyén. Az iratokból gyanúsapró adatok csillantak a szeme elé s ezek minthaLieursaint felé jelezték volna az utat. Gyorsanintézkedett, hogy kerítsék elé a postahivatalnokokat,akiknél annak idején a gyilkossá vedlett utas jegyetváltott a postakocsira. Mikor elébük állította afoglyot, felkiáltottak: ez volt, aki a jegyet megvál-totta, ez szállt be szemünk láttára a kocsiba!

Más adat is gyűlt ellene s a sarokba szorítottgonosztevő nem tagadhatott. Olyasmi is járhatottaz eszében, hogy nem lesz-e jobb nyaktilóval meg-előzni a bagno-ban ráváró szörnyű tizennégy esz-tendőt?

Vallott.Ő volt, aki álnéven utazott s amikor társai a

kocsisra támadtak, a postást mellbeszúrta. A merény-let részleteit épp úgy mondta el, mint Couriol.A négy lovasbandita neve: Couriol, Dubosq, Vidal,Rossi.

— És Lesurques? — kérdezték.Nem ismerte. Csak akkor hallott róla, amikor

már kivégezték. A sarkantyú Dubosq-é volt, ennek acsizmáján szakadt el a lánc. Ő felejtette a kardját is akocsmában. Annyit tud még, hogy a merényletnapján Dubosq szőke parókát viselt.

409

Nem akarom tovább nyújtóztatni a földalatti ésföldfeletti hatalmak birkózásáról szóló hasonlatot, demegint csak furcsa események kergetőzéséről kellszámot adnom.

Ugyanekkor Dubosq és Vidal is megakadt arendőrség hálójában. Itt volt hát az alkalom a nagytetemrehívásra. Álljanak elő újra a tanuk és nézze-nek a szőkeparókás hasonmás szemébe! Jelen lesz azutas is, ez majd segít fölfrissíteni az emlékezetüket.

Az ám. A bölcs fogházigazgató Dubosq-ot ésVidalt egy cellába záratta. Azok hálával fogadták azelőzékenységet, egyesült erővel áttörték a falat ésmegugrottak.

Az Igazság és Hamisság perében megint aHamisság győzött. Ámbár nem teljesen. Vidaltsikerült kézrekeríteni. Vele egymagában nem men-tek sokra; mindent tagadott, még akkor is, amikor abeismerésben levő Durochat-val szembesítették. Vi-szont rajta sem segített a tagadás: Durochat-valegyütt ő is megtartotta lakodalmát az özveggyel,ahogyan a párisi alvilág a nyaktilót becézte.

Két év múlva azután az Igazság kerekedettfelül. Dubosq-ot országszerte körözték s végre ahajszának foganatja lett, valahol a vidéken lefülel-ték. Ezúttal jobban vigyáztak rá és gyorsan esküdt-szék elé állították. Szőke parókát tettek a fejére ésígy mutatták be az újra összeterelt tanúknak.

Azok elszörnyedtek. Itt állt előttük a lovasharamia, aki floréal 8-án a szemük láttára evett-

410

ivott és kávézott, akinek elszakadt a sarkantyú-lánca s aki visszanyargalt az ottfelejtett kardjáért.A természet játéka kétségtelen volt: ez a két embervégzetesen hasonlított egymáshoz. Most már hint-hették a hamut a fejükre — az ártatlant feltámasz-tani nem lehetett. Egy Alfroy nevű asszony, aki azelső tárgyaláson szintén felismerni vélte Lesurques-ben az egyik útonállót, nem bírta el a szörnyűfelelősséget és beletébolyodott.

Dubosq-ról kiderült, hogy már fiatalkorában abagno-ba küldték, de a forradalom zavarai közbensikerült megszöknie. A volt fegyencre semmi hatás-sal sem volt a bűnbánó tanuk vezeklése. Végigtagadott mindent. A vég a nyaktiló volt. Elítélték,kivégezték.

Még csak egyetlen cinkos volt hátra: az olaszRossi. Ez Spanyolországban bújt meg s csak négyév múlva akadtak a nyomára. A spanyol kormányMadridban elfogatta és kiadta Franciaországnak.

Rossi beismerte a bűnösségét. Halálra ítél-ték, fejét vették. A kivégzés előtt átadott egycédulát a gyóntatójának. Egyetlen sor volt rajta:^Ezennel kijelentem, hogy Lesurques ártatlanul haltmeg. a

Valamennyi tettes megbűnhődött hát s a lyonifutár ügye befejeződött.

Nem úgy a kivégzett ártatlané. Ennek a véresárnya tovább kísértett. Sőt — akármilyen hihetet-len — kísért még ma is.

411

Mikor Dubosq perében a tanúk visszavontákelső vallomásukat és ebben a vádlottban ismertékfel a tettest, a közönség a halott Lesurques pártjáraállt. Egész Franciaországban nyíltan hirdették, hogyártatlanul végezték ki. A hivatásos bíró ugyan afogát szokta szívni, ha a megszorult fél a véletlenjátékát emlegeti, — de pillantson csak be a bőségesadattárba, amelyből egyetmást már más ügyekbenidéztem. Sőt akár magában a Lesurques-ügyben isegy írásos, tehát le nem tagadható és félre nem magya-rázható bizonyíték semlegesítheti a kételye mérgét.

Ugyanis mikor Dubosq előkerült, fölvették aszemélyleírását. Összevetve a Lesurques-ével, a szo-kásos adatok, úgymint életkor, testmagasság stb.,tökéletesen megegyeznek. Ez még nem volna meg-lepő, mert hiszen a tanuk a hasonlóságot amúgy isigazolták. A véletlen szeszélye az »egyéb ismertetőjelek« rovatában incselkedik. íme:

Lesurques: A homlok jobboldalán sebhely, a jobbhüvelykujj össze van roncsolva.

