Hanyatlás

A PÓKKIRÁLYNŐ háborúja l.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Richard Lee Byers Dissolution

Copyright © 2003 by Wizards of the Coast, Inc. Licensing by Hasbro Consumer Products Al Right Reserved Fordította Kollár Emese Borítórajz Brom Nyomdai előkészítés Kovács Mária Kiadja a Delta Vision Kft. Felelős kiadó Terenyei Róbert ISBN ISBN 963-9474-53-3 Terjeszti Delta Vision Kft. Budapest 1094 Ferenc krt. 27. Telefon (36-1)216-7053 Telefon/Fax (36-1) 216-7054 www.deltavision.hu

Fényesen, tisztán villant föl az árnyas káosz ködös birodalmában, ahol semmi sem olyan, amilyennek látszik, hanem annál sokkal ármányosabb és félelmetesebb. Ám az egy szál selymes fonál kris-tályos ragyogása vonzotta a tekintetét, mert megmutatta a múltat s a jövőt, így az ő múltját és jövőjét is.

Az Abyss sötétsége mélyén felvillanó fény a megújulás, a hatalmas dicsőség ígéretét

hordozta magában, melyet még inkább megédesített a veszély szaga, a halandó veszélyé, mely a halhatatlan teremtmény számára a létező legnagyobb csábítást jelentette a növekedés legnagyobb örömét. A káosz anyja nem a gonosz, hanem a félelem, ahogy a káoszban rejlő legnagyobb szépséget az ismeretlentől való állandó félelem jelenti a világ alapjainak változását, azt a tudatot, hogy minden újabb fordulat katasztrófához vezethet.

A drow-k ezt soha nem érezték át teljes mélységében, őt azon-ban nem bántotta a

tudatlanságuk. Számukra a káosz a személyes előrejutás eszközét jelenti a drow társadalmak viharos életében nem léteznek egyenes létrák a magasba. Ők viszont nem tudják azt, amit ő; hogy az igazi szépség nem a felemelkedésben rejlik. A szépség az a pillanat, minden olyan pillanat, melyet az ismeretlen forgatagában, a valódi őskáosz forgószelében töltünk el.

Most tehát újabb lépést tesz előre, ami újabb kockázattal jár,melynek során zűrzavaros

világa újabb magaslatok vagy újabb meglepetések felé szárnyalhat. Bárcsak éberen végignézhetné a változást, bárcsak sütkérezhetne a káosz fényében!

Nem érdekes. Odabent is élvezheti majd a félelmük ízét, a becsvágyuk zamatát. Örökkön hullámzó létsíkjának szürke ködében megjelent hát a fényes selyemszál,

amely határozott célt adott a szeszélyes lény életének, s emlékeztette arra, hogy eljött az idő.

Tekintetét fogva tartotta a csillogás; a lény lassan megfordult, smaga köré csavarta a

selyemszálat. Az elsőt a millióból. Ez hát az átváltozás kezdete az ígéret. Első fejezet Gromph Baenre, Menzoberranzan ősmágusa csettintett egyet obszidiánszín ujjaival.

Hivatali termének ezernyi apró rúna borította, fekete márványajtaja hangtalanul becsukódott és bezárult.

Most már legalább abban biztos lehetett, hogy senki sem látja. A sötételf varázsló fölemelkedett fehér csontasztala mellől, a fekete fal felé fordult, s kezével bonyolult mozdulatsorba kezdett. A rovátkolt mészkő felületén újabb ajtó jelent meg.

Drow látását nem akadályozta a nyíláson túli sötétség, Gromph tehát belépett a tintafekete járatba, ahol nem volt szilárd talaj, ami megtartotta volna. Zuhanni kezdett, a zuhanás azonban csak egy pillanatig tartott utána életre hívta a lebegést a Baenre-ház címerével ellátott melltűjéből, melyet mindig magánál hordott. Emelkedni kezdett fölfelé a jellegtelen aknában.

Hideg légörvények bizsergették, csipkedték a bőrét, mint mindig, ám az aknában áporodott, kellemetlen szag terjengett. Az ehhez hasonló állétsíkokon is van élet, s talán valamelyik itt lakó szimatolgatott a járat körül.

Valóban megzörrent valami a feje fölött. A bűz egyszerre felerősödött, marta az orrát, könnybe lábasztotta vörös szemét.

Gromph felnézett. Először nem látott semmit, ám aztán fölfedezte a durván gömbölyű alakzatot a sötétség közepén.

Fogalma sem volt, hogyan juthatott be a teremtmény az aknába. Ez eddig még senkinek sem sikerült. Talán lyukat tépett a falba, szellemként átpárolgott rajta, vagy valami még ennél is furcsábbat művelt? Netán…

Az ismeretlen lebukott rá, úgyhogy nem maradt ideje a töprengésre. Gromph villámgyorsan szétrobbanthatta volna a lényt valamelyik varázspálcájával, de

azokat inkább a valós veszélyek esetére tartogatta. Most higgadtan megszüntette a lebegést, és maga is zuhanni kezdett lefelé. Így marad ideje egy varázslatra, mielőtt a teremtmény utolérné, attól pedig nem kell félnie, hogy esetleg földet ér. Ebben a világban nem létezik föld.

Drágakövekkel kivarrt, mágikus bélyegekkel díszített ősmágus köpönyege vadul lobogott körötte, miközben előhúzott egy mérget tartalmazó üvegcsét a zsebéből, ujjheggyel lángra lobbantotta, és elkántálta a bűvös igét. Az utolsó szótag múltán kinyújtotta a kezét a lény felé, s ujjaiból égető, fekete folyadék lövellt ki.

Az izzó lövedék villámgyorsan elérte az ereszkedő vadászt, s halk loccsanással szétterült rajta. Éles döngicsélés hallatszott, melyet Gromph fájdalomkiáltásnak tudott be. A lény megrázkódott a levegőben, s egy darabig ide-oda pattogott az akna falai között. Teste bugyborékolt, sistergett, ahogy a sav belemart, nemsokára azonban újra magára talált.

Gromph enyhén megdöbbent. A méregnyíl a legtöbb teremtményt megölné, azon gyenge férgeket legalábbis feltétlenül, amelyekkel a világok közt találkozni szokott.

Üres gubót készített ki, és újabb varázslatba fogott. A szörny teste meggörnyedt, összetört, zsugorodott, s egy szívdobbanásnyi időre tehetetlenül zuhanó egérhez vált hasonlatossá – ám aztán nagy reccsenéssel visszadagadt eredeti méretére.

Nos jó, gondolta Gromph, akkor miszlikbe aprítalak. Felidézte magában a pengezápor igét, ám a lény ebben a pillanatban meglódult. Gromph nem gondolta volna, hogy ellenfele az eddiginél gyorsabb mozgásra is képes.

Alaposan meglepte hát a fordulat. A lény szemvillanásnyi idő alatt átszelte a köztük lévő távolsá-got, s most közvetlenül

az orra előtt lebegett. Ránézésre nem különbözött az efféle teremtményektől ennek is olvadt vagy inkább befejezetlen külseje volt. Pöttöm, fehér szemek több sorban, kígyózó ormány dudoros fején, mely alig-alig különült el gumipacaszerűen vonagló testétől. Szárnyat nem viselt, de azért repült – az istennő tudja, hogyan. Még a lábai látszottak a legtisztábban. Tíz pici ízeit végtag, melyek mindegyike görbe karomban végződött; ezekkel a lény szorgosan csépelte őt.

Természetesen nem ejtett rajta sebet, erre számított is. A piwaf-wijába szőtt mágia (no meg a gyűrű és az egyik amulett) csaknem olyan védelmet nyújtott a csapások ellen, mint egy lemezvért. Ettől függetlenül bosszantotta, hogy ilyen közel engedte magához a szörnyet, és attól még idegesebb lett, hogy a lényről rácsöpög saját savvarázslatának maradványa is.

Morogva mondta ki végzetes bűvigéjét, és bele kapaszkodott kellemetlen szagú ellenfelének kiöblösödéseibe. A mágia azon nyomban működésbe lépett erő és energia áramlott belé, s a drow fel is kiáltott váratlan boldogságérzetében.

Úgy itta ki a teremtményből az életet, ahogy egy vámpír tette volna. Repülő ellenfele felzümmögött, megrándult, aztán nem mozdult többé. Elsorvadt, szétrepedt, megrothadt a szorításában. Mikor már biztos lehetett benne, hogy minden életet kiszipolyozott belőle, a mágus félredobta a porhüvelyt.

Újra a lebegésre összpontosított, megindult fölfelé. Néhány perc múlva meg is pillantotta az akna tetejét. Átvitorlázott rajta, elkapta a korlátot, behúzódzkodott a műhelyébe, aztán megszüntette a mágiát. Köpenye suhogva megállapodott körülötte.

A kör alakú helyiség sok szempontból a Sorcere – az ősmágus vezette iskola – a részét képezte, Gromph azonban csaknem biztos volt benne, hogy a mesterek egyike sem tud a létezéséről, hiába jártasak a titkos mágikus építészetben. Az örökkön égő gyertyákkal kivilágított terem csaknem észrevehetetlen volt, sőt megsejthetetlen is, hiszen készítője kissé arrébb helyezte az ismert tértől és a hagyományos időtől. Bizonyos tekintetben a távoli múltban létezett, még Rokontalan Menzoberranzának, a város alapítójának idejében, másrészt viszont a messzi, ismeretlen jövőben is. A halandók nézőpontjából azonban a jelenben tanyázott, s ezért Gromph itt művelte legalantasabb mágiáit, hiszen biztos lehetett benne, hogy azok nagyon is a mai Menzoberranzanra lesznek hatással. Ötletes kis trükk volt, s néha szinte sajnálta is, hogy meg kellett ölnie azt a hét mestermágus foglyot, akik segítettek elkészíteni a műhelyt, bár ők azt hitték, a szabadságukért dolgoznak meg. Igazi művészek voltak, de ugyan minek csinálna a drow titkos helyiséget, ha utána nem gondoskodik róla, hogy az titkos is maradjon?

Letisztogatta karcsú kezéről a repülő szörny utolsó maradványait, aztán átment a terem másik végébe, ahol tekintélyes szerszámkészletét őrizte. Dudorászva kihúzta a csigavonalban faragott ébenpálcát ősgyíkláb tartójából, elővett egy ónixozott vasamulettet a bársonydobozból, és az áldozókések közül kiválasztott egy gonoszul csavarodó athámot. Több kerámiatálkába beleszagolt, mielőtt – ahogy az lenni szokott – a fekete lótusz mellett döntött volna.

Dünnyögve belefogott az Abyss erőit hívó igébe, közben ujjheggyel meggyújtotta a sárgaréz füstölőt, aztán elgondolkodott.

Azon töprengett, valóban meg akarja-e tenni. Menzoberranzan nagy bajban van, még ha lakóinak többségéhez ez az értesülés nem

is jutott el. Gromph helyében a többi varázsló talán arra használná föl a helyzetet, hogy saját hatalmát növelje, az ősmágus viszont tovább látott az orránál. Túl sok csapásban, hányattatásban volt része a városnak az utóbbi években. Még egy kavarodás megnyomorítaná vagy akár el is pusztíthatná, s ő nem akart egy olyan Menzoberranzanban élni, amely pusztán torz kigúnyolása lehet a régi dicsőségének. Otthontalan vándorrá sem szeretett volna válni, aki kénytelen távoli uralkodójukhoz folyamodni menedékért és alkalmazásért. Orvosolni kell hát a problémát, nem nyerészkedni rajta.

Persze azért egy kis hasznom származik belőle, gondolta. Azaz én is engedek a kísértésnek, hogy kiaknázzam a lehetőségeket, és ezzel még jobban megingatom az amúgy is kétes állapotokat.

Morogva elhessentette eme kevéssé jellemző aggodalmakat. A drow-k a káosz gyermekei – azaz az ellentmondások s talán a romlottság szülöttei.

Ebben rejlik az erejük. így hát miért is ne járna egyszerre két úton is? Mikor lesz újból alkalma rá, hogy gyökeresen változtasson a helyzetén?

Odalépett az egyik arannyal vésett, bonyolult pentagrammához a márványpadlón, s a fekete pálca hegyével végigkövette vonalait, lezárta a bűbájt. Utána szertartásosan megtisztogatta az athámot, és egy rigmust kántált, mely a végén farkába harapó kígyóként visszatért az első sorához. Ránehezedett a fekete lótusz émelyí-tően édes

illata, s a bódító kipárolgások a riszta, szinte már fájdal-mas összpontosítás szintjére emelték tudatát.

Megfeledkezett az idő múlásáról, fogalma sem volt, hogy tíz perce vagy netán egy órája kántál-e már, de végül eljött a pillanat, amikor a kántálás meghozta gyümölcsét. Pontosabban Reradaxot, a netheri szellemet, aki úgy lógott kifelé a padlóba vésett pentagrammából, mint a horogról lecsüngő halacska.

A varázslattal eltöltött sok száz év során Gromph meglehetősen ellenállóvá vált az ocsmányságokkal szemben, de Beradax még számára is visszatetsző látványt nyújtott. Formára a lény leginkább drow vagy ember nőre emlékeztetett, testét azonban puha, nedvedző, sziporkázó szemgolyók alkották; ezeknek nagyjából fele a drow-kra jellemző vöröses íriszt mutatta, a másik része pedig kék, barna, zöld avagy szürke volt – az alantasabb fajok színei.

Hullámzó, imbolygó testtel Beradax az idézőjére vetette magát. Szerencsére nem jutott túl a pentagramma szélén. Loccsanó hangot hallatva nekicsapódott a láthatatlan védőgátnak, majd lecsorgott róla.

Makacsul megpróbálkozott még egyszer, hasonló eredménynyel. Mivel híresen sértődékeny és haragtartó lény volt, milliószor is megismételte volna a támadást, ha Gromph nem lép közbe. Ugyan sikerült elkapnia és csapdába csalnia a teremtményt, ám ahhoz, hogy szóra bírja, mindez még nem elég. Habozás nélkül beleszúrta az áldozótőrt a saját hasába.

Beradax megtántorodott. A hasán a szemgolyók felhabzottak, megremegtek. Néhányuk levált a testéről, és szétfoszlott a levegőben.

– Megöllekl – sikoltotta a szellem természetellenesen magas hangon. Gromph beleláthatott a szájába, megfigyelhette az odabent sorakozó szemgolyókat is.

– Megöllek, varázsló! – Nem, szolga, nem fogsz – jelentette ki a drow. Rájött, hogy a kántálástól meg a füsttől

berekedt, úgyhogy nyelt egy nagyot. – Engem fogsz szolgálni. Higgadj le és hajts fejet, vagy kapsz még egy ízelítőt a

pengémből. – Megöllek! Beradax ismét nekilendült, ő pedig megforgatta az athámot a sebben. Végül a szellem

összeesett a lába előtt. – Megadom magam – mondta. – Helyes – húzta ki Gromph az athámot. Rajta a fegyver nem fogott, mert úgy

tervezték, hogy csak a hozzá kötött démonokra legyen hatással. Beradax hasa immáron nem reszketett. – Mit akarsz tőlem, drow? – kérdezte. – Felvilágosítást? Beszélj, hogy megadhassam a

tartozásomat és távozhassak. – Nem felvilágosítást – közölte a sötételf. Tucatnyi netheri szellemet idézett az elmúlt

hónapban, s eddig még egy sem tudott válaszolni a feltett kérdésre. Beradax aligha bölcsebb a többinél. – Azt akarom, hogy megöld a nővéremet, Quenthelt.

Már nagyon régóta gyűlölte Quenthelt, aki mindig úgy bánt vele, mint a szolganéppel, holott ő is Baenre volt, Menzoberranzan első házának nemese, és mellesleg a város legnagyobb varázslója is. A nő szemében azonban csak a papnők érdemelnek tiszteletet.

Mikor mindketten anyjuknak, Baenre anyának, Menzoberranzan koronázatlan királynőjének tanácsadójaként szolgáltak, az ellenszenvük csak fokozódott. Nagyjából mindenben különbözött a véle-ményük, legyen szó kereskedelemről, háborúról vagy bányászatról, és ezzel az őrületbe kergették egymást.

Gromph gyűlölete tovább dagadt, mikor Quenthel Arach Tinilith-nek, a papnők iskolájának úrnője lett. Az ő fennhatósága alá tartozott hát az egész Akadémia, a Sorcere-

rel együtt, Gromph tehát kénytelen volt foglalkozni vele – illetve eltűrni azt, hogy mindenbe beleszól –, holott eddig ez a hely számított az egyetlen menedékének.

És még így is elviselte volna erőszakos, kotnyeles nővérét, ha nem következik be anyjuk hirtelen halála.

Az előző nagyasszony anya tanácsadójának lenni inkább megtisztelő feladat volt, mint szórakozás. Ö ugyanis általában nem fogadta meg a tanácsokat, és gyermekei örülhettek, ha ennyivel megúszták. Gyakrabban előfordult, hogy szitkokat, büntetéseket kaptak cserébe.

Triel viszont, Gromph másik nővére, a Baenre-ház újdonsült feje az idők során másféle fejedelemnek bizonyult. A tétova drow-t annyira lekötötték az új hivatallal járó feladatok, hogy csaknem mindig a rokonai tanácsára támaszkodott.

Ez pedig azt jelentette, hogy az ősmágus „egyszerű hím”-ként uralhatta volna Menzoberranzant a trón mögül, később pedig kényekedve szerint mindent. Ez azonban csak akkor lenne lehetséges, ha megszabadulhatna a nagyasszony másik tanácsadójától, az átkozottul jó meggyőzőképességgel megáldott Quentheltől, aki továbbra is rendre ellenkező álláspontot foglalt el minden kérdésben. Régóta tervezi már, hogy szerencsétlen balesetet idéz elő, és a mostaninál aligha találhat kedvezőbb alkalmat.

– A halálomba küldesz! – tiltakozott Beradax. – A te életed vagy halálod érdektelen – felelte Gromph –, csak az én akaratom számít.

Ettől függetlenül lehet, hogy túléled. Arach-Tinilith sokat változott, ezt nyilván te is tudod. – Az Akadémiát továbbra is körülveszik az ősi bűbájok. – Kinyitom előtted a kapukat. – Nem megyek! – Ostobaság. Megadtad magad, engedelmeskedned kell. Fejezd be a locsogást,

mielőtt elvesztem a türelmemet. Felemelte az athámot, amire Beradax kissé összeroskadt. – Legyen hát, varázsló, küldj el és légy átkozott. Megölöm őt, ahogy egy napon

felkoncollak téged is! – Még nem indulhatsz el. Bármennyire is hetvenkedsz, te csak a legalantasabb netheri

szellemek közé tartozol, nem vagy más, mint egy a pokol mélyében araszoló lárva, ma éjjel azonban egy igazi démon alakját veszed föl, hogy megfelelő benyomást tegyél a templom lakóira.

– Nem Gromph két kézre fogta varázsbotját, és kimondta a hatalom szavait. Beradax

fájdalmasan felvonyított, ahogy szemgolyóteste átalakult valami egészen mássá. A mágus eztán az aknán keresztül visszatért a fogadószobájába. Még egy ügynökkel

volt találkozója. Pharaun Mizzrym és Ryld Argith kisétáltak a szabad levegőre, amely kellemes

változatosságot jelentett a Melee-Magthere fülledt levegője után. Ryld fölnézett a Tier Breche-re, és csak most ébredt rá, hogy már napok óta nem dugta ki az orrát, holott a látvány semmit sem vesztett a varázsából.

A Tier Breche, mely a megalapítása óta otthont adott az Akadémiának, valójában hatalmas barlang volt, ahol számtalan mágiaűző, művész és szolga munkája nyomán az óriási cseppkövekből és egyéb szikladarabokból három tüneményes citadella keletkezett. Keleten a Melee-Magthere piramisa állt, ahol Ryld meg a többi mester harcost faragott a zöldfülű drow-kból. A nyugati falnál a Sorcere csúcsos épülete szökött a magasba, itt Pharaun és kollégái oktatták a varázslást. Északon pedig a legtekintélyesebb épület emelkedett – vagy inkább tapadt a földhöz

Arach-Tinilith, az istennő pókalakúra épített temploma, odabent Lolthnak – a pókszabásúak, a káosz, az orgyilkosok és nem utolsósorban a drow-k úrnőjének – papnői tanították meg a sötételf lányoknak, hogyan szolgálják istennőjüket.

És hiába volt lenyűgöző a Tier Breche, a gyönyörű város mellett még az ő szépsége is eltörpült. Az Akadémia pusztán csak az oldalnyílását alkotta egy igazán gigantikus kiöblösödésnek a főbarlangnak, mely két mérföld széles és ezer láb magas volt

Menzoberranzannak. A barlang alapzatán kastélyok álltak, melyeket, akárcsak az Akadémiát, természetes

mészkőből alakítottak ki, s ezek kéken, zölden és bíborszínben ragyogtak a sötétben. Megvilágították a mögöttük emelkedő Qu’ellarz’orl fennsíkot, ahol a Baenre-ház és néhány majdnem ugyanolyan hatalmas család otthona állt; a Nyugati Fal kerületet, ahol kevésbé hatalmas, de éppoly nagyravágyó nemesek tervezték megbuktatni a Qu’ellarz’orl lakosságát; és a arbondellynt, ahol az újonnan fölkapaszkodottak szőttek hasonló terveket a Nyugati Fal kerület lakói ellen. Más paloták pedig függő cseppkövekből készültek, ezek fenségesen lógtak alá a mennyezetről.

A menzoberranzani nemesek folytonosan fönntartották a házukat övező dicsfényt, hogy a méltóságteljes épületek kecses vonalai, vésetei jól látszódjanak. A vésetek többsége pókokat és hálókat ábrázolt, ami nem is csoda egy olyan birodalomban, ahol Lolth az egyetlen elfogadott hatalom, világi és egyházi egyaránt, gondolta Ryld.

Most furcsamód nyomasztotta az állandóan ismétlődő motívum, úgyhogy másfelé fordította a tekintetét. Egy jó szemű drow az Akadémia lépcsőjéről megláthatta a Donigarten-tó sötét mélységeit is, mely a főbarlang keleti végében terült el. Annak központi szigetén rothénak nevezett, szarvasmarhához hasonló állatok és ezek goblin pásztorai éltek.

És ott volt maga a Narbondel is, természetesen. Ez volt az egyetlen megmunkálatlan kő a barlang közepén, melynek vaskos,

egyenetlen törzse egészen a mennyezetig ért. Minden nap kezdetén a menzoberranzani ősmágus varázslattal töltötte föl, mely

felmelegítette a követ, így a város lakosai az izzás mértéke alapján megállapíthatták, mennyi az idő.

Bizonyos szempontból, gondolta a Melee-Magthere-beli mester, ő meg Pharaun, ha nem is nyújtanak olyan szép látványt, mint az előttük elterülő város, legalább érdekes párt alkotnak. A Mizzrym mágus karcsú termetével, választékos modorával, túlzottan elegáns külsejével, bonyolult hajviseletével a finnyás nemes mintapéldányát testesítette meg. Ryld viszont ritka madárnak számított. Neméhez képest óriásira nőtt, nagyobbra, mint a legtöbb nő, vaskos, széles vállú termetével inkább a durva külsejű emberekre hajazott, nem sötételfre. Hogy másságát hangsúlyozza, ráadásul törp páncélt és alkarvértet viselt a drow-k körében szokásos könnyű vért helyett. Ezért többen ferde szemmel néztek rá, de ő úgy vélte, az a fő, hogy a harcban a legjobb formáját hozza.

Ryld és Pharaun elsétált a Tier Breche szélére, ott pedig leültek, lábukat lógázták a mély szakadék fölött. Alig néhány yardnyira telepedtek le a csigalépcső tetejétől, amely összekötötte az Akadémiát az alant fekvő várossal, annak tetején pedig, az oszloppár között két őrszem állt a Melee-Magthere végzős diákjai. Ryld úgy ítélte meg, elég messze ülnek tőlük, hogy ne hallgathassák ki őket, ha nem emelik föl a hangjukat.

Arról viszont nem volt szó, hogy Pharaun teljesen szótlan marad! A mágus a tőle megszokott módon kiélvezte az eléje táruló panorámát, s még akkor is folytatta a szemlélődést, mikor Ryld már tűkön ült, és teljesen elfelejtette, hogy fölfelé jövet ő is megcsodálta a látványt.

– Mi drow-k nem szeretjük egymást, legfeljebb testi értelemben – jegyezte meg végül Pharaun –, de magát Menzoberranzant talán szeretjük, nem? Vagy legalábbis mélységesen büszkék vagyunk rá.

Ryld vállat vont. – Ha te mondod. – Kissé hiányolom a lelkesedést a hangodból, kedves barátom. Megint borong a

hangulatod? – Semmi bajom. Azóta különösen jól vagyok, amióta tudom, hogy még életben vagy. – Azt hitted, Gromph kivégeztetett? Hát ilyen megbocsáthatatlan bűnt követtem volna

el? Te még soha egyetlen egyet sem veszítet-tél el a zsenge ifjú kadétjaid közül? – Az attól függ, honnan nézzük – dörmögte Ryld. – A harcra való felkészítés

eredendően veszélyes foglalkozás. Akadnak persze balesetek, de eddig még senki sem kérdőjelezte meg, hogy a Melee-Magthere tanóráin valóban balestek történnek. Az istennő nevére mondom, még sosem sikerült hetet elvesztenem egy óra leforgása alatt, melyek közül kettőnek a családja ráadásul tagja a Tanácsnak. Hogy történhetett ilyesmi?

– Hét, mágikus tapasztalattal bíró asszisztensre volt szükségem az idéző szertartáshoz. Hogyha érett varázslókat hívtam volna, ők egyenrangú félként vettek volna részt a kísérletben. Ugyanazzal a felbecsülhetetlen értékű titkos tudással távoztak volna a helyszínről, mint jómagam, s most ugyanúgy megidézhetnék és uralhatnák a Sarthos démont. Magától értetődik, hogy ezt el akartam kerülni, és inkább a tanoncok mellett tettem le a voksot.

Pharaun elvigyorodott, és folytatta – Visszatekintve magam is belátom, hogy nem volt jó ötlet. A szörnyeteg hét

szívdobbanásnyi időn belül végzett velük. Könnyű szellő legyintette meg Ryld arcát, a szüntelenül mormogó város zaját hozva

magával. Az illatát is megérezte, melybe főzőfüst, tömjén, parfüm, mosdatlan rabszolgák és ezernyi más dolog szaga vegyült.

– Egyáltalán miért kellett ilyen veszélyes vállalkozásba fognod? – kérdezte. Pharaun úgy mosolygott rá, mintha roppant oktondi kérdés hangzott volna el. És talán

igaza is volt. – Természetesen azért, hogy hatalmasabb legyek – vonta meg a vállát. – Jelenleg a

város harminc legbefolyásosabb mágusának egyike vagyok. Ha elnyerném a Sarthos démon fölötti uralmat, az első ötbe tartoznék. Vagy én lennék a leghatalmasabb, még a jó öreg Gromphot is lepipálnám.

– Értem. A becsvágy az egyik legalapvetőbb jellemvonása a drow lélek-nek, s Ryld néha

irigyelte is Pharaunt azért a soha ki nem hunyó lelkesedésért, amellyel az a társadalmi előretörést hajhászta.

Ő maga már akkor teljesítette leghőbb vágyát, amikor elnyerte a Melee-Magthere alacsonyabb mesteri fokozatát, hiszen közdrow lévén aligha tekingethetett ennél magasabbra. Onnantól kezdve inkább az alárendeltjeire összpontosított, hogy megvédje magát mindazok ellen, akik az ő posztjára törnek.

Pharaun a Sorcere mestere volt, ahogy ő a Melee-Magthereé, de ő talán, nemesi származásúként valóban arra törekszik, hogy megszabaduljon a rettentő Gromph Baenrétől, és megszerezze hivatalát. Emellett a varázslók már önmagukban is furcsa népség köztük egyéb viszályok is dúlnak, melyek nem csupán a mesteri rangok, avagy a nagyobb házak vezető varázslói posztjai körül forognak. Ők olyasmin is össze tudnak veszni, hogy ki ismeri a legféltettebb titkokat, ki tudja megidézni a legrettentőbb kísértetet és ki lát a legtisztábban a jövőbe. Néha még akkor is halomra gyilkolják egymást a másik

varázskönyvéért, ha az ellenségeskedésükkel a saját családjuknak ártanak nem egy szövetség bomlott már fel, nem egy tárgyalás szakadt félbe ily módon.

– Nos – jelentette ki Pharaun, és belenyúlt elegáns piwafwijának zsebébe egy ezüst palackért –, egy időre sajnos hátat kell fordítanom a Sarthos démonnak. Remélem, szegény behemót elfoglalja magát valamivel, nem unatkozik nélkülem.

Lecsavarta a kupakot, ivott egy kortyot, majd Ryldnak nyújtotta a palackot. A harcos remélte, hogy nem megint bort vagy egzotikus likőrt kell innia. Pharaun folyton

ilyesmikkel traktálta, és ragaszkodott hozzá, hogy megfigyelje az elemek állítólagos összhatását, melyek a különleges zamatot adják, hiába bizonyította be neki Ryld már jó néhányszor, hogy az ő ízlelőbimbói igazán alkalmatlanok a finom különbségek észlelésére.

Meghúzta a palackot, s örömmel állapította meg, hogy ezúttal egyszerű konyakot kapott, melyet alighanem drága pénzen hozattak odaföntről, abból a barátságtalan világból, mely kínzó gyötrelemmel pörkölődik az izzó nap fényében. A folyadék égette a száját, s jóleső meleget hozott a gyomrába.

Visszaadta a konyakot Pharaunnak. – Gondolom, Gromph azt mondta, ne háborgasd a démont. – Pontosan. Sőt, feladatot is bízott rám, hogy lefoglalja az időmet. Amennyiben sikerrel

járok, az ősmágus alighanem megbocsátja a ballépéseimet. Ha nem… nos, szívből remélem, hogy megúszom egy könnyed lefejezéssel vagy egy barátságos nyakszorí-

tással, bár az eszem azt súgja, közel sem fogok ily gyors véget érni. – Miféle feladatot? – Számos hím szökött meg az utóbbi időben a családjától, akik aztán sem a

kereskedőklánok, sem a Bregan D’aerthe soraiban nem bukkantak föl. Őket kell megtalálnom.

Pharaun ivott egy kortyot, majd ismét odatolta a flaskát. – Mit loptak el? – kérdezte Ryld, s közben intett, hogy nem kér. A mágus elmosolyodott. – Logikus a feltevés, de ezúttal téves. Amennyire én tudom, egyi-kük sem lovasított

meg semmi fontos berendezési tárgyat. Nem is egyetlen ház néhány férfitagjáról van szó. Egy halom hím tűnt el, nemes és

közdrow egyaránt. – És? Akkor meg miért érdeklik Menzoberranzan ősmágusát? – Fogalmam sincs. Az öreg Gromph ugyan adott holmi halovány magyarázatot, de van

valami – sőt, jó néhány valami – amit nem mondott el. – Ami semmiképp sem könnyíti meg a munkádat. – Milyen igaz. A vén zsarnok annyit méltóztatott elárulni, hogy nem ő az egyetlen, aki

érdeklődik a szökevények holléte iránt. A papnők sem közömbösek, ám mereven elzárkóztak a Gromphfal való együttműködéstől. Maga Baenre nagyasszonyanya paran-csolta neki, hogy ejtse az ügyet.

– Baenre anya – visszhangozta Ryld. – Egyre kevésbé tetszik nekem a dolog. – Ó, nem is tudom. Csak azért, mert Triel Baenre egész Menzoberranzan úrnője, és

nekem az ő akarata ellenében kell cselekednem… Nos, az ősmágus mindenesetre kifejtette, hogy ő többé nem nyomozhat az eltűnt egyedek után. Alighanem szemmel tartják a hölgyek, de én szerencsére nem vagyok ennyire kapós.

– Ez viszont nem jelenti azt, hogy megtalálod a hiányzó hímeket. Ha elmenekültek a városból, mostanra már Mélysötét bármely részén járhatnak.

– Kérlek – torkolta le Pharaun vigyorogva –, ennyi biztatásra igazán nincs szükségem! Ügy hiszem, Eastmyrben és a Braerynen kezdem a kutatást. Az a hír járja, hogy néhány menekültet eme elhanyagolt környékeken láttak, s talán egy-kettő közülük most is ott

kóborol. Még ha tervezik is, hogy elhagyják Menzoberranzant, meglehet, csomagolás közben érem őket.

– És ha már felkerekedtek – mondta Ryld –, találhatsz egy- két tanút, akik megmondhatják, melyik alagutat választották.

Értelmes terv, de nekem más ötletem van. Felesleges kockára tenned az életedet, ha nem ismered a játékszabályokat. Akár el is hagyhatnád Menzoberranzant. Te a varázstudományoddal azon kevesek közé tartozol, akik egyedül is képesek lennének erre a veszedelmes vállalkozásra.

– Megpróbálhatnám – elmélkedett Pharaun –, de az az érzésem, Gromph nem hagyná kihűlni a nyomomat. És még ha meg is tenné, akkor is ott állnék otthontalanul és rangtalanul, amelyért pedig egész életemben megdolgoztam. Te föladnád a mesteri címet, csak mert veszély leselkedik rád?

– Nem. – Akkor megérted a helyzetemet. Gondolom, azt is kitaláltad már, miért akartam

találkozni veled. – Sejtem. – És jól sejted. Bármi álljon is a dolgok hátterében, sokkal jobb eséllyel indulok az

életben maradásért, ha egy jó barát áll a hátam mögött. Ryld elkomorodott. – Egy olyan jó barátra célzói, aki hajlandó dacolni Baenre Nagy-asszonyanya kifejezett

óhajával, és esetleg ellenszegül Menzoberranzan ősmágusának is? – Pontosan. És milyen szerencse, hogy neked épp erre van szükséged megvédelmezel

egy rászoruló drow-t, hogy kiszabadulj a szürke hétköznapokból. Tudom, hogy halálra unod magad. Még nézni is rossz, milyen zsémbesen küszködsz a napi teendőkkel.

Ryld eltöprengett. – Rendben – mondta végül. – Talán rábukkanunk valamire, amit a javunkra

fordíthatunk. – Köszönöm, barátom. Ezért tartozom neked valamivel. – Pharaun ivott még egy

kortyot, és újra nyújtotta a palackot. – Idd meg a maradékot. Már csupán az alján csordogál valami. Az egész pintnek a nyakára hágtunk néhány röpke perc alatt, pedig két ilyen finom, előkelő úr esetében az ilyesmi…

Váratlanul megreccsent, felsercent fölöttük a mennyezet, s mindkettejüket hátrapenderítette a hirtelen nyomás. Ryld fölnézett, nagyot káromkodott, és előrántotta a tőrét, miközben átkozta magát, amiért nem fegyverkezett föl, mielőtt elhagyta volna a Melee-Magthere-t.

Pharaun nyugodtan fölkelt, leporolta magát. – Nos – állapította meg –, ez érdekesnek ígérkezik. Második fejezet Vonagló kígyókorbáccsal a kezében Quenthel Baenre, Arach-Tini-lith úrnője

hátrafordult, ruhája halkan felsuhogott; rámeredt a gyertyafényes márványterem közepén szorongó fiatal nőcsapatra.

Mindig is szeretett félelmet ébreszteni az engedetlenek szívében, s ez alól a tanítványai sem voltak kivételek. Néhányan resz-kettek, a könnyeiket nyelték, s még a legdacosabbak sem mertek a szemébe nézni.

Quenthel az utolsó pillanatig kiélvezte a rettegésüket, némán fürkészte az arcokat, míg már biztos lehetett benne, hogy a lányok nem bírják cérnával; ekkor megsuhogtatta a korbácsot, -néhány ijedősebb diák sikoltva megugrott.

Az öt vörös csíkos fekete vipera ingerkedően kígyózott körbe korbács adamantit nyele körül.

Egész életetekben – kezdte Quenthel –, azt hallottátok anyátoktól, hogy amikor egy diák elérkezik Tier Breche-be, tíz évre elzárkózik az odalent lévő várostól. Aznap, amikor beléptetek az Akadémiára, én ugyanezt mondtam nektek.

Peckesen odalépett Gaussra Kenafin elé, aki a csoport élén szorongott; az enyhén vaskos, kerekded arcú lány foga ugyanolyan fe-ketében játszott, mint a bőre. Quenthel néma parancsára a korbácsviperák feltérképezték a novícia testét, villogó nyelvvel végig-követték alakját. Arach-Tinilith úrnője látta, hogy Gaussrának minden akaratát latba kell vetnie, nehogy hátrahőköljön félelmében, ez ugyanis támadásra késztetné a hüllőket.

– Tudtátok tehát – dorombolta –, ugye? – Igen – pihegte Gaussra. – Sajnálom. Kérlek, hívd vissza a kígyókat! – Micsoda arcátlan kijelentés! Te és a többiek eljátszottátok azt a jogot, hogy bármit is

kérhessetek tőlem. Megcsókolhatjátok. Ez utóbbi megjegyzés a kígyóknak szólt, akik azonnal engedelmeskedtek, s mohón

beleharaptak a lány arcába, nyakába, vállába és mellébe. Gaussra összeesett – tudta, hogy bármelyik pillanatban megindulhat a roham. Szája habzani kezd majd, saját megfeketedett fogai harapnak rá bíborszín nyelvére.

Aztán csak ült a földön, és reszketett az égő marások hatásaként; viszont nagyon is életben volt, csak az önbecsülésében esett kár.

– Még ma visszatérsz a családodhoz! – mondta neki Quenthel, és élvezettel bámulta a lány arcán megjelenő félelmet, mikor az felfogta a közlés jelentőségét. – Ha még egyszer ilyen közel merészkedsz a korbácsomhoz, a viperák elengedik a mérgüket is.

Azzal ellépett Gaussra mellől, aki nehézkesen talpra állt, és kiszaladt a teremből. – Mindannyian tudtátok, mit várnak tőletek – mondta a többi novíciának –, ám ti ennek

ellenére megpróbáltatok hazaszökni. Ezzel pedig nyíltan megsértettétek az Akadémiát, a családotokat, egész Menzoberranzant, sőt, magát Loltht is!

– Csak sétálni akartunk – szólt közbe Halavin Symryvvin, aki mintha jelentéktelen háza vagyonának felét a testén viselte volna, annyi ízléstelen arany csecsebecse lógott róla. – Visszajöttünk volna.

– Hazudsz! – kiáltotta Quenthel, és a lány megrándult. – Hazudsz! – Hazudsz! – Hazudsz! – visszhangozták a viperák. Más körülmények között Quenthel talán el is mosolyodott volna igen büszke volt

ugyanis a fegyverére. A legtöbb papnő rendelkezik kígyókorbáccsal, az övé azonban különleges dolgokra volt képes. A viperák nem csupán méreggel, hanem démoni intelligenciával bír-tak, sőt, beszélni is tudtak. Ez volt az utolsó varázseszköz, amit készített, mielőtt romba dőlt volna a világ.

– Hát persze, hogy visszatértetek volna – folytatta –, de csupán azért, mert anyáitok visszaküldték volna benneteket, vagy megöltek volna azért, mert szégyent hoztatok a fejükre. Mert ők elég értelme-sek ahhoz, hogy ragaszkodjanak Menzoberranzan hagyományaihoz, még ha a degenerált utódaik nem teszik is.

– Anyáitok azt sem bánnák, ha én végeznék veletek. Sőt, meg is köszönnék nekem, hogy visszaszereztem a házuk becsületét. Lolth azonban új papnőkre vágyik, és talán a látszattal ellentétben mégis akad köztetek egy-kettő, aki méltó a szolgálatára. Ezért hát kaptok tőlem még egy esélyt. Ma nem haltok meg. Mindössze egy ujjatokat kell levágnotok mindkét kezetekről, aztán az oltáron elégetnetek, miközben Lothhoz könyörögtök a bocsánatáért. Rögtön csengetek egy bárdért és egy tőkéért.

Végignézett a rémült arcokon, élvezte beteges félelmüket. A megaláztatásukat is ugyanilyen örömmel fogja végignézni. Az lesz a legjobb része, amikor egy novícia, miután levágta az egyik ujját, a fájdalomtól lüktető, vérző kezével megfogja majd a bárdot, hogy megnyomorítsa a másikat is…

– Nem! Quenthel őszinte döbbenettel nézett a tömegre. Az engedelmesen szétvált, hogy

megláthassa a beszélőt. Karcsú lány lépett elő a hátsó sorból. Drisinil Barrison Del’Armgo volt az, az a hegyes orrú, zöld szemű teremtés, akit Quenthel kezdettől fogva a tömeges szökés felbujtójának tartott. A hosszú lábú novíciának valahogy sikerült egy hosszú tőrt (vagy inkább rövid kardot) becsempésznie a fegyelmi ülésre, és most alacsony, védekező köröket írt le vele.

Quenthel ugyanúgy reagált, mint bármely más sötételf tette volna a helyében. Vágyott elfogadni a kihívást, úgy sóvárgott rá, hogy megölhesse a másik nőt, mintha valami érzéki feszültség készült volna kitörni belőle. A korbácskígyók, akik vagy megérezték felfokozott érzelmi állapotát, vagy maguk is elképedtek Drisinil vakmerőségén, fölemelt fejjel fölszisszentek.

A baj csupán az volt, hogy az elmondottak ellenére a tanítványok mégsem voltak pótolhatatlanok. Ők alkották a nyers, ámde értékes ércet, amely azért került az Akadémiára, hogy némi finomítással, kalapácsveréssel hasznos szerszámot formáljanak belőle. Holmi aprócska amputációk miatt senki sem bosszankodik, ám a nagyasszonyanyák azért feltételezték, hogy a gyermekeik többsége túl fogja élni az iskolát, és az az idióta, renegát Mizzrym már amúgy is megrengette ebbéli bizalmukat. Igaz, hogy Pharaun csupán hímeket veszített, de a papnő számításai szerint így is több évre előre kimerítette a halálozási keretet.

Eme helyzetben tehát nem engedheti meg magának, hogy legyilkolja a tanítványait, főképp nem a hatalmas Barrison Del’Armgo-ház leszármazottját. Nem akart éket verni a nemesi házak és az Akadémia közé, most, hogy Menzoberranzan amúgy is a pusztulás szélén áll.

Emellett kissé aggasztotta az is, hogy esetleg a többi elfogott szökevény is beszáll a küzdelembe a főkolompos oldalán.

Egy gondolati paranccsal megnyugtatta a viperákat, és acélos tekintetét Drisinil szemébe fúrta.

-Gondolkozz! – Már megtettem! – vágott vissza Drisinil. – Ugyan miért töltenénk tíz évet Tier Breche

börtönében, ha egyszer nincs itt számunkra semmi! – Mindent, ami számotokra fontos, itt kaphattok meg – felelte Quenthel, és továbbra is

áthatóan nézte. – Itt tanuljátok meg, milyennek kell lennie egy menzoberranzani hölgynek. – Micsoda? Most ugyan mit tanulok? – E pillanatban türelmet és alázatot. – Nem ezért jöttem! – Azt látom. Épp ezért figyelj rám! Jelenleg az összes Menzoberranzani papnő egyféle

játékot játszik, azt, hogy mindenki mást meggyőzzön róla minden a legnagyobb rendben van. Ha egy diák idő előtt elhagyja Arach-Tinilithet, amire a város alapítása óta nem volt példa, azzal aztán különösképp felébreszti a városlakók gyanúját.

– Mi van, ha engem nem érdekel ez a játék? – Az anyádat érdekli. Pontosan olyan szorgosan játssza, mint mi mindannyian. Azt

hiszed, szívesen látna otthon, ha veszélyeztetnéd a munkáját? Drisinil smaragdszín szeme felcsillant, első jeléül annak, hogy Quenthel szavai

nyugtalanító húrokat pendítettek meg benne. – Oh… hát persze, hogy szívesen látna!

– Téged, aki elárultad a családodat, a városodat, a nemedet és magát az istennőt? – Az istennő…! – Ki ne mondd! – csattant föl Quenthel. – Vagy itt helyben végzek veled, és örök

kínzásra kárhoztatom a lelkedet is! Nem csupán Arach-Tinilith úrnőjeként szólok hozzád, hanem a Baenre-család tagjaként is. Tudod, kik azok a Baenrék, Barrison Del’Armgo? Mi vagyunk az első ház, ti pedig csupán a második. Még ha el is hagynád észrevétlenül Arach-Tinilithet, még ha az a durva, bárdolatlan öreganyád oktondiságában vissza is fogadna az otthonotokul szolgáló patkánylyukba, nem érnéd meg a hónap végét. Triel nővérem, a Baenre-ház nagyasszonyanyája személyesen gondoskodna az elpusztításodról.

Ez volt a színtiszta igazság. Egyik Baenre-nővér sem szívelte a másikat, de ha a család egyeduralma forgott veszélyben, feltétel nélkül támogatták egymást.Drisinil nagyot nyelt, lesütötte a szemét.

– Úrnőm, nem akartam tiszteletlen lenni. Csupán nem kívánom megcsonkítani magam. – Pedig meg fogod tenni, méghozzá azon nyomban! Nincs más választásod… hát nem

nagyszerű, hogy már ott is van a kés a kezed ügyében? Drisinil megint nyelt egyet, aztán reszkető kézzel a kisujjához tartotta a pengét.

Quenthel úgy vélte, egyszerűbb volna, ha a lány arrább menne néhány lépést, és az asztal lapjához támasztaná az ujját, de a novícia alighanem szó szerint vette az „azon nyomban”-t, és neki így is megfelelt. Gondolatban már el is végezte az első vágást, mikor a termet száz torokból felharsanó, panaszos kürtszóra emlékeztető robaj remegtette meg.

Quenthel megtántorodott, nem félelmében, hanem zavarában. Tudta, mit jelent ez az ocsmány hang, de soha nem számított rá, hogy egyszer majd meghallja. Tudomása szerint még soha senki sem hallotta.

A menzoberranzani papnők vegyes érzületű kapcsolatokat ápoltak az Abyss lakóival. Néhány pokoli lény Lolth lovagjaként vagy szolgálójaként érkezett, s a drow-k ezeket a nékik kijáró hódolattal fogadták, más esetben viszont a papnők is leigáztak szellemeket, és kényszerítették őket, hogy engedelmeskedjenek a parancsaiknak. Néha egy-egy teremtmény önszántából került át az anyagi síkra, és itt minden halandót felkoncolt, nem kímélve a sötételfeket sem, akik pedig bizonyos szempontból a rokonai voltak.

Az Akadémia alapítói ezért védőburokkal látták el egész Tier Breche-t, de főképp Arach-Tinilitht, amely távol tartott minden szellemet, kivéve a külön meghívással érkezőket. Számtalan generációnyi papnő tette még bevehetetlenebbé e falakat, de ha ez a fülsértő lárma valódi, akkor a gátakat most valami egyesével felmorzsolja.

A robaj dél felől hallatszott. Quenthel megfeledkezett a fenyítés örömeiről, és nekilódult, elviharzott a számtalan kápolna, oltár és ikon mellett, melyek Loltht ábrázolták, mind sötételf, mind pók formájában, el az osztálytermek mellett, ahol hittant, szertartástant, isteni mágiát, kínzást és egyéb tárgyakat oktattak az újoncoknak. A tanárok és diákok megfeledkeztek könyveikről, palatábláikról és a félig boncolt, nyöszörgő rabszolgákról, egyesek maguk is a riadó forrása felé tartottak, mások még mindig zavarodottan nyújtogatták a nyakukat.

A robaj elhallgatott. A démon tehát vagy föladta a küzdelmet, vagy minden burkot felszakított. Quenthel inkább az utóbbira gyanakodott, s mikor meghallotta a sikolyokat, tudta, hogy jól követ-keztetett.

– Tudjátok, ki tört be a templomba? – pihegte. – Nem – sziszegte Yngoth, a korbácsviperák legbölcsebbike. – A betolakodón nem fog a Látás. – Nagyszerű. A visszhangzó kiáltásokat követvén tágas, gyertyafényes csarnokba jutott, amelyben

magas, fekete márványpókok őrizték a templom bejáratát. A déli oldalon lévő óriási

adamantit kaput rútul betörték, s az most szomorúan himbálózott a sarok vasán. Quenthel bekukkantott a résen. Odabent számos papnő feküdt eszméletlenül a földön. Az első pillanatban nem is látta, mi okozhatta a felfordulást, aztán megjelent a tettes a látóterében, és Lolth újabb boldogtalan papnőjét vette célba.

Egy gigászi pók volt a betolakodó, nagyon hasonlított a teremben szétszórt, csillogó, márvány rokonaihoz. Mikor észrevete, Quenthel összevonta a szemöldökét. Elfogta a kétség.

Egyfelől a démon – már amennyiben valóban démonnal van dolga – láthatólag a tanítványaira vadászik, másrészt viszont mégis csak pók, azaz Lolth szent állata. Az is lehet, hogy az ő küldötte, aki azért érkezett, hogy megbüntesse a gyöngéket és az eretnekeket. Quenthelnek talán nincs más dolga, minthogy félreálljon az útból, és hagyja, hogy a lény kidühöngje magát.

A teremtmény megérezhette a jelenlétét, mert megfordult és feléje iramodott, mintha egész idő alatt őt kereste volna.

A pókok zömének számos szeme van, ez a példány azonban mindegyiken túltett. Fogazott szájszerve fölött az egész fejét beborították a szemgolyók, sőt még csillogó fekete potrohán is nyílt egy-két látószerv, mintha azok máshol már nem fértek volna el.

Mindeme különlegességek ellenére a pók nyilvánvalóan gyilkos szándéka azonnali cselekvésre sarkallta Quenthelt. Mégis csak megöli ezt a korcs jószágot.

Csak az a kérdés, hogyan. Nem mintha gyönge lett volna soha nem volt az, és nem is lesz –, ám pontosan tudta, hogy aligha ez a legkedvezőbb alkalom a csatározásra. Nem viseli a láncingét, és a piwafwija. sincs vele, ahogy Arach-Tinilith falain belül jóformán so-sem. A kis talpnyalók túlságosan tartottak tőle, hogy idebent merényletet kíséreljenek meg ellene, ő pedig bízott benne, hogy a kevés kivétellel páncél nélkül is elbánik.

Elhátrált a támadásba lendülő pók elől, karcsú obszidiánszín ujjai az övén lógó szütyőben kotorásztak. Hamar megtalálta a pergamendarabot, óvatosan kisimította; gyakorlottan megvetette a lábát, bár közben átkozódott magában, hiszen a varázstekercs drága kincs, és ő ezt most föl fogja használni – illetve kénytelen lesz. Persze a pergamendarab aligha az egyetlen mágikus tárgy e falakon belül.

Sebesen, mégis tökéletes ütemben és kiejtéssel felolvasta a sorokat, s az aranybetűk eltűntek a lapról, ahogy a szavakat kimondta. Sötét, hűvös láng csapott ki a pergamenből, s a padlón át villámgyorsan elindult a démon felé, gyorsabban, mint ahogy a barlangi vadtüzek emésztenek el egy telepnyi száraz, halott gombát.

A fekete tűzvész nekicsapódott a démon ízeit lábainak. Magával is kellett volna sodornia a sokszemű jószágot, de ez nem történt meg. A pók lelkesen folytatta az útját, fürgébben, mint akármelyik drow.

– A szellem védett a mágiával szemben! – ordította K’Sothra, a viperák legostobábbika, aki egyébként is szerette szavakba önteni a nyilvánvalót.

Quenthelnek nem maradt ideje újabb varázslatra, s nem is bírt volna elszaladni a pók elől. Ki kell valahogy cseleznie. Eldobta a használhatatlan papírdarabot, és fejjel előre bevetette magát az egyik szobor hasa alá. Hacsak a betolakodó nem képes zsugoro-dásra vagy az alakváltásra, nem fog beférni mögé.

Végigcsúszott a padlón, felhorzsolta a könyökét. Az egyik kígyó csúnyán káromkodott, mikor pikkelyes, ék alakú feje neki csattant a kőnek. A nő hasra fordult, és látta, hogy csupán egy pillanatnyi időt nyert a megmozdulással. A démon nem mászott be utána, de lángoló szemekkel, sietve föltornászta magát a szobor tetejére. Így közelről bűzös rothadásszagot árasztott.

Quenthel tudta, hogyha a pók fölülről ráugrik, a testével lefogja szorítani, s apró darabokra tépi a csáprágóival. Talpra pattant, meglendítette korbácsát.

A viperák megvonaglottak, szemfoguk vészjóslóan megvillant. Mélyen belemartak a démon csoportokban tanyázó, gömbölyű szemeibe, aztán sebesen visszahúzódtak. A látószervek kipukkadtak, s nyirkos folyadék csordogált belőlük. Néhány kígyó boldogan ficánkolt.

Quenthel érezte izgalmukat az őket összekötő mentális kapcsolaton keresztül, de tudta, hogy korai az örömük. A póknak épp elég szeme van még, s a csapás csak egy pillanatra vetette vissza.

Mindjárt ugrani fog. Bár a legtöbb védőeszközét nem viselte, legalább a fakó gyöngysora ott lógott a

nyakában. Odanyúlt, lecsúsztatott a finom aranyláncról egyet a különleges bűbájjal ellátott gyöngyök közül, és hozzávágta a pókhoz.

Fehér fény lángolt föl, mely mintha minden irányból érkezett volna, s sebesen körülvette a szörnyet. Lolthnak hála, a mágia ezúttal nem maradt hatás nélkül. A pók megcsúszott, megtántorodott, majd pánikba esve vergődött láthatatlan börtönében. A robbanás borzal-mas sebeket nyitott mindenütt a testén. Sajnos a sérülés nem vette el a harci kedvét, mert továbbra is buzgón kaparászta az erőgömb felületét. Kékesfehér szikrák pattogtak a lába körül, amikor erőnek erejével szét akarta törni a láthatatlan akadályt.

Szólj hozzám! – gondolta Quenthel, aki tudta, hogy a démonnak hallania kell őt. Érezte a kapcsolatot, bár csak haloványan, mintha az erőgömb leárnyékolná.

A fal eltűnt, amikor ismét meglendítette a korbácsát. Most a fejtájékra célzott, megpróbált éket ütni az agy feltételezett helyén.

A démon olyan fürgén felpattant, mint kisebb rokona, az ugrópók, s a terem túlsó végén landolt, néhány szobor mögött. Ott behúzódott az árnyékba, s bár Quenthel figyelmesen bámulta, a következő pillanatban már szem elől is tévesztette.

Hol vagy ? – küldte a gondolatot. Válaszként mindössze dühödt mormogás érkezett. Quenthel feladta a társalgás

reményét, holott Lolth szolgájának elvben szóba kellett volna állnia vele. – Most elmenekülhetsz, úrnőm! – mondta Hsiv, az első ördögöcske, akinek a szellemét

beleköltöztette a viperába. – Onnan nem ér el, eljutsz az ajtóig! – Hogyisne! – dörrent rá a drow. – Ez a szörnyeteg betört az Akadémiámba, engem

személyesen megfenyegetett, úgyhogy bosszút kell állnom rajta. Mivel átterjedt rájuk a dühe, a viperák is sziszegni, vonaglani kezdtek, míg le nem

csöndesítette őket egy mentális paranccsal. A padlón fekvő egyik papnő fájdalmasan felnyögött. Quenthel oda sétált mellé, és fejbe

rúgta, amitől azonnal elhallgatott. Most már minden egyéb zajforrással leszámolt, de ez mit sem segített a pók

fellelésében. Saját sziszegő lélegzetvételén kívül egy hangot nem hallott a teremben. Lassan megfordult, szíve a torkában dobogott. Figyelmesen bá-multa a körülötte

tornyosuló pókszobrokat. Nem mozdult meg az imént az egyik láb? Nincs annak a hetykén félreforduló fejnek kissé túl sok szeme? Nem óvakodott közelebb amott az egyik alak, míg ő másfelé nézett?

Nem, semmiképp. Csupán a képzelete játszott vele. Szipogott egyet-kettőt, de ez sem segített. A pók bűze továbbra is ott lógott a

levegőben, de egyik irányba menet sem erősödött fel. Átkozott fajzat, hát valahol itt kell lennie! Az ám, de ki mondta, hogy a földön van még? Csak föl tud mászni a falra is, mint

apróbb testvérei?

Tegyük föl, hogy valóban így tett. Egy-két pillanatig biztosan eltartott, míg magához tért a sérüléseiből, utána viszont nyilván a legmegfelelőbb pozícióba helyezkedik, ahonnan rávetheti magát ellenfelére.

Quenthel fölsandított. A művészek a terem mennyezetén sem fukarkodtak a díszítéssel ez nyolcszögletű hálót ábrázolt, benne festett pókokkal, amely így nagyszerű álcát biztosított a teremt-ménynek. Ha valóban odafönt van, hát ő nem látja.

Miközben még mindig a mennyezetet pásztázta, s a viperák is őrködtek, a drow elhátrált az egyik fali gyertyatartóig, és fölolvasott egy igét egy másik tekercsről. A gyertya lángja kiterebélyesedett, tintafeketévé vált. Beletartotta a karját, s hálószövetből készült ru-hája azonnal tüzet fogott.

A korbács ugyan a nem lángoló kezében volt, a viperák mégis rémülten megreszkettek. Quenthel erélyes akarati parancsa azon-ban észhez térítette őket. Ő csupán kellemes meleget érzett, s megparancsolta a sötét lángnak, hogy gyűljön össze a tenyerében. A félszilárd labdát aztán elhajította a magasba, ahol homályos lángja belemart a freskóba.

Az első lövedéket egész sortűz követte. Ahol a sötét láng megérintette, a mennyezet hagyományos sárgás fénnyel izzani kezdett. A levegőt csakhamar könnyeztető füst és émelyítő bűz töltötte be, mely már a torkát fojtogatta.

Vakon hajította el a labdákat, de mivel a tűz egyre terjedt, ennek nem volt jelentősége. A pók helyében ő nem ülne meg egy helyben, nem várná meg, amíg megég. A tűz hatására majdcsak megmozdul, s így végre ő is látni fogja.

Hacsak még sincs a plafonon. Természetesen ez is egy lehető-ség. Talán máshol rejtőzik. Az is lehet, hogy épp most oson a háta mögé, míg ő a plafont bámulja, a viperák meg rémülten összebújnak őrködés helyett.

Nem, az ösztönei jó irányba vezérelték. Meglátta a pókot, épp abban a pillanatban, amikor az fölkészült az ugrásra. Most, hogy

végre észrevette, már csupán az a dolga, hogy túlélje a következő támadást; Elvetődött a rábucskázó démon elől, fekete elszenesedett szövetdarabok szálltak a

nyomában. A szétfolyt, nedvedző szemű jószág tompa puffanással földet ért, nyolc lábával ruganyosan fölfogta az esést.

Quenthel talpra kecmergett, elhátrált előle. Most már az egész köntöse lángolt, csaknem teljességgel beborította a sötét tűz. Újabb labdát hajított a szörnyeteg felé, mely a hátát találta el, és oldalt körbefolyta a hasát. A papnő örömére ez a mágia is hatott most már a pókot is árnyas lángok nyaldosták körül, s a levegő izzott körülötte.

Miért nem esik össze, vagy miért nem kapálódzik tehetetlenül a lábaival? Látszott, hogy árt neki a tűz, Quenthel érezte az égő hús bűzét még az elszenesedett freskó szagán keresztül is. A démon azonban megfordult, és utána sietett.

A következő lövedéket az egyik szemcsoportra célozta, melyek mintha a lény központját alkották volna. A pók megzöttyent, botladozott egy sort, mikor a tűz elérte a szemgolyókat, de aztán töretlenül haladt tovább.

Mivel elfutni úgysem tudott volna, Quenthel úgy döntött, eléggé legyöngítette ahhoz, hogy megpróbáljon végezni vele. Istennőjének nevével az ajkán nekilódult. Most az egész teste egyetlen fegyver, hiszen ahol csak hozzáér a lényhez, megégetheti. Ahol a szörny testén a sötét tüzet sárgás láng váltja föl, ott ő is megpörkölődhet, de majd vigyáz magára. A viperák természetes kegyetlensége végül legyőzte a tűztől való félelmüket, s a korbács vérszomjasan felsuhogott.

Először meglendítette a korbácsot, majd ellépett a pók csáprágóinak útjából. Másodszor aztán balra ugrott, amikor jobbra kellett volna, s a borotvaéles rágó csattanva összezárult.

Nem érte el a bőrét. A pók az utolsó pillanatban meggondolta magát, nem ért hozzá lángoló testéhez. Mielőtt összeszedte volna magát, Quenthel bevitte a végzetes csapást.

A kígyókorbács áthatolt a démon elszenesedett, rongyos pofáján, s belemart a mögötte lévő lágy húsba. A pók megrándult, mozdulatlanná dermedt, két lába céltalanul megvonaglott, aztán izzó tömege lassan összecsuklott, le a padlóra. Épp idejében. A varázslat véget ért, s a csarnokban lobogó sötét tűz elenyészett.

Quenthel diadalittasan fölüvöltött. A viperák, kissé megpörkölt pikkelyekkel, de hasonló mámorban táncoltak a korbács nyele körül. Az általános jókedv azonban csak addig tartott, míg főként hamuba és füstbe öltözött Baenre-papnő nem fordult az ajtó felé.

Eddig ugyan túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye, ám a küzdelem alatt alighanem társaságot kapott. Számos tanár és diák követte figyelemmel a csatát. Ezek most némán bámulták őt, tátott szájjal, bizonytalan tekintettel.

Meggyalázták a templomot! – jelentette ki Quenthel. – Kigúnyolták! És dölyfösen rájuk nézett. Azok egy pillanatra visszanéztek rá, aztán összekulcsolt kézzel, engedelmesen fejet

hajtottak. Harmadik fejezet

A magas, karcsú nő csinos arcának bal oldalát régi sebhely torzította el, amelyre a

drow furcsamód nagyon büszke volt. Greyanna Mizzrym piszkosan, izzadtan, még mindig láncingbe öltözve járult anyja színe elé. Tudta, hogy anyja nem helyesli, ha leányai és egyéb ingó vagyontárgyai fegyverben lépik át a küszöbét, ám neki jó oka volt rá. Épp most tért vissza a Bauthwafban zajló Mizzrym-hadműveletek színhelyéről, és a kapuban összeakadt az őrjöngő ajtónállóval, kinek arca friss korbácsmarások nyomát viselte. Ő adta át az üzenetet, hogy a nagyasszonyanya sürgősen beszélni kíván vele.

Épp ezért kimondhatatlanul élvezte, hogy egyszer buzogánnyal az egyik karján, pajzzsal a másikon keresheti föl anyját, még ha tudta is, hogy eme szerszámok aligha mentik meg az életét, ha rosszra fordulnak a dolgok. Ugyan semmilyen konkrét ügy lem jutott eszébe, amiért a nagyasszony épp most a halálát kívánná, de ebben a drow soha nem lehet biztos, nem igaz?

Miz’ri Mizzrym nagyasszonyanya esetében semmiképp. Ő még a sötételfek körében is híres volt mérhetetlenül szeszélyes gonoszságáról. Az anya a trónján terpeszkedett, összes fegyverével és védelmével, hatfejű korbácsával és bíbor polipbotjával, ujján varázsgyűrűk csillantak. Még fajának igényes mércéje szerint is bájos küllemű volt, attól eltekintve, hogy a szája szélét csúnyán lebiggyesztette. Hűvösen mérte végig lánya fegyvereit, de nem szólt semmit.

Greyanna fejet hajtott, s előírásos hódolattal széttárta a kezét. – Nagyasszonyanya – mondta –, látni kívántál? – Tegnap kívántalak látni. – A család ügyeit intéztem. – És ezt az anya is pontosan tudta. – Most is haladnunk kell

a feladatokkal. Sőt, most talán még inkább sürget az idő… ahogy azt néhány alkalommal te is megtapasztalhattad.

– Fogd vissza a pimasz megjegyzéseidet! Greyanna felsóhajtott. – Igen, anya, elnézést kérek. Nem akartam kérdezés nélkül megszólalni. – Legyen gondod rá, hogy ez többé ne forduljon elő! Miz’ri elhallgatott, talán a gondolatait rendezte, talán csak a lánya idegeit akarta

megtépázni. Az ilyen értelmetlen, kicsinyes gonoszságok minden bizonnyal lelkének mélyétől fakadtak.

Greyanna azon töprengett, vajon kap-e széket a kihallgatás idejére. Nem úgy festett. Ez is jellemző az anyjára.

– Az öcséd, Pharaun… – szólalt meg végül Miz’ri. Greyanna rámeredt. – Igen? – Azt hiszem, eljött az idő, hogy felmelegítsétek a kapcsolatotokat. Az ifjabb nő sebhelyes arca higgadt és érdektelen maradt. A drow nem mutatja ki az

érzelmeit, különösen nem az anyjának.Ha tudtára adná, mi az, ami érdekli, Miz’ri azonnal megtalálná a módját, hogyan ártson neki vele. Greyanna még így sem bírta elnyomni fel-törő vágyakozását.

Ikertestvérével, Saballal már a bölcsőtől kezdve gyűlölték egymást. És ahogy ez Menzoberranzan nemesi házaiban már szokás, az ilyen gyűlöletet el is várják és támogatják. Miz’ri legalábbis feltétlenül támogatta, már csak a saját szórakoztatására valamilyen oknál fogva azonban – talán azért, mert külsőleg annyira egyformák voltak – a lányai közt feltámadt ellenségeskedés még az ő reményeit is messze fölülmúlta. Sokkal keserűbb, jóval személyesebb volt. Nem csupán azért támadták, azért játszották ki a másikat, hogy a saját pozíciójukat megszilárdítsák a családon belül.

Évtizedekig tartó párbajba fogtak tehát, mely a létezésük minden aspektusát felölelte, s lassan-lassan az összes csatatéren Greyanna került fölénybe. Sabalnak több, a Mizzrym család meggazdagodására irányuló tervét meghiúsította, s amelyek mégis beütöttek, azokért ő aratta le a babérokat. A házi templom szent kegytárgyait megbabrálta, hogy ikertestvérének nyilvános szertartásai rendre csődöt mondjanak, hogy mindenki tudja Pókkirálynő nem találja kielégítőnek a szolgálatait. Mindenkinek a fülében, aki hajlandó volt meghallgatni, elültette a bogarat Sabal kétes hozzáértését és hűségét illetően.

Egy idő után Greyanna anyjának legfőbb, legértékesebb segítőjévé lépett elő, Sabalról pedig mindenki meg volt győződve, hogy akkora mamlasz, hogy csak a legegyszerűbb feladatokat érdemes rábízni. Eltiltották a család leghatalmasabb varázstárgyaitól nehogy elrontsa vagy elferdítse őket. A rokonai, a rabszolga harcosok, az egész háztartás, mindenki, aki valaha mellette állt, most úgy kerülte, mint a pestisest. Greyanna ekkor könnyűszerrel megölhette volna, de Sabal szenvedése olyan felüdülést nyújtott számára, hogy inkább elhalasztotta az akciót.

Addig, amíg Pharaun haza nem tért a Sorcere-ből. Mielőtt az öccse bevonult volna Tier Breche-be, Greyannának föl sem tűnt a jelenléte.

Persze egy drow lány nem foglalkozik ifjú hí-mekkel, hacsak anyja nem tol ki vele annyira, hogy őt bízza meg a felügyeletükkel. A hímgyerekek apró, néma árnyakként kúsznak körbe a házban, ügyetlenül próbálkoznak veleszületett mágikus képességeik megszelídítésével, és beleszoknak alárendelt szerepükbe a nevelőik vigyázó szemei – és korbácsütései – alatt. Pharaun emlékei szerint éppoly gyáva és szánalmas volt, mint az összes többi hím.

Az Akadémia gyökeres változást vitt véghez rajta most már sokkal érdekesebb, sőt veszélyesebb lett. Talán a varázslás tudományának mélyreható ismerete tette azzá, vagy az, hogy hosszú éveket töltött csupa hím között; mindenesetre választékos modorral került ki az iskolából, s okosabb, merészebb volt, mint valaha; agya gyorsan járt, nyelve pedig még fürgébb volt, ami nemritkán a fenyítés szélére sodorta, de aztán biztonságosan el is röpítette annak közeléből.

Annál meglepőbb volt, hogy a mágus Sabal pártjára állt, aki már el is veszítette a reményt, hogy valaha is följebb kúszhat a ranglétrán. Greyanna máig is azt föltételezte, hogy valamiféle perverz, természetellenes kötődés fűzte őket egymáshoz; Pharaun ötleteivel, támogatásával és mágiájával mindenesetre Sabal újra életre kelt, briliáns sikereket ért el, és újra emelkedett a drow-k szemében. Méghozzá gyorsabban, mint Greyanna számított rá, s a család csakhamar egyenrangú feleknek tekintette az ikreket.

Ismét belefogtak hát személyes háborújukba, mely egyre elvetemültebb, gyilkosabb méreteket öltött, de ezúttal Sabalban – vagy inkább Pharaun-ban – méltó ellenfelére talált.

Patthelyzet alakult ki, s Greyanna megpróbálta rávenni a mágust, hogy álljon át az ő oldalára. Méltán bízott benne, hogy sikerrel jár végtére is Sabal meg ő külsőre teljesen egyformák, s egyforma kilátásaik vannak. Miért is ne állna az öccse a ravaszabb nővér mellé, aki elverekedte magát a Mizzrym-ház csúcsáig az ő segítsége nélkül is? Gondoljon csak bele, mennyi közös diadalban lehet részük! És bár titokban beteggé tette az ötlet, mégis elővette legbujább mosolyát, és felajánlotta a mágusnak azt is, amit az szerinte Sabaltól megkapott.

Öccse egész egyszerűen kinevette. Ettől a perctől fogva Gre-yanna legalább annyira rühellte őt is, mint Sabalt.

Talán tartozik Pharaunnak valamivel, amiért az kigúnyolta.! Az élmény ugyanis még találékonyabbá tette a lányt, s nemsokára kieszelt egy halálbiztos tervet Sabal elpusztítására.

A várostól délkeletre fekvő alagutakat egy szürketörp csapat tartotta megszállva, s Sabalt bízták meg azzal, hogy levadássza a lunditákat. Greyanna költségeket és halandó, elementális avagy démoni ügynököket egyaránt nem kímélve előre felderítette a duergarok helyzetét. Ekkor jött a feladat nehezebbik része. Úgy kellett elraboltatnia egy palaszín fickót, hogy a társai ne szerezzenek róla tudomást; mikor ez azonban sikerült, a nyakába akasztotta az alárendelt papnők, mágusok és személyes ékszerésze által sebtében össze-eszkábált platinaamulettet, majd feledést és bűbájt bocsátott rá, és visszacsempésztette kis barátai közé.

Sabal két nappal később bukkant rá a duergarokra. Miután a csapatai leverték a banditákat, természetesen kifosztották a tetemeket, s meg is találták a láncot, melyről rögtön látszott, hogy gyönyörű, értékes darab, és a jelen lévő varázslók hamarosan megállapították, hogy számos hasznos mágikus tulajdonsággal bír. Sabal álmában sem gondolhatta, hogy a halott törp kincse csapdát rejthet, s boldogan tette rá a kezét a prédára.

Attól fogva lassan, de biztosan gyöngült, testileg, lelkileg egy-aránt, s közben szánalmasan igyekezett elrejteni gyengeségét mindazok elől, akik esetleg a halálára vagy a rangjára pályáznak. Azaz gyakorlatilag egész Menzoberranzan elől.

Pharaun valószínűleg észrevette, hogy betegeskedik, de ő sem tudta megfékezni a kórt. Talán nem is tudott róla, hogy Sabal valami furcsa mágiát visel a nyakában. A jótékony bűbájok alatt megbúvó átok arra kárhoztatta a lányt, hogy rögeszmésen ragaszkodjon az amuletthez, és tartsa mindig rejtve, nehogy mások ellophassák.

Sabal szenvedésének hosszú hónapjaiban Greyanna többször eltöprengett rajta, vajon Pharaun csatlakozna-e hozzá, ha még egy-szer megkérdezné. Nem tette. Türelmesen várakozott, hogy végre végezhessen Saballal. Megtanulta a leckét. Nem fogja életben hagyni nővérét, hiába látszik valószínűtlennek, hogy vaha is talpra áll még.

Egy éjjel aztán Pharaun elhagyta a kastélyt – vagy dolga volt, vagy egyszerűen csak nyomasztotta a légkör –, később pedig a gyanakvó, örökké álmatlan Sabal is kijátszotta saját őreit, és magányosan kóborolt a citadella folyosóin.

Greyanna fél tucat szolgájával bekerítette őt a gombakertben, ahol a kertész művészi alakzatokra nyírta a foszforeszkáló növényeket, melyek földjét a kiszolgált rabok felkockázott maradványaival tette porhanyóssá. Sabal utolsó perceit akár szánalomra méltónak is lehetett volna nevezni, ha Greyanna ismert volna ezt a nevetséges érzést. Zavarodott, kétségbeesett testvén megpróbálta ellene fordítani az amulettet, annak készítője azonban egy gondolattal megszüntette a létrejött mágiát. Sabal aztán varázsigébe fogott, ám sem a szavakra, sem a mozdulatokra nem emlékezett már a kellő pontossággal.

Greyanna és a többiek kacagva közelebb húzódtak, s még a fegyverüket sem kellett felemelniük. A jöttükre Sabal megdermedt, majd a szívéhez kapott, és holtan esett össze. Mert még a halálában is gyönge volt.

Nővére egy pillanatra úgy érezte, kibabráltak vele, de aztán elhessegette ezt az érzést. Sabal halott, ez a lényeg, és ha van egy kis szerencséje, Pharaunt sokáig kínozhatja.

Kántáló szavaira fagyos, kriptaszagú levegő süvített keresztül a kerten, életre keltette Sabal testét. Jó hasznát veszi majd, először csali lesz, azután pedig a megalázás eszköze. Remélte, hogy az elpusztítása előtt még ráveheti Pharaunt – no nem szép szóval, hogy töltsön Saballal még egy utolsó gyengéd órácskát.

Pharaun egy órával később tért vissza a Mizzrym-házba. Haja,ruhája kifogástalannak látszott, mint mindig, a férfi azonban nehéz borszagot árasztott, és enyhén imbolyogva közlekedett. Alighanem italba fojtotta a bánatát. Tökéletes.

Utasítása értelmében a zombi kilépett az ajtónyílásból a hall másik oldalán. Karját könyörgően széttárta.

Pharaun tett feléje néhány lépést, majd megingott. Hiába volt részeg, és hiába tartotta Greyanna melegen a hullát, most már ő is látta, hogy Sabal túl mereven, túl ügyetlenül mozog, ami a lányra még a betegség vége felé sem volt jellemző. Ámde későn kapcsolt. Egyenesen belesétált a csapdába.

A drow nő elsuttogta a bénító varázsigét. Pharaun megremegett, mikor testének összes izma egyszerre görcsbe rándult. Aztán minden oldalról bunkókkal fölszerelt harcosok osontak elő titkos rejtekhelyükről, és egy pillanat alatt a hegyiben voltak.

Greyanna boldogan fölkacagott. Jókedve azonban csak addig tartott, míg néhány szolgája döbbenten hátra nem hőkölt. A nő csak most vette észre, hogy harcosai a padlót csépelik öccse nem fekszik alattuk véresen, tehetetlenül összetörve. Bármennyire is lehetetlennek tűnt, valahogy mégis ellenállt a varázslatnik, aztán mágiával kiszabadult a csetepaté közepéből.

Mivel Pharaun most már tudja, hogy Sabal halott, valószínűleg arra is rájön, hogy egy főpapnő védelme nélkül nincs tovább mara-dása a Mizzrym-házban. Kegyetlen anyjára semmiképp sem számíthat, aki még a lányát sem volt hajlandó megvédeni, s aki nyilván a kisujját sem mozdítja majd holmi vacak hím miatt, Pharaun tehát a kijárat felé tart.

– Arra! Hamar! – kiáltotta Greyanna, és mozgásra bírta harcosait. Ahogy befordultak a sarkon, meglátták a vágtázó Pharaunt. A férfi piwafwija vadul

lengett mögötte. Nem tántorgott, nem botladozott – a kétségbeesés alighanem kijózanította –, de fogta fejét, és vércsöppekből álló nyomot hagyott a csiszolt padlón. Valamit mégis ért hát az ütlegelés.

A harcosok utána lőttek számszeríjukkal, ám a pöttöm nyílvesszők lepattantak a varázsló köpenyéről, melyre az alighanem védőmágiát bűvölt. Greyanna egy pillanatra megtorpant, hogy tüzes szőnyeget idézzen testvére lába alá. Szolgái el is takarták a szemüket a hirtelen fellángolás elől. Öccse ugyan megégett, de talpon maradt, s rohant tovább. A lángok éppoly hamar eltűnlek, ahogyan megjelentek.

Újabb sarkon fordultak be. Pharaun előtt a kétszárnyú adamantit kapu mintha saját akaratából nyílt volna meg valójában a férfi az ezüst-gagát Mizzrym ékszerrel ösztökélte rá. Greyanna megpróbálta saját kulcsával becsapni az orra előtt, de túl messze volt.

Pharaun átviharzott a kapun. Kiért az erkélyre, ahonnan sztalaktitból épült Mizzrym kastély lakói megcsodálhatták az alant fekvő várost. Most egyikük sem állt meg, hogy így tegyen. Greyanna harsogva megparancsolta a kapuőröknek, hogy kapják el a mágust.

Azok minden bizonnyal engedelmeskedni akartak miért dacolnának egy főpapnő haragjával egy egyszerű hím védelmében. Mivel azonban ők elsősorban azért álltak ott, hogy befelé ne engedjenek senkit, váratlanul érte őket a parancs. Pharaun rájuk idézhetett valami mágiát, és tovább folytathatta útját.

Mire Greyanna kiért, már jól látszott, miféle varázslatot bocsátott rájuk zavarodottság lett úrrá az őrökön. Egyesek bambán ácsorog-tak, mások körbe-körbe kószáltak, néhányan pedig ádáz harcot vívtak egymással.

Jobb felől furcsa csörömpölés hallatszott, majd nyögések és fá-dalmas kiáltások következtek. Greyanna odafordult. A rámpa végén álló őrök hasonlóképp tehetetlennek bizonyultak, Pharaun ugyanis jégzáport idézett rájuk. A férfi már el is tűnt kijáraton át, s most lefelé tartott a mágiától izzó, szépséges csigalépcsőn, mely a Mizzrym-házat összekötötte a barlangpadlóval.

A drow nőt kissé felbosszantotta az eset, ám hamar úrrá lett ingerültségén. Úgy fest, nem kaphatja el élve fivérét, hogy utána jól megkínozza, de ahhoz nem fér kétség, hogy a hím ma este meghal. Nem menekülhet előle, és ha nem hajtaná előre a vak kétségbeesés, erre magától is rájönne.

Odasétált, felkészült a végzetes csapásra. Az összevert, véres fejű bolond félúton járhatott a szikrázó gyémántlépcsőn, s Greyanna gyorsan belekezdett a hosszú, bonyolult ősi rigmusba, amely majd eltünteti a csigalépcsőt. Ezzel még nem fogja megölni a má-gust, hacsak az nem veszti el a fejét. A ház ajtajait nyitó kulcs segítségével le is lebeghet a földre. Mivel azonban csak függőleges mozgásra lesz képes, kiváló célpontot nyújt majd a varázslatok és nyilak számára.

Kimondta az utolsó szótagot. Amint a lépcső bugyborékolásba fogott, Pharaun felszökkent a levegőbe, hosszú lábait ollóként széttárta, és a lépcső alsó felét támasztó hatalmas sztalagmit lapos tetején landolt.

Greyanna elismerően megbiccentette a fejét. Jó kis ugrás volt, ahhoz képest, hogy egy sebesült, hedonista hajlamú könyvmoly hajtotta végre. Nem mintha ez segítene rajta. Vége a mókának. Előrehajolt, nagyot rikkantott a büdösszárnyaknak. Pharaun még mindig nem tért magához a zuhanásból, csak nem bánik el egyszerre kettővel is?

Már meg is jelent a két szörnyszülött szárnyas ragadozó, szájuk szokás szerint csípős ammóniabűzt árasztott. A büdösszárnyak a lépcső legalját őrizték, hogy mindenki megbizonyosodhasson a Mizzrym-ház mágikus hatalmáról. Remek őrszörnyek voItak. Kar-mos denevérszárnyuk izmos legyintésével Pharaun után eredtek – lábuk nem volt, de ez nem zavarta őket –, hosszú nyakukat nyújtogatták, villás ormányuk, agyaras állkapcsuk éhesen fordult a szökevény irányába. Greyanna kényelembe helyezte magát a rámpán, s mohón várta a fejleményeket.

Pharaun kiáltott. Hogy mit, azt ilyen messziről nem hallotta,nem varázsige volt, inkább csak rémült sikolynak vagy kegyelemért könyörgésnek hangzott – amire az óriási szárnyasok úgysem lesznek tekintettel.

Nagyot tévedett. A szörnyek elbizonytalanodtak, Pharaun pedig fölemelte a kezét. A szárnyasok puhán

végighúzták gyilkos állkapcsukat az ujjain, beszívták az illatát. Greyanna újra elordította magát, hogy öljék már meg. Az állatok feléje fordították a

fejüket, ám amikor a mágus újra szólt hozzájuk, nem foglalkoztak a paranccsal. A papnő döbbenten bámult. Az rendben van, hogy létezik valami csökevényes

kapcsolat Pharaun és a szörnyek között, hiszen egy kastélyban élnek mindannyian, azt viszont pontosan tudta, hogy a mágus nem lovagolt meg még egyet sem. Azt csak Mizzrym-ház nőtagjainak volt szabad, és csak egy lovas tudta teljes mértékben uralni a jószágokat. Akkor meg hogyan kerülhetett Pharaun mélyebb kapcsolatba velük, mint ő?

A mágus fölkapaszkodott az egyik büdösszárny hátára, s a levegőbe emelkedtek. Öccse alighanem feloldotta a szörnyeket kastélyhoz kötő mágiát.

Jobban bánt furcsa hátasával, mint Greyanna tette volna nyereg, kantár és ösztöke nélkül. Még utoljára rávigyorgott nővérére, aztán menekülőre fogta a dolgot. A másik büdösszárny céltalanul imbolygott ide-oda, élvezte a szabadságot.

Greyanna lassan felébredt bódulatából. Iszonyúan furdalta kíváncsiság, ki taníthatta meg Pharaunt a büdösszárnyakon lovagolni – valószínűleg Sabal, de hogyan tartották titokban? –, ám aztán ráébredt, hogy nem töprenghet tovább a kérdésén. A válasz kevésbé fontos, mint a zsákmányejtés.

Megfordult, körülnézett. A zavarodott őrök még mindig bambán pislogtak rá, ám néhány jégesővel nyakon öntött katona már visszanyerte önuralmát.

– Lőjétek le! – mutatott a papnő az egyre távolodó célpontra. – Tűz! Az őrök dicséretre méltó gyorsasággal engedelmeskedtek. Felemelték nyílpuskájukat,

becélozták, majd a nyilak egyenetlen pendüléssel kiröppentek. Pharaun büdösszárnya megbillent, aztán zuhanni kezdett lefelé, s hangos robajjal

földet ért a város díszes sztalagmit épületei között. – Megvan – közölte az őrség kapitánya. Nagyobb és erősebb lévén Greyanna könnyedén a földre penderítette. – Csak a büdösszárnyat találtad el – vicsorogta. – Lehet, hogy Pharaun sértetlenül

megúszta. Honnan tudod, hogy nem használt mágiát vagy lebegést, hogy megállítsa az esést? Könnyen lehet, hogy nagyon is életben van, és odalent röhög rajtunk. A holttestét akarom látni, hozzátok ide, ha törik, ha szakad! Szedjetek össze minden papnőt, varázslót és harcost drow-t és szolgát egyaránt. Mozgás!

És a hím mozgott. Ez volt a papnő egyetlen aprócska öröme a mai napban. Halandó szolgái kiviharzottak az utcára, ő pedig a Mizzrym-ház szentélyében maradt,

szellemet idézett és jósmágiákkal segítette a keresést. Amely érthetetlen és őrjítő módon mégiscsak kudarcot vallott. Mikor a Narbondel alján csordogáló fény az új nap bekö-szöntét jelezte, kénytelen volt belátni, hogy ezúttal alulmaradt Pharaunnal szemben.

Egy hónappal később megtudta, hogy öccse valahogy eljutott Tier Breche-ig, s ott bekönyörögte magát a Sorcere-be. Menzober-ranzan ősmágusa még jól emlékezett a tehetséges növendékre, s engedett a kérésnek.

A hírek hallatán Greyanna megkönnyebbült. Már attól félt, Pha-raun elmenekült Menzoberranzanból; ezzel ugyanis örökre kivonta volna magát a papnő befolyása alól. így csupán feltornászta magát a város fölötti párkányra. És egyszer óhatatlanul lemászik onnan, akkor pedig Greyanna a sarkában lesz.

Legalábbis így gondolta, amikor egy napon anyja magához hivatta. Miz’ri, aki szintén értesült szökevény fia hollétéről, egészen mást akart tenni az ügyben mégpedig semmit.

Bár csupán hímek voltak, a Sorcere mesterei gyakorlatilag függetlennek számítottak, misztikus hatalmukban pedig senki sem kételkedett. A nagyasszonyanya, kinek szövevényes gondolatai mindig a Mizzrym-ház felemelkedése körül forogtak, úgy döntött, nem volna okos dolog, ha feleslegesen háborgatnák a mágusokat. Azaz megtiltotta Greyannának, hogy végezzen Pharaunnal.

Az ifjú papnő elérte, amit akart kiemelkedett testvérei, rokonai közül, bosszúját azonban nem vihette véghez.

Az elkövetkezendő évtizedekben folyamatosan ezen rágódott. Százszor is meghányta-vetette magában, dacoljon-e anyja parancsával, és megölje-e Pharaunt, de aztán mindegyik tervét kivitelezhetetlennek nyilvánította. Bármennyire is gyűlölte öccsét, Miz’ri haragjától még annál is jobban félt.

Lehet, hogy anyja végül megváltoztatta a véleményét? Vagy ez valami újabb kegyetlen terv része, és Miz’ri aljas módon össze akarja ereszteni a továbbra is sérthetetlen öccsével?

– Jó volna újra találkozni Pharaunnal – mondta most olyan nyájasan, ahogyan csak bírta.

Miz’ri felkacagott.

– Az elhiszem! Találkozni vele és megölni, nem erre céloztál ? – Ha te mondod. Ismered a történetet. Az egész sava-játszma az orrod előtt játszódott

le. – És fogadni mernék, hogy minden percét élvezted, tette hozzá gondolatban Greyanna,

– Az már igaz, ezért is tudom, hogy érdekelni fog az eset. Sajnos olyan problémák jelentkeztek, amelyek megoldása fontosabb, minthogy baráti viszonyt tartsunk fönn az akadémiai mágusokkal. Amíg te odavoltál, még több hím dezertált…

– Pharaun megszökött a Sorcere-ből? – szakította félbe Greyan-na. Szeme résnyire szűkült. – Meg akarták büntetni a hét novícius meggyilkolásáért?

– Nem és nem! Fogd be a szád, engedd, hogy elmondjam a történetet! Majd utána foglalkozunk a kedves kis rögeszméddel.

– Igenis, anyám. – A hímek tehát továbbra is eltünedeznek, és a parancsunk ellenére Gromph még

mindig ki akarja vizsgálni az esetet. Ki akarta játszani az éberségünket, úgyhogy úgy döntött, másra hagyja a munkát, s be is hívott az irodájába egy megfelelő ügynököt, hogy megbeszéljék a megbízatást. Szerencsére a Tanács birtokában van egy nagyon is ügyes kristálygömb, amellyel nemrég végre áttörtük a helyiség védőbűbájait. Legalábbis néhányat. Látni még mindig nem látunk be, de halljuk, mi történik, úgyhogy tudunk Gromph tervéről, és ismerjük a megbízott személyét is. Nos, lányom, eljött az idő, hogy izgatottan az öcséd nevét rebegd.

– Gondolom, Gromph azt mondta neki, hogy ezzel a megbízás-sal törlesztheti az adósságát.

– Pontosan. Csak az a kérdés, mit tegyünk mi, papnők? – Nyilván van okotok rá, hogy nem mentek oda egyszerűen Gromphhoz, és nem

mondjátok meg neki, hogy lelepleződött. – Hogyne, számos okunk van rá. Az első találkozó ugyan udvarias, kedélyes légkörben

zajlott, de hátha a következő már nem lenne az. Nem szeretnénk feldühíteni. Másrészt azt sem akarjuk, hogy megtudja ki tudjuk hallgatni az irodájában. Akkor vagy újabb mágiával vértezné fel a helységet, vagy egyszerűen máshol bonyolítaná az ügyleteit. Okosabb, ha csak a kopóját távolítjuk el az útból. Mivel Pharaun titkos megbízást hajt végre, az ősmágus nem hozná feltétlenül összefüggésbe a tervével, ha valami történne vele. A baj csak az, hogy az öcséd hatalmas ellenfél, jelen pillanatban legalábbis.

Greyanna bólintott. – Mert ő varázsló, mi pedig… azok vagyunk, amik. – A Tanács azon töprengett, hol találhatná meg azt a bátor, mindenre elszánt papnőt,

aki felkutatná a városba leszálló mágust. Én azt mondtam a többieknek, hogy ismerek valakit.

– Jól tetted. – A legszebb az egészben az, hogy személyes elintéznivalótok van egymással. Ha

tehát mások azt látják, hogy valami csúnya doIgot művelsz Pharaunnal, nem firtatják majd az okát.

– Igen, értem. A ház összes erőforrása a rendelkezésemre áll ? – Csak néhány segítőt adhatok. Ha a Mizzrym-ház teljes hadseregével a hátad mögött

indulnál útnak, senki sem hinné, hogy személyes bosszúról van szó. Választhatsz néhány varázsfegyvert a fegyvertárból. De ne pazarolj semmit! Csak annyit költs, amennyi szükséges.

Greyanna fejet hajtott. – Azonnal útra kelek. Miz’ri végül elmosolyodott, s ez minden várakozással ellentében még fenyegetőbbé

varázsolta az arcát.

Negyedik fejezet

A Selyemkerevet nem kelmepiac volt, ahogy a menzoberranzani látogatók néha

feltételezték. Inkább masszázsszalonra hajazott, de ez túlságosan közönséges kifejezés lett volna rá. A gyönyörök palotája mármár sokkal illőbb leírást adott volna az intézményről, ahol a Mélysötét legképzettebb szolgái részesítették fenséges kényeztetésben a sötételfeket.

Waerva Baenre a maga részéről mélységesen elégedett volt a kiszolgálással. Miután jól kiáztatta gondosan óvott, kéjvágyó testét az illatos fürdőolajjal még kellemesebbé varázsolt, szinte forró vízben, arra vágyott volna leginkább, hogy végleg elalélhasson ked-venc masszőrének szakértő kezei alatt.

Tudta viszont, hogy ez most lehetetlen. Üzleti ügyben érkezett ide, az érzékek szentélyébe, s az üzleteket sokkal nagyobb biztonságban intézheti itt, mint akár a Baenre-cítadellában, akár a Nyugati Fal kerületben lévő nagyköveti rezidencián. Ezért kért most külön szobát – bár egyébként szerette a társaságot –, ezért rendelt két süketnéma ember masszőrt a hihetetlenül tehetséges Tluth helyett.

Szerencsére a kiválasztott, nyelveszegett szolga is kitűnően értette a dolgát. Most éppen a nyakizmait gyúrogatta, s Waerva a fájdalmas gyönyörtől kéjesen felnyögött. Umrae természetesen épp ebben a méltatlan pillanatban jelent meg a küszöbön.

Nem mintha megmosolyogta volna Waerva feldúltságát. A Baen-re papnőnek fogalma sem volt róla, mi kell ahhoz, hogy Umrae mosolyogjon. Sovány, szerény külsejű nő volt a jövevény, bőre egészségtelenül tompa, szürkésfekete szénszínű igénytelen öltözéke alaposan elütött a menzoberranzani divattól. Umrae mindig mereven, idegesen viselkedett a titkos találkozókon, Waerva szerint azért, mert ő csupán közdrow volt. Bármily vészhelyzet álljon is elő, egy nemes sosem feledkezik meg az eleganciáról.

– Térképeket nézeget! – közölte Umrae. Hangja jellegtelen fénytelen volt, akár a külseje.

– Nem meglepő- felelte Waerva. – Az úrnőd ravasz teremtés. Nem számítottam rá, hogy örökké el lesz foglalva az öntömjénezéssel. – A szolga belemélyesztette ujjait a lapockájába, s a nő boldogan megborzongott. – Mielőtt belefognánk a beszélgetésbe nyugtass meg, hogy senki sem látott belépni ebbe a szobába.

Umrae felvonta a szemöldökét, mint akit még a gondolat felbosszant. – Nem, természetesen nem. – Akkor a pokolba is, vetkőzz le! Elvégre mélymasszázsra jöttél, úgyhogy amikor

hazaérsz, úgy is kell kinézned, mint aki meg is kapta. Emellett ezek a fickók tényleg megérik a pénzüket.

Umrae továbbra is morcosan, mintha attól tartana, hogy, Waerva az ő rovására gúnyolódik, odaintett a férfinak, aki kissé alacsonyabb és vékonyabb volt a társánál. A szolga vetkőztetni kezdte, közben gondosan ügyelt rá, hogy másfelé nézzen, aztán ruhákat fölakasztotta a fali fogasra.

– Tehát, mi folyik itt? – kérdezte a közdrow. – Asszonyomat szigorúan őrzik. Én talán még a tőled kapott eszközök segítségével sem tudnám megölni és megszökni tőle, de gondolom, rendelkezel néhány szakképzett orgyilkossal.

– Természetesen. – Waerva lehunyta vágott, rubinszín szemét, mikor a szolga egy újabb görcsös izomcsomót gyömöszkölt a forró zsibbadásig. Furcsa, észre sem vette, milyen feszült volt a teste, mielőtt a masszőr hozzányúlt volna. – A gyilkosságnak valóban meg-volna a maga előnye. Az úrnőd egy csapásra lekerülne a sava-tábláról.

– Akkor megegyeztünk? – kérdezte Umrae, miközben leheveredett a díványra. A masszőr gyengéden elrendezte kócos, fehér haját, hogy hozzáférhessen a bőréhez.

Waerva elvigyorodott. – Milyen lelkes lettél egyszerre. – Bevallom, nem lopta be magát a szívembe. – Umrae embere fehér porcelánibrikből

balzsamot kent a testére, édes illat lengte be a levegőt. – Nem is erről van szó. Hanem arról, hogy elrejtőzhessünk, amíg szükség van rá.

– Egyetértek – mondta a nemes –, épp ezért attól tartok, a gyilkosság épp az ellenkezőjét eredményezné. Túl nagy feltűnéssel járna. Hát nincs az asszonyodnak hasonló gondolkodású szárnysegédje, aki az ő pusztulása után fölvenné a nyomozás fonalát?

Umrae ismét elfintorodott, láthatólag nem tetszett neki a kérdés. Szolgája most borostyánolajat csurgatott a hátára.

Az épület másik feléből távoli nevetés, kiáltozás és csobbanások hallatszottak. Alighanem holmi hímek szórakoznak az egyik medencében – gondolta Waerva. Kevés drow nő fogékony a harsány tréfákra manapság.

Végül a közdrow megszólalt – Rendben, akkor mit akarsz tenni? – Ennél sokkal körmönfontabban fogunk leszámolni a fenyegetéssel. Nem árthat

nekünk, ha sosem kapja meg az esélyt, hogy igazolja a gyanúját. – És ezt hogyan akarod elérni? – remegett meg Umrae hangja, mikor a férfi gyengéden

püfölni kezdte öklével a csillogó hátát. Sok sikert ahhoz a kővé dermedt testhez – gondolta Waerva magában. – Baenre papnő vagyok, nem igaz? – kérdezte. – A legjelentéktelenebb közülük. – Micsoda arcátlan megjegyzés! – fortyant föl Waerva, de masszőr keze hamarosan

lecsillapította ingerültségét. – Csak arra céloztam… – Tudom, mire céloztál, és nem is tagadom. Hiszen épp ezért vagyok itt. Ám gondold el

Triel nagynéném világéletében két embertől függött, Gromphtól és Quentheltől. Gromphfal most nem beszélhet nyíltan, mert őt sem meri beavatni a történtekbe, ahogy a többi hímet sem. Quenthelből pedig nem sokat fog látni manapság. A kis szörnyeteget eléggé lefoglalják a saját problémái. Valami balul ütött ki Tier Breche-ben.

Umrae feléje fordította a fejét. – Hallottam róla. Tulajdonképpen mi történt? – Nem tudom… – Az istennő szerelmére, de szeretném tudni, gondolta. – .. .De bármi

is volt az, a mi javunkat szolgálja. Az a cél, hogy Triel más tanácsadók után nézzen. – És a mágikus fia? Azt rebesgetik, ő mindenhova elkíséri. Waerva elmosolyodott. – Jeggreddel ne törődj! Nagyszerű példány a maga nemében, de aligha tud bölcs

tanácsokkal szolgálni. Hidd el, szegény, tétova Triel sírni fog a boldogságtól, ha egy másik Baenre papnőtől kaphat hasznos információkat, még ha ilyen alacsony rangú is az illető, mint én. Barátainknak pedig elég idejük lesz rá, hogy bevégezzék a munkájukat, nem kell attól félniük, hogy mások beavatkoznak.

– Csak akkor, ha Triel megbízik benned. – Ebben a tekintetben meg fog. Mi Baenrék büszke népség vagyunk. Trielnek soha

nem fordulna meg a fejében, hogy a házának egy papnője el akarja hagyni a családot, és új életet akar kezdeni máshol. Persze ő nem is a családi ranglétra legaljára született, úgyhogy fogalma sincs, milyen érzés, ha minden fontos hivatalt a nővérei és idősebb unokatestvérei töltenek be. Még ha minden esetben ugrásra készen állnék, hátha egy óvatlan pillanatban eltakarít-hatom egyiküket-másikukat az útból, akkor az évszázadokba telne, mire valóban fontos tisztséget foglalhatnék el a családban.

– Rendben, megértelek. Mit mondasz majd neki?

– A szokásost. – Waerva remegve felsóhajtott, mikor a szolga keze a keresztcsontjára siklott. – Ami akár még igaz is lehet.

– Talán. Umrae morcosan elhallgatott. Emberének keze csattogó, cuppogó hangok kíséretében

végiggyömöszölte csúszós, csontos hátát. – Az Abyss hatszázhatvanhatodik bugyrára! – kiáltott föl Waerva. – Mi van veled? Ha

árulást fontolgatsz, sajnos azt kell mondanom, azzal már elkéstél. – Arról szó sincs. Többre akarom vinni a titkárnői rangnál, vezetéknevet akarok.

Főpapnő és nemes akarok lenni. – Az leszel. Ha az ármányod szétzilálja a fennálló rendet, jutal-mat fogok kapni.

Nagyasszonyanya leszek, egy új, de magas rangú ház nagyasszonya, s akkor örökbe fogadlak majd. Mondd hát, miért vagy ilyen rosszkedvű?

– Csak elgondolkodtam. Ez a csönd tényleg örömhírt jelent számunkra, vagy a végzet hordozója? Nagyszerű helyzetet készülünk kihasználni, vagy a vesztünkbe rohanunk?

Én is nyugodtabban aludnék, ha tudnám – gondolta Waerva. – Hadd kérdezzek valamit! – emelkedett szólásra. – Ha lenézeI a szívednek

legmélyére, mit látsz? Tiszteletből vagy félelemből szolgáltál? – A hatalomért szolgáltam. – Ha úgy vesszük – felelte a Baenre papnő –, én is. Tehát ragadjuk meg a hatalmat,

amely mindössze egy karnyújtásnyira szikrázik tőlünk! – Nos… – Umrae felnyögött, begörbítette lábujját, mikor az ember szolgának végre

sikerült egy szikrányi kis gyönyört masszíroznia a testébe. Waerva ezt jó jelnek vette. Pharaun magába szívta a Bazaar látványosságait. Született menzoberranzani lévén

természetesen már számtalanszor járt eme zsibongó helyen, de több tíznapnyi házi őrizet után, amikor folyamatosan azon töprengett, elnyisszantják-e életének csillogó fonalát vagy nem, ez a lármás nyüzsgés kisebb csodával ért föl számára.

A standok némelyike világított, egyesek a foszforeszkáló gombák miatt, amelyek előnyös ragyogást kölcsönöztek a kereskedők portékáinak, mások a hasonló célból megidézett mágikus lángocskák vagy egyéb bűbáj miatt. A villódzás persze kellemesen halvány volt, nem ártott a sötételfek érzékeny szemének. A város lakosai a jól ismert, életet adó sötétségben jártak-keltek, itt ugyancsak érdekesnek ígérkező társaság gyűlt össze.

Egy főpapnő – kísérőinek egyenruhájából ítélve a Fey Branche-házból – szállt ki elfüggönyözött hintójából, s a lovasgyíkokat nézegette. Szakértő szemmel, biztos kézzel választotta ki az állatokat, akár egy istállószolga. Egy ágrólszakadt külsejű fiú – talán egy alacsonyabb rangú ház kitaszított sarja – beszédbe elegyedett a vargával, míg a társa bő köpönyege alá rejtette a drága kígyóbőr csizmát. Hím közdrow-k, akiknek le kellett sütniük a szemüket minden nő előtt, és félre kellett állniuk minden nemes útjából, cserébe az aljanépet pocskondiázták a szürketörpöket, a gülüszemű kuotoá-nak nevezett halembereket – sőt, a tarkabarka csőcselék között még egy hatalmas, szarvas varázsogár is akadt, a Fönti Világból; mindenki megtalálható volt itt, aki elég bátor és merész ahhoz, hogy sötételfekkel kereskedjen, vagy éppen a városukban lakjon. A legalacsonyabbnak természetesen – bár számuk tekintetében felülmúlták a szabadokat, csak épp oly jelentéktelenek voltak, hogy mások észre sem vették őket – a szolgák számítottak. Orkok, gnollok, bogármedvék őrizték urukat vagy úrnőjüket, zaklatott, kiéhezett goblinok hordozták a kereskedők portékáját, a gyíkszerű koboldok meg a szemetet gyűjtötték össze.

Pharaun régebbi küldetései alapján tudta, hogy ez a hely még az eget látó világokban is hangosnak számítana. A menzoberranzaniak azonban annak érdekében, hogy ne

verődjön vissza a barlang falairól a folytonos lárma, ügyes bűbájokat helyeztek el a kőtalajon. A közelben lévők a szokásos hangerővel hallhatták a piaci nyüzsgést, távolabbra érve azonban egyre halkult, összeolvadt a város szüntelen duruzsolásával, amit Rylddal hallgattak odafönt a Tier Breche peremén.

A varázsgátak annyira közel helyezkedtek el egymáshoz,hogy az újonnan érkezőket néha alaposan megdöbbentették egy lépéssel átkerülhettek a suttogásból a rekedt kiabálásba, a kikiáltó harsogó ordításába és a dudavisításba.

Szerencsére a piac szagát semmiféle mágia nem nyomta el egzotikus felszíni fűszerek, édeskés forralt bor, cserzett bőr, égett olaj, rothétrágya, frissen kiontott vér és ezernyi más érdekes illat lengte körbe őket. Pharaun lehunyta a szemét, és mélyet szippantott.

– Nagyszerű, nem gondolod? – Lehet – felelte Ryld. A vaskosabb drow erre a kirándulásra széles válla köré kanyarintotta piwafwiját. A

köpönyeg elrejtette törp-páncélját és rövid kardját, csuklyája homályba borította arcát, ám egyetlen ruhadarab sem takarhatta volna el a vállán viselt hatalmas fegyvert. Ryld Vag-dalónak keresztelte az óriási kardot, s bár Pharaun e nevet túl faragatlannak és prózainak érezte, azt neki is be kellett látnia, hogy találó az elnevezés. Barátja szakavatott kezében a varázsos fegyver gyakorlatilag bármit kettéhasított.

Ryld könnyednek tűnt, ám a varázsló tudta, hogy a látszat legalábbis ebben a tekintetben – csal. A Melee-Magthere mestere ösz-tönösen feltérképezte környezetét, s olyan tehetséggel érzékelte a veszély legkisebb jeleit is, hogy Pharaun, aki szintén jó megfigyelőnek tartotta magát, a nyomába sem érhetett volna.

– Lehet? – visszhangozta a mágus. – Csak a szokásos komorság beszél belőled, vagy valóban látsz valami furcsát?

– Látok – felelte Ryld. Hatalmas kört írt le karjával, mely magába foglalta a sokaságot, az árusok standjait és a körülöttük kiképezett utacskákat. – Nem ártana, ha rendet rakna itt valaki.

Pharaun elvigyorodott. – Vigyázz a szádra, barátom, vagy följelentelek szentségtörésért. Hiszen a káosz az,

ami létrehozott minket, s az tett minket azzá, amik vagyunk. – Az ám. A káosz egyenlő az élettel. A káosz egyenlő a kreativitással. A káoszban rejlik

az erőnk. Én is emlékszem a krédóra, de ha a gyakorlati oldaláról közelítem meg a kérdést, azt kell mondanom, hogy ez a zűrzavar inkább a város ellenségeinek malmára hatja a vizet. Itt aztán bármiféle kém vagy orgyilkos elrejtőzhet, s bárki elcsenheti a kincseinket, kifürkészheti a titkainkat.

– Biztos vagyok benne, hogy meg is teszik. Legalábbis a mi küldötteink feltétlenül így járnak el a Mélysötét más városaiban.

Egy nőstény ork ügetett keresztül a tömegen leszegett fejjel, kezében papírtekercset szorongatott. Talán a gazdája korbácsot ígért neki, ha nem kézbesíti nyomban az üzenetet. Megpróbált átfurakodni Pharaun és egy másik járókelő között, de elvétette a lépést, és nekiment a varázslónak. Agyaras disznópofáján rémület tükröződött, mikor tudatosult benne, hogy éppen egy elegáns, drága holmikba öltözött sötételfet sikerült inzultálnia. Pharaun egyetlen intéssel elbocsátotta. A szolga sarkon fordult, és futásnak eredt.

– Akkor a Tanácsnak jobban kellene ügyelnie a Bazaar rendjére – folytatta Ryld. – Az alkalmi őrjárat még a tolvajok ellen sem véd. Bevezethetnék a kereskedői engedélyt. Vagy rendszeresen átkutathatnák az állataikat, sátraikat, portékáikat.

– Legjobb tudomásom szerint – elmélkedett Pharaun – megis próbálták. De minden szigorító intézkedés bevezetése után csökkent a Bazaar forgalma, s ezzel aztán kevesebb aranypénz csordogált a nagyasszonyanyák kincses ládájába. Őszintén hiszem,

hogy ma is ugyanez történne. Ráadásul az ilyen rendelkezések megnehezítenék az összes olyan ház dolgát, amely épp itt bonyolítja sötét üzelmeit. És ezek, hidd el, nincsenek kevesen.

Pharaun aztán tudja. Mielőtt megszökött volna a családjától, Saballal együtt komoly szerepet játszottak a végletekig titkolt törvénytelen üzelmekben, melyek a Mizzrym-ház és a drow-k leghalálosabb ellenségei, a mélységi gnómok között köttettek

– Ha te mondod – szólt Ryld. – Én nem vagyok nemes, honnan tudhatnék az efféle dolgokról?

A mágus felsóhajtott. Barátja valóban a sötételf-társadalom legaljáról származott, de mire megszerezte mostani pozícióját, kénytelenkelletlen magáévá tette a nemesi gondolkodásmódot. Arról viszont továbbra sem szokott le, hogy időnként egyfajta kéjes elégedettséggel paraszti együgyűséget színleljen.

– Nos, örülök, hogy ilyen szorgalmasan ápolod a gyökereidet jelentette ki. – Remélem, az ismereteid a nyomortanyán is hasznunkra lesznek majd.

– Már éppen föl akartam tenni a kérdést, hogy erre a bizonyos látogatásra mikor kerül sor. Nem lett volna jobb, ha egyenesen Eastmyrbe vagy a Braerynre megyünk?

– Addig nem, amíg csak a mágikus sötétben tapogatózunk. Először híreket kell szereznünk.

Pharaun magában még hozzátette, hogy az sem árt, ha minél gyorsabban hozzájutnak az értesülésekhez, de sajnálta volna, ha ennyire le kellene rövidítenie a bazaari tartózkodásukat. Szívesen elidőzött volna például egy kicsit Ébenfény Daelein Palack-ban, hogy közelebbi ismeretséget kössön az ottani finom borokkal, likőrökkel – az illető bolt egyébként varázsitalokat, mérgeket is tartott, már ha valaki tudta, hogyan kérje őket. Néhány pohár bortól talán kitisztulna a feje.

Vagy újabb rejtéllyel találná szemben magát; bár rengeteg boltos kínálgatta portékáját a standoknál, Pharaun úgy érezte, hogy a Bazaar árukészlete alaposan megfogyatkozott legutóbbi látogatása óta. Vajon miért? Lehet ennek valami köze az eltűnt hímek esetéhez?

És mi a helyzet azzal a démonpókkal, amely előző nap, mikor lépcsőnél üldögéltek Ryiddal, egyszerre csak testet öltött a fejük fölött, és megrohamozta Arach-Tinilitht? Összefügg-e a többi eseménnyel, vagy a pók csupán holmi független menzoberranzani cselszövés része, amelynek semmi köze az ügyhöz, amelyben ő nyomoz?

Elvigyorodott. Ugyanis fogalma sem volt róla. – Megérkeztünk – jelentette Ryld. – Az ám. A kőbe faragott Ékszeresládika alig néhány hüvelyknyire volt a Bazaar szélétől. A

fogadó nemigen hirdette magát, mégis jókora vendégsereget vonzott magához; árusokat, kereskedőket; s amint a két mester leereszkedett az utcaszintről a mészkő ajtóig vezető csigalépcsőn, szokatlanul hangos mulatozás zaja csapta meg a fülüket. Nevetés, harsány társalgás, tülökkürtből, kézidobból és lantból verbuválódott zenekar muzsikája. A lantra ráfért volna némi hangolás.

Ryld megjáratta a rézkopogtatót, mire az ajtó közepén lévő kis ablak félrecsúszott. Csillogó szempár kukkantott ki a másik oldalról, aztán eltűnt. A kapu kitárult.

Pharaun elvigyorodott. Eddigi ittlétei során még egyszer sem fordult elő, hogy valakit elutasítottak volna erős volt a gyanúja hogy ez az egész kémlelőlyukas ostobaság mindössze arra szolgál hogy a látogatók még pikánsabbnak érezzék a helyet.

Az alacsony mennyezetű teremben enyhén bódító, édes illat-terjengett. A zenészek a nyugati fal melletti kis emelvényen kuporogtak. Néhány különlegesen lelkes rajongó figyelte az előadást, mások viszont egyéb szórakozás után néztek. Az egyik asztalnál fél tucat torzonborz egyén gurított le egyszerre valami fekete itókát a torkán, valószínűleg

ivóversenyt rendeztek. Mások tőröket hajigáltak a falra szerelt céltáblába – ők nem sokan törődtek a körülöttük állók testi épségével. Kockazörgés, kártyacsattogás, pénzcsörgés hallatszott a szerencsejátékosok asztalai felől.

Ryld a tőle megszokott éberséggel pásztázta végig a terepet csendben felmérte a várható veszélyeket. Szeme egy pillanatra megállapodott a pókháló alakú sava-táblákon, s Pharaun tudta, hogy barátjának körülbelül ennyi idő kell ahhoz, hogy mind a négy folyamatban lévő játék állását felmérje.

A sava egyébként bonyolult, de nagyon közkedvelt játék volt; két nemesi ház harcát idézte föl. Pharaun látott egyszer egy régi, muzeális darabot, ahol csupán az egyik sorozat figura ábrázolt sötételfeket; az efféle játékok azonban jóval a születése előtt kimentek a divatból – valószínűleg azért, mert senki sem akart a törpökkel lenni.

Nyilván több nemzet is föltalált hasonló stratégiai játékokat,drow-k azonban kaotikus természetükhöz igazították a sava szabályait. A játékos minden játék során egyszer megkapta azt a lehetőséget, hogy a normál lépés helyett dobhasson egyet a sava kockákkal. Ha mindkét kocka pókot mutatott, leüthette az ellenfél játékosával az összes egy lépésre lévő azonos színű figurát lévén, hogy a sötételfek még komoly háborúk esetén sem restek megszabadulni a belső vetélytársaiktól.

Pharaun, aki titokban okosabbnak gondolta magát Ryldnál, sokszor bosszankodott rajta, hogy képtelen megverni a fegyvermestert savá-ban, ám a barátja oly kiválóan mozgatta a nagyasszonyanyát, papnőket, varázslókat, harcosokat, ork szolgákat és persze a kockát is, akár a kardját. Sőt, váltig állította, hogy a sava és a harc egy és ugyanaz a dolog, habár Pharaun nem egészen értette a kijelentést.

Meglapogatta Ryld vállát, és így szólt – Játssz egy kicsit! Szórakozz! Nyerd el az aranyukat! Csak ne felejts el közben

beszélgetni velük. Lássuk, mit derítesz ki. Én addig a pincében próbálok szerencsét. Ryld bólintott. Pharaun utat vágott magának a tömegen keresztül a söntéshez. Ahogy számított rá, a

bölcs, féllábú Nym ott kuporgott egy széken. A nyugalomba vonult csatamágus legalább annyira gyűlölte a többi halandót, mint bármely démon, amelyet a Sorcere valaha is megidézett. Most épp fenyegetéseket, disznó káromkodásokat és parancsokat vágott a goblin pincérek fejéhez, de egy pillanatra abbahagyta a szitkozódást, és morogva elvette Pharauntól a marék aranyat. Cserébe elnyűtt bőr kulcskarikát nyomott a kezébe.

Miután megszerezte a kulcsokat, Pharaun átsétált a bár melletti boltív alatt, és lesietett a lépcsőn. Odalent folyt ugyanis az Ékszeresládika üzleteinek az a része, amelyeket Nym semmiképpen sem plakátolt volna ki az utcán.

Menzoberranzanban, ahol az istennő és papnői uralkodak, nemigen szorultak rá a nők arra, hogy áruba bocsássák a testüket. Csupán néhány alantas származású, gyenge, beteg példány vetemedett volna ilyesmire. Ami tehát azt jelentette volna, hogy bármely férfi, aki bensőséges estét kívánt vásárolni magának, mindössze ezek vagy az egyéb fajok nőegyedei közül válogathatott volna.

Persze nem egészen így állt a helyzet, már ha az illető hímnek elég vaskos volt a pénztárcája. A sötételfek ugyan főleg mélységi gnómokkal vagy szürketörpökkel folytattak háborút, időnként azonban egy-egy másik drow várossal is összetűzésbe keveredtek. S ezek a harcok néha-néha női foglyokat is eredményeztek.

A legértelmesebb, legtörvényesebb dolog, amelyet az ilyen veszedelmes foglyokkal tenni lehet, az, ha a drow kikérdezi, megkínozza és megöli őket. Mindezek ellenére Nymnek jó néhányszor sikerült lefizetnie a zsoldosokat, s aztán a foglyokat becsempészte Menzoberranzanba, egyenest az Ékszeresládika pincéjébe.

Abból a ravasz megfontolásból cselekedett így, hogy számos menzoberranzani hímnek jó pénzt megért, ha a hatalmába kerít-hetett egy nőt, s Nym pincéjében az illető bármit

tehetett a fogollyal; a vendégek akár botot, szénserpenyőt, hüvelykszorítót is kaphattak… azzal a feltétellel, hogy a maradandó károsodásokért külön felárat kellett fizetniük.

A bordély létezése nyílt titok volt, s Pharaun már többször is elgondolkozott rajta, miért nem záratják be a nagyasszonyanyák, ha egyszer itt a hímek sárba tiporhatják az uralkodó nemet. TaIán úgy érezték, ha egy férfi itt kiélheti magát, nem fordul szembe az otthoni papnőkkel. Vagy ami még valószínűbb Nym tekintélyes sápot jutatott nekik a nyereségből.

Az Ékszeresládika mindenesetre nagyszerű felvilágosításokkal szolgálhat a szökött hímekkel kapcsolatban, főként, ha valaki még helyi kémmel is rendelkezik. Pharaun nem lehetett egészen biztos benne, hogy az övé életben van-e még, de ugye sosem lehet tudni.

A lépcső hosszú folyosóban végződött, amelyről számozott ajtók nyíltak. Sok mögül szenvedélyes nyögések vagy fájdalmas kiáltások harsantak. A szokásosnál nagyobb volt a forgalom. A mágus végigsétált a folyosón, megkereste a tizennégyes számú ajtót. Egy pillanatig habozott, majd vállat vont, bedugta a zárba a kulcsok legnagyobbikát.

Az ajtó kitárult. A megbéklyózott Pellanistra nem sokat változott, amióta utoÍjára látta ugyanazok a jól

formált, erős végtagok, ugyanaz a szív alakú arc csak néhány karcolással viselt többet a megszokottnál. Ajka kissé felrepedt, duzzadt fél szeme csukva volt – alighanem az utolsó látogatónak köszönhetően.

A nő felemelte a fejét, s mikor meglátta Pharaunt, kimeresztett karmokkal nekiiramodott. Majd hirtelen megtorpant, amikor őrző mágiáinak valamelyike fájdalmasan végigvágott rajta, s pillanattal később a falhoz rögzített lánc is megfeszült. A nő elvesztette az egyensúlyát, letottyant a hátsójára.

Szervusz, Pellanistra – mondta Pharaun. A lány kiköpött feléje, s arca eltorzult az újabb megtorló fájdalom hullám hatására. A köpés a varázsló puha, magas szárú csizmájának orra elé esett.

Bár távol áll tőlem, hogy közhelyekkel éljek – folytatta a azt hiszem, rá kell mutatnom arra, hogy csupán magadnak ártasz. – Előrelépett, kinyújtotta a kezét. – Gyere, üljünk le beszélgessünk, ahogy a régi szép időkben! Akár le is veszem a bilincset, ha szeretnéd. Megállapodtunk! – kiáltott föl a fogoly. - Nem vagyok hajlandó hosszas eszmecserét folytatni földön ülő hölgyeményekkel. Árt a jó híremnek, ahogy a tiednek is. Gyere, légy jó kislány! Fogd a kezem!

A nő nem fogadott szót, viszont önerőből fölkecmergett pucér talpára. Virágillat csapta meg a férfi orrát.

– Nos, hát nem jobb így? – kérdezte. – Levegyem a bilincset? – Üzletet kötöttünk, és én be is tartottam a megállapodás rám eső részét. – Nem akarsz hellyel kínálni? – Elhagytál! Pharaun széttárta karcsú kezét.

– így is jó, papnő. Ha akarod, elodázhatjuk a nyilvánvalót.! Igen, valóban felfogadtalak. És igen, valóban jó munkát végeztél.

– Jó úton haladtál a szabadság felé – de a körülmények sajnos megváltoztak. Bizonyára hallottál már róla.

– Igen. A rossz nővér mellé álltál, és Greyanna bolondot csinált belőled. Megölte a nővérét, te pedig nem bírtad megállítani. Ha nem sompolyogtál volna vissza füledet-farkadat behúzva a Sorcere-be, téged is levágott volna.

Pharaun gonoszul elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy az életem történetét elregélő bárdoktól is pont ezt a változatot

szeretném hallani.

– De miután megvetetted a lábadat Tier Breche-ben, amikor már oda mehettél, ahová neked tetszett, igazán visszatérhettél volna.

– Meg is tettem, néha-néha, csak nem látogattalak meg. Kissé ügyefogyott dolog lett volna.

– Ugyanúgy segíthettem volna neked, mint azelőtt. – Aligha. Miután elhagytam a Mizzrym-házat, már nem volt szükségem értesülésekre a

ház erőviszonyairól, és más nemesi házakéról sem. Most már egyedül csak a mágusok érdekelnek, s bár nem kétlem, hogy effélék is akadnak a vendégeid között, meg lennék lepve, ha az újonnan kifejlesztett varázslataik ezoterikus összetevőit is a füledbe suttognák. Mi, varázslók, hallgatag népség vagyunk.

– Fogalmad sincs, min mentem keresztül… min megyek keresztül! Az aljanép lealáz, megbecstelenít, szétverik a testem, a lelkem, s nem tudok eggyé válni Lolthszal sem…

– Ne hergeld magad! – emelte föl Pharaun a kezét. – Úgy vinnyogsz, mint egy ember, vagy mint a Felszínen élő ocsmány rokonaink egyike. Fejezd be a tirádát, végy mély lélegzetet, s te is rájössz majd, Menzoberranzan ellensége, hogy soha nem állítotam, hogy az életemet adnám a kedvedért, vagy bármi mást. Miért is tenném? Távolról sincs bennem annyi együttérzés, hogy egy vagyonért megvegyem Nymtől a szabadságodat, vagy hogy erővel kiszabadítsalak. Addig legalábbis semmiképp, amíg nem teljesítetted a kötelességedet. Hadd emlékeztesselek rá, hogy teljes húsz évre vállaltad a hasznos hírek szállítását. Belátom, nem a te hibád, hogy nem tehettél eleget a megállapodásnak, de sajnos ilyen a világ.

– Nagyszerű! – köpte ki a nő. – Igazad van, nevetségesen viselkedtem. Csak azt tetted, amit minden épelméjű drow tett volna a helyedben. Most viszont a Démonhálóra kérlek, mondd meg, mit akarsz?

A férfi a szoba sarka felé biccentett. Nem lehetne… Pellanistra kurtán bólintott. Leültek, a nő a nyolcszögletes ágyára, Pharaun pedig a

párnázott gránitszékre. – Így már sokkal jobb – állapította meg. – Hozassak bort? – Inkább folytasd! – Rendben. Szerintem jól fogsz szórakozni a történeten. Szóval csak az istennő a

megmondhatója, hány évig szagoltam az iskola kifinomult, szenvtelen levegőjét, tudást csöpögtettem a mohó ifjak elméjébe, s sebesen haladtam előre a misztikus tudómányok terén…

– Mert legyilkoltad a többi varázslót a talizmánjaikért és varázskönyvükért… – Magától értetődik – vigyorodott el a férfi. – Nos, mindezek után ismét nemes

nagyvárosunk világi dolgaival vagyok kénytelen foglalkozni. Egy rejtélyt kell megoldanom, hogy lecsillapítsam az ősmágus haragját, s holtomig, sőt még azután is hálás leszek, ha segítesz nekem kibogozni a szálakat.

– Ugyan mit tehetnék? – Ne légy nehéz felfogású! Nem áll jól neked. Úgy segíthetsz, ahogy eddig.

Valószínűnek tartom, hogy néhány zöldfülű kisfiú még mindig pletykál és henceg a bérelt lányoknak, holott ha esetleg jobban belegondolna, rájönne, hogy gyűlölöd őt, és csupa rosszat kí-vánsz neki. Emellett, gondolom, időnként megfordulsz táncosnőként holmi társas összejöveteleken is, ahol az egybegyűlt idióták a füled hallatára beszélik meg a titkos dolgaikat.

– Más szóval újra érvénybe akarod léptetni a régi megállapodást. Amelynek még négy éve van hátra. Hogyha segítek neked megoldani a problémát, továbbra is „világi” ügyekkel akarsz foglalkozni, vagy újra bezárkózol a tornyodba?

Pharaun először hazudni akart, de az ösztöne azt súgta, a nő úgyis átlátna rajta.

– Még nem látom tisztán a jövőmet – felelte. – Amennyire én tudom, ha sikerrel járok, újra visszanyerem a pozíciómat a Sorcere-ben, és megbocsátják vétkeimet. De valami azt mondatja velem, hogy ne legyek biztos a dologban. Olyasmibe keveredtem, amit magam sem értek, s azt csak a sötét erők tudják, hová vezet az utam.

– Akkor hát, ha a segítségemre van szükséged, szabadon kell engedned… még ma. – Attól félek, az lehetetlen. Nincs nálam ilyen mennyiségű pénz, és az idegállapotom

sem elég nyugodt ahhoz, hogy Nymmel alkudozzak. Tudod, hogy minden üzlettel napokig vacakol, hogy idegesítse a drow-t. Arra sincs időm, hogy a szökésedet megszervezzem.

A nő mereven nézte, s ő értett a hallgatásból. – Aha – mondta. – Megegyeztünk? – Akkor, hogyha valóban a segítségemre leszel. A következő a helyzet szokatlanul

magas számban szökdösnek el mostanában otthonról a hímek. – Ez a küldetésed? Hogy megtalálj egy csapat szökevényt Mióta olyan fontosak a

hímek, hogy egy sorcere-i mestert uszítsanak rájuk? A férfi elmosolyodott. – Fogalmam sincs. Tudsz valamit róluk? – Nem sokat – rázta meg a fejét Pellanistra. A helyzet az, hogy a legkisebb hírmorzsa is előbbre visz. – Nos, mindössze csak halvány utalásokat hallottam. Ezekből az következne, hogy

szervezett dologról van szó, nem egymástól függetlenül szöktek el. Ráadásul mind ugyanarra indultak, bármilyen okból is.

– Erre már magam is gondoltam – mondta Pharaun. – Különben Gromphot aligha érdekelné az ügy. Mégis üdítő dolog azt hallani, hogy a te fürge agyad is ugyanerre a következtetésre jutott.

A nő felhorkant. Pharaun szórakozottan végigsimított a köpönyegébe szőtt dí-szítésen.

Holmi fenyegetés aligha lenne elég, hogy csapatos szökést váltson ki a fiúkból – mélázott el. – Egyesek megtalálnák magukban a szükséges bátorságot, és szembeszállnának a veszéllyel, megint mások pedig elég értelmesek volnának, és a családjukhoz fordulnának segítségért. A hipnotikus bűbáj sem jó megoldás. Egy sötételfet amúgy sem könnyű dolog elbájolni, s ráadásul néhány hím amuletteket vagy egyéb védelmet is viselhetett. Nem, abból kell kiindulnunk, hogy a fiúk önszántukból szöktek el hogy jót tegyenek önmagukkal. De miről lehet szó?

– Új kereskedőklánt alapítanak? – Erre én is gondoltam, de Gromph azt mondja, nem, és én hiszek neki. Ha ez lenne a helyzet, miért titkolóznának ennyire? A kereskedelem fontos ágazat Menzoberranzan számára, úgyhogy a drow-k általában nem tiltakoznak, ha egy hím kereskedő akar lenni. Ez a három törvényes út egyike, melynek segítségével eltávolodhat anyuka önkényes, kegyetlen kezétől – vigyorodott el. – Nem sértésnek szántam! Biztos vagyok benne, hogy a régi szép időben a te családod férfi tagjainak nem volt oka panaszra.

Hát most lenne, nekem elhiheted. – Az adott helyzetre való tekintettel megértelek. Tehát ha a szökevények nem karavánt szerelnek föl, akkor mit csinálnak? Végképp el akarják hagyni Menzoberranzant? Vagy, az istennő nevére, talán már meg is tették?

– Nem hinném. Azt nem tudom pontosan megmondani, hol vannak, de szerintem még mindig a városban lehetnek. Vagy a Lepelnél, vagy odakint a Bauthwafon.

– Hát, ezek igazán örömteli hírek. Nem szeretném végigvadászni miattuk a Mélysötétet. Igénytelen zsoldosoknak való élet az. Még jó borhoz is csak ritkán juthat a drow.

– Nem sokat változtál – csóválta meg a fejét Pellanistra. – Köszönöm, ezt bóknak veszem. Most viszont vágjunk a dolgok közepébe, én azt

mondom. Nevekre lenne szükségem. Melyik vendégedtől hallottad eme „halovány utalásokat”, amelyeket ily bölcsen értelmeztél is?

A nő sugárzóan rávicsorgott. – Alton Vandree és Vuzlyn Freth jártak itt. – Akik aztán sajnos maguk is eltűntek, s ezért aligha tudnám őket kikérdezni. A dolog

persze összevág, de így ugyancsak szerencsétlen helyzetben vagyunk. – Már elmondtam mindent, amit tudok. Most te jössz, varázsló! Az összevonta a szemöldökét. – Drága, kedves cinkostársam, őszintén fájlalom, hogy csalódást kell okoznom. Arról

volt szó, hogy hasznos információt kapok tőled, s egyenlőre nem vagyok biztos benne, hogy meg is kaptam. Aligha tudok többet, mint mielőtt beléptem volna az ajtón.

– Szabadíts ki, vagy minden átkozott látogatónak elmondom, hogy a szökevényeket keresed. Ez talán „hasznos” dolog a küldetésed szempontjából. Gondolom, titokban kellene maradnia. Te elég gyakran jársz a tilosban, varázsló, s mintha eddig nem említetted volna, hogy odakint egy egész hadseregnyi segéderő lesi a parancsaidat.

Pharaun felnevetett. – Ügyes. Megadom magam. Most mit tegyünk? – Mit bánom én! Égess el a mágiáddal! Döfd belém a tőröd! Vagy törd el a nyakam

azokkal a hosszú, ravasz ujjaiddal. – Érdekes gondolat mindahány, de nem szeretném, ha Nym az én nyakamba varrná a

halálodat. De ha esetleg azt a látszatot keltenénk, hogy magától megállt a szíved, miután én eltávoztam, talán megúsznám.

Körbepillantott, észrevette a tömött, puha párnát az ágy végében. Fölemelte, s elgondolkodva megszorította a két oldalát, jó fogása volt.

– Így már menni fog – jelentette ki. – Megtennéd azt a szívességet, hogy hanyatt

fekszel? Ötödik fejezet

Ryld elégedetten kortyolgatta a hűtött, savanykás bort, azzal a biztos tudattal, hogy

megnyerte a játszmát. Még három lépés, és az ónix varázsló meg az ork csapdába ejtik és bemattolják az ellenfél kalcedon nagyasszonyanyáját. Szokás szerint anélkül érte el a győzelmet, hogy a kockákhoz folyamodott volna. Az igazság az volt, hogy sosem szerette azokat a mágikusan izzó jelekkel ellátott elefántcsont kockákat. A vakszerencsének semmi keresnivalója egy olyan játszmában, amit csak ésszel lehet megnyerni. Ellenfele, egy cingár kereskedő, aki ráadásul azzal a neveletlen szokással rendelkezett, hogy minduntalan a szája mellé öntötte a bort, már a kezdet kezdetén dobott a kockákkal, és irgalmatlan elégedettséggel szedte le a tábláról az idősebb hím egyik papnőjét.

Most behúzott vállal, izzadó homlokkal bámulta a táblát, mintha a lelkének sorsa dőlne el rajta. Egy igazán hozzáértő játékos azonnal észrevenné, hogy mindössze egyetlen lépést hajthat végre. Sőt, előre látná a három lépés múlva bekövetkező vereséget, és föladná a játszmát.

Ryld közben persze nem felejtette el a valódi küldetését. Udvarias érdeklődéssel, fesztelenül folytatta a társalgást a kissé becsiccsentett kereskedővel.

– És a kuzinod mutatta jelét annak, hogy meg akar szökni? – Nem – felelte kurtán a kereskedő. – Miért is tette volna? Megvetettük egymást. Most pedig hallgass! Tudom, hogy csak figyelmemet akarod elterelni.

Ryld felsóhajtott, és hátradőlt a törékeny mészkő széken. Szeme sarkából aztán észrevett valamit, amitől kiegyenesedett ültében, és egy pillantással meggyőződött róla, hogy Vagdaló még mindig ott van a helyén a falhoz támasztva. A drow észrevétlenül meglazította rövidkardját a hüvelyében. Maga sem tudta pontosan, honnan fenyegeti a veszély. Az egyik asztalnál újabb szóváltás robbant ki, de az est során nem ezek voltak az első drow-k, akik fölpattantak és fegyvert rántottak. A fiúk egyébként sem néztek a mindenkit sorra megmattoló csuklyás mester felé. Ez az új négyes sem látszott különlegesnek. Ryld azonban valahonnan tudta, hogy mégis azok. A drow-k egyenesen feléje és közömbös ellenfele felé tartottak a tömjénfüstös ivón át. A többi vendég sietve kitért az útjukból.

Vörösen villódzó penge – talán egy apró démon raboskodhat benne – villant meg az asztal lapja fölött. Ryld elkapta a fegyvert, s eltolta magától, nehogy felborítsa a bábukat vagy a takaros kupacokba halmozott zsetonjait. A hosszú kard hihetetlenül élesnek bizonyult, ami csak a mágikus fegyverek sajátja, a mester mégis úgy fogta meg, hogy az egy karcolást sem ejtett rajta.

Végül a cingár kereskedő is fölébredt a töprengésből, s vadul pislogott körbe-körbe. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Ryld. – Hallottuk, mit beszélsz – felelte a hosszú kard tulajdonosa. Méretei ugyan nem értek föl Ryldéval, drow hím létére mégis magasnak és vállasnak

lehetett volna mondani. Hegyes fülei mintha túlnőttek volna a feje búbján, úgyhogy leginkább egy denevérre emlékeztetett. Kifogástalan öltözéke és parancsoló hangja azt sejtették, hogy ő a négyes vezetője, bár széles, mogorva arcát ütésnyomok csúfították el. Nemesnek tűnt, úgyhogy valószínűleg az egyik papnő láthatta el a baját. Társai pedig nyilván nem nézik le ezért.

Különösképp azért nem, vélte Ryld, mert kettő közülük szintén sebesült. Észrevette, hogy az egyik mereven mozog, a másik húzza a lábát. Talán mindannyian egy házból valók, s valamelyik főpapnőnek rossz napja volt.

– Nagyon érdeklődsz a szökevények iránt – mordult föl fenyegetően a kardos drow. – Igen? – kérdezte udvariasan Ryld. Magában azt gondolta kár, hogy a zenészek néhány perce abba hagyták a

muzsikálást. A tülökkürt éles hangja mellett aligha hallották volna őt. A másik hím összevonta a szemöldökét. – Miért teszed? – Csak beszélgetek. Te talán tudsz valamit róluk? – Nem, de mi itt az Ékszeresládikában nem szeretjük a kíváncsi alakokat. Nem

szeretjük a szökevényüldözőket sem. Nem szeretjük, ha kihallgatják a magánbeszélgetéseinket, és továbbadják a nagyasszonyanyáiknak.

– Nem vagyok kém. Persze az, de ezt nem fogja minden idióta orrára kötni. – Piha! – dörrent rá a kardforgató. – Ha az lennél, nem vallanád be! – Bárhogy is legyen, szeretném, ha visszamennétek az asztalotokhoz a barátaiddal, és

hagynátok, hogy e fiúval befejezzük a játékot. A vörös kardos fickó erre felfújta magát, s Ryld már attól tartott, előbb-utóbb kipukkad. – Elküldesz, akár egy szolgát? – zihálta. – Tudod, hogy ki vagyok? – Hogyne, Tathlyn Godeep. Hiszen én tanítottalak. Nem emlékszel?

Ryld hátratolta a csuklyáját, s így láthatóvá váltak eddig árnyékban lévő vonásai. Tathlyn és barátai úgy pislogtak volt tanárukra, mintha az valami ősi, legendás

sárkánnyá változott volna. – Látom, emlékszel. Szerencsés napot kívánok. Tathlyn csak hápogott, alighanem tenni akart valamilyen megjegyzést, amivel visszanyerheti méltóságát, ám a többiek nevetésben törtek ki. Mivel büszkesége nagyobbnak bizonyult félelménél, a fiú ráförmedt a mesterre

– Igen! – harsogta túl a kacagást. – Ismerlek, Argith mester, te azonban továbbra sem tudod, ki áll előtted. Fogalmad sincs, mivé lettem. Ma a Godeep-ház fegyvermestere vagyok.

A Godeep család a Narbondellyn szívében élő alacsony rangú házak egyike volt, amelyek pozíciókért való küzdelme csaknem észrevétlen maradt a magasabb rangú nemesek számára. Ryld abban is kételkedett, hogy Tathlyn vezetése alatt a Godeep-ház helyzete jobbra fordul majd. Edzésen ugyan a fiú egész ügye-sen forgatta a kardot, de iszonyúan meggondolatlan volt, és rendre rossz döntéseket hozott, amikor egy csapat élére került.

– Gratulálok – mondta neki. – Ha tudtad volna, hogy egyszer ilyen magas tisztet töltök majd be, nem törted volna

össze olyan jókedvűen az ujjaimat, és nem vered véresre a vállamat. – Nem szórakozásból tettem. Csak azt akartam megtanítani neked, hogy zárd a külső

vonalakat, és állj egyenesen. Fegyelemre akartalak tanítani, de te nem hallgattál rám. – Most viszont – folytatta – azt mondom, hogy nem áll szándékomban elregélni a

nagyasszonyanyáknak bármit is, amit esetleg e helyen megtudok. Ha hiszel a szavamnak, nincs okunk vitázni.

– Mondod te. – Fiam, bocsáss meg… Fegyvermester, higgadj le, lélegezz mélyeket és gondolkodj!

Látom, harag lakozik a szívedben a sérüléseid miatt. Talán ki is akarod tölteni a mérgedet valakin, de nem én voltam az, aki okozta őket.

Tathlyn egy pillanatra megdermedt. – Nem, valóban nem – mondta aztán. – Es azt is elhiszem,hogy a tanulmányaim alatti

büntetések az én javamat szolgálják. Nem neheztelek rád, fegyvermester. További jó játékot.

Elfordult, ám aztán hirtelen kivont karddal visszaperdült. A vörös hosszúkard Ryld nyakára szegeződött.

Mielőtt még a négyes odajött volna a sava-asztalhoz, Ryld feltünés nélkül áthelyezte testsúlyát a széken, és megvetette a lábát, hogy bármikor egy szemvillanás alatt fölpattanhasson. Most ki is ugrott, egyetlen karmozdulattal félresöpörte a pengét, ám ezúttal nem volt olyan szerencsés, mint az első alkalommal. A gonoszul vöröslő fegyver apró sebet ejtett rajta.

Csak most döbbent rá, hogy ebben az évben ez az első igazi csetepaté, amelybe keveredik. Időnként elmélázott rajta, hogy elkísér egy-egy bauthwafi őrjáratot, és maga is levág néhány kószáló fenevadat, de valahogy sosem bírta rászánni magát.

Ez persze nem jelentett problémát. Nem félt attól, hogy berozsdásodott. Mindössze meglepte, hogy ennyire nem motiválja már a harc gondolata.

Mindez egy szemvillanásnyi idő alatt futott végig az agyán, és egy cseppet sem lassította le a mozdulatait.

Tathlyn hátraugrott kartávolságon kívülre, ám egyik társa Ryldra vetette magát. Úgy festett, mindannyian részt akarnak venni a harcban, ami pedig azt jelentette, hogy a fegyvermester családjából valók, annak alárendeltjei. Máskülönben valószínűleg kimaradnának a viaskodásból.

Ryld félrehúzta fejét a támadó vad csapása elől, kirántotta hüvelyéből levélformájú pengéjét, és szúrt. A rohamozó Godeepot a lendület is vitte előre, és Ryld erőből, biztos kézzel lendítette mágikus kardját, úgyhogy a penge mélyen a támadó fegyverforgató karjába fúródott. Bár nem ez volt a kedvenc fegyvere, a rövidkard – amelyet úgy bűvöltek meg, hogy még a testetlen szellemeken is sebet ejtsen – azért nagyszerűen értette a dolgát. A szúrás nyomán vér fakadt, s a Godeep elejtette görbe szablyáját. Egyszerűbb lenne megölni az ostobát, mint lefegyverezni, de Ryld mégis csak titkos küldetésben járt, s a gyilkosság sokkal nagyobb port ver föl, mint az egyszerű kocsmai viszálykodás.

Tathlyn és két barátja csatlakoztak a küzdelemhez. Ryld tudta, hogy nem marad ideje arra, hogy kihúzza fegyverét ellenfele testéből. Áthatolhatatlan sötétséget idézett hát a sebesült himre, és a többiek felé lökte.

Sem ő, sem az ellenfelei nem láttak át a homályon, így viszont időt nyerhetett lábával gyorsan szétrúgta a hurokcsapdát amit még a kereskedőnek rakott, aztán felugrott az asztalra hogy szerteszét röpködtek a sava-figurák.

Az asztal másik oldalára érkezve aztán felkapta Vagdalót, megperdült a tengelye körül. Egyetlen gyakorlott mozdulattal kirántotta legmegbízhatóbb fegyverét a hüvelyéből, és védekező pozícióba emelte. Méretei ellenére a kétkezes kardnak olyan kiváló egyensúlya volt, mintha egy tőrt forgatott volna a kezében

Észrevette, hogy az ivó semleges közönsége bíztatásokat vagy szitkokat üvölt a küzdők felé. Néhány villámgyors gondolkodású szerencsejátékos már fogadást is kötött.

Ryld három maradék ellenfele félrelökte árnyékba borított társát, és megindult előre. Alighanem a falhoz akarták szorítani hajdan volt tanárukat. A bal oldali fickó kissé lassabban haladt kedvetlennek látszott, ám valószínűleg ő is részt vesz majd a csatában, nem távozik addig, míg Tathlyn nem utasítja rá, vagy amig a fegyvermestere áldozatul nem esik Vagdaló borotvaéles pengéjének.

Ryldnak persze esze ágában sem volt csapdába kerülni. Ugyanolyan gyorsan távolodott el a faltól, mint ahogy odajutott fölugrott az asztalra, és támadásba lendült.

Mikor átért a bútordarab túloldalára, egy rapír lendült létfontosságú szervei irányába. A penge folyatásában álló drow-k a bátrabbik Godeep közlegény – gyorsan mozdult, és egész jó taktikát választott. Ryld olyan lendülettel érkezett, hogy nem bírt volna megállni a kellő időben.

Ezért aztán Vagdalóval hárította a csapást. A kétkezes kard nekiütődött a harcos pengéjének, és csattanva eltörte a fegyvert.

Ryld szinte a rapíros nyakában ért földet, s ezt a mozdulatot a többi odeep a saját javára fordíthatta volna. Mivel semmi ilyesmi nem történt, Ryld a rapíros homlokának közepébe nyomta a Vagdaló nehéz acélmarkolatát. Tompa puffanás hallatszott -s a hím hátra esett.

Közben valami ártalmatlanul lepattant a mellvértjéről. Ryld lenézett. Az egyik néző lőtt ki rá egy nyilat a számszeríjából – valószinüleg azért, mert ő a másik félre fogadott. A fegyvermesternek azonban nem volt ideje rá, hogy felelősségre vonja a bűnöst. Nekilendült, hogy sakkban tartsa ellenfeleit. A várakozásának megfelelően Tathlyn jött először. Ryld a fegyvermester feje felé lendítet-te a pengét, s régi tanítványa hátrahökölt hogy kikerülje a csapást. Sokkal jobb volt a lábmunkája mint Ryld emlékezett rá. Tathlyn cselek sorozatába fogott, a másik Godeep pedig – az óvatos megpróbált Ryld háta mögé kerülni. A fegyvermester megvárta, míg a fiú félig megkerüli, aztán megrohamozta Tathiynt, vadul meglendítette kardját, mintha úgy elkapta volna a harci mámor, hogy már az egyensúlyára sem ügyelne.

A másik Godeep közben a hátába került, s mivel úgy látta, a mester képtelen lesz megfordulni, és kivédeni a csapást, megragadta a kínálkozó alkalmat rohamra indult.

Ryld megperdült, pengéjét vízszintes helyzetben meglendítette Az irdatlan fegyver egy pillanattal előbb ért célba, mint a támadó csapása tette volna. Ryld szakértelmének hála, a botvaéles penge csak megkarcolta a fiú csuklóját, nem vágta le töböl a kezét. Az alnemes elejtette hosszú kardját, majd újra rosszul döntött, mert előrántotta a tőrét. A fegyvermester mélyen belevágott a lábába, s a fiú elterült a földön.

Tudta, hogy ezzel a támadással Tathlyn most a háta mögé került s hogy a tanítványa valószínűleg végső csapást szándékozik mérni rá. Megperdült. Tathlyn pengéje valóban a feje felé lendült Ryld kivédte Vagdalóval a csapást, remélte, hogy a vörös kard is eltörik rajta, mint a rapír tette. A fegyver azonban visszapattant a penge éléről, és egyben maradt. Jó fémből készült, állapította meg Ryld, jól kovácsolták, s erősítő bűbájt szőttek bele.

Ám a kard erényei egyedül nem védhetik meg a gazdáját, Ryld lefelé cselezett, majd váratlanul fölszúrt. Vagdaló megkarcolta Thatlyn homlokát, s a Godeepok fegyvermesterének szemébe vér csordult. A drow hátrahőkölt.

Ryld tudta, hogy egyik ellenfelében sem buzog már a harci kedv. Újra megfordult, szemügyre vette a helyiséget. Bárki is lőtt rá, a fickó azóta már okosan elcsomagolta a számszeríjat.

– Szép munka volt – kiáltotta oda neki a bár mellől Pharaun és megemelte a kupáját. – Mióta vagy itt? – kérdezte Ryld, miközben elment, hogy vissza szerezze rövidkardját.

Ellenfele kihúzta a testéből, és a padlón hagyta. – Segíthettél volna! – Túlságosan lekötöttek a fogadások. – A varázsló kinyitotta az erszényét, és a morgó

vesztesek csengő aranypénzeket dobáltak bele. – Tudtam, hogy nincs szükséged segítségre néhány részeg disznóval szemben.

Ryld felmordult, és letörölte fegyvereit az egyik asztalterítővel. – Kéred azt a vörös kardot? Jófajta penge. Talán a Godeepoki családi öröksége. Pharaun elvigyorodott. – Ami valószínűleg azt jelenti, hogy már legalább egy tíz napja van a birtokukban. Nem,

köszönöm, ugyan mit kezdene vele egy magamfajta mágus? Különben sem akarom, hogy a súlya lehúzza és kikoptassa a ruhámat.

– Kérlek. A Sorcere mestere odaballagott a másik drow mellé. – Indulhatunk? – kérdezte halkan. – Nekem el kellene tűnnöm innen, mielőtt Nym

lemenne az alagsorba. Ryld kíváncsi volt, mit követett el barátja már megint. – Mindjárt – mondta. – Adj egy kis pénzt Nymnek a takarításra! A harcos visszament a sava-asztalokhoz, magához vette Vagdalót meg a

nyereményeit, aztán szemével a kereskedőt kereste. A fiú ugyan nyomban elszelelt, mikor a csetepaté megkezdődött, de nem ment

messzire. A legtöbb drow szereti a vért. Ryld egy Baenre-emblémás aranypénzt hajított oda neki. – Tessék, a jussod. Az ifjú kereskedő zavartan nézett rá. Talán az ital a ludas, gondolta magában. – Ha egy játékos megbolygatja a figurák állását, elveszti a játszmát – magyarázta neki

Ryld. – Benne van a szabályokban. Öröm volt számomra, amikor följöttem a lépcsőn, és láttam, hogy a szokásos finom

modorodban folytatod a bizalmas értesülések szerzését – jegyezte meg Pharaun. Megálltak, megvárták, míg egy hat bogármedve őrizte sötételf kereskedő lebegő ládája

elhalad előttük. A kőláda úgy festett, mint valami szarkofág. Talán az is volt. A Bazaarban gyakorlatilag bá-mihez hozzá lehetett jutni, azaz tetemekhez és fűszerekkel balzsa-

mozott, misztikus rituálékkal eltemetett múmiákhoz is. Sőt, kívánságra nemcsak egészben adták őket, hanem az egyes testrészeket darabra is.

– Nem az én hibám volt – közölte Ryld. – Nem én provokáltam ki a küzdelmet. – Habozott. – Nos, lehet, hogy egy kicsit nyersen fogalmaztam, amikor a Godeep fiú odajött az asztalunkhoz.

– Nyersen? Te? Ugyan! – Fejezd be a mókázást! Miért is kell egyáltalán kérdezősködnünk? – A Melee-

Magthere mestere elhajolt egy alacsonyan lógó rothészőr kocsiponyva elől, és hozzátette – Miért nem nézel bele egy kristálygömbbe, ha meg akarod találni a szökevényeket?

Pharaun elmosolyodott. – Az roppant unalmas lenne. De gondoljunk bele miért zavarta a jó Godeep fiúkat az

addig minden bizonnyal óvatos kérdezősködésed? Talán egy követ fújnak a szökevényekkel?

– Nem hiszem, hogy tudtak volna valamit. Szerintem egyszerüen csak tetszett nekik a gondolat, hogy valakinek van mersze elhagyni a családját, és különben sem volt épp jó kedvük. Úgy néztek ki, mintha az egyik Godeep főpapnő megregulázta volna őket egy jókora bunkóval, és kapva kaptak az alkalmon, hogy kitöltsék valakin a mérgüket.

– Tehát az állítólagos papnő agyba-főbe verte a ház fegyvermesterét, mintha csak a ház legutolsó, leghaszontalanabb drow-ja volna? Nem tartod furcsának a gondolatot?

– Most, hogy mondod, egy kicsit. – Az Ékszeresládika is szokatlanul zsúfolt volt ma. Pharaun észrevett egy tőröket dobáló ork artistát, és egy pillanatra megállt, hogy

figyelje a mutatványt. Ryld felsóhajtott, s türelmetlenül várakozott. A varázsló öt éles kést számlált, melyeket a rabszolga forradá-sos keze ügyesen el-

elkapott. Dicséretre méltó produkció, mégha hiányzott is belőle az a bizonyos kecsesség. Pharaun egy aranyat hajított az ork gazdájának, aztán folytatta útját. Ryld ott haladt mel-lette.

– Szóval – jelentette ki – Tathlynnek jól ellátják a baját, a bordélynak nagy a forgalma, és te máris összefüggést gyanítasz. Miért?

– Szerintem azok a fiúk a nőrokonaiktól kapták azt a verést. Talán ezért jöttek el a kis szentélyükbe, hogy nyalogassák a sebeiket, és kitöltsék a dühüket Nym foglyain. Mit szólsz hozzá?

Ryld összeráncolt homlokkal mghányta-vetette magában a kérdést. – Arra célzol tehát, hogy a házak papnői hirtelen még durvábban és kegyetlenebbül

viselkednek a szokásosnál. Ez persze megmagyarázná a sok szökevényt, de mi okozhatja, hogy hirtelen minden papnőnek rossz kedve lett?

– Az a sejtésem, hogyha erre a kérdésre választ kapunk, már el is jutottunk valahová. A két mester megkerült egy sokkocsis szekeret húzó, hatalmas csigát. A teremtmény

szája O formára nyílt, a mágus pedig – aki egyszer mindössze hajszál híján élt túl egy találkozót a csiga vadon élő rokonával – csaknem méltatlan módon pislogni kezdett, tudta pedig, hogy ez a példány már nem képes savat köpni. És valóban a lény szájából mindössze néhány ártalmatlan cseppecske bukkant elő. A szekérhajtó korbácsával megregulázta a rakoncátlan állatot.

Mit tudtál meg odalent? – kérdezte Ryld. – Tulajdonképpen semmit – felelte Pharaun –, legalábbis semmi újat. De legalább

tehettem egy szívességet egy régi barátomnak. Az is több a semminél. – Ha egyikünk sem fedezett föl semmit, tiszta időpocsékolás volt eljönni az

Ékszeresládikába. – Azt azért nem mondanám. Az a vérfürdő, amit rendeztél… Sokkal jobb a kedved azóta.

– Ne légy nevetséges. Az igaz, hogy érdekes kis csetepaté volt… – Ryld lépésről lépésre felidézte a csata eseményeit, közben arra is kitért, hogy melyik

helyzetben milyen alternatív megoldások jöhettek volna szóba. Pharaun sűrűn bólogatott, és érdeklődő kifejezést csempészett az arcára.

Triel, a Baenre-ház nagyasszonyanyája – aki mellesleg nő létére nevetségesen kis növésű volt – sebesen lépdelt végig a folyosón, s apró termete ellenére viszonylag gyorsan haladt. Jeggred a maga nyolc lábnyi méretével, két fürge kecskelábával könnyedén lépést tartott anyjával. A mellettük ügető, kimerült Drow írnoknő azonban úgy festett, mint aki mindjárt összerogy a kezében tartott iratok súlya alatt.

Amikor Triel hangokat hallott maguk előtt, legszívesebben még gyorsabb mozgásra váltott volna. Csak az tartotta vissza, hogy az ő pozíciójában már nem szaladgál a drow a folyosókon.

– Szerintem ez egyszerű próba – jelentette ki puhán egy női hang. – Attól félek, kiestünk a kegyeiből – felelte egy másik nő, kissé mélyebb és

nyávogósabb hangon. – Talán valamivel megharagítot-tuk… Triel fölnézett fiának arcára, amely a kissé megnyúlt pofával, hegyes agyaraival, vágott

szemével és csúcsos fülével egy drow és egy farkas kereszteződésének látszott. Ezzel a szótlan pillantással közvetítette neki akaratát.

Jeggred lobogó sörényes feje megbillent, két hatalmas, karmos keze lecsapott, s megragadta az egyik beszélőt a nyakánál fogva, majd a falnak szegezte. A kisebb pár drow-kéz ökölbe szorult, mintha alig bírna magával.

Talán nem is bír. Jeggred egy rituálé során fogant, mikor Triel egyesült Belsha-zuval, egy glabrezu

démonnal. Jeggred fajtája szerint dragloth volt, azaz féldémon, s a Pókkirálynő becses ajándékának számított. Anyja úgy látta, fia minden porcikájában elevenen ég a kegyetlen-ség és a vérszomj. Csupán az engedelmesség – amely nem gyereki kötődésből származott, hanem abból, hogy Triel Lolth első papnője volt – tartotta vissza tőle, hogy legyilkolja a foglyokat vagy bárki mást, akivel kapcsolatba került.

Időnként még Triel alacsony termete is szerencsének bizonyult. így kényelmesen beléphetett Jeggred két hosszabb karja közé, és farkasszemet nézhetett a két kuzinjával. Ilyen közelről már a félelmüket is érezte.

– Megtiltottam, hogy a nyilvánosság előtt beszéljetek róla! Sziszegte. A bal oldali nő felől hangos hörgés érkezett válaszul. Talán azt akarta kifejezni, hogy

mindössze kettesben voltak a másik papnővel. – Ez nyilvános része a palotának – mondta Triel. – Bárki akár egy hím is erre

sétálhatott, és kihallgathatott benneteket. Meglendítette kígyókorbácsát, lefelé célzott vele, nehogy véletlenül Jeggred karját

találja el. Az öt vipera mart sebeket ejtett az áldozatokon, de úrnőjük még mindig nem volt

elégedett. Újra és újra lecsapott, hogy dühe végül mámorrá változott, s teljes mámorban csépelte a kuzinjait, beszívta vérük édes illatát, hallgatta a ropogó csontok zaját.

Fogalma sem volt, mi zökkentette ki végül a kellemes tevékenységéből. Talán csak kifulladt, de mire magához tért, a két fecsegő ernyedten, mozdulatlanul lógott Jeggred szorításában.

Mind a draegloth, mind az írnok mosolygott. Ők is élvezték a kuzinok förtelmes kínzását, ám ma még sok dolguk van, s csak az időt vesztegetik, ha Triel minden alkalommal elveszti a fejét.

Valóban. Baenre anyának, a város első drow-jának uralkodnia kell magán.

Triel érzelmi kitörései viszonylag új keletűek voltak. Az Arach Tinilith úrnőjeként még csöndes, jó képességű drow-nak számított. Az a hely ugyebár a város második legmagasabbja volt s Triel soha nem is vágyott egyéb babérokra.

Nem mintha valaha is számított volna arra, hogy egyszer elfog jutni idáig. Anyja egyszerűen halhatatlannak látszott. Elpusztithatatlannak. De egyszerre csak nem volt többé, s ekkor természetesen Triel szívében is felébredt az ambíció. Miért is ne küzdjön meg anyja trónjáért? Miért is hagyná, hogy Quenthel vagy bármelyik másik rokona kaparintsa meg, és örökké parancsolgasson neki?

Ezért aztán fölvette a Baenre-ház nagyasszonyanya címet, és röviddel később már szinte beborították az ezzel járó kötelességek és intrikák, azért nem érezte olyan rosszul magát. Viszonylag egyszerűen mentek a dolgok, nem nagyon kellett beleavatnia mások ügyeibe.

Emellett pedig ott volt Quenthel és Gromph, akikhez tanácsért fordulhatott. Az igaz, hogy a két testvére soha nem értett egyet semmilyen téren, de Triel legalább végighallgathatta a vitájukat, és elfogadhatta a neki tetsző véleményt. Egyszerűbb volt, mint saját ötleteket kiagyalni.

Most azonban krízishelyzet állt elő – talán a sötételfek történetében a legsúlyosabb – s a jelek szerint ezzel egyedül kell megbirkóznia. Gromphban természetesen nem bízhat meg, az pőkhendi Quenthel pedig közölte, hogy először is a Tier Breche biztonságáról kell gondoskodnia, mielőtt mással foglalkozna.

Triel megrázta a fejét, hogy megszabaduljon aggodalmaitól. – Engedd el őket! Jeggred engedelmeskedett, ő pedig a titkárhoz fordult. – Ha majd lesz egy kis időd – ordította túl két kuzinjának fuldokló hörgését –, dobasd ki

őket Arach-Tinilithből, és mosasd fel a vért! Most az lesz a legjobb, ha továbbmegyünk. Már így is késésben vagyunk.

A hármas folytatta az útját. Még egy forduló, és már el is érkeztek az ajtóhoz. Mögötte egy emelvény állt, mely a

Baenre-ház legnagyobb fogadótermére nézett. Előtte őrség posztolt, akik arról gondoskodtak, nehogy valaki hátulról belopózzon, és orvul hátba szúrja a nagyasszonyanyát. Amikor meglátták, hogy Triel közeledik, feszesen tisztelegtek.

Triel átsétált a bejáraton, Jeggreddel és a titkárral a nyomában. A hallban tompa mágikus fény lángolt, hogy könnyebb legyen az iratokat elolvasni. Édes parfümillat lengte be a levegőt, a mennyezeten pedig Lolth freskója ékeskedett. A falak mentén álló őrök – az emelvényhez közel sötételfek, távolabb pedig ogre és minotaurusz rabszolgák – szintén tisztelegtek, a kihallgatásért folyamodó látogatók pedig a rangjukhoz mérten üdvözölték egyesek méltóságteljesen fejet hajtottak és széttárták a kezüket, megint mások pedig a porban csúsztak előtte.

Triel lenézett rájuk, s közben maga is elcsodálkozott, mennyi drow érkezik kihallgatásra minden tíz napban. Amikor még az Akadémia úrnője volt, akkor is úgy érezte, mindenki vele akar beszélni, s fogalma sem volt róla, mennyi fecsegőt kell anyjának nap mint nap végighallgatnia. A legtöbb látogató ugyanis pusztán nyilvánvaló megjegyzésekkel, vagy legalábbis csip-csup ügyekkel érkezett.

Leült anyja trónjára, mely egy arannyal futtatott, fekete pókhálóra hasonlított. Elődje viszonylag nagydarab nő volt, úgyhogy Triel mindig is kissé elveszettnek és gyerekesnek érezte magát a székben. Volt humorérzéke, úgyhogy megértette a helyzet véletlen iróniáját. Végignézett a várakozó tömegen, s legelöl észrevette Faeryl Zauvirrt, aki hatalmas irattekerccsel a hóna alatt várakozott. A nagyasszonyanya elmosolyodott, mert azt legalább tudta, hogy ezzel a bizonyos kérelmezővel hogyan bánjon el. Waerva, házának

egyik alacsonyabb rangú papnője nagyon is hasznosnak bizonyult. Megszerezte a kívánt hírt, és még arra is volt ötlete, hogy mit kezdjenek vele.

Triel úgy döntött, itt az idő, hogy kimutassa a foga fehérjét, és megcsillantsa ravaszságát. Azzal talán jó hatással lesz a többi látogatóra is. Megvárta, míg a hírnök megkezdi a ceremóniát, és a tömeg föláll. Aztán – még mindig véresen, és Jeggred megnyugtató társaságában – intett Faerylnek, hogy lépjen elő.

Hatodik fejezet

Örült, hogy őt választották elsőnek. Visszagondolva pedig arra a következtetésre jutott,

hogy akkor is őt hívták volna ki, ha Bem tolakszik előre. Ezek a nagyképű menzoberranzaniak gyakran lekezelően beszéltek a többi városról, de tudta, hogy Ched Nasad esete érdekelni fogja őket.

Igyekezett nyugodtan, méltóságteljesen lépkedni a trón felé, hogy mindenki lássa rajta házának előkelőségét, városának fontosságát. Nehéz volt meghajolni a sok papírral a hóna alatt, de ezt a feladatot is sikerrel teljesítette.

– Nagykövet – szólalt meg Triel fagyosan. Talán nem helyesIi hogy Faeryl a városban tartózkodik? – Nagyasszonyanya – felelte Faeryl. Ha egymás mellett álltak Volna, a Baenre nő eltörpült volna a széles vállú, vastag derekú Nasad-i mellett. – Tudom, hogy néhányszor már találkozniuk személyesebb körülmények között, ám tíznapnyi mérlegelés után arra a következtetésre jutottam, hogy minél előbb Beszélnem kell veled.

– Miről? – kérdezte Triel. Ilyesmi Lolth ajándékának számított –, inkább gyilkolásra alkalmas volna, nem pedig

tanácsadónak. – Ha a fenyegetést nem csupán egyetlen lény jelenti – folytatta a nagykövet –, vagy

nem csupán egyetlen manifesztáció jelenség, akkor több alagutat is elzárhat. Triel vállat vont. – Ha te mondod. – Alig merem megemlíteni – mondta Faeryl –, mert nem akarok vészmadár lenni, de

attól félek, valami baj történt magával Héd Nasaddal. – Olyan hirtelen dögvész támadt volna rájuk, hogy a néped egyetlen hírnököt sem

menesztett Menzoberranzanba? – hitetlenkedett Triel. – Ostobaság! Még Golothaer, őseink hazája sem egy óra leforgása alatt pusztult el. Én a magam részéről úgy hallottam, több társaság is érkezett hozzánk Ched Nasadból az elmult napokban.

– Magam is hallottam a híreket, nagyasszonyanya, és meglehetősen gyanúsnak tartom őket. Bárhogy is legyen, a karavánok hiánya aggodalomra ad okot, s mint városom képviselője, az én feladatom, hogy kézbe vegyem az ügyet.

– Senki sem bízott meg ilyesmivel. – Akkor megbízom saját magamat. Mégsem szeretnék keresztül menni a Mélysötéten a

saját, szerény háztartásommal. A kereskedők nagyon jól őriztetik a karavánjaikat. Bármi, ami velük végezhet, perceken belül elpusztítana engem is, s akkor, nagyasszonyanya, a menzoberranzani papnők nem lennének okosabbak az új fenyegetést illetően. Ezért aztán hadsereget kérek tőled. Elmegyek Ched Nasadba és vissza, s meglátom, mi történik velem az úton.

– Kalandos lelkületű vagy – jegyezte meg Triel –, és ez a javadra szolgál. Csak sajnos Menzoberranzan most nem nélkülözheti a katonáit. A seregeknek rendkívüli hadgyakorlatokat írtunk elő.

Faeryl persze sejtette, miért nem akar a Baenre megválni a katonáitól. Természetesen megértette a nagyasszonyanya aggodalmait, de meg kell győznie róla, hogy nem a levegőbe beszél!

– Nagyasszonyanya, ha a Ched Nasad-i kereskedelem elvész a menzoberranzani lakosságnak számos kényelmet nélkülöznii kell majd. Egyes iparosoknak nem lesz mivel dolgozniuk. Sőt, saját kereskedőklánjaitok is menesztenek majd karavánokat a én városomba, s azok a csapatok valószínűleg nem fognak visszatérni.

– Gondolom, egy eszes hím majd talál egy másik utat, ha ez által jelentős haszonra tehet szert.

Faeryl kezdte úgy érezni magát, mintha valami rémálomba csöppent volna. – Nagyasszonyanya, ezt nem gondolhatod komolyan! Az itteni drow-k gazdagságának

nagy része Ched Nasadból származik. A Háló démonjaira, hát az ő városában ráadásul másfélszer annyian élnek, mint

Menzoberranzanban! A két település régen még egyenrangúnak számított, csak az elmúlt években tették a Baenrék Ched Nasadot vazallusukká.

Triel tehetetlen mozdulattal széttárta karcsú obszidián kezét. – A Ched Nasad-i raktárainkban felgyülemlett javak éppúgy a mi tulajdonaink. Faerylnek fogalma sem volt róla, mit mondhatna még. Triel önelégültségét egyetlen

érvvel sem lehetett megingatni. – Nos, legyen – sziszegte összeszorított foggal, és igyekezett nyugalmat erőltetni

magára. – Ha muszáj, hát teljesítem a kötelességemet a segítséged nélkül is. Ugyan rámegy majd a vagyonom, de felfogadok néhányat a Bregan D’aerthe zsoldosai közül.

Triel elmosolyodott. – Nem, kedvesem, arra nem lesz szükség. – Nem értem. – Nem engedhetem meg, hogy ilyen hirtelen távozzál. Ki fog akkor a népedért

felszólalni? Sőt, ami még fontosabb, szerintem igazad lehet. Valami új veszedelem fenyegeti a Mélysötét alagútjait, amely agyba-főbe mészárolja le a drow-kat. Nem akarom, hogy veled is végezzen. Túlságosan nagy becsben tartalak, azt pedig semmiképp sem akarom, hogy a Ched Nasad-i nemesek úgy higgyék, a végzetedbe küldtelek. Még a végén azt hinnék, hogy nem tisztelem kellően szépséges városod magas rangú tagjait, pedig meglehetősen távol jár az igazságtól.

Megtisztelsz. De ha meggondoljuk, mivel állunk szemben… – Semmi sem lehet fontosabb a személyes biztonságodnál. Akármi történhetne veled,

ha nekiindulnál az útnak ebben a zavaros helyzetben. Lehet, hogy a Bauthwafig sem jutnál el. Az is lehet, hogy egy menzoberranzani őrjárat, mely fáradtan hazatér útjáról, és minden sztalagmit mögött szürketörpöt lát, esetleg ellenségnek vélné szerény csapatodat, és kilőne rá néhány mérgezett nyilat. Szörnyű kínhalált halnál akkor a barátaid kelétől, amit sosem bocsátanék meg magamnak.

Fagyos borzongás futott végig Faeryl gerincén. Most már értté, mire céloz Triel. A nagyasszonyanya egyenesen megtiltotta, hogy távozzon a városból.

De miért? Mi az oka Baenre anya hirtelen ellenségességének? eryl tanácstalanul töprengett, míg véletlenül föl nem nézett a raegloth arcára. A féldémon tekintete valahogy ötletet adott eki. Triel ezek szerint nem diplomatának, hanem inkább kémnek tartja őt, aki arra próbálja fölhasználni az eltűnt karavánok ügyét, hogy jó okkal távozhasson a városból, és jelentést tehessen a feletteseinek. És Baenre anya ezt nem engedheti meg, nem engedeti, hogy egy kém elmeneküljön, és bárkit is tájékoztasson menzoberranzan hirtelen támadt gyengeségéről. Nem meri megtenni, hiszen könnyen lehet, hogy nem minden sötételf településszerte ugyanez a csapás, s még ha így is volna, talán a szürketörpök, mélységi gnómok és illithidek városai még mindig virulnak. Csak annyi nem volt világos számára, miért tartja őt Triel kémnek. Ki ültette el a fejében ezt a gondolatot, és mit akar az a bizonyos személy elérni azzal, hogy Faerylt a városban tartja?

A nagykövet beharapta a száját, és nem kérdezett rá egyenesen a nagyasszonyanyánál. Tudta, hogy Triel, aki imádott színészkedni, egyszerűen csak döbbenetet tettetne, amiért kételkedik a jó szándékában és a bizalmában.

Faeryl pedig el akarta kerülni a további megaláztatást, úgyhogy jó képet vágott a dologhoz. Rámosolygott a trónon ülőre.

– Amint mondtam, nagyasszonyanya, megtisztel az aggodalmad, és természetesen engedelmeskedni fogok neked. Itt maradok a Pókok városában, és élvezem ezernyi csodáit.

– Jól teszed – jelentette ki Triel, és Faeryl odagondolta a ki nem mondott szavakat is tudjuk, hol találunk, ha eljött a letartóztatásod ideje.

– Megengeded, hogy visszavonuljak? Látom, sokan várakoznak bölcs tanácsaidra. – Menj, áldásom rád. Faeryl meghajolt, elhagyta a csarnokot, és keresztülsietett a Baenre-citadella hatalmas

termein, míg végül magára nem maradt az egyik mellékfolyosóban. Hóna alól előhúzta a Mélysötétről készült térképeket.

Eredetileg azt hitte, majd Triellel közösen megvitatják a stratégiát. Összeszorította a fogát, és többször is erősen nekicsapta a tekercstartót a falnak, míg a tartó kemény anyaga össze nem tört a kezében.

Gromph és Quenthel végigsétált a magaslaton, figyelte a Sorcere mestereit és tanoncait, akik a szertartáshoz készülődtek. A kántálás hangjai és a tömjénfüst betöltötték a levegőt, s az idézés egyéb kísérőjelenségei is láthatóak voltak fényvillanások, táncoló árnyak, egy pillanatra megjelenő démoni arcok, valamint nyöszörgés és sercegés zaja. A drow-k azon fáradoztak, hogy új védőfalakat emeljenek Tier Breche köré.

Gromph enyhén meghatódva nézte őket. Alattvalói egész jó munkát végeztek, bár azt pontosan tudta, hogy ő bármelyik védőgáttal elbánna. Igazság szerint, mivel személyesen felügyelte a munkálatokat, a következő alkalommal sokkal egyszerűbb dolga lenne.

– Kíváncsi vagyok, valóban megvédenek-e minket ezek a mágiák – szólt Quenthel homlokráncolva. Hosszú inge vadul lobogott az egyik varázslat keltette szélben.

Gromphot meglepte, hogy nővére még Beradax támadása után sem bújt páncélba. Talán úgy érezte, a rémült novíciák és papnők bátorításra szorulnak.

– Eddig sem védett meg minket – szisszent föl az egyik ideges korbácskígyó. Négyük ide-oda himbálózott, lestek a veszélyt. Az ötödik fagyos tekintete Gromphon

nyugodott, de valószínűleg nem azért, mert a nővére gyanakszik rá. Illetve biztosan gyanakszik, de nem hiszi, hogy ő rendezte a támadást. Quenthelnek ahhoz kissé túl sok az ellensége. Az Arach-Tinilith-i alárendeltjei, valamint a Baenre-ház temérdek ellenlábasa. Sőt, még Triel is szóba jöhetne, aki el akarja takarítani az útból a vetélytársát.

– A bűbájok idővel legyöngülnek – magyarázta Gromph, és még csak nem is hazudott. – Az újak sokkal erősebbek lesznek. Bízom benne, hogy elég erősek ahhoz, hogy biztonságban legyetek Arach-Tinilithben.

– Nem csupán a templom forog veszélyben – förmedt rá Quenthel. – Legközelebb egy démon talán a Sorcere-t vagy a Melee-Magthere-t fogja megtámadni.

Erre ne számíts! – gondolta Gromph, hangosan azonban ezt mondta – Értem. – Azt hiszem, egyenlőre eleget láttam – jelentette ki az úrnő, s még mélyebb ráncok

keletkeztek a homlokán. – Ne hagyd, hogy ellustuljanak ezek a hímek. Legyen készen a védelem, mielőtt elmennél belebűvölni a varázst a Narbondelbe.

– Vedd úgy, hogy el van intézve. Quenthel megfordult, és elindult vissza az Arach-Tinilithbe. A pók alakú, impozáns

templom főbejárata még mindig egy rakás lomhalmazra emlékeztetett. A munkások még

nem fejezték be a szétroncsolt adamantit kapuk javítását. Gromph elmosolyodott, mikor eszébe jutott, mennyire bosszanthatja ez a tény a nővérét.

Mivel jól ismerte őt, abban is meglehetősen biztos volt, hogy a-szerencsétlen kovácsok már meg is tapasztalták a haragját.

Nos, talán már nem kell túl sokáig szenvedniük. Ujjával kitapintotta az apró csecsebecsét, a szíve fölött függő, ezüstkaromba ágyazott fekete követ.

Quenthel nem kérdezett rá a függőre, és Gromph nem is számított rá. Mindig viselte az örök fiatalság amulettjét és a brosst, amellyel a nap kezdetén a Narbondelbe. idézte a sugárzó hőt. Ezeken kívül általában az ősmágusok köpenyét hordta, számos bűbájjal és talizmánnal fegyverkezett föl a napi szeszélyétől és attól függően, milyen feladat várt rá aznapra. Testvére nem hihette, hogy az a bizonyos csecsebecse fontossággal bír az ő számára.

Ha egyáltalán észrevette a tárgyat, nyilván azt gondolta, ónixból van a kő, esetleg ébenből vagy agátból. Valójában egy csiszolt csont volt, és egy egyszarvú – a felszíni elfek számára szem állat – szarvából készült. Gromph maga ölte meg a mágikus lószerű lényt egy nekromanta szertartás során. A kő csupán azén volt fekete, mert két órával azelőtt belehelyezett egy entitást.

– Ő az – motyogta halkan, nehogy a körülötte tevékenykedő varázslók meghallhassák. – Elcsípted a szagát?

Igen, felelte a démon, s néma szavai karcolásként villantak Gromph agyába. Bár nem is lett volna rá szükség. Nem bírok ugyan a Látás képességével, de ez még soha nem akadályozott meg benne, hogy elkapjam a zsákmányt.

– Csak biztosra akartam menni. Nos, sikerrel jársz majd, ahol Beradax elbukott? Hát persze. Eddig még a világodból egyetlen lény sem menekülhetett előlem. Utána

pedig Quenthel lelkéből lakmározom majd, morzsáról morzsára fogyasztom el. A netheri szellemek valóban ezt szokták tenni, s ha ez a bizonyos példány kudarcot

vallana, Gromphnak még mindig rendel kezesére állt hat másik, akik átvehetik a küldetést. Hiszen úgy rendezte a dolgokat, hogy evilágibb orgyilkosokra fognak gyanakodni.

Egy harmadéves tanonc bukkant föl, kezében tömzsi kalcedolon pálcát szorongatott. Gromphnak eszébe jutott a napi feladata, és sóhajtva odafordult az ifjonchoz, hogy megtanítsa kezelni a pálcát.

Ryld úgy tett, mintha lelkesen érdeklődne a vándor kereskedő rosszul megmunkált, kiegyensúlyozatlan tőrei iránt, s közben figyelte a kereszteződést.

Egy kerámiaköcsögöt rázogató fickó, aki Ryld szerint maga, vágta a lábába azokat a karcolásokat, hangosan segítségért könyörgött. Mivel a sötételfek között igen nagy ritkaságszámba hogy, hogy valaki szánalmat érezzen bárki iránt is, a koldus természetesen egy ütött-kopott, nem drow-nak fenntartott fogadó előtt kuporgott. Egy nő is arra járt, kezében kampós botot szorongatott – tulajdonképpen pika volt, ha jobban megnézte az ember –, és egy óriási menyétet vezetett pórázon. Valószínűleg rágcsálóirtó lest, és az egyik házba tart. Egy Hunzrin-házból való nemes kivonta rapírját, és megütött lapjával egy közdrow-t, mivel az utóbbi kissé túl lassan lépett az útjából. A Hunzrinok legendásan arrogáns népség voltak, ez talán abból adódott, hogy Menzoberranzan mezőgazdaságaik nagy részét ők tartották kézben. Számos, rongyos ruhába öltözött, éhesnek látszó teremtmény Iengett még errefelé. – Előjöttek a gyerekkori emlékeid? – érdeklődött a mágus. – Ne feledd – mondta Ryld –, hogy én a Braerynen születtem, ahhoz, hogy Eastmyrbe kerüljek, sokat kellett dolgoznom. – Szerintem egyszer körülnéztél, aztán máris nekifogtál a másnak. Igazad van. Most viszont csak azt ellenőriztem, követett-e minket valaki. Úgy fest, nem.

– Milyen kár! Reméltem, hogy ha még elég sokat kérdezősködünk, előbb-utóbb felbukkannak a szökevények újabb ban’itai, hogy eltegyenek minket láb alól, vagy legalább kiszedjél, belőlünk, amit tudunk. Talán túl ravaszak a fickók.

– És most mit tegyünk? – Elmegyünk a következő hitvány kocsmába, gondolom. Útnak eredtek, Pharaun pedig folytatta – Elmeséltem már, milyen volt, amikor először jártam a Fönti Világban, és azzal bíztak

meg, hogy kövessek egy ember mágust. Égetett a nap, könnyezett a szemem, vakon tapogatóz…

– Elég legyen! – szólt rá Ryld. – Most mondod el ezredszerre. – Pedig jó kis történet. Biztos vagyok benne, hogy szívesen hallanád még egyszer.

Szóval vakon tapogatóztam… És a két mester továbbhaladt, elvonult egy pókhálóval félig elfüggönyözött ajtó mellett.

Mivel tilos volt megbolygatni a selymes hálót, mielőtt építője máshová költözött volna, a ház bal szerencsés tulajdonosa egy ládát helyezett az ajtaja elé, hogy a látogatók átléphessék a póklakást.

Az úton láttak egy félvér gyereket is, félig sötételfnek, félig embernek látszott. A gyerek nekiment egy becsípett munkásnak, aztán meggyorsította a lépteit. Ryld ugyan nem vette észre, mikor emeli el az iszákos erszényét, de biztos volt benne, hogy eltörtem.

Pharaun hirtelen megtorpant. – Nézd csak! – szólt. Ryld megfordult, miközben Vagdaló a megszokott helyéről kissé odébb csúszott a

vállán. Az egyik sikátor szája melletti falra valaki lángokban álló, karmos kezet vésett. Aprócska rajz volt, és a festék színe jól beleolvadt a kőbe, Ryldot mégis zavarta, hogy Pharaun észrevette a jelet, ő meg nem. Persze a mágusoknak jobb szimatuk van a rúnákhoz.

– Tudod, mi ez? – kérdezte Pharaun. – A Skortchkarom horda jele, az egyik legnagyobb ork törzsé. Jómagam is jártam

egyszer-kétszer a Nap Világán, nem emlékszel? – Az jó. Örülök, hogy egyezik a véleményünk. Most már csak már csak az a kérdés, mit

keres itt ez a jel? Ryld ösztönösen körbepillantott, veszélyt keresve. – Gondolom, egy ork festhette ide. – Én is erre gyanakodnék, de láttál már valaha is rabszolgát, hogy ilyesmit művel? – Nem. Hát persze, hogy nem. Ugyan melyik szolga merné elcsúfítani a várost, holott

tudja, hogy minden sötételf mérhetetlenül üszke rá? – Amelyik bolond. Néha meg szoktak őrülni a korbácsolástól… Amikor is megtámadják a kínzójukat. De akkor sem kúszik jobbra-balra, hogy a falra

firkáljanak. Kérdezzük meg a környező házakban lakókat. Talán fényt deríthetünk a jelenségre.

A legkülönbözőbb dolgok keltik fel a kíváncsiságodat csóválta meg a fejét Ryld. – Néha azt hiszem, te magad is bolond vagy egy kicsit.

– A zseniket gyakran félreértik. Nézd, tudom, hogy nem hagy nyugodni a rejtély, de egyenlőre a szökevényeket kell megtalálnod, hogy ments a bőrödet. Maradjunk ennyiben.

A magas, vékony varázsló elmosolyodott. – Hát persze – mondta. Tovább folytatták útjukat. – De esetleg – szólt Pharaun kis idő múlva – amint megtalálunk a fiúkat, és

kisütkéreztük magunkat a dicsőségben – vagy legalább meggyőztük Gromphot, hogy hagyjon életben –, akkor kinyomozom a dolgot.

Befordultak a következő sarkon, ahol hirtelen sárgás lángoszlop vágódott be a földbe, s maga alá gyűrte Pharaunt. Szárnycsapkodás hallatszott, Ryldot pedig eltalálta egy nyílvessző.

A netheri szellem nem látta a Tier Breche-t körülvevő védőgátakat, de mikor lényének legbelső magva átsuhant fölöttük, érezte őket.

A szó szoros értelmében is védőfalakról volt szó. A mágikus gátak között akadtak dombok, melyek lelassították az ellenséget, mialatt a védők kilőhették rájuk nyilaikat. Fölöttük pedig vaskos, áttörhetetlen, megmászhatatlan falak emelkedtek. Csak a kapun keresztül lehetett átjutni, amit viszont három oldalról lándzsák és nyilak hada védett. A szűk folyosón, aztán a mennyezet résein át forró olajat önthettek a betolakodók nyakába, mögötte pedig ott állt a megerősített kapusház, mely útját ál!ti az udvarba igyekvőknek.

Gromph első ellenmágiája, amelynek segítségével bejuttatni Beradaxot a templomba, katapultos, faltörő kosos és ostromgépes hadseregként támadta meg ezt az erődöt. Az ősmágus második varázslata viszont inkább az alagutat ásó behatolókhoz volt hasonlatos. Azzal együtt persze, hogy ez az alagút az extradimenzionális térben létezett.

A netheri szellem tudomása szerint a legidősebb Baenre fiú jól rá akart ijeszteni az Arach-Tínilith papnőire. Hiszen már megtapasztalták a riadó vijjogását, most pedig megtanulják a félelmet, ha a halál éjszaka belopakszik közéjük.

Az entitás – az ő fajtájának nem volt neve, s ezért a legtöbb mágus képtelen volt megidézni őket – rántott egyet ektoplazmás testének hosszabb nyúlványán, s beömlesztette alaktalan formáját az alagútba. Kissé zaklatott volt. Ha Gromph varázslata mégsem hatástalanította alattvalóinak mágiáját, akkor nemsokára kellemetlen helyzetben találja magát.

Ahogy végigkúszott az aknán, pontosan látta a köréje szőtt bűbájokat fejszeként lógtak a plafonról, alattomos buktatók kapcsolódtak nyílpuskákhoz, vassulymok hevertek szétszórva a padlón. A mágikus gátak szinte izzottak az energiától, ám egyikük sem vette észre a betolakodót.

Az alagút másik végéből, melyet egyszerű halandó szeme nem láthatott, egy folyosóra jutott.

Az orvvadász megindult, befordult a sarkon, ahol egy őrt álló harcosba ütközött. Szerencsére a sötételf nem vette észre őt, Hát ez semmiképp sem volt meglepő. Valamilyen érthetetlen oknál fogva Gromph egy sötétségdémon álcáját helyezte rá, úgy hogy a szellemet szinte lehetetlen volt megkülönböztetni az őt körülvevő homálytól.

Szívesen megölte volna a halandót, de Gromph megtiltotta neki, hogy Quenthelen kívül bárkinek is ártson, hacsak nem olyan ostoba valaki, hogy egyenesen az úrnő védelmére kel. Az entitás tehát sajnálkozva elsuhant az őr mellett, s folytatta útját folyosón. Nemsokára egy cellasorhoz érkezett. Odabent tanoncok kántálták imáikat.

Az entitás annyira szomjazott már a vérre, hogy szinte végtelennek tűnt számára a folyosó. Röviddel később végre elérte a templom fejtorát. Ez volt a templom kerek, tűzzel megvilágított szíve, itt állították föl a legnagyobb kápolnákat, a legszentebb oltárokat, s itt laktak a rangidős papnők is.

A betolakodó besuhant a hatalmas, csaknem üres nyolcszögletű terembe. Itt jóval hűvösebb volt a levegő, mint a környező folyosókon. Lolth szobrai álltak a nyolc boltíves nyílás között, s a padlón arannyal rajzolt mágikus jel látszott egy Miuagramma, mely épp a helyiség közepére fókuszálta az energiájukat. Ugyanezt az ábrát látta a mennyezeten is, mely megerősíti te a bűbájt.

A netheri szellem nem szívesen jött volna rá, miként műkődik a varázsgát. Tisztes távolban maradt tőle, végigkúszott a falak mentén.

Váratlanul hatalmas erőhullám csapódott belé, ahogy valami ébredt avagy testet öltött a terem közepén. Éles fájdalom nyilalt a netheri szellem gőztestébe, s egy pillanatra le is bénította az entitást.

Valami a helyiség közepe felé vonszolta őt. A gyilkos szellem rájött, hogy bár nem látja az illetőt, az mégis elkapta, mert ugyanazon a síkon létezik, mint ő. Arra is ráébredt, hogy nem volt elég, amikor egyszerűen elkerülte a pentagrammát. Valószínűleg jelszót is kellett volna mondania.

A rángatás megszűnt, a fájdalom elenyészett. Kis idő múlva sötétség magához tért a megrázkódtatásból, és körülnézett, támadó csaknem olyan amorf lény volt, mint önmaga, ám ő szilárd esszenciából állt dudorszerű kinövésekből és tövisekből.

A támadó újabb nyúlványokat növesztett, hogy átdöfje a sötétséget. Csúnyán égette a szúrás, s a netheri szellem meg is borzongott, mert a tapogató mintha kiszívta volna belőle az energiát.

Ez a lény – gondolta Gromph küldötte csodálkozva – maga a hideg, amely egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt kioltaná egy halandó életét. Még sosem érzett ilyesmit – mármint fájdalmat – a hidegtől nem is kellett volna éreznie, ám a tapogató nem csupán hideg volt. Magának a hidegnek az esszenciáját foglalta magában, ahogy a netheri szellem bizonyos értelemben a sötétség megtestesítője volt.

Az entitás testének darabjai képlékennyé, majd szilárddá váltak, s végül letöredeztek. Egyenlőre nem sebesült meg túlzottan de ha nem akar végleg itt rekedni, meg kell találnia a módját hogy elbánjon a támadóval.

Kitolta nyúlványát a hidegszellem felé, kitapintotta az ízületeket, hajszálvékony repedéseket, tökéletlen ízesüléseket. Hát persze – fogva tartójának teste leginkább egy jégtömbre emlékeztetett.

Gromph küldötte kalapácsszerű, szilárd tapogatókat nőve tett, s lecsapott a gyenge pontokra. Ékeket is rakott a repedésbe, melyek idővel egyes darabokat leválasztottak az szellem testéből.

A hidegszellem feléje küldte szilárd karmait, miközben mentálisan felszólította őt, hogy adja meg magát. A sötétségfellf nem figyelt rá, folytatta a munkáját.

A rúna foglya lassan jégtömbökké hasadozott. Aztán egyszerre csak zúzmarává vált, mely először belepte a sötétség szellemét, majd nyomtalanul eltűnt.

A győztes elégedetten folytatta útját. Közben körülnézett, hátha a csata felkeltette valakinek a figyelmét. Szerencsére nem igy történt, és ennek jó oka volt a küzdelem legnagyobb része ugyanis egy másik létsíkon zajlott.