Dubosq: Kis forradás a homlokon a jobb szemfölött, vágástól eredő sebhely a jobb hüvelykujjbelső oldalán.

Ez persze csak amolyan démoni játék volt ajáték kedvéért. A per sorsát nem érintette; a tanúka különös ismertető jeleket nem figyelték meg.

Szóval, a közvélemény belátta, hogy a bíráktévedtek. Akadtak egyesek is, akiket felháborítottaz égbekiáltó igazságtalanság és pártját fogták a

412

szerencsétlen családnak, amikor az megkísérelte arehabilitációt

Daubenton elsőnek állt melléjük. A derék bírótudta, milyen beteges érzékenységgel szisszen fel ahatalom, ha valaki esküdtbírósági tévedést merészelemlegetni. Ha ismerte volna a magyar közmondást,így foglalta volna szóba tanácsát Lesurques-ék szá-mára: »veszett kutya harapását szőrivel«. Vagyis, haannyira imádják a formát, ugyanezt a bálványt kellsegítségül hívni. Bebizonyult, hogy a rablógyilkos-ságot öten követték el: a négy lovas és az álnevűutas. (Bemard csupán bűnsegéd volt.) A vádcsupán öt tettes ellen irányult és mégis hatot végeztek ki.Nyilvánvaló tehát, hogy a vád nem terjedt ki ahatodikra, akit eszerint vád hiányában törvény-telenül ítéltek el. Ezáltal a perjog szabályait, vagyisa formát megsértették, amit csak az ügy revíziójá-val lehet jóvátenni.

Daubenton a maga részéről külön beadvánnyalfordult az igazságügyminiszterhez és hivatalosantámogatta a kérést.

De a kormány angolna-ügyességgel siklott ki adöntés alól. Valóban — felelte — formasértés eseté-ben lehetséges lenne újrafelvételről beszélni, azon-ban a törvény értelmében ezt csakis maga az alap-perben elítélt vádlott kérheti. Miután pedig ebben azügyben az elítéltet lefejezték, kétségtelen, hogy márnem él, amiből következik, hogy újrafelvételi kérel-met nem is terjeszthet elő.

413

Ehhez a ragyogó okoskodáshoz azután mindenkésőbbi kormány is ragaszkodott, akár császártszolgált, akár Bourbon-t vagy Orleans-t. UgyanisLesurques-ék minden alkotmány változásnál újra ésújra megpróbálkoztak a kérésükkel, mindannyiszorhiába.

Pedig nemcsak arról volt szó, hogy az ártat-lanul vérpadra küldött ember becsületét helyre-állítsák. A nyomorba süllyedt család az elkobzottvagyont is visszakövetelte. Ezt az igényt nem lehetettagyonütni semmiféle jogi formulával, mert kétség-telen joguk volt legalább is ahhoz az összeghez,amely az elrabolt 75.000 frank levonása után fenn-maradt.

Itt már zsebről lévén szó, a kormány nem sokatjogászkodott, hanem hatalmi szóval intézte el akérdést. Azt felelte, hogy ami egyszer az államkincstárába befolyt, ott is marad.

Nagy sokára, 1823-ban akadt olyan kormány,amelyik maga is megsokalta a gyalázatos garasos-kodást és királyi kegyelemmel kifizettetett Lesurqueséknek kártérítés és kamat címén 224.000 frankot.

És a halott becsülete?Elviharzottak a második köztársaság évei, vége-

felé járt III. Napóleon uralma is, amikor végre-valahára a kormány rászánta magát, hogy meg-indíttatja az újrafelvételi eljárást. Az igazságügy-miniszter utasította a főügyészt, terjesszen elő újra-felvételi indítványt a semmítőszéknél és indokolja

414

meg azzal, hogy Lesurques és Dubosq ítélete ellen-tétes: vagy az egyik bűnös, vagy a másik.

A semmítőszék napokig rágódott az ügyön,végre 1868 december 17-én azzal a karácsonyi aján-dékkal lepte meg a jogász világot, hogy az indít-ványt elutasította. Indokolás: a két személy elítél-tetése közt nincs ellentét, mert ha Dubosq nem voltis a négy lovas egyike, az esküdtek bizonyára megvoltak róla győződve, hogy más módon ő is résztvett a merényletben, tehát nem tévedtek.

A halott becsületén rajta maradt a folt.Avagy nem inkább a francia esküdtszék törté-

netét ékteleníti ma is?1

1 Az utolsó revíziós kísérlet után az ügy iratait kinyomatták.Ezekből vették adataikat a későbbi bűnügyi esetgyüjtemények.A szakemberek hozzászólását és az ügy jogászi méltatását 1.Dr. Erich Sellő már idézett könyvében. (Die Irrtümer der Straf-justiz. 327—343. o.) Az eset legutolsó feldolgozója Gaston Delayen:Le Courrier de Lyon. (Paris, é. n.)

A KIS CSELÉDLÁNY ÉS A JOGI FAKULTÁS.1

1730.

Nagyon szomorú történet ez.Keller Mari, a kis cselédlány Berlinben szolgált

egy Lampert nevű kereskedőnél. 1730-at írtak akkor.A kereskedő a lipcsei vásárra készült. Csak annyipénzt vett magához, amennyire szüksége volt; atöbbit zacskóba tette, lepecsételte és bezárta egyládába. Ennek a ládának a kulcsát mindig magávalhordta. Maga a láda a hálószobájában állt az ágyamellett. A szoba úgy különült el a lakásban, hogyidegen oda be nem juthatott. Nem is fordult megbenne más, mint a családja s a cselédlány; ez iscsak arra a kis időre, amíg megágyazott.

A kereskedő ugyancsak akkurátus ember volt.Mielőtt elutazott, mégegyszer utána akart nézni,hogy rendben van-e minden a pénze körül. Behívtaa feleségét, felnyitotta a ládát és megelégedéssellátta, hogy a zacskó pecsétje sértetlen. De ami biztos,

1 Karl Löffler: Die Opfer mangelhaften Justiz. (Jena, 1873.I. k.)

416

biztos: törjük le a pecsétet és számoljuk meg újraa pénzt. Alig hitt a szemének: a pénzből hiányzottegy holland arany.

Ki járhatott idegen a szobában tegnap estétőlma reggelig?

A cselédlány.Marit elővették. Sírva tagadott, hiszen ő egy

percre sem maradt egyedül a szobában; ágyazásközben ott volt a kereskedőék nagyobbik lánya is.Meg azután hogyan fért volna a pénzhez? Kulcsasem volt a ládához s a zacskón a pecsétet épnektalálták! Még ha fel lehetne is tenni, hogy vala-miképen kinyitotta a ládát, eltávolította a pecsétet,kilopta a pénzt, rejtélyes módon visszaillesztette apecsétet s megint bezárta a ládát: miként cseleked-hette mindezt ágyazás közben, úgyszólván néhányperc alatt?

Ez bizony fölötte valószínűtlen volt.De az izgatott kereskedőnek csakis az járt a

fejében, hogy más nem juthatott a szobába, minta lány.

— Gyerünk a kamrádba, megmotozzuk a hol-midat.

Mari megörült a motozásnak. Így majd napnálvilágosabban kiderül az ártatlansága. Szegényes kisholmiját átkutatták: nem találtak semmit. Egyszercsak az asszony lehajol, kotorászni kezd egy földönheverő rongyos szoknya zsebében és kihúz belőle egyholland aranyat!

417

Lampcrt diadalmaskodott. Gyanúja hát alaposvolt! Az arany az ő zacskójából való. Marit azonnalfel kell jelenteni.

― Nagyon megbüntetik? — kíváncsiskodott afelesége.

― Cselédlopásnál a törvény szigorú. Ha alopott dolog értéke több, mint öt tallér, a büntetésakasztófa. Az aranypénz pedig öt tallérnál többet ér...

Az asszony megrémült. Kérlelni kezdte az urát,ne tegye meg a feljelentést. A pénz megkerült, káranincs, hagyja hát inkább szaladni a lányt, semminthogy ilyen rémség történjék. De hiába könyörgött,hiába sírt, az akkurátus férfi hajthatatlan maradt.Lerázta magáról az asszonyt, a rendőrségre szaladtés a lányt feljelentette.

Marit letartóztatták. Lampert a bíró előtt meg-esküdött, hogy az arany az ő pénzéből való, deeskü alatt vallotta azt is, hogy a ládát és a pecsétetsértetlennek találta, külső erőszak nyoma nem voltrajtuk. De hát hogyan férhetett akkor a lány apénzhez? — kérdezte a bíró. Lampert a vállát vono-gatta. Azt ő nem tudja. A pénzt megtalálták alánynál, tehát csakis ez lehetett a tolvaj.

Ezúttal a bíró is akkurátus volt. A láda és apecsét sértetlensége nem fért a fejébe. Mari ügyekedvezőre fordult. Azonban ekkor közbejött valami,helyesebben közbelépett valaki, s ez a dolgot teljesenelrontotta.

Mari tulajdon édesanyja.

418

Mikor megtudta, milyen szörnyű vád szakadt alányára, mindenképen segíteni akart rajta Bolondmódot választott. Egyszerű elméjével azt képzelte,minden szépen rendbe jön, ha ő elmegy a bíróhozés azt mondja, hogy az aranyat keresztanyja aján-dékozta a lányának a születésekor. Mindaddig ő őrizte,amíg lánya beszegődött Lamperrékhoz; akkor oda-adta neki, hogy legyen ezentúl nála. Nem lopottarany hát az, hanem a keresztanyja ajándéka.

A bíró egyelőre nem volt kíváncsi a kereszt-anyára. Mindössze ennyit kérdezett:

― Mikor született a lánya?― Most 23 éves, tehát 1707-ben.A bíró megvizsgálta az aranyat és odalökte az

asszony elé.— Nézze meg az évszámot. 172l-ban verték!A bíró jóindulata elveszett. Most már hidegen,

a perrend merev szabályai szerint kezelte az ügyet.Befejezte a vizsgálatot és ahogyan az akkori különöstörvény megszabta, felterjesztette az iratokat döntésvégett az egyetem jogi fakultásához.

A fakultás nem élő ember. Nincs szíve, csakagyveleje. A döntésnél nem szánalom vagy egyébemberi indulat vezeti, csupán a törvény betűje.S a betű, amint tudjuk, kegyetlen gyilkos szerszámlehet.

Ebben az esetben a törvény betűje világosanrendelkezett. A porosz bűnvádi perrendtartás 43.§-a kimondta, hogy akinél a lopott tárgyat megtalál-

419

ják, mindaddig tolvajnak kell tekinteni, amíg ajogos szerzést be nem bizonyítja. Ha erre nem képes,el kell rendelni a kínvallatását.