A szellem további közjátékok nélkül érte el Quenthel lakosztályát. Újabb őrszem várakozott itt, a novícia buzogánya szinte izzott a beleszőtt mágiától. Ha érintetlenül hagyja, esetleg meghallhatja úrnőjének kiáltását, és közbeavatkozhat, ezért a szellem úgy döntött, nem vállalja a kockázatot. Körbevette a papnőt, megvakította, majd kinyújtotta az egyik tapogatóját, és a nyakára tekerte. A papnő küzdött egy kicsit, majd elájult a szorításban. A szellem lefektette, és becsúszott az ajtó alatt. Quenthel magántermeit drága ikonok ékesítették, annyira ékesek, hogy a lakosztály akár önmagában is beillett Lolth templomának. Ezen kívül azonban a helyiségek berendezése igényes volt, mintha Arach-Tinilith úrnője önkéntes aszkétaságot vállalt volna a szibarita Menzoberranzan szívében. A sötétség óvatosan előreküldte egyik nyúlványát. Azonnal Imérte Quenthel személyes védelmének darabjait. Félig-meddig rejtett, isteni mágiával létrehozott kelepcére számított, azon csak egy kristályos harangjátékot talált, mely ott lógott a helyiség közepén, s bizonyára minden betolakodó beleverte volna fejét. A Baenre-papnő ezek szerint úgy látja; amíg más fölkészül a támadásra, ő maga is elbánik az orgyilkosokkal. Talán. A netheri szellemet ez annyira nem érdekelte, ő ugyanis nem akarta felébreszteni Quenthelt. Mókás kedvében egyenesen keresztülsuhant a

kristályharangokon, amelyek természetesen meg sem rezdültek. Quenthelt mély álomba merülve, csukott szemmel, törökülésben találta egy szőnyegen. A hátsó falnál két mágikusan pulzáló vasládát látott, és még valami varázsszövedéket egy elvileg titkos ajtó mögött. A főpapnő hatalmas mágiával védte az értékeit. Szomorú, hogy a saját életét nem tartja ilyen nagy becsben.

Gromph ügynöke közelebb libbent, erre azonban valami fölszisszent a kerek asztalka tetején. Odafordult, és öt viperát látott egy korbács végén. A hátsó fal mágiája annyira elvakította, hogy meg sem érezte a viperák gyengébb kisugárzását.

Szerencsére ez sem számít. Az eleven sötétség most már túl közel járt áldozatához, és senki sem állíthatja meg. Az egyik megszilárdított nyúlványával felborította az asztalt, s a viperák messzire röpültek. Ugyanebben a másodpercben nekirugaszkodott, és beborította Quenthelt.

A nő szeme fölpattant, de természetesen csak sötétséget látott. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson, s a démon gyorsan bele tömte az egyik tapogatóját.

Hetedik fejezet

Egy pillanat alatt izzó forrósággá változott a világ, vadul perzselte Pharaun bőrét. Mikor

azonban a lángok elenyésztek, csupán a fájdalom emléke maradt meg. A varázsló lihegve megvizsgálta magát. Egy-két hólyagocskától eltekintve nem esett baja. A mellére a uyrbe és a piwafwijába szőtt mágiák, valamint a Sorcere emblémájával ellátott ezüstgyűrű megóvták a komolyabb sérülésektől.

Kyld közben előrántotta Vagdalót. Egy nyílvessző suhant felé egyik háztetőről, s a testes harcos pengéjével állta útját. FöÍöttük hatalmas, szárnyas lény körözött, de eltűnt a szeme elől, mielőtt Pharaun alaposabban megnézhette volna. – Jól vagy? – kérdezte Ryld. – Csak megpörkölődtem egy kissé – mondta Pharaun. – Megjöttek a szökevényeid, akik ezek szerint mégsem olyan rosszak. Csak annyit kell tennünk, hogy fölröppenünk utánuk levegőbe, vagy lecsaljuk őket az utcára.

– Egyiket sem tesszük. Kövess! – Elfutunk? – hüledezett a fegyvermester, miközben újabb nyilat vadászott le a

levegőből. – Azt hittem, el akarjuk kapni vamelyiküket. – Te csak gyere utánam! Pharaun elindult egyenesen az utcán, időnként fölnézett,

támadókat leste. Ryld ugyan bőszen ráncolta a homlokát, azért a nyomába eredt. A Sorcere mestere a szeme sarkából hirtelen megpillantott valamit. Odafordult. Az

egyik háztetőn egy varázsló mozgat sebesen az ujjait. Pharaun gyors mozdulatok kíséretében maga is elhadart egy varázslatot. Sebesebben

beszélt, mint a másik mágus, s ő készült el először. Öt azúrkéken izzó dárda süvített elő az ujjhegyéból, belevágódott a varázsló mellkasába. Ilyen távolságból nem Iáthatta, mennyire sebesítette meg kollégáját, de a drow legalább hadonászott a karjával fájdalmában. Ami viszont azt jelentett hogy sikerült félbeszakítania a varázslatát.

Ryld újabb nyílvesszőt söpört félre, s Pharaun azt vette észre hogy a lövedék ezúttal őrá irányult. Egy pillanattal később semmiből előbukkant egy árnyékból szőtt buzogány, és a kobakjára célzott. Vagdaló felvillant, nekicsapódott a jelenésnek. Ahogy sok más idézett tárgy, a buzogány is eltűnt a kétkezes kard érintésére.

– Ide be! – parancsolta Pharaun. A két mester odasietett az egyik jobban karbantartott ívelt mészkő ajtajához. Pharaun

arra gyanakodott, hogy a lakók a küzdelem első zajára elreteszelték belülről, és ezzel a jelek szerint Ryld is egyetértett, mert ő sem próbálkozott a kilinccsel. Egyszerűen nekiesett az ajtónak, és feltörte a zárat. Beestek helyiségbe.

Az elülső szobában nagy volt a zsúfoltság, ezt Pharaun előre sejthette volna. A város lakossága többszörösére dagadt az alapítása óta, ám a sztalagmit épületek száma természetesen előre meghatározott volt. A szegények ott bújtak össze, ahol tudtak.

Számos alak szorongott hát a kalyibában, a legtöbben csak üldögéltek, néhányan rothépörköltet szedtek maguknak az asztalon lévő vasüstből. Furcsamód az egyszerű ételnek egész étvágy gerjesztő szaga volt. Az illatra Pharaun szájában összefutott a nyál. Eszébe jutott, hogy órák óta nem evett egy falatot sem.

Ryld a házacska lakói felé intett Vagdalóval, hogy még csírájában elfojtsa az esetleges agresszív kirohanásokat.

– Elnézést a zavarásért – mondta Pharaun. A fegyvermester rámeredt. – Megmondanád, miért menekülünk? – A lángoszlop isteni mágia volt. – mutatta föl Pharaun az ezüstgyűrűt, amely nem

csupán védelmet biztosított mágia ellen, de be is azonosította azt. – Papnők támadtak Ha megölnénk őket, azzal fölöslegesen felhívnánk magunkra a figyelmet, és a Tanács

csak még inkább meg akarna állítani minket. Az is lehet, hogy egyszerűen eltennének láb alól, függetlenül attól, hogy mire jutunk, vagy hogyan dönt Gromph. A varázsló elvigyorodott.

– Tudom – tette hozzá –, hogy dicsőséges verekedéseket ígértem neked, de úgy fest, azoknak várniuk kell.

– Nem olyan egyszerű megszökni a magaslati ponton lévő ellenfél elől – mutatott rá a harcos.

– Nekem viszont kifogyhatatlan a trükk táram, hát nem vetted még észre? – Pharaun az összegyűlt csavargókra pillantott. -

Mit szólnátok hozzá, ha segíthetnétek két akadémiai mesternek létfontosságú küldetésben? Biztosíthatlak benneteket maga Baenre ősmágus is hálás lesz nektek, ha elregélem neki, mit tettetek.

Közönsége félelemmel a szemében meredt rá. Az egyik köznő csontnyelű, gránitfejű kalapácsot húzott elő, és hozzávágta. Ryld elkapta, és visszadobta. A kezdetleges fegyver egyenesen homlokon találta az illetőt, s a nő hanyatt esett.

– Van még valaki, aki tartózkodni szeretne? – érdeklődött araun. Várt egy kicsit. – Nagyszerű, akkor álljatok nyugodtan. Nem fog fájni, megígérem.

A Sorcere mestere egy darab gyapjút húzott elő a zsebéből, és kántálni kezdett. Halk sziszegés hallatszott, s mágikus energia csillant meg a levegőben. Mikor elérte a csavargókat, azok külseje megváltozott, egyesek Ryld, mások Pharaun alakját vették fel. Csak az egyik kisgyerek őrizte meg eredeti kinézetét.

– Pompás! – állapította meg Pharaun. – No, most már csak ki kell mennetek az utcára. Ott, azt javaslom, szóródjatok szét. Kis szerencsével néhányotok, vagy akár mindenki életben maradhat.

– Nem! – sikoltotta az egyik Ryld képmás. – Nem tehetsz ilyet…! – Dehogynem – felelte Pharaun. – Akár mérges füsttel is megtölthetném a házat, a

barátom pedig miszlikbe apríthatna… Kérlek, viselkedjetek okosan, induljatok! Ha az ellenfél betör ide, sokkal rosszabb esélyekkel kell számolnotok.

A lakók mogorván néztek vissza rá. A mágus mosolyogva vállat vont, Ryld meg fölemelte Vagdalót. A közemberek megindultak az ajtó felé.

Pharaun és a harcos követte őket, hátha noszogatni kell valakit. -A Gödör árnyaira! – motyogta a mágus. – Nem voltam benne biztos, hogy megteszik.

Jó meggyőzőképességem van, ugye? Az őszinteség mindenek fölött. – A csalimadár-taktika nem rossz ötlet – mondta Ryld. – De nem lett volna egyszerűbb

láthatatlanná válni?

Pharaun horkantott. – Mondtam neked valaha is, hogy a kardod melyik végét markolászd? A láthatatlanság

túl elcsépelt trükk. Az ellenfél nyilván föl van rá készülve. Az illúzió viszont bejöhet. Ez az egyik saját, külön bejáratú varázslatom, hiszen mi Mizzrymel mindig is jól bántunk a fantazmákkal. Nos, ha kiértünk, ne mozdulj mellőlem! Hacsak nem akarsz az egyik ál-Pharaunnal hazaszökni.

A közemberek többsége már szét is széledt odakint. Pharaun mély levegőt vett, s Ryld oldalán kilépett az utcára. Amennyire látta, eddig egyetlen álképmást sem ért támadás. Talán – gondolta reménykedve – sikerült teljesen összezavarni az ellenfelet.

A mesterek a többiekhez hasonlóan sietősre fogták lépteiket, sarokról sarokra haladtak. Pharaunon lassan úrrá lett a szokásos diadalittas önelégültség, mikor valami fölzizzent a feje fölött.

S ebben a pillanatban valami belevágott az arcába, és a földre döntötte. Mivel magasról dobták, még a kötélből font kiló is akkorát csapott, akár egy vaskos bunkó.

Ryld is csapdába esett. Úgy káromkodott mellette, hogy az egész Braeryn büszke lett volna rá.

A mágust egy pillanatra elkábította a csapás, ám amikor magához tért, felfedezte, hogy még rosszabb a helyzet, mint hitte volna. A pókháló alakúra font háló ugyanis megelevenedett. Ráfonódott a férfi testére, és az végül mozdulni sem tudott. Egy büdösszárny landolt az utca közepén. Csinos formájú papnő állt föl a nyeregben – csak keskeny arca volt heges, ám jellegzetesen Mizzrym vonásokat mutatott intelligenciát és ka-jánságot. Furcsamód dominómaszkot viselt, s Pharaun már azt is tudta, miért. A papnő rájuk vigyorgott.

– Tudtam, hogy illúziókkal jössz majd, Pharaun. Ezért hoztam magammal az igazlátó maszkokat.

Bár nem volt benne biztos, hogy a nő látja-e az arcát a hálón át, Pharaun mégis visszamosolygott rá.

– Igazad volt, jól tetted. Üdv, Greyanna! Quenthel immúnis volt a félelemre. Egyszerűen nem esett pánikba. Legalábbis eddig

így hitte, és ez most sem következett be-, viszont olyan közel járt a kétségbeeséshez és a rémülethez, mennyire bármelyik rosszakarója kívánhatta volna.

Mintha a viperák sziszegése és valami robaj zökkentették volna ki a révületéből. Kinyitotta a szemét, de nem látott semmit. Valaki alighanem sötétséggömböt idézett rá, vagy ami még rosszabb, esetleg megvakította. Szólni akart a korbácskígyóknak, mire vaskos, hideg nyúlvány vágódott be a szájába.

Elszorult a torka és fuldokolni kezdett. Közben egy újabb mozgékony démoni tapogató a csuklójára fonódott. Elrántotta a kezét, mielőtt a láthatatlan nyúlvány megragadhatta volna. Dobálni kezdte magát, hogy elkerülje a többi feléje nyúló csápot. Lélegezni viszont még mindig nem bírt.

Vadul csépelte maga körül a levegőt. Az esze azt súgta, hogy a támadó ott van, ökle azonban csak az üres levegőt érte. Mellkasa már fájt a légszomjtól, s a kábaság lassan bekúszott az agyába is.

Azt tette, amit tennie kellett. Harapott. Először nem is sikerült belemélyesztenie fogait a vaskos nyúlványba, de erősen

összeszorította állkapcsát, s végül a bőrszerű, olajízű csáp megadta magát. A tapogató azonnal eltűnt a szájából, egyszerűen elolvadt. Quenthel fogai hangosan

összecsattantak. Térdre ugrott, és mélyeket lélegzett. – Korbács! – kiáltotta.

– Jelen! – szólt Yngoth valahonnan a szoba másik végéből. Csak az utolsó pillanatban láttuk meg a démont. Ez maga a sötétség!

– Értem. Ezek szerint legalább nem vakult meg. Hallott már a sötétségdémonokról, bár még soha nem idézett meg egyet sem. Állítólag nehéz őket elkapni, és még nehezebb engedelmességre bírni.

– Őrség! – kiáltotta. Ezúttal nem kapott választ, ám nem is lepődött meg túlságosan. A betolakodó jelenléte

arra utalt, hogy az őr vagy áruló, vagy halott. Valami feléje suhant. Quenthel oldalra vetődött, s a dolog nekicsapódott mögötte a

falnak. A nő elérte a kisasztalt, amilyen a mágikus csecsebecséinek egy részét tartotta. Felugrott. vakon rátenyerelt a kő asztallapra. Legnagyobb bosszúságára néhány tárgy a földre hullt, de aztán ujjai rátaláltak a csiszolt üveg medálra.

Erősen behunyta a szemét, és felébresztette a varázstárgyat. Hirtelen vakító fény öntötte el a helyiséget. Quenthel eltakart a szemét, és remélte, hogy a fény örökre elpusztítja az élő sötétséget.

A varázsfény és a hasonlóan természetfölötti sötétség egy pillanatra összecsapott, majd a helyiség megvilágítása visszatért az eredeti állapotába. Quenthel végre kinyithatta a szemét.

Ellenfelén nem látszott, hogy súlyosan károsította volna a fény. A démon cafatos, pacaszerű testtel és hosszú, füstszerű karokkal rendelkezett, melyek szerteszét nyúltak a teremben. Egyik vékony nyúlványa most a medál felé tapogatózott, s Quenthel berántotta a tárgyat. A sötétségfelhő megfordult, besűrűsödött, majd rácsapott a medálra, amely kihullott Quenthel kézéből, és csörömpölve összetört a földön. A fény kihunyt.

Szerencsére a rövid ideig tartó világítás is elég volt ahhoz, hogy néhány másik varázstárgy helyét is felmérhesse. Ösztönösen elhajolt a feje fölött egy tapogató húzott el, és felborzolta a haját, és felmarkolt egy tekercset. Most is sajnálta, hogy fel kell használnia egy varázstárgyat, de ha itt pusztulna, azt még jobban sajnálná.

Mivel pontosan tudta, mi áll a tekercsen, nem volt szüksége rá, hogy lássa is a leírt szavakat. Kántálni kezdett, s végül sárgás fénysugár csapott elő a mennyezetből a démon pacaszerű magja közé. A lángok fényében azt is látta, hogy a démon még mindig ott van, a tűz áthaladt rajta, s füstkarjai görcsösen megvonaglottak.

A lángoszlop egy pillanat múlva eltűnt. Bár a drow közben eItakarta a szemét, mégis vibrálni kezdett a tekintete. Azt azonban látta, hogy a sötétség túlélte a csapást. Most pedig a nő köré gyűjtötte az esszenciáját, s Quenthel ismét nem látott semmit.

Kemény dió vagy, üzente mentálisan, ahogyan Lolth papnői tanították. A látogató azonban nem válaszolt, s most nem is érzett semmiféle kapcsolatot a saját

agya és a démon tudata között. Az illető tehát nem Lolth szolgája. Ha viszont nem tudja az uralma alá hajtani, a démon előbb-utóbb lecsap rá, s most már

az intuíciója is cserbenhagyta. Fogalma sem volt, merről érkezik majd a következő támadás, nem tudta, merre térjen ki. Találgatnia kell tehát, elugrania valamerre, különben itt hal meg az örök sötétségben. A nő félrevetődött, s valami nekiütközött a vállának.

Először csak zsibbadást érzett, majd fájdalmat, végül már azt is tudta, hogy vérzik. A sötétség tehát szilárd karmokat is képes növeszteni, vagy fölkapott egy tőrt valahol a szobában.

Quenthel boldog volt, hogy a tanulmányai során elsajátította a sérülésszerzés tudományát egy pillanatra sem torpant meg, mozgott tovább, hogy ne nyújtson túl könnyű célpontot a lény számára.

Valami felszisszent a lába alatt. Most vette csak észre, hogy a viperák önállóan útra keltek, s a korbács nyelét maguk után vonszolva megpróbálták megkeresni őt a sötétségben. A nő le nyúlt, tapogatózott egy kicsit, majd fölemelte a fegyvert.

A kígyók sziszegve felágaskodtak, mindegyikük más-más irányba nézett. Quenthel rájött, hogy ők valamiképp látják az ellenfelet. A sötétség támadásra készült.

Elmélyítette a mentális kapcsolatot a kígyódémonokkal. Még mindig nem látta ellenfelének csápjait, de most már érezte őket Ennek elégnek kell lennie.

A sötétség gomolyogva feléje nyúlt, ő pedig többször is meg lendítette a korbácsot. Nem célzott pontosan, a viperák azonban úgy tekeredtek a levegőben, hogy elérjék az ellenfelet.

Most már szaggatottan lélegzett, lassabban, darabosabban mozgott, mint minden harcos, ha túlerőlteti magát. Ekkor valami hosszú hegyes tárgy ütközött a combja hátuljába.

A fájdalomból és a kiömlő vérből azonnal érezte, hogy ez a seb súlyosabb, mint amit a vállába kapott. Megtántorodott, lába már-már összerogyni készült. A viperák figyelmeztetően felszisszentek.

Legyűrte magában a kínzó fájdalmat, s erővel kényszerítette a lábát, hogy engedelmeskedjen.

Megfordult, lecsapott a sebet okozó nyúlványra, és darabokra szelte, mielőtt újabb kárt tehetett volna benne. Ugyanekkor kígyófamiliáriasai jelezték, hogy egy csáp a nyaka felé közeledik.

Quenthel megperdült, azt is szétmarcangolta, s végül az árnyék felhagyott a támadással.

A combján lévő sebből patakokban ömlött a vér. Quenthel átgondolta a helyzetet. Úgy fest, valóban fájdalmat okoz a démonnak – ha nem így volna, a betolakodó folyamatosan támadna, amíg ő el nem esik –, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jó úton halad a démon megölése felé. Amennyire ő tudta, az ilyen lényeknél a magra kell mérni a végzetes csapást. Már ha megtalálja a lény magját ebben a mindenre rátelepedő sötétségben.

Az is lehet, hogy meg sem kellene próbálnia. Ki is használhatja a helyzetet, és elfuthat. Sejtette viszont, hogyha menekülne, a démon követné, azaz továbbra is vakon bukdácsolhatna előre. A saját lakosztályában ez nem olyan mérhetetlen nagy hátrány, hiszen minden hüvelykjét ismeri, odakint viszont le is eshetne valahonnan. És ha véletlenül nem esne le, előbb-utóbb a lába mondaná fel a szolgálatot. Akár így, akár úgy, ellenfele könnyedén végezhetne vele.

Nem, egyedül fogja megölni az átkozott teremtményt, amíg még áll a lábán. Csak az a kérdés, hogyan?

Van egy fegyvere a rejtett fülkében, ám azt nem tudná elérni. A démon könnyedén levághatná, míg ő a sötétben a rejtett zárral bíbelődne. A keze ügyében lévő eszközökkel kell hát csatát nyernie, ami viszont azt jelenti, hogy fel kell használnia egy újabb tekercset. Ami némi kockázattal jár.

A sötétség újra támadott. Quenthel lecsapott, félreütött egy fogazott végű nyúlványt. A következő támadás egy másik tapogatótól érkezett, melynek vége bunkóvá alakult, és a koponyájára célzott. A nő ellépett az ütés elől, a viperák belemartak a csápba, s a sötétség visszavonult.

Most egy egyszerű nyúlvány tekergett feléje. Talán azért jött, hogy lefogja a fegyvert forgató karját. Quenthel úgy tett, mintha nem venné észre.

Az ámy tapogató lekúszott a földre, a bokája köré tekeredett, és kirántotta alóla az egészséges lábát. A papnőt alaposan meglepte a támadás, úgyhogy hanyatt esett, jól beverte a fejét, sérüli végtagjába éles fájdalom nyilallt.

Azonban egy pillanat alatt magához tért. A démon karjai közben újabb töviseket és bunkókat növesztettek. Alig sikerüli kimondania a tekercsen lévő szavakat. De azért sikerült.

Elkántálta az első három szót, s érezte, amint beleáramlik az erő. A varázslat utolsó szava kisütötte ezt az energiát, egyenesen a démon testébe. Nem volt nehéz dolga, hiszen ellenfele közben föléje került. Aztán visszafojtotta lélegzetét, és várta a hatást.

Nagyot kockáztatott. A tekercsen lévő mágia könnyedén végezne egy sötételffel vagy csaknem bármely más halandóval, de könnyen lehet, hogy a démonra – vagy akármivel is áll szemben – nem lesz hatással. Még az is előfordulhat, hogy a szörnyet táplálja a csapás, s erősebb lesz, mint valaha.

A húzás azonban bejött. Megsebezte a démont, valamennyire legalábbis. Látta, hogy az entitás nyúlványai görcsösen megvonaglanak, összehúzódnak, a bokáját tartó tapogató is kiegyenesedett és rángatózott. A sötétség egy pillanatra elenyészett, mintha a lény elvesztené uralmát a környezete fölött.

Pusztán egy másodperc kellett hozzá, hogy Quenthel felmérje, merre található a szörnyeteg magja. Fölpattant, rohamra indult – vagy inkább bicegett, mert időközben az egész teste sajgott a fájdalomtól –, hogy elérje a démont, mielőtt az magához térne.

A sötétség védekezett Két tapogató nyúlt ki feléje. A nő kitért az egyik elől, a másikra pedig rácsapott.

Két lépés múlva reményei szerint megérkezett a teremtmény alaktalan szívéhez. Meglendítette a korbácsot, és elégedetten felrikoltott, mikor a viperák méregfoga valami szilárd dologba ütközött.

Fáradhatatlanul csépelte ellenfelét, nem törődött a viperák figyelmeztetésével, hogy mögötte újabb csápok közelednek. Ha nem tudja időben szétrombolni a szörnyeteg magját, úgysem kap másik lehetőséget.

A helyiségben honoló sötétség villódzni kezdett, mintha egyszer világos lenne, másszor meg nem. Quenthel mozgása egyre darabosabb lett, mivel a szeme nem bírt ilyen gyorsan hozzászokni a változásokhoz.

Csápok nyúltak feléje, hátrafelé húzták. A nő kétségbeesetten felordított, s mintegy válaszként a nyúlványok hirtelen elemésztek.

Quenthel fölemelte a fejét, körülnézett. A terem visszanyerte szokásos külsejét. A gyilkos sötétség eltűnt. Ezek szerint végzetes volt az utolsó csapás, a nyúlványok támadása mindössze a lény haláltusája volt.

– Meghalt! – ujjongott Hsiv. – Most mihez kezdünk, úrnőm? – Először is… leülök és… ellátom a sebeimet, aztán megnézte, mi lett… az őrrel –

pihegte Quenthel, miközben kissé lazított a mentális kapcsolaton. Ha túl sokáig egyesíti tudatát a kigyókkal, fennáll a veszélye, hogy az egyes lelkek egybefolynak. Nem akarta, hogy fölébe kerekedjen a rémület, ám most már nyilvánvalónak látszott, hogy előbb-utóbb újabb démoni orgyilkos keresi majd föl. A pók támadása után még reménykedett benne, hogy egyedi esettel állt szemben, s arra gondolt, ha felnyitja a védőfalakat, nem fenyegeti veszély. Túlságosan is optimista volt.

Arach-Tinilith jelentette az ő hatalmának központját. Toborozhat kisebb hadsereget, s számos varázstárgy is a rendelkezésére áll. Ezek azonban nem segítettek legyőzni a sötétséget, s most eltöprengett rajta, hány támadást élhet túl egy papnő az ő állapotában.

Nyolcadik fejezet Greyanna szolgái leereszkedtek melléje két harcos, egy mágus meg egy papnő.

Mindannyiuk arcán ott feszült az igazlátó dominómaszk, amitől úgy festettek, mintha valami nevetséges pantomim előadásra készültek volna.

Pharaun megpróbált föllebegni, de túl nehéz volt a háló. Végül életre keltette mágikus rapírját. Az acélgyűrű eltűnt az ujjáról s a hosszú, karcsú penge megjelent a háló másik oldalán. Sajnos nem sokat tehetett a háló ellenében. A rapír ugyebár szúrófegyver,

vágásra nemigen alkalmas. Pharaun megfeszült, hogy ellenálljon a háló szakadatlan szorításának, majd a Mizzrym-ház képviselői felé fordította a fegyvert.

Greyanna fölkacagott. – Azzal a kis csaklival akarsz sakkban tartani mindannyiunkat? – Nem hinném – jegyezte meg Pharaun, keze közben a zsebe felé araszolt. – Csak

sorjában. Azt mondtam neki, először veled végezzen. – Tényleg? Nővére intett a harcosoknak, hogy lépjenek közelebb. Ök is ikrek voltak, egyforma

szökés hajjal, gödröcskével az arcukon, s hátukon a szokásos számszeríjak helyett csontból készült hosszú-íjat viseltek.

Greyanna a maga részéről a hátasán maradt, s egy tekercset húzott elő piwafwijának zsebéből. Gyűrűjének segítségével Pharaun látta, hogy a pergamenen többek között egy mágiahatástalanító varázs is található. Nővére talán mozdulatlanná akarja dermeszteni a rapírt, hogy a harcosai darabokra törhessék.

A vonagló kötelek késként vágtak a húsába. Nem csodálkozott volna rajta, ha mindenhol vérzett volna már a teste. Az biztos, hogy akadályozták a vérkeringését, és elzsibbasztották a végtagjait. Reszkető kezekkel továbbcsúsztatta ujjait a zsebe felé.

– A társam Ryld Argith – mondta –, Melee-Magthere mestere. Soha nem ártott neked, s ha megölöd, a piramis harcosai nem fognak jó szemmel nézni rád.

Még a fejét sem tudta elfordítani, hogy ránézzen a barátjára, de hallotta, hogy Ryld veszettül káromkodik, s érezte, hogy mozog a háló. A harcos alighanem úgyszintén küzd a szabadságért, de minden bizonnyal az ő emberfeletti ereje is kevés ahhoz, hogy elszaggassa a hálót, hacsak nem sikerül kiszabadítania valamelyik fegyverét.

– Figyeltelek az elmúlt évek során – közölte Greyanna. – Tudom, hogy Argith mester a legértékesebb társad. Nem fogom elengedni, hogy aztán kiszabadítson, vagy megbosszulja a halálodat. Majd anyánk elintézi az ügyet a Melee-Magthere-rel.

Mikor újra kinézett a háló szemei között, Pharaun észrevette, hogy a másik papnő is elővett egy tekercset. Furcsának tűnt a dolog, de úgy ítélte meg, hogy ezúttal nincs ideje ilyesmiken töprengeni.

A harcosok biztos léptekkel, de óvatosan közeledtek feléjük, s valószínűleg nem csupán a rapír miatt haboztak. Greyanna ugyan semlegesíthetné a fegyvert, a harcosok azonban attól féltek, hogy Pharaun valami gyilkos mágiát zúdít rájuk, amelyhez nincs szüksége mozdulatokra. A mágusnak sajnos ki kellett ábrándítania őket. Volt ugyan készenlétben egy-két ilyen varázslata, ám ezek egyikével sem pusztíthatta volna el mind az öt kellemetlenkedőt egyetlen csapással. Azt pedig tudta, hogy mindössze egyetlen varázslatra nyílik csak lehetősége, hisz utána Greyanna rögvest feladná az ötletet, hogy élve fogja el őt, és később majd halálra kínozza. Egyszerűen lecsapnának rájuk, s Ők a háló fogságában aligha védekezhetnének megfelelően.

– Szerintem kétszer is meg kellene gondolnod, mielőtt bármelyikünknek ártasz – mondta, s remélte, hogy a további csevegéssel húzhatja egy kicsit az időt. Greyanna felkuncogott.

– Hidd el, kisöcsém, ezer és ezer alkalommal végig gondoltam találkozásunkat. – Az ősmágus nem fog örülni. – A Tanács megbízásából cselekszem. Nem hiszem, hogy az ősmágus

szembeszegülne a papnők akaratával… ahogy a Melee-Magthere sem fogja megtenni. – Hát, Gromph persze nem fogja ott hagyni a személyes rúnáját a holttesteden, de egy

napon… Pharaun ujjai végre elérkeztek a zsebéhez, és megtalálták az apró bőrkesztyűt. A háló

persze még mindig szorongatta, úgyhogy Iegalább annyira nehéz volt kihúznia a tárgyat a

zsebéből, mint eljutnia odáig. Próbálkozott egy kicsit, hogy lássa, végre tudja-e hajtani vele egyáltalán a megfelelő misztikus mozdulatokat.

Nem szokott hozzá, hogy ilyesmit tegyen. Általában nagy, drámai mozdulatokkal szokta kísérni a mágiáit, ám azért hajdanán begyakorolta azt is, hogyan varázsoljon minél észrevétlenebbül. Végül úgy döntött, van némi remény arra, hogy a megfelelő módon bánjon a kesztyűvel. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a rászoruló háló már csaknem teljesen elzsibbasztotta a kezét.

– Ha egy pillanatra megbocsátasz – mondta Greyanna, és kibontotta a tekercset. Isteni mágiát hallott ugyan, tehát Pharaun nem ismerte föl a szavakat, a hatás azonban

önmagában is látványos volt. A rapír megrándult, és hangos csattanással leesett a földre. A maszkos mágus sietve odalépett, és felkapta a fegyvert. Szerencsére gondolta Pharaun – a rapír mágiája megakadályozza majd, hogy ellenem fordítsák a pengét – legalábbis úgy egy óráig.

Felismerte a széles homlokú, gömbölyű állú varázslót. Ő magában csak tojásfejűnek hívta, de valójában a Relonor Vrinn névre hallgatott, és jó képességekkel rendelkező mágus volt hosszú ideje már a Mizzrym-ház követője. Most is az aranybrossal összefogott, széles selyemövét viselte, benne a varázsfókuszokkal.

A harcosok kivont szablyával megközelítették a hálót. Mosolyukból ítélve úgy döntöttek, nincs mitől félniük. Arra készültek, hogy az önkívületbe verjék a foglyaikat.

Pharaun még mindig nem volt egészen elégedett a kesztyűjével, de rájött, hogy sürgeti az idő. Meg kell próbálnia, legfeljebb nem sikerül. Szilárdan kézbe vette a fókuszt, aztán a bajsza alatt belefogott az igébe.

Áttetsző, ragyogó, óriási kéz jelent meg a háló túloldalán, háló nagyot rándult. Pharaun felkészült ugyan a fájdalomr mégis felkiáltott.

A fájdalom csak erősödött, amikor Pharaun néma parancsára a kéz felröppent a levegőbe, megmarkolta a háló tetejét, s foglyostul a magasba emelte. A mágus már-már attól tartott, elfog ájulni, de végül a szorítás megenyhült. Ahogy remélte, kettejü súlyával nem bírt el az eleven kötélfonat. Pharaun vadul fickándozott, hogy meggyorsítsa a folyamatot.

Mikor végre megtehette, elnézett Ryld felé. A széles vállú harcos úgyszintén mozgolódott, bár közben elvesztette a fogását Vagdalón. A kétkezes kard hegyével lefelé lezuhant, majdnem átszúrta az egyik Mizzrym harcost, és csaknem a markolatáig be lefúródott az utca sima kőfelületébe.

– Esnünk kell – mondta Ryld. – Ha lebegünk, könnyű célpontot nyújtunk a nyilaknak és a mágiának.

– Nyomás! – mondta Pharaun. Elengedték a hálót, és zuhanni kezdtek lefelé. Az egyik him harcos nyila eltalálta

Ryldot, ám a lövedék nem hatolt át a páncélján. Tűzlabda villant át a levegőn, de Relonor túl magasra célzott, s a célpontok mindössze

pislogtak tőle. Pharaun a házának medálja segítségével kissé megfékezte az esést. Úgy érezte, különben eltörné a lábát.

Ezért aztán Ryld – aki természetesen rendelkezett hasonló lebegő talizmánnal, csak az övé a Melee-Magthere jelét viselte – kicsivel előtte ért földet. A fegyvermester végiggördült a talajon, rövidkarddal a kezében ugrott talpra, és megrohamozta a nyilat kilövő harcost. A maszkos hím elejtette íját, elhátrált, és kirántotta szablyáját a hüvelyéből. Míg mindezzel el volt foglalva, Ryld kihúzta Vagdalót az utcakőből.

Pharaun is leérkezett. Bár megpróbálta felfogni az esést, alaposan megütötte a lábát, és botladozni kezdett. Míg megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, látta, hogy Relonor keze csillag alakú mintákat ír le a levegőben.

A Sorcere mestere végre megállapodott, a másik mágus pedig befejezte a varázsigét. Hosszú, szögletes hüllőalak bukkant elő kinyújtott tenyeréből, mintha a keze valamely másik világ kapujává változott volna. A kékes lángokkal körülvett szörnyeteg Pharaunra vetette magát.

Relonor tehetséges varázsló volt ugyan, de a taktikai érzéke egy fabatkát sem ért. A pillanat hevében ösztönösen a kedvenc varázslatával próbálkozott, amely – a Mizzrym-házra jellemzően természetesen egy illúzió volt. Teljesen elfelejtette, hogy ellenfele – aki úgyszintén a Mizzrym-házban nőtt föl – azonnal fölismeri majd a misztikus mozdulatokat. Persze Pharaunnak tulajdonképpen még erre sem lett volna szüksége az ezüstgyűrű úgyis kimutatta volna, milyen fajta varázslatra készül a másik mágus.

Egy pillantást sem vetett az álszörnyre, hanem a zsebébe nyúlt, kihúzott egy apró kristályt, és kántálni kezdett. Még akkor sem nézett a förmedvényre, amikor az már olyan közel ért, hozzá, hogy szinte érezte a lény képzeletbeli hőséget sugárzó kékes lángjait.

Kezéből a következő pillanatban fagyos jégkristályok törtek elő. A legyezőszerű jégeső keresztülzúdult az illúzión, amely azonnal szertefoszlott, és nekicsapódott Relonornak. Vastagon bevonta zúzmarával a mágust, aki ájultan esett össze.

Pharaun elvigyorodott. Greyanna a szokásosnál is ostobábban járt el, hogy mindössze ennyi segéderőt hozott maga Nem tűnt fel neki, hogy két Tier Breche-i mester könnyedén bánik ezekkel a senkiháziakkal?

A büdösszárny meglengette denevérszerű szárnyát, és közelebb pattogott a csatához. Lábatlan teste tompa puffanással földet ért, a hátán pedig Greyanna kinyitotta bőrszütyőjét, és a benne lévő apró magvakat a magasba hajította.

A magok zöldes fénnyel sziporkázni kezdtek, ahogy földet értek. Mindegyikük sebesen nőni kezdett, mint valami természetellenes gyorsasággal fejlődő gomba. Szinte azon nyomba csontvázhadsereg fejlődött belőlük. Az élőholtak mindössze egyetlen céllal rendelkeztek fegyvereiket suhogtatva elindulta a mesterek felé.

Ryld fáradhatatlanul kaszabolta a csontvázakat. Pharaun egy pillanatra a háta mögé húzódott, ám aztán a harcos fölkiáltott megbotlott. A lények felbátorodtak, mire az ikrek is újra bekapcsolódtak a csatába.

Pharaunt alaposan meglepte a dolog, úgyhogy alig maradt ideje a villám felidézésére. A lövedék kissé kedvét szegte az ellenfélnek, úgyhogy Ryld visszanyerhette az egyensúlyát.

– Jól vagy? – kérdezte a Sorcere mestere. – Igen – kaszabolta el Ryld az egyik csontváz lábát. – Valami megpiszkálta az

agyamat, de már elmúlt. – Mindjárt visszajön, ha nem bánok el a papnőkkel. Pharaun a levegőbe emelkedett,

hogy a csontvázak ne érhessék el, és hogy jó rálátása legyen Greyannára és a többiekre, ő nem vesz részt a lenti csatában, az élőholtak minden bizonnyal közrefogják Ryldot, de hát ezen nem lehet segíteni.

Relonor még mindig mozdulatlanul feküdt a hátán. A harctér szélén nővére és a másik papnő tekercsekről kántáltak.

Egy fél másodpercre Pharaun gondolatait rémisztő őrjöngés váltotta föl, de szerencsére hamar a helyükre kerültek a dolgok.

Mély levegőt vett, próbálta leküzdeni a félelmet, amikor a megérkezett a következő támadás. Felordított, s a rémület elmúlt. Ellenállt mindkét varázslatnak.

Gömb alakú villámot idézett testvérére, ám a varázslat félúton elenyészett, valószínűleg fennakadt a papnő védelmén. A nő újra a tekercsekhez fordult.

Greyanna kezéből ragyogó, lángoló fénysugár röppent elő. Egyenest Pharaun arcának tartott, s a drow épp idejében csukta he a szemét, ezért nem vakult meg tőle. Fájni persze fájt, de saját védőmágiái megvédték az arcát, nem égett le csontig.

A másik papnő villámot bűvölt rá. Ez a kedvenc fegyverem – gondolta Pharaun kissé sértődötten. Teste megrándult az elektromos erő hatására, aztán a mágia elenyészett.

Attól félt, hogy a rángógörccsel drága időt veszített, hiszen a papnők bizonyára új mágiákba fogtak. Ám amint az ifjabbik nőre bámult, látta, hogy az nem varázsol. A papnő a földre hajította az üres tekercset, és a szütyőjében kotorászott, talán újabb varázstárgy után kutatott.

Holmi szén és egy szárított szemgolyó segítségével Pharaun sötétséggömböt hozott létre. A gömb szilárdan rátelepedett a nő fejére, aki így nem látott többé.

A mágus gondolatai újra összekuszálódtak, majd ismét rendeződtek. Greyanna felé fordult. Nővére még mindig a tekercsét markolászta, amelyről alighanem továbbra sem fogytak el a varázslatok. A férfi kántálni kezdett, a papnő pedig szélesre nyitotta bőrzacskójának a száját.

Pharaun gondolta, hogy a zsákból nem fogynak ki olyan könnyen a magok, ám eddig azt hitte, azokból is csontvázak lesznek. Most azonban a csillogó szemek a levegőben robbantak szét, s undorító, félig denevérre, félig szúnyogra emlékeztető lényekké terebélyesedtek.

A rovarok körülrajzották, döfködték őt a szívószervükkel, akadályozták a mozgásban, ezért az összpontosítását is megzavarták. Pharaun megszüntette a lebegést, és zuhanni kezdett az utca felé, ahol a csontvázakkal körülvett Ryld épp lefejezett egy élőholtat. Az ikrek egyike is feléje indult, ám azonnal jobb belátásra tért, amikor a széles vállú hím rápillantott.

Pharaun nekicsattant az utcakőnek. A denevér szúnyogokkal a nyomában futva megindult az elesett Relonor felé. Egy pár csontváz útját akarta állni, míg a legtöbb élőholt csak Rylddal foglalkozott. Ilyen közelről már szaguk is volt. Alighanem maradt rajtuk itt-ott néhány húscafat, gondolta Pharaun szórakozottan.

Mire elérte az ájult mágust, Greyanna hátasa is leszállt az orra előtt, s a föld megremegett. Pharaun mágikus erejű kiáltást eresztett meg, s a rémült büdösszárny lovasával együtt felröppent a levegőbe.

A mágus letépte Relonor széles övéről az aranybrosst és futásnak eredt. Greyanna bosszúsan felrikoltott. A büdösszárny is visszhangozta a kiáltást két szólamban, de állkapcsa üresen csattant a menekülő férfi mögött.

Egy denevérszúnyog a hátába vágta szívószervét, de a piwafwiján nem tudott áthatolni. Újabb varázslat söpört végig az agyán, de ez sem volt rá semmilyen hatással. Mellette egy! csontváz bukkant fel, rozsdás fejszét lengetett csontkezében. Vagdaló megvillant, apró csontkupaccá változtatta az élőholtat.

Pharaun megmarkolta Ryld piwafwijának szegélyét, és elnézett nővére felé. A nő immáron haragosan vicsorgott, félrehajította a kiürült pergamendarabot, és

kitartotta a kezét, amelyben egy pillanat később hosszú varázspálca öltött testet. Pharaun jól tudta, mire kell neki az eszköz. A pálca izzott a mágikus erőktől, de furcsa, mód nehezen nyerte el fizikai alakját. Talán a csontvázakat életre hívó mágia zavarta meg az idézést.

Akkor meg miért hívta magához pont azt a pálcát, miért nem támad más formában? Miért… ?

Hirtelen eszébe jutott a válasz, s a döbbenettől alig kapott levegőt. Azonban nem most jött el a kellő pillanat, hogy a felfedezésén töprengjen. Lenézett a

Relonortól szerzett brossra, kiolvasta a kaleidoszkópszerű mintázatból a parancsszót, és kimondta.

Greyanna végignézett a céltalanul lézengő csontvázak hadán meg az odafönt röpködő denevérszúnyogokon. Pharaun és vaskos társa az imént még ott álltak, most azonban nyomuk veszett. És ha a szeme nem csal, öccse még szokásos vigyorát is rávillantotta,

mielőtt eltűnt volna. Hogy merészeli kigúnyolni, amikor pedig ő üldözte el a Mizzrym-házból!

Lenézett a számos apró rúnával ellátott vasbotra, mely testmeleg volt a kezében. A fegyver csődöt mondott. Legszívesebben teljes erejéből hozzávagdosta volna a kőpadlóhoz, míg a bot össze nem törik, szét nem reped, darabokra nem hullik.

Nem tette meg. Tudta, hogy Pharaun szökése az ő lelkén szárad. Előbb is idehívhatta volna a

varázsbotot. Több lényt is megidézhetett volna a szütyőből. Átkozottak legyenek a rájuk köszöntött megalázó, érthetetlen napok! Anyja parancsára jócskán fukarkodott a ház vagyonával, holott a Mizzrym-ház, sőt, egész Menzoberranzan érdekében cselekszik.

Nos, ezt a hibát többé nem követi el. Most teljesítenie kell a feladatát, és biztonságban vissza kell juttatni alattvalóit az otthonukba. Leszállt hátasáról, kihúzta magát, nyugodt, parancsoló kifejezést erőltetett arcára, és nekiindult.

Az ikreknek nem esett bajuk, Aunrae-t, a kunzinját pedig csupán ki kellett szabadítania a feketeség belsejéből. Relonorért már jobban aggódott, de szerencsére a mágus is életben volt még. Egy gyógyító ital segítségével már lábra is állhatott, fölnyalábolta selyemövét, s fogta, hogy le ne essen, aztán lefejtette magáról a jéggé fagyott köpenyt.

Míg az ikrek körbevezették Relonort, hogy visszatérjen a vérkeringése, Aunrae odasompolygott Greyannához. Aunrae-ban egyébként különösen érvényre jutott a Mizzrymek szokásos karcsúsága. A papnő végtagjai szinte már rovarszerűen vékonyak voltak.

– Fogadd részvétem a kudarcod miatt! – mondta Aunrae. Szánakozó arcot öltött, de nem túlzottan próbálta leplezni a mögötte megbúvó mosolyt. – Nem gondoltam, hogy Pharaun hatalma ennyire megnőtt – vallotta be Greyanna. –

Mielőtt eltávozott volna tőlünk, ügyes mágus volt, semmi több. A ravaszsága tette őt veszedelmessé. Most már látom, hogy a Tier Breche-ben töltött évek alatt a város egyik legnagyszerűbb varázslója lett. Ez megnehezíti a dolgot, de azért megoldom.

– Remélem, a nagyasszonyanya megbocsátja majd a pökhendiségedet – jegyezte meg Aunrae. – Elpocsékoltál egy csomó mágiát a semmiért.

A megidézett rovarok lassan elenyésztek, mágikus villódzást hagyva maguk után. A levegő mintha zümmögött volna, bár ha az ember odafigyelt rá, valójában nem hallott semmit.

– Szóval így látod? – kérdezte Greyanna. Aunrae vállat vont. – Csupán attól félek, úgy látja majd, hogy elrontottad a dolgot. Hogy a Pharaun iránti

gyűlöleted ügyetlenné és meggondolatlanná tett. Még az is lehet, hogy levált az eddigi posztodról, és egy érdemesebb személyt nevez ki helyetted. Én persze remélem, hogy nem! Tudod, hogy jót akarok neked. A magam részéről soha nem vágytam másra, minthogy támogassam és segítsem a terveidet.

– Kuzin, mélyen meghatnak a szavaid – emelte föl Greyanna a varázsbotot. A világon senki sem tudná villámgyorsan harci pozícióba hozni ezt a nehéz vaspálcát,

úgyhogy Aunrae-nak volt ideje rá, hogy védekezzen. Ez azonban nem számított semmit. Greyanna még a pálca számos mágiájának egyikét sem hívta életre, úgy ütötte ki a buzogányt a fiatalabb papnő kezéből, erős csapás mért a vállára, majd a hátraeső Aunrae torkának szegezte a pái ca végét.

– Két dolgot szeretnék veled megbeszélni – közölte. – Van egy-két perced? Aunrae hangos gurgulázást hallatott. – Remek. Akkor hát hallgass és tanulj! A mai csata nem volt hiábavaló. Kiderült, hogy

Relonor képes a jósmágiájával megtalálni Pharaunt. És ami még fontosabb, a csatában felmérhettük öcsém erejét. Ha legközelebb a nyomára bukkanunk, könnyűszerrel legyőzzük majd. Látod már, hogy szilárdan kézben tartom az ügyet?

Mivel szólni nem tudott, Aunrae lelkesen bólogatott. Álla oda-odacsapódott a pálca nyeléhez.

-Tudtam, hogy értelmes kislány vagy. Arra is emlékeztetnélek, hogy nem csupán személyes érdekből vadászunk Pharaunra. Mindenkinek hasznára válik a küldetésünk, még neked is. Hidd el, nem most jött el az idő, hogy kitúrd a nyeregből a feletteseidet. Inkább felejtsük el a vitáinkat, és dolgozzunk együtt, míg a fenyegetés el nem múlik. Nem fogod elfelejteni?

Aunrae folytatta a bólogatást. Emellett egész testében remegett, szeme tágra nyílt a rémülettől. Nocsak, gondolta Greyanna, talán fogytán a levegője. Unokahúga mégsem próbálta eltolni a botot a nyakától. Tudta, mi következne válaszként.

Az idősebb papnő egy pillanatra gondolkozott, ne tegye-e meg mégis. Rokona megalázása pusztán apró örömöt jelent; mekkora elégedettséget érezne, ha a pálca hegyét beleverhetné a papnő légcsövébe! Keze görcsösen rákulcsolódott a botra.

Ám sajnos szüksége volt a segéderőire, hogy elfogja azt az illetőt, akit valóban gyűlöl; Aunrae pedig, minden hibája ellenére egész jól bánik a mágiával. Praktikusabb lenne őt később megölni. Greyanna tudta, hogy bármikor megteheti. Aunrae nem jelent fenyegetést. Nem elég intelligens hozzá.

Némi nosztalgiával gondolt Sabalra, aki méltó ellenfélnek bizonyult. Végül elvette a botot kuzinjának torka elől.

– Nem fogsz mérget csepegtetni anya fülébe! – jelentette ki. – Sőt, egyenlőre abbahagyod az ellenem szövögetett tervek kiagyalását! Csak az áruló öcsénk megtalálására fogsz koncentrálni! Mert ha nem, nyomban végzek veled.

Ryld még soha életében nem tapasztalta meg a hirtelen váltást. Meglepetésére a teleportálás pillanatában is magánál volt, és csöppet sem élvezte a dolgot. Nem azt érezte, amire számított nem ő suhant keresztül a világon, hanem inkább a világ suhant keresztül rajta, bár mindez nem járt fájdalommal.

Aztán váratlanul mindennek vége szakadt. Ösztönösen kiterjesztette a karját, hogy kiegyenlítse az utazás végén bekövetkező hirtelen megállást, s mikor ez nem érkezett el, alaposan megtántorodott.

Mire visszanyerte az egyensúlyát, már nagyjából azt is tudta, hol tartózkodik. A trágyaszag árulta el. Körülnézett, és látta, hogy a szimata nem csalta meg.

Pharaun egy természetes kiszögellésen lévő, használaton kívüli őrhelyre hozta őket. Innen leláttak a Donigarten moha- és gombamezőire, melyeken ork és goblin szolgák hada tevékenykedett. Mások a tó partján halásztak, s a tó közepén lévő szigeten látni lehetett a rothécsordákat. Fegyveres őrjáratok járták a mezőket, hogy néha megregulázzák a henyélőket.

Ryld tudta, hogy Pharaun olyan messzire hozta őket, amennyire csak lehetett. A Napot Látó Világban a teleportálással az egész föld megkerülhető, a Mélysötét sziklái azonban nagyjából fél mérföldre korlátozták az utazást – ám remélhetőleg ez is elég lesz, hogy Greyanna és társai ne eredhessenek azonnal a nyomukba. Pharaun fölemelte az aranybrosst és alaposan megvizsgálta.

– Csak egyetlen teleportálás fér el benne – állapította meg egy pillanattal később. Az átélt események dacára a mágus alig pihegett nem is rossz egy született szibaritától – gondolta magában Ryld. Letette hatalmas pengéjét. – Most már használhatatlan, és elvesztettem a táncoló rapíromat, átok rá, ám nem vagyok túl szomorú.

Ryld megragadta a karját, és lehúzta maga mellé a földre. A varázsló pislogott, fölült, aztán elrendezte bonyolult frizurába fésült tincseit.

– Ha mondtad volna, hogy még több harcra vágysz – jelentette ki –, szívesen otthagytalak volna a rokonaimnál.

– A vadászoknál, azt akartad mondani – morogta a harcos. – Akik meglehetősen hamar ránk találtak.

– Nos, meglehetősen sok kérdést tettünk föl meglehetősen sok helyen. Sőt, akartuk is, hogy valaki ránk találjon. Csak nem ez a brancs. – Pharaun fölállt, leporolta a ruháját. – Azt hiszem, fergeteges nagy felfedezést tettem.

– Tartsd meg magadnak! – felelte Ryld. – Odabent a hálóban, míg Greyannával csevegtetek, az a megérzésem támadt, hogy a papnő nem csupán egy arctalan ügynökre vadászik. Pontosan tudták, hogy téged kell keresniük, és te is tudtad, hogy tudják.

Pharaun felsóhajtott. – Nem tudtam, hogy a nagyasszonyanyák Greyannára bízzák a feladatot. Ez

kellemetlen meglepetésként ért engem is. Ám a többi? No igen! – Micsoda? – Gromph láthatatlan rúnákkal látta el a szobáját. Mármint a legtöbb drow számára

láthatatlanokkal. Több módon is védelmet biztosítanak. Az egyik, egy fekete, denevéralakú embléma arra való, hogy félrevezesse a magánbeszélgetéseit kihallgatni vágyó illetőket, ám amikor mi ketten társalogtunk, az ábra nem volt tökéletes. Persze még mindig védett volna a legtöbb kém ellen, ám az olyan tapasztalt mágiaűzőkkel szemben, mint teszem azt a nővérei… vagy a Tanács…

Ryld összeráncolta a homlokát. – Gromph elrontotta a rúnát? – Ugyan már! – horkantott föl Pharaun. – Csak nem képzeled, hogy Menzoberranzan

ősmágusa ilyen ügyetlen? Épp úgy rajzolta meg, ahogy akarta. Tudta, hogy a főpapnők kémkednek utána (nyilván mindig ezt teszik), és azt akarta, hogy meghallják.

– Szóval beetetett téged. – No, most már kezded érteni. Míg a papnők mind énrám, azaz a csalira vadásznak, az

én drága főnököm nyugodtan nézhet a titkos dolgai után. Jövendöléseket végezhet, démonokat kérdezhet ki, satöbbi.

– Te az elejétől fogva tudtad, és mégis elvállaltad a küldetést? – Mert a tudás maga még nem változtatja meg a körülményeket. Ha vissza akarom

kapni a rangomat és valószínűleg az életemet is, akkor el kell vállalnom, amit az ősmágus rám bíz, még ha bolondot csinál is belőlem, s még ha Greyanna is az üldözőm. – Pharaun elvigyorodott. – Emellett pedig valóban kíváncsi vagyok a válaszra hová mentek a szökevények, és miért érdekli mindez Menzoberranzan hatalmasságait? Hihetetlenül lenyűgöző rejtély, még ha egyes darabjai már a kezemben is vannak. Ha nem oldanám meg, az okozna számomra csak igazi kínokat.

– Te pedig engem hülyítettél meg – állapította meg Ryld. – Rendben, figyelmeztettél, hogy papnők lehetnek a nyomunkban, de igencsak alábecsülted a veszélyt. Azt sem mondtad meg, hogy megjelöltek, mielőtt le nem jöttünk a Tier Breche-ből. Miért nem? Azt hitted, akkor nem tartok veled?

A pergő nyelvű varázsló most furcsamód habozott. A kiszögellés alatt korbács csattant, egy goblin felsikoltott.

– Nem – jelentette ki végül. – Tulajdonképpen nem. Csak a sötételfek féltékenyen őrzik a titkaikat, főképp a nemesek. No meg a varázslók. Én pedig mindhárom vagyok. Megbocsátasz? Azt úgysem mondhatod, hogy te eddig minden titkodat megosztottad velem.

– Mire célzol? – Az ismeretségünk első három évében, mielőtt még igazán jó barátok lettünk volna,

volt a zsebedben egy kifejezetten mágusok gyilkolására idomított tőr. Azt hitted, csak azért keresem a társaságodat, mert az egyik Melee-Magthere-beli riválisod megbízott öljelek meg, amint lehetőségem nyílik rá.

– Honnan tudod? No persze, az ezüstgyűrűd. Akkor még nem tudtam, hogy ilyesmit is tartasz. Bárhogy is legyen, ez nem ugyanilyen titok.

– Igazad van, és szégyellem is magam. Azzal fogom jóvátenni a hibámat, hogy megosztom veled az évszázad felfedezését.

Ryld mereven a szemébe nézett. – Egy pillanat. Úgy beszélj, hogyha ezentúl bármi fontosat elhallgatsz előlem,

egyszerűen fejbe verlek, és magam raklak az ocsmány nővéred lába elé. – Értettem! Nem ülünk le? – Pharaun a párkány végében álló mészkő padra mutatott. –

A mesém eltart egy darabig, és úgyis pihennünk kell ennyi fárasztó munka után. Mikor elfordult a párkány szájától, Ryldnak feltűnt, hogy nem hallja már a korbácsot.

Ahogy lenézett, két goblint pillantott meg. Egy harmadik testét cipelték valahová, ahol majd feldarabolják, és hasznos célokra fordítják talán feltálalják majd a többi rabszolgának.

A vívómester letelepedett, elővett egy rongyot, egy fenőkövet és egy üvegcse olajat a köpenyéből. Lecsatolta rövidkardját, s undorodva sercintett, amikor észrevette, hogy a véres penge beleragadt a hüvelybe. Erősebben megrántotta, s a kard kiszabadult.

Ránézett Pharaunra, aki értetlen pillantással figyelte a munkálatokat. – Csak beszélj – mondta a harcos. – Fegyvertisztítás közben remekül tudlak hallgatni. – Szóval így figyelsz az én eszmefuttatásaimra? No mindegy, hát mondom… Lolth

elment. Illetve lehet, hogy nem ment el, de mindenesetre nincs jelen, ezért nem ad varázslatokat Menzoberranzan papnőinek.

Ryld egy pillanatra azt hitte, nem jól hall. – Szórakozol? – kérdezte. – Örülök, hogy nem a tömeg közepén jutott eszedbe ez a kis

tréfa. Már így is elég sok van a rovásunkon, nem örülnék neki, ha istenkáromlónak is kikiáltanak.

– Akár istenkáromlás, akár nem, ez az igazság. Ryld a rongy segítségével ledörgölte a rászáradt vért a kardról. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte. – Újabb Zűrzavarok Kora köszöntött ránk? Két

ekkora felbolydulás egymás után? Pharaun elvigyorodott. – Lehetséges, de nem hinném. Amikor az isteneket lekényszerítették a földre, az árkán

mágia is megbízhatatlanná vált. Egyik nap még sárrá olvaszthattuk a világot, a másikon pediy már a jeget sem tudtuk

vízzé változtatni. Ezt egyenlőre nem tapasztalom. A mágiám ugyanolyan szilárd, mint mindig, s ebből arra következtetek, hogy nem egy újabb Zűrzavarok Korát éljük, hanem egyéb események részesei vagyunk.

– Méghozzá? – Ó, gondolod, hogy ezt máris tudnom kellene? Szerintem azzal is elég ügyes munkát

végeztem, hogy egyáltalán idáig eljutottam. – Csak akkor, ha valóban igazad van. Ryld alaposan megvizsgálta a kard hegyét, majd fenni kezdte. Még mindig azon

töprengett, hogyan juthatott a barátja ilyen nevetséges következtetésre. – Szeretném, ha együtt felidéznénk az iménti csata részleteit – szólt a Sorcere

mestere. – Felelj! Láttad-e Greyannát vagy a másik papnőt, amint a saját elméjéből idéz föl varázslatot, s nem valami tekercs vagy varázstárgy bubáját használja?

– Én a csontvázakat kaszaboltam. – Pontosan tudom, hogy minden ellenfelet szemmel tartasz a csatatéren. Ismerlek.

Szóval előhívtak egyetlen varázslatot is az elméjükből? Ryld visszagondolt, bár úgy hitte, tudja a választ.. aztán rájött, hogy téved.

– Nos? Mi állhat a háttérben? – kérdezte Pharaun. – Nem maradt varázslat a fejükben, legfeljebb néhány, amire gondosan vigyáznak, mert nem kapnak újakat az istennőjüktől. Lolth megvonta a kegyeit Menzoberranzantól… vagy ilyesmi.

– Miért tette volna? – Szerinted neki indokra van szüksége? Olyan indokra legalábbis, amit halandó

gyermekei is megértenének? Lolth a káosz istene. Talán próbára akar tenni bennünket, vagy nem találja már méltónak a várost a figyelmére.

– Vagy – folytatta a mágus – ahogy már az előbb is mondtam, a hallgatásának (ha egyáltalán hallgat, mikor a papnők imádkoznak hozzá, és nem csupán megtagadja tőlük az együttműködést) egészen más oka is lehet. Talán ismét háborúznak az istenek. Mivel nálunk Menzoberranzanban csak egyetlen hit létezik, nehéz messzemenő következtetéseket levonnunk.

– Várj! – mondta Ryld. Kinyitotta az apró olajos flaskát. Az olaj szúrós illata kellemes változatosságot jelentett a mindent körbelengő trágyaszag után. – Azt belátom, hogy nem láttam sem Greyannát, sem a másik papnőt varázsolni, de nem te magad mondtad, hogy a csata hevében jóval egyszerűbb varázstárgyat vagy tekercset alkalmazni?

– De igen. Mégis, el tudsz képzelni egy olyan csatát, ahol a papnők minden egyes mágiát tekercsről olvasnak föl? Mielőtt eljöttünk volna, Greyanna valami pálcát hívott magához, és hosszú percekig tartott, mire a botocska megérkezett. Az én nővérem korábban azt mondta volna a pokolba azzal a pálcával, és inkább a nyakunkba zúdított volna valami más rondaságot. Hacsak nem ismertem teljesen félre őt.

– Értem, mire gondolsz – állapította meg Ryld. – Ám amikor a Zűrzavarok Korában a papok elvesztették a mágiájukat, a nemesi házak rendje is megbomlott. Néhányan úgy érezték, a változás nekik kedvez, és jól elagyabugyálták a vetélytársaikat. Amennyire én látom, most semmi ilyesmi nem történik. Csak a szokásos ellenségeskedés folyik.

Félretette a rövidkardot, s az ölébe fektette Vagdalót. Pharaun bólintott. – Ha még emlékszel, egyetlen ház sem nyert semmit a Zűrzavarok Korával. Sőt a

Baenrék később mindenkit meg is büntettek a vakmerőségük miatt. Talán a nagyasszonyanyák megszívlelték a figyelmeztetést.

– Tehát ahelyett, hogy egymást akarnák sárba tiporni, inkább… mit is csinálnak? Hatalmas összeesküvést szőttek, hogy a papnőkön kívül senki se tudhasson a kegyvesztésről? Ha az őrült ötleted tényleg igaz, ezt kellett tenniük.

– Annyira valószínűtlen volna? Képzeld magad elé a napot (talán néhány tíznappal ezelőtt történt?), amikor hirtelen nem voltak képesek erőt gyűjteni Lolthtól. Gyakran dolgoznak együtt a papnők közös szertartásokon, úgyhogy hamar észrevették volna, hogy Lolth hallgatása nem csupán egyikükre vagy egyetlen házra korlátozódik. A helyzet komolyságára való tekintettel Triel Baenre valószínűleg magához hívatta becses húgát, Quenthelt és a Tanács többi nagyasszonyanyáját, s ők még időben megállították a szóbeszédet.

– Akkor ugyancsak gyorsan cselekedtek – mondta Ryld, közben megszemlélte Vagdaló élét. Ahogy sejtette, a penge annak ellenére, mennyi csontot kaszabolt vele, továbbra is éles maradt, egyetlen csorba sem esett rajta.

– Nos, nem is tudom – válaszolt a mágus. – Ha te hirtelen elveszítenéd a testi erődet, vajon szétkürtölnéd-e mindenfelé, hogy az ellenlábasaid megtudhassák? Valószínűleg már a kellő időben megbeszélték, hogyan hallgathatnák el Lolth távozását a város többi lakója elől.

– Vagy minden maradt a régiben, és az egész csak a te képzeleted szüleménye. – Nos, szerintem igazam van. Biztos vagyok benne, hogy Triel komoly lépéseket tesz

az ellen, hogy a Menzoberranzanba látogatók ne tudjanak a hirtelen támadt gyöngeségünkről. – Pharaun elvigyorodott, majd hozzátette – Természetesen csak

vigyázni akarnak ránk, hímekre, nehogy elájuljunk a rémülettől, ha megtudjuk, hogy a nők immáron képtelenek megóvni minket, és irányítani a lépteinket.

– Mindenesetre érdekes ötlet. – Tűz és ragyogás, téged aztán nehéz meggyőzni! Átkozott legyek, ha tudom, miért! Te

már átélted a Zűrzavarok Korát, az előző Baenre anya halálát, és láttad, hogyan győzi le Menzoberranzant egy csapat hitvány törp! Miért feltételezed, hogy nem következhet be ezek után valami újabb alapvető változás? Nyisd ki egy kicsit az elméd, s rájössz, hogy így értelmet nyer minden, ami eddig fejtörést okozott nekünk!

– Mire gondolsz? – Bármilyen céllal is, de az elmúlt hónapban szokatlanul sok hím merészelt elszökni a

családjától. Hogy miért? Mert valahonnan rájöttek, hogy a papnők nem jelentenek rájuk fenyegetést!

– Míg a nők – vette föl a fonalat Ryld – azért akarják elkapni őket, hogy megtudják, kitől hallottak a nagy Hallgatásról, ha szabad így mondanom. A pokolba, ha azok a hímek vakmerően megszöktek, talán többet is tudnak a dologról, mint maguk a papnők!

– Valószínűleg – szólt Pharaun. – Legalábbis a papnők nyilván ezt feltételezik, s míg el nem kapnak, és agyon nem kínoznak egyet-kettőt, nem is fog változni a véleményük. Azt viszont nem akarják, hogy Gromph is részt vegyen a szökevények üldözésében, mert…

– Mert nem akarják, hogy megtudja, amit a szökevények már tudnak. – Nagyon jó, hűséges tanoncom. Még végül tudós lesz belőled. – Nem lehet, hogy Gromph már így is tisztában van vele, hogy a papnők elvesztették a

mágiájukat? – A fél szemembe fogadnék, hogy tudja, de ő is ugyanabban a helyzetben van, mint a

papnők. O is meg akarja kaparintani a szökevényeket, hogy kifaggassa őket. Ryld bólintott. – Háború és válság esetén minden eshetőséget számításba kell venni. – A Hallgatás még azt is megmagyarázza, miért volt akkora tömeg az Ékszeres

ládikában, és miért volt úgy összeverve néhány ház fegyvermestere. A mágiájukat vesztett nők valószínűleg gyengének és sebezhetőnek érzik magukat. Akaratlanul is úgy gondolhatják, elvesztik a házuk népe fölött az uralmat, ha nem vezetnek be szigorúbb rendelkezéseket.

– Értem – mondta Ryld. – Hát persze, hogy érted. Amint mondom, ezzel az elmélettel minden esemény

megmagyarázható. Ezért aztán biztosak lehetünk benne, hogy a feltevés igaz. – Hogyan magyarázza meg azt, hogy a Bazaarban a szokásosnál kevesebb árut

kínálnak? Pharaun pislogott, szeme összeszűkült, ahogy törte a fejét. Végül fölnevetett. – Egy magamfajta zseni nem lehet minden apróságra tekintettel. Igazad van. A

Hallgatás első pillantásra nem ok arra, hogy kiürüljön a piac, de annyi minden mást megmagyaráz, hogy én még mindig meg vagyok róla győződve, hogy jó úton haladunk. Elfogadod az ötletet?

– Nos… talán. Csak olyan furcsa az egész. Az egyetlen igazság, amit a népünk soha nem kérdőjelezett meg, éppen az, hogy Menzoberranzan Lolth tulajdona. Az egész barlang az ő akaratából ilyen, s a papnők is az ő akaratából uralkodnak. Ha elfordult volna az egész várostól, vagy ha valamiért nem jut el hozzánk a szava… – Ryld széttárta a kezét.

– Rémisztő gondolatok, valóban, de talán váratlan lehetőség rejlik bennük. A harcos összecsukható pálcát vett elő, rátekerte a rongyot, és a véres kardhüvelyt

vette kezelésbe. – Mire célzói? – kérdezte.

– Pusztán a hecc kedvéért tegyük meg ugyanazt az ugrást, amelyet Gromph, valamint a Tanács is megtettek. Tegyük föl, hogy a szökött hímek tudják, miért vonta meg Lolth a várostól a kegyeit. Tegyük föl, hogy mi ketten megtaláljuk őket, és kiszedjük belőlük az információt. Végül tegyük föl, hogy a szerzett értesüléseket arra fogjuk használni, hogy visszaállítsuk a városban a rendet.

– Túl sok feltevés van a dologban. – Valóban. Csak megjáratom a képzeletemet. Viszont az a sejtésem (pusztán parányi

sejtés, de mégis), hogyha az Akadémia két mestere véghez tudná vinni ezt a tervet, akkor annyi hatalmuk lehetne, hogy jó barátom, a Sarthos démon is eltörpülne mellettük. Ha jól emlékszem, azt mondtad, valami hasznosat szeretnél a tarsolyodban tudni.

– A nővéred előbb ránk talál majd. Egyszer már felkutatott. Még mindig úgy erezed, hogy nem kellene megölnünk őt a szolgáival együtt?

– Jó kérdés – sóhajtott Pharaun. – Hatalmas mágiával jöttek ellenünk. Ügy sejtem, a bőrszütyőből kilenc szolgalény-csapat szólítható elő, s mindegyik erősebb, mint az előzőek.

– Ez esetben miért nem szórta ránk az összesét? – Talán a belső ereje híján takarékoskodni akart a kincstári mágiával. Az viszont lehet,

hogy legközelebb nem fog garasoskodni. – Akkor hát, mit tegyünk? – Tudod, én valóban meg akarom ölni Greyannát. Mindig is meg akartam, de azt

hiszem, ezúttal jobban tesszük, ha elkerüljük a vadászainkat. Ha ez nem sikerül, megpróbáljuk túlélni a csatát. Igyekszem legalább Relonort kiiktatni. Gyanítom, hogy ő talált meg a jósmágiájával. Mindig is értett ezekhez a dolgokhoz.

– El tudsz rejteni minket? – Talán. Megpróbálom. Maradj ott, ahol vagy, és ne beszélj! Pharaun fölállt, belenyúlt

az egyik zsebébe. Odakint a tóban valami hatalmas állat fickándozott. A csobbanás hallatán az egyik ork odamordult valamit a társainak, s a halászok elővették horgas fejű lándzsájukat.

Kilencedik fejezet

Mikor DrisiniI megfogta a kilincset, kisujja tompán sajogni kezdett a kötés alatt. A

novícia még mindig alig tudta elhinni, hogy Quenthel úrnő, miután az életéért küzdött a démonpókkal, röviddel később visszatért, s továbbra is ragaszkodott a büntetés végrehajtatásához. Mindez nyugodt, gondos természetre vallott. DrisiniI ugyan csodálta ezen tulajdonságokat, ettől azonban nem gyűlölte úrnőjét kevésbé.

Még egy utolsó pillantást vetett az elhagyott folyosóra. Senki sem járt erre, mint ahogy senkinek sem volt ebben a szárnyban semmi keresnivalója ezen az éjszakán.

A lány besurrant a homokkő ajtón, s behúzta maga után. A templom számos egyéb helyiségével ellentétben idebent egyáltalán nem égett lámpás. Szándékosan persze, nehogy kiszűrődjön a fény a küszöb alatt.

Összeesküvő társai már vártak rá. Úgyszintén bekötözött kezű novíciák, de néhány tanár is. A főpapnők ugyan méltóságukon alulinak érezték az apró szobát, s csak fintorogva telepedtek le a poros ládákra, bútorokra a félig-meddig elfeledett raktárban. Ezen természetesen az sem javított, hogy a pókhálókat sem merték eltávolítani, hátha nem költözött még ki belőlük jogos tulajdonosa.

Drisinil azon töprengett, van-e értelme még ennek a tilalomnak. Lehet, hogy a pókok már nem is szentek többé.

Aztán mérgesen elűzte eme istenkáromló gondolatot. Lolth örökké fennmarad, ehhez kétség sem fér, s valószínűleg megregulázza majd azokat, akik akár egy pillanatig is kételkedtek benne.

Miután gondolatai visszatértek a fontosabb dolgokhoz, azt vette észre, hogy a helyiségben összegyűltek várakozón néznek rá. Csak nem azt akarják, hogy ő elnököljön a gyűlésen?

De tulajdonképpen miért is ne? Lehet, hogy csak novícia, de Barrison Del’Armgo is egyben, s most a születés számít, ha a leghatalmasabb főpapnők is elveszítették a mágiájukat. Emellett a titkos összeesküvés is az ő ötlete volt.

– Jó estét – mondta. – Köszönöm szépen, hogy eljöttetek – mosolyodott el fanyarul –, és hogy nem jelentettétek az esetet Quenthel Baenrének.

– Még megtehetjük – mondta a furcsán vigyorgó Vlondril Tuin’Tarl. – Épp az a feladatod, hogy meggyőzz minket ne tegyük.

A főpapnő olyan vénséges volt már, hogy egészen összeaszott, akár egy öregember. A novíciák többsége azt beszélte, hogy a misztikus tudományok kissé meg is őrjítették. Senki, még a többi tanár sem mert közvetlenül melléje ülni.

– Tisztelettel kérlek, szentanya – mondta Drisinil. – Hát nem nyilvánvaló, miért gyűltünk össze? Az istennő, aki alapításától fogva védelmezi és táplálja a várost, most hirtelen hátat fordított nekünk.

Ismét eszébe jutott a többi lehetőség, de ezeket nem merte megemlíteni. Senki sem merné, a jelen társaságban biztosan nem.

– És Quenthel a hibás – tette hozzá Molvayas Barrison Del’Armgo. Nagynénje ugyan zömökebb és alacsonyabb volt nála, mégis hasonlóan éles orral és

szokatlan zöld szemmel rendelkezett, mint Drisinil. A ház idősebb képviselője drága ruhát viselt, jáde-gyűrűjében egy régi ellenségének lelkét tartotta bezárva, s néha, ha csönd volt, még hallani is lehetett a lélek panaszos könyörgését. Mivel Quenthel mögött következett a sorban, ahogy a Baenrék mindig is eggyel felülmúlták a Barrison Del’Armgókat, Molvayas természetesen segített unokahúgának terjeszteni a hírt, s erős szövetségest jelentett.

– Honnan tudod? – kérdezte T’risstree T’orgh. A karcsú nő legalább olyan jó harcos volt, mint amilyen papnő, s leggyakrabban egy

mezítelen szablyát hordott magával a szokásos buzogány vagy kígyókorbács helyett. Ő a novíciák arcát szokta nagy szakértelemmel felhasítani, hogyha olyat tettek, ami nem tetszett neki. A rövid, görbe kard most is ott feküdt a térdén.

Drisinil várt egy kicsit, hátha Molvayas maga akar válaszolni a kérdésre. Az asszony nem akart, és ez így volt jól.

– Amíg Triel volt Arach-Tinilith úrnője – mondta –, semmi problémánk nem akadt. Röviddel később, mikor Quenthel átvette a hivatalát, Lolth eltávozott tőlünk.

– A „röviddel később” enyhe túlzás – motyogta hátulról egy szarkasztikus hang. – Röviddel később – erősködött Drisinil. – Talán az istennő adott egy kis időt, hogy

kijavítsuk a hibát. Nem tettük meg, így most elért minket a büntetése. – Egész Menzoberranzant bünteti – ellenkezett T’risstree. – Nem csupán Tier Breche-t. – Az igaz – jegyezte meg Drisinil. – Ám azt nem is várjuk el tőle, hogy igazságos

legyen. Remélem, egy papnőnek nem kell elmagyaráznom, hogyan gondolkozik Lolth. Emellett Arach-Tinilith a város misztikus magját jelenti, s teljesen természetes, hogy az itt elkövetett hibákért járó megtorlás az egész várost sújtja.

– Bárhogy is legyen – folytatta –, Lolth kimutatta a szándékát. A védelmeink ellenére két szellem is betört a templomba, az egyik pók képében, a másik az eleven sötétség anyagából. Pók és sötétség, az istennő lényege. A démonok ugyan megsebesítették

azokat, akik az útjába álltak, csontot törtek, vágásokat ejtet tek, de egyikünket sem próbálták megölni, nem igaz? Egyedül Quenthelt akarták eltenni láb alól.

Néhány másik papnő elfintorodott vagy elgondolkozva bólogatott. – Úgy fest – állapította meg Vlondril –, de szerinted mi lehet a baja Quenthellel? Hát

nem ugyanazt teszi, amit Triel csinált? – Nem tudunk minden egyes megmozdulásáról – közölte Drisinil. – És nem tudjuk, mit

gondol. Lolth tudja. – Ám az nem biztos, hogy ő küldte a démonokat – szólt közbe T’risstree, aki közdrow-

ként született, de miután megszerezte rangját, békét kötött a nemesekkel. – Könnyen lehet, hogy Quenthel valamelyik halandó ellenségétől származnak.

– Melyik halandónak van annyi ereje, hogy lebombázza a templom védelmét? – tudakolta Drisinil.

– Az ősmágusnak? – selypegte Vlondril, miközben megcsipkedte kézfejét. Úgy mondta, mintha viccet mesélne.

– Neki talán van – adta meg magát Drisinil –, de Gromph maga is Baenre, s ha eltávolítaná az útból Quenthelt, azzal a saját házát gyöngítené. Nincs oka rá, hogy megölje, és ha nem ő áll a háttérben, akkor ki? Az istennőn kívül?

– Quenthel még életben van – szögezte le a Xorlarrin-ház egyik papnője. A nő hosszú fátylat viselt, hogy bárki, aki találkozna vele a folyosón, azt higgye, nekromanta meditációt végez éppen. – Azt akarod mondani, hogy Lolth meg akarta ölni, és kudarcot vallott?

– Talán – mosolyodott el Drisinil. A hallgatóság fele megdermedt az istenkáromlás hallatán. – Ű ugyan mindenható, az ügynökei azonban közel sem azok. Habár én úgy hiszem, ő maga is azt szerette volna, hogy az első két orgyilkos ne járjon sikerrel, így a papnői rájöhetnek, mivel engesztelhetnék ki. Hogy teljesíthessük akaratát, s visszanyerjük a jóindulatát.

Vlondril megint vigyorgott. – És ezt azzal tehetjük meg, ha magunk végzünk Quenthellel? Jó ötlet, gyermekem,

nagyon jó ötlet. – Magunk öljük meg – bólintott Drisinil –, vagy ha ezt nem tehetjük, legalább

támogatjuk a következő démoni betolakodót, amiben csak tudjuk. T’risstree megcsóválta a fejét. – Mindez csupán feltevés. Nem tudjuk, hogy az úrnő halála valóban visszahozná-e

Loltht. – De megéri a próbálkozást – ellenkezett Drisinil. – Már azzal is nyerünk, ha a

démonok végre sikerrel járnak. Legalább nem törnek be többé Arach-Tinilithbe. Eddig ugyan nem ártottak nekünk túlságosan, ám ha Quenthel tovább él, lehet, hogy úgy döntenek, velünk is végezniük kell. A gyilkolás a démonok természetéhez tartozik.

– A démonok talán kevésbé veszélyesek, mint a Baenre-ház – akadékoskodott T’risstree. – A Baenrék nem fogják megtudni, ki okozta Quenthel halálát – mondta Drisinil. – Különben is, mit tehetnének? Leszámolnak minden itteni papnővel?

Ugyan már! Szükségük van ránk, hogy tanítsuk a leányaikat, és lebonyolítsuk a titkos szertartásokat.

– Ha Quenthel meghal – mondta a háttérből szóló hang –, akkor Molvayas jó eséllyel pályázhat az Arach-Tinilith úrnője rangra. De mi többiek mit nyerünk vele?

– Ahogy az unokahúgom elmagyarázta – szólt Molvayas –, akkor helyreállítjuk a kapcsolatot az istennővel, és visszakapjuk a mágiánkat. Emellett pedig megígérem, ha én leszek az úrnő, nem fogok elfeledkezni róla, kik emeltek föl. Az itteni főpapnők a hadnagyaim lesznek, s ezzel kiemelem őket az egyszerű tanárok közül. A novíciák napjai pedig sokkal kellemesebben telnek majd minálunk, mint megszoktátok. S ti is fölöttesei

lesztek a többi novíciának. Felmentelek benneteket a legterhesebb kötelességeitek alól, s olyan titkokat tanultok majd, melyekről a legtöbb diáknak fogalma sem lehet. -

– Szavadon fogunk – jelentette ki egy másik hang –, és elbuktatunk, ha nem teljesíted az ígéretedet.

– Hogyne – mondta Molvayas. – Természetesen bármikor beszámolhattok a Baenre-háznak az eseményekről. Túl sokan vagytok ahhoz, hogy mindannyitokat legyilkoljalak, úgyhogy tudjátok, hogy állnom kell a szavamat. Még ha nem is így volna, akkor sem volnék olyan ostoba, hogy cserben hagyjalak benneteket. Egy drow-nak mindig szüksége van hűséges követőkre.

– Csábító ajánlat – jegyezte meg az elfátyolozott Xorlarrin. Bármit megtennék azért, hogy visszanyerjem a mágiámat. Most a Baenrékről van szó!

– Ördög vigye a Baenréket! – fortyant föl Drisinil. – Ha Quenthel halála lesz az első csapás, amely végül majd pusztulásba dönti az egész családot.

– Miféle pusztulásba? – kérdezte T’risstree. – Nem tudom pontosan – vallotta be Drisinil. – De lássuk be a házak felemelkednek, majd romba dőlnek. Ej Menzoberranzan törvénye, ez Lolth akarata. Eleddig a Baenre-ház jelentette az egyetlen kivételt, ők állnak az élen hosszú évszázadok óta. De talán az öreg Baenre anya halálával a család kiesett Lolth kegyeiből. Talán eljött az idő, hogy a Baenrék is engedelmeskedjenek az egyetemes törvényeknek. Hát nem volna jó megszerezni a család összes vagyonát?

– Dehogynem – jelentette ki T’risstree. Drisinil meglepődve odafordult hozzá. – Hát egyetértesz? T’risstree letette borotvaéles fegyverét, és fölállt. – Kételkedtem, de ezzel meggyőztél – vigyorodott el. – Amúgy sem szívelem

Quenthelt. Eresszük csak le a sírjába, s az istennő kegyelmével, vezessük úgy az Akadémiát, ahogy nekünk tetszik.

Kinyújtotta a kezét. Drisinil mosolyogva megmarkolta, nem törődött a két ujjcsonkjába hasító fájdalommal. Majd a többiekhez fordult.

– Hát veletek mi a helyzet? Velünk vagytok? Reszkető igenlés érkezett válaszul. A lány úgy sejtette, nem mindannyian hiszik el,

hogy ily módon visszakapják Loltht, ám mindegyikük szeretett volna feljebb kapaszkodni a ranglétrán, és utálták Quenthelt is. Vagy egyszerűen lényüknek megfelelően vágynak egy kis árulásra, vérontásra.

Drisinil a maga részéről komolyan gondolta, amit mondott, Alti természetesen a legjobban az lelkesítette föl, hogy bosszút állhat a kínzóján.

Ezentúl egész életében, ha lenéz megcsonkított két kezére, eszébe fog jutni, hogy valaha egyszer valaki legyőzte és megalázta őt.

– Köszönöm – mondta a többieknek. – Most viszont dugjuk össze a fejünket. Sokat kell még tervezgetnünk, s a többiek nemsokára észreveszik, hogy hiányzunk.

így hát terveket szőttek, suttogtak, vitáztak vagy néha elvigyorodtak egy-egy különösen ravasz vagy véres ötlet hallatán. Brisinil tudta, hogy a legtöbb terv nem ér semmit – valószínűtlen, hogy Quenthel épp abban az időben épp azt fogja tenni, Riuii az összeesküvők kívánnának –, de ez a vita legalább összehozza őket, s legalább kieszelnek néhány alapvető stratégiát.

Végül megszületett a terv. A papnők egyesével, kettesével hagyták el a termet, ahogy jöttek. A türelmetlenebbek sorban Alluik az ajtó mellett, többek között T’risstree is.

Drisinil fesztelenül odasétált hozzájuk. Nem akarta, hogy bárki is észrevegye, mire készül.

Nem is vette észre senki. A sötételfek egyébként is született hazugok, s Drisinil még jobb színész is volt az átlagnál. Odasodródott T’risstree mellé, előhúzta rejtett tőrét, és mélyen a papnő gerincébe vágta. Ezúttal, ki tudja miért, ujjcsonkjai egyáltalán nem fájtak.

T’risstree teste agonizálva megvonaglott, és Drisinil legnagyobb megrökönyödésére a papnő még meg is próbált fordulni. Remegő karral fölemelte a szablyáját.

Drisinil vele mozgott, a hátában maradt. Elkapta tanára haját, hátrarántotta a fejét, és elvágta a torkát. A papnő összerogyott. Kardja kicsúszott markából, és csörrenve a padlóra hullt.

A többiek tátott szájjal figyelték a jelenetet. – T’risstree T’orgh el akart árulni minket – magyarázta Visinil. – Láttam a szemén,

amikor megfogtam a kezét. Egyenlőre itt hagyhatjuk a holttestet. Ha szerencsénk van, senki sem veszi észre Quenthel halála előtt.

Az összeesküvők vagy elhitték neki, amit mondott, vagy valószínűbb volt nem érdekelte őket, hogy miért gyilkolta meg a tanárát. Néhányan gratuláltak az ügyes kivitelezéshez, s a hulIára ügyet sem vetve elhagyták a termet.

Drisinil fölvette és megvizsgálta a lehullott szablyát. Ha Quenthel már halott, jó lesz fali dísznek.

Faeryl végigvándorolt a nagyköveti rezidencia bástyájánaj falai mentén. Szemmel akarta tartani egész otthonát, s egyben el is akart rejtőzni a szomszédos házakból leselkedők tekintete elől. Minél gyorsabban mozog, annál rosszabb célpontot nyújt. Két órával ezelőtt szökött fel ide, miközben mindenki azt hitte, dokumentumokat csomagol vagy éget el. Még mindig nem vol biztos benne, helyesen cselekszik-e.

Bárcsak iderendelhetné egy-két harcosát, hogy segítsenek a őrjáratozásban, ám ezt sajnos nem teheti. Bármelyik szolgája azonos lehet azzal, akit keres.

Annak is örült volna, ha több fedezéke van. Néhány díszítésnek szánt, fogazott falfelületen kívül azonban a sztalagmit kastély tetején viszonylag kevés volt a búvóhely. Ha valaki alaposabban megnézte, láthatta, hogy régebben akadt ilyesmi amikor a kastély még más célokat szolgált, ám azóta egy varázsló valószínűleg visszaolvasztotta az egészet a mészkőbe. Logikus menzoberranzaniak igazán nem akarják megkönnyíteni az idegenek helyzetét.

Faeryl a tető északkeleti végére nézett. Gazdagabb szomszédainak háza mind kéken, zölden vagy borszínben lángolt. Ha

messzebbről figyelte volna, saját rezidenciája is hasonló külsőt mutatott volna. Szerencsére a lángok pusztán a torony körvonalait követték, s néhány kőbe faragott pókot világítottak meg. Ha távol tartja magát a szobroktól, és csöndben marad, akkor kis szerencsével nem fogja észrevenni senki.

Északnyugatról furcsa hangot hallott. Szerencsére még nála volt a lebegést előidéző brossa, úgyhogy fürgén végigfutott a bástyán. Ha megcsúszna az egyenetlen talajon, akkor sem potyogna le.

Néhány pillanat múlva elérte az északnyugati sarkot. Lenézett, és azonnal észrevette a hang forrását odalent a téren.

Derékig meztelenül, rapírral és tőrrel a kezében két hím körözött egymás körül. Levetett piwafwijuk, páncéljuk, ingük mellettük hevert a földön, néhány üres boros flaska társaságában. Egy közeli erkélyről egy harmadik férfi figyelte őket, bár a gyakorlott vívóknak látszó küzdőfelek valószínűleg észre sem vették, hogy közönséget kaptak.

Faeryl felsóhajtott. Szívesen végignézte volna a harcot, ám annak minden bizonnyal semmi köze sincs az ő ügyéhez.

Miután olyan kedélyesen elcsevegett Baenre anyával, rájött, hogy ellenfele akadt. Valaki meg akarja akadályozni, hogy elhagyja Menzoberranzant, bár fogalma sem volt róla, kicsoda és miért. Innen már könnyű volt eljutni addig a következtetésig, hogy az ellenség valószínűleg kémet csempészett a saját háztartásába is. Bármelyik intelligens drow ezt tenné, s ez megmagyarázná azt is, miért tudott Triel Baenre arról, hogy ő el akarja hagyni a várost.

Mivel túl akart járni ellenfelei eszén, Faeryl elhatározta, hogy leszámol a kémmel. Jól meglepte szolgáit azzal, hogy csomagolásra szólította fel őket. Úgy gondolta, a hűséges követők engedelmeskedni fognak, az áruló viszont megpróbál majd elosonni, hogy figyelmeztesse pénzelőjét. Faeryl pedig a ház tetejéről észre togja venni a szökést.

Legalábbis ez volt a terve. Számos akadály merülhet föl, amitől ez a terv aztán csődöt mondhat. A rezidencia bástyájától ugyan mind a négy oldalra nyílt kilátás, de nem figyelhette mind a négyet egyszerre, csak akkor, ha magasan föllebegett volna a ház fölé, ez pedig már önmagában is gondot jelentett. A legtöbb sötételf puha talpú csizmát és rejtőköpönyeget visel. Az áruló pedig egyéb eszközökkel is föl lesz fegyverkezve, talán még egy láthatatlanná tevő medállal is. Ha még följebb emelkedne, Faerylnek még kevesebb esélye volna rá, hogy fülön csípje.

A kém persze más módon is kapcsolatba léphet a feletteseivel küldhet például mágikus üzenetet. Ebben az esetben a terv amúgy is kudarcra van ítélve. Itt fog ülni a tetőn, amíg a Baenre-testőrség őrizetbe nem veszi, de muszáj valamivel próbálkoznia.

Továbbkúszott. Alatta az egyik párbajozó felnyögött, mikor ellenfele pengéje átjárta a mellét. Mágia villant, s a győztes is összeroskadt. A mágus, aki figyelte a küzdelmet, most előrelépett, hogy megvizsgálja a gőzölgő tetemeket.

Faeryl azon tűnődött, vajon testvérek-e, s a varázsló a nevető harmadik. Neki is volt egy bátyja, akit egy még ravaszabb hím porrá omlasztott. Ez kissé visszavetette a házat, ám azért érdekes volt nézni a viszályt.

A feje fölött megreccsent valami. Fölnézett. Négy-öt ősgyíklovas kelet felé tartott. Fölöttük a barlang mennyezetén lógó sztalaktit kastélyok káprázatosan ragyogtak. Sokkal szebbek, gondolta magában, mint azok az unalmas csillagok odafönt Fény Országában.

Aztán újabb zajt hallott. Olyan halk neszezés volt, hogy ali figyelt föl rá. Délnyugati irányból érkezett.

Átszaladt a bástyán és lenézett. Első ránézésre semmi sen változott, amióta utoljára szemügyre vette a helyet. Talán csak az idegei űznek tréfát vele.

Az alatta lévő fal ablakait nyolcszög alakú acélrostélyok védték, de természetesen annak is megvolt a trükkje, miként fordítsa el a drow a rostélyt, hogy aztán lelebeghessen az utcára. Valaki alighanem ismerte ezt a trükköt, mert az egyik pókhálót ábrázoló alakzat kissé ferdén állt. Faeryl kimeresztette a szemét, s meglátta az odalent lopakodó árnyas alakot.

A Ched Nasad-i nemes jól bánt a számszeríjjal. Le is lőhetne hátulról az illetőt, de akkor nem kapná meg a szükséges válaszokat. Nem volt holtakkal beszélő varázstárgya. El kell kapnia a kémet, és kiszednie belőle a szükséges híreket.

Felolvasta a nála lévő tekercset, majd lelépett a torony tetejéről az üres levegőre. Ami számára nem az üres levegőt jelentette, hanem szilárd követ a talpa alatt. Két

lépést egyenesen tett meg, majd, mivel így akarta, a láthatatlan ösvény lejteni kezdett. Leszaladt, nem kellett attól félnie, hogy leesik. Akárhová rakja a lábát, a rámpa ott fogja várni. így működött a varázslat.

Tökéletes csöndben hajtotta végre a műveletet. Észrevétlenül odaért az áruló feje fölé, majd egy gondolattal megszüntette a rámpát. Felemelt számszeríjjal leugrott, egyenest a kém orra elé.

Az áruló rémülten összerezzent. Faeryl maga is meglepődött, ugyanis eddig azt hitte, mindenkire egyformán gyanakszik. A köpeny alól felsejlő keskeny, savanyú arcra azonban egyáltalán nem számított.

– Umrae – mondta, és felhúzta a számszeríjat. – Úrnőm – felelte a titkár, szokásos merev meghajlásával. – Mindent tudok rólad, áruló! Nem is akartam elhagyni a várost ma este. Mindössze azt

szerettem volna látni, ki oson el, hogy továbbadja a hírt.

– Nem értem, miről beszélsz. Csak néhány dolgot szerettem volna vásárolni az útra. El akartam szaladni a Bazaarba, ott néhány kereskedő még nyitva tart. Nem tudtam, hogy szükséged van rám.

– Azt hitted, nem jöttem rá, hogy ellenségeim vannak Menzoberranzanban, akik kapcsolatban állnak Baenre anyával? Két tíznappal ezelőtt Triel még meg volt győződve a hűségemről. Jóváhagyta az ötleteimet. Most viszont gyanakszik rám, mert valaki telebeszélte a fejét azzal, hogy kettős játékot űzök. Mit ajánlottak neked, amivel az oldalukra állítottak? Hát nem veszed észre, hogy ezzel nem csupán engem, de egész Ched Nasadot elárultad?

Az írnok habozott. – Baenre anya figyelteti a rezidenciát – bökte ki végül. – Valaki e pillanatban is minket

néz. – Talán – felelte Faeryl. Umrae nyelt egyet. – Szóval nem árthatsz nekem, vagy bántani fognak. Faeryl felkacagott. – Ostobaság! Triel ügynökei nem fogják fölfedni a kilétüket, hogy megmentsék az egyik

szolgámat a jogos fenyítéstől. Ez aztán igazán nem ellenkezik Menzoberranzan érdekeivel. Viselkedj okosan, add meg magad!

Újabb szünet után Umrae így szólt – Add a szavad, hogy nem fogsz bántani! Utána pedig eressz el, és segíts

megszöknöm a városból! – Semmire sem adom a szavam. Sőt, lassan bosszant az arcátlanságod, ezért az az

egyetlen reményed, ha őszintén válaszolsz mindenre. Ki fogadott fel, és miért? Miért jó az bárkinek is, hogy zaklasson egy küldöttet, aki pedig fölötte áll a menzoberranzani házak viszálykodásának?

– Értsd meg, nem fogom elárulni őket. Megölnének, ha megtenném. – Nem valószínű, hogy lehetőségük lesz rá. Bármikor beléd lőhetek egy-két mérgezett

nyilat. Tehát, ki a gazdád? – Nem mondom meg, csak ha megígéred, hogy nem bántasz. – A drága barátod csak akkor keltette rossz híremet Trielnél, amikor elhatároztam, hogy

visszatérek Ched Nasadba. Err ment ki a dolog? Hogy ne engedjenek ki a városból? De miért?