A fakultás így határozott.Szegény Mari, mikor megtudta, mi készül ellene,

térdre esett a bírák előtt és könyörgött, hogy inkábbvégezzék ki azonnal, ha már így rendelte a sors,csak azt ne engedjék, hogy ártatlan testét hóhérmarcangolja.

Hiába. A fakultás határozatát végre kelletthajtani. Marit elvezették a kínok termébe.

Nem tudom, az igazságszolgáltatás kelléktárábólmelyik eszközt szedte elő a hóhér. A hüvelykszorítót?Vagy a karokat összehurkoló zsineget? Mindegy. Azeredmény sejthető volt. Mari nem állta a kínzást ésbevallotta, hogy az aranyat csakugyan ő lopta el.

A vallomásról jegyzőkönyvet vettek fel, aziratokhoz csatolták s az ügy másodszor is a fakultásszíne elé került

Az egyetem urainak nagy gyönyörűsége tel-hetett benne. Minden szabályszerűen történt. Atorturát szabályszerűen rendelték el és szabálysze-rűen alkalmazták; a vádlott szabályszerűen vallott;nincs más hátra, mint hogy szabályszerűen halálra isítéljék.

A tisztes parókák rábólintottak az előadó ja-vaslatára. Nem volt senki, aki a szemükbe mondja:»Magasanszületett, Nagytapasztalatú és Felette-tanult uraim, a jogi tudományok hírneves Doctorai!

420

Úgy látszik, a lisztből nemcsak az önök fejetetejérejutott, hanem a koponyájukba is, ahol csiriz lettbelőle. Hát a bezárt láda? Hát a sértetlen pecsét?«

A hagyományos címzés akkori szokás szerintmegillette a fakultás urait, a szemrehányás nem.A betű épsége volt a fontos, nem a pecsété. S miutánminden szabályt pontosan megtartottak, a betűnnem esett sérelem. A többi nem a fakultásnak, abetű őrének dolga volt.

A halálos ítéletet meghozták. A kivégzés 1731június 24-én megtörtént.

A lelkész, aki Marit utolsó óráiban támogatta,utóbb elmondta, hogy szegény teremtés alegnagyobb-fokú kétségbeesés rohamai után lecsillapodott, meg-adta magát sorsának és lelkét Istennek ajánlvaszenvedte el az ártatlanok vértanúhalálát.

Ezernyi tömeg csődült össze a kivégzést látni.S nemcsak azt látták. Mikor a hóhér már befejeztemunkáját és lemászott a létráról: valahonnan háromfehér galamb rebbent elő. Egy darabig a bitófa körülkeringtek, azután elrepültek. De ettől kezdve Berlinnépe szájról szájra adta a hírt: Keller Marit ártat-lanul végezték ki!

Nem sokra rá az ügy bírájának levelet hozotta posta. Feltörte, elolvasta s nyomban parancsotadott: két poroszló azonnal induljon Lampertékhezés kutassa át a padlást.

Nem kellett sokat kutatniuk. A legelső szögönott lógott Lampert felesége, holtan.

421

A levélben az asszony bevallotta, hogy ő volta tettes. Mikor a pénzt a férje már megszámolta svalamiért egy pillanatra elfordult, ő elcsent a pénz-ből egy aranyat. Nem tudja megmagyarázni, miérttette. Nem volt semmi határozott célja, hogy mitkezdjen a pénzzel, — sem az nem ötlött az eszébe,hogy mit cselekszik majd a férje, ha észreveszi ahiányt. Ügy látszik, elvesztette az eszét a sok pénzláttára és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Mikorférje mégis fölfedezte, hogy valaki a pénzéhez nyúlt,rettentően megijedt. Mi lesz, ha az ura megtudja,hogy a tulajdon felesége lopta meg! Ijedtségében,zavarában úgy próbálta kihúzni magát a bajból,hogy az aranyat a lány szoknyájába csempészte. Nemis sejtette, hogy ezzel a lányt milyen szerencsétlen-ségbe sodorja. Azt hitte, legfeljebb elcsapják a lánytés minden szépen elsimul. De mióta látnia kellett,hogy esztelenségének és gyávaságának ilyen szörnyűkövetkezése lett, nincs többé sem éjjele, sem nap-pala. Ezzel a teherrel a lelkén nem bírja tovább azéletet. Követi az áldozatát, ugyanolyan halállal.

Mit érezhetett ezentúl Lampert kereskedő, ami-kor az aranyait pengette és holland arany került akezébe? Nem tudni. De az bizonyos, hogy a fakultásurainak álmát és emésztését nem zavarta semmi.

Szabályszerűen jártak el.

MARIW SALMON KÁLVÁRIÁJA.1781.

Salmon Marie-Victorine 1781 augusztus elsejénCaen-ben beszegődött mindeneslánynak egy ottanitekintélyes polgárcsaládhoz, Duparc-ékhoz. Fizetés50 frank egy esztendőre. Kötelességek: jókor haj-nalban felkelni, megabrakoltatni és tisztára vakarnia lovat. Utána elmenni tejért és kenyérért, haza-térve tejlevest főzni a 88 éves nagyapának. Mind-ezzel 7 órára elkészülni, mert akkor a nagyanyát kellkaronfogva elkísérni a reggeli misére. Azután bevásá-rolni a piacon, majd otthon ágyazni, takarítani, főzni,felszolgálni, mosogatni; megint főzni, megint ágyaznistb. stb. Szóval mindazt a keserves munkát elvégezni,ami egy héttagú család körül adódik s amelybenállítólag a háziasszony és egyik lánya segíteni fog.

Ez a segítség persze nem ártott meg sem azasszonyságnak, sem a kisasszonynak; de úgy lát-szik, Marié-Victorine-nak sem, mert paraszti szor-galommal és becsületességgel, jókedvűen látta ela rátornyozott munkatömeget.

423

Alig egy hét múlva, augusztus 6-án hajnalbanMarié elment tejért, de dolgavégezetlenül tért haza,mert a tejesember még nem nyitotta ki a boltját.Kis idő múlva újra el akart indulni, de asszonyavisszatartotta, mondván, nem kell elmennie, márő intézkedett, hogy a tejet hozzák a házhoz.

Ügy is történt. A tej megérkezett, az asszonykimérte a szükséges adagot, a lány megfőzte a levest,a nagyapa felkanalazta.

Reggel 9 órakor az öregurat heves görcsök lep-ték meg. Ágybafektették, de orvost nem hívtak.Csupán délután, amikor fájdalmai egyre jobban el-hatalmasodtak, kerítettek elő egy gyógyszerész segé-det. Ez húzótapaszokat ragasztott a betegre. Nemsegítettek. Az öregúr este ½6 órakor rettenetes fáj-dalmak között meghalt.

Másnap sorra kilincseltek a családnál a rokonokés ösmerősök. Duparc asszony mindenkinek részié*tesen elmesélte a halálesetet. A részletek egyre bő-vültek, színesedtek. Végre az asszony nyíltan aztkezdte beszélni, hogy a dolog nincs rendben, azöreg urat alighanem megmérgezték.

De hát kicsoda?Duparc asszony a vállát vonogatta. Az öregúr

a reggeli után lett rosszul, a reggelit pedig az újcselédlány készítette. Kisvárosban a pletyka gyorsanterjed. Még aznap úgy adták tovább a hírt az em-berek, hogy a cseléd mérget kevert az öregúr reg-gelijébe.

424

A család egyik orvosismerőse azt indítványozta,kutassák át a lány holmiját. Duparc asszony előre-ment, majd bevezette a társaságot a cselédszobába.Áttúrták a lány kevés holmicskáját — és íme,tarsolyában néhány csillogó kristálytörmelékei találtak,amelyről utóbb kiderült, hogy arzén.

Az ügyész elrendelte a boncolást s az orvosoka testben arzén nyomára akadtak.

Marié-Victorine-t letartóztatták.Nemcsak a mérgezés gyanúja irányult ellene,

hanem egyéb vádak özönével is elhalmozták. ADuparc-család huszonkilenc tanút hajszolt fel, ezekazt vallották, hogy a lány előbbi szolgálati helyeinis gyanúsan viselkedett. Állítólag lopott; alkalma-sint az egyik helyen eltűnt öreg szoknyát is ő vitte el;valószínűleg egy főkötő-lopásnak is ő a tettese svéleményük szerint a Duparc-éknál hiányzó apró-cseprő holmikat sem lophatta el más, mint ő.

A kisvárosi összetartás nem engedte meg, hogyekkora vádtömeg eredménytelenül hangozzék el s aleány fölmentése esetén visszahulljon a vádaskodókfejére. A vizsgálatot vezető ügyész, Revei nevezetű,még arra a kérdésre sem terjeszkedett ki, hogy vájjonmi oka lehetett a leánynak a gyilkosság elkövetésére?

A leggyalázatosabb vádiratot adta ki ellene,aminő csak valaha került a caeni bíróság asztalára.Arra sem adott alkalmat a lánynak, hogy védőtválasszon, — semmiféle mentőtanút sem hallga-tott ki s a vádiratban egyszerűen bizonyítottnak

425

vette a gyilkosságot is, a lopásokat is. A vádirata régi francia jog szerint egyszersmind ítélet-ter-vezet is volt, amelyet bűnösség esetén a bíróságminden változtatás nélkül ítélet erejére emelt. Mariéesetében az indítvány így hangzott:

»Végezze el az elítélt a szokásos vezeklési szertartásta következőképpen: A hóhér kötéllel a nyakán vezessea nagytemplom kapuja elé, ott a vezeklők ingében, kezé-ben két font súlyú viaszgyertyával, térdenállva, hangosszóval vallja be, hogy méregkeverést és lopásokat köve-tett el, e bűneit szánja-bánja s bocsánatot kér Istentől,bíráitól és az emberektől. Ezek után a hóhér akasszon amellére és hátára egy-egy táblát ezzel a felírással: Méreg-keverő és házitolvaj, — vezesse kötélen a város főterére,vaslánccal bilincselje a már elkészített máglya közepébőlkiemelkedő cölöphöz, égesse el elevenen és hamvait szórjaszét a levegőbe.

»Előzőleg azonban vettessék alá az elítélt a rendesés rendkívüli kínvallatásnak, oly célból, hogy netáni bűn-társait bevallja.«

A rendes és rendkívüli kínvallatásról már tud-juk, hogy mit jelentettek.

A caeni bíróság az ítéletet a vádirat értelmébenmondta ki.

Csoda, hogy a boldogtalan leány meg nem őrült,amikor ezt a rémséget kihirdették előtte. Fellebbe-zett a roueni parlamenthez. A fellebbezést a fő-ügyész helyettese referálta, aki nem volt más, minta caeni ügyész testvérbátyja. A fellebbezést az ismer-tetés alapján természetesen elutasították.

426

A kivégzést 1782 május 29-re tűzték ki.A caeni nép tapsolt örömében, amikor a hatá-

rozatot meghallotta. Az elvadult lelkű tömeg úgykészült a kivégzés látványosságára, mint valamelynépünnepélyre. Szinte körültáncolták a hóhérlegé-nyeket, amikor a főtéren elkészítették a máglyátés a kocsiról előszedték a kínzószerszámokat.