Umrae a fejét rázta. – Bolond vagy – mondta neki Faeryl –, hogy a saját élete-árán is meg akarsz védeni

valakit. De persze már úgysem érdé mes élned, úgyhogy mindegy, ki végez veled. Látványosan felhúzta a számszeríját. -Ne! – sikoltotta Umrae. – Igazad van, miért is

akarnék meghalni? – Ha válaszolsz a kérdéseimre, talán nem fogsz. – Rendben. A megtört írnok reszkető kézzel az arcához emelte a kezét, talán meg

akarta dörzsölni a halántékát… Nem! Egy apró üvegcsét emelt a szájához! Faeryl meghúzta a ravaszt, és célba is talált, de mire a nyílvessző beleállt volna Umrae

hasába, a lány alakja megváltozott. Még vékonyabb, még fonnyadtabb, még magasabb lett. Húsa megfagyott, s rothadásbűzt árasztott, bőrszárnyak nőttek a lapockáján, szeme mélyen belesüppedt koponyájába. Még a ruházata is megváltozott málladozó rongyokká alakult. A mérgezett nyílvessző ütötte sebből nem folyt vér, s nem úgy festett, mintha a szörnyeteget zavarná a jelenléte. Még csak ki sem húzta magából.

Faeryl iszonyatosan mérges volt magára, amiért megint átverték. Legközelebb nem fogja elfelejteni, hogy még az olyan sötételf is drow, akiből pedig hiányzik a kecsesség, a szépség és az intelligencia. S mint minden drow-nak, neki is vérében van az alattomosság és a csalás.

A varázsital valamiféle élőholttá változtatta Umrae-t, aki ebben az alakban valószínűleg ügyesebb a szokásosnál. Ha Lolth nem hagyta volna el a papnőit, Faeryl megpróbálhatta volna irányítani a szörnyet, de ez most nem jöhetett számításba. Az sem valószínű, hogy a többi szolga észreveszi, mi történik, és a segítségére siet. Túlságosan el vannak foglalva a csomagolással.

Balszerencsés helyzetbe került. A legtöbb élőholt – eltekintve a mágiaűzők által tucatszámra életre keltett legalantasabb zombiktól és csontvázaktól – egyetlen érintésével is komoly sebeket képes okozni, Faerylnek pedig még egy pajzsa sem volt, amivel védekezhetett volna. Honnan is sejthette volna, hogy a kémnél ilyen nagy erejű varázstárgy található?

Umrae tétován lépett egyet, majd meglengette a szárnyát, és rohamozott. Faeryl sebesen elhátrált, eldobta a használhatatlan számszeríjat, és kikapcsolta köpenyének csatját. Egyik kezével lehúzta a ruhadarabot a válláról, a másikkal pedig elővett egy apró adamantit pálcát. Egyetlen csuklómozdulattal életre keltette az ártalmatlan külsejű botocskát, amely így az Anya Csókjává dagadt hatalmas, bazaltfejű harci kalapáccsá, a Zauvirr-család nőtagjainak hagyományos fegyverévé. A mágikus kalapáccsal talán elbánhat Umrae-vel, ha már a számszeríj lövedék nem járt sikerrel.

Legalábbis reménykedett benne. Még ha gyáván meg is futamodna, és engedné megszökni az árulót, akkor sem biztos, hogy Umrae ebben a formában uralni tudja az elméjét. Sőt, úgy festett, teljesen magáévá tette az élőholtak gyilkolási vágyát, ennélfogva hiába is menekülne. Nem, ostobaság volna sötétséget idézni rá, és elfutni. Umrae még könnyebben is feltalálná magát a homályban, mint ő. Annak sincs értelme, hogy föllebegjen a plafonig, vagy sétáljon a levegőben, ha egyszer ellenfele kiterjesztheti a szárnyát, és utána repülhet.

Faeryl a karjára borította a piwafwiját, ide-oda lengette, hogy kissé megzavarja Umrae-t, és hogy pajzsként használhassa. Soha nem tanulta ki ezt a technikát, de látott már gyakorlatozó harcosokat, s úgy gondolta, ha az egyszerű hímek is képesek megcsinálni, egy főpapnőnek bizonyára nem okoz majd problémát.

Umrae nekiugrott, Faeryl pedig vízszintesen meglendítette a köpenyt. Talán a szerencsének, talán az ügyességének köszönhetően Umrae keze belegabalyodott a szövetbe. Karmai széles rést vágtak a mágikus védelemmel ellátott köpenyen.

A szörny meglepetten megtorpant, és megpróbálta kiszabadítani a mancsát. Faeryl közelebb lépett, s kalapácsával hatalmas ütést mért a szolga málladozó homlokára. Csont reccsent, Umrae feje hátrahanyatlott. Bal pofájának nagy része a sikátor kövén kötött ki.

Mivel úgy hitte, véget ért a csata, Faeryl leeresztette fegyverét, s ezzel majdnem végzetes hibát követett el. Ilyen alakban Umrae-nek a jelek szerint jóval nagyobb volt a tűréshatára, mint bármely eleven, hús-vér lénynek. Kinyitotta a száját, kivillantotta hosszú, keskeny agyarait, és a maradék feje előrebukott a köpeny fölött. A nagykövet az utolsó pillanatban ugrott félre.

A piwafwi úgy feszült közöttük, mintha kötélhúzást játszottak volna. Egyszerre rántották meg mindketten, s Faeryl járt nagyobb szerencsével. A köpeny leszakadt Umrae karmairól, s a főpapnő hirtelen hátratántorodott. Umrae ismét meglendítette rothadó szárnyát, majd követte áldozatát.

Karmos keze előrelendült. A nagykövet kétségbeesetten felkiáltott, majd megvetette a lábát, hogy visszanyerje az

egyensúlyát. Lecsapott a kalapáccsal, eltalálta a ghoulutánzat egyik kezét. Umrae visszarántotta és megtorpant. Inkább körözni kezdett áldozata körül. Többször is megrázta szétvert kezét, ahogy egy élőlény tenné, majd visszahúzta a teste elé.

Faeryl együtt mozgott vele. Hogyan állíthatná meg ezt a szörnyet? Meg tudja egyáltalán állítani?

Hát persze, átok rá! Gyerekkorában Merinid, a Zauvirr-ház fegyvermestere (aki már évek óta halott, mert

anyja hamar ráunt) azt mondta neki, hogy minden ellenfél legyőzhető. Csak meg kell találni a gyenge pontját.

Umrae előrelendült. A nagykövet újra feléje pördítette szövetpajzsát, s a köpeny újra rátekeredett a szörny

kezére. A másik mancsa végigszántott Faeryl adamantit láncingén. A szárnyas szörny érintése görcsös fájdalmat okozott, de mivel karmai nem hatoltak át a páncélon, az érzés hamar el is múlt.

Faeryl Umrae korhadt mellkasa felé lendítette a kalapácsát. Ha a fejét hiába üti, valószínűleg a szíve lesz a gyönge pont, akár egy vámpírnál. Legalábbis nagyon remélte.

Meglepetésére Umrae nem hagyta, hogy lefolytassa a kísérletet. Először úgy tűnt, a szörnyeteg képtelen lesz védekezni a csapás ellen, ám az utolsó pillanatban ráncos karjával védte az ütést, másik karma pedig Faeryl térde felé kapott.

A nagykövet gyorsan hátraugrott, s közben a köpenyt is letépte kellemetlen szagú ellenfeléről. A köpeny lassan inkább szalaggyűjteményre hasonlított, nem összefüggő selyemszövetre.

Újra körözni kezdtek, mindketten arra vártak, hogy az ellenfél figyelme lanyhuljon. Faeryl időnként félrepördítette a rongyos piwafwit, hátha a ghoul beveszi a cselt, de Umrae ehhez túl értelmes volt, nem állt kötélnek.

A főpapnő immáron zihálva vette a levegőt, s igyekezett mélyeket lélegezni. Nem félt – ugyan már! –, ámde lenyűgözte a varázsital keltette hatalom. Amióta megitta, Umrae egyre ügyesebben kezdett bánni újonnan szerzett képességeivel.

Miközben folyamatosan szemmel tartotta a szörnyet, Faeryl enyhe transzba küldte a lelkét. Előhívta azt az érzékét, mely sem a látáshoz, sem a halláshoz nem hasonlított, s mely olyan halandók számára elképzelhetetlen volt, akik soha nem szolgáltak feltétel nélkül egy istenséget. A papnő tudata eljutott arra az alaktalan, de mégis elzárt helyre, ahol régebben magában érezte az istennő árnyékát.

Pókok rettegett Királynője, kezdte némán. Könyörgöm, fedd fel jelenlétedet! Add vissza a hatalmamat, még ha csupán egy percre isi Vétett volna ellened Menzoberranzan? Ám legyen, én azonban nem eme város leánya vagyok. Ched Nasadból jöttem. Add vissza nekem, ami voltam, s számos életet kapsz tőlem – egy-egy rabszolgát mindennap.

Semmi sem történt. Umrae karmos mancsával előreugrott, Faeryl pedig visszahívta lelkének darabját a

sötét űrből. Köpenyével védte az élőholt támadását, s bevitt néhány ütést a kalapáccsal. Nem volt tökéletes egyik mozdulat sem, hiszen azt akarta, hogy a ghoul úgy érezze, könnyedén legyőzheti ellenfelét. Ha Umrae-n egyszer eluralkodik a mohóság, már könnyű dolga lesz.

A szörnyeteg karma átszelte előtte a levegőt, feldarabolta a köpenyt, melynek mérete immáron kéztörlő nagyságúra csökkent. Váratlanul meglibbentette szárnyát, közelebb ugrált, mancsa Faeryl arca felé lendült. A nemes ugyan hátrahőkölt, ám a gyilkos karmok így is hajszál híján a szemébe vájtak.

Mindegy, az a fontos, hogy Umrae-n végre erőt vett a pusztítás vágya. Oldalra lépett, s a ghoul bordái felé lendítette harci kalapácsát…

…és a támadás hatástalannak bizonyult. Umrae ugyan már nem bírta a karjával védeni a csapást, viszont ő is kilépett oldalra, s szárnyával meglegyintette ellenfelét. A nagykövet megtántorodott.

Faerylnek csengett a füle, még a szeme is káprázott. Miközben megpróbálta lerázni magáról a csapás kábító hatását, azon morfondírozott, milyen igazságtalan a sorstól,

hogy épp Umrae-vel gyűlik meg a baja, aki pedig eddig finnyásán felhúzta az orrát a harc szó hallatára.

Egy idő után kitisztult a feje. Megperdült, szinte biztos volt benne, hogy Umrae a hátába került. Tévedett. Most, hogy jobban körülnézett, sehol nem látta az élőholt szörnyet.

Ezek szerint Umrae fölrepült. Lehet, hogy felülkerekedett rajta a józan ész, és végre elmenekült? Valószínűtlen. Umrae gyűlöli őt. Arról ugyan fogalma sem volt, miért, de látta a gyilkos vágyat az áruló szemében. A szörny tehát nem fogja feladni, addig semmiképp, amíg úgy erezi, ő áll a nyerő oldalon. Egyetlen drow sem tenné, ami viszont azt jelenti, hogy itt lebeg valahol a feje fölött, csapásra készen, hogy meglephesse és a földre teperhesse volt úrnőjét.

Faeryl dobogó szívvel fölpillantott. Nem látott semmit. Erősen koncentrált, hátha meghallja a teremtmény szárnycsapásait,

de mindössze a város tompa zaja hatolt el hozzá. Nem lepődött meg túlságosan. Az élőholtak híresek arról, hogy lesből támadják meg a zsákmányt.

A Vandree család kastélyának homlokzatán lobogó bíborszínű lángok csücskét hirtelen elhomályosította valami. Minden bizonnyal Umrae szárnya.

Faeryl meresztette a szemét, és majdnem megrezzent, amikor végül észrevette a szörnyet. Az átalakult titkár bukórepülésbe lendült, akár a fönti világban a ragadozó madarak, hogy lecsapjon áldozatára. Rongyos ruhája vadul lobogott mögötte.

Faeryl remélte, hogy Umrae nincs tisztában azzal, hogy észrevették. Továbbra is tanácstalanul nézelődött körbe-körbe. Amikor végre megérezte a levegő rezdülését, sebesen oldalra lépett, és kicsapott a kalapáccsal. így persze nem is remélhette, hogy eltalálja Umrae szívét, azt viszont már megtapasztalta, hogy a szörnyeteg is érez fájdalmat. Talán az első csapással sikerül megdermesztenie az élőholtat, s aztán beviheti a remélhetőleg végső támadást.

Megfelelően időzítette a mozdulatot, s a fegyver bazalt feje Umrae combjába fúródott. A szörnyeteg egyensúlyát vesztve, hatalmas csattanással landolt a sikátor kövezetén. Húscafatok váltak le éktelen bűzfelhő kíséretében rothadó testéről.

Faeryl bemérte a célpont szívét, és meglendítette az Anya Csókját. Az áruló elgördült a támadás elől, és térdre kecmergett. Faeryl újra ütött, Umrae pedig meglendítette karmos kezét. Félúton kapta el a kalapácsot, kitépte a nagykövet kezéből, és messzire hajította.

A papnőnek eszébe jutott az az őrült ötlet, hogy megfordul és utánamegy, de tudta, hogy Umrae széjjelszaggatná, ha megpróbálná. A hihetetlenül ösztövér kém most talpra ugrott – úgy festett, mint egy óriási pálcikaember –, és rohamozott.

Faeryl elhátrált, megpróbált arrafelé körözni, amerre a kalapácsot sejtette. Umrae viszont oldalvást elvágta az útját. Pontosan tudta, mi jár hajdani úrnője fejében, és eszébe sem volt részt venni a játékban.

A nemesnek persze akadt még fegyvere – nem valami hasznos tárgy egy ilyen helyzetben –, az övébe rejtett tőr. Az övcsat valójában a tőr markolata volt, s csak annyit kell tennie, hogy előhúzza az adamantit fegyvert. Érte nyúlt, de habozva visszarántotta a kezét.

Umrae karmai, hosszú karja ellenében úgyis használhatatlan az a tőr, pláne, hogy a szörny fel sem veszi a sérüléseket… hacsak nem kerül eiég közel hozzá, hacsak nem eszel ki valamilyen meglepő hadmozdulatot.

De a Démonháló nevére, hogyan tehetné? Umrae sebesen közeledett, szárnya minden egyes lépésnél meg-megrebbent, s miközben elhátrált előle, Faeryl tökéletesen üresnek érezte az agyát.

Aztán eszébe jutott, hogy a köpenyt, avagy annak maradványát még mindig a kezében szorongatja. Talán sikerülne a mögé elrejteni a tőrt. Szegény piwafwi már alig emlékeztetett hajdanvolt önmagára, és ő sem tanult bűvésznek, de átok rá, ha ez az

ügyefogyott Umrae meg bírt inni egy varázsitalt úgy, hogy ő nem vette észre idejében, akkor neki is sikerülni fog.

Eddig is ösztönösen ide-oda mozgatta a köpenyt, nem lesz hát feltűnő, ha eltakarja vele a kezét. Ugyanekkor a fegyver markolatára kulcsolta az ujjait, és megrántotta. Eddig még soha nem kellett alkalmaznia ezt a meglehetősen kétségbeesett védekezési formát, ám tizenhat éve, amióta egy ügyes mester elkészí-tette neki a szerkezetet, mindig alaposan beolajozta a tőrt és a hüvelyét, a penge tehát könnyedén előcsusszant.

Figyelte Umrae mozdulatait. Amennyire meg tudta ítélni, az álghoul nem vette észre, amikor elővette a fegyvert, de tudta, hogy nem lesz képes sokáig rejtve tartani. Gyorsan kell cselekednie, ha életben akar maradni.

Ügy tett, mintha megbotlott volna. Hihető is, hogy elfogy az ereje, hiszen Umrae egyszer már megérintette.

A ghoul ez alkalommal ráharapott a csalira. Előreugrott, és megragadta Faeryl egyik alkarját. Karmai mélyen belevájtak a páncéljába, áthatoltak a láncing résein, s enyhén felkarcolták a bőrét. Faerylen hirtelen iszonyatos émelygés lett úrrá. Öklendezés közben pedig nemigen lehet megfelelő módon kezelni egy tőrt. Lehet,-hogy tálcán kínálta föl magát az ellenségnek, akár valami ritka gombakülönlegességet?

Umrae el is vigyorodott Faeryl megjátszott – vagy valódi -gyengesége láttán. Karma összeszorult a karján, mintha le akarná dörzsölni róla a húst, aztán előrehajolt, hogy az arcába harapjon.

A nemes ádázul küzdött az émelygés és a gyengeség ellen. Megpróbálta előrelökni a kezét. Először mindössze annyit ért el vele, hogy a ghoul karma még mélyebb sebet szántott a bőrébe, ám aztán kiszabadította a karját. Tőre Umrae ráncos mellkasába vágódott, szépen becsusszant két borda között, s markolatig eltűnt benne.

Umrae összegörnyedt, feje hátrabillent, néma sikolyra nyitotta az ajkát. A görcsök a mancsára is átterjedtek, úgyhogy Faerylnek el kellett hátrálnia, nehogy a hadonászó karmok eltalálják. Umrae megdermedt, utolsó erejével elkapta ellenfelét, aztán hátraesett.

Az eddig hallottakkal ellentétben a ghoul halálában sem változott vissza eredeti alakjába. A még mindig émelygő nagykövet jó ideig feküdt az élőholt rothadó ölelésében. Csak nagy sokára találta meg magában az erőt, hogy vérző sebeiről lefejtse a ghoul mancsát, aztán fölállt, és elkúszott a szárnyas hulla közeléből.

Minden sérülése ellenére kezdte jobban érezni magát. Legalábbis testileg. Gondolatban természetesen alaposan megszidta magát az esetért. Nem érzett győzelmi mámort.

Ki kellett volna szednie Umrae-ből, amit tudott, ahelyett hogy megölte volna. Kezdettől fogva ez lett volna a társalgás célja. Valószínűleg meg kellett volna ígérnie az árulónak, hogy kijuttatja a városból, ám túlságosan mérges és túl büszke volt hozzá. Előbb észre kellett volna vennie az üvegcsét, és ügyesebb taktikát is választhatott volna. Ha nincs ekkora szerencséje, most ő feküdne holtan az utca kövén.

Azon töprengett, nem puhult-e el túlságosan nagyköveti minőségében. Odahaza Ched Nasadban temérdek ellensége volt, akik szinten tartották az éberségét, de Menzoberranzanban eddig senki sem kívánt neki rosszat. Ennyire nem ér semmit a kétszáz éves élettapasztalata? Hát, jobban teszi, ha sürgősen formába hozza magát!

Nem ez volt az ellenfél utolsó dobása. Hiába puhult el, hiába rozsdásodott be, akkor is pontosan emlékezett rá, hogyan folynak eme rejtett hadmozdulatok. Akár a sava-játékban, itt is lépésről lépésre haladnak a dolgok, s egyre keményebb megmozdulások következnek. Ismeretlen rosszakarójának első lépése az volt, hogy maga mellé állította Umrae-t, és hazugságokkal traktálta Trielt. Faeryl az ellenhadművelete során pedig elfogta a kémet, és leszedte a tábláról. Amint Umrae nem jelenik meg a következő találkozón, az ismeretlen tudni fogja, hogy lekapcsolták a bábuját, és újabb lépést eszel

majd ki. Lehet, hogy egyenest a nagyasz-szonyanyával lép majd. Talán azt tanácsolja Trielnek, hogy vesse börtönbe Faerylt.

Ám az élet nem egy egyszerű sava-játszma. Faeryl akár csalhat is, léphet egyszerre kettőt, azaz jelen esetben elmenekülhet Menzo-berranzanból, mielőtt az ellenség rájönne, hogy az ügynöke halott.

Lassan talpra kecmergett, megkereste az Anya Csókját, és azon morfondírozott, hogyan vihetne véghez ezt a kisebbfajta csodát.

Tizedik fejezet Pharaun zömök, vastagbőrű, dongalábú orknak álcázva üldögélt az utcán, s

próbaképpen beleharapott a fasírtos cipóba. A benne lévő meghatározhatatlan eredetű húsnak áporodott, savanyú íze volt, a közepe meg jéghideg.

– A Démonhálóra! – ordított fel. – Mi van? – kérdezte Ryld. A fegyvermester úgyszintén rongyos külsejű, lepusztult ork képében kuporgott mellette.

O viszont az undor legkisebb jele nélkül fogyasztotta el a förmedvényt. – Hogy mi? – lóbálta meg a zsömlét a Sorcere mestere. – Hát ez az ocsmányság! Ez

az irtózat! Elindult a bűnös stand felé – csontkarókból, kifeszített bőrből rakott szomorú kis

tákolmány volt –, de azért vigyázott, ne mozogjon túl gyorsan. Az illúzió miatt ugyan úgy fest majd, mintha bicegne, azt azonban a varázslat sem rejti el, ha olyan sebesen halad, mint egy egészséges ork.

A tulajdonos, egy hosszú karú, lapos fejű goblin, bunkót húzott elő a pult alól. Megszokhatta már a reklamációkat.

Pharaun fölemelte a kezét. – Nem akarok ártani neked – mondta. – Igazából segíteni szerettem volna. A goblin szeme összeszűkült. – Segíteni? – Igen. Sőt, még fizetek is egy garast, ha megtehetem. – Egy rézpénzt kotort elő az

erszényéből. – Mutatni akarok valamit. A szakács habozott, majd kinyújtotta piszkos karmú kezét. – Csak semmi trükk! – Semmi trükk. Pharaun átadott néhány rézgarast, majd a goblin legnagyobb döbbenetére megkerülte

a pultot, s besietett az aprócska konyhába. Köpenyébe burkolt kézzel megfogta a forró vasrácsot, amelyen a fasírtok készültek, és félretolta.

– Először is – kezdte –, a sütő aljában egyenletesen kell eloszlatni a széndarabokat. Felvette a piszkafát, és bemutatta a műveletet. – Másodszor is (bár ezt most nincs időm megmutatni), hagynod kell, míg a szén szürkévé ég. Csak utána kezded el sütni a húst, méghozzá úgy, hogy a rostélyt ide rakod.

Az eggyel följebbi rekeszbe tolta a vasrácsot. – így lassabban sül a hús – jelentette ki a goblin. – Miért, sietsz valahova? Gondolom, készen veszed ezeket a gyanús küisejű fasírtokat,

úgyhogy a minőségéről nem tehetsz, de legalább megszurkálhatnád egyszer-kétszer egy villával, hogy belül is átsüljön, és rendesen megfűszerezhetnéd. – Pharaun elvigyorodott. – Nem sokat értesz ehhez a munkához ugye? Mit tettél, legyilkoltad az igazi szakácsot, és rátetted a kezed a tulajdonára?

Az apróbb lény önelégült pózba vágta magát. – Nem mindegy az neked?

– De, tulajdonképpen igen. Még egy utolsót akkor süsd meg a fasírtot, ha a vendég megrendeli, ne órákkal azelőtt! Nem valami étvágygerjesztő, ha megsütik, hagyják kihűlni, és utána újra felmelegítik. Nos, sok sikert kívánok!

Megveregette a goblin vállát, és kisétált a konyhából. Ryld odakint várakozott. – Ennek mi értelme volt? – kérdezte. – A népért cselekedtem – sóhajtott a mágus –, megmentettem a Braerynt egy heveny

gyomorfertőzéstől. Csatlakozott barátjához, s a két sötételf megindult előre az utcán. – Csak szórakoztál, ráadásul ilyen nevetséges formában. Minek dolgoztál ennyit az

álcánkkal, ha utána az egészet kockára teszed? – Nem hinném, hogy az ilyesmi kárunkra volna. Nem hinném, hogy a rosszakaróink

egyike a közeljövőben összefutna ezzel az utcai árussal, és pont a megfelelő kérdéseket tenné föl neki. Ne feledd az álcánk tökéletes! Ki gondolná, hogy eme tántorgó, közönséges küllemű egyed valójában egy jóképű, elegáns sötételf? Azt én is belátom, hogy a te álcád jóval egyszerűbb volt. Kevesebbet kellett változtatni rajtad.

Ryld elhúzta a száját, aztán lenyelte az utolsó falat fasírtos cipót. – Miért nem álcáztál minket rögtön azután, hogy elhagytuk Tier Breche-t? – kérdezte. –

Ne is válaszolj, azt hiszem, értem. Egy harcos nem rukkol elő azonnal a te ljes fegyvertárával.

– Valami ilyesmi. Greyanna és csatlósai az eredeti külsőnkben láttak minket, úgyhogy talán nem számítanak arra, hogy egészen másnak a bőrébe bújunk. Persze örökké nem vezethetjük őket az orruknál fogva, de ahhoz talán elég időt nyertünk, hogy befejezzük a küldetést, és visszatérjünk szerény, szerzetesi életünkhöz.

– Ezek szerint még valamire rájöttél? – Nem sokra, de tudod, hogy időnként megszáll az ihlet. Az utcán megsokasodott a tömeg, s elhaladtak egy láthatóan közkedvelt taverna előtt.

Egy gnoll éneke remegtette meg a falakat. Pharaun eddig még soha nem járt inkognitóban az aljanép között. Furcsa érzés volt, hogy néhány járókelő egyszerűen nekiment. Ha tudták volna, ki jön velük szembe az utcán, sürgősen kitértek volna az útjából.

Mikor elérték a tömeg szélét, Ryld váratlanul megfordult, kicsapott az öklével. A mögötte igyekvő púpos hátú, foltos bőr teremtmény – talán egy ork és egy goblin nászából született? menten hanyatt esett.

– Zsebtolvaj! – motyogta a harcos. – Gyűlölöm ezt a helyet. – Semmi nosztalgia? Ryld szeme megvillant. – Ez egyáltalán nem vicces! – Nem? Akkor bocsánat – mosolyodott el Pharaun. – Furcsa, hogy ez a környék mindig

ilyen mocskos és zsúfolt, pedig néha hirtelen egyedül marad a drow egy-egy apró téren. És ez a szag! Persze nem hiába hívják Bűzutcáknak! És az épületek! Nyomokban még mindig viselik a kecses formákat, melyeket még az őseink vágtak bele az élő sziklába.

Megálltak, átengedtek az utcán egy kardhosszúságú lábakkal rendelkező pókot. A Braeryn közönsége tucatszámra tenyésztette eme szent állatokat. Szent avagy sem, Pharaun máris kibiztosította egy-két idevágó varázslatát, ám a pók nem vett tudomást az álcázott sötételfekről.

– Ostoba kérdés! – zsörtölődött Ryld. – Miért mocskos Braeryn? Hát a lakók miatt! – És szerinted a társadalomból való kitaszítottság eredményezi ezt a légköri, vagy ez a

gonosz szellem már kezdettől fogva létezik, s idehívja a nyomorultakat? – Nem vagyok tudós – jelentette ki Ryld. – Én csak annyit tudok, hogy valakinek ki

kellene söpörnie innen ezeket a dögevőket.

Pharaun felkuncogott. – És mi lett volna, ha eme tisztogatás épp gyerekkorodban következett volna be? -Nem legyilkolásra gondoltam… legfeljebb a reményteler esetekben… Arra céloztam

ahelyett, hogy itt dagasztanák a sarat, igazán végezhetnének valami hasznos munkát is. – Hiszen hasznos munkát végeznek. Ok alkotják az aljanépet. Mi lenne

Menzoberranzanból, ha nem volna kire lenézni? – Vannak rabszolgák. – Ok kiesnek a rangsorból. Ezek a teremtmények ugyan éheznek, piszkosak,

nincstelenek, betegek, és húszasával-harmincasával laknak egy szobában, ámde névleg szabadok. S a legalantasabb eastmyri közember is rájuk nézhet, és fennhéjázóan elhúzhatja a száját.

– Szerinted valóban ez az oka, hogy Baenre anya nem rendelte még el a hely megtisztítását?

– Nos, ha eme indok nem elég, mondok másikat az a hír járja, hogy időről időre maga az istennő is felbukkan itt a Braerynen. Állítólag halandó képében sűrűn idelátogat. A nagyasszonyanyák talán úgy érzik, ezek a teremtmények az ő védelme alatt állnak. – A mágus habozott. – Bár ha Lolth valóban eltűnt, ez most már nem jelenthet gondot.

Ryld megcsóválta a fejét. – Még mindig alig tudom elhinni… Pharaun előremutatott. -Nézd! Ryld nézett. Az egyik görbe falon, kicsivel szemmagasság alatt újabb ábrát fedeztek föl. Ezt kékkel

festették, s három egymásba érő karikát ábrázolt, mintha egy lánc szemeit jelképezte volna.

– Újabb ábra – dörmögte Ryld. – Ez talán hobgoblin eredetű, de a törzset nem tudnám megmondani.

– Ne tettesd magad! Ugyanaz a meggondolatlan, fejetlen és értelmetlen bűncselekmény.

– Az igaz, de még mindig nem kapcsolódik a mi ügyünkhöz. – Csak az oktondi elme nem adja össze a kettőt meg a kettőt. Két jelet látsz, mely két

alacsonyabb rendű fajt jelképez, s mi mindkettőt ugyanúgy leigáztuk, nem igaz? Ha mindkettő egyazon művész kezétől származik, miért festené valaki a falra egy másik törzs szimbólumát?

– Véletlen egybeesés. – Alig hinném, ám egyenlőre magam sem találom a választ. – Ez majd a következő nyomozás tárgya lesz, ne feledd! – Valóban. A mesterek folytatták útjukat. – Mégis – erősködött Pharaun – nem is érdekel, hány észrevétlen jel mellett suhantunk

már el, és hányféle ilyen jel létezhet a város falain? Ryld nem vett róla tudomást. Előremutatott. – Megérkeztünk. A ház mészkő ajtaja nyitva állt, valószínűleg szellőzés célja-ból; odabentről ugyanis

párás melegség szűrődött ki, annyian zsúfolódtak össze a szűk kis térben. A melegségen kívül monoton zümmögés és meglehetősen bűzös levegő is szivárgott kifelé. A bűz még rosszabb volt, mint a Braerynt körüllengő, állandósult, kellemetlen illatok.

Ryld hasonló nyomortanyán született, démonként küzdött, hogy elkerülhessen innen, ezért csak nehezen vette rá magát, hogy bemenjen a kalyibába, mintha másodjára már nem szabadulhatna ki a mocsokból. Mivel azonban nem akarta, hogy barátja gyávának vagy idiótának tartsa, elrejtette érzéseit a harcos közömbös álarca mögé.

Pharaun azonban nyíltan kimutatta az undorát. Illuzórikus ork arcának szemét elfutotta a könny, s a mágus nagyot nyelt, hogy felülkerekedjen a szédülésén.

– Szokj hozzá! – tanácsolta Ryld. – Nem lesz semmi bajom. Épp elégszer jártam már a Braerynen ahhoz, hogy tudjam,

hogyan festenek ezek az ocsmány kis poklok, bár bevallom, eddig még egyikben sem jártam.

– Akkor maradj mellettem, és hagyd, hogy én vigyem a szót! Ne bámulj meg senkit, ne nézz a szemébe! Azt kihívásnak vagy sértésnek tekintenék. Ne érj hozzá semmihez és senkihez, ha csak teheted! A lakosok fele beteg, és valószínűleg fertőz.

– Tényleg? És micsoda tisztaságillatot áraszt a palotájuk! Nos, mindegy, vezess. Ryld engedelmeskedett. A küszöb mögött ugyanaz a rémálom fogadta, ami az

emlékeiben élt. Koboldok, goblinok, orkok, bogármedvék, hobgoblinok és kevésbé szokványos teremtmények töltötték meg az apró helyiséget. Néhányuk, úgy sejtette, szökött rabszolga lehet. Mások még odafönt szegődtek menzoberranzani utazók szolgálatába, akik idehozták őket a városba, majd itt kicsapták őket az utcára. A maradék pedig az egyik vagy másik csoportnak a leszármazottja volt.

Bárhonnan is érkeztek, a nyomorultak csapdába estek a Braerynen koldultak, loptak, guberáltak vagy egymáson élősködtek – néha a szó szoros értelmében is –, esetleg egyszer-egyszer elvállaltak egy-egy veszélyes feladatot, ha valaki idemerészkedett azért, hogy megbízza őket. Ez jelentette az egyetlen módját a túlélésnek.

Ez a bizonyos csapat alighanem megtanult egymás mellett élni; egyikük sem ismerhette a magány kifejezést. Gyerekek gügyögtek, mások főztek, ettek, ittak, betegen forgolódtak, visítozó gyereküket pofozták, kockáztak, bujálkodtak, könnyítettek magukon vagy – hihetetlen módon – aludtak, mindezt azon illető szeme előtt, aki olyan szerencsétlenül járt, hogy éppen feléjük nézett.

Ahogy Ryld számított rá, a bejárat mögött két őr – ezúttal bogármedve – várakozott, s most előrelépett. A vastag, bozontos sörényű, széles állkapcsú bogármedvék számítottak a legerősebbnek a goblinoidok közül, ki is magasodtak a tömegből (a sötételfek közül is, természetesen). Ez a páros a ház körülményeihez képest viszonylag jóltáplált és jólöltözött benyomást keltett. Valószínűleg alaposan megsarcolják a többi lakót.

– Ti nem itt laktok – mennydörögte a magasabbik. Vaskos nyakában aszott goblinkezet viselt ékességként. Néha a drow-k is hordanak

hasonló díszeket – a különlegesen gyűlölt ellenség válogatott darabjait –, ők viszont előbb elküldik a testrészeket a preparátorhoz. Kár, hogy a bogármedvének ez nem jutott eszébe. Nem rohadna így az a kéz, és nem árasztana ilyen förtelmes bűzt.

– Nem – válaszolta Ryld, és egy pénzérmét nyomott a bogármedve kezébe. – Smylla Nathoshoz jöttünk.

A széles vállú goblinoidok szótlanul nézték őket, sőt néhány másik lakó is odafordult. Egy meztelen, pikkelyes kis kobold eszeveszetten csipogni kezdett.

Valami baj van, gondolta a Melee-Magthere mestere, de fogalma sem volt, mi lehet az. Hirtelen feszültség telepedett rá, úgyhogy megmozgatta a vállát. Nem okos dolog kimutatni az idegességünket errefelé.

– Nem Smylla háza ez? – kérdezte. Az alacsonyabb bogármedve, akinek a méretei még így is egy ogrééval vetekedtek,

bömbölve felnevetett. – Nem, most már nem, de azért még itt él… vagy valami. – Meglátogathatjuk? – kérdezte Ryld. – Minek? – kérdezte az aszott kezes bogármedve. A fegyvermester habozott. Eredendően azt akarta mondani, hogy Pharaun és ő

felvilágosításokat szeretnének kapni az információkereskedőtől. És valóban ez volt az

igazság, ennek azonban nincs jelentősége. Arra igazán nem számított, hogy váratlan akadályok merülhetnek fel a terv végrehajtásakor.

Pharaun melléje lépett. – Smylla eladta Iggrának, a húgunknak a titkot, hogy hogyan kell betörni egy kereskedő

páncéltermébe – morogta meglehetősen hihető ork kiejtéssel –, hogy hogyan bánjon el a csapdákkal… Csak sajnos egyet kifelejtett, tudod? Az meg savat köpött a hugicára, és halálra égette. Pokoli lassan. Majdnem minket is elkapott. Smylla hibája az egész. Azért jöttünk, hogy beszéljünk vele.

A kisebbik őr bólintott. – Nem ti vagytok az egyetlenek, akik ilyesmiért keresik. Mi is elbeszélgetnénk vele, de

nem férünk hozzá a boszorkához. Pharaun félrebillentette a fejét. – Hogy lehet az? – Két tíznappal ezelőtt – mondta az aszott kezes bogármedve –, úgy döntöttünk,

elegünk van abból, hogy főnökösdit játszik, és a lámpáival bántja a szemüket. Elkaptuk, megvertük, de aztán előhúzott egy olyan fénylő követ. Megvakított minket, és fölrohant a szobájába. – A csigalépcső felé intett. – Nem jutunk át az ajtón. Valami mágiát rakott rá, vagy mifene. Pharaun felhorkant.

– Olyan ajtó nincs, amin a bátyám meg én nem jutunk át. A bogármedvék összenéztek. A kisebbik, amelyiknek több alsó foga is hiányzott,

megvonta a vállát. – Megpróbálhatjátok – mondta a nagyobbik. – De ne feledjétek, Smylla a mienk is!

Megverhetitek, levághattok belőle egy-egy darabot, de mi is kérünk belőle! – Áll az alku – jelentette ki Pharaun. – Akkor gyertek! A bogármedvék keresztülbaktattak velük a zsúfolt helyiségen, el a lépcsőig, ahol

továbbra is kerülgetniük kellett a nyomorultakat. Félúton jártak fölfelé, mikor a magasabbik bogármedve a szájába vette az aszott kezet, és elgondolkozva szopogatni kezdte.

A lépcső tetején apró előtérbe lyukadtak ki. Egyetlen boltíves mészkő ajtót láttak. Két unatkozó őr, egy ork és egy sakálfejű, sebhelyes arcú gnoll gubbasztott előtte.

Az álorkok nagy látványosan megvizsgálták az ajtót. – Be tudod törni? – suttogta Pharaun. – Amit a bogármedvék nem? Ne is számíts rá. Mágiával ki tudod nyitni? – Valószínűleg. Varázszár van rajta, úgyhogy ki fogja nyitni egy ellenvarázs, de nem

akarom, hogy a kis barátaink lássák, mit csinálok. Nem hiszem, hogy jót tenne az álcánknak. Takarj el, és vond el a figyelmüket!

– Rendben! – Ryld beállt a háta mögé, és a két bogármedvére meredt. – Ki tudjuk nyitni. Milyen zsákmány várható odabent?

A magasabbik bogármedve összeráncolta a homlokát. – Alkut kötöttünk – mondta. Kicsit nehezen lehetett érteni a beszédét a szájából lógó

kéztől. – Zsákmányról nem volt szó. – Smylla elvette a hugica kincsét – felelte Ryld. – Vissza akarjuk kapni, meg még egy-

két aranyat fájdalomdíjként. -A pokolba vele! A hiányos fogazatú bogármedve az övébe tűzött kés felé nyúlt. Ryld rögtön látta rajta,

hogy inkább hentesszerszámnak készült, nem fegyvernek, ám egy ekkora monstrum kezében valószínűleg így is hasznos szolgálatot tesz.

Kezét rövidkardjának markolatára csúsztatta. Ilyen szűk helyen Vagdaló túl nehézkesnek bizonyulna.

– Ha harcot akartok, hát legyen harc – jelentette ki. – Levágom az arcod a koponyádról, és sapkát csináltatok belőle, az öcsém és én viszont Smyllához jöttünk. Beszéljük meg. Ha ti úgysem tudjátok kinyitni az ajtót…

– Nyitva – jelentette Pharaun. Fehér fény támadt Ryld háta mögött, s a bogármedvék sűrűn pislogtak. A harcos

csukott szemmel megfordult, és beugrott az ajtón. – Hé! – vinnyogta a kisebbik bogármedve. Hatalmas mancsa Ryld válla felé kapott, de egy hangyányit elkésett vele. Pharaunnal

már átlépték a küszöböt, és becsapták maguk mögött az ajtót. – Tartsd csukva! – mondta a mágus. – Az nem fog sokáig menni. Ryid előrehajolt, nekitámasztotta hátát a mészkő ajtónak,

és megvetette a lábát. Az ajtó megremegett. A sötételf lába kissé előrecsúszott a padlón, majd megállt, s az

akadály a helyén maradt. Éppen hogy Pharaun időközben körülnézett. Végül elégedett sóhajjal föl vette az apró vasreteszt, és

visszatette az ajtó és a fal közé. A bűbáj még működött. – Okos kis mütyür – állapította meg. – Ó, most már elenged heted! Pharaun most a mechanikus zárakat is megvizsgálta, amelyeket az ellenvarázzsal

mind kinyitott, s egyenként bezárogatta őket. Valószínűleg elsősorban a megbűvölt vasretesz tartotta föl a goblinoidokat, de úgy gondolta, így nagyobb biztonságban lesznek. Még az udvariasság is ezt követeli meg.

Háziasszonyukat viszont egyáltalán nem hatotta meg ez a gesztus. – Takarodjatok innen! – rikácsolta. – Takarodjatok, vagy elpusztítalak benneteket a

varázstudományommal! A mesterek megfordultak. Smylla Nathos két sárgaréz bottal világította meg a szobáját.

A botok vége egyenletes mágiát sugárzott. Úgy álltak ki a borosüvegek szájából, mint gyertyák a gyertyatartóból, s valószínűleg gazdájuk is erre tervezte őket. Talán Smylla immáron nem rendelkezik a varázshasználók megszokott fénymágiájával.

O maga a fénykör szélén feküdt, a szoba szemközti falánál. Pharaun alig látta a körvonalait.

– Jó napot, hölgyem – hajolt meg. – Őszintén sajnálom, de nem teljesíthetjük a kérésedet. Ám amennyiben ez az úriember és én kimennénk az ajtón, akkor az odakint várakozó bogármedvék fáradnának be, s én azt hiszem, ez az az esemény, amelyet el akartál odázni.

– Ki vagy te? Nem úgy beszélsz, mint egy ork! – Lenyűgöző éleslátás, hölgyem! Valójában sötételf urak vagyunk, akik fontos ügyben

szeretnének beszélni veled. – Miért álcáztátok magatokat? – A szokásos okból hogy félrevezessük ellenségeinket. Közelebb mehetnénk? Fárasztó

dolog a szoba két végéből társalogni. Smylla habozott. – Gyertek – mondta végül. A két drow előrelépett. Mögöttük a bogármedvék káromkodtak, verték az ajtót, és

fenyegetéseket üvöltöztek. Négy lépés múlva a varázsló gyomra ismét felfordult. Számított valami ilyesmire, de ez

nem segített a látvány elviselésében. Még a közömbös Ryldon is látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát.

– Most már elég közel vagytok – jelentette ki Smylla, és Pharaun némán igazat adott neki.

Nem is akarta még jobban megközelíteni a gennyes kelések borította, görcsbe rándult alakot, még ha a köpenyükbe szőtt mágia meg is védi őket a fertőzéstől.

– Tudsz segíteni rajtunk? – kérdezte Ryld. A beteg asszony gúnyosan kacsintott. – Odaadod fizetségképpen azt a gyönyörű kétkezes kardot, amit a hátadon viselsz? Pharaun enyhén meglepődött. Az illúzió hatására Vagdaló csatabárd-külsőt kapott, ám

Smylla reumás, vizenyős szeme mégis legalább részben átlátott az illúzión. Amint magához tért döbbenetéből, Ryld megcsóválta a fejét. – Nem, a kardot nem adom. Nehéz munka árán jutottam hozzá, és szükségem van rá

az életben maradáshoz, ám ha kívánod, szétcsaphatok vele a kinti goblinoidok között. A társam és én aranyat is hoztunk.

Smylla kócos, mocskos ősz haja megmozdult a dohos párnán. Megpróbált fölülni, ám aztán feladta a próbálkozást. Ez már meghaladta az erejét.

– Aranyat? – kérdezte. – Tudod, ki vagyok, harcos? Ismered a történetemet? – En igen – szólalt meg Pharaun. – A lényeget legalábbis. Akkor történt az eset, miután

én már nem foglalkoztam a nagy házak ügyeivel. – Mit tudsz? – kérdezte a nő. – Egy napon a Faen Tlabbar-ház expedíciót indított – kezdte a mágus a Fönti Világba.

Mikor visszatértek, egy gyönyörű ember varázslónőt hoztak magukkal, nem szolgaként, inkább vendég gyanánt.

– Hogy miért jöttél velük? – folytatta. – Talán holmi ellenség elől menekültél, vagy lenyűgözött a népem kecsessége és kifinomultsága, s megtetszett az ötlet, hogy az ezoterikus Mélysötétben éld le napjaidat. Én azt mondanám, drow mágiát akartál tanulni, de ez pusztán találgatás. Senki sem tud semmi biztosat.

– És vajon a Faen Tlabbarok miért hoztak magukkal? – fűzte tovább a szót. – Ez még nagyobb rejtély. Talán valamelyikük beléd szeretett (a maga módján), vagy te is rendelkeztél titkos tudással.

– Meg tudtam győzni őket – közölte Smylla. – Azt látom. Amint megérkeztél Menzoberranzanba, hasznossá tetted magad a Faen

Tlabbar-házban, ahogy számos más alantasabb faj egyedei is előtted. Azzal a különbséggel, hogy téged tiszteletben tartottak, sőt, talán családtagnak is tekintettek. Ghenni nagyasszonyanya még azt is megengedte, hogy részt vegyél a családi vacsorákon és ünnepségeken, ahol éppen úgy viselkedtél, mit bármely jól nevelt drow.

– Az ölebük voltam – horkantott föl Smylla –, szép ruhákba öltöztetett kiskutya, amely parancsra két lábra állt. Csak ezt akkor még nem tudtam.

– Igen, sokan így látták. Mások azonban mást láttak. Ghenni anya mindenesetre majdnem úgy bánt veled, mint a lányával, s a negyedik ház nagyasszonyanyájának támogatása mellett igazán nem mert senki felszólalni az ellen, hogy úgy viselkedsz, akár egy menzoberranzani nemes. Senki nem is tette, amíg az anya ellened nem fordult.

– Amíg meg nem betegedtem – mondta a varázslónő. – Az ám. Hogy természetes fertőzés volt-e, mely amiatt ütötte föl a fejét, hogy sokáig

nélkülöznöd kellett a napot, fajtád természetes életkörülményeit? Vagy az ellenségeid okozták méreggel vagy mágiával? S ha ez utóbbi, akkor a bűnös vajon a Faen Tlabbar-házban keresendő-e, aki vetélytársat látott benned, vagy valamelyik ellenséges ház csatlósai közt, akik gyöngíteni akarták a riválisaikat?

– Soha nem jöttem rá. Furcsa, hogy ezt mondom, nem? – Inkább kissé ironikus. Mindenesetre számos papnő próbált meggyógyítani, de a

mágia valahogy csődöt mondott, mire Ghenni anya végül elűzött a kastélyából. – Igazság szerint – mondta Smylla – néhány troli szolgát küldött a megölésemre.

Elszöktem tőlük, és a kastélyból is. Utána megpróbáltam más házaknak is felajánlani a

képességeimet, de egyetlen ajtó sem nyílik meg az előtt, aki kiesett a Faen Tlabbar-ház kegyeiből.

– Hölgyem – szólt Pharaun –, ha ez vigasztal, nem bántak veled másképp, mint ahogy a saját fajtájukbélivel tették volna. Egyetlen sötételf sem maradna meg egy olyan illető közelében, aki valami gyógyíthatatlan betegségben szenved. A Pókkirálynő tanai szerint a gyöngéknek pusztulnia kell, és különben is-, mi van, ha ragályos a kór?

– Nem vigasztaltál meg. – Sejtettem. Folytatva a mesét, mivel máshol nem volt maradásod, eljutottál a

Braerynig. A betegséged ellenére még mindig rendelkeztél némi mágiával, s arra használtad föl, hogy eme bizonyos kalyiba lakóiból kizsaroltál egy külön szobát. Nem lehetett egyszerű. Utána pedig a jósmágiád és természet adta mentális képességeid segítségével, valamint azon titkokkal, amiket még a Faen Tlabbar-házban tudtál meg, kereskedni kezdtél a tudományoddal. Először csak az aljanép vette igénybe a szolgáltatásaidat, később azonban, ahogy nőttön-nőtt a híred, már az én fajtám is eljött hozzád tanácsért. Nem élhettél többé közöttünk, de egy-egy rövid társalgást csak megkockáztat a drow, ha sokat nyerhet vele.

– Én soha nem hallottam rólad – mondta Ryld. – Ám ebben a kerületben mindenki ismer. Kérdezgettük a lakókat, s a legtöbben azt javasolták, keressünk fel téged.

Hatalmas robaj hallatszott az ajtó felől, s a harcos hátranézett. A bogármedvék még mindig nem jutottak be.

– Ez minden, amit tudok a történetedről – fejezte be Pharaun. – Ám a lakótársaid viselkedéséből ítélve ismét új korszak kezdődött.

– Örökké úgysem csaphattam volna be őket – mondta Smylla. – Minden erőm elveszett már, elemésztette a betegség. Régebben jósmágiával, kristálygömbbel és hasonló módon szereztem az értesüléseimet. Ma számos informátort dolgoztatok, és kijátszom őket egymás ellen.

Az aszott teremtmény gúnyosan elvigyorodott. – Nos – mondta Ryld –, remélem, azt is kijátszottad, akire szükségünk van. Smylla felköhögött. Nem, inkább nevetett. – Még ha meg is tettem volna, miből gondolod, hogy az orrodra kötöm, sötételf? – Már megmondtam – felelte a harcos. – Mert akkor megvédelek a bogármedvéktől és

a goblinoktól. – Erre a kis reteszem is képes. – Ám ha itt maradsz, előbb-utóbb éhen vagy szomjan halsz. – Amúgy is haldoklóm. Nem látod? Nem vagyok öreg (drow mércével mérve csecsemő

még), de úgy festek, mint valami vénséges, rozzant boszorka. Viszont nem akarok az aljanép kezétől elpusztulni. Tizenöt évig uralkodtam itt, s ha úgy halok meg, hogy nem érnek el, már nyertem. Értitek?

– Nos, hölgyem – mondta Pharaun –, akkor azt hiszem, megköthetjük az alkut. Engedelmeskedj nekünk, s eltekintünk attól, hogy beeresszük a bogármedvéket.

Az asszony kiköpött. – Engedjétek be őket, ha akarjátok! Undorodom a fajtájuktól, ám a sötételfeket még

jobban gyűlölöm! Ti tettetek azzá, ami vagyok. Amíg még volt miért élnem, kereskedtem veletek, de most, hogy haldoklóm, felőlem mindannyian elmehettek az Abyssba a drágalátos istennőtök mellé, és porrá éghettek!

Pharaun akár azt is válaszolhatta volna, hogy amennyire ő látja, Smylla saját maga írta alá a halálos ítéletét azon a szép napon, amikor lejött a Mélysötétbe, de sejtette, hogy ezzel nem engesztelheti ki a nőt.

– Nem hibáztatlak – mondta, és roppant együttérző arcot vágott hozzá. Egy drow-t ugyan nem rázott volna át, de egy embernőnek, még ha évtizedekig drow-k között élt is,

bizonyára megmaradtak az emberi ösztönei. – Néha magam is gyűlölöm a sötételfeket. Akkor pedig főleg megvetném őket, ha úgy bántak volna velem, ahogy veled tették.

A nő gyanakodva bámult rá. – Szóval te vagy az a bizonyos valaki, aki más, mint a többiek? – Nem hinném. Én is az istennő gyermeke vagyok. Az ő útját követem. Ám én is jártam

a Nap Földjén, s megtanultam, hogy más fajok másképp gondolkoznak. Tudom, hogy a te néped mércéje szerint ocsmány bánásmódban részesültél.

Smylla egy pillanatra úgy nézett rá, mintha azóta a bizonyos bálokkal, fogadásokkal megtűzdelt időszak óta, ahol ő volt a szépség vagy legalábbis a féltve őrzött különlegesség, senki sem fejezte volna ki neki a részvétét.

– Azt hiszed – mondta –, hogy néhány kedves szó elég ahhoz, hogy segítsek rajtad? – Természetesen nem. Csak nem akarom, hogy a keserűség elvegye a józan eszedet.

Kár lenne, ha nem fogadnád el a kezünkből a megváltást. – Mit mondasz? – Meg tudom gyógyítani a betegségedet. – Hazudsz. Mit tehetnél te, ahol a papnők kudatcot vallottak? – Varázsló vagyok. – Pharaun csettintett az ujjával, s az illúzió lefoszlott róla. – A

nevem Pharaun Mizzrym. Talán már hallottál rólam. Vagy ha nem, a Sorcere mestere bizonyára fogalom számodra.

A nő meghökkent, de igyekezett elleplezni. – Akt még véletlenül sem gyógyító – mondta nagy sokára. – Viszont átalakító mágus. Drow-vá változtathatlak, vagy bármely más faj egyedévé,

ahogy tetszik. Bárhogy is választasz, az átalakulás kiégeti majd a testedből a fertőzést. – Ha ez igaz – szólt a nő –, akkor a néped miért fél a betegségemtől? – Azért, mert ez a gyógymód számukra nem alkalmazható. A drow-k, az istennő

választott gyermekei soha nem vennék föl más faj alakját, legfeljebb ha mások ezzel büntetik őket. Emellett a legtöbb varázsló nem képes olyan fürgén elmondani a varázslatot, hogy a fertőzést elűzze a testből. Némi ügyességre van hozzá szükség, amellyel, szerencsére, én rendelkezem.

Elvigyorodott. – És alkalmazni is fogod? – Természetesen. Hiszen ezzel magamon is segítek. A jövendőmondó összeráncolta a homlokát. Gondolkodott az ajánlaton. – Mit veszíthetek? – sóhajtott végül. – Ugye, ugye? – De először változtass át. – Nem. Először is meg kell győződnöm róla, valóban rendelkezel-e ama információkkal,

melyekre a kollégámmal szükségünk van. Szökött hímeket keresünk, nemeseket és közdrow-kat egyaránt.

– Idekint a Braerynen jó pár drow rejtőzik. Néhányan betegek, akárcsak én. Mások egyéb bűnök miatt kerültek száműzetésre. Egy párocska üdülni jött ide, hogy megszabaduljon a kötelességeitől meg a nőrokonaitól. Ha akarod, megmondom, hol találod őket.

– Azt elhiszem – mondta Pharaun. – Ám ha jól sejtem, ők már jó ideje itt élnek, nem igaz? Azok az alakok, akiket mi keresünk, az utóbbi néhány tíznapban tűntek el.

Smylla a homlokát ráncolta. Arcának rándulásából a mágus megállapíthatta éppen azon töpreng, hazudjon-e vagy sem.

– Az utóbbi időben több drow hím látogatott ide a szokásosnál – jelentette ki. – Hogy kiéljék a piszkos hajlamaikat, gondolom. Mindenesetre nem telepedtek meg itt.

Ryld felsóhajtott. Pharaun pontosan tudta, mit érez. Imádta a komoly fejtörést igénylő rejtélyeket, de néha még ő is türelmetlenkedni kezdett, ha sehogyan sem haladt előre a nyomozás.

Mivel nem jutott más eszébe, tovább játszotta az együtt érzőt. Előrelépett, és megveregette Smylla csontos vállát. A nő felkiáltott. Jó ideje nem érinthette már meg senki.

– Ne add fel a reményt! – mondta Pharaun. – Talán még mindig megköthetjük az üzletet. Szerencsére a társam és én érdeklődő népség vagyunk. Történt valami furcsa a Braerynen az utóbbi időben?

A jósnő újabb fájdalmas kacajt hallatott. – Azon kívül, hogy az elmúlt tíznapban felkeltek ellenem az állatok? – Szerintem ez is érdekes téma. Amint mondtad, a mágikus képességeid jó ideje

megszűntek. Azóta a személyiségeddel és blöffökkel tartottad sakkban a goblinokat, s ez néhány nappal ezelőtt még jól működött. Mi változott meg? Hogyan mert az aljanép ellened fordulni? Észrevettél valamit, ami indokolhatná ezt?

– Nos – mondta Smylla –, az is lehet, hogy látták gyengélkedem, de… – Cserepes szája vigyorra rándult. – Jól csinálod, Mizzrym mester. Rám mosolyogsz, barátságos szavakat suttogsz a fülembe, s máris megered a nyelvem. Ez hát a magány. Én viszont követelem a fizetségemet, mielőtt bármilyen fontos dolgot elárulnék.

– Okos. – Pharaun elővett egy üres gubót a zsebéből. – Mi szeretnél lenni? – Közétek akarok tartozni – kacsintott az asszony. – Egy filozófus egyszer azt mondta

nekem, mindenki azzá lesz, amit a legjobban utál. – Vidám fickó lehetett. Nos, készülj fel. Csak egy pillanatig tart majd, de kissé fájni fog. A szokásosnál gondosabban idézte föl a misztikus igéket, s hatalmas szimbólumot írt a

levegőbe. Mágia sistergett át a szobán, s hirtelen veszettül hideg lett. Egy pillanatra minden

villódzott és ragyogott, majd a fénysugarak Smylla testébe gyűltek. A nő torka szakadtából sikoltott.

Az ajtó mögött felbömbölt valaki – Mi is ki akarjuk egyenlíteni a számlát! Alkut kötöttünk! Smylla kelései elmúltak, ösztövér alakja egészségesen karcsúvá alakult. Szürkés bőre

ragyogó feketévé változott, kék szeme vörös lett, füle csúcsos. Osz haja csillogó fehér tincsekké dúsuk.

– Elmúlt a fájdalom – lihegte –, erősebbnek érzem magam. – Hát persze – mondta Pharaun. A nő lebámult a kezére, majd fölült, végül föltápászkodott az ágyról, és tett egy-két

lépést. Először nagyon óvatosan mozgott, de mikor rájött, hogy nem esik el, elmúlt a bizonytalansága. Néhány másodperc múlva pörgött, szökdécselt, viháncolt a szobában, mint egy kisleány, szutykos hálóinge vadul meglibbent.

– Megcsináltad! – sikoltotta boldogan, s a szemében felvillanó őszinte hálából azonnal látni lehetett, hogy bár egy sötételf nő testében lakozik, a szíve továbbra is emberi maradt.

Pharaunnak ugyan szokatlan volt ez az érzés, mégis öröm töltötte el a nő láttán. Ámde nem a naiv szentimentalizmus kedvéért változtatta át, hanem azért, hogy néhány információt kihúzzon belőle.

– Tehát – szólalt meg –, térjünk a tárgyra. – Rendben. – A nő mély levegőt vett, hogy összeszedje magát. – Én is úgy vettem

észre, hogy valami felbátorította a házbéli aljanépet. S ami több, szerintem a Braeryn összes goblinoidja felbátorodott.

– Mitől? – kérdezte Ryld. – Nem tudom.

A harcos elfintorodott. – Hogy jutottál erre a következtetésre? – kérdezte Pharaun. -Amint sejtem, már akkor is

házhoz kötött életet éltél, mielőtt elbarikádoztad volna magad a szobádban. – Láttam, mennyire megváltoztak az itteni barmok. Gorombák, pimaszok és

rosszkedvűek lettek, s a legcsekélyebb kihívásra is egymásnak estek. Ryld megmozgatta a vállát, odábbtolta rajta Vagdalót egy kicsit. – És ez miben tér el a megszokottól? – kérdezte. Smylla összeráncolta a homlokát. – Minden dolog viszonylagos. Gorombábbak voltak a szokásosnál, és a hírek alapján

az egész kerületen eluralkodott eme kegyetlen viselkedés. Pharaun biccentett. – Hallottál a falakon megjelenő törzsi szimbólumokról? – Igen – válaszolta a nő. – Ez is valami őrültre vall, nem igaz? – Talán egy-két rabszolga a ludas – szólt közbe Ryld. – Mi érünk vele/ Híreket ígértél a

barátomnak! Mondj valami olyat amit még nem tudunk, valódi tényeket, ne csak a megérzéseidet!

A jósnő elmosolyodott. – Rendben, erre készültem. Egyes éjszakákon valahol Braerynen megszólal egy dob,

holmi gyűlésre hívja az aljanépe Eme ház lakói is odamennek. Odakint az utcán is jár a tömeg, érezhetően egyfelé tartanak.

– Ostobaság – jegyezte meg Ryld. – Miért nem hallotta még soha ezt a jelet egy drow őrjárat? Miért nem vizsgálták ki az ügyet?

– Mert – mondta Pharaun – a város védelmei mágikusan eltompítják a zajokat. – Nos, lehet – fordult vissza a harcos Smyllához. – Hova mennek ezek a lények, és

miért? – Nem tudom – mondta a nő –, de most, hogy az egészségem s a képességeim

visszatértek, már ki tudom deríteni. – Rámosolygott a mágusra. – Szívesen megpróbálom. Tartottam magam az alkuhoz, de látom, hogy nem túl sok fizetséggel szolgálhattam eme felbecsülhetetlen ajándékért cserébe.

– Ez a megjegyzés a jövődet juttatja eszembe – szólt a varázsló. – Nem kételkedem benne, hogy visszanyerhetnéd a pozíciódat itt a Bűzutcákban, de miért élnél ily silány körülmények között? Nekem is szükségem volna egy segéderőre. Vagy ha akarod, akár vissza is juttathatlak a Fönti Világba.

Miközben beszélt, bal kezének ujjai sebesen jártak. A sötételfek néma nyelvét használta, mellyel csaknem ugyanannyi mindent ki lehetett fejezni, mint a szavakkal.

– Azt hiszem… – kezdte Smylla, majd fönnakadt a szeme. Halk nyöszörgést hallatott. Ryld kihúzta rövidkardját a hátából, s a nő összeesett.

Pharaun elhátrált, nehogy a nyakába zuhanjon. – Hiába élt közöttünk már évtizedek óta – csóválta a fejét a mágus –, még mindig

elhitte, hogy a drow-kban meg lehet bízni. Ez szerintem azt mutatja, hogy kiveheted ugyan az embert a napfényből, de az emberből a napfényt soha. Ez már a második nő, akit megöltem vagy megölettem rövid kis kalandunk során, holott egyiküknek sem kívántam rosszat. Szerinted van ennek valami metafizikus jelentősége?

– Honnan tudjam? Azt hittem, azért jeleztél, hogy öljem meg a boszorkát, mert hazugságokkal traktál.

– Ugyan már. Biztos vagyok benne, hogy igazat mondott. A baj csak az volt, hogy én vertem át. Az átváltozás nem űzte el belőle a fertőzést. Csak egy kis trükköt alkalmaztam, hogy néhány percre úgy tűnjön.

Pharaun hátrébb lépett, nehogy a csizmájára folyjon a lassan tócsába gyűlő vér, Ryld pedig megtisztogatta kardját az ágyneműben.

– Nem akartad, hogy tovább éljen, és mérgében elpletykáljon valamit Greyannának – állapította meg.

– Valószínűtlen, hogy összeakadtak volna, de miért vállalnám a kockázatot, ha nem muszáj?

– És még a falfirkákra is rákérdeztél. Lassan az agyadra megy az a dolog. Pharaun elvigyorodott. -Ne bomolj. Egész nap csak ezzel az üggyel foglalkozom, s csupa olyan kérdést tettem

föl, amely előreviszi a nyomozást. Ryld az ajtóra nézett. Még mindig kitartott. – Mi köze a goblinok furcsa viselkedésének a szökevényekhez? – kérdezte. – Még nem tudom – felelte Pharaun. – Csak azt látom, hogy két furcsaság történik

ugyanbban az időben ugyanabban a kerületben. Szerinted nem lehetséges, hogy összefüggenek?

– Nem feltétlenül. Menzoberranzanban számos intrika folyik egyazon időben. Nem mind kapcsolódnak egymáshoz.

– Ez igaz. Ám ha ez a két esemény mégiscsak összefügg, akkor azzal, hogy rákérdezünk az egyikre, a másikról is megtudunk valamit. Már napok óta hiába próbálunk a szökevények nyomára bukkanni. Ezért aztán kivizsgáljuk az aljanép ügyét, s meglátjuk, hová vezet az az ösvény.

– Hogyan fogunk hozzá? – Követjük a dobszót, természetesen. Az ajtón hangosan dörömböltek. – Először is – állapította meg Ryld – ki kell jutnunk innen. – Mi sem egyszerűbb. Elvesszük a mágikus reteszt az ajtóból, aztán egy illúzióval

beleolvadunk a falba. Amíg ők Smylla holttestével és a vagyonával lesznek elfoglalva, goblin képében elhagyjuk a kocsmát, és békésen hazasétálunk.

Tizenegyedik fejezet

Quenthel őrjárata már órák óta járta Arach-Tinilith árnyékos, gyertyafényes folyosóit,

míg végül a legismertebb helyek is furcsán valótlannak és félelmetesnek tűntek. A főpapnő megálljt kiáltott, hogy alattvalói összeszedhessék magukat. Egy aprócska kápolnában álltak, melynek falát kőból faragott koponyák, tőrök és pókok díszítették, A kőtömbök alatt pedig rég halott papnők feküdtek eltemetve. A szóbeszéd szerint egy papnő épp itt vágta el a torkát, és a szelleme néha kísértett errefelé, Quenthel azonban soha nem látta a jelenést, s ilyesformán nem is hitte el.

A papnők és novíciák letelepedtek a kőpadokra. Hosszú ideig egyikük sem szólt. Végül Jyslin, a szív alakú arccal és hatalmas ezüstfülbevalókkal rendelkező másodéves

diák megjegyezte – Talán semmi sem fog történni. Quenthel fagyosan rámeredt. Mint a társaság többi része, a novícia is harcos

külsejűnek látszott buzogányával, pajzzsal, páncélban, izzadó homloka azonban vitathatatlanul elárulta félelmét.

– Ma éjjel újabb démonnal kell szembenéznünk – jelentette ki az úrnő. – Érzem, úgyhogy hiába is reménykedünk az ellenkezőjében. Inkább azt ajánlom ügyelj rá, hogy ne lankadjon el a figyelmed, és emlékezz arra, amit tanultál.

Jyslin lesütötte a szemét. – Igenis úrnőm – suttogta. – A remény a gyávák menedéke – mondta Quenthel –, és ha beleestetek ebbe a

csapdába, az azt jelenti, hogy túl sokáig várakoztunk. Fölkelni! A csapat, kisebb páncélzörgés közepette kedvetlenül feltápászkodott. A főpapnő

tovább vezette őket.

Az előző két betörés fényében Quenthel arra a következtetésre jutott, hogy a mágusok védőfalai mit sem érnek, úgyhogy fegyverbe hívta egész Arach-Tinilitht, és nyolc főből álló, csoportos őrjáratokat szervezett. A legtöbb egység egy kijelölt pontot őrzött, de felszerelt néhány mozgó őrséget is. Természetesen ő maga is kivette a részét a munkából.

Emellett kinyittatott minden raktárt és fegyvertárat, előhozatta az összes odabent tárolt mágikus tárgyat és fegyvert. Most még az elsőéves diákok is főpapnőhöz méltó varázskarkötőt és talizmánt viseltek.

Nem mintha bármilyen felszerelés bátorságot öntött volna lyslin szívébe, avagy néhány másik novíciáéba. Ha Quenthel titokban nem aggódott volna maga is, jót mulatott volna a félelmükön. Ezek a lányok már kiskoruktól kezdve hozzászoknak a démonokhoz. Sőt, Arach-Tinilithben meglehetősen bensőséges kapcsolatba is kerülhetnek velük, ez volt azonban az első alkalom, hogy egy ilyen lény fenyegetést jelentett rájuk, s most döbbentek rá, hogy nem is ismerik igazán eme vérengző teremtményeket.

Az is valószínű, hogy az eszesebb papnők azt is észrevették ők maguk tulajdonképpen nem is voltak veszélyben, legalábbis addig nem, míg Quenthel az őrjárat élére nem állt, amely így személyes védelmét is szolgálta. Ez viszont egy csöppet sem érdekelte az úrnőt. Ezek a papnők az alattvalói, az a dolguk, hogy szolgálják őt.

– Maga Lolth haragszik ránk – suttogta Minolin Fey-Branche, egy ötödéves diák, aki három fonatban viselte hosszú haját. Alighanem azért beszélt ilyen halkan, mert nem akarta, hogy az élen járó úrnő is meghallja szavait. – Először eltilt minket a mágiától, aztán egy démont küíd az elpusztításunkra.

Quenthel megperdült. Mivel érezték dühét, a korbács viperák is fölágaskodtak s felszisszentek.

– Csönd legyen! – dörrent rájuk. – A Pókkirálynő talán próbára tesz minket, hogy a férgese elhulljon, de nem marasztalja el az egész templomot. Nem tenné.

Minolin lesütötte a szemét. – Igenis, úrnőm – mondta közönyösen. Quenthel észrevette, hogy a többieket sem sikerült meggyőznie. – Undorodom tőletek – közölte. – Mindegyikőtöktől. – Elnézést, úrnőm – mondta Jyslin. – Emlékszem, diákkoromban – mondta Quenthel –, ha egy novícia engedetlennek vagy

gyávának mutatkozott, Triel nővérem egy tíznapig koplaltatta, aztán még egy tíznapig avas mocskot etetett vele. Nekem is ezt kellene tennem, de mivel sajnos Arach-Tinilith ostrom alatt van, erős katonákra van szükségem. Ezért aztán, ha valóban igénylitek, megállhatunk megint. Meg-tölthetitek a hasatokat, de jobb lesz, ha kissé kihúzzátok magatokat. Különben nem tudom, hány diákot fogok megkorbácsolni, míg abba nem hagyjátok ezt a folyamatos nyavalygást. Gyerünk!

Bevezette őket egy osztályterembe, ahol a szakácsok megterítettek számukra egy asztalt. Quenthel úgy rendelkezett, hogy hideg élelmet készítsenek, s hordják szét az épület különböző részeibe, hogy az őrség ne maradjon éhesen. A szakácsok nagyszerű munkát végeztek egy ezüsttálcán rózsaszín, pácolt rothé-sonka illata keveredett az Arach-Tinilithben mindenütt jelen lévő tömjénszaggal. Egyéb tálakban gombaszeletek, tejszínes mártások várakoztak, vegyes gombasaláta, és néhány tömlő, amelyben a parancsára vizezett bort szolgáltak fel. Quenthel azt remélte, az alkoholtól a lányok majd visszanyerik a bátorságukat, de azt nem szerette volna, ha megárt nekik.

Néhány novícia úgy esett neki az ételnek, mintha ez lenne élete utolsó lakomája. Mások viszont, akik valószínűleg ugyanúgy nem kételkedtek a sorsukban, egy falatot sem tudtak legyűrni.

Az Akadémia úrnője úgy érezte, hogy bár feltétlenül túl akarja élni az éjszakát, bizonyos értelemben a második csoporthoz tartozik. Gyomra kissé gyengélkedett, s az idegtépő, órák hosszat tartó várakozás az étvágyát is elvette.

Gyerünk, démon! – gondolta. Essünk túl rajta… Az entitás nem válaszolt néma kérésére. Kissé kiszáradt a torka. Körülnézett, szeme megakadt Jyslinen. – Tölts nekem egy pohárkával! – mondta. – Igenis, úrnőm. A másodéves novícia meglepően fürgén végrehajtotta a feladatot. Illetlen módon tele

töltötte ugyan a kupát, de egy közdrow-tól Quenthel nem is várt volna mást. Köszönetképpen bólintott, és a szájához emelte az italt.

Kígyókorbácsa az ölében pihent. Hirtelen megérezte a viperáktól érkező, mentális figyelmeztetést. Ugyanebben a pillanatban a kígyók megmoccantak, s kiverték a kezéből a kupát. A nő döbbenten bámult le rájuk.

– Méreg – mondta Yngoth villámló szemekkel. – Kiszagoltuk. Quenthel körülnézett. Követői is hallották a kígyó kijelentését, s most elszörnyedve

néztek egymásra. Mindnyájan egészségesnek látszottak, ám a főpapnő bízott a kígyókban, s tudr hogy mindez nem tart már sokáig.

– Tisztítsátok ki magatokat! – parancsolta. – Most rögtön! Erre azonban már nem kerülhetett sor. A lányok mind szédelegni, tántorogni kezdtek, sokan közülü azonnal összeestek. Néhányan öklendeztek is, de ez sem segített. Végül az egész társaság ájultan hevert a földön.

Quenthel ide-oda mozgatta a korbácsot maga előtt, megpróbált egyszerre figyelni mind a négy irányba, s a viperákat is kérte, hogy ugyanezt tegyék. Eddig is érezte, hogy a démoni ellenfelei az istennő hatásköreit képviselik, s sejtette, hogy előbb vagy utóbb újabb orgyilkos bukkan majd föl. Mégis, ostoba módon arra számított, hogy ugyanolyan egyértelmű támadás fogja érni, mint a „pók” vagy a „sötétség” esetében. Igazán nem hitte volna, hogy az ellenfél megpróbálja megmérgezni, bár így visszagondolva elismerte, mindenképp okos taktika ez.

Most csupán az a kérdés a démon vajon így tervezte az egészet, vagy miután látja, hogy a méreg nem jár sikerrel, megtámadja valami más fegyverrel?

Nyugat felől sikoly hallatszott, s a hang végigvisszhangzott a kőtermeken. Quenthel megkapta a választ. Igazság szerint nem is számított másra.

Szíve hevesen verni kezdett, szája még mindig száraz volt, s ráébredt, hogy nem szívesen találkozna a betolakodóval, főleg személyes testőrsége nélkül. Ám mégis ő e csarnokok úrnője, ezért aztán nem teheti meg, hogy elszelel, miközben a démon itt tombol a templom közepén.

És ha el is menekülne, az az átkozott lény valószínűleg úgyis a nyomára bukkanna. Otthagyta elesett őrjáratát a hasznavehetetlen mágikus csecsebecsékkel együtt, és a

zaj felé indult. Kiáltott a többi papnőnek, ám senki sem válaszolt. Úgy egy perccel később belépett a hosszú galériába, ahol a faliképek Lolth történetét

és próféciáit mesélték el ahogy elcsábította Corellon Larethiant, az utálatos felszíni elfek legfőbb patrónusát, az egyesülésüket és Lolth árulását; ahogy felfedezte pókformáját, és leereszkedett az Abyssba, a Démonháló elfoglalását, és amint választott gyermekeinek fogadja a drow-kat, valamint leendő tetteit ahogy leigázza az isteneket, s az összes halandó és halhatatlan úrnője lesz.

A csarnok szemközti, boltíves ajtajában egy alak jelent meg. Folyton változtatta a színét és az alakját – időnként embernek, majd négylábúnak, tintapacának, féregnek, később tövisgyűjteménynek látszott. Amint észrevette Quenthelt, felordított. Ordítása mintha magában foglalta volna az összes eddigi zajt, amit a papnő életében hallott, és

néhány olyat is, amit még nem. Az első hang egy furulyáé volt, a második egy rothé bőgése, gyereksírás, vízcsobogás, tűzropogás.

Quenthel tudta, hogy a démon komoly fenyegetést jelent. Először azonban főképp nem aggodalmat érzett a testi épségéért, hanem alaposan meglepődött. A méreg orgyilkosra utalt, ám a szemben álló teremtmény minden bizonnyal a káosz megtestesülése volt.

A szellem megindult előre a galériában, s körülötte a falak megnyúltak, kihólyagosodtak, színt váltottak. Quenthel belenyúlt az övén függő bőrszütyőbe, előhúzott egy tekercset, ekkor azonban valami keményen tarkón csapta.

Ryld körülnézett a helyiségben. A csarnok közepén lévő süllyesztett arénából ítélve a romos hely valaha egy ivógödör lehetett, egyike azon durva intézményeknek, ahol a sötételfe néhány órácskára elfeledkezhetnek a sérelmeikről erős pálinkát kortyolhatnak és nézhetik, amint az aljanép képviselői halomra gyilkolják egymást. A szervezők gyakran humoros elemeket i4i vittek a harcokba.

Más szóval, az elegáns Menzoberranzan számára igencsak faragatlan helynek számított, ám mióta a goblinoidok uralták a vidéket, még jobban eldurvult. Tízesével, százasával tolongtak a csarnokban, s mosdatlan testük együttes bűze egyszerűen beteggé tette Ryldot.

A furcsa nyelvekből ötvöződő kakofónia pedig legalább anyira kellemetlen volt. Szinte el is nyomta a mennyezet felől b szűrődő dobszót, de persze a gnoll dobos nem azoknak játsző akik már idebent voltak, hanem azon teremtményeknek, aki még nem értek ide.

Ryld nagy meglepetésére a Braerynen kívülről is érkeztek vendégek. Egyszerű, de tiszta öltözékeket is fölfedezett a tömegben, amik inkább Eastmyrre utaltak, valamint tetoválásokat, acélgallérokat, bilincseket, melyek gazdája nyilván egy nagyasszonyanyától szökött el a gyűlésre. Az is biztos, hogy a kerületen kívül lakók nem hallhatták meg a dobot a mágikus zajvédők miatt. Talán egy hírnök vitte meg nekik az üzenetet.

A két Tier Breche-i mester, még mindig orknak álcázva – bár most másmilyennek, mint amikor lóvá tették a két bogármedvét – ült az egyik sarokban.

Mivel biztos volt benne, hogy az állandó zajongásban senki sem hallgatja ki, Ryld odahajolt Pharaunhoz.

– Szerintem csak mulatságot rendeznek – mondta. – Úgy néznek ki, mint akik ünneplésre készülődnek? – kérdezte Pharaun. Új

disznófejének törött orra és vastag agyarai voltak. – Nem, nem hinném. Annál sokkal jobban lármáznak. És várnak valamire, méghozzá türelmetlenül. Nézd például azokat a csevegő nősténygoblinokat, akik egymásnak adják a flas-kát. – Egy mocskos, karikalábú hármas felé intett. – Szinte már reszketnek a várakozástól. Ha még a gyűlés után is ilyen szele-burdiak lesznek, akár vigaszra is találhatunk rút, szőrös karjukban.

Ryld felhördült, mert biztos volt benne, hogy barátja csak tréfál, aztán rájött, hogy nem is biztos benne.

– Viszonyod volt egy goblinnal. – Egy igazi tudós mindig keresi az új tapasztalatokat. Emellett meg mi értelme volna,

hogy sötételf vagyok, a Mélysötét ura, ha egyszer nem használom ki a rabszolgák adta lehetőségeket?

– Hm. Valószínűleg nem rosszabbak, mint azok a papnők, akik beléd törlik a talpukat, és azt akarják, hogy…

– Csitt! A dobszó elhallgatott. – Valami készül – állapította meg Pharaun. Ryld látta, hogy barátjának igaza van. Neszezés futott végig a lömegen, majd kiáltások

harsantak. – A Próféta! A Próféta!

Melee-Magthere mesterének ugyan fogalma sem volt, mit lát majd a következő pillanatban, de semmiképp sem azt az egyszerű, csuklyás-köpönyeges alakot várta, aki a fejük fölött jelent meg. Lehet, hogy fölmászott egy asztalra vagy létrára, ám az is lehet, hogy egyszerűen föllebegett, ugyanis az aljanép „prófétaként” tisztelt vezére nem volt más, mint egy jóvágású hím sötételf.

A Próféta várt egy-két percet, míg követőinek kiáltozása elül, aztán fölemelte karcsú kezét. A csarnok engedelmesen elhallgatott. Pharaun odahajolt Ryldhoz.

– Elképzelhető, hogy a fickó nem is közénk tartozik – mondta. – Hasonlóan illuzórikus aurával rendelkezik, mint mi, ám a rajta lévő mágia segítségével mindenki annak látja őt, aminek a legjobban szeretné. A goblinok goblinnak, a gnollok gnollnak így tovább.

– Es mi van az illúzión túl? – Fogalmam sincs. Nagyon különleges bűbáj. Sohasem tapasztaltam még ilyet. Nem

látok át rajta, de gondolom, majd megismerjük a szándékát. – Fivéreim és nővéreim! – kezdte a Próféta. Szavaira újabb üdvrivalgás következett, s ő

megvárta, míg,j – Fivéreim és nővéreim! – ismételte. – A város alapítása óta a foglyai vagyunk

Menzoberranzannak. Fogságban avagy hasonlóan sanyarú körülmények között tartanak bennünket. Halálra dolgoztatnak. Kínoznak és megölnek, ahogy a szeszélyük diktálja. Éheztetnek, s hagynak betegen sínylődni a mocsokban.

A közönség egyetértően felmordult. – Bárhová néztek, szenvedést láttok! – folytatta a csukly szónok. – Tegnap Manyfolk

utcáit jártam. Egy hobgoblin kis lányt láttam, alig hatévest, aki egy gombát próbált fölszedni kőről. A fogával! Miért? Mert a kezével nem tudta. Egy alj drow összenövesztette mágiával a háta mögött, hogy nyomorék ként haljon meg.

A tömeg zajosan méltatlankodott, attól függetlenül, hogy ők is szívesen kínoztak másokat, bár ők kevésbé voltak találékonyak.

– A Narbondellynen is keresztülmentem – mondta a Próféta. – Egy megbénított ork feküdt az utcán. Egy sötételf térdelt a mellén, lenyúzta a bőrét, kifűrészelte a bordáit, s a lovasgyíkjával etette meg a még élő szolga belső szerveit. A drow azzal hencegett a társának, hogy minden tíznapban ilyen eledelt adagol a gyíkjának, hogy az gyorsabb futó legyen.

A közönség felbömbölt. Egy transzba esett nőstény ork látványosan megvágta az arcát, és a homlokát egy üvegdarabbal.

A Próféta litániája hasonló mederben folytatódott, s Ryldon lassan furcsa érzés lett úrrá. Tudta, hogy nem bűntudat az – ilyet sötételf valószínűleg nem érzett még soha –, de talán szégyellte magát azokért a gyerekes, felesleges gyilkolászásokért, amelyek Menzoberranzanban folytak, s hirtelen erőt vett rajta a szándék, hogy jóvátegye a hibákat.

Tudta persze, hogy az érzés nem jogos. A goblinok és egyéb válfajaik csak a drow-k örömére léteznek, s ha egy szolgád tönkrement, másnap foghatsz vagy vehetsz egy másikat. A fegyvermester megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, majd Pharaunhoz fordult.

Még az ork álcán keresztül is látta, hogy a mágus remekül szórakozik. – Megbántad gonosz tetteidet? – Ezek szerint te is érzed a befolyást – jegyezte meg Ryld. – Mi történik? – A Próféta mágiája megigézi a hallgatóságot, és megint csak nem látom át teljesen a

szerkezetét. – Értem, de mi ennek a nyavalygásnak az értelme? – Remélem, előbb-utóbb rátér erre is. A beszélő egy darabig még fűtötte a tömeget, míg az már a hisztéria szélén állt. Végül

így kiáltott – Ám ennek nem kell így lennie!

Az aljanép felbömbölt, s egy pillanatra maga Ryld is érezte, amint lelkében a mágikusan előidézett undor vérszomjba csap át.

– Bosszút állunk a fajtánkért! Minden sérülést ezerszeresen fizetünk vissza! Egyszer majd a drow-k lesznek a mi szolgáink! Selyembe és aranyruhákba öltözünk, és ők fognak meztelenül szaladgálni, és szeméten élni. Elfoglaljuk Menzoberranzant, s utána aki akar, visszatérhet népéhez, kincsekkel megrakodva, a maradék pedig uralni fogja a barlangot!

Nem valószínű, gondolta Ryld. Odafordult Pharaunhoz, és meglepetésében csaknem eltátotta a száját. A varázsló ugyanis pont úgy festett, mint aki komolyan veszi a szöveget.

– Csak képzelegnek – suttogta a harcos. – Soha nem mernék megtenni, vagy ha meg is tennénk, percek alatt végeznénk velük.

– így gondolná a drow – felelte Pharaun. – Menjünk előre, meg akarom nézni közelebbről.

Elindultak a zajongó tömegen keresztül. Néhányan alig engedték őket útjukra. Ryldnak le is kellett löknie egy hobgoblint az arénába, de senki sem találta furcsának, hogy közelebb akarnak férkőzi a karizmatikus vezérhez. Mások éppen ugyanezt tették.

A Próféta folytatta a szónoklatot. – Köszönöm a munkátokat és a türelmeteket, amely nemsokára meghozza gyümölcsét.

A lázadás híre immáron minden utcát és sikátort elért. Harcosaink mindenütt ott vannak, s mindegyik tudja, mi a teendő, ha meghallja a Hívást. Közben a drow-k meg semmit sem sejtenek. Az arroganciájuk lesz a vesztük. Nem gyanakszanak majd, míg el nem jön a Hívás, amikor egyként kelünk föl ellenük… és felégetjük őket.

Ryld és Pharaun most már elég közel értek ahhoz, hogy lássák, amint a Próféta fölemel egy homokkő pálcát, s a végét egy olajjal teli kerámiapalackba mártogatja. A pálca sárgás lángra gyúlt, mintha fidibuszból készült volna, abból a fönti világból származó, egzotikus anyagból. A Melee-Magthere mestere pislogni kényszerült az éles fényre.

– Az istennő szemére! – horkant fel Pharaun. – Jó kis trükk – így Ryld. – De a te képességeidhez mérten valószínűleg nem valami

nagy különlegesség. – Nem a tűzre céloztam, hanem a Próféta mögött álló két bogármedvére. – Testőrök, gondolom. Mi van velük? – Az egyikük Tluth Melarn, a másikuk Alton, a varga. A szökevények közül valók.

Rajtuk is illúzió van, de sokkal egyszerűbb fajta. Ezen kényelmesen átlátok. – Komolyan mondod? Mire föl szerveznének drow-k holmi rabszolgalázadást, még ha

szökevények is? – Arra is rájövünk, ha követjük a Prófétát és kíséretét. – Megtanítottalak benneteket a tüzes bödönök használatára – folytatta a szónok –, és a barátaimmal számos ilyet vettünk. – A mellette lebegő

ládákra mutatott. – Vegyétek magatokhoz, és rejtsétek el, míg el nem jön az ideje! Egy kürt hangja süvített végig a termen. Ryld egy pillanatra azt hitte, a Hívás – bármi is

legyen az – máris elérkezett, de aztán egy pánikszerű rándulás, vagyis ennek emléke ráébresztette arra, mit jelent a kürtszó. A goblinok rémült sutyorgásából ítélve ők is tudták.

– Mi ez? – kérdezte Pharaun. – Te nemesi születésű vagy – mondta neki Ryld, a régi keserűséggel a hangjában. –

Soha nem fordult még elő veled, hogy végigvadásztad volna a Braerynt, hogy megölj mindent, ami az utadba kerül?

A varázsló elmosolyodott. – Most hogy mondod. Hosszú ideje már! Szerintem ez Ureyanna műve. Nem rossz

taktika, bár rengeteg felesleges megmozdulással jár. Amióta levédtem magunkat a jósmágiák ellen, nem képesek felderíteni a helyünket, de mivel tudták, hogy a Braerynre

igyekszünk, megszervezték a vadászatot. Azt hiszem, azt várják, hogy fejvesztve meneküljünk keresztül az utcákon.

Akkor sokkal könnyebben ránk találnak. – És mi több – lazította meg Ryld a fegyvereit a hüvelyükben – a nővéred még

választás elé is állít minket őrizzük-e meg a fajtánkat, mely esetben a saját fajtánk vesz minket üldözőbe, avagy szabaduljunk meg tőle, s ekkor az aljanép támad majd ránk. Lehet, hogy nem is kell saját kezűleg legyilkolnia minket valaki majd bevégzi helyette.

A Próféta megnyugtatóan fölemelte a kezét, s a goblinoidok kissé elcsendesedtek. – Kedves barátaim, mielőtt még szétszélednénk, mert így hozza a szükség, vegyétek

magatokhoz a flaskákat! Amint elmúlt a veszély, osszátok meg a gyűlés tapasztalatait azokkal, aki sajnos nem tudtak eljönni. Emlékezzetek a saját szerepetekre, várjátok a Hívást! Most menjetek!

Néhány lázadó azonmód kiszaladt, a társaság fele viszont előbb elvett egy-két flaskát a lebegő ládákból. Egy ork megbotlott, és nagyot sikoltott, mikor a többiek áttrappoltak rajta. Időközben a próféta és testőrei kiosontak a hátsó ajtón.

– Menjünk? – indult utánuk Pharaun. – És mi lesz Greyannával és a vadászokkal? – Velük is foglalkozunk, ha kell, de átkozott legyek, ha elbújok egy lyukban, míg a hőn

keresett fickók felszívódnak az éjszakában. A mesterek kisurrantak az utcára. A Braeryn csendjét trombita hangjai verték föl,

sötételf vadászkiáltások és az aljanép sikolyai. Fél háztömbön keresztül követték a Prófétát. A hármas sietősen, de nyugodtan

mozgott. Valamiért biztosak voltak benne hogy elkerülik a vadászokat. Ryld kíváncsi lett volna rá, miért.

Aztán más megfontolnivalói is akadtak. Pharaunnal elhaladtak egy csapat üvöltő goblin mellett, aki vadul dörömböltek egy ház

gránitajtaján. A bentiek a vadászat szokásai szerint nem engedték be őket. Csak azok léphették át küszöböt, akik egyébként is ott éltek. Máskülönben a menekültek összetipornák az ott lakókat, vagy a nagy tömeg miatt izgalmasabb célpontot nyújtana a ház – történt már ilyesmi.

Végül a goblinok föladták, s hangos lábdobogással a kél sötételf után vetették magukat. Ryldnak gőze sem volt róla, miért üldözik őket a goblinok, Talán azt hiszik, ott laknak,

abban a házban, és bosszút akarnak állni rajtuk. Csak le akarják vezetni valakin a feszültséget.

Nem mintha fontosak volnának a miértek. A goblinok semmilyen kihívást nem jelentenek két Tier Breche-i mester számára.

Előhúzta Vagdalót a hüvelyéből, és védekező állásba helyezkedett, miközben megszemlélte támadóik nevetséges fegyverzetét. Páncéljuk nem volt. Ryld unott lépést tett feléjük.

Két goblin szétvált, a hátába akartak kerülni. Ryld előrelépett, s kicsapott jobbra és balra Vagdalóval. Az alantas teremtmények elestek, az egyikük kezében lévő feszítővas csattanva a földre hullott.

A Próféta és társai már az út végén jártak. Ryld lépett egyet, lefelé vágott. Ez a goblin rövidkardot viselt – valódi harci fegyvert, s

kicsit értett is hozzá –, és most védekező pózba emelte. Nem baj. Vagdaló keresztülvágta a pengét és vele együtt a goblin testét is.

Késsel a kezében a negyedik goblin lopakodott a háta mögé. Ryld hátrarúgott. Csizmája nyomán csont roppant, s mikor megfordult, a fiú széttört gerinccel, mozdulatlanul feküdt a földön.

A fegyvermester szétnézett a csatatéren. Szeme rémülten elkerekedett.

Pharaun is a földre került. Három goblin térdepelt a mellkasán. Az egyik dongalábú lény vasszerszámára vér tapadt.

Ryld hatalmas harci kiáltással nekik ugrott, s elsöpörte őket, mielőtt még több kárt okoznának. Aztán letérdelt barátja mellé. Az elegáns piwafwi és a drága köpeny alatt két szúrást látott Pharaun testén, s a férfi egész mellkasát vér borította.

– Egy pillanattal később hallottam meg őket – zihálta a május. – Csak nem fordultam meg elég hamar.

– Ne aggódj! – mondta Ryld. – Minden rendben lesz. Ebben persze maga sem volt biztos.

– Az egyik goblin egyszerűen a hátamba vágta a tőrét. Az a kis korcs megsebzett, holott Greyanna és társai azóta is minket keresnek. Hát nem idétlen helyzet?

Tizenkettedik fejezet Mikor aznap este Quenthel elhatározta, hogy páncélt húz, ugyanolyan

módszerességgel hajtotta végre a tevékenységet, mint minden mást. Felcsatolta az adamantit gallért (Baenre-örökségét) is a láncinge és piwafwija alá. S most ez a gallér mentette meg az életét.

A váratlan csapás mégis a földre taszította. Térdre esett. Egy pillanatra kábán bámult maga elé. A viperák sziszegve próbálták felállásra bírni,

hogy végezzenek a rohamozó káoszdémonnal. Valami furcsát érzett a hátában, s megkérte a kígyókat, hogy nézzék meg, mi az. Hsiv

hátrakígyózott, kihúzott valamit a láncing szemei közül, majd megmutatta a tárgyat. A fegyvertárból származott. Ha a bűvös nyílvessző felhorzsolta volna a bőrét, most minden bizonnyal halott lenne.

Ellenfele mostanra már nyilván újratöltötte a nyílpuskát. Ő pedig nem bízhat a láncingében és a köpenyében – az imént sem ezek védték meg.

Fél térden állva hátat fordított a démonnak, és maga elé emelte apró Épp időben cselekedett. Egy második nyílvessző röppent feléje. Homályos, mégis

ismerős külsejű nőalak húzódott vissza a boltíves ajtónyílásba. Valószínűleg azért, hogy újratöltse a fegyverét.

Két tűz közé került. Quenthel tudta, hogy legalább az egyik rosszakarójával azonmód végeznie kell. A sötételfet ítélte könnyebb ellenfélnek, úgyhogy ráemelte a zsebéből elővett hosszú, vékony pálcát.

Csillogó zöldgálic gömb öltött testet a levegőben, és a papnő felé vette az irányt. Még ha el is téveszti az ellenfelet, a mágia lelassítja majd a nőt.

A zöld massza megérintette a sötételf vállát, aztán felrobbant. A homályos alak megugrott, de a jelek szerint újra a nyílpuskával foglalkozott, nem ragadt bele a boltíves nyílásban megtapadt zöld, ragasztószerű anyagba. Alighanem a drow-k természetes ellenállása segítette ki a veszélyből.

Quenthel hátrapillantott a válla fölött, és visszatette a pálcát a zsebébe. Bár lassan, komótosan haladt, a káoszdémon már csaknem a galéria felénél járt. És abban sem bízhat, hogy végig ilyen ütemben fog közeledni, mert a káosz lényeinek természetesen a sebességük sem állandó, ahogy egyetlen más tulajdonságuk sem.

Ám ha az elkövetkezendő pár percben nem gyorsul fel, és a Pókkirálynő vele van, még egyszer megpróbálhat lecsapni húsvér ellenfelére. Megkérte a viperákat, hogy figyeljék a démont, majd előhúzott egy értékes tekercset.

Amint kimondta az utolsó szótagot, a tekercs porrá omlott, s csillogó fény töltötte be a termet. Az ajtónyílásban álló drow döbbenten, vakon tapadt a falhoz. Közben véletlenül hozzáért a zöld masszához, és gyorsan elkapta a kezét. Némi bőr is leszakadt róla.

Quenthel újabb tekercset vett elő, miközben megmozdult körülötte a levegő, egyszer az egyik, másszor a másik irányból fújt a szél, s temérdek illatot sodort felé. Ebből arra következtetett, hogy a démon már nagyon közel van, s a viperák figyelmeztetése meg is erősítette ezt a következtetést.

Először viszont végezni akart a drow-val, mielőtt az visszanyeri a látását. Kimondta az utolsó szót, s a szépséges fekete tintával írt misztikus rúnák felizzottak.

Az ellenfél karja könyöktől lefelé hirtelen megduzzadt, felrepedezett, aztán fekete, zöldhátú pókká változott. A pók a lány nyakára kúszott, és belevágta csáprágóit.

Quenthel megperdült. A mályvaszínű, aranypettyes, majd később félig vörös és félig kék démon fölébe tornyosult. Néha laposnak, néha gömbölyű felhőnek, néha szögletesnek látszott. Egy pillanattal azelőtt még hatalmas rákolló volt, aztán szekér hajtóval együtt, majd imbolygó porördög.

A főpapnő talpra ugrott. A káoszdémon színe közben okkerről fekete-fehér csíkosra váltott, egyszerű háromszög-külseje helyett egy ogre alakját vette fel. Hangos ordítással meglendítette a kezében lévő bunkót.

Quenthel kivédte az ütést a pajzsával. Meglepetésére egyáltalán nem érezte a csapást, ám hirtelen egy négyszögletes, ólom-súlyú, hatalmas kék pajzsot tartott a kezében.

A váratlan teher visszarántotta a padlóra. Közben a betolakodó tajtékos hullám formájában a nyakába zúdult. A nő félrevetődött, de karja beleakadt a pajzsába.

Skarlát alapon barnapöttyös valami tornyosult fölébe, s most már elérte a csizmáját. A lábbeli egy pillanat alatt köddé vált, a nőn pedig izzó fájdalom söpört végig.

Végül kirántotta kezét a pajzs alól, hátragördült, láncinge zajosan végigcsúszott a padlón.

Mikor kellő távolságban volt már ellenfelétől, megpróbált föltápászkodni, de visszaesett. Egy pillanatra azt sem látta, hol a démon. Végül észrevett egy kékeszöld homokórát a mennyezet közelében. Ebben az átkozott izében mindössze egyetlen dolog állandó az, hogy meg akarja ölni őt.

Az entitás felbömbölt, majd gyerekesen felkuncogott. Quenthel újabb tekercset vett elő, mely azonmód rothécsont-tá változott. Égett szag terjengett a levegőben, fojtogatta a tüdejét.

Émelyegve támolygott ki a gyilkos bűzfelhőből. Ő még megúszta, de a viperák sajnos élettelenül lógtak lefelé a korbács végéről.

Eldobta a csontot, előhúzott egy másik tekercset, és olvasni kezdte róla a nagy erejű varázslatot. Félig sárkány, félig far külsejű alak kúszott a látóterébe. Kékesarany dermesztő lehelé te csaknem összezavarta a nő varázslatát.

Quenthel hálát adott az istennőnek, hogy az Arach-Tinilithben eltöltött évek alatt megtanulta legyőzni a fájdalmat. Erőlködve befejezte az olvasást, s nyeletlen, fekete penge jelent meg előtte a levegőben.

Elmosolyodott. A lebegő kard varázslatra csak Lolth legnagyobb papnői képesek. Eddig még egyetlen ellenfele sem dacolt vele. Mezítláb ugyan még mindig fázott a félig fagyott kőpadlón, de a hideg elmúlt. Rászegezte a pengét üldözőjére.

– Tudod, mi ez? – kérdezte. – Meg fog ölni. Megöl bárkit. A démon bizonyára hallotta a szavakat, úgyhogy gondolatban még hozzátette Add megmagad, és áruld el, ki küldött, különben miszlikbe aprítalak.

Az édes illatot árasztó, csillámkőből faragott, agyaras béka feléje totyogott, és nem válaszolt. Hát jó, gondolta a nő, te akartad.

Gondolatban parancsot adott a pengének. A kard éles vágást ejtett a béka fején. A seb szélei vöröses lángot vetettek.

A betolakodó koromfeketévé vált, és karokat növesztett. /\ végtagok a kardért nyúltak.

Quenthel engedte, hadd fogják meg, mire várakozásának megfelelően a mágikus, kétélű penge lenyisszantotta a karokat A démon velőtrázó rikoltást hallatott, melybe kalapálás zajai keveredtek. A fülét befogó papnő ugyan nem tudta, hogy ez fáj dalomkiáltás volt-e, de remélte, hogy igen.

Ellenfele szélsebesen miniatűt, zöld toronnyá változott, és magához vonzotta a kardot, mintha mágnesből lenne. Quenthel ellenállt a húzásnak. Lekaszabolt a fegyverrel néhány bástyát az erődről.

A torony erre hosszában szétnyílt, mint egy szarkofág, lenyelte a kardot, majd bezárult. Ez ugyan meglepetésként érte Quenthelt, ám a papnő úgy érezte, nem számít. Lehet,

hogy belülről még könnyebben feldarabolhatja ellenfelét. Nagyot szúrt, érezte, hogy a penge célt ér, majd hirtelen megszakadt köztük a mentális kapcsolat.

Quenthel alaposan megdöbbent, mégis ösztönösen másik tekercsért nyúlt. A démon lapos, sárgásvörös masszává alakult, és hirtelen kiköpte a kardot. A fegyver alakja nem változott meg, de ugyanolyan észvesztő fények cikáztak rajta, mint korábban a betolakodón, és Quenthel még mindig nem érezte a kapcsolatot.

Elhátrált, s a kard követte, a démon pedig morogva és csörömpölve a hátába került. A fegyver előre-hátra, föl-le mozgott, Quenthel pedig igyekezett kitérni az útjából. Előbb-utóbb nem lesz ilyen szerencséje. Láncinge elmohosodott és levált róla. Teste egyre jobban sajgott a démon érintésétől. Egyik lába egy pillanatra felmondta a szolgálatot, s majdnem elesett. Bőrén pikkelyek nőttek, majd ismét eltűntek. Szeme fájt, a világ elfeketedett, megzöldült, majd a színek újra visszatértek. Sőt, egy pillanatra úgy érezte, valójában ember varrónő a Fönti Világban.

Mindezen körülmények ellenére valahogy mégis sikerült felolvasnia a varázslatot, és még a csillogó penge sem találta el.

Nem igazán tudta, hogy az adott tekercs hogyan került Arach-Tinilithbe. Aligha sötételf írta, mert olyan varázslatot tartalmazott, amelyet drow-k nemigen alkalmaznak. Sőt, a legtöbb papnő nem is használná, mert nem találná méltónak a Pókkirálynő hitéhez. Quenthel azonban tudta, hogy az istennő azt akarná bármely fegyvert használjon fel, ha azzal legyőzheti a ellenfelet, és erősen remélte, hogy az újonnan élesztett mágia sikerrel jár, ahol a legyőzhetetlen fekete penge kudarcot vallott.

Tiszta, harmonikusan összeillő dallamok csendültek föl. A levegőben szimmetrikus, egymásba érő geometriai formák jelentek meg.

A hűvös ragyogás a törvényt, a rendet, azaz a káosz ellentettjót testesítette meg. A kard, melyet a démon az uralma alá hajtott, azonnal megfagyott benne, s még a démon is megdermedt egy pillanatra. Aztán előrearaszolt, megpróbálta lerázni magáról a varázslat hatását.

Arach-Tinilith úrnője ugyan maga is a Pókkirálynő gyermeke volt, ám mivel az elsődleges anyagi síkon élt, rá nem volt hatással a varázslat. Odaszaladt a boltíves ajtóban fekvő alakhoz. Már csak a póktest mozgott szorgosan szívogatta a tetem nedveit.

A halott Halavin Symryvvin volt, aki meglepő módon okosan megszabadult giccses ékszereitől, mielőtt megpróbálkozott volna a lesből támadással. Sőt, megcsonkolt kezére való tekintettel egész ügyesen hajtotta végre az akciót.

Quenthel fölvette a nyílpuskát, és a maradék mágikus nyílvesszőt tartalmazó tegezt. Óvatosan mozgott, de a falatozó pók ügyet sem vetett rá.

Megfordult, a húrra illesztette a nyílvesszőt, és lőtt. A démon megrázkódott, ám nem halt meg.

A papnőnek megfordult a fejében, hogy elmenekülhetne, mielőtt ellenfele kiszabadul. Összetrombitálhatná hűséges követőit, akik nem vettek részt a mérgezett vacsorán, és sereggel mehetne a démon ellen, ahogy eredetileg tervezte. Az elmúlt percek fényében egészen jó ötletnek látszott.

Utána azonban mást gondolt. Megmutatja ennek a féregnek, mire képes Lolth papnője! Különben sem árt, ha erősnek mutatkozik a többiek előtt. Folytatta hát a lövöldözést, amilyen gyorsan a fegyver engedte. A démon lassan elindult feléje, ezúttal félig szilárd magmát alakított.

Négyszer pendült a húr, majd még háromszor. A hetedik aztán eltalálta a démon háromszög alakú, szarvas fejét, és a betolakodó semmivé foszlott.

Quenthel ekkor a szeme sarkából újabb árnyékot pillantott meg. – Hé te! – üvöltötte. – Ide gyere! A másik sötételf megugrott. A főpapnő utánaszaladt, de mivel alaposan kifáradt már a

démonnal való küzdelemben, áldozata könnyedén lehagyta őt. Végigvándorolt a labirintusszerű folyosókon és kamrákon, míg össze nem futott három

alattvalójával. Csak az istennő tudja, mi volt az eredeti szándékuk, de mivel nyílpuskát szegezett rájuk, és látták, hogy pusztán a ruhája sínylette meg az összecsapást, sietve tisztelegtek neki.

– Megöltem a ma esti vendéget – közölte. – És egy belső ellenséget is. Mit tudtok a többiekről? Mindenki más meghalt?

– Nem, úrnőm – jelentette az egyik papnő. – A legtöbb megmérgezett már föl is kelt. Azt hiszem, az orgyilkos csak meg akart bénítani bennünket, nem akart megölni.

– Viszont – mondta Quenthel – annak örült volna a legjobban, ha a démon beviszi nekem a kegyelemdöfést. Mi van azokkal, akik előbb találkoztak a démonnal?

A papnő habozott. – Amikor megpróbálták megállítani – mondta –, visszaverte őket, de egyiket sem ölte

meg. Mind rendbe fognak jönni. – Az jó – felelte a főpapnő, pedig nem örült neki, hogy ő az ismeretlen ellenfél egyetlen

célpontja. – Mi a parancs, úrnőm? – Válogassuk ki az élőket a halottak közül, aztán keressük meg a helyet, ahol a démon

betört, és zárjuk le! Ez persze az egész éjszakájukat lefoglalja majd, de tudta, hogy véget kell vetnie a

támadásoknak, és meg kell akadályoznia a lázadást is. Még így is meglehetősen kilátástalannak tűnt a helyzet. Hangulata csak akkor javult fel

kissé, amikor a viperák kábán mocorogni kezdtek. – Van egy gyógyító italom – szólt Ryld. Elővette az apró üvegcsét a zsebéből, és

Pharaun szájához tartotta. A mágus megitta a folyadékot. – Kicsit jobb már – mondta néhány pillanat múlva –, de még mindig vérzem. Mármint

belül. Több italod nincs? – Nincs. – Kár. És mindezt egy nyomoruk kis goblin miatt. El sem hiszem. – Tudsz járni? – kérdezte Ryld. Valahogy el kell innen távolítania Pharaunt. Nem maradhat kint a nyílt utcán a

Braerynen, a vadászat kellős közepén. Túl veszélyes. – Talán. – A mágus két kezére támaszkodva megpróbált fölállni, de összecsuklott. –

Alighanem mégsem. – Akkor viszlek – jelentette ki Ryld. Karjába vette a varázslót, s mindketten föllebegtek egy háztetőre. Innen a kilátás nem volt valami lenyűgöző. Sikoltozó aljanép szaladgált az utcán,

mögöttük pedig ott loholtak a hajcsárok. A sötételfek egyetlen lándzsaszúrással ölték a goblinokat, vagy letapostatták őket a gyíkjaikkal. A láthatár szélén újabb drow-k jelentek meg, büdösszárnyak, ősgyíkok és egyéb szárnyas lények hátán. Ryld mindenütt veszélyt látott.

Az oromzathoz támasztotta Pharaunt, hátha így nem veszik észre a repülő drow-k. – Elég rossz a helyzet – állapította meg. – Sokan vadásznak. Nem látok kiutat. A mágus nem válaszolt. – Pharaun! – Igen? – sóhajtotta a barátja. – Még magamnál vagyok. De csak alig. – Itt rejtőzünk el a vadászat végéig. Majd sötétséget idézek magunkra. – Az na… Pharaun zihálva összerándult. Ryld átfogta a vállát, mert félt, hogy a mágus leesik a

tetőről. A roham végén Pharaun arca beesetté, szürkésre vált. Mellsebéből erősebben

csordogált a vér. – Ennek nem lesz jó vége – mondta Ryld. – Ha nincs valami gyógyító mágiád, meg

fogsz halni. – Az aztán… mélységes nagy… tragédia lenne, de… – Viszont rengeteg sötételf kószál ma éjjel a Braerynen. Biztos van náluk tartalék.

Egyszerűen elveszem tőlük. Tessék, itt a sötétség. Megérintette a tetőt, és fekete gömböt idézett a Sorcere mestere köré. Ha szerencséje

van, senki sem veszi észre a fekvő mágust. Aztán sebesen megindult. Amikor csak lehetséges volt, a tetőn futott, egyikről a

másikra ugrott. Néha azonban olyan messze állt a következő ház, hogy le kellett ugrania, s át kellett küzdenie magát a mészárláson.

Egy ilyen alkalommal botlott bele a következő vadásztársaságba. Sajnos a csoport túl erős volt ahhoz, hogy elintézze őket. El kellett rejtőznie. Figyelte, amint egy gyíkháton ülő mágus tűzlabdát küld az egyik házba. A szoba hangos robajjal, sárgás lánggal felrobbant, odabentről visítás, sikoltás harsant. Ryld elfintorodott. Hatévesen épp egy ilyen mészárlást vészelt át, égett bőrrel hevert órákon át a bűzös, megfeketedett testek alatt. A szerencsésebbek azonnal meghaltak, a többiek pedig nyöszörögtek, vergődtek haláltusájukban.

De ma éjjel nem őt égetik meg, úgyhogy elhessentette a kellemetlen emléket. Körülnézett, ellenőrizte, hogy figyelik-e, majd előbújt rejtekhelyéről, és föllebegett.

Végigszaladt egy síkos, lejtős tetőn, el a pókhálódíszítések és egy újabb rabszolgatörzs emblémája mellett. Hirtelen megérezte valaminek a jelenlétét a háta mögött, s elvetődött. Csizmája megcsúszott, úgyhogy egy pillanatra újra lebegésre váltott, mígnem megvetette a lábát a vésetek között.

Felnézett. Hatalmas, fekete ló galoppozott feléje a levegőn át, olyan szélsebesen, mint a Fönti Világban élő közönséges rokonai. Patája szikrát vetett, orrlyukából lángok csaptak ki. A hátán ülő sötételf szablyát tartott a kezében, de nem emelte szúrásra. Alighanem tökéletesen megbízott hátasának gyilkos erejében, és miért ne tette volna? Melyik goblinoid dacolhatna egy rémálommal?

Ryld megdermedt, mintha maga is a tehetetlen aljanép kötelékébe tartozna. Közben

megpróbálta felmérni a rémálom sebességét. Az utolsó pillanatban előrántotta Vagdalót és meglendítette. Remélte, hogy készületlenül éri a hátast és gazdáját.

Vagdaló nem talált célba. A démoni mén valahogy kikerülte a csapást. Tüzes patái alig tizennyolc hüvelyknyire voltak a háztetőtől A ló felhorkant, és sűrű,

forró, kénes gőz áramlott ki az orrlyukából, mely körül vette és félig megvakította Ryldot. Most már inkább csak hallotta a fekete lény rohamát, hüllőszerű agyarainak csattanását, és gyorsan hátralépett. E mozdulat megmentette az életét, de mire meglendítette a kardját, a rémálom szintén kardtávolságon kívülre ért.

A csípős füstön keresztül figyelte, amint a pokoli ló megfordul a levegőben. Leguggolt, felemelte Vagdalót. Hegye most belefúródott a rémálom mellkasába, s Ryld egy pillanatig azt hitte, elintézte ellenfelét, ám a ló keményen fickándozott a lábával, s végül sikerült a levegőbe emelkednie, mielőtt a penge túl mélyre hatolt volna.

Újabb nehéz pillanatok következtek. Ryld alig érzékelte támadóit, a rémálom viszont valószínűleg tökéletesen látta őt a füstön keresztül. A férfi megvetette lábát a csúszós tetőn. Hogy érdekesebbé tegye a játékot, most a lovas is beszállt a küzdelembe. Szerencsére – a Mélysötét legtöbb lényével egyetemben – fogalma sem volt, hogyan kell lóhátról küzdeni, ügyetlen kardcsapásai viszont mégis veszélyt jelentettek.

Ryld pedig gyorsan le akarta rendezni a harcot, mielőtt valaki véletlenül rábukkanna Pharaun rejtekhelyére. Sajnos úgy festett, komoly kockázatot kell vállalnia. Mikor a démon újra rátámadt, megvárta, míg az egyik tüzes pata a mellkasának vágódik.

Törp gyártmányú páncélja nagyot kondult, de kitartott. Gyilkos fájdalom söpört végig Ryld testén, ám tudta, hogy nem szenvedett komoly sérülést. Hátraesett, botladozott a tetőn, végül sikerült megvetnie a lábát.

A rémálom azonnal a nyakában termett, hogy végezzen vele. Vagdaló meglendült, s a démon ezúttal nem tudott kitérni az útjából. Átvágta a nyakát, leválasztotta vörösen villogó szemű koponyáját. A ló teste azonnal legördült a tetőről, s lovasa nem volt elég gyors. A rémálom agyonnyomta őt is a haláltusájában.

Ryld feltépte a halott hím erszényét, majd megnézte odalent a ló nyeregtáskáját is. Nem talált varázsitalt, sem egyéb gyógykészítményt.

De ugyan miért is találna? A nemes a vadászat kedvéért jött ide a Braerynre, igazán nem számíthatott rá, hogy bármi baj érheti az aljanép között. Egyedül öt vadász érkezett igazán komoly küldetéssel Greyanna és szolgálói. Náluk jóval valószínűbb, hogy találna gyógyító mágiát.

Ők viszont feltehetőleg veszélyesebb ellenfelek, ám ha meg akarja menteni Pharaunt, meg kell próbálnia. A mágus hatalmas szövetséges, s Ryld nem akarta eme gondosan ápolt kapcsolatot ilyen könnyen feladni. Továbbszaladt, kitért két másik vadász útjából, s végül megtalálta, akit keresett.

A szemközti háztetőn Greyanna egyik ikerharcosa nézelődött. Még mindig viselte a maszkot.

Ryld belapult egy díszminaret mögé a háztetőn. Onnan alaposan körülnézett, hátha észreveszi üldözőik társaságának maradékát is.

Nem látott senkit talán szétvált a banda, hogy könnyebben bekeríthesse a zsákmányt. Meg is kellett tenniük, hiszen egy egész kerületet kell átfésülniük.

Visszalapult rejtekhelyére, elővette kézi számszeríját, és egy mérgezett nyilat illesztett a húrra. Pharaunnal ugyan nem akarták megölni üldözőiket, de mivel a varázsló haldoklott, nemigen maradt más választása.

Ismét kilesett, keze a ravaszon – ám az ikerharcos többé nem volt ott. Ryld vadul körbetekintett, s egy másodperccel később meg is pillantotta a hímet az épülethez kapcsolódó, kerek torony tetején.

Ez két okból is problémát jelentett. A harcos így egyrészt kikerült a számszeríj hatósugarából. Másrészt pedig épp feléje nézett. Szeme tágra nyílt, mikor megpillantotta a fegyvermestert.

Ryld lőtt, ám a nyílvessző el sem ért a toronyig. Egy pillanattal később a harcos nyilat illesztett az íjára s eleresztette. A nyílvesszőt Ryld egyetlen, vadul növekvő pontnak látta, ami azt jelentette, hogy egyenesen a célpontja felé tart.

Félreugrott. A nyíl elsuhant mellette, a harcos pedig felordított – Hé! Ott van!

A fegyvermester egyre jobban érezte, hogy múlik az idő. Nem akarta bevárni a társaság többi részét, és ezt csak úgy érheti el, ha minél hamarabb végez ellenfelével. Számszeríja soha nem veheti föl a versenyt a hosszúíjjal. Közelebb kell kerülnie.

Kivonta Vagdalót, s egyenesen megindult az ellenfél felé. Újabb nyílvessző érkezett, de Vagdaló félrecsapta. A csúszós tetőn nehezebb volt védekeznie, mintha odalent állt volna a földön.

Izzadni kezdett, szíve sebesebben dobogott, ám azért rendületlenül haladt előre. Újabb nyíl szállt feléje, ez ugyan csillogott valamiféle mágiától, de ezt is lekanalazta a levegőből. A vessző csattanva landolt a tetőn.

Egy újabb lépés és egy újabb nyíl után halk zörejt hallott maga mögül. Először nem is volt benne biztos, mit hall, aztán eszébe jutott, hogy nem csupán keményítő vagy erősítő bűbájokat szoktak a fegyverekre bűvölni.

Megperdült. A csillogó nyíl ismét a levegőben volt, mögötte körözött. Ryld kétségbeesetten kicsapott Vagdalóval, és sikerült kettévágnia a lövedéket. Majd visszafordult, még épp idejében, hogy kivédje a következő nyílvesszőt. Négy lépés után elérte a tető szélét.

Ötyardnyira volt a szomszédos ház. Ryld nekifutott, szinte súlytalanná tette magát, és ugrott. Az iker újra rálőtt, miközben a levegőben volt, de szerencsére nem találta el. Ryld végül megérkezett a céljához.

Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire mindezt véghezvitte, pedig valójában még egy perc sem telt el a csata kezdete óta.

A nyilak persze továbbra is szaporán érkeztek, az egyik túlvilági hangon fel is süvített, amitől természetellenes félelem vett erőt rajta, de leküzdötte magában ezt az érzést. Egy másik röptében miniatűr hárpiává változott. A harmadik pedig tűzfüggöny-nyé robbant, mikor a közelébe ért. Ryld pislogott ugyan, de a piwafwija megvédte a sérülésektől.

Mostanra már elég közel ért a toronyhoz, fellebeghetett a tetejére. Még a lábával is kapálódzott, hogy gyorsabban mozogjon. Zajtalanul ért talajt a torony lapos tetején. Az iker villámgyorsan ledobta íját, és szablyát rántott.

– Van nálad gyógyító mágia? – érdeklődött Ryld. – Mert ha igen, add ide, és bántatlanul távozhatsz.

A másik harcos gúnyosan elvigyorodott. – A társaim bármelyik másodpercben ideérhetnek. Add meg magad, mondd meg, hol

van Pharaun, akkor Greyanna főpapnő talán meghagyja az életedet. – Nem nyertél. A mester a másik fejére célzott. A hím hátraugrott, oldalra lépett, és kicsapott a

szablyájával. Ryld kivédte az ütést, s a csata megindult. A következő másodpercekben a Mizzrym harcos egyre csak hátrált. Kétszer is

majdnem lelépett a torony kerek tetejéről. Jó taktikus volt, csak a védekezésre koncentrált, várta, hogy társai megérkezzenek. Nehezen lehetett hozzáférni. Ám ami nehéz, az korántsem lehetetlen.

A fegyvermester cselre emelte a kardját, aztán villámgyors körkörös mozdulattal lecsapta. Vagdaló belefúródott a Mizzrym bordái közé, aki elterült a véres tócsában.

Mágia szele rezegtette meg a levegőt. Ryld megperdült, s a ház tetején megpillantotta a másik ikert Relonor oldalán. Ezek szerint a Mizzrym mágus önállóan is képes a térváltásra, nem kell hozzá az ellopott bross.

Relonor szétterpesztette bő köpenyes karját, varázslatba fogott. Az újonnan érkezett iker nyílvesszőt illesztett sápadt csontíjára.

Ryld hasra feküdt. Tíz lábbal magasabban helyezkedett el az ellenfeleinél, úgyhogy remélte, hogy így nem látják meg. Szerencsére valóban nem találta el sem nyílvessző,

sem mágia, úgyhogy gyorsan átszelte a kerek tetőt, és megragadta öntudatlan ellenfelének íját és tegezét.

Az iker és a mágus közben megjelent a torony magasságában, az előbbi lebegett, a másik pedig a jelek szerint röpült. A harcos kilőtte nyilát, Relonor ujjából pedig misztikus energia szabadult rá.

Kísérteties hang hasított Ryld fülébe. A férfi felordított, s megremegett a fájdalomtól. Közben a nyílvessző a combjába

fúródott, olyan erővel, hogy tűhegyes vége kiállt a másik oldalon. Egy pillanattal később abbamaradt a visítás. Ryld tudta, hogy megsérült tőle, talán még

súlyosabban is, mint a nyíltól, de nem tehetett ellene. Összeszedte magát, s a Melee-Magthere mestereinek fürgeségével kilőtt két nyilat.

Az első mellbe találta Relonort, a másik pedig a harcos hasába fúródott. Mindkettő eltűnt a képből.

Ryld odabicegett mozdulatlan ellenfeléhez. A hím még mindig nem tért magához, úgyhogy könnyedén átkutathatta őt. Szerencsére talált is négy ezüst üvegcsét, melynek mindegyikén ott díszelgett a gyógyító rúna. Greyanna tehát valóban alaposan felszerelte legényeit. Kár, hogy a hímnek nem jutott előbb eszébe, milyen kincseket hordoz magával a tarsolyában.

Fivérénél meg Relonornál minden bizonnyal úgyszintén van gyógyító mágia, s Ryld tudta, hogy ők használni is fogják. Utána fognak jönni, úgyhogy sietnie kell…

Hatalmas szárnycsapásokra lett figyelmes. Hosszúnyakú, lábatlan lény jelent meg a látóterében, a hátán a két papnővel. Pharaun nővére élesen megrántotta a gyeplőt, és lenézett rá.

Ryld kirántotta a maradék nyilakat a tegezéből, és alaposan szemügyre vette őket. Az egyiknek a végét vörös tollak ékesítették, a többi egyszerű fekete volt.

Ellenfele az imént tűznyilat lőtt ki rá. Magában reménykedve felhúzta az íjat, a helyére illesztette a vörös tollas lövedéket, és a Greyanna kezében tartott zsákocskára célzott.

A nyíl belefúródott a szütyőbe, és lángra lobbant, mire Greyanna ösztönösen elengedte terhét. A lángoló zsákocska zuhant, zuhant, közben időről időre zölddé, kékké, végül ibolyaszínűvé változott.

Greyanna bosszúsan felüvöltött, és közelebb kormányozta a büdösszárnyat. Ryld tudta, hogy nem maradt több varázsnyila. Elővett egy hagyományos lövedéket, ám érezte, hogy remeg a keze az elszenvedett sérülésektől.

Egy pillanatra úgy hitte, itt a vég. Ha nem képes pontosan célozni, nem fogja eltalálni sem a büdösszárny létfontosságú szerveit, sem a hátán ülő lovast. Közelharcban pedig ilyen állapotban nem bírna velük.

Aztán rájött, hogy mégis van megoldás. Sötétséggömbbel vette körül a nyilat, és találomra fölfelé lőtt.

Az ereszkedő teremtmény hatalmas célpontot nyújtott. Még ha vakon és reszkető kézzel engedte is el a nyilat, akkor is reménykedhetett benne, hogy valahol eltalálta őt. A büdösszárny kétszólamú rikoltása aztán igazolta reményeit.

A sötét felhő reszketve, remegve kóválygott a levegőben. A hátas valószínűleg alaposan megrémült, Greyanna pedig nem volt képes engedelmességre bírni. Máskülönben könnyedén megszabadulhatna a sötétséggömbtől.

Ryld letörte a lábába fúródott nyílvessző végét, és kihúzta a lövedéket. Aztán összeszedte a gyógyító italokat, majd sietve aktiválta a Melee-Magthere talizmán mágiáját, lelebegett a tetőről, és sántikálva nekiindult.

Tizenharmadik fejezet

Miközben Quenthel végighaladt a folyosókon, eszébe jutott, hogy Gromph épp mostanság csurgatja bele a mindennapi mágiát a Narbondelbe. Ilyenkor még a tivornyázók és a nekromanták is pihennek. Ö viszont nem engedheti meg magának a pihenést egészen a következő éjszakáig, hacsak közben nem szenderül örök nyugalomra.

Szerencsére a Baenre alkimisták egyike ősrégen kifejlesztett egy-két olyan szert, amely ellensúlyozta a fáradtság tüneteit. Quenthel elővette az ezüstös üvegcsét a köpenyéből, és belekortyolt. Nagyot nyögött, amikor az ital hatni kezdett, s minden izma megrándult. Aztán újra frissen és fürgén indult tovább a folyosón.

Egy perccel később már ott is állt Drisinil lakosztálya előtt. A novícia a családjára való tekintettel Arach-Tinilith egyik legkényelmesebb szállását lakta. Quenthel most már bánta, hogy nem dugta be valami ócska kis lyukba. Akkor a kislány talán megtanulta volna, hol a helye.

Alaposan megszemlélte a boltíves tolóajtót. Nem látott rajta mágikus védelmet. – Biztonságos? – kérdezte suttogva a viperáktól. – Úgy hisszük – felelte Yngoth. Milyen megnyugtató, gondolta magában a papnő, de vagy megbízik a kígyók

ítéletében, vagy felhasznál egy újabb felbecsülhetetlen értékű tekercset arra, hogy feloldjon egy talán nem is létező bűbájt.

Bekapcsolta brossának mágiáját. Minden novícia és papnő rendelkezett ilyen ékszerrel, de egyedül az övé nyitott minden ajtót.

Óvatosan félretolta a panelt, s belesett Drisinil szobájába. Nem látott mágiát, sem fegyverrel lesben álló illetőket. Amilyen halkan csak tudott, beosont a helyiségbe. Mivel tudták, hogy csöndet kíván, a kígyók is elhallgattak, meg sem rezzentek a korbács végén.

Drisinil mozdulatlanul ült egy fotelban, bekötözött keze az ölében pihent. Egy pillanatra Quenthel azt hitte, a novícia ábrándba merült, s még csodálta is érte, hogy ilyenkor képes meditálni – aztán konyakillat csapta meg az orrát, s meg is pillantotta az üveget a fotel lábánál.

Odasurrant a lány mellé. Eszébe jutott, hogy épp azt teszi Drisinillel, amit az eleven sötétség tett ővele. Mulattatta az elképzelés, főképp azért, mert végre ő alakíthatta a támadót. Mosolyogva ráfektette a kígyókat a novícia arcára és felsőtestére. Azok felszisszenve tekeregtek.

Drisinil sikoltva ébredt. Fel akart ugrani, ám Quenthel visszanyomta a fotelba. – Ülj le! – parancsolta. – Különben megharapnak. A lány szeme rémülten pislogott feléje a pikkelyes viperatestek közül. Drisinil

abbahagyta a vergődést. – Úrnőm, mi a baj? Quenthel rámosolyogott. – Jól csinálod, gyermekem, nagyon őszintén cseng a hangod. De miután a terved

kudarcba fulladt, lehetett volna annyi eszed, hogy máshol térsz nyugovóra. – Nem értem, miről beszélsz. Drisinil keze alig észrevehetően megmoccant. Nyilván valami rejtett fegyverért vagy

mágiáért nyúlt volna. A viperák állkapcsa nagyot csattant, hajszál híja volt, hogy nem haraptak bele a lány hegyes orrába.

A novícia megdermedt. – Kérlek – mondta a főpapnő –, egyszerűbb lesz minden, ha nem próbálsz túljárni az

eszemen. Bátor lélek vagy, és azt hiszem, kissé túl keményen bántam veled, és te Barrison Del’Arm-go vagy, azaz minden vágyad, hogy az első házat romba döntsd. Természetesen részt vettél az ellenem szervezett összeesküvésben. Ostoba vagy, ha azt hitted, hogy nem jövök rá.

– Miféle összeesküvésben? Quenthel felsóhajtott. – Halavin megpróbált megölni tegnap éjjel, és a leányzó nem volt egyedül. Egyetlen

árulónak nem lett volna ideje arra, hogy minden ételt megmérgezzen, amit a szakácsok

kikészítettek. Ahhoz túl hosszú időre el kellett volna hagynia az őrhelyét. Valaki észrevette volna.

– Halavin a konyhában is megmérgezhette az ételt. – Soha nem járt ott. – Akkor talán a démon rontotta meg a mágiájával. – Nem. Amint valószínűleg te is észrevetted, a támadó szellemek mindegyike az

istennő lényének egy darabkáját képviseli. A méreg egy orgyilkos fegyvere, a múlt éjszakai démon viszont a káosz megtestesítője volt.

– Az összeesküvőknek – folytatta Quenthel – minden egyes asztalt meg kellett mérgezniük, hiszen fogalmuk sem volt róla, az én csapatom hol fog pihenőt tartani. Sokan elájultak, ám te és a társaid oktondi módon nem jártatok elő jó példával.

– Én nem vettem részt benne – makacskodott Drisinil. – Novícia, kezdesz fölbosszantani! Valld be, hogy bűnös vagy, különben odaadlak a

viperáknak, és valaki mással folytatom a csevegést! – A kígyók sziszegve végignyalták a lány arcát.

– Nos, rendben – szólt Drisinil –, én is benne voltam. Egy kicsit. A többiek beszéltek rá. Ne ölj meg!

– Azt már tudom, mit tervezett ez az ármányos társaság. Most már csak azt akarom megtudni hogy mertétek?

Drisinil nyelt egyet. – Nos… – kezdte – te magad mondtad ki az imént. A démonok csak téged próbálnak

megölni, s mindegyikük az istennő lényének egy-egy aspektusát képviseli. Azt hittük, Lolth küldte őket. Azt gondoltuk, csak az istennő akaratát teljesítjük.

– Mert tökkelütöttek vagytok. Hát senki sem gondolta végig? Ha Lolth elégedetlen volna velem, egy pillanatig sem élhetnék tovább. A támadások azért hasonlítanak az ő megtestesüléseihez, mert egy istentelen halandó így rendezte, éppen abból a célból, hogy benneteket ellenem fordítson. Azt reméltem, hogy tisztában vagytok az illető kilétével, de már látom, hogy tévedtem.

– Igen. ~ Átok rátok! – fakadt ki Quenthel. – Az istennő velem van. Hogy is kételkedhettetek

benne? Baenre vagyok, az Arach-Tinilith úrnője, és sokkal korábban elnyertem a főpapnői rangot, mint valaha menzoberranzani nő tette!

-Tudom… – a novícia habozott, majd folytatta – Az Érzékek Anyja bizonyára jó okkal marad távol a várostól, mi pedig… csak találgattunk.

– Legalábbis néhányotok. Másoknak pedig egyszerűen tetszett az ötlet, hogy megszabaduljanak tőlem. Molvayas nagynénéd például kifejezetten boldog lenne, ha holtan látna. így aztán ő lehetne az új úrnő. A Baenréknek épp nincs más tapasztalt papnőjük, aki betölthetne eme hivatást.

– A nagynéném volt! – sikkantotta Drisinil. – Neki jutott eszébe az ötlet, hogy támogassuk a démonokat. Én először nem is akartam segíteni. Úgy éreztem, ostoba ötlet, de a családon belül ő a magasabb rangú.

Quenthel rámosolygott. – Kár, hogy engem nem tiszteltél ennyire. – Sajnálom. – El is hiszem. Most pedig neveket akarok hallani! Drisinil egy percig sem habozott. – A nagynéném, Vlondril Tuin’Tarl… Az úrnő szokás szerint mindentudó arccal hallgatta, titokban azonban meglepődött a

nagyszámú résztvevő hallatán. A templom egy nyolcada? Erre még nem volt példa, ám az elmúlt napokban sorozatban jelentkeztek a példátlan események.

Mikor Drisinil befejezte, így szólt

– Köszönöm. Hol gyűléseztetek? – Az ötödik lábban lévő használaton kívüli raktárban. Quenthel megcsóválta a fejét. – Az nem elég nagy. Tegyétek át a csoportot Lirdnolu régi osztálytermébe. Ott aztán

nem járt senki, amióta csak elvágták a torkát, úgyhogy biztonságos ülésteremnek ígérkezik.

Drisinil pislogott. – Tegyük át? – Igen. A múlt éjszakai terv kudarcot vallott, újat kell hát kieszelnetek. Azért választottál

másik termet, mert a régi raktár nem tűnik biztonságosnak. Győzd meg őket valamivel, és négy óra múlva legyetek ott.

– Megteszem, ha meghagyod az életemet. – Miért ne tenném? Amint említetted, téged belekényszerítettek az egészbe. Ám tudod,

van ezzel egy kis probléma. Mi van, ha nem végzed el a rád bízott feladatot, hanem megszöksz Tier Breche-ből, és elrejtőzöl a családi kastélyban?

– Úrnőm, egyszer már elmagyaráztad nekem, hogy egy ilyen akció feltétlenül a halálomat jelentené.

– Az igaz, de hittél-e nekem? Vagy hiszel-e még? Hogyan lehetnék benne biztos? – Úrnőm… – Ha meglenne a mágiám, könnyen rávehetnélek, hogy azt tedd, amit akarok, most

viszont más módszerekhez kell folyamodnom. Quenthel fölemelte a korbácsot, s nyelével keményen a lány homlokába csapott. Aztán fogta az ezüstös üveget, kinyitotta a kába novícia száját, és leerőltette a

folyadékot a torkán. Azonnal jelentkezett a hatása. A lány megremegett, szeme tágra nyílt. – No, milyen érzés? – kérdezte a főpapnő. – Gondolom, kalapál a szíved! Drisinil teste rángott, akár egy marionett bábu. Arcán izzadság csorgott végig. – Mit tettél velem? – Erre egy magadfajta gyakorlott méregkeverő hamarabb is rájöhetne. – Megmérgeztél? – Lassan ölő méreg. Tedd, amit kérek, és megkapod az ellenmérget. – így nem járulhatok a többiek elé. Látni fogják, hogy valami nincs rendben. – Az első tünetek néhány percen belül elmúlnak, bár a méreg továbbra is ott kering

majd az ereidben. Az igazi veszélyek csak később jelentkeznek. – Rendben – szólt Drisinil –, de ne feledd el magaddal hozni az ellenmérget Lirdnolu

termébe. – Mikor az úrnő felvonta a szemöldökét, gyorsan hozzátette – Kérlek! Quenthel rámosolygott. A viperák is érzékelték hangulatát, és vidáman tekeregtek. -Honnan tudtad, hogy a sötétség megvadítja a jószágot? – érdeklődött Pharaun,

miközben beszappanozta keskeny mellkasát. Előző éjszaka, miután Ryld visszatért a mágushoz, először is megitták a gyógyító

italokat, melyek szerencsére elégnek bizonyultak mindkettejük sérüléseinek begyógyítására. A következő két óra azonban így is idegőrlő volt, mire végre sikerült megszökniük a vadászok és Greyanna elől a Braerynről.

Pharaun, úgy vélte, amíg Greyanna a Bűzutcákon keresi őket, nyugodtan eljöhetnek a szépséges Narbondellynbe, és megünnepelhetik felfedezésüket és szerencsés megmenekülésüket az egyik nyilvános fürdőben. A harcos először bődületesen nagy ostobaságnak találta az ötletet, de végül maga is kedvet kapott a fürdőzéshez. Tudta, hogy innen is hamar megléphetnek az üldözőik elől.

Az utóbbi néhány percben kényelmesen lemosta magáról az izzadságot és a mocskot, majd leült, és élvezte, hogy egy darabig nem kell semmire sem gondolnia. Tudhatta volna, hogy a béke és nyugalom nem tart örökké. Pharaun mellett legalábbis semmiképp.

– Honnan tudtad, hogy nem fog egyszerűen csak vakon ereszkedni? – faggatta a mágus tovább.

Ryld megvonta a vállát. – Nem tudtam, de jó ötletnek látszott. Végtére is csak egy állat, nem? Pharaun elvigyorodott. – Nem éppen. Másik síkról származik. Mégsem csaltak meg az ösztöneid. Ryld újra vállat vont. – Szerencsés voltam, hogy élve megúsztam. Nagyon szerencsés. – Tűz és ragyogás, te a Tier Breche mestere vagy! Nem kellene így szerénykedned.

Mehetünk? Kiszálltak a fekete márványból készült nyolcszögletű medencéből, és a tisztogatás

végeztével átsétáltak az ásványokban gazdag, gőzölgő vízhez. Később ez a jókora medence is tele lesz, ilyen korán reggel azonban még senki sem járt erre rajtuk kívül. Legalább a kíváncsi fülek miatt nem kell aggódniuk.

Ryld lesétált a lépcsőn, és leült egy víz alatti padra – a pezsegő víz finoman melegítette frissen gyógyult, még mindig sajgó lábát –, s elégedetten felsóhajtott. Pharaun hüvelykről hüvelykre óvakodott be a vízbe, mintha alig-alig bírná ki a forróságot.

– Elgondolkoztam a bajodon – jelentette ki, mikor végre már nyakig a vízben ült. – Megvan a megoldás!

– Mire célzol? – Hagyd ott a Melee-Magthere-t, és vállald el az egyik ház fegyvermesteri tisztjét!

Valamelyik alantasabb házét persze, hiszen közdrow vagy, de abból nem lesz baj. Sokkal több izgalomban lesz részed.

– Miért tenném? Azzal nem lépnék fölfelé a ranglétrán. A háztól függően persze lehet, hogy rangvesztést sem jelentene, de mi lenne az értelme?

– Unatkozol, s ez színt vinne az életedbe. – Valóban. Mindig is szerettem volna számos főpapnő alatt szolgálni. Jóval kevesebb

szabadságom lenne. – Én is véghez vittem a terveimet az anyám felügyelete alatt. Mégis, azt hiszem, igazad

van. Nem a te kezedben volna a gyeplő. De akkor mi a válasz? – Ki mondja, hogy van válasz? Várj csak! Megvan további felejthetetlenül holdkóros

napokat fogok eltölteni a társaságodban. Ez a mai igazán nem volt unalmas. Aprócska nősténygnóm lépett be, karján friss törülközőkkel, és letette őket a hátsó fal

melletti asztalra. Ryld azon tűnődött, vajon ő is a Próféta követője-e, s vajon ő is hozott-e magával a duergar gyártmányú tűzbödönökből. Furcsa volt ily módon gondolni egy alantasabb lényre – valakire, aki kőégető bombákat dobál a gazdáira.

– Miért beszélsz múlt időben a kis kalandunkról? – Nos, most már megmondhatod az ősmágusnak, hogy a szökött hímek a Braerynen

vannak, és goblinlázadást szítanak, nem? Gromph meg fogja bocsátani a ballépéseidet. A Tanács, mivel eddig nem sikerült minket eltéríteni a nyomozástól, le fogja állítani az üldözést. Az inkább hasznukra lesz, ha továbbra is oktatjuk a harcosokat és a varázslókat.

– Ennyire biztos vagy benne, hogy leverjük a lázadást? Csak azért, mert Greyanna és követői számos alantas lényt megöltek tegnap éjszaka?

Ryld meglocsolta nyakát a forró vízzel. – Nem – mondta. – A vadászok sok-sok goblint megöltek, ám az csupán jelentéktelen

része volt annak a tömegnek, amely a Braeryn minden zegét-zugát elfoglalja… te is láttad Smylla házát. Bízzál bennem, szerintem te még mindig nem érted.

– Hogyne érteném. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem csupán az a kerület van tele goblinoidokkal. Miért gondolod, hogy nem tudnak komoly lázadást szítani? Az

akaraterejükkel bizonyára nem lesz gond, erről a Próféta gondoskodik. Ide is, oda is törzsi szimbólumokat festenek, és legyilkolják az esetleges árulókat és a hitetleneket.

– Még rendes fegyverük sincs. – Egyesek harcosok voltak, mielőtt a rabszolga-kereskedők befogták volna őket.

Néhányan ma is katonák. A fegyverekről pedig annyit mikor odafönt jártál, láttál egyszer is lángokban álló várost? Én láttam. Sőt, egyet magam gyújtottam föl. Figyelemre méltó pusztítást okozott, bár a fönti lakosok tudják, hogy éghetők az épületek, és megtették a megfelelő óvintézkedéseket.

– Mi meg nem tettük? De hát a varázslóknak csak-csak van… Pharaun vállat vont. – Nem igazán. Miért is volna? Persze sebtében összedobhatunk valamit, de ha nem

fejlesztjük ki előre az igét, nem biztos, hogy hatásos lesz. – De hamar észrevennétek. Az aljanép nem egyszerre fog lázadni, úgyhogy minden

egyes apró rendbontással külön-külön el lehetne bánni. – Te abból indulsz ki, hogy a Hívás (bármi is legyen az) szájról szájra terjed majd, hogy

nem tudja meg minden lény azonnal. Igazad lehet. Ám mi van, ha a Prófétának megvan a megfelelő mágikus eszköze ahhoz, hogy az összes goblinoidot egyszerre legyverbe szólítsa?

– Ismersz ilyen mágiát? -Nem. – És te a Sorcere mestere vagy. Úgyhogy nyugodtan feltételezhetjük, hogy ilyesmi nem

is létezik. Pharaun fölvonta a szemöldökét. – Valóban? Köszönöm a szakértői véleményedet. Ryld sercintett. – Nézd – mondta. – Azt hiszed, komolyra fordulhat a lázadás. Én ezzel ugyan nem

értek egyet, de mondjuk azt, hogy igazad van. Ám ha így van, nem lenne jobb, ha azonnal tájékoztatnád Gromphot?

A varázsló magához intett egy arra járó goblin szolgát. – Az a baj, hogy még nem jártam sikerrel. – Micsoda? – A feladatom az, hogy megtaláljam a szökevényeket. Kettőt ugyan egy pillanatra

megláttam, de aztán nyomukat vesztettem. Szerinted az ősmágusnak ez elég? Ryld összeráncolta a homlokát. – Mivel valami érdekeset fedeztünk föl… -Jusson eszedbe, hogy a mi büszke és hatalmas ősmágusunk nincs túl nagy

véleménnyel rólam. Csalinak küldött ki, hogy a papnők jól legyilkoljanak. Ismerem őt elég jól, tudom, hogyha betűről betűre betartanám a megállapodást, akkor lenyelné az ellenszenvét, és visszafogadna, ám ha attól egy kicsit is eltérek, megint máshogy áll majd a helyzet.

– Az legalább megmondhatnád neki, hogy a szökevények Braerynen vannak. – Valóban? Hát megtaláltuk a szállásukat? Követtük őket. Azt is csupán feltételezzük,

hogy a Braeryn az álladó tartózkodási helyük! – Ez igaz. – Természetesen. Mikor szoktam tévedni? Szóval, a tervem következő meg kell

találnunk a szökevények búvóhelyét. Leleplezni a Prófétát, és rájönni, hogyan működik a mágiája, már ha egyáltalán azzal dolgozik. Megtudni, honnan származnak a tűzbödönök, hol raktározzák őket a városon belül, és megtudni a lázadás alaptervét. Főképp pedig azt kell kideríteni, mit tudnak az elveszett hímek az istennő eltávozásáról.

– És persze közben reméljük, hogy sokkal hatalmasabban kerülsz ki ebből a kalandból, mint amilyen néhány napja voltál.

Pharaun vigyorgott. – Sokkal hatalmasabban kerülünk ki belőle. – És ezek a valódi indokaid, amiért nem kívánsz visszatérni Tier Breche-be. – Minden indokom valódi, még az is, hogy kissé tartok Gromphtól. Ezek szerint te

viszont minél hamarabb vissza kívánsz térni? Ryld felsóhajtott. – Nem, nem sietek. Érdekes volt a mi kis kirándulásunk, és szeretem befejezni, amit

elkezdek, de mi lesz, ha az orkok nekiállnak lázadni, mielőtt mi még figyelmeztethetnénk a többi drow-t?

– Akkor majd gondoskodunk róla, hogy senkinek se jusson a fülébe mi már előre tudtunk róla – vigyorodott el Pharaun. – Szerintem ez a kis veszély még különlegesebbé teszi majd a felfedezésünket.

– És bár elveszíthetjük a versenyt, talán a lázadás nem gyilkol le mindenkit, aki fontos nekünk. Értem. Akkor hát, folytassuk a kutatást.

– Nagyszerű! A goblin ezüsttálcával a kezében odatipegett a medence széléhez. Karikalábát

behajlította, hogy a két sötételf kényelmesen hozzáférhessen a rajta lévő korsókhoz. Pharaun rámosolygott a rabszolgára, majd egy intéssel elbocsátotta, és megemelte a

kupát. – A rejtélyekre és a dicsőségre! Ryld biccentett, majd beleivott a korsóba. Az ital kellemesen hűvös volt, jól

ellensúlyozta a forró vizet. – Akkor ezentúl is orknak álcázzuk magunkat – jegyezte meg. – Fáj, hogy csalódást kell okoznom, de attól félek, az álcázások ideje lejárt. – Miért? Ha nem úgy festünk, mint a goblinoidok, hogyan akarunk még egyszer részt

venni egy ilyen gyűlésen? – Azt sem tudjuk biztosan, lesz-e még egyáltalán ilyen találkozó. A Próféta már

elmagyarázta a stratégiát, és kiosztotta a titkos fegyvereket. Greyanna pedig még jó néhány napig vadászni fog ránk. Bár eddig sikerült elkerülnünk őt, félő, hogy egyszer nem lesz ilyen szerencsénk.

– Ebben igazad van. – Ezért minél hamarabb rá kell akadnunk a szökevényekre, ami azt jelenti, hogy

változtatnunk kell a taktikán. Vajon miért szítanak goblinlázadást a fiúk? – Fogalmam sincs. – Nekem sem. Őszintén szólva semmi értelmét nem látom. Mégis, ha egyszer ezt

teszik, az nem jelenthet mást, minthogy nem tetszik nekik a fennálló rend. – Talán. – Akkor tételezzük föl, hogy a Próféta azokat csábítja el a házaktól, akik sokat

elégedetlenkednek, akik nem igazán találják a helyüket a városban. – Valószínű. És akkor? A mágus elvigyorodott. – Ha meggyőzzük őket, hogy mi sem rokonszenvezünk a rendszerrel, talán bevesznek

minket is. – Hogy tehetnénk? Talán nem vagyunk papnők, de az Akadémia mestereiként a

társadalom pilléreinek számítunk. – A következőre gondoltam mivel kellemesre tervezett találkozóm a Sarthos démonnal

sajnos balul ütött ki, én valójában kegyveszett mester lettem, akit minden bizonnyal meg fognak büntetni. Te viszont a durva külsőddel és a törp páncéloddal már önmagadban is különcnek számítasz. Sőt, ráadásul mindenkitől megkérdeztük, mit tud a szökevényekről. Nyilván tudnak rólunk, még ha nem is tartották szükségesnek, hogy fölvegyék velünk a

kapcsolatot. Közben egy Mizzrym főpapnő is ránk támadt. Valószínűleg ez sem kerülte el a figyelmüket.

– De mégsem kerestek fel minket. Akkor most miért tennék? Pharaun mosolygott. – Mert bebizonyítjuk nekik, hogy osztjuk a nézeteiket. – Hogyan? – A papnők rendszeresen őrjáratoznak a Bazaarban. Elpusztítunk egyet,

visszamegyünk a Braerynre, jó hangosan beszámolunk mindenkinek a tettünkről, és várjuk a fejleményeket. Fel fognak keresni minket. Miért ne tennék? Bármi is az igazi céljuk, bizonyára nem vetik meg két ilyen tehetséges fickó segítségét.

– Minden bizonnyal, de gondoljuk át még egyszer. Tényleg szét akarsz verni egy őrjáratot?

– Méghozzá olyan látványosan, ahogyan csak lehet. Egy kis tervezéssel egészen egyszerű lesz az ügy. Nem lesznek annyian, mint Greyanna vadászai, és nem is számítanak majd ránk.

– Mi lenne, ha nem ölnénk meg senkit, főképp a papokat nem? – Sajnos muszáj. Lassan kifutunk az időből, s azt hiszem, ez a leggyorsabb megoldás. – Az lehet, de mi lesz azután? Vajon a nép nem fog minket megbüntetni ezért az

arcátlanságért? – Azoknak természetesen nem valljuk be, akik emiatt rossz szemmel néznének ránk. – A papnők rájönnek. – Ó, de mi akkor már biztonságban leszünk a Próféta barátunk odújában, és nem kell

miattuk aggódnunk. Mindemellett a Tanács már úgyis kimondta ránk a halálos ítéletet, úgyhogy ennél rosszabb már nem lehet.

– A jelenlegi helyzetünkön valóban nem rontana sokat. De mi lesz a hátralévő életünkkel?

– A hátralévő életünket – szólt Pharaun – nem fogja befolyásolni. Ahogy néhány perccel ezelőtt megjegyezted, mi menzoberranzaniak pragmatikus népség vagyunk. A drow-k elfelejtik a tegnap elkövetett bűneimet, ha ma hasznossá teszem magam.

– Greyanna nem tette. A varázsló felkacagott. – Nos – felelte –, természetesen megvan bennünk a bosszúvágy is, és hajlunk a

vérbosszúra. Ez az ellentét alkotja természetünk lényegét. Egy kis szerencsével viszont senki sem veszi majd személyes sértésnek a mi kis mészárlásunkat. Nem hiszem, hogy valami magas rangú papnőt sikerülne legyilkolnunk.

– Szerintem őrült ötlet – csóválta meg a fejét Ryld. – Még azt sem tudod, hogy a szökevények felfigyelnek-e ránk, vagy hogy kapcsolatba lépnek-e velünk.

– Akkor valami mást találunk ki. Ryld összeráncolt homlokkal újra megcsóválta a fejét. – Bolond vagy – jelentette ki –, de csatlakozom hozzád. – Óriási! Akkor most koccintsunk valami erősebbel a mi kis gyilkos tervünkre! – felelte

Pharaun. – Mivel még egyikünk sem pihent egy percet sem, gyanítom, hogy éjszaka lehet. Szerinted tartanak itt ‘53-as Barrison DelArmgo borocskát?

Tizennegyedik fejezet Mielőtt valaki legyilkolta volna, Lirdnolu egy belső amfiteátrumszerű teremben oktatta

növendékeit. Ez is az Arach-Tinilith építészeti különlegességei közé tartozott, s az összeesküvők most zajtalanul letelepedtek a C alakú padokra.

Drisinil azon töprengett, mit mondjon nekik, mivel húzza el az időt, amíg Quenthel megérkezik. Szája kiszáradt, és furcsán fémes íze volt. Egyre csak izzadt, s szíve majd

kiugrott a mellkasaitól. A méreg alighanem jó úton halad afelé, hogy végezzen vele, úgyhogy a kedvében kell járnia Quenthelnek, hogy megkaphassa az ellenmérget.

A ráncos, vén Vlondril Tuin’Tarl úgy nézett rá, mintha pontosan tudná, mi megy végbe a fejében, de mindössze ennyit mondott

– Azt hiszem, nagyjából mindenki megérkezett. Essünk túl rajta, mielőtt a többiek keresni kezdenének.

– O, igen – motyogta Drisinil, és fölnézett az egymás mögött ülő hallgatóságára. – Nos, anyák, nővéreim, mindannyian nagyon jól tudjuk, mi történt múlt éjszaka.

– Az ám! – szólt Quenthel. Drisinil ijedten megperdült. Csuklyás piwafwiba öltözött alak emelkedett fel az első sorból. Felemelte a fejét, hátravetette csuklyáját, és elsétált a terem közepéig. Valahogy sikerült bejutnia a gyűlésre úgy, hogy a többiek nem is sejtették a kilétét.

Quenthel némán elővette korbácsát. Drisinilnek eszébe jutott, hogy az összeesküvők akár csoportosan meg is támadhatnák,

de egyikük sem mozdult. Az úrnő már a hirtelen megjelenésével is a hatalmába kerítette őket, valamint az az egyszerű tény is mellette szólt, hogy a Baenrék hercegnője volt.

Az úrnő rámosolygott Drisinilre. – Jó munkát végeztél, novícia – mondta neki –, egyetlen dolgot kivéve. A papnők

hagyományosan gyertyafénynél folytatják a megbeszéléseket. De nem baj. Erről gondoskodtam. – Az ajtóhoz fordult. – Gyertek!

Két tanár lépett be, kezükben ezüst gyertyatartóval. Egy pillanattal később Drisinil már azt is látta, hogy nincsenek egyedül. Mögöttük az Arach-Tinilith jó néhány lakója masírozott be, páncélban, fegyverben.

Quenthel az összeesküvőkre nézett. – Gyertek az alsó széksorokba, ha szabad kérnem. A késők majd a fölső padokba

ülnek. – Egy pillanatig várakozott, majd hozzátette – Nem csupán javaslat volt. Az összeesküvők habozva engedelmeskedtek. – Köszönöm – jelentette ki Quenthel, és megvárta, míg mindenki helyet foglal, s

megbizonyosodott róla, hogy minden összeesküvő mögött várakozik-e egy fegyveres követője. – Most pedig beszéljük meg a kis problémátokat.

– Nem tudom, mit mondott neked az unokahúgom erről gyűlésről – szólt a sötétzöld csillogó palástot viselő Molvayas de biztosíthatlak, teljesen ártatlan céljaink vannak.

– Az volt a célja, hogy a halálodat leld, úrnőm – közölt Vlondril. – Én csak tudom. Kezdettől fogva benne voltam.

Quenthel odabiccentett az őrült papnőnek. – Köszönöm, szentanya. Az őszinteséged sokat lendít a dolgokon. – A Baenre

végignézett ellenségein. – Ha jól értettem, elsősorban azért kívántátok a halálomat, mert azt hittétek, az istennő is így akarná. Hogy azért bünteti egész Menzoberranzant, mert így nyilvánítja ki, hogy nem vagyok alkalmas az Arach-Tinilith vezetésére.

Molvayas mély lélegzetet vett, alighanem bátorságot gyűjtött. – Való igaz – jelentette ki. – Te teljesen lehetetlennek tartanád? – Természetesen – felelte Quenthel. – Nevetséges gondolat, s csupán egyetlen

bizonyítékot tudtok rá felmutatni… bár gondolom, egy helyettes számára, akinek az én helyemre fáj a foga, a legcsekélyebb bizonyíték is elég.

Drisinil megfigyelte, hogy bár a Baenre tökéletesen nyugodtnak látszik, a viperák azért éberen őrködnek.

– Mi van a démonokkal? Ok Lolth arcait képviselik… – És értem jönnek. Mert a halandó ellenségeim így akarják meglódítani a fantáziátokat. – Miféle ellenségeid? – tudakolta Molvayas. – Arra még rá kell jönnöm.

– Ezek szerint – szólt Quenthel helyettese – ti sem tudtok többet annál, amit mindannyian tudunk.

– Azt legalább tudom, hogy mi nem történik. – Tényleg? És mire alapozod ezt a különleges véleményt? – A válasz mindenki számára világos, aki rendelkezik egy csöppnyi kis intelligenciával. – Sértéssel nem sokat javíthatsz a helyzeten, úrnőm. Van egy javaslatom. Vonulj

vissza egy évre, s majd meglátjuk, mi történik. Quenthel felnevetett. – Harc nélkül helyezzem a kezedbe az Akadémiát, Barrison Del’Armgo? Nem hinném.

Jómagam is kigondoltam egy próbatételt, melynek segítségével megállapíthatjuk, vajon engem kedvel-e jobban Lolth, vagy a ti nevetséges összeesküvéseteket.

– Mire célzói? – nézett föl aggodalmasan Molvayas. – Roppant egyszerű dologról van szó. Megkérdezzük Lolthtól, kit választana, ő pedig

megadja a választ. – Bolondság. A Pókkirálynő már nem beszél hozzánk. – De ha szépen kérjük, talán ad valamiféle jelet. Nem akarjuk megpróbálni? – Talán – felelte Molvayas kétkedve. Persze azt is tudta, hogy a hátának feszülő’

késsel szemben amúgy is tehetetlen. – Valamiféle szertartást akarsz végrehajtani? – Mivel a mágiánkat elvesztettük, azzal nem érnénk el semmit. A tervem még ennél is

egyszerűbb. Most mindannyian mély imába és meditációba merülünk, s a Pókkirálynő majd kinyilvánítja akaratát.

Vlondril felhorkant. – És ha nem vesz rólunk tudomást? Quenthel vállat vont. – Nem hiszem, hogy komolyan elhagyta volna választott gyermekeit és választott

papnőjét. Az én hitem túlságosan erős ahhoz, hogy őszintén higgyek a baljós híreszteléseknek. Hát a te hiteddel mi a helyzet, Barrison Del’Armgo?

– Az biztos, hogy elég erős hozzá; nem félek attól, hogy az istennő énhelyettem téged választ – vágott vissza Molvayas. – Csak nem látom értelmét a tervednek. Lolth majd akkor szól hozzánk, ha úgy kívánja, nem akkor, amikor mi szeretnénk.

– Bizonyára nem tekinted majd időpocsékolásnak, hiszen az életedről van szó. Követőim már abban a pillanatban megölhettek volna, amikor bejöttek a terembe. Ehelyett őszinte megmérettetést ajánlok, mindezt a templom kedvéért.

– Rendben – felelte Molvayas. – Egy ideig itt matadunk, ám ha nem történik semmi, társaim és én szabadon elmehetünk. Ha a próbatétel kétes eredményt hoz, nem zárhatsz be minket. Az nem volna őszinte megmérettetés.

– Egyetértek – jelentette ki az úrnő. Drisinil megdöbbent, és kissé meg is rémült. Mindez hosszú órákat igénybe vehet, neki

pedig sürgősen szüksége volna arra az ellenméregre. Csak sajnos semmit sem tehetett, amivel felgyorsíthatta volna a dolgok menetét.

A társaság zavartan elhallgatott. Megszokott módon meditációba merültek, bár manapság nem szívesen tették, hiszen Lolth hallgatása újra meg újra a kétségbeesésbe sodorta őket.

Hosszú ideig semmi sem történt, azon kívül, hogy Drisinil szeme alatt szakadatlanul rángott egy izom, és néhány összeesküvő’ társa beszédes pillantásokat vetett rá. Némán bosszút esküdtek ellene. Valami aprócska dolog végiggurult a padlón. Vagy mászott. Mire a lány odafordította volna a fejét, már el is tűnt.

Ujabb percek teltek el. Szövet zizzent, mikor valaki megmoccant. Másvalaki halkan eltüsszentette magát. Drisinil még a temetési füstölő’ szellemillatát is érezte, amelyet még Lirdnolu égetett a nekromancia-órák alatt.

Újabb valami moccant meg a padlón. Drisinil látta, hogy pók az. Ez persze nem szokatlan. Arach-Tinilith tele van a szent teremtményekkel. Valami azonban furcsa volt ebben az állatban. Mikor jobban odanézett, már azt is tudta, mi az. A pók kék alapon vörös foltos volt.

Milyen különös. Ez a fajta általában a hálója közepén csücsül, nem rohangál föl és alá. Bizonyára a méreg miatt káprázik B szeme.

Telt-múlt az idő. Egy lenti padon ülő papnő egy Loltht dicsőítő éneket dúdolt halkan és kissé mélyen. Egy másik novícia minden másodpercben ellenőrizte az övébe dugott tőrt, hátha szüksége lesz rá. Ekkor vette észre Drisinil, egyre több sötét folt mászkált a padlón és a falakon. Nincsenek ezek egy kicsit sokan? Drisinil az úrnőre bámult, hogy meggyőződhessen a gyanújáról. Teljesen elmélyült az imádságban.

Egy aranyfülbevalós novícia fájdalmasan felsikoltott. Lerántotta magáról az ingét, s a jobb vállán meglátta a pókot, amely megcsípte. Kétségbeesett próbálkozásain úgy távolítsa el a pókot, hogy az ne sérüljön meg, Drisinil akár nevethetett volna, de nem tette. Csak bámulta a mindenhonnan elősereglő ízeltlábúakat. Most már a többiek is észrevették, hogy valami nincs rendben. Suttogva beszélgettek, szemük tágra nyílt.

Valami hozzáért Drisinil kezéhez. A lány felsikoltott, s gyorsan megfordult. Látta, hogy az egyik vipera bökdöste meg az alkarját.

– Maradj közel hozzám! – mondta az úrnő. A pókok száma egyre nőtt. Most már egész hordák futkostak végig az összeesküvők

testén, bemásztak a ruha alá, és mindenütt megcsípték őket, míg bőrükön halálos kórra emlékeztető kelések nem nőttek. Az áldozatok lassan nem törődtek vele, hogy szent állatokat nyomnak agyon, csapkodták, püfölték magukat, de nem bírtak mindegyikkel végezni. Némelyik áruló elég higgadt maradt ahhoz, hogy aktiválja a védőtalizmánját, igaz, rá kellett jönnie, hogy az sem működik.

A fölső padsorokba egyetlen pók sem mászott fel. Amint erre a hűséges követők is rájöttek, már egyenesen szórakoztatta őket az árulók szenvedése. S mikor az összeesküvők egyike fel akart állni, és a biztonságba menekülni, valamelyikük gyorsan útját állta buzogányával vagy korbácsával. Néhányan még rá is lőtte egy-két novíciára, akik az ajtó felé igyekeztek.

Drisinil Quenthel mellett maradt, s a pókok ugyan végig másztak a lábán, de máskülönben nem vettek róla tudomást. Mikor rájött, hogy őt nem csípik a pókok, felnevetett, vérszemet kapott, még többet fölvett, és a fejére borította őket, hogy csak csillogó zöld szeme látszott ki.

Végül a sikoltozás abbamaradt, s már csak Vlondrilleik kántálása hallatszott, akit szintén pusztítottak a pókok. Egy pillanattal később az is elhallgatott. Drisinil észrevette a nagynéni holttestét a tömegben, bár mindössze a zöld ruhájáról ismerte meg. Molvayas arcát a felismerhetetlenségig eltorzították a véres dudorok.

Quenthel most az élőkhöz fordult. – Jelet kértünk Lolthtól, s ő jelet adott nekünk. Ellenségeim halottak, én azonban állok,

az istennő szent pókjaival a testemen. Én vagyok Arach-Tinilith úrnője, s az alattvalóim ezt soha többé nem fogják megkérdőjelezni. Máskülönben szörnyű kínhalált halnak az arcátlanságuk miatt.

A maradék papnő és novícia sebesen meghajolt. – Nagyszerű – jelentette ki a Baenre. – Bölcsek vagytok, így ígéretet kaptok tőlem.

Megállítjuk az éjszakai támadásokat. Vissza fogjuk nyerni a mágiánkat. Ismét szólni fog hozzánk az istennő. Rendünk és templomunk hamarosan nagyobb lesz, mint bármikor. Most viszont takarítsátok el ezt a romhalmazt.

A pókok lassan eltünedeztek. Drisinil nem volt benne biztos, hogy hagyományos módon elszaladnak, vagy valami elteleportálja őket.

– Megtettem – mondta úrnőjének. – Összehívtam neked az árulókat. Most viszont kérem az ellenmérget.

Quenthel elmosolyodott. – Nincs olyan – mondta. – Tessék? – Nem mérgeztelek meg. A folyadék pusztán élénkítő szer. Eleget kaptál belőle, hogy

ijesztő legyen a hatása, de nemsokára elmúlik. – Hazudsz! Játszol velem! – Szívesen beléd traktáltam volna valami lassan ölő mérget, de mivel nem volt nálam,

rögtönöznöm kellett. Drisinil ismét megalázottnak hitte magát, úgyhogy szükségét érezte, hogy bebizonyítsa

őt sem ejtették a feje lágyára. – Nos – hadarta –, akkor itt mindenkit becsaptál. Tudom, hogy nem Lolth irányította a

pókokat. Te tetted. Felolvastál valami bűbájt vagy hasonlót, mielőtt bejöttél volna a terembe.

– És ha igen? Van jelentősége? – Sárga pók kúszott elő Quenthel fehér hajából, és végigmászott a vállán. Az úrnő ügyet sem vetett rá. – Lolth tanai szerint a ravaszság és az erő győzedelmeskedik az ostobák és a gyengék fölött. Bárhogy is nézzük, a játszma kimenetele az ő akaratát tükrözi. Most viszont beszéljünk a jövődről.

Visinil nagyot nyelt. – Azt ígérted, életben hagysz. – Hát igen, valóban – felelte mosolyogva Quenthel. – Másokkal ellentétben mi Baenrék

általában megtartjuk a szavunkat. Azt azonban soha nem ígértem meg, hogy nem kapsz büntetést.

– Értem. Természetesen vállalom a korbácsolást, vagy amit szántál nekem. – Milyen kedves tőled. Mit szólnál ahhoz, ha levágnánk a maradék nyolc ujjadat, és a

nyelvedet is kitépnénk? Drisinil nem hitt a fülének. – Tréfálsz? – Dehogy. Biztos vagyok benne, hogy te voltál az összeesküvés értelmi szerzője, és

eszemben sincs megvárni, míg újabb rosszaságokat követsz el ellenem. Ha nem beszélhetsz, nem varázsolhatsz, nem foghatsz fegyvert, azzal a dolog el lenne intézve. Természetesen nem maradhatnál tovább Arach-Tinilithben, és azt sem hiszem, hogy otthon tárt karokkal fogadnának. Nem gondolnám, hogy Mez’Barris Armgónak szüksége lenne egy nyomorék, hasznavehetetlen leányra. Az is lehet, hogy nyomban kitagad vagy megölet.

Drisinil kétségbeesetten nekitámadt, de a csapása soha nem ért célhoz. Erős kezek ragadták meg hátulról, elvonszolták, s valami kemény tárgy ütődött a koponyájának. Lába összecsuklott. Ha fogvatartója nem szorítja ilyen erősen, össze is esett volna.

Quave átszólt Drisinil válla fölött. – Megvan, úrnőm. – Köszönöm – mondta Quenthel. – Vigyétek a büntető kamrába, és kötözzétek le! – Igenis, úrnőm – mondta Quave –, ha jól sejtem, te akarod végrehajtani a büntetést. – Szívesen tenném – így a Baenre –, de sajnos fontosabb teendőim is akadnak. Rád

bízom a dolgot. Jó szórakozást! De vigyázz, meg ne haljon közben! Néha meg szoktak fulladni a saját vérükben, amikor kivágod a nyelvüket.

Pharaun hátradőlt a széken, és élvezettel tűrte, hogy a borbély illatos olajat masszírozzon a hajába. Nem volt annyira pihentető, mint egy teljes testmasszázs, de azért több volt a semminél.

A borbély szakadatlanul csevegett, Pharaun pedig időnként közbevetett egy „ne mondd”-ot vagy egy helyeslő hümmögést. Ahogy – sejtése szerint – a világ egyetlen teremtménye sem tenné, ő sem figyelt oda a borbély fecsegésére.

A fodrászat egyik oldala amúgy is nyitott volt, s sokkal érdekesebb szórakozást jelentett a Bazaar-beli nyüzsgést figyelni. Egy közdrow haladt el az üzlet előtt, s egy csirkékkel – egzotikus fönti madarakkal – teli ládát cipelt. Lehet, hogy valaki bemesélte neki, hogy ezek rengeteg tojást tojnak. A valóságban azonban nemigen gyarapodtak a Mélysötétben. Egy festő a mágikus ecsetjével hihetetlenül gyorsan megjelenítette megrendelője képét a vásznon. Az egyik fegyverkereskedő pedig beleszúrt egy rapírt egy megkötözött koboldba, hogy bemutassa, milyen éles is a fegyver.

Csuklyásan, köpönyegesen, Vagdalón megfelelő álcázó bűbájjal Ryld a szemközti sátor fölhajtott teteje alatt kuporgott. Háromféle játék folyt körülötte. A mester természetesen a sava-tábla fölé hajolt.

Most változott a kép, ugyanis az utcán haladó alakok mind észak felé néztek. Többen nekilapultak a falnak, s egy közdrow villámgyorsan futni kezdett az ellenkező irányba.

Ryld feltűnés nélkül kilesett a sátra ponyvája mögül, majd óvatosan biccentett Pharaunnak, bár a mágus már amúgy is kitalálta, mi történik. Őrjárat közeledett.

Nem tudtak volna még öt percet várni? Most mennie kell dolgozni, mielőtt még a borbély befejezi a frizuráját. Hihetetlen tragédia, ámde nincs mit tenni.

Egy pillanattal később az őrjárat elhaladt mellettük, s szigorú pillantásokat vetett minden irányba. Névlegesen egy csiszolt fapálcával fölfegyverzett, Arach-Tinilith-i papnő irányította őket. Helyettesei egy Melee-Magthere béli tanító és Pharaun fiatal kollégája, Gelroos Zaphresz voltak. Nagy kár. Pharaun mindig kedvelte a mókás Gelroos kölyök társaságát. De ha ma legyilkolja Gelroost, legalább nem kell attól félnie, hogy a varázsló holnap végez vele.

A tisztek mellett az őrjárat egyéb fegyveresekből állt, akiknek a többsége nyilván Ryld keze alatt nőtt fel. Tőlük Pharaun nem tartott túlzottan. A tanárok jelentik az igazi fenyegetést.

A Sorcere mestere megvárta, míg az őrök elhaladnak mellettük, majd a borbély nagy meglepetésére félredobta a nyakába kötött ruhát, s egy aranypénzt vetett neki, mely többszöröse volt a hajvágás árának. Titokzatosan az ajkára illesztette az ujját, jelezvén, hogy valójában mást szeretne vásárolni. Aztán fogta a piwafwiját – melyet egy illúzióval egyszerű külsejűvé alakított –, fölvette, és kisietett az ajtón.

Az őrjárat úgy húsz yardnyira lehetett már. Pharaun selyemdarabot kötözött az arca elé, kilépett a szabadba, elővett egy üveggolyót meg egy marék rozsdát, és varázslatba fogott. Félig nyírt haja égnek állt, körülötte ózonszagú volt a levegő. Kékesfehér szikra jelent meg előtte a levegőben, s sebesen megindult az őrjárat után.

Mikor elérte őket, a csillogás középpontja fölrobbant, és villámokat szórt szerteszét. Az ifjú katonák többsége azonnal a földre került, egyikük sem rendelkezett a megfelelő védőtalizmánokkal. Sajnos a villám néhány árust és vevőt is eltalált. Pharaun nekik nem akart feltétlenül ártani, de nem tehetett róla, hogy ennyire szűk az a sikátor.

Az őrjárat állva maradt része hátraperdült. A Melee-Magthere-i kapitány ugyan megégett és alaposan felhólyagosodott a bőre, ám ha egy kicsit is hasonlít Ryldhoz, akkor a sérülései nem fogják lelassítani. Gelroost és a papnőt mintha meg sem érintette volna a varázslat. A nő megemelte pálcáját. Pharaun ezüstgyűrűje azonnal jelezte, hogy a tárgy egy pókpálca, mely ragadós hálót von az áldozatok köré.

Nem szeretett volna ilyesféle megaláztatásban részesülni. Újabb misztikus szavakat kántált, és kinyújtotta a kezét. Öt energianyaláb röppent ki ujjából, és a papnő mellkasába vágódott. A nő hátratántorodott és elesett.

– Mizzrym mester! – kiáltotta ifjú hangján Gelroos.

– Ennyit a nem mágikus álcámról – felelte vigyorogva Pharaun. – De mi ketten igen jól ismerjük egymást.

– Megölhetsz egy másik sorcere-i mestert – mondta Gelroos –, azt engedik a szabályok. De hibát követtél el, amikor végeztél ezekkel az ifjakkal. Értelmetlen, mihaszna cselekedet volt, s az anyjuk nem lesz tőle elragadtatva. Sőt, meg is jutalmaznak majd, ha cserébe végzek veled.

– Segít az, ha elmondom, hogy mindazt, amit teszek, Menzoberranzan érdekében teszem?

Gelroos fölemelte a kezét, hogy varázsoljon, a megmaradt harcosok pedig megindultak feléje.

– Mindjárt gondoltam. A mester nekilátott az igének. Gelroos egy pillanattal előtte fejezte be a varázslatát. Nagy recsegés, ropogás

közepette az utca köve a levegőbe repült. Leginkább egy gejzírhez volt hasonlatos, azzal a különbséggel, hogy iit nem estek vissza a kődarabok a földre, hanem összeolvadtak, s végül egy drow-szerű alak keletkezett belőlük.

Pharaun kissé megilletődött. Nem olyan egyszerű megidézni és irányítani egy földszellemet – mint ahogy visszaverni sem –, ám a manifesztáció nem zavarta meg az összpontosításban. Folytatta a kántálást, s közben a levegőbe emelkedett, hogy legalább egy időre nyugta legyen a harcosok kardjaitól.

Végül kimondta az utolsó szótagot is, s egy jégből alkotott penge röppent ki a kezéből. Gelroos ugyan elhajolt előle, ám a kés szétrobbant, s jégdarabok záporoztak a mágusra. Az egyik megsebezte az arcát, ám Pharaun pontosan látta rajta, hogy nem sérült meg komolyan.

Alatta néhány harcos fölhúzta a számszeríját, mások pedig löllebegtek utána. Mivel az ellenfél már közel járt a játéksátorhoz, Ryld is bekapcsolódott a csatába. Fél órával azelőtt beszerzett egy szablyát, külön ehhez a feladathoz, most viszont az ismét jól látható Vagdalót forgatta a kezében. Valószínűleg hallotta Gelroos kiáltását, s úgy döntött, értelmetlen volna továbbra is álcáznia magát.

Az elementál tömegébe folyékony szikla csordogált az utcakőből. Az anyag nagy része a lény testébe vándorolt, egy darabja azonban a tenyerében csoportosult, tüskés gömböt alkotott. A vak is láthatta, hogy azt majd Pharaunra akarja hajítani.

A varázsló apró vizespalackot húzott elő a zsebéből. Kántálni kezdett, ám ekkor skarlátszínű fény vágódott a mellkasába. Ez Gelroos műve volt. Pharaun iszonyú fájdalmak közepette próbálta befejezni a varázslatot, de maga sem tudta, sikerrel járt-e, míg az elementál lába alatt meg nem nyílt a föld. Nem is maga az anyag hibádzott, hanem a sík szövedéke. A kezét dobásra lendítő teremtmény hirtelen erejét vesztve beleesett a lyukba, s a világ anyagában keletkezett seb összehúzódott és bezárult.

Pharaun megvizsgálta magát. A vörös fény mindössze felkarcolta a mellkasát. Rávigyorgott Gelroosra.

– Nem jött össze, kolléga. – Majd most – sziszegte az ifjabb mágus összeszorított foggal. Kántálásba fogott, és

Pharaun is ezt tette. Erőfal recsegett, ropogott el a renegát Mizzrym mellett, de nem volt képes sérülést okozni neki. Pharaun elővette azt a kis tükröt, melyben az

imént még az arcát vizsgálgatta. Gelroos körül hirtelen kristályos harangzúgással telt meg a levegő. Az ifjabb mágus felsikoltott, s pár pillanaton belül mozdulatlan, csillogó üvegalakká változott.

Fémes csattanást hallott a lába alól. Ryldnak, úgy festett, némi gondja támadt, ám a maradék katonára idézett jégeső kiegyenlítette az esélyeket. Ryld levágta a másik Melee-Magthere-i mestert, aztán megfordult, végzett egy fiatal lándzsással, és a csata véget ért.

Pharaun végignézett a csatatéren az ifjabb harcosok némelyike még mozgott, de az nem is baj. Az a fontos, hogy a kollégáikkal végeztek. Mély benyomást fognak tenni a szökevényekre.

Lelebegett a földfe. – Ez nem volt valami nehéz. így visszagondolva kár, hogy Greyannát és társait nem

gyilkoltuk le, amikor lehetőségünk volt rá. Ryld felmordult, majd az egyik elesett harcos köpenyébe törölte kardját. – Megtennéd, hogy összetöröd Gelroost, mielőtt továbbállnánk? – kérdezte Pharaun. –

Máskülönben előbb-utóbb visszaváltozik hús-vér emberré. – Kérlek. Ryld megemelte fegyverét. Tizenötödik fejezet Ígyszerű, sötét piwafwiban, csuklyáját mélyen a szemébe húzva, Duenthel továbbosont

dél felé. Szokatlan érzés volt, hogy ezúttal nem gyíkháton vagy lebegő kőkorongon járja a várost. Egyedül kelt útra, nem jött vele sem testőr, sem szolga. A legfurcsábbnak mégis az tetszett, hogy senki sem vesz róla tudomást, lersze a rabszolgák kitértek az útjából, ahogy a hím drow-k is, de senkinek a szemében nem látta a megszokott rettegő tiszteletetet, még neki kellett a falhoz húzódnia a nemesi származású nők elől, nehogy a kíséretük őrizetbe vegye szemtelenségéért.

Nyugtalanító, dühítő, mégis valahogy vonzó érzés volt ez. Titokban elképzelte, amint egyszerűen megszökik könyörtelen ellenfele elől. Talán ez az egyetlen módja az életben maradásnak. Ha ebben a másodpercben elindul, még nem késett el. Reményei szerint úgy osont ki Tier Breche-ből, hogy senki sem vette észre a távozását.

Ám a szökés gyáva megoldás, nem méltó egy Baenréhez, s most gondolatban megszidta magát, amiért egy pillanatra is dédelgetni merte az ötletet. A démoni támadások előtt soha nem fordult meg ilyesmi a fejében. Befordult a sarkon, és meglátta a Qu’ellarz’orlt. Végre megérkezett.

Nem volt egyszerű kilopóznia az Akadémiáról. Először is olyan holmikat kellett szereznie, amilyeneket a közdrow-k viselnek. Ö maga csak drága anyagból készült, ékkövekkel díszített piwafwikban járt, ezt a példányt a konyhában találta. Miután megszabadult a szakácstól, hogy az ne jelenthesse az ellopott köpenyt, már csak az őrséget kellett kijátszania. Végül odasurrant a szakadék széléhez, és lelebegett a város szintjére. A csigalépcső tetején álló őrök nem vették észre.

Terve sikerrel járt, s abban is biztos volt, hogy ugyanilyen módon vissza is jut majd Arach-Tinilithbe.

A Qu’ellarz’orlra széles út vezetett föl Menzoberranzan legnagyobb kastélyaihoz. Közdrow-k is járhatták, mint például kereskedők és szolgálók, ám őket rendszeresen ellenőrizték a Baenre-őrjáratok.

Quenthel elindult az úton, s már nagyjából a közepéig eljutott, mikor a háta mögött meghallotta egy lovasgyík sziszegését. Gyorsan leszaladt az útról, be a mellette növő gombaerdőbe, és belapult egy különlegesen nagy gomba mögé.

A tizenkét fős őrjárat úgy haladt el mellette, hogy még csak feléje sem nézett. Az, hogy a saját csapatai elől elrejtőzzön, szintén különös, már-már szürreális élmény volt.

Utána továbbszaladt az úton, s néhány perc múlva fölérkezett a fennsík tetejére, melynek keleti végén ott emelkedett a szépségével és méreteivel minden mást leárnyékoló Baenre-ház.

Quenthel a Xorlarrinok rezidenciája felé vette az irányt. Az ötödik ház lakhelyét mindenki csak Bűbájtoronynak emlegette. Csillogó tündértűz világította meg a vasfalakat.

Quenthel elment a kapuig. Tudta, hogy a bástyákon álló őrök már észrevették. Mikor egy lándzsával, hosszúkarddal felszerelt őr eléje állt, hogy megkérdezze, mi járatban van, azt mondta neki

– Most mutatok valamit, amin nagyon meg fogsz lepődni. Ne látszódjon rajtad a döbbenet!

A férfi kételkedőnek tűnt. Végtére is a Bűbáj toronyban nőtt lel, látott már épp elég csodát.

– Rendben, hölgyem. Mutasd hát! A nő meglibbentette piwafwiját, így egy pillanatra láthatóvá vált a nyakában lógó

Baente-jelvény. Az őr szeme elkerekedett, de nagyon igyekezett nyugodtnak látszani. – Miben lehetek a segítségedre – kérdezte halkan, enyhén remegő hangon. – Be szeretnék jutni a toronyba, anélkül hogy bárki észrevenné, s egyedül szeretnék

maradni a nagyasszonyanyával. – Kérlek, jöjj velem. A hím betessékelte a kapun, ahonnan aztán a szolgák kusza folyosóin át elvezette egy

kellemes fogadóteremig. A helyiségben kényelmes homokkő székek, kalcedon és obszidián sava-készlet, s Lolth démonszolgáit ábrázoló freskók várták a látogatókat.

Az őr aztán elment, hogy megkeresse a nagyasszonyanyát, Quenthel meg nyugtalanul járt fel-alá a szobában. Végül nyílt az ajtó, s belépett Zeerith Q’Xorlarrin. Arca, mint mindig, most is tökéletes nyugalmat és higgadtságot sugárzott. Rangjához képest viszonylag egyszerű öltözéket viselt.

A két hercegnő tisztelgett egymásnak, majd Zeerith hellyel kínálta vendégét. – Mikor Antalab elmondta, hogy testőrség nélkül érkeztél, azt hittem, megőrült –

jegyezte meg. – Megbízható a fiú? Nem fog pletykálni a látogatásomról? – Maga a diszkréció. Megkérdezhetem, hogyan jutottam ahhoz a váratlan kegyhez,

hogy élvezhetem a tátsaságodat? Quenthel röviden összefoglalta az elmúlt három éjszaka eseményeit. – Ha még meglenne a mágiám – fejezte be –, könnyedén lerendezhetném a dolgot

egyedül is, így azonban segítségre van szükségem. Szörnyen bántotta, hogy így van, de muszáj volt kimondania. – Miért nálam keresed? – kérdezte Zeerith. – A Xorlarrinok mindig is támogatták a Baenréket, s ebből nekik is sok hasznunk

származott. Nem tudok róla, hogy a halálomat kívánnád, s a te házadból kerülnek ki a legjobb menzober-ranzani varázslók. Ha bíznom kell valakiben, hát te vagy a megfelelő személy. Segítesz hát, nagyasszonyanya?

Zeerith nem siette el a választ. Quenthel pontosan tudta, hogy most azt latolgatja, segítsen-e rajta, elárulja-e, vagy esetleg azonmód kidobassa-e a kastélyából. Melyikből származik a legnagyobb haszna?

– Felháborító, amit művelnek veled – jelentette ki végül a nagyasszonyanya. – Hatalmas sértés minden papnőre nézve. Hát persze, hogy segítek. S ehhez mindössze tízezer aranypénzre van szükségem, valamint arra, hogy támogass az Agrach Dyrr-ház ellenében, ha a kis nézeteltérésünk nyilvánosságra kerül.

– Miféle nézeteltérésetek? – Amelyet egy-két tíznap múlva robbantok ki. Áll az alku? Quenthel szája megfeszült.

Ha egy Baenre hercegnő teljes pompájában vonult volna be a toronyba, Zeerith kétszer is meggondolná, hogy szabjon-

e feltételeket, ám azzal, hogy inkognitóban érkezett, máris elárulta, hogy szorult helyzetben van.

– Rendben – mordult rá. – Elfogadom. – Köszönöm a megértésedet. Mire van szükséged? – Minden éjszaka – mondta Quenthel – újabb démon érkezik a meggyilkolásomra, s

eddig sikerrel visszavertem a támadásokat. Ám ha így folytatjuk, eljön majd az az éjszaka is, amikor az entitás fog végezni velem. Többet kell tennem. Véget akarok vetni az ostromnak, s remélem, a varázslóid megtalálják ennek a módját. Bevallom, fogalmam sincs, mit tehetnék. Egész Arach-Tinilitht felforgattam, de nem bukkantam semmi olyanra, ami segítene.

– Ezért jöttél hát titokban hozzám. Fegyverre van szükséged, és nem akarod, hogy az ellenfél tudomást szerezzen róla. Máskülönben megteszi a megfelelő ellenlépéseket.

– Pontosan. Zeerith fölemelkedett. – Kérdezzük meg Horroodissomotht. Ö megtesz majd minden tőle telhetőt, és beszélni

sem fog utána. Kinyitotta az ajtót, és utasította az odakint álló Antalabot, hogy vezesse hozzá a ház

rangidős mágusát. Horroodissomoth nem sokkal ezután megjelent. Quenthel undorodva elhúzta az orrát,

mert a mágus külseje pont az ellentettje volt a jóképű, egészséges drow hímnek. Ráncos arca beesett volt, háta púpos. Az a hír járta, hogy nem a kor tette ilyenné, hanem valami különösen veszélyes misztikus kísérlet.

A varázsló mereven járt, a drow szinte már azt várta volna, hogy csikorogjon is minden lépésnél. Zeerith egy fotelra mutatott, s a férfi letelepedett, hogy meghallgassa Quenthel történetét. Először szinte unatkozva üldögélt, ám mikor világossá vált, hogy a tanácsát kérik egy mágiával kapcsolatos kérdésben, szeme felcsillant.

– Hmm – mondta, majd hozzátette – Hmm. Azt hiszem, van valamim, ami segíthet rajtad. Nem szívesen adom oda, mert a legjobb tudomásom szerint ez az egyetlen darab létezik belőle a világon. Még mi, Xorlarrinok sem tudnánk másikat csinálni. Másrészt viszont mindig is kíváncsi voltam, hogy egyáltalán működik-e.

A szóbeszéd szerint az Ousstyl-ház nőtagjai valaha emberekkel álltak össze. A család mindezt természetesen tagadta, és azonnal végzett mindenkivel, aki terjeszteni merte e pletykát. Faeryl viszont, amint ránézett az asztal fölött Talindra Ousstylra, az ötvenkettedik ház nagyasszonyanyájára, úgy látta, nem is alaptalanok a híresztelések. Talindra drow-hoz képest magas és meglehetősen erős csontozatú nő volt. Álla túl szögletes, füle pedig alig csúcsos. Ám az előtte szomorkodó üres tányérok még ennél is többet elárultak. A nagyasszonyanya az alantasabb lények mohóságával tüntette el a hétfogásos vacsora minden morzsáját.

Talindra az evés végeztével jóízűen böffentett. – Elnézést – jegyezte meg. – Semmi baj – mondta Faeryl. Mintha zajt hallott volna a nagyköveti fogadóterem másik

végéből, de Talindra láthatólag nem hallotta meg a tompa puffanást. – Nos – jegyezte meg a nagyasszonyanya –, finom volt a vacsora, de gondolom,

elsősorban nem azért hívtál meg, hogy a konyhaművészetedről beszélgessünk. Faeryl rámosolygott. – Természetesen igazad van – szólt. – Be kell vallanom valamit. Nem mindig csak

Ched Nasad érdekeit tartom szem előtt. Néha egyedül csak a Zauvirr-ház jólétéért cselekszem.

– Hogy is lehetne másképp? – kiáltott fel Talindra, s megemelte aranykupáját. – A család! A család mindenek fölött!

Faeryl viszonozta a köszöntést. Szerette ezt az édes desszertbort, most azonban kissé túl édesnek tűnt, szinte már émelyítőnek. Valószínűleg az idegei nincsenek a megfelelő állapotban.

Letette az italt. – Arról szeretnék beszélgetni, hogyan segíthetne ez a két család egymáson. Ched

Nasadban a Zauvirr-ház a Mylyl család szövetségese. A közeljövőben ez valószínűleg így is marad. Ám előbb-utóbb eljön az ideje annak, hogy a Mylyl-ház elbukjon, hogy a gazdagságuk és a hatalmuk a mi kezünkbe vándoroljon. Gondolom, érted a problémát.

Talindra elvigyorodott. – Úgy akarod megtámadni a házat, hogy ne tudják meg, ki a felelős – állapította meg. – Pontosan. Közvetett támadásra gondoltam. A fal mögül halk nyivákolás hallatszott. Faeryl összerezzent, de vendége ismét nem

vett tudomást a dologról. Szerencsére a fájdalom hangjai meglehetősen megszokottnak számítanak a sötételf rezidenciákban.

– Azt szeretnéd, ha kölcsönadnék neked néhány katonát -jelentette ki a nagyasszonyanya –, akik hosszú, veszélyes útra indulnának Ched Nasadba, hogy a kedvedért feldúlják a Mylyl-házat. Okos gondolat. Fogalmuk sem lenne róla, kik támadták meg őket, s hogy kinek dolgoznak. Ám én mit nyerek ezzel az egésszel? Miért…?

Egy harcos robbant be az ajtón, s acélbotját Talindra feje fölé emelte. A nagyasszonyanya túl gyorsnak bizonyult. Egy mozdulattal kiütötte a fickót, majd

hosszú kést húzott elő, és Faerylre vetette magát. A nagykövet felkapta az Anya Csókját, amely egész idő alatt az asztal alatt várakozott.

Felugrott, meglendítette a bazaltfejű kalapácsot. Az elkövetkezendő néhány pillanatban a két nemes eszeveszetten küzdött, egyiknek

sem sikerült találatot bevinnie. Végül Talindra szabad kezével bekapcsolta az inggallérját díszítő brosst. Vörös fény villant az ujjai alól.

Ha a nagyasszonyanya varázslásra is képes, az alaposan megváltoztatja a harci helyzetet. Faerylnek minél hamarabb végeznie kell vele, mielőtt még a mágia életre kel. Megrohamozta ellenfelét, és a fejét vette célba.

Oktalan megmozdulás volt, s el is kellett viselnie a következményeit. A kés eltalálta az oldalát, de szerencsére nem hatolt át a selyemruha alatt viselt páncélon. Az Anya Csókja nagyot csattant a menzoberranzani homlokán, s a nő elterült a földön. Az amulett fénye kihunyt.