Mariét már csak maga a jő Isten menthettemeg a legkínosabb, legborzalmasabb haláltól.

És lám, úgyszólván az utolsó órákban a jóIsten szolgái valóban közbeléptek.

Három lelkész végezte börtönlátogató kör-útját. Mikor meghallgatták az egész testében resz-kető, zokogó, rettegéstől félájult leányt, azonnaltisztában voltak vele, hogy ártatlan. Gyorsan csele-kedni kellett, mert már behallatszott az utcáról akatonaság lépteinek ütemes dobbanása. Azért vezé-nyelték ki őket, hogy netáni zavargás esetén fenn-tartsák a rendet.

Mindenekelőtt halasztást kellett kiverekedni,de ennek csak egyetlen módja volt: Marie állítsaazt, hogy anyának érzi magát. Kegyes csalás, de ahárom pap vállalta érte a felelősséget Isten előtt.A törvény ilyen esetben parancsolóan intézkedetts az alávaló Revei nem tehetett egyebet, mint hogyfelfüggessze az ítélet végrehajtását két hónapra.

Az első lépés tehát sikerült: időt nyertek.Második lépés volt: védőt szerezni. Megtörténtez is, Sikerült egy roueni ügyvédet találni, aki hitt

427

a lány ártatlanságában és rávetette magát az ügyre.Hatalmas logikával megszerkesztett újrafelvételikérvényt intézett közvetlenül a királyhoz. Ez perszeegymagában még nem kecsegtetett eredménnyel,de a három lelkész nem sajnálta a fáradságot. Pa-risba utaztak s magas pártfogókat mozgattak meg.

Dehát a bürokrácia útjai mindenkor lassúakvoltak, az idő viszont gyorsan múlt. A két hónapihaladék letelt és kiderült, hogy Marié bejelentésenem igaz. Kitűzték tehát a kivégzést most már vissza-vonhatatlanul július 29-re. Előtte való nap ismétmegérkezett a hóhér, megint tombolt a nép a máglyaés a kínzószerszámok láttára s Mariéhoz ismét be-hallatszott a felvonuló katonaság lábdobogása, amiaz ő másnapi utolsó útját jelentette.

Viszont megint lebonthatták a hóhérlegényeka máglyát, mert a késő esti órákban bevágtatott apárisi futár közvetlen királyi paranccsal, hogy a ki-végzést fel kell függeszteni!

Képzelhető a caeni nép dühe és Revel ügyészfogcsikorgatása, de a királyi parancs ellen nem lehe-tett tenni. Mindössze azt cselekedte az ügyész,hogy Mariet szűk, dohos pincebörtönbe záratta shogy még a világosság se hatolhasson be a nyomorú-ságos odúba, az ablakra vastag pokrócot szögel-tetett.

Ebben a szörnyű kazamatában kellett Marie-nak várakoznia a legfőbb államtanács döntésére,amely meg is történt, akként, hogy elrendelte az újra-

428

felvételt és utasította a roueni parlamentet az újtárgyalásra.

Igen ám, de mikor történt meg ez a döntés?Csupán egy teljes esztendő múlva! Addig Marié ottsorvadt a caeni börtönben. Mikor pedig átszállí-tották Rouenba, titkos kezek gondoskodtak róla,hogy ugyanolyan odúba kerüljön. Talán arról isgondoskodtak volna, hogy a lány ne érje meg azúj tárgyalást, ha nem tartotta volna őket féken akirályi beavatkozás.

S a roueni parlament nem sietett. Húzta-halasztotta a döntést még további tizennyolc hónapig.

Marié senyvedt, sorvadt, de remélt. Védőjetartotta benne a lelket.

Végre valahára határozott a parlament, de sokköszönet nem volt benne. Egyszerűen azt mondtaki, hogy az ügyet újra meg kell vizsgálni s Marieaddig fogva marad. A határozat mögött az a gondolatlapult meg, hogy miután nem lehet a caeni kollégá-kat egy felmentő ítélettel megbélyegezni, maradjona lány addig a börtönben, amíg valahogyan el nempusztul.

Így esküdött össze egy egész város polgársága éskét magas bíróság arra, hogy egy nyomorult kis cseléd-leányt eltiporjon.

De az ügy hullámgyűrűi immár Parisig terjed-tek. Paris leghíresebb ügyvédje, Fournel vállalta avédelmet. Maga a király elnökölt azon az állam-tanácson, amely megelégelte a vidéki bíróságok

429

ármánykodásait és elrendelte, hogy az ügyet elkell venni tőlük s a párisi parlament elé kell utalni.

Mariet felhozatták Parisba. A caeni és roueniuraságok tehetetlen dühvel néztek a kisikló zsák-mány után.

A párisi parlament pedig feszült érdeklődésközepette három teljes napon át tárgyalta a kisvidéki cselédleány ügyét s végül a bíborpalástos,hermelinprémes főbírák kimondották, hogy SalmonMarie-Victorine valamennyi vád alól felmentetik, jogalévén egyszersmind úgy vádlói, mint a caeni bírákellen kártérítési igénnyel fellépni.

A caeni csőcselék tombolása semmi sem voltahhoz az örömrivalgáshoz képest, amellyel Parisegész társadalma fogadta az igazság diadalát. Mariétnem győzték ünnepelni. Ajándékokkal halmoztákel, verseket írtak róla és hozzá; sőt kálváriájárólegy színdarabot is hevenyésztek, amelynek elsőelőadásán maga Marié is megjelent egy páholyban,a színházat majd szétverő tapsviharok közepette.