Egy pillanattal később egy másik őr toppant be a szobába. – Mindannyiukat lefegyvereztük, hölgyem. Zord külsejű, törött orrú harcos volt, akit néha-néha az ágyába is behívott. – Az jó – felelte. – Hányat kellett megölnötök? – Csak egyet, de a többivel is elbánhatunk. Egyszerűbb, ha végzünk velük, mint ha

bezárjuk őket. – Az biztos, ám én azért jöttem ide, hogy jó kapcsolatokat létesítsek Ched Nasad és

Menzoberranzan között. És bár valami őrült keresztülhúzta a számításaimat, nem szeretnék több merényletet elkövetni, mint amennyire feltétlenül szükség van. Tegyétek azt, amit mondtam! Vetkőztessék le őket, és kötözzétek meg!

Talindra felnyögött, és kábán a kése után tapogatózott Faerylre mély benyomást tett, hogy még egy ekkora ütés után is magánál van. Gyorsan odább rúgta a fegyvert.

– Ezt nem teheted meg – krákogta Talindra. – Az Ousstyl-házzal semmiképp. Hatalmasok vagyunk, s nem feledjük a sértéseket.

Faeryl nyugtalansága ellenére elmosolyodott. Nem hatották meg a szavak. Az Ousstyl-ház annyira jelentéktelen család volt, hogy még azt sem tudták a nagykövet elveszítette Triel Baenre jóindulatát. Máskülönben soha nem fogadták volna el a meghívást.

Ismét megütötte Talindrát, aki ezúttal valóban elájult, aztán keresztülvágtatott a kastélyon, és siettetni kezdte szolgáit. Nemsokára mindannyian az Ousstylok öltözékét

viselték. Ez egyszer Faeryl örült is annak, hogy viszonylag kicsi a háztartása. Máskülönben nem jutott volna elég ruha mindenkinek.

Ő és hadnagyai az Ousstyl elöljárók jelvényeit is magukra aggatták, az egyszerű katonák pedig lecserélték piwafwijukat és páncéljukat.

Aztán élelmet rejtettek a köpönyegek alá. Nem vihettek sokat, mert az túl feltűnő lett volna, ám egy kis szerencsével vadászhatnak az úton. Végül mindannyian ott várakoztak a ház bejáratánál, ahol Talindra a lebegő korongot hagyta.

Faerylnek feltűnt, hogy néhány szolgája izzad és remeg. Bár nem mutatta ki, ő maga is hasonlóan érezte magát. Hát megőrült, hogy dacolni akar Triel Baenre parancsával, főképp hogy neki és papnőinek szinte már alig maradt mágiájuk?

Nos, nem. Az volna igazán holdkóros döntés, ha csendben megülne a kastélyban, és megvárná, hogy Triel bezárassa. A saját sorsánál is jobban érdekelte, mi történt Ched Nasaddal, miért nem érkezik onnan tíznapok óta senki. Nem bírt megszabadulni az érzéstől, hogy valami szerencsétlenség történt a Csillogó Hálók városában.

Meg kell tudnia. Ha Ched Nasadot felforgatták, az a Zauvirr-házat is romba döntötte, s akkor ő elveszítette rangját. Emellett pedig – bár ezt senkinek sem vallotta volna be – egyszerűen érdekelte, mi van a szülővárosával. Nem mintha a nevetséges szeretet vagy hűség szó megfordult volna a fejében. Ám Ched Nasad tette azzá, ami volt, s ezért Faeryl szinte a részének tekintette.

Mindenesetre most már, hogy kirabolta vacsoravendégeit, nem fordulhat többé vissza. A lovasgyíkok hangosan sziszegtek, mikor bementek hozzájuk az istállóba. Faeryl

szerette volna, ha néhányat magukkal vihetnének, de mivel Talindra hátas nélkül érkezett, ez természetesen szóba sem jöhetett.

A nagyasszonyanya lebegő korongja egyszerű kőből készült, rá borostyántrónt illesztettek. Úgy egy lábbal lebegett a föld fölött. Tompa fehér fényt árasztott, mely néha zöldben játszott.

Faeryl fölpattant a kőkorongra, beleült a díszes, párnázott székbe, és egy mentális paranccsal följebb lebegtette a korongot. Egyetlen szörnyű pillanatig semmi sem történt, s már-már azt hitte, Talindra úgy készíttette el a korongot, hogy rajta kívül ne használhassa más, ám aztán a kerek jármű megmoccant. Mindössze lassú volt egy kicsit, de hát mit is várhatna a drow az ötvenkettedik ház tulajdonától?

Két katonája kinyitotta a kapukat, és a társaság kivonult, szolgálói azonnal a megfelelő alakzatba fejlődtek, amint elfértek mellette.

Elhagyták a fénylő kastélyt, mely tizennégy évig az otthonukul szolgált, elmasíroztak a sikátor mellett, ahol Umrae a halálát lelte. Faeryl nem látta ugyan a Baenre-kémeket, de magán érezte tekintetüket. Mi lesz, ha felismerik?

Talán nem fogják. A legtöbben azt látják, amit látni akarnak. A kémek megfigyelhették, amint az Ousstylok betérnek a kastélyba, s most a várakozásnak megfelelően el is távoznak. Miért is vetnének rájuk még egy pillantást, ha egyszer tudják, mi történik?

Faeryl legalábbis erre az elméletre alapozta az életét. A társaság simán kijutott a rezidencia tőszomszédságából, senki sem próbálta

megállítani őket, ez azonban semmit sem bizonyított. A megfigyelők nem fognak akcióba lendülni. Értesítik majd a Baenre-hadsereget, akik később elfogják a Ched Nasadiakat az utcán.

Faeryl tehát idegesen vezette tovább háza népét, s először a Narbondellyn felé tartott, az Ousstyl-ház irányába. A kémek feltétlenül erre számítanak.

A járókelők természetesen azonnal utat engedtek neki, s ezért roppantul hálás volt. Néha mégis meg kellett állniuk, míg egy-egy alaposan megpakolt szekér elvonult előttük. Nem haladtak valami gyorsan.

Végül azonban elvonultak a Narbondel mellett, melynek most a háromnegyed részét borította ragyogás. Megpillantották Talindra erődjét, és a csapat sietve befordult az egyik mellékutcába. Ha közelebb merészkednének, az ottani őröket bizonyára nem tudnák becsapni.

Délnek tartottak tovább, és még mindig nem történt baj. Pedig ha követték volna őket, a Baenre-szolgák most már minden bizonnyal rájönnének, mi a szándéka. Faeryl mély lélegzetei vett, magában többször is elismételte, hogy sikerült a terve, és megpróbált megnyugodni. Nem igazán tudott. Talán ha majd eljutnak a Bauthwafra, vagy, ami még jobb, teljesen kikerülnek Menzoberranzan területéről…

Elhaladtak a Qu’ellarz’orl gombákkal benőtt fennsíkja mellett, majd végül elérték a város száz kapujának egyikét, mely az alagutakba vezetett. Természetesen mindegyik kapuba megfelelő őrséget állítottak, ez azonban a kisebb kijáratok közé tartozott. Kevesebben őrizték a szokásosnál.

A szökevények bátran odaléptek, mintha semmi félnivalójuk nem volna. Az őrök talán csodálkoztak rajta, miért visel egy nagyasszonyanya elegáns, estélyi öltözéket, holott épp a veszélyes és mocskos alagutakba kíván kirándulni, ám egy nagyasszonyanya szeszélye Menzoberranzanban törvény. Az őrök fejet hajtottak, aztán nekiálltak, hogy megmozdítsák a súlyos gránit-adamantit kapukat… mindegyik így tett, egyet kivéve.

Ez a katona elgondolkodva vizslatta őket. Kisebb volt ugyan az átlagos hímeknél, de nyilván ügyesen bánt az övére kötözött hosszúkarddal. S bár egy harcos fegyverét viselte, számtalan zsebbel ellátott köpenye inkább varázslóról árulkodott. Valószínűleg mindkét művészet képviselője volt. Mikor Faeryl egyenesen ránézett, tiszteletteljesen meghajtotta a fejét, ám amint elfordította a tekintetét, a katona folytatta a gyanakvó szemlélődést.

A nő odafordult hozzá. – Kapitány, ugye? Az apró férfi szépen tisztelgett. – Filifar kapitány, hölgyem, szolgálatodra. – Kérlek, lépj ide! Filifar engedelmeskedett. A kapu mellett vigyázó két pókszobor kissé megrezzent.

Faeryl tudta, hogy megelevenednének és a katona segítségére sietnének, ha annak szüksége volna rá.

– Értelmes hímnek látszol – mondta neki. – Köszönöm, hölgyem. – Talán parancsot kaptál – folytatta –, hogy ne ereszd ki a Ched Nasad-i küldötteket. – Nem, hölgyem. Filifar keze megrezzent. Vagy a kardjáért vagy valami varázskomponensért akart

nyúlni. – Az alárendeltjeid szó szerint vették a parancsot, ám egy ilyen éles eszű fickó, mint

te… Gondolom, megtudtad, hogy nézki a nagykövet, hogy biztosan észrevedd, ha erre jár. Filifar arca megkeményedett.

– Hölgyem – mondta –, a csapatom jól képzett, és jól fel van szerelve. Talán a kapu mellett álló pókszobrokat is ész…

A nő fölemelte a kezét. – Ne hergeld magad, kapitány. Nem akarok ártani neked. Mindössze beszélgetünk,

múlatjuk az időt, míg a társaid kinyitják a kaput. – Sajnálom, hölgyem, de most, hogy közelebbről is láttam az arcodat, nem

engedhetem nekik, hogy megtegyék. Elhátrált két lépést, majd hátrafordult, hogy kiáltson. Faeryl előrántotta Talindra

rubinbrossát.

– Mondtam már, hogy értelmes fiú vagy, Filifar kapitány. Azt viszont nem hiszem, hogy túl gazdag lennél. Nincs rajtad ékszer, s a ruhád közönséges szövetből készült.

– Igazad van, hölgyem. A sors nem volt kegyes hozzám. – Még megteheti. Faeryl egymás után húzta elő az ékszereket az Ousstyl-ház hajdani tulajdonát és a

saját drágaköveit is. Egész kupacot halmozott fel belőlük a lebegő korong szélén. – Ez elég vagyon ahhoz, hogy a kezedbe vedd a sorsodat. Filifar habozott, majd így

szólt – Hölgyem, úgy tudom, a parancsot maga Triel nagyasszonyanya adta ki. Nem fogok

ellenszegülni a Baenrék akaratának. – Csak annyit kell mondanod, hogy nem haladtam át ezen a kapun, vagy ha meg is

tettem, nem ismertél fel. Senki sem fog rájönni az igazságra. A férfi lassan bólintott. – Hát persze, miért is ne? Levette a piwafwiját, alkalmi zsákot kanyarintott belőle, majd elhelyezte benne az

ékszeres halmot. Néhány katonája észrevette az akciót, és kíváncsian közelebb jött. Miután áthaladtak a kapun, Faeryl leszállt a lebegő korongról. Szegény jármű

túlságosan lassúnak bizonyult. Sietős léptekkel végighaladtak a lepusztult járatokon, el a vadászok helyőrségei és az elhagyott bányák mellett. Nemsokára elérik az igazi pusztaságot.

Faeryl egyszerre azon kapta magát, hogy vigyorog. Abszurd helyzetbe került egy fél királyságot vehetett volna azért a vagyonért, nem beszélve róla, hogy Triel csapatokkal fogja üldöztetni, és azt is tudta, hogy komoly veszély leselkedik rá az úton. Valahogy azonban mindez most nem érdekelte. Kicselezte ellenfelét, és tizennégy év után végre hazatérhet.

Befordultak egy sarkon, s előttük mintha sötét árnyak váltak volna ki a falból. A Zauvirrok megfordultak, futásnak eredtek. Az árnyak viszont követték őket.

Menzoberranzan peremén Valas Huné már érezte is a vadon szagát. Érezte a hatalmas útvesztőt s az évszázados csöndet. Erezte a sziklákat, s szinte már maga is arra vágyott, hogy feltérképezhesse ama határtalan, csodálatos világot.

A legtöbb sötételf nem szívesen kóborol a Mélysötétben, legfeljebb egy fegyveres hadsereg társaságában. Ők azonban nem töltöttek hosszú éveket idekint, nem rendelkeztek azokkal a képességekkel, amelyek őt az egyik legjobb menzoberranzani felderítővé tették.

Az apró, ravasz hím leginkább egyedül szeretett idekint bolyongani. Szerette az alagutak csodáit, a csöndet, a szabadságot. Néha, ha már túl sok időt töltött egy táborban, egyenesen vágyott a Mélysötét homályos magányára.

Most meghallotta a Zauvirr lépteit, és félretette ábrándjait. A mai feladata nem az, hogy újabb alagutakat térképezzen föl. A Bregan D’aerthe kis csapatának vezetőjeként el kellett fognia Zauvirrt és szolgáit.

Mikor a szökevények felbukkantak, nem is kellett újabb parancsokat osztogatnia. Nyilván a Ched Nasad-i harcosok is értenek a fegyverükhöz, a Bregan D’aerthe zsoldosai azonban készületlenül érték őket, s gyilkos határozottsággal tizedelték soraikat.

Mikor Valas meggyőződött róla, hogy ők állnak nyerésre, megkereste Faerylt a tömegben. Természetes fürgeségével és apró termetével igazán könnyen csusszant át a harcolók között, és nem esett baja.

A hercegnőre a mészárlás közepén akadt rá. Éppen végzett az egyik zsoldosával. Bazaltfejű harci kalapácsára némi agyvelő és véres haj tapadt.

– Nagykövet! – szólt Valas. – Az a parancsom, hogy élve fogjunk el, ha lehetséges.

A nő káromkodott. Nem hibáztatta érte. A papnő helyében nem örült volna neki, ha élve viszik Baenre anya elé.

Előhúzta két, gonoszul csavarodó tőrét, és megérintette a köpenyén függő csecsebecsék közül az ovális réztárgyat.

Egyenesen gyűjtötte az egyes fajok jelvényeit és amulettjeit. A legtöbb díszítés egy sötételf számára csúnyának és durván megmunkáltnak látszott, ő azonban nem a szépségükért tartotta őket. Mindegyik darab más-más mágiát tartalmazott.

Most három tükörképet idézett maga mellé. Faerylhez sietett, s a képmások vele tartottak.

A nő haragosan nézett körül, valószínűleg ki akarta találni, melyik lehet az igazi Valas, de nem sikerült neki. Meglendítette a kalapácsot, és eltalálta a balján érkező képmást.

Az illúzió eltűnt, ám ebben a pillanatban a férfi is megindult. Faerylnek nem maradt ideje a védekezésre. Valas a földre terítette, majd addig rugdosta a fejét, míg a papnő el nem némult.

Tizenhatodik fejezet

Nevetés csendült az Arach-Tinilith-i folyosókon. Quenthel összeráncolta a homlokát.

Sejtette, hogy valami előbb-utóbb bekövetkezik, sőt egyenesen várta is a pillanatot. Amire viszont lemmiképp nem számított, az pont ez az őszinte derültség volt. Eltöprengett rajta, mi történhetett.

Előreindult, társai követték. Még mindig mereven mozogtak, de már közel sem rettegtek annyira, mint tegnap éjjel. Drisinil, Molvayas és a többiek halála meggyőzte arról a többi papnőt, hogy Quenthel még mindig bírja Lolth támogatását, legalábbis abban az erősen csökkent mértékben, ahogy a templom többi lakója is.

A nevetés folytatódott, míg a keresők végre megtalálták a forrását. Egy novícia térdelt az istennő egyik kisebb oltára előtt, Közben ujjaival furcsa ábrákat rajzolt a padlóra. Quenthel először nem látta, mivel rajzol a lány, majd észrevette, hogy a novícia időről időre az arcához emeli a kezét. Kivájta hát a szemét, s ez nem javított a rajztechnikáján.

Az úrnő közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a vérrel készült ábrákat. Nem tudta elolvasni a rúnákat, ám érezte a belőlük áradó erőt. Vonzották és taszították is egyszerre, mintha lelkének egy darabkáját akarták volna belőle kiszakítani.

Elfordította a tekintetét a szimbólumokról, s meglendítette korbácsát. Végigvágott a vak lány hátán, a kígyók állkapcsa véres sebeket mart belé, s a novícia összecsuklott, holtan vagy legalábbis ájultan. Quenthel nem állt meg megvizsgálni, melyik változat a helyes.

– Mit rajzolt, úrnőm? – kérdezte Jyslin. – Nem tudom – vallotta meg Quenthel, és szétkente talpával a rúnákat –, valószínűleg

az Abyss egyik titkos nyelvén íródtak. Lehet, hogy a kész ábra valami varázslatot kelt életre, azért nem hagytam, hogy befejezze.

– Mi volt a baja? – kérdezte Minolin. Quenthel továbbra is csodálkozott rajta, hogy a Fey-Branche nem bizonyult árulónak. – Azt sem tudom – jelentette ki. Sejtése persze volt, de azt nem mondta ki hangosan. –

Menjünk tovább. Tizenöt perccel később futár érkezett a pók harmadik lábából, hogy jelentse

Quenthelnek az egyik társuk megőrült. Quenthel odaindult, s már előre felkészült a kivájt szemek és véres rúnák látványára.

Az újabb téboly azonban kissé más formát öltött. Az áldozat a hadtörténeti könyvtárba húzódott vissza, s a földön ült, két kőpolc között, csendesen sírdogált magában.

Quenthel odalépett melléje, erősen megragadta a lány állát, és maga felé fordította. – Rilrae Zolond! Mi a bajod? Mi történt?

Rilrae arcán semmilyen érzelmet nem tudott felfedezni. Megállás nélkül patakzott a szeméből a könny, s nem is válaszolt Quenthel kérdésére. Egyszerűen csak megpróbálta elfordítani a fejét.

Az úrnő sóhajtva elengedte. Látott már ilyesmit a kínzókamrákban. Rilrae-t valószínűleg valami kellemetlen élmény érhette, amitől visszahúzódott a saját elméjének mélyére. Ha még mindig bírt volna Lolth hatalmával, vagy lett volna nála megfelelő felszerelés, kizökkenthette volna a lányt ebből a delíriumszerű állapotból, ám akkor sem húzhatna ki belőle semmilyen hasznos információt. Dühében majdhogynem végigvágott a korbácsával Rilrae-n is, de nem akarta, hogy követői lássák a kétségbeesését.

Továbbvezette az őrjáratát. Hamarosan egy öngyilkosra bukkantak, kinek merev ujjai még mindig szorongatták a mérget artalmazó üvegcsét.

Néhány folyosóval később egy másodéves hallgató toppant eléjük, s rángatózó végtagokkal kisimított egy tekercset, ami vaszínűleg azok közé tartozott, amelyeket még Quenthel osztott szét a templom fegyvertárából. A lány sikoltva olvasta a szavakat. Quenthel felismerte a rigmust egy pestisdémon-idéző varázslat volt.

Előrántotta kézi számszeríját, és meghúzta a ravaszt. Mások Ugyanezt tették. Mérgezett nyilak sokasága járta át a tekercset és a novícia testét. A lány hanyatt esett, feje hangosan csattant a mészkő padlón. A félkész varázslat vöröslő energiája ártalmatlanul szétoszlott.

Quenthel számára mostanra összeállt a kép. Az újabb ellenfél egyszerűen megőrjíti a lányokat, akik aztán elválnak társaiktól, hegy nyugodtan hódolhassanak holdkóros szenvedélyüknek.

Furcsa, hogy a többiek nem vették észre a támadást. Az is érdekes, hogy a démon mindig csak egy főre támad a csoportban – vagy hogy egyáltalán rájuk támad, hiszen az eddigi betolakodók Csak azokat bántották, akik meg akarták állítani őket.

A láthatatlan démon megmozdulásai úgyszintén különösnek látszottak. Az esetek azt mutatták, hogy ide-oda ugrál a templom egyik végéből a másikba.

– Úrnőm! – jelezte Yngoth. – Tudom, mi történik. – Én is – mondta Quenthel. – Csak meg akartam bizonyosodni róla. – Miolinhoz fordult.

– Fey-Branche! I – Igen? – kérdezte Minolin. – Te leszel a csoport parancsnoka. Ürítsétek ki a templomot! Először az épelméjűeket

vidd ki, és próbáld megmenteni az őrülteket is, de csak akkor, ha gyorsan megteheted. A Fey-Branche hercegnő nagyot pislogott. – Úrnőm, nem kérdőjelezzük meg a parancsnokságodat -mondta. – És nem félünk

melletted maradni. – Ez most nem próbatétel – morogta Quenthel. – Azt akarom, hogy menjetek! – Magasztos úrnőnk – mondta Jyslin –, mi történik? Melyik démon jött el ma hozzánk?

Az orgyilkos? Megmérgezte a lányokat, és megőrültek? – Nem – vágta rá a Baenre. – Nem úgy, ahogy te gondolod. – Akkor… – Indulás! – ordította Quenthel. – Minolin, megmondtam, hogy vidd ki őket innen! -Igenis, úrnőm! A Fey-Branche gyorsan felsorakoztatta és elvezette a csapatot. Nagyon csöndesnek

tűnt a folyosó, miután eltűntek. – Úrnőm – szólt Hsiv –, okos dolog volt elküldeni őket? – Kételkedsz az ítéletemben? A vipera megremegett. – Nem! – Megtisztelsz. Azért küldtem el a lányokat, mert nem tudnak rajtam segíteni, s mert azt

szeretném, ha maradna még egykét hasznos alattvalóm, mire ez az egész ostobaság véget ér.

– Megvédhettek volna egy újabb halandó orgyilkostól.

– Reméljük, hogy Minolin mindenkit kiterel, akkor nem lesz erre gond. Emellett meg mi a Démonhálónak csináltalak benneteket?

Zöldes gyertyaláng tükröződött vissza a viperák pikkelyeiről. Yngoth a nő arcába meredt.

– Úrnőm, sajnálom, hogy kiváltottuk a rosszallásodat – sziszegte. – Őrködni fogunk. És te mit teszel?

– Várok, és közben felkészülök. Betévedt az egyik osztályterembe, s letelepedett a pókalakúra faragott, kényelmes,

homokkő tanári székbe. A lábához helyezte a korbácsot, majd elővett egy csiszolt, fehér csontpálcát a szütyőjéből, s alaposan megmarkolta a két végét.

Becsukta a szemét, egyenletesen lélegzett. Néhány pillanattal később már el is érte a meditációs állapotot. Tudta, hogy minden erejére szüksége lesz, ha végezni akar a ma éjszakai démonnal. Jyslin tévedett. A betolakodó nem az orgyilkos és nem is a drow nép aspektusát testesítette meg. Hanem a gonoszságét.

A Fönti Világ áruló elfjei megvetették a gonoszságot. Pedig valójában csak nem értették meg a lényegét. Lolth tanításainak hála, a drow-k viszont igen, s miután megértették, el is fogadták teljes szépségében.

Mert a gonosz, akárcsak a káosz, a Teremtés őserőihez tartozik, mely éppúgy részt vesz a világ makrokozmoszának felépítésében, mint ahogy az egyének elméjében is megjelenik. Ahogy a káosztól lehetőséget és képzeletet, a gonosztól erőt és akaratot nyerhetünk. Az értelmes lények vagyonra és hatalomra vágynak. S ezért leigáznak, legyilkolnak, becsapnak másokat. Jobb életet teremthetnek maguknak, a megbánás legkisebb szikrája nélkül.

A gonoszság felelős minden civilizáció létrejöttéért, minden hősi tett végrehajtásáért. E nélkül a világ értelmes lényei állatokként tengetnék az életüket. Furcsa, hogy annyi teremtmény létezik, akit megvakított saját vallása vagy filozófiája, s akinek sejtelme sincs erről a magától értetődő igazságról. Ennek ellenpontjaként a sötételfek az egész társadalmukat rá alapozták, s ezért emelkedtek máris a többi faj fölé.

A tiszta gonoszság fekete magva azonban feltétlenül halálos veszélyt jelent, mint ahogy a meleget adó tűzbe sem nyúlhatunk puszta kézzel. Még a gonoszságot a szívükre ölelő népek sem sejtettek semmit arról a pulzáló őrületről, amely az elsődleges anyagi síkon kívül létezett, s ez így volt jól. Még egy szikrája is túl veszélyes titkokat önthet egy halandó elméjébe. Érintése nem csupán az elmét, de az éntudatot is megrontja. Ezért aztán a legtöbb varázstudó óvakodott tőle, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön ezzel az erővel. Inkább démonokkal, élőholtakkal dolgoztattak, akik úgyszintén magukban foglalták a gonoszság aspektusát.

Quenthel ismeretlen ellenfele azonban kivételnek bizonyult. Ö aztán egyenesen a gonoszság sötét kútjából idézte ezt a szellemet.

Az entitás valószínűleg megfoghatatlan, hiszen csak az áldozatok elméjében létezik. Ezért mozog ilyen kiszámíthatatlanul mivel nincs fizikai teste, nem is járhat a fizikai térben; ő elméről elmére vándorol. S már ezzel az apró érintéssel is megmérgezi áldozatait, pedig valószínűleg nem is akarja. O csak Quenthelt keresi, ám már maga a jelenléte is hatalmas sötétséggel borította el a lányok agyát, melyet azok nem bírtak ép ésszel elviselni.

Arach-Tinilith úrnőjének viszont föl kell készülnie a világ legmélységesebb rosszindulatára.

Remélte, hogy legalább egy pillanatra elviseli majd a mérget, amíg feléleszti a Xorlarrinok mágiáját. Muszáj. Mivel az entitás láthatatlan és érezhetetlen, csak akkor fogja tudni, hogy beért a varázstárgy hatósugarába, ha megérezte őt az elméjében.

Hogy biztosan feltűnjön a jelenléte, még mélyebb transzba süllyedt. Erezte, ahogy mellkasa emelkedik és lesüllyed, ahogy a levegő beáramlik és távozik tüdejéből. Szíve

egyenletesen dobogott, még a vér áramlását is figyelemmel kísérhette az ereiben. Teste a székhez nyomódott. A viperák nyugtalanul mocorogtak a lábánál, érintésük még a csizmán át is érzékelhető volt.

Ám mindezek nem jelentettek semmit. Pusztán azért élesedtek ki ennyire az érzékei, mert elméjének legmélyén tartózkodott, azért, hogy azonnal észrevehessen minden változást.

Még emlékezett rá, hogyan sajátította el ezt a képességet novícia korában. Az isteni művészeteket mind-mind könnyedén tanulta. Lolth már akkor is jelezni akarta, hogy őt választotta ki világi képviselőjéül. Am ennek a képességnek az elsajátítása komoly gondot okozott neki. Az akkor még ránctalan arcú, de már meglehetősen habókos Vlondril szerint ennek az volt a magyarázata, hogy Quenthel túl eleven személyiség. Utálta a tétlenséget.

Azonnal észrevette, hogy a gondolatai rossz irányba téved tek, hogy kiemelik a legmélyebb meditáció állapotából. Vlondri azt is elmondta neki, hogy ez mindig így van. Az agy nem szeret hallgatni. Fecsegni akar. Quenthel vett egy mély lélegzetet, kifújta, majd elcsendesítette a szemtelen belső hangot.

Telt-múlt az idő. Fogalma sem volt róla, mióta üldögél itt, de nem is érdekelte. Körülötte minden csöndes volt, ami azt jelentette, hogy a többiek kimentek, esetleg azt, hogy néhányuk már meg is halt.

Ismét érezte, hogy nem tökéletes a transzállapot. A halotti csönd szokatlan volt, sem parancsok, sem imák, sem szertartások hangjai nem hatoltak el hozzá, s ettől bosszúság vett erőt rajta. Ettől az érzéstől pedig sehogyan sem tudott megszabadulni. Ahhoz túlságosan is szeretette az Arach-Tinilithben betöltött szerepét. Azért jött az Akadémiára, hogy az szebb és jobb legyen, mint korábban. így szolgálhatja a legmegfelelőbben Loltht, és így kerülhet egy napon az egész város élére. Most viszont épp a pusztulástól próbálja megmenteni a templomot, ahol az utóbbi napokban jó néhány papnő halálát lelte.

A többi nemes bizonyára őt okolja a felfordulásért, holott nyilvánvaló, hogy nem az ő hibája az egész. Részben a tanárok és novíciák lelkén szárad az ügy, ők fogtak lázadásba. Ezzel viszont vétettek Lolth tanai ellen.

Vagy mégsem? Most éppen az jutott eszébe, hogy az olyan gyáva férgek, mint Jyslin és Minolin, még életben vannak. És életben is fognak maradni, mert a puszta gonoszság őket nem érintette meg, Quenthel pedig biztonságba küldte őket. Talán hibát követett el.

Rájött, hogy újra elkalandoztak a gondolatai. Erőszakkal elcsendesítette a belső monológot. Néhány másodpercre.

Ám ahogy Vlondril is tanította, nehéz megőrizni úgy a tétlenséget, hogy erőszakkal akarjuk elérni. Emellett pedig Quenthelt valóban fontos dolgok foglalkoztatták. Muszáj kigondolnia, milyen lépéseket tegyen az elkövetkezendő napokban.

Ha az hibának számít, hogy még a legértéktelenebb birkát is meg akarja őrizni a nyájában, akkor ezt mindenesetre jóváteheti. Hiszen már a lázadókat is lemészárolta. Egyszerűen meg kellene ölnie azokat is, akik még ahhoz is gyengék, hogy lázadjanak. Elképzelte, amint elhalad alattvalói előtt, mindenkinek a szemébe néz, majd meglendíti korbácsát, ha alkalmatlan személyhez ért. A transzban könnyen előbukkannak az elképzelt képek, s Quenthel fantáziája nem ismert határokat. Erezte a vért, érezte, ahogy végigcsorog az arcán. Korbácsot tartó kezén ütemesen összehúzódtak és elernyedtek az izmok.

Mindenkit megölhet, ha szükséges. Élvezné is, és aztán, ha a templom ismét tiszta és erős lenne, talán Lolth is szólna hozzá.

Ha pedig nem, akkor egész Menzoberranzant meg kell tisztítani, az első házzal kezdve. Elfoglalja annak a tutyimutyi, érzelgős Trielnek a trónját – nem száz év múlva, hanem most rögtön, minden előkészület nélkül! Majd pedig a többiek ellen vezényli családját, azok ellen, akik valamivel kivívták az istennő haragját.

Mekkora dicsőség volna, attól kezdve, hogy leszámolt az első gyáva féreggel! Ujjai a korbácsra kulcsolódtak, ám érzékei meggyőzték arról, hogy nem a korbácsot, hanem a csontpálcát tartja a kezében.

Elfeledkezett a varázstárgyról és a démonról is, ez pedig csupán egyet jelenthetett az entitás minden előkészülete ellenére észrevétlenül a hatalmába kerítette.

Mert az ő befolyása nélkül sosem támadtak volna ilyen gondolatai. Miért is pusztítaná el a saját követőit? Hogy megölje Trielt bármiféle terv nélkül, s utána üzenjen hadat az összes háznak egyszerre?

Nem a vérontás gondolata borzasztotta el – a háború és kínzás származásánál fogva kijárt neki, és örömét lelte benne -hanem a céltalan gonoszság, amely minden bizonnyal el fogj pusztítani őt, s talán vele együtt az egész Baenre-házat.

Mit számít? Erezte, hogy szíve szerint engedne a kísértésne1 Ha engedi, a démon végleg a hatalmába keríti, de miért baj a ha egy órával később már halott lesz? Az alatt az egy óra alatt több gyönyörben volna része, mint egész addigi életében!

Egy pillanatra megingott. Félredobhatná a csonttárgyat, aztán felveheti a korbácsát, és elindulhat vadászni. Végül némi megfontolás után elvetette az ötletet. Bármilyen édes is a kísértés, ha engedne neki, azzal láthatatlan ellenfelének a malmára hajtaná a vizet, mert az így végezhetne vele.

Quenthel Baenre pedig nem bírja elviselni a vereséget. Feje hirtelen megkönnyebbült, kitisztult, ami nyilván azt jelentette, hogy a démon

eltávozott. Most már látta is az entitást. Alig észrevehető, alaktalan árnyék lebegett az orra előtt, és a szeme láttára zsugorodott. Végül egészen aprócska lett, egy pont, majd eltűnt.

A papnőt hirtelen iszonyú veszteségérzet kerítette hatalmába, amely egy pillanattal később nyomtalanul elmúlt. Ekkor elmosolyodott. Gromph az egyik bűvös ablak előtt ült a rejtett kamrájában. Törökülésbe húzta a lábát a zsámolyon, és magasra emelte a kezében tartott, fekete borral teli kristálykupát. Szélesre tárta a furcsa vesétekkel ellátott elefántcsont ablakszárnyakat. A külső szemlélő számára úgy festett, mint valaki, aki épp kellemes szórakozás elé néz.

A menzoberranzani ősmágus azonban annyira csalódott volt, hogy lassan már maga is hozzászokott.

Nem haladt előre a szökött hímekkel kapcsolatban. A jósmágiákkal olyan ellentétes eredményekre jutott, hogy azokat nyomban el is felejthette. Legjobb kémeit valaki lekapcsolta Eastmyrben. Az egyetlen örömöt az jelentette, hogy a csalimadár még mindig szabadon kószál, s még mindig leköti a papnők figyelmét. Azt viszont ő sem értette, miért tartotta Pharaun Mizzrym szükségesnek az őrjárat legyilkolását.

Még Quenthelt sem sikerült megölnie. Az elmúlt éjszakákon, miután útjukra bocsátotta ügynökeit, kiült az ablakba, és figyelte a ténykedésüket. Lehetetlennek látszott, de nővére mind a három szellemmel és a Gromph szította lázadással is leszámolt. Mindössze néhány alacsonyabb rangú papnő halála száradt az ősmágus lelkén, akikkel semmiféle összezördülése nem volt, s akik máskülönben Menzoberranzant s így az ő házát is erősítették volna. Őrjítő egy helyzet!

Ezúttal – legalábbis nagyon remélte – máshogy fest majd a dolog. Quenthel ugyan el tudott bánni az anyagi testet öltött démonokkal, ám azzal az entitással, amely egyenest az agyába fészkeli be magát, már sokkal nehezebb dolga lesz.

A bűvös ablakon át úgy látott be Arach-Tinilith belsejébe, mintha alig néhány lábnyira ülne tőle. Figyelte, amint nővére és csapata felfedezik a megmérgezett roncsokat. A tiszta gonoszság magvának érintését egyetlen haladó, még egy sötételf sem képes elviselni. Kereste Quenthel arcán a félelem jeleit. Persze nyilván elrejti érzéseit a többiek elől, de a saját fivére csak észreveszi rajta!

Nem vette, csak annyit látott, hogy Quenthel elküldi alattvalóit, és leül meditálni. Az ősmágus elfintorodott. A boszorkány ezek szerint rájött, mi történik, s

tulajdonképpen a megfelelő módon reagált. Ám ennek nincs jelentősége. Ö maga ugyan kapcsolatba került a gonoszság esszenciájával, és túlélte a találkozást, ám ő a világ legnagyobb varázslója, és előtte megtette a szükséges óvintézkedéseket. Quenthel egyik előnnyel sem rendelkezik.

Idővel fölényesen gonosz kifejezés torzította el a nő arcát. Gromph diadalittasan felordított tudta, hogy a netheri szellem a hatalmába kerítette Quenthelt. A papnő ugyan nem esett rögtön össze, és nem is lett öngyilkos, de nem érdekes most már nem kerülheti el a sorsát! Megváltozik majd a személyisége, s őrült pusztításvágyában majdcsak eléri, hogy valaki végezzen vele.

Aztán a nő kettétörte a kezében tartott csontpálcát, s annak mágiája kiűzte belőle a szellemet. Gromph még soha nem látott ehhez hasonlót. Ügynöke egy pillanatra láthatóvá vált, majd sietve eltávozott a színről.

Az ősmágus kupája hangos csattanással a falhoz vágódott, és ezer darabra tört. Gromph csúnyán káromkodott, s a szavaiból sütő rosszindulat még az örökké égő gyertyák lángját is megrezegtette.

Nagy nehezen összeszedte magát, és többször is elismételte, hogy nem számít. Quenthel előbb-utóbb megadja magát. Egymás után küldi majd az entitásokat, és…

De mi történhetett a netherí szellemmel? Gromph azt a parancsot adta neki, hogy támadjon, ameddig szét nem veri a nő érrelmének pilléreit! Az entitás ehelyett gyáván megfutamodott.

Quenthel furcsa mágiája ezek szerint megszüntette a köztük lévő kapcsolatot. Ennyi bizonyos. Ám akkor hová ment a lény? Vissza a síkjára? Talán, de valami – netán a szívének dobbanása, vagy az a furcsa bizsergés a tarkóján – arra késztette Gromphot, hogy meggyőződjön róla.

Az ablakszárny azonnal engedelmeskedett a parancsának. A még mindig látható netheri szellem félig röpült, félig pattogott a Sorcere folyosóin. Egy védőrúna működésbe lépett, sárga fénynyalábokkal szúrta át a betolakodó testét, az azonban kiszabadult, és sietett tovább. Kékköpenyes mester jelent meg az egyik ajtóban, s mikor meglátta a kísértetet, varázslatba fogott; az entitás azonban megérintette árnyszerű mancsával. A mágus nem tántorgott, s nem is mutatott fel külsérelmi nyomokat, egyszerűen összeesett.

Gromph rájött, hogy hajdani ügynöke őt keresi. Vagy mérges rá, hogy szolgaságba hajtotta, vagy Quenthel csontpálcája többet is tett, minthogy megszüntette a kapcsolatot. Talán elorozta tőle a szellemet, és a saját ügynökévé tette.

Bármi is az ábra, a szellem veszélyt jelent, s Gromph sajnos nem is volt teljesen tisztában a képességeivel. Ám azért korántsem kell aggódnia. Mágiája bőven felér az entitással, s ráadásul a saját otthonában tartózkodik.

Figyelte, amint a netheri szellem átsiklik a fekete márványajtón, be a dolgozószobájába. Aztán fölmászott a fehér csontasztalra, hogy megkeresse a szentélyébe vezető rejtekajtót. Amikor megtalálta, bíbor és kékes erőnyalábok vették körül egy pillanatra, ám az entitás mégis átjutott. Most már fölfelé tartott az aknában.

Gromph elmosolyodott. Végre odakerült a lény, ahová ő akarta, mert természetesen úgy építette meg az aknát, hogy az egyfajta utolsó védelmi vonalként működjön. Egyetlen gondolati paranccsal megsemmisítette a járatot.

Az aknának ugyan nem volt anyagi teste, mégis fémes csikorgás hallatszott a padló közepéről. Ha a rebelliskedő szellem is ordított, azt bizonyára elnyomták a járat pusztulásának zajai.

Gromph ugyan szerette volna hallani a halálsikolyát, de a lényeg, hogy az entitásnak befellegzett. Az a legvalószínűbb hogy az akna összerogyás közben semmivé foszlatta,

de az is lehet, hogy most céltalanul és zavartan kóvályog valamelyik falsíkon. A veszély elmúlt, és mindössze annyi kára származott az egészből, hogy egy ideig varázslattal kell ide-oda közlekednie a szentély és az iroda között, míg megint rá tud szánni hat órát a járat elkészítésére.

Mindenesetre megszokott óvatosságával – mellyel ezer éj ezer ellenfelét legyőzte már – visszafordult az ablakhoz. Aztán eltátotta a száját.

A szellem, amennyire megállapíthatta, nem sérült meg. Most már a rejtett erőd körül tapogatózott, valami bejáratfélét keresett.

Gromph biztos volt benne, hogy az entitás nem találhatja meg. Semmi sem találhat meg egy rejtett erődöt az időfolyam közepén, vezető nélkül legalábbis semmiképp. Ettől függetlenül a beszaladt az egyik aranyszínű védő pentagrammába a márványpadló közepén.

Egy pillanattal később felpattant egy másik ablak, sőt az a laktáblák ki is mozdultak a helyükről. A szellem keresztülfolyt rajta, s már ismét az eredeti formáját viselte, mielőtt Gromph démonná változtatta volna. Most leginkább szárnyatlan sárkányra hasonlított, bikaszarvakkal és egyetlen hatalmas szemmel. Az ősmágus nem látta a tekintetét – a szem helyén sötétség honolt –, de pontosan érezte a belőle áradó gyűlölet.

Némiképp bizonytalanul, ám annál haragosabban felordít – K’rarza’q! Én neveztelek el, én hívtalak ide, s én kötötte magamhoz, úgyhogy én

vagyok a gazdád! Az Ur szívében al Hercegre és Naratyrra esküdtél. Térdelj le elém! A netheri szellem párás bűzt eresztett magából, mely valószínűleg a gúnyos kacajt

helyettesítette. Aztán közelebb jött. Ám legyen, gondolta Gromph. Ahogy gondolod. Azzal belevágta a csavart tőrt a saját hasába. Ahogy számított rá, a netheri szellem kínlódva megremegett, ám ez mindössze

egyetlen másodpercig tartott. Az ősmágus végül kirántotta magából a pengét, mielőtt még valódi sebet kapott volna.

K’rarza’q előrevetődött. A hasában jelentkező fájdalomra ügyet sem vetve Gromph gyors varázslatot mormolt, és kinyújtotta a kezét. Harangzúgás töltötte be a levegőt, s apró, vörös tűzgömb röpült neki a lény testének, aztán… egyszerűen semmivé foszlott.

Az entitás elérte a pentagramma szélét. Azúrszín védőfal emelkedett a magasba, de hangos nyávogással azonnal el is tűnt, mikor a szellem átnyomakodott rajta. A teremtmény nekilódult, és Gromph mellkasába vágta az egyik szarvát.

Immáron teljesen szilárd volt a szellem teste. Ha az ősmágusok köpenye és egyéb amulettek nem védték volna meg Gromphot, a hosszú szarv bizonyára felnyársalta volna. így csupán keresztülröpítette a szobán. A mágus még a levegőben lerázta magáról a döbbenetet, és aktiválta brossának lebegő mágiáját.

A varázs émelyítő kattogással lépett életbe, de azért életbe lépett. így legalább úgy vitorlázott alá, mint egy csipetnyi pókháló, nem törte össze magát.

Amint leért, előhúzott egy csiszolt fapálcát az övéből, és kimondta a parancsszót. Barna sav lökődött ki a pálca végéből, és eltalálta a teremtmény küklopszi fejét, ám a jelek szerint nem tokozott neki sérülést.

A szellem újra rohamozott. Gromph állva maradt, míg a lény majdnem elérte, aztán kimondta a varázsszót. Az apróbb váltással a szoba másik végébe, a szellem háta mögé került.

K’rarza’q visszafogta a rohamot, és zavartan körülnézett. Gromph mindössze egyetlen másodpercet nyert az akcióval, nem többet. Gyorsan ledobta a savas pálcát, levett egy polcról egy kalcedonból készült spirális botot, fölemelte a fejét, és kántálni kezdett. A bot különleges erővel ruházta föl a másik világokból származó lények ellen. Ennek segítségével talán végre áttörheti valamelyik varázslatával ellenfele védelmét.

A netheri szellem meghallotta a hangját, megfordult, és megindult feléje. Ezúttal nem mozgatta a végtagjait, egyszerűen hihetetlen sebességgel átszelte a köztük lévő távolságot. Gromph varázslómester lévén rendületlenül folytatta az igét, mindössze egy kicsit gyorsított rajta. Azért be akarta fejezni, mielőtt a szellem újra a nyakában lihegne.

Sikerült, bár csak épphogy. K’rarza’q már karnyújtásnyira járt tőle, mire a mágia végre testet öltött. Sugárzó lándzsa

fúródott a teremtmény egyetlen szemébe. A lény megremegett, majd összerogyott. Alakja hamarosan újra formátlanná vált.

Gromph elvigyorodott, mire egy tucatnyi szellemdarab vetette rá magát, akár a viperák az átkozott nővérének a korbácsán.

Az ősmágus két kézre fogta a skarlátszín kalcedonbotot, ahogy valaha egy Melee-Magthere-i mester tanította neki évJ századokkal ezelőtt, az alatt a hat hónap alatt, amit varázslóként köteles volt a harcosok piramisában eltölteni. Dárdának hasz-l nálva a botot beleszúrta K’rarza’q vibráló, formátlan magjába.

A netheri szellem zöldesfekete nyálkává robbant szét. Gromphot saját védőmágiája megvédte attól, hogy a cseppek ártsanak neki.

Először elégedettséggel töltötte el a győzelem, ami nagyon hamar bosszúságnak adta át a helyét. Nem a választott áldozatát ölte meg, mindössze a saját életét védte, mert ismét kudarcot vallott. Az viszont nyilvánvaló, hogy teljesen alábecsülte Quenthel kompetenciáját és lehetőségeit.

Mi volt az a csontpálca? Honnan ered, és mire képes? Csak a kapcsolatot szakította meg, vagy egyben az ellenfél uralma alá hajtotta a netheri szellemet?

Mindenesetre úgy döntött, amíg nem szerez be néhány információt, ostobaság volna folytatni a viszályt egy olyan ellenféllel, aki ellene fordíthatja a mágiáját.

Abbahagyja az ellenségeskedést. És – gondolta hirtelen támadt bizonytalansággal – remélem, hogy a nővérem nem jött

rá, ki áll a támadások mögött! Tizenhetedik fejezet Alantas lények eltátották a szájukat, mikor Pharaun és Ryld lépett a pincébe, és miért

ne tették volna? A mágus nem kételkedett benne, hogy a piszkos ivógödör létezése óta nem látott még olyan elegáns alakot, mint ő, egy ilyen kecsesen mozgó nemest különleges ruhában, drága ékszerekkel és frizurával legalábbis remélte, hogy a haja némi igazítás után most végre elfogadható.

A jelek szerint azonban a goblinok, orkok és egyebek kevéssé érdeklődtek az esztétika iránt. Sugdolóztak, mutogattak és tapogatták a fegyvereiket, amikor a két sötételf éppen nem nézett rájuk tapintható volt a félelmük és a gyűlöletük is. Pharaun úgy döntött, hogy arra való tekintettel, amit Greyanna és barátai műveltek itt előző éjjel, egy kis nyersesség ha nem is udvarias, de feltétlenül érthető dolog.

Azon tűnődött, mit szólnának hozzá, ha megtudnák, hogy testvére csak azért rendezte az esti vadászatot, hogy őt megölhesse. Talán jobb, ha nem háborgatja őket ezzel a kérdéssel.

Mivel tudta, hogy Ryld figyeli a hátát, a Sorcere mestere odaállt a söntéshez, és széles mozdulattal ráhajított egy csomó csörgő pénzérmét. Az érmék mindegyike hagyományos menzoberranzani fizetőeszköz volt – kerekek, négyzetek, háromszögek, gyűrűk, pókok és nyolcszögek –, melyek egyik fele a legnagyobb házak pénzverdéiből, másik része pedig egyéb mélysötéti birodalmakból avagy a Fönti Világból származott. Mind ezüst, arán és platina volt, azaz jóval többet ért, mint amennyi pénz ebben szomorú kis patkánylyukban egy évtized alatt megfordult.

– Ma éjjel – jelentette ki Pharaun – mindenki a vendégem A kocsmáros egy ideig tátott szájjal bámulta, majd nekiállt töltögetni a bűzös italokat a mocskos poharakba. A maradék aljanép káromkodva és fenyegetőzve közelebb jött, de azért elvette az italt. A mágus megfigyelte, hogy senki sem mondott köszönetet.

Mikor újra körülnézett, észrevett egy másik sötételfet egyik sarokban. Alighanem azok közé a nyomorult, lepuszt roncsok közé tartozott, akiket az orkok szinte már magukfajtának tekintettek.

– Gyere ide, barátom! – intett neki a varázsló. A kitaszított pislogott. – Én? – Te. Mi a neved? A fickó habozott. – Bruherd, valaha a Duskryn-házból – mondta végül. – Valóban, amíg a családod ki nem rúgott. Sok a közös bününk, Bruherd, mert

jómagam kétszeresen is kitaszított vagyok. Most viszont gyere ide, és szolgálj nekem tanáccsal egy égető fontos kérdésben.

– Hm, jó helyen vagyok itt. – Tudom, hogy nem akarsz udvariatlan lenni – jegyezte meg Pharaun, és néhány kék

szikrát táncoltatott meg az ujjai végén. A Duskryn felsóhajtott, és nyögve, sántikálva odasétált mellé. Alighanem komoly

fájdalmai lehettek. Ösztövér fickó volt nyakán és állkapcsán fél tucat keléssel. Lepusztulása során valamikor megszabadulhatott a piwafwijától, ám mocskos, zsíros köpenye – ahogy Pharaun enyhe meglepődéssel megállapította – valaha egy varázslóé volt. Ezüstgyűrűje azonban elárulta neki, hogy a több tucat zseb immáron semmiféle mágiát nem rejt.

– Meg fognak ölni emiatt – közölte Bruherd, és óvatosan a goblinok felé bökött. – Csak azért viselnek el, mert úgy tudják, hogy nem állok kapcsolatban a népemmel.

– Majd imádkozom érted – mondta Pharaun. – Előbb viszont erre felelj melyik a legkevésbé hitvány ital nemes és becses vendéglátónk minden bizonnyal jól felszerelt pincéjében?

– Hitvány? – A sötételf ajka megrándult. – Majd hozzászoksz te is. – Remélem, nem. Pharaun egy kalapács alakú aranypénzt nyújtott neki. Alighanem valamelyik törp klántól

származhatott. – Mondd a kocsmárosnak, hogy a buzogóból kérsz! – tanácsolta Bruherd. – A buzogóból. Milyen édes! Hiába, igazi ínyencek közé kerültem! – Az is megteszi – szólt közbe Ryld, aki szüntelenül a tömeget pásztázta. – Az a

lényeg, hogy ihassunk a győzelmünkre. Az ajak ismét megrándult. – Engem többé nem érdekelnek a győzelmek és a diadalok. A varázsló megcsóválta a

fejét. – Hogy ennyi keserűség létezik a világban! A szívem is belesajdul! Remélem, egy kicsit

felvidíthatlak vele, ha elmondom bosszút álltam magunkért! – Magunkért? – morogta Bruherd. A terem másik végében némi viszály keletkezett egy bozontos goblin és egy sakálfejű

gnoll között. Egymásba kapaszkodva gurultak a földön. Valaki egy kést dobott közéjük, valószínűleg csak kíváncsiságból, hogy melyikük kaparintja meg először.

– Halld az örömteli híreket! – szavalta a Sorcere mestere. – Én Pharaun Mizzrym vagyok, akit először a hetedik házból taszítottak ki, aztán a Tier Breche-ból, mind a kétszer mindenféle érteImes indok nélkül. Ezért aztán bosszút akartam állni az Akadémián. Argith mester barátommal, akivel hasonlóan jártak el, elpusztítottunk egy őrjáratot a Bazaarban. Talán már hallottál róla.

Bruherd tátott szájjal bámult. A közelben ülő koboldok és goblinok hasonlóan cselekedtek.

– Ez az igazság – mondta Ryld. – Ti voltatok? – kérdezte Bruherd. – És még fecsegtek is róla? Elment az eszetek? Le

fognak benneteket vadászni! Pharaun legyintett. – Amúgy is ez volt a szándékuk. – Immáron az egész pince elhallgatott. – Hallottam

valamit egy ügynökségről, amely kifejezetten támogatja az olyan drow fiúkat, akik elégedetlenek az életükkel. Nos, mi feltétlenül azok vagyunk.

– Nem tudom, miről beszélsz – vágta rá Bruherd. – Nos – szólt a varázsló –, talán úgy gondolják, hogy hasznukra lehetünk, ha

megbocsátod a kifejezést… Szeme sarkából mozgást észlelt, és még épp idejében fordult meg, hogy

megfigyelhesse a félbe vágott kocsmáros testét, amint kétfelé dől. A teremtmény azon volt, hogy átmásszon a pulton egy rövidkarddal a kezében, Ryld azonban észrevette és egy csapással hatástalanította őt. Most megfordult, Vagdaló egyenes állt a kezében.

Pharaun is hátratekintett Egy csapat alantas lény száguldott feléje. Előhúzott három szürke követ a zsebéből, és nyugodt belefogott egy varázslatba. Ryld hosszú pengéje cikázott át a látóterén, mely lecsapta a közelükbe igyekvő két gnollt. így kényelmesen befejezhette a varázslatát.

Párafelhő keletkezett az orruk előtt. A füstben ragadt ork és goblinok azonnal összerogytak. Mások viszont észvesztve menekültek a közeléből.

A köd egy pillanat múlva eltűnt. – Attól félek, nem engedhetem meg, hogy megöljetek, és adjátok a tetemeinket a

hatóságoknak – közölte Pharaun a tömeggel. – És megdöbbent komolyan megdöbbent, hogy ilyesmi egyáltalán eszetekbe jutott! Hát nem örültök, hog mészároltunk egy őrjáratot?

– Nem akarják, hogy a papnők itt találjanak benneteket -magyarázta Bruherd. A drow egy tapodtat sem mozdult a csata alatt. – Én sem. Akkor esetleg minket is megölnek.

– Szavaid mélyen elkeserítenek – mondta a mágus. – Pedig Rylddal azt reméltük, itt rokon lelkekre találhatunk. De természetesen senkire sem erőltetjük rá módfölött kellemes társaságunkat. Ezzel szemben nem megyünk el innen addig, míg a szomjunkat nem oltottuk. Ti goblinok és akármik most vonuljatok vissza! Jó éjszakát!

Az aljanép nagyot nézett. Pharaun pontosan tudta, mit gondolnak. Sokan vannak kettő ellenében… De azt is látták, mire képes ez a kettő, úgyhogy néhány szívdobbanásnyi idő múlva kivonultak a helyiségből, ügyet sem vetve a földön fekvő társaikra.

– Őrültek vagyok – mondta nekik Bruherd. – Néhány évig alaposan el kell rejtőznötök. Hogy az Akadémia nagyasszonyanyái is elfeledhessék a történteket.

– Nos – jelentette ki Pharaun –, szerintem én felejthetetlen vagyok. Te is elmehetsz, ha végre meg tudsz moccanni.

– Örültek – ismételte a kitaszított. A lépcsőhöz sántikált, s a következő pillanatban magukra maradtak. Pharaun a bár mögé lépett. – Most pedig – szólt – kezdődhet a buzogókeresés! Ryld úgy bámulta a hortyogó goblinokat, mintha azon töprengene, beléjük mártsa-e a

pengéjét avagy sem. – Szerintem nem jó ötlet – jelentette ki. Vigyázva, nehogy összepiszkolja a csizmáját, Pharaun átlépett a két véres

kocsmárosfél fölött, és megvizsgálta a polcon lévő üvegeket, korsókat.

– Mindig ezt mondod, és mindig tévedsz. A goblinoidok mindenkinek elújságolják, hogy itt vagyunk. A szökevények is hírét veszik majd.

– Valamint a nővéred meg mindenki más, akit felbosszantot. Pharaun kihúzta a dugót az egyik palackból. Az állott folyadék egy szem buborékot

sem vetett, úgyhogy folytatta a kutatást. – Akarsz fogadni rá, hogy ki ér ide előbb? – Bármelyikük jön – horkant föl Ryld –, előbb-utóbb halottak leszünk. – Ha a borúlátás bánatos hangját akartam volna hallani, feltétlenül itt tartom becses

Bruherd barátunkat – rázott meg a mágus egy újabb tárgyat. – Itt egy üveg kolbász, ha az étvágyadat is csillapítani akarod, de nem kezeskedem a tartalmáért. Azt hiszem, egy kobold szarva úszik a tetején.

Fölvett egy hosszú, csavart nyakú üvegpalackot, s a dugó hangos szisszenéssel szakadt ki a helyéből.

– Aha! Azt hiszem, megtaláltam a Duskryn ajánlatát. – Valaki jön – közölte Ryld. A mágus megfordult. Két alak jött lefelé a lépcsőn. Orknak látszottak, bozontos hajjal,

hegyes fülekkel, Pharaun ezüstgyűrűje azonban elárulta, hogy valójában álcázott sötételfekről van szó.

Néhány kézmozdulattal Rylddal is tudatta a felfedezését. – Uraim! – szólt a mágus. – Örülök, hogy találkoztunk, társammal már mindenütt

kerestünk benneteket! – Tudjuk – mondta a magasabb sötételf, és egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy a

varázsló azonnal átlátott az álcáján. Houndaer Tuin’Tarl volt a legmagasabb rangú nemes a szökevények közül, s mivel viszonylag régóta elhagyta már a családját, valószínűleg ő volt a kapitány. Külsőre is úgy festett, mint az aljanép hercegi vezére. Selyemből és bársonyból készült gazdag öltözéke, varázstárgyai és peckes kiállása is erről árulkodtak. Dús hajában kristályok csilingeltek (egész csinos diadém!), s valószínűleg az oldalán lógó szablyával is jól tudott bánni. Mégis, elég feszültnek látszott.

– Már tudjuk egy ideje – tette hozzá a másik, akit Pharaun nem ismert fel. Ő első látásra átlagos közdrow-nak tetszett, talán valami szorgos kézművesnek.

Viszont az övébe tűzött tőr hatalmas bűbájt sugárzott, ahogy a zekéje alá rejtett ékszer is. A férfi tehát ujabb álcát visel az álcája alatt.

– Nos – szólalt meg Ryld –, nem siettétek el, hogy felvegyétek velünk a kapcsolatot. Ámbár ez érthető is.

– Én is azt hiszem. – Houndaer és társa közelebb léptek. Az egyik goblin felnyögött, mire a nemes fejbe rúgta. – Miért kereslek bennünket?

– Azt hallottuk – lépett elő Pharaun a bár mögül –, hogy menedéket nyújtotok mindazon hímek számára, akik összetűzésbe keveredtek nőrokonaikkal, és sem az Akadémián, sem a BreganlLaerthe-ban, sem a kereskedőklánokban nem találják a helyüket. Csatlakozni kívánunk hozzátok.

– De ti már tagjai vagytok az Akadémiának! – ellenkezett a nemes. – És ott magas rangot töltötök be. Ugye megértitek, hogy ez aggodalomra ad okot.

Az orkfej pontosan követte a drow szájmozgását. Pharaun maga sem tudott volna tökéletesebb álcát létrehozni.

– Az Akadémiáról már csupán múlt időben beszélhetünk -leientette ki Pharaun. – Azt nyilván hallottátok, hogy én kegyveszett lettem. Argith mester pedig laposnak és unalmasnak találja a Melee-Magthere-t.

Houndaer bólintott. – Örülök, hogy ezt hallom, de mi a biztosíték arra, hogy nem Vagytok valamelyik

nagyasszonyanya ügynökei?

Pharaun elvigyorodott. – Ha akarod, ünnepélyesen megesküszöm rá. A társaság felkuncogott. – Őszintén – folytatta a mágus –, ha a bazaari akciónk sem

győzött meg a jóindulatunkról, nem tudom, mi mást tehetnénk. de azért nem maradt hatástalan, ugye? Különben nem lennétek itt. Szóval ha láttok rajtunk valamit, ami rögtön kémre utal… Az álközdrow elmosolyodott.

– Igazad van. – Houndaerhez fordult. – A külsejük rendben van, s ha mégis tévednék, arra úgysem jövünk rá, hiába faggatnám őket tovább ebben a mocskos kis goblinlyukban. Vigyük haza őket, mielőtt még az egyik papnő erre járna. A végén úgyis minden kiderül.

Pharaun gyűrűje egy pillanatra megremegett, s a drow hangja ugató orkmorgássá változott. Még a szaga is olyan volt, mi egy mosdatlan goblinoidé.

A Tuin’Tarl szája elkeskenyedett. A mágus sejtette, hogy nem szereti, ha mások megmondják neki, mit tegyen, a társát is bele értve.

– Csak óvatos akartam lenni (ami neked sem ártana), de igazad lehet. – Visszafordult a mesterek felé. – Ha beléptek az házunk kapuján, már nincs visszaút. Vagy segítitek az ügyünk vagy meghaltok.

Pharaun rávigyorgott. – Jól beszéltél, barátom, épp az eddig lezajlott ezer és ezer öszeesküvés szellemében.

Hussanjunk el. – Szívesen – mosolygott vissza a nemes –, amint átadjátok fegyvereiteket, és a

sokzsebes köpenyt. A varázsló felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, megbíztok bennünk. – Most pedig neked kell bennünk bíznod – válaszolt Houndaer. Pharaun átadta a piwafwiját, kézi számszeríját és tőrét, bízott benne egy kicsit, hogy

Ryld nem lesz ennyire belátó. Könnyen el tudta képzelni, hogy inkább úgy dönt, itt helyben kiszed Houndae és társából minden információt, de nem adja át a fegyvereit.

Ezzel a taktikával az lett volna a probléma, hogy a két sötételf valószínűleg nem tartozik a legmagasabb rangú összeesküvő közé, akik viszont nyomban elszelelnének, ha a két küldött nem térne vissza. Ezzel ugyan elodázhatnák a goblin felkelést, de nem bukkannának annak a különleges hatalomnak a nyomára.

Különben is sokkal viccesebb dolog csatlakozni hozzájuk, belülről zilálni szét a szökevények csapatát.

Ryld vagy ugyanerre a következtetésre jutott, vagy egyszerűen bízott a varázsló ítéletében, mert habozás nélkül odanyújtotta Vagdalót és a másik fegyverét.

A Tuin’Tarl a zsebébe nyúlt, egy követ húzott elő, és feldobta a levegőbe. Furcsa robbanást hallottak, majd egy élén álló szarkofágszerű valami jelent meg az orruk előtt.

A nemes a kapura mutatott. – Csak utánatok – mondta. Pharaun rámosolygott. – Köszönjük. Ilyen egyszerű? – gondolta magában. Valahogy csalódottnak érezte magát. Pedig

milyen nehéz volt eljutni idáig! Átlépett a kapun, de nem érezte a szokásos teleportálással járó utóhatásokat. Egy

pillanatra ugyan megvakult, ám a következőben már máshol járt. Az egyetlen zavaró körülmény a vele szemben álló drider volt.

A varázsló meg sem moccant. A félig drow, félig pók külsejű Illető mégis feléje fordult, és rászegezte számszeríját. Pharaun könnyedén elbánt volna vele, de csak az istennő tudja, miféle kifinomult csapdába keveredett. Visszafordult a kapu felé, épp amikor Ryld keresztüllépett rajta.

Ryld, aki már elintézte a maga drideradagját a Menzoberranzan körüli barlangokban, tudta, hogy ez a példány széles vállával és hatalmas póklábaival – jóval nagyobb az

átlagos fajának robosztus képviselője, ha a faj egyáltalán megfelelő kifejezés. A driderek nem természetes úton keletkeztek, Tiriem mágiával. Ha az istennő alkalmatlannak találta valamelyik hímet, néha büntetésként ezt az átváltozást szabta ki rá, Htelyct néhány papnője és egy yochlol hajtott végre. A Melee-Magthere mestere természetesen azonnal a mérges lényre irányította figyelmét, de jó harcoshoz híven – és Bhuraunnal ellentétben – feltérképezte a környezetét is. A kapu hatalmas, bútorozatlan szobába hozta őket, amelyben számtalan járat nyílt. Olyan volt, mint a kastélyok központi terme, ahonnan minden szárnyba el lehet jutni. Mögöttük néhány hím haladt el, s bár egyikük sem merészkedett drider közelébe, nem is menekültek előle, és nem is próbálta megtámadni. A lény maga sem úgy festett, mintha bárkivel végezni akarna, bár homlokráncolva meredt az újonnan érkezettekre.

Örült, hogy ez egyszer gyorsabban levonta a megfelelő következtetése-ket, és okos barátjához fordult.

– Nyugodj meg! – mondta neki. – Nehogy kellemetlen helyzetbe hozd magad. A varázsló körülnézett, majd elvigyorodott. – Igazad van. A barátaink mégsem csaltak csapdába. A dridert mágiával tartják

sakkban. – Nem. Ryld hátrasandított. A kapun közben a két álork is átlépett a nyíláson ami semmivé

foszlott mögöttük. A magasabb, beszédes példány szólt. – A drider szabad akaratából segít nekünk. – Érdekes – állapította meg Pharaun. A goblinoidok egy szempillantás alatt nemes

harcossá alakultak mint Houndaer Tuin’Tarl, aki valaha Ryld keze alatt tanult. – Még mindig alkalmazod a dupla csavaros közvetett tudást? – kérdezte tőle Ryld. – Az

szép taktika volt. Houndaer mosolyában most először nem volt sem rosszindulat, sem gyanakvás. – Hát nem felejtetted el, mester? Olyan régen volt már meglep, hogy egyáltalán

emlékszel rám. – Mindig emlékszem azokra, akik tanultak is valamit. – Nos, köszönöm szépen. Örülök, hogy velünk vagytok ez benneteket is boldoggá fog

tenni. Komoly dolgok vannak, szülőben. – A drider feléjük ügetett. – Ez itt Tsabrak. Az szerencsére nem nyomorodott meg, és ő is szívvel-lélekkel lünk van.

Őszintén megvallva a drider nem látszott túl szeretetre méltónak. Hosszú lábai a négy sötételf fölé emelték a testét, s sötét csillogó, gyűlölettel teli pillantást vetett rájuk. Ryld látta rajta, hogy jellegzetes menzoberranzani alkut kötött. Megtűrte maga mellett a szökevényeket holmi haszon fejében, de ettől függetlenül gyűlölte az összes drow-t, akik elcsúfították és kitaszították maguk közül.

– Mi ez? – kérdezte kivillanó agyarakkal, amelyek kissé zavarták is beszéd közben. – Syrzan azt mondta, nem!

A Syrzan aligha tipikus drow név, Ryld azonban nem tudta, melyik másik fajhoz tartozhatna. Pharaunra pillantott, aki alig észrevehető vállrándítással jelezte, hogy fogalma sincs.

– Syrzan a szövetségesem, nem a felettesem – jelentette ki Houndaer, és mérgesen nézett föl a pókszabásúra. – Én hozom meg a saját döntéseimet, és én úgy döntöttem, hogy ez a két úriember hasznunkra lesz. A Tier Breche mesterei…

– Tudom, hogy kicsodák! – üvöltötte Tsabrak, s szájából méreggel keveredő hab fröcskölt. – Azt hiszed, agyatlan vadállat vngyok? Én is a Tier Breche-en tanultam, ahogy mindenki más!

– Akkor te is tudod, mennyi hasznot hozhatnak – mondta a kézműves –, és mennyire valószínűtlen, hogy ártsanak nekünk. A herceg különben is lefegyverezte őket.

– Csak vezess minket Syrzanhoz – szólt Houndaer. – Ö majd eloszlatja a félelmeidet. – Nem tehetem – felelte a drider. – Elment valahová. – Hová? – Talán rabszolgákat győzköd? Még több varázstüzet hoz a rejtekhelyről? Honnan

tudjam? Várnotok kell, amíg visszaérkezik. – Semmi gond – jelentette ki a nemes. – Argith mesterrel majd beszélgetünk a régi

szép időkről. Abban a szobában várakozunk, ahol Syrzan a többi újoncot is kikérdezte. – Talán velünk jöhetnél – szólalt meg a kézműves –, hogy biztos lehess benne, hogy a

mesterek nem okoznak galibát. Pharaun föltekintett a vérszomjas csúfságra. – Megtennéd, kérlek? Legalább fél tucat kérdésem volna a flilerléttel kapcsolatban,

amelyre már évek óta keresem a választ. Tsabrak nem vett róla tudomást. Houndaerhez és a másikhoz fordult, mintha azt

gondolná, hogy ugratják. Végül így szólt – Rendben, megyek. Kell mellétek valaki, akinek a helyén van az esze. A mesterek és házigazdáik, avagy inkább fogvatartóik megindultak a folyósokon.

Pharaun, ahogy megígérte, kérdésekkel bombázta a dridert, s mikor az nem válaszolt, ő maga felelt rájuk, természetesen csupán tudományosan hézagosan alátámasztott feltételezésekkel.

Ryld alig figyelt rá. Túlságosan lefoglalta a citadella vizsgálgatása, ahol Pharaun szavai halk visszhangot vertek az üres, poros folyosókon. Egyetlen szolgát sem láttak, csak hímeket és drídereket, akik közül sokan felismerték volt mestereiket, és kíváncsian néztek feléjük. Mágikus támadások nyoma, villámcsapás vagy savmarás látszott a falakon.

Az összeesküvők a jelek szerint egy kiirtott ház volt fészkébe tanyáznak. Senkinek sem volt szabad a Baenrék tudta nélkül elfoglalni egy kastélyt, s csak kevesen mernék megtenni. Az üres erődökről az a hír járta, hogy elátkozott, kísértetjárta helyek, betegség, őrület és balszerencse melegágyai. És mintha az új lakók még inkább ki akarták volna hívni maguk ellen a sorsol még a pókhálókat is letörölték mindenhonnan.

Egyszerre elhaladtak egy sor apró, nyolcszögletű ablak melllett. Ryld kinézett, s zöld, valamint bíborszínű kastélyokat láioi mélyen alattuk. Ezek szerint egy sztalaktit erődben vannak amely a barlang tetejéről csüng alá. Jó kis rejtekhely.

Egy perccel később a menet megérkezett úti céljához, a padsorokkal ellátott teremhez, melyek között átjáró kígyózott föl az aszimmetrikus bazalt oltárhoz. A falakon ezüstösen foszforeszkáltak a freskók. Ezek Ryld nagy meglepetésére nem a démonhálót ábrázolták, hanem valamely más poklokat, amely teljesen pók-, yochlol- és Lolth-mentesek voltak. A hajdanán élő család ezek szerint tiltott isteneknek hódolt. Talán ez is hoz- zájárult a bukásukhoz.

A sötételfek letelepedtek. Bár Houndaert és az álközdrow-t valószínűleg meggyőzték a jó szándékukról, a holmijukat mégsem kapták vissza. Tsabrak az ajtó mellé állt, hosszú lábait megvetette az ajtófélfa két oldalán.

– Tetszik a berendezés – jegyezte meg Pharaun. – Már első pillantásra felismertem Cyricet, Orcust, Bánt, Ghaunadaurt és Vhaerunt. Szép kis választék, ha a drow új patrónust keres.

– Nem új istent akarunk! – fortyant fel Houndaer. – Hát persze – szólt a mágus. – De talán most megfelelőek a körülmények, hogy Argith

mestert és engem is beavassatok a dicsőséges terveitekbe. Az is érdekelne, miért most viszitek véghez őket.

– Miért most? – visszhangozta a nemes.

– A testvériség már évtizedek óta létezik – avatkozott közbe a kézműves. – Bár csupán néhány tíznapja szöktünk meg mindannyian, és foglaltuk el az itteni helyünket. Régebben csak egyszer-egyszer ültünk össze néhány órácskára.

– Ha a drow hím, és tökéletesen elégedetlen a menzoberrani életével – folytatta Houndaer –, akkor szüksége van valami másra, nem?

– Egyetértek – felelte a varázsló. – Másokhoz persze csatlakoznál, egy kereskedőklánhoz, az Akadémiához vagy a Bregan Wacrthe-hoz.

Houndaer megvetően sercintett. – Az mind csak arra való, hogy elrejtőzzünk a nagyasszonyanyák elől. Ebben az erődben azonban olyanok élnek, akik mindenestől fel akarják forgatni Menzoberranzant, hogy a végén mi Iegyünk a csúcson. Miért is ne? Hát a harcosaink és varázslóink nem érnek fel talán a papnőkkel? Pharaun elvigyorodott. Mostanság feltétlenül, hiszen a papnők valahol elhagyták a Hkiájukat.

Houndaer pislogott. Hát erről is tudtok? Csak levontam a megfelelő következtetéseket. Nyilván ti is tudjátok. Különben nem

pókhálóznátok ilyen lelkesen, és nem indítottátok volna be a vezéretek tervét. Kíváncsi lennék, honnan tudtok róla, és hogy mi okozza az egészet.

– Nem tudjuk, mi okozza – csóválta meg a fejét Houndaer. Akkor kezdtünk gyanakodni, amikor megfigyeltük néhány papnő halálát a Bauthwafon. A szukák meg sem próbáltak varázsolni, hogy mentsék az életüket, úgyhogy arra gondoltunk, talán azért nem teszik, mert nem is tudnának. Ezek után nyitva tartottuk a szemünket, és tőrbe is csaltunk néhány papnőt, hogy lássuk, hogyan védekeznek. Beigazolódott az elmélet.

Pharaun felsóhajtott. – Ezek szerint nincs néhány beszédesebb ismerősötök az istenek birodalmában.

Akárcsak jómagam, egyszerűen levontátok megfelelő következtetéseket a tapasztalataitok alapján. Milyen kár. Az nem jutott eszetekbe, hogy Lolth esetleg visszaadja papnőknek a mágiát, amikor úgy tartja a kedve?

– Az istennő talán azért fordult a papnők ellen, mert úgy gondolja, eljött a mi időnk – szólt közbe a közdrow. – Ki tudja Mindenesetre eljött a nagy lehetőség, és mi ki is fogjuk hadsználni.

– Lehetőség? Mire? – firtatta Ryld. – Úgy beszélsz, mintha lázadást akarnátok szervezni, ehelyett viszont a szolganépet buzdítjátok felkelésre.

Houndaer nagyot káromkodott. – Szóval erről is tudtok? – Véletlenül botlottunk bele a hírbe, miközben kerestünk benneteket – magyarázta

Pharaun. Pedánsan visszasimította a tincseit a füle mögé. Fehér haja kísértetiesen ragyogott az ezüstös freskók tompa fényében. – Ahogy Argith mester megjegyezte, a rabszolgalázadás aligha egyeztethető össze a terveitekkel.

– Akkor gondold végig alaposabban – mondta a nemes. Tudjuk, hogy nem dönthetjük meg egyik napról a másikra a matriarchátust. Anyáink, nővéreink még mágia nélkül is túl veszélyesek, túl sok varázstárggyal bírnak, s ami még fontosabb túl sok csapat áll a rendelkezésükre.

– Azt hiszem, értem, mire célzól – mondta Pharaun. – Elnézést, hogy nem láttam át azonnal a dolgot. Ez tehát csupán az idő húzás egy évekig tartó sava-játszmában.

– Amikor egész Menzoberranzan harcban áll – szólt Houndaer –, és a papnők nem tudnak varázslatokát alkalmazni a lázadások leverésére, mindenki tisztában lesz a gyöngeségükkel. közben pedig testvériségünk legyilkolhatja a legnagyobb akadályt képező nőstényeket. Remélhetőleg ebből az orkok is kiveszik a részüket. Végül pedig nemünk jóval erősebb lesz, s mindenki számára korlátlan lehetőségek nyílnak.

– Az elkövetkezendő években aztán mindent megteszünk annak érdekében, hogy megdöntsük a nők uralmát, és a helyükre kerüljünk. Eljön az a nap, amikor hímek állnak majd a házak élén.

Elmosolyodott, majd hozzátette – Csak félve emlékeztetlek rá, hogy mindannyian kitaszítottak vagyunk… – Családunk boldogan fogad majd vissza, ha annyira legyengült, hogy már minden fő

számít. Majd azt hazudjuk, hogy mélysötétben kalandoztunk, vagy kitalálunk valami hasonlót. Nem fognak faggatózni, ha elérte őket a kétségbeesés.

Olyan ravaszul megterveztétek a dolgot, hogy én csupán egy lehetséges buktatót látok – szólt Pharaun. – Mi lesz, ha a goblinoknak és a gnolloknak tényleg sikerül legyilkolni az ősszes drow-t, vagy legalábbis elpusztítani a várost? Houndaer rábámult, majd egy pillanat múlva felnevetett. Már azt hittem, komolyan mondod.

Pharaun rávigyorgott. Bocsáss meg. Gyakran szoktam viccelődni a legalkalmatla-bb pillanatokban. Argith

mester is tanúsíthatja. Houndaer rámosolygott Ryldra. – Én inkább azt szeretném tőle hallani, hogy sikeresen elsajátítottam a taktikai

gyakorlatokat, amelyeket megpróbált belém verni. – Hogyne – felelte Ryld, s talán igazat is mondott. Ösztöne azt súgták, hogy az őrült

terv akár működhetne is, s félve állapította meg, hogy fogalma sincs, mit szólna hozzá, ha véghezvinnék.

A mágussal azért jöttek a szökevények közé, hogy elbuktassák őket, kiengeszteljék az ősmágust, és hogy – a Mizzrym szavaival élve – Ryld ne unatkozzon. Most viszont magas rangot és nagyszerű kalandokat kínálnak nekik. Mi lenne, ha lélekben csatlakoznának a lázadáshoz?

Pharaunra pillantott. Az egyetlen alig látható ujjmozdulatt a következő néma üzenetet küldte felé kitartás.

Ryld ebből arra következtetett, hogy éles eszű barátja szokás szerint kitalálta gondolatait, és arra ösztökéli, hogy maradjanak meg az eredeti stratégiánál. Feltűnés nélkül biccentett. Nem tudta, bölcs döntést hozott-e Pharaun, azzal viszont tisztában volt, hogyha barátja nem kéri a segítségét, nem ülne itt, és nem hallgatná eme homályos beszélgetést. Ryld azért jött el a Mel Magthere-ből, hogy a mágus céljait megvalósítsák, s ennél is maradnak.

A varázsló most Tsabrakot faggatta. – Ezek szerint a driderek azért csatlakoztak az összeesküvéshez, mert az új Menzoberranzanban benneteket is meg fog becsülni. Sőt, a fiúk talán azt is megígérték, hogy visszaváltoztatnak drow-vá.

– Valami ilyesmi – horkantotta Tsabrak. – De a legfőbb mégis az, hogy így sok-sok papnőt ölhetek.

– Nem neheztelek rád – állapította meg Pharaun. – Nos, a terveitek valóban megihletnek, ha szabad így mondanom. Örülök, hogy felkerestünk benneteket.

– Én is – mondta Ryld. – Az egyetlen dolog, ami még homályos előttem – folytattál mágus –, az Syrzan és a

Próféta. Vagy talán egyetlen személyről van szó? O, látom az arcotokon, hogy igen. Ki ez a… Syrzan, és milyen módon bűvöli el a goblinokat?

– Szerintem nemsokára megtudod – felelte Houndaer. Egy pillanattal később zümmögés hallatszott, ám a zaj csupán a gondolataikban

létezett. Pharaun megfordult. Tsabrak közben félrelreállt, hogy beengedjen egy köpönyeges figurát. Ryldba hirtelen belehasított a rettegés. Félt, hogy máris elkésett, ám azért Kiugrott a padról.

Tizennyolcadik fejezet Faleryl balján egy vasszűz várakozott. A kínzóeszköz leginkább sipkás udvari

bolondhoz hasonlított, még a csengettyűk is voltak voltak rajta. Épp csak résnyire állt nyitva, nem látszottak benne a tüskék.

Az orra előtt horgas láncok várták az újabb foglyokat. JobbróI pedig izzó szénserpenyőt látott, a mellette lévő falon meg szép rendben tűket, késeket, fogókat és csipeszeket. Végzete, az , ilyen módon felcicomázott aprócska hím azon a környéken portyázott, most éppen egy vasszékbe telepedett. A széknek bilincsek lógtak a karfáján.

Magát Faerylt egyébként meztelenül hozzákötözték egy kő oszlophoz. Éhes volt, szomjas, és fáradt is, mert már órák óta mozdulni sem tudott. A kötél

elszorította a kezét, és fájt a feje is. És ráadásuI külön kínt jelentett, hogy fogvatartói azt a parancsot kapták hogy ne kezdjék meg a mulatságot, míg Triel meg nem érkezik.

Fueryl már megpróbált beszélgetni a kis drow-val és a többiekkel, de egyiktől sem kapott választ. Nem lévén más választása, elmerült a saját gondolataiban. Nem akarta elképzelni, mi mindent tesz majd vele a Baenre, ám ő maga már annyi kínzásban vett részt, hogy nehéz volt elűzni elméjéből az ide vonatkozó képeket. Arra sem akart gondolni, hogyan mészárolták le a követőit, ám az emlékek csak-csak a felszínre törtek.

Ched Nasad leányai és fiai egymás után pusztultak el. Faeryl könnyes szemmel nézte végig a halálukat, bár nem engedett a sírásnak, a gyengék menedékének. Természetesen ő sem szerette a csatlósait, de megszokta őket, sőt, néhányukat még kedvelte is, és pontosan tudta, hogy hűséges kíséret nélkül ő maga mit sem ér, pusztán bukott papnő az ellenség földjén, akit megfosztottak istennőjétől és otthonától is.

Aztán a kis hím ott termett előtte, és mágiájával kiütötte őt. Így ébredt, ehhez az oszlophoz kötözve.

Ajtó csattant, motyogást hallott. Ösztönei azt súgták, hogyi Triel végre megérkezett. Behunyta a szemét, mély levegőt vett, és lassan fújta ki, hogy összeszedje magát. Nem fog félelmet mutatni. Egyedül a méltósága maradt meg – ám az is csak addig míg kínzói ki nem korbácsolják, ki nem égetik belőle.

Az ajtón valóban Triel és draegloth fia lépett be. Baenre anya mosolygott. Jeggred vigyorogva kivillantotta agyarait, s fürgén ügetett mögötte kecskelábain.

A kicsi hím fölállt és meghajolt. – Valas – mondta Triel –, jó munka volt. Mit vétettek Zauvirrok? – Megpróbáltak álruhában elmenekülni – felelte a hím. Majdnem át is verték a

felderítőt, de miután rájött, kivel van dolga, minden a terv szerint haladt. A Baenre vaskos erszényt húzott elő. Túl nagynak és nehéznek látszott apró kezéhez

képest. – Üzenek értetek, ha ismét szükségem lesz a Breg D’aerthe-ra -mondta. Valas elvette az erszényt, majd újra mélyen meghajolt. Az visszavonult, Triel és

szörnyszülött ivadéka pedig a foglyot vették szemügyre. – Jó estét, nagyasszonyanya – mondta Faeryl –, vagy már reggel volna? Jeggred harcos kezét kinyújtva, kimeresztett karommal, tágra nyitott állkapoccsal

rávetette magát. Faeryl akarata ellenére összerezzent. A karmok és a fogak hüvelyknyire állapodtak meg a testétől. A draegloth szorosan mellette maradt, mintha szerető módjára át akarná ölelni. Egyik karmát végigfuttatta az arcán, majd vadállati pofájához emelte. Szörcsögve, mohón itta be a folyadékot. Faeryl álláról lecsöppent valami a padlóra.

– Én a helyedben vigyáznék rá – jegyezte meg olyan egykedvűen, ahogy csak bírta. – Ha a fiad azonnal megöl, hol marad a móka?

Jeggred mély hangú csikorgást hallatott. Faerylnek fogalma sem volt róla, morog-e vagy nevet.

– Lebecsülöd őt – mondta Triel. – Igaz, láttam már, amint nyolc rabot ölt meg ugyanennyi pillanat alatt, ám egyszer napokig elbíbelődött egy tündérgyerekkel, apránként fejtette le róla a húst. A hangulatától függ, és természetesen a parancsomtól.

– Természetesen – ismételte Faeryl. Arcán égni kezdett a karmolás nyoma. Jeggred most az ajka vonalát rajzolta végig az ujjával. – Remélem a kölyök tisztában volt vele, miféle kegyben részesül.

– Nem tudnám megmondani – mélázott el Triel. – És veled mi a helyzet? Tetszeni fog neked?

– Nos, méltóságos anya – felelte Faeryl –, a leányod nem örülhet olyan kegynek, amelyet ki sem érdemelt.

A még mindig az arcát simogató Jeggred most felemelte kisebb karját, mely a rajta nőtt szőrtől eltekintve semmiben sem különbözött egy sötételf végtagjától, s megmarkolta Faeryl fülét. Nagyot csavart rajta, s a nő felnyögött az izzó fájdalom hatására. Amikor a szörny végre elengedte, a füle továbbra is sajgott és csengett. Eltöprengett rajta, vajon maradandó károsodást tett-e benne a draegloth, bár ennek igazán nem volt semmi jelentősébe. A süketség a legkisebb baj, ami az elkövetkezendő órákban érheti.

– Bárcsak ne tagadnád a bűnösségedet! – sóhajtott föl a kecses nagy asszonyanya. – Az olyan unalmas.

– Még akkor is, ha igaz? – Faeryl szeme alatt friss vágás keletkezett. – Ne fárassz! – szók Triel. – Menekültél, ez bizonyítja a bűnösségedet. – Azt bizonyítja, hogy valaki mérget csepegetett a füledbe, ellenem hangolt! – vágta rá

Faeryl. Jeggred belemarkolt a hajába, és megrángatta. – Jogtalanul tartóztattatok le – folytatta Faeryl makacsul. – Miért akartál Ched Nasadba szökni? – faggatózott Triel. A szavam ott is törvény. – Honnan tudod? – bökte ki Faeryl. Jeggred hatalmas pofont kevert le neki harcos karjával, feje oldalra csuklott, egy

pillanatra elkábult. Mire ismét kitisztult az elméje, vérízt érzett a szájában. A draegloth leguggolt, hogy feje egy vonalba kerüljön az övével. – Tiszteld Lolth választottját! – morogta. – Nem akartam tiszteletlen lenni – mondta a nagykövet. – Csak arra céloztam, hogy

mivel nem tudunk semmi biztosat, akármi is történhetett Ched Nasaddal. Talán szörnyek foglalták el, vagy elborította egy lávafolyam. Nem hiszem, hogy így volna remélem, hogy nincs így, de nem tudjuk biztosan. Meg kell tudnunk, és ezért próbáltam elszökni. Nem azért, hogy fűnek-fának elhíreszteljem Menzoberranzan papnőinek gyengeségét. Hiszen; engem is sújt a haragja! Én sem meríthetek tudást, én serfll beszélhetek…

– Mondtam már, hogy tárgyaltam Ched Nasad-i követekkel – vágott közbe Triel. – Megbízható alattvalókra céloztam – makacskodott Faeryl. Be akartam bizonyítani,

hogy mindig is hűséges voltam hozzád, hogy soha nem árultalak el. Baenre anya nagyot köpött. – Aki hűséges, az egyben engedelmes is – jelentette ki. Faeryl legszívesebben sírva fakadt volna, nem a rá telepedő félelemtól, hanem a

kétségbeeséstől. Jeggred most a nyaki ütőereit tapogatta. – Nagyasszonyanya – szólalt meg megint –, kérlek! Hozasd Ide azt a személyt, aki

ellenem uszított. Hadd bizonyítsam be, hogy ragaszkodom hozzád. Hát annyira nehéz elhinni, hogy valaki hazudott neked? Az udvaroncaid soha nem cselezik ki egymást, hogy a kegyeidet elnyerjék? Miért olyan lehetetlen, hogy így Ched Nasad-i hazudik neked és azt állítja, hogy minden rendben van, holott tíznapok óta hírét sem hallottuk egyetlen karavánnak sem?

Triel habozott, Faeryl pedig már-már reménykedni kezdett, ekkor azonban Menzoberranzan úrnője megszólalt

– Te vagy az, aki hazudik, és most tetten értünk. Ha azt akarod, hogy kegyet gyakoroljak fölötted, mondd meg, kinek dolgozol. A mélységi gnómoknak? Az aboletheknek? Egy másik drow városnak?

– Csak téged szolgállak, szentanya. Reményét vesztve ejtette ki e szavakat, mert most már tisztán látta, hogy soha sem

fogja meggyőzni Trielt az ártatlanságáról. Triel nem ért fel az elődjével, s képtelen volt megfelelően uralkodni eme nehéz időszakban, képtelen volt egyedül döntéseket hozni. S ha valaki tanácsot adott neki, hát meg is fogadta, még ha a világ legostobább tanácsa volt is.

– Megmondtam – nyűgösködött a draegloth – tiszteletlen. – Nem vagyok tiszteletlen – zihálta a nagykövet. – Ezért mondok igazat, holott sokkal

egyszerűbb volna, ha hazudnék. Triel a fiára bámult. – Zauvirr hercegnő nem fogja elterelni a figyelmedet a kötelességeidtől? Jeggred a fejét ingatta. – Nem, anya. – Ám ha épp nincs rád szükségem – folytatta a nagyasszonyanya –, úgy használhatod

a kémet, ahogy neked tetszik. Ha bármi érdekeset elmondana, csak szólj, de nem vallatnod kell, hanem büntetned. Nem is hinném, hogy tudna az igazán fontos dolgokról. Úgyis tisztában vagyunk vele, kik az ellenségeink.

– Igen, anya. – A féldémon ismét leguggolt, és Faeryl arcál leste. – Hosszan tartó móka lesz. Majd meglátod.

Kinyújtotta hosszú, hegyes nyelvét, és lenyalta arcáról a vért Nyelve érdes volt, akár egy vadállaté.

A templom ajtajában álló alak duzzadt, ráncos fejjel, dülledt szemekkel bírt, szája előtt négy tapogató himbálózott. E mellé háromujjú görbe keze és hengeres teste volt, köpenyéről számtalan amulett és talizmán csüngött alá.

Syrzan ezek szerint a pszionikus képességekkel rendelk illithid nemzetség tagja. Sőt, ő még a varázsláshoz is érthet máskülönben aligha változtathatta volna magát alhoonnévé méretes élőholt teremtménnyé. Az ilyen lények halhatatlanok és szinte legyőzhetetlennek számítottak, s még mindig képesek voltak a telepátiára. Syrzan tehát bármikor kiolvashatja az agyából az árulás gondolatát.

Ryld közben Houndaerre vetette magát, nyilván abból az okból, hogy visszaszerezze a fegyvereit. Pharaun, akinek hasonlóképp nagy szüksége volt a varázskomponenseire, utána száguldott

A fegyvermester egy mozdulattal kiütötte Houndaert, és elkapta Vagdalót. Nagy ívben megperdült, újabb veszélyt lesve csaknem lefejezte barátját.

Pharaun a köpenyéért nyúlt, majd észrevette, hogy Houndaer szerény társa dúdol valamit.

Ha már rajta lett volna a védőmágiákkal ellátott piwafija ellenállhatott volna az éneknek, így viszont fájdalom hatolt az agyába. Ellenállhatatlan kacagás tört rá, s csak nevetett, tett. Végül térdre hullt, hasizma már fájt a görcsös rángatózástól.

Azt eddig is sejtette, hogy a jelentéktelen külsejű drow nem az mint aminek látszik, hogy álcájával mindössze hamis biztonság érzetbe akarja ringatni ellenfeleit, és igaza is volt. Valójában bárd volt, aki a dallamok segítségével űzte mágiáját.

Pharaun összeszorította a fogát, és megpróbálta leküzdeni a nevetést. Zihálva fölemelte a fejét, körülnézett. A bárd közben előhúzta varázstőrét, és újabb dalba kezdett, ezúttal falzett hangon. Houndaer magához tért, és Rylddal küzdött, kardjuk csikorogva egymásnak feszült. A terem végében Tsabrak nyolc lába Irgatottan megrándult, a drider

azonban nyílpuskát szegezett Pharaunra. Az alhoon pedig nyugodtan állt, csak tapogatói rezdültek néha-néha. Alighanem teljességgel megbízott a szolgáiban. A mágus oldalra vetődött. A nyílvessző mellétalált, és végig csúszott a padlón. Pharaun rácsapott a kőre, s menedéket nyújtó sötétség keletkezett közte és ellenfelei között. Gyakorlottan, nesztelenül lopózott tovább.

Valami behatolt az agyába, legyengítette akaratát, és megfagyasztotta testét. Az élőholt agyfürkész tehát mégsem tétlenkedett. Syrzan most a pszionikus energiáit használta, ehhez pedig nem volt szüksége háromujjú kezére. Még a sötétség sem gátolta meg abban, hogy kinyúljon Pharaun felé, és megnyomorítsa elméjét.

A homálygömb szertefoszlott. Syrzan talán ellenvarázst alkalmazott, s így Pharaun láthatta, mi folyik a küzdőtéren. Legnagyobb meglepetésére Houndaer még életben volt, valószínűleg azért, mert Tsabrak feladta a lövöldözést, és egy hosszúkarddal a segítségére sietett. Megpróbálták közrefogni Ryldot, ami általában hatékony módszernek bizonyult, ám egy piwafwit és törppáncélt viselő mesteren nem olyan könnyű sebet ejteni.

A Tuin’Tarl félgőzzel meglendítette a kardját, Ryld pedig, aki azonnal felismerte a cselt, nem reagált. Tsabrak meztelen felsőteste ezüstösen csillogott a freskók fényében, miközben mérget köpött a kardjára. A bárd hangja felerősödött, s közben a drow keresztbetette a lábát, szorosan átölelte törzsét karjával, mintha csomóra akarná kötni magát.

Gyűrűje segítségével Pharaun pontosan látta, milyen mágia halad Ryld felé. Barátjának ugyanazt a pózt kellett volna fölvennie, amit a bárd mutatott. Erős lelkével Ryld azonban oda se bagózott a varázslatra, még csak észre sem vette, hogy ellenállt hatásának.

A fegyvermester Houndaer feje felé cselezett, majd megperdűlt és elvetődött. Átcsúszott Tsabrak lába között, felugrott Syrzanra vetette magát. Nyilván felmérte, hogy az alhoon a hatalmasabb ellenfél, holott az illithid még meg sem támadta Syrzan a zsebébe nyúlt, apró kerámiaflaskát vett elő. Meglendítette az üvegcsét, és tucatnyi fénylő láng jelent meg a levegőben. A lánggömbök Ryldra zuhantak és egymás után felrobbantak, olyan hangerővel, mintha száz dobos pergette volna dobverőjét.

Egy pillanatra Pharaunt is elvakította a robbanás, azonban ismét meglátta barátját. A mester sértetlennek látszott és továbbra is rohamozta az alhoont. Már csak egy karnyújtásnyira járt tőle.

Syrzan most alighanem agyfürkész képességeihez folyamodott. Bár a támadás nem is ráirányult, még Pharaun mégis érezte szelét. Ryld elterült a földön.

Az illithid megvizsgálta a földön heverőt, megbizonyosod róla, hogy valóban harcképtelenné tette-e. Aztán odasétált Pharaunhoz. Hosszú köpenye ellenére látszott, hogy furcsán mozog, mintha túl sok helyen hajlana a lába. Közelről igen kellemetlen szagot árasztott, leginkább rothadt húshoz hasonlót. Öltözéke valaha díszes és szép lehetett, most viszont égett, gyos külsejű volt.

Pharaun homlokához érintette ujját, és hirtelen valahova máshová kerültek. Tizenkilencedik fejezet Mélysötét határtalan, s végtelen sok rejtéllyel bír. Pharaun hosszú évszázadokat töltött

kutatással, amerre a kíváncsisága éppen vitte, de még életében nem látott illithid várost. Ahová most érkezett, az viszont annak látszott, bár egyetlen lakos sem bukkant föl a láthatáron.

A barlang falait és oszlopait szivacsos, agykülsejű mintára faragták, rajtuk vésett szimbólumok ékeskedtek. Meleg folyadék csörgedezett a talpa alatt. A sósszagú tavacskák olyan erővel lüktettek, hogy még egy nem pszionikus agyába is furcsa gondoltukat közvetítettek.

Pharaun tudta, hogy a barlang valójában illúzió, ettől azonban csak még érdekesebbé vált a dolog. Szívesen felfedezőútra indult volna benne. Aztán eszébe jutott, hogy ez a gondolat valószínűleg mesterségesen táplálódott az agyába, hogy elvakítsa, ezért le kell küzdenie.

Megfordult. Syrzan néhány lábnyira állt tőle. A mágus erőnyilakat varázsolt rá, mert ehhez a mágiához csak hatalomszóra és mozdulatokra volt szüksége. Az azúrkéken villogó lövedékek félúton megálltak a levegőben, leestek a földre, s piócává változtak, melyek telepatikus nyivákolással elcsúszkáltak a legközelebbi tavacskáig.

– A varázslataid itt nem működnek – szólt Syrzan a Próféta lenyűgöző, telt csengésű hangján.

– Magam is sejtettem, de meg kellett próbálnom. Most az agyadban vagyunk? – Nagyjából. Syrzan közelebb tipegett. Lába alatt kétoldalt ebihalak fickándoztak a medencékben. – A különleges menedékhelyemen vagyunk – mondta az élőholt agyfürkész –, de

egyben a hitetlenek templomában is. A valóságban most épp megszidom Houndaert, aki akaratom ellenére idehozott benneteket. Mondtam neki, hogy veszélyes. Te pedig eszméletlen vagy.

– Lenyűgöző – állapította meg Pharaun. – Ezek szerint pusztán magánbeszélgetésre hoztál ebbe az álomba?

– Elsősorban igen – jelentette ki az alhoon. Még a képzeletbeli világában is foszladozó halszaga volt. – Ez egyfajta elmefürkészés. Nem leszel képes hazudni.

A Sorcere mestere felkuncogott. – Egyesek azt mondanák, ilyen állapotban beszélni sem tudnék. A két mágus megindult egymás oldalán. Tisztára mintha baráti csevejt folytattak volna. – Hogy jutott eszedbe – kérdezte Syrzan –, hogy a társaim keresésére indulj? Pharaun elmagyarázta neki. Nem hitte, hogy ezzel ártana magának. Mire befejezte, az illithid így szólt – Te nem lennél képes az én hatalmam elsajátítására. – Ezt most már magam is látom. Te félig varázslattal, félig agyfürkész művészeteddel

bájolod el a közönségedet, belőlem pedig hiányzik a hajlam az utóbbira. És mi több, az összeesküvők semmi közelebbit nem tudnak Lolth hallgatásáról.

Pharaun félrebillentette a fejét. – Ám te lehet, hogy tudsz, lich mester. – Nem – mondta Syrzan, és meglebegtette tapogatóit. – Csak annyit tudok, mint a

többiek. Megtörtént, de hogy miért? Fogalmam sincs. – Ezek szerint hiába jutottam el idáig – nevetett föl Pharaun. – Sabal nővérem egyszer

azt mondta, ha a drow túl okos, azzal beláthatatlan ostobaságokba sodorja magát… ám ez már a tavalyi vér. Mi a helyzet veled? Hogy a Démonhálóba jutott eszedbe, hogy szövetkezz néhány menzoberranzani renegáttal?

– Most felvilágosításokat próbálsz szerezni tőlem, hogy később ellenem fordítsd őket. – Nos, részben… – Pharaun várt egy pillanatig, mert az egyik nagy medencéből áradó

erő kissé fejbe kólintotta, és majdnem elmosta a saját gondolatait. – Ha egyszer lehetőségem lesz rá, bár ez kevéssé valószínű… Egyébként pedig egyszerűen kíváncsi vagyok. Te is mágus vagy. Ez legalább közös bennünk, ha más nem.

Syrzan megvonta keskeny vállát. – Nos – jelentette ki –, azt hiszem, nem ártok magamnak azzal, ha felvilágosítalak, s

már sok idő telt el, hogy egy tehetséges kollégával cseveghettem volna. Nem mintha felérnél velem (erre sem elf, sem törp nem volna képes), de Houndaer szövetségeseinél jóval magasabb szinten állsz.

– Egészen meghatnak a szavaid. Most egy híd felé közeledtek, melynek hajlott mészkőalapja két tó fölött ívelt át.

– A sötételfek elfogadják a licheket – kezdte az alhoon, s hangjába mesterséges zenei hangsúly vegyült. – Az illithidek nem. A legtöbbjük gyűlöli a mágiát, mert ugyanannyira hatalmas, mint a pszionika, népünk természetes adománya. Ettől függetlenül az eleven mágusokat azért elviselik, azokat közülünk, akik a gyűlölet ellenére megpróbálkoznak a varázslás tudományával. Ám az a gondolat, hogy egy halhatatlan varázsló évezredeken keresztül mágiát halmozzon fel, rettegésbe hajtja őket.

– Ezért hát azon a napon, amikor megszerezted a halhatatlanságot – következtetett Pharaun –, örökre elhagytad az otthonodat, vagy legalábbis addig a szép napig, amíg visszatérhetsz és leigázhatod.

Megálltak a híd tetején, és lenéztek a meleg, sósvizű tóra. Pharaun észrevette, hogy a folyadék furcsa, lassú hullámokat vet, mintha sűrűbb lenne a víznél.

– Valóban – mondta Syrzan. – Reméltem, hogy észrevétlenül sikerül távoznom, ám Oryndoll népe valahogy tudomást szerzett az átváltozásomról. Évtizedekig vadásztak rám, akár egy vadállatra, s akként is éltem a Mélysötét alagútjaiban. Nehéz idők jártak rám. Még az élőholtak is igénylik a civilizációt. Végül Oryndoll népe feladta a keresést, vagy elfeledkezett rólam. Ezt haladásnak értékeltem, ám továbbra sem volt otthonom.

– Azt hallottam – vetette közbe Pharaun –, hogy létezik a magadfajta illithilichek számára egy-két titkos társaság. Nem kutattad fel őket?

– Kilencven évig kerestem, és rá is bukkantam egyre – szipogta Syrzan, mintha rossz néven vette volna, hogy foglya előreugrott a történetben. – Egy ideig velük éltem, ám aztán összetűzésbe keveredtem az idősebb alhoonokkal, akik ott vezérnek számítottak. Olyan nyomozásokat folytattam, melytől ők gyávaságukban és tudatlanságukban eltiltottak.

A Sorcere mestere felnevetett. – Ha szíved szerint (mármint ha az illithilicheknek megvan még ez a szervük) nem is

tartasz veled egyenlőnek, azt neked is be kell látnod, hogy rokonlelkek vagyunk. Csak nem a Sarthos démont kerested?

– Nem – mondta kurtán Syrzan. – Természetesen a legvénebb lich helyét akartam átvenni, de mivel rosszul sült el a dolog, ismét a vadonba kellett menekülnöm, s újra magányos lettem.

– Csak találtál egy-két rabszolgának valót. Pharaun észrevette, hogy a barlang levegője hűvösebbé vált. Talán létrehozójának

érzelmeit tükrözi. – Találtam egy-két kisebb tábort – mondta az alhoon –, itt egy goblincsaládot, ott egy

tucat troglodytát. Felhasználtam őket, de sajnos nem tudták kielégíteni az igényeimet. Egy egész várost akartam, egy varázslatos szépségekkel teli várost, amelyet az uralmam alá hajthatok, s amelyből birodalmat faraghatok. Ám ez még az én erőmet is meghaladja.

– Meg az enyémet is – sóhajtotta Pharaun. – Tudom, nehéz belátni. Szóval vágyálmokat kergetsz, s ezért kifigyeltél néhány mélysötéti várost. Szemmel tartottad Menzoberranzant.

– Úgy van. Sokáig szemléltem a népedet. Negyven éve figyeltem föl a renegát hímekből álló társaságra. Nemrég pedig észrevettem, hogy a papnők elveszítették a mágiájukat; az én képességeim elől az ilyesmi nem sokáig maradhat rejtve, főképp holmi hitvány sötételfek nem rejthetik el. Eszembe jutottak a lázadó hajlamúak, s ezért úgy rendeztem, hogy maguk is rájöjjenek a titokra, aztán kiléptem az árnyékból, és felajánlottam nekik a szolgálataimat.

– Miért? – kérdezte Pharaun. – A társaid drow-k, te pedig, ha megbocsátod a nyíltságomat, egy alsóbbrendű faj tagja vagy, a posványból felkapaszkodott féreg. Csak nem képzeled, hogy Houndaer és a fiúk tiszteletben tartják a megállapodást, ha egyszer hozzájutottak a díjhoz? A sötételfek még egymást is becsapják.

– Szerencsére a díj csak évtizedek múlva esedékes, s addig bőven lesz rá időm, hogy a szövetségeseim elméjét az uralmam alá hajtsam. Mire átveszik a hatalmat a város fölött, már az én bábjaim lesznek.

– Értem. Az ostobák tehát kinyitották előtted az ajtót, amelyen te önerőből soha nem jutottál volna át. Csak szövögeted, szövögeted a hálódat, míg végül az összes menzoberranzani úgy táncol majd, ahogy te fütyülsz.

– Látom, tisztában vagy az illithid társadalmak alapgondolatával – állapította meg Syrzan. – Talán azt is tudod, hogy szívesen fogyasztjuk az alacsonyabb rendű, értelmes lények agyát, s hogy osztjuk néped nézeteit a kínzásokkal kapcsolatban. Mégis, a drow-k egy részének nem esik majd bántódása. Mégsem ehetek meg vagy uralhatok mindenkit, nem?

– Hacsak nem akarsz szellemek királyává válni. És ha már itt tartunk, honnan szerezted a kőbombákat?

– Menzoberranzan nem az egyetlen város, ahol törekvő hímekre bukkanhatunk – mondta az illithilich.

Pharaunnak egy pillanatra torkán akadt a szó. Egy másik drow város… – Most viszont rajtad a sor, hogy kielégítsd az én kíváncsiságomat – jelentette ki

Syrzan, amivel kizökkentette a drow-t az álmodozásból. – Tessék, parancsolj velem. – Amikor Houndaer elmagyarázta nektek a tervet, gondoltál arra, hogy csatlakozzál? Pharaun elvigyorodott. – Egy másodperc törtrészéig talán. – És miért vetetted el az ötletet? Te sem vagy hűségesebb vagy kevésbé törtető az

átlagos sötételfnél. – Vagy az átlagos illithidnél, gondolom. Hogy miért akarlak továbbra is beárulni

Gromphnak? – A karcsú drow széttárta a kezét. – Rengeteg okom van rá. Először is, ha szabad ilyen kifejezéssel élnem, elismert mágus vagyok, s mi varázslók gyakorlatilag külön kasztot alkotunk a városban. Az elmúlt időszakban ezért küzdöttem. Ha fölemelkedhetnék a csúcsra, csaknem olyan magasztos pozíciót tölthetnék be, mint egy főpapnő.

Syrzan türelmetlenül meglibbentette tapogatóját, s közben leesett róla egy darabka bőr. Az élő agyfürkészek nyálkás kültakarójával ellentétben az övé ráncos és száraz volt.

– A renegátok a nők fölé kívánnak emelkedni – mondta. – Értem én, de nem hiszem, hogy így működhetne a dolog, sőt, azt sem hiszem, hogy

a te terved bejön. – Azt gondolod, hogy a papnők még a varázslataik nélkül is túl erős ellenfelek? – Ó, hát persze, hogy erősek. Lehet, hogy véget is vetnek ennek a kis

összeesküvésnek. De e pillanatban engem az aljanép aggaszt. Nem veszed észre, mennyire gyűlöltek bennünket már azelőtt is, hogy megőrjítetted őket? Végiggondoltad, milyen veszélyes a kőgyújtó folyadék? Könnyen meglehet, hogy a lázadás után már nem lesz Menzoberranzan, amin bárki is uralkodhatna.

– Ostobaság. Az orkoknak meglesz a maguk néhány boldog órája, aztán a néped lemészárolja őket.

Pharaun felsóhajtott. – Mindenki ezt mondja. Kívánom, hogy igazad legyen, de szerintem tévedsz. Ez az

egyik hátránya, ha valaki ravaszabb a többieknél. – Biztosíthatlak, az orkok nem győzhetnek. – Legrosszabb esetben is jó részét elpusztítják a csodálatos építészeti

remekműveknek, melyeket még az alapítók faragtak az élő sziklából, s emellett rossz példát fognak mutatni a jövő rabszolgái számára. A terved nem csupán a papnőknek,

hanem magának Menzoberranzannak is árt, s én kifejezettem ellenzem. Durva és hanyag elképzelés. Csak egy bolond csúfítja el a hőn áhított kincset.

Syrzan felhorkant. – Nem hittem volna, hogy ekkora hazafi vagy. – Vicces, ugye? Mesélek valamit, ami még ennél is furcsább. A magam módján én is

Lolth elkötelezett gyermeke vagyok. Ez természetesen soha nem akadályozott meg abban, hogy a saját céljaimért dolgozzak (itt például egyes papnők megölésére célzok), de bár minél magasabbra szeretnék kapaszkodni a ranglétrán, soha nem gondolnék arra, hogy megdöntsem az istennő által kialakított társadalmi rendet. Az pedig biztos, hogy nem vágyom arra, hogy a választott gyermekei egy alantasabb lény irányítása alatt tengődjenek.

– Még az istenek is meghalnak, drow. Lolth talán már nincs is többé. Ha valóban Menzoberranzan a legkedveltebb birodalma a halandók világában, ugyan miért hagyott volna el benneteket?

– Próbatétel céljából? Büntetésből? Szeszélyből? Ki tudja? Abban viszont kételkedem, hogy a Pókkirálynő meghalt volna. Láttam már őt egyszer, és nem csupán a Zűrzavarok Korában itt járó manifesztációra gondolok. Én teljes pompájában láttam a Sötét Anyát, és el sem tudom képzelni, hogy ő is elbukhat valaha.

– Láttad a Pókkirálynőt? – Gondoltam, hogy érdekelni fog – így a mágus. – Nem sokkal azután történt, hogy

végeztem a Sorcere-ben, és visszatértem anyám szárnyai alá, ahol is szövetkeztem nővéremmel, Saballal az ikertestvére, Greyanna ellenében. Egy éjszaka egy csapat papnő jött a sztalaktit kastélyunkba. Maga Triel Baenre vezette őket (akkor még az Arach-Tinilith úrnője volt), és magas rangú papnőket, Xorlarrinokat, Agrach Dyrreket, Barrison Del’Armgókat és egyéb nagy nevű képviselőket hozott magával. Felejthetetlen pillanat volt számomra, merthogy a hölgyek azért jöttek, hogy engem őrizetbe vegyenek.

– Soha nem tudtam meg, hogy Greyanna keze volt-e az ügyben. Valószínűleg igen, de nem egészen bizonyos. Nem fogod elhinni, de akkoriban szemtelen, beképzelt semmirekellőnek tartottak; nagyon messze voltam akkor még mai szerény és erkölcsös önmagamtól. Bármelyik jó papnő tiszteletlennek tartott volna.

– Ez történt Tsabrakkal is – mondta Syrzan. – A papnők őrizetbe vették, driderré változtatták, aztán elzavarták.

– Néha komolyabb büntetéseket is kiszabnak – bólogatott Pharaun –, ám először vizsgálatnak vetnek alá, hogy megtudjanak valamit az igazi érzéseidről. Reméltem, hogy az anyám közbeavatkozik. Ö Menzoberranzan egyik legnagyobb házának a nagyasszonyanyája, s én számos jó cselekedetet vittem véghez a Mizzrym-ház érdekében, de soha nem szólt egy szót sem az érdekemben. Talán ő is árulónak gondolt, vagy nem akart a Baenrékkel vitatkozni. Az is lehet, hogy egyszerűen mulattatta a helyzetem. Miz’ritól kitelik.

– Bárhogy is legyen, a papnők bedobtak egy zárkába, és faggatni kezdtek, korbáccsal, miegymással. Valahogy megálltam, hogy ne valljam magam bűnösnek csak azért, hogy véget érjen a fájdalom. Egy varázsló kollégám gondolatolvasást akart alkalmazni, ám a varázslat csődöt mondott a védelmem ellenében. Gondolom, egy illithid egy szemvillanásnyi idő alatt lebombázná ezt a falat, ám ő nem volt alkalmas a feladatra.

– Ezek szerint kiálltad a próbát? – kérdezte Syrzan. – Nos, nem – nevetett fel Pharaun. – A papnők nem találták meggyőzőnek az

eredményt, úgyhogy értelemszerűen megkérdeztek egy hatalmasabb lényt. Ráfektettek egy obszidián oltárra, táncoltak, nyivákoltak és egyéb módon lealacsonyították magukat körülöttem, s a kínzókamra hirtelen nem volt sehol. Boldog is lehettem volna, hogy eltűnt, ám az új környezetem hasonlóan baljóslatúnak bizonyult.

Pharaunnál még mindig ott volt az ezüstgyűrűje – fogva tartói alighanem egyszerű ékszernek nézték –, s most észrevette, hogy a gyűrű ereje még a lich fantáziájában sem veszik el. Gyorsan tudatának legmélyére száműzte a gondolatot, és folytatta a csevegést.

– A papnők elkábítottak, hogy ne tudjak ellenállni a kedveskedéseiknek, aztán meglehetősen durva módon használatba vettek. Eltartott egy ideig, míg föl bírtam emelni agyonpofozott fejemet, hogy egyáltalán körülnézzek. Mire sikerült, azt láttam, hogy egy hatalmas tárgy tetején fekszem, melynek leginkább pálca alakja volt, és egyszerre volt ruganyos és adamantit keménységű. Messze a távolban a pálca összeolvadt egy másikkal, amely úgyszintén másikakkal találkozott, hogy végül különleges mintát alkottak. Hirtelen rájöttem, hogy az egész nem más, mint egy őrülten bonyolult pókháló, melynek méretei egy világnak is beillenének. Ha fel is függesztették valamire, hát túl messze volt a kapcsolódási pont ahhoz, hogy lássam. Könnyen lehet, hogy végtelen nagyságú.

– A Démonháló! – állapította meg Syrzan. Pharaun lopva megvizsgálta fogvatartójának talizmánjait az ezüstgyűrűjével. Arra volt

kíváncsi, melyik fogja küldeni a pszionikus Hívást Menzoberranzan minden goblinoidjának.

– Valóban – jegyezte meg. – Látom, figyeltél az iskolában, amikor az egyes létezési síkokról volt szó. Valóban az Abyss egyik bugyrába kerültem, ahol Lolth uralkodik. Nekünk még azt is mondták, hogy a háló fonalai belül üregesek, s hogy odabent is folyik az élet. Nos, odakint valóban nem láttam vizet vagy élelemnek szolgáló valamit, hazavezető kaput pedig pláne nem, úgyhogy összeszedtem szétvert testemet, és kúszni kezdtem, hogy megtaláljam a bejáratot.

– Lehet, hogy előbb-utóbb megtaláltam volna, de kifutottam az időből. A fonál, melynek mentén haladtam, hirtelen megremegett. Körülnéztem, és megláttam, amint felém siet.

– Lolth? – kérdezte az alhoon. – Ki más? A papnői ugyan úgy tartják, mozgó vaserőddel járja a birodalmát, de ezt

aznap valószínűleg otthon hagyta. Pókalakban pillantottam meg az istennőt. Gigantikus pókalakban.

– Rettenetesen megrémültem, de mit tehettem volna? Fussak el? Harcoljak? Mindkét lehetőség nevetségesnek tűnt. Az egyetlen megoldást választottam. Lekuporodtam a szál közepére, és eltakartam a szemem.

– Ám ő nem adta meg nekem a vakság örömét. Akarata végigsöpört rajtam, s muszáj volt fölnéznem rá. Az istennő ott állt fölöttem, s lenézett rám a rubinszín szemével.

– Pillantása nem csupán metsző volt, hanem szinte feloldódtam alatta. Iszonyatos volt az érzés, és én meg akartam halni. Bizonyos értelemben megadta nekem a kívánságomat.

– Hatalmas lábainak vége tűhegyes volt, s azokkal ügyesen kettéhasított. Hogy megölt-e közben? Nem tudom. Meg kellett volna halnom az eljárás alatt, de ha így is történt, a lelkem még ott bolyongott szétroncsolt testemben, mert továbbra is éreztem a rettegést és a fájdalmat.

– Szellemem ugyanis tudta, hogy elpusztítják. S miközben a Pókkirálynő felforgatta a húsomat és a csontjaimat, valahogy a lelkemet is megvizsgálta. Kár, hogy nem tudom leírni, mit éreztem. Pedig kínvallatók és varázslók hosszú sorának leszármazottja vagyok, mégis hiányos a szókincsem. Mindenesetre nem volt kellemes.

– A végén az egész énem darabokban hevert előtte most már tudom, hogy mindegyik darabot aprólékosan megvizsgálta, ám akkor túlságosan mély borzalmat és gyötrelmet éreztem, hogy erre rájöjjek. Majd, miután mindent megnézett, újra összerakott.

Elméjével még mindig a történetre koncentrált, közben viszont kiderítette, hogy a háromszög alakú amulett lehet felelős a Hívásért. Most már csak az a kérdés, mit tegyen. Az igazi talizmán Syrzan fizikai testét ékesíti, odaát az anyagi világban. Az agyában létező

változat mindennek csupán az árnyképe. Számítana valamit, ha megszabadítaná tőle Syrzant?

Folytatta a mesét. – Szerinted ugyanúgy kapcsolta össze intellektusom és lelkem minden apró darabkáját,

ahogy előzőleg volt? Az elkövetkezendő néhány évben sokat töprengtem ezen, de nem tudtam megválaszolni, úgyhogy ne foglalkozzunk vele.

– Miután tehát az Érzékek Úrnője összefércelt, vissza is dobott az anyagi világba, vissza az oltárra, így jelezte papnőinek, hogy elfogadható a minőségem. A hölgyek, gondolom nagyot csalódtak. Még sosem ismertem olyan inkvizítort, aki örült volna egy felmentő ítéletnek.

– Talán elég vigaszt jelentett nekik, mikor észrevették, hogy teljesen megőrültem. Visszatalicskáztak a családomhoz, akik odakötöztek az ágyhoz, és azon vitatkoztak, nem lenne-e lényegesen barátságosabb megoldás, ha megfojtanának egy párnával. Egyedül Sabal gondoskodott rólam, ő őrködött felettem. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse legrendületlenebb szövetségesét.

– Most pedig ugorjuk át az őrjöngéseket és rémálmokat, rendben? Végül aztán értelmem visszatért, s mikor újra átgondoltam az Abyssban átélt kis kalandomat, rájöttem, hogy Lolth ugyan valóban félelmetes és gonosz, ám egyben határtalanul gyönyörű is. Csak ezt az adott pillanatban nem vettem észre.

Mind a gyűrű, mint a bross mágiája elkísérte gazdáját az álomba. Különben nem fénylene így a háromszög. Talán ha elmozdítja a talizmánt a helyéről, a valódi tárgy elveszíti a bűbáját.

Persze könnyen lehet, hogy nem, de úgy érezte, muszáj megpróbálnia. Más lehetősége talán nem lesz.

– Pontosan annak a hatalomnak a megtestesítője, amely felé mi drow-k, s főképp mi mágusok törekszünk – fecsegett tovább. – Kifejezetten büszke voltam rá, hogy ő a védőistenünk. Méltó hozzánk, s mi méltóak vagyunk őhozzá.

– Lenyűgözött téged – állapította meg Syrzan billegő tapogatókkal. – Ám még a legalantasabb istenség is áhítatot kelt egy halandóban. Te viszont a misztika tudora vagy. Nyilván tisztában vagy vele, hogy vannak nagyobb erők Lolthnál, akik, ha akarják…

Pharaun letépte a háromszög alakú elefántcsont brosst az élőholt agyfürkész köpenyéről, és erőből a híd kövezetéhez vágta. Az ékszer nem tört össze. Kétségbeesésében újra fölvette, hogy elhajítsa. Hátha az illithilich nehezen találja meg a sűrű folyású tavacska mélyén.

Hűvös, érdes kéz markolta meg a gallérját, és lehúzta a földre. Pharaun meg sem próbált ellenállni. Syrzan saját gyártmányú valóságában titáni erővel bírt.

A lich kirántotta a kezéből a brosst, és zsebre tette. Aztán megmarkolta a mágus mindkét kezét, közelebb hajolt, és tapogatóit végighúzta Pharaun koponyáján. A férfi tudta hogy az agyfürkészek így táplálkoznak. Megvizsgálják, mely nyíláson lehet a legkényelmesebben behatolni, majd kiszívják áldozat agyát.

Azon töprengett, mi lesz, ha Syrzan mindezt az álombeli képmásával hajtja végre. Vajon a fizikai teste is elpusztul, vagy életben marad agyatlan porhüvelyként?

– Nem tetszett a mesém? – zihálta. A lich lassan kiszorítot belőle az életet. – Pedig láthatóan lefoglalt. Azt reméltem, meglepetésként ér majd a támadás.

– Hozzám értél! Ezt nem tűröm! A próféta mézédes hangja hirtelen csúnya sziszegésbe és zümmögésbe ment át. A tapogatók még erősebben szorították.

– Ez itt valójában nem is az én kezem – jelentette ki Pharaun. Az istennőre, mindjárt szétrobban! – Hiszen ez mind csak a képzelet szüleménye. – Azonnal mondd meg, honnan tudtad, melyik amulettet vedd el!

– A gyűrűm súgta meg. Ennek segítségével felismerhetem és értelmezhetem a mágikus mintázatokat. Egyetlen varázsló kelléktárából sem hiányozhat.

– Ostoba voltál, hogy megpróbáltál átverni idebent, a saját világomban! Hát nem érted, hogy itt én vagyok az isten?

– Úgyis meg fogsz ölni – mondta Pharaun. – És ha a drow látja, hogy közeleg a vég, hát a bosszún töri a fejét.

– Pedig tévedsz. – Syrzan elengedte a fejét. – Nem foglak megölni. Nagy pazarlás lenne. Ahogy elmondtam, az a célom, hogy egész Menzoberranzant szolgaságba hajtsam. Te meg, minden tehetségeddel együtt, igazán jó rabszolga lennél. Ha nem támadtál volna rám, viszonylag laza lett volna a kötés, mert szeretem más varázslók társaságát. így viszont attól tartok, egyáltalán nem fogod élvezni.

Pharaun agyába fájdalom hasított. A mágus felsikoltott. Huszadik fejezet

– Hadd csináljam én! – morogta Houndaer. Szablyával a kezében Ryld felé óvakodott. A Melee-Magthere mestere megpróbált felállni, de visszaesett. Az Akadémián már

kisdiák korában elsajátította, hogyan kell leküzdeni a fájdalmat, de még soha életében nem érzett ahhoz hasonlót, mint amikor az élőholt illthid láthatatlan ökle lecsapott rá. Mintha lándzsát döftek volna az agyába.

Syrzan egy pillanatra felnézett a transzból. – Ne tedd. Houndaer megfordult. -Ne? – kérdezte. – Pedig a jelek szerint igazad volt velük kapcsolatban. – És remélem – mondta az illithid lebegő tapogatókkal –, hogy észben tartod, kinek a

véleménye nyom többet a latban. Most, hogy itt vannak, akár itt is maradhatnak, hogy szolgálják az ügyünket, ahogy eredetileg terveztétek. Csak egy kis átalakítást végzek az agyukon.

A bárd felvonta a szemöldökét. – Meg tudod csinálni? – kérdezte. – Hogyne – szólt Syrzan. – De nem egyszerre, és nem most. Szükségem van az

erőmre, hogy eleresszem a Hívást. Lehúzta az ájult Pharaun ujjáról az ezüstgyűrűt. – Addig is zárjátok be őket! – parancsolta. – Rendben – szólt közbe Tsabrak. – Remélem, úgy is végre tudod hajtani a

változtatást, hogy mindannyiunknak engedelmeskedjenek. Ő is Ryld felé indult. A fegyvermester még egyszer megpróbálkozott a felállással. Valaki fejbe csapta a

kardlapjával, s ettől úgy áramlott ki lábából az erő, mint bor a felfordított kupából. A következő percekre csak homályosan emlékezett. Houndaer, Tsabrak, a bárd és még

egy renegát egy cellába vitték a foglyokat. Ennek is ugyanolyan mocskos, elhagyatott szaga volt, mint a kastély többi részének, ám a gyakorlatias sötételfek azért kicserélték a zárakat és bilincseket.

A szökevények lefejtették Ryldról a köpenyét és a páncélját, majd a falhoz kötözték. Ahogy számított rá, a varázslóval még kegyetlenebbül bántak el, bár Pharaun öntudatlan teste még egy nagyot rándult azok után, hogy Syrzan mentális hulláma kiütötte, s nem úgy festett, mintha valaha is magához kívánna térni. A mágus karjait egy fémhengerbe dugták, mintha muffot viselt volna, nehogy ujjait használni tudja a varázsláshoz.

Mire elkészültek, Ryld legalább annyira magához tért, hogy már meg tudott szólalni. – Veletek is végezni fog! – károgta. Houndaer homlokráncolva megfordult. – Tessék?

– A lich. O aztán nem akar osztozni a hatalmon. Egész Menzoberranzant, veletek egyetemben a rabszolgájává fogja tenni. Ilyenek az illithidek.

– Azt hiszed, megbízunk abban a vadállatban? – sziszegte a Tuin’Tarl. – Nem vagyunk idióták. Amint elvégzi a ráosztott szerepet, megszabadulunk tőle.

– Gondolod te! Mi van, ha Syrzan máris magához láncolt, olyan finoman, hogy észre sem vetted? Mi lesz, ha eljön az idő, amikor…

Houndaer szájon vágta volt tanárát, akinek feje a mészkoralnak csattant. – Pofa be! – mondta a nemes. – Egyszer már átráztál, és nevetségessé tettél. Még

egyszer nem fog előfordulni. A szökevények kivonultak. Tsabrak pókteste alig fért ki az ajtón. Utoljára a bárd hagyta

el a termet, aki fanyarul rávigyor-gott, és vállat vont. Az ajtó becsapódott. Ryld lenyalta a vért felrepedt ajkáról. – Pharaun – suttogta. – Tényleg elájultál, vagy ez csak álca. A varázsló feje meg sem

moccant a ráerőszakolt acélsisakban. Nem is válaszolt. Ha mellkasa nem mozdult volna meg idorol időre, Ryld attól tartott

volna, hogy barátja már halott. Megpróbált odabicegni Pharaunhoz, de túl rövid volt a lánca. Aztán megvizsgálta a

bilincseit. Szorosan rásimultak a csuklójára, a zárak pedig elsőrangúnak bizonyultak. A lánc is alaposan be volt ágyazva a falba. Ryld bohó ifjabb éveiben jo néhány börtönből kiszabadult már, innen azonban csoda vagy szerszámok nélkül nem fog kijutni.

Pharaun viszont, aki sem a hangját, sem a kezét nem hasznaihatja, úgyszintén nem fog segíteni. Ryld mégis reménykedett benne, hogy a mágus majd kitalál valamit. Bárcsak magához térne!

– Ébredj föll – ordította. – Ébredj föl, átok mindenre! Ki kell jutnunk innen! Semmi sem történt. Addig üvöltözött, míg a torka be nem rekedt, de Pharaun nem

moccant. – A Démonhálóra! – morogta a fegyvermester. Aztán nagyokat nyelt, hogy

benedvesítse a száját. – Fel kell ébredned – mondta később gyengédebb hangon. -Máskülönben legyőztek

minket, és ezt még soha senkinek nem engedtük meg. Nem emlékszel, amikor azzal a cloaker lorddal keveredtünk összetűzésbe? Túl későn tudtuk meg, hogy hatvanheten vannak, nekünk pedig csak az a pár harmadéves diák állt rendelkezésünkre. És akkor te azt mondtad „Nem lényeges. Csak a megfelelő varázslatok kellenek hozzá.” És először tűzfalat varázsoltál…

És órákon át csak beszélt, csak beszélt, felidézte közös kalandjaikat, ahogy éppen eszébe jutottak. Azt remélte, hogy valamelyik mese majd ismerősen cseng Pharaun öntudatlan agyának, és a saját elméjének is jót tett az emlékezés. Máskülönben bizonyára azon töprengett volna, milyen lesz az élete azután, hogy Syrzan bemocskolta az agyát.

Végül a mágus álla megmozdult. Szemében őrület csillogott, és megpróbált felkiáltani. A szájába ékelt fémdarab jól belevágott az ajkába, s még a hangját is rekedt bugyborékolássá fojtotta el. Vér csordult ki a szája szélén.

– Semmi baj! – csitította Ryld. – Bármit is tett veled a lich, annak már vége. Pharaun mély lélegzetet vett, és lassan kifújta. Közben a szemébe is visszatért az

értelem. Ryld hirtelen úgy érezte, ha nem lenne felpeckelne a szája, még vidáman mosolyogna is, ahogy szokott. Odabiccentett a fegyvermesternek, megköszönte a biztatást, majd megvizsgálta a kezét bebéklyózó fémhengert. Egyszer-kétszer a földhöz csapta, hátha szét tudja törni az anyagát. A henger alig kongott. Pharaun megcsóválta a fejét, majd pár percig némán üldögélt, végül becsukta a szemét, és hátradőlt.

Egy idő után hirtelen kiegyenesedett, és elkezdte a csizmájának talpát a másik oldalához dörzsölni.

Ryld izgalomba jött. Ezek szerint barátjának van egy rejtett talizmánja a csizmájában! Furcsa, hogy eddig nem jutott eszébe, de talán alaposan megviselte a rohama.

Mint minden drow csizma, Pharauné is rásimult a lábára. Mire végül a mágusnak sikerült megszabadulnia tőle, Ryld már tűkön ült, és… nem látott semmit. Mindössze a mágus harisnyáját.

Pharaun most a másik csizmáját erőszakolta le. Ryld boldog lett volna, ha tudja, mit tervez a barátja, de nem lett volna értelme megkérdeznie. Még a mágus kezét sem látta, a néma nyelvet sem tudnák használni.

Végre a másik csizma is a földön landolt, minekutána Pharaun levette a harisnyát is. Lábfeje ugyanolyan karcsú volt, mint a keze, kecses, hosszú lábujjakkal.

A varázsló fölemelte jobb lábát, alaposan szemügyre vette, majd begörbítette és keresztbe tette ujjait. Végigpróbált egy mozdulatsort, majd újrakezdte. Eltelt néhány pillanat, mire Ryld megértette, mit csinál, s mikor végre rájött, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

Az igazat megvallva rengeteg Syrzanhoz hasonló lény lakta a Mélysötétet, amelyeknek a felépítése tökéletesen különbözött egy drow-étól, és mégis tudtak varázsolni. Pharaunnak talán van esélye. Hátha a lábával is létre tud hozni olyan mágiát, amihez nincs szükség anyagi komponensre és szavakra?

De csupán akkor, ha a lábujjaival végre tudja hajtani a bonyolult mozdulatot, azokat a nehéz mintákat tehát, amelyeket a kezével is évekig gyakorolt.

Amikor a jobb lába elfáradt, a ballal folytatta tovább. Azután hátrahelyezte a súlyát, felemelte mindkét lábát, és megpróbálta együttesen végrehajtani a mozdulatsort. Ryld akár mókásnak is találta volna a jelenetet, ha nem ezen múlt volna az élete.

Pharaun idővel izzadni és remegni kezdett, ekkor megállt, és kis ideig pihengetett. Úgy egy óra telt el, mire eljutott a kísérlet következő részéhez. Összerakta a varázslat elemeit, s végig próbálta az egész mutatványt.

Ryld elmélyülten figyelte a folyamatot. Ő ugyan nem volt mágus, ám az ő gyakorlatlan szemének úgy tetszett, hogy Pharaun háromból kétszer ugyanazt a mozdulatsort produkálja. A varázsló most nagyot fújt, és vállvonogatva ránézett.

– Jó lesz – felelte a harcos. – A kettő a háromhoz nagyon jó arány. Pharaun hátradőlt, és néhány percig pihent. Mikor felült, mordult egyet a maszk mögött,

bár ettől újra friss vér kezdett csordogálni a szája széléből. Erőteljesen a földhöz verte a karját tartó hengert, majd nyomatékosan Ryldra tekintett.

– Értem – közölte a fegyvermester. – Csapjak zajt, hogy valaki idejöjjön. Pharaun bólintott. Sisakja nagyot kattant. – Hé! – üvöltött fel torka szakadtából Ryld. – jöjjön már ide valaki! Én a Melee-Magthere

mestere vagyok, s olyan titkokat tudok a legnagyobb házakról, amelyekre szükségetek lesz a terv végrehajtásához! Eladom őket a szabadságomért cserébe! Hé!

Jó néhány percig kiáltozott, s közben egymáshoz verdeste láncait. Pharaun mozdulatlanul feküdt, mintha még mindig öntudatlan volna.

Végül megjelent egy szempár az ajtóba vágott vasrácsos nyílás túloldalán. – Mi van? – morogta. Ryld még soha nem hallotta a hangját. – Beszélnem kell veled – mondta. – Hallottam – szólt a másik drow. – Titkaid vannak. Az alhoon majd kiszedi belőled,

nincs szükség alkura. – Syrzan azt állította, időbe telik, míg a rabszolgáivá tesz bennünket – erősködött Ryld.

– Olyan felvilágosításokkal tudok szolgálni, amelyekre azelőtt van szükségetek, hogy riasztjátok az aljanépet. Semmi értelme nem lesz a lázadásnak, ha a fegyvermesterek mindegyiküket megölik, mielőtt még megmozdulhatnának.

– Ugyan hogy tennék? – kérdezte a renegát.

– Ezt a titkot – mondta Ryld –, csak a piramis mesterei és a házak első hímjei ismerik. – Nem hiszek neked. – Kár. Pedig már egy évezrede folynak a kutatások. Szerinted mi a valószínűbb hogy

minden zöldfülűnek megtanítom mindazt, amit tudok, vagy hogy vannak halálosabb tudományok is a birtokomban?

A drow habozott. – Nos jó, mondd el. Ha valóban hasznát vesszük, elengedlek. Ryld vállat vont, és

megcsörgette a láncát. Lassan már fájt a csuklója. – Tényleg a csukott ajtón keresztül akarsz beszélgetni. – ordította. – Komolyan

gondoltad? – Várj! A fogoly hangja azonnal felébresztette a sötételfben az ősi ösztönt. A felvilágosításokat

a drow tartsa meg magának, legalábbis addig, amíg ki nem találta, milyen előnyökkel jár, ha megosztja a tudását másokkal. Természetes hát, nem akarta, hogy más is fültanúja legyen Ryld kijelentésének.

Az ajtó csattanva kinyílt. Összetört orrú, szögletes arcú drow lépett be, kinek ruházata félig toprongyos, félig giccses benyomást keltett. Egy rapírt viselt az övén, mindkét csizmájából egy-egy tőr markolata kandikált ki, s egy számszeríj is volt a keze ügyében.

Megállt az ajtónyílásban, ahol még teljes biztonságban érezte magát. Elég nagy volt a cella, a foglyok láncai meg elég rövidek ahhoz, hogy ne történhessen baja. Behajtotta az ajtót maga mögött, de nem hagyta, hogy becsukódjon.

– Rendben – állapította meg. – Na, mondhatod. – Először is – szólt Ryld –, oldozd ki a bilincsem. Tudta, hogy még néhány pillanatig le kell foglalnia az őrt, míg Pharaun el tudja lábazni

a varázslatot. A drow felnevetett. – Ne légy nevetséges! – mondta. – Miért ne tennéd? – Tudod, miért nem! – De máskülönben kiszeded belőlem a titkaimat, és itt hagysz leláncolva – erősködött

Ryld, s szeme sarkából Pharaunt figyelte. Legnagyobb rémületére a mágus nem varázsolt. Egyáltalán nem mozdult. Lehet, hogy

megint elájult? – Te fogoly vagy – jelentette ki az őr –, én meg nem. Ezért neked kell megbíznod

bennem, és nem fordítva. Ryld homlokráncolva próbálta működésre bírni az agyát. Ha Pharaun nem cselekszik

sürgősen, ki kell találnia valamit, amivel itt tartja az őrt. – Értem. Nos, lehet, hogy nincs más választásom. A Bauthwaftól nem messze található

egy alagút bejárata, amely a Mélysötét legféltettebb kincseihez vezet. Erről az alagútról még a népünk sem…

– Mi köze ennek a szolgagyilkoló fegyvermesterekhez? – gyanakodott az őr. – Hallgass végig, és majd rájössz magad is. Az alagút túlsó végén egy ásványra

bukkansz, amilyennel máshol még sosem találkoztam… – Pharaun lábujjai végre megmozdultak. Na, most ne vegye észre a renegát. – Hogyha porrá töröd ezt az ásványt…

– Hé! Az őr perifériás látása alighanem Ryldéval vetekedett, mert Pharaunra vetette magát,

csak sajnos elkésett. Testetlen, sárgán világító kéz jelent meg mellette, és jó nagyot lökött rajta.

A lendület Ryld felé sodorta az őrt, aki elkapta, és többször is a falhoz csapdosta a fejét, míg végül véres nyomot hagyott a sziklán. Aztán átkutatta a tetemet, és meg is találta az övére tűzött kulcscsomót.

Hamar rábukkant arra, amely a saját bilincseit nyitotta, majd Pharaunt is kiszabadította börtönéből. A mágus megmozgatta a kezét, hogy visszatérjen az élet az ereibe, majd előhúzott a zsebéből egy selyem zsebkendőt, és leitatta a vért a szája széléről.

– Azt hiszem, új mágiaiskolát hozok létre – jelentette ki. -Pedomancia lesz a neve. – Miért vártál ennyi ideig a varázslattal? – kérdezte Ryld. – Meg kellett győződnöm róla, hogy a barátunk kulcsot is hozott magával. Nem lett

volna értelme az egész komédiának, ha nem tudunk ily módon kiszabadulni. Rálógott a köpenye, beletelt néhány percbe, mire észrevettem.

– Azt hittem, valami baj történt. Ki tudsz juttatni bennünket innen? – E pillanatban – jegyezte meg Pharaun, miközben fölhúzta harisnyáját és a csizmáját

– minden a terv szerint halad. Meg kaptuk a válaszokat, amikért jöttünk, s most megszökünk ahogy terveztük.

– Én nem úgy terveztem, hogy felszerelés nélkül távozom. – Ugyan, ne gyere ilyen unalmas részletkérdésekkel! Egyébként hol vagyunk? Merre

van a legközelebbi kijárat? – Fogalmam sincs. Leütöttek, mielőtt idehoztak volna. Azt hiszem, egészen a barlang

tetejében lehetünk. – Ezek szerint nem fogunk ablakra bukkanni, de esetleg egy alagútba kijuthatunk. Ryld magához vette a halott drow piwafwiját és fegyvereit. A köpeny aprócskának

bizonyult, ám azért valamiféle védelmet jelent majd. A láncing viszont egyszerűen nem ment rá.

– Nekem semmi sem jut? – kérdezte Pharaun. – Én vagyok a harcos, én megyek előre. – Hát, ha így akarod… – Induljunk. A mesterek föltápászkodtak. Ryld először szédült, tántorgott, de hamar visszanyerte az

egyensúlyát. Már az ajtónál jártak, mikor megtörtént. Leginkább trombitaszóhoz és fehér fényhez hasonlított, de mégsem volt azonos egyikkel sem. A fegyvermesternek fogalma sem volt, mit tapasztalt, pontosabban azt tudta, hogy megdermedt álltában, míg a kísérteties hang és fényjelenség végre elmúlt.

– Mi volt ez? – kérdezte. – A Hívás – mondta Pharaun. – A forráshoz közel valószínűleg az is érzékeli egy kicsit,

aki nem goblinoid. Kezdődik. Lázadnak a rabszolgák. Huszonegyedik fejezet

Mikor befordultak a sarkon, Pharaun azonnal észrevette a szökevényt. A hím teljes

fegyverzetben, céltudatosan haladt előre, talán azért, hogy csatlakozzon valamelyik egységhez, amely leszáll majd a városba, miután a goblinok mindet felforgattak.

Jó reflexei voltak. Amint észrevette a foglyokat, a falhoz lapult, hogy elrejtőzzön egy sötétségfüggöny mögé.

Pharaun fölemelte a kezét, hogy erődárdákat lőjön rá – még két ilyen varázslata maradt, és ehhez nem volt szüksége anyagi komponensre –, de Ryld gyorsabb volt nála. Számszeríja pendült egyet, s a nyílvesszőbeleállt a renegát szemébe. A hím azonmód elterült a földön.

A mesterek odasettenkedtek a holttest mellé. Pharaunt nem lepte meg, de azért csalódással töltötte el, hogy a halott harcos nem hordott magánál varázskellékeket.

Természetesen továbbra is bízott magában, most azonban az is eszébe jutott, hogy éppen az elbizakodás juttatta őt és Ryldot ebbe a szorult helyzetbe. Az ellenfél főhadiszállásának szívében vannak. Legtöbb mágiája a megfelelő anyagok nélkül elérhetetlen, a fegyvermester pedig még mindig szédelgett kissé. A legtöbben észre sem vették volna rajta, Pharaun azonban túl jól ismerte őt.

No mindegy, Ryld legalább nem unatkozik. Pharaun magához vette a halott férfi kézi számszeríját, piwafwiját és kését. Még egy

alacsonyabb rangú ház brossát is megtalálta nála, amelyről úgy sejtette, ugyanolyan módon működik, mint az összes többi. A köpeny nem is állt rosszul, csak furcsa érzés volt a rejtett zsebek megszokott súlya nélkül. Legalább lebegni tud majd, ha minden jól megy. Ryld lecserélte a rapírt a drow hosszúkardjára.

A Melee-Magthere mestere újratöltötte a számszeríjat, s óvatosan befordultak a következő sarkon. Váratlanul felsikoltottak körülöttük a falak. Akkora zajt csaptak, hogy be kellett fogniuk a fülüket. Kék varázsszikrák lobbantak föl a levegőben, melyet fölmelegített a puszta energia.

A sikoltás olyan hirtelen abbamaradt, ahogy jött, bár hallották, hogy visszhangot ver a citadella távolabbi részein.

– Riasztó varázs? – kérdezte Ryld, és tovább sietett. – Igen. – Pharaunnak loholnia kellett, hogy utolérje. Füle még mindig csengett. – Ha

láttam volna, el tudtam volna távolítani, de… – De a dolog úgy áll, hogy a lakók most üldözni fognak – ráncolta a homlokát Ryld. –

Hacsak nem foglalja le őket túlzottan a papnők gyilkolása. – Nem, rá fognak jönni, hogy mindenáron el kell kapniuk minket. Ha megszökne egy

kém, és elmondaná a tervüket a Tanácsnak, azzal mindent elronthatna. – Igazad van, átok rá! Amióta elhagyták a cellát, halkan közlekedtek, s most még óvatosabban fordultak be

minden sarkon, még vissza is vonultak, ha kellett. így viszont a tájékozódás esett nehezükre. A régen halott nemesek hagyományos menzoberranzani védelmi mintára építették meg a kastélyt a járatok leginkább egy labirintushoz hasonlítottak. Ha a drow itt nőtt fel, ez persze nem jelent problémát, mert akkor minden kereszteződést, minden zsákutcát ismerhet. Az idegeneknek azonban nehézséget jelentett az előrejutás. Reméljük, gondolta Pharaun, a renegátok szintén eltévednek.

Csak nem ismerik annyira a kastélyt, mint az eredeti tulajdonosai. Valószínűleg csupán néhány szintet foglaltak el, s a minden bizonnyal elátkozott és kísértetjárta kastély maradék részét békén hagyták.

Azt azonban sejtette, hogy csak idő kérdése, mikor botlanak bele egy őrjáratba, és igaza is lett. Épp egy poros galérián haladtak keresztül, mikor valami felzizzent mögöttük. A mesterek megpördültek. Mögöttük néma csendben tucatnyi harcos sorakozott fel, mind kibiztosított számszeríjjal.

Ryld leguggolt, köpenyét meglengette a teste előtt. Pharaun utánozta a mozdulatot. Két nyílvessző feje is átütötte rögtönzött pajzsát, mely ezek szerint nem rendelkezett olyan mágiával, mint a saját piwafwija, amit Houndaer elvett tőle. Az egyik meg is karcolta a vállát. Csak remélni merte, hogy nem mérgezett.

A csörömpölésre kinézett a köpeny mögül. A drow-k eldobták a számszeríjakat, és most támadásba lendültek. Máris túl közel jártak ahhoz, hogy a kedvenc varázslatához folyamodjon. Ehelyett fénysugarat idézett, s két renegát a földre is került. Elsütötte a számszeríjat, és nem találta el a harmadikat.

Ryld közben harci kiáltást hallatva előreugrott, és nekiesett maradék ellenfeleinek. A hosszúkard előre-hátra lendült, támadott, majd apró mozdulatokkal védekezett, ami igazi

mestermunkáról árulkodott. Pharaun kapta a kését, és közelebb óvakodott, de már nem jutott ideje rá, hogy használja. A renegátok mind meghaltak, mire ő a közelükbe ért.

Pharaun megvizsgálta magát, és úgy látta, nem került méreg a szervezetébe. Ryld azonban nyögve elfintorodott, és a halántékára tapasztotta a kezét.

– Mi az? – kérdezte a mágus. Először úgy gondolta, Ryld megsebesült, de nem látott vért barátja ujjain, pedig a

fejsebek ugyancsak véreznek. – Iszonyúan fáj a fejem – mondta a harcos. – Ez még Houndaer és Syrzan műve. Csak

rosszabbodott, amikor megkezdődött a harc. De most már elmúlt. – Boldog vagyok, hogy ezt hallom. – Pharaun megfordult, és farkasszemet nézett a

következő csapattal. Nem volt ideje maga elé kapni a köpenyét, nem volt ideje varázslatra sem. Csak tátott

szájjal nézte a számszeríjas renegátokat. A csodával határos módon minden nyílvessző mellément.

Az egyikük felordított – Itt vannak! Az őrök rohamra indultak, Pharaun pedig előhúzott egy darab pókhálót – ezt a kelléket

nem volt nehéz pótolnia –, s váratlanul csillogó szálak zárták el a harcosok útját. Mivel mindkét oldalon a falhoz tapadt, a háló erős és ragadós lett, kiváló akadályt képzett.

Két renegát azonban átjutott. Ezek most is töretlenül haladtak előre. Annak, amelyik Pharaunt vette célba, jókora anyajegye volt a bal arcán.

A mágus lőtt. Mellbe találta az őrt, ám a nyílvessző lepattant a páncéljáról. A csúnya hím

meglendítette a kardját, Pharaun pedig félreugrott, és kántálni kezdett. Még két támadást kellett kivédenie, mielőtt befejezte volna az igét. Erődárdák

röppentek elő az ujjából. Már csak egy ilyen mágiám maradt, gondolta. És még egy hálóvarázs. A lövedékek keresztülhatoltak a renegát páncélján, aki ettől hanyatt esett. Alaposan

megsebesült, de nem halt meg. A katona megrázta a fejét. Pharaun előrántotta újonnan szerzett kését, és az őrre vetette magát. Sietve belevágta a fegyvert a harcos álla alá, mielőtt az teljesen magához térhetett volna.

Megfordult. Ryld lefelé cselezett, majd egy mozdulattal lefejezte ellenfelét. Pharaun először megkönnyebbült, ám aztán észrevette barátja combján a vérfoltot, és meghallotta a közeledő üldözők kiáltásait.

– Ugy hangzik, mintha az összes renegát minket hajkurászna – állapította meg. – Micsoda megtiszteltetés!

– Hallották a csatazajt – magyarázta Ryld. – Sejtik, hogy nagyjából hol vagyunk, s néked hála, ez a járat most zsákutcát jelent. Indulnunk kell… most rögtön.

– Annak jobban örültél volna, ha az egész csapat itt rendetlenkedik körülöttünk? – Az mondtam, mozogj! így is tettek. A háló foglyai veszettül szitkozódtak mögöttük. Pharaun rövidesen

észrevette, hogy bár társa igyekszik elrejteni fájdalmát, egyre jobban sántít. Arra is gondolt, hogy sötétséggömböket idézhetnének maguk mögé, amivel

megnehezítenék az üldözést, ám ezzel ösvényt is hagynának. Ezen kívül már csak egyetlen trükk jutott eszébe, amivel elkerülhette volna a renegátokat, és remélte, hogy nem lesz rá szükség.

Kétszer is megérezték, hogy közel jár egy üldöző csapat, s elbújtak egy-egy helyiségben, míg elmúlt a veszély. Végül találtak egy lefelé vezető csigalépcsőt. Pharaun a lelke mélyén arra számított, hogy ezzel lerázhatják a renegátokat, de hamar kiderült,

hogy csalatkoznia kell. Talán azért, mert jól látható vérnyomot hagytak maguk mögött. Pharaun válla már nem vérzett, Ryld lábsebe azonban annál inkább.

A zömök harcos most már jól láthatóan sántított. Pharaun halk motyogást hallott maguk mögül és az egyik oldalsó folyosóból.

– Maradj ott, ahol vagy! – mondta Ryldnak. – Van egy ötletem. A harcos vállat vont. Pharaun tett előre néhány lépést a folyosón. Felemelt egy újabb pókhálódarabot, és

kántálni kezdett. Varázsenergia remegtette meg a levegőt, s vaskos háló keletkezett a folyosó két fala között. A suttogó üldözők a másik oldalon maradtak. Ahogy Ryld is.

A harcos átnézett a vastag szálak között. – Nem értem – szólalt meg. – Te? A mestertaktikus? Sajnálom, hogy így kell cselekednem, de vagy veled maradok,

és akkor engem is lelassítasz, vagy hátrahagylak, hogy te lassítsd le az üldözőimet. Mivel jelenleg meglehetősen védtelen vagyok, nem esett nehezemre a választás.

– Átok rád! Hányszor is mentettem meg az életedet? – Már nem is számolom. Ezzel pedig eggyel többször fogod, végre megszabadulsz az

örökös melankóliádtól. Az istennő legyen veled, öreg barátom. Pharaun megfordult és elsietett. Egy nyílpuska kattanását hallotta a háta mögött, és oldalra vetődött. A nyíl elröpült a

feje fölött. Csak Ryld képes olyan pontosan célozni, hogy a lövedék ne akadjon fenn a ragadós hálóban.

Visszanézett. – Jó lövés volt, de szerintem inkább a renegátoknak tartó gasd a nyilaidat. Azzal továbbindult, és megszaporázta lépteit, mikor kiált harsant mögüle, majd

acélcsattogás. Ryld gyorsan rájött, hogy az egyik renegát varázsló, méghozzá egészen ügyes

példány. Nem esett nehezére, hogy átirányítsa varázslatait a társainak gyűrűjén, s bár a többieknek nem ártottak a lövedékek, a fegyvermestert minden egyes támadás telibe találta.

Eddig szerencsére csak égető vagy fagyasztó energianyalábok érkeztek, amelyek nem tettek benne túl nagy kárt. Nem reménykedett benne, hogy ez sokáig így marad. Meg kell állítania a mágust, mielőtt valamelyik varázslata áthatol a természetes mágia-ellenállásán, ez viszont azt jelentette, hogy át kell törnie a gyűrűn.

Cselként balra lépett, majd jobbra ugrott. Fájós lába lüktetett, s Syrzan támadásának emléke is belehasított a fejébe. Csak annyira lassította le a fájdalom, hogy a csel hatástalan maradjon. Urlryn, egy hosszú karú, foghíjas drow, aki valaha szintén nála tanult, gonoszul a hasára célzott.

Minden harcos tudja, hogy nem lehet egyszerre védekezni és támadni is. Ryld tehát kivédte a csapást. Urlryn megpróbált bevinni egy szúrást, de túl lassúnak bizonyult. A fegyvermester rácsapott ellenfele pengéjére, s csaknem kiverte a fegyvert a kezéből.

A drow mellkasa felé riposztozott, ám aztán mozgást észlelt a háta mögött. Megperdült. Az Urlryn mellett álló sötételf meglepetés-támadást akart végrehajtani, s egy fejszét lendített a térde felé. Ez a csoportos támadások alapelve. Öld meg azt a katonát, aki a szomszédoddal van elfoglalva.

Ryld fölugrott. Mikor ismét talpra ért, lába szinte sikoltott a fájdalomtól, s egy pillanatra azt hitte, összecsuklik alatta. Gyorsan összeszedte magát, és a fejszés hasába szúrt. A hosszúkard átvágta a páncélt, s a renegát hanyatt esett.

Pengéje még mindig a fejszés hasában volt, amikor Urlryn és a másik megmaradt harcos megrohamozták. A mester hátradőlt, s kirántotta a kardot a sebből. Pengék

villantak, és csodával határos módon mindegyiket elkerülte, de közben lepuffant a hátsó felére.

A renegátok előrevetődtek, hogy végezzenek vele. Az egyiknek kirúgta a lábát, majd hamar fél térdre emelkedett, és magasra emelte a pengéjét. Tudta, mi következik.

Urlryn kardja lecsapott, s a fegyvermester a vállában is érezte az ütés erejét. A renegát az egész testsúlyát belevihette a támadásba. Ryld viszont nem.

Ö azonban nagyobb és erősebb volt nála, valamint kényelmes rálátása volt a drow combjára. Fogcsikorgatva kivédte a támadást, majd meglendítette a kardot, és oldalról eltalálta Urlryn lábát.

A harcos éles sikollyal megtántorodott. Ryld föltápászkodott, és a mágus felé fordult, ám őt nem látta sehol. Mivel harcosai mind elestek, a varázsló új védelmezőt hívott maga mellé egy medveszerű, denevérszárnyú, csillogó vörös szemű szörnyet, amely hatalmas méretével csaknem betöltötte a folyosót.

Ryld sokszor megfigyelhette a híres Mizzrym illúziók készítését, s ez a tapasztalat most kapóra jött neki. Erezte, bár nem tudta, miért, hogy a démonmedve mindössze káprázat. Előresántikált, meglendítette a hosszúkardot, és a medve hangos pukkanással eltűnt. Furcsa volt elképzelnie, hogyha komolyan vette volna a látomást, az ízekre szabdalhatta volna.

A renegát mágus megfordult. Ryld nem akarta, hogy a gyáva nyúl később visszajöjjön, és lesből rátámadjon, tehát üldözőbe vette. Feje és lába kórusban üvöltöztek, úgyhogy meg kellett állnia. A varázsló befordult egy sarkon, és eltűnt.

Miközben arra várt, hogy kissé csillapodjon a fájdalom, Ryld rájött, hogy nem élhet túl még egy harcot ebben az állapotban. Vagy azonnal megszökik üldözői elől, vagy tesz valamit a sérülései ellen.

Sajnos nincs más választása, minthogy ide-oda vándoroljon a kastélyban, és kicselezze üldözőit, míg végül némi szerencsével ráakad egy kijáratra. Ez viszont órákat vehet igénybe.

Ha valóban fel akarja használni rejtett tartalékait, az is némi időbe kerül. És akkor nem lesz képes elrejtőzni vagy elhátrálni üldözői elől. Ahhoz egy helyben kell maradnia. Mégis, ez látszott a legjobb megoldásnak.

Végigsurrant a folyosók mentén, belesett az ajtókon. Az egyik egy elhagyatott edzőterembe vezetett. A pókhálóval bevont célbábuk úgy festettek, mint holmi mozdulatlan szellemek.

A jobb oldali fal mellett székek sorakoztak, ahonnan a látogatók megnézhették a harcosok edzését. Ha belapul a támlák mögé, senki sem fogja észrevenni, hacsak nem vizsgálja át alaposan az egész termet.

Emellett talán szerencsét is hoz ez a terem, gondolta. A sötét erőkre, szerencsére aztán hatalmas szüksége van!

Odasántikált a támlás székekhez, és leült törökülésben az egyik mögé. Kezét a combján nyugtatva behunyta a szemét, belekezdett a légzőgyakorlatba.

Az önelégült varázslók azt hiszik, ők az egyetlenek, akik képesek a meditációra. Tévednek. A Melee-Magthere mesterei úgyszintén elsajátítják eme képességet. Ennek segítségével ugyanis még mélyebb harci tudásra tehetnek szert.

Varázslók. Ez a szó visszaterelte gondolatait Pharaunhoz, és újra felszínre hozta a rémült harag érzését.

Most viszont nem foglalkozhat ilyesmivel. Meg kell nyugodnia, hogy kiürítse az elméjét. Meggyógyíthatja a sebet, amelyet Syrzan okozott az agyában. Megállíthatja a vérzést.

Elűzheti testéből a fájdalmat és a kimerültséget, ha mozgósítja legmélyebben elzárt tartalékait.

Ha az ellenfél időt ad rá.

Pharaun néhány pillanatig fölfelé tartott, majd talált egy másik lefelé vezető csigalépcsőt. Mintha a titokzatos némaságba burkolódzó Lolth egy pillanatra visszatért volna, hogy megjutalmazza az árulásáért.

Ha így történt, jobb ha észben tartja, hogy az istennő maga is szeszélyes és megbízhatatlan. Elérte a lépcső alját, átsietett egy boltíves mennyezetű csarnokon, s újabb vadászcsapat hangjait hallotta. Körülötte csupa üres falat látott. A csarnokban még csak ajtó sem volt elérhető távolságban.

Futhatna is, de nem akart visszatérni oda, ahonnan jött. Sötétséggömböt is idézhetne, de abból üldözői rögtön rájönnének, hogy mögötte rejtőzik. Erődárdát varázsolhat, azzal azonban végképp elhasználná az összes támadómágiáját. Úgy döntött, kockáztatni fog.

A lopott brossra összpontosított, és föllebegett a mennyezetig. Vízszintes testhelyzetet vett fel, és szorosan a boltíves mennyezethez tapadt.

A vadászok elhaladtak alatta, nem vették észre. Pharaun erősen figyelte a menetet, hátha akad köztük varázsló. Ha ez az ára, hogy néhány komponenshez jusson, hát megtámadja őket, kit érdekelnek az esélyei, ám a hímek mind harcosoknak látszottak.

Amint eltűntek, visszalebegett a padlóra, és továbblopódzott. Újabb sarok következett, majd hirtelen egy istálló szerszámoskamrájában találta magát. Az istállóban most csupán penészes kővályúk, ládák, nyeregtartók és vasláncok árválkodtak. A légi mének eltűntek, valószínűleg még a család legyőzői vihették őket magukkal, merthogy csontokat sehol sem látót Két renegát állt a helyiség másik végében, a hatalmas tolóajtó kat őrizték.

Pharaun elmosolyodott, elsuttogta az utolsó erődárdát, maj meg sem várva, milyen eredménnyel jár a varázslat, a kijárat felé vette az irányt.

Az egyik renegát vért köpött, és összecsuklott. A másik viszont föl sem vette a csapást. Csinos fickó volt, egy-egy elegáns hajtinccsel mindkét oldalon. A harcos nyugodtan megemelte számszeríját.

A varázsló hasra vetette magát, és a nyílvessző elröpült a feje fölött. Még a földről működésbe hozta saját számszeríját. A lövedék a renegát mellkasába fúródott.

Az őr morogva előhúzta szablyáját, és megindult feléje, ám csak három lépést sikerült megtennie. Utána megállt, kardot tartó karja lehullt, s végül a katona meglepett arccal előrebukott.

Pharaun felállás közben észrevette, hogy a haldokló hím öltözéke éppoly divatos, mint a frizurája.

– Melyik szabónál dolgoztatsz? – kérdezte tőle, ám aztán látta, hogy a hím az arcán fekszik. – Mindegy, nem olyan fontos.

Odasietett az egyik ajtóhoz, levette a reteszt, és kinyitotta, panel csöndesen, halkan félresiklott.

Mögötte vagy ezer lábnyi mélységben csillogó palotákat látott. Pharaun némán köszönetet mondott a halott őr házának, majd megérintette a lopott brosst, és átugrotta a küszöböt.

Huszonkettedik fejezet Pharaun levitorlázhatott volna a barlang padlójára, vagy zuhanhatott volna, hogy csak a

végén állítsa meg a zuhanást. Ez utóbbi természetesen némi veszéllyel jár együtt ha túl sokáig vár, mielőtt bekapcsolja a lebegőmágiát, összetöri magát, vagy akár felkenődik a kövezetre.

Mégis a bukórepülés mellett döntött, miután meglátta, mi folyik alatta. Fogalma sem volt, mennyi időt töltött a szökevények citadellájában, de most

egyértelműen kiderült, hogy a Hívás a Narbondel fekete halála körül következett be, azaz abban az időben, amikor a legtöbb sötételf mélyen alszik az ágyában. Mivel kevesen

vonultak ki ellenük az utcára, az aljanép vidáman fosztogatott, gyilkolt és pusztított. Pharaun ugyan egyenlőre nem látta az egyes alakokat, de észlelte az utcákon végigvonuló, alaktalan goblinmasszát, amely a barlangokban tanyázó élő zselék módjára csordogált tova, és természetesen a tüzeket is látta. Erezte az égő szikla furcsa szagát, s hallotta a goblinoidok rikoltozását.

Az ostromlott közdrow-k talán a nemesekhez fordultak menedékért. Ezt azonban hiába tették. A cseppkő kastélyok ablakaiból varázslatok fénye villant, s robbanások hallatszottak. A nemeseknek ugyanúgy meggyűlt a bajuk a saját rabszolgáikkal. Jelenleg a drow-k vesztésre álltak.

Pharaun csizmája alatt egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött egy ház. Gyorsan súlytalanná tette magát, de még így is keményen érkezett le. Ott aztán meglapult a tetőn, és körülnézett. Errefelé a goblinok még nem pusztítottak, úgyhogy hamar leugrott az utcára. A Bazaar csak három háztömbnyire volt, ezért arrafelé vette az útját.

Már majdnem elérte a célját, mikor pikkelyes koboldok, disznófejű orkok és bozontos, széles vállú bogármedvék csapata bukkant fel az oldalán. Jól haladt a lázadás. Az aljanép kardokat, lándzsákat, fejszéket szerezhetett, és meg is itathatta őket.

Pharaun gyorsabban futott. Egy gerely röpült feléje, de a rabszolgák nem vették üldözőbe. Más zsákmányra fájt a foguk.

A varázsló végre eljutott a piactérre, ott viszont nagyot káromkodott, mert a felkelés előbb odaért nála. Alantas lények nyüzsögtek körös-körül, s egymás után gyújtották fel a boltokat. Néhány kereskedő már elmenekült. Egyesek megpróbálták megvédeni az árujukat, de mivel saját goblin szolgáikra nem támaszkodhattak, nem jártak túl sok sikerrel.

Pharaun elindult a Bazaar széle mentén, és mindenütt mészárlásba ütközött. Egy röhögő goblin korbáccsal ütötte gazdája holttestét. Egy bogármedve a láncával fojtott meg egy kereskedőt. Egy lángoló karám közepén lovasgyíkok sziszegtek, s félve bújtak egymáshoz.

Az első stand, amelybe Pharaun a reményeit fektette, vidoran lángolt, a másikat pedig gnoll fosztogatók lepték el. A Sorcere mestere már csupán egyetlen ilyen boltot ismert a Bazaar peremén. Ha oda sem tud bejutni, vagy mélyebbre kell hatolnia a lángoló piactér belsejébe, vagy másik tervet kell kovácsolnia.

Izmos, szakállas ogrék csapata borított föl egy tizenkét kerekű szekeret, és kipofozták belőle az odabújt sötételfeket. Egy járkáló gomba, mely magasabbra nőtt, és kecsesebben is mozgott, mint a goblinoidok, eliszkolt, hogy elkerülje a kis mészárlást.

Pharaun úgyszintén elosont az ogrék közeléből. Miután befordult a következő sarkon, az előbbi jelentetek fényében szinte elképzelhetetlen látvány fogadta. A piac nyugati vége ugyanis csöndes volt. Sok kereskedő fölfegyverkezett, és kiállt a boltja vagy a sátra elé, de a félelemnek nyoma sem látszott rajtuk.

Kalandos életében Pharaun már többször is megtapasztalhatta ezt a jelenséget. Mármint azt, hogy a nép észre sem veszi, hogy a szomszédos utcákban véres gyilkolászás folyik.

Szaladt tovább. Felbukkant előtte a földre festett, csillogó zöld kör, mely a keményített gombából épült házikót védte. Testes hím áll a bolt előtt, kezében egy számszeríjjal, vállán, mint mindig, egy varangy kuporgott. A drow egyébként hálóinget viselt, és mezítláb volt. Összeráncolta a homlokát, mikor meglátta Pharaunt.

– Ne gyere közelebb! – szólt, még mélyebb hangon, mint Ryld. Pharaun megállt, mély lélegzetet vett, és köhögni kezdett a füstös levegőtől.

– Drága Blundyth mester, hát így köszöntöd régi kedves vevődet? – így köszöntöm azt a félnótást, aki tegnap megtámadott egy őrjáratot.

Tényleg, gondolta Pharaun, még csak tegnap történt az egész. Egy évnek tetszett, annyi minden történt azóta.

– A régi bűneim már nem számítanak – jelentette ki. – Van fogalmad róla, mi folyik itt? – Arra a füstre meg a felbolydulásra célzol? – mutatott Blundyth kelet felé. – Szerintem

egy kereskedő szabadul meg a konkurenciától. Semmi közöm hozzá. Bár azért fölkészültem, hátha errefelé jönnek.

– Milyen igaz! – mondta Pharaun. – Ám hadd jegyezzem meg, hogy a mai éjszakára egyikünk sincs fölkészülve. Körülnéztél már a házad tetejéről?

A keleti láthatáron lobogó narancsszínű lángra mutatott. – A nemesek forralnak valamit – állapította meg Blundyth. -Talán néhány ház

összefogott, hogy elpusztítsák a közös vetélytársat. Ehhez megint csak nincs közöm. – Tévedsz. A városban egységesen fellázadt az aljanép. Blundyth felhorkant. – Te megőrültél! – Hát neked meg a szomszédaidnak nincsenek rabszolgáitok? – Dehogynem. Csak most elmentek valahová. – Az ám. Azért mentek, hogy megtervezzék, hogyan vágják el a torkotokat. -Takarodj innen, Mizzrym mester! – A drow keze a botja után tapogatózott. – Eddig

olyan jól megvoltunk. Nem akarlak bántani. – Az orkok komoly fenyegetést jelentenek. Tudom, hogyan lehetne őket megállítani, de

a segítségedre volna szükségem. Van még hitelem nálad, nem? – Kitaszítottakat nem szolgálok ki. Nem akarok zűrt a papnőkkel. Pharaun a kereskedő szemébe nézett, és látta rajta, hogy nem győzheti meg. – Kár. Meg fogod bánni a döntésedet. Legkésőbb pár percen belül, de akkor már késő

lesz. Megfordult és elballagott, de amint kiért Blundyth látószögéből, jókora kört írt le, és

oldalról közelítette meg a sötételf boltját. Közben hallgatózott, hátha jönnek már a goblinoidok, de nem észlelt semmit. Magában átkozódva megállapította, hogy valószínűleg a piacra bűvölt varázslatok nyomják el a dübörgő léptek zaját.

Mindenesetre bántatlanul odaért a gombaházhoz. Misztikus szavakat mormolt, és intett a kezével. A ház védőköre eltűnt.

Gyorsan odaszaladt, és föllebegett a ház tetejére. Olyan kemény volt, mintha kőből készült volna. Blundyth nagyot káromkodott, és a ház széle felé fordult, számszeríját a magasba emelte. Pharaun úgy vélte, az lesz a legegyszerűbb, ha lehetőséget sem ad neki arra, hogy használja a fegyvert.

Levetette magát Blundyth hátára. Tudta, hogy közel sem volt olyan tökéletes a kivitelezés, mint amilyenre szegény jó Ryld lett volna képes, de azért bevált a trükk. A kereskedő’ térdre rogyott, a varangy pedig elugrált.

A mágus többször is belevágta kését a másik drow oldalába, Néha egész mélyre hatolt, néha viszont megakadt valamelyik bordában. Blundyth egy ideig fickándozott, de nem tudott kiszabadulni a szorításból, majd megpróbált hátrafele rálőni a számszeríjával. A mágus elkapta a fejét. Blundyth végre-valahára elterült, s maga alá temette ellenfele tőrét és karját.

Pharaun kirángatta a kezét, a késsel azonban nem foglalkozott. Sokkal különb fegyverekhez jut majd az elkövetkezendő pillanatokban. Megtörölte véres ujjait a kereskedő köpenyében, majd a bolt bejáratához sietett.

Blundyth szomszédai ugyan figyelemmel kísérték a harcot, de nem avatkoztak közbe. Ahogy a halott hím mondta volna semmi közük nem volt hozzá.

A varázskellékbolt szokás szerint jól fel volt szerelve. Korsók, üvegek, dobozok sorakoztak a mészkő polcokon, a sarokban lévő fatartón pedig zöldes fényű tükör állt.

Fűszerek, gyógynövények illata terjengett a levegőben, s keserű füstölők meg rothadás szagával keveredett.

Blundyth piwafwija egy ládán hevert, és ez volt az első tárgy, amelyet Pharaun magához vett. Úgy állt rajta, mintha egy sátrat borított volna magára, de legalább rendelkezett a megszokott rejtett zsebekkel.

Aztán kihúzgálta a fiókokat, és beleszagolt az üvegekbe, összegyűjtötte az előkészített varázslatokhoz szükséges kellékeket. Minden egyes darabtól jobban érezte magát, mint a nyomorék, aki lassan-lassan újra megtanul járni.

Ahogy körbejárta a helyiséget, az egyik sarokban egy pár csizmát pillantott meg. Bizonyára különleges lábbelik lehettek, mert készítőjük rúnákat vésett a puha bőrbe. Ezüstgyűrűje nélkül ugyan Pharaun nem tudta megállapítani, mire jók, de úgy döntött, kockáztat egy kicsit felpróbálja a csizmát.

A csizma megrándult, hozzáilleszkedett a lábához, majd odadörgölőzött hozzá, mint egy szaladni vágyó állat. Pharaun lépett egyet, s a mágikus lábbeli magától elindult, hogy a varázsló azon nyomban a bolt másik végében találta magát.

Nem rossz, gondolta. Egy repülőszőnyeg jobb lenne, de ez is megteszi. Lépett még egyet-kettőt, aztán kiment az ajtón. Amint kiért az utcára, vonyító, sikoltozó

kakofónia támadt körülötte. Egy pillanattal később százával özönlötte el az aljanép az utcákat kelet felől.

Blundyth szomszédai döbbenten pislogtak, s néhányuk számára ez a pillanatnyi habozás a halált jelentette. Az orkok úgy borították el őket, mint az egér tetemét elözönlő hangyák.

Egyesek megpróbáltak elszaladni. Mások varázsoltak vagy lövöldöztek. Az optimistábbak fenyegetésekkel próbálták meg elriasztani a goblinoidokat, míg a lázadók vezetője, egy különösen hályogos szemű ork tüzet nem dobott rájuk. Syrzan mágikus folyadéka a bőrt is könnyedén lángra lobbantotta.

Pharaun összefogta magán a terjedelmes piwafwit, és futott. Nagy léptekkel pattogott végig az utcákon, de a csizmáknak hála, mindig biztosan ért talajt.

Néhány ork célba vette őt a lándzsájával. A mágus elsuttogott egy bűvös igét, s halálos feketeség vette körül a teremtményeket. Az orkok összerogytak, testük máris rothadni kezdett.

Pharaun egyenlőre megmenekült. Szaladt tovább, míg körülötte városa vérben úszott, és lángokban állt. – Csak ismersz olyan dalt, amely megtalálja az ellenséget unszolta Houndaer. – Ha ismernék, már elénekeltem volna – vágta rá Omraeth – Most viszont maradj

csöndben. Ha a mesterek meghallják hogy jövünk, ki fognak térni az utunkból. – Igaza van – szólalt meg Tsabrak. – Fogd be a szád, vagy soha nem végzünk. Houndaer Ryld hatalmas fegyverét viselte a hátán, s egy pillanatra eljátszott a

gondolattal, hogy kipróbálja a pengét társain. Nem szokott hozzá, hogy rendreutasítsák, legalábbis hímektől feltétlenül rossz néven vette, hát még egy olyan alantas lénytől, amilyen egy drider.

Aztán visszafogta magát, mert szüksége volt rájuk. Ő akarta elkapni az árulókat, akik hülyét csináltak belőle a többiek előtt, de azt maga is sejtette, hogy nem bír el mindkettőjükkel egymaga.

Tsabrak felemelte a kezét. – Várjátok! – suttogta. – Mi az? – kérdezte Houndaer. A félpók válasz helyett mélyeket lélegzett. Erre fordult, aztán arra, majd leereszkedett,

hogy szimatoljon egyet a talajon. – Érzed a szagukat? – kérdezte Houndaer.

Nagyon izgalomba jött, de igyekezett leplezni. Nyilvánvaló, hogy Tsabrak érez valamit, ám az elmúlt órában az átalakult vadállat többször is felfedezni vélte a mesterek szagát, és mindannyiszor elveszítette az ösvényt.

– Kövessetek! – szólt Tsabrak, és vesszőt illesztett az íjába. Egy edzőterem boltíves bejáratához vezette őket, ahol pókhálóval bevont célbábuk

sorakoztak, és bal kéz felé egy tábla lógott a falon. A foszforeszkáló krétafelirat már erősen lekopott, ám Houndaer még mindig ki tudott betűzni egy-két harci utasítást.

Azonban bármennyire is meresztette a szemét, nyomát sem látta Argith mesternek vagy a Mizzrymnek. Kérdő és meglehetősen türelmetlen pillantást vetett Tsabrakra. A drider szótlanul a padlóra mutatott.

Mikor még egy büszke nemesi család tulajdonában volt a kastély, az edzőterem padlójára pástokat és gyakorló köröket festettek föl. A krétához hasonlóan ez a festék is foszforeszkált. Kivéve egy ponton, ahol vér csöppent a vonalakra.

Houndaer szívverése meglódult. Felnézett a driderre. – Merre? – suttogta halkan. Tsabrak jobb felé vezette őket, a széksorokhoz. Valahol a kastélyban egy harcos kiáltott a másiknak. Nyugi, gondolta Houndaer, ő az én prédám. Visszafojtotta a lélegzetét, míg alárendeltjeivel (mert azok voltak, hiába képzelik

magukat vele egyenrangúnak) eljutottak a széksorok széléhez. Argith mester törökülésben ült az egyik támla mögött.

A Tuin’Tarl előrántotta számszeríját. Sőt, majdnem meg is húzta a ravaszt, ám aztán mást gondolt. Volt tanára mozdulatlanul gubbasztott, szeme csukva volt, mintha elájult volna. Az biztos, hogy nem vett tudomást ellenfeleiről. Mizzrym mestert pedig sehol sem látta.

Fogalma sem volt, mi a teendő ebben a helyzetben. Végezzenek a kémmel, vagy használják ki a lehetőséget, és fogják el? Ha a fegyvermester halott, már nem fogja elmondani, mi történt a társával.

Ekkor vette észre, hogy miközben ő magával viaskodott, Tsabrak már fel is húzta az íját. A nemes először föl akarta emelni a kezét, hogy megállítsa, ám aztán meggondolta magát. Argith mester még a Melee-Magthere színvonalához képest is kitűnő harcos. Épp ezért csodálta őt annyira diák korában, s ezért szerette volna bevenni a társaságba. Valóban okosabb lesz végezniük vele.

Emellett pedig nem viselte volna el azt a megaláztatást, hogy parancsot adjon Tsabraknak, az pedig ne fogadjon szót.

Felemelte számszeríját. Mindketten pontosan céloztak. Nem sajnálták az időt, és miért tették volna? Ryld még mindig nem vette észre őket.

Tsabrak elengedte az íjat, Houndaer meg meghúzta a ravaszt. Nem kételkedett benne, hogy két nyílvessző elegendőnek bizonyul. Pontos volt a két lövés, a nyílvesszők hegye pedig mérgezett. Csupán furcsa és nem igazán kielégítő módszer így megszabadulni egy hadimestertől. Túl olcsó bosszúnak látszott.

Aztán, mikor már majdnem késő volt, Ryld megmoccant. Elugrott a számszeríj lövedék elől, a nyílvesszőt pedig egyszerűen elkapta.

Gyors mozdulatokkal, ámde csöppet sem sietősen talpra állt, és megrohamozta őket. Véres combja egyáltalán nem akadályozta a mozgásban. Arca, szeme kifejezéstelen volt, mintha épp szellemekkel kommunikált volna.

Omraeth mély hangon dalba kezdett, s energia villant meg a levegőben. A varázslatnak nyilván hatással kellett volna lennie Ryldra, de Houndaernek nem tűnt fel, hogy a fegyvermester változott volna. Csak jött, jött, egyre közelebb. Tsabrak újabb nyilat eresztett el, a tanár pedig félrecsapta kardjával.

A drider és a nemes eldobták az íjakat, és kardot rántottak. Tsabrak mérget köpött a pengéjére. Be is keríthetik Ryldot ott a széksorok mögött. Omraeth a társai mögé helyezkedett, hogy bárdi mágiájával támogassa őket.

Houdaerbe félelem hasított, de azonnal leküzdötte ezt az érzést. Nem kell félnie semmitől. Hárman vannak egy ellen, s ennek az egynek még páncélja sincs. Sőt, így ránézésre az esze is elment.

Ez a feltevés azonban tévesnek bizonyult. Ryld sötétséggömböt idézett rájuk, megvakította őket.

Houndaer őrülten vagdalkozott, s mellette Tsabrak ugyanezt tette. Sötétség ide vagy oda, le fogják vágni a kémet, ha el akar haladni mellettük. Pengéjük azonban csupán a puszta levegőt érte.

Néhány pillanat múlva Omraeth felordított – Erre gyertek! Gyorsan! Houndaer és Tsabrak a hang irányába sietett. A drider mérgezett kardja hozzáért a

nemes vállához, de szerencsére nem hatolt át a piwafwin és a páncélon. Mire Houndaer kiért a homályból, Argith mester már a küzdőtér közepén állt. A sötétség

leple alatt átvetődött a székek magas támláján. így most jó eséllyel elérheti a bejáratot. Ryld azonban nem tette. Megállapodott a csillogó körök közepén, és védekező állásba

helyezkedett. Nem azért keveredett ki a széksor mögül, hogy meneküljön, hanem hogy a megfelelő pozícióba állhasson.

Houndaer nagyot nyelt. Ryld tehát elég ostoba hozzá, hogy maradjon? Jó, akkor majd megölik.

Tsabrakkal szétváltak, hogy bekeríthessék a fegyvermestert. Omraeth hátul maradt, újabb dalba kezdett.

A feléjük közeledő Argith mester folyékony mozdulatsort írt le – hárítás, cselezés magasra, vágás lefelé –, amelyet annak idején neki is megtanított a Tier Breche-ben. A nemes túl későn ébredt rá, hogy a mozdulatok egyetlen célt szolgáltak hogy elvonják a figyelmet a mester másik kezében tartott számszeríjról. A lövedék Omraeth torkába fúródott, s a dal fojtott gurgulázás-ba fulladt, a felgyülemlett mágikus energia pedig ártalmatlanul szétoszlott körülöttük. A bárd összecsuklott, és már csak ketten voltak egy ellen.

Houndaer azzal biztatta magát, hogy mindez nem lényeges. Még mindig Ryld kardját forgatja a kezében, s tudta, hogy a penge mindenen keresztülhatol. Tsabrak fegyvere pedig mérgezett; mindössze egyetlen vágást kell hát ejteniük az ellenfélen.

Ryld elhátrált előlük. Talán a falnak akarja vetni a hátát, hogy ellenfelei ne kerülhessenek mögéje, gondolta Houndaer, ám Ryld iszonyú fürgeséggel hirtelen irányt változtatott, és bal felé előrelendült, a félpók irányába.

Houndaer döbbenetében megbotlott, de aztán sebesen feléjük sietett. Egy két szívverésnyi időre szüksége volt, hogy megtegye a kellő távolságot.

Ez idő alatt Ryld megrohamozta Tsabrak kardforgató kezével ellentétes jobb oldalát. A driderek pókteste roppant széles, úgyhogy általában nehéz hozzáférni a mellkasukhoz.

Tsabrak pengéje a fegyvermester feje felé lendült. Rosszul célzott, és Ryld el sem hajolt a vágás elől, egyszerűen a saját támadásra összpontosított.

A drider végső kétségbeesésében megpróbált félreugrani, Ryld kardja azonban eltalálta egyik vaskos kitinlábát. Tsabrak ordítva megingott.

A fegyvermester közelebb lépett, s végzetes csapásra lendítette a kardját. Houndaer harci kiáltást hallatott, megszaporázta lépteit, és kicsapott Vagdalóval. Nem volt megfelelő pozícióban, és ügyetlenül célzott, de legalább eltántorította a fegyvermestert a céljától. Ö aztán bárki másnál jobban tudja, milyen gyilkos pengét lóbál a kezében.

A mester a mellkasa felé célzott. Houndaer nagy nehezen kivédte a csapást a hatalmas karddal, s ekkor rádöbbent, hogy bár a méretei alapján a fegyver iszonyú súlyosnak látszik, valójában úgy mozog, mintha egy tőrt tartana a kezében. Ryld fegyvere megkarcolta a bőrövét.

A fegyvermester visszavonult. Houndaer középállásba hozta a kardot, Tsabrak pedig odabicegett mellé. Arca eltorzult a fájdalomtól, s ocsmány váladék csordogált a sebéből.

Ryld továbbra is hátrált. Ellenfelei megint szétváltak, de nem mertek túl távol kerülni egymástól. Tsabrak halkan felvinnyogott.

Ekkor Ryld váratlanul elhajította fegyverét. S bár a hosszúkardot igazán nem erre a célra tervezték, mégis olyan biztonsággal szelte át a levegőt, akár egy nyílvessző. Egyenesen beleállt Tsabrak mellkasába.

A drider szeme tágra nyílt. Vért köhögött, feje előrebukott, kardja a földre hullt. Póklábai sántikálva mozogtak tovább, nem vették észre, hogy a felsőtest már haldoklik.

Nem baj, gondolta Houndaer. Ryldnak nincs több fegyvere, csak a tőre, az meg haszontalan az óriási hosszúkarddal szemben. Nekirugaszkodott, hogy bevigye a végzetes csapást.

– Tuin’Tarll – ordította. A fegyvermester még mindig zombiszerű arccal ellépett a támadás elől. Houndaer megfordult, körülnézett, s látta, hogy Ryld az egyik fából készült bábu mögé

rejtőzött. Innen közelről a durván megmunkált alakok aggasztó külsejűek voltak furcsa egyen-mosolyukkal.

Ryld csöndben várt, és Houndaer kitalálta, mire készül. Kényelmesen mozoghat körbe a bábu körül, állandó fedezéknek használva azt.

A nemes viszont nem akart részt venni a játékban, főleg ezzel a karddal nem. Alacsony ívben meglendítette a fegyvert, s a penge nyomban kettéhasította az alakot. Félresöpörte Ryld nevetséges védelmét.

Sajnos a fegyvermester ugyanebben a pillanatban előrelendült, tőre a nemes torka felé mozdult.

Houndaer rémülten visszarántotta pengéjét, hogy háríthasson, aztán azonban rájött, hogy az egész csak csel volt. Ryld mindössze azt akarta, hogy ellenfele védekező pozíciót vegyen föl, hogy ő elfuthasson mellette. Houndaer utána csapott, de csak a mester vaskos köpönyegét találta el.

Üldözőbe vette ellenfelét. A haldokló vagy már halott Tsabrak még mindig mozgott, s most sántikálva elállta az

útját. Houndaer kétségbeesetten felordított, és levágta a dridert. Miután a szörny a földre került, a nemes láthatta, mi történik mögötte. Ryld elérte

Tsabrak földre hullott kardját. A pengére kent méregre ügyet sem vetve aládugta a lábfejét, megbiccentette, mire a kard a levegőbe röpült. Ryld ügyesen elkapta a markolatánál fogva. Továbbra is kifejezéstelen arccal középállásba emelte, és megindult feléje.

Még mindig megölhetem, mondta magának Houndaer. Nálam van a nagyobb penge. Hangosan fölordított – Hé, megtaláltam az egyik mestert! Ryld közelebb lépett, s kardtávolságra megállt tőle. Tudta, hogy képes védeni a

csapást, azt várta, hogy Houndaer támadjon. A nemes sem akarta megtenni az első lépést. Végül aztán elindította a sorozatot csel a mellkasra, majd a comb felé, majd föl, aztán lefelé vágni, az ellenfél lábára.

Az utolsó mozdulat után már az is eszébe jutott, hogy Ryld tanította meg neki a sorozatot az Akadémián, s valóban nem sikerült meglepnie tanárát. Ryld mindössze az

utolsó mozdulatára válaszolt, majd Houndaer csuklójára célzott. A hosszúkard átvágta a kesztyűjét, s felkarcolta a bőrét.

Ryld visszahúzta a kardját, majd a Tuin’Tarl mellkasa felé vágott. Az hátratántorodott, s ismét védekező pozícióba hozta Vagdalót.

Véres csuklója lüktetett, s kezében megremegett a kard. Immáron minden mágiától függetlenül nagyon nehezen bírt vele. Hallgatózott, hátha felfigyel az újabb üldöző csapatok közeledtére. Nem hallott semmit.

– Jó munka volt, Argith mester – jelentette ki. – Megadom magam. Ryld felemelt karddal közelebb jött. – Kérlek, mester! – mondta Houndaer. – Mi mindig olyan jól megértettük egymást, nem

igaz? Én voltam az egyik legszorgalmasabb diákod, és ki tudlak vinni innen! A tanár egyre csak közeledett, s a nemes most már látta, hogy az arca nem is

kifejezéstelen. Lehet, hogy érzelem nem látszik rajta, más viszont igen egy bizonyos démoni jellegű figyelem, melyet a mester egyedül a gyilkolásra összpontosított.

Houndaer a saját halálát is látta a villanó szempárban, és furcsa higgadtság vett rajta erőt. Leengedte a hatalmas kardot, s egy pillanattal később Ryld pengéje átszúrta a mellkasát.

A visszahangzó fémes csattanás megdöbbentette Quenthelt. Ha nem töltött volna éveket azzal, hogy megtanuljon uralkodni magán, fel is kiáltott volna haragjában.

Éppen a templomban őrjáratoztak. Az elmúlt négy éjszakán történtek után őrültség lett volna feloldani a készültségi állapotot, de mivel egymás után teltek el az eseménytelen órák, néhány diákja már az latolgatta, hogy talán véget ért az ostrom. Tulajdonképpen így is kellett történnie. A csontpálcának az volt a feladata, hogy visszaküldje a szellemet ahhoz a személyhez, aki útnak indította.

Quenthel mégsem osztozott az általános derűlátásban. Igen, visszafordította a támadást, ezt viszont korántsem jelenti azt, hogy arc nélküli ellenfele kikapcsolódott a játékból. Nyilván elintézte a szellemet, azok után pedig semmi sem gátolhatja meg abban, hogy tovább küldözgesse földöntúli hírnökeit.

A zajok alapján még egy ilyen érkezett, Quenthelnek pedig nem volt másik csontpálcája.

Egy pillanatra erőt vett rajta a félelem és a kétségbeesés, ám aztán nagyot nyelt. – Kövessetek! – parancsolta. Talán ez egyszer alattvalói is kivehetik a részüket a küzdelemből. Nesztelenül surrantak végig a folyosókon a hang irányába. A zöldes fáklyafénytől

alakjuk árnyékot vetett a falakra. Papírzörgés hallatszott, mikor az egyik novícia ügyetlenül kibontott egy tekercset. Női hangok kiáltoztak. Vöröses varázsfény szikrázott előttük a levegőben.

– Nem démon – mondta Yngoth, miközben föltornászta testét, hogy szeme egy vonalba kerüljön Quenthelével.

– Nem? – kérdezte a nő. – Hát eljött az ellenség, hogy személyesen megvívjon velem? Remélhetőleg. Szolgáival együtt jó eséllyel szétveri a szemtelen hetvenkedőt. De mégsem így történt. Végül a pókszobrokkal díszített bejárati csarnokban kötöttek ki.

A kapu két szárnya már megint be volt törve. A betolakodó ezúttal egy testetlen, fénylő kéz volt, mely most föltartotta az ujjait, mintha megálljt parancsolna. Mögötte langaléta hím kuporgott, ott talált menedéket a rázúduló nyilak és dárdák elől.

Quenthel felsóhajtott. Tudta, kit tisztelhet a holdkóros illetőben, és abban is biztos volt, hogy nem azonos az ismeretlen ellenséggel. Őt aztán alaposan lefoglalták a saját teendői az elmúlt napokban.

Intett a korbáccsal a papnőknek, hogy hagyják abba a lövöldözést.