A caeni kártérítési per persze nem biztatottsikerrel. A vidéki cimboraság megint csak össze-fogott volna s magánjogi perben már nem lehetettremélni az államtanács beavatkozását. Kárpótlásulöt évi szenvedéséért — mert ennyi ideig ült Mariéa különféle börtönökben — a király jogot adomá-nyozott neki, hogy bélyeges okiratokat áruló boltotnyithasson. Férjhez is ment s további élete való-színűleg csendes nyugalomban folyt le.

430

Azzal mindenki tisztában volt, hogy a mérgetmaga Duparc asszony keverte, mert sürgősen hozzáakart jutni a nagyapai örökséghez. Az sem lehetettrejtély, hogy ő csempészte az arzént Marie tarsolyába.Hogy emiatt a bíróság felelősségre vonta-e, nemtudni. Nemsokára felcsaptak a forradalom lángjais a nagy felfordulásban talán sikerült megbújniaaz asszonynak is, az ügyésznek is. Adat nem maradtfenn róluk.

Viszont pótlólag álljon itt még egy adat Mariéünnepeltetéséről. A felmentést követő idény leg-divatosabb darabja az a mellényke lett, amelyetMarie az ítélet kihirdetése alkalmával viselt. Mindendivathölgy ilyent csináltatott magának. Nevet iskapott a népszerű ruhadarab. Erre a névre keresz-telte a divatvilág: A Kiderült Ártatlanság Mellény-kéje.

Ezért már érdemes volt öt esztendeig rabos-kodni.

PITAVAL MOSOLYOG

AKI ISTENNEL SZERZŐDÖTT.1719.

Pitaval nem csupán bűnügyekel dolgozott fel.Gyűjteményének címe: causes célébres, vagyis híresjogesetek. A sötét drámák sorát néhány derűsebbeset is tarkítja. Ezek közül való, amelyik itt követ-kezik.

Paul Duhalde párisi ékszerkereskedő pontosember volt és szerette a rendet. Fiatalkora óta naplótvezetett és bejegyezte üzleti eseményeit, sikereit,csalódásait.

A csalódások több lapon terpeszkedtek el,mint a sikerek. Utazgatott szerte az országban,elrándult külföldre is: semmi eredméry. Nem-csak a vállalkozásai voltak meddők, hanem csa-latkozott az emberekben is. Ezt írta a nap-lójába:

»Se szeri, se száma a kellemetlenségeknek, amiketembertársaimtól el kell szenvednem. Barát, rokon, minthaörömét lelné benne, hogy nekem bajt okozzon. Nem tudommár, mit tegyek? kihez forduljak?«

434

Világgyűlölő hangulatában kipattant fejéből amentő ötlet. Kihez folyamodjék, akit az emberekelhagytak? A jó Istenhez. Így cselekedett, ámbárnem mindennapi módon.

1719 szeptember 24-i kelettel egy Istennel kö-tött formális szerződést iktatott a naplójába. Így szólt:

»Miután elhatároztam, hogy társas viszonyba lépekIstennel, kötelezem magamat, hogy az alábbi szerződésipontokban vállalt kötelességeimet lelkiismeretesen telje-sítem. Egyúttal örököseimnek is meghagyom, hogy ameny-nyiben halálom hamarébb következnék be, a szerződés-ben foglalt kötelezettségeket ők teljesítsék.*

A szerződés öt évre szólt. Alaptőke 15.000 livre.öt év múlva a mérleg elkészítendő s a mutatkozóvagyon három részre osztandó:

1. Le kell vonni a 15.000 livre alaptőkét.2. Külön kell választani az időközben netalán

reászállt Örökségeket, valamint, amennyiben meg-házasodnék, feleségének a hozományát.

3. Az ennekutána fennmaradó vagyont üzletinyereségnek kell tekinteni s fele Istent, fele őt vagyörököseit illeti.

És lám, fordult a kerék. A jámbor kereskedőüzlettársát jól választotta meg. A különös cég virág-zásnak indult. Akkoriban házasodott össze a franciaés a spanyol királyi ház s Duhalde nyerte el a meg-bízást, hogy ékszereket és drágaköveket szállítsona lakodalmi ünnepségekre. Busás nyereséget sike-

435

rült elkönyvelnie. A cégnek azontúl is jól ment asora.

Az öt év elteltével a kereskedő elkészítette aleltárt és a mérleget. A cég vagyona drágakövekbenvolt; ezek akkori becslés szerint 36.000 livre-t értek,tehát a fele, 18.000 livre értékben Istent illette meg.Mivel éppen akkor a kövek ára esett, a kereskedőmeg akarta várni, amíg értékük megint emelkedik.Addig is a drágaköveket külön-külön csomagokbaosztályozta és mindegyikre ráírta: Fele a szegé-nyeké.

Ugyanis elgondolása szerint a felszámolás ésosztozás módja az lett volna, hogy a nyereség felét,mint Isten adományát, a szegényeknek fizeti ki.Gondja volt arra is, mi történjék, ha netalán a kövekértékesítése előtt meghalna. A mérleg után eztjegyezte be az üzleti könyvbe:

»Átok örököseimre, ha bármilyen ürüggyel el akarnákütni a szegényeket a felerésztől. Még ha időközben vagyo-nom annyira megfogyatkoznék is, hogy csak a szegé-nyeket illető rész maradna meg, akkor is ki kell nekikfizetni ezt a részt, mert ez csupán rámbízott idegenvagyon.«

Alig egy év múlva Duhalde ágynak esett.A betegség súlyosnak indult, itt volt az ideje, hogyvégrendeletet csináljon. Ebben külön meghagytaörököseinek, hogy üzleti könyvei értelmében a sze-gényeknek járó tartozást fizessék meg.