– Mizzrym mester! – szólt. – Hát azzal tetézed a bűneidet, hogy betörsz oda, ahová egyetlen hím sem léphet be hívatlanul?

Pharaun mélyen meghajolt. Kissé zihálva vette a levegőt, s megszokott felcicomázott külsejével ellentétben most kifejezetten ziláltnak látszott.

– Úrnőm, elnézésedet kérem, de muszáj beszélnem veled. Sürget az idő. – Nincs mit mondanom. Legfeljebb végrehajthatom rajtad a büntetést, amit az

ősmágusnak már réges-rég meg kellett volna tennie. – Ölj meg, ha akarsz! – Az óriási kéz eltűnt, a hím pedig folytatta – Az elmúlt napokban

elkövetett gyarlóságok után ezt félig-meddig el is vártam. De előbb hallgasd meg az üzenetemet! Az aljanép fellázadt.

Quenthel szeme összeszűkült. – Az ősmágus küldött ide ezzel a hírrel? – Nem éppen – felelte a mágus. – Öt sajnos nem tudtam elérni, de tisztában voltam

vele, hogy ezt a hírt azonnal az Akadémia vezetőségének a tudomására kell hoznom. Tudom, senki sem számított rá, hogy ilyesmi előfordulhat, de megtörtént. Fáradj ki velem a szakadék széléhez, akkor magad is láthatod.

A Baenre összeráncolta a homlokát. Pharaun szokása szerint rettentően szemtelenül viselkedett, de hangjának éle mégis felkeltette a figyelmét.

– Nos, rendben – mondta. – De ha ez csak valami ízetlen tréfa, hát megemlegeted! – Úrnőm! – kiáltott Minolin. – Mi van, ha kelepcébe akar… ? Quenthel egyetlen fagyos

pillantással elhallgattatta az oktondi papnőt, majd visszafordult Pharaunhoz. – Vezess, Sorcere mestere! Nem is kellett elmennie a szakadék széléig, hogy megállapíthassa valami nagy baj van

odalent a városban. Azonnal megérezte a füstszagot, és meglátta a láthatár alján a föl-fölcsapó lángokat, amint kilépett a pókformájú templomból.

Méltóságára fittyet hányva odaszaladt a fennsík széléhez, és Pharaunnak alaposan szednie kellett a lábát, hogy lépést tartson vele.

Alant Menzoberranzan egyes részei – a szikla egyes részei, hát az meg hogy lehet? – lángokban álltak. Még a Baenrék halma is tüzet fogott. Quenthel szeme lassan hozzászokott a vakító fényhez, s előbb-utóbb az utcákon szaladgáló rabszolgák alakját is ki tudta venni.

– Látod? – szólt Pharaun. – Hát ezért rohantam keresztül a fél városon, ezért kerülgettem a martalócokat. Hogy beszélhessek veled, hölgyem. Ha szabad egy megjegyzést tennem, a helyzet tulajdonképpen még rosszabb, mint amilyennek látszik. A nemesek még el sem kezdték visszafoglalni az utcákat. Egyenlőre a saját kastélyukban küzdenek, a saját rabszolgáik ellen. Ezer azt javaslom…

Meglátta Quenthel tekintetét, és bölcsen elhallgatott. – Mozgósítjuk Tier Breche-t – jelentette ki a papnő. – Melee-Magthere és Arach-Tinilith

beszáll a harcba. A Sorcere meg részben segít minket, részben pedig a tűzoltással foglalatoskodik. Keresd meg az öcsémet, Gromphot, vagy ha nem találod, vedd át a parancsnokságot!

Pharaun mélyen meghajolt. Quenthel megfordult, s azt látta, hogy a többi papnő követte őket a szakadékhoz.

Valahogy furcsán néztek rá. – Úrnőm! – szólalt meg a hosszú fülű Viconia Agrach Dyrr, az egyik rangidős tanár

félénken. – A Melee-Magthere-nek és a Sorcere-nek természetesen be kell szállnia a küzdelembe, de…

– De ti, hölgyek, elveszítettétek a mágiátokat – vetette közbe Pharaun. A templom papnői nagy szemeket meresztettek rá. – Szóval erről is tudsz? – kérdezte Quenthel.

– Jó pár hím tudja – felelte a mágus kissé türelmetlenül –, úgyhogy nincs értelme, megölnötök emiatt. Majd később elmesélem. – Visszafordult a többi papnőhöz. – Szentanyák és nővéreim, Igaz ugyan, hogy a mágiátok nincs veletek, azért használhatjátok a tekercseiteket, talizmánjaitokat és egyéb isteni tárgyaitokat. Legrosszabb esetben még a buzogányotokat is. Tudtok harcolni.

– De túl sok testvért vesztettünk – mondta Viconia Quen-thelnek. – A démonok is megöltek kettőt, s te pedig, úmőm, még többet, amikor a pókokat megidézted. Nem merjük vállalni a kockázatot. Valakinek életben kell maradnia, hogy megőrizze a tanainkat, és végezze a szertartásokat.

– Nagyon optimista vagy – jegyezte meg Pharaun. Viconia rámeredt. – Mit mondasz, fiú? – Azzal, hogy feltételezed idefönt biztonságban vagytok – felelte a mágus. – Szerintem

valószínűbb, hogy az orkok, miután odalent diadalmaskodtak, fölmásznak ide, és folytatják tovább a pusztítást. Ti erősen kötődtök Arach-Tinilithhez. Nem volna egyszerűbb lent megmérkőzni a goblinoidokkal, mint megvárni, hogy megszentségtelenítsék az oltárokat és szentélyeket? Egyébként is okosabb taktika a szövetségesek oldalán küzdeni, mint megvárni, hogy azok elbukjanak, s csak utána venni föl a harcot egyedül.

– Jól fölvágták a nyelved, varázsló – jegyezte meg Viconia –, de nem hiszem el, hogy valóban szükség van a segítségünkre. Tűz és ragyogás, ezek csak goblinok! Szerintem csak vész-madárkodsz!

– Lehet – szólt Quenthel , de hogy mernénk úgy keresni a Sötét Anya kegyeit, ha egyszer még arra sem vagyunk képesek, hogy megvédjük a választott városát? Utána biztosan nem hallanánk a hangját többé.

– Úrnőm! – Viconia széttárta a kezét. – Fogunk találni jobb módot is a kiengesztelésére, mint hogy a férgekkel hadakozzunk az utcákon.

Quenthel fölemelte számszeríját, és egyetlen szó nélkül arcon lőtte hadnagyát. Az Agrach Dyrr csuklott egyet, majd megtántorodott. A méreg már feketére festette a fejét, mire lerogyott a földre.

– Azt hittem, egyszer már megmutattam, ki itt az úrnő -mondta a Baenre. – Van még valaki, aki nem ért egyet a parancsommal?

– Ha így volna – szólt közbe Pharaun –, akkor hadd tegyem hozzá, hogy én az úrnő oldalán állok, és egy intéssel le tudnálak söpörni benneteket a szakadékba.

Quenthel a hetvenkedő mágusra ügyet sem vetve végignézett alattvalóin. Senkinek sem volt ellenvéleménye.

– Nagyszerű – jelentette ki. – Akkor riadóztassuk a tornyot és a piramist. Huszonharmadik fejezet Quenthel vezetésével az Akadémia úgy ereszkedett le Tier Breche-ből, mint valami

hatalmas vízesés. Egyesek a lépcsőt használták, a legtöbben lebegtek, mások pedig denevérként szálldostak körülöttük.

– Úrnőm, ha egy pillanatra elrabolhatnám a figyelmedet – fordult felé Pharaun. A mágus rövid időre visszatérhetett a lakosztályába, ahol a jelek szerint megmosta arcát, megfésülködött, és újra elegáns ruhát húzott. Egyedül érkezett vissza, és még mindig azt állította, hogy nem találta Gromphot. – Innen akár ki is lehetne kémlelni a helyzetet. Már leértünk a füstréteg alá, de még elég magasan vagyunk a légi felderítéshez.

Mivel Gromph vagy távol volt, vagy nem érdekelte az ügy, érezhető örömmel a Mizzrym mágus vette át a helyét. Ezzel persze megsértette a Baenrék szokásait és az ősmágus ellenében cselekedett, de hát Quentheltől pontosan ezt a parancsot adta. Míg az öccse vissza nem tér, vagy le nem verik a felkelést, a papnőnek szüksége volt valakire, aki a

varázslók nevében beszél, s bizonyos szempontból még mulattatta is, hogy Gromphot ez a nevetséges pojáca helyettesíti egy ilyen fontos alkalommal.

Megállt a lépcsőn, s serege kissé feltorlódott mögötte. A korbácsviperák tekeregtek a levegőben, hogy maguk is szemügyre vegyék a várost. A szeme sarkából látta, hogy Pharaun elmosolyodik, mintha mulattatná a kígyók viselkedése.

– Arra! – mutatta Quenthel. – Manyfolkban. Mintha az Auvryndar-ház már végzett volna a szolgák kiirtásával, de a goblinoidok nem engedik ki őket a házból.

– Látom, áldott anya – mondta Malaggar Faen Tlabbar. A Melee-Magthere első kardja vidám képű, kerek arcú fiú volt, és nagyon kedvelte a smaragdokat. – Engedelmeddel, ott kezdhetnénk a beavatkozást. Feloldjuk az ostromot, és az Auvryndarok csatlakozhatnak a seregünkhöz.

– Legyen – mondta Quenthel. Az Akadémia lakói elérték az alsó barlangszintet, ahol a tanárok, főképp a piramis

harcosai csatarendbe állították a diákokat, kívülre a kardosok és lándzsások kerültek, belülre a varázslók. Aztán sorba állították az egységeket.

Mint minden magas rangú ház hercegnője, Quenthel is kapott hadi kiképzést, úgyhogy szakértő szemmel figyelte a fejleményeket.

– Jobb hadseregünk is lehetne – motyogta. Pusztán saját magához szólt, de Pharaun bólintott mellette. – Megértem az aggályaidat, úrnőm, de ez minden, amink van. Jól képzettek, úgyhogy

van esélyük. – Köhögött. – Mármint a rabszolgák ellen. – Mire célzol? – A legnagyobb veszélyt ez a füst jelenti. Azt hiszem, Syrzan minden ravaszsága

ellenére nagyot tévedett. Ha az odafönt hagyott mágusok nem oltják el hamar a tüzet, mindannyian megfulladunk, nők és hímek, drow-k és orkok egyaránt, s az alhoon legfeljebb egy nekropoliszon uralkodhat majd. Mégis, azt hiszem, az előttünk álló feladatra kell koncentrálnunk, nem bosz-szankodhatunk.

– Miféle alhoon? – kérdezte a nő. Pharaun habozott. – Hosszú történet ez, úrnőm, és ebben a pillanatban nem is fontos. – Azt én döntöm el, hogy mi a fontos, mágus! – fortyant föl Quenthel. – Beszélj! Mielőtt azonban Pharaun szólhatott volna, visszatért az első kard, és jelentette, hogy

minden készen áll az indulásra. Az úton meghallgatta a mágus történetét az élőholt agyfürkészről és annak

Menzoberranzannal kapcsolatos terveiről. Tudta, hogy a hím sok mindet elhallgat előre, de azt később úgyis kiszedheti belőle kínzással.

Út közben számos sötételf holttestére bukkantak, egyesek fej nélkül hevertek, néhányat a goblinok félig megettek, s világtalan szemükben visszatükröződött a tűz fénye. Vérszag keveredett a maró füstbűzzel.

Drow lévén nem találta kellemetlennek az erőszakos halált, ám a különféle megcsonkolt holttestek látványa, a tűz és a lángoló szikla képe mind-mind azt súgta, hogy maga Menzoberranzan is kisebbfajta pokollá változott. Ez a gondolat pedig nem nyugtatta meg.

Arach-Tinilith úrnőjének még az is eszébe jutott, hogyha gyengébb fából faragták volna, akár egy rémálomhoz is hasonlíthatná a látványt, vagy annak jeleként értékelné, hogy Lolth valóban hátat fordított a városnak. Azzal biztatta magát, hogy most végre olyan ellenfél ellen vonul, akit lát, és akit a földbe döngölhet.

Időnként goblinoid csapatok is az útjukba kerültek, lemészárolták a boldogtalan közdrow-kat, sőt néha még a seregre is tüzet hajigáltak. Az ifjabb diákok ki akartak lépni a sorból, hogy üldözőbe vegyék őket, de mestereik nem engedték. Az Akadémiának együttes erővel kell fellépnie, ha meg akarja érni a reggelt.

Malaggar fölemelte a kezét, megálljt kiáltott. Közel vagyunk, azt hiszem, jelentette a néma nyelven. Várakoztak, míg egy denevérszárnyas repülő felderítő vissza nem érkezett. Úrnőm, jelezte Malaggar, ha szabad egy javaslatot tennem? A ti egység menjen

egyenesen előre, a többiek pedig kerüljék meg a háztömböt. Két oldalról bekerítjük az orkokat.

Rendben, mutatta Quenthel, és végignézett a seregen. Minden egység az oszlop elejétől kezdve addig a sikátorig kövessetek! A maradék Faen Tlabbar mesterrel tart. Maradjatok csöndben!

Az oszlopban kezek emelkedtek föl, hogy továbbadják a parancsot azoknak, akik nem látták.

A társaság kettévált. Quenthel csapata továbbkúszott a minden bizonnyal számbeli fölénnyel rendelkező goblinoidok felé. A rabszolgák szerencsére nem vették észre az Akadémia seregét, s ő ki akarta használni a helyzetet. Gyorsan csatasorba rendezte egységeit, és jelezte, hogy egyszerre fognak támadni.

Mágia robbant és villant, lövedékek erdeje borította el a goblinokat. Húszasával hullottak el az orkok és bogármedvék.

Ám az első támadás után még mindig ezrével tolongtak körülöttük, s óbégatva vetették magukat a seregre. A drow-k sietve kardra és lándzsára cserélték számszeríjukat. A harcosok vonala mögül mágusok, papnők lestek, mi történik, s hogy hova irányítsák varázslatukat, hogy ne a saját társaikat égessék meg.

Quenthel el is bújhatott volna saját csapata mögé – mivel ő volt a főpapnő és s parancsnok, ezt is kellett volna tennie –, ám úgy gondolta, bátorságot önthet azzal az első- és másodévesekbe, ha ő maga vezényli a támadást. Különben is látni akarta a félelmet és a rettegést áldozatai szemében. Viperái hangosa sziszegtek, mikor a csapat élére állt.

Számos goblint mészárolt le, mikor vakító sárga fény lobbant körülötte. Neki nem ártott a tűzmágia – védőtalizmánjai megóvták – de mellette drow-k és goblinoidok egyaránt fölsikoltottak, és lángra lobbantak.

Egy pillanatra döbbentet ülte meg a csatateret. Aztán az orkok előresiettek, hogy elfoglalják az elesett drow-k helyét, a diákok pedig az útjukba álltak. Senki sem foglalkozott égett társaikkal, legfeljebb nagyot káromkodott, amikor belebotlott valamelyikükbe.

Quenthel elhátrált, helyét a Despana-házból való végzős diák foglalta el, aztán körülnézett, a varázslat forrását kereste. Úgy sejtette, föntről jött a támadás, úgyhogy az épület fölső szintjeit vizslatta végig.

Meglepetten pislogott. A falakon driderek szaladgáltak póklábaikon. A papnő tudta, hogy az átváltozás során sokan megőrzik misztikus képességeiket is. Valószínűleg az egyikük lőhette a tűzgolyót.

Fogalma sem volt róla, miért működnek együtt a kitaszítottak a rabszolgákkal, de nem is jutott ideje rá, hogy ezen elgondolkozzék. Meg kell állítania a dridereket, mielőtt azok fölülről szétzilálják a seregét. Föllebegett a füstös levegőn keresztül, miközben tekintetével a mágust kereste.

Azonnal nyilak és fénysugarak röppentek feléje minden oldalról. A nő eltakarta arcát a piwafwijával, melynek mágikus védelméről lepattantak a lövedékek. Fájt a szúrás, de nem okozott komoly kárt.

Mikor végre a közelükbe ért, néhány arcot még az agyarral együtt is fölismert. Eme driderek készítésénél ő is segédkezett. Talán ezért vették őt célba a mágiájukkal, függetlenül attól, milyen veszteséget okoznak ezzel a saját seregüknek.

Gyorsan kibontott egy tekercset, és felolvasta a parancsszót. Pengék jelentek meg a levegőben a driderek között, s hihetetlen sebességgel körözni kezdek; sorra vágták le a dridereket, akikből csakhamar nem maradt más, mint véres húscafatok és vérfoltok a falon.

Quenthel fölnevetett, és a szemközti sztalagmit épület felé fordult. Érdes, kötélszerű valami tekeredett a testére, s leszorította fél karját.

Pókfonál volt. Tudta, hogy néhány drider hálót is tud szőni. Most be akarták vonni, ő pedig lebegés közben ellenállt a húzásnak, mint egy horogra akadt halacska. Közben egy másik tekercsért nyúlt. A viperák pedig buzgón harapdálták a kötelet.

Pharaun lebegett a látóterébe, s ujjából villám zizzent elő. Az energia elborította az egyik dridert, majd továbbugrott a következőre, majd a következőre, míg végül az összes félpókot össze nem kötötte. A teremtények veszettül rángatóztak, majd mikor véget ért a mágia, leestek a falról. Holttestük bűzös füstöt eregetett. A mágus rámosolygott Quenthelre.

– Gyakran töprengtem már azon, miért nem valami ártalmatlan dologgá változtatja az istennő az alkalmatlanokat – mondta. – Gondolom azért, hogy a driderek is hozzájárulhassanak a gyöngék kiszórásához.

Quenthel nem foglakozott vele. Lenézett a csatatérre. Malaggar egységei éppen megérkeztek, és hátulról támadták meg az aljanépet.

Nagyjából ugyanebben a pillanatban kinyílt az Auvryndar kastély kapuja is, s lovasgyíkokon ülő sötételfek özönlöttek ki rajta.

Quenthel összeszorított foggal lefejtette magáról a hálót, és lelebegett a földre, hogy csatlakozzon az egységéhez. Pharaun az ellenfél nyilaira ügyet sem vetve odafönt maradt, onnan nyilván jobban be tudta célozni a mágiáját.

Még néhány percig tartott a csata, aztán a goblinok hada ösz-szerogyott. Több rétegben hevertek a hullák az utcakövön.

Quenthel megvárta, míg kissé kifújják magukat, majd továbbvezette a sereget a második csatába, az istennő tudja hányból.

– Kifelél – ordította Greyanna. – Most azonnal! A kenukészítő nagy szemeket meresztett rá.

– D… de mi lesz az á… árummal? – dadogta. – A goblinok el fogják pusztítani – közölte a sebhelyes arcú papnő. – Valahogy így! –

Azzal buzogányának egyetlen csapásával szétvert egy félkész, csontból és bőrből összeállított kajakot. – Utána majd csinálhatsz másikat, de csak akkor, ha még életben vagy. Most pedig mozogj, vagy én öllek meg!

A kézműves talpra ugrott, a papnő pedig kitessékelte a házból. Odakint fél tucat szolgája tüsténkedett Ők is kiterelték a boltosokat és iparosokat a szabadba.

Egy csapat bozontos, jól felfegyverkezett hobgoblin fordult be a sarkon. Mikor észrevették a drow-kat, csatakiáltásokat orditozva rohamra indultak.

A Ryld Argithtal történt katasztrofális kimenetelű találkozás óta az ikrek egyike már halott volt. A másik és Relonoi súlyosan megsebesültek, úgyhogy azóta is a Mizzrym-házhan nyomták az ágyat. Ott élnek vagy halnak majd segítség nélkül, mert Miz’ri nem volt hajlandó több gyógyító mágiát áldozni az ilyen tökkelütöttekre. Greyanna pedig ezzel teljesen egyetértett.

Miután hazavitte a sebesülteket, Aunrae kétes értékű segítségével kiválasztott öt hímet az új vadászathoz. Ezúttal gyalogosan akartak Pharaun ellen vonulni. Greyanna ugyanis magában megállapította, hogy a büdösszárnyak nem hoznak neki szerencsét.

Éppen az utcákat járták, mikor kirobbant a felkelés. Amikor felfogta, milyen méreteket ölt a dolog, titokban azon töprengett, vajon az ő braeryni vadászata sarkalta-e lázadásra a rabszolgákat. A maga eszelős, homályos módján még mulattatta is a dolog, de úgy

döntött, nem fogja megosztani elméletét senkivel. Mások talán nem találnák viccesnek a dolgot.

Leginkább az ügy gyakorlati oldalán töprengett. Tudta, hogy ő és társai is kivehetik a részüket a felkelés leveréséből, de csak akkor, ha megfelelő sereget szerveznek. Különben a nagyobb goblincsapatok elsöprik őket.

A mészárlás első öt percében azt figyelte, melyik nemesi ház tör ki a kapun, hogy az utcán is fölvegye a harcot az aljanéppel. Egyik sem tette, legalábbis a közvetlen közelben nem. Kis csapata egyedül volt.

Aztán már csak azzal törődtek, hogy elmeneküljenek vagy elrejtőzzenek a rothéagyú barmok elől, akik fejvesztve pusztították a számukra fel sem fogható építészeti szépségeket. Néha-néha levágtak egy-egy kisebb orkcsapatot, de maga is tudta, hogy ezzel nem szabhat gátat a pusztulásnak.

Hol marad ilyenkor a Pókkirálynő? Talán már megunta kis játékszerét, Menzoberranzant, bármilyen csodálatos is volt valaha. Talán helyet akart csinálni az új játékának.

Greyanna futás közben arra eszmélt, hogy olyan boltok mellett szalad el, amelyek a Mizzrym-ház védelme alatt álltak, s ezért kemény adókat fizettek a családjának.

A papnő azonnal felmérte, hogyha a kereskedők elpusztulnak, nem fognak aranyat hozni a Mizzrym-ház konyhájára. Míg ha biztonságba viszi őket, talán az anyja jóindulatát is visszanyeri. Miz’ri egyre türelmetlenebb és haragosabb lett, mert Greyannának nem sikerült eltakarítania öccsét az útból, s még arra is célozgatott, hogy esetleg valaki más sikeresebben játszaná az első leány szerepét.

Végül tehát megparancsolta drow-jainak, hogy vezessék ki a rettegő kézműveseket és iparosokat a házukból.

Egy nyílvesszőt küldött a hobgoblinok felé, s szolgái ugyanezt tették. A varázslója óriási ájtatos manót idézett, amely számos rabszolgát szétmorzsolt hatalmas mandibuláival, mielőtt egy pukkanással eltűnt volna. Legalább egy tucat goblinoid kimúlt, de a füstön keresztül még többen sereglettek a helyükre.

A kínzás hangjára, gondolta a papnő, hát hány rabszolga van Menzoberranzanban? Eddig a napig fel sem tűnt neki, mennyien vannak. S úgy sejtette, hogy másnak sem. A

hobgoblinok rohamra indultak. – Fekete fal! – ordította a Mizzrym hercegnő. Károm elöl halandó szolgája megérintette a földet, s három sötétséggömb jelent meg

előttük a levegőben. Az egyik Mizzrym harcos elvezette a kereskedőket a csatától. A maradék, Greyannával

együtt megállt közvetlenül a sötétségfüggöny mögött. Greyanna ezüstflaskát húzott elő, s megitta a benne rejlő keserű, langyos folyadékot. Megremegett, és csaknem összeesett, mikor izmai is görcsbe rándultak, ám aztán elmúltak eme kényelmetlen érzések.

A hobgoblinok most előbukkantak a sötétségből, nem jöttek tőle zavarba. Túl sok időt töltöttek már ahhoz a sötételfek között. Arra viszont hasznos volt a sötétség, hogy legalább nem fejlődtek alakzatba vakon ordítva törtek elő a homályból. Am még így is roppant gyilkos kinézetűek voltak.

Az első, különösen méretes és szokatlanul kopasz hobgoblin Greyannára vetette magát, és a fejére célzott. Más körülmények között a nő ellépett volna a támadás elől, ám ezzel most megtörte volna a védelmi vonalat. Pajzsot sajnos nem hozott magával, úgyhogy a buzogánnyal védte a csapást. A hobgoblin kardja nagyot csattant rajta.

Greyanna azonnal a combja felé lendítette fegyverét, a lény pedig pajzsával védte az ütést. Legnagyobb döbbenetére a pajzsa behorpadt, s a teremtmény tátott szájjal hátraesett. Valószínűleg soha nem hallott még olyan varázsitalról, amely egy ogre erejével ajándékozza meg az elfogyasztóját.

Greyanna kilendült oldalra, s leütötte a szomszédját fenyegető rabszolgát. Aztán még két hobgoblint mészárolt le, amikor érezte, hogy valami megérinti a lábát. Lenézett, s egy koboldot látott miniatűr piszkavassal. Egyetlen rúgással végzett a gyíkszerű teremtménnyel.

Majd újabb ellenfél után nézett. Nem talált. A csata véget ért, s a néhány túlélő hobgoblin sietve menekült.

– Alakzatba! – ordította. – Alkossatok oszlopot, középen a kereskedőkkel! Gyerünk! Míg a többiek fölsorakoztak, Aunrae odalépett melléje. – Megkérdezhetem, hogy hova megyünk? – tudakolta. – Egy szövetséges kastélyba? – Nem – felelte Greyanna. – Gyanítom, hogy el sem tudnánk jutni a kapuig. A

Bauthwafon rejtjük el a kereskedőket. Az alakzat tehát elindult a füstölgő testek és lángoló sziklák mentén, s ahogy haladtak

előre, egyre-másra csatlakoztak hozzájuk a közdrow-k. Greyanna először el akarta küldeni azokat, akik nem álltak kapcsolatban a Mizzrym-házzal, de aztán mást gondolt. Az újonnan érkezettek némelyike kardot is hozott, talán hasznukat veheti a csatában.

Időnként valaki köhögve összecsuklott a torkát fojtogató bűztől. A maradék átlépett fölötte, és haladt tovább.

Egyszerre hangos sikoltást halott maga mögött, és megfordult. Egyetlen goblint sem látott a közelben. A kenukészítő használta ki az alkalmat, hogy tőrt döfjön egy másik hím bordái közé.

– A vetélytársam – magyarázta a kézműves. A Baenrék labirintusszerű erődje számos mágikusan elzárt területet tartalmazott.

Hihetetlen módon a lázadó rabszolgák az összes többi folyosót elfoglalták. A Baenrék küzdöttek és küzdöttek a sztalagmit tornyokban, az őket összekötő hidakon, az alattuk húzódó alagutakban és még az erkélyeken és bástyákon is, hogy hüvelykről hüvelykre visszaszerezzék a tulajdonukat.

A rabszolgák végül az udvaron sorakoztak föl ellenük, amelyet pókháló alakú vaskerítés védett a város felől. Az akadály remek mágikus védelmet nyújtott a betolakodók ellen, de ahogy a Baenrék most észrevették, semmit sem ért, ha az ellenfél egyszer már odabent volt.

Triel is lelebegett a bástyáról, hogy részt vegyen a végső küzdelemben. Jeggred, aki az oldalán maradt a csatában, vele lebegett. Anya és féldémon fia is nyakig véresen érkezett, ami valószínűleg nem a sajátjuk volt.

Igazság szerint Triel nyugodtan rábízhatta volna a harcosaira a takarítást, de jól érezte magát. Egyrészt benne is elevenen buzogott a drow vérszomj, másrészt a goblinok gyilkolásához sokkal jobban értett, mint a városvezetéshez. Amióta elfoglalta anyja trónját, most érezte először, hogy pontosan tudja, mit csinál.

Fél tucat testőrnek alkalmazott minotaurusz most „Szabadság! Szabadság!” felkiáltással csapkodta a drow-kat a fejszéjével, vagy felöklelte őket a szarvával. Triel felolvasta az utolsó varázslatot a tekercsről, amely, mielőtt a lázadás kitört volna, még hét igét tartalmazott.

Tűznyelvek lobbantak fel a minotauruszok patái alatt. Négy közülük sikoltva elterült és dobálta magát. Nem menekültek meg teljesen a veszélytől. A tűz könyörtelenül belemart a bundájukba, ám a vadállatok harci kedve nem csökkent. Talpra kecmeregtek, és újabb rohamra indultak.

Egy minotaurusz sokkal magasabb egy normál méretű drow-nál, Triel pedig egyenesen pöttömnek látszott mellette. Mégis mosolyogva fogadta a támadást. Az egyik szolga rárontott, a másik pedig Jeggredre.

Baenre anya tudta, hogy a minotauruszok kedvelt taktikája az, hogy lerohanják az ellenfelet. Megvárta, míg a vadállat csaknem odaér hozzá, és gyorsan oldalra lépett. A

minotaurusz rendületlenül haladt tovább, nem tudott ilyen gyorsan irányt változtatni. Triel futtában a térdébe vágta buzogányát.

A rabszolga arcra borult, ő pedig egy pillanat alatt összetörte a gerincét. Jeggred közben beleharapott ellenfele nyakába, és kitépte a beleit.

Ezek után gnollok voltak soron, aztán kifogytak az ellenfelekből. Baenre anya zihálva föllebegett a bástyafokra, hogy a Qu’ellarz’orl tetejéről megfigyelje az odalent elterülő várost. Jeggred követte a példáját.

Korábban, amint észrevette, hogy a szolgák fellázadtak, a mágikus gyémánt segítségével magához rendelte a Bregan D’aerthe hímjeit a titkos rejtekhelyükről. A zsoldosok teljes gőzzel végezték a munkájukat.

Dél felé még több goblint látott. Ilyen messziről is kivehette az utcán mozgó tömeget. Majd a mozgás néhány pillanat alatt megszűnt, mikor az alantas teremtmények sorra halálukat lelték.

Ügyes szervezet ez a Bregan D’aerthe, ám egyedül pusztán a város kis részét fogják megtisztítani. Nem foglalhatják vissza Menzoberranzant, ha ezt a tettet végre lehet egyáltalán hajtani.

Triel lekiáltott az udvarra. – Fújjatok sorakozót a seregeknek! Kivonulunk. Jeggred szóhoz sem jutott a gyönyörűségtől. Máris ez volt ifjú életének legszebb

éjszakája, és lassan lerészegedett a gyilkolástól. Csak gyilkolt és gyilkolt és gyilkolt, s ez sokkal jobban tetszett neki, mint a Faeryl Zauvirr kamrájában végrehajtott kis testmozgás.

És még nincs vége! Lemehet a városba, és tovább folytathatja a mészárlást! Csak annyit kell megjegyeznie, hogy sötételfet nem ölhet, csak mindenki mást.

Reszkető karral átölelte Triel vállát. Az egyik kisebb karral. Valas Huné befordult a sarkon és pislogott. Egy erőd állt az utca közepén, ahová nem

szoktak házakat építeni. Aztán az erőd megmoccant. Nem, mégsem erőd az, hanem a legnagyobb kőóriás, amit életében látott. Tudta, hogy

egyes házak óriásokat is tartanak a megszokottabb ogrék mellett, s ennek a szürke, fekete szemű példánynak is bilincsek voltak a karján, melynek végén még ott himbálózott az elszakított lánc egy darabja. A teremtmény valahonnan szerzett egy méretéhez illő csatabárdot, és agyonlapított minden drow-t, aki a közelébe került.

Valas nemrég elszigetelődött társaitól. Ez nem zavarta. Megszokta, hogy egyedül induljon felfedező útra, bár azt be kellett vallania, hogy egyetlen méíysötéti alagút sem rejtegetett még annyi veszélyt, mint Menzoberranzan ma éjjel.

Orkokat és goblinokat ölt, először az íjával, majd mikor kifogyott a nyilakból, a csavart tőreivel. Azt hitte, jó úton halad, egész addig, míg ezt föl nem fedezte.

Rémisztő látvány volt, de valakinek meg kell ölnie a nagy aljanépet is, nem csak a kicsiket, ha Menzoberranzan meg akar menekülni, és ha a Bregan D’aerthe meg akarja kapni a fizetségét.

Ujjheggyel megérintette az ingén függő kilencágú csillagot, és elsuttogott egy mondatot, olyan nyelven, amelyet a legtöbb menzoberranzani nem hallott még soha. Egy pillanattal később az óriás válláról nézett lefelé.

Sima, kerekded felületen állt. Csúszni kezdett, de képzett sziklamászó lévén azonnal megvetette a lábát. Odakúszott az óriás nyakához, és fegyvereit beleszúrta az ütőerébe.

Nem sokat ért vele. Mivel nem dőlhetett bele a vágásba, az első döfés lecsúszott az óriás sziklaszerű bőréről.

A behemót azonban megérezte a szúrást. Feje oldalra billent, álla majdnem lesöpörte a nyakából Valast. Az óriás lenézett rá, ő felfelé döfött, és ezúttal sikerrel járt. A bűvös fegyver mélyen belevágott a rabszolga alsó ajkába.

A csontjaiban érezte az óriás mély, torokhangú bömbölését. Hatalmas, szürke kéz emelkedett a magasba, hogy elkapja a drow-t, aki gyorsan félreugrott, és közben elvágta a rabszolga nyakát.

Sötét, sűrű vér buzogott elő a sebből, és vízesésként elmosta Valast is. A drow kemény felületre érkezett, egy ház tetejére, onnan figyelte, hogyan imbolyog az óriás ide-oda a nyakát markolászva. Végül aztán hátraesett, s agyon is lapított néhány boldogtalan hobgoblint, amely épp arra járt.

Gromphnak nem volt valami jó kedve, miközben föllebegett a sziklára. Szokás szerint beleigézte a Narbondelbe a varázslatot, s erre a világ elvesztette az eszét. Orkok bukkantak elő a semmiből, és megtámadták őreit. Saját ogre teherhordói pedig ledobták csodaszép hordszéket, és csatlakoztak a felkeléshez.

Az ősmágus el akarta pusztítani őket egy varázslattal, de semmi sem történt. Valaki ugyanis holtmágia teret igézett köré. Vagy holmi ork elég hatalmas sámán ahhoz, hogy ilyesmit tegyen, vagy ami valószínűbb, loptak valahonnan egy talizmánt.

Bárhogy is történt, a vadak most ellene fordultak, és Gromph fejében a rengeteg varázslat pusztán vicces mondókává, a köpenye lenge szövetté, fegyverei pedig botokká és ékszerekké redukálódtak. Persze lehet, hogy valamelyiknek így is hasznát vehetné, de nem fog velük kísérletezni, míg az orkok rabolt kardokkal, szablyákkal jönnek ellene. Feladva méltóságát sarkon fordult, és futott, ahogy a lába bírta. Tüdeje legalább annyira fájt, mint amikor K’rarza’q mellbe szúrta.

Mikor elérte a tér szélét, úgy érezte, kiért már a holtmágia térből. Legalábbis bízott benne, hogy így van, mert az orkok már ott lihegtek a sarkában. Megfordult, előhúzott egy pálcát, és kimondta a parancsszót.

Egy csepp folyadék bukkant elő a pálca végéből, és a vezérogre hasába vágódott. A rabszolga savas felhő kíséretében felrobbant.

Miután végre visszakapta a mágiáját, Gromph hamar elintézte a támadóit, azokat kivéve, akik bölcsen elszaladtak. Sötételf kísérete már holtan hevert, úgyhogy egyedül kellett visszaindulnia a Tier Breche-be.

Mint kiderült, mindenütt tombolt a felkelés, úgyhogy nem is volt olyan egyszerű az útja. Először arra gondolt, meghúzza magát valamelyik kastélyban, de mikor meglátta a lángoló sziklákat, már tudta, hogy sürgősen vissza kell térnie.

Piszkosan, fáradtan és köhögve érkezett haza, ám mikor végre fölért a torony fokára, meglátott valamit, ami kissé jobb kedvre derítette. De csak egy kissé.

Nyolc sorcere-i mester állt odakint, kántáltak, gesztikuláltak. Valamiféle szertartást próbáltak végrehajtani. Tanoncaik visszafojtott lélegzettel figyelték őket. A varázslók számos hasznos kelléket hoztak elő a toronyból, de a felhasznált ige, mint Gromph megállapíthatta, pusztán röhejes versike volt.

A Baenre meglódult, s térdre érkezett le a torony tetejére, ami újfent nem tett jót amúgy is vérig sértett méltóságának.

Gyorsan felállt és felordított – Ebből elég! Tanár és diák egyaránt tátott szájjal nézett rá. A kántálás elhalt. – Ösmágus! – kiáltotta Guldor Melarn. Ö volt az elementáris mágia szakértője, bár ezt a

ma éjszakai produkciójával valahogy nem sikerült bebizonyítania. – Már aggódtunk érted! – Nem kétlem – lépett közelebb Gromph. – Alig győztem kerülgetni a sok felderítő

egységet, amit a keresésemre küldtetek. Guldor habozott. – Uram, az Akadémia úrnője úgy rendelkezett… – Kuss! – reccsent rá Gromph. Most már elég közel ért ahhoz, hogy lássa a földre

rajzolt, vörösen foszforeszkáló pentagrammát. – Nevetséges.

Kinyújtotta mutatóujját, és belerajzolt valamit a levegőbe. A földön a misztikus szavak és rúnák átalakultak.

– Osmágus uram – tiltakozott Godeep mester –, azért rajzoltuk a pentagrammát, hogy eloltsuk a lenti tüzeket. Ha megtöröd a varázst…

– Nem töröm meg a varázst – szakította félbe Gromph –, hanem rögzítem. – Az egyik tanonc felé fordult, aki valami közdrow lehetett. A fiú összerándult. – Hozz egy kis rothészőrt, egy borostyánpálcát és szerezd meg a szakács ebédre hívó rézgongját is. Futás!

– Osmágus – szólt Guldor –, láthatod, hogy már minden fontos tűzmágia fókuszt kikészítettünk. – A szénserpenyőre mutatott. – Épp a lángokkal beszéltem, szóltam nekik, hogy sorvadjanak el.

– És így még több füstöt csinálsz. Épp erre van szükségünk! – Gromph felrúgta a szénserpenyőt, s a széndarabok szerteszét gurultak a sziklán. – Rosszul közelíted meg a kérdést, elementális mágia szakértője! Mit szólnál, ha száműznélek néhány évtizedre a Napot Látó birodalmakba, hogy megtanuld, hogyan kell egy ekkora tüzet eloltani?

A fiú közben visszatért a Gromph kérte kellékekkel. A Baenre egy parancsszót mormolt, és a pentagramma vörösről kékre vált.

– így már jobb – mondta a körülötte álló varázslóknak. – Gondolom, tudjátok, hova kell állnotok, úgyhogy fogjunk hozzá. Mondok egy sort, és ti megismétlitek.

Egy megfelelően iskolázott varázsló számára a mágia használata viszonylag egyszerű dolog. Megvan a saját varázslattára, melynek jó részét az elődeitől tanulja el, néhányat esetleg maga készít. Mindkét esetben a végletekig tökéletesített igékről van szó, melyeket a mágus teljes mértékben megért. Tudja, hogy megfelelően fel tudja idézni őket, s tudja, mi történik majd, ha megteszi.

Egy rögtönzött szertartás esetében egészen másról van szó. Ilyenkor a mágusok csak az árkán ismereteikben és természet adta képességeikben bízhatnak, ha hirtelen új effektust kell létrehozniuk. A leggyakrabban semmi sem történik. Vagy ha mégis, a varázslat ereje azok ellen fordul, akik felidézték. Ám ritkább esetekben arra is volt már példa, hogy az effektus létrejött, s Gromph most eltökélte, hogy ez az alkalom is ritkább eset lesz.

A mágusok tizenöt percig kántáltak, s végül megérezték a maguk körül suttogó, bizsergető erőt. Az ősmágus megkongatta a harangot, mely kísérteties bongásba kezdett. Végül dübörgő robaj válaszolt a hívásra, s a hang egyre csak duzzadt, csak duzzadt, míg már fülsértő ordítássá nem terebélyesedett. Gromph alárendeltjei remegtek, ő viszont elégedetten mosolygott, ő ugyanis tudta, hogy a hang valójában mennydörgés.

A magasan fekvő oldalbarlangból nagyszerű kilátásuk nyílt a városra. A főbarlang tetején, ahol már így is összegyűlt a füst, most még jobban besűrűsödött a levegő, mert párás felhők jelentek meg alatta. A formátlan árnyak úgy tekeregtek, mint villámot nyelt, hatalmas, átlátszó sárkányok. A szörnyek minden villanás után nagyot bömböltek, mintha hascsikarásuk volna.

Gromph tudta, hogy a város legtöbb lakosának fogalma sincs, mi történik – sőt, könnyen lehet, hogy néhány kollégájának sem –, de akár értették, akár nem, tény az, hogy a zivatarfelhők válaszoltak a hívására, és lejöttek hozzájuk a Mélysötétbe.

A felhőkből hirtelen záporozni kezdett az eső a városra. Tisztán hallották a kopogást a kastélyok tetején.

– Nagyon érdekes – mondta Guldor –, de biztos vagy benne, hogy ez eloltja a lángokat? Mágikus tűzről van szó!

Gromph bozontos szemöldöke megremegett.

– Igen, mester – morogta –, merthogy én nem egy tökkelütött senki vagyok holmi nevesincs házból. Baenre vagyok, Menzoberranzanősmágusa. És igen… biztos vagyok benne.

Mielőtt véget értek volna a harcok, Pharaun már nem is számolta, hány csatát vívtak meg a társaival. Csak azt tudta, hogy mindet megnyerték, természetesen a kiváló taktikai megoldások miatt, és a veszteségek ellenére számuk egyre nőtt, mert azok a kastélylakók is csatlakoztak hozzájuk, akiket kiszabadítottak az ostrom alól.

Időnként olyan városrészeken is keresztülhaladtak, ahol már nem folytak harcok, s bár Pharaun soha nem pillantotta meg őket, tudta, hogy a Bregan D’aerthe is beszállt a küzdelembe. Megnyugtató tudat volt ez ezen a féktelen, kétségbeejtő éjszakán.

Végül a Tier Breche csapata belebotlott a szintén hatalmas, Triel vezette Baenre-hadseregbe. A két sereg egyesült, és elmenetelt a Narbondellynbe, ahol néhány harchoz konyító bogármedve ezrével állította csatarendbe a többi goblinoidot, hogy ellenállhassanak gazdáik haragjának.

Vad és kaotikus csatában volt része a föléjük magasodó Narbondelnek. A harcok közben megdöbbentő módon váratlanul vihar támadt, s Pharaun legnagyobb félelme kissé elcsitult. Egy órával később a drow-k végeztek az ellenséges hadsereggel, s így visszafoglalták az otthonukat.

Pharaun egymagában haladt a szakadó esőben, s néha-néha körülnézett. Csuromvizes haja az arcára tapadt, csizmája cuppogott. Mágusként valóban hihetetlen eredménynek tartotta a vihart, amely megmentette Menzoberranzant, csak azért neheztelt kissé kollégáira, mert nem tudtak olyan megoldást találni, ami nem csúfítja el mindenki külsejét, és nem vacog utána a drow a hidegtől.

A Mizzrym elvigyorodott. Sem Quenthelt, sem Trielt nem látta sehol, és ez így volt jól. Egész éjjel engedelmeskedett a parancsaiknak, ám a harcok fináléját maga akarta levezényelni, s mivel éppen nem voltak mellette, nem is kérhette ki az engedélyüket.

Még egyszer körülnézett, és észrevette Welverin Fretht. A tizenkilencedik ház fegyvermestere ezüst műlába ellenére nagyszerűen harcolt, s az éjszaka során többször is segítették egymást. A férfi épp egy ajtóban beszélgetett két hadnagyával.

– Fegyvermester! – szólt Pharaun. Welverin odabiccentett neki. – Miben segíthetek, Mizzrym mester? – Szeretnétek elpusztítani a történtekért felelős illetőt? A harcos szeme összeszűkült. – Már megint viccelsz? – Semmi esetre sem. De ha meg akarjuk tenni, sietnünk kell, különben az áldozat

eltűnik a Mélysötétben. Gondolom, tudtok légi ménen lovagolni? Pharaun a tér szélén kikötött óriás denevérekre mutatott, amelyek csodával határos

módon túlélték a vérengzést. Huszonnegyedik fejezet Gallérjáról még mindig csöpögött a víz, miközben végighaladtak a kastély folyosóján.

Pharaun arra a felfedezésre jutott, hogy a citadella útvesztői nem is annyira bonyolultak, ha nem tompítja le a drow agyát előbb egy agyfürkész, és nem kell vadászokkal kergetőznie. Persze az üres, visszhangzó termek még mindig vészjóslónak hatottak, pont megfelelő lakhelynek néhány kísértet számára.

Figyelte, hogy nyugtalanítja-e a hely Welverint és a Freth-ház többi katonáját. Nem úgy festett. Talán túl bátrak a fiúk. Vagy a padlót borító friss hullák visszaterelték a gondolatikat a megszokott erőszakhoz, ami valójában a foglalkozásukkal járt.

Számos, gyakran kettévágott testet találtak, itt is, ott is. Pharaunt megdöbbentette a mennyiség. Szegény sebesült Ryld jó sokáig küzdhetett itt, mire az összeesküvők megölték. Talán Syrzanra is szükség volt a feladathoz.

Visszatekintve azon is csodálkozott, hogy az alhoon vajon miért nem szállt be a foglyok keresésébe már az elején. Lehet, hogy a Hívás lebonyolítása időszakosan elvette az erejét.

Hosszú, tágas csarnokba érkeztek, melynek egy emelvény állt a másik végén. Itt tarthatott fogadást, itt étkezhetett a nagyasszonyanya a félretolt padokból és asztalokból ítélve. Vésett és festett pókok tanyáztak mindenütt, jó kis álca, gondolta Pharaun, aki már látta a rejtett templomot is.

– Nézd! – kiáltott fel Welverin. Pharaun odafordult, és tátva maradt a szája. Az egyik szolgafolyosóból Ryld Argith

bukkant elő. A fegyvermester sérült lába ellenére egyenletes léptekkel haladt. Észrevehetően

lefogyott, mintha teste hirtelen magasabb égetési fokozatra kapcsolt volna. És valahogy visszaszerezte Vagdalót.

A zsoldosok felemelték a számszeríjukat. – Ne! – kiáltotta Pharaun. Legalábbis még ne. Ryld az újonnan érkezettek felé fordult, és előresétált. Szeme fénylett, ám arca furcsán

kifejezéstelennek tűnt, mintha észre sem venné a ráirányított fegyvereket. Egy harcos zavartan mormogott valamit, mintha szellemnek vélte volna a Melee-Magthere mesterét. Pharaun persze tudta, miről van szó látott már épp elég mély transzban lévő drow-t életében. Barátja ezek szerint fölhasznált valami ezoterikus módszert, hogy megmenekülhessen.

– Ryld! – mondta. – Csakhogy találkozunk! Tudtam, hogy legyőzöd Houndaert meg a többi ripacsot. Különben nem hagytalak volna itt.

Ez a hazugság még neki sem nyerte el a tetszését. Ryldot mindenesetre nem hatotta meg. Az is lehet, hogy ebben a tudatállapotban nem

is hallotta, vagy föl sem ismerte barátját. Csak jött, jött közelebb. – Ébredj fel! – szólt a mágus. – Én vagyok az, Pharaun, a barátod. Visszajöttem, hogy

megmentselek. Ezek itt a Freth-ház katonái, a szövetségeseink. Ryld egyre csak közeledett, s egyenesen feléje tartott. Sajnálom, gondolta Pharaun, de ezúttal te kerested a bajt. Mély levegőt vett, hogy

kiadja a parancsot a katonáknak, amikor furcsa alakok özönlötték el a csarnokot. Először emberméretű, láncot vonszoló lények jöttek. Kytonok voltak, gonosz szellemek,

amelyeket a mágusok megidézhetnek és irányíthatnak. Mögöttük a maradék renegát érkezett és Syrzan a koszos köpenyében.

Ryld megperdült és az összeesküvőkre nézett. Azok nyílzáport küldtek a csapatra, a Freth harcosok pedig hasonló modorban válaszoltak. A renegátok ugyan az emelvényen álltak, jobb pozícióból küzdöttek tehát, ám egyik nyílvessző sem talált célba. Túl jól fölszerelt harcosok csaptak itt össze.

A Frethek rnost eldobták az íjaikat, és hangos kiáltással kardot rántottak. Mély hangján Welverin néhány egységnek azt parancsolta, hogy kerüljék meg a termet, és a másik bejárat felől támadják hátba az ellenfelet. Nem rossz gondolat, vélte Pharaun, feltéve, ha nem tévednek el útközben.

Láncait csörgetve nyolc kyton ugrott eléjük. Mindegyikük egy tucat átlagos harcossal ért fel. A drow-k az emelvényen maradtak Syrzan mellett, s újratöltötték a számszeríjaikat. Ők megengedhették maguknak, hogy a csata közepébe lőjenek.

Pharaun úgy döntött, ő viszont nem engedi meg nekik. Föllebegett a társai fölé, s így szabad kilátása nyílt az emelvényre.

Enyhe szúrást érzett a homlokában, amely azon nyomban elenyészett. Ahogy sejtette, Syrzan először a pszionikus képességeivel támadott, nem vette észre, hogy ellenfele levédte magát ellene a megfelelő talizmánokkal és varázslatokkal.

Ezúttal, gondolta a Mizzrym, varázslat varázslat ellen, bűbáj bűbáj ellen fogunk megküzdeni egymással.

Legnagyobb meglepetésére telepatikus választ kapott rá, holmi rekedtes zümmögés formájában.

Ám legyen, emlős, mondta az alhoon. Mindenképp bosszút állok azon, aki ismételt száműzetésbe küldött.

Miközben az illithid válaszát hallgatta, Pharaun varázslatot mormolt, s közben egy apró acélcsövet forgatott az ujjai között. Annak végéből hirtelen lánggolyóbis tört elő, s röpülés közben koponyaméretű gömbbé terebélyesedett, majd nekiment az egyik renegátnak az emelvény tetején. Utána lepattant róla, és a következőt vette célba, cikkcakkban pattogott közöttük, míg a végén mindenkit el nem talált. Az összeesküvők többsége meghalt vagy lángoló fáklyává változott, akit viszont a többiek öltek meg, hogy föl ne gyújtsa őket. Syrzanra azonban nem hatott a varázslat.

A lába alatt kardvillanást, lánccsörgést észlelt. A kytonok a csata közben megváltoztatták külsejüket. Eddig lánccal körbetekert, rothadó testeknek látszottak, viszont megvolt az a képességük, hogy fölvegyék egy-egy olyan személy kinézetét, akivel ellenfelük valaha bensőséges kapcsolatban volt Pharaun úgy sejtette, ez bizonyára roppantul hasznos tulajdonság például a mélységi gnómok ellen, ám egy olyan fajnál, amely nem képes szeretni, túlzottan nagy előnyt nem jelent.

Ryld a csata élén állt, s megszokott módon lengette Vagdalót. Pharaun örült, mikor látta, hogy a barátja csak a démonokat támadja meg.

Syrzan billegő tapogatókkal, kidülledt szemmel varázslatra emelte háromujjú kezét. Körülötte lassan kiürült az emelvény. A renegátok inkább csatlakoztak a küzdelemhez, minthogy ott ácsorogjanak az alhoon mellett, akit Pharaun varázslatokkal bombáz.

A Sorcere mestere azon is meglepődött, hogy az árulók többsége nem menekül el. Nyilván nem a hűség tartja vissza őket. Azt úgyis tudják, hogy az összeesküvés leleplezésével nekik már nincs helyük a drow társadalomban. Talán ettől olyan éktelen haragra gerjedtek, hogy a bosszú fontosabb nekik az életüknél.

Syrzan tehát varázsolt, s a sötételf sietve ugyanezt tette. A lich készült el előbb. Villám szökött elő az ujjaiból, mely nagyon hasonlított az odakint tekergő rokonaira. Telibe találta Pharaunt, majd fekete lyukat égetett a mennyezetbe.

Pharaun teste összerándult, haja égnek állt, de hála a védelmének, más baja nem esett. Még a varázslata sem szakadt félbe. Kimondta az utolsó szót, s tenyeréből fagyos, repkedő árnyak törtek elő, akár a szellemdenevérek.

Visítva, csiripelve röpködtek az alhoon feje körül, s időnként le-lecsapta rá karmos lábukkal. Az agyfürkész mormogott valamit pokoli nyelvén, s Pharaun káprázatszolgái eltűntek.

A Mizzrym öt üveggolyót vett elő a zsebéből, ügyesen pörgette őket a tenyerében, s közben elhadarta a rövid tercinát. Öt fénylő gömb jelent meg a levegőben, s Syrzan felé indult egyszerre köptek tüzet, savat, hangot, villámot és fagyot az ellenfélre. Legalább az egyik energiafajtának sikerrel kell járnia!

Syrzan rekedtes, kattogó sikolyt hallatott, s intett háromujjú kezével. A gömbök azonnal visszafordultak, és szélsebesen elindultak a készítőjük irányába.

Pharaunt alaposan meglepte az eset. Mégis megpróbált kitérni a támadás elől elengedte a lebegést és kődarabként zuhant a padló felé. Két sugár csapott össze a feje fölött, majd a mennyezet közelében felrobbant. Két másik egyszerűen szertefoszlott, mikor érintkezésbe került a piwafwijával. Az ötödik viszont mellbe találta.

Soha életében nem hallott még ilyen sikolyt. A visítás megborzongatta csontjait, élesen belemart a fülébe és szétzilálta a gondolatait. Teljesen összezavarodott, s ennek az lett a következménye, hogy zuhant tovább, egyenesen a csata közepébe.

Egy másodpercre ott feküdt az ide-oda ugráló lábak alatt, aztán elméje ismét átvette az irányítást, és rájött, hogy vissza kell kerülnie a levegőbe, ha nem akarja, hogy valaki eltapossa. Föltápászkodott, mire egy lánc vége eltalálta a halántékát.

Nem volt nagy az ütés, mégis visszaesett a földre. Egy kyton hajolt fölébe, s újabb csapásra emelte furcsa fegyverét. A szellem Sabal arcát viselte.

Pharaun kinyújtotta az ujját, és kimondott néhány bűvös szót, miközben megfigyelte, hogy nem hallja saját magát – sőt, a csatát sem, pedig az imént még elég nagy hangzavar volt a teremben. Szerencsére egy ige felidézéséhez nem volt feltétlenül szüksége a hallására. Ujjhegyéből energia áramlott a szellem testébe, amely megdermedt, ma jd láncaival együtt összerogyott.

Egy kéz ragadta meg a vállát, és fölemelte. Pharaun megfordult, és meglátta Welverint, akinek ugyan mozgott a szája, de ő természetesen egy szót sem értett belőle. Megrázta a fejét, és sokatmondóan a fülére bökött. Fejében még mindig lüktetett a fájdalom, s ettől csak még inkább el akarta pusztítani Syrzant.

Újra felszökkent a levegőbe, s rögtön beleütközött valamibe, amit a másik mágus idézhetett meg, míg ő a padlón tetvészkedett. Hatalmas, foszforeszkáló illithidfej volt, tapogatói hosszabbak egy drow-nál is. Közelről döglött halszaga volt.

Pharaun fehér bőrkesztyűt és átlátszó kristálydarabot rántott ki a zsebéből, és varázslatba kezdett. Az egyik málladozó tapogató rácsavarodott a csuklójára, és megráncigálta, de a mágus ösz-szeszorította a fogát, és sikerült befejeznie az utolsó versszakot.

Óriási fagyos kéz jelent meg az agyfürkész feje fölött. Ügyesen lefogta a csápjait, karmaival belemart, és mozdulatlanságra kárhoztatta a testetlen koponyát.

Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a fantom illithidfej még mindig eltakarta a kilátást. Pharaun újabb igébe fogott, s közben lebukott, hogy láthassa ellenfelét.

A lich testéből fehéres láng csapott ki… s a következő másodpercben el is enyészett. A varázslatnak az lett volna a feladata, hogy élettelen testté alakítsa az élőholt mágust, ám mindössze annyi történt, hogy kissé megperzselte kopottas köpenyét. Pharaunnak eszébe jutott, hogy számos próbálkozás után változatlanul nem sikerült sérülést okoznia az ellenfelének. Ha nem lett volna biztos az ellenkezőjében, még az is megfordult volna a fejében, hogy talán Syrzan jobban ért az árkán tudományokhoz.

Bármennyire is gyűlölte a közelharcot, úgy döntött, taktikát kell változtatnia. Elővett egy csontocskát – egy kisebb démon hajdani darabját, amelyet egy tankísérlet során ölt meg –, és kántálásba fogott.

Syrzan meglendítette a karját, s egy tucat lángoló nyilat hajított feléje. Egyik sem talált, lepattant a célpont mágikus védelméről. Pharaun befejezte az igét, és ezzel szúró fájdalom mart a testébe.

Teste ogre méretűvé duzzadt, bőre pikkelyeket növesztett. Fogai agyarakká nyúltak, körmei karmokká, homlokából pedig hosszú szarvak bukkant elő. Hátul farkat is növesztett, és a kezében megjelent egy korbács.

Az átváltozás csupán egy pillanatig tartott, s a kényelmetlen érzés is hamar eltűnt. Üj bőrszárnyának egyetlen csapásával az ellenfelére vetette magát.

Az agyfürkész a magasba emelte furcsa karját, és ordított valamit. Pharaun hirtelen megszédült. Alatta pörgött-forgott minden, és akarata ellenére eltért a választott iránytól. Becsapódott az emelvénybe, és hirtelen megállt az idő. Mire ismét észhez tért, már visszaváltozott eredeti formájába, és épp olyan betegnek és gyengének érezte magát, mint Smylla Nathos.

A lich lebámult rá. – Mekkora idióta voltál, hogy visszajöttél – állapította meg. -Tudhattad volna, hogy a

nyomomba sem érsz! Pharaun észrevette, hogy ismét hallja a szavait, bár füle még mindig csengett egy

kicsit. Legalább nem süketen hal meg, az is valami. – Hagyd ezt a hencegést – mondta Syrzannak. – Röhejesen festesz. Ez nem a

szánalmas kis álomvilágod. Ez a valóság, ahol én egy hatalmas város hercege vagyok, te pedig a porban csúszó féreg, amely ráadásul még döglött is.

Miközben hergelte a lényt, összeszedte magát az utolsó varázslatához. Bizonyára azzal sem jár sikerrel, ahogy a többivel sem.

Akkor meg, gondolta, minek használjam? Találjunk ki valami mást! Teste remegett, miközben felidézte az igét. A levegő egy pillanatra kéken felszikrázott.

– Még te mondod rám, hogy szánalmas vagyok? – tombolt Syrzan. – Most mit csináltál?

Ha viselnéd az ellopott gyűrűt, gondolta Pharaun, akkor tudnád. De nem hiszem, hogy rámegy a dagadt ujjadra.

Az alhoon fölemelte a levegőbe, és rácsavarta a fejére száraz, hámló tapogatóit. Még így is szolgálni fogsz, szólalt meg Syrzan hangja az agyában. Az agyfürkész

feltartotta a kisujját, melyen ott díszelgett az ezüstgyűrű. Ha felfalom az agyadat, minden titkod az enyém lesz.

– És az talán a butaságodból is kigyógyítana – zihálta Pharaun. – De attól félek, ezt soha nem tudjuk meg. Nézz körül!

A lich megfordult, és meglepetésében összerezzent. Az emelvény elé formált illúzió miatt Syrzan pontosan úgy festett, mint a Sorcere egy

bizonyos bölcs mestere, Pharaun pedig alázatos orknak látszott. Miután a káprázat létrejött, a Mizzrym elengedte az illithidfejet, amely most egyenesen a készítője felé vette az irányt.

Syrzan a földre dobta őt, és szembefordult teremtményével. Hogyha Pharaun békén hagyja, előbb-utóbb valószínűleg végez vele, ám a mágusnak valahogy volt ereje még egy utolsó varázslathoz. Pihegve felidézett mágiája megremegtette az emelvény padlóját, és megzavarta Syrzant az összpontosításban.

A hatalmas tapogatók fölemelték Syrzant és a mögöttük lévő szájhoz vezették, amely furcsán szörcsögő és csámcsogó hangokat hallatott.

Az alhoont úgy elhagyta a mágia, ahogy Pharaunt még sohasem. Egy pillanatra elhalványult, majd áttetsző lett, végül isme szilárd. Síkot akart váltani, de a fájdalmában nem sikerült befejeznie a varázslatot.

Egy idő múlva a hatalmas fej eltűnt, s a mumifikált agyfürkész mozdulatlan csontjai koppanva lehullottak.

Pharaun, aki közben összeszedte magát, gyorsan átkutatta az alhoon bűzös maradványait, és megtalálta ezüstgyűrűjét. Aztá a renegátok ellen fordította a mágiáját, bár már igazán nem vol rá szükség. Ryld, Welverin és csapata kézben tartották a hely zetet.

Mikor már az utolsó összeesküvő is holtan hevert, a transz ban lévő Melee-Magthere-i mester törökülésben letelepedett padlóra. Álla a mellkasára borult, s hangosan hortyogni kezdett Welverin ezüstlába csattogott, mintha egy ütés kissé kimozdítot ta volna a helyéről.

A fegyvermester odasántikált Ryldhoz, hogy megvizsgálja. A Mizzrym úgy érezte, neki is mennie kellene, de mikor megpróbált fölállni, elszédült és hanyatt vágódott.

Triel az erkélyen állt, és lenézett a városra. Innen már a rabszolgafelkelés elején is jól láthatta, hogy az egész városban megbomlott a rend.

A tüzek eltűntek. Ehelyett pocsolyák, tavacskák és apró folyók akadályozták a közlekedést. Az eső elöntötte a pincéket is, s egy ideig eltart majd, míg megszabadulnak a víztől. Mivel zivatarra eddig még soha senki nem számított, egyetlen ház vagy utca sem rendelkezett elvezető csatornával.

Valaki diszkréten köhintett mögötte. Triel megfordult. Gromph állt az ajtóban. – Nagyasszonyanya! A nőn hirtelen öröm cikázott végig – vagy inkább megköny-nyebbülés – a fivére láttán,

aki ilyen gyorsan válaszolt a hívására. Vigyázott, hogy ne üljön ki az arcára ez az érzés. – Ösmágus! – mondta. – Csatlakozz hozzám! – Hogyne. Gromph kissé mereven odalépett mellé a korláthoz. A terasz egyik sarkában Jeggred kuporgott egy számára túlságosan is apró széken, és

egy nyers rothécsontot szopogatott. Úgy festett, mint akit teljesen lefoglal a rágnivaló, Triel azonban biztos volt benne, hogy figyeli a jelenetet. Mert ez volt Jeggred első számú feladata hogy megvédje őt mindenféle veszélytől, még a saját fajtájától is.

Elsősorban a saját fajtájától. Gromph kinézett a város háztetőire és tornyaira. Néhányról eltűnt a ragyogás, mintha

az eső elmosta volna, sok kastély felszíne pedig megolvadt a tűztől, s a pókdíszítések töredezett alakokká változtak, vagy teljesen eltűntek. A mágus ajka megrándult.

– Rosszabb is lehetne – mondta Triel. – A kőfaragók majd kijavítják a hibákat. – Nehéz dolguk lesz, különösen szolgák nélkül. – Maradt még egy-kettő. Néhány teremtmény nem vett részt a felkelésben őket

elfogták, nem ölték meg. Majd kemény munkára fogjuk őket, és veszünk még szolgákat. – És gondolod, hogy valaki is emlékszik rá, hogy néztek ki pontosan a falak és a

szobrok? Létezik valaki is Menzoberranzanban, aki tudja? Nem. Megváltoztunk, sebet kaptunk, és…

Arca eltorzult. Megdörzsölte a mellkasát. – Bocsáss meg – folytatta. – Nem panaszkodni jöttem, hanem tanácsot adni. Hogy

megosszam veled a gondolataimat az elkövetkezendő veszedelmekről. Triel lazán megfogta a kőkorlát sima, csiszolt felületét. – Milyen veszélyeket látsz? – kérdezte. – Egyértelmű, nem? Ez a csapás csupán az első volt a sok közül. A harcok során még

a tökkelütöttebb menzoberranzaniak is észrevehették, hogy a papnők nem rendelkeznek többé mágiával. És ne aggódj, bármilyen óvintézkedéseket is tesz a Tanács, a hír el fog jutni a városon túlra is. Egy szökött rabszolga talán épp most terjeszti a pletykát. Nemsokára valamelyik ellenségünk megtámad minket, sőt, ha nincs szerencsénk, még szövetkeznek is ellenünk.

Triel nyelt egyet. – Egyetlen ellenségünk sem álmodhat arról, hogy elfoglalja Menzoberranzant. – Ez a Syrzan is álmodott. Hogyha az ő fajtája meg a többiek tudomást szereznek róla,

hogy elvesztettük az isteni mágiát, jó néhány drow harcost és gyakorlatilag az egész szolganépet, nem fognak elcsüggedni. És még nem is ők jelentik a legnagyobb fenyegetést.

– Hanem mi magunk – sóhajtotta Triel. – Pontosan. Megvannak a magunk apró vendettái és orgyilkos műveletei. Időnkét egy-

egy ház teljesen kipusztít egy másikat, és ez így van jól. Ettől erősebbek leszünk. De ez az állandó hadviselés túl sok káosszal jár együtt. Előbb-utóbb ízekre szakítja Menzoberranzant. Eddig a Pókkirálynőtól való félelem visszatartotta a népet, hogy gátlástalanul pusztítsák egymást. Most azonban nem fogja többé. – Cöccögött egyet. – Kár, hogy az új hőseink nem haltak hősi halált a hazájuk védelmében.

– Quenthelre meg a kitaszított Mizzrymre gondolsz? – Ki másra? Szerinted ők kevésbé törtetők, mint a többiek? Tegnap még bőszen

dicsőítették a fennálló rendet, holnap viszont már meg akarják dönteni. Quenthel a trónodra tör majd, nem száz év múlva, hanem most rögtön. Pharaun pedig az ősmá-gusok köpenyére pályázik – és az Abyss hatszázhatvanhat bugyrára mondom, ezt nyíltan ki is mutatta, amikor meg sem próbált megtalálni, hanem egyszerűen az oldaladra állt, mint a helyettesem. Mekkora felfordulás lesz itt! Arról nem beszélve, hogy mi ketten igencsak kényelmetlenül fogjuk érezni magunkat, a város ebben a legyengített állapotában nem bírja el az ilyesfajta viszálykodást.

– Igen, talán pont ezt tervezik – ráncolta a homlokát Triel. – Lehet, hogy legalább Pharaun mesternek el kellett volna pusztulnia a harcok során.

– Ha kivégeznénk a város egyik megmentőjét (átok arra kis nevetséges pojácára), az rossz fényt vetne a Baenre-házra. Mintha gyengeségünkben rettegnénk tőlük. – Az ősmágus fanyarul elmosolyodott. – És ez így is van, de ezt másoknak természetesen nem kell megtudniuk.

– Akkor mit javasolsz? Az erkély alatt egy gyík szisszent, s egy szekér gördült tova. – Adjunk nekik olyan feladatot, amivel hasznot hajtanak, és egyben meg is

szüntethetjük a fenyegetést – mondta Gromph. -Abban nyilván mindketten egyetértünk, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Vissza kell szereznünk a papság mágiáját.

Triel bólintott, és elfordult a szétvert várostól. – Azt hiszem, első lépésként – folytatta az ősmágus – ügynököket küldhetnénk egy

másik városba (mondjuk Ched Nasad-ba), hogy kiderítsék, vajon az ő papjaik is hasonló helyzetben vannak-e, s ha igen, tudják-e, miért. Rábízhatod Quenthelre a küldetés vezetését. Végtére is ez Arach-Tinilithnek a legfontosabb. Én pedig nagyon szívesen kölcsönadom hozzá Pharaun mestert. Ha mindaz, amit hallottam, igaz, akkor a fegyvermesternek is mennie kell, ha másért nem, hát azért, hogy Pharaun idegeskedjen egy kicsit.

– Ched Nasad… – suttogta Triel. – Hármasban nagyjából felérnek minden fenyegetéssel, amelyaz úton várja őket – tette

hozzá Gromph. – És nehezen dönthetnek meg a hatalmunkat, ha mérföldekre vannak a várostól, nem igaz? Ki tudja, Lolth talán előttük tér vissza, de mindenesetre mire ők is visszajönnek, a nevük már feledésbe merül.

Triel kissé zavarban volt, de úgy tett, mintha alaposan megfontolná a tervet. – Faeryl Zauvirr is expedíciót akart szervezni Ched Nasadba. Azt mondta, aggódik,

mert nem érkeznek egy ideje karavánok. Gromph félrebillentette a fejét. – Valóban? Nos, az ügynökeink erre a kérdésre is megtalálhatják a választ. Tudod,

örülök neki, hogy a nagykövet el szeretne menni. Remek kiegészítést jelent a csapathoz, és megfelelő álcát biztosít neki.

– Waerva azt mondta, Faeryl kém – szólt Triel. – És hogy csak azért akarja elhagyni a várost, hogy beszámoljon a megbízóinak a gyengeségünkről. Ezért megtiltottam, hogy elmenjen.

– Milyen bizonyítékot mutatott fel Waerva? – Azt mondta, az egyik informátorától szerzett tudomást Faeryl árulásáról. Gromph várt még egy picit, mintha ennél többre számítana. – Ez minden? – kérdezte. – Már megbocsáss, nagyasszonyanya, de ha te magad nem

beszéltél az informátorral, s ha nem folytattál nyomozást az ügyben, akkor egyedül Waerva állítja azt, hogy a nagykövet áruló.

– Nem foglalkozhatok mindennel személyesen – fortyant fel Triel. – Erre valók a szolgák. És én kapcsolatban állok néhány ügynökkel, bár lassan már az agyamra mennek az állandó mentegetőzéseik és kifogásaik.

– Természetesen, nagyasszonyanya – sietett megjegyezni Gromph. – Tökéletesen megértem. Nekem ugyanez a gondom a saját szolgáimmal, és én csupán a varázslók tornyát felügyelem, nem az egész várost.

– Miért hazudna Waerva? – Nem tudom, ám volt már egy-két ügyletem Faeryl Zauvirr-ral. Nem olyan ostoba,

hogy dacoljon a Baenrék akaratával. Waerva viszont meggondolatlan, és állandóan elégedetlenkedik. Ezúttal azt javaslom, vizsgáljuk meg a kérdést személyesen.

Triel habozott. – Nem lesz könnyű – mondta végül. – A parancsom ellenére Faeryl megpróbálta

elhagyni Menzoberranzant. Felfogadtam néhányat a Bregan D’aerthe zsoldosai közül, akik Valas Huné vezetésével… őt ismered?

– Hallottam már róla – közölte Gromph. – Ö is nagyszerű segítséget jelentene a kis felderítő csapatnak – állapította meg Triel. –

Azt mondják, jobban ismeri a Mélysötétet mindenki másnál. Gromph egyetértésének jeleként meghajolt. – Szóval Valas Hune-t fogadtam föl, hogy visszahozzák Faerylt. Rendben végrehajtotta

a feladatot, én pedig Jeggrednek adtam a nagykövetet. A mágus a draeglothhoz fordult. – Milyen állapotban van a fogoly? – kérdezte. – El még? – Igen – csámcsogta Jeggred. – Nem siettem el az időt, hogy megmutassam ilyet is

tudok. De nem adom vissza. Anya nekem adta. Nem hallottad? Gromph keményen belenézett a féldémon szemébe. – Kedves unokaöcsém – mondta. – Fáradt vagyok és kétségbeesett, és nincs valami jó

kedvem. És most az sem érdekel egy fikarcnyit sem, hogy szent teremtmény vagy-e, avagy sem. Mutass egy kis tiszteletet, és azonnal hozd elő a foglyot, vagy odafagyasztalak a székedhez.

Jeggred bunkóként a feje fölé emelte a csontot, és fenyegetően felpattant. – Tedd, amit az ősmágus mond! – szólt közbe Triel. – Én is így akarom. A draegloth leeresztette rögtönzött fegyverét. – Igen, anya – mondta. Huszonötödik fejezet Holmijával a vállán Waerva dobogó szívvel megfordult és körülnézett. A barlang

csendes volt, csak a mennyezetről lecsüngő sztalaktitokat és az egyenetlen talajból kiálló sztalagmitokat látta. Semmi sem mozdult.

Akkor meg mit hallott? Néma kérdésére mintegy válaszként víz csöppent le valahol az előtte ásítozó alagútban. A Mélysötét egyik leggyakoribb hangja volt ez, és semmi fenyegetést nem sugallt.

Waerva letörölte az izzadságot a homlokáról, és megfeddte magát a félelmei miatt. Persze tudta, jó okkal aggódik. Mindenki azt mondja, hogy öngyilkos dolog egyedül nekivágni a vadonnak.

Most viszont az átkozott goblin felkelésnek köszönhetően nem volt más választása. A nyomorult harcok során nyilván kiderült, hogy a papnők elvesztették a mágiájukat. Gromph legalábbis holtbiztos, hogy észrevette, amiből viszont az következik, hogy Trielnek nincs többé rejtegetnivalója. Újra ki fogja hát kérni az ősmágus tanácsát.

Waerva meglehetősen biztos volt benne, hogy manipulálhatja a zilált nagyasszonyanyát, abban viszont erősen kételkedett, hogy a ravasz ősmágust is átverheti. Ezért aztán elhagyta a Baenre-erődöt, mielőtt a rokonai kérdéseket tettek volna föl neki, és nekiindult a Mélysötétnek.

Ám ő is erős és ravasz, és túl fogja élni. Eljut a titkos szövetségeseihez, és minden rendben lesz.

Négy lépés után újabb hangot hallott, és ez nem vízcsöpögés volt. Inkább mintha járna mögötte valaki.

Megfordult, megint nem látott senkit, majd valami megcsípte a karját. Odanézett. Egy kavics hevert a lába előtt, s most puha, sziszegő nevetést hallott. A zajból ítélve a tréfáskedvű idegenek teljesen bekerítették.

Akkor meg miért nem látja őket? Adamantit buzogányát készenlétben tartva arrafelé lopózott, amerről a kavicsot dobták.

Gondosan kerülgette a sztalagmito-kat, de úgy jutott el a barlang falához, hogy közben egy pillanatra sem látta meg a támadóját. Viszont ismerős, hüllőszagot érzett a levegőben, s most már tudta.

Koboldok. A szarvas, pikkelyes aljadék elég apró ahhoz, hogy kényelmesen elbújhasson a

cseppkövek között. Megint megfordult, és akarata ellenére felkiáltott. A koboldok, úgy látszik, megunták a

bújócskát, mert közben C alakban felsorakoztak mögötte. Menzoberranzani rabszolgák voltak. Ez kiderült a beléjük sütött bélyegből meg a

korbácsnyomokból. Kettő még bilincsmaradványokat is viselt. Waerva ezek szerint nem az egyetlen, aki megszökött a városból.

Az alantas lények meredten bámulták, majd lehajtott fejjel utat engedtek neki. Waerva mérgesen felmordult, és fölszegett állal elindult közöttük. Először minden

csendes volt, aztán a gyíklények fölvihogtak, és köréje sereglettek. Waerva hangos csatakiáltással rájuk vetette magát. Minden egyes buzogánycsapással agyonlapított egyet a rabszolgák közül. Ám minden

egyes kobold helyét egy tucat másik foglalta el. Térdébe éles fájdalom hasított, s a papnő összecsuklott. A szörnyek elözönlötték a

testét, s addig ütötték, míg már mozdulni sem volt képes. Némi nehézség árán lefejtették róla a páncélt és a ruhát, majd munkához láttak.

Furcsamód ugyanolyan kiterjedt anatómiai ismeretekkel rendelkeztek, mint a drága Tluth, a művelet azonban csöppet sem emlékeztetett masszázsra.

Faeryl megtanulta, hogy az öntudatlanság boldog állapot. Enyhülést hozott az elszenvedett kínzások utóhatásaitól. Ámde az újak ellen sajnos ez sem védte meg. Ha Jeggred ájultan találta, egyszerűen valami bűzös sóoldatot tartott az orra alá, s megvárta, míg foglya magához tér.

Már hallotta is a draegloth lépteit. A börtönőrök is hallhatták, mert sietve visszahúzódtak a folyosóról, hogy a szörnyeteg egyedül maradhasson vele. A nő reszketve megpróbálta összeszedni magát. Talán sikerül egy ideig kibírnia sikoltás nélkül -vagy ráveheti Jeggredet, hogy ölje meg. Az csodálatos lenne.

Most megjelent a draegloth az ajtóban, s Faeryl összerezzent, a szörny ugyanis nem volt egyedül. A pici Triel is elkísérte. Sőt, a zord arcú fivére is, a szokásos ősmágus köpenyében.

– Tisz… teletem, nagyasszonyanya – károgta Faeryl. – Csönd legyen! – szólt rá Gromph. – Minden rendben lesz. – Ránézett a rosszkedvű

féldémonra. – Szabadítsd ki, de gyengéden!

jeggred odabaktatott hozzá. A nő ez egyszer nem rezzent meg. A draegloth kisebb karjával tartotta a súlyát, a nagyobbal pedig elvágta a köteleit. Aztán a karjába kapta, mire Faeryl elájult.

Hosszú órák vagy talán napok következtek, mikor fölébredt egy-egy pillanatra, majd újra visszasüppedt az öntudatlanságba.

Puha díványon feküdt, s szolgák hada ápolta és kenegette a sebeit. Papnők kántáltak mellette gyógyító varázslatokat, és néha Gromph is megjelent, hogy ráolvassa a saját igéit. Az Anya Csókja ott feküdt mellette az asztalon, s mikor végre elég erősnek érezte magát, kinyúlt, hogy megérintse a fegyvert.

Amint legközelebb kinyitotta a szemét, már újra világosan látta a környezetét, testébe visszaköltözött az erő. A szolgák szépen felöltöztették, hogy Triellel találkozhasson.

Faeryl először magával akarta vinni a harci kalapácsot, de aztán meggondolta magát. Ha az egész kiszabadítás és gyógyítás csak tréfa volt, vagy inkább kegyetlen módszer arra, hogy egy újabb váratlan kínzással megtörjék az akaratát, akkor a fegyvere úgysem segít.

Lába még remegett egy kicsit, miközben követte a hímet végig a Baenre-erőd folyosóin. Egy idő múlva elérkeztek egy apró, de fenséges díszítéssel rendelkező szobába.

Triel az asztal mögött ült, s két testőr állt a falnál. Faeryl úgy vélte, a nagyasszonyanya ezt a szobát használja egy kis baráti csevegésre, ha már megunta az udvari kihallgatótermet.

A Baenre felállt, és megfogta a nő kezét. – Gyermekem! – mondta. – Boldog vagyok, hogy látlak! Egyesek azt állították, nem

fogsz rendbe jönni, én viszont sosem kételkedtem benne. Tudtam, hogy erős a lelked, mint Lolth minden igaz papnőjének.

– Köszönöm, nagyasszonyanya – felelte döbbenten Faeryl. Triel egy székhez vezette. – Remélem, örülsz, hogy elfogtuk őket – jelentette ki. – Kiket? – A banditákat, akik megtámadtak és megölték a követőidet, és akik ott hagytak az

alagútban, ahol Valas szolgám szerencsésen rád talált. Személyesen felügyeltem a kivégzésüket.

Faeryl már értette, miről van szó. Triel tehát megbocsátott neki, s most szabad, visszakapta becsületét és rangját, oda mehet, ahová neki tetszik. Csak egyetlen feltétele van a dolognak soha nem pletykálhat róla, hogy Triel felelős az őt ért sérelmekért. Hiszen Menzoberranzan úrnője, akit a Pókkirálynő emelt a többiek fölé, tökéletes lény, és sohasem hibázik.

Erezte a tüskét, de úgy döntött, nem foglalkozik vele. Nem akart visszatérni a börtönbe. – Köszönöm, nagyasszonyanya – mondta. – Mélyen megtisztelsz. Triel intett egyet, és a szolga bort hozott nekik. – Még mindig haza akarsz menni? – érdeklődött a Baenre. Pharaunt tarka pályafutása során már sok kihallgatásra hívták, és most sem lepte meg,

hogy bár sürgős üzenettel jött a küldönc, mégis váratták egy darabig az előcsarnokban. Baenre anya váróterme díszesebb volt az átlagnál, és más esetben szívesen megosztotta volna a többi várakozóval esztétikai véleményét. Most azonban egy másik ügy foglalkoztatta, mikor ugyanis megérkezett, Ryldot is ott találta. A harcos a sarokban ült, félig egy márványszobor mögött.

A faragvány csodaszép drow nőt ábrázolt, aki épp valami csúnyát művelt egy mélységi gnómmal, minden bizonnyal a félelmetes Pókkirálynő dicsőítése érdekében.

A renegátokkal lefolytatott végső harc óta Pharaun nem beszélhetett a barátjával, s úgy érezte, most eljött az idő. Előbb azonban tisztelettel köszöntötte Quenthelt, aki

(legnagyobb bosszúságára) szintúgy velük várakozott. A mágus aztán meghajolt az egyszerű felderítő ruhát és kifejezetten ronda kitűzőket viselő, komoly arcú férfi előtt. Pharaunnak fogalma sem volt, kit tisztelhet benne.

– Valas Huné – mondta a harcos. – A Bregan D’aerthe-ból. A mágus is bemutatkozott, majd odasétált a Melee-Magthere mestere mellé.

– Ryld! – mondta boldogan. – Jó napot! Sejted, miért hívott ide minket a Tanács? A széles vállú harcos felállt. – Nem – mondta tömören. – Szerintem tejben, vajban akarnak füröszteni. Hogy vagy? – Élek. – Boldog vagyok, hogy ezt hallom. Aggódtam érted, mert láttam rajtad, hogy az a harci

transz még a te egészségedet is próbára teszi. A két mester egy pillanatra némán egymás szemébe nézett. – Barátom – mondta Pharaun halkan –, őszintén sajnálom, ami történt. – Jó taktikai húzás volt – szólt Ryld. – Minden értelmes drow ezt tette volna. Nem

neheztelek rád. A varázsló ismét belenézett a szemébe, s rájött, hogy életében először nem tud belőle

kiolvasni semmit. Ryld talán igazat beszél, de az is lehet, hogy hazudik, hogy elaltassa gyanakvását, és

így könnyebb legyen a későbbi bosszú. Pharaun tehát ugyan formailag fenntarthatja a régi barátságot, de soha többé nem bízhat meg a fegyvermesterben.

Mély veszteségérzet kerítette hatalmába, de azonnal elnyomta magában ezt az érzést. A barátságot és a bizalmat meghagyja az aljanépnek. Ezek csak meggyengítik a drow-t, sokkal jobban érzi magát nélkülük.

Kedvesen megpaskolta Ryld vállát, ahogy már ezerszer azelőtt. A széles ajtók végre kitárultak. Mind a nyolc nagyasszonyanya, azaz a teljes Tanács

odabent várakozott. Triel természetesen magasabban ült a többieknél, egy csillogó márvány pókháló alatt. Quenthel büszkén felszegte a fejét, és belépett a többiek előtt. Miért is ne tette volna? Arach-Tinilith úrnője volt, s ráadásul Baenre.

Igazság szerint egy gyűlöletes hangocska azt súgta neki, hogy ne menjen. Valószínű volt, hogy ismeretlen ellensége is odabent várakozik.

Nem csupán nagyasszonyanyák foglalták el az emelvényt. Az istennő kegyének jeleként és gyakorlati védelem gyanánt jeggred is ott állt anyja mögött. Szolgák ácsorogtak mindenütt, parancsra várva. Gromph pedig a legmagasabb lépcsőfokon állt, annál tovább hím nem is merészkedhetett.

Mikor Quenthel, a mágus, a fegyvermester és a zsoldos elérték az emelvény lábát, Triel hangosan méltatni kezdte tetteiket az illithilichcsel és bábuival vívott küzdelemben. A szónoklat először szokványosnak tűnt, de nemsokára váratlan fordulatot vett.

Quenthelt arra szólították föl, hogy vezessen csapatot Ched Nasadba, s derítse ki, mit tudnak a vazallusok Lolth hallgatásáról. Ryld Argith, Pharaun Mizzrym és Valas Huné a hadnagyaiként szolgálnak majd, s vele tart még a nagykövet, Faeryl Zauvirr is.

A hírek hallatán a törp páncélt viselő termetes harcos némán meghajtotta a fejét. A mágus vigyorgott, a felderítő arcán mosoly játszadozott. Először a közelben álló nagykövet is boldognak látszott.

Aztán Triel így szólt – Végül, kedves húgom, kölcsönadom neked Jeggredet az útra. Egy draegloth a Sötét

Anya áldását hordozza, s szükséged lesz az erejére. Faeryl egy pillanatra mintha mondani akart volna valamit, s Jeggred odasandított rá az

emelvényről. Quenthel pontosan látta, hogy ez a két társ nem fog bízni egymásban.

Gromph is megmoccant, s Quenthel szerint kissé meg is lepődött. Talán nem gondolta, hogy Triel a saját ügynökét is elküldi az útra, egy olyan ügynököt, aki egyedül az ő érdekeit tartja szem előtt.

A papnőnek ezer és egy indok eszébe jutott, miért kellene Menzoberranzanban maradnia… végül azonban nem szólalt meg.

Úgy egy órán keresztül megvitatták az út gyakorlati részleteit, végül Triel elbocsátotta a kis csoportot. Pharaun az előcsamokban érte be Quenthelt. Meghajolt előtte, a nő pedig intett, hogy beszélhet.

– Gondolom, úrnőm, tudod, hogy miért minket választottak? – mormolta. – Jobban tudom, mit te! – vágta rá a nő. Pharaun felvonta a szemöldökét. – Valóban? Kifejtenéd? Quenthel habozott, de aztán kötélnek állt. Miért is ne mondaná el neki azt, ami

nyilvánvaló? A hím végül is őt kereste föl, amikor a rabszolgafelkelés elkezdődött. S ráadásul igazi drow -irgalmatlan törtető, aki megbízhatóan azt teszi, amiből a legnagyobb haszna származik. Gromph csalimadarat és célpontot csinált belőle, ő meg talán egy szép napon megteszi majd Menzo-berranzan ősmágusává.

– A testvéreim azért küldenek el, mert félnek tőlünk -mondta. – Ha szabad így fogalmaznom, ésszerű gondolat – mondta Pharaun. – Ezek szerint te

pusztán kényszerűségből vállalod az utat? – Semmiképp. Bármi is hajtja a családomat, a terv nem rossz. Bárhová elmennék, hogy

újra kapcsolatba kerülhessek az istennővel és megmentsem Menzoberranzant a kettő egy és ugyanaz a dolog.

Tulajdonképpen nem is bánta, hogy egy kis időre távol lesz a várostól, míg vissza nem kapja mágiáját, feltéve, hogy ez nem jár rangveszteséggel. A démoni orgyilkosok kérdése még mindig nem oldódott meg, s nagyon kíváncsi volt, hogy az út előcsalogatja-e a homályból ismeretlen rosszakaróját.

Tetőtől talpig végigmérte nyegle társát. – És veled mi a helyzet? – kérdezte. – A bátorságod megvan hozzá (ezt magam is

tapasztaltam), de valóban szeretnéd végigjárni a Mélysötét végtelen alagútjait? – Mármint, hogy egy ilyen tökéletes drow-példány képes-e meglenni illatos fürdők és

ínyencfalatok nélkül? – vigyorodott el Pharaun. – Gyötrelem lesz, de az adott körülmények között azt hiszem, megoldom. Szeretek választ kapni a rejtélyekre, főleg akkor, ha közben a személyes hatalmam is gyarapodik.

– S talán fog is – mondta Quenthel. – De azt ajánlom, hozzá ne érj ahhoz a zsákmányhoz, amelyet a vezér magának kíván megtartani!

– Úgy lesz, úrnőm – hajolt meg a Sorcere mestere. Pharaun elkántálta az igét, aztán szellemként suhant át a csukott ajtón. Áporodott

szagú, aprócska szobába érkezett. Az egyetlen széken pokrócba csavarva, sebhelyes arcán keserűséggel Greyanna ült. Először értetlenül meredt a mágusra, aztán lefejtette magáról a pokrócot, hogy fölugorjon. A férfi fölemelte a kezét, s a belőle áradó fenyegetés megdermesztette a nőt.

– Milyen ocsmány kuckó – állapította meg Pharaun. – Sabalé volt, ugye, mikor éppen üldözte a balszerencse? Anyának jó memóriája és kiváló humorérzéke van.

– És meg is öl majd, kitaszított, amiért betörtél a kastélyba. – Magam is így vélem. Ezért is nem látogattalak meg eddig benneteket. Ám a

körülmények megváltoztak. A Tanácsnak szüksége van rám, hogy kiderítsük, mi történt a Pókkirálynővel. Te pedig, kedves nővérem, többé nem vagy fontos személy. Miz’rit már annyira fárasztja, hogy nem voltál képes végezni velem, hogy nem fog patáliát csapni a halálod miatt, még akkor sem, ha biztos benne, hogy én vagyok a felelős. Ma délután a Baenre-házban rám mosolygott, el tudod képzelni? Talán úgy döntött, azt szeretné, hogy

akasszam szögre a Sorcere-t, és csatlakozzam újra a családhoz. Valószínűleg ráébredt, milyen hatalmas lettem azóta, hogy te kiűztél a hátsó ajtón.

– Meglep, hogy még mindig meg akarsz ölni – mondta Greyanna. – Hiszen már legyőztél és romba döntöttél. A halál kegyelmet jelent.

– Ezt magam is átgondoltam, de mivel nemsokára felkerekedem az ismeretlenbe, ahol minden bizonnyal veszélyek várnak rám, szükségem van valami szívet melengető élményre, ami elkísér majd hosszú utamon.

– Azt hiszem, értem – állapította meg a papnő. – Azt viszont még most sem sejtem, hogyan jutottunk idáig. Soha nem értettem, miért fordultál ellenem. Ha egyszer úgyis meghalok, nem mondanád el legalább, miért Sabalt választottad helyettem? Kedvesebb volt? Érzékibb?

– Egyik sem – kuncogott Pharaun. – A választásomnak semmi köze nem volt a személyiségetekhez. Hogy is lehetett volna, hiszen teljesen egyformák voltatok! Csak azért szövetkeztem Saballal, mert már a Mizzrym létra legalján kalimpált a lábával. Arra gondoltam, mulattató kihívást jelentene, ha ismét a csúcsra juttatnám.

– Köszönöm a magyarázatot – mondta Greyanna. – Most pedig meghalsz. Pharaun saját eleven rapírja ugrott elő a pokróc alól. Greyanna ezek szerint nem

csupán elzsákmányolta tőle a fegyvert, hanem arra is rájött, hogyan kell használni. Nyilván acélgyűrű alakban viselte az ujján. Tudta persze, hogy öccse imád beszélni, s ezért az áltársalgással tőrbe akarta csalni.

A hosszú, keskeny pengéjű kard átszelte a szobát, s egyenesen Pharaun mellkasa felé tartott. A férfi sebesen oldalra vetődött, úgyhogy a penge a bal karjába fúródott. Először nem is érezte a sebet, csak később hasított belé a fájdalom.

Harcképtelenné kell tennie a fegyvert, különben az kiszabadul és újra támadni fog. Jobb kezével megragadta a pengét, és alaposan megvágta magát. A rapír ugyan szúrófegyver, ez azonban oldalt is fenemód éles volt.

Ugyanekkor Greyanna felpattant, és felmarkolta a buzogányát a széke mögül. Aztán rohamra indult.

Pharaun épphogy elkerülte az első csapást, aztán vállával jó nagyot lökött rajta. A nő hátratántorodott.

Fájni nem fájt neki, az biztos. Greyanna felnevetett, és újra közelebb jött. Pharaun tudta, miért ilyen vidám. Azt hiszi, hogy ilyen állapotban, amikor a bal keze erőltetetten remeg a sérüléstől, jobb

keze meg a rapírral van elfoglalva, nem tud varázsolni. És milyen igaza van. Elhátrált Greyanna elől, elengedte a kardot, és vérző kézzel kántálni kezdett, olyan

gyorsan, ahogy csak a mesterek tudnak. Nővére már csaknem a nyakában volt. A rapír is kirántotta magát a sebből, és a szívét

vette célba. Jobb kezéből öt azúr színű erődárda robbant bele Greyanna testébe. A nő

sóhajtásszerű hanggal elterült a földön, buzogánya hangosan csattant a kőpadlón. A rapír azonnal megdermedt, és követte a buzogányt. Pharaun alaposan megvizsgálta nővérét, megbizonyosodott róla, hogy valóban halott,

aztán a saját sebeit is megszemlélte. Egyik sem volt szép látvány, de egy-két gyógyító ital majd helyrehozza őket.

– Köszönöm ezt a kedves közjátékot, nővérem – mondta. – Aznap, mikor felkerekedem, hogy megmentsem imádott Menzoberranzanunkat, a szívem csordultig teli lesz boldogsággal.

Az íróról

Richárd Lee Byers okleveles pszichológus. Több mint tíz évig dolgozott egy lelki gyorssegélyszolgálatnál,

aztán elhagyta a pályát, és írni kezdett. Eddig tizenöt könyve jelent meg, többek között a The Vampire’s Apprentice (A vámpír inasa), Dead Time (Halott idő), Dark Kingdoms (Sötét királyságok), Sóul Killer (Lélekgyilkos) vagy a Shattered Mask (Összetört álarc). Számos antológiához készített novellákat is, ilyen például az lnherit the Earth (Megöröklöm a Földet), Strange Attraction (Furcsa vonzódás) , Neverwinter Nights (Neverwinteri éjszakák) vagy a Realms of Shadow (Arnybirodalmak), és a DRAGON® magazinnak is rendszeresen ír.

Richárd egyébként Tampa Bayben lakik, és szabadidejének jó részét vívással tölti, még a helyi tornákon is részt vesz. Emellett lelkes szerepjátékos (általában ő alakítja a KM-et, mert a barátai túl lusták hozzá), és gyakori vendég a floridai sci-fi-találkozókon.