436

Nem sokkal utána a derék drágakőkereskedőlelke elszállt a gyöngyfényű felhők fölé, a zafírkékmagasságokba. Fiatalkorú özvegy és negyedfél évesgyermek maradt utána, ezek részére gyámot ren-deltek.

Mikor a végrendelet ismeretessé vált, a párisiHopital General jelentkezett a pénzért. Ugyanisaz volt a törvény, hogy minden külön ren-delkezés nélküli hagyomány ezt az intézménytilleti.

Azonban a gyám vállalta a koporsóból feléjerémlő átkot és megtagadta a fizetést. Az ügy perrekerült. A jogászok csámcsogtak a gyönyörűségtől,amikor a periratok jogi nyalánkságai elébük kerül-tek. Az elmúlt századok alatt azonban a híres jogisütet annyira összetöpörödött, hogy a mai olvasónem győzné nyállal, ha az egészet meg akarnárágni. Azért csak ma is élvezhető részét adom felmutatóba.

Legelsőbben persze annak a kérdésnek kelletta végére járni: vájjon egyáltalán lehet-e Istennelszerződni?

Minden szerződés kétoldalú — védekezett azalperes. A felek kölcsönösen kötelezik magukatvalamire s a kötelmet aláírásukkal megerősítik.De hol itt a felek aláírása? Nem is szólva arról, hogyIstent nem lehet szabad akaratában kötelezettsé-gekkel korlátozni, hiszen ez az istenség lényegévelellenkeznék.

437

Ezek súlyos érvek voltak. A Hopital Generalmegadta magát. Valóban, az üzleti könyvbe írtnyilatkozat nem szerződés.

Hát akkor micsoda?A felek leszedték a polcokról a sok jogi könyvet,

amelyeknek parókás szerzői az efajta kérdéseketfeszegették. Előkerültek a kánonjog könyvei, apandekták, a kommentárok.

― Fogadalom! — állította diadalmasan a fel-peres ügyvédje.

― Lehetséges, — vágta vissza a gyám, de seholsincs megírva, hogy az ilyen egyoldalú elhatározás-ból másvalaki jogokat származtathatna.

― Akkor hát pollicitatio, vagyis a római jogértelmében hatályos ígéret. A pandekták érvényes-nek mondják az egyoldalú ígéretet is, ha közcélúépítkezésre, például fürdőre vagy oszlopcsarnokraszólt.

― Kétségtelen. De van-e szó a szerződésbenfürdőről avagy oszlopcsarnokról? Nincs. Tehát apandektákat vissza lehet tenni a polcra.

― Tekintsünk hát a francia örökösödési jogba.Eszerint a nyilatkozat lényegében nem más, minthagyomány. Tehát mindenképpen érvényes.

― Szó sem lehet róla. A hagyomány nem sért-heti az özvegy és a kiskorú gyermek jogát. Márpedig ...

Itt hosszú számítások következtek vagyonról,hozományról, szerzeményről, örökrészekről stb. A

438

mai olvasót azonban csakis az érdekli, hogy a bíró-ság ebben a jogi bozótban minő ösvényt vágotts milyen tisztásra lyukadt ki.

A jogászvilág nagy csalódására az ítélet kibujtaz elvi döntés alól s röviden csak annyit mondott,hogy Duhalde végső akaratát teljesíteni kell. Agyám tehát adja ki a drágakövek felét a kórházakegyetemének, vagy pedig közös akarattal adják elvalamennyit és a vételárat felezzék meg. Perköltségnincs, mindegyik fél fizesse a maga ügyvédjét.

Az utókor jogászai tovább vitatkozhatnak rajta,vájjon Duhalde fogadalmat tett-e? pollicitatióvalkötelezte-e el magát? avagy egyszerűen csak hagyó-,mányt rendelt.

A magam részéről avégett ismertettem ezt atörténetet, hogy Isten ügyfelével fejezzem be köny-vemet, miután eleget írtam azokról, akik az ördög-gel szerződtek.

TARTALOMOldal

Mi a Fekete Krónika? .......................... 5FŐÚRI VILÁG

Praslin herceg bűne ........................... 17A gróf és az alapítványi hölgy ............ 18Brinvilliers marquise .......................... 82A tüzes bíróság és a fekete mágia ..... 132

KÖLTŐK, ÍRÓK, TUDÓSOKLiszti László gróf, a költő .................. 161Eugene Aram, a nyelvtudós................. 177Lacenaire, a Conciergerie Villonja...... 190Peytel, a literátus közjegyző ............... 212Dr. Dodd, az anglikán hitszónok ........ 222

KETTŐS HÁZASSÁGKington hercegné a lordok háza előtt 241

AZ ALKALMATLAN FÉRJAz államtanácsos felesége................... 261A szoborszerű szépasszony ................ 278Lafarge asszony rejtélye ..................... 294

AZ ALKALMATLAN APAApagyilkosság a Fekete malomban ..... 341

ÁRTATLANUL ELÍTÉLVE!A bíró tévedése .................................... 359A velencei pékinas ............................ 386A lyoni futár ........................................ 391A kis cselédlány és a jogi fakultás ..... 415Marié Salmon kálváriája...................... 422

PITAVAL MOSOLYOGAki Istennel szerződött ........................ 